Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? A baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és egy igazságosabb rendszer lehetőségéről.

Az osztály, akiért a kürt szólt

 

Ózdon évtizedeken át naponta ötször “fújt” a gyár. Hajnali hatkor, délben, kettőkor, este hatkor és tízkor egy valódi hajókürt üzent a környéknek. A kürtöt nyolc kazán túlnyomásos gőze szólaltatta meg, mindig ugyanabban az időben. Zengett tőle a város, visszhangozták a közeli völgyek – emlékeznek a helyiek egy nosztalgikus riportban. A rendszerváltozás után bezárt a gyár, és ócskavasként elhordták a százesztendős kohászati üzem mozdítható berendezéseit. Természetesen a hajókürt sem szólalt meg többé. Tizenkét évvel a fordulat után Ózd újonnan megválasztott, szocialista polgármestere megafonokat helyezett a gyár kéményére. Ezekből naponta ötször dudaszó hangja hallatszik a régi szép idők emlékére. Igaz, olyan erőtlenül, hogy még a gyár melletti utcákban sem igen hallják. S a halk dudaszót gépről játsszák le – mint valami karaokee-klubban.

Nehéz lenne plasztikusabb példát találni a munkásosztály szerepének alakulására a nyolc kazán túlnyomásos gőzével működtetett hajókürt és a gépi dudaszó eseténél. Az a régi hajókürt azt zengte világgá, hogy a város és környéke számára a gyár és a gyári műszak a legfontosabb dolog a világon. Tőle függ nemcsak a munkások és családjuk, hanem a tanárok, a tisztviselők, a bolti előadók és a parasztok jóléte is. Így volt vagy sem a valóságban, évtizedeken át ezt hirdette a hajókürt. És mögötte az a világmagyarázat, amely valóban túlnyomásos gőzzel igyekezett az eszme képére formálni az egész társadalmat. A halk dudaszó jó szándékú, jellegzetesen Don Quijote-i igyekezet egy elmúlt világ hangulatának felidézésére. Hangja úgy foszlik szét az ózdi szélben, mint minden hagyományos, de erőtlen baloldali gondolat a globális kapitalizmus rendjében.

Hideg racionalitással persze úgy is gondolkodhatunk, hogy kohászati üzemeket addig szokás működtetni, amíg valakinek szüksége van kohászati termékekre. A régi ipari kultúrák még régebbi kézműves, céhes vagy éppen paraszti kultúrák ugyanilyen könyörtelen felszámolásával jöttek létre. Ha változik a kereslet, akkor változik a termelési kultúra is. Az iparosítás hajdan még kegyetlenebb változásokat hozott milliók életében. Nemcsak az 1945-ös fordulat után, hanem már évtizedekkel azelőtt is. A gyárak virágzanak, ha menő portékát gyártanak, s becsuknak, ha tartósan nincs vevő a termékükre. Közgazdászként a nagy szakállú világmegváltó is ezt hirdette, még ha rossz tanítványai el is bliccelték a nehezebb műveit. A bezárt, lepusztult és elhordott kohászati üzemek, gázgyárak, szerelőcsarnokok és iparvágányok feletti szomorkodás merőben idegen a gazdaság alaptörvényeitől. Számomra esztétikailag és érzelmileg valóban felkavaró egy lepusztult üzemcsarnok a kongó csendjével, lecsupaszított vázszerkezetével, málladozó falaival. S mindenekfelett azzal, hogy ami történt benne egykor – zaj, termelés, munkaverseny, ezernyi vágy, remény és nekibuzdulás – visszavonhatatlanul megszűnt, csak a lyukas tetőről csorog rám valami bánatos szépség az elképzelt emlékéből. De ennek a képzelgésnek semmi köze sincs a racionalitáshoz. Veszteséges gyárak és elavult termelési kultúrák fenntartása ellentétes a józan ésszel.

De a hajókürt nem csak a gyárról szólt. Szólt a munkásról és az ő osztályáról, ahogy akkoriban mondták, a munkásosztályról is. Amely reggel hatkor kezd dolgozni, vagy éppen este tízkor. S aki nem dolgozik vele hajnalban vagy késő este, egy percre annak is hallania kell a városban és szerte a környékén, hogy most kezdődik a műszak. Mert a munkásosztály tartja fenn a gazdaságot, az országot és a rendszert. Egyetemista koromban kérdeztem rá először ennek a logikának az ellentmondására, amikor a gyári munkát produktívnak, a kozmetikusét meg improduktívnak nevezte egy lelkes emberke. S ha a gyár terméke eladhatatlan, a kozmetikusnál meg sorban állnak a jól fizető kuncsaftok, akkor melyik munka az improduktív, kérdeztem cselesen. De nem lázadás volt ez a részemről, csak kezdődő kétely. Az elmúlt rendszer hivatásos ideológusai elképesztő szómágiával igyekeztek megmagyarázni, hogy miért munkás az is, aki nem munkás, s miért van proletárdiktatúra, ha elvileg demokráciában élünk, és gyakorlatilag egy szűk réteg tekintélyuralma alatt?

Kevés munkást ismertem akkoriban, de egy sem akadt köztük, aki maradéktalanul hitt volna ezeknek a szóbűvölőknek. De mindegyiküknek volt véleménye a dologról: okosabb és összeszedettebb, mint a szemináriumi mellébeszélőknek. Annyit mindenesetre komolyan vettek a tanokból, hogy ők, a munkásosztály (a “melósok”) tartják fenn az országot, s a véleményük meghallgatása nélkül rossz irányba fordulhatnak a dolgok. Hangjuk valamiképp hasonlított a hajókürtére. Nélkülözhetetlen embernek gondolták magukat, akire nagyobb szüksége van a világnak, mint a kozmetikuslányra, az írógép klaviatúrája fölé görnyedő asszonykára vagy egy angol levelezőre. Aligha gondolták, hogy ez az igazság csak abban a világban működik, amelyben a megmosolygott előadó a proletárdiktatúráról hadovál a röpgyűlésen vagy a szemináriumon. Sok mindent másképp akartak, de bizonyosan nem egy olyan rendszerre vártak, amelyben a valódi értéket egy klaviatúra és egy kékes képernyő ötvözetéből összeállt alkalmatosságon termelik meg huszonéves, horpadt mellű és szemüveges srácok. (Legalábbis az új rend mitológiája szerint.) Amíg állt a régi rendszer, nem érthették meg, hogy az ő igazságuk és a propagandisták hazugsága ugyanannak az éremnek a két oldala, s a rendszerváltozás történelmi inflációjában együtt válik értéktelenné. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy aki főhivatásban dicsőítette a proletárdiktatúrát, az utóbb a kommunista diktatúra ellen írt műveiből is megélhet, de aki harminc évig szívlapáttal dolgozott, az már aligha tud tizedmilliméteres chipeket szerelni a tiszta térben.

A munkásosztály a paradicsomba megy, hirdette jópofa címével egy olasz film a hetvenes években. Derék kommunista film volt szerelemmel, pizzaszósszal és osztályharccal. Ha a világ megállt volna 1989-ben, s csak Magyarország sodródott volna át szökevény kompként a túlpartra, akkor talán nálunk is készülnének efféle filmek. 1989 táján még volt munkásosztály Magyarországon – legalábbis az értelmiségi és politikai közbeszédben. A rendszerváltó társadalom a kapitalista műszak felvétele előtt egy pillanatra még eljátszott egy kis 1956-os nosztalgiaműsort. Munkástanácsok, dolgozói tulajdon, az önigazgató közösségekre épülő népi demokrácia emlegetése. Utólag visszagondolva annyi értelme volt ennek, mint néhány negyvennyolcas veterán meghívásának az Osztrák–Magyar Leszámítoló Bank március 15-i ünnepségére valamikor 1881 táján. 1956-ban még volt munkásosztály Magyarországon, s akár ő robbantotta ki a forradalmat, akár nem, a munkástanácsokon keresztül látványosan kezébe kívánta venni a hatalmat. 1989-ben szervezett politikai erőként már csak egyesek nosztalgiájában élt a munkásosztály. Ezt aztán a kapitalizmus győzelmével és a Szovjetunió széthullásával rohamos gyorsasággal megértette mindenki.

Olyannyira, hogy a mai közbeszédben a munkásosztály szó legalább olyan idegenül hangzik, mint mondjuk a Tolbuhin körút neve. De míg az utóbbit jobb társaságban lehet emlegetni (én aztán igazán utáltam a kommunizmust, drágám, de a Tolbuhin körúti piac az csak Tolbuhin körúti piac marad nekem), addig az előbbi sokak szemében valódi “politikai inkorrektség”. Olyan fogalom, amelynek puszta emlegetése undok kérdésekhez vezethet. Ha létezne munkásosztály, annyi bizonyosan elmondható lenne róla, hogy mindenféle hatalomból és döntéshozatali helyzetből kiszorult. Ez esetben joggal vetődhet fel a kérdés, hogy kié a hatalom a magyar demokráciában. Ezért egyszerűbb úgy tenni, mintha a magyar társadalom lenne a világ egyetlen “osztály nélküli társadalma”. A nyugat-európai szociológiai és politikai közbeszédben a munkásosztály (working class) kifejezés ugyanis általánosan használt fogalom. Mint több alkalommal tapasztaltam, a munkáscsaládból származó brit értelmiségiek szívesen hangsúlyozzák, hogy a munkásosztályból jönnek, s egymás között legalább annyi szolidaritást mutatnak, mint az elitiskolák növendékei a maguk köreiben. A munkásosztály fogalmát nemcsak a nyugat-európai világi, hanem a vatikáni dokumentumok is sűrűn használják. Egyedül a rendszerváltozás utáni magyar közéletben vált “illetlen” szóvá ez a kifejezés.

A magyar munkásosztály történetében 1945 kétségtelenül éles cezúrát jelentett. Nem feltétlenül a helyzetében, de mindenképp a helyzete megítélésében. A 19. század végétől 1945-ig a magyar munkásosztály politikai története összefonódott a magyar szociáldemokráciával. Aki belépett a szakszervezetbe, az automatikusan a szociáldemokrata pártnak is tagja lett, s otthonra talált egy sajátos politikai és civilizációs világban. Ez a világ mai szemmel hihetetlenül szerény és tisztességes volt. A munkások a napi tíz óra nehéz fizikai munka után önként művelődtek, értékes irodalmat és elméleti műveket olvastak, előfizettek szocialista újságokra, dalárdákban énekeltek, antialkoholista mozgalomba léptek, vasárnaponként kirándultak, és természetesen folyamatosan élték a pártéletet. Egy plazában ődöngő mai fiatalhoz képest valóban “más nép” volt ez az osztály, egészen “másféle raj”. Többet és értékesebbet olvastak, mint a mai értelmiségiek (azaz egyetemi végzettségűek) túlnyomó többsége. A magyar szociáldemokrácia sok tekintetben hasonlított ahhoz, amit Hollandiában pillértársadalomnak neveznek. Zárt pillér volt, amelybe beleszületett az ember, s a munkán túl a család, kultúra, szórakozás, sport, szociális gondoskodás és még a munkásgyászindulós temetés is ezen a pilléren belül történt meg vele. Totális életteret nyújtott az egyénnek, de egyben meg is követelte tőle, hogy élete minden pillanatában azonosuljon a közösséggel. Ez a fajta szociáldemokrácia aligha fog visszatérni Magyarországon.

S az igazságnak tartozunk azzal, hogy ez a szociáldemokrácia mindig elszigetelt kisebbség volt a magyar társadalmon belül. Három alapvető kérdésben nem azonosult a többséggel. Aki szociáldemokrata volt, az hivatalból ateistának számított, nem foglalkozott a “nemzeti kérdéssel”, és a magyar falu sohasem hitte el neki, hogy bármi köze lenne a birtokos parasztsághoz. (Tömegpártként a Magyar Szocialista Párt ezért sem térhet vissza kritikátlanul a “szociáldemokrata örökséghez”, nem beszélve arról, hogy az MSZDP 1948-as szétverése óta fél évszázad telt el.) A magyar szociáldemokráciának igazából egyszer, 1918 őszén adódott lehetősége kezébe venni a történelem alakítását. De sok ok miatt (amiben óvatos tisztessége is közrejátszott) ezt nem tette meg, és csak asszisztált előbb Károlyi Mihály, majd Kun Béla kétségbeesett kísérletéhez.

A marxizmus (mert ne tévedjünk, a szociáldemokrácia volt a klasszikus marxista mozgalom) egyik legkülönösebb tulajdonsága az elméleti tudás mindenhatóságába vetett, szinte misztikus hit. Marxista az, aki őszintén hiszi, hogy a munkásosztály csak akkor szabadíthatja fel magát és az emberiséget, ha elsajátítja és megvalósítja a marxi filozófiát. A katolikus egyház másfél évezredig még a Bibliát sem adta az egyszerű hívek kezébe, nem beszélve a bonyolult filozófiai fejtegetésekről. Más vallásokban is vannak “titkos könyvek”, a hétköznapi hívektől elzárt tekercsek, a “beavatottaknak” szóló tanítások. A modern kapitalizmusban, mint tapasztaljuk, a tömegszórakoztatás szerkezete minden lényegi információtól elzárja a nagyközönséget. Egy sztár vagy Big Brother-féle villalakó magánéletéről egymilliószor több információ kering, mint amennyit nehéz munkával kideríthetünk például a kipufogógázok rákkeltő hatásáról. A mai proletárok felszabadításáról szóló tanítás már csak azért sem juthat el az érdekeltekhez, mert a számukra rendeltetett szellemi kábítószer (reklám, információ és szórakozás együttese) szerint maradéktalanul szabadok, boldogok és önfeledtek. S bár egyénileg tudják, hogy ez esetükben konkrétan nem igaz, de egymás szavánál többre tartják a jótékony hazugságot árasztó kábítószer-médiumokat. A társadalom más rétegei ennél árnyaltabb képet kapnak erről a rétegről, de olyan nyelven és bonyolultsági szinten, amely ellentétes a proletárokba táplált kellemességfogalommal. A szabadidő nem a kellemetlen igazságokra, hanem a kellemes hazugságokra való. Ez minden reklám, kereskedelmi televízió és bulvárlap alapvető üzenete. Akibe ezt sikerül belesulykolni, az valóban nem “munkásosztály” már, hanem kimenős cseléd a vasárnapi körhintán. (Természetesen élnek még valódi munkások, akik őrzik az osztályhoz tartozás pislákoló lángját, de félő, hogy a fiatal nemzedéknek nem tudják továbbadni az örökségüket.)

A marxista elmélet nem szabadította fel a világot, de komoly küldetéstudatot ébresztett azokban a munkásokban, akik megismerték a tanítását. Ilyen értelemben Marx “alkotta meg” a munkásosztályt, amely aztán igyekezett a teremtő szándéka szerint viselkedni. Magam nagy tisztelője vagyok ennek a zseniális bölcselőnek. Kapitalizmuskritikája szerintem a kezdetektől a maga korán át a mai globalizációig érvényes elemzést ad a tőkés világ lényegéről De sohasem értettem, hogy az emberiség – kissé teológiai ízűen bemutatott – felszabadítása miért csak és kizárólag az ipari munkásság feladata. Kristálytiszta logikájú és elbűvölő eleganciájú elemzése ezen a ponton unalmas és nyögvenyelős üdvtanba megy át, amely például A Kommunista Párt kiáltványa című remeklésében (társszerző Engels, tudom) stilisztikailag is fájdalmas törést jelent.

De ez az írás nem az én hitemről szól. A munkásosztályt azok alkották, akik magukra nézve elfogadták ezt az üdvtant. Az elmélet és vele párhuzamosan a szépirodalom olvasása számukra politikai küldetésnek számított. Marx a szervezett munkásmozgalmat egyetlen hatalmas könyvtárrá és művelődési otthonná változtatta. (A nevében fellépő rendszerek aztán tele is rakták országaikat ilyen intézményekkel. A fal leomlása után Kelet-Berlinben feltűnt a következő felirat: Wessis raus, Kinderbibliotek bleiben! Nyugatiak kifelé, a gyermekkönyvtár marad! Más kérdés, hogy a mérsékelt áron kínált magas kultúra első számú haszonélvezője országainkban az értelmiség és a megmaradt polgárság volt.) Az olvasás és a művelődés politikai eszközként való felhasználása a marxizmus egyik legrokonszenvesebb vonása. Napjainkban jól látjuk, hogy az elméleti tudástól és a magas kultúrától megfosztott dolgozó emberek milyen gyorsan atomizálódnak és válnak a legsilányabb konzumkultúra áldozatává. Ilyen értelemben fordítva is igaz a nevezetes állítás. A marxi filozófia érvénytelenné válása a létező szabadságától is megfosztotta a munkásosztályt.

Nem célom a hol kommunizmusnak, hol szocializmusnak nevezett, 1945-től 1989-ig tartó időszak elemzése. Amennyire tudom, a rendszer nem a munkásosztály, hanem az addig feudális sorban élő, hárommillió falusi nincstelen sorsán javított a legtöbbet. De természetesen megemelte a munkásosztály társadalmi tekintélyét, és megadta számára a munkahelyek biztonságát. Cserébe elvette a munkásmozgalom lényegét, az önszerveződést, az alulról építkező, öntudatos közösségek autonómiáját. 1956-ban a magyar munkásosztály a szocializmusban kapott hivatalos tekintélyéhez és biztos munkahelyéhez ezt a szociáldemokrata jellegű, önszerveződő szabadságot szerette volna magasabb szinten visszakapni. Kísérlete elbukott, az utóbb Munkáspárt fantázianéven működő állampárt szorgos tisztviselők gigantikus hivatala lett. Mindent összevetve nem működött sokkal rosszabbul, mint egy polgári közigazgatás, a hajdani városi pártbizottság és a mai polgármesteri hivatal a helyi iskolákat vagy a rendelőintézetet nagyjából hasonló módszerrel felügyeli. Kormányzati szinten pedig a személyek átjárhatósága is jelzi, hogy a Központi Bizottság valamely osztálya szakmailag nem volt igénytelenebb egy mai minisztériumnál. De a munkásosztály marxi küldetéséhez, önmaga megszüntetéséhez és az emberiség felszabadításához ennek a “Munkáspártnak” legfeljebb annyi köze volt, mint egy plébániai stemplinek Krisztus mennybemeneteléhez.

1989-ben aztán pontosan az ellenkezője történt a munkásosztállyal annak, amit 1956-ban célul tűzött ki maga elé. Elvesztette a szocializmustól kapott formális tekintélyét és a munkahelyek biztonságát, de nem kapta vissza a szociáldemokrata mozgalom önszerveződését és szabadságát sem. Másfél millió munkahely megszűnése kevesebb nyilvános tiltakozást váltott ki, mint néhány rádiós elbocsátása a megboldogult MDF-érában. 1956 megünneplése ezért oly ellentmondásos minden októberben. A szabad ünneplést az a fordulat tette lehetővé, amely ötvenhat vágyaival ellentétes módon visszahozta a kapitalizmust, és ismét a pénzt tette az ember legfőbb értékmérőjévé.

Az ötvenhatos munkástanácsok a szakszervezettel szemben nemcsak az érdekvédelmet, hanem a gyári termelés és a nemzetgazdaság irányítását is maguknak igényelték. Az új rendszerben ezzel szemben még a hagyományos szakszervezeti érdekvédelem is kiszorult a privatizált munkahelyekről. A szakszervezeti mozgalmat és mindenfajta kollektív szerveződést sikerült a “múlt örökségeként” stigmatizálni. A munkanélküliség állandó fenyegetése miatt – amire a nyugatiakkal szemben a magyar munkavállalók nem tudtak felkészülni – a munkások többsége reménytelenül kiszolgáltatott a munkáltatónak. A kisebb vállalkozásoknál a feketemunka és a minimálbérrel való trükközés azt a hamis látszatot kelti, mintha a dolgozó nem a béremelésben, hanem a tulajdonossal együtt elkövetett adócsalásban lenne érdekelt. A munkásosztály presztízsének az sem használt, hogy a nagyipari munkásság jellegzetes üzemei – a bányák, a kohászati üzemek, az acélművek, a vegyipari kombinátok, az erőművek – korunkra a környezetszennyezés jelképeivé váltak. Éppen az a nehézipar bizonyult egyszerre veszteségesnek és környezetszennyezőnek, amelyben a nehéz fizikai munkát végző, látványos értéket termelő, szervezett és öntudatos munkások dolgoztak. A tegnap hősei, akikről a szobrok készültek, mára felesleges emberek lettek. A nagyüzemi dolgozó, az erős, öntudatos és szervezett munkás, a férfi, akiért a hajókürt szólt, eltűnt a világunkból. A hagyományos baloldalt képviselő szakszervezetek és az új baloldalt megjelenítő zöldek közti konfliktusok jól mutatják, hogy az utóbbiak nem hatódnak meg a munkásosztály mítoszától, s a tiszta környezetet nagyobb értéknek tartják a korszerűtlen munkahelyeknél. Az új baloldal a globális kapitalizmus és a spekuláns tőke ellen szerveződik, tiszteli a kisebb, helyi gyökerű, környezetbarát vállalkozásokat, és nem foglalkozik a proletariátus “történelmi küldetésével”. A diák, a munkanélküli, a bevándorló díszmű­árus, a szélkerék tulajdonosa, a biotermelő és a progresszív pap legalább olyan fontos számára, mint az acélgyári előmunkás.

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? Jóslatokba nem szeretnék bocsátkozni. Rövid távon aligha, hosszú távon pedig – amint Keynes mondja – mindannyian meghalunk. Abban azonban biztos vagyok, hogy a baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és a kapitalizmusnál igazságosabb rendszer reményéről. Politikai szereplése akkor lehet hiteles, ha a kapitalizmus reformja mellett vállalja és hirdeti a kapitalista társadalom megszüntetésének és egy igazabb világ megteremtésének lehetőségét is. Ebben döntő szerepe van a munkavállalói és helyi önszerveződésnek, a nem haszonelvű közösségi tevékenységnek, a szolidaritás és a kölcsönös segítség kultúrájának. Ha a munkásosztály ezen az alapon szervezi újjá önmagát, ha ismét feltalálja az egy munkahelyen dolgozók szolidaritását a tulajdonossal és a tőkével szemben, akkor része lesz ennek az új politikai kultúrának. De a történelem és a gazdaság – ezt Marx tudta a legjobban – sohasem fordul vissza az útján. A szénre és vasra épülő ipari kultúra nem lesz még egyszer a modern civilizáció hajtóereje, az új világ és az új ember kohója. A munkás ugyanolyan munkavállaló, mint mindenki más, aki szabad idejét és egyszeri életenergiáját feláldozva dolgozik, értéket teremt, s ebből csak annyit kap kézhez, amennyit az uralkodó osztály jónak lát számára visszaosztani. Ha megvalósul a fenntartható fejlődés alapvető feltétele, az ökoadó – amelyben a felhasznált nyersanyag és a keletkezett hulladék alapján fizet mindenki adót –, akkor a munkahelyek státusa is alapvetően átértékelődik majd. Nem az ipar, hanem a szolgáltatás, a helyi termelés, a szabadidős tevékenység és a szellemi munka javára. Száz éve elképzelhetetlennek tűnt, hogy az “életet” termelő parasztok egyszer majd a lakosság alig néhány százalékát teszik ki. Hamarosan az “anyagi világot” újrateremtő gyári munkások sem lesznek sokkal többen.

De mégis, más a tudás és más az emlékezés. Sajátos történelmi pillanat volt, ahogy két szereplő – a nagyipari fejlődés és egy esztétának indult bölcselő – megteremtette a maga képére a munkásosztályt. Ez a munkásosztály belakta a történelmet, katedrálisszerű, hatalmas csarnokokat épített, s városokat emelt a mezők és álmos falvak helyén. Vaspályákkal és vashidakkal szórta tele a tájat, és vasakarattal dolgozott a mások hasznára és a maga dicsőségére. Hajókürtök dicsőítették a nevét, no meg elfelejtett regények, festmények, filmek, dalművek végtelen tömege. Kis híján valóban megváltotta a világot. De csak kis híján. S a megváltás elmaradása szempontjából a “kis híján sikerült” és a fantaszta kísérlet nagyjából ugyanannyit nyom a történelem mérlegén. A dokkokban, gázgyárakban, szerelőcsarnokokban ma az enyészet honol. Jobb esetben alternatív fiatalok zenélnek, kínai árusok tüsténkednek, szép lányok vetkőznek a pornófilm forgatásán, s utóbb szállodák nyílnak választékos ízlésű utazóknak. Talán még dudaszó is megszólal a hajdan volt műszakok emlékére. Egy kultúra hullik szét előttünk, amely talán nem volt a miénk, de tartózkodó humánumával szövetségese volt a jónak és a haladónak. Szegényebbek leszünk nélküle.

Tervezet¹

 

A kapitalista globalizáció által megtépázott Földünkön – meggyőződésünk szerint – Európa pozitív, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszhat. De ez nem lehet a jelenlegi Európa, a pénzuralom, a társadalmi szakadékok és a demokratikus deficitek Európája. Nem lehet az a politikai közösségként értett Európa, amilyennek a Giscard d’Estaing-féle konvent által előkészített Alkotmány elfogadhatatlan tervezete megálmodta.

Mindazonáltal nem elégszünk meg a puszta tiltakozással: hozzá akarunk járulni egy hiteles és erős európai alternatíva létrejöttéhez. Egy másik Európáról álmodunk. Egy másik Európát akarunk, igazságosabb és humánusabb társadalommal.

1. Többé nem kell végzetként elfogadnunk Európát úgy, ahogy azt már oly régóta építik nekünk. Az az Európa a kapitalista döntések, a privatizáció és a szociális vívmányok módszeres rombolásának Európája. Továbbra is annak az atlanti gondolatnak az Európája, amely az Egyesült Államok tartós hegemóniáját eredményezte. Az alacsony életszínvonal és a hanyatlás Európája. A beteg demokrácia Európája, amely a legaggasztóbb jelenségek és közöttük is egy olyan populista szélsőjobb melegágya, amely tagadja a kontinens szolidáris és demokratikus gyökereit. Nem tudunk elfogadni egy ilyen Európát. Nem ismerjük el egész intézményes építményét és azon belül az Alkotmány jelenlegi tervezetét sem. Nem fogadjuk el döntéseit, különös tekintettel a lisszaboni vagy barcelonai nagy “csúcsok” társadalomellenes és antidemokratikus intézkedéseire.

2. Szemben ezzel a liberális Európával, mi a foglalkoztatás és a fenntartható fejlődés Európájának szükségességében és lehetségességében hiszünk. Megteremtéséhez akaratra van szükség, arra, hogy a politikának visszaadjuk az őt megillető első helyet, illetve hogy visszautasítsuk a pénzügyi dogmák megkérdőjelezhetetlenségét.

Végül szükség van arra is, hogy magunk mögött hagyjuk a “stabilitási paktum” katasztrofális hatással járó korlátozásait, és hogy alapjaiban alakítsuk át az Európai Központi Bank (EKB) működését. Ahelyett hogy folyamatosan a közkiadásokat csökkentenénk, az általunk elképzelt Európában a stabil foglalkoztatás és képzés érdekében kellene inkább növelni a szükséges kiadásokat.

Ez az Európa megteremtené magának a tervek megvalósításához szükséges költségvetési forrásokat, a közösségi érdeket az egyének profitérdekeltsége elé helyezné, a közszolgáltatásokat fejlesztené, ahelyett hogy megsemmisítené őket, büntetné a nem tiszta szándékú spekulációt, ahelyett hogy a munka világát sápolná.

3. A korlátozott jogok Európájával szemben kiállunk a szociális Európa szükségessége és lehetségessége mellett, a szolidaritás és az egyén jogainak Európája mellett. Egy olyan Európa mellett, amely azt a méltányos célt tűzi ki maga elé, hogy mindenkinek legyen meg a lehetősége arra, hogy autonóm módon és méltóságban éljen.

Kiállunk egy olyan Európa mellett, amelyben a férfiak és nők egyenlősége a gyakorlatban is megvalósuló érték, amelyben a migránsok egyenjogúsága biztosított, amelyben követelmény a közjószágokhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés. Egy szolidáris Európa mellett, amelyben az idősek nincsenek kitéve a tőkésítés és a nyugdíjalapok kockázatainak.

4. A kevesek által irányított Európa helyett a demokratikus Európa lehetőségét és szükségességét hangoztatjuk, amelynek építménye a népszuverenitáson és nem néhányak átláthatatlan hatalmán nyugszik. Egy olyan Európáét, amelyben az állampolgároknak és a népeknek van beleszólásuk sorsukba, amelyben a közhatalmi ágak funkciói egyértelműek, és amelyben hatékony az állampolgári ellenőrzés. Egy olyan Európáról van szó tehát, amely felszabadítja energiáinkat, újra közös ügyünkké teszi Európa építését, amely a liberalizmus miatt feneklett meg. Egy olyan Európáról, amely felfrissíti a demokratikus hagyományokat azáltal, hogy előtérbe helyezi a részvételi és paritásos demokrácia elveit.

5. Ellentétben azzal az Európával, amely megelégszik azzal, hogy eljátssza szerepét a “nagyhatalmi koncertben”, mi a béke és együttműködés Európájának szükségességét és lehetségességét valljuk, amely visszatalál eredeti ideáljainak erejéhez. Egy olyan Európáét, amely nyitott a déli félteke felé, és amely ragaszkodik a nemzetközi intézmények alapos és demokratikus reformjához. Egy minden gyámságtól és különösen a NATO gyámkodásától mentesített Európáét. Egy olyan Európára van szükségünk, amely hozzájárul ahhoz, hogy visszaszoruljon az a veszélyes gondolkodásmód, amely napjaink globalizációjára és hegemonizmusára jellemző. Röviden: egy másmilyen Európára egy másmilyen világban…

6. A tizenötök, huszonötök vagy akár még több ország Európájának csak akkor van jövője, ha megszabadul a neoliberális béklyóktól. Határozottan kell azonban ezt végrehajtani: az elmúlt évek tapasztalata a szociálliberális politikák szarvashibáinak tapasztalata is. A hatalomban egymást váltó liberálisok és szociálliberálisok destabilizálták az európai társadalmakat, növelték az egyenlőtlenségeket, fékezték a fejlődést. Hozzájárultak a lakosság reményvesztettségének növekedéséhez, politikai válsághelyzetet idéztek elő, ami ajtót nyitott a szélsőjobboldali populizmus számára.

Európa – amilyenné mi kívánjuk változtatni – a humánum magasztos elvére épül. És ez nem egy ködös távolba vesző álom. A humánum Európája ugyanis rendelkezik egy nagy ütőkártyával: a különféle mozgalmak és csoportok sokaságával. A hátterében egy olyan mozgatóerő áll – a globalizációellenes mozgalom, amely számára az Európai Szociális Fórumok kontinentális jelentőségű fórumot jelentenek –, amely szembeszáll a tőke és a piacok hegemóniájával.

Ezek a mozgalmak más válaszokat javasolnak a problémákra. De még mindig nem változtatták meg az európai politika irányultságát, nem váltak politikai erővé. Arra törekszünk, hogy megszüntessük ezt a széttagoltságot. Célunkat megvalósíthatónak tartjuk, amennyiben minden antineoliberális progresszív erő, tekintet nélkül politikai szimpátiáira és társadalmi szerepvállalására (legyen az szakszervezeti, egyesületi vagy politikai jellegű), összegyűl, hogy egyazon politikai platformot javasoljon, és képviselje is azt, elsősorban a választásokon. Mindezt pedig a hatalommegosztás, az egyenlőség, a méltóság és a felelősség szellemében kell tennie.

Segítendő, hogy ezek az erők egy zászló alá gyűljenek, és kialakítsanak egy közös programot, vitára bocsátjuk az alábbi javaslatokat, amelyek véleményünk szerint egy másik, egy szociális, demokratikus, feminista, ökologista és pacifista Európa alappilléreit jelenthetik. A 2004. június 13-i választás lehetőséget jelent arra, hogy nemet mondjunk Európára a jelenlegi formájában, és megfordítva, igent az állampolgárok és a népszuverenitás Európájára.

 

Nemet mondunk a jelenlegi alkotmánytervezetre

 

Az Alkotmány kérdése újra előtérbe került. A Giscard d’Estaing-féle konvent 2003-ban kidolgozott egy tervet, amelyet az Európai Parlament többsége ratifikált.

Mi nem fogadjuk el ezt a tervezetet: alkotmányos rangot ad ugyanis annak a neoliberális elvnek, amely “a szabad és torzításoktól mentes versenyre épülő egységes piac” szükségességét hirdeti; alapvonásait tekintve megerősíti a jelenlegi intézményrendszert, amely átláthatatlan technokráciájával fékezi egy valóban közösségi európai térség felemelkedését; nem fogadjuk el, mert nem kísérte alapos társadalmi vita. A költségvetési vagy a védelmi kérdésekben a tervezet még ront is a helyzeten a jelenleg érvényes szerződésekhez képest. Válaszunk tehát minden bizonytalankodástól mentes: nemet mondunk erre a veszedelmes tervezetre.

Az egymást követő lisszaboni és barcelonai csúcsokon hozott döntésekkel együtt az alkotmánytervezet egy olyan csomagot alkot, amelyet vissza kell utasítanunk. Európa népeinek meg kell erre adni az egyértelmű lehetőséget a népszavazás által.

Az ilyen antidemokratikus módszerekkel szemben egy másik eljárást támogatunk: úgy véljük, szükség van egy új szerződésre, amely rögzíti minden uniós közösségi intézmény hatáskörét és szerepét, különös tekintettel a Tanácsra, a Bizottságra és a Parlamentre, annak az érdekében, hogy az unió állampolgárai valóban tudják, hol születnek a döntések, illetve tudják, milyen jogaik és lehetőségeik vannak a döntési folyamatba való beleszólásra.

Ezen új szerződés megalkotását széles körű demokratikus vitának kell kísérnie az egész unióban, világosan meghatározott alternatívák alapján. Ebben a vitában részt vehetnének az európai és a nemzeti parlamentek képviselői, a szakszervezetek, az állampolgárok egyesületei. Csak ez után a szakasz után kezdődhet meg maga az alkotmányozási folyamat, amelyben érvényesülnek a vitában kikristályosodott elvek. A folyamatot közvetlen véleménynyilvánításnak kell zárnia népszavazás formájában, amelyen az Európai Unió minden tagállamának állampolgárai szavazhatnak.

 

A munka Európája, a szociális Európa

 

Európa többé már nem a szociális védelemnek és a munkások jogainak, hanem a munkanélküliségnek és a társadalmi hanyatlásnak a kontinense. Az érvényben lévő Európai Foglakoztatási Stratégia egyetlen célja a munkapiacot visszafejlesztő reformok igazolása. Nem fogadjuk el ezt a stratégiát, mivel az Európai Uniónak is ki kell vennie a részét a munkahelyek eltűnése és a munkanélküliség ellen folytatott harcból.

 

 

I. Fellépés a munkanélküliséget előidéző okok ellen, elmozdulás a foglalkoztatás és képzés biztonsága felé

Ebben a helyzetben, amelyet milliók élnek meg szívet tépő emberi drámaként, azt javasoljuk, hogy:

1. Állítsunk korlátokat az ideiglenes munkákba való – már rendszerszerűvé váló – menekülés elé, és tegyük általános érvényű joggá, hogy az átmeneti munkákat állandó állássá lehessen átminősíteni. Alkossunk közösségi szabályozást a munkaügyi konfliktusok rendezéséről. A tömeges elbocsátások előtt minden esetben kötelező lenne tárgyalni a dolgozók képviselőivel; az államigazgatás számára minden eszköz rendelkezésre állna a döntések végrehajtásának felfüggesztésére és a kerekasztal-tárgyalások kikényszerítésére.
2. Biztosítsunk új jogokat a munkavállalóknak. Egy ilyen fontos és azonnali változást hozó jog tenné lehetővé a céges átszervezési tervek végrehajtásának felfüggesztését annak érdekében, hogy a munkatársak áthelyezési lehetőségei, illetve alternatív javaslatok is kidolgozásra és megvizsgálásra kerüljenek.
3. Csökkentsük a munkaidőt összehangolt intézkedésekkel, egyidejűleg korlátozva a végrehajtása alól ma elfogadottnak tartott kibúvási lehetőségeket.
4. Az említett azonnali intézkedések mellett szükségesnek tartjuk az elmozdulást egy új munkavállalói jogállás kialakítása felé, amely átvehetné a 30-as és 60-as évek között született nagy európai egyezmények helyét. Ez az új jogállás lehetővé tenné, hogy egyszerre érvényesüljön a munka és életmód a jelenleginél szabadabb megválasztásának követelménye és az a stabilitás, amely nélkül a munkaerő-piaci “rugalmasság” csak annak eszköze, hogy a munka világát a piacok diktátumainak kiszolgálójává tegyék. A legnagyobb európai vívmány így a munkaszerződések folyamatosságát biztosító garancia lenne, melynek alapelve a munka, a képzés és a jövedelem biztonsága.

 

 

II. Egy munkahelyteremtő politika kialakítása

Az EU-tagállamok támogatásával a Bizottság és a Tanács megerősítette a jelenleg is érvényesülő neoliberális vonalvezetést, kiállt a privatizáció mellett, és gyengítette a közérdek és a közszolgáltatások elvének érvényesülését. E katasztrofális értékválasztásokkal szemben az Európai Uniónak oly módon kellene hozzálátnia a gazdaságpolitika átalakításához, hogy az lehetővé tegye a munkavállalók áthelyezésének ritkábbá válását, a munkanélküliség elleni harcot, és elősegítse a fenntartható növekedést.

1. Az unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, adó- és kulturális politikát) fel kell használnia a célok elérésére.
2. Ez feltételezi, hogy végre érvénytelenítsük a közkiadásokat drámai módon korlátozó Stabilitási és Növekedési Paktumot. A gazdasági és pénzügypolitikának nem “az árstabilitás fenntartását” kell célul kitűznie, hanem a növekedést elősegíteni és előnyben részesíteni a minőségi munkahelyek megteremtését mindenki számára.
3. Az Európai Uniónak rendelkeznie kell az ambiciózus közpolitika megvalósításához szükséges eszközökkel. Ennek érdekében az Unió költségvetését a tagállamok GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni. Hasonlóképpen, meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az Unió hitelt vehessen fel az EKB-tól a nagy infrastrukturális beruházások megvalósítására, illetve hogy meglegyen a 2004-ben csatlakozó országokban szükséges befektetések forrása. Az ilyen típusú hitelezést megtiltó jogi rendelkezéseket tehát hatályon kívül kell helyezni. Végül, az Európai Strukturális Alapokat össze kell kapcsolni egymással, hogy aktívan segíthessék a képzésre, társadalmi beilleszkedésre és foglalkoztatásra meglévő helyi és regionális forrásokat. Egy a bérből és fizetésből élőket védő és felemelkedésüket segítő speciális alap lehetőséget adna a munkahelyek áttelepítéséből fakadó problémákkal való szembenézésre.

 

 

III. Méltányos életkörülményeket mindenkinek

1. Mindenkinek biztosítani kell a méltóságteljes élethez szükséges feltételeket. A fizetéseket és a minimális szociális járandóságokat meg kell emelni, és biztosítani kell a hozzáférést mindenki számára, aki rájuk szorul, oly módon hogy senki se maradjon a szegénységi küszöb alatt; a betegség után járó, anyasági, munkanélküliségi, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét rögzíteni kell.
2. Biztosítani kell a jogot a korkedvezményes nyugdíjhoz. Ehhez felül kell vizsgálni a barcelonai csúcson született döntést a munkavállalási kor ötéves meghosszabbításáról, és el kell mozdulni a nyugdíjba menetel korának szabad megválasztása felé, feltéve, hogy az nem érinti hátrányosan a legalacsonyabb jövedelműek helyzetét, illetve hogy van lehetőség a kötetlen munkaidő mellett történő munkavállalásra az aktív kor elejétől végéig.

 

A jogok Európája

 

A liberálisokkal szemben, akik a jogokat kötelezettségként és költségként fogják fel, mi úgy véljük, hogy a jogok kiterjesztésével kellene megteremteni a fejlődés alapját az egész földrész számára.

 

 

A. A nők jogai

Az a tény, hogy az emberi nem fele nem részesül a másik felével valóban egyenlő jogokban és lehetőségekben, hátráltatja az egész társadalom fejlődését. A férfi–női egyenlőséget tehát az Unió alkotmányos alapértékévé kell tennünk, és a gyakorlatban is elő kell segítenünk megvalósulását a nők jogainak biztosításával. Mindezt pedig a legkiszolgáltatottabbakkal kell kezdenünk, így például a bevándorló nőkkel.

Azt javasoljuk tehát, hogy:

• Tegyük általánossá a fogamzásgátláshoz és a terhesség-megszakításhoz fűződő jogot!
• Küzdjünk a prostitúció és a modern kori rabszolgaság ellen!
• Erőteljesebben lépjünk fel a nőkkel szembeni erőszak ellen! Támogassuk a területen működő választott képviselőket és segítsük a feminista hálózatokat!
• Tegyünk a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlőségéért!
• Küzdjünk az iszlám fundamentalizmus és annak nők jogait támadó törekvései ellen!
• Erősítsük meg a paritásos demokráciát, amely valódi eszköz arra, hogy a nők részt vehessenek a döntésekben!

 

 

B. Az egyén védelme

Az Európai Uniónak egyértelmű prioritásként kell kezelnie az egyéni jogokat, és biztosítania kell hatékony érvényesülésüket a gyakorlatban. Különösen fontos ez az olyan esetekben, mint a diszkrimináció áldozatainak vagy a kisebbségeknek az ügye.

 

1. A bevándorlók jogai

– Valódi egyenlőséget kell biztosítani a számukra a munkahelyekhez és a lakáshoz való hozzáférésben. A személyek szabad áramlását az erőforrásokhoz és szociális juttatásokhoz való hozzájutás mindenkire való kiterjesztésének kell kísérnie.

– Az illegális bevándorlók helyzetét szabályozni kell: ez az egyetlen mód jogaik garantálására, csökkenteni a státusukból adódó bizonytalanságot és lazítani azon a szerepen, amelyet a munkáltatók rájuk osztottak az átalakuló munkavállalói szerkezetben.

– Létre kell hozni a lakóhelyen alapuló európai állampolgárság intézményét, együtt a szavazási jog biztosításával az Unió minden lakója számára, bármilyen legyen is a származása (e szavazójog-kiterjesztést vitának kell megelőznie, amelyben pontosítani lehet az alkalmazási körét).

– A menedékjogot meg kell erősíteni és ki kell terjeszteni alkalmazási körét.

 

2. A gyermekek védelme

– A gyakorlatban is végre kell hajtani az Európai Parlament 1996-os és 1997-es határozatait.

– Határozott fellépésre van szükség a gyermekek szexuális zaklatásával szemben. Ennek érdekében kell tevékenykednie a meglévő közösségi igazságszolgáltatási intézményeknek (Europol, Schengen, Eurodac). Meg kell teremteni azon államok szankcionálásának lehetőségét, amelyek nem teszik meg a szükséges jogi lépéseket egy pedofil ügy kivizsgálása során.

3. Az Uniónak küzdenie kell a rasszizmus, antiszemitizmus, neofasizmus, sovinizmus, idegengyűlölet és nacionalizmus, valamint az intolerancia minden formája ellen. El kell ítélni a szexista és homofób diszkriminációt.

4. A világnézeti semlegesség elve. A kisebbségek védelme elválaszthatatlan a tolerancia eszméjétől, amely alapjaiban a világnézeti semlegesség eszméjéből fakad. Az államot és a közügyeket szigorúan távol kell tartani minden vallásos vagy filozófiai befolyástól. A vallást semmi esetben sem tekinthetjük közös örökségünknek és az Unió alkotmányos alapelvének. Egyedül a demokratikus hagyomány alkalmas arra, hogy a közösségi élet iránytűjéül szolgáljon. El kell vetni az olyan javaslatokat, amelyek “nyitott, átlátható és rendszeres párbeszédet” szorgalmaznak “az egyházakkal és a felekezetekhez nem tartozó vallási szervezetekkel”.

 

 

C. A közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés joga

1. Az oktatáshoz való hozzáférés joga

Legyen szó Európa bármely országáról, az oktatási rendszerek továbbra is az egyenlőtlenségre épülnek. A lisszaboni csúcs megerősítette ezt az irányt azáltal, hogy az oktatást és a képzést, a versenyképességet kiszolgáló eszközzé tette, ahelyett hogy az az egyéni kibontakozást szolgálná. Az oktatás piacosítására irányuló aktuális folyamatok szintén ebbe az irányba mutatnak. Vissza kell tehát adni az egyenlőség elvének elsőbbségét a verseny ideológiájával szemben.

• Nem szabad engedni az állami szerepvállalás mértékéből, nem szabad bizonytalanságban hagyni az oktatásban dolgozókat, és nem szabad hagyni, hogy Európában több tízezer állás tűnjön el az oktatásból, hogy a közoktatás egész szegmensei a magánszektorba kerüljenek át.
• Az európai intézményeknek e célok érdekében össze kell hangolni erőfeszítéseiket; biztosítani kell a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges eszközöket, ezek az egyenlőtlenségek ugyanis gátolják az oktatáshoz való elidegeníthetetlen jog érvényesülését. Mindezek végrehajtása érdekében meg kell erősíteni a strukturális alapokat.

 

2. Jog a kultúrához

Valódi, komoly szerepet szükséges adni a kultúrának, amely mentesíti a piac és a verseny szabályai alól, s amely a kulturális sokszínűséget Európa hajtómotorjává teszi, a kulturális egyediséget pedig fontos értékké avatja.

• A kulturális javakat és szolgáltatásokat függetleníteni kell a piac és a verseny szabályaitól; a kultúra ezen kivételes szerepének elvét minden nemzetközi tárgyalás során védelmezni kell.
• Minden állam vagy államcsoport számára garantálni kell, hogy szabadon meghatározhassa, milyen kulturális politikát követ.
• A többnyelvűséget mint a túlerőben lévő angol–amerikai monopóliummal szembeni védőbástyát és mint egyedi európai jelenséget fejleszteni kell.

 

3. Az információhoz való hozzáférés joga

• Az Unióban garantálni kell a média pluralitását. Az európai szervezeteknek így fel kell lépni a koncentráció irányába mutató folyamatokkal szemben, mert néha olyan kvázi-monopóliumokhoz vezetnek, amelyek csak néhány multinacionális cégnek kedveznek.
• Fel kell lépnünk a piacosítás, privatizáció és tulajdonkoncentráció Európa-szerte megismert folyamata ellen, akárcsak az információk torzításának és a közvélemény manipulálásának a részvényesek-cégtulajdonosok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló jelenségével szemben.
• Meg kell védeni a köztelevízió gondolatát, és biztosítani kell a működéséhez szükséges közforrásokat, akár új állami – és európai – tájékoztatási intézmények felállításával.

 

4. Városi jogok

• A lakhatáshoz fűződő jogot az európai alkotmányos szerződésben is szerepeltetni kell.
• A pénzügyi piacok és a spekulánsok befolyását csökkenteni kell, hogy biztosíthassuk a méltányos, jól megközelíthető lakhatáshoz való jogot.
• A mindenki számára hozzáférhető kulturált városi környezethez, a tisztességes lakóhelyhez és az elköltözéshez való jogot uniós prioritássá kell emelni. Ennek érdekében hangsúlyozottan bátorítani kell az állam számára rendelkezésre álló eszközök gyakorlati alkalmazását, minden területi szinten.

 

 

D. Egy új alapjogi charta

Az Európai Unió tiszteletben tartja az alábbi alapelveket:

• A mindenki számára elfogadható normák keresése nem járhat azzal az eredménnyel, hogy elfogadjuk a nemzeti parlamentek véleményének legkisebb közös nevezőjét. Ehelyett kitartóan kell törekedni a lehetőségek szabta keretek között a munkavállalókat védő jogszabá­lyok megerősítésére.
• Az “eredmények megőrzése” elvének biztosítania kell, hogy a gazdasági integráció előrehaladása ne járjon együtt a tagországok által garantált munkavállalói jogok megkérdőjelezésével.
• A gazdaságszabályozás bármilyen módosítását, különösen ha az a piac szerepének erősítését irányozza elő, meg kell előznie a tagálla­mok szociális jellegű joganyagának harmonizálásának.
• Végezetül sem a verseny, sem a szabad kereskedelem nem szerepelhet az Unió célkitűzései és alapelvei között: ezt a fontos szerepet az együttműködésnek és a szolidaritásnak kell betöltenie.

Ezen elvi alapokon kell megkezdeni egy új Alapjogi Charta előkészítésének demokratikus folyamatát, amiben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek. Mindez elmaradt a jelenleg érvényes Charta szövegezése során 2000-ben, most a lehető leghamarabb sort kell keríteni rá.

Az Uniónak mint intézménynek késedelem nélkül csatlakoznia kell a Torinóban aláírt Európai Szociális Chartához, az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) határozataihoz.

 

 

Európai fellépés egy másfajta fejlődésért

 

A privatizáció, a dereguláció és a befektetések megtérülésére vonatkozó elvárások ellehetetlenítették a képzésre, az egyéni kiteljesedésre és az ökológiai egyensúlyra vonatkozó hosszú távú érdekek érvényesülését. Ezzel a hozzáállással szemben mi Európa építésének középpontjába a humán képességek fejlesztését, a természeti erőforrásokkal való takarékosságot, az önzetlenséget és szolidaritást kívánjuk állítani.

 

 

I. Új irányt adni a közpolitikai eszközök alkalmazásának

1. Át kell alakítani az adórendszert

• Az adókedvezményeknek a termelő beruházásokat végző cégeket kell segíteni, illetve ellenkezőleg, büntetni kell a kizárólag a pénzügyi szempontokat figyelembe vevő és magas társadalmi költséggel járó vállalati stratégiákat. Így meg kell adóztatni azokat a cégeket, amelyek az alacsonyabb fizetések és járulékterhek miatt helyezik át tevékenységüket máshová.
• Európai szinten, ahogy a területi szinteken is, a tőkejövedelmek, a széndioxid-kibocsátás és a folyó tranzakciók után szedett, illetve az energiát terhelő adók harmonizációjából származó bevételeket a növekedés finanszírozására kell fordítani, hogy végül egy egész Európára kiterjedő egységes adó legyen kivetve a tőkejövedelmekre.
• Szükséges bevezetni az Unióban székelő multinacionális cégek ellenőrzését; az állami segélyek visszafizetésére kell őket kötelezni, ha megállapítható, hogy azokat a tevékenység más területre történő áthelyezésére fordították. Hasonló módon, az Uniónak nem szabad elfogadnia azt, hogy némelyikük ragadozó politikát folytasson a Dél országaiban.
• Új irányt kell adni a hitelpolitikának, és biztosítani kell annak felügyeletét.
• Az EKB demokratikus ellenőrzését az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellátni, célkitűzéseit újra kell fogalmazni, úgy hogy figyelembe veszik a foglalkoztatási övezeteket képviselő szociális partnerek véleményét is.
• Olyan szelektív hitelpolitikát kell kialakítani, amely előnyben részesíti azokat a vállalkozásokat, amelyek növelik a foglalkoztatást és bővítik a képzést, és gátolni azok hitelfelvételét, amelyek a foglalkoztatás ellen spekulálnak. Egyformán támogatni kell a munkavállalók, illetve a képviselők munkahelyek megőrzésére irányuló kezdeményezéseit.
• Az Uniónak erőfeszítéseket kell tenni köztulajdonban lévő pénzintézetek alapításért, legyen szó nemzeti vagy akár európai szintről.

2. A szövetkezeti, valamint a harmadik szektort² bátorítani kell, és megadni nekik azt a támogatást, amely lehetővé teszi, hogy összebékítsék a társadalmi érzékenység és a gazdasági hatékonyság logikáját. Az adórendszernek és az állami segélyeknek ennek megvalósulását kell támogatni. Biztosítani kell továbbá a harmadik szektor számára fontos szolgáltatásokat.

3. Ezeknek az erőfeszítéseknek az EU aktívabb fellépésével kell párosulnia a nemzetközi küzdőtéren, ide tartozik:

• A pénzügyi piacok (Tobin-adó) és az értéktöbblet megadóztatása.
• Aktív támogatás az ENSZ Fejlesztési Programjának, amelynek célja a szegénység elleni küzdelem és a fenntartható emberi fejlődés új modelljeinek kidolgozása. Változtatni kell az IMF és a Világbank politikáján (l. lentebb: “A béke és együttműködés Európája”).
• Fel kell függeszteni a GATS-ról (Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről) szóló tárgyalásokat, mindaddig míg nincsenek felmérve a liberalizáció ellentmondásos hatásai. Véglegesen ki kell vonni a szolgáltatásokat a WTO hatóköre alól, ezekre ugyanis mint az emberiség közös javaira kell tekintenünk (egészség, kultúra, oktatás, víz stb.).
• Kezdeményezni kell egy egységes világpénz létrehozását, amely a következő lépcsőfokot jelentheti a dollár idejétmúlt hegemóniája után.
• Hatálytalanítani kell azokat a rendelkezéseket, amelyek akadályozzák a fenti célok teljesülését, és különösen azokat, amelyek a tőkeáramlás bármilyen korlátozását tiltják.

 

 

II. A közszolgáltatások mint az európai közösség támasztékai

A. Erőteljes kiállás a közszolgáltatások mellett

1. Alkotmányos szinten is el kell ismerni a közszolgáltatások jelentőségét. A kívánt eredmények elérése érdekében ezeket a szolgáltatásokat olyan sajátos szempontok alapján kell megszervezni és működtetni, amelyek felülírják a verseny szabályait. Az egyenlőség, folyamatosság, alkalmazkodóképesség, hozzáférés, minőség és az ellátásszínvonal demokratikus ellenőrzése szempontjainak előnyt kell élvezniük a szabad kereskedelem előfeltételeivel szemben. Ezeket a szempontokat azonnali hatállyal érvényesíteni kell a Bizottság tárgyalódelegációinak álláspontjában, különös tekintettel a WTO-ban folytatott megbeszélésekre.

2. Alkotmányos szinten is el kell ismerni az Unió illetékességét közszolgáltatások nyújtására és a nemzeti, helyi szolgáltatók támogatására, szolgáltatásuk fejlesztésére, annak érdekében, hogy fenn tudják tartani tevékenységüket. Az Uniót kötelezni kell egész Európára kiterjedően közszolgáltatások biztosítására minden olyan esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

 

B. Konkrét intézkedések a közszolgáltatások fejlesztésére

1. Az Európai Uniónak azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetnie a közszolgáltatást nyújtó cégek privatizációjára, legyenek azok bár helyi jelentőségű cégek. Teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell továbbá készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről valamennyi európai országban és valamennyi területi szinten.

2. Az Uniónak magáévá kell tennie azt az álláspontot, hogy a közszektor nemcsak egy kivétel a piaci törvények érvényesülése alól, hanem a demokratikus társadalom legfontosabb támasza. Valamennyi fontos társadalombiztosítási, oktatási és kulturális tevékenységnek állami felügyelet mellett kell végbemennie. Az infrastrukturális ellátás fontos elemeinek – utak, vasút, iskolabusz-szolgáltatás stb. – hasonlóan a közjószágok egy csoportjához – víz, áram, gáz stb. – és az olyan hálózatos szolgáltatásokhoz, mint a telekommunikáció és a posta, szintén a közszférához kell tartozniuk. Célszerűnek tűnik kiterjeszteni az állami szabályozást a hitelek, a lakhatás, a gyógyszeripar és más olyan szektorok esetében, amelyek alapvető közszolgáltatásokat nyújtanak az egészségügy területén.

3. A munkavállalók és szakszervezeteik jogait ki kell szélesíteni minden európai szinten, hogy erősödjön beleszólási, döntési és ellenőrzési képességük. A közszolgáltatók célkitűzései közé fel kell venni olyan új fogalmakat, mint a kirekesztés elleni harc, a fenntartható fejlődés koncepciója és különösen a munkavállalók, a választott képviselők és a fogyasztók jogainak és befolyásának kiszélesítése a közszolgáltató vállalatok irányításában.

4. A közszolgáltatások ilyetén előtérbe helyezését kiegészítő intézkedéseknek kell kísérnie:

• Valódi együttműködésnek az európai közszolgáltatók és közüzemi vállalatok között, hogy megoszthassák egymás között a beruházások, a képzés és a kutatás költségeit, és különösen, hogy javíthassanak a foglalkoztatás feltételein.
• Létre kell hozni a Közérdekű Szolgáltatások Tanácsát, amely uniós szinten hozna össze képviselőket, szakszervezeteket, a tagállamokat képviselő fogyasztóvédelmi szervezeteket, hogy rendszeresen értékeljék a közszolgáltatások fejlődését.
• Támogatást kell nyújtani azon helyhatóságok döntéseinek, amelyek kinyilvánítják, hogy nem tartják magukra nézve kötelezőnek a GATS előírásait, fenntartva ezáltal egy adott közszolgáltatási tevékenységet.

 

 

III. Aktív ágazati politikákat!

A. Aktív európai környezetpolitikát!

1. Foglalkoznunk kell a Föld sürgős válaszokat igénylő problémáival. Ha minden a jelenlegihez hasonló mederben folyik tovább, a Kyotói Egyezmény kötelezettségvállalásai nem fognak megvalósulni a gyakorlatban. Az Európai Uniónak fel kell lépnie a kyotói jegyzőkönyvben meghatározott környezetvédelmi intézkedések tényleges végrehajtása érdekében (még akkor is, ha erre teljes körűen nem kerül sor), valamint az ENSZ égisze alatt létrejött különböző csúcsokon született irányelvek gyakorlati alkalmazása mellett.

2. Új közlekedéspolitikára van szükség. A vasút fejlesztésének előfeltétele a politikai akarat és a hosszú távú befektetések megléte, így lehet csak biztosítani a hálózatok közötti átjárhatóságot, illetve új vonalak vagy olyan vasúti “autópályák” létesítését, amelyeket áruszállítás céljára lehetne használatba venni.

3. A szükséges gondossággal újra kell fogalmazni az árvíz elleni és a tengerpartok védelmét szolgáló politikát.

4. Meg kell reformálni az energiapolitikát. Az üvegházhatást előidéző gázkibocsátás elleni fellépés megköveteli, hogy a hatékony energiafelhasználás, az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások fejlesztésének ügye az EU legfontosabb célkitűzései között kapjon helyet, nem megfeledkezve a megfelelő jogi háttér biztosításáról. Amennyiben a nukleáris energia ügyében nézeteltérés alakulna ki az antiliberális Európa hívei között, az alábbi pontokban még akkor is lehetséges lenne a megegyezés:

• A legnagyobb államok kutatásfejlesztési tevékenységének az energiatakarékosságra és az alternatív megújuló energiaforrásokra kell irányulnia.
• Kötelező elvárássá kell tenni az átláthatóság és biztonság feltételeinek biztosítását.
• Szükséges a demokratikus ellenőrzés kiterjesztése.
• Nemzeti és európai szinten is alapos állampolgári vitát kell lefolytatni minden lényeges kérdésről, az információkhoz való teljes körű hozzáféréstől a döntéshozás és az ellenőrzés módjáig. Végeredményben az ügyben az Unió lakosainak kell döntenie, népszavazás útján.

5. Át kell alakítani az adórendszert. A szükséges adóharmonizációt oly módon kell irányítani, hogy az fenntartható fejlődést és más hasonló célok érvényesülését szolgálja. A folyamat egyik eredménye a nem megújuló energiaforrások – így elsősorban a szén- és szénhidrogén-származékok – használatára kivetett adó lehet.

6. Mindez feltételezi, hogy szakítunk azzal a liberális gondolkodásmóddal, amely immár évek óta minden területen tagadja az állami környezetvédelmi politika szükségességét. Európában ennek megfelelően fel kell lépni az olyan nagy társaságok, mint a Vivendi és a Lyonnaise des Eaux ellen, amelyek komoly befektetéseket eszközöltek a jól jövedelmező ágazatokban, nem törődve az érintett lakossággal vagy a környezeti egyensúllyal. Szükséges bevezetni az Európai Alkotmányba a “vízzel mint közjószággal való összehangolt, a szolidaritásra épülő és fenntartható gazdálkodás” elvét. Európának el kell érnie, hogy ezt az elvet nemzetközi szinten is betartsák: ennek megfelelően ragaszkodnia kell az európai központtal rendelkező multinacionális cégek tevékenységének szigorú felügyeletéhez.

 

B. Ambiciózus kutatáspolitikát!

• Az Európai Kutatási Térséget demokratizálni kell. Távol kell tőle tartani a magánszektor és a lobbik részéről érkező nyomásgyakorlást, csökkenteni kell az azonnali megtérülés elvének érvényesülését és a növekvő bizonytalanságot.
• A kutatásra fordított kiadások arányát fel kell emelni a GDP 3 százalékára.
• A felsőoktatásban az együttműködésnek és a közszolgálati elveknek kell érvényesülnie ahelyett, hogy versenybe kényszerítenénk az egyetemeket, és tétlenül nézzük, ahogy szponzorként fellépő magáncégek diktálnak nekik, ahogy sérül a diákok, valamint a diplomák egyenlőségének elve.
• Az Európai Uniónak meg kell teremtenie azokat a demokratikus eljárásokat, amelyek révén sor kerülhet az innovációs és kutatási politika főbb irányainak meghatározására, éspedig nem a gazdasági háború, valamint a nemzeti érdekek, hanem az együttműködés és a fenntartható, szolidaritásra épülő emberi fejlődés jegyében. Egy konkrét esetet említendő pedig az Uniónak elő kell írnia, hogy a Bizottság által finanszírozott minden kutatási projektről készüljön éves jelentés, és annak megvitatására is sor kerüljön. Ezen célok elérését egy európai kutatási konferencia megszervezése is segíthetné.

 

C. Egy másfajta közös agrárpolitikát!

A mezőgazdasági termelésnek, a világ élelmezésének nem szabad néhány nagy kapitalista csoport kezében összpontosulnia. A korábbi elutasító döntések ellenére ismét fel kell vetni az Unió “exportőr szerepvállalását”, visszatérni a támogatott árakhoz, szabályozni a termelés mennyiségét és az alkalmazott termelési módokat, miközben szakítunk az intenzív termeléssel, amely túltermelést és a környezet pusztulását idézi elő. Végeredményben az élelmezési önállóságnak elsőbbséget kell élveznie a szabad verseny alapelvével szemben.

• A támogatásokat a kis és közepes méretű mezőgazdasági vállalkozásokhoz kell irányítani, ők ugyanis tiszteletben tartják a fenntartható fejlődés és a környezet megóvásának elvét.
• Európának önellátásra kellene törekednie a fehérjetermelés tekintetében, ugyanis ma még a szükségletek 75 százalékát importból fedezi.
• Európának szilárdan el kell utasítania a genetikailag módosított vetőmagok használatát, amelyek kifejlesztésének az egyetlen célja az volt, hogy a világ többi részét a nagy amerikai mezőgazdasági-élelmiszeripari csoportoktól tegyék függővé. Ugyanakkor nem kell betiltani a szoros állami-közösségi ellenőrzés mellett folyó GMO- (Genetikailag módosított organizmus) kutatásokat.
• A mezőgazdasági célú segélyek elosztásának kritériumai közé fel kell venni a társadalmi helyzetet, különös tekintettel a munkakörülményekre, illetve komoly súllyal az élelmezésbiztonság szempontját.

 

A kibővített demokrácia Európája

 

Immáron 20 éves tapasztalat, hogy a neoliberális politika egyúttal antidemokratikus eljárásokat is jelent. Eljött tehát az idő, hogy szakítsunk ezzel az idejétmúlt gondolkodásmóddal, és az öreg kontinensre ismét a demokrácia friss levegője áramoljon be. Európa demokratikus kibővítéséhez a népszuverenitás kiterjesztése jelenti a kulcsot.

 

 

I. Adjuk meg a szót az állampolgároknak!

Legfontosabb teendőnk tehát az, hogy véget vessünk annak a bevett eljárásnak, hogy az állampolgárokat és képviselőiket kész helyzet elé állítják a Brüsszelben vagy Strasbourg-ban a kormányok képviselői által előkészített döntésekkel, anélkül hogy bárki más részt vehetett volna a folyamatban bármilyen módon. Meg kell tehát erősíteni a népszuverenitást, visszaadni a politikának elsődleges szerepét, biztosítani a demokrácia társadalmi dimenzióját, kifejleszteni a részvételi és paritásos demokrácia működésének formáit.

1. Az Európai Unió fontosabb döntéseit nyilvános és a médiában nyomon követhető vitának kell kísérnie. Biztosítani kell a lehetséges döntési alternatívákról szóló információk pluralitását.

2. Az állampolgári jogok kiterjesztése többet jelent a szavazási és megválaszthatósági jogok kiszélesítésénél. Ezeket a jogokat biztosítani kell minden uniós lakosnak, legyen bár egy tagország vagy az Unión kívüli ország állampolgára (emlékeztetőül: ezen intézkedés bevezetésének körülményeit egy vita során még pontosítani kell).

3. Ki kell dolgozni az állampolgári népszavazás-kezdeményezés intézményét. Egy megadott számú aláírás összegyűjtésével az uniós intézményeket kötelezhetnék a javaslat megvizsgálására vagy akár egy európai tárgyalási folyamat megindítására is (például egy olyan direktíva megváltoztatásáért, amelynek bevezetésekor az állampolgárok még nem láthatták előre a hatását), nem beszélve egy népszavazás megszervezéséről.

 

 

II. Teljesítsük ki az ellenőrzési eljárásokat!

1. Helyet kell biztosítani egy intézményesült állampolgári fórumnak is az európai irányelvek és törvények előkészítési folyamatában, amely ellenőrizné e törvények végrehajtását, és időszakonként mérleget vonna az eredményekről.

2. Újra komoly szereplővé kell tenni a Gazdasági és társadalmi bizottságot: ez a bizottság felfüggeszthetné egy direktíva végrehajtását annak érdekében, hogy felmérje társadalmi és környezeti hatásait; alternatív tervezeteket javasolhatna, amiket a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak kötelező lenne megvizsgálni.

3. Meg kell erősíteni a nemzeti parlamentek szerepét: minden évben vitát kell szervezni az uniós politika irányelveiről és hasonlóképpen a nemzeti kormányok által képviselendő álláspontról is.

4. Mindez természetesen hozzájárulna ahhoz az alapvető fontosságú változtatáshoz, amelyről már szóltunk: az Európai Központi Bank célkitűzéseinek és státusának átfogó felülvizsgálatához. Az EKB-t alá kell rendelni az Unió politikai irányításának, és elsődleges célja a munkahelyteremtés, a képzés és a fenntartható fejlődés támogatása lenne. Az EKB-nek és a nemzeti központi bankoknak beszámolási kötelezettséggel kell tartozni a kormányok és a választott képviselők előtt.

 

 

III. Olyan eljárásokat, amelyek ugyanúgy szolgálják a népek jogait, mint a közös európai érdeket!

A. Pontosítani kell a hatásköröket, biztosítani kell a döntések megváltoztathatóságát

1. Anélkül hogy akadályozni kívánnánk a tagállamok és az Unió cselekvőképességét, fontosnak tartjuk, hogy – funkcionális és pragmatikus módon, a továbbfejlesztésre gondolva – pontosítsuk az egyes intézmények hatáskörét. Időről időre meg kell vonni az adott hatalommegosztási modell mérlegét, hogy levonhassuk a közösség számára fontos tanulságokat.

2. Ki kell terjeszteni a szavazásoknál a “minősített többség” elvének alkalmazási körét, növelendő ezáltal a közösségi intézmények működésének hatékonyságát. Ezt a kiterjesztést a következő korlátozások mellett kell végrehajtani:

• Bizonyos területeket teljes mértékben ki kell vonni a minősített többség alkalmazási köréből, és továbbra is egyhangú döntéseket kell megkövetelni: ilyen terület például a külpolitika és a közös biztonságpolitika.
• Azokban a minősített többség alá eső esetekben, amelyeknél a liberálisok nyomásgyakorlásának hevessége eléri a kritikus szintet, fenn kell tartani az egyhangú döntés követelményét: ide tartoznak például az oktatásról, az egészségügyről vagy a kultúráról szóló nemzetközi tárgyalások.
• Ezzel szemben a minősített többségnek és nem az egyhangúságnak kellene érvényesülnie minden derogációs kérelemnél, amelyet a tőkeáramlások liberalizálásának szabályával kapcsolatban adtak be. Hasonlóképpen a minősített többség elvének kell érvényesülnie a cégek adózása, az adócsalás, az ökoadók, a szociális biztonság és védőháló, a munkaszerződés felbontásához tartozó biztosítékok, a munkavállalók kollektív képviselete és jogvédelme, a harmadik világból érkezett munkavállalóknak az EU munkaerőpiacára való belépése, valamint a szociális partnerek közötti egyezmények eseteiben.

3. Be kell tartani a döntések megváltoztathatóságának elvét: biztosítani kell, hogy a tagállamok minden uniós döntést megkérdőjelezhessenek.

Minden tagállam kérhesse kormánya vagy parlamentje által egy elfogadott uniós jogszabály visszavonását, illetve annak az Európai Parlament által történő újratárgyalását. Az Európai Parlament döntése kötelező érvényűnek tekintendő, kivéve abban az esetben, ha a tagállamok parlamentjeinek többsége arról másként nem határoz, illetve ha állampolgárok, élve kezdeményezési jogukkal, népszavazás kiírását kérik, és azon elutasító döntés születik. A nemzetközi tárgyalások során az Unió nem támogathat olyan javaslatokat, amelyek a kereskedelmi egyezmények bebetonozását irányozzák elő.

 

B. Meg kell találni a véleménynyilvánítás demokratikusabb formáit a tagállamokban és az Unióban!

• Egy lehetséges megoldást jelentene a nemzeti parlamentek szerepének erősítése az európai intézményrendszerben: a meglévő intézmények mellett erre lehetőséget adna például egy “Parlamentek parlamentjének” felállítása, amely élhetne interpellációs és ellenőrzési jogával, és részt vehetne a törvényhozási folyamatban.
• Egy másik lehetőséget jelentene, ha módosítanánk az Európai Parlament tagjainak megválasztására vonatkozó szabályozáson, létrehozva egy kettős választási rendszert, amely egyfelől az európai listákra, másfelől a területi képviseletre épülne: így biztosítani lehetne a politikai vélemények és történelmi tájegységek egyidejű képviseletét az egykamarás rendszer keretein belül.
• Végezetül felvethetnénk a kétkamarás európai parlament gondolatát: a jelenleg is létező, az állampolgárokat számuk és politikai nézeteik súlya alapján képviselő “alsó” házat kiegészítené egy “felső” ház is, amely közvetlenül a tagállamokat reprezentálná. Ebben az esetben azt is el kellene dönteni, hogy az alsó- vagy a felsőházat illeti-e meg az utolsó szó joga. A dolgok mai állása szerint a PCF leginkább az első megoldás felé hajlik: a jelek szerint ez biztosíthatná ugyanis legjobban a nemzeti és a közösségi szuverenitás egyidejű tiszteletben tartását.

 

C. Fejlesszük az Unió intézményeit!

Feltétlenül szükségesnek tartjuk az alábbi minimális program megvalósítását:

1. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait. Ez történhet többek között azon szakterületek listájának bővítésével, amelyek esetében a törvény- (direktíva-) előkészítésben a Miniszterek Tanácsával közösen részt vesz. Ugyancsak bővíthetők az Európai Parlamentnek a Bizottság és az Európai Központi Bank felett gyakorolt ellenőrzési jogkörei. Meg kell számára adni az európai törvények kezdeményezésének jogát, mivel manapság ezt kizárólag a Bizottság teheti meg. Végül fejleszteni kell az EP együttműködését a nemzeti parlamentekkel is.

2. Korlátozni kell az Európai Bizottság hatáskörtúllépéseit. A Bizottság mint olyan szervezet, amely mindenekelőtt az állam- és kormányfők Európai Tanácsában vagy a Miniszterek Tanácsában hozott döntések előkészítéséért, majd ezt követően végrehajtásáért felel, nem törekedhet olyan jogosítványok megszerzésére, amelyeket éppen hogy az állampolgárok által a lehető legközvetlenebbül, az általános választójog alapján megválasztott képviselőknek kellene gyakorolniuk. Hasonló szellemben csökkenteni kell a Bizottságnak a versenypolitika területén, illetve a nemzetközi tárgyalások esetében meglévő végrehajtó hatalmi jogosítványait is. Minden tagállam számára biztosítani kell tehát a jogot, hogy kérhesse, hogy egy az érintett területeket érintő Bizottsági döntés felfüggesztésre kerüljön mindaddig, míg a Tanács minősített többsége a Parlamenttel együtt döntve arra áldását nem adja.

3. Túl kell lépni a Tanácsban oly régóta bevett “kormányközi együttműködés” gondolatán. Természetesen nem arról van szó, hogy megkérdőjeleznénk a tagállamok szerepét Európa építésében, de meg kell válnunk ettől a teljesen átláthatatlan és az állampolgároktól – egyébiránt pedig maguktól az európai képviselőktől is – tökéletesen elszigetelt döntéshozási modelltől. Ennek érdekében minden esetben támogatni kell a társadalmi szervezetek, állampolgárok és képviselők részvételét a Tanács döntéseit megelőző szakaszban.

4. Lehetővé kell tenni, hogy az alkotmányos szerződést ténylegesen módosítani lehessen: hogy ez megvalósulhasson, a minősített többségnek is elegendőnek kell lennie a módosításhoz. A Szerződés(eket) érintő lényegi módosításokat csak a kötelező jelleggel kiírásra kerülő népszavazás ratifikálhatja.

 

 

A béke és együttműködés Európája

 

 

I. Kibővített és testvéri Európa

A bővítés – minden bizonnyal ez az Európai Unió előtt álló legfontosabb kihívás a 2004-es évben. Európa kiforgatta a bővítés kérdését: egy a kapitalizmus szempontjainak megfelelően zajló integráció növeli a népek közötti ellentéteket, és utat nyit Európában a populizmusnak és az idegengyűlöletnek. A kibővített Európai Uniónak magának is meg kell változnia.

• A csatlakozókat hosszú időn keresztül segíteni kell, de emellett vissza kell szorítani az Európa keleti felének társadalmaiban oly sok kárt okozó liberális gondolkodásmód érvényesülését is. A maastrichti kritériumok a gyakorlatban is megmutatják ennek hihetetlen kártékonyságát.
• A bővítés sikere érdekében jobban be kell vonni az állampolgárokat a vitákba és a döntésekbe. A csatlakozási folyamat során meg kell teremteni a civil társadalom és a szakszervezeti szövetségek számára azokat a fórumokat, amelyeken eszmét cserélhetnek és hozzászólhatnak a vitákhoz.
• Az Uniónak meg kell erősítenie partneri kapcsolatát a volt szovjet tagállamokkal és a Mediterráneum országaival, különös tekintettel a Maghreb-államokra.

 

 

II. Európai politika a béke szolgálatában

Amerika hegemóniára törekvő háborús politikája Európát arra kell sarkallja, hogy felemelje hangját ez ellen az irányvonal ellen. Európának fel kell lépnie azon veszélyes törekvés visszaszorítása érdekében, amely a “megelőző” jellegű háborút a kapitalista globalizáció fejlődésének utolsó stádiumává kívánja tenni. Ha sor kerülne közös európai fellépésre a védelmi területen vagy a terrorizmus elleni harcban, akkor Európa ezt csak az ENSZ által jóváhagyott küldetés keretében tehesse meg. Az elmúlt időszak konfliktusai a lefegyverzés politikájához való visszatérést teszik indokolttá.

 

Ez feltételezi:

• A nemzeti hadiipar cégeinek bármifajta privatizációjával szemben történő fellépést.
• Annak biztosítását, hogy a védelmi politikai ügyekben a tagállamok csak egyhangúlag dönthessenek, illetve hogy bármily katonai vonatkozásokkal is bíró döntés esetén – mint amilyenek például a békefenntartó missziók – az ENSZ felhatalmazását kelljen kérni. A katonai megoldáshoz csak a legutolsó esetben szabad nyúlni, és kizárólag az érintett lakosság biztonságának védelme érdekében.
• Európai kezdeményezésként egy lefegyverzési világkonferencia összehívását együttműködésben az ENSZ-szel és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel (EBESZ).
• Egy, az Egyesült Államoktól független külpolitikát, amely tiszteletben tartja az államok szuverenitását, aktívan fellép a világbéke és lefegyverzés ügye, valamint a konfliktusok politikai rendezése mellett, és amely felértékeli az ENSZ és a nemzetközi jog szerepét. Egy ilyen politikának el kell vetnie az Európai Unió bármily módon történő militarizálását.
• Tekintsünk rá bárhogy, a NATO nem egy európai közösségi intézmény; minden erre az intézményre vonatkozó utalásnak el kell tűnnie a leendő alkotmányos szerződésből. Egy új, az európai államok együttműködésén alapuló biztonsági rendszert kell létrehozni, amely támaszkodna egy megújult és az ENSZ-hez kapcsolódó EBESZ-re, kikerülve ezzel a NATO-t a mediterrán térségben található partnereinkkel történő együttműködésben.
• Fel kell lépni Irak megszállásának befejezése és a megszálló csapatok kivonása érdekében, hogy az országuk feletti uralmat teljesen átadhassuk az irakiaknak.
• Minden lehetséges eszközzel támogatni kell az izraeli–palesztin béketerveket, illetve az életképes és független palesztin állam létrehozását egy olyan biztonsági modellben, amelyet Izrael és a régióban megtalálható államok együtt tartanak fenn.
• A leszerelési tárgyalások újraindításával és az Atomsorompó-szerződés szigorú betartatásával küzdenünk kell a kiújuló fegyverkezési verseny ellen, a (nukleáris, biológiai, kémiai) tömegpusztító fegyverek tárolása és terjedése ellen, nem kivételezve a jelenlegi nukleáris hatalmakkal sem.
• Küzdenünk kell a világűr hadi célokra való felhasználása ellen, és a tengereket mentesíteni kell minden nukleáris fegyverzettől.

 

 

III. Európának Délre is figyelnie kell!

A Dél országai hatalmas várakozással tekintenek az Európai Unió felé. Márpedig a valóságban az Unió éppen most mond le arról, hogy bármilyen formában folytassa fejlesztési programjait. Ezzel egyidejűleg a bevándorlási politikák európai szinten történő összehangolása alapjait tekintve egy olyan negatív szemléletmódon alapul, amelynek célja a legrepresszívebb szabályozások általánossá tétele. Az az új migrációs rendszer, amelyet a fejlett országok érvényesíteni kívánnak, nem más, mint egy megosztott, egyenlőtlen, a munka bizonytalanságával és a közös cselekvés visszaszorulásával jellemezhető világ tükörképe.

Mindezt figyelembe véve azt javasoljuk, hogy:

• Európa engedje el a szegény országok adósságát.
• Szakítson a szabad kereskedelem dogmájával, hogy a Dél országaival végre az együttműködésen és reciprocitáson alapuló kapcsolatokat alakítson ki annak érdekében, hogy ez utóbbiak képesek legyenek saját maguk megoldásokat találni a problémáikra, anélkül hogy az IMF vagy a Világbank megalázó feltételeit teljesíteniük kellene.
• Európa GDP-jének 0,7 százalékát fordítsa fejlesztési segélyekre.
• A WTO keretein belül folyó nemzetközi tárgyalásokon álljon ki a Dél érdekei mellett, szemben a liberális diktátumokkal, legyen szó az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz stb. való hozzáférésről. Megengedhetetlen a “vagy az AIDS ellen harcolunk, vagy a GMO ellen” típusú zsarolás.
• Emeljük meg az Európai Fejlesztési Alap keretét, és demokratizáljuk annak döntéseit. A fejlesztési segélyezést meg kell szabadítani a világhatalmi politika logikájának maradványaitól.
• Európának át kell végre gondolnia, milyen felelőséggel tartozik a gyarmatosítás és az afrikaiak kitelepítése ügyében.

 

 

IV. Európának fel kell lépnie a nemzetközi intézmények rendszerének átalakításáért

A hegemón törekvések és az unilateralizmus visszaszorítása érdekében fontos, hogy az Európai Unió minden tekintélyét felhasználja a nemzetközi rendszer demokratikus reformjáért: az ENSZ szerepének újbóli felértékelődése a gyakorlatban a szervezet radikális demokratizálásával valósulhat meg.

• Elő kell segíteni az ENSZ reformját, hogy központi jelentőségű vitafórumként még jobban segíthesse a nemzetközi együttműködést.
• Meg kell törni a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának túlhatalmát; meg kell erősíteni a Közgyűlés szerepét; bővíteni kell a különböző népek lehetőségét a döntésekbe való közvetlen beleszólásra.
• Meg kell erősíteni az emberi fejlődés kérdéseivel foglalkozó szervezetek szerepét és anyagi hátterét.
• Támogatni kell a tömegmozgalmak küzdelmét a meglévő nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi intézmények (WTO, IMF, Világbank) politikája ellen. El kell kötelezni magunkat radikális átalakításuk mellett, újra kell fogalmazni céljaikat és biztosítani az ENSZ hatékony felügyeleti jogosítványait felettük.

 

Huszonöt intézkedés egy másik Európáért

 

1. A jelenlegi alkotmánytervezetet el kell vetni.

2. Meg kell kezdeni egy új szerződés előkészítését, amelyben részt vesznek a nemzeti és európai képviselők, a szakszervezetek, a különböző egyesületek és az állampolgárok. Ezt követően kezdődhet meg az alkotmányozás folyamata, amelynek eredményéről az állampolgá­rok döntenek népszavazáson.

3. Küzdeni kell a munkanélküliség és bizonytalanság Európája ellen. A munka, a képzés és a jövedelmek biztonságára épülő rendszer garantálni fogja a foglalkoztatás folyamatosságát. Azonnali hatállyal kötelezővé kell tenni, hogy a munkáltatók minden tömeges elbocsátás előtt tárgyaljanak a dolgozók képviselőivel; az államigazgatásnak fel kell lépnie e jog gyakorlati érvényesítése érdekében. Az Unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, fiskális, kulturális politikát) fel kell használnia e célok elérésére.

4. Érvényteleníteni kell a Stabilitási és növekedési paktumot. Az Unió költségvetését a tagállamok összesített GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni; lehetővé kell tenni, hogy az Unió kölcsönt vegyen fel az EKB-tól a konszenzusos ipari, környezetvédelmi vagy szociális beruházások megvalósítására. Aktívan támogatni kell a beilleszkedést és a foglalkoztatást segítő helyi és regionális alapokat.

5. A pénzügy- és hitelpolitika célja nem lehet más, mint a fenntartható fejlődés, valamint a mindenki számára elérhető tisztességes munkahely biztosítása. A magas társadalmi költséggel járó, pusztán pénzügyi szempontokat szem előtt tartó vállalati stratégiákat büntetni kell; szükséges az állami segélyek ellenőrzése; bátorítani kell a (nemzeti és európai) köztulajdonban lévő pénzintézeti csoportok létrejöttét.

6. Azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetni a privatizációra, és teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről.

7. A közszolgáltatások fontosságát el kell ismertetni az Uniót képviselő intézmények által, és függetleníteni kell a verseny szabályaitól. Az Uniót kötelezni kell ezen szolgáltatások nyújtására minden esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

8. Az Európai Központi Bankot az Unió céljait szolgáló intézménnyé kell tenni, tevékenységének új irányt kell szabni. Az EKB-t az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellenőriznie és irányítania.

9. A méltóságteljes élet lehetőségét mindenki számára biztosítani kell. A fizetéseket és a minimális szociális juttatásokat emelni kell, ez utóbbiakhoz pedig minden olyan ember számára biztosítani kell a hozzáférést, aki arra rászorul, oly módon, hogy senki se maradhasson a szegénységi küszöb alatt; rögzíteni kell a betegség után járó, az anyasági, munkanélküli-, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét. A tőkefelhalmozásos nyugdíjrendszerrel szemben a felosztó-kirovó rendszert kell előnyben részesíteni.

10. A férfi–női egyenlőségnek az Unió alapvető értékévé kell válnia; ennek a gyakorlatban olyan konkrét intézkedésekben kell megnyilvánulnia, mint a fogamzásgátláshoz és terhesség-megszakításhoz való jog, a prostitúció elleni küzdelem, a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlővé tétele, a női részvétel általánossá válásának biztosítása a döntéshozásban.

11. Biztosítani kell a migránsok jogait: teljes jogegyenlőséget a munka, a lakhatás és az egészségügy tekintetében; legalizálni kell az illegális bevándorlók helyzetét; létre kell hozni a rezidensségen alapuló európai állampolgárság intézményét.

12. Európának hozzá kell járulnia, hogy valamennyi országban valóban egyenlő hozzáférése legyen mindenkinek az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a kultúrához. Ezeket a szektorokat meg kell védeni az elüzletiesedéstől; ki kell vonni őket a GATS-ról szóló tárgyalások érvénye alól.

13. A szociális törvénykezésnek az “eredmények megőrzésének” elvén kell alapulnia: semmilyen közösségi intézkedés nem eredményezheti a nemzeti parlamentek által biztosított munkavállalói jogok megkérdőjelezését. Meg kell kezdeni egy új Alapjogi Charta megszövegezésének munkálatait, amelyben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek.

14. Az európai szinten is fontos cégeknél biztosítani kell a munkavállalók és érdekvédelmi szervezeteik jogait; a közszférában e jogokat ki kell egészítenie a fogyasztók képviseletének, ily módon erősítendő a közszolgálati célok megvalósulása fölött gyakorolt állampolgári ellenőrzést.

15. Az aktív környezetpolitika lehetővé tenné Európa számára, hogy fellépjen a Kyotói Egyezmény betartása, a vasút és a vízi utak fejlesztése, a tengerpartok biztonsága, az energiaforrások diverzifikálása, az árvízvédelem, az alternatív, megújuló energiaforrások kifejlesztése és a valóban hatékony energiatakarékosság mellett.

16. Európának egy valódi, környezettudatos iparpolitikát kell magáévá tennie, együttműködésben a nemzeti és helyi közösségekkel. Egy másfajta közös agrárpolitika lehetőséget adna, hogy a támogatásokkal ne a túltermelésre ösztönözzünk, ne használjunk genetikailag módosított vetőmagokat, és olyan lehetőséget jelentene, ahol a segélyezés során érvényesülhet a társadalmi normák tisztelete és az élelmiszer-biztonság szempontja.

17. Ki kell terjeszteni az európai állampolgárság intézményének alkalmazási körét. A szavazójogot minden uniós rezidensnek meg kell adni (megvitatandó téma).

18. Az állampolgárokat közelebb kell hozni az Unióhoz: minden olyan kérést, amely mögött legalább egymillió állampolgár áll, kötelező érvénnyel meg kellene vizsgálni az európai intézményeknek; állandó állampolgári fórumot kell létrehozni, amely részt vehetne az európai politikai irányelvek és törvények kidolgozásában, illetve ellenőrzésében.

19. A gazdaság- és társadalompolitika fölötti ellenőrzést az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak, valamint a nemzeti parlamenteknek kell gyakorolnia.

20. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait, különös tekintettel a törvénykezdeményezési jogra, illetve a Bizottság és az EKB feletti ellenőrzésre.

21. A Bizottság hatáskörtúllépéseit korlátozni kell; szűkíteni kell a versenyjog és a nemzetközi tárgyalások tekintetében meglévő erős jogosítványait.

22. Javítani kell az Unió és a tagállamok közötti viszonyt: a nemzeti parlamenteknek el kell látniuk ellenőrző szerepüket; a közösségi testületek döntéseit nyilvános vitának kell megelőznie; ki kell mondani és érvényesíteni kell az uniós döntések megváltoztathatóságának elvét.

23. Európának a lefegyverzés és a béke érdekében kell tevékenykednie, teljes függetlenségben az Egyesült Államoktól. Indítványoznia kell az Irakot megszálló csapatok visszavonását és támogatni az izraeli–palesztin béketerveket. A NATO-t nem tekintheti európai intézménynek.

24. Európának szolidárisabb politikát kell követnie a Dél országaival szemben: az adósságokat el kell engedni, a fejlesztési segélyeket a GDP 0,7 százalékára kell emelni, és Európának a Dél államait kell támogatni a WTO-tárgyalásokon.

25. Európának ki kell állnia az ENSZ rendszerének reformjáért, csökkenteni a Biztonsági Tanács állandó tagjainak szerepét, és fel kell lépnie a pénzügyi és kereskedelmi intézmények (Világbank, IMF, WTO) ENSZ-fennhatóság alá való helyezéséért.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

1 A tervezet a Francia Kommunista Párt javaslatainak összefoglalása, amelyeket a párt tisztségviselői az Európai Baloldali Párt létrehozásával kapcsolatos tárgyalásaikon fogalmaztak meg a különböző politikai erőkkel létrejött találkozóikon. E találkozók célja az egységes fellépés elérése és a valamennyi érdekeltet összefogó neoliberális-ellenes lista tető alá hozása volt a 2004. júniusi európai parlamenti választásokra.

2 Harmadik szektor alatt a francia “économie sociale” kifejezés értendő, amely tartalma szerint az állammal és a profitérdekelt magánszektorral szemben vett harmadik szektort, civil egyesületek, szövetkezetek, szakszervezetek stb. gazdasági tevékenységét jelöli. Jellemző rá a demokratikus döntéshozatal és a munka tőkével szembeni elsőbbségének hangsúlyozása. Bővebben ld. http://www.econosoc.org/publications/index.htm – a ford. megj.

A globalizáció gazdasági és társadalmi hatásainak egyik legnevesebb kutatója nyilatkozik a munkaerő-áramlás és a kulturális, vallási különbözőség kapcsolatáról, a kis országoknak a globális munkamegosztásban betölthető szerepéről, illetve a "tömegpusztító fegyverként" működő spekulációs célú tőkemozgásról.

A holland származású Saskia Sassen a globalizáció gazdasági hatásainak egyik legnevesebb kutatója. Tanított várostervezést New Yorkban a Columbia Egyetemen, és kutatta az állam változó szerepét a latin-amerikai országokban. Jelenleg a Chicagói Egyetem jogi fakultásán tanít szociológiát, és állandó előadója a London School of Economicsnak is. Magyarul megjelent könyve: Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000. A szerkesztőség kérdéseit 2004 januárjában Andor László és Sebők Miklós tette fel Saskia Sassennek.

 

*

 

AL–SM: Munkája során sokat foglalkozott a bevándorlás kérdésével, Guests and aliens (Vendégek és idegenek) címmel könyvet is írt Nyugat-Európa bevándorlás történetéről. Hogyan látja a jelenlegi nyugat-európai bevándorlási helyzetet, tekintettel arra, hogy az EU bővítésével megindulhat egy kettős folyamat: a legmagasabban képzett (pl. orvosok) és a legalacsonyabban képzett emberek is elindulhatnak Európa keleti feléből a nyugatiba?

 

SS: Ezt a könyvet felkérésre írtam. A bevándorlásról, menekültekről, menedékjogkérőkről és arról, hogy mit jelentenek Európa számára. Elsőre azt mondtam, hogy nem tudom megírni. Bár igaz, hogy holland vagyok, de nem élek itt. Erre a kiadónál azt válaszolták, hogy felkértek egy francia kutatót, aki viszont azt mondta, hogy megírja, de nem ír a német helyzetről. Ez is azt mutatta, hogy az európai kutatók egyszerűen nem akarnak beleavatkozni egymás ügyeibe. Van egy ilyen területi dimenziója a dolognak. Így a kiadó azt mondta nekem, hogy egy olyan emberre van szükségük, mint én, egy olyan európaira, aki nem itt él. Én ekkor kikötöttem, hogy csak úgy leszek képes ezt megírni, ha van egy kiinduló feltevésem, amely megoldást jelenthet rejtélyekre, amelyekkel szemben álltam.

Az egyik dolog, ami érdekelt – és itt nem foglalkoztam a kontinensről elköltözött európaiakkal, csak az Európán belüli migrációval –, hogy milyen jellemzői vannak az európai belső migráció történetírásának. Tehát nem maga a történelem, hanem a történetírás érdekelt, egy olyan dolog, amely általában a történelem félárnyékában húzódik meg. Az, hogy mi ragadta meg az európai történészek képzeletét leginkább a témában. Nyilvánvalóan a munkaerő áramlásának hosszú története van Európában, ami fontos szerepet játszott az adott országok, társadalmak építésében. A munkaerő-áramlás ezen következménye azonban valahol messze, takarásban van a közvélemény elől. És senki nem veszi figyelembe, nem viszonyul hozzá, eltekintve természetesen a történészektől. Amikor több nyelven is megjelent a könyvem, fiatalemberek írtak leveleket – szinte láttam magam előtt, ahogy sírtak, amikor írták –, hogy mennyire nem voltak tisztában azzal, mennyire egymásra vannak utalva az európaiak. Mennyire szükség volt a külföldiekre.

Rám a politikai gazdaságtani gondolkodásmód jellemző, kiindulópon­tokra volt szükségem a kutatáshoz. Így egyfajta tényfeltáró újságíróvá, magándetektívvé kellett válnom, hogy megoldást találjak az engem foglalkoztató rejtélyekre. Egyrészt, amikor a migráns nem messziről jött, egy tág értelmezésben véve hasonló kultúrkörben nőtt fel, hasonló a vallása, gyakran egészen hasonló nyelvet beszél, mint a helyiek, mégis hogyan lesz belőle kívülálló, a helyiek által megkülönböztetett. Manapság Kelet-Németország szolgálhat jó példaként erre a helyzetre, arra, hogyan lesznek a keletnémetek etnikai alapon megkülönböztetve.

 

AL–SM: Hasonlónak látja a helyzetet, mint a sokat emlegetett észak­olasz, dél-olasz esetben?

 

SS: Nehéz kérdés. Mivel Németországot is csak viszonylag későn, 1871-ben egyesítették, előtte Poroszország volt, és kisebb államok, ezért meghatározó volt a széttagoltság érzete. Az ilyen típusú elkülönülés, másság újratermelődik. Egy általános szinten tehát azt mondanám, hogy hasonlít a két eset, de mivel nem foglalkoztam mélyebben a témával, ezért nem mennék bele a részletekbe. A jelen időbe visszatérve azt látjuk, hogy a korábbinál nagyobbak a kulturális különbözőségek, lásd muszlimok, oroszok stb., nagyobb a vallási diverzitás. Ezek a különbözőségek azonban könnyen lehet, hogy annyira nem nagyok, mint gondolnánk. Inkább az európai történeti tudatban van benne a kívülálló fogalma (és ez más földrészekre is jellemző lehet). Az az érzésem tehát, hogy sokkal mélyebben fekvő dolgokról van szó, mint a kultúrák, vallások különbözőségéről, ez utóbbiak felelőssé tétele a problémákért abba az illúzióba ringat minket, hogy megtaláltuk a végső választ.

Természetesen valódi probléma, hogy hogyan tudnak együtt élni katolikusok és muszlimok. Mutatja ezt a Spanyolországban nagyon régóta létező muszlim közösség esete is. Úgy látom tehát, hogy ahogy a történelemről gondolkodunk, ahogy megkonstruáljuk a történelmünket, abban mélyen benne van a körön belüliek és a kívülállók megkülönböztetése.

Ha tudjuk, hogy az arab világban hogyan működik a rokonság intézménye, akkor azt látjuk, hogy Európára valamilyen más közösségfogalom jellemző. Nehezíti a tisztánlátást, hogy minden országnak megvan a maga diskurzusa a befogadás nehézségeiről.

Európa történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy van a folyamatoknak egy alapvető dinamikája. Ha az adott történeti időszakban van gazdasági növekedés, legyen szó a flamand takácsokról vagy a svédekről, akik királyságot akarnak, és ezért palotákat építenek, a németeknél a vasútfejlesztésről, a svájciaknál az alagútépítésről, a franciáknál a szőlőtelepítésről, akkor mindegyik esetben szükség volt a külföldről érkező munkaerőre. Egyetlen esetben sem volt ez másképp.

Így épültek társadalmaink. Ugye nem gondolják, hogy Párizsban az Haussmann Boulevard-ot franciák építették? Németek voltak, és belgák.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre. Ha úgy írja le a helyzetet, hogy a kevésbé jó állásokat kapják meg a bevándorlók, akkor az így is van, kétségtelenül megfigyelhető egy ilyen folyamat. Bármikor, amikor fegyelmezett, nehéz fizikai munka elvégzésére alkalmas munkaerőre vagy olyan emberekre van szükség, akik hajlandók 6 hónapot feláldozni az életükből, hogy dolgozhassanak mondjuk egy alagútépítésen (és sokan voltak ilyenek, és sokan közülük bele is haltak), akkor jó okkal gondolhatjuk, hogy külföldről kell hozni munkásokat. Az érintett csoportok pedig változnak. Ha az írek már elértek arra a szintre, hogy ne kelljen mindent elvállalniuk, akkor jönnek a görögök és így tovább.

 

AL–SM: Az megállapítható, hogy ez a folyamat ma nagyságrendekkel több embert érint, mint korábban?

 

SS: Igen. És ebben nagy szerepe van az infrastruktúrának, az egyik kedvenc részterületemnek a globalizáció-kutatásban. A globalizáció infrastruktúrája alatt nemcsak a közlekedést értem, hanem mondjuk a vízumrendszert is. Ebben a rendszerben a “sefteseknek” (traffickers) fontos szerep jut. Az ebben az értelemben vett regionális kereskedelmi hálózatok mára globálisakká váltak.

Amikor a munkaerő-áramlás kapcsán a globalizációról beszélünk, akkor taxisofőröktől a bérgyilkosokig, bűnbandákig mindenre gondolnunk kell.

 

AL–SM: Egy esszégyűjteménye, amely 1999-ben jelent meg, a Globalization, and its discontents (A globalizáció és visszásságai) címet viselte. Később Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is megjelentetett hasonló címen egy könyvet. Nem tartja furcsának az egybeesést?

 

SS: Tudják, nincsen szerzői jogvédelem a címekre. Ráadásul, amikor már megvolt a kötet címe, felfedeztem, hogy korábban már volt egy harmadik kötet is, amelyet Roger Burbach írt (Globalization and its discontents: the rise of postmodern socialisms címmel jelent meg 1997-ben – a szerk.). Mondtam a kiadónak, hogy változtassuk meg a könyvem címét, de ők már nem akarták. Így hát a gyűjteményem első oldalán utaltunk rá, hogy már van ilyen címen könyv, megjegyezvén, hogy az sokkal jobb, mint a jelen kiadvány. Burbach nemsokára aztán írt egy levelet, amelyben közölte, hogy sokkal több példány fogyott az ő könyvéből is, miután az enyém megjelent (nevet). Ami a Stiglitz-könyvet illeti: a helyzet különösen pikáns, mivel a terjesztőnk is ugyanaz a cég.

 

AL–SM: Szintén a globalizációról, annak is pénzügyi vonatkozásairól írt a Foreign Affairsbe egy cikket, amelyben úgy vélte, hogy a globális pénzügyi piacoknak két központja van: New York és London. Milyen szerepet játszhatnak a Magyarországhoz hasonló kis országok, illetve az olyan kisebb tőzsdék, mint a budapesti, ebben a globális munkamegosztásban?

 

SS: Ahogy a globalizáció folyamata előrehalad és kiterjed, úgy válnak a globális pénzügyi piacok részévé újabb pénzügyi központok is – ez történt cikkem 1999-es megírása óta is. Egyre több és több ilyen pénzügyi központ kapcsolódott tehát be ebbe a vérkeringésbe. Ma azt mondanám, hogy 40 ilyen globális jelentőségű város van, közülük is kiemelkedik öt: New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs. Mindezekből egy komplex építmény áll össze. A második szinten vannak az európai jelentőségű központok, mint Amszterdam, Zürich, egy bizonyos tekintetben Milánó, Stockholm, illetve hasonló szerepet tölt be Sydney vagy Torontó is. Van egy harmadik vonal, São Paulo, Sanghaj, Mexikóváros is ide tartozik. Budapest 1999-ben valószínűleg még ebbe a kategóriába sem fért volna bele. Lezajlott ugyanakkor egy érdekes vita – lehet, hogy itt Magyarországon erről nem is szereztek tudomást –, amelyben azt kutatták, hogy a térségben Bécs, Berlin vagy Budapest lesz-e a vezető regionális-transznacionális üzleti és pénzügyi központ. Sokan fogadtak Bécsre, de a 90-es évek elejére Budapest már fontosabb volt, mint Bécs. Természetesen nem az egész városról van szó, hanem egy nagyon speciális szempontrendszerről. A külföldi cégek, köztük az amerikaiak, ekkor, ha el akarták érni a közép-európai piacot (és itt nem csak Magyarországról van szó), három választásuk volt: az imént említett három város. Nos, ezek a cégek Budapestet választották, és érdekes, hogy miért nem Bécset. Néhány évvel korábban ugyanis a bécsiek visszautasították a világkiállítás megrendezését (amit ezután az eredeti rendező partner Magyarország az 1994-es kormányváltásig egyedül is fenntartott – a szerk.). Mindezek következtében Bécset elkönyvelték mint túl “bécsies” várost. Budapest pedig kiemelkedett mint sok fontos globális cég ugródeszkája, amelyről elérhették a közép-európai, ún. feltörekvő piacokat. Az, hogy Magyarországon – és erről önök biztosan többet tudnak – végbement a pénzügyi piacok deregulációja, jól elérhető volt, Budapest pedig amúgy is pénzügyi központ volt, lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon a globális pénzügyi vérkeringésbe.

Visszatérve tehát a kérdésre, a válaszom az, hogy a globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége. A cégek, a piac nem egyetlen nagy központot akar. Minél jobban megfelelnek egy város adottságai a kor színvonalának, minél inkább megvan a szükséges infrastruktúra, annál jobb az esélye: a sokat magasztalt Budapest, kedves belvárosával, üzleti-hivatali negyedével, a megfelelő infrastruktúrával és képzett munkaerővel beilleszkedett ebbe a komplex szerkezetbe. Amikor Argentína, ahol a korrupt Menez elnök hivatali időszaka alatt a 90-es években kialakították azokat a nagyvilági városrészeket a gyönyörű irodaépületekkel, ahol minden a kor színvonalán volt, szóval amikor ez az ország fizetésképtelenné válik, az olyan, mintha egy zsíros földterület megműveletlenül maradna. Látom magam előtt a nemzetközi befektetői közösséget, ahogy kis tigrisek módjára ugrásra készen ül, hogy amint arra megérett a helyzet, egyből visszatelepüljön a városba. A tőke mindig ugrásra kész. Budapest tehát mindenképpen számít, elsősorban az említett regionális értelemben. A globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége, és Budapest hozzátartozik ezek egyikéhez.

 

AL–SM: Budapesten megtartott előadásában¹ a nemzetközi pénzügyek kapcsán a spekulációs célból mozgó tőkét mint tömegpusztító fegyvereket jellemezte. Nem bírálják önt ezért a véleményéért?

 

SS: Valóban létezik ez a pusztító hatás. Ugyanakkor szükségünk van a nemzetközi pénzmozgásokból származó forrásokra, sokszor akár hitelfelvétel céljából is. Nem költhetnénk el másként semmire x+1 összeget, miközben csak x felett rendelkezünk, függetlenül attól, hogy biciklit, autót vagy egy fél országot vásárolunk.

 

AL–SM: A kérdés valójában arra az elmúlt, dominánssá vált ideoló­giai hullámra kívánt utalni, amely szerint a tőke szabad áramlása jelenti a fejlődés zálogát és így tovább…

 

SS: Nos, úgy vélem, hogy a pénzügyek egy nagyobb gépezetnek képezik a részét. Ennek a gépezetnek pedig az állami feladatok magánszférának való átadása az egyik legfontosabb jellemzője. A privatizációnak, deregulációnak köszönhetően a külföldiek bejöhetnek az országba és vásárolhatnak, legyen szó Argentínáról vagy Mexikóról, vagy más országokról. A pénzrendszer hosszú múltra tekint vissza. De kifejezetten a jelenlegi helyzetről szólva, ma a pénzügyi tranzakciók olyan környezetben zajlanak le, amelyre két dolog jellemző: egyrészt van a “minden eladó” szituáció. Mexikóban, Argentínában 15 évvel ezelőtt még nagyon sok mindenre tekintettek úgy, hogy nem eladó. Másrészt ami jellemző a nemzetközi pénzügyekre, az egy képesség. Nem csak arról van szó, hogy menedzsel, erőforrásokat oszt el. Az 1980-as évek óta – ami pénzügyi szempontból az innováció nagy korszaka volt – mindent képes pénzügyi eszközzé alakítani.

Legyen szó az én magánkölcsönömről, az ön kölcsönéről, egy épületről vagy hídról, ma mindezek pénzügyi instrumentumokat jelentenek. Minden értékes dolog értelmezhetővé válik a pénzügyi piacok számára is, és bekerül a körforgásba. Ha ebben a szövegkörnyezetben egyszerűen csak megállapítjuk, hogy jelenleg 70 vagy még több országban jutott el a liberalizáció egy olyan szintre, hogy a külföldi befektetők szinte bármit megvehetnek, amit akarnak, és ha ehhez hozzávesszük a pénzügyi szereplők imént említett képességét, akkor megkapjuk a jelenlegi rendszert. Ha a befektetők megvettek egy épületet, az építmény ugyan ott marad, de értékpapír formájában kivihetik az országból. Honnan tudhatnánk tehát meg, hogy valójában ki az, aki az adott épület üzemeltetésével létrehozott értéktöbblet hasznát élvezi? Nem tudhatjuk. De az több mint valószínű, hogy nem a helyben lakó emberek lesznek azok.

Mindig szeretek számokat is említeni, hogy legyen összehasonlítási alapunk: az egész világra kiterjedő külkereskedelem hatalmas összegre, 9 ezer milliárd dollárra rúg. Hasonlóképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések szintén komoly tételt jelentenek a maguk 7 ezer milliárd dollárjával. Ugyanakkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) adatai szerint 2003 novemberében 223 ezer milliárd dollárt tett ki a tőzsdén forgalmazott pénzügyi derivatívák értéke.² Azt gondolom, érzékelhető, hogy nem ugyanarról a nagyságrendről van szó. És már a 9 ezer milliárd dollár sem az a pénz volt, amiből én majd holnap kimegyek a taximmal a repülőtérre.

Tehát a pénzt, pénzügyeket én mint egy funkcionális képességet fogom fel. Ha mondjuk, korszerű repülőgépeket építünk, akkor legalább 8 hónapig nem látjuk viszont a befektetett pénzünket. Ha autót, például egy Jaguárt, ez az idő legalább hat hónap. A pénzügyi piacokon ez az idő egy percre rövidülhet. Egyébként a nehézipar (mint például a repülőgépgyártás) jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséhez. A Volkswagen-csoport ugyanakkor ma már sokkal nagyobb bevételt ér el pénzügyi szolgáltatások nyújtásával, mint a gépjárműgyártással.

 

AL–SM: A cancúni WTO-tárgyalások kudarcát látva ön hogyan látja, képes lehet-e ez a pénzügyi szféra a világgazdaságban meglévő határok és a szabad kereskedelmet gátoló akadályok lebontására?

 

SS: Nem hiszem. Bár a pénzügyi piacoknak létezik ez a képessége, ők sem mindenhatóak. Amúgy a világgazdaság kifejezés egy általános fogalom, amely sok-sok igen specializált területet takar. A pénzügyi piacok ezen képessége alkalmas a földrajzi keretek kitágítására. Volt idő, amikor úgy véltük, hogy az épületek például nem likvid eszközök. Most likvid pénzügyi instrumentumok. Régen az adósságot negatív pénzként fogták fel. Ma ez másként van. Ma úgy tekintünk rá, hogy egy nagyon nagy adósságállomány, az sokkal jobb, mint egy kisebb. Ez a pénzügyi szféra. A globális gazdasági rendszer azonban ennél sokrétűbb, jelentős mezőgazdasági kereskedelemmel stb. Nem hiszem hát, hogy ebben a komplex világgazdasági rendszerben a pénzügyi folyamatok mindenhatóak lennének. A gazdaság nem egyenlő a pénzügyekkel. Nagyon fontosnak tartom ezt a különbségtételt.

 

AL–SM: Így a beszélgetés vége felé közeledve…

 

SS: Kérdezzenek valamit az USA-ról is (nevet).

 

AL–SM: Rendben. A legutóbbi hírek szerint George Bush amerikai elnök változtatásokra készül bevándorlási politikáján.³ Milyen meglátásai vannak, tekintsük-e ezt már az elnökválasztási kampány részének?

 

SS: Egy teljes mértékben haszonelvű megközelítéssel állunk szemben, abban az értelemben, hogy Bushnak szüksége van a kisebbségek, a feketék, a spanyol ajkúak szavazataira. Ez utóbbiak esetében érdekes egybeesés, hogy a republikánus szavazótáborhoz hasonlóan vallásosak is, hisznek a házasságban stb. A másik dolog, hogy a mostani szavazópolgárok, körön belül lévők közül sokan korábban körön kívüliek, kirekesztettek voltak. Függetlenül attól, ki van hatalomban, az USA-ban az amnesztiát általában a társadalomban élő kirekesztettek (így az illegális bevándorlók) formális elismerésének eszközeként használják. Egy példa, hogy értsék, mire gondolok. A feketék állampolgárok voltak, de harcolniuk kellett a szavazójogért. Hirtelen – most itt a történelemkönyvek modorában elmesélve – egy szép napon az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy megadja nekik a szavazójogot. Hasonlóképpen történt ez a nőkkel. A kirekesztettek léte és cselekedeteik – esetünkben pl. a tüntetések – befolyásolták a rájuk vonatkozó jogi szabályozást. Az ő fellépésük tehát fontos tényező volt abban, hogyan zajlott le a formális, jogi értelemben vett beilleszkedés. Ugyanez történt a polgári forradalmaknál. Az uralkodó egy Istenhez hasonlatos személyiség volt, szemben az átlagpolgárral vagy közemberrel. Ha így közelítünk a témához, azt mondhatjuk, hogy ők is körön kívüliek voltak.

A mostani és a korábbi amnesztiák esetében is a bevándorlónak először valahogy illegálisan át kellett lépnie a határt, ezután munkát kellett találnia. Utána jöhetett a legalizálás. Az intézkedés ráadásul komoly tömegeket érint, esetünkben ez 6 millió embert jelent. Az elnök tehát úgy dönt, rendben, legyen amnesztia. Nem tudjuk, hogy csak a választások vagy más okok miatt, de az USA-ban gyakran van amnesztia.

Ami engem érdekel ebben a helyzetben, az az, ahogy a törvény megsértése határozza meg a tartalmát egy új jogi szabályozásnak. Az összefüggések természetesen nem ennyire direktek, a legalizálás után még eltart néhány évig, amíg szavazójogot is kapnak az érintettek. Ezzel ellentétes irányba mutató további szempont lehet, hogy az állampolgársággal már rendelkező kisebbségiek gyakran nem szeretik az újonnan jötteket. Amint azt a német zsidók esete mutatja az orosz és lengyel zsidókkal, a németek mindent megtettek azért, hogy a keletiek minél előbb elhagyják a hamburgi kikötőt, és az USA-ba hajózzanak. Megszokott dolog ez a történelemben.

 

Jegyzetek

¹ A Miniszterelnöki Hivatal konferenciája a haladó kormányzásról, 2004. január 28–29. – A szerk.

² És ez már 9 százalékos csökkenést jelentett a három hónappal korábbi adathoz képest. Pontos számok az alábbi lapon találhatóak: http://www.bis.org/publ/qtrpdf/r_qt0312d.pdf – a szerk.

³ Megnyílnának ti. a határok az amerikai állampolgárok által be nem töltött álláshelyekre pályázó külföldiek előtt, l. http://www.whitehouse.gov/news/releases/2004/01/20040107-3.html .

Az európai történelem része – egy úttörő könyv a magyar zsidó holokausztról

 

Christian Gerlach és Götz Aly Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása 1944–1945 c. könyve azoknak a történéseknek a sokszorosan összefonódott szálait vizsgálja, amelyek 1944 márciusa és nyara között az akkori Magyarország területén élő kb. 440 000 zsidó halálához vezettek. A magyarországi zsidók megölésével, az európai zsidók kiirtásának ezzel az utolsó fejezetével az elmúlt évtizedekben számos történész foglalkozott. Több jelentékeny tanulmány mellett a központi helyet kétségtelenül Randolph L. Braham kétkötetes monumentális műve, a The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary (magyarul: A magyar holokauszt) foglalja el. Christian Gerlach és Götz Aly mégis történelmi szűzföldre lép. Könyvükben a magyar holokauszt éppannyira sokoldalú, mint kiegyensúlyozott s – mindenekelőtt – megközelítési módjában integrált szociál- és politikatörténetét írják meg.

Ezt szolgálja az a komplex érvelési rendszer, amely a könyv egyik legfőbb erőssége. A szerzők szembefordulnak azzal a nézettel, amely szerint a zsidók megölésének oka egyedül az antiszemitizmusban, ill. kizárólag a német “gyilkossági gépezet” vagy néhány, kevés számú tettes tevékenységében keresendő. Ehelyett “a népirtás kontextusba helyezése és a megértéséhez szükséges multikauzalitás” (442. o.) érdekli őket, valamint – s ezt hozzá kell tennünk – a történelem europaizálása és a holokausztra adható lehetséges magyarázat – mégpedig anélkül, hogy relativizálnák a holokauszt történelmi egyedülállóságát és a németek mindenek fölött álló felelősségét. Ebből következően nem a magyar zsidók megölésének “igazi” okát kutatják, hanem egy történelmi-politikai magyarázat elemeit. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy “a jobbára hagyományos zsidóellenes beállítottság és rasszista propaganda mellett jelen kell lennie valamilyen valós és vitálisan megjelenő érdeknek, amely működésbe hozza és működésben tartja a megsemmisítő gépezetet” (13. o.). Ezeket a sokrétű érdekeket és a hozzájuk kapcsolódó politikai stratégiákat és választási lehetőségeket vizsgálja a könyv Magyarország esetén, ahol – pl. Franciaországgal ellentétben – a megszállott ország honi kormányapparátusa, méghozzá egy lehetséges német veszteséggel a szeme előtt, messzemenőkig “magáévá tette” (14. o.) a megsemmisítés programját.

Egy tömörre fogott, a holokauszt történet “utolsó fejezetének” alapvető tényeit és folyamatait bemutató bevezető áttekintés után a magyar zsidóellenes politika beható, 1943-ig történő elemzése következik, amelyet a szerzők az antiszemitizmus, az agrár- és társadalompolitika, valamint a magyar–német kapcsolatok specifikus társadalmi és politikai viszonyainak, tendenciáinak és céljainak összefüggésrendszerébe helyeznek. Ezt követi Magyarország német megszállásának, ennek indítékainak, a megszállás alatt létrejövő politikai struktúráknak és az élesedő zsidóellenes politika első fokozatainak leírása. Mielőtt végül a tulajdonképpeni “utolsó fejezet”, tehát a gyilkos kényszermunka, deportációk, megsemmisítés, a deportációk leállítása és a további üldöztetések kerülnének górcső alá, a szerzők behatóan foglalkoznak a magyar holokauszt politikai és társadalmi-gazdasági összefüggéseivel.

A legtöbbször igen bőséges, ám mindig sokrétű forrásanyagra, valamint a már meglévő kutatási eredményekre építkező érvelés mindvégig óvatos-mérlegelő marad. A szerzők folyamatosan külön súlyt fektetnek arra, hogy vizsgálat alá vegyék az elmúlt évtizedek történelem írásának és publicisztikájának kritikus pontjait anélkül, hogy ezáltal írásuk folyamata megszakadna vagy eltávolodnának központi kérdésfeltevéseiktől. Ezek a kritikus pontok kivétel nélkül a historiográfia olyan vitás esetei, amelyek a XX. századi magyar történelemnek, nemzetközi szinten pedig az egész nemzetiszocializmussal foglalkozó történelemírásnak központi fontosságú problémái. Közülük itt most csak néhányat említek: mekkora és milyen szerepet játszott a magyar kormány a deportációkban; (disz-)kontinuitás a német megszállás előtti és utáni zsidóellenes politikában; a magyar külpolitika revizionista törekvései a magyar–német kapcsolatok fejlesztése érdekében és általában a magyar külpolitika mozgásterének lehetőségei; Horthy kormányzó szerepe; milyen befolyásoló szerepet játszottak Magyarországon a szövetségesek, az egyházak, a zsidó vezetők és az egész zsidóság cselekedetei és stratégiái a deportációk megindításában, folyamatában és leállításában; magyarázatok a magyarországi és más országokbeli megsemmisítési politika lassítására, felgyorsítására és állandósítására; mennyire eltérő “hatékonyságúnak” bizonyult a különböző országokban a német megszállók igyekezete arra, hogy kiélezzék a zsidóellenes politikát; transznacionális összetűzések a megszállók és kollaboránsok között; az ideologikusan alátámasztott antiszemitizmus és az anyagi számítás viszonyrendszere a zsidóellenes politikában. Ez utóbbit pl. több tényező tükrében is megvizsgálják. Egyrészt a zsidók tömeges legyilkolásának és a zsidó kényszermunkának egymást kiegészítő (és változó) viszonyrendszerében vagy a zsidó lakosság helyzetének romlására és a kisajátítására irányuló konkrét társadalom- és gazdaságpolitikai törekvések figyelembevételével, vagy éppen a német háborúfinanszírozási stratégiákhoz kötve elemzik, minthogy ezek nem különválaszthatók a gazdasági leigázástól, megszállástól, valamint a kisajátításoktól és megsemmisítésektől. Ez utóbbi esetben példának okáért megmutatják, hogy az az explicit német stratégia, amely a kisajátított zsidó tulajdont – más megszállt országokhoz hasonlóan – Magyarországon hagyta, miként szolgálta a német háborús gazdaság táplálék- és vagyonbeszerzés-politikáját. Ezzel a stratégiával a németeknek sikerült a magyar hivatalos szerveket még jobban korrumpálniuk és megvásárolniuk hozzájárulásukat, élenjáró közreműködésüket a deportációkhoz. Másrészt ez a stratégia a német birodalomnak juttatandó járandóságon keresztül mégiscsak része volt az értékek masszív, indirekt átutalásának a birodalomba, ami csak a zsidómegsemmisítéssel egybekötött kisajátítással volt fedezhető. Persze ez az összefüggés is – mint azt Gerlach és Aly egyértelműsíti – egy eleme csupán a tömeges megsemmisítés történetének.

Végül az események, folyamatok és az – olykor csak lehetséges vagy valószínű – összefüggések ennyire beható leírása után a szerzők záró megfontolásaikban felteszik a holokausztkutatás és az ezzel kapcsolatos problémakörök történelmi és teoretikus kontextualizálásának néhány nagy kérdését. Egyrészt elgondolkodnak azon, hogy miért volt az etnikai homogenizációs elvnek hosszan tartó uralkodó hatása a XX. század történelmében. Az igény a multikauzális magyarázatra – ahol az egyik oldalon ideológia és kultúra, a másikon pedig gazdaság és társadalom már nem átjárhatatlan ellentmondásként vagy egymással függő viszonyban lévő variánsként áll egymással szemben – egy mélyre tekintő összefoglalásban elméleti alapon megerősíti a kötet néhány kutatási következtetését. Ez az összefoglalás, mint maga az egész könyv, fontos történelmi és eszmei anyaggal szolgál többek között ahhoz is, hogy a modernizációs paradigma különböző válfajaival (főleg amikor nem a világ “magasan fejlett” régióiról van szó), az etnikai homogenizáció tendenciáival és – esetleg – e kettő történelmi összekapcsolódásának kérdéseivel mélyrehatóbban foglalkozhassunk.

Az utolsó fejezet igézetes és borzongató módon ragadja meg az üldözés, a deportáció és a gyilkosság dinamikájának meghatározó elemeit, ezek rettenetes sokféleségét. A szerzők a magyar holokausztot valóban “interaktív folyamatként” tudják megragadni, miáltal sikerül fölöttébb összetett képet festeniük valamennyi résztvevő érdekeiről és cselekedeteiről. Soha nem tévesztik szem elől, hogy indítékok és tettek mindig komplex társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tényállá­sokban és folyamatokban, ill. az emberi létnek mindezekre a dimenzióira való hatni akarásában gyökereznek. És miközben bármennyire differenciált a tanulmány, bármennyire óvakodik is mindenféle moralizáló és egydimenzionális ítéletalkotástól, egy fundamentális alapelve mellett kitart: radikálisan elutasítja az emberi életek mindennemű egyenlőtlen értékelését, s így a szerzők tántoríthatatlanul állnak az áldozatok pártján. Így kötődik össze Gerlach és Aly analitikus társadalom- és politikatörténetében tudományos és politikai értelemben példamutató módon egy a történelmi megértésben gyökerező történelemfelfogás egy mélyebb humanitással.

 

Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. (Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása, 1944–1945) Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart, München, 2002, 480 o.

Újkapitalizmus, elitek és a másként gondolkodás esélyei és lehetőségei Magyarországon

(Szalai Erzsébet két könyvéről)

 

Az a történeti közhely, hogy minél távolabb kerülünk időben egy eseménytől, annál inkább növekednek a megismerés esélyei, mindenképpen alkalmazható a rendszerváltó társadalmak kutatására Kelet-Európában. Az 1990-es évek elején nemcsak a tudományos és politikai élet több meghatározó személyisége, hanem az egyszerű emberek többsége is osztozott a nyugati intézmények, úgymint a liberális demokrácia és a piacgazdaság bevezetéséhez fűzött optimista várakozásokban, vagyis hogy – belátható időn belül – lehetséges a nyugat-európai jóléti államok anyagi szintjének elérése, és ugyanakkor megőrizhetők az olyan szocialista vívmányok, mint a teljes foglalkoztatottság.

A tranzitológiai paradigmának a jövőre vonatkozó prognózisa lényegében nem tért el a modernizációs ideológiára áttért kelet-európai szocializmus “utolérő” fejlődési programjának meghirdetésétől, csak immár nem a szocializmus egy – esetleg megreformált – változatában, hanem a kapitalizmusban látta a gazdasági elmaradottságból kivezető utat. Ennek – és az új rendszer legitimációs igényének – megfelelőn a “létező szocializmus” nemcsak olyan rendszerként definiálódott újra, mint amelyet minden vonatkozásban meg kell haladni, illetve elfelejteni, hanem a régió alulfejlettségének fő okozójaként is megjelölték. Így lényegében a tranzitológiai paradigma kiegészült a szakirodalomban már régen diszkreditálódott totalitárius elméletnek a hidegháborús retorikát és ideológiát hordozó kommunizmuskoncepciójával, amely a marxista elmélet és a sztálinista valóság összemosásán és a kommunistaként aposztrofált rendszerek démonizálásán alapult.

Elméleti hiányosságai ellenére a tranzitológiai paradigma igen divatossá vált a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltozás első éveiben, és a produkált szakirodalom mennyiségét tekintve ebben az időszakban domináns paradigmának lehet tekinteni.¹ Valójában mérvadó kutatók már ekkor elhatárolódtak a tranzitológiától, és megkísérelték más perspektívából megérteni a kelet-európai rendszerváltozást; az is igaz azonban, hogy sokan közülük az angolszász akadémiában tevékenykedtek, ami lehetővé tette a hazai politikától való nagyobb függetlenedést, és az sem volt mindegy, hogy a tranzitológia bírálata mennyiben jelentett egy új, kritikai perspektívát.²

Míg a tranzitológia revíziója több különböző elméleti keretet eredményezett, a rendszerváltozás következetes baloldali kritikáját kezdetben csak marginális értelmiségi csoportok fogalmazták meg. Magyarországon ilyen volt az Eszmélet köré szerveződő társaság, amelynek tagjai már 1989-ben figyelmeztettek arra, hogy a régióban csak a periférikus kapitalista fejlődésnek van realitása, annak minden kevéssé vonzó társadalmi “járulékával” együtt – mint a rétegek közötti nagyfokú egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése, magas munkanélküliség és az alul levő csoportok végleges leszakadása.

Ebbe a kritikai elméleti keretbe illeszkedik Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkássága, amely három szempontból is úttörő jelentőségű a magyar szociológiában. Elsőként szeretném említeni azt a szempontot, hogy Szalai Erzsébet az első hazai szociológus, aki baloldali perspektívából, figyelemreméltóan gazdag empirikus anyag segítségével tanulmányozza a rendszerváltozás utáni vagy újkapitalista társadalmi struktúrát. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szerző helyzete két ok miatt is kritikai. Először, noha a szakirodalomban a tranzitológiai elméletet vagy annak valamely variánsát egyre kevésbé alkalmazzák, a valóban kritikai perspektíva inkább kivétel, mint szabály. Ennek tartalmi kifejtésére még visszatérek, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a hazai transzformációs kutatások népes táborából Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyve illeszti bele elemzésébe az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és teszi ezt a leggazdagabb empirikus anyagon. Másodszor, a rendszerváltozást követően sok más egyéb, marxistának tekintett tudománnyal a struktúrakutatás is bekerült a “meghaladott” diszciplínák kategóriájába, és a mai, egyre inkább pénz- és piacszerzésre szakosodó kutatás korában tudományos bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállaljon egy nem “mainstream” perspektívát. Ennyiben Szalai Erzsébetnek a rendszerváltozás utáni tudományos munkássága, amelynek kiemelkedő teljesítménye és sok szempontból összegzése a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv, kétszeresen is kritikai vállalkozásnak tekinthető.

Szalai Erzsébet munkájának másik nagy érdeme az a felismerés, hogy az újkapitalista magyar társadalmi struktúra csak a globális kapitalista rendszer viszonylatában értelmezhető. Ennek az elméleti tézisnek a következetes alkalmazása adja a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv jelentőségét, illetve emeli ki ezt a munkát a hazai elitkutatás széles irodalmából. Nem kívánok itt részletesen belemenni a szakirodalom tárgyalásába, amelyet egyébként Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekint, mindössze egy olyan konceptuális problémát szeretnék kifejteni, amely a legelismertebb szerzők munkáját is korlátozza. A kelet-európai rendszerváltozás, vagyis a volt szocialista országok teljes visszaintegrálódása a kapitalista világgazdaságba nem nemzetállami keretek között zajló folyamat, így társadalmi hatásait sem lehet nemzetállami keretek között értelmezni. Ez a hátránya a Kolosi Tamás nevével fémjelzett struktúrakutatásnak, amely, noha óriási empirikus anyaggal dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyja a posztszocialista vagy újkapitalista Magyarországnak a kapitalista világgazdasági rendszerhez való kapcsolódását.³ Ugyanez érvényes Szelényi Iván, Gill Eyal és Eleanor Townsley Making Capitalism without Capitalists c. könyvére is, amely ugyan összehasonlító perspektívát alkalmaz, de szemléletében nem lép túl a nemzetállami kereteken.⁴ Így történhet meg, hogy miközben szóba kerül a külföldi tőke szerepe, a szerzők nem tesznek kísérletet arra, hogy elemezzék ennek a tőkének a hatását a kelet-európai elitstruktúrára. Ez különösen érthetetlen akkor, amikor a kelet-európai országok társadalmi struktúráját döntően az államszocializmus bukása befolyásolta, amelyben a külső okok – az utolérő fejlődés meghiúsulása, a globalizációs kihívásra adott inadekvát válasz, az eladósodás – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak, mint a belső folyamatok. Ha az előbbiektől teljesen eltekintünk, akkor a rendszerváltozás folyamatát és társadalmi következményeit sem lehet adekvátan megérteni. Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvét éppen ezért az eddigi legátfogóbb és nagy elméleti igénnyel megírt hazai elittanulmánynak lehet tekinteni.⁵

A harmadik szempont, amelyet ki szeretnék emelni Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkájából, az a meggyőződés, hogy éppen a posztszocialista társadalmi struktúra teszi szükségessé egy baloldali alternatíva felvázolását, mivel a “létező kapitalizmus” erkölcsileg éppolyan vállalhatatlan, mint az államszocialista rezsimek. Itt elsősorban a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetében összegyűjtött tanulmányokra, publicisztikai írásokra gondolok, amelyekben Szalai Erzsébet következetes baloldali kritikáját adja a félperifériás kapitalizálódás olyan negatív jelenségeinek, mint az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalom kettészakadása, az egyik oldalon a szegénység, a leszakadás, az ún. underclass kialakulása, a másik oldalon az elitek teljes társadalmi elkülönülése és nyíltan vállalt cinizmusa. Bár a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban sem hagy illúziókat a magyar újkapitalista elit politikai és erkölcsi arculatáról, Szalai Erzsébet az ott megfogalmazott hipotézisek társadalmi-politikai következményeit a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetének írásaiban vonja le igazán. Az írások igen széles tematikai skálán mozognak, két dolog azonban közös bennük: az egyik az, hogy a félperifériás kapitalizmus kontextusába helyezik ezeket a negatív jelenségeket, és nem moralizáló, hanem strukturális alapon magyarázzák őket; a másik, hogy mindegyikben szerepet kap az a kérdés, milyen alapról kiindulva lehetséges felvázolni egy alternatív társadalomképet, illetve kik lehetnek nyitottak erre a társadalomra. Szalai Erzsébet munkáiban – és ezt fontos hangsúlyozni – szerencsésen találkozik az elmélet és az empíria, a szerző a posztszocialista társadalmi viszonyrendszerekből kiindulva fogalmazza meg a “létező kapitalizmus” baloldali kritikáját. Lényegében itt kapcsolódik egybe a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet, amennyiben az utóbbi írásai a szélesebb közönség számára kibontják a Gazdasági elitben felvázolt újkapitalista struktúrán alapuló társadalmi kritikát. A Baloldal – új kihívások előtt – ahogyan a címe is jelzi – még nem egy koherens társadalmi-politikai program, hanem inkább csak útkeresés. Míg a könyvben felvetett problémákkal később foglalkozom, itt most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Szalai Erzsébet a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolásával máris mutatott a baloldal számára egy járható utat.

A két könyv ismertetése elé még egy megjegyzés kínálkozik. Műfajában, tudományos igényében és stílusában értelemszerűen nagy különbség van a két könyv között, hiszen a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összegzése, amely egy akadémiai közönség számára íródott, míg a Baloldal – új kihívások előtt aktuális – sokszor politikai – témákra reagáló publicisztikai írások gyűjteménye. Ahogyan már jeleztem, a közös ismertetést az indokolja, hogy a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolása Szalai Erzsébet munkásságának egyik nagy érdeme. A két könyv tárgyalásánál azonban a kritika megpróbálja követni az eltérő műfaji követelményeket.

A Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban kiemelkedően gazdag empirikus anyag segítségével kísérli meg feltárni a rendszerváltó, illetve újkapitalista elit eredetét, struktúráját, habitusát és belső viszonyrendszerét.⁶ Közvetlenül a rendszerváltozás után számos hipotézis született arról, hogy mi történik az egykori szocialista elittel, illetve kikből rekrutálódik az újkapitalista rendszer vezető rétege.⁷ Szalai Erzsébet 1989-ben úgy látta, hogy a legnagyobb nyertes az a késő kádári technokrácia, amely a szocialista gazdaság válságának elmélyülésével egyre nagyobb ellentétbe került a bürokratikus, régi uralkodó renddel, majd lényegében a rendszerváltás vezető ereje lett.⁸ A késő kádári technokrata “tagság” azonban önmagában még nem biztosítja a bekerülést az új gazdasági elitbe; a szerző ekkor úgy vélte, hogy ahhoz legalább bizonyos tőkejavak kombinációja – így a gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális tőke birtoklása – szükségeltetik. Szalai ezenkívül Bourdieu nyomán bevezeti a szimbolikus tőke fogalmát, amely a különböző tőkejavak átváltási képességét jelenti; erre a fogalomra még visszatérünk.

Szalai Erzsébet nagyszabású transzformációs kutatása az elmúlt több mint tíz év időszakában részben módosította, részben pontosította ezeket a kiinduló hipotéziseket. Nagyon fontos elméleti különbség, hogy míg a szerző 1989-es tézisei érezhetően nemzetállami keretek között fogalmazódtak meg, az elitvizsgálat elemzésében sokkal nagyobb szerepet kap a világgazdasághoz, illetve a külföldi tőkéhez való viszony. Ez azért is fontos, mert így Szalai Erzsébet nemcsak sokkal teljesebb képet ad a hazai elitstruktúráról, mint az eddigi irodalom, hanem a világgazdasági rendszerrel, illetve azon belül Magyarország periferiális helyzetével hozza összefüggésbe az újkapitalista társadalmi formációt. Így a rendszerváltozás már nem pusztán nemzetállami keretek között értelmeződik mint a hatalmi szerkezeten belüli harc a technokrata, illetve a régi bürokratikus uralkodó rend között, hanem szorosan összekapcsolódik a globális kapitalista rendszer folyamataival. Érdemes itt szó szerint idézni Szalai Erzsébet egy lényegi megállapítását, amely világosan mutatja a szerző által bejárt elméleti utat: “Mi történik valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyengülnek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági »mezőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.”⁹ Egyszerűbben fogalmazva: a késő kádári technokrata elit, veszélyben érezvén a redisztributív állami szektorban elfoglalt hatalmi pozícióit, lemondott hazai gazdasági tőkéjének egy részéről annak fejében, hogy ezáltal valódi tőkéssé válva megőrizhesse elitpozícióit a globális kapitalista rendszerben, illetve hogy csúcsvezetői a “szuperstruktúrába”, vagyis a nemzetközi elitbe is bekerülhessenek.¹⁰ A rendszerváltozás tehát már nem pusztán a hatalmi szerkezeten belüli elitcsoportok küzdelmeként definiálódik, hanem a globális kapitalista rendszerbe való visszaintegrálódás folyamataként jelenik meg, amikor a redisztributív elit egy csoportja lényegében kiegyezik a globális tőkével, és örökíthető magántulajdonná konvertálja a redisztributív szektorban elfoglalt privilegizált pozícióit.

A fentiekből következik, hogy az elitátalakulásban nagy szerepet kap a szimbolikus tőke, vagyis az egyes tőkefajták átkonvertálásának képessége. Míg Szalai Erzsébet eredeti prognózisában a különböző tőkejavak kombinációját tartotta a gazdasági elitbe való bekerülés szükséges feltételének, vizsgálatában azt tapasztalta, hogy a magas szintű és konvertálható kulturális tőke, a mezőspecifikus szociális tőke és a szimbolikus tőke játszott az új elit életútjában nagy szerepet. Ez mindenesetre alátámasztja az elitek egy csoportja és a globális tőke közötti kiegyezés hipotézisét, hiszen a késő kádári technokrata elit csak korábbi redisztributív tőkéjének átkonvertálásával őrizhette meg pozícióját az új rendszerben.

Különösen érdekesen alakul ennek a régi-új elitnek az államhatalomhoz való viszonya. Fontos hangsúlyozni, hogy Szalai Erzsébet itt is következetesen a globális kapitalizmus kontextusába helyezi ezt a nemzetállamot, elismerve, hogy mint félperifériás kapitalista állam Magyarország függő helyzetben van a nemzetközi tőkétől. Ezért fordulhat elő, hogy a külföldi tulajdonban levő cégek élvezik a legjelentősebb redisztributív előnyöket a mai Magyarországon – tekintet nélkül arra, hogy melyik párt van uralmon. Ahol az államhatalom szerepet játszhat, az a hazai vállalkozók egyes csoportjainak állami megrendelésekkel vagy más, lényegében politikai, kedvezményekkel való támogatása. Mivel ezek a vállalkozók a belső piac fejletlensége miatt rá is szorulnak az állami támogatásra, gazdasági tevékenységük szerves része lesz a politikai hatalomra való nyomásgyakorlás. A piaci viszonyok között azonban a politikai elit kiszolgáltatottabb a gazdasági elitnek, mint fordítva, hiszen bármely komolyabb párttevékenység elképzelhetetlen jelentős pénzforrások nélkül. Itt valóban komoly előnnyel indul az a késő kádári technokrata elit, amelynek sikerült gazdasági tőkévé konvertálnia az állami elosztó rendszerben élvezett hatalmát, és tőkésként is szüksége van az állami támogatásra. Így tehát a rendszerváltozás után is megmarad a gazdasági és politikai elit összefonódása, azzal a különbséggel, hogy míg az államszocialista rendszerben a politikai elit volt a befolyásosabb, addig Szalai Erzsébet megfigyelése szerint most a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Elméleti perspektívából összefoglalva Szalai Erzsébet fontos tézisét: a félperiférián eltérő társadalmi és természetesen elitstruktúra jön létre, mint a kapitalista centrum országaiban, de ezt az eltérést a globális kapitalista rend strukturális viszonyai és nem a belső fejlődés “devianciája” magyarázza.

Itt érdemes kitérni Szalai Erzsébet munkájának egy politológiai vonatkozására, amelyet a szerző részletesebben is kifejt a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet írásaiban. Mivel Magyarországnak a globális tőkétől való függése strukturális probléma, és nem az éppen uralmon levő kormány vagy egy bűnbaknak megtett kisebbségi csoport “összeesküvésének” következménye, eddig még a magát mégoly jobboldalinak tekintő kormány sem tett kísérletet arra, hogy megingassa a multinacionális vállalatok pozícióit. Vagyis a médiában oly nagy erőbevetéssel és verbális radikalizmussal folytatott vita a “honmentőként” aposztrofált Fidesz és a vele szemben álló “nemzetidegen” MSZP–SZDSZ között nem egyéb, mint füst tűz nélkül, hiszen az egyenlőtlen fejlődés problémájára a jobboldalnak sincs – és nem is lehet – adekvát válasza. Amit az elitbe bejutott “új fiúk” megtehetnek, az a kísérlet egy saját, lényegében állami erőből dotált, fenntartott gazdasági klientúra kialakítására; a félperifé­riás állam erőforrásai azonban az általa eltartott kliensek számát is erősen korlátozzák. Érdemes itt idézni Szalai Erzsébetet: “Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrások, ráadásul a GDP 1997-ig gyakorlatilag zsugorodik, az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormány alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai.”¹¹ Az erőforrásokért való harc azonban a gazdasági elitet is megosztja: új gazdasági klientúrát kiépíteni a szegényes hazai viszonyok között csak a régi rovására lehet. A magyar politikai hangvétel elfajulását – a globális kapitalizmus egyéb olyan negatív jelenségei mellett, mint a demokratikus deficit, a választások “marketizálása” vagy a médiának biztosított kiemelt szerep – a szűkös erőforrásokért való harc élesedése is magyarázhatja a feltörekvő és a régi gazdasági elit tagjai között.

A fentiek során kísérletet tettem arra, hogy kifejtsem Szalai Erzsébet azon fontos, a hazai elit struktúrájáról megfogalmazott téziseit, amelyek új, vagy teljesebb képet adnak a rendszerváltozás társadalmi folyamatairól. Most rá szeretnék térni azokra a tézisekre, amelyeket a szerző által használt baloldali perspektívából is kritizálni lehet. Könyvének végén Szalai Erzsébet kísérletet tesz arra, hogy elittanulmánya alapján felrajzolja a posztszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának vázlatát. Itt nem az egyes kategóriákkal, hanem magával a koncepcióval vitatkozom. Szalai Erzsébet Erdei Ferencnek a magyar szociológiában klasszikusnak számító kettős társadalommodelljéből kiindulva úgy látja, hogy a mai Magyarországra is érvényes a kettős szerkezetű gazdaság és társadalom. Így a külföldi, illetve hazai tőke birtoklása vagy a két tőketípushoz való más jellegű kapcsolódás mentén jönne létre az újkapitalista Magyarországra jellemző kettős társadalmi tagozódás.

Ezzel a modellel az a probléma, hogy lényegében mond ellent a Szalai Erzsébet által is használt, nem nemzetállamban, hanem világrendszerben gondolkodó kritikai elméletnek. A kettős társadalom koncepciója ugyanis éppen abba a modernizációs paradigmába illeszkedik, amelynek kritikájaként a világrendszer-elmélet megszületett. Míg empirikus tanulmányában Szalai Erzsébet pontosan feltárja az összefüggést a formálódó új elitek és a globális tőke között (amely éppen azért, mert globális, nem ismeri a nemzetalapú megkülönböztetést), úgy tűnik, a szociológiai klasszikusokkal szemben kevésbé következetes. Míg – globális szempontból elemezve – szembeállítható a külföldi és a hazai tőke, az eltérő társadalmi struktúra ráépítése erre a választóvonalra éppen annak a jobboldali radikalizmusnak a vesszőparipája, amelytől a szerző a legmesszebbmenőkig elhatárolódik. Vegyünk egy empirikus példát: világos persze, hogy különbség van a hazai cégek által alkalmazott munkások és a multinacionális vállalatok dolgozóinak bér- és munkaviszonyaiban. Ezt a különbséget azonban nem feltétlenül egy kettős struktúra, hanem inkább a félperifériás kapitalizmus gazdasági viszonyai magyarázzák (adókedvezmény a multiknál, míg a hazaiak ezt a hátrányt az adócsalással, járadék nem fizetéssel stb. próbálják “behozni”.)

A második kritika látszólag a szerző által használt kategóriára, valójában lényegi elméleti kérdésekre vonatkozik. Szalai Erzsébet azt írja, hogy az osztályfogalom nem alkalmazható a magyar újkapitalizmusra, mivel osztályharcra sem 1989-ben, sem pedig utána nem kerül sor, sőt a rendszerváltás azóta megmutatkozó társadalmi és emberi “költségei” sem váltottak ki ellenállást a vesztesekből. Ez ellen egy erős és egy gyenge érv is felvethető. Az erősebb érv lenne az, hogy az osztályharc nemléte egyáltalán nem jelenti az osztályok létének tagadását, hiszen maga Marx is megkülönbözteti a Klasse an sich és a Klasse für sich fogalmát, Lukács óta pedig azt is tudjuk, hogy az osztály és az osztálytudat sem feltételezi egymást. Az már inkább kérdés, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi kontextusában megjelenhet-e, és ha igen, milyen rétegekben a rendszerkritikai tudat. Ezt a kérdést majd a Baloldal c. könyv kapcsán vizsgálom meg részletesen.

A gyengébb, de szintén felhozható érv az elitelmélet ellen az osztályharcot mint az ellenállás egyetlen formáját kérdőjelezi meg. Nem kívánok itt belemenni abba a problémába, hogy melyek egy forradalom szükséges és elégséges feltételei; mindenesetre úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus korában kevésbé adottak ezek a feltételek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tőke globális mozgásával szemben egyáltalán nincs ellenállás. Burawoy javasolja a globális etnográfiai módszer alkalmazását, amely ráirányítja a figyelmet a hétköznapi mikrovilág “rejtett” ellenállási formáira.¹² Szalai Erzsébet nagyon fontos meglátása a mai feltörekvő és a régi elitekről, hogy politikai szocializációjukból “kimaradt” az alsóbb rétegekre való odafigyelés. Ezt egyébként a hazai médiában is tapasztalhatjuk, ahonnan teljesen eltűnt az a bizonyos “másik Magyarország”, amelynek politikai szlogenjével mind a jobb-, mind a baloldali politika olyan sokat dobálózik, de mint társadalmi közeg képviselet nélkül marad. Ebből azonban még nem kell azt a következtetést levonni, hogy az alsóbb rétegekből eltűnt minden kritikai tudat. Éppen az ellenállás “rejtett” formáinak felfedezése adhatna némi reményt arra, hogy valami pozitív társadalmi változás is történhet a kelet-európai félperiférián, hiszen, ahogyan Szalai Erzsébet könyvéből is kiderül, sem a feltörekvő, sem a régi elitek nem lehetnek nyitottak egy baloldali alternatívára.

Harmadik és egyben utolsó kritikám egy elméleti hiányosságra szeretné felhívni a szerző figyelmét. Míg Szalai Erzsébet könyvében kimerítően tárgyalja az elitelméleteket és hazai elitkutatásokat, elmarad a szocialista társadalom, illetve a rendszerváltozás elméleteinek bemutatása. Ez különösen sajnálatos a szerző komoly államszocializmus-elméleti munkájának fényében, amelyről egy könyve idén fog megjelenni. Néhány tézis “beillesztése” a Gazdasági elitbe világossá tehette volna, hogy a szerző miben látja a lényegi különbséget a két társadalmi rend között. A szocialista társadalom értelmezésének elmaradása azért jelent problémát, mert így a rendszerváltozás lényegében mégiscsak “leszűkült” az egymással szemben álló elitek pozícióféltő harcára, amelyből a magyar társadalom nagy része kirekesztődött. Csakhogy a rendszerváltozás hatásai – mint a munkahelyvesztés, a létbizonytalanság, az állami-paternalista gondoskodás elvesztése, egyszóval az egész szocialista életmód összeomlása, bármit is jelentsen most ez az életmód – ezeket a nem-elitrétegeket is érintették, sőt éppen őket érintették leginkább. Társadalmi tapasztalatuk feltárása nem a Gazdasági elit feladata; azt azonban az elméleti rész segítségével világosan jelezni lehetett volna, hogy a rendszerváltozás nem szűkíthető le pusztán az elitek transzformációjára.

A Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben megjelent írások ugyan publicisztikai jellegűek, de több szempontból is a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvben megfogalmazott hipotézisek továbbgondolásának tekinthetők. Miközben Szalai Erzsébet baloldali perspektívából és – a hazai publicisztikában sajnos egyáltalán nem megszokott módon – komoly tudományos igénnyel reflektál a félperifériás kapitalizmus társadalmi-politikai visszásságaira, megkísérel választ adni arra a kérdésre, hogy van-e reális alternatíva, és ha igen, mely csoportok (osztályok) lehetnek a kritikai tudat hordozói.

A tanulmányok igen széles tematikai skálán mozognak, de előnyük, hogy az elemzési keret most sokkal szigorúbban rögzített. Ebből a szempontból kiemelném a “Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssége”, illetve a “Kötés és oldás. Elitek, állam és társadalom Magyarországon” c. tanulmányokat, amelyek a világrendszer-perspektívából értelmezik a hazai szegénység problémáját, illetve az elitek és az állam viszonyát. Mivel az utóbbit fent már kifejtettem, ezúttal csak az első tanulmányt ismertetem. Ebben Szalai Erzsébet összefüggésbe hozza a hazai szegénység tömeges kialakulását (a szerző egyenesen egy masszív underclass létrejöttéről beszél) a félperifériás kapitalizmus “fejlődési” folyamatával, mivel az elitek felhalmozását – belső tőkeforrások hiányában – csak az alul levők végletes kizsákmányolásával lehetett biztosítani. A neoliberális fordulatot végrehajtó késő kádári technokrácia explicite profitált ezekből a folyamatokból, hiszen nemzetközi tőkévé konvertálhatta korábbi redisztributív hatalmát. Tőle tehát aligha várható, hogy szembeforduljon a globális tőkével vagy legalábbis mérsékelje a globalizáció társadalmi hatásait.

Ahogy azonban az már a Gazdasági elitből kiderült, Szalai Erzsébet az “új fiúkhoz” még annyira sem fűz illúziókat, mint a régi elithez. Cikkében tehát levonja elittanulmányának legfontosabb társadalmi következményét: a hazai elitcsoportoktól – bármely mezben lépjenek is fel – külső nyomás nélkül nem várható, hogy a társadalmi javak egyenlőbb vagy legalábbis kiegyenlítettebb elosztását kezdeményezik. Ez a nyomás jöhet kívülről, vagyis most az EU-ból, amely saját munkavállalói védelmében támogathatja a bérszínvonal növelését a csatlakozó országokban, vagy – és a szerző, úgy tűnik, ennek ad nagyobb esélyt – a fiataloktól, akik még nem tagozódtak be az újkapitalista társadalmi struktúrába, így nyitottak lehetnek annak kritikájára. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet két tanulmányban is foglalkozik a fiatalok világképével, a kritikai tudás igényének növekedésével a globalizálódó világban. A gondolat a Baloldal – új kihívások előtt zárócikkében is megjelenik, amelyben a szerző felvázolja egy újbaloldali közösség perspektíváját. Ez nemcsak mint a kritikai tudat hordozója, hanem mint közösség is jelen lenne mint alternatíva; hiszen ennek hiányában a hovatartozást kereső fiatalok csak a jobboldalon találhatnak – és találnak – közösségre.

Mivel a jelen írás azt vizsgálja, hogy mennyiben jelenti a Baloldal – új kihívások előtt az újkapitalista társadalmi rend kritikáját, illetve miben látja az alternatívát, nem kívánom itt most bővebben tárgyalni azokat a kötetben szereplő cikkeket, amelyek a hazai politikai élet aktuális eseményeire reflektálnak – egyébként nagyon igényesen és a választási kampány, illetve az ügynökkérdés körül kirobbant sajtóvitához képest dicséretre méltó visszafogottsággal. Három pontban összegezném a Baloldal – új kihívások tanulmányainak fő gondolatait. Az első pont az a megállapítás, hogy míg a Gazdasági elitben előfordulnak elméleti következetlenségek, a Baloldalban sokkal biztosabban érvényesül a világrendszer-perspektíva. Ezt a szélesebb témaválasztás is magyarázza, hiszen a Baloldalban Szalai Erzsébet a félperifériás kapitalizmus több olyan visszás jelenségével is foglalkozik, mint a masszív underclass kialakulása, egyes rétegek tartós vagy végleges leszakadása, a munka szervezetlensége és érdekképviseletének hiánya, de ide sorolhatnám a hazai elitek társadalmi felelősségének eltűnését vagy az államhatalommal való összefonódását. Az empíria is bizonyítja, hogy eltérő társadalmi struktúra jön létre a félperiférián, mint a kapitalista centrum országaiban.

A második pont az osztályfogalomra vonatkozik, amelyet Szalai Erzsébet továbbra sem tart érvényes kategóriának az újkapitalista társadalmi rend leírására. Ahogyan fent már kifejtettem, az eliteket a szerző már a Gazdasági elitben sem tekinti osztálynak; a munkavállalók nagyobbik része pedig “középrétegesedik”, vagyis bizonyos szempontból kizsákmányolt lesz, más aspektusból viszont maga is értéktöbbletet szivattyúzhat el a társadalom többi rétegétől. Az alul levő rétegeket Szalai Erzsébet nem tárgyalja részletesen, de a tanulmányokból úgy tűnik, velük kapcsolatban is elveti az osztályfogalmat, mivel atomizáltságuk és diffúz helyzetük miatt hiányzik belőlük a közös osztálytudat.

A harmadik tézis, hogy a fentiekből következően az újjászerveződő baloldalnak nem egy osztályalapú ideológiát, hanem a “létező kapitalizmus” kritikáját kell közös nevezőnek tekintenie, illetve ezen a szélesebb alapon kell megkísérelnie egy újbaloldali közösség létrehozását. A baloldali állásfoglalás erkölcsi alapját az jelenti, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságában csak a rendszerkritikai szerep, az alul levő csoportokkal való szolidaritás lehet morálisan vállalható.¹³ A baloldali közösség létrehozása a fent már említett ok mellett azért is fontos, mert a “létező kapitalizmus” tovább bomlasztja az államszocializmusban amúgy is atomizálódott társadalmat, és így egy újjászerveződő közösség önmagában is hordoz rendszerkritikai elemeket.

Míg az első és a harmadik ponttal minden további nélkül egyetértek, a másodikhoz tennék kritikai megjegyzéseket. Szalai Erzsébet munkájának fontos tanulsága, hogy egy reális újbaloldali alternatíva felvázolásához elengedhetetlen az újkapitalista társadalmi rend empirikus tanulmányozása. Ahogyan a Gazdasági elitben igyekeztem bemutatni, a szerző munkája ebből a szempontból úttörő jelentőségűnek tekinthető. A Baloldalban Szalai Erzsébet a témaválasztásban is balra lép, vagyis több tanulmányában is középpontba állítja azt a bizonyos “másik Magyarországot” és az egyenlőtlen fejlődés problémáját. A centrum–periféria viszonyrendszerben azonban a strukturális egyenlőtlenségek mentén megjelennek az osztályok, noha a Baloldalban a szerző továbbra sem tartja adekvát kategóriának az osztályokat az újkapitalista társadalmi struktúra leírására. Nézetem szerint azonban kérdéses, hogy a Szalai Erzsébet által is megfigyelt óriási strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a globalizáció korában csak növekedni és nem csökkenni látszanak, milyen más, adekvátabb kategória segítségével lehetne megragadni.

A másik, ehhez kapcsolódó probléma elméleti jellegű. Szalai Erzsébetnél sokszor még a Baloldalban sem világos, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságát vagy magát a kapitalista rendszert kritizálja-e. Ennek tisztázatlansága sodorja át néha a szerzőt a modernizációs paradigmába (amelybe a kettős társadalom koncepciója is illeszkedik). Így pedig úgy tűnhet, mintha létezne egy “emberarcú kapitalizmus”, amely nálunk, szerencsétlen fekvésünk, eladósodásunk, önző elitünk, atomizálódott társadalmunk stb. miatt nem tudott sikeresen megvalósulni. Olvasatomban Szalai Erzsébet ennek éppen az ellenkezőjét akarja mondani; de ahhoz, hogy ez sikerüljön, éppolyan következetesen le kell számolni az “emberarcú kapitalizmus” illúziójával, mint a Kádár-korszak hazugságaival.

Ezek a kritikai megjegyzések azonban semmit nem vonnak le Szalai Erzsébet azon felismerésének értékéből, hogy a mai Magyarország társadalmi valóságában elengedhetetlenül fontos egy baloldali közösség megteremtése azon közös nevezők alapján, amelyet minél szélesebb közösség tud elfogadni, illetve magáévá tenni. Egyelőre az elmélet síkjára szorult vissza az a vita, hogy meghaladható-e a kapitalizmus mint társadalmi rend – különösen azokban az országokban, ahol az emberek minden vágya utolérni a fejlett kapitalista országokat. Ebben a helyzetben baloldali közösség csak akkor jöhet létre, ha a befogadást és nem az antikapitalista ideológiát hangsúlyozza. Hogy fontos-e, hogy egy alternatív közösség létrejöjjön Magyarországon, annak eldöntése ma nemcsak politikai-ideológiai, hanem – és itt teljesen egyetértek Szalai Erzsébettel – erkölcsi kérdésként is felmerül.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tranzitológia elméleti kritikáját l. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Americanization”. East European Quarterly, 1997/1; Bill Lomax: “A tranzitológia válsága”. In Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Budapest, Napvilág, 1998. Stephan Lessenich: “Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück”. In: W. Glatzer, I. Ostner (szerk.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999; Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1. Természetesen számos más tanulmány foglalkozik a tranzitológia bírálatával; a fenti referenciák csak a tájékozódást szolgálják. A tranzitológia mint elmélet nézetem szerint nem érdemel több vitát; sikere Kelet-Közép Európában inkább politika-, mint elmélettörténeti kérdés.

² A tranzitológia, illetve a rivális nagy paradigmák áttekintéséről l. Bartha Eszter: “A tranzitológiától a transzformációig: régi és új paradigmák a rendszerváltás nemzetközi szakirodalmában”. Eszmélet, 2001/52.

³ Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Budapest, Osiris, 2000.

⁴ Szelényi Iván–Gil Eyal–Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London, Verso, 1998. A könyv részletes kritikáját l. Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1; Michael Burawoy: “Neoclassical Sociology: From the End of Communism to the End of Classes”. American Journal of Sociology, 2001/1.

⁵ Böröcz József elméleti szempontból igen igényes bírálatát adja a nemzetállami keretek közé zárkózó szociológiának, de elitvizsgálata jóval kisebb hatáskörű, mint Szalai Erzsébeté.

⁶ A könyvről az Eszmélet Baráti Körben folytatott vita anyaga az Eszméletben és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben is megjelent. Krausz Tamás és Szigeti Péter hozzászólásából az én kritikám is merített, különösen az osztályfogalom vonatkozásában.

⁷ Ezeket az elméleteket itt most nem ismertetem, hiszen Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekinti őket.

⁸ Szalai Erzsébet: “Az új elit”. Beszélő, 1989/27.

⁹ Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, Aula, 2001, 230. o.

¹⁰ Érdemes itt megemlíteni Böröcz József egy kitűnő elméleti írását, amelyben történeti perspektívából helyezi bele Magyarországot, illetve a rendszerváltozást a centrum–periféria viszonyrendszerébe, l. Böröcz József: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Hungarian case”. Eszmélet, 1992/13–14.

¹¹ Szalai Erzsébet, 2001, 234. o.

¹² Michael Burawoy (szerk.): Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern World. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 2000.

¹³ Fontos hangsúlyozni a rendszerkritikai szerepet, hiszen a globális kapitalizmusnak természetesen létezik jobboldali kritikája is, ez azonban nem a kapitalista rendszer ellen irányul.