Mi lenne, ha életbe lépne egy egyenlőbb globális elosztási rendszer, s a gazdagabb országok kötelesek lennének több pénzt tenni a közösbe, vagyis több jutna a világ szegény régióinak? Az eredmény, állítja a szerző, meglepő. A gazdag országok életszínvonala nem csökkenne drasztikusan – az így lehetővé váló infrastrukturális fejlesztések nekik is új munkalehetőségeket teremtenének -, a szegények életkörülményei és lehetőségei pedig sokat javulnának.

Alapos tévedés volna megfeledkezni arról, hogy az utóbbi négy-öt évszázad során a kapitalizmus szervezte meg Földünkön a különféle kistérségek, társadalmak, földrészek közötti kapcsolatok rendszerét, s önáltatás volna nem tudomásul venni, hogy e rendszert kezdettől fogva az egyenlőtlen csere és a világméretű hatalmi hierarchiák logikája szervezi. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a világ társadalmait ma, a maga súlyosan egyenlőtlen és igazságtalan módján összefogó rendszer volna az egyetlen lehetséges szerveződés.

A globális összefüggésekkel foglalkozó társadalomtudósok nagy része lemondó attitűddel viseltetik tárgya iránt. A világrendszer egészének szintjén megfigyelt egyenlőtlenségek makacsul növekvő tendenciája láttán, s a rohanó egyenlőtlenségeket "egyetlen ésszerű" világrendként beállító ideológiák zajában legtöbb kartársam öncenzúrát alkalmaz, s el sem kezd gondolkodni azon, vajon miként festene egy, a globális összekapcsolódások tekintetében a talán mainál is szorosabban összefonódó, ám a jelenleginél igazságosabb elosztási elven működő és egyéb szempontból is emberhez méltóbb, globális rendszer. Mint utópiára legyintünk rá arra a kérdésre, nem volna-e elképzelhető egy olyan globális elosztási mechanizmus, melynek révén hosszú távon, értelmesen szervezett módon jelentős érték áramolhatna a ma "gazdag" régiókból a "szegény" térségek társadalmaiba.

Szerintem is utópikus minden ilyen ötlet. Jelen írásom célja így színtiszta provokáció. Annak végiggondolására szeretném ösztökélni az olvasót, hogy pontosan mi is az, ami utópikus benne. Mintegy a visszájáról közelítem a problémát: megpróbálom azt láttatni, mi az, ami lehetségesnek tűnik – s teszem ezt nyilvános adatok segítségével.

Induljunk ki a legszélsőségesebb elképzelésből. Képzeljük el, mi volna, ha mintegy varázsütésre életbe lépne a világban egy tökéletesen hatékony, radikálisan egyenlőségelvű, globális újraelosztó mechanizmus. Tegyük fel, az emberiség által megtermelt érték összmennyisége nem változna, de ennek elosztása teljesen egalitáriussá válna, azaz a világ minden államában egy csapásra egyazon összegre rúgna az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Hogy e világátlag milyen lehetőségeket nyitna meg és milyen korlátokat támasztana az emberiség számára, azt a nyájas olvasó könnyűszerrel, tapasztalati úton eldöntheti: kéretik egy pillanatra letenni az újságot s kipillantani az utcára. Csehország, Mexikó és Uruguay mellett ugyanis a mai Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme áll legközelebb a világátlaghoz.

A globális jövedelem ilyetén, radikális egyenlőségelven történő elosztása egészen tűrhető körülményeket tenne lehetővé a világ népei részére – főleg akkor persze, ha az így érvényes átlagot még a mai magyarországi gyakorlatnál is felelősebb és hatékonyabb módon költenék el a világ államai. E nemzeti jövedelem teszi lehetővé a magyar társadalom számára például, hogy a korábban Nyugat-Európa-szerte morbus hungaricusként aposztrofált, a tömeges szegénység egyik tüneteként felfogható népbetegséggel való együttélés veszélye nélkül élje mindennapi életét, az ingyenes iskola-, nyugdíj- és egyéb szociális ellátórendszerekről nem is szólva. A globális "közép" joggal irigység tárgya a világ nagy részében.

Mármost, ami a betevő falat elemi kérdéseit illeti, a világátlag körül elhelyezkedő országok, így Magyarország társadalma számára vajmi kevéssé járna közvetlenül érzékelhető változással, ha a globális jövedelemelosztás rendszerét újraelosztó alapokra helyeznék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tágabb összefüggésben ne volnánk alaposan érdekeltek egy ilyen rendszer bevezetésében, sőt. Remélem, az alábbiakból részben kiderül, miért volna nagyon is jól felfogott, hosszú távú érdeke még a politikai világmegváltásba többgenerációs tapasztalatai okán alighanem joggal belefásult kelet-közép-európai világátlag-társadalmaknak is egyfajta, az összemberiség szintjén racionális, globális jövedelem-újraelosztási rendszer megteremtése.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1995-ben tartott, kilencvenhatodik plenáris ülése az 1997 és 2006 közötti időszakot az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizednek" kiáltotta ki. A közgyűlési határozat "felszólítja" nemcsak "az Államokat", hanem "az Egyesült Nemzetek egész rendszerét, a releváns nemzetközi szervezeteket és [a nemzetközi rendszer] minden egyéb érintett résztvevőjét, hogy aktívan vegyenek részt az Évtized pénzügyi és technikai támogatásában s különösképpen abban, hogy a határozat döntései és ajánlásai gyakorlati és konkrét szegénységmegszüntetési programokban és tevékenységekben öltsenek testet".

E rendkívül összetett dokumentum a továbbiakban külön-külön szólítja meg a világ jómódú és szegény államait, és minden egyes államra a világgazdaságban elfoglalt helye szerint különböző feladatokat ró. Ahelyett, hogy siránkozna a globális szegénység mértéke fölött, a felhívás rendkívül fontos politikai lépést tesz tehát: rámutat, hogy a szegénység önmagában nem megszüntethető, s megjelöli a globális egyenlőtlenségeket mint a nyomor fő kiváltó okát.

Mármost, ami a világ üléstermeken túli realitásait illeti, az ENSZ-évtized első öt évében – melyekre nézve már rendelkezésünkre állnak a világ országai által nyújtott gazdasági teljesítményekre vonatkozó becslések – nyomát sem tapasztalni annak, hogy foganatja lett volna az ENSZ-határozatban foglaltaknak. A globális egyenlőtlenségek érzékelhetően nem csökkentek – sőt bizonyos jelzőszámok tanúbizonysága szerint makacsul növekednek. (A globális egyenlőtlenségeknek két fő összetevőjét különböztetik meg: az egyes államok közötti egyenlőtlenségeket és az államokon belüli egyenlőtlenségeket. Jelen írásomban értelemszerűen az előbbivel foglalkozom, de ez korántsem jelenti, hogy az utóbbival kapcsolatban ne volnának fölöttébb nyomós problémák világszerte.)

Az alábbiakban azt vizsgálom meg, mi volna a gazdaságstatisztikai realitása egy, a fent említettnél jóval kevésbé radikális globális egyenlőtlenségcsökkentő intézkedéssorozatnak, amely valami olyasfélével próbálkozna, amit az ENSZ-határozat a maga tapintatos módján pedzeget. Mivel járna, ha az emberiség megpróbálná korlátozni a globális jólét és az ezzel együtt járó, piaci mechanizmusok révén érvényesülő előjogok azon formáját, amit Giovanni Arrighi oligarchikus vagyonként határoz meg? Az oligarchikus vagyon nem más, mint "hosszú távú jövedelem, amelynek semmi köze nincs a kedvezményezettje által tett erőfeszítések intenzitásához, illetve hatékonyságához, s amely soha nem áll mindenki rendelkezésére, függetlenül attól, hogy [a kedvezményezettek körén kívül eső csoportok tagjainak] erőfeszítései mennyire intenzívek vagy hatékonyak". Az oligarchikus vagyonnak – itt – nem az egyéni, hanem az állami változata az, ami engem érdekel. A kérdés tehát ez: merőben számszaki alapon elképzelhető volna-e egy, a jelenleginél kevésbé kiegyensúlyozatlan, kevésbé igazságtalan globális államközi jövedelem-elosztási rendszer?

Két konkrét kérdést próbálok megválaszolni. Ezek:

1. "Mekkora világgazdasági szintű erőforrás-átcsoportosításra volna szükség ahhoz, hogy érzékelhető mértékben csökkenjen a globális egyenlőtlenségek mértéke?"

2. "Milyen hatást gyakorolna a világgazdaság elosztási rendszerére, ha a globális piac mechanizmusai által teremtett egyenlőtlenségek ellensúlyozására létrejönne egy globális újraelosztó rendszer – valahogy úgy, ahogy a jóléti állam kiegészíti, s így részlegesen korrigálja a tőkefelhalmozás folyamatát a saját területén?" Ebben az értelemben a jövedelemelosztás elképzelt, alternatív rendszere nem volna más, mint átmenet a nemzetállami újraelosztásból a globális újraelosztásba, valahogy úgy, ahogy a tőkés piac súlypontja áttevődött a nemzeti gazdaságról a világgazdaságra valamikor a tizenhatodik és a tizenkilencedik század között.

1. tábla Nemzetijövedelem világátlagok 2000, valamint születéskor várható élettartam és írni-olvasni tudás 2001
Becslési módszer	Átlagos nemzeti jövedelem (USD)	Államok a nemezeti jövedelem skálán	Születéskor várható élettartam (év)	Írni-olvasni tudó felnőttek (%)
GNI/cap. Atlas	5.170	Luxemb. 42.060	78.1	99
		Svájc 38.140	79.0	99
		Japán 35.620	81.3	99
		Cseho. 5.250	75.1	99
		Mexikó 5.070	73.1	93
		Sierra Leone 130	34.5	36
		Burundi 110	40.4	49
		Etiópia 100	45.4	40
GNI/cap. PPP	7.410	Luxemb. 45.470	78.1	99
		USA 34.100	76.9	99
		Svájc 30.450	79.0	99
		Belarusz 7.550	69.6	100
		Brazília 7.300	67.8	87
		Kongó 570	40.6	63
		Tanzánia 520	44.0	76
		Sierra Leone 480	34.5	36
GDP/cap. FX	5.634	Luxemb. 56.372	78.1	99
		Svájc 46.737	79.0	99
		Japán 44.830	81.3	99
		Uruguay 6.114	75.0	98
		Magyaro. 5.425	71.5	99
		Sierra Leone 147	34.5	36
		Burundi 141	40.4	49
		Etiópia 116	45.4	40
GDP/cap. PPP	7.115	Luxemb. 50.061	78.1	99
		USA 34.142	76.9	99
		Norvégia 29.948	78.7	99
		Botswana 7.184	44.7	83
		Litvánia 7.106	72.3	100
		Burundi 591	40.4	49
		Tanzánia 523	44.0	76
		Sierra Leone 490	34.5	36
Forrás: Világbank, 2002, World Development Indicators, adat-CD-ROM			Forrás: UNDP, 2003, Human Development Report 2003. New York: ENSZ: 237-40

 

Mint az előbbi táblázat szemlélteti, a világgazdaság egyes résztvevői közötti átlagjövedelem-különbségek mára megdöbbentő méreteket öltöttek. A világgazdaság leggazdagabb államára (mind a négy becslési technika értelmében: Luxemburgra) a nemzeti jövedelem világátlagának hat-tízszerese jut, míg a világ legszegényebb gazdaságaiban az egy főre jutó átlagjövedelem a becslési módszertől függően mindössze az egytizennegyed-egyötvenketted részét, azaz kettő-hét százalékát teszi ki a világátlagnak. Másként fogalmazva, az Atlas-módszerrel számított bruttó nemzeti termékben (GNI/cap) a világ leggazdagabb államai 420-szor akkora átlagjövedelmet (!) biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek. A globális jövedelemegyenlőtlenségek e mértéke akkor is fölfoghatatlan, abszurd, elfogadhatatlan és történelmileg precedens nélküli, ha tekintetbe vesszük, hogy Luxemburg adatát némileg felduzzasztják a közelmúlt magyar gazdasági elitjének történetéből is jól ismert "offshore" befektetések, s hogy a világ legszegényebb országainak belső árarányai némileg eltérnek a világpiaci árarányoktól – így például a legalapvetőbb élelmiszerek vonatkozásában valamivel nagyobb a belső nemzeti jövedelem vásárlóereje, mint amit a nemzetközi pénzpiaci ellenérték tükröz (ezért kisebbek a vásárlóerő-paritáson, azaz PPP-módszerrel mért egyenlőtlenségek, mint a pénzpiaci árfolyamokon számított értékek).

Miféle globális erőfeszítést igényelne tehát, hogy a világ államait közelebb hozzuk a világátlaghoz? Mi volna, ha – a tökéletes világegyenlősdi helyett – megelégednénk azzal, hogy a köztük ma meglevő egyenlőtlenségeket a felére csökkentenénk? Ez igen mérsékelt első lépésnek fogható föl: ha bevezetésre kerülne egy ilyesféle reform, a világ szegény országai továbbra is sokkal, de sokkal szegényebbek maradnának, mint a gazdagok – csak éppen fele olyan mértékben, mint ma. Ez az átalakulás azt jelentené, hogy megfeleződne a világátlag és az adott ország adata közötti távolság: az átlag fölöttiek némileg lecsúsznának, és a korábbi jövedelmi szintjük és a világátlag között "félúton" állnának meg; az átlag alattiak ugyanakkor fölfele kúsznának, hogy aztán pontosan a korábbi adatuk és a világátlag közötti szinten álljanak meg. (Hogy mennyire kevéssé ambiciózus ez a kritérium, azt jól mutatja, hogy az 50%-os csökkentés nagyjából azt jelentené, hogy a globális államközi jövedelmi egyenlőtlenségek mértékét a 19-20. század fordulójának nagyságrendjére, a gyarmati rendszer csúcspontján mérhető mértékre esnének vissza.) A számításaimban használt 50%-os érték persze önkényes: bármely egyéb aránnyal is megismételhető a gyakorlat.

Hol találnák magukat tehát a világ országai, ha az államközi jövedelemelosztásban bevezetnénk egy olyan rendszert, amely épp feleannyira volna egyenlőtlen, mint a jelenlegi? (A továbbiakban az egy főre jutó nemzeti jövedelem Atlas-módszerrel történt becslésének eredményeképpen előállt adatokból számított eredményekről számolok be. A GNI – angolul: Gross National Income – a belföldön előállított értéktöbbletet méri, s nem veszi számításba az adott országban leányvállalatokkal jelen levő külföldi központú multinacionális vállalatok által termelt értéket, viszont beszámítja az adott ország saját multijainak külföldön szerzett jövedelmét. Az Atlas-módszer az adott évben, nemzeti valutában termelt értéktöbbletet az adott év és az azt megelőző két év átlagos hivatalos USD-árfolyamán számítja át dollárra.)

Az államok közötti jövedelmi rangsor értelemszerűen nem változna: a ma leggazdagabbak volnának akkor is a leggazdagabbak, s a legszegényebbek a legszegényebbek. A dollárban számított összegek tekintetében a legnagyobb mértékben a lista élén álló Luxemburg jövedelmi adata csökkenne, Svájcé egy kicsit kevésbé s így tovább, míg el nem érnénk Csehországot (amelynek egy főre jutó nemzeti összjövedelme 5250 dollárról 5120 dollárra csökkenne). Csehország alatt életbe lépne a rendszer újraelosztó mechanizmusa: Mexikó egy főre jutó nemzeti jövedelme már növekedne, ha csak alig kimutathatóan is (5070 dollárról 5120 dollárra). A listán lefelé haladva egyre érzékelhetőbbé válik az egy főre jutó jövedelem növekedése. A Jordánia és Paraguay közötti jövedelemszintű államok nemzeti jövedelme durván megduplázódna; a Szváziföld és Türkmenisztán közöttieké megháromszorozódna s így tovább, míg el nem érnénk a lista végén kullogó Etiópiát, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme durván a huszonötszörösére növekedne. (Ne feledjük: Etiópia ezzel is csak a felét dolgozná le a világátlagtól számított hátrányának.)

A globális jövedelemelosztás ilyetén reformja valóban jócskán csökkentené a világ leggazdagabb társadalmainak átlagjövedelmét. Luxemburg lakóinak jövedelmi átlaga valahol a mai Franciaország és Írország szintjére süllyedne, Svájc pedig a mai Kanada és Írország között találná magát. Az életminőség némely fontos vonatkozását tekintve azonban jószerével nem is volna érzékelhető a változás: Luxemburg születéskor várható élettartamadata (78,1 év) már ma is pontosan az Írország-Kanada pár vonatkozó adata között található, és az írni-olvasni tudó felnőtt lakosság aránya tekintetében már ma sincs mérhető különbség a globális jövedelmi skála csúcsán található társadalmak között. Ugyanez a helyzet Svájc, illetve az Írország-Kanada pár vonatkozásában, s csak a Japánban becsült születéskor várható élettartam magasabb egy picivel, mint Ausztrália és Kanada jelenlegi adata (melyek "között" Japán találná magát jövedelmi szempontból). A dolog érdemi részét tekintve tehát oly csekélyek a világ leggazdagabb országai között életminőség tekintetében megfigyelhető különbségek, s mint történeti szociológus teszem hozzá: az ide vágó vívmányok oly mélyen beágyazottak a világ centrumországainak társadalmi-történelmi intézményrendszerébe, hogy a globális újraelosztó reform által előidézendő átlagjövedelem-csökkenés aligha okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását e gazdag társadalmakban.

Ami a lista alján elhelyezkedő társadalmakat – azaz az emberiség többségét – illeti ugyanakkor, a jövedelemelosztási reform várható pozitív hatásának leírásához alig találunk megfelelő jelzőket. A skála alján elhelyezkedő, 100 és 270 dollár közötti átlagjövedelmű tizenkilenc ország jövedelme a mai Jamaica és St. Vincent szintjére (azaz a 2610 és 2720 dolláros közötti szintre) emelkedhetne. Eközben Jamaica és St. Vincent valahova a mai Costa Rica és Libanon közé "költözne", miközben az utóbbiak egy szintre kerülnének Chilével és Venezuelával, amelyek viszont Magyarországra és Trinidad/Tobagóra hajaznának. Ami a lista legnagyobb államait illeti, Kína becsült egy főre jutó nemzeti jövedelme elérné a mai Törökországét, míg India valahol a mai St. Vincent és Belorusszia között találná magát. Belorusszia a mai Libanon szintjére emelkedne, Törökország pedig a mostani Lengyelország jövedelemszintjét érné el. Eközben Lengyelország a mai Horvátország és Magyarország jövedelemszintjét tudhatná magáénak, Horvátország pedig utolérné Magyarországot.

Mindez a pénzben kifejezett értékeknél is nagyobb hatást gyakorolna a lista alsó felén elhelyezkedő társadalmak életminőségére, ugrásszerűen javítva a mai perifériák társadalmainak mindennapi életkörülményeit. Mivel az életminőség és a jövedelem közötti összefüggés nem lineáris, a várható előnyök sokkal jelentősebbek, mint a költségek. Minden egyéb tényező változatlanul hagyása mellett a jövedelmi skála alján elhelyezkedő társadalmakban a születéskor várható élettartam a jelenlegi 34,5 és 52,5 évről 70 év körülire, azaz huszonöt-száz százalékkal növekedhetne. Az írni-olvasni tudás tekintetében negyven-kétszáz százalékos volna a növekedés. Talán nem szükséges részletezni, milyen erőforrás-robbanást jelentene az egészséges élettartam hosszabbodása és az elemi kommunikációs készségek elsajátítása (így a képzési és munkavégzési lehetőségek megteremtése) a munkaerőpiacon való részvétel, a vállalkozási készség, a kreativitás, a társadalmi konfliktusok kezelhetősége, a háborúk, az éhínségek és a járványok elkerülése, a társadalmi reprodukció általános folyamata s általában a társadalmi élet normalizálása tekintetében.

Igen ám, de vajon megvalósítható volna-e mindez? Tisztán számszaki értelemben a rendszer csaknem el tudná tartani saját magát. A ki- és befizetések egyenlege negatív volna ugyan, ám az így keletkező deficit mértéke mindössze a világjövedelem 0,93%-ára rúgna. Ez jelentős, de nem szükségszerűen leküzdhetetlen probléma. A legnagyobb globális szubvenciókat a jelen állapot szerint Kína, India, Indonézia, Pakisztán, Banglades, Nigéria, az Orosz Föderáció, Vietnam, Etiópia és a Fülöp-szigetek társadalmai kellene, hogy kapják. A kínai, indiai, indonéz és vietnami gazdaság közelmúltbeli, dinamikus növekedése és Oroszország tartósan erős energiapiaci helyzete azt ígéri, hogy a "fölzárkóztatás" tényleges költségei valószínűleg az általam számítottnál csekélyebbek volnának.

A legnagyobb be- és kifizetések listája némileg átalakul, ha azt vesszük figyelembe, teljes nemzeti jövedelmük mekkora hányadát érintené a reform. E szempontból a rendszer finanszírozásának legnagyobb terhét a legmagasabb egy főre jutó nemzeti jövedelmű gazdaságok viselnék: így Luxemburg nemzeti jövedelme 43,9%-kal kellene, hogy csökkenjen ahhoz, hogy ez a nagyon gazdag, kis ország gazdasági erejének megfelelő mértékben vegye ki a részét az emberiség létfönntartásából. Még a jövedelmi skála harminchetedik helyét elfoglaló Dél-Korea is nemzeti jövedelmének mintegy húsz százalékát kellene, hogy befizesse a globális újraelosztási alapba. A jövedelmek jelenlegi elosztási rendszerének egyenetlensége miatt a befizetés a 42. helyen álló Uruguaynál csökkenne a 10% alá, Csehországnál enyészne el, majd a ma a 44. helyet elfoglaló Mexikónál fordulna szubvencióba. A dollárban számítva legnagyobb befizető – az Egyesült Államok – befizetendő nemzetijövedelem-hányada tekintetében az ötödik helyen áll.

A nemzeti jövedelmének legnagyobb arányát befizetni kényszerülő húsz országból tizenegy az Európai Unió tagja. Az EU mai huszonöt tagországa közül tizenkilenc befizetője volna a rendszernek, s ha az EU-t egyetlen tételként kezeljük, a világ második legnagyobb befizetőjével állunk szemben. Az EU által befizetendő összeg mintegy 80%-át tenné ki az Egyesült Államok összegének.

Hogy az ilyen szintű globális jövedelem-újraelosztással járó teher ésszerűen kezelhető-e, hogy pontosan milyen mechanizmusok volnának alkalmasak egy ekkora összegeket kezelő, globális pénzügyi intézményrendszer bevezetésére és tisztességes, átlátható, megbízható működtetésére, s hogy mik volnának a korrupciómentes, társadalmilag és környezetileg egyaránt hosszú távon fenntartható fejlesztési célok, melyekre ezek az összegek fordítandók volnának – nos, ez természetesen nem derül ki az általam ismertetett számításokból. Ugyancsak nem világos, milyen szervezeti és hatalmi rendszert igényelne egy ekkora, az államok fölött átívelő, globális újraelosztó intézmény, s hogy miként volna biztosítható így ilyen szervezet demokratikus, az összes érintett – az emberiség egésze – érdekeit érdemben szem előtt tartó és bürokráciamentes működése.

Ami a dolog merőben számszaki oldalát illeti azonban, egy efféle reform nem tűnik teljességgel megvalósíthatatlannak. A tíz-negyven százalék körüli újraelosztási ráták nem ismeretlenek a mai világgazdaságban: a mai, leggazdagabb államok esetében az állami költségvetés GDP-hez viszonyított aránya a huszonöt-ötven százalékos tartományban mozog. Az természetesen teljességgel elképzelhetetlen, hogy ekkora összegeket egy csapásra hozzáadjunk a mai állami költségvetésekhez – ugyanakkor érdemes emlékezni arra, hogy a mai "nemzetállami" redisztribúciós ráták ugyancsak teljességgel elképzelhetetlenek lettek volna száz-százhúsz évvel, azaz négy-öt emberöltővel ezelőtt.

A pénzben mérve legnagyobb befizetők listájának élén az Egyesült Államokat, Japánt, Németországot, az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Olaszországot, Kanadát, Spanyolországot, Hollandiát és Ausztráliát találjuk. A tíz legnagyobb leendő befizető közül nyolc tehát NATO-tagország. Mivel a jelenlegi rendszerben a kormányzati költségvetések jelentős része bújtatott vagy nyíltan elismert katonai kiadás, s mivel – a stockholmi Békekutató Intézet szerint – "a katonai kiadások a magas jövedelmű országok körében a legmagasabbak", alighanem a világ számos jómódú államában, a kormánykiadások számos területén volna lehetőség jelentős költségátcsoportosításra.

Egy efféle reform életbe lépése esetén a világ gazdag társadalmaiból a szegény országokba átcsoportosítandó összegek jelentős része alighanem infrastrukturális beruházások és közösségi fogyasztási javak formáját öltené, s így mind a globális "középen", mind pedig a jövedelmi skála élén álló gazdaságok jelentős hasznot húzhatnának az így keletkező keresletből. Mivel e fiskális világreform csak nagyon hosszú távon volna megvalósítható, bőven volna rá mód, hogy fokozatosan bevezetve, ismételt, apró korrekciók révén korlátozzuk a reform hatására várható megrázkódtatásokat.

A globális-monetarista ideológia által javasolt fiskális-restrikciós reformok bevezetését társadalmi közegtől, történelmi háttértől, gazdaságföldrajzi körülményektől, politikai összefüggésektől és piaci realitásoktól függetlenül, világszerte proponáló szervezetek egybehangzóan arra próbálnak bennünket rábeszélni, hogy kizárólag pénzügyi dimenzióban gondolkodjunk a gazdaságról s a világról egyáltalán. Érdemes elgondolkodni azon, mi volna, ha az emberiség mintegy a saját fegyverét fordítaná szembe a globális monetarizmussal, s arra kezdené használni a globális gazdasági intézményeket, hogy az emberiség egészének és az emberiség társadalmi-kulturális sokszínűségének hosszú távú fönntarthatósága érdekében szisztematikusan korlátozza a jelenlegi, obszcén módon elrajzolt jövedelmi egyenlőtlenségeket. Vajon képes vagy inkább hajlandó volna-e a világgazdaság intézményrendszere arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb, rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett ezek hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen? Elképzelhető-e, hogy a nemzetközi bankrendszer – a kapitalizmus története során először – ne csak a perifériákról a centrumokba szippantsa a gazdasági erőforrásokat, hanem centrifugális áramlások keretéül is szolgáljon? Az ugyanis bizonyos, hogy még egy – talán, eleinte, viszonylag – korlátozott hatékonyságú globális újraelosztási rendszer is a hasznos, tevékeny emberi élet kiteljesítésének olyan lehetőségeit nyitná meg embertársaink túlnyomó többsége előtt, amit ma csak a globális jövedelmi piramis felső harmadát-negyedét elfoglaló szerencsés, érdemtelenül kivételezett, a jelenlegi rendszerben a globális teljhatalmat gyakorló kisebbség ismer.

Noha mindez a "tisztán" számtani kalkuláció szerint, legalábbis elvileg nem tűnik teljesen megvalósíthatatlannak, egy efféle reform bevezetése – csakúgy, mint minden gazdasági intézmény létrehozatala, ahogy ezt nem utolsósorban Polányi Károly munkássága alapján jól tudjuk – megfelelő társadalmi intézmények létrehozatalát igényli. Társadalmi intézményekét, amelyek képesek arra, hogy az emberiség józan és felelősen gondolkodó többségének elgondolásait, jövőképét politikai úton megvalósítsák a globális szinten szervezett ostobaság, önzés, kisszerűség, erőszak és gonoszság politikájával szemben.

Noha a "tisztán" gazdasági természetű eszközök, mint láttuk, nagyjából rendelkezésre állnak, átfogó, globális jövedelem-újraelosztó reformról szó sem esik. Ez pedig arra utal, hogy elképzelhető: a ma létező társadalmi és politikai intézmények nem alkalmasak egy efféle kezdeményezés megvalósítására. Annyi bizonyos, hogy például a Nemzetközi Valutaalapot, a WTO-t, az ENSZ-t, a davosi világgazdasági elitcsúcsot, a Párizsi Klubot, az EU-t, a NAFTA-t, az ASEAN-t, a nemzetközi bankrendszert, illetve a világcsendőrséget nem erre a célra hozták létre. A feladat viszonylag egyszerű: ami átalakítható, annak az átalakítását meg kéne kezdeni; ami akadálya a reformnak, azt le kellene bontani; amely feladatra pedig nincsen jelenleg létező globális intézmény, arra létre kellene hozni azt.

A globális jövedelemegyenlőtlenségek jelenlegi mértékét tekintetbe véve két út áll az emberiség előtt: megteremtjük a globális újraelosztás intézményrendszerét, vagy nem csinálunk semmit. Noha rövid távon jóval egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnik, az utóbbi lényegében nem más, mint annak kinyilvánítása, hogy az emberiség morális egysége, az "ember" mint morális kategória merő fikció, s hogy az emberiség világra, történelemre, társadalmi viszonyokra, alapkérdésekre reflektáló, józan, értelmes, normális része hajlandó együtt élni azzal a történelem utóbbi néhány töredékmásodpercében kialakult válságjelenséggel, mely egymástól földrajzilag, "állampolgársági" alapon szegregált csoportokra tagolja az emberiséget, s az így létrehozott, mesterségesen elkülönített csoportoknak brutálisan eltérő életlehetőségeket kínál. Az utóbbi választás az emberiség ma ismert formájának fennmaradását veszélyeztető felelőtlenség (s egyben az apartheid nevű társadalomszervezési logika alapszerkezete).

Az egyetlen, elfogadhatónak tűnő út – kollektív társadalmi és politikai cselekvés a globális jövedelem-újraelosztás érdekében – gyakorlati megvalósításának feladata alighanem a legnagyobb kihívás a ma élő emberiség, benne a legkülönfélébb közösségek, politikai és társadalmi szervezetek, mozgalmak, államok és államok fölötti hatalmi rendszerek számára egyaránt. Hogy egy efféle reform keresztülvihető-e békés úton, e pillanatban nem eldönthető, hiszen soha, senki nem tett rá kísérletet. Ami az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizedet" illeti – nos, ez legalább abban segít, hogy érzékeljük, milyen távol vagyunk még a megnyugtató megoldásoktól.

 

A cikk angol nyelvű eredeti szövege 2004 novemberében a Budapesten tartott Polányi-emlékkonferencia záró, plenáris ülésén, hangzott el, és az Economic and Political Weekly című folyóiratban jelent meg Indiában. A hivatkozások és a részletes számadatokat tartalmazó táblázatok az angol változatban találhatók.

Az ázsiai társadalmakkal kapcsolatos eurocentrikus látásmód meghaladása az európai gondolkodásban mélyen gyökerező esszencialista és expanzionista, uralmi logika elvetését föltételezi. Csakis akkor érthetjük meg az ázsiai modernitást mint a civilizációk interakciójának eredményét, ha feltárjuk a valóságos történeti előfeltételeket és mozgásokat.

Ázsiában – miként Európában is – élénk vita van kibontakozóban az Egyesült Államok hatalmának ellensúlyozására képes regionális entitások kialakítása körül. A liberális globalizáció és az "új birodalmiság" – e két nyilvánvalóan különböző fogalom – immár a katonai szerződések, a gazdasági társulások és a nemzetközi politikai intézmények vezérfonalává vált. Együttesen olyan – a politikai, a gazdasági, a kulturális és a katonai szférát magában foglaló – globális rendszert alkotnak, amit "birodalomnak" vagy "neoliberális imperializmusnak" nevezhetünk.

Ellene az európai társadalmak a regionalizmus segítségével próbálnak védekezni. A német filozófus, Jürgen Habermas "Miért van szüksége Európának alkotmányra" c., cikkében¹ posztnacionális demokrácia megalkotására tesz javaslatot, amely három fő irányt követ: egy európai civil társadalom létrehozása, európai szintű politikai nyilvánosság kialakítása s olyan politikai kultúra megteremtése, amelyet az Európai Unió minden polgára magáénak vallhat.

Ami Kínát illeti, Peking néhány éve felvetette, hogy a "tíz plusz egy" formula jegyében csatlakozna a Délkelet-ázsiai Országok Szervezetéhez (ASEAN² ), amire Japán azonmód rákontrázott, s "tíz plusz hármas" formulára (Kína, Japán és Dél-Korea) tett javaslatot. 2002-ben az egyik japán hírügynökség arra hívta fel a figyelmet, hogy "amennyiben Ázsia egyesítésének üteme felgyorsul (…), a regionális egység keretében a Japán és Kína közti távolság érzete önmagától elhalványul majd. Egy, az ASEAN – Japán, Kína és Dél-Korea – vezetőit közös asztalhoz ültető konferencia, amely először teremt alkalmat regionális tárgyalásokra az Egyesült Államok nélkül, elvezethet a Franciaország és Németország közötti megbékélés ázsiai változatához".³

Amikor a tíz kelet-európai ország 2004. május 1-jén belépett az Európai Unióba, egy japán diplomata és egy indiai politológus kutató javasolta, hogy Kína, Japán és India legyenek a NATO ázsiai megfelelőjének pillérei.

Tisztázni kell azonban, hogy mit is értenek az ázsiaiak Ázsia fogalmán – ami egyszerre három kérdést is felvet. Először is, az "ázsianizmus" egyes aspektusai a XIX. századtól kezdve szorosan összefonódtak a nacionalizmus különféle válfajaival. Másodszor, az Ázsia-gondolat két egymással ellentétes fogalmat takart: a japán, kolonialista jellegű tervet "az ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről", illetve a szocialista és a nemzeti felszabadító mozgalmakon nyugvó, szocialista Ázsia koncepcióját. Kérdés, hogy a szocialista mozgalom összeomlása után s az ázsiaiság mibenlétének újrafogalmazása közepette mit lehet kezdeni ezen örökséggel. Harmadszor: ha meg kívánjuk haladni a nemzetállamiságot, akkor Ázsia újbóli "kitalálása" feltételezi, hogy a szupranacionális állam képzete a XIX. századi Ázsia-felfogás helyébe lépjen.

Ázsia eszméje valójában nem ázsiai, hanem európai fogalom. A XVIII-XIX. századi Európában a társadalomtudományok (a nyelvészet, a történelem, a földrajz, a jogfilozófia, az államelmélet, a fajok eredetének kutatása, a historiográfia és a politikai gazdaságtan) a természettudományokhoz hasonlóan gyors fejlődésen mentek keresztül, s közös eredményeik nyomán új világtérkép rajzolódott ki. Az Európáról és Ázsiáról formált képzetek integrálódtak a "világtörténelem" fogalmába.

Montesquieu, Adam Smith, Hegel és Marx (mások mellett) megalkották az Európával szembeállított Ázsia-képet, amelyet beillesztettek a történelemről formált teleologikus felfogásba⁴ , s amely így foglalható össze: többnemzetiségű ázsiai birodalmak versus európai monarchikus/szuverén államok; ázsiai despotizmus versus európai politikai és jogrendszerek; ázsiai (nomád és földművelő) termelési mód versus európai városi életmód és kereskedelem.

Minthogy az európai nemzetállam és a kapitalista világpiac expanziója a világtörténelem fejlettebb lépcsőfokának minősült, Ázsia a fejlődés alacsonyabb fokára soroltatott be. Az európai gondolkodásban Ázsia nem csupán földrajzi térség volt, hanem civilizáció, sajátos, az európai nemzetállammal szembeállított politikai, illetve az európai kapitalizmustól különböző társadalmi formával; átmeneti fázis a történelem nélküli és a történelmi állapot között. E szemlélet szabott keretet mind az európai értelmiségiek, mind az ázsiai reformerek és forradalmárok számára a világtörténelemről és az ázsiai társadalmakról való felfogásuk kialakításához, a követendő forradalmi vagy reformpolitika meghatározásához, illetve az ázsiai múlt és jövő értelmezéséhez. A XIX-XX. századi Ázsia-szemlélet része volt ama gondolkodásmódnak, amely egyetemessé emelte az európai modernizációt, s azonos narratív keretet nyújtott gyarmatosítóknak és forradalmároknak egyaránt.

Az európai beszédmód Ázsiát mint a világtörténet "kiindulópontját" mutatta be. Georg Wilhelm Friedrich Hegel például így írt: "A világtörténet keletről nyugatra megy: mert Európa teljességgel vége a világtörténetnek, Ázsia a kezdete." ⁵ "[…] a keletiek csak azt tudták, hogy egy ember szabad, a görög és a római világ, hogy néhány ember szabad, mi pedig azt, hogy minden ember magánvalósága szerint szabad…"⁶ A történelem első politikai formája – Hegel szerint – a despotizmus, a második a demokrácia és az arisztokrácia, a harmadik pedig a monarchia.

E felfogás a kérdéssel kapcsolatos európai megnyilatkozások filozófiai sűrítménye. Adam Smith a Nemzetek gazdagságában a mezőgazdaság és az öntözés közötti összefüggést elemezve Kínában és más ázsiai országokban, hangsúlyozza a kontrasztot a nyugat-európai várossal szemben, amelyet a manufaktúra és a kereskedelem jellemez. Smithnek a négy történeti stádiumról való meghatározása – vadászat, nomadizmus, földművelés és kereskedelem – megfelel a régiókról és a fajokról adott definíciójának. A skót közgazdász "az észak-amerikai bennszülött törzsek"-ről mint a "legalacsonyabb szinten, a legkezdetlegesebb viszonyok között élő vadász nemzetek" példájáról, a tatárokról és az arabokról mint "pásztorkodó, fejlettebb társadalmi állapotú nemzetek"-ről, illetve a régi görögökről és rómaiakról mint "még fejlettebb társadalmi állapotot" képviselő, földművelő nemzetekről ír.⁷ Hegel szemléletében mindezek a kérdések a politika és az állam kialakulásának szférájába tartoznak: a legalsó fokon a vadászó "fajok" helyezkednek el, minthogy a vadászatból és gyűjtögetésből élő közösségek oly kicsiny méretűek, ami a munka állam által megkövetelt specializációját lehetetlenné teszi. A világtörténelem leírásából Hegel egyértelműen kizárja (a vadászatból és gyűjtögetésből élő) Észak-Amerikát, s a történelem kezdetét Ázsiához köti. A történelmet Adam Smith a gazdasági vagy termelési sémák alapján, Hegel pedig a vallás, a civilizáció és az állam struktúrája szerint osztja fel. A politikai vagy a termelési rendszereket mindketten meghatározott térségekkel: Ázsiával, Amerikával, Afrikával, illetve Európával kapcsolják össze, s a történeti korszakolás viszonylatában helyezik el.

Amikor Marx kifejti a társadalmi-gazdasági rendszerek fejlődésének kérdését, négy történelmi lépcsőfokot különböztet meg (ázsiai, primitív⁸ , feudális és kapitalista). Az ázsiai termelési mód fogalom nála a hegeli és az Adam Smith-i történelemfelfogás szintézisének terméke. Perry Anderson szerint⁹ Marx az ázsiai termelési mód fogalmát olyan, az európai eszmetörténetben a XV. századtól kezdve jelen lévő, Ázsiával kapcsolatos általánosításokból merítette, mint a föld köz-, illetve állami tulajdona (Harrington, François Bernier, Charles de Montesquieu), a legitim kényszer hiánya (Jean Bodin, Montesquieu, Bernier), a jogrendszereket helyettesítő vallás (Montesquieu), az örökletes arisztokrácia hiánya (Machiavelli, Francis Bacon, Montesquieu), a rabszolgasághoz közeli társadalmi egyenlőség (Montesquieu, Hegel), az elszigetelt faluközösségek (Hegel), a mezőgazdaság iparhoz viszonyított túlsúlya (John Stuart Mill, Bernier), a történelem stagnálása (Montesquieu, Hegel, Mill) stb. Mindezeket az állítólagos ázsiai jellegzetességeket a keleti despotizmus inherens velejáróinak tekintették. E képzetek együttese az antik görög gondolkodás Ázsiáról folytatott vitáiban is megtalálható.¹⁰

Az ázsiaiak szemében a modern nacionalizmus az Ázsia-gondolat továbbra is meghatározó mozzanata maradt. A különféle nacionalista diskurzusok – a japán "hagyjuk el Ázsiát, s csatlakozzunk Európához" jelszó, az orosz forradalmárok "nemzeti autonómiája" vagy a kínai forradalmárok "pánázsianizmusa" – történeti szembenállásuk ellenére valamennyien a nemzetállam és a birodalom oppozícióján alapultak.

A japán nacionalista szlogen eredete Fukuzava Jukicsi (1835-1901) egyik rövid, 1885-ben megjelent értekezésére megy vissza. "Hagyjuk el Ázsiát!", hangzik a Kína-központú világgal s a konfuciánus politikával és ideológiával szakítani kívánó felszólítás. "Csatlakozzunk Európához!" – folytatódik: Japánt európai mintájú nemzetállammá kell tenni. […]

Másként fogalmazva: Japán azáltal, hogy leválik Ázsiáról, s a térségen belül újrateremti a civilizált és a barbár, a Nyugat és a Kelet dichotó­miáját, tudatára ébred nemzetállami mivoltának. Fukuzava kijelenti, hogy Japánnak nem csupán szembe kell fordulnia régi önmagával, hanem egy újfajta tengelyt is létre kell hoznia Ázsiában.

Ám a nemzetállam felé vezető út Japán számára valójában nem Ázsia "elhagyását" s az Európához csatlakozást jelentette, hanem az Ázsiába való belépést – az Európával történő konfrontálódás érdekében. A XX. század elején meghirdetett jelszó a "kelet-ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről" az ázsiai japán expanzió legitimálására szolgált. E gyarmati kontextus a magyarázata annak, hogy a legtöbb kínai értelmiségi miért viseltetik fenntartással ezzel a jelszóval szemben, s miért nem hivatkozik rá szívesen.

A nemzeti felszabadító mozgalmak – az orosz forradalom által képviselt szocialista eszmeiség visszhangjaként – egy új Ázsia-koncepciót munkáltak ki, amely mint a burzsoá nemzetállam ellen is harcot folytató, antikapitalista társadalmi mozgalom kezdettől fogva az internacionalizmushoz és az antiimperializmushoz vonzódott. Ugyanakkor a japán "hagyjuk el Ázsiát" teóriához hasonlóan, a nemzeti önrendelkezési jog eszméje is a nemzetállam versus birodalom kettősségében fogalmazódott meg.

Húsz esztendővel Fukuzava Jukicsi írásának megjelenése s nem sokkal a republikánus forradalom és a Kínai Köztársaság ideiglenes kormányának megalakulása (1912. január-február) után Lenin cikksorozatot közölt Ázsiáról.¹¹ A mai "Kína – írja – olyan ország, amely a politikai cselekvés lázában ég, heves társadalmi mozgalom és demokratikus felkelés színtere"¹² , s elítéli, hogy a civilizált, haladó Európa "a maga fejlett gépiparával, sokszínű kultúrájának gazdagságával és alkotmányaival" a burzsoázia szolgálatában "támogatja mindazt, ami ósdi, halálra szánt és középkorias". Lenin és Fukuzava ellentétes látásmódja valójában azon a közös gondolaton alapszik, hogy az ázsiai modernitás az európaiból fakad; jelentősége csakis az Európával való kapcsolatban – Ázsia státusától és sorsától függetlenül – nyer értelmet.

Történeti-ismeretelméleti értelemben nincs alapvető különbség Lenin forradalmi nézetei, illetve Smith vagy Hegel felfogása között. A kapitalizmus történetét egyik is, másik is az ősi Kelettől vagy Ázsiától a modern Európáig, a vadászattól, a nomadizmustól és a földműveléstől a kereskedelemig és az iparig ívelő, evolutív folyamatnak tekinti. Lenin Ázsiával kapcsolatos nézetei a világtörténelem hegeli felfogásából, a középkori, barbár és történelem nélküli Ázsiáról adott jellemzéséből fakadnak. Ez a gondolat – Hegel plusz a forradalom – találkozik a háromfokozatú: antik, középkori és modern történelmi fejlődés sémájával (feudalizmus, kapitalizmus és proletárforradalom vagy szocializmus), s nyújt a kapitalista korszakban egyfajta keretet – az időbeliséggel és a korszakolással kiegészülve – a világ más régiói történelmének megértéséhez.

Lenin érvelése – különös tekintettel a nacionalizmus és a kapitalizmus elválaszthatatlanságára – vezérfonal gyanánt szolgál a modern kínai nacionalizmus és az Ázsia-eszme közti kapcsolat megértéséhez. Szun Jat-szen¹³ a "nagy ázsianizmus" eszméjéről – 1924-es kobéi látogatása során – elmondott híres beszédében¹⁴ két Ázsiát különböztet meg: az egyik, amely a legrégebbi civilizáció megteremtője, s nem ismer független államokat, a másik pedig, amely most készül arra, hogy újjászülessen. Szerinte e megújulásnak Japán a kiindulópontja, amely felmondta az Európa által rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, s az első független ázsiai állammá vált. Szun Jat-szen üdvözli az orosz-japán háborúban aratott japán győzelmet: "Az oroszokkal szembeni japán diadal évszázadok óta az első győzelem, amit egy ázsiai nemzet egy európaival szemben elért […]. Valamennyi ázsiai nemzet ujjong, s kezd bizakodva tekinteni a jövőbe […]. Remélik, hogy legyőzik Európát, s függetlenségi mozgalmakat tudnak életre hívni […]. A nemzeti függetlenség reménysége megszületett Ázsiában."¹⁵

Immár nem csupán a konfuciánus kultúrkörhöz tartozó Kelet-Ázsiáról van szó, hanem a multikulturális Ázsiáról, amelynek egysége a szuverén államok függetlenségén alapul. "Valamennyi ázsiai nemzet": erre az együttesre törekszenek a nemzeti függetlenségi mozgalmak, s nem az európai nemzetállamok puszta utánzására. Szun Jat-szen meggyőződése, hogy Ázsia saját kultúrával és saját elvekkel bír, amit a "királyi út kultúrájának" nevez, s szembeállítja vele az európai nemzetállamok által követett "hegemón kultúra útját". Felfogása szerint Ázsia természetes egységét nem a konfucianizmus vagy bármely más homogén kultúra jelenti, hanem egy olyan politikai kultúra, amely különböző vallásokat, hiteket, nemzeteket és társadalmakat egyesít. A "nagy ázsianizmusról" vagy "pánázsianizmusról" vallott felfogása ellentétes a modern japán nacionalizmus "nagy kelet-ázsianizmus" eszméjével. Szocialista dinamikát rejt, amely szemben áll a kapitalizmussal és az imperializmussal, s új típusú internacionalizmus felé mutat.

A szocialista értékek és a kínai hagyományok közötti kapcsolat néhány kortárs kutatót az Ázsia-gondolat újraalkotására késztetett. Így Mizogucsi Juzo szerint az olyan kategóriák, mint az "égi princípiumok" (tianli) és a "köz/magán" (gong/szi) jelen volt Kína szellem- és társadalomtörténetében, a Szung-dinasztia uralkodásától (960-1279) egészen a Csing- (Mandzsu-) ház bukásáig (1911), s ez folyamatosságot teremt a modern kínai forradalom némely gondolata és a mezőgazdasági szabályozás elvei között. Az ázsiai kultúra ezen értékek mentén történő meghatározási kísérlete ellenállást és kritikát fejez ki a modern kapitalizmussal és kolonializmussal szemben.¹⁶ Mijazaki Icsiszada, a kyotói császári iskolához tartozó, kitűnő történész már az 1940-es években hozzálátott "a Szong-kori kapitalizmus kezdeteinek" tanulmányozásához, különös tekintettel a különböző régiókon belüli, nagy távolságú összeköttetések történetére. Szerinte azok, "aki a történelmet a Szong-dinasztiától kezdve a modernitás nekilendüléseként értelmezik, eljutott ahhoz, hogy a modern nyugati történelmet a modern kelet-ázsiai történeti fejlődés fényében vizsgálja"¹⁷ . A kelet-ázsiai modernitásról vallott elmélete egybecseng a japán "nagy kelet-ázsiai térség" eszmével, ez azonban nem csökkenti elemzésének éleselméjűségét. Mint világtörténelemben gondolkodó kutató, Mijazaki rámutat, hogy a Nagy-csatorna megépítése, a nagyvárosok fellendülése és egyes árucikkek – mint a fűszerek vagy a tea – teremtették meg a kapcsolatot az európai és az ázsiai kereskedelmi hálózatok között. A mongol birodalom terjeszkedése, amely elősegítette az európai és ázsiai művészet és kultúra közti kapcsolatokat, nemcsak a kínai és az ázsiai társadalmak belső viszonyait módosította, hanem szárazföldi és tengeri összeköttetést is teremtett Európa és Ázsia között.¹⁸

Amennyiben az "ázsiai modernitás" politikai, gazdasági és kulturális jellegzetességei már a X. vagy a XI. században megjelentek – három-négy évszázaddal azelőtt tehát, hogy hasonló jegyek Európában megfigyelhetők lettek volna -, kérdés, vajon a két "világ" történeti fejlődése párhuzamosan vagy egymással összekapcsolódva ment-e végbe. Mijazaki úgy véli, hogy Kelet-Ázsia s főként Kína nemcsak piacot és eszközöket nyújtott az ipari forradalom számára, hanem a francia forradalomban testet öltött humanizmus előmenetelét is táplálta. "Az európai ipari forradalom – fejti ki – egyáltalán nem csupán Európát érintő történelmi fejlemény volt, amennyiben nemcsak gépesítésről volt szó, hanem a társadalomszerkezet egészére kiható változásról. Hogy [az ipari forradalom] végbemehessen, ehhez a burzsoázia megerősödésére volt szükség, s ehhez nélkülözhetetlen volt a Kelet-Ázsiával folytatott kereskedelemből származó tőkefelhalmozás. A gépek működtetéséhez nemcsak energiára volt szükség, hanem nyersanyagra – gyapotra is. A nyersanyagot és a piacot valójában Ázsia biztosította. Ha nem létezett volna összeköttetés Kelet-Ázsiával, az ipari forradalomra aligha kerülhetett volna sor."¹⁹

A világmozgás az a folyamat, ahogyan a sokféle "világ" kommunikál és harcol egymással, egymásba hatol, s alakítja egyik a másikat. Ezért amikor a[z említett ázsiai] történészek Ázsiát a világméretű érintkezésben elhelyezték, ráébredtek, hogy a modernitás az egyes társadalmak viszonylatában nem határozható meg, hanem csakis úgy, mint a különböző régiók és civilizációk interakciójának eredménye. Ebben az értelemben a [hagyományos] Ázsia-gondolat érvényét veszti, mert nem valamilyen független entitásról, s nem is kapcsolatok együtteséről van szó. Ázsia ilyen újrameghatározása, ahol tehát a földrész nem a lineáris[an felfogott] világtörténelem kezdete, s nem is a vége, nem autark alanya, s nem is alárendelt tárgya, lehetőséget kínál a világtörténelem újradefiniálására. Ez pedig el kell vezessen az Európa-eszme felülvizsgálatához is, minthogy Európa [eddigi] önképe alapján immár nem lehetséges képet alkotni Ázsiáról.

Az Ázsiára vonatkozó, már említett képzetek feltárják a [hagyományos] Ázsia-gondolat kétértelműségét és ellentmondásosságát. E szemlélet egyszerre kolonialista és antikolonialista, konzervatív és forradalmi, nacionalista és internacionalista. Európai gyökerű, s maga is alakítja Európa önmagáról alkotott képét. Szorosan összefonódik a nemzetállam kérdésével, és egybeesik a birodalmi látásmóddal. Ez egy Európával szembeállított civilizációfogalom s meghatározott geopolitikai viszonylatokba ágyazott földrajzi kategória. Amikor a mai Ázsia politikai, gazdasági és kulturális függetlenségét vizsgáljuk, komolyan számot kell vetnünk azzal, hogy az Ázsia-kép csúsztatások, kétértelműségek és ellentmondások közepette fogant. Másként nem tudunk túllépni e csúsztatásokon s meghaladni ezeket az ellentmondásokat, csak ha megragadjuk az őket életre hívó, sajátos történeti viszonyokat.

Az eurocentrikus látásmód kritikája nem valamiféle Ázsia-központúságot, hanem az uralom egocentrikus, kizárólagos és expanzionista logikájának elvetését kell jelentse. Nem érthetjük meg az ázsiai modernitás jelentőségét, ha elfeledkezünk az említett történeti előfeltételekről és mozgásokról. Az Ázsiával kapcsolatos újfajta képzeteknek túl kell lépniük a XX. századi szocialista és nemzeti felszabadító mozgalmak céljain és elgondolásain. A jelen történelmi feltételek közepette e reprezentációk azokra a történeti célkitűzésekre kell irányuljanak, amelyeket ezen mozgalmak nem valósítottak meg. A cél nem egy új hidegháború életre hívása, hanem a régi felszámolása, annak egész örökségével egyetemben. A feladat nem a gyarmati viszonyok visszaállítása, hanem a kolonializmus maradványainak felszámolása, illetve az, hogy megakadályozzuk születőfélben lévő formáinak kifejlődését.

Ázsia kérdése ilyenformán nem csupán a földrajzi értelemben vett Ázsiát érinti, hanem a "világtörténelem" egészét. Az "ázsiai történelem" újragondolása a "világtörténelem" újrafogalmazásának követelményét is felveti, és azt, hogy túllépjünk a XIX. századi "új birodalom" rendjén s annak logikáján.

 

Jegyzetek

 

¹ "Why Europe Needs a Constitution", New Left Review, nº 11, 2001.

² Az ASEAN-t 1967-ben öt állam: Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld alapította, majd hozzájuk később másik öt állam csatlakozott: Kambodzsa, Laosz, Vietnam, Brunei és Myanmar.

³ Busho Nishikyo: "A Japán, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország közti kapcsolatok a XXI. századi kínai stratégia felől nézve" (japánul), Seikai Shuho, Tokió, 2002. február 12.

⁴ Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai előszavában úgy vélekedett, hogy "a modern polgári termelési mód […] a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszaka". MEM 13. k. 7. o. Az előszót Marx életében azután nem adták ki újra. Marx 1877-ben megjegyezte: nem kellett "történelmi vázlatomat a kapitalizmus nyugat-európai keletkezéséről […] átalakítani valami történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is […] MEM 19. k. 112. o.

⁵ G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 192. o.

⁶ Uo. 43. o.

⁷ Adam Smith: …(magyar nyelven: A nemzetek gazdagságáról, Budapest, 1959.)

⁸ Sic! Marxnál valójában ázsiai, antik, germán és kapitalista formákról van szó (a ford.).

⁹ Perry Anderson: Lineage of the Absolute State, Verso, London, 1979, 472. o.

¹⁰ Számot ad Smithnek és a skót közgazdasági iskolának Hegelre és Marxra gyakorolt jelentős hatásáról Ázsiával kapcsolatban.

¹¹ "Demokrácia és narodnyikság Kínában" (1912), LÖM 21. k. 384-390. o., "Ázsia ébredése" (1913), LÖM 23. k. 145. o., "A maradi Európa és a haladó Ázsia" (1913), LÖM 23. k. 167. o.

¹² "Ázsia ébredése", LÖM 23. k. 145. o.

¹³ Szun Jat-szen (1866-1925) az I. Kínai Köztársaság elnöke.

¹⁴ Szun Jat-szen összes művei (kínaiul), Peking, 1986. 401-409. o.

¹⁵ Uo. 402.

¹⁶ Vö. Mizogucsi Juzo: A kínai gondolkodás (japánul). Tokió, 1991; uő: Fordulópontok és megrázkódtatások a premodern kínai gondolkodásban (japánul). Tokió, 1980.

¹⁷ Mijazaki Icsiszada: Kelet-Ázsia modern korszaka (japánul), Oszaka, 240. o.

¹⁸ Uo. 151-157. o.

¹⁹ Uo. 238. L. még Philipp S. Golub: "Retour de l'Asie sur la scène mondiale". Le Monde diplomatique, 2004. október.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

A Szudán déli tartományaiban 1983 óta megszakítatlan polgárháborúért eredendően a brit gyarmatosítók vétkesek, ám a genocídiummá fajult válság fennmaradásában megkerülhetetlen a dél-szudáni kőolajkincs kitermelésében és forgalmazásában érdekelt kínai-kanadai-malajziai konzorcium, illetve a kartúmi iszlamista rezsimet mentegető-támogató Európai Unió felelőssége is.

Szudán politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai éppoly kevéssé ismertek, mint amennyire az ország hatalmas és bonyolult alakulat. Fontosnak tetszik ezért, hogy néhány adatot közöljünk róla: Szudán, a "Feketék földje" a legnagyobb ország Afrikában, területe 2,5 millió m², vagyis ötször akkora, mint Franciaország. Hagyományosan a kiterjedt és sivatagos Északon élő erős arab-muzulmán többség osztozik rajta az animista és keresztény afrikai lakossággal, amely a mérsékeltebb éghajlatú, nagyobbrészt kihasználatlan természeti forrásokban gazdag Délt (650 000 km²) tudhatja magáénak. Az ország lakóinak száma több mint 30 millió, ennek 63%-a muzulmán arab, 23%-a animista vallású, 14%-a keresztény.

Az ország hatalmas emberi katasztrófával küszködik, ami 1983, a zavargások kiújulása óta elsősorban a déli országrészt sújtja. Különböző források szerint a háború áldozatainak száma 2 és 3 millió között mozog, több mint 5 millió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét, nem beszélve azokról, akik a határokon túlra menekültek. A véres dráma közvetlen következménye annak a vég nélküli háborúnak, amely (az 1972 és 1983 közötti viszonylag békés időszaktól eltekintve) közel fél évszázada tart. A jelenlegi állapot részben az angolok gyarmati politikájára vezethető vissza, akik a függetlenséget hevenyészett előkészületek után adták meg az országnak. Másrészt következménye egy gyarmati háborúnak, 1956 óta pedig az új kartúmi vezetők hatalomátvételének. Lássuk először is, milyen volt Nagy-Britannia gyarmati politikája Szudán déli tartományaiban az 1956. január 1-jén kikiáltott függetlenséget megelőzően, majd vizsgáljuk meg az egymást követő szudáni kormányok politikáját a Déllel szemben.

Az országot két vonás jellemzi: az erőszak és a megosztottság. Az erőszak mindig is állandó és ismétlődő jelenség volt Szudán történelmében: a hódítással és a visszafoglalással járó erőszak, a gyarmatosítás erőszaka, az etnikumok közti erőszak, a rabszolga-kereskedelem és a rendszeres tisztogatások Délen, barbár akciók a török-egyiptomi közigazgatás idején a tizenkilencedik században, "rendteremtő" intézkedések az angol-egyiptomi kondomínium idején, 1956 óta pedig áttekinthetetlen háború Észak és Dél között, aminek elsősorban a civil lakosság az áldozata. A másik állandó tényező a megosztottság: Észak és Dél között alapvető ellentét lappang, amit tovább súlyosbít a földrajzi, faji, etnikai, gazdasági, kulturális, politikai és vallási megosztottság. Az erőszak és a megosztottság minden korszakban jelen volt, és megbukott rajta minden határozat, ami a békét szolgálta volna.

 

A gyarmati korszak

 

Anglia 1898-ban vette át az ellenőrzést Szudánban, amit azonban 1885-ben még megelőzött a mahdista seregek elsöprő győzelme Gordon főkormányzó csapatai fölött. Az ország 1820-tól török-ottomán uralom alatt állt. 1898-ban a brit gyarmati közigazgatás "egy hibrid, a nemzetközi jog által addig ismeretlen kormányzati formát"¹ aggatott Szudánra. 1882-től Egyiptom protektorátus volt² , ezzel szemben Szudán egy brit főkormányzó vezette kondomíniummá vált, aki a britek és az egyiptomiak közös fennhatóságát jelképezte. 1899-ben a Condominium Agreement aláírása, amely Szudánt kívül helyezte a Brit Birodalmon, sajátos gyarmati állapotot teremtett Szudánban. A Foreign Office alá rendelt szudáni főkormányzó igen nagy autonómiával és jóformán korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez adta meg neki a lehetőséget, hogy megakadályozzon minden egyiptomi beleszólást a szudáni ügyekbe. Az angol-egyiptomi rivalizálást az állandó feszültség és a bizalmatlan légkör tartotta ébren a Nílus völgyében, és tekintélyes súllyal nehezedett a brit politikára a kondomínium egész időszakában. Ez a rivalizálás határozta meg Szudán jövőjét, és vezetett tragédiához a déli tartományokban. Attól kezdve, hogy felállt a szudáni kormányzóság, az angol-egyiptomi katonaság az egész országban nekiállt a rendteremtésnek, és semmilyen erőszakos túlkapástól nem riadt vissza. A katonai osztagok egymás után vezették büntető, tisztogató és megelőző expedícióikat. A gyarmati hatóságok az egyoldalú erőszakkal igyekeztek hangsúlyozni fennhatóságukat. A primitívnek és vadnak tartott Dél teljes lakossága több mint hetven katonai műveletet volt kénytelen elszenvedni.

A brit gyarmati közigazgatás által választott politika tovább mélyítette az Észak és Dél között amúgy is meglévő ellentéteket, és meghatározó hatással volt az ország jövőjére nézve. A két régiót külön kormányozták. Miután véget ért a rendteremtés, a brit körzeti megbízottak megelégedtek a polgári béke fenntartásával. Az Észak gazdasági fejlődése alapvetően az intenzív gyapottermesztésre alapult a Nílus völgyében, ahonnan a termést észak-angliai szövőgyárakba szállították. Az elvadultnak és alulfejlettnek nyilvánított Dél a rezervátum állapotában maradt. 1920-ban a brit közigazgatás Closed District Ordinance Act 1920 címen törvényt fogadott el, ami biztosította a szeparált vezetés hatékonyságát, és lehetővé tette a déli tartományok lezárását. A célja elsősorban az volt, hogy megvédje a "pogány törzseket" az arab-muzulmán befolyástól, és véget vessen a rabszolga-kereskedelemnek. 1922-ben az útlevelekről és engedélyekről hozott törvény, a Passport and Permit Ordinance Acte 1920, hivatalosan is megtiltotta az észak-szudániaknak és minden külföldinek, hogy belépjenek a déli tartományokba. A körzeti megbízottak felhatalmazást kaptak rá, hogy szigorúan megbüntessenek bárkit, aki hivatalos engedély és nyomós ok nélkül tartózkodik a területükön. 1920 és 1940 között a Dél "zárt övezetként" létezett, teljes elszigeteltségben az ország többi részétől. Ezeknek az intézkedéseknek kétségtelenül pozitív vonatkozásuk is volt, mert lehetővé tették, hogy a Dél megőrizze kultúráját és identitását. Ez a teljes elszigeteltség 1928-ban a Bahr al-Gazal tartománybeli Rejafban tartott konferenciával ért véget, amely az angolt hivatalos nyelvvé nyilvánította, elfogadta a törzsi nyelveket, az arab nyelv használatát pedig elvetette.

A szeparált közigazgatás kisebbségi komplexust alakított ki Délen, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy növekedjenek a különbségek a két régió között, kiváltképp oktatási, nyelvi és társadalmi-gazdasági területen. Azzal, hogy a gyarmati kormány minden erővel akadályozta a régiók kapcsolatát, Délen függetlenségi reményeket táplált, Északon pedig törekvéseket a nemzeti egyesülésre. A gyarmati politika egyfelől a déli tartomány afrikai lakosságát igyekezett védeni, másfelől azonban igen engedékeny volt a tehetősebb Északkal szemben, amelynek ösztönözte és segítette gazdasági fejlődését.

A második világháború végén az események felgyorsultak. Északi ifjúsági mozgalmak, az egyiptomiaktól tüzelten, az ország függetlenségét követelték. Anglia csakhamar arra kényszerült, hogy szembenézzen a Dél problémájával. Belátta, hogy a szeparációs politika nem vihető tovább, ezért, már a kényszerű egységesítő politika nevében, a közigazgatás tervbe vette a Dél Északhoz csatolását. Ugyanakkor a brit illetékesek biztosítani szerették volna, hogy a szudáni Dél "a kellő közoktatási és gazdasági fejlődés révén megálljon a saját lábán, és egyenlőként csatlakozzék északi párja mellé". Szóba került még a teljes elszakadás gondolata is, vagy hogy a Délt Ugandához csatolják. A déliek sietve tanácskozást hívtak egybe Jubában, hogy politikai jövőjükről döntsenek. Valamennyi érdekelt fél 1947. június 12-én ült össze. A gyarmati adminisztráció korlátokat akart állítani, amik a Délt védték volna az Északkal való elkerülhetetlen egyesülésben. A déliek képviselői a gazdasági és politikai lemaradás miatt adtak hangot nyugtalanságuknak. A lakosság nem készült fel rá, hogy megmérkőzzék északi honfitársaival, mindenki attól félt, hogy uralmuk alá hajtják őket (a rabszolgaszedések emléke akkor még mindig elevenen élt a déliekben). Egyesülésüket az Északkal csak abban az esetben tudták elképzelni, ha azonos fejlettségi szintre kerülnek vele. A déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy az angolok maradjanak ott náluk, hogy segítsék a közoktatás fejlődését mindaddig, amíg az el nem éri az északi színvonalát. Hiába próbálták megtagadni részvételüket egy olyan nemzeti törvényhozó testületben, amely nem ismeri el regionális érdekeiket, más választásuk nem maradt, mint hogy elfogadják az északiak követeléseit. Az északi függetlenségi pártok képviselői ugyanis megértették velük, hogy ha elutasítják a részvételt, akkor semmi beleszólásuk nem lesz a leendő kormány intézkedéseibe. A főkormányzó azt kérte, hogy a Dél javát szolgáló korlátozó intézkedéseket a jövőben felálló testület határozatban fogadja el. A jubai konferenciát követően egy csapásra vége szakadt a szeparált közigazgatásnak. Az 1947-es jubai, majd az 1953-as kairói találkozók megpecsételték Szudán sorsát.

Az északi függetlenségi mozgalmak a brit gyarmatosítás végét és képviselőik azonnali távozását követelték. Néhány közülük megtartotta szövetségét Egyiptommal egy nagyszabású terv keretében, amely a nagy Nílus területeinek egységesítését tűzte ki célul. Számos körülmény kedvezett nekik: a krónikus bizalmatlanság Egyiptom és Anglia között, Egyiptom törekvése, hogy a Nílus völgyének egységesítési terve keretében terjessze ki hatalmát Szudánra, London hiányos tájékozottsága a szudáni helyzetről, és vágya, hogy biztosítsa jelenlétét a Szuezi-csatornánál, a kölcsönös meg nem értés London és szudáni képviselői között, a rohamos politikai változások Kairóban, az Egyesült Államok fellépése, hogy megtartsa Egyiptomot a kommunista szférán kívül, végül Egyiptom hirtelen pálfordulása, amikor síkraszállt Szudán függetlenségéért, és szándékát egy északi pártokkal kötött egyezményben tette hivatalossá. A brit gyarmati adminisztráció egy egységes fronttal találta magát szemben: az egyiptomi kormány aláírt egy egyezményt, amiben elismerte Szudán autonómiáját. A Dél nem vett részt a tárgyalásokon: egyszerűen megfeledkeztek róla. Egyiptom meg volt róla győződve, hogy a britek által javasolt intézkedések kizárólag stratégiai célokat szolgálnak, hogy továbbra is fenntartsák a megosztottságot, idővel pedig a déliek függetlenségét eredményezzék. Az északi politikai pártoknak érdekében állt, hogy késleltessék az ország függetlenségét. A tárgyalásokon aláírási joggal rendelkező pártok választási bojkottal fenyegettek arra az esetre, ha nem tartják tiszteletben követeléseiket. Az angoloknak nem maradt más választásuk, mint hogy vagy kivonulnak a déli régióból, vagy elfogadják az Egyiptom által diktált egyezményt. A Szudánba küldött brit illetékesek a Foreign Office heves bírálatainak a céltáblájává váltak, mondván, "minden kapcsolatukat elvesztették az északi politikusokkal". London tisztában volt vele, hogy Szudán függetlensége milyen drámai következményekkel járhat az eseményre felkészületlen Dél számára, 1953. februárban mégis aláírta Kairóban az angol-egyiptomi szerződést, amely kikiáltotta Szudán jogát a függetlenségre. Ezzel eldőlt minden. A Dél úgy érezte, hogy Anglia magára hagyta és elárulta. Felismerte, hogy az angolok stratégiai szempontjaiktól vezetve kiszolgáltatták őt az Északnak, csak hogy megvédjék katonai bázisaikat Egyiptomban, olajérdekeiket az arab világban és kiváltságos kapcsolataikat Kartúmmal. Az 1953. novemberi törvényhozó választásokon általános meglepetésre az Egyiptommal való egyesülést támogató pártok szerezték meg a mandátumok többségét. Az új kormánynak minden figyelmét a szudanizálás és a nemzeti integráció kérdésére kellett összpontosítania.

 

A Déllel szemben alkalmazott politika a gyarmati kor után

 

A szudanizálás politikáját már az 1956. január elsején kikiáltott függetlenség előtt is a káderek tömeges küldése jellemezte az angolok által megüresedett körzeti hivatalok betöltésére. A Dél megint úgy észlelte, hogy gyarmatosították, csak ezúttal északi honfitársaik lettek az urak. Az angolok által felállított 1200 hivatali tisztségből a dél-szudániaknak mindössze hat alárendelt poszt jutott, de azok is kizárva a gazdasági és közigazgatási szektorból. Ebben a feszült légkörben lázadt fel azután 1955. augusztus 18-án, a függetlenség előtt néhány hónappal az Equatoria keleti részén fekvő Toritban állomásozó dandár, ahová az északi tisztek többnyire délieket soroztak be. Az északiakra valóságos hajtóvadászat indult, főleg Torit, Juba és Wau városokban, aminek során sok tisztet és kereskedőt is agyonlőttek. A 350 áldozatból 250 volt északi származású. A déli hadsereget azonnal leszerelték, s elkezdődött az első gerillaháború. Az integráció és az egyesítés politikája, amely a lakosság egészére az arab és iszlám életfelfogást erőltette volna, ami által összhangba remélte hozni az etnikai kirakós játékot, tovább mélyítette a már régóta dúló ellentéteket a két régió között. A kartúmi kormány azt hangoztatta, hogy Szudán arab ország, következésképpen arab és iszlám szabályok szerint kell fejlődnie, ezzel szemben a Dél elsősorban afrikai országnak tekintette Szudánt, amely köteles megőrizni a maga afrikai hagyományait, még ha valamelyest színezik is európai árnyalatok. Délen az oktatást a tizenkilencedik század óta az idegen misszionáriusok szervezték meg, de a felforgató szándékú és lázadásra szító propaganda hatására 1964-ben kiűzték őket, ami miatt immár fél évszázados űr tátong a helyén. A konfliktusok alapvető forrása azonban az afrikaiak és az arab-muzulmán hatalom közt bekövetkezett etnikai-identitásbeli törés.

A gerillaháború átmenetileg az Addisz Abeba-i egyezménnyel ért véget. A déli országrészre 1972-től egy évtizednyi viszonylagos béke köszöntött, ami lehetővé tette egy autonóm kormány felállítását, ideiglenes végrehajtó tanáccsal és képviselőházzal együtt. A konfliktus 1983-ban lángolt fel ismét, oka pedig a sorozatos sikertelenségek miatt támadt általános elégedetlenség volt, tetézve a központi kormány jó néhány szerencsétlen intézkedésével. A Dél beleragadt korábbi gazdasági és társadalmi problémáiba (elmaradottság, éhínség, korrupció, eladósodás), és mindenki arról panaszkodott, hogy az Addisz Abeba-i egyezményben foglalt ígéretek, miszerint véget vetnek a válságos helyzetnek, nem teljesültek. A Dél fejlesztésére kiutalt összegek – az elképesztő korrupció miatt, ami egészen eluralkodott a politikai körökben³ – soha nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. 1978-ban az amerikai Chevron Olajtársaság jelentős kőolajkészleteket tárt fel Bentiu város közelében, Dél-Szudán északi részén. A kartúmi kormány azt tervezte, hogy a nyersolaj exportjából származó nyereséget magának fölözi le, és a délieknek nem juttat semmit. Az Egyesült Államoktól akkoriban támogatott Nimeiri marsall autokrata rezsimje mindenáron meg akarta fosztani a haszontól az amúgy is kisemmizett délieket, akiknek pedig égető szükségük lett volna rá fejlődésük érdekében. Ezt a helyzetet tetézte 1983 szeptemberében egy szigorú iszlám törvény elfogadása, amit kiterjesztettek a terület egészére. Végül Nimeiri elnök úgy döntött, hogy a három déli tartományt egy közvetlenül Kartúmból kinevezett kormányzó alá rendeli, ami nyilvánvaló kísérlet volt a Dél meggyengítésére.

Ekkor a régiót a lappangó lázadás légköre ülte meg. Végül a dinkák lakta Borban tört ki zendülés, amivel az Észak ellen folytatott háború második szakaszába lépett az APSL, a Szudáni Felszabadító Néphadsereg vezetésével. Főparancsnoka a Mabiorból származó John Gragang volt, aki egy egyesített és világi alapokon álló Szudán létrehozását hirdette meg. 1984-ben sorra rabolták el és lőtték agyon a Chevron Társaság alkalmazottait. Az olajkitermelésnek, ennek az értékes devizaforrásnak a projektje több mint tíz évre megbénult. A Szudáni Felszabadító Néphadsereg fokozatosan ellenőrzése alá vonta a déli területet, kivéve néhány helyőrségi várost (Juba, Wau, Malakal, Torit), amiket a kormányzati erők megtartottak kezükön.

1983 után a déli lakosságra valóságos kálvária várt: megfosztva a fejlődés minden lehetőségétől, táplálkozása és egészségügyi ellátása továbbra is másoktól függött. Ugyanígy, a tanulásra sem kínálkozott semmilyen alkalom (a déli lakosság 98%-a analfabéta). A nincstelenek és a földönfutók megsegítése az egyházakra és a civil szervezetekre maradt, már ha támogatásukat egyáltalán el tudták juttatni hozzájuk Kenyából vagy Ugandából. Aki felemelte szavát a központi kormányzattal szemben, arra megtorlás várt. Az állam erőszakos cselekményei fokozódtak: a civil lakosság rendszeres bombázása a bizonytalanság, mi több, a rettegés légkörét állandósította. Néhány etnikum átesett a teljes integráció folyamatán, vagy éppen eltűnt a föld színéről, mint a noubák népcsoportja, akik nem juthattak hozzá a régióból kitiltott civil szervezetek gyorssegélyeihez⁴ .

1985-ben Nimeiri elnököt félreállították. 1986-ban egy közjóléti koalíciós kormányra várt volna, élén Sadiq al-Madhival, hogy megoldja a Dél problémáját, de 1989. június 30-án egy államcsíny, amelyet Hasszán al-Tuabi vezetett, megdöntötte. Az akkor hatalomba emelt Omar Hasszán al-Basír vezérőrnagy mind a mai napig a köztársaság elnöke. Azóta a rendszer szakadatlanul keményedik és halad az 1990-es évek elején megtapasztalt legszélsőségesebb iszlám berendezkedés felé. 1992-ben meghirdették a dzsihadot a hitetlenek ellen, akiken elsősorban a Dél nem muzulmán lakosságát értik, de támadják azokat a muzulmánokat is, akik nem voltak hajlandók magukévá tenni a hivatalos téziseket. Voltaképpen a kormány vallási ürüggyel próbálja visszahódítani a déli területeket, ahol nagyobbrészt kihasználatlan természeti kincsek találhatók (termőföldek, ásványok, kőolaj, nemes fák).

1996-ban Kartúm úgy döntött, hogy mindenáron kiaknázza a Dél olaját, és Kínával, Malajziával és Kanadával közösen konzorciumot alakított, a Greater Nile Petroleum Opretaing Companyt (GNPOC). Két évvel később már egy 1610 kilométeres olajvezeték húzódott Bentiutól a Vörös-tengerig. A külföldi társaságok biztosították a műszaki felszerelést és a személyzetet. Az összeszerelés munkáját például kínai kényszermunkások végezték. Az olajkitermelés minden egyes állomását, akárcsak az olajvezetéket végig, "biztosították", azaz eltávolították közelükből a helyi lakosságot, amelyet gyanúba fogtak, hogy az APLS-t támogatja. A Népi Védelmi Erők, az FDP milicistái a "felperzselt föld" politikáját gyakorolták módszeresen: számos jelentés számol be az általuk végrehajtott kitoloncolásokról és mészárlásokról, az olajtermelő területek tisztogatásáról. A különféle tanúságtételek egyöntetűen azt mutatják, hogy az alkalmazott stratégia alig változott: a milicisták teljes büntetlenségben garázdálkodnak, miközben városokat égetnek fel, a bennszülött lakosságot mészárolják és lövik, gyerekeket és nőket vetnek rabszolgasorsra, nyájakat rabolnak el, felgyújtják a termést, településeket rombolnak le, hogy elüldözött lakóikat megakadályozzák a visszatérésben és hogy netán az APLS-t támogassák, amelynek bevallott katonai célja, hogy átmenetileg leállítsa a kőolaj-kitermelést.⁵ 1999 augusztusa óta Szudán a külföldi társaságok által kitermelt olajat exportálja⁶ , ami lehetővé tette a kormánynak, hogy az elűzött lakosság helyett a nemzetközi terrorizmust segítse visszatérni a világ színpadára, magának pedig az elismert partner címét biztosítsa. A kartúmi hatóságok azzal számoltak, hogy az olajból származó nyereség segíti majd a "szent háború" folytatásában, és hogy maradéktalanul fennhatósága alá vonhatja a déli "hitetlenek"-et⁷ . Számos forrás szerint Kartúm naponta több mint kétmillió dollárt ad ki a háború folytatására. Dél-Szudán olaja (körülbelül 250 000 hordó naponta) arra szolgál neki, hogy a legmodernebb fegyvereket vásárolja össze (például harci helikoptereket), azzal a kizárólagos céllal, hogy bombázza és lője saját területének lakosságát.

Több független jelentés próbálta már felrázni a nyugati kormányokat és a nemzetközi közvéleményt. A 2000 januárjában a kanadai külügyminiszter kérésére megjelent Harker-jelentés külön is hangsúlyozza, hogy "a helyszínen begyűjtött bizonyítékok alapján egyértelműnek tetszik, hogy a kőolaj szította fel a szudáni konfliktust – a kormány pedig a nem arab elemekben a biztonságra veszélyes fenyegetést lát".⁸ Három hónappal később, az Egyesült Nemzetek Emberjogi Bizottságának Szudánba küldött különleges tudósítója hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét az olajkérdésre, ami szerinte "a konfliktusok fő forrása". A jelenlegi tudósító, Gerhard Baum amiatt nyugtalan, hogy "a helyzet 2000 óta egyre romlik".⁹ Végül pedig számos más, a Human Rights Watch, az Amnesty International és a Christian Aid által a helyszínre küldött misszió számol be a lakosság tömeges lemészárlásáról és kitelepítéséről. Három, 2002 májusában napvilágot látott jelentés (Christian Aid & Dan Church Aid, MSF és ECOS¹⁰ ) a 2002. márciusi és áprilisi missziókat követően számol be az olajtermő régiókban végbement vérengzésekről, tucatnyi város felégetéséről az év eleje óta, valamint asszonyok és gyermekek elrablásáról, eltűnéséről.

Kitelepített emberek ezrei tengődnek minden táplálék és egészségügyi ellátás nélkül. 2001 májusában az ECOS¹¹ (10), egy több mint 70 civil szervezetet magában tömörítő európai koalíció, szólította meg több európai állam politikai képviselőjét és kormányát, mellettük különféle európai intézményeket, és sürgette őket, hogy járjanak közben a kartúmi kormánynál. Felszólításukban arra buzdították valamennyiüket, hogy követeljék Kartúmtól az olajkitermelés azonnali leállítását arra az időre, ameddig az Észak és a Dél között nem születik békemegállapodás. A Dél az IGAD elvi nyilatkozatának az alkalmazását követeli, amelyet 1994-ben Kartúm és a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom írt alá, és amelynek preambuluma kimondja az egyház és az állam hivatalos kettéválását és népszavazás elrendelését Délen a régió önrendelkezéséről. A déli és az északi képviselők találkozói az IGAD égisze alatt akkor siklottak félre, amikor Kartúm elutasította egy világi állam létrehozását. A nemzetközi közösség a hallgatása miatt vétkes, hogy nem emelte fel szavát, amikor emberek ezrei forogtak életveszélyben. A francia kormány a maga részétől a Kartúmban jelenleg hatalmon lévő kormányt támogatja. Gyakorta közbenjár európai partnereinél, akárcsak az ENSZ-ben, hogy karolják fel a szudáni ügyet és függesszék fel az ország ellen hozott szankciókat. 2000 novemberében az Európai Unió 15 milliós segélyt nyújtott a kartúmi kormánynak az utóbbi hónapokban az "emberi jogok területén elért haladásért"¹² . Ez a nemzetközi segély csak lovat adott a brutális és cinikus kormány alá, hogy következmények nélkül folytathatja a polgári lakosság lemészárlását. A jelenlegi válság másik súlyos következménye, hogy újra megjelent a rabszolgaság.

Rabszolgaság az ókortól kezdve létezik a Nílus völgyében. Ez vált a szudáni földművelő és állattenyésztő gazdálkodás alapjává a tizenkilencedik században is, a török-ottomán uralom alatt. Ami az egyiptomi hódítás előtt rendszeres kalmárkodásnak volt nevezhető, az mára különlegesen szervezett és busás profitot biztosító kereskedelmi tevékenységgé változott. A Kartúm és az egyiptomi határ közé eső terület a Vörös-tenger melléke és Arábia felé irányuló rabszolga-kereskedelem gócpontja volt. Mohamed Ali egyiptomi pasa rabszolgák ezreit hajtotta földművelésre és kényszerítette seregébe. Fia, Iszmail kedive, aki 1859 és 1869 között a Szuezi-csatornát ásatta, a legnagyobb rabszolgatartó volt az országban.

A rabszolgaság intézménye a kondomínium idején sem tűnt el egészen, bár némileg szelídebb formát öltött. Ugyanakkor a hagyományos "abid" (rabszolga) kifejezés mindvégig használatban maradt az Észak arab-muzulmán társadalmában a fekete afrikai (igen gyakran a déli) lakosok megnevezésére – mely nyelvi fordulat a mélyen gyökerező rasszizmust tükrözi velük szemben. A rabszolgaság az 1980-as évektől kezdve jelent meg ismét, és sok ezer ember sorsát érinti, különösen nőkét és gyerekekét, mint arról nemzetközi szervezetek számos jelentése is szól. Az áldozatok többsége Bahr al-Gazal tartományból és a Nuba hegységből kerül ki, a rajtaütéseket pedig a Baggara tartományi Darfúr környékén és Kordofan nyugati területein élő pásztorok hajtják végre, akik szintén a Népi Védelmi Erők milicistáinak a kötelékébe tartoznak. Amikor 1987-ben megjelentek az első, rabszolgaságot leleplező jelentések, a kartúmi hatóságok tagadták a gyakorlat létezését. Szudán 1957-ben csatlakozott a rabszolgaság eltörléséről szóló Egyezményhez, 1977-ben pedig ahhoz a nemzetközi megállapodáshoz, amely elítél mindennemű faji megkülönböztetést.

1999-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, miután jelentések tömegét kapta kézhez, megalapozottnak találta a feltételezést az emberrablásról és a kényszermunka alkalmazásáról. Egy hónappal később Kartúm azzal bízta meg igazságügyminiszterét, hogy állítson fel bizottságot (Committee for the Eradication of Abduction of Women and Children – CEAWC) a gyermek- és nőrablás felszámolására. Ez a kormányszerv azt a feladatot kapta, hogy vessen véget a rablásoknak, juttassa haza az elüldözötteket, és büntessen meg mindenkit, akinek része volt emberek elrablásában vagy fogvatartásában. Csakhogy azóta számos jelentés értékelte hatástalannak a bizottság ténykedését¹³ , és nyugtalankodik amiatt, hogy a kormány nem hajlandó elismerni a rabszolgaság bizonyos formáit, mint amilyen a színlelt örökbefogadás, a kényszerházasság, az adósság fejében kikényszerített munka. A legújabb beszámolók és vallomások ma is erről a gyakorlatról tanúskodnak.

Az angolok eleve tudták, hogy szilárd garanciák nélkül az Észak és a Dél elhamarkodott egyesítése politikai, gazdasági és emberi kataklizmát idéz majd elő. A déliek mai is úgy tartják, hogy részben az angolok is felelősek a háborúért, amely a függetlenség óta pusztít Észak és Dél között. A dráma túlságosan hosszúra nyúlt. A szudáni állam többféle változatban alkalmazott erőszaktétele saját polgáraival szemben szinte kormányzati divattá vált. Az emberi jogokat védő nemzetközi dokumentumokat itt módszeresen megcsúfolják és megsértik. Ideje, hogy a nemzetközi közösség lépésre szánja el magát, és rávegye a konfliktusban álló feleket, hogy vessenek véget annak a tragédiának, amelynek legfőbb áldozata a civil lakosság, elsősorban nők és gyerekek. Ennek érdekében kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy térjenek vissza az IGAD elvi nyilatkozatához, és alkalmazzák azokat az elveket, amelyekről 1994-ben egyszer már megállapodtak.

 

Jegyzetek

 

¹ Lord Cromer, a Brit korona kairói megbízottja vezetésével.

² Egyiptom valójában 1914-ben lett protektorátus, előtte (1882-től) az ország – miközben közjogilag továbbra is az Ottomán Birodalom része maradt – brit "ideiglenes katonai megszállás" alatt állt (- a szerk.).

³ Peter Nyot Kok: Adding Fuel to the Conflict: Oil, War and Peace in the Sudan. In Martin Dornboos and al. (eds): Beyond Conflict in the Horn. London, James Currey, 1992, 106. o.

⁴ Facing Genocide: the Nuba of Sudan. African Rights, July 1995, 11 Marshalsea Road, London SE1 1EP, UK.

⁵ Lásd a következő jelentéseket: "Soudan &endash; the coût humain du pétrole". Amnesty International, 2000. május; The Scorched Earth, Oil and War in Sudan, Christian Aid. London, 2001. március www.christianaid.org
Report of an investigation into oil development, Conflict and Displacement in Western Upper Nile, Sudan, by Georgette Gagnon and John Ryle; Human rights Watch. Washington, 2001 www.hrw.org
A www.vigilsd.org franciául is közöl részleteket ezekből a jelentésekből.

⁶ Elsősorban a következő országok képviseltetik magukat: Kína, Malajzia. Kanada, Svédország. A Total-Fina birtokában az 1980-as évektől van jelentős koncesszió, amit mind a ma napig nem használt fel.

⁷ Lásd Peter Verney: Raising the Stakes: Oil and Conflict in Sudan. Sudan Update, 1999. december.

⁸ John Harker: Human Security in Sudan: the Report of a Canadian Assessment Mission. Ottawa, Government of Canada, 2000. január. 5. o.

⁹ Gerhard Baum: Special Rapporteur on Human Rights in the Sudan, Situation of Human Rights in the Sudan, E/CN.4/2002/46, United Nations, 2002. január 23., 4. o.

¹⁰ Hiding between the Streams, the war on civilians in the oil regions of Southern Sudan, Christian Aid & Dan Church Aid. 2002. március 31.; The Scorched Earth continues in Heglig and Unity Oil fields, Ruweng County, Southern Sudan. ECOS Research Trip, 2002. február; Violence, Health and Access to Aid in Unity State, Western Upper Nile, Sudan. Médecins Sans Frontières, 2002. április.

¹¹ European Coalition on Oil in Sudan, Contacter Egbert G. Ch. Wesselink. ECOS, P.O.Box 19318, Netherlands-3501 DH Utrecht, tel: +31 30 242 84 85, fax: +31 30 23 68 199

¹² AFP, 2000. december 7.

¹³ Lásd Anti-Slavery International, többek között: http://www.antislavery.org/

 

(Fordította: Székely Ervin)

A cikk a kínai kommunizmust a forradalmi, modernizáló nacionalizmus sajátos megjelenési formájaként értelmezi. Mintája az iparosodott, kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugat, melyet egyszerre támad és utánoz. Mao államszocializmusa nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de már a kezdetektől fogva tudatosan és módszeresen depolitizálta a közéletet, megosztva a társadalmat s különösen a munkásrétegeket. A mai Kínát egyrészt társadalmi dinamizmus; másrészt szélsőséges egyenlőtlenség és politikai tehetetlenség jellemzi.

2004 októberében történt meg először, hogy Kína is részt vett a G7 országok (Japán, Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Kanada, Olaszország, Egyesült Királyság) pénzügyminisztereinek Washingtonban megrendezett konferenciáján. Az ország visszatérésének jele volt ez arra a nemzetközi porondra, ahol a XVI. és a XVIII. század között más ázsiai országokkal együtt Kína uralta a kereskedelmet. Hu Csin-tao elnök, akinek a kezében Csiang Cö-min távoztával összefutnak a hatalmi szálak, megsokszorozta a diplomáciai tárgyalások számát. Ez az újra megerősödött, nacionalizmussal vegyes öntudat is jelentős részben hozzájárult az ország dinamikus fejlődéséhez.

Folyamatosan halljuk, újra és újra: Kína, ez a feltörekvő és egyre erősebb hatalom 2025 tájékára képes lesz egyedül is versenyre kelni az Egyesült Államokkal. Legfeljebb 50 évvel később pedig – egyes szakértők szerint – gazdasági erejét tekintve az ország akár Európa egészét is felülmúlhatja. Az ország gazdasági sikereit világszerte elismerik, azokat tagadni teljesen reménytelen vállalkozás lenne.

El kell ismernünk, hogy a kínai állam, és még inkább a Kínai Kommunista Párt (KKP), melynek neve napról napra mind pontatlanabbnak tűnik, sokkal stabilabbnak bizonyult, mint azt a törékenységre utaló számos jel alapján gondolni lehetett volna. Ahhoz azonban nem kellett kivételes képesség, hogy előre jelezhessük: 1976 után, a Mao Ce-tung utáni korszakban – hasonlóan a Sztálin halálával induló időszakhoz – a "demaoizáció" kora fog eljönni: a rendszer és különösen a kulturális forradalom megfagyásából ezt ki lehetett következtetni. De a tényleges "demaoizáció" egy olyan árok maradt, amelyet az ország szemlátomást nem volt képes átugrani, legalábbis nem a Kínai Kommunista Párt vezetése mellett.

A fordulat kezdetén, 1978-ban, a Teng Hsziao-ping körül csoportosuló reformistáknak¹ sokat kellett manőverezniük a zátonyok és a több helyről érkező támadások között. A mozgalom bizonytalan, néha kaotikus benyomást keltett, és növekvő feszültségekre lehetett számítani, akár a pártban, akár a lakossággal való kapcsolatban. Az országban mindezzel együtt csak egyetlen jelentős, drámai válságidőszak volt, a Tienanmen téri tavasz 1989-ben. Ez legitimitási válság volt: arról tanúskodott, hogy a diákság és a városi lakosság egy része élesen elutasítja a kikezdhetetlen önkényuralmat és a korrupciót.² Egyszerre volt ez a gazdasági reformok nehéz időszaka és az uralkodó rezsim diktatórikus logikájának megerősítése. A hatalom ezt a logikát először könyörtelen erőszakkal, később azonban rugalmasabban és ügyesebben érvényesítette.

Hogy a változtatásokat sikerrel tudja levezényelni, a hatalom úgy döntött, hogy nem változtat az autoriter rezsimen, legelőször is azért, mert a fegyveres erőkre támaszkodva – amelynek monopóliumával továbbra is rendelkezett – éppen fogcsikorgatva küzdött a túléléséért. De a fennmaradásához az is hozzájárult, hogy a távoli múltban gyökerező autoriter politikája támaszra talált a városi népesség egyes rétegeiben. A Tienanmen-válság alatt a hatalom malmára hajtotta a vizet, hogy a paraszti többség semleges maradt, később pedig ellátta a megtorlásokhoz elengedhetetlen milicistákkal. Majd a hatalom fokozatosan megnyerte – visszanyerte – magának a reformokból hasznot húzó városi társadalmi rétegek támogatását. Idővel még az értelmiségi rétegek egy részének kegyeit is visszaszerezte, és ami a legfontosabb: elkezdődött a középosztály és egy vállalkozókból álló új burzsoázia gyarapodása. Olyan rétegek voltak ezek, melyeket bár a maoizmus időszakában eltüntettek, most jelentőségüket felértékelve, a maguk teljességében a pártba integráltak. A rezsimet nem feltétlenül szerették, ám az valódi társadalmi bázisra tett szert velük.

Senki sem számított egy ilyen fejlődési pályára, arra, hogy a KKP képes lesz ilyen új lendületet venni. Mégpedig azért nem számított rá senki, mert félreértelmezték a párt "identitását". A közvélemény ugyanis sokáig alábecsülte a nacionalista dimenziót, sőt a nacionalizmus meghatározó szerepét a pekingi rezsim motivációi között és a kínai kommunizmus történetében. Így volt ez már egészen az 1930-as évektől kezdve. Mindazonáltal az ideológiai álcázásul szolgáló kommunizmussal szemben ez a nacionalista dimenzió ad valódi magyarázatot a KKP által megtett útra. Még várat magára Kínával kapcsolatban annak a munkának az elvégzése, amelyhez hasonlót Moshe Lewin végzett el a sztálinista Szovjetunióval kapcsolatban³ : eltávolodni tőle, vagy akár figyelembe sem venni azt, aminek az új rezsim láttatni akarta magát – szocialista rezsimnek -, nem elfogadni vagy támadni, hanem épp ellenkezőleg: megérteni a maga eredetiségében.

Kína esetében – s ez más országokra, így Vietnamra is igaz – a kommunizmus a forradalmi nacionalizmus megjelenési formája, amely szembeállítható a nacionalizmus más formáival (esetünkben a Kuomintanggal⁴ ). Nacionalista, mivel középpontjában (hogy egy, az 1920-as években gyakran használt jelszót használjunk) a "nemzet megmentése" áll az imperialista rablókkal szemben, az, hogy védje vagy éppen helyreállítsa a nemzet egységét. A leghatékonyabb – egyébként az egyetlen – módja annak, hogy a hatalom ennek a drámai kihívásnak meg tudjon felelni, a nemzet mélyre ható mozgósítása, és ami még fontosabb, a legaktívabb erők támogatásának megszerzése (melyek a városokban, jelentős részben az értelmiségi körökben csoportosultak).

Lehet vitatni, hogy a kínai kommunizmus már a kezdetektől fogva nacionalista lett volna, az azonban tény, hogy különösen 1937-től, a japán betolakodók elleni harctól kezdve a nemzeti függetlenségi küzdelmet zászlajára tűzve bontakozott ki és építette fel magát.

A kínai kommunizmus mindemellett forradalmi, mivel céljának megvalósítása érdekében át kell formálni a nemzetet. Ehhez a mintát az iparosodott Nyugattól veszi, melyet így egyszerre akar támadni és utánozni. Mindennek megvalósításához nélkülözhetetlen a népi rétegek mozgósítása – ez a régivel való forradalmi szakítást, új gondolkodást és gyakorlatot feltételez, az elitek megkövült értékrendjének és viselkedésmódjainak felülvizsgálatát. A társadalmi és gazdasági átalakítást a nagy terv legfontosabb forrásának, az államnak kell végrehajtania. Teszi pedig mindezt egy jól szervezett és centralizált párt által, mely a mozgósítás ideológiájával felvértezve, eltökélt abban a céljában, hogy legyőzi a belső és külső ellenséget. Ez az átfogó program tehát a leninizmus hatása alatt megy végbe, a szovjet tapasztalatokból merít, különös tekintettel a sztálini évekre.⁵

 

A pártvezetők szerepe

 

A nacionalizmus eme kiemelt szerepe – együtt annak antiimperialista vonatkozásaival -, illetve a nyugati modellhez hasonló modernizációra irányuló törekvés a kommunista ideológiától kellően elvonatkoztatott pragmatizmust követelt meg. Kezdetben ez olyan merev álláspontokat eredményezett, mint Külső-Mongólia visszatérésének követelése a későbbi népi Kína kebelébe (ami már 1949 előtt visszautasításra talált Sztálin részéről), és ami ennél is fontosabb, az állandó igény Tajvan szigetének visszacsatolására.⁶

Mindemellett ahhoz, hogy megértsük a kínai "létező szocializmust", figyelembe kell vegyük az új, forradalmi elit fellépését a KKP-ban, amire már jóval 1949 előtt sor került. Ez az elit elkülönült a közemberek széles rétegeitől, és hamar szert tett bizonyos társadalmi előjogokra, még ha eleinte csak szerényebbekre is. A folyamat – szögezzük le – a parasztsággal kezdődött. Nem szabad megfeledkezni az új hierarchiákról, a vezetők szerepéről és a legfőbb vezérnek, Mao Ce-tungnak jutó státuszról sem. Maónál ugyanazt a despotikus logikát ismerhetjük fel, mint amely Sztálint is jellemezte. Cselekedeteik (hogy ne mondjuk: szeszélyeik, néha őrültségeik) motivációi közt ugyan nem vették mindig figyelembe a nemzeti szempontokat, ugyanakkor mindig visszatértek hozzájuk. A zsarnok sok abszurditást megengedhetett magának, sok fájdalmat okozhatott önkényesen, de azt nem tehette meg, hogy folyamatosan megszegje a néppel a nemzet védelméről és modernizálásáról kötött "szerződést", mely utóbbi itt mint a védelem leghatásosabbnak ítélt eszköze jelenik meg.

A többi szempont – köztük a nyugati szocializmusból frissen vett emancipatorikus témák jelentős része (demokrácia, néphatalom stb.) – az idők során másodlagossá vagy kifejezetten terhessé vált; innen ered a nyugati pluralizmus iránt fogékonyabb és a népi emancipáció forradalmi jellegéhez ragaszkodó kisebbségekkel szemben a legkorábbi időszaktól megvalósuló, ismételt és durva irtó hadjárat. Maga Mao is elég gyorsan eltávolodott az 1920-as években vallott – a parasztság egyfajta önfelemelésének követeléseként megfogalmazható – nézeteitől.

A "létező szocializmus" története (a történetírás e találmányáé, mely még akkor is keresi pontos nevét, amikor a szocializmus maga ténylegesen már halott) a Szovjetunióban kezdődik, a bolsevikok hatalomátvételével. Szembesülve a hatalom realitásaival, a bolsevikok gyakorlati fellépése már mérsékeltebb volt, mint az elveikből következett volna. Erről tanúskodik többek között az a gyors ideológiai váltás, amely Lenin híres szövegének, az 1917-es Állam és forradalomnak államellenes lelkesültsége és az 1918 elejétől ennek helyét átvevő, szándékosan autoriter és a tömegekkel szemben bizalmatlan, nyíltan felvállalt etatizmus között zajlott le. És akkor még nem beszéltünk a képzelt és a valós ellenségekkel szembeni erőszakos fellépésről (pedig az utóbbiakból is volt elég). Ez az irányváltás nyit utat a kommunizmus "nacionalizálásához", amit majd Sztálin fog megtestesíteni már hatalomra kerülése előtt, szemben a bolsevizmus internacionalista hagyományával.⁷ A többi "kommunista" kísérletben, amelyek nem külső nyomásra jöttek létre, mint Kelet-Európában, hanem az országon belüli küzdelem eredményeképpen – mint Jugoszláviában, Kínában, Vietnamban vagy Kubában – a nacionalista szempontok már jóval a kommunisták hatalomra kerülése előtt, a hatalomra kerülésnek mintegy feltételeként merülnek fel.

A kínai "létező szocializmus" a nacionalizmus egy sajátos változatának története, a kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugatról származott "modernizáció" új formája. A tömegek ellenőrzésének módszereit éppúgy belőle meríti, mint a nacionalizmus mozgósító erejét. Lényegét tekintve mindkét vonulat a XIX. századra vezethető vissza. E nacionalizmus etatista-autoriter és antidemokratikus is egyben, ami éppúgy következik a korszak háborús viszonyaiból, mint az azt megelőző korok örökségéből, mely csekély teret hagyott pluralista és demokratikus megnyilvánulásoknak.

A népi rétegek emancipációra törekvése nem nyilvánulhat meg másképp, mint a pártállam logikájával és a nemzet hatalmi szükségleteivel összhangban, a forradalmi és nemzeti mozgósításhoz való csatlakozással. A hatalom valódi, ugyanakkor korlátozott, szigorú gyámság alatt végbemenő társadalmi emancipációs folyamatot engedélyez – vagy kényszerít – a társadalomra.

Kína esetében a nacionalizmus parancsa annyira erős volt, a XIX. és XX. század tragédiái oly fájdalmasak voltak, hogy a kommunista elitnek képesnek kellett lennie a rezsim dogmáitól és kinyilatkoztatásaitól megfelelő mértékben elszakadó alkalmazkodásra. Erre bizonyságul vegyük a piacosítás nagyon fontos kérdését, amelyben Sztálin ugyanúgy elutasító álláspontot foglalt el, mint Mao. A gyakorlatban azonban a piacosításról szóló nyílt vagy fű alatti vita végigkísérte a "létező szocializmus" történetét. A két országban, a Kínai Népköztársaságban és a Szovjetunióban a piac – ha eltérő mértékben és a hivatalos tagadások ellenére is – informális, illegális vagy megtűrt formában létezett.

E problematika mindig is jelen volt, és visszatért a "nyilvános", alapvetően a pártban zajló vitákba, mihelyt a körülmények erre lehetőséget nyújtottak. A "piaci szocializmus" tehát nem a Teng Hsziao-ping-korszak "találmánya". Voltak előzményei a Szovjetunióban, Buharintól egészen az 1960-as évek vitáiig, akárcsak Kínában, bár ott kevésbé nyitott módon.

A gyakorlatban tehát ami a KKP modernizáló nacionalizmusának és mobilizáló képességének ereje és sikere volt, az egyben a "létező szocializmus" kisebb-nagyobb sebességgel bekövetkező változásainak is megadta a kezdő lökést, és végül a vele való de facto szakításhoz is elvezetett. A kornak az országgal és az uralkodó elit érdekeivel szemben támasztott kihívásai és fenyegetései ugyanazzal a következménnyel jártak, mint a múltban: változniuk kellett ahhoz, hogy uralkodhassanak a nemzet felett, hogy folytassák az ország hatalmi pozíciójának megerősítését, vagy éppen visszavezessék hatalma gyarapításának útjára. Ez napjainkban a kínai hatalom egyre nyíltabban kimondott célkitűzése.

 

A világkapitalizmus oldalán

 

Teng Hsziao-ping "reformista" céljai – új életerővel tölteni fel a "létező szocializmust" – egy új, korábban sehol meg nem valósított modell kialakulásához vezettek. E modell alapjában véve a győzedelmes globális kapitalizmus oldalán keresi önazonosságát, amit ugyanakkor a környezet szabta határokon belül a nemzeti függetlenség fenntartására irányuló határozott törekvéssel, illetve az állam és az állampárt jelentős szerepének fenntartásával egészít ki. Az elitek átalakulása nem volt mindig könnyű; s ez sok tekintetben megmagyarázza a Teng Hsziao-ping-éra véletlenszerűségeit. De a túlélési reflexek és a káderek jelentős részének az ideológiai dogmáktól eltávolodó, rugalmas hozzáállása a változásokat a vártnál gördülékenyebbé tette.

A második "meglepetés" a társadalmi szférából érkezett. A Mao Ce-tung helyébe lépő vezetők olyan országot örököltek, melyben a kulturális forradalom erőszakossága, elnyomása és gyakran felfoghatatlan céljai által sokkolt társadalom elvesztette tartását; melynek munkásrétegei magukba zárkóztak az ipartelepeken⁸ , a hírhedt munkabrigádokban, amelyek egyfajta kicsinyített társadalomként szolgáltak részükre, és amelyekben szétaprózódtak. Miközben az ország éppen a világ – elsősorban az Egyesült Államok – felé történő nyitással kísérletezett, és megkezdődött a gazdasági nyitás is, a Mao-időszak végétől kezdve egyre több káder érzékelte Kína fokozódó gyengülését potenciális ázsiai vagy nyugati ellenfeleivel szemben. Eljött a változás ideje. Paradox módon a maoista modernizáció vegyes eredményei ezt a feladatot egyszerre tették kényesebbé és a vártnál kevésbé nehézzé, legalábbis ami a vezetőket illeti: az ország megmerevedett, képtelenné vált a változásra, miközben már túl sokat változott (különösen a városokban) ahhoz, hogy megmaradjon korábbi helyzetében.

Túl gyakran hagyják figyelmen kívül a maoizmus első 25-30 évében lezajlott átalakulást, és helyezik a mai sikerek magyarázatának középpontjába az elmúlt 25 évet. A maoizmus évei során a lakosság sokszor követhetetlen és kegyetlen intézkedéseket volt kénytelen elszenvedni – kezdve a "nagy ugrás" (1957-1961) által megkövetelt gazdasági és emberi áldozattal, nem feledve a számos megtorló akciót -, de az időszak társadalmi és gazdasági értelemben mégiscsak megvetette egy modernebb Kína szilárd alapjait, elsősorban a városok esetében. Ebben az összefüggésben Mao Ce-tung (akárcsak közvetlen környezete) ví­ziói túlzottan retrográdnak tűntek, hatalomgyakorlása a modern világgal összeegyeztethetetlen módon önkényuralmi jellegű volt. Egyrészről az ország önmaga utolérésére, másrészről a kádereknek a rendszer stabilabb működésére irányuló törekvése szemben állt az önkényes despotizmussal – a Mao utáni Kína esetében éppúgy, mint a Sztálin utáni Szovjetunió esetében⁹ , sőt kisebb mértékben már a két diktátor életében. A maoizmust felszámoló erők tehát a pártból jöttek, és ahogy a szovjet példa is mutatja, valószínűleg nem is jöhettek máshonnan.

Ami ugyanakkor csupán alig volt látható, az a késői maoizmus túlkapásait gyakran megszenvedő ország társadalmi életképessége. A helyzet a társadalmi ranglétra legaljától a legtetejéig megmerevedettnek tűnt. A valóságban azonban mindegyik szféra a maga útját járta, védte magát és a jobb napokra várt, vagy a maga módján készült egy másfajta jövőre. Ugyanakkor az irdatlan vidéki tömegek, melyeket látszólag annyira gúzsba kötöttek az egymásnak ellentmondó iránymutatások, folytatták útjukat a rezsim mellett, a rezsimtől néha elhúzódva, feltűnő távolságtartással, ami minden adódó alkalommal megfigyelhető volt.

Ez a társadalom – melyet, ne feledjük, a KKP alaposan megdolgozott és szigorúan ellenőrzött – ugyanúgy képes volt magába rejtve védeni ősi értékeit, szemben a rezsim inkább a modernizáció irányába mutató akaratával, mint amennyire hajlamos volt meghonosítani új megközelítéseket a hatalom retrográd elvárásaival szemben. A parasztság így megőrizte családi, nemzetségi értékeit és hagyományait, jórészt tiltott vallásosságát, miközben különösebb feltűnés nélkül folytatta az 1949 előtt elkezdett átalakulást. Mindez pedig előkészítette a vidék gyors átformálódását a Mao-korszak után, ami egyszerre volt visszatérés és eltávolodás a régi Kínától.¹⁰ Ez még inkább igaz a városokra, ahol az emberek látszólagos gondolkodás- és életmódbeli egyformasága mögött jelentős társadalmi különbségek alakultak ki. Új ambíciók fűtötték a társadalmat, ideértve a fiatalokat is: elfogadottá vált az individualizmus, terjedőben voltak a vállalkozói képességek, kialakult egy új családszerkezet és nemi megoszlás, és sok más változás is történt. Mindez a rendszer által és a rendszer ellenében vagy éppen rajta kívül jött létre.

Figyelembe véve döntő szerepüket, ennél is lényegesebb volt a pártkáderek alkalmazkodóképessége. A káderek autonómiája minimális volt, s egy szigorúan hierarchizált, parancsuralmi környezetben működtek, ugyanakkor önmagukban is egy összetett és változó, kis társadalmat alkottak: egy uralkodó osztály ismerkedett a mesterségével.

Csak meglepődni lehet azon az ellentéten, amely a társadalom különböző erőiben meglévő dinamizmus és az elit körein kívül a mai napig tapasztalható politikai tehetetlenség között feszül. Nyilvánvaló, hogy a politikai térbe való beilleszkedés csak egy lassú és minden kétséget kizáróan fájdalmas tanulási folyamat nyomán valósulhat meg. A maoizmus ugyanis nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de tudatosan, módszeresen s már a kezdetektől fogva megosztotta a társadalmi csoportokat és különösen annak munkásrétegeit. A hivatalos kinyilatkoztatásokkal szemben a rendszer, Sztálinéhoz és utódaiéhoz hasonlóan, mélyen depolitizálta a közéletet. Ennek révén állandósította, sőt tovább mélyítette az antidemokratikus tendenciákat, a nép félreállítását, ami hatalomra jutása előtt jellemezte az országot.

Ez egyben az egyik fontos ok arra, hogy ne a hivatalos nyilatkozatokból próbáljuk megérteni "a létező szocializmus" valódi jellemzőit. Nem belőlük kiindulva kell tehát a társadalmi csoportok jórészt saját maguk által meghatározott viselkedésében meglévő ellentmondásokat vizsgálni: egyesek erejét és gyorsaságát az alkalmazkodásban és a többség gyengeségét.

Ennek megfelelően már évek óta parasztok tízmilliói áramlanak a városokba, először még a rezsim tiltása, majd "tűrése" mellett, míg végül összhangban a hatalom új céljaival, amely a vidéki életforma egyfajta meghaladására hívott fel. Városi lakosok milliói keresik saját útjukat, van, aki üzletemberként vagy kisvállalkozás beindításával, van, aki a szabadság kis köreinek kitágításával, van, aki a (film- és képzőművészetben is megjelenő) alkotással, van, aki a filozófiában, de már távol a hivatalos marxista-leninista-maoista dogmáktól, még akkor is, ha néha tekintettel kell rájuk lenni, és a legpontosabban ki kell centizni, mi az, ami még "elmehet". Mindeközben milliók veszhetnek el a munkanélküliségben, új szegénységbe süllyedve, vagy keresnek megoldást az ügyeskedés különböző lehetőségeiben.

Ebben az új, egyszerre kapitalista és aktív, ugyanakkor oly gyorsan és oly mélyen egyenlőtlenné vált Kínában megtaláljuk az első dollármilliárdosokat, a másik végleten pedig a városi új szegények millióit. Néhány félreeső régióban sokan élnek rejtett, sokszor szélsőséges mértékű nélkülözésben, mintha csak az ország nem a gazdasági fellendülés időszakát élné. Egyrészről társadalmi dinamizmus; másrészről társadalmi megosztottság és politikai tehetetlenség jellemzi az országot.

Mindez magyarázatot nyújt arra, hogy – az 1989-eshez hasonló, olykor jelentős lázadások, valamint a városokban és vidéken egyaránt előforduló, általában békés, néha azonban erőszakos rendszerellenes agitáció dacára¹¹ – a rezsim ellent tudott állni, s képes volt folytatni a számára szükségesnek látszó átalakítási folyamatokat. Még jelentősebb teljesítménye, hogy a mai napig kezelni tudta az elindított reformok előre nem látott következményeit, mely reformok olyan eredményeket hoztak, amelyek jelentősen túlléptek a kinyilvánított és kezdetben kétségtelenül óhajtott célokon.

Ebben a helyzetben az állam és a kommunista párt a vártnál sokkal stabilabbnak mutatkozott. Persze, a hatalomnak kezelnie kellett a társadalomból érkező nyomást és a társadalmi várakozásokat, illetve még ennél is jobban kellett figyelnie a helyi és regionális apparátusban ülő káderek mozgásaira és érdekeire, akárcsak az új társadalmi szereplőkre. A gyakorlatban a hatalom lemondott a megvalósíthatatlan totális, ideológiai, társadalmi és gazdasági ellenőrzésről – a "totalitárius" logikáról -, hogy hatékonyabban őrizhesse meg meghatározó szerepét a fejlődés főbb irányai és az ezek eléréséhez használt eszközök megválasztásában, fenntartva természetesen az elnyomó szervezetek feletti abszolút monopóliumát és azok gyakran önkényes használatának gyakorlatát.

A jelen sikerei semmit sem garantálnak a jövőre nézve. Tíz, tizenöt év óta a problémák változatlanok: "a kínai csodából" kimaradt paraszti többség elégedetlensége (eltekintve a szerencsésebb időszakoktól, ami esetükben a reform első éveire tehető); a városok szociális helyzetének súlyossága (a városba felköltözött parasztság, a munka nélküli városi munkásság, a dolgozóknak a nemzetközi vagy az új nemzeti kapitalizmus általi, sokszor határt nem ismerő kizsákmányolása); az ökológiai problémák megoldatlansága (még akkor is, ha a párt és a kormány ma már mintha jobban tisztában lenne velük); az energia- és élelmezési források kérdése; az újgazdagok és az új pártelit egyre fokozódó önteltsége; a még mindig igen elterjedt korrupció stb.

Kína kétségtelenül magabiztosabb ma, mint közelmúltjának bármely más pillanatában. De továbbra sem biztos abban, hogy révbe ér, hogy azzá a stabil és egységes nagyhatalommá válik, melyben annyian reménykednek – és amitől annyian félnek a világban. Olyan cél ez, amelyre a nemzet és különösen társadalmi elitjei úgy tekintenek, mint a nem is oly távoli múlt katasztrófáiért vett elégtételre. Erre a Kínára vár, hogy megmutassa, képes lesz-e arra, hogy a kapitalista nemzetek rangsorában az elsők közé kapaszkodjon fel – azok közé, akik uralják a világot, és akaratukat rákényszerítik a többiekre -, illetve arra, hogy a "másik" szuperhatalommá váljon.

Jegyzetek

¹ Teng Hsziao-ping (1904-1997) sokáig hívő maoista volt, majd a "nagy ugrás" időszakától kezdve kritikusabbá vált, így a kulturális forradalom során Mao Ce-tung félreállította.

2 L. Wang Hui: Aux origines du néolibéralisme en Chine (A kínai neoliberalizmus gyökereiről). Le Monde diplomatique, 2002. április.

3 L. Moshe Lewin: Le siècle soviétique (A szovjet évszázad). Fayard / Le Monde diplomatique, Párizs, 2003.

4 A pártot 1912-ben alapította Szun Jat-szen. Az ő halála után 1925-ben Csang Kaj-sek lesz a vezetője, és fő célkitűzésévé az ország egyesítését teszi, először a japán betolakodókkal, majd a kommunistákkal szemben.

5 A KKP a "nemzeti érdekek" ügyében már 1949-es hatalomra kerülése előtt szemben állt Sztálinnal. Az első időszakban ezt az ellentétet diszkréten kezelték, még mielőtt a Szovjetunióval való hivatalos szakítás az 1960-as évek kezdetén bekövetkezett volna.

6 Tajvant 1683-ban csatolták a kínai birodalomhoz, Japán 1895-ben annektálta, majd 1945-ben adta vissza Kínának. A kommunisták 1949-es győzelme után Csang Kaj-sek nacionalistáinak menedékéül szolgált.

7 Moshe Lewin, i. m. 25. és az azt követő oldalak.

⁸ Lásd Wang Bing csodálatos dokumentumfilmjét: A l'ouest des rails (A sínektől nyugatra), Kína, 2003.

9 Moshe Lewin: La Formation du système soviétique (A szovjet rendszer kialakulása). Gallimard, Párizs, 1987, különösen a XI. és XII. fejezetek, 370. o. és utána, illetve 409. o. és utána.

10 Az 1949 előtti változásokról l. Isabelle Thireau és Mak Gang: Enquête sociologique sur la Chine, 1911-1949 (Kína szociológiai vizsgálata). Párizs, PUF, 1996. Az aktuális időszakról l. uők: Les nouveaux mouvements paysans (Az új paraszti mozgalmak). In. Marie-Claire Bergère (szerk.): Aux origines de la Chine contemporaine: en hommage à Lucien Bianco. L'Harmattan, Párizs, 2002, 229-280. o.

¹¹ L. Marie Holzman: Quand la Chine explosera… (Amikor majd Kína szétrobban…) Politique internationale, 97. szám, Párizs, 2002.

A tanulmány a csecsen-orosz háború történeti vázlatát nyújtja. E háború – szemben a közvélekedéssel és a mainstream szakirodalommal – gazdasági, politikai-területi és szociális célokért folyik, s eredetét tekintve a rendszerváltás terméke. A nyersanyagok – főként a kőolaj – és a kereskedelmi utak ellenőrzése az oligarchák különböző csoportjait a mai napig izgalomban tartja Csecsenföldön, miközben az emberek azt képzelhetik, valaminő etnikai háború szenvedő részesei vagy tanúi.

Bevezetés

 

A Szovjetunió széthullása kétségtelenül a második világháború utáni történelem legfontosabb eseménye volt. Gyakran hangzik el, hogy a Szovjetunió széthullása vértelenül, békésen ment végbe, szemben a jugoszláv eseményekkel. Valójában nagyon sok áldozata volt (van): a több százezer menekült; azok az emberek, akiket etnikai hovatartozásuk miatt űztek el otthonukból; az állampolgárságuktól, emberi jogaiktól megfosztott százezrek (éppen az EU-n belül); a kibontakozó terrorizmus ártatlan áldozatai; a szociális áldozatok milliói. És a háborúk áldozatai: a posztszovjet térség formálódását nem egy fegyveres konfliktus kísérte: Grúziában (abház-grúz, oszét-grúz, 7000 halott, 200 000 menekült); Azerbajdzsánban (örmény-azerbajdzsán); Moldovában (román-szláv, 800 halott, 120 000 menekült); Tádzsikisztánban (100 000 halálos áldozattal és 600 000 menekülttel járt a polgárháború); és végül az Orosz Föderáció területén (ingus-oszét összecsapás, 600 áldozat, több mint háromezer felgyújtott ház; vagy a moszkvai 1993. őszi események, több száz halott).¹ Ez volt hát a Szovjetunió vértelen, békés felbomlása. Azonban a posztszovjet térségben az egyik legsötétebb ügy a két csecsen háború (1994-1996, 1999-2000) volt.

Úgy véljük, a csecsen konfliktus értelmezése elválaszthatatlan a Szovjetunió széthullásától. A csecsen konfliktusnak geopolitikai eredői is vannak, amelyek végül is hozzájárultak a posztszovjet "új rend" konszolidáláshoz. A csecsen konfliktus története szorosan összefügg az új Oroszország formálódásának történetével, a potenciális veszélyforrásként megjelenő etnikai ellentétekkel, az új elit kialakulásával, a szovjet államvagyon magánkézbe kerülésével (ezek már, mondhatni, kriminalisztikai eredők). Egyszóval: a csecsen konfliktus gyökerei legalább annyira Moszkvában keresendők, mint Groznijban, történeti értelemben a rendszerváltás következménye, öröksége. A csecsen háború egy kegyetlen és paradox politikai játszmának tekinthető. Kegyetlen, mert százezrek szenvedtek miatta, paradox, mert talán éppen ez segített a még nagyobb vérontás elkerülésében.

 

A történelmi múlt – adatokban

 

A csecsenek (a hozzájuk nyelvileg-kulturálisan legközelebb álló ingusokkal együtt) a Kaukázus ősi népei közé tartoznak. Ennek ellenére a XVI-XVII. század előtt alig van róluk írott adat. Önelnevezésük nahcso (t. sz. nahcsij). Az ingusoknak és csecseneknek közös önelnevezésük is van (vajnah). A csecsenek szunnita-muzulmánok, ám nem túl régóta. Első csoportjaik ugyan már a XVI. században felvehették az iszlámot, ám az iszlamizálódás hosszú folyamat volt, amely a XVIII. század egészére kiterjedt. A preiszlám, pogány hitvilág elemei szépen kimutathatóak a csecsen folklórban.² Éppen ezért óvatlanság lenne túlértékelni főként az iszlám fundamentalizmus befolyását a hagyományos csecsen kultúrában. A csecsenek néprajzilag, főként ami az életmódot illeti, megosztottak (ún. "hegyvidéki" és "síksági" csecsenek). A "síksági", azaz a Tyerek völgyében élő csecsenek nagyobb településeken laknak, s hagyományos kapcsolataikban kevésbé elzárkózóak, mint hegyvidéki társaik.³ Csecsenföld csak 1859 óta Oroszország része, azaz ekkor tagolták be az orosz közigazgatásba. 1917 után létrehozták a Csecsen Köztársaságot, ehhez csatolják 1934-ben az Ingus Köztársaság egy részét (a másik Észak-Oszétiához kerül), s így jött létre a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság.

1944. február 23-29. között (tehát nem egészen egy hét alatt!) a Csecsen-Ingus Köztársaság 478 479 lakóját deportálták (91 250 ingust és 387 229 csecsent). A deportálást irányító Lavrentyij Berija jelentése szerint az akció ellenállás nélkül zajlott (közben 2016 embert tartóztattak le szovjetellenes tevékenység miatt). A deportáció célpontjai Kazahsztán és Kirgizisztán voltak. Kazahsztánba 302 526 csecsent és ingust telepítettek, Kirgizisztánba 62 583 csecsent és ingust. Berija jelentése alapján a deportálás során 1272 ember halt meg, 56 csecsemő született, 285 embert kellett kórházba küldeni. A repressziók a Vörös Hadseregben szolgáló csecseneket is érintették, a tiszteket utasították, hogy a csecseneket küldjék az alma-atai deportálóközpontba. Sok tiszt ellenszegült a parancsnak, átírták a katonák nevét vagy nemzetiségét, s így néhányan megmenekültek (pl. M. Viszaitov, a Szovjetunió hőse, felderítő). Lavrentyij Berija a deportálás lebonyolításáért megkapta a Szuvorov-érdemrend I. fokozatát. A deportálás (kollektív büntetés) oka: 1942 őszén, a front közeledtével a német felderítés felvette a kapcsolatot a csecsenekkel. A csecsenek 1942 októberében fegyveres felkelést indítottak a Satojevszki, Cseberloevszki, Itum-Kalinszki, Nedenszki, Galancsozsszkiji kerületekben. Még előzőleg a csecsenek és ingusok közül viszonylag sokan dezertáltak a behívás elől: míg 1941 augusztusában a behívott 8000 ember közül 719-en szöktek meg, 1942 márciusában a behívott 14 576 ember közül már 13 560 nem jelent meg. A dezertálók hegyekbe menekültek, és bandákba tömörültek, ők váltak a fegyveres felkelés "kemény magjává". 1943-ban a Vörös Hadsereg NKVD tisztogató akciója vetett véget a felkelésnek, ennek során több ezer embert állítottak elő, és elfogtak 27, a csecseneknél rejtőző német ejtőernyőst.⁴ 1944. március 7-én felszámolják a Csecsen-Ingus Köztársaságot, területének egy részét Oszétiához csatolják A csecsenek és ingusok 1956-57 folyamán térhettek vissza őseik földjére, helyreállítják a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaságot. A visszatelepülés nem volt konfliktusmentes: 1957-ig összesen 77 000 új telepes (oroszok, ukránok, avarok, vlachok) költözött be a csecsenek házaiba, s mindez súrlódásokhoz vezetett.⁵

A 60-as évektől kezdődő világméretű muzulmán népességrobbanás Csecsenföldet is elérte. Míg 1970-ben 612 674 csecsen élt a Szovjetunióban, 1989-ben már 958 309 (ebből 734 ezer a Csecsen Köztársaság területén).⁶ 1989-ben a Csecsen-Ingus Köztársaság nemzetiségi összetétele a következő volt. A köztársaságnak 1 270 429 lakosából 734 501 csecsen (57,81%), 293 771 orosz (23,12%), 163 762 ingus (12,89%), 14 824 örmény (1,16%).⁷ A csecsenek főként a falusi népességet alkották, az oroszok dominánsan városlakók voltak. Maga a főváros, Groznij is orosz többségű volt, a lakosság 55,8%-a (222 086) orosz volt, ezzel szemben a csecsenek aránya 30,5% (121 350), az ingusoké 5,4% (21 346 fő). Az oroszok főként a nehéziparban dolgoztak, a csecsenek a könnyűiparban és a kereskedelemben. Viszont az értelmiségi elit csecsen volt (szemben a közép-ázsiai fővárosokkal, ahol az "írástudók" jelentős része az oroszok közül került ki). Az oroszok jelentős része 1991 után elhagyta Groznijt.⁸

A csecsenek jellemzése során gyakorta találkozni felettébb romantikus elemekkel. Egyesek a csecsenek állítólagos vérszomjasságát, évszázados sérelmeket vérbosszúval törleszteni akaró lelki alkatát hangsúlyozzák. Mások pozitív értelemben misztifikálnak: kérlelhetetlen, szabadságszerető kis hegyi népként láttatják a csecseneket, amely igazságos harcát vívja elnyomóival. A legtöbben e két megközelítést egyszerre képviselik. Ezek valójában olyan nézetek, amelyeket – Edward Said nyomán – orientalista szemléletmódnak lehet nevezni.

Valójában a csecsenek teljesen normális emberek, akik végre-valahára szeretnének békében élni. A rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethetően a csecsenek többsége mindig is elutasította a konfliktusos politikát, a radikális-militarista iszlámot, a háborút. Ha a '90-es évek elején a csecsen társadalom többségében volt is őszinte akarat a függetlenség kivívására, ezt ma már felülmúlja a normális élet akarásának vágya. A mindenáron (tehát konfliktus árán is) függetlenségpártiak aránya nem lehet több az összlakosságon belül, mint 10%. A csecsenföldi választásokon mindig az a jelölt győzött, aki a Moszkvával való együttműködést szorgalmazta: 1997. januárban Aszlan Maszhadov 60%-ot kapott, 2003 októberében Ahmed Kadirov 81%-ot, 2004 augusztusában Alu Alhanov 73%-ot.

 

A felbomlás eseménye

 

A Szovjetunió széthullásával Csecsenföldön is megkezdődött a függetlenségi mozgalom. Ez lényegét tekintve ekkor még nem különbözött a Szovjetunióban észlelhető más hasonló mozgalmaktól (tatár, abház, oszét, tuvai stb.). A csecsen függetlenségi mozgalom motorja az OKCSN nevű szervezet (Obscsenarodnij Kongressz Csecsenszkogo Naroda, a Csecsen Nép Össznépi Gyűlése) volt. Ennek 1990. november 23-i ülése hitet tesz a Csecsen Köztársaság szuverenitása, a csecsen nyelv, kultúra, történelem ápolása, felélesztése mellett. Az OKCSN programja hangsúlyozottan világi nacionalista. A szervezet elnökévé 1990. december 1-jével Dzsohar Dudajevet választják. Dzsohar Dudajev 1944-ben született kazahsztáni deportációban, családja 1957-ben tért vissza Csecsenföldre. Beszél csecsen, orosz, kazah, üzbég, ukrán, kicsit észt nyelven. A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) tagja. Afganisztáni veterán, I. osztályú pilóta. Afganisztánban szőnyegbombázásokban is részt vett. Elismert tiszt, kiváló katona. A Vörös Zászló és a Vörös Csillag Érdemrend tulajdonosa, a Szovjetunió mellett Afganisztán Népi Demokratikus Kormánya is kitünteti, igazi szovjet karrier az övé. A felesége orosz. A 80-as évek végén Észtországban, Tartuban szolgált. Itt felvette a kapcsolatot az észt szeparatista mozgalmakkal⁹ .

Dudajev 1991 márciusában az OKCSN elnökeként kijelenti, hogy a Csecsen Köztársaság szuverén, és hogy a hatalom az OKCSN kezébe megy át. Mivel ekkor még funkcionált a parlament (Verhovnij Szovjet, VSZ), Dudajev e lépése önkényesnek tekinthető, lényegében puccs­ról van szó. Ezt követően Csecsenföldön kettős hatalom alakult ki, de egyáltalán nem etnikai alapon. Az augusztusi puccs idején Dudajev Jelcint támogatta. Ezt követően Moszkvából megerősítették pozícióját Csecsenföld élén. Ez időben azonban Dudajev bátyja révén már közel került a mohamedán radikális tanokhoz. A puccs idején, már 1991. augusztus 22-én alakult meg a csecsen Nemzeti Gárda, amely elfoglalta Groznij adminisztratív épületeit. Szeptember 7-én Dudajev fegyveresei szétkergetik a köztársasági parlamentet. Ennek során 40 képviselőt megvernek, egy képviselő pedig életét veszti, miután (mintegy a prágai 1618 mintájára) kihajítják az ablakon.¹⁰ Október elején elfoglalják a grozniji KGB-épületet. Moszkva semmit nem reagál, sőt úgy tűnik, Dudajev továbbra is élvezi a bizalmat: pozitív alakként tűnik fel a tv-képernyőkőn, híradókban a jelcini "zavaros időknek" megfelelően.¹¹ Az OKCSN október 9-én kikiáltja Csecsenföld függetlenségét. Október 27-én választásokat tartanak a köztársaságban, amelyen Dudajev győzelmet arat úgy, hogy a szavazatok 85%-át szerzi meg – de 10%-os részvétel mellett. A 360 választókörzet közül mindössze 70-ben zajlottak le a választások. Az ingusok bojkottálják a választásokon való részvételt, és Moszkva sem ismeri el azok eredményét – ez már a visszafordíthatatlan szakadást jelzi előre. Dudajev mégis kap üdvözlő táviratokat – néhány függetlenedni kívánó szovjet tagköztársaságból.¹² Ősszel már a grozniji rendőrség is Dudajev pártjára állt. Dudajev a hozzá közel álló embereket ülteti a kulcspozíciókba (M. Ahmadov lesz a parlament elnöke, Z. Jandarbijev parlamenti bizottsági elnök, Biszlan Gantamirov Groznij polgármestere). Moszkva november 7-ével rendkívüli állapotot hirdetett ki a köztársaság területén. Dudajev ekkor már keményen oroszellenes. November 9-én a Kaukázus népeit Oroszország elleni harcra szólítja fel. Ugyanezen a napon történik az első terrorakció, mintegy előre jelezve a későbbieket. 3 csecsen terrorista eltéríti a Minyeralnije Vodi-Jekatyerinburg között közlekedő TU-154-es repülőgépet, amely végül Ankarában landol. Dudajev november közepén a kormány fejének nyilvánítja magát, és kijelenti, hogy csak azután tárgyal Oroszországgal, miután az elismerte Csecsenföld függetlenségét.

Az eseményekkel párhuzamosan már 1991 őszén megkezdődik a szovjet (orosz) hadsereg csapatainak kivonása Csecsenföldről. Októberben Samil Baszajev emberei – nőket és gyerekeket maguk előtt hajtva – blokád alá veszik a katonai létesítményeket.¹³ Pavel Gracsov védelmi miniszter 1991 decemberében Groznijba érkezett, és négyszemközt tárgyalt Dudajevvel.¹⁴ 1992 márciusában írja alá Gracsov azt a dokumentumot, miszerint a Csecsen Köztársaság területén lévő hadi felszerelés 50%-át át kell adni Dudajevéknek. Az e lépés miatt bírált Gracsov még ezt a megállapodást sem tudja realizálni. A fegyverzet mintegy 30%-a egész egyszerűen "eltűnik".¹⁵ Dudajevéknak összesen a haditechnika mintegy 80%-át sikerült megszerezni, köztük tankokat és nehézfegyverzetet.¹⁶ Dudajevnek a hatalomátvétele után megkezdődik a köztársaság iszlamizálása. Lefejezik a nem radikális iszlám, régi csecsen értelmiséget.

1992 márciusában kihirdetik Csecsenföld (Csecsen Köztársaság Icskéria) alkotmányát. Ez nagyrészt megegyezik Tatarsztán alkotmányával (a Csecsen Köztársaság "szuverén demokratikus állam"). Dudajev puccsal megszerzett hatalma ingatag, és nem terjed ki a köztársaság egész területére. 1992 elején már masszív ellenzéki tüntetések zajlanak Groznijban, ezért március 31-én Dudajev rendkívüli állapotot rendelt el. Az új Icskériában már nem vesznek részt az ingusok, 1992 júniusában a Csecsen-Ingus Köztársaság egykori ingus területeiből ismét megalakul az Ingus Köztársaság (viszont nem kapja vissza az Oszétiához tartozó egykori területeket, és ez későbbi konfliktusok forrása).

A Dudajev-ellenes ellenzék "élcsapata" a helyi orosz lakosság, amely folyamatosan tüntet és sztrájkol: fő követelésük, hogy a Csecsen Köztársaság maradjon az Orosz Föderáció része. A Csecsenföldön élő kozákok megalakítják a Tyereki Kozák Autonóm Körzetet az Orosz Föderáció részeként, és bejelentik, hogy készek fegyvert is fogni ezért.¹⁷ A csecsenföldi orosz lakosság szüntelenül jogsértésekről számol be, az elnökhöz fordulva nyílt levelekkel. 1994 májusában a Szunzsenszki kerület lakói Borisz Jelcinhez írott levelükben zaklatásokról, fegyveres rablásokról (többnyire gépjárműveket és jószágot lopnak), verésekről, gyilkosságokról számolnak be.¹⁸ Az orosz kormány csak 1994. július 29-én reagál, megfenyegetve a Csecsen Köztársaságot, hogy ha bármilyen nemzetiség ellen repressziók lesznek, úgy az Orosz Föderáció az Alkotmány szellemében kénytelen megvédeni az orosz állampolgárok jogait.¹⁹ Októberben a kozák falvak lakói adnak be panasziratot a Groznijban is elkövetett gaztettekről: rablásokról, saját szüleik szeme láttára agyonlőtt emberekről.²⁰ Dudajev alatt az orosz lakosság tömegesen menekült: 1992-1994 között 83 380 ember hagyja el Csecsenföldet, ennek több mint 80%-a (68 073 fő) orosz.²¹ A fenti dokumentumok ugyanakkor nem nyílt etnikai (csecsen-orosz) konfliktusról beszélnek, s az orosz lakosság menekülése mögött egzisztenciális (az oroszok túlnyomó többsége a tönkrement nehéziparban dolgozott), kulturális (az oroszok többsége jövevény volt, és kevéssé integrált) okok keresendők. Csecsenek maguk is menekültek, Moszkvában jelentős csecsen diaszpóra alakult ki. S Dudajev bandái a csecseneket sem kímélik, 1994. szeptember 1-jén úgy feldúlják Urusz-Martan városát, hogy egy helybeli szerint "ezt a nép megbocsátani nem tudja"²² .

Csecsenföld, ahol – látszólag legalábbis – nem érvényesült Moszkva hatalma, a nemzetközi bűnözés, kábítószer- és fegyverkereskedelem egyik központjává vált. A grozniji repülőtér a világ heroinkereskedelmének egyik legnagyobb elosztó központjává lett. Ide érkeztek az "Arany Háromszögből" (a Mekong vidékéről) és az "Arany Félhold" (Afganisztán és Pakisztán) területéről az illegális, kábítószerrel megrakott repülőjáratok.²³ Westernfilmekbe illő vonatrablások zajlanak: 1993-ban 559 vonatot támadnak meg, és 4000 vagonnyi rakományt rabolnak el. 1994 első felében 459 vonatszerelvényt fosztottak ki a köztársaság területén. A hamis pénz előállításának a Csecsen Köztársaság lett a központja, 1991-1994 között 10 trillió hamis rubelt nyomtattak, amit Oroszországban terítettek.²⁴ A Csecsen Köztársaságban fontos olajlelő helyek voltak, ám még ennél is fontosabb, hogy Groznijban van Oroszország egyik legnagyobb olajfinomító központja. Icskéria 1991-92-ben 25 milliárd dollár értékben adott el (nem utolsósorban Oroszországból származó) olajat, ám ez a pénz nyomtalanul eltűnt. A Dudajev-féle csecsen vezetésben tényleges bűnözők is helyet kaptak. Ezek jórészt a 80-as években Moszkvában formálódó (és az 1993-94 folyamán a "nagy bandaháborúban" felőrlődő) csecsen maffiából verbuválódtak. E csecsen maffiacsoport (nemegyszer börtönviselt) tagjai később feltűnnek a Dudajev vezette Csecsen Köztársaság Icskéria adminisztrációjában. Például Mavladi Udugov, későbbi információs miniszter (erőszakos cselekmények miatt elítélt), Juszup Szoszlanbekov későbbi parlamenti elnök (rablásért állt bíróság előtt), Ramadan Nabruzov, későbbi külkereskedelmi miniszter, bűnöző csoportok vezetője.²⁵ Mozs-Ahmed Nuhajev, Dudajev pénzügyeinek koordinátora szintén a 80-as évekbeli moszkvai alvilág nevezetes alakja volt.²⁶

A köztársaságban összeomlik az iskolarendszer, Groznijon kívül nincs oktatás. A csecsenföldi és különösen a grozniji kulturális élet, amely a 70-es, 80-as években híres és virágzó volt (3 színház, 300 művelődési ház, 1000 könyvtár, 18 újság: ebből 8 csecsen, 7 orosz, 3 ingus nyelven), megsemmisül. A köztársaság oktatási minisztériuma minden kapcsolatot megszakít Moszkvával. Dudajev kijelenti, hogy a csecsen lányoknak nem kell iskolába járni, s a fiúknak is bőven elég négy osztály. Szisztematikusan felszámolják az értelmiséget, megszüntetik az ingus színházat, a 300 kultúrházból csak 14-nek engedélyezik a működését, kemény cenzúrát vezetnek be. A tömegkommunikációs eszközök a vallásos propagandát erőltetik.²⁷

A Dudajev-féle Csecsen Köztársaságnak nemcsak az oroszok voltak ellenzői, hanem a csecsenek többsége is: a csecsen gazdaság romokban hever, a munkanélküliség meghaladja az 50%-ot. 1993 tavaszán Dudajev-ellenes tömegmegmozdulásoktól hangos Groznij. Ezek egész április és május folyamán zajlanak. A csecsen elnök áprilisban szétkergeti a parlamentet és a grozniji városi gyűlést. Májusban a köztársaság Alkotmánybírósága törvénytelennek nevezi Dudajev rezsimjét, s kijelenti: "A Csecsen Köztársaság (CSK) elnöke durván megsértette a CSK Alkotmányának alapvető normáit. Önkényes határozatával, amellyel magát ruházta fel korlátlan hatalommal, a CSK elnöke törvénytelenül ragadta magához a törvényhozó hatalmat. A CSK elnöke nyíltan megsérti a CSK alkotmányát."²⁸ Erre válaszul Dudajev feloszlatja az Alkotmánybíróságot. Magában az OKCSN-ben is elégedetlenséget váltott ki a Dudajev által vitt fundamentalista iszlám irányvonal, velük 1993 júniusában számolnak le: az OKCSN nem lojális vezetőit eltávolítják. Dudajev leghűségesebb csapatát az ún. "abházok" alkották, azaz azok a csecsen harcosok, akik Abháziában szereztek harci tapasztalatokat 1992-ben, az abház-grúz konfliktusban (az abházok oldalán a grúzok ellen). 1993. június 5-én népszavazásnak kellett volna lennie Csecsenföldön, az elnök (Dudajev) iránti hűségről, ám az "abházok" a megelőző napokban megszállták az adminisztráció épületeit, feldúlták a szavazóköröket, megöltek 50 embert, 150-et megsebesítettek, és így a népszavazás elmaradt.²⁹ Augusztusban Groznijban már fegyveres összecsapások voltak a dudajevista és csecsen ellenzéki erők között, merényletet is megkíséreltek Dudajev ellen. Az év második felében Csecsenföld a polgárháború posványába sodródott. Dudajev legkomolyabb ellenfele az ellenzéki erőket egyesítő Umar Avturhanov volt. 1993. december 16-án alakul meg a Csecsen Köztársaság Ideiglenes Tanácsa Avturhanov vezetésével. Ugyanezen a napon Borisz Jelcin orosz elnök elrendeli Csecsenföld határainak lezárását. A csecsen ellenzék a köztársaság északi területein rendezkedett be, a Tyerek mentén, ahol a lakosság hagyományosan inkább lojális Moszkvához. Itt formálisan az orosz alkotmány működött. A csecsen ellenzékhez Dudajev régi harcostársai is csatlakoztak, például Ruszlan Labazanov, Dudajev volt személyes testőre (1995 őszén végeznek vele) vagy Gantamirov grozniji polgármester.

Az események 1994 közepén aktivizálódnak ismét. 1994. június elején a tyereki kerületben gyűlést tartottak a csecsen vezetők. A csecsen területek 2/3-ának küldöttsége vesz ezen részt. Dudajev távozását és új választások kiírását követelik. 1994. július 21-én Dudajev totális mozgósítást rendelt el a fennhatósága alá tartozó területeken. 1994 augusztus-szeptemberében már tényleges harcok zajlanak a köztársaság területén. A harcoknak már ártatlan polgárok esnek áldozatul. A Dudajevvel szembeni ellenállás fő fészke Argun város volt, ahol Labazanov keményen tartotta magát. A várost már ekkor teljesen szétlövik.³⁰ Szeptember 30-án Ganatmirov emberei rohamot intéznek a grozniji repülőtér elfoglalására – sikertelenül. Októberben az egyesült ellenzéki erők megkezdik Groznij ostromát, október 15-én elfoglalják a város keleti részeit. Ekkor Jandarbijev tv-nyilatkozatában azt közli, hogy "az oroszok" támadtak a városra. Október 19-én Dudajev nehéztüzérséggel felszerelt erői visszafoglalják Groznij egész területét.³¹ 1994. november végén a csecsen ellenzék ismét sikertelen rohamot intéz Groznij ellen. Bár Labazanovnak sikerül elfoglalni az elnöki palotát, az ostrom végül sikertelenül zárul.

A hivatalos Moszkva álláspontja neutrális. Jelcin elnök november 29-én ultimátumot intéz a felekhez: kössenek fegyverszünetet! Úgy tűnik, a Kreml ekkor kettős játékot űzött. Egyrészt a novemberi grozniji ostromot már az orosz titkosszolgálat és különleges erők támogatták.³² Másrészt a grozniji kriminális kalózállamnak is megvoltak Moszkvában a barátai. Valójában szeptember végén már megkezdődtek az előkészületek a szövetségi erők csecsenföldi beavatkozására³³ . 1994. december 11-én a szövetségi csapatok bevonulnak Csecsenföldre – egy 24 000 fős kontingenssel. Számukat előbb 38 000-re, majd 80 000-re (!) emelik.³⁴ 1994 december 31-én a Groznijba bevonuló szövetségieket a dudajevisták tőrbe csalják, az orosz csapatoknak Groznijt végül csak február 6-án sikerül teljesen kontroll alá vonni. 1995. április elejére Dudajevék kiszorulnak minden városból, partizánháború kezdődik. A szövetségi erők bevonulása a lakosság szenvedéseit növeli. Például 1995. január 3-án a szövetségi erők lebombázzák Sali városát, köztük a piacot és a kórházat. A barbár támadásnak 55 halottja és 186 sebesültje van.³⁵

Borisz Jelcin 1995. május 9-én (a Győzelem napján) deklarálja, hogy Csecsenföldön véget ért a háború. Ekkorra valóban sikerült a szeparatista erőket a grúz-csecsen határvidék járhatatlan hegyeibe üldözni. Ám 1995. június 14-én Samil Baszajev a bugyennovszki kórház (!) elleni terrorakciójával jelezte, hogy még korántsem jött el a nyugalom ideje. Baszajev emberei elképesztő brutalitással 120 embert öltek meg, egy részüket az ablakon dobták ki. Végül Baszajev túszok fedezetével visszatért Csecsenföldre.³⁶ 1996 januárjában Szalman Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Dagesztánba, Kizljar városában 2000 túszt ejtettek. 1996 tavaszán az orosz titkosszolgálat megöli Dzsohar Dudajevet. Majd – az orosz elnökválasztási kampány idején – tűzszünetet kötnek a szeparatistákkal.

Jelcin megválasztása (július 3.) után nem sokkal, augusztus elején ismét aktivizálódnak a szeparatisták. 6-án Baszajev és Maszhadov lecsaptak Groznijra, 500 szövetségi katonát megöltek, 3000-et bekerítettek. Augusztus végén Alekszandr Lebegy védelmi tanácsadó – aki a június 16-i elnökválasztásokon a 3. helyezést érte el – irányításával tető alá hozzák a szeparatistákkal a békét (haszavjurti megállapodás). Ennek értelmében a Csecsen Köztársaságból kivonják a szövetségi erőket, a köztársaság gyakorlatilag függetlenné válik, bár az Orosz Föderáció része marad. A köztársaság jogi státusáról szóló kérdést 2001-re halasztják. Alekszandr Lebegy azt mondta, hogy kénytelen volt megkötni a békét, mert olyan értesülései voltak, hogy a terroristák nukleáris létesítmények ellen készülnek támadásra. Az orosz társadalom is belefásult az eredménytelen háborúba. Lebegy azt is mondta, hogy a Kremlből hivatalosan senki nem adta a nevét ehhez a – nagyhatalom számára óriási presztízsveszteséget jelentő – megállapodáshoz.³⁷ Így viszont végül is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a partizánharcot folytató, hegyekbe visszaszorult szeparatisták "legálisan" megszerezték az egész köztársaság feletti ellenőrzést. Az antidudajevista csecsen ellenzék joggal lehetett csalódott.

A háborúnak a hivatalos adatok szerint 4300 halottja volt a szövetségi erők részéről³⁸ . Dudajev halála után Csecsenföld ideiglenes elnöke a radikális Jandarbijev lesz, aki azonnal utasítást ad a saría bevezetésére. Olyan büntetőkódexet vezetnek be, amely az 1983-as szaúdi pontos fordítása.³⁹

Az 1997. januári választások után a de facto független Csecsen Köztársaság elnöke Aszlan Maszhadov lett. Maszhadov szintén a Szovjet Hadseregből jött, 1991. januárban még részt vett a vilniusi vérengzésben. Korábban Magyarországon is szolgált. Maszhadov ugyan függetlenségpárti (részt vett Groznij ostromában Dudajev oldalán), de a Moszkvával való megegyezés híve volt, mint mondta: "Oroszország megvan Csecsenföld nélkül is, de Csecsenföld nincs meg Oroszország nélkül." Maszhadov a szavazatok 59,7%-át kapja, a radikális irányvonalat képviselő Baszajev 23,7%-ot, az ideiglenes, sariát bevezető elnök Jandarbijev mindössze 10,2%-ot szerez az elnökválasztásokon. Maszhadov a Kremlben is szalonképesnek számít. 1997 májusában Maszhadov a Kremlben Jelcinnel alapszerződést köt az Orosz Föderáció és a Csecsen Köztársaság Icskéria jövőbeni kapcsolatairól. Még ugyanebben az évben augusztusban is találkoznak. Maszhadov kijelenti, hogy Csecsenföld és Oroszország stratégiai érdekei egybeesnek. Ugyanakkor a választások után Aszlan Maszhadov miniszterelnökké nevezi Samil Baszajevet, a terroristát, későbbi magyarázata szerint azért, hogy lecsendesítse. Baszajev nemsokára kritizálni kezdi Maszhadovot, és valójában ellenzékiként viselkedik.

Maszhadov tényleges hatalma csak Groznijra terjedt ki. Csecsenföld többi részén a klánok, hagyományos törzsi formációk és az újonnan szerveződő terroristacsoportok gyakorolják a hatalmat. Csecsenföldön általánossá válik a túszejtés: nyugati újságírókat, humanitárius szervezetek munkatársait, üzletembereket, misszionáriusokat ejtenek foglyul – tekintélyes summát kérve kiszabadulásukért. A fegyver és kábítószer mellett a túsz vált Csecsenföld egyik fő "exportcikkévé". Egészen brutális akciók is előfordulnak. 1996. december 16-án Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Novije Atagi település kórházába, és ott a Vöröskereszt 6 munkatársát, köztük 4 irgalmasnővért mészároltak le. A terror miatt Csecsenföld fokozatosan teljesen elszigetelődik, Groznijt elhagyják a nemzetközi szervezetek munkatársai. Aszlan Maszhadov szerint a csecsen radikálisok mögött valójában a Kreml állt, amely így kívánta diszkreditálni Csecsenföldet.⁴⁰

A csecsen radikálisok belháborút indítottak Maszhadov ellen, Maszhadov nemzeti gárdája és Baszajev, valamint Radujev fegyveresei között fegyveres összetűzések is voltak.⁴¹ 1998 nyarán már ismét a polgárháború küszöbére sodródott Csecsenföld. Június 23-án merényletet kísérelnek meg Aszlan Maszhadov ellen. Szeptemberben Baszajev és Radujev Maszhadov távozását követelik. Október 1-jén meneszti Maszhadov Baszajevet. Maszhadov 1998-99 folyamán kétségbeesetten (és sikertelenül) igyekezett rendezni a viszonyt Moszkvával. A káosz lett úrrá a köztársaságban, Maszhadov nem tudta ellenőrizni a helyzetet, belülről teljesen elszigetelődött, amúgy is gyenge hatalma szétfoszlott. Moszkva ekkor már nem tekintette partnernak Maszhadovot, hanem egész egyszerűen besorolta a "nemzetközi terroristák" közé.

1999 nyarán Baszajev és az arab terrorista al-Hattab emberei megtámadták Dagesztánt. Szeptember 9-én és 13-án Moszkvában lakóházakat robbantanak fel. Vlagyimir Putyin miniszterelnök – aki ekkor már Borisz Jelcin kiszemelt utódának számított – a csecseneket teszi felelőssé az akció miatt. Putyin népszerűsége, amely addig eléggé alacsony volt, a kemény intézkedések hatására megnövekszik. A francia titkosszolgálat információi szerint 1999 nyarán Borisz Berezovszkij szervezésében egy franciaországi üdülőhelyen találkozott az orosz legfelsőbb politikai vezetés néhány alakja a csecsen hadurakkal. Aszlan Maszhadov szerint az 1999 késő nyarán történtek (házrobbantás és a dagesztáni támadás) a Kreml provokációja volt. Ugyanezt erősítette meg Alekszandr Lebegy, aki a Le Figaro 1999. szeptember 29-i számában arra a kérdésre, hogy a házrobbantásokat az orosz titkosszolgálat szervezte-e, ezt válaszolta: "Ebben majdnem biztos vagyok."⁴² Mindez persze, dokumentumok híján nem több, mint feltételezés, amely mögött szintén érdekek húzódnak meg.

1999. október 1-jén indult Oroszország akciója, amely gyors katonai sikert eredményezett, tavaszra a szövetségi csapatok ellenőrzésük alá vonták a köztársaság területének 80%-át. A második háborúnak 2001 februárjáig a szövetségi erők részéről 3000 áldozata volt.⁴³ Maszhadov csecsen elnök bujkálni kényszerült, ezzel véget ért a "csecsen függetlenség". A hadműveletek után Putyin Csecsenföld korábbi főmuftiját, Ahmed Kadirovot nevezi ki a köztársaság élére. Kadirov korábban függetlenségpárti volt, ám szembefordult Dudajev ámokfutásával. Bár a terroristatámadások – amelyeket Nyugat-Európában előszeretettel neveznek "csecsen ellenállásnak" – továbbra sem szűntek, lassan, nagyon lassan megkezdődik a csecsenföldi helyzet konszolidációja. 2003 októberében Kadirovot népszavazáson, 85%-os részvétel mellett, a szavazatok több mint 80%-ával megválasztják. A NATO és EBESZ képviselői szerint (akik egyébként nincsenek jelen) a választás tisztátalan volt, és az erőszak jegyében zajlott (a sokkal rosszabb körülmények között zajló afganisztáni és iraki választásokat a demokrácia diadalaként értékelték). Kadirov meggyilkolása után a 2004. augusztusi választásokon Alu Alhanov szintén 85%-os részvétel mellett a szavazatok több mint 70%-át szerzi – a Nyugat ezt a választást is kétségbe vonja. Úgy látszik, a békevágy nehezen hihető dolog. De hát – hogy Claude Lévi-Strausst idézzük – az a barbár, aki hisz a barbárságban.

 

Érdekek

 

Ahogy ma már látható, a Dudajev-féle csecsen függetlenségi kalózállam egy szűk törzsi-vallási elit és egy nemzetközi maffia- és terrorhálózat frigyéből született. A Dudajev-féle Csecsen Köztársaság Icskéria afféle politikai-gazdasági "fekete lyuk" volt. "Fekete lyuk", ahol a javak más dimenzióba kerülnek, eltűnnek, felszívódnak. "Fekete lyuk", ahol nincs törvény és számonkérés.

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy e "fekete lyuk" létrehozásában érdekelt volt az orosz maffia és a posztszovjet (orosz) kleptokrata politikai-gazdasági elit is. Ma már nem titok az a tény, hogy a Kremlhez közel álló (sőt, kremlbeli!) orosz legfelsőbb üzleti-politikai (például Borisz Berezovszkij) és katonai körök "nem formális" kapcsolatokat ápoltak a csecsen vezetéssel, beleértve Dudajevet is.⁴⁴ Az egyik fő orosz oligarcha, Borisz Berezovszkij személyes kapcsolatokat épített ki Samil Baszajevvel, Szalman Radujevvel.⁴⁵ A grozniji KGB főnöke, Igor Kocsubej szerint "a puccs [ti. Dudajev puccsa] Moszkvában volt előkészítve, a Legfelső Szovjet politikusai és az elnök köreinek részvételével"⁴⁶ . Moszkva gyakorlatilag elismerte Dudajevet, és nem vagy csak alig támogatta a csecsen ellenzéket. Az Orosz Föderáció 1992-93-ban 20 millió tonna olajat küldött Groznijba, de egy cseppet sem kapott vissza, egy kopejkát nem látott belőle – ezzel közvetve Dudajevet támogatta. Az olaj külföldre, a pénz Dudajevék zsebébe vándorolt. A vonatok kifosztása ellenére csak 1994 szeptemberében állítják le a vasúti közlekedést.⁴⁷ A szovjet államvagyon "kipumpálása" nem utolsósorban Csecsenföldön keresztül történt. A "fekete lyuk" Csecsenföld a pénzmosás ideális terepévé változott. A 90-es évek elejének orosz politikai elitjének mind az akarata, mind a lehetősége megvolt arra, hogy az eseményeket így alakítsa. Paul Hlebnyikov szavaival, a '90-es évek elején az orosz politikai elit nem volt más, mint maga a szervezett bűnözés.⁴⁸ Az amerikai Kongresszus 1996. áprilisi jelentése szerint Oroszországban a szervezett bűnözés összeforrott a hatalommal: "Az orosz kormány tevékenysége sok tekintetben – tiszta kleptokrácia…"⁴⁹

Az orosz hadseregnek is érdekeltségei lehettek a konfliktusban – tekintettel arra, hogy a 90-es évek elején a korrupció, sőt a szervezett bűnözés a hadsereget is elérte. Még a híres Alfa kommandóban is megmutatkoztak az oszlás jelei: az elitcsoport is beszállt a szervezett bűnözésbe, és maga kezdett védelmi pénzek szedésébe. Borisz Jelcin orosz elnök nem tehetett mást, behunyta a szemét a hadsereg züllése fölött, máskülönben elvesztette volna hatalmának e fontos támaszát. A Groznijba érkező kábítószer-szállítmányok olykor a volt NDK területén lévő orosz katonai támaszpontokra indultak tovább, és onnan "terítették az anyagot" Európába.⁵⁰ A 90-es évek elején nagy tételben folyt az orosz hadsereg készleteinek szétlopása a főparancsnokság tudtával/részvételével. 1991-94 között a németországi kivonulás során a Nyugati Csoport parancsnoksága a feketepiacon értékesítette az orosz haditechnikát – természetesen saját zsebre dolgozva. Mintegy 1000 darab BTR harci járművet sikerült eladni, amelyek egy része a balkáni harci cselekményekben bukkant fel. A dologban érintett volt Pavel Gracsov hadügyminiszter is. 1994-ben már-már úgy tűnt, hogy kipattan az ügy, és botrány lesz. Ám az üggyel foglalkozó újságírót, Dmitrij Holodovot meggyilkolták (akárcsak később Paul Hlebnyikovot). Ezzel csak időt lehetett nyerni, a dolog előbb-utóbb kiderült volna. Ekkor, Alekszandr Lebegy szerint (aki szintén nincs már az élők sorában, 2003-ban helikopter-baleset áldozata lett) az orosz hadvezetés kitalálta, hogy háborút kell indítani valahol, ahol majd veszteség formájában leírható az eltűnt hadianyag. Ez egyben megmagyarázza a váratlanul nagy orosz veszteséget a háborúban. Alekszandr Lebegy szerint az orosz főtisztek úgy irányították a hadműveleteket Csecsenföldön, mint akik a hadviselés legelemibb szabályait sem ismerik. Tankhadoszlopokat vezényeltek Groznij elfoglalására gyalogsági és légi fedezet nélkül – az ellenség számára szerfölött könnyű célpontot nyújtva. Az oroszok nem elit egységeket vetettek be, hanem tapasztalatlan sorkatonákat, frissen sorozott 18-20 éves újoncokat.⁵¹ Az orosz hadsereg első elit egységei csak a második csecsen háborúban jelentek meg a fronton (pl. a Kc-50-es, "Fekete Cápa" harci helikopterek).⁵²

Csecsen harcosok – akiket oroszországi kiképzőtáborokban készítettek fel – 1992-93-ban Grúziában tűntek fel, a grúz-abház konfliktusban.⁵³ A vérszomjas terrorista, Samil Baszajev a 90-es évek elején Abháziában, a 345. orosz légideszant hadosztály laktanyájában kapott kiképzést (előtte harcolt már Karabahban az azerbajdzsánok oldalán), bár ezt Baszajev maga egy interjúban cáfolja.⁵⁴ Baszajev még Abháziában alapította meg az ún. "Halálbrigádot". Ezek 1993 őszén menekülttáborokat támadtak meg, Szuhumiban a nem abház nemzetiségű lakosokat inzultálták. Baszajev csak 1994 év elején tért vissza Groznijba. A grúz sajtóban (Szvobodnaja Gruzija, 1997) dokumentumok jelentek meg, melyek szerint Baszajevet katonaideje alatt beszervezte a KGB. Grúz politikusok szájából napjainkban is vádként elhangzik, hogy Moszkva tartotta pórázon a Baszajev-különítményt. Ugyanakkor Baszajevnek – legalábbis saját vallomása szerint – kapcsolatai vannak a török és pakisztáni titkosszolgálattal is.⁵⁵ A Csecsenföldön hátrahagyott orosz haditechnika az abháziai harcokban is megjelent az abházok oldalán.⁵⁶ Moszkva számára lényegében ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy fegyverhez juttassák az abházokat, s ezzel destabilizálják Grúziát és a Kaukázust, amelyhez az akkori orosz geopolitikának érdekei fűződtek. A csecsen háború orosz belpolitikai érdek volt. Az újszülött Orosz Föderáció képlékeny és sebezhető objektumként még nem szilárdult meg, a nemzeti-függetlenségi mozgalmak potenciális fenyegetést jelentettek a Föderáció stabilitására. A 90-es évek elején különösen Tatarsztán és Tuva bizonyult forró pontnak. Tatarsztánban 1991-92-ben reális veszély volt a háború kitörése.⁵⁷ Tatarsztánnal sikerült megállapodást kötni, 1994. február 15-én elismerték a köztársaság szuverenitását. A csecsen háború – a potenciális háború réme – lehűtötte a forró kedélyeket, üzenet volt Tatarsztán, Baskíria, Jakutföld, Tuva, Csuvasföld, Kalmükia, Burjátia, Karélia (ezek a köztársaságok tiltakoztak a csecsenföldi bevonulás ellen)⁵⁸ esetleges elválási ambíciókat dédelgető vezetői számára. Így a csecsen háború végső soron és paradox módon segített megőrizni a Föderáció egységét.

Van olyan feltételezés, hogy a csecsen konfliktus – szintén csak addig, amíg az "irányítható" – orosz gazdasági érdekként is definiálható. Ugyanis a Kaszpi-tenger térségéből az olajat csak a Baku-Novorosszijszk, illetve Tengiz-Novorosszijszk csővezetéken keresztül lehet a világpiacra kijuttatni, ám a bakui (Groznijon áthaladó) olajvezeték blokkolása orosz érdek volt, amennyiben így jobban kontrollálhatták a világpiacra jutó olajmennyiséget, és szorosabban ellenőrizhették az azerbajdzsáni történéseket. Ugyanakkor Azerbajdzsán, illetve a kaszpi olaj (nyugati) vásárlói számára létérdek a függőség megszakítása és alternatív útvonalak keresése. 1993 márciusában írják alá Ankarában a Baku-Tbiliszi-Dzsejhan olajvezeték megépítéséről szóló tervezetet. 1998 áprilisában török-grúz-azerbajdzsán megállapodás az olajvezeték építéséről, 1998 októberében Ankarában Törökország, Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Üzbegisztán elnökei és az USA energiaügyi minisztere deklarációban állnak ki a Baku-Dzsejhan olajvezeték mellett – ezzel Oroszország térségbeli pozícióit gyengítve.⁵⁹ Ezt követően nem sokkal, tehát 1998 decemberében Grúzia először fordul a NATO-hoz és az USA-hoz, azt kérve, hogy területén amerikai (NATO) katonák jelenjenek meg.⁶⁰

 

Reakciók

 

A Nyugat, főként az EU élénk figyelemmel követte a csecsenföldi eseményeket. Az EU számára a konfliktus lehetőséget jelentett, hogy Oroszországot az emberi jogok, a demokrácia területén pergőtűz alatt tartsa, morálisan megbélyegezze. A csecsen események etnikai-romantikus színezése elterelte a figyelmet, s megkímélte az elemzőket attól, hogy az eseményeket tágabb összefüggésekben (a "posztszovjet diskurzusban", a rendszerváltás következményeként) lássák. Az Európa Parlament már 1995. január 19-én aggodalmát fejezi ki a demokratikus alapok és emberi jogok tekintetében Csecsenföldön. Felhívja az EU lakóit, hogy nyújtsanak humanitárius segítséget a CSK lakóinak.⁶¹ 2000. január 27-én az Európa Tanács Parlamenti Bizottsága elítéli Oroszországot, a csecsenföldi beavatkozást törvénytelennek nevezi, kijelenti, hogy Oroszország megsérti az emberi jogi normákat, és sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a csecsen kormány 1996-99 között "nem volt abban a helyzetben", hogy tiszteletben tartsa a törvényeket.⁶² Az EU számára csak az orosz beavatkozás után, annak árnyékában váltak fontossá a csecsenföldi emberi jogok és demokratikus alapok – a dolog Oroszországról szól, nem pedig Csecsenföldről, a csecsen "nemzeti" erőket saját lakosságukkal szembeni terrorizmusáért nem jutott eszükbe elítélni. A nyugati híradások sok tekintetben féloldalasak maradtak: például a csecsen hadi sikerek mindig nagyobb terjedelmet kaptak. Hangos volt a nyugati sajtó attól, amikor Szalman Radujev 1995 decemberében bevette Gudermesz városát. Az viszont már visszhangtalanul maradt, hogy 10 nappal később az oroszok visszafoglalták a várost.⁶³ A nyugati politikusok egy része (például Margaret Thatcher) nyíltan szimpatizált a "csecsenekkel", beleértve a terrorista vezéreket. Aszlan Maszhadov 1998. márciusi angliai látogatásakor Margaret Thatchernél ebédelt. Nuhajevet is fogadta Thatcher (őt Zbigniew Brzezinski is).⁶⁴

A kelet-európai mainstream értelmiség döntő része ruszofób hangulatában egyértelműen a csecsenekkel szimpatizált. Lengyelországban Csecsen Információs Központ alakult, Krakkóban "Szabad Kaukázus" néven rádióállomás kezdte meg működését (filiáléval Kaunasban, Litvániában). A kavkazcenter.com nevű szeparatista honlap állomáshelye is Litvániában volt. Az is megtörtént, hogy utcákat neveztek el Dzsohar Dudajevről, még Ukrajnában is, Lvovban.⁶⁵ Tallinnban emléktáblát avattak Dudajev, a "szabadságharcos" tiszteletére. Lettországban a csecsenekkel való szolidaritási tüntetéseket rendeztek.⁶⁶ Dudajevék anyagi támogatói mögött ott volt az apartheidpolitikát folyató Észtország és Lettország is. Az OKCSN függetlenségre, szuverenitásra vonatkozó dokumentumai olyan hasonlóságot mutatnak a megfelelő baltikumi dokumentumokkal, hogy még a helyesírási hibák is ismétlődnek. Egyszerűen az észt szót cserélték ki arra, hogy csecsen.⁶⁷

Az Amerikai Egyesült Államok (a Jelcin-rezsim támogatója) kezdetben támogatta a csecsenföldi orosz hadműveletet. Bill Clinton 1995-ben Moszkvában a győzelmi parádén kijelentette, hogy Jelcin tevékenysége a csecsen háborúban csak Abraham Lincoln polgárháborús szerepvállalásához hasonlítható. Az amerikai politika csecsen ügyben csak a Balkán-háborúban kiéleződő orosz-amerikai konfliktus idején vett éles fordulatot: ekkor már egyértelműen Oroszországot bírálva.⁶⁸

Oroszországban igen jelentős muzulmán közösség él (a lakosság több mint 10%-a, legnagyobb a 7 milliós tatárság). Az oroszországi muzulmán szervezetek nem támogatták a szeparatista Csecsenföldet. Az 1999-es hadművelet mellett is egyöntetűen kiállt az oroszországi muzulmán elit – tartva egyebek között a radikális iszlám előretörésétől, amely az ő pozícióikat is fenyegetheti.⁶⁹ A nemzetközi muzulmán közösség viszont támogatta a csecseneket. Adományok, pénzügyi támogatás érkezik Csecsenföldre Szaúd-Arábiából és Katarból.⁷⁰

A csecsen szeparatizmus "hivatalos" támogatója a tálib Afganisztán volt. Kabulban megnyitották Icskéria követségét, csecsen konzulátusok nyíltak Kunduzban, Mazari-Sarifban, Kandahárban. Épp ezért már 2000 májusában az orosz Biztonsági Tanács titkára, Szergej Ivanov, és az elnök tanácsadója, Jasztrzsembszkij megelőző csapással fenyegetik meg Afganisztánt.⁷¹

A posztszovjet térségben merész (pántürk) ambíciókat dédelgető Törökország sem ült ölbe tett kézzel a konfliktus alatt – és a csecseneket támogatta. Törökország mintegy 80 csecsen diaszpóraszervezetnek ad otthont. Csecsen főemberek Törökországban üdültek, kaptak gyógykezelést. Információk vannak arról, hogy Törökországban kiképzőtábor nyílt a csecsenek számára. Orosz titkosszolgálati információk szerint török tisztek adtak instrukciókat a csecsenek számára a hadműveletekben.⁷² Csecsen terroristák Törökország területén hajtottak végre akciókat, ilyen volt 1996-ban az "Avroszija" hajó elfoglalása vagy a 2001-es isztambuli szállodafoglalás. A csecsenek között tartózkodó török titkos ügynököket is elfogtak az oroszok a harcok során.⁷³ A Csecsen Köztársaság függetlenségét – a tálib Afganisztán mellett – egyetlen "állam" ismerte el: a (csak Törökország által elismert) Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely maga is törvénytelenül, vérben fogant. Törökország politikája azonban később megváltozott: egyrészt Törökország expanzív pántürk ambíciói kifulladtak, másrészt az orosz-török gazdasági kapcsolatok (turizmus) óriási ütemben fejlődtek, harmadrészt mert Törökország maga is harcol a fundamentalizmus ellen.

 

Új, nem várt szereplők

 

Mint mondtuk, a 90-es évek elején a csecsen háború "az orosz politikai establishment manipulációs objektumának" tekinthető⁷⁴ , később azonban kolonccá vált. Ennek egyik oka (a presztízsszempontok mellett) az, hogy új, nem várt szereplők is megjelentek a színen, mindenekelőtt a nemzetközi terrorizmus. A szellem kiszabadult a palackból.

Már a 90-es évek elején, a Szovjetunió széthullása után – nemcsak Csecsenföldön, de mindenütt Oroszország muzulmán köztársaságaiban – egyre-másra nyíltak a Szaúd-Arábia által finanszírozott szervezetek, alapítványok, medreszék, iszlám kulturális központok, táborok. Valójában e táborok egy részében félkatonai jellegű kiképző központok működtek, ahol a jövő iszlám harcosainak kiképzése folyt.⁷⁵ Magában Csecsenföldön már Dudajev alatt, de főként 1996 után erőteljes iszlamizáció figyelhető meg. Radikális iszlám szervezetek jelennek meg – az esetek többségében külföldről importált eszmékkel és vezetőkkel. Megjelenik Csecsenföldön a Muzulmán Testvérek szervezete, a Dzsaimat Iszlamija. Szaúdi és pakisztáni pénzforrások segítik ezek működését.⁷⁶

A nemzetközi terrorizmus megvetette a lábát Csecsenföldön. Kiképzőtáborok létesültek a köztársaság területén, ahol afganisztáni, szaúdi, pakisztáni, sőt török és iráni instruktorok munkálkodtak.⁷⁷ Az al-Kaida és az Iszlám Dzsihád terrorszervezetek nyilvánosan is elismerték, hogy támogatják a csecsenföldi szeparatizmust, és harcosaik vannak Csecsenföldön.⁷⁸ Oszama bin Laden is személyesen bekapcsolódik a csecsenföldi "szervezőmunkába": 1997-ben csecsen küldöttséget fogad Afganisztánban, és odaküldi néhány emberét is (pl. al-Hattabot).⁷⁹ Azt sem lehet kizárni, hogy Oszama bin Laden személyesen is megfordult Csecsenföldön.⁸⁰ Nincsenek pontos információk a Csecsenföldön tartózkodó nemzetközi terroristacsoportok létszámáról, valószínűleg számuk nem lehet több 2000 embernél. Al-Hattab légiója mintegy 300-1000 emberből állhatott, ám ezek többsége is valószínűleg Közép-Ázsiából, főként Üzbegisztánból érkezett muzulmán fanatikus. Viszont néhány száz arab terrorista is bizonyosan megfordult Csecsenföldön (pl. al-Hattab, Abu al-Valid).⁸¹ Samil Baszajev a 90-es években három ízben járt Afganisztánban, ahol a partizán-hadviselés szabályait tanulmányozta.⁸² . Afganisztánban 2001-ben 10 csecsen tábor működött, ezekben mintegy 1500 harcos felkészítése zajlott. A 2001. őszi amerikai Afganisztán elleni hadműveletek során mintegy 100 csecsen terrorista veszítette életét.⁸³ A nemzetközi terrorizmus nem pusztán Csecsenföldön, hanem az egész észak-kaukázusi régióban igyekezett gyökeret ereszteni, annak ellenére, hogy a radikális iszlámnak itt is csekély a társadalmi támogatottsága. Az Észak-Kaukázusban és Dagesztánban számos terrorakció írható a nemzetközi terrorizmus számlájára (pl. Beszlán, 2004).

 

Háború vagy béke?

 

E cikk lezárása idején érkezett a hír, hogy az orosz biztonsági erők megölték Aszlan Maszhadov "nemzetközi terroristát". Ez ismét Csecsenföldre irányította a figyelmet. Az egyik legolvasottabb magyar internetes hírforrás Maszhadov halálának ürügyén a következőképpen kommentálta a csecsenföldi helyzetet: "Oroszország 1998-ban Maszhadovot és a csecsen szakadárokat vádolta meg a moszkvai robbantássorozattal. A retorzióként indított, azóta is tartó háborúban a visszafogottabb becslések szerint is csecsenek tízezrei vesztették életüket.⁸⁴ A környéken ténykedő orosz biztonságiak módszerei nem sokban különböznek a terroristákétól, gyakorta rabolnak el váltságdíj fejében csecseneket."⁸⁵ Azért tartom fontosnak ezt az idézetet, mert tipikus. E rövidke néhány sor tárgyi tévedésekben és megalapozatlan sugalmazásokban bővelkedik. Egyrészt a moszkvai (ház)robbantássorozat nem 1998-ban, hanem 1999-ben volt. Nem említi, hogy a csecsenföldi eseményeknek más nemzetiségű áldozatai is voltak (mindenekelőtt oroszok), és természetesen azt sem, hogy Csecsenföldön a 90-es években polgárháború(k) dúlt(ak), csecsenek öltek csecseneket. Bizonyára azért nem említi, mert nem illik bele a romantikus orosz-csecsen szembenállás képébe. Annak az állításnak, miszerint orosz katonák váltságdíj fejében csecseneket rabolnak (?), csak az a célja, hogy a szerző egyenlőségjelet tehessen a terroristák és az oroszok között, erősítse a ruszofób hangulatokat. Amire mégis leginkább felhívnám a figyelmet, az az a kitétel, miszerint a háború (mármint a csecsenek és az oroszok között) most is tart. Nos, Csecsenföldön a szó hagyományosan vett értelmében már régen nincs háború, sőt abban az értelemben, hogy "az oroszok harcolnak a csecsenek ellen", soha nem is volt – bármennyire is meglepően hangozzék ez.⁸⁶ A Csecsenföldön 2002-2003-ban tapasztalható terrorcselekmények sorát (amely bizonyosan nem élvezi a lakosság többségének támogatását) nyilvánvalóan nem lehet szabadságharcnak nevezni. A terror pedig nem Csecsenföld sajátja: Mahacskala, Nazrany, Nalcsik, Kizljar ugyanúgy a terror célpontjai/forrásai. A Csecsen Köztársaságban nem rosszabb a helyzet, mint Dagesztánban, a Kabard-Balkár Köztársaságban, Észak-Oszétiában. Mahacskala semmivel nem veszélytelenebb város, mint Groznij. A csecsenföldi "ellenállók" létszáma mértékadó becslések szerint 1500-5000 fő között mozog, s a jelek szerint a helyzet örvendetesen konszolidálódik. Ezért véleményem szerint – legalábbis a szó klasszikus értelmében – nem lehet háborúról beszélni. Persze nem a magyar újságírón kell elverni a port, még csak az sem állítható, hogy manipulál, ő is csak nyilván meghatározott kulturális vagy civilizációs "minták" alapján gondolkodik. Mint ahogy azok a (feltehetően igazán jó szándékú) tüntetők is, akik a 2004. év végén berlini látogatásakor azzal fogadták az orosz elnököt, hogy vessen véget a csecsen háborúnak. Persze Vlagyimir Putyin hiába magyarázza, hogy Csecsenföldön már két és fél éve nincs háború. Posztmodern világunkban háború és béke dolgai (is) túlmutatnak a tényeken: a tényként előálló világ nem mindig azonos a tények világával.⁸⁷ Így volt ez már a Szovjetunió "békés" széthullásakor, és így van ez 2005-ben is, a "csecsen háború" idején.

 

Jegyzetek

 

¹ В. Ф. Пряхин: Региональные конфликты на постсоветском пространстве. Москва 2002. 14., 132., 205-206. Gadzsijev 2001. 49-51. К. С. Гаджиев: Геополитика Кавказа. Москва 2001.

² Анна Зелькина: Ислам в Чечне до российского завоевания in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 40-62.

³ Народы России. Энциклопедия. Москва 1994. 399-403. Ян Чеснов: Быть чеченцем: личность и этнические идентификации народа in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 63-101. 68., 85.

⁴ Mihajlov, 2002. Александр Михаилов: Чеченское колесо. Генерал ФСБ свидетельствует. Москва 2002.

⁵ Tyiskov, 2001. 98-99. В. А. Tишков: Общество. Этнография чеченской войны. в вооруженном конфликте. Москва 2001.

⁶ Tyiskov, 2001. 114.

⁷ Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40.

⁸ Piskov. 2001. 122-123.

⁹ CST, 14. Чеченская трагедия. Кто виноват? Москва 1995.

¹⁰ CST, 16.

¹¹ Mihajlov, 2002. 27-28.

¹² Mihajlov, 2002. 26-27.

¹³ Mihajlov, 2002. 35.

¹⁴ CSPSZ, 138. Чечня в пламени сепратизма. (cocт. А. Сурков, А. Турчина) Саратов 1998 (dokumentumgyűjtemény).

¹⁵ CST, 20-21.

¹⁶ CSPSZ, 148.

¹⁷ Mihajlov, 2002. 38.

¹⁸ Mihajlov, 2002. 41-48.

¹⁹ CST, 27.

²⁰ CSPSZ, 170.

²¹ CSPSZ, 177.

²² CSPSZ, 35.

²³ Hlebnyikov, 2004. 18. Павел Хлебников: Павел Хлебников: Крестный отец Кремля Борис Березовский. История разграбления России. Москва 2004

²⁴ Mihajlov, 2002. 58.

²⁵ CST, 32.

²⁶ Hlebnyikov, 2004. 18-26., Hlebnyikov, 2004b. 16. Павел Хлебников: Разговор с варваром. Москва 2004.

²⁷ CSPSZ, 91-93.

²⁸ CSPSZ, 28.

²⁹ CST, 25.

³⁰ CSPSZ, 35-36.

³¹ CSPSZ, 43.

³² Malasenko-Trenyin, 2002. 20. Алексей Малашенко-Дмитрий Тренин: Время юга. Россия в Чечне. Чечня в России. М. 2002.

³³ «Операция планировалась вслепую» Власть, 2004. december 6.

³⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 143.

³⁵ Tyiskov, 363.

³⁶ Hlebnyikov, 2004. 47. Ugyanakkor 1995. június 3-án rakétatámadásban megsemmisítik Baszajev házát. A támadásban Baszajev 12 rokona, köztük 7 gyerek veszíti életét. Valószínűbb, hogy erre adott bosszú volt a bugyennovszki támadás. Mihajlov, 2002. 212.

³⁷ Hlebnyikov, 2004. 252.

³⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 165.

³⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 30.

⁴⁰ Hlebnyikov, 2004. 262.

⁴¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 31.

⁴² Hlebnyikov, 2004. 296-298.

⁴³ Malasenko-Trenyin, 2002. 166.

⁴⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 22.

⁴⁵ Hlebnyikov, 2004. 258.

⁴⁶ CSPSZ, 140.

⁴⁷ CST, 23-24., 31.

⁴⁸ Hlebnyikov, 2004. 10.

⁴⁹ Hlebnyikov, 2004. 314.

⁵⁰ Németországot 1994 nyarán hagyja el az utolsó orosz katona. Hlebnyikov, 2004. 19., 38-39.

⁵¹ Hlebnyikov, 2004. 45-46.

⁵² Malasenko-Trenyin, 2002. 148.

⁵³ Hlebnyikov, 2004. 44.

⁵⁴ Террористы проникают в Россию за деньги. Независимая газета, 1996. március 12.

⁵⁵ Mihajlov, 2002. 211-212., 217.

⁵⁶ CSPSZ, 142.

⁵⁷ Malasenko-Trenyin, 2002. 182.

⁵⁸ Tyiskov, 2001. 233.

⁵⁹ Геополитика Каспийского региона. М. 2003. 113-122. Megjegyzendő, hogy a vezeték építése nem problémamentes. A finanszírozási nehézségeken túl problémát jelent, hogy a vezetéket politikailag instabil vidékeken kell átvezetni: Grúzián, Örményországon vagy Törökország kurd területein. Törökország és Azerbajdzsán kategorikusan tiltakoznak az ellen, hogy Örményországon áthaladjon a cső.

⁶⁰ Геополитика Каспийского региона, 240.

⁶¹ CSPSZ, 266-268.

⁶² Контртеррористическая операция. Москва 2002. 132-133.

⁶³ Malasenko-Trenyin, 2002. 23.

⁶⁴ Hlebnyikov, 2004b. 16.

⁶⁵ Malasenko-Trenyin, 2002. 214.

⁶⁶ Д. Фурман-Э. Задарожна: Притяжение Балтии (балтийские русские и балтийские культуры) in: Страны Балтии и Россия: общества и государства. М. 2002. 451.

⁶⁷ CST, 15-16.

⁶⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 216.

⁶⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 43., 92.

⁷⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 99.

⁷¹ Laletin, 2003. 266.

⁷² Malasenko-Trenyin, 2002. 202.

⁷³ CSPSZ, 149.

⁷⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 44.

⁷⁵ Gadzsijev, 2001. 258. Ezek működése nem is volt eredménytelen. Például Dagesztánban a 90-es évek elején egészen elenyésző, 2%-os volt a vahabitizmus társadalmi támogatottsága, az évtized végére ez már 10%-osra szökött fel. Nyilván összefüggésben a szociális összeomlással. Gadzsijev, 2001. 268.

⁷⁶ Gadzsijev, 2001. 259.

⁷⁷ Jakubov, 2001. 10. Олег Якубов: По следам Бен Ладена. Террорист № 1: известный и неивестный. М. 2001.

⁷⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 97.

⁷⁹ Jakubov, 2001. 11-12.

⁸⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 208.

⁸¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 103-104.

⁸² Mihajlov, 2002. 212. Laletin, 2003. 266. Ю. П. Лалетин: Ситуация в Афганистане и ее воздействие на южный фланг СНГ in: Южный фланг СНГ. Центральная Азия-Каспий-Кавказ: возможности и вызовы для России. М. 2003. 246-300.

⁸³ Laletin, 2003. 267.

⁸⁴ Csecsenföld az Orosz Föderáció legtermékenyebb régiója. Míg Oroszország egésze súlyos demográfiai krízisben szenved, a Csecsen Köztársaságban kiugróan magas a termékenység. A csecsenek összlétszáma az 1989-es 0,89 millióról 2002-ben 1,36 millióra nőtt. A Csecsen és Ingus Köztársaság területén arányuk az 1989-es 58%-ról 72%-ra növekedett (az oroszoké 23%-ról 3%-ra csökkent), miközben a lakosság száma 1,27 millióról 1,5 millióra nő. Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40., www.perepis2002.ru

⁸⁵ Index, 2005. március 8.

⁸⁶ Oroszországra nem jellemző a modern európai nacionalizmus – sokkal inkább egyfajta birodalmi-territoriális tudat figyelhető meg. Ezért sem szerencsés az európai sémákat ráhúzni Oroszországra.

⁸⁷ Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. Bp., 1999, 22.