A cikk az indiai munkástörténet historiográfiájának bemutatásán keresztül bontja ki a modernizáció kritikáját, s arra keresi a választ, milyen elméleti keretből kiindulva lehet perspektivikus a társadalomtudományi gondolkodás.

 

1. Liberális modernizációs prognózisok és a munka világának jelenlegi realitásai¹

 

Dr. Zakir Hussein, Werner Sombart egykori tanítványa, a későbbi indiai államelnök nyilatkozta állítólag India függetlenségének előestéjén, hogy az indiai kapitalizmus nem sokban fog különbözni a nyugati világétól. (Breman, 1999a:3). Nem ő volt az egyetlen, aki akkoriban, amikor a világ éppen csak eszmélni kezdett a “katasztrófa kora” után (Hobsbawm, 1994), olyan várakozásokkal tekintett a jövő elé, amelyek ma már puszta fantazmagóriáknak tűnnek. Így például a liberális metropoliszok tudósai a posztkoloniális államok nyugati mintára történő, a “lemaradást behozó” fejlődését sürgették, többek között Rostow lineáris szakaszelméletére hivatkozva. Manapság azonban már maga a “fejlődő országok” elnevezés is az orwelli “new speak”-et idéző cinikus eufemizmusnak hat. Időközben ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a periféria országainak jövője nem olyan lesz, mint a kapitalista metropoliszok jelene (Randeria, 1998), és hogy az utóbbiak jövője is másképp alakul majd, mint ahogyan azt a múlt század közepének modernizációs elméletei prognosztizálták. A munka világának fejlődése különösen szembeszökően mutatja ezt a tényt.

A szubkontinens munkakultúrájának a liberális Indiai Nemzeti Kongresszus által meghirdetett modernizációja három szinten is megbukott. Először is nem történt meg kellő mértékben az előre jelzett, egész országot átfogó iparosítás, amely a függetlenedést követően nem utolsósorban indiai nagyiparosok kezdeményezésére, jelentékeny állami befektetési programok és importtámogatási stratégiák hatására indult be. Bár a mezőgazdaság részesedése a bruttó nemzeti termelésben 1960 és 1990 között 50 százalékról egyharmadra csökkent, India fél évszázaddal a függetlenség kivívása után is alapvetően agrárállam maradt. Igaz, hogy az 1991-es népszámlálás adatai szerint a bérből és fizetésből élők a világnak ezen a részén – a parasztokat megelőzve – a legnépesebb csoportot alkotják az aktív keresők között, a munkaerő több mint kétharmada azonban továbbra is a mezőgazdaságban dolgozik (National Informatics Centre; Rothermund, 1995).

Másodszor, a nem agrár dolgozók nemcsak, hogy kisebbségben maradtak az aktív keresők között, de a csoport belső szerkezete is másképp alakult, mint ahogyan azt a prognózisok alapján gondolni lehetett. Azoknak az aránya, akiket a “formális szektorban” foglalkoztatnak, s a nagyüzemekben a munkavédelmi törvényeknek megfelelően szabályos alkalmazásban részesülnek, még mindig nem haladja meg a 10 százalékot a bérmunkások körében. A szakaszelmélet, amely szerint a háztartási termelést fokozatosan elnyomja a kisipar, az pedig majd a nagyüzemi termelés következtében szorul háttérbe, nem bizonyult ilyen egyenes formában igaznak. Valójában az 1980-as évek óta az “informalizálódás” folyamata figyelhető meg, különösen az ország legrégebbi, legtöbb embert foglalkoztató iparágában, a textiliparban. Bombay gazdag hagyományokkal rendelkező textilüzemeiből sok szövőgép került a városon kívül fekvő kis üzemekbe, ahol nem érvényesek a formális szektor felmondási és munkavédelmi törvényei, és a bérek is jóval alacsonyabbak. Ahmedabadban, “India Manchesterében”, és Kanpurban, az észak-indiai iparvárosban az egykori textilmunkások szintén az informális szektorba kényszerültek (Breman, 1999b, Joshi, 1999). Az informalizálódási folyamat gyakran járt együtt a női munkások arányának megnövekedésével, mint például a dél-indiai Tiruppur világpiaci orientáltságú kötöttáru-gyárában. A harcos szakszervezeti hagyományokkal rendelkező, közvetlenül az üzem által foglalkoztatott, jogi védelem alatt álló férfi munkásokat javarészt fiatalabb nők váltották fel. Őket ún. “subcontractor”-ok, azaz szerződéses vállalkozók alkalmazzák, akik közvetlen, “informális munkaadókként” lépnek fel. Ezek a nők igen siralmas munkakörülmények között dolgoznak, lényegesen alacsonyabb a bérük, mint a férfiaké, és a szakszervezetek pozíciója is nagyon meggyengült. (Neetha N., 2000). Az “outsourcing” mint “informalizálási” módszer azonban nemcsak a kevéssé gépesített, sok munkást foglalkoztató iparágakban jellemző, hanem még az acéliparban is. Mindezeken kívül a családi termelés sincs eltűnőben, s a kora kapitalista “bedolgozórendszer” is sok helyen tartja magát (Breman, 1999b).

Harmadszor, az ipari viszonyok (“industrial relations”) sem fejlődtek úgy, ahogyan azt a modernizációs elméletek feltételezték. Az a liberális elképzelés, miszerint a munkásság, amely formálódásának első évtizedeiben spontán, “irracionális”, gyakran erőszakos sztrájkokra és zavargásokra ragadtatta magát, fokozatosan megérti majd a munka és tőke elviekben egymással egyező érdekeit, “felelősségteljes” szakszervezetekbe tömörül, és egyre inkább az intézményesített keretek között próbálja elérni, hogy fennmaradjon az egyensúly a vállalkozók, az állam és a saját érdekei között² , éppoly kevéssé tükrözi a valós folyamatokat, mint a szocialistáknak a munkásosztály növekvő politikai radikalizálódásába vetett hite. Kétségtelen, hogy az “ipari viszonyok” 1930-as években kialakult és a függetlenség kivívása után kiépített centralizált rendszere, amelyben nagy szerep jutott az állami szabályozásnak, az 1970-es évektől kezdve egyre inkább ellehetetlenült. A gazdasági ágak és régiók kiegyenlítetlen fejlődése a szakszervezetek számának robbanásszerű növekedését és szétforgácsolódását eredményezte, helyi központok alakultak ki, a munkaviszonyok belterjessé váltak, miközben a fent említett informalizálódási folyamat amúgy is jelentős mértékben gyengítette a szakszervezeteket (Bhattacherjee, 2000). A valóságban tehát megfigyelhető az “ipari viszonyok” felbomlása, s ezt a folyamatot csak egyre erősíti a munkajogi védőintézkedések leépítése, ahogyan azt a neoklasszikus szerzők évek óta ajánlgatják, s amit – a várható tiltakozások ellenére – az indiai miniszterelnök ismét beígért.³

A dél-ázsiai és a nyugati országok munkavilágának különbségei tehát nem egyenlítődtek ki, s ma már senki nem gondolja, hogy a metropoliszok jelene a periféria társadalmainak jövőjét vetíti elénk. Olykor éppen az ellentétes perspektíva tűnik helyesnek: valójában nem a periféria országai tekinthetők-e az új, “szabálytalanított” és flexibilis munkásvilág úttörőinek?⁴ Manapság, amikor a metropoliszokban a tömeges strukturális munkanélküliség és a flexibilitás következtében egyre gyakrabban beszélnek a munka társadalmának végéről, nem kellene-e “jövőképnek” tekinteni a periféria társadalmait, amelyekben régóta az informális munkaviszonyok és az alulfoglalkoztatottság határozzák meg a lakosság többségének életét? Olykor már a nyugati világ “dél-amerikanizálódásáról” is szó esik (Beck, 1999). Érdekes vállalkozás lenne kritikai elemzés alá vetni ezt a tudományos-politikai diskurzust, erre azonban a jelen tanulmány nem vállalkozhat. Célom inkább rámutatni arra, hogy a liberális modernizációs modellek kudarca (csakúgy, mint a szocialisták transzformációba vetett reményének meghiúsulása), legalábbis India esetében, arra ösztönözte a kutatókat, hogy mélyrehatóbban vizsgálják a munka világát, és eredményeik a társadalomtudományok összessége számára is nyithatnak új perspektívát. A tévesnek bizonyult modernizációs elképzelések egyik legnagyobb hibája ugyanis éppen történetietlenségükben rejlett, különösen abban a feltevésben, hogy a modellek kidolgozásánál figyelmen kívül lehet hagyni, vagy konstans, lineárisan fejlődő, illetve “irreleváns” tényezőkre lehet redukálni a társadalmi jelenségek történeti kontextusát. Ezzel szemben Eric Hobsbawm éppen azért tartja a történelmet kiemelten fontosnak a társadalomtudományok számára, mivel "a történészek előrejelzéseinek központjában (…) éppen az emberi élet komplex, mindent átfogó realitása áll, azok az »egyéb körülmények«, amelyek valójában sohasem »egyéb körülmények«, hanem olyan viszonyrendszerek, amelyektől függetlenül sohasem tehetünk kijelentéseket az ember társadalomban élt életéről". (Hobsbawm 1988, 36)

Miközben tehát Dél-Ázsiában megbukott a modernizációs projekt, stagnált az ipari szociológia, másutt pedig egyenesen a “labour history” végéről beszéltek (van der Linden, 1993), az 1980-as évektől kezdve valóságos virágzásnak indult az indiai munkás-historiográfia. Számos kiváló tanulmány kísérelte meg a munkásélet “komplex, emberi realitásának” megragadását, illetve gyűjtött össze egy rendkívül gazdag forrásanyagot, az ún. “egyéb körülmények” formatív jelentőségét is kidolgozva Dél-Ázsia munkásirodalma számára.⁵

Ugyanaz a fejlődés azonban, amely ezt a történeti ismeretszükségletet eredményezte, a történelemkutatás szellemi irányában is hozott változásokat. Amikor Hobsbawm 1981-ben először publikálta a fent idézett sorokat, nyilvánvalóan erősebben lehetett érzékelni a társadalomtudományok “historizálásának” tendenciáját. Azóta azonban a destruktív “modernizációs dinamikával” szemben egyre növekvő társadalmi szkepszis, valamint a humán tudományokban bekövetkezett “kulturális fordulat” magán a történettudományon belül is az összefüggések iránti érdeklődés csökkenését, illetve a differenciálódás és fragmentálódás hangsúlyozását eredményezte. A modernizáció “nagy narratívájának” dekonstrukciója általában együtt jár a histoire totale-ról való tudatos lemondással, s azzal, hogy nem törekszenek többé a “mindent átfogó realitás” meg­közelítésére (s természetesen nem is állítják, hogy ez valaha is kielégítően sikerülne). Véleményem szerint ennél a pontnál Dél-Ázsia jelenlegi munkás-historiográfiájában (és minden bizonnyal nem csak e szűk kutatási területen) gondolati korlátokba ütközünk, amiket tanulmányom következő két fejezetében kívánok ismertetni. E gondolati korlátok középpontjában két olyan kulcsfogalom áll, amelyek – tudományos stigmaként is működve – alkalmasak bizonyos pozíciók kirekesztésére, és amelyek elutasításában ellentétes irányzatokat képviselő történészek is egyet tudnak érteni: az univerzalizmus és a teleológia fogalmai.

 

2. A szociális tér kontextusa: az univerzalizmuskritika megismerési korlátai

 

A dél-indiai munkás-historiográfia kiemelkedő alakja az 1960-as, ’70-es években egyértelműen az egyesült államokbeli Morris David Morris volt, akinek a The Emergence of an Industrial Labour Force c., az 1947 előtti bombayi gyapotiparról írott munkája új viszonyítási pontot teremtett a szakirodalomban. Morris azzal az iparszociológiai felfogással szállt szembe, amely az 1950-es években terjedt el a nyugati világban, s ez az ún. “lack of commitment theory”.⁶ Eszerint az indiai munkások alacsony termelőképessége, lassú munkatempója, laza munkafegyelme, magas hiányzási aránya és rövid foglalkoztatási ideje a gyári munka általános elutasításából adódik, amelynek fő oka “tradicionális”, paraszti életmódjuk és szocializációjuk. Ez az elmélet kétségtelenül beleillett az indiai munkások gyarmati időkből származó megítélésének sorába, amikor rendszerint a “bennszülött” lakosság fizikai és pszichikai sajátosságaival (pl. “természetes igénytelenségük” vagy a “velük született anyaghibák”) próbálták igazolni az igencsak ellentmondásos állami és vállalkozói gyakorlatot.⁷ A “lack of commitment”-elmélet, mint azt későbbi szociológiai kutatások is bizonyították, a gyakorlatban tarthatatlannak bizonyult. Képviselői ráadásul nem vették számításba, hogy milyen hatással vannak a gyári konfliktusok, a termelési folyamat szervezettségi foka és a “menedzsment stratégiái” a dolgozók viselkedésére.

Morris tanulmánya – az addigi művekkel ellentétben – nagy hangsúlyt fektetett a bombayi textiliparosok üzleti stratégiáira. Ennek során kimutatta, hogy az ipar általában túlkínálattal számolhatott az alacsony bérekért is dolgozni kész munkaerő tekintetében. A toborzást sok esetben ügynökök végezték, akiket “mukkadam”, “sardar”, “maistry” vagy az angol “jobber” néven neveztek. Ők alkalmazták hosszabb időre vagy csak napi munkára a munkásokat. Az ügynököknek emellett az esetleges fluktuáció esetére megfelelő munkaerőkészlettel kellett rendelkezniük, valamint sok üzemben ők látták el a technikai és szervezési feladatokat. Morris azzal érvelt, hogy a szabályozottabb foglalkoztatási formák és az alkalmazottak közvetlen ellenőrzése által megvalósítható hatékonyságnövelés nem a munkások “hagyományaiba”, hanem foglalkoztatáspolitikai megfontolásokba ütközik: az adott piaci feltételek mellett az ügynökök által végzett flexibilis toborzómunka és közvetett kontroll még az ezzel együtt járó kisebb termelékenységgel együtt is kifizetődőbb volt. Ezt a gondolatot további bombayi és az acélvárosból, Jamshedpurból, származó anyagok alapján általánosítva a szerző az alábbi következtetésre jutott:

“A fegyelmezett ipari munkaerő megteremtése egy újonnan fejlődő országban nem jelent különösebben nehéz feladatot. (…) a munkaerő stabilitásának különbségeit nem magyarázzák a nyers munkaerő pszichológiájának lényegi nehézségei, és éppígy nem lehet azokat a hagyományos környezet eltéréseinek tulajdonítani, ahonnan a munkások jönnek. Ha van különbség a munkaerő viselkedésében, az a munkaadók politikájából következik. Az ipari technológia és a piac szükségletei arra kényszerítik a munkaadókat, hogy eltérő fegyelmezési rendszereket vezessenek be, és ezek határozzák meg a munkaerő működését.” (Morris, 1965:210)

A Cambridge Economic History of India (1982) c. munka Morris által írt, iparosításról szóló fejezetében is kifejezésre jutott az ökonómiai univerzalizmus, amely összhangban volt az aktuális modernizációs koncepciókkal. Egy “fejlődő ország” iparosításában a szerző sem az új munkaerő kulturális hátterének, sem a gyarmati kontextusnak nem tulajdonított túl nagy szerepet – indifferens és “exogén” voltuk miatt mindkét tényező figyelmen kívül hagyható. A “szabad” (tehát sem társadalmi, sem gyarmatállami intézmények által nem korlátozott) vállalkozói réteg a technológia és a “piac” követelményeinek megfelelően mindenhol ki tudja alakítani a saját elképzelése szerinti új munkásréteget.

Természetesen nincs értelme elvitatni a vállalkozói stratégiáknak a munkaviszonyok kialakulásában játszott szerepét – maga Morris és a nyomában járó, e stratégiákat szélesebb kontextusban vizsgáló történészek fontos felismerésekre jutottak a témakörben.⁸ Morris nézőpontjának azonban mindenképpen megvan az a problémája, hogy a szociális hatóerők körét megengedhetetlen módon leszűkítette, és tetszőlegesen modellálható nyersanyagra (“raw labor”) redukálta az új munkásréteget.

A modernizációs tanulmányok mellett létezett a történeti-politikai megközelítést alkalmazó szakirodalom is, amely nem annyira a munkásokkal kapcsolatos problémák, mint inkább a munkások problémái iránt mutatott érdeklődést. Az e körbe tartozó szerzők közül sokan álltak a szocializmus különböző vállfajai vagy részben a marxizmus hatása alatt, kapcsolatban voltak a politikai és szakszervezeti munkásmozgalommal, sőt bizonyos esetekben maguk is szakszervezeti vezetők voltak. Ezek a szerzők nem kérdőjelezték meg a falusi háttérnek és a kapitalizmus előtti szociokulturális közösségeknek (pl. a kasztoknak vagy vallási csoportoknak) az újonnan kialakuló ipari munkásréteg mindennapjaira gyakorolt hatását, gyakran azonban igencsak leegyszerűsítő és olykor vulgármarxista⁹ módon az indiai társadalom kapitalizmus előtti maradványaként kezelték a hagyományos kötődéseket, amelyek útjában állnak az osztálytudat kialakulásának. Eltűnésüket késlelteti ugyan a gyarmatosítóknak az indiai iparosodásra gyakorolt deformáló hatása, de végeredményben mégiscsak elkerülhetetlen lesz. Mivel azonban évtizedekkel az indiai függetlenség kivívása után a vallási és kasztrendszerből származó “identitások” a munkásság körében még mindig tartják magukat, és a szociokulturális szegmentálódás tartósságát a nyugati munkás-historiográfia Európában és Észak-Amerikában is kimutatta, ez a megközelítés veszített meggyőző erejéből.¹⁰

Azt a történeti ökonomizmust, amely a társadalmi élet szociális és kulturális oldalát automatikusan “ökonómiai alapokról” vezette le, illetve “exogén tényezőknek” vagy (ami alapjában véve ugyanaz) egy elavult társadalom egyre csökkenő jelentőségű “maradványainak” tekintette azokat, az 1980-as években háttérbe szorította egy új, elméleti alapjait tekintve heterogén, sőt gyakran diffúz indiai társadalomtörténet. Ennek legfőbb érdeme éppen abban állt, hogy sokkal nagyobb érzékenységet mutatott az indiai marginális csoportok mindennapi életének szociokulturális vonatkozásai iránt, mint a korábbi hegemón narratívák.¹¹ Mindenekelőtt főleg a brit és indiai elit által írt történelmet kellett revideálni s új források és interpretációs technikák segítségével “felfedezni” a marginális rétegek – az alacsony kasztba tartozók, a parasztok, a munkások és a nők – nézőpontját.

Az ipari munkásság történetének egyik legkorábbi ilyen új szempontú megközelítése Dipesh Chakrabarty Rethinking Working-Class History (1989) c. munkája, amely hamarosan klasszikussá vált, és sok későbbi mű viszonyítási pontja lett. A szerző a kalkuttai jutagyárak munkásságának történetét vizsgálta – egy olyan iparágét, amely a bombayi gyapotiparhoz hasonlóan az 1860-as években indult fellendülésnek, s fejlődésének csúcspontján, az 1920-as években, több mint 300 ezer munkást foglalkoztatott. Chakrabarty kiinduló hipotézise, miszerint a világ különböző tájain dolgozó munkások a kapitalizmust különböző módon élték meg (s ennek megfelelően másképp is reagáltak az új szituációra), a korábbi tanulmányok hiányosságait pótolta, s ez indokoltnak is tűnt. Ahhoz, hogy az ipari munkásoknak szülőfalujukhoz sokszor évtizedekig fennmaradó kötődését, a hindu és muzulmán vallású jutamunkások között az 1890-es évek óta időnként kirobbanó villongásokat vagy ebben az igen koncentrált ipari centrumban működő szakszervezetek késői megalakulását és rendkívüli labilitását megmagyarázzuk, nem elegendő csupán a gazdasági kényszerre, az elnyomás és az “oszd meg és uralkodj!” gyarmati politikájára hivatkozni – meg kellett vizsgálni a munkások szociokulturális örökségét és világnézetét is. A Chakrabarty által választott elméleti kiindulópont azonban a monolitikus, egymással összeegyeztethetetlen kultúrák bináris ellentétének feltételezésén alapult: egyik oldalon India statikus, kapitalizmus előtti, hierarchikus kultúrája, a másikon pedig a polgári, egalitárius (azaz a jogegyenlőségen alapuló) európai kultúra. A szerző a jutamunkásokat úgy mutatja be, mint saját kultúrájuk foglyait, amelytől nem tudnak elszakadni. Bár Chakrabarty kiindulópontja a munka világának speciális kulturális kontextusban vizsgált konkrét “tapasztalata”, a tapasztalás mint a meglévő viszonyok elsajátításának hétköznapi folyamata nem játszik szerepet a szerző munkájában. Ehelyett a hétköznapi viszonyok úgy jelennek meg, mint a kapitalizmus előtti világ reflexei: “A munkások mindennapi életét meghatározó hatalmi viszonyok egy olyan kultúrából születtek, amely hierarchikus volt, egyenlőtlen, és alárendelte az egyént egy jellegzetesen prekapitalista »elképzelt közösségnek«.”

Ez az elmélet sem adott nagyobb cselekvési szabadságot a munkásoknak, mint az általa kritizált ökonómiai interpretációk: Chakrabarty állítása szerint a munkafolyamat során szerzett mindennapi tapasztalatok – a jutagyárban és az agyonzsúfolt “basti”-ban (nyomornegyed) uralkodó szociális viszonyok, a városi környezet, amely kulturális tekintetben jóval szerteágazóbb, mint a szülőfalué – alig befolyásolták a vallásról és kasztról, a munkáról és a nemek közötti kapcsolatról, az etnicitásról és a hatalmi viszonyokról kialakult elképzeléseket. A jutamunkások eszerint nem voltak abban a helyzetben, hogy fel tudták volna fogni az általuk mindennap használt gépek tárgyi mivoltát vagy az őket kötő munkahelyi viszonyok szerződéses jellegét. A “sardar”-ban, azaz az őket alkalmazó és felügyelő ügynökben csak a patriarchális, örökölt autoritással rendelkező falu- vagy kasztvezetőt látták, és nem a szerződésben meghatározott hatáskörrel rendelkező elöljárót; a szakszervezetek tartós működtetésére nyilvánvalóan nem voltak képesek, mert nem értették e tömörülések egyenjogú tagsági viszonyát – ezért kerestek menedéket a megszokott patriarchális struktúrákban, “egy nagy ember” védelme alatt, amelyből a késő gyarmati Kalkutta szakszervezeteinek erős személyközpontúsága és csekély szervezeti stabilitása következik. Chakrabarty bináris modelljét később több kollégája kritizálta, mivel nem felelt meg sem az indiai, sem pedig az európai követelményeknek). A legtöbb történész konfliktusokkal teli szétdaraboltságból, egymásra ható, egymást befolyásoló különböző kulturális kötődésekből indul ki: kaszt és vallási közösség, szülőfalu és vidék, nem és osztály képezték az egymást átfedő, módosító, kölcsönösen erősítő vagy gyengítő azonosulási mintákat – polgárság előtti és polgári hatalomgyakorlási módozatok olvadnak össze új, speciális-történeti formációkká.

Chakrabarty tanulmányának hiányossága azonban nem egyszerűen a túl elnagyoltra rajzolt képből, hanem sokkal inkább a mű alapját képező elméleti magból ered. Ennek meghatározó eleme a “szociális tér” két, egymással csak felszínes kapcsolatban álló kontextusra való felosztása, valamint egy olyan “fragmentált valóság” feltételezése, amelyre semmiféle általános kritérium nem érvényes. A kultúrák dekontextualizációjának ezt az elméletét Indiában elsősorban a “szubaltern-tanulmányok” szerzőcsoportja s közülük is legalaposabban Partha Chatterjee dolgozta ki. Alapgondolata abban áll, hogy bár a gyarmatosítók által képviselt “felvilágosult kultúrának” sikerült az indiai kultúrát elnyomni és egy európai szempontok szerint definiált “univerzális” sémába beleerőltetni, arra nem volt képes, hogy “a szociális fejlődés immanens formáinak” az indiai történelem mélyén végigvonuló kontinuitását megszakítsa. A szerző szerint ezeket az “immanens formákat” csak akkor lehet tudományos szempontból is számításba venni, ha a társadalomtudományokból “száműzzük” az univerzalisztikus koncepciókat (Chatterjee, 1993: 167–168). Ez a kulturális determinizmus vagy “indigenizmus” eredetileg semmi esetre sem indiai jelenség, hanem inkább a gyarmatbirodalmak egyetemeiről sugározhatott ki Dél-Ázsiába. Ott aztán erőteljes mértékben hozzájárult az “örök” és más “civilizációkkal” összeegyeztethetetlen Indiáról alkotott avítt kép fenntartásához, és véleményem szerint az indiai munkás-historiográfia meghatározó gondolati korlátjává vált.¹² Hiszen vitathatósága ellenére nagymértékben kijelölte a kutatás kereteit.

Mindenesetre azt is meg kell e helyütt jegyeznünk, hogy a gyarmati időszakban dolgozó munkások életmódjának alakulásáról íródott újabb tanulmányok között kétségtelenül találhatunk jó párat, amely nem ilyen statikus, dekontextualizált kultúrafogalommal dolgozik. Ellenkezőleg, egyes történészek pont azt az egyrészt a kisparaszti és törzsi szociokultúrális kötöttségek, másrészt az új proletariátus létfeltételei közti kölcsönhatást és feszültséget hangsúlyozták, amely létrehozta ezt a sokszínű és ellentmondásos munkáskultúrát. Raj Chandavarkar például úgy mutatta be a bombayi textilipart, mint szociális hálózatok összességét, melyek szülőföld, kaszt és vallás szerinti hovatartozáson alapultak, s a gyártól kezdve a lakótömbön át a kulturális intézményekig (pl. szakrális tánckörök és küzdősport-egyesületek) meghatározták a munkásélet mindennapjait, és összekapcsolták a munka-, hitel- és lakáspiacot. Az ipari negyedek kontextusában gyakran újradefiniálódott a szociokulturális összetartozás fogalma; igaz, hogy a “mukkadam” (ügynök) befolyásos személy volt, de másokkal is kellett konkurálnia, így nem tarthatott számot öröklött autoritásra. A “tradicionális” szociokulturális kötődéseknek nem feltétlenül kellett korlátozniuk a munkások kollektív cselekvőképességét: azok a textilmunkások, akik szülőfalujukban sokszor siralmas körülmények között tudtak fenntartani egy darab földet, nemritkán a lehető legnagyobb mértékben szorultak rá gyári fizetésükre, és a ratnagiri marathák kaszthálózatai lényeges szerepet játszottak az 1920-as évek végén gyakran hónapokig elhúzódó sztrájkmozgalmakban. Ezek a hálózatok ugyanakkor eszközök is voltak a konkurencia kezében a munkapiacon, például amikor a marathák megpróbálták kitiltatni a szövőhelyiségekből az “érinthetetlen” maharokat (Chandavarkar, 1994).

Janaki Nair a dél-indiai Kolar aranybányáinak vizsgálatakor mutatta ki, hogyan változott az “érinthetetlen” bányászok kasztbeli helyzetének jelentése anélkül, hogy veszített volna súlyából. Legtöbbjük tamil falvakból származott, ahol a lakosságon belül kisebbségben voltak, földművesként gazdasági függőségben éltek, és kasztbeli helyzetükből adódóan számos diszkrimináló szabálynak kellett magukat alávetniük (pl. a lábbeli viselésének tilalma). A Kolar Gold Fields bányáiban aztán hirtelen többségben találták magukat, és – ahogy azt dalaik is mutatják – a kegyetlen munkakörülmények ellenére a falusi élet megaláztatásai utáni társadalmi felemelkedésként és felszabadulásként élték meg új helyzetüket. Nem megszabadulni akartak tehát a kasztrendszertől, hanem inkább újraértelmezni státusukat. Saját egyesületeket alapítottak, nagy részük áttért a buddhista hitre (hogy kitörjenek a “hindu társadalomból”), elzárkóztak az Indiai Nemzeti Kongresszustól, és bár kisebb mértékben, de a kommunistáktól is, ugyanis azok nem foglalkoztak kielégítő mértékben az “érinthetetlenség” problémájával (Nair, 1998).

Samita Sen érvelése szerint a 19. századi Bengáliában a vidéki társadalmi-gazdasági viszonyok csökkentették a női munka értékét, a háztartásokban gyengítették a nők pozícióját, és többek között a menyasszonyért fizetett pénzt is fokozatosan felváltotta a hozomány (a lány szülei tehát nem hogy pénzt nem kaptak a kiesett munkaerő pótlására, hanem még nekik kellett a feleség eltartásához hozzájárulniuk). Ezért mentek különösen az özvegyek, a férjük által elhagyott vagy szorongató családi körülményeik elől menekülő asszonyok Kalkuttába, a jutagyárba. Az elit diskurzusokban a női gyári munkát gyakran a prostitúcióval azonosítják, bár ezzel a bélyeggel illették a nemek közötti kapcsolat igen eltérő, deviánsnak tekintett formáit is. Így az egyedülálló nők viszonylag magas arányából és abból a tényből adódóan, hogy a legtöbb férfi jutamunkás családja nélkül lakott Kalkuttában (hiszen a család a szülőfaluban élt és gazdálkodott a birtokon), a háztartások sajátos rendszere alakult ki a gyári településeken. A nők és férfiak ugyanis sokszor “időszakos házasságokra” léptek egymással, amelyek többnyire felbomlottak, amikor a férfi egy időre vagy véglegesen visszatért otthonába. A háztartás tehát – amely sok elemzésben az “örök” indigén kultúra centrumaként szerepel – többszörös, a vidéken és a városban is jelentős változáson ment keresztül (Sen, 1999).

Chitra Joshi az észak-indiai iparváros, Kanpur textilmunkásságának vizsgálata során rekonstruálta a kitartó falusi kötődéseket, a szociokultúrális korlátok tovább élését (például a különböző kasztba tartozók elkülönült étkezését vagy bizonyos társaságok bizonyos helyekről való kirekesztését), az erőszakos sztrájkok és hindu–muzulmán zavargások váltakozását, de ugyanakkor egy munkásidentitás létrejöttét is, amely a gyárak 1990-es években történt bezárásával fájdalmas módon elveszett. Ami a szorosabban vett “munkáskultúrát” illeti, a szerző kimutatta, hogy a textilmunkások semmiképpen sem a mindig készséges “nyersanyag” szerepét töltötték be, hanem a munkafolyamat során valamivel szabadabb mozgásteret tudtak maguknak szerezni (hosszabb pihenőidőket, a munkatempó csökkentését), amit a vezetéssel szemben a mindennapi függelemsértés eszközeivel értek el (Joshi, 1982, 1985, 1992, 1999).

Sokáig folytathatnánk még ezt a sort – kiváló tanulmányok készültek Bengália jutaiparáról (Das Gupa, 1994; de Haan/Sen, 1999; Ghosh, 2000), az indiai ültetvénymunkások kultúrájáról (Carter, 1995 és 1996) vagy Kelet-India szén- és acéliparáról (Simeon, 1995). E munkák mindegyike túllépett az absztrakt, a szociális kontextust figyelmen kívül hagyó, mechanikus ökonomizmuson, s helyette sokszínű, minden esetben konkrét, speciális szociokultúrális környezetből kinövő osztályformálódási folyamatokat rekonstruált. Ugyanakkor a munka világának kultúrtudományi vizsgálata még messze nem érte el lehetőségeinek határait. Példának okáért keveset tudunk még az indiai nyelvekben meglévő számos munkával kapcsolatos szó történeti jelentésváltozásairól (melyik periódusban mit jelentettek például a “naukari” vagy “mazduri” szavak?) – olyan téma ez, amelyet az európai historiográfiában már régen megvitattak.

Bár a kutatás horizontja a fent említett irányba nyitott, más területen már érzékelhetőek azok a gondolati korlátok, amelyek a dekontextualizálás, a “szociális tér” felosztása által keletkeztek. A kutatás berkeiben különös polarizáció figyelhető meg, ugyanakkor kialakulóban van egy még sajátságosabb konszenzus. A polarizáció lényege, hogy míg a “gyakorlatorientált” társadalomtudományok egyre inkább a “globalizáció”, a világ politikai-gazdasági integrációjának jelenségeivel foglalkoznak, a társadalomtörténetet a kikerülhetetlen kulturális differenciák, az ún. “identitás” vizsgálata dominálja. A társadalomtudósok körében elterjedt univerzalizmuskritika azoknak a globális integrációs momentumoknak és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi struktúráknak a relativizálásához, sőt néha teljes negligálásához vezet, amelyek az emberiség egyre nagyobb részének életét befolyásolják. A “fragmentáló álláspontot” olykor kifejezetten a “lapos homogenizálással” szembeni intellektuális ellenállásként dicsőítik.¹³ Ezeknek a főleg baloldali-alternatív értelmiségiek által képviselt pozícióknak az ambivalenciáját már a konzervatív és fundamentalista “politics of identity”-vel szemben is gyakran hangsúlyozták.¹⁴ Itt jön létre egy sajátos konszenzus a “társadalmi technokraták” és a “kulturalisták” között: a kutatást a valóság olyan fragmentumaira korlátozzák, amelyeket izolálnak az exogén tényezőktől, azaz tudatosan lemondanak a “mindent átfogó realitás” megközelítéséről.¹⁵

Ez az implicit elméleti konszenzus természetesen hatással van a dél-ázsiai munkás-historiográfia kutatási gyakorlatára. A történészek nagy része – ideértve olyanokat is, akik egyik fent nevezett intellektuális áramlathoz sem csatlakoznak – hajlik arra, hogy elmélyedjen az egyre specializáltabb mikrotörténeti részletek tanulmányozásában, miközben kevésbé tartja fontosnak az anyag makroszintű értelmezését. A “kulturális különbözőség” hangsúlyozása különösen az ökonómiai integráció problémáiról tereli el a figyelmet – ma már egyenesen a gazdaságtörténészek kultúrtudományokba való átáramlásáról beszélhetünk. Alig létezik olyan komparatív kutatási irány, amely közös és eltérő vonásaik alapján vizsgálná az általános integrációs tendenciák konkrét szociokultúrális válfajait.¹⁶ Még az egy nagy régión belüli összehasonlító tanulmányok is ritkák – ezért lógnak ki a sorból különösen azok a kérdésfelvetések, amelyek a “civilizációs határokon” átlépve azt vizsgálják, hogyan hatott a kapitalista világpiac létezése az afrikai és ázsiai gyarmatok munkakapcsolatainak kialakulására. Szemmel látható a kérdés kapcsán felmerülő legfontosabb gondolati korlát: a kutatók, úgy tűnik, képtelenek az integrációt és a differenciálódást ugyanazon egységes és mégis ellentmondásos világtörténeti folyamat két oldalának tekinteni. És ez a megállapítás elvezet tanulmányom második kulcsfogalmához, a teleológiához.

 

3. A szociális idő kontextusa: a “teleológia”-kritika megismerési korlátai

 

Míg a dél-ázsiai társadalomtörténészek körében a kultúralista univerzalizmuskritika befolyásos – bár nem vitathatatlan – szerepet játszik, a teleologikus történeti koncepcióktól való elhatárolódás széles körű konszenzuson alapul, és mindenütt szinte rituálészerűen nyilvánítják ki. Miért ne tennék, kérdezhetnénk – a történelem célmeghatározása valóban elfogadhatatlan, az ilyen állítás inkább azt a gyanút kelti, mintha az emberek múltjuk vagy jövőbeli szándékaik igazolására valamifajta célt lopnának bele a történelembe. A teleológia fogalmát azonban rendszerint polemikusan és nem egzakt értelemben használják. Kulcsfogalomként kétségtelen, hogy nem a manapság ritkán képviselt elképzelés ellen szól, amely szerint a világ valamely előre meghatározott cél felé halad, hanem elsősorban annak vizsgálata ellen irányul, hogy az emberi társadalom történelmi fejlődésében vannak-e nyilvánvalóan immanens tendenciák.

A dél-ázsiai történészek körében jelenleg tapasztalható teleológiaellenes konszenzus oka, véleményem szerint, nem annyira a kutatás tárgyában, mint inkább saját korunk szellemi atmoszférájában keresendő. A kudarcot valló liberális modernizációs koncepciók, melyek felszínre hozták a holisztikus, globális problémákat, az antikapitalista kísérletek és utópiák hitelvesztése, a dekolonizációt követően a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakat dicsőítő illúziókban való csalatkozás, a történetileg egyedülálló természettudományos, technikai és gazdasági fejlődés összekapcsolódása a szintén példátlan mértékű erőszak és pusztító potenciál elszabadulásával – mindezek az 1970-es évektől kezdve a társadalmak nagy részében a fejlődéselméletekkel szembeni szkepszist és elutasítást, valamint a történeti folyamatok változásai és előrejelzései iránti csökkenő érdeklődést vonták maguk után. A társadalomtudományi trendek paradoxonjai semmiben sem maradnak el a materiális világ paradoxonjaitól: habár a 20. század második felétől kezdve nemcsak az emberiség történetének legnagyobb technológiai transzformációja zajlik, hanem egy világméretű szociális és kulturális forradalom is¹⁷, és a globális integrációs folyamatok következtében az államok és társadalmak egymástól való függése egyre közvetlenebbül és egyre több ember számára érzékelhető, akik mindennapjaikban sokszor tehetetlenül állnak szemben a globális erők nyomásával, számos történész elzárkózik az új ismeretek megszerzésétől, s szívesebben gondolkodik fejlődés nélküli kategóriákban. Ahogyan egyes tudósok a differencia és identitás fogalmainak fenntartásával – tehát a szociális tér kutatási kontextusának feladásával – reagálnak a globalizáció integrációs hatásaira, az ezzel együtt járó fejlődési dinamikát olykor az egységes időről és az emberiség közös jövőjéről kialakított kép dekonstruálásával – azaz a szociális idő kontextusának feloldásával – igyekeznek helyettesíteni (ld. például Hölscher, 1999: 224–229).

Véleményem szerint a dél-ázsiai társadalomtörténet “teleológiaellenes” retorikáját megint csak ezzel a “globális” hátérrel együtt érthetjük meg. Legradikálisabb, “posztmodern” formája a társadalom változásának folyamatait mint puszta diszkurzív jelenségeket állítja elénk. Az elmélet követői azért kívánják meghaladni az “átmenet nagy narratíváit”, amelyek a homogenizáló hatalmi diskurzust jelenítik meg, hogy utána kifejleszthessék a szociológiai kutatás sajátos, “indigenisztikus” formáit (vö. Chakrabarty, 1998). Mivel Dipesh Chakrabarty, ennek az elméleti irányvonalnak a legbefolyásosabb képviselője, mint ahogyan fent megmutattuk, alapjában véve statikusnak és állandónak tartja a jutamunkások “indigén” kultúráját, az esetleges fejlődési tendenciák kérdése fel sem merül munkáiban. Ugyanakkor a teleológiaellenes konszenzusnak az “indigenisztikus” áramlatoknál jóval messzebbre nyúló hagyományai vannak, szellemi gyökerei sokkal régebbiek és sokrétűbbek, mint a posztmodern, amely például az univerzalisztikus “tranzitológiai narratívák” elutasításában közeli rokonságot mutat a 20. század közepén Karl Popper által megfogalmazott “holisztikus historicizmus”-kritikával – ez alatt Popper azokat a nagyon különböző elméleteket foglalta össze, amelyek a történelem “nagy fejlődési tendenciáinak”, ill. “szükségszerű fejlődésének” létezéséből és megismerhetőségéből indultak ki (Popper, 1987).

Ezt a konszenzust bizonyára az is erősíti, hogy a legtöbb olyan történeti munka, amelyektől a mai társadalomtörténet eredeztethető, olyan lineáris evolucionizmusban gondolkodott, amelyet nem lehetett alkalmazni a vizsgált jelenségek ellentmondásos tendenciáira. A kapitalizmus (alias “modernizmus”) sem Dél-Ázsiában, sem a világ többi részén nem fejlődött egységesen, hanem egyszerre divergáló és egymással összefüggő módon. Ennek megfelelően a munka világának társadalmi szerveződései sem formálódtak homogén “munkaviszonnyá” – legalábbis a dél-ázsiai térségben megfigyelhető a munkaviszonyok és szociális formák hihetetlen sokfélesége, makacs egymás mellett élése, sőt újfajta diverzifikációja is. A történeti gyökerek (mint például a bedolgozórendszer esetében) sokszor messzire, a gyarmatosítás előtti időkre nyúlnak vissza, amelyek azonban minden konkrét esetben különböző módon integrálódtak az adott történelmi kontextusba. A tanulmány végén erre a pontra még visszatérünk.

Először azonban ki kell mutatnunk, hogy a fejlődés problematikájának tabuként való kezelése hogyan teremtett még a dél-ázsiai munkástörténet újabb kiváló tanulmányaiban is gondolati korlátokat. Így például Raj Chandavarkarnak a bombayi textilmunkásokról írott alapos és számos tekintetben úttörő jelentőségű tanulmányában a “teleológia” (ami alatt jelen esetben egyértelműen a lineáris evolucionizmus értendő) elutasítása a “történeti egybeesés” hangsúlyozásával jár együtt – amely fogalom nem annyira a véletlenszerűséget, mint inkább a szituáció általi meghatározottságot emeli ki. Ennek megfelelően Chandavarkar monográfiája (1994) egy történelmi atlaszhoz hasonlítható: különböző “térképek” mutatják be a társadalom szereplőinek mindig egy adott történelmi pillanatban meglévő bonyolult kapcsolati szövedékét, amelyet aztán úgyszólván “befagyasztanak”. Megtudhatjuk, milyen kapcsolatban álltak a “jobber”-ek (“sardars”) a gyárak technikai személyzetével, a proletárok bérkaszárnyáinak főbérlőivel (“chawls”), a gabonakereskedőkkel és pathanikus pénzhitelezőkkel, a “szomszéd főnökökkel” (“dadas”) és küzdősport-egyesületeikkel (“akharas”), az informális “szomszédbizottságokkal” és elvtársi lakóközösségekkel és nem utolsó sorban a “klienseikkel”, munkakolóniájuk tagjaival. Benyomást szerzünk azoknak az embereknek az ingatag helyzetéről, akik sem parasztok, sem ipari munkások nem lehettek teljes egészében, mert a gyarmati agrárpolitika vidéken adósságokba hajszolta őket, ugyanakkor a bombayi bérmunka feltételei túl kegyetlenek, a bérek pedig túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy a munkások önként feladják falusi megélhetési bázisukat. Megtudhatjuk, hogy a vallás vagy kaszt szerinti hovatartozáson alapuló “hálózatok” hogyan szabdalták olyan szegmensekre a munkásságot, melyek között a munkaerőpiacon sokszor konkurencia alakult ki; hogyan használta ki ezt a szegmentizálódást a gyárvezetés bizonyos helyzetekben (például 1929-ben) a sztrájktörés előmozdítására és ebből következően a meglévő konfliktusok felerősítésére, amelyek aztán többek között a hinduk és muzulmánok közti erőszakos villongásokhoz vezettek; és hogyan lehetett ugyanezeket a hálózatokat, megint csak más szituációkban a munkásosztály harcának érdekében mobilizálni. Ami azonban hiányzik, az a fejlődési irányok összefüggésének felmutatása – az ellentmondásos események és strukturális elemek sokszor az “egyrészt-másrészt” megfogalmazásban állnak egymás mellett anélkül, hogy rendszerbe foglalva és időbeli perspektívát nyerve állnának egymással kapcsolatban. Nem csak erre a kétségtelenül sok erényt felmutató tanulmányra jellemző, hogy a kronológia és a pontos időbeli folyamatok iránti érzékenység elsősorban a gazdasági körülményekre korlátozódik, amelyek közül az első világháború és a világgazdasági válság például szembetűnő fordulópontokat jelentettek. Ami a társadalmi folyamatokat, a munkások életét meghatározó viszonyok fejlődését illeti, itt – hogy kissé sarkítva fogalmazzunk – az ábrázolást bizonyos időtlenség jellemzi. Sok más kortárs munkához hasonlóan a “teleológiatabu” “gondolati korlátja” épp abban nyilvánul meg, hogy a lineáris evolucionizmusról való indokolt lemondás a periodizáció analitikus eszközének teljes körű feladásához is vezet.

Mindeközben a gazdagon dokumentált anyag rámutat a munka világának vitathatatlanul lényegi transzformációs folyamataira: habár a textilmunkásság falusi kötődése megdöbbentően stabilnak bizonyult, Chandavarkar felhívja a figyelmet arra, hogy azoknak a munkásoknak az aránya, akik szülőfalujukban közeli hozzátartozóik által fenntartott földbirtokkal rendelkeztek, meglehetősen lecsökkent a gyarmati időszak végére, miközben felerősödött a városi életmóddal való azonosulás, amely a fiataloknak a városokba való beáramlásában és házastársuk utánuk költözésében is megnyilvánult. A hosszabb időszakot átfogó történeti munkák között is vannak olyanok, mint például Chitra Joshi érdekes tanulmánya (1999), amelyek ugyanebbe az irányba mutatnak (anélkül, hogy a szerzőnő a témát mélyebben kimerítené), vagy Mark Holmströmnek a dél-indiai Bangalore ipari munkásairól írott iparszociológiai tanulmánya, amely a társadalmi “identitás” kialakulásának ellentmondásos, de mégiscsak érzékelhető transzformációira mutat rá (Holmström 1976). Ezeket a folyamatokat legérzékenyebben talán Janaki Nairnak a Kolar Gold Field-i bányászat százéves történetéről írott tanulmányai ábrázolják. A szerzőnő ezekben azt vizsgálja, hogy a “kapitalista ügynökségeknek” köszönhetően hogyan váltak a szülőfalujukban kisebbségben élő, diszkriminációk sújtotta paraiyar-földművesek új környezetükben a helyi többséget alkotó “adi-dravidákkᔹ⁸, akik az életveszélyes bányamunka és a bányaigazgatóság megalázó felügyelő módszerei ellenére is javítani tudtak szociális helyzetükön. Ma ugyanazok az “ügynökségek” e bányászok utódait a bányák privatizációjával és bezárásával a high-tech-metropolisz Bangalore nyomornegyedeibe irányítják, ahol az urbánus kisebbség bizonytalan jövője vár rájuk. Nair arra is rámutat, hogy ezek az “érinthetetlen” tamilok az őket körülvevő változó társadalmi feltételeket mindig jól elsajátították, és felhasználták saját kasztbeli identitásuk újradefiniálására (Nair, 1997 és 1998).

Különösen akkor látszik szükségesnek a társadalmi kontextusnak a történeti változások nem-lineáris elméleteivel való elemzése, amikor manapság a régen meghaladottnak hitt foglalkoztatási viszonyok visszatéréséről beszélhetünk. Különösen a munkásokat alkalmazásba vevő, majd őket közvetítői díj fejében vállalkozóknak továbbadó “subcontractor” szerepére tekintettek kezdettől fogva úgy, mint a kapitalista termelés fejlődésével összeegyeztethetetlen intézményre (ld. például Braverman, 1998:43). Jelenléte Indiában a legkülönbözőbb formákban már a 18. századtól kimutatható: kezdve a kis munkáscsoportokat felügyelő “jobber”-ektől a munkaerőt toborzó vállalkozókig, akik saját embereiket bízták meg több munkakolónia felügyeletével. A “subcontractorok” visszatérése ismét bebizonyította a lineáris fejlődési modellek és azon elméletek tarthatatlanságát, amelyek a munkafeltételek homogenizálásából indulnak ki. A jelenlegi tudományos diskurzus azonban gyakran megmarad e megállapítás szintjén és a formális hasonlóságot, valamint ezen foglalkoztatási viszonyok hosszú történelmi periódusokon keresztüli fennmaradását hangsúlyozzák. Számomra úgy tűnik, kevés figyelmet kap a szociokulturális és gazdasági kontextus változása, amelyben a termelésszervezés formái mindig is realizálódnak: Madrasz gyarmati kikötővárosban a 18. században például elsősorban azért alkalmaztak a gyarmati hatóságok a rakodómunkásoknál “subcontractor”-t, mert a gyarmatosítás előtti idők állandó munkaerőhiánya és a kulturális korlátok miatt saját maguk nem tudtak folyamatosan megfelelő létszámú munkásról gondoskodni (Ahuja, 2002). A 20. század elejének bombayi textilgyárai ezzel szemben a szinte mindig telített munkaerőpiac és a gyarmati gazdaság feltételei között működtek, amelyek megnehezítették a befektetői hitelekhez való hozzájutást és az intenzív tőkebevonást igénylő üzleti stratégiákat. Ennek megfelelően azért alkalmazták a “subcontractor”-okat, hogy dolgozóik számát gyorsan tudják a piac ingadozásaihoz igazítani (Chandavarkar, 1994). Az indiai függetlenség kivívása után folytatott iparpolitika a tőkeerős termelés kiterjesztéséhez és a “subcontractor”-ok jelentőségének viszonylagos csökkenéséhez vezetett. Hogy ez a szerep ma ismét megjelent, az az indiai és transznacionális vállalatok üzleti stratégiájának része, akik ismét óvatosak a hosszú távú befektetésekkel és inkább alacsonyabb produktivitással számolnak, hogy a felmondási és munkavédelmi törvények kijátszása, a szakszervezetek kiiktatása, a bérek csökkentése és a teljesítmény koncentrálása révén rövid távon nagy profitra tegyenek szert és magas osztalékokat fizethessenek. A pénzügyi piacok globalizációja, amely ezen üzleti stratégiák hátterében áll (Patnaik, 1999), kétségtelenül újabb összefonódásokat von maga után, s így az indiai munka világa még közvetlenebbül függ a metropoliszok gazdasági ritmusától. Ez a folyamat azonban nem vezet a modernitás előtti munkaszervezeti formák eltűnéséhez, hanem, ahogyan azt a “subcontractor” példáján is látjuk, e régi szerepek felelevenedését eredményezi.

A kapitalista világpiaci integrálódás hosszú folyamatának jelenlegi fázisa tehát semmiképpen sem jelenti az élet- és munkakörülmények lineáris “modernizációját” és homogenizálódását, ami Zakir Hussein reményeinek kései beteljesedése lenne. Valójában pont a differenciált inkorporációnak lehetünk tanúi, amely a munkaszervezés egymással látszólag összeegyeztethetetlen technikáit a különböző országok “részvényértékének” megfelelően a legkülönfélébb módokon kombinálja, és eközben megőriz vagy felelevenít még olyan kora kapitalista formákat is, mint a “subcontracting” vagy a “bedolgozói rendszer”. Ez a folyamat megint csak differenciál, hiszen még tágabbra állítja a jóléti ollót és aktiválja az “etnikai” és vallási választóvonalakat, sőt, olykor újabbakat is létrehoz. Ugyanezt a gondolatmenetet követve jellemezte Eric Wolf a munka kapitalizmuson belüli történetét úgy, mint “a különbözőségek hangsúlyozásához vezető [folyamatot], amely az egységesítés által épp a társadalmi ellentéteket és törésvonalakat erősíti (Wolf, 1991: 530).

A munka világának jelenlegi változásai szükségessé teszik e folyamat pontosabb megértését. Ha sikerülne ezen ismerethiányokat pótolni és a fent vázolt gondolati korlátokat leküzdeni, akkor talán az indiai társadalomtörténet fejlődése is más, kevésbé kontemplatív irányt vehetne. Egy jövőorientált munkaszociológia pedig a mindig változó “konstans tényezőkben” is felfedezhetné a modern, globális összefonódásokkal teli munkástörténet fejlődési összefüggéseit.

(Fordította: Pete Nóra)

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Ahuja, Ravi 2000, “Geschichte der Arbeit jenseits des kulturalistischen Paradigmas. Vier Anregungen aus der Südasienforschung”, in: Jürgen Kocka und Claus Offe (Hg.): Geschichte und Zukunft der Arbeit, Frankfurt a.M./New York: Campus, S. 121–134.

Ahuja Ravi 2002, “Subcontractors in Early Colonial South Asia: the Case of the Madras Maistries”, in: J. Lucassen und R. Saptari: Subcontracted Labour in Asia, Richmond (Surrey): Curzon Press

Bagchi, Amiya Kumar 1990, “Working Class Consciousness”, Economic and Political Weekly 25, PE54–PE60.

Beck, Ulrich, Schöne neue Arbeitswelt. Vision: Weltbürgerschaft, Frankfurt/New York 1999

Bhattacherjee, Debashish 2000, “Globalising Economy, Localising Labour”, in: Economic and Political Weekly (október 14.), 3758–3764.

Breman, Jan 1997, “Labour Get Lost: A Late-Capitalist Manifesto. A Stylised Summary and a Critique”, in: 1999. Zeitschrift für Sozialgeschichte des 20. und 21. Jahrhunderts 12,1, 83–104.

Breman, Jan 1999a, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Formal Sector: An Introductory Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 1–41.

Breman, Jan 1999b, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Informal Sector: A Concluding Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 407–431.

Carter, Marina 1995, Servants, Sidars and Settlers. Indians in Mauritius, 1834–1874, Delhi: OUP

Cartter, Marina 1996, Voices from Indenture. Experiences of Indian Migrants in the British Empire (in: New Historical Perspectives of Migration Series), London/New York: Leicester University Press

Chakrabarty, Dipesh 1989, Rethinking Working-Class History. Bengal 1890–1940, Princeton: PUP

Chakrabarty, Dipesh és mások 1998, Culture in Working Class History: A Discussion, Working Paper 3, Labour History Series, V.V. Giri National Labour Institute, Noida.

Chakrabarty, Dipesh és Ranajit Das Gupta (é. n.), Some Aspects of Labour History of Bengal in the Nineteenth Century: Two Views (Occasional Paper No. 40, Centre for Studies in Social Sciences, Calcutta)

Chandavarkar, Rajnarayan 1994, The Origins of Industrial Capitalism in India: Business Strategies and the Working Classes in Bombay, 1900–1940 (CSAS 51), Cambridge: CUP

Chandavarkar, Raynarayan 1998, Imperial Power and Popular Politics. Class, Resistance and the State in India, c. 1850–1950, Cambridge. CUP

Chatterjee, Partha 1993, The Nation and its Fragments. Colonial and Postcolonial Histories, Princeton: Princeton University Press

Das Gupta Ranajit 1994, Labour and Working Class in Eastern India: Studies in Colonial History, Calcutta: K. P. Bagchi

Das Gupta Ranajit 1996, “Indian Working Class and Some Recent Historio­graphical Issues”, Economic and Political Weekly 31,8, S. L27–L31.

Ghosh, Kaushik 1999, “A Market for Aboriginality: Primitivism and Race Qualification in the Indentured Labour Market of Colonial India”, in: G. Bhadra, G. Prakash és S. Tharu (Hg.): Subaltern Studies X. Writings on South Asian History and Society, New Delhi: OUP

Ghosh, Parimal 1990, “Communalism and Colonial Labour. Experience of Calcutta Jute Mill Workers, 1880–1930”, EPW 25 (“8. Juli 1990), PE61–PE72.

Ghosh, Parimal 2000, Colonialism, Class and a History of the Calcutta Jute Millhands 1880–1930, London: Sangam Books

de Haan, Arjan és Samita Sen 1999 (Hg.): A Case for Labour History. The Jute Industry in Eastern India (Department of History, University of Calcutta, Monograph 17), Calcutta: K. P. Bagchi

Heuzé, Gerard (Hg.) 1992, Travailler en Inde (Collection Purusartha 14), Paris: Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales

Hobsbawm, Eric 1994, Age of Extremes. The Short Twentieth Century, 1914–1991, London: Michael Joseph; magyarul: A szélsőségek kora (fordította: Baráth Katalin), Pannonica, Budapest 2002

Hobsbawm, Eric 1998, Wieviel Geschichte braucht die Zukunft? München/Wien: Carl Hanser

Homström, Mark 1976, South Indian Factory Workers: Their Life and Their World, Cambridge: CUP

Hölscher, Lucian 1999, Die Entdeckung der Zukunft, Frankfurt a. M.: Fischer.

Joshi, Chitra 1982, “Kanpur Textile Labour: Some Structural Features of Formative Years”, EPW 16, 44 (különkiadás), 1823–38.

Joshi, Chitra 1985, “Bonds of Community, Ties of Religion: Kanpur Textile Workers in the Early Twentieth Century”, IESHR 22, 3, 251–280.

Joshi, Chitra 1992, “The Formation of Work Culture: Industrial Labour in a North Indian City (1890s–1940s)” in: Heuze 1992

Joshi, Chitra 1999, “Hope and Despair: Textile Workers in Kanpur in 1937-38 and the 1990s”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, S. 171–203.

Kerr, Ian J. 1997, Building the Railways of the Raj, 1850-1900, Delhi: OUP

Van der Linden, Marcel (Hg.) 1993, The End of Labour History? (International Review of Social History 38, Supplement 1), Amsterdam: CUP

Mohapatra, Prabhu 1998, “Situating the Renewal: Reflections on Labour Studies in India”, Working Paper 2, Labour History Series, V. V. Giri National Labour Institute, Noida

Morris, Morris David 1965, The Emergence of an Industrial Labour Force in India: A Study of the Bombay Cotton Mills, 1854–1947, Berkeley/Los Angeles: UCP

Nair, Janaki 1997, After the Gold (dokumentumfilm, 60 perc)

Nair, Janaki 1998, Miners and Millhands. Work, Culture and Politics in Princely Mysore, New Delhi: Sage

Neetha N. 2000, “Labour Relations under Subcontracting in Tirupur Knitwear Industry” kiadatlan kézirat, elhangzott: 2nd Conference of Indian Labour Historians, Noida, 2000. március 16–18.

Parry, Jonathan P., Jan Breman és Karin Kapadia 1999 (Hg.), The Worlds of Indian Industrial Labour (= Contributions to Indian Sociology, Occasional Studies 9), New Delhi/Thousand Oaks/London: Sage

Popper, Karl 1987, Das Elend des Historizismus (6. átdolgozott kiadás), Tübingen: J. C. B. Mohr

Randeria, Shalini 1998, “Colonized Futures, Shared Histories and Entangled Modernities” (kiadatlan kézirat, elhangzott az Institut für Kulturwissenschaft Essen éves konferenciáján)

Rothermund, Dietmar (Hg.) 1995, Indien. Kultur, Geschichte, Politik, Wirtschaft, Umwelt. Ein Handbuch, München: Beck

Roy, Tirthankar 1999, Traditional Industry in the Economy of Colonial India (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Sarkar, Sumit 1997, Writing Social History, Delhi: OUP

Sen, Samita 1999: Women and Labour Under Late Colonial India. The Bengal Jute Industry (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Simeon, Dilip 1995, The Politics of Labour Under Late Colonialism. Workers, Unions and the State in Chota Nagpur 1928–1939, New Delhi: Manohar

Wolf, Eric R. 1991, Die Völker ohne Geschichte. Europa und die andere Welt seit 1400, Frankfurt a. M./New York: Campus

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ Jelen tanulmány kritikai vizsgálat alá veszi a dél-ázsiai munkás-historiográ­fiában folyó vitákat és a “globalizált” szellem- és társadalomtudományok őket meghatározó áramlatait. Mint ilyen egy hosszabb távú vállalkozás második része. Az indiai munkás-historiográfia kultúralisztikus fordulatát elemző korábbi tanulmány: Ahuja 2000.

² Erre az elképzelésre épült az 1919-ben alakult ILO, amely 1929 óta állandó képviselettel rendelkezett Indiában, s egyre nagyobb befolyást gyakorolt mind a gyarmatosítók munkatörvénykezésére, mind az Indiai Nemzeti Kongresszus politikájára. A tudományos életben ezt a koncepciót M. D. Morris óriási hatású (és kétségtelenül nagyon fontos) tanulmánya (1965) képviselte.

³ Ezt sürgeti többek között a C. H. Beck Kiadónál nemrégiben megjelent “India-kézikönyv” (Rothermund, 1995: 529–530) is, amelyben a “liberalizációs” fejezet szerzője, H. C. Rieger, őszintén felháborodik azon, hogy manapság még a “Störenfriedeket” sem lehet egykönnyen elbocsátani. Alapos és tanulságos kritikához ld. Breman 1997 és 1999b. A vita jelenlegi állásához ld. The Hindu, 2000. december 17.

⁴ A Bretton Wood Intézet környezetében figyelhető meg ez a perspektívaváltás, amely például az 1995-ös World Development Reportban is kifejezésre jut, idézi: Breman 1999b:429.

⁵ Álljon itt példaként néhány monográfia és tanulmánykötet: Chakrabarty 1989, Heuzé 1992, Chandavarkar 1994 és 1998, Bahl 1995, Carter 1995 és 1996, Simeon 1995, Kerr 1997, Nair 1998, de Haan/Sen 1999, Parry/Breman/Kapadia 1999, Sen 1999, Ghosh 2000.

⁶ Kritikai elemzéseket ld.: Breman 1999a, Mohaparta 1998

⁷ A chotanagpuri (Jharkhand) ültetvénymunkások “rasszista kategorizálásához” lásd például Ghosh 1999.

⁸ Vö. Kerr 1997, aki erősen kapcsolódik Bravermannhoz, valamint Chandavarkar 1994.

⁹ A “vulgármarxizmus” fogalmának használata semmiképpen sem hivatott e szerzők integritását kétségbe vonni. Sokkal inkább Hobsbawmra utalok itt, aki a marxizmussal csak laza kapcsolatban álló szellemi áramlatokat nevezi így: Hobsbawm 1998: 193–194.

¹⁰ Vö. egy jelentős marxista munkás-historiográfus önkritikus visszaemlékezését: Das Gubta 1996. Az indiai munkásvilágról szóló modernizációs és marxista irodalmak összemosása ellen tiltakozik szellemes cikkében Mohapatra (1998).

¹¹ Mindenképpen említésre méltó az 1982 óta már 11 kötetben megjelent “Subaltern Studies” c. sorozat.

¹² A késői “subaltern studies school” kritikájához ld.: Sarkar 1997, 3. fejezet

¹³ A “fragmentáló álláspont” jelentősége részben az, hogy ellenáll a lapos homogenizálásnak, és küzd a nemzet és a jövő politikai közösségének más, potenciálisan gazdagabb definícióiért. A Gyan Pandeytől származó idézet Partha Chatterjee könyvének mottójában szerepel (1993).

¹⁴ Ld. például Sarkar 1997, 3. fejezet

¹⁵ Sumit Sarkar már korán rámutatott arra a megdöbbentő hasonlóságra, amely a Chatterjee-hez és Pandeyhez hasonló posztmodern szerzők ismeretelméleti feltevései és azon tételek között, melyeket Karl Popper fogalmazott meg fél évszázaddal ezelőtt – elsősorban marxizmuskritikaként – íródott “A historicizmus nyomorúsága” c. művében. (Sarkar, 1997:102).

¹⁶ Raj Chandavarkar (1998) legalább felvetette ezeket a kérdéseket, és Prahbu Mohapatra Indián belüli és Indián kívüli ültetvénymunkásokról szóló összehasonlító tanulmányai is ebbe az irányba mutatnak. A dél-ázsia kutatáson belül az a Paul Craven és Douglas Hay által vezetett projekt tűnt nagyon sokat ígérőnek, amely a Nagy-Britanniában és az összes brit gyarmaton uralkodó “master in servant law”-t vizsgálta.

¹⁷ A parasztság létszámának hihetetlen mértékű csökkenése, aminek következtében ez a réteg először az elmúlt évszázadban került a világ népességén belül kisebbségbe, éppúgy e folyamatok része, mint az egyetemet végzettek számának állandó növekedése vagy a nemek és generációk közötti kapcsolatok transzformációja. Ld. Eric Hobsbawmnak a 20. század történetéről írt kiváló munkáját (1994).

¹⁸ “Ősdravidák”, ahogy az “érinthetetlen” tamilok nevezik magukat, hogy elhatárolódjanak a “paraiyar”-hoz hasonló régi diszkriminatív megjegyzésektől.

Amazónia jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatás intézményei éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkkel való kapcsolat azonban továbbra is tekintélyelvű, illetve patrónusi-kliensi természetű. E politika negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdések megoldását is.

 

E tanulmány¹ a politikai részvételnek azokat az új formáit elemzi, amelyek az 1990-es évektől fogva mutatkoztak meg a brazíliai Közép-Amazóniában. Az új körülmények között, amelyeket a brazil politikában ismét érvényesülő demokratikus tendenciák és a környezetvédő mozgalmak nemzetköziesedése eredményezett, az amazóniai térségben kialakult egy alternatív politikai háló, amelyben a korábban marginalizált társadalmi szereplők – amerindiánok, bérmunkások és határvidéki földművesek² – szövetkeztek környezetvédőkkel, szakszervezeti vezetőkkel és papokkal. E többszintű hálón keresztül egyszerre érvényesül erős nyomás a közösségek szintjéről “alulról fölfelé”, illetve nemzetközi szintről “felülről lefelé” – egyfelől a helyi politikában, ahol az alapvető közellátásban mutatkoznak jelentős eredmények, másfelől a szövetségi politikában, ahol az ökológiai tartalékok és az indián rezervátumok kijelölésének kérdése dől el. A hagyományos és modern patronátusokra épülő brazil szövetségi államok és régiók szintjén azonban a politikai cselekvésnek erős korlátai vannak. Mint látni fogjuk: az új, alternatív politikai háló maga is a patronátusok új formáira épül, amelyek a helyi döntéshozás körét leszűkítik.

A patronátus, per definitionem, a köz- és magánjavak, illetve -ellátás hozzáférhetőségét határozza meg egy hierarchizált bürokrácián belül szervezett közvetítők révén, az általános, országos szinttől egészen a helyi szintekig³ .

Az alábbiakban bizonyítani kívánjuk, hogy Amazóniában a társadalomra és a környezetre ható folyamatok zömét hierarchizált formában, “felülről lefelé” irányítják, ami nem más, mint patronátus, csupán más köntösben. Nevezhetjük persze “mai”, “alternatív” vagy “posztmodern” patronátusnak is, de ettől még az marad, ami – s éppen ez a súlyos hibája. Politikai következménye ugyanis: elhibázott döntések sorozata, amiket távol székelő környezetvédő patrónusok hoznak, naiv és felszínes ismeretekkel Amazónia társadalmi valóságáról.

 

A patronátus ma, avagy a császár új ruhája

 

A 60-as évek társadalomfejlődésében megkérdőjeleződik a weberi modell, miszerint a hagyományos patrónusi politikától egyenes vonalú az átmenet a modern, egyéni érdemeken alapuló politikához. A weberi felfogás szerint a hagyományos politika patronátusok hálózatára épül, kettős természetű, személyes kapcsolatokon keresztül, amelyekben keveredik a magán- és a köztulajdon, a társadalmi helyzet pedig aszerint öröklődik, hogy ki milyen mértékben fér hozzá földhöz és más mezőgazdasági termelési eszközökhöz. Az iparosult országokban működő modern politikára a választásokon való tömeges részvétel, az általános érvényű racionális bürokrácia és a társadalmi mobilitás jellemző, amik együttesen a kormányzás demokratikus formáit erősítik.

A modern politikai rendszerek eszményítését elsőként a neomarxisták bírálták, akik a hidegháború korszakában az egyéni érdemeket hangoztató kapitalista társadalom mítosza mögött megbújó ideológiai tartalmat vonták kétségbe (Frank, 1969; Wallerstein, 1979). Őutánuk a neopopulisták kritizálták a felduzzadt és gyenge hatékonyságú állami bürokrácia önkényes működését, amely jóval többet munkálkodott azon, hogy megtartsa tulajdon kiváltságait, mintsem hogy felzárkóztassa a peremre szorult társadalmi csoportokat (Bideleux, 1985; Chambers, 1983; Lipton, 1977; Schumacher, 1974). A legutóbbi időkben már az alternatív, civil szervezetek iránt is egyre növekszik a bizalmatlanság neoliberális dogmatizmusuk, valamint a gazdasági és politikai hatalom hagyományos csatornáihoz fűződő elvtelen kapcsolódásuk miatt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. A civil szervezetek immár nem az alternatív politika mozgatói, sokkal inkább egyfajta globális patronátus hálózatának központi egységei (Hume és Edwards, 1997; Friedmann, 1992; Kaufman, 1997; Menike, 1997; Roninger, 1994; Tegegn, 1997).

[…]

Tanulmányunk a politikai patronátus három formáját veszi elemzés alá Közép-Amazóniában. Először a premodern patronátus történelmi átalakulását vizsgálja meg abban az átmeneti időszakban, amely az 1970-es évektől kezdve a fejlődő országokra jellemző állapotokhoz vezetett. Ez a politikai folyamatokban bekövetkezett változás a helyi gazdaság átalakulásával párhuzamosan következett be, amelynek alapja az őserdei kitermelés helyett a mezőgazdaság, az állattenyésztés, a kereskedelem és a szolgáltatás lett. Ezt követően kerül sor a régió modern politikájában beállt válság elemzésére 1990 után, amit országos szinten az egymást követő liberális kormányok idéztek elő, miközben kialakulófélben voltak olyan új politikai-gazdasági formák is, amelyek szervesen kapcsolódtak a hagyományos politika mozgásteréhez, vagy éppen konfliktusokhoz vezettek ugyanezen a területen.

 

Amazónia döntő ütközete

 

Az 1990-es években Amazónia igazi csatamezővé vált, ahol vidékfejlesztők, környezetvédők és populisták érdekei csaptak össze – a tét pedig az amazóniai őserdő jövője volt. Az új észak–déli közlekedési tengely létrejöttével, amely a régi kelet–nyugati tengelyt szeli keresztbe Közép-Amazóniában, és csatlakozik a még épülőfélben lévő, Venezuelát, a Guyanákat, a brazíliai Amapá és Roraima államokat összekötő harmadik tengelyhez, Közép-Amazónia bekebelezési gyakorlatának folytathatósága kritikus kérdéssé vált az egész régió jövőjére nézve (Becker, 1999; Colchester, 1997).

Közép-Amazónia Dél-Amerika legnagyobb fennmaradt őserdei tömbjének középső részét foglalja el. Ezen a területen az őserdő belül még érintetlen, a mezőgazdasági határ azonban több helyütt is nyomul előre: 1. Rondónia és a Mato Grosso felől északi irányban, átlépve a transzamazóniai autópálya (BR–232) vonalát Apuí és Humaitá között; 2. Parától nyugat felé párhuzamosan ugyanezzel az úttal; 3. Manaustól észak, Boa Vistától pedig dél felé a BR–174-es, a BR–170-es és a BR–210-es út mentén. Ezek a terjeszkedési frontvonalak, amelyek Közép-Amazóniát vízszintesen és függőlegesen is átszelik, alkalmasak rá, hogy feldarabolják a régiót, mezőgazdasági vidékké változtassák és elindítsák benne az urbanizációt.

A szerző 1997 óta két, francia–brazil együttműködésben megvalósuló és számos szakterületet érintő projekt kidolgozásában vesz részt, amelyek azt próbálják felbecsülni, milyen mértékig folytatható brazil Amazónia fejlesztése. E feladat hozta többek között, hogy a helyi politikát és a politika tagolódását a lehető legszélesebb skálán tanulmányozzuk, összesen tizenhat közigazgatási egységben, az Amazonas állam dél részén található Humaitától a Roraima állam északi részén fekvő Pacaraimáig. […] Célunk az volt, hogy a politikát regionális és országos kontextusba állítva, több szempontot szem előtt tartva elemezzük és értékeljük a patronátusi hálózatokat. Ebben a regionális perspektívában hasonlítottuk azután össze és ütköztettük egymással a politikai tevékenység formáit azokon a vidékeken, ahol a földművelés és az állattenyésztés jelentős területeket hódított már meg, illetve ott, ahová a civilizációs terjeszkedés nem ért még el, s a lakosság csupán a folyók partján foglalkozik halászattal és kisparcellás növénytermesztéssel. […]

 

A gumiültetvények premodern politikájától a fejlődés modern politikájáig

 

 

Változás a helyi politikai hatalom alapjaiban

Brazília túlnyomórészt mezőgazdasági régióiban a premodern és a modern patronátus hálózatai, amelyek a helyi politikát az állami és országos vérkeringésbe kapcsolják, minden esetben egy központosító, hierarchikus láncolaton keresztül működnek, amely láncolaton belül munkaalkalom, közellátás és bármilyen közjó csakis szavazatok ellenében remélhető. Brazíliában az 1930-as években megindult iparosodásához kapcsolódó vidéki érdekeltségű csoportok fokozatosan a városi-ipari csoportoknak rendelődtek alá, és ez a folyamat tükröződik a közigazgatási egységeknek és az egyes államoknak a választókhoz fűződő, megváltozott politikájában is. A föld nélküli parasztok gazdaságilag ki voltak szolgáltatva a nagy földbirtokosoknak, a kistermelők pedig a területi felvásárlóknak, akik gyakran ugyanazok a nagybirtokosok voltak. Brazíliában a modern patronátusi hálózatok jellegükben viszonylag személytelenek, és azon alapulnak, hogy a hivatásos politikusok munkahelyeket és közszolgáltatásokat kínálnak azokért a szavazatokért cserébe, amelyek biztosítják újraválasztásukat a jól fizető tisztségekbe (Forman és Reigelhaupt, 1979; Greenfield, 1977; Hoefle, 1987; Leal, 1975).

A 60-as évek végéig Közép-Amazóniában a helyi politikai hatalom elsősorban az őserdei termékek (gumi, parágesztenye és gyanta) kereskedelmére épült, és csak másodsorban a vágóállat-tenyésztésre. A népesség nagy része elszórtan élt a folyók mentén, ahol kezdetleges eszközökkel önellátó földművelést folytatott, és őserdei terményeket gyűjtött piacra. A kisárukereskedők a városokban versenybe szállhattak és esetlegesen nyerhettek is helyi választásokat, hatalmuk alapja azonban elenyésző volt a seringalisták (az őserdei terményekre szakosodott szállítók) szavazatmozgósító kapacitásához képest.

A 70-es évek folyamán, amikor egyrészt jelentős mértékben zuhant az őserdei termények ára, másrészt tömeges állami beruházások indultak Amazónia fejlesztésére, szövetségi és állami köztisztviselők jelentek meg a régióban mint a helyi politikai hatalom letéteményesei. Mivel e köztisztviselők zöme seringalisták leszármazottja volt, a változás önmagában nem járt együtt új társadalmi osztály megjelenésével, amely versenyre kelt volna a régi hatalommal.

Néhány tisztviselő azonban kívülről érkezett, és azonmód olyan pozícióba került, amely széles körű kapcsolatokat biztosított nekik a lakossággal, lévén az INCRA-nak (Telepítésügyi és Agrárreform Intézet), illetve az állam vidékfejlesztési szervezeteinek a szakemberei, vagy a szövetségi és állami bankok igazgatói voltak. Azért helyezték vagy csábították őket magas tisztségekbe Amazóniában, mert a program része volt, hogy a régióba kvalifikált szakemberek kerüljenek. A köztisztviselőknek ez a fajtája könnyedén váltotta személyes kapcsolatait politikai tőkére. Mindeközben egyre élesebb küzdelem indult a magas fizetéssel járó önkormányzati hivatalokért. Így jelent meg a mindenütt jelen lévő politikus figurája, aki úgy osztogatja a közjavakat, mintha a sajátjával tenné. A sors fintoraként az INCRA működése azt hozta magával, hogy a politikába bekapcsolódott szakemberei maguk alá gyűrték a helybélieket, akik sorra elvándoroltak Közép-Amazóniába annak reményében, hogy független gazdálkodók lehetnek – függetlenek a politikától, amely szülőföldjükön uralkodik.

A Rio de Madeira és a Rio Branco folyóparti közösségeiben, amelyeket elkerült az új úthálózat s amelyek nem élvezték semmi előnyét a helyi fejlesztési terveknek, jóformán a közhivatalok kínálták az egyedüli munkaalkalmat, miután az őserdő terményeire alapuló gazdaság erőteljesen hanyatlott. Az önkormányzati bürokrácia hatalmasra duzzadt felesleges vagy éppen fantomtisztségektől, amiket az 1988-as szövetségi alkotmány nyomán megnövelt szövetségi költségvetésből tartottak fent. Az alkotmány életbe léptetésével a prefektusok és önkormányzati képviselők rendelkezhettek azzal a joggal, hogy maguk kössék ki fizetésüket. 1999-ben egy kisváros polgármestere Amazónia belső részében kereshetett akár 78 ezer amerikai dollárt is évente, egy képviselő pedig 52 ezret, amikor a minimálbér mindössze évi 900 dollár volt. Sok helyi politikus egyben szövetségi vagy állami tisztviselő, s akkor is kapja fizetését, ha sikerül közhivatalt vállalnia, ami tovább mélyíti a társadalmi szakadékot a politikusok osztálya és a helyi alulfoglalkoztatott népesség között.

A Dél-Amazóniában fekvő Huamitá szemléletes példa azokra a változásokra a politikai hatalomban, amelyek az intenzív telepítés által érintett közigazgatási egységekben következtek be. A város a transzamazóniai (BR–230-es) és a Porto Velhót Manausszal összekötő autópálya kereszteződésében fekszik. Egyfajta kapu-város (gateway city), amelyen keresztül a Rondóniából és a Mato Grossóból előrenyomuló mezőgazdasági határ terjeszkedik Amazónia felé. A két nagy autópálya építése idején, a 70-es években a helyi gazdaság átalakult, és a város megszűnt az őserdei termények kereskedelmi központjaként működni, helyette a javak és szolgáltatások legfőbb lerakatává vált Dél-Amazóniában. Napjainkban annak a mozgalomnak az éllovasa, amely Madeira államot kívánná létrehozni. Vezetői bevásárlóközpontok, rádióadók és éttermek tulajdonosai, akik emellett hivatásos liberális politikusok.

Az 1970-es évek közepe óta csupán egyetlen helyi lakost választottak Humaitá elöljárójává, az összes többi kívülről érkezett a municípiumba az autópályák megépülése után. Olyan emberekről van szó, akik az új gazdasági lehetőségeket kihasználva gazdagodtak meg, és váltak a helyi társadalom krémjévé. Presidente Figueiredo városa Észak-Amazóniában és Caracaraí Roraima déli részén hasonló stratégiai helyet foglal el az újonnan aszfaltozott BR–174-es út mentén, amely Manaust köti össze Venezuelával. Vezetőik szintén kívülről érkezett emberek, akik a kereskedelemben éppúgy rendelkeznek politikai bázissal, mint a liberálisok között.

Itacoatiara és Manaus ezzel szemben ipari város. Manaus a maga 1,4 milliós lakosságával Közép- és Nyugat-Amazónia legnagyobb városa. Az utóbbi harminc év alatt fejlődött jelentős ipari bázissá, ami egyrészt annak köszönhető, hogy vámszabad terület, másrészt a tekintélyes állami támogatásoknak; ma azonban súlyos válsággal küzd, amit a liberalizált gazdaságpolitika idézett elő. A 46 ezer lakosú Itacoatiara az állam ötödik legnagyobb városa. Miután a növekvő Manaus árnyékában vegetált hosszú évekig, a 90-es években Itacoatiara a fahántolás első számú központja lett az államban. Nemrégiben épült meg új kikötője, ahonnan Brazília közép-nyugati régiójának északi részéről származó szóját exportál.

A múltban mindkét város kereskedői fontos közvetítőkként vállaltak részt az őserdei termények exportjában, és nem csupán az in natura, hanem a primér feldolgozást követő exportban. Következésképpen politikai vezetőinek hatalmi bázisa mindig is több összetevőre épült, ami manapság gyárakban, szupermarketekben, mozikban és benzinkutakban ölt testet. Amikor egy közhivatalnok vagy egy magánvállalat tisztviselője választott elöljáró lesz, zavartalanul képviseli korábbi érdekeit. Itacoatiara jelenlegi prefektusa fafelvásárló, aki jutalékért szállít deszkát külföldi vállalatoknak, és nem lát semmilyen érdekütközést azzal a politikával, amelynek legfőbb törekvése, hogy minél több gyár telepedjen meg Itacoatiarában.

 

 

Decentralizáció a szövetségi és az állami politikában?

Brazíliában a helyi politika állami és szövetségi szinten a helyhatósági pártfrakciók révén tagolódik, ami hűen követi a magasabb szintű frakciózást. Az 1946 és 1964 között eltelt időszakban, még a katonai diktatúra korszakát megelőzően, szinte minden egyes általunk tanulmányozott közigazgatási egységen belül különböző pártfrakciók váltották egymást a hatalomban, vagyis az egyik prefektus a Szociáldemokrata Párt (PSD) tagja volt, a következő prefektus a Brazil Munkáspárt (PTB) vagy éppen a Nemzeti Demokratikus Unió (UDN) színeit képviselte. Egyetlen kivétel ez alól Borba, ahol egy frakciónak sikerült hosszú időre gyökeret verni a hatalomban, miután a helyi vezető dinasztiát alapított, s az negyven éven át, egészen 1992-ig uralta a közigazgatási politikát. Csakhogy ebben az egyetlen esetben is a dinasztia tisztán politikai alapokon szerveződött, kizárva minden rokoni kapcsolatot, nem úgy, mint ahogy ez az ország konszolidált régióiban oly gyakran megtörténik (l. Chandler, 1972; Hoefle, 1987 és Leal, 1975 [1949]).

Mint ahogy az általános jelenség volt Brazília minden belső vidékén, az egyes politikai pártokhoz való kötődés itt sem hozta magával, hogy helyi szinten valamely társadalmi osztály speciális érdekei kaptak volna hangsúlyt (l. Forman és Reigelhaupt, 1979; Gross, 1973; Hoefle, 1987). Nem volt olyan párt, amelyik az ültetvényeseket, vagy egy másik, amelyik a kiskereskedőket képviselte volna. Az egyik közigazgatási körzetben a PSD megválasztathatott prefektusnak egy ültetvényest, a következő választásokon az UDN egy kiskereskedőt, mint ahogy egy másik municípiumban a PTB jelöltetett elöljárónak egy ültetvényest, kiskereskedőt, seringalistát vagy bárkit. Mindemellett azonban a helyi frakciók azonosak voltak az állami frakciókkal, amelyek viszont a legkülönfélébb érdekeket képviselték. A helyi frakciók országos szinten lehettek a “hatalomban” vagy a “hatalmon kívül”, de az már más kérdés volt, hogy jelöltjüket kormányzóvá választották-e vagy sem, és ha igen, akkor kapott-e magasabb, állami szintről kedvezményeket és pénzügyi támogatást, vagy nem.

Ez a helyzet változott meg gyökeresen az 1964-ben bevezetett katonai diktatúra kezdetétől 1985-ig. A kormányzás legmagasabb szintjén erős központosító tendencia érvényesült, a helyi pártfrakciók azonban továbbra is megmaradtak. Az államcsínyt követően az előző korszak pártjait egytől egyig betiltották, ezért ha valaki azt akarta, hogy politikai tisztségbe válasszák, kénytelen volt csatlakozni az egyetlen “kormánypárthoz”, a Nemzeti Megújulás Szövetségéhez (ARENA). Ennek ellenére, az egyes frakciók nem tűntek el egészen, mert különféle tagozatok alakultak az ARENÁ-n belül. Hivatalosan volt olyan csoport, amelyik magát ARENA I-nek nevezte, a másik ARENA II néven szerepelt, a helyi gyakorlat viszont némileg eltért ettől, és a frakciókat továbbra is a régi pártkötődéseik alapján azonosították, s nevezték ARENA-PSD-nek vagy ARENA-UDN-nek.

Ugyanakkor mindenfajta pártszerveződés be volt tiltva, és az egyes államokban nem alakulhatott önálló politikai párt. Minden helyi frakció állami és szövetségi küldöttei révén különböztette meg magát a másiktól, akik versengtek egymással, de mindegyikük az ARENA pártembere volt. A küldöttek azonban mindenben alá voltak rendelve a katonai kormány által kinevezett kormányzónak. A demokrácia látszatának fenntartására hozták létre az országban Brazil Demokratikus Mozgalom Párt (MDBP) néven az egyetlen hivatalos ellenzéki pártot. Csakhogy ha akadt olyan helyi politikus, aki az MDB valamelyik küldöttjét támogatta az állami vagy szövetségi választásokon, az örök időkre lemondhatott minden állami támogatásról és szolgáltatásról. […]

1985-ben azután a katonai diktatúra véget ért, és szertelen pártosodás kezdődött szövetségi szinten az egymást követő polgári kormányok alatt. Hiába ratifikálták 1988-ban az új alkotmányt, amely szerényen decentralizálta a brazil állam adórendszerét, az egyes közép-amazóniai államokban mindmáig él az egyetlen politikai párthoz való csatlakozás gyakorlata. Amazonas államban az 1986-os választásokra nagy pártkoalíciók alakultak, és a belső vidékek választói csaknem egyhangúan Gilberto Mestrinhót szavazták meg kormányzónak, majd a következő alkalommal tanítványát és későbbi riválisát, Amazonino Mendest. Az 1998-as kormányzóválasztás kiélezettebb volt a szokásosnál, a belső vidékek szavazatai azonban garantálták Mendes újraválasztását, aki ez alkalommal Mestrinho támogatását (aki ugyanannak a pártszövetségnek volt a szenátusi jelöltje) is bírta. Kettejük összefogásának eredményeként sikerült mozgósítani a belső vidékek szavazóit, hogy legyőzzék az új, közös ellenfelet, Carlos Bragát a PSL-től, akinek politikai bázisa a fővárosban, Manausban volt.

A 2002-es választásokra ismét átalakultak a koalíciók. Mendes, érzékelve a Braga család növekvő hatalmát, a PPS színeit képviselő Eduardo Braga mellé állt, aki Mestrinhóval szemben indult kormányzójelöltként, és meg is nyerte a választásokat. A szövetség azonban rövid ideig tartott, pontosan két hétig, amikor egyikük és másikuk is más-más jelöltet támogatott a köztársaságielnök-választás második fordulójában. A szövetségek és a pártkötődések ingatagsága az erős egyéniségű politikus jelentőségét bizonyítja, és nem az erős pártét, mert a patronátusi hálózatokat az egyén irányítja tisztségén keresztül, ő tartja kezében az állami forrásokat.

A nagy hatalmú állami politikusoktól való függés gyakorlata azt hozta magával, hogy a helyi vezetők és választóik 1985 óta folyamatosan vándorolnak egyik párttól a másikhoz. Választották először a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártját (PMDB), utána a Keresztény Brazil Pártot (PBC), ahonnan átnyergeltek a Liberális Front Pártjára (PFL) vagy a Brazil Haladó Pártra (PPB), most meg alighanem mindenki a Szociális Népi Párt (PPS) felé igyekszik. A fluktuáció olyan pergő tempóban zajlik, hogy egy prefektus teljes komolysággal jelentette ki, hogy ő sohasem váltott pártot, elvégre mindig a kormány pártját támogatta, kezdve az ARENA-tól a múltban, a PPB-ig bezárólag (amely a tanulmány megírása idején hatalmon volt). Ebben a “felülről lefelé” ható politikai rendszerben a helyi frakciózás változatlanul jelen van, ahogy mindig is létezett, most azonban a koalíciókon keresztül valósul meg. Minden csoport listáján különféle pártokhoz kötődő jelöltek szerepelnek, és a municipális politika voltaképpen két csoport között oszlik meg, de mindkettő egyformán a kormányzó támogatását keresi, aki a maga részéről egyfajta bíróvá válik, és jóváhagyását az erősebb csoportnak adja. […]

Amazónia hatalmas fejlesztési tervei mára a múltéi lettek. A lassú gazdasági növekedés évei és a neoliberális szövetségi kormányok évtizedes főszereplése után Brazíliában alig van új vállalkozás az útépítésben és a telepítési infrastruktúrában. Az állami bankoknál és a helyi fejlesztési irodáknál drasztikusan csökkentették a foglalkoztatott köztisztségviselők számát. Manapság a kormányzók azt látják, hogy az állami költségvetés tetemes részét a közhivatalok emésztik fel, minekutána a szavazatokért cserébe egyre kevesebb támogatást ajánlhatnak a helyi vezetőknek, akik pedig ezt továbbra is elvárnák. A közigazgatási vezetők igen kényes helyzetbe kerültek. Annál is inkább, mert egyfelől ellenük hat a kisközösségek mozgalma, amelyet a katolikus egyház karolt fel az utóbbi harminc évben (erről később még lesz szó), és alulról presszionálják a prefektusokat, akik másfelől mind keservesebben tudják csak teljesíteni ígéreteiket, miszerint munkaalkalmakat teremtenek, s javítják a közellátást a választói szavazatok fejében.

Közép-Amazóniában – a közigazgatás szintjén – a közösségek történelmileg kialakult szerkezete és növekvő ereje ellenirányú politikai folyamatként szembe megy az állami és regionális szintű hagyományos politikai mechanizmusokkal. A két ellenkező tendencia azután a közigazgatási egységek szintjén ütközik össze, úgyhogy a helyi vezetőket mindenfelől csak bírálat éri. Ez az oka annak, hogy amikor a helyi vezetők nem képesek biztosítani a lakosságnak a legalapvetőbb szolgáltatásokat, vagy éppen megpróbálják manipulálni a választásokat, akkor hatalmas tiltakozásokat zúdítanak saját fejükre. 1991-ben Humaitában erőszakos lázadás robbant ki, tiltakozásul a szüntelen megvonásokra. A magából kikelt tömeg felégette és kirabolta a prefektus házát, majd az alprefektus tulajdonában lévő szupermarketet. […]

Lázadás robbant ki 1992-ben is a folyóparti Novo Aripuanãban az az évi helyhatósági választásokon történt csalási kísérlet miatt. Egy gazdag manausi kereskedő előbb sikertelenül próbálta megvásárolni a szavazatokat, azután végső elkeseredettségében a választás eredményét gondolta megsemmisíteni, s felgyújtatta a választási irodát. A városban általános fejetlenség tört ki, és a helyzetből a zavarosban halászók reméltek hasznot húzni azzal, hogy felégették a bűnügyi nyilvántartás épületét, hogy megsemmisítsék az ellenük indított perek anyagát. Mindhiába, mert 1993-ban megint egy korrupt és feladatára alkalmatlan prefektus került a posztra, amikor is a lakosság ellenérzésének hulláma olyan magasra csapott minden egyes elöljáró iránt, hogy a következő prefektus félelmében nemcsak magának választotta az “Aripuanãnak vannak még esélyei” jelmondatot, hanem a tömegközlekedési eszközökre is kirakatta…

Nem kétséges, hogy Közép-Amazóniában a formális politikai rendszer befulladt, és nyomában válság támadt a helyi közigazgatási és az országos szintű politika között. És hogy a helyzet még súlyosabb legyen, tetézi mindezt a szövetségi kormány szociális-környezetvédő szektorának a nyomása azáltal, hogy hatalmas területeket von ki a helyi közigazgatás és az adott állam törvényes jogi fennhatósága alól, hogy környezetvédelmi területeknek és indián rezervátumoknak nyilvánítsa őket.

 

A fejlesztés modern politikájától a “posztmodern” szociális-környezetvédő politika felé?

 

 

A modern és alternatív politikai hálózatok összeférhetetlensége

A 90-es évek folyamán nemzetközi érdekeltségű csoportosulások részé­ről nyomás nehezedett a brazil államra, hogy rajzolja meg Amazónia politikai térképét. Ennek az lett a következménye, hogy a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiába rendezett régiók mellett olyan hatalmas területek alakultak ki, amelyek mint természetvédelmi körzetek és indián rezervátumok közvetlenül a szövetségi kormány fennhatósága alá kerültek, és ahol országos és nemzetközi civil szervezetek tevékenykednek olyan fejlesztési projektek keretében, amelyek a környezet megóvását célozzák (Becker, 1997; Figueiredo, 1998).

Ott vannak azonban még az INCRA kolonizációs tervei és más környezetvédelmi fejlesztési projektek is, amelyek miután a rezervátumokon kívül folynak, enklávékat alkotnak, mert bár formálisan a helyi és állami kormányzatokhoz tartoznak, valójában azonban szövetségi szervezetek vagy brazil és nemzetközi civil szerveződések irányítják őket, s ezért gyakorlatilag nem illeszkednek bele a hagyományos politika hálózataiba. Ilyenformán egy párhuzamosan működő szociális-környezetvédelmi hálózatot alkotnak, ami mellérendelten és gyakorta konfliktusban él együtt a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiával. A fejlesztéseket szorgalmazó politikusok és aktivisták nyilvánvalóan berzenkednek tekintélyük megnyirbálásától azáltal, hogy területeket húznak ki a kezük alól. Mindenesetre indokolt a kérdés, hogy vajon Közép-Amazóniában változás következik-e be a modern politikai rendszerben a “posztmodern” irányában.

Nos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy – az indiánok lakta területeket leszámítva – ez a változás nem következik be Közép-Amazóniában. A lassú kolonizáció mellett a földművesek és bérmunkások mozgalmai erőtlenek, a területen viszonylag kevés civil szervezet tevékenykedik, a közösségi politika beleütközik az autoritárius állami politika áttörhetetlen falába, miközben az önkormányzati és állami politikusok a legkülönfélébb területeken játszanak össze egymással. Voltaképpen még a modern politika léte is megkérdőjelezhető Közép-Amazóniában, annál is inkább, mert hogy már megtalálhatók itt a “posztmodern” politika új formái is.

Manaust leszámítva, a modern politika, amely saját körébe vonná a szakszervezetek által mozgatott tömegeket, Közép-Amazónia nagy részében ritka. A Vidéki Dolgozók Szakszervezete, amely természetes szövetségese lehetne a PT-nek, rendszerint csak az újonnan betelepített területeken – az országutak mentén – erős, a folyóparti közösségekben viszont egyáltalán nincs befolyása. Humaitá szindikátusa 1978 és 1988 között, amikor javában folyt a kolonizáció a BR–319-as út mentén, már jelentősen megerősödött, és ez így volt egészen addig, amíg az utat le nem zárták a forgalom elől. Ettől fogva a kistermelők sorra hagyták oda a vidéket, minekutána a szakszervezet fokozatosan veszített erejéből. Manapság tevékenysége abban merül ki, hogy – mint bármely part közeli municípium a Madeira folyó völgyében – részt vállal a segélyezési eljárásokban.

Itacoatiara helyzete abban a tekintetben kivételes, hogy nincs szindikalista szervezete. Ez Manaus után a legnagyobb ipari bázissal rendelkező város az államban. A PT igen erős a körzetben, és szemben a többi, belső vidéken fekvő municípiummal, mindig sikerül megválasztatnia legalább egy képviselőt, bár prefektust még nem volt alkalma kiállítani. A pártot egyaránt támogatják a fafeldolgozó gyárak szervezett dolgozói és a Vidéki Dolgozók Szakszervezete. Az utóbbi manapság szorosan együttműködik a katolikus egyházzal, s támogatja azokat a közösségi akciókat, amelyeket az Itacoatiara körüli közigazgatási körzetekben található folyók és tavak halászati forrásának megóvása érdekében kezdeményeznek.

A szakszervezetek és az egyház ugyanakkor közösen támogatja a jelenlegi prefektust és politikáját, amely célul tűzte ki, hogy külföldi vállalatokat vonzzon a területre és minél több gyár települjön a városba. Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a vállalatok jelenléte erdők kiirtásával jár, ám az új munkahelyek létesítését ennél is fontosabb szempontnak ítélik. Ez pedig azt mutatja, hogy a fennmaradás politikai szempontjai nem feltétlenül garantálják az ökológiai érdekek érvényesülését.

Az “alternatív” vagy “posztmodern” politika bonyolult koalíciós összefonódásokkal járó formái ugyancsak ritkaságszámba mennek Közép-Amazóniában, éles ellentétben azzal, ami a konszolidáltabb államokban, Acrében, Parában és Rondóniában tapasztalható.

A Földnélküli Vidéki Munkások Mozgalma (MST) egyike az olyan kivételszámba menő alternatív politikai mozgalmaknak, amelyek a 90-es években országos méretekben is sikerrel szegültek szembe a neoliberális kormányokkal. A legújabb időkig azonban az MST teljességgel távol tartotta magát Közép-Amazóniától. Első ízben csupán 2000-ben jelent meg földfoglalási akcióval egy Manaushoz közel eső municípiumban, Rio Preto da Evában. Csakhogy ennek a körzetnek évtizedek óta megvannak a maga földfoglalási hagyományai, és nemcsak a földművelők, hanem a manausi lakosok részéről is, akik nyaralótelkeket sajátítanak ki maguknak szerte az Unió területén. Nem csoda hát, hogy az MST akciója különösebben nem vert fel nagy port a vidéken.

Egy szó, mint száz, az MST-nek jelentéktelen a súlya Amazóniában, még a jó ideje kolonizált államokban is. 1996-ban, amikor az MST országszerte legtevékenyebb évét élte, az Északi régióban mégis csupán a családok 8 százaléka kapcsolódott be a mozgalom által kezdeményezett földfoglalásokba, amelyek Parára és Rondóniára s nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára összpontosultak (Petras, 1998). Ez a körülmény azonban nem mond ellent az MST politikájának, amely az agrárreform megvalósítására törekszik az ország civilizáltabb régióiban, s a problémát nem akarja átültetni Amazóniába (Gohn, 1997; Grzybowski, 1987; Hammond, 1999).

Az INCRA telepítési projektjei viszont igenis ezt teszik: a természetmegóvás minden ellentmondását átültetik Amazóniára. 1980-as évtized óta hiányoznak a szükséges anyagi eszközök az irányított telepítésre, minekutána az INCRA reaktív formában tevékenykedik: csupán utólag törvényesíti a birtokba vett földeket, ha már a foglalás végbement, de nem ad kezdeményező utasításokat új területek betelepítésére (Becker, 1985). A projektek mostanában azokra az amazóniai államokra összpontosulnak, ahol a települések konszolidációs folyamata előrehaladott állapotban van már, ami talán nem is nagy baj, miután a projekteknek mindig erősen kétségesek az ökológiai és a társadalmi fennmaradást érintő következményei. Az MST politikájával ellentétben, az INCRA-projektek jó része a szegény és a fogyasztói piacoktól távol eső vidékek területét veszi célba, ahol jövedelmi források létesítésére nem kínálkozik egyéb, mint az állattenyésztés és a fakitermelés. Az alapvető probléma az, hogy a mezőgazdasági terjeszkedés úttörő kistermelői mögül hiányzik a felvevő piac, ami rámutat arra, hogy a gazdasági fennmaradás hosszú távon csakis az ökológiai szempontok rovására valósítható meg.

Politikai vonatkozásokban az INCRA projektjeit egy szövetségi szervezet irányítja, minthogy olyan területek sorsáról van szó, amelyek nem minden esetben kerülnek be a helyi közigazgatási és állami patronátusok hálózatába. Ez csak abban az esetben fordul elő, ha az INCRA és a mezőgazdasági terjeszkedést irányító szervezet valamelyik vezető szakemberét választják meg polgármesternek vagy városi képviselőnek. Az ilyen esetekben is előfordul azonban, hogy a helyiek panaszkodnak amiatt, hogy a megválasztott szakember-politikus a hátrányukra folytatja kedvezményezési politikáját.

A 7 Csoport Földmérési Terv (PPG7) által finanszírozott, demonstratív, “A” típusú projektek, amelyek a közösségek fenntartására irányulnak, szintén Acréra, Parára és Rondóniára összpontosulnak, és nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára Amazonas, Amapá és Roraima államokban. 1998 végéig a program beruházásai eléggé szerényeknek voltak mondhatók: 1607 millió USD-ra rúgtak, amely összeg 120 – az ország egész területén szétszórt – projekt között oszlott meg, azaz egyenként átlagosan nem volt több 140 ezer dollárnál. Az Amazóniára fordított teljes összegnek mindössze a 15%-a jutott Amazonas és Roraima államra, de ez is nagyrészt károk helyreállítására ment el (Ministerio do meio ambiente, 1998b és 1999b).

Mindehhez hozzájárul, hogy a szociális-környezetvédelmi szektorban egy pályázati projekt kidolgozása, elnyerése és bevezetése felettébb bürokratikus folyamat, amihez szükség van magasan képzett, informatikai ismeretekkel rendelkező egyének részvételére is, akik többnyire városi lakosok. Márpedig a vidéki népesség oktatási színvonala, ha egyáltalán részesedik benne, mélyen alatta marad a kívánalmaknak. Az egyik Rio Preto da Evában elindult projekt első évének csaknem teljes költségvetését egy manausi könyvelő emésztette fel. Más esetben előfordult, hogy egy sikeresen elkezdett növénytelepítési projekt felelőse nem ismételte meg finanszírozási kérelmét, mert az annyi bürokratikus terhet rótt rá, hogy teljesen elvonta agrárfeladataitól. Szinte már nevetséges, hogy a szociális-környezetvédelmi szektor nagyobb forrásokat fordít saját bürokratikus gépezetére, mint a belső vidékek beruházásaira. […]

Ezek a bonyodalmak nem maradnak észrevétlenek a körzeti és állami politikusok számára sem, akik jelenleg azon dolgoznak, hogy új jövedelemforrásokat tárjanak fel hagyományos patrónusi hálózataik számára. […] Az állami képviselők szintén hasznot akarnak húzni abból a körülményből, hogy a programok rendelkezésre álló forrásai korlátozottak. Mivel minden esetben szükség van kiegészítő anyagi források felkutatására, a vezetők a politikai patronátus hagyományosan lekötelező eszközeivel igyekeznek megnyerni maguknak a földműveseket. Az egyik projekt Manaus közelében például azért futott zátonyra, mert kezdeményezői nem akartak politikailag kompromittálódni azáltal, hogy pótlólagos támogatásért folyamodnak. […]

Amazóniában a projektek a mezőgazdasági terjeszkedés konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a természeti környezet komolyan károsult már, és ahonnan a média rendszeresen tudósítja a nagy nyilvánosságot népi vezetők meggyilkolásáról és parasztok lemészárlásáról. Ezek ugyanis olyan konfliktusoktól terhelt területek, amelyek viszonylag könnyen megközelíthetők – riporterek számára –, és gyakorta szerepelnek a nemzeti és a nemzetközi médiában. Közben pedig senki sem törődik azzal, hogy a folyóparti területeken védelmi vonalat emeljen a természetnek a mezőgazdasági terjeszkedéssel szemben.

A fejlesztési stratégia hiányos voltához nagyban hozzájárul, hogy a döntéshozatal “felülről lefelé” megy végbe. Távoli szereplők határoznak arról, ki szorul támogatásra s melyik helyen. A kormányszervek és a nem kormányzati szervezetek (amelyek önmagukat gyakran “szervezett társadalomnak” nevezik) közösen hozzák a döntéseket, rendre elsőbbséget adva a konfliktusos területeknek. A határozathozatalnak ez a fajtája korántsem mondható egy participatív fejlesztési folyamat részének, minthogy az érdekeltek véleményét senki sem kéri ki.

A közép-amazóniai helyzet élesen rávilágít a szociális-környezetvédelmi irányítás végzetes hibáira. Az amazóniai őserdő a Madeira folyó völgyében még jóformán érintetlen, ám ez a legközelebbi terület, amelyet hamarosan elér a mezőgazdasági terjeszkedés határa. Ebből következően éppen a Madeira völgyének kellene lennie a természetvédelmi fejlesztési stratégiák legfőbb színterének, s ezért mindenki azt hinné, hogy a völgyben szorgosan tevékenykedő civil szervezeteket lehet találni. Csakhogy a külső szemlélő megítélése, hogy hol és mikor kell cselekedni, homlokegyenest ellenkezik a földhözragadt valósággal.

Benjamin Buclet (2002) több száz civil szervezetet számolt össze a Pará állam határához közel eső, de már az Amazonas államhoz tartozó Madeira-völgyi területen, ám csupán egyetlen olyat talált köztük, amely nem helybéli volt: a Manicoréi Gumifaültetvényes Dolgozók Egyesületét (ASM). Az egyesület már évtizedek óta működött mint a mezőgazdasági dolgozók érdekvédelmi szervezete, még mielőtt civil szervezetté vált volna – csakhogy a municípiumban jó ideje senki sem csapol már gumit… Az egyesületet a 90-es években szervezte át egy helybéli közgazdász, aki a Chico Carlos és Marina Silva által vezetett acrei bérmunkások tapasztalatából merített ihletet. Az ASM azonban civil szervezetként nem sokáig maradt fent. Az acrei egyesüléssel szemben az ASM nem volt sem politikai, sem környezeti tényező, csupán közszolgálati feladatokat látott el. Pedig az ASM annak köszönhetően, hogy felületes módon utánozta az acrei dolgozók egyesületét, számos külföldi támogatást nyert el (a Máltai Rendtől, a Red Rock Dragons L.da.-tól, a Found Banktől, valamint Szaúd-Arábia, Franciaország és Olaszország kormányaitól). Ezekből a bevételekből az egyesület vásárolt egy kisteherautót, több kishajót, és védőoltásokat finanszírozott egy egészségügyi program keretében a folyóparti lakosság között. Ezenkívül tanulmányi ösztöndíjakat osztogatott, különféle sportesemények rendezését támogatta, s fenntartott egy közösségi gazdaságot is.

A közszolgáltatások terén tevékenykedő – rendszerint a helyi, hagyományos politikában szóhoz jutó – egyesületek szerepe más megvilágításba kerül, ha azokat az okokat vesszük szemügyre, amelyek miatt ez a civil szervezet beszüntette tevékenységét. Amikor a 2000-es helyhatósági választásokon az igazgatót nem választották meg képviselővé, elhagyta az ASM-et, s átment egy másik közigazgatási körzetbe, hogy ott folytassa politikai karrierjét. Ez azt mutatja, hogy maga a civil szervezet csupán külső díszlete volt a hagyományos politikának, ami valójában létjogosultságát adta. Az egyesület működése szemléletesen mutatja a civil szervezetek közös fogyatékosságát: a helyi akciók nincsenek hatással a természetmegóvás regionális kérdéseire, s a politikai mobilitást sem serkentik horizontálisan az azonos érdekű társadalmi csoportok között (Friedmann, 1992; Ring–Klauer–Wätzold, 1999).

 

 

Csendes forradalom: vallás, közösségi és politikai szerveződés “lentről felfelé”

Miközben a felszínen zajló politikai forradalom, amelyet a civil szervezetek próbálnak irányítani, nem bizonyult különösebben hatékonynak, az amazóniai politikában végbement egy másik, jóval sikeresebb csendes forradalom: a közösségi egyházaké. A 90-es évek folyamán Közép-Amazónia kisközösségei “lentről felfelé” kezdtek nyomást gyakorolni a helyi önkormányzatokra, és elérték azt, hogy a helyi politikusok csupán a közellátással foglalkozzanak, nekik pedig hagyjanak politikai teret. A forradalomnak ennek ellenére még mindig erős korlátai vannak, mert az önkormányzati politikusok az “oszd meg és uralkodj!” rég bevált stratégiáját remekül alkalmazva, képesek kijátszani az egyik közösséget a másik ellen.

A katolikus egyház misszionárius tevékenységének hosszú történelme van Közép-Amazóniában, hiszen velük kezdődött meg a gyarmatosítás, amikor a 16–17. században létrehozták az első missziókat Barcelosban, Borbában és Silvesben. Ma ferencesek, scarborough-i atyák és saleziánusok munkálkodnak a régi és új településeken. Az egyházi rendek hierarchikus módon szerveződnek, és a régió minden közigazgatási körzetében tevékenykedik pap. Minden rend, sőt minden egyes lelkész társadalmi és politikai beállítottsága is különböző, a legtöbb Amazóniában dolgozó lelkipásztor azonban a felszabadítási teológiát vallja⁴ . Néhány pap ugyan csupán a katekizmusra korlátozza aktivitását, a többség azonban szociális téren is tevékenykedik, elsősorban az oktatásban és az egészségügyben. Ezenkívül különleges figyelmet szentelnek azoknak a fiataloknak és felnőtteknek, akik alkohol- és kábítószer-problémákkal küzdenek, márpedig az ilyen esetek egyre szaporodnak a régióban.

Az efféle szociális szerepvállalás dacára is azonban a katolikus egyház híveket veszít Amazóniában az észak-amerikai típusú protestantizmussal szemben, amely folyamat a 70-es években kezdődött. Moran (1981, 176–177) legalábbis akkor figyelt fel a protestánsok jelenlétére a transzamazóniai útépítéseket kísérő telepítési projekteknél. Ma a protestantizmus, kiváltképpen pedig a Jehova Tanúi gyors térhódítást mutat az idősebb korú és a fiatal lakosság körében egyaránt, olyannyira, hogy a protestánsok alkotják az Északi régió lakosságának 12%-át, számban pedig elérik a Déli régióban élő protestánsokét (Fibge, 1996).

Miként Brazília és Latin-Amerika más részein, a szegényebb lakosságot errefelé is azért vonzza a protestantizmus, mert rítusa nagymértékben decentralizált, s ösztönzi a laikusok aktív részvételét is (Bastian, 1993; Hoefle, 1998; Martin, 1990 és Stoll, 1990). A protestáns templomok oda települnek, ahol a lakosság szegényebb része él: a városok peremkerületeibe, a folyóparti és az utak mentén formálódó közösségekbe. A vallási decentralizációnak köszönhetően a területileg 30 ezer és 90 ezer km² között váltakozó közigazgatási körzetekben a vidéki övezet protestánsai rendszeresen részesülnek szertartásokban. Ezzel szemben a katolikus papok csak évente egyszer vagy kétszer tudnak misét celebrálni, amikor végiglátogatják a vidéki közösségeket. Következésképpen a katolikus közösségek csak ott képesek ellenállni a protestáns befolyásnak, ahol – legalább heti gyakorisággal – laikusok szervezik a vallási gyakorlatot.

Csakhogy ugyanazok a jellegzetességek, amelyek a protestantizmus nagyobb ideológiai életképességét biztosítják a mezőgazdasági terjeszkedés valamely szélső pontján, csökkentik politikai hatékonyságát. Az egyes protestáns egyházak nagymértékben függetlenek, s ezáltal együttes működésük igencsak törékeny, politikai mobilizációjuk pedig regionális szinten marad. Nem is beszélve arról, hogy a protestánsok általánosságban azt vallják, hogy a vallás szerepe a templomi kultuszra és a személyes moralitásra korlátozódik. Megesik, hogy egy-egy protestáns gyülekezet önkormányzati képviselőt állít ki, aki viszont csak a legritkább esetben vállalkozik olyan szociális akciókra, amelyek az egész közösséget érintenék.

A katolikus egyház felfogásában ugyanakkor a vallás és a közösség egybekapcsolódik, s így a papok többsége nem elégszik meg a vallási szolgálattal és a szociális gondozással, hanem igenis fáradozik a közösség szervezésén, és részt kér a politikából – teljes összhangban az alapközösségek koncepciójával, amelyet a medellíni zsinat fogadott el 1968-ban. Az Amazóniában virágzó közösségi politika azonban nem csupán a felszabadítási teológiának az eredménye, hanem a terület lakói között az 1960-as évektől teret nyert új tendenciáké is. Helyesebb a fogalmazás, ha a formális és a populáris vallás interakciójáról beszélünk a lakosság új irányultságában és a közösségek szerveződésében.⁵

Még mielőtt az őserdei termények gazdasága hanyatlásnak indult volna, Közép-Amazónia vidéki lakossága szétszórtan élt a folyók mentén. Abban az időben a folyólakók politikailag a gumiültetvényesektől függtek, és csak nagy ritkán láttak papot. A 60-as évek végén a lakosság fokozatosan elhagyta a folyók forrásvidékét, aki pedig maradt a vidéki zónában, az is lejjebb települt a folyó mentén, ahol kezdetleges földműveléssel tengette életét. Ezeket a területeket viszont könnyebb volt megközelíteni, és a papok lassan rendszeres látogatói lettek a helyeknek, amikor szokásos útjukat járták a közigazgatási területen. Ahhoz, hogy a pap megálljon valahol vidéki útja során, elég volt valamilyen szentkép, hogy misét celebráljon és megkeresztelje a környék gyerekeit. Idővel azután egy-egy kápolna is épült ezeken a helyeken, ahol attól kezdve a szentképet őrizték, és kényelmesebb körülmények között zajlott az évi mise. Azután, hogy az első családok leszármazottai felépítették új házaikat, fokozatosan kialakult a falu, amely az esetek nagy részében a helyi szent nevét vette fel. Később a kápolna kibővült, és a közösség gvárdiánt választott a kápolnába, aki általában a helység első lakosai közül került ki, s többé-kevésbé mindenkinek a rokona volt. Még később közösségi egyesületek alakultak választott elnökkel, aki attól kezdve a szóvivő szerepét vitte az önkormányzati politikusok előtt. A helyi választók száma is kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy a közösség megszoríthatta a helyi kormányzatot annak érdekében, hogy az építsen neki közösségi házat, vezesse be az elemi oktatást, emeljen iskolaépületet és orvosi rendelőt. A nagyobb közösségeknek arra is alkalmuk nyílt, hogy küldöttet válasszanak, aki méltóbb módon képviselhette érdekeiket az önkormányzatban.

Az évek multával a helyi közigazgatás és az állam megpróbált hasznot húzni a virágzó közösségi szervezetekből. Egy modern patronátusi hálózat kiépítése érdekében a közigazgatási vezetők magukra vállalták, hogy építőanyagot biztosítanak a kápolnához és más középületekhez. Ma a mezőgazdasági felszereléseket és áramfejlesztő berendezéseket az Amazonasi Fejlesztési Intézet (IDAM, a mezőgazdasági terjeszkedés állami szervezete) a közösségi egyesületeken keresztül osztja szét. A politikusok azonban nem jártak túl sok sikerrel igyekezetükben, hogy kliensi függőséget alakítsanak ki, mert az egyesületi elnökök köré később több közösség is szerveződött, s azokkal kellett megküzdeniük. Ez a jelenség különösen jellemző a folyó menti közösségekre, amelyek – ellentétben az országút menti településekkel – nagyobbrészt a természetes demográfiai növekedésnek köszönhetően erősödnek, nem pedig idegenek betelepedése révén, s amelyek esetében a fluktuáció is elenyésző.

 

Politikai részvétel és regionális természetmegóvás

 

Az alábbiakban két olyan esetet elemzünk részletesebben, amely jó példa arra, hogy miként lehetséges túllépni a regionális politikai mobilizáció korlátain. Közülük az első, a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete azt mutatja meg, hogyan kell sikerrel elvágni a gordiuszi csomót abban a dupla vagy semmi játékban, amelyet a közigazgatási politikusok játszanak a közösségekkel, méltányolva, ha rájuk szavaznak, illetve tudomást sem véve a velük szemben fellépőkről. A második eset, az amerindiánok meglepő politikai mobilizációja Amazóniában, ami viszont azt példázza, hogyan tágítható ki a közigazgatási területen túlra a politikai tevékenység határa.

 

 

A közigazgatási mobilizáció – a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete

Silves közigazgatási körzetében a katolikus egyház papjai és laikus tisztségviselői alapvető szerepet töltöttek be a folyóparti lakosság politikai mobilizációjában. 1981-ben Itacoatiara püspökének és a Pastoral da Terra hivatalnokainak támogatásával a silvesi tó régiójában fekvő községek megalapították a Silvesi Vidéki Termelők Egyesületét (APRS).
Az egyesület három képviseleti szinten keresztül azt a fajta politikai részvételt ösztönzi, amely “alulról felfelé” irányul. Kezdődik azzal, hogy minden községnek van saját gyűlése, ahonnan a határozatokat egy kijelölt képviselő továbbviszi a heti gyűlésekre, amelyeken egy-egy folyó több közössége vesz részt, ahol egy újabb képviselőt választanak, hogy a havi gyűléseken jelenjék meg a közigazgatási székhelyen. Így azután, ha megegyezés születik a közösségek között, az egyesület képviselője gyakorlatilag a közigazgatási körzet teljes vidéki lakosságának a nevében léphet fel a prefektussal és az önkormányzati képviselőkkel szemben.

A helyi politikusok, amikor szembetalálják magukat az egységes választási blokkal, általában engednek az APRS-től jött követeléseknek, amik sokkal többre irányulnak, mint környezeti és gazdasági kérdéseket érintő, puszta szociális ellátásokra. Az egyesület legelső komoly vívmánya volt, még a 80-as években, amikor elérték, hogy a körzet fennhatósága alatt álló tavakon betiltották a nagyipari halászatot, majd közvetlenül ezután kijárták azt is, hogy a rendőrség felügyelje a tilalom betartását. A rákövetkező évtizedben vezették be a halforrásokra vonatkozó rendeletet, amely a halászatra vonatkozóan speciális szabályozást léptetett életbe a tavakon. Nemrégiben a püspök meghalt, s emiatt az egyház aktivitása is csökkent a régióban, de ez már nem érintette az APRS-t, amely önállóan szervezett akciókat, hogy irányítási rendszerének finanszírozását szövetségi és nemzetközi alapokból is fedezhesse.

Kétség sem fér hozzá tehát, hogy a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete helyi közigazgatási szinten igen eredményes, sikere azonban csupán helyi fejlődést reprezentál. Nincs befolyással az átfogó környezet­megóvási folyamatra, mert politikai részvétele nem érinti sem az állami, sem a regionális szintet. A politikusok állami szinten is az “oszd meg és uralkodj!” régi módszerét gyakorolják, amikor a pénzekről és egyéb juttatásokról folyó vitákban kijátsszák az egyik municípiumot a másik ellen. Acre és Amapá két kis állam az Északi régióban, pozitív részvételük az állami politikában azonban fényesen megmutatja, mennyire fontos lenne túllépni a kliensi struktúrán, amikor olyan fejlesztési érdekek kerülnek szóba, amelyek környezetkárosodással és társadalmi csoportok, rétegek leszakadásával járnak brazil Amazóniában. Ugyanakkor e két állam esete azt is megmutatja, hogy a siker mennyire időleges lehet, mert a végrehajtó hatalomban egyéb kormányzati, törvényhozási és jogi erők szüntelenül dolgoznak a korábbi helyzet visszaállításán, és ennek érdekében egyes népi vezetők meggyilkolásától sem riadnak vissza.

 

 

Világ őslakosai, egyesüljetek! – Az indián politika mobilizációja

Függetlenül a folyópartiak és az új telepesek regionális szinten való korlátozott politikai részvételétől, létezik egy magasabb szintje is a politikai mobilizációnak, amely a szövetkezések többszörös skáláját fogja át Amazónia indiánjai között. A legfejlettebb kulturális szinten álló amerin­diánok, elsősorban az Amazonas állambeli tucanók és a roraimai macu­xik vezetésével – valamint brazil és nemzetközi környezetvédők, antropológusok és egyházak nagyszabású összefogásának támogatásával – Amazónia amerindiánjai megalapították a Brazil Amazónia Indián Szervezetének Koordinációját (COIAB).

A Manausban székelő COIAB az 1990-es évtized végén több szervezetet karolt át, amelyek 163 indián népet – mintegy 204 ezer amerindiánt – képviseltek a hivatalos Amazónia kilenc államában. Manapság a COIAB megfigyelőként részt vesz az állami gyűléseken és a szövetségi Kongresszusban, továbbá bekapcsolódik minisztériumok és minisztériumok közötti bizottságok munkájába. Képviselőiket gyakran hívják nemzetközi konferenciákra, amelyeket állami és civil szerveződésű intézmények rendeznek. A COIAB-nak meghatározó szerepe van a Coordenadora de las Organaciones Indígenas de la Cuenca Amazónica (COICA) vezetésében, mint ahogy hangsúlyos a részvétele a bennszülött népesség mozgalmaiban is a déli féltekén és világszerte (COIAB, 1991–1998) is.

A COIAB, hazai és külföldi szövetségeseitől támogatva, hosszú évek óta lobbizik külföldi kormányoknál, nemzetközi pénzügyi és fejlesztési szervezeteknél, hogy gyakoroljanak nyomást a brazil kormányra, miszerint különítsen el jelentős területeket indián rezervátumok és természetvédelmi régiók számára. Mindez aggodalommal tölti el a helyi politikusokat, akik fejlesztési terveiket féltik, csakúgy, mint a katonai hatóságokat, amelyek a függetlenségi mozgalmak megerősödésétől tartanak, különösen a határvidéki körzetekben.

A 90-es évek folyamán fordulat következett be az ország demográfiai tendenciáiban és etnikai politikájában. A diszkrimináció és a népességcsökkenés évszázadai után az amerindiánok magukra találtak. 1990 előtt az indiánok és falusi életformájuk minden látszat szerint az eltűnésre ítéltetett, ahogy mind többen asszimilálódtak az ország társadalmához, a caboclo kulturális értékek feladása árán (Siskind, 1973 és Harris, 1998). 1990 után azonban etnikai megújulás kezdődött az indián származású népesség körében. Akkoriban jelöltek ki hatalmas területeket, amelyek indián rezervátumoknak nyilvánítva számos előnnyel kecsegtettek. Ekkor fakadt ki ingerülten egy Madeira völgyi képviselő: “Ez a népség, amelyik eddig közönséges caboclo volt, most egyszeriben indiánnak nevezi magát.”

Roraima Indián Tanácsa (CIR) jól illusztrálja, mennyire összetett kérdésről van szó. A CIR fórumként működik, hogy nyomást gyakoroljon a szövetségi kormányra még több földkoncesszió megszerzéséért a régi betelepítés ritkán lakott területén, a venezuelai–guyanai határ mentén. Harminc éven át egy olasz pap dolgozott itt együtt az indiánokkal, s próbálta megértetni velük, hogy a föld, amelyen mint tehénpásztorok dolgoznak, tulajdonképpen az övék, hiába osztották fel nagybirtokokra még a 20. század elején. A pap ezenkívül arra is buzdította az őslakosokat, hogy saját maguk számára dolgozzanak, ne a nagybirtokosoknak.

A macuxikat számos alkalommal zaklatta az állami rendőrség és a hadsereg, de szerencsére a leplezetlen népirtás gyakorlata, mint a waimiri-atroarik esetében a 70-es években (Baines, 1999; Carvalho, 1982) vagy az erőszakos beavatkozás nem szerepel a jelenlegi brazil politikai eszköztárában. Az aranyásók fegyveres támadásai, amik jelentős halandóságot provokáltak az ianomamik között a 80-as években és a 90-es évek elején (Albert, 1991; Macmillan, 1995), ugyancsak megritkultak a területen. A két indián csoport manapság népességnövekedési tendenciát mutat. Nem véletlen, hogy Roraima politikusai, akik ásványkitermelői és egyéb fejlesztési érdekeket képviselnek, annyit keseregnek amiatt, hogy elvesztették a közvetlen jogi fennhatóságuk alá eső területek felét az államban, a helyzeten azonban édeskeveset tudnak változtatni.

A CIR koordinátorként is szolgál a külföldi civil szervezetek között, amelyek községi terveket finanszíroznak a szarvasmarha-tenyésztés és az egészségügyi fejlesztés terén. Az indiánok az évek folyamán megtanulták kezelni a különféle civil szervezetek egymás közti civakodását. Például az egyik külföldi civil szervezet projektjét valamelyik macuxi rezervátumba irányították, a másikat pedig, amelyik keresztezte volna ezt, a terület távoli pontjára utalták, hogy a kettő ne ütközzék egymással.

Csak éppen mintha a CIR és COIAB vezetői elbízták volna magukat amiatt, hogy a politika magasabb szféráiban tevékenykednek. Néhányan közülük a világot járják, szövetségeseik pedig egyre többet méltatlankodnak amiatt, hogy a városban székelő vezetőség elveszíti kapcsolatát a rezervátum közösségeivel. Ez az, amit caiapó szindrómának is nevezhetnénk, akiknek leghíresebb vezetője, Raoni, a rockénekes Stinggel beutazta a világot, s alapítványokat hozott létre az indián és környezetvédő mozgalmak számára. Sajnálatos, hogy éppen az ökologisták, akik pedig az egyenlősítő politika apostolai, segítenek “főnököket” (újra)­teremteni Amazóniában – első ízben azóta, hogy már évszázadokkal korábban felszámolták a főnökségeket (Lathap, 1970). A jelenség paradox módon az európai gyarmatosítók kísérleteire emlékeztet, akik azért alakítottak ki politikai hierarchiát a bennszülött népesség körében a kolóniákon, hogy egyetlen kereskedelmi képviselővel tárgyalhassanak, anélkül hogy bele kelljen bonyolódniuk a törzsi egyetértést feltételező politikába (Wolf, 1982).

A környezetvédő–amerindián szövetség között ellentét feszül az ökológia frontján is. Nemrégen még azt tartották, hogy az ökológiai és az indián rezervátum egy és ugyanaz (a szerző is ezt az álláspontot védte egyik tanulmányában 1975-ben, amelyben egy indián rezervátum létrehozásának gondolatát vetette fel az ianonâmik és az ie’cuanák számára Roraimában). Ezzel a felfogással összhangban Amazónia indiánjai mai is őriznek egy törzsi kultúrát, amelyik egyenlő fontosságot tulajdonít a gazdaságnak és az ökológiai kozmológiának, és kerüli a környezetrombolást. Csakhogy ma kevés amazóniai indián vallja magáénak ezt az eszményi típusú kultúrát. A határok menti konszolidált államokban, mint amilyen Pará és Rondónia, az indiánok a fenyegetések, olykor az erőszak hatására, máskor a szokások elhagyása vagy gazdasági kényszer miatt maguk adják a fejüket fakitermelésre vagy aranymosásra saját rezervátumukban.

 

Tüzet tűzzel – politikai formák fennmaradása Közép-Amazóniában

 

Láttuk tehát, hogy a helyi politika jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatósági hatóságok éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkel való kapcsolat azonban továbbra is autoritárius, és a politikai rendszer egész alakulata a mozdulatlanságtól szenved. Miközben jelentős a helyi lakosság politikai részvétele, és a projektek előnyeit is élvezi, az őslakosokat leszámítva kevés a horizontális mobilizáció a projektek, illetve az azonos vagy különböző szociális helyzetű szereplők között. Éppen ellenkezőleg, a helyi lakosság és a kormányzati, illetve civil szervezetek intézményei között csakis “fentről lefelé” van közlekedés. A határozatok arról, hogy hol és hogyan alkalmazzák a projekteket, országos vagy akár nemzetközi szinten születnek. A helyi hozzájárulás a műveleti fázisra korlátozódik, ami nem sokban tér el a régi fejlesztési tervek autoritárius irányításától.

A politikai érvényesülés hiánya negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdéseket, mert a helyismeret a politikán keresztül nyerne kifejezést. A döntésekbe nincs bevonva a hagyományos tudás a környezeti és szociális mikrofolyamatokról, ami elengedhetetlen feltétele lenne a megelőzésnek. Márpedig ha a határozatok egyoldalú megfontolásból születnek, akkor csakis reaktívak lehetnek. Ahelyett, hogy védősorompót emelnének a Közép-Amazóniában egyre nyomuló mezőgazdasági terjeszkedés elé, az akciók a hátország konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a környezeti és társadalmi rombolás már végbement. Ezeken a területeken a politikai tagozódás csak utólag alakul ki, és az új szövetségek erőforrásai elégtelenek ahhoz hogy jelentősen befolyásolják a térségi tendenciákat.

A legpozitívabb tanulság, amely a Közép-Amazóniában létező különféle tendenciákból és politikákból levonható, az az, hogy az erők kombinálódhatnak, és többszörös áttételen keresztül is működhetnek. A politikai részvétel fejlesztésére és a környezet megőrzésére irányuló törekvéseknek nagyobb sikere van, ha az őslakosok és a folyólakók ismeretei, illetve hagyományos társadalmi struktúrái nagyobb területen érvényesülnek, mint amekkorára a szociális-környezetvédő projekteket szánják. Ugyanígy fontos a szövetségek artikulációja, vagyis ha a társadalmi szereplők minél nagyobb változatosságban találhatók meg a hatalom különféle skáláin, és nem csak nemzetközi szinten kapcsolódnak a helybeliekhez.

A természetvédelmi tevékenység eleve kudarcra van ítélve, ha a kevés pénzből támogatott projekteket “felülről lefelé” vezénylik – ráadásul ötletszerűen elszórva a hatalmas konszolidált területeken –, ha a lakosság nem szólhat bele a döntéshozatalba, illetve ha nincs meghatározva részvételének formája és természete (Kaufman, 1997). Ahogyan az egyház is megtanulta a gyakorlatban: a politikai mobilizáció folyamatának egy adott pillanatában nélkülözhetetlen, hogy a helyi lakosság megtanuljon a saját lábára állni. Ennek a pillanatnak az eléréséhez azonban szövetségesek segítségére van szükség annak érdekében, hogy megtörjön a régi patronátus ellenállása vagy éppen erőszakos rohama, amely ellene dolgozik a lakosság csendes forradalmának.

 

 

Irodalom

 

Albert, B. (1991), “Terras indígenas, política ambiental e geopolítica militar no desenvolvimento da Amazónia”, in P. Léna és A. E. Oliveira, A Fronteira Amazônica 20 Anos depois, Belém, Museu Paraense Emílio Goeldi, 37–58.

Baines, S. G. (1999), “Waimiri-Atroari resistance in the presence of an indigenist policy of ’resistance’”, in Critique of Anthropology, 19 (3), 211–226.

Bastian, J.-P. (1993), “The metamorphosis of Latin American protestant groups”, in Latin American Research Review, 28 (2), 33–62.

Bebbington, A., és Thiele, G. (szerk.) (1993), Non-Governmental Organizations and the State in Latin América, Routledge, London

Becker, B. K. (1995), “Os deserdados da terra”, in Ciência Hoje, 3 (17), 35–44.

Becker, B. K. (1997), “Tendências de transformação do território no Brasil”, in Território, 2, 5–17.

Becker, B. K. (1999), “Os eixos de integração e desenvolvimento e a Amazónia”, in Território, 6, 29–42.

Becker, B. K., és Egler, C. (1193), Brasil, Berthrand Brasil, São Paulo

Bicalho, A. M. S. M. (1999), “Comunidade, planejamento rural e geografia”, in Revista da Pós-Graduação em Geografia da UFRJ, 3, 161–183.

Bideleux, R. (1985), Communism and Development, Metheun, London

Booth, J. A. és Seligson, M. A. (szerk.), (1978), Political Participation in Latin América, Holmes and Meier, New York

Buclet, B. (2002), “Organizaçőes não governamentais do estado do Pará”, in Relatório do Projeto Alternativas de Desenvolvimento Sustentável e Tendências de Mobilidade Sócio-Espacial na Amazónia, Museu Goeldi/PPG7, Belém

Carvalho, J. P. F. (1982), Waimiri-Atroari, Brasília

Chambers, R. (1083), Rural Development, Longman, London

Chandler, B. J. (1972), The Feitosas and the Sertão cios Inhamuns, University of Florida Press, Gainesville

Coiab (Coordenação das Organizaçőes Indígenas da Amazónia Brasileira) (1991–1998), Informativo da COIAB, 2–10.

Colechester, M. (1997), Guyana: Fragile Frontier, Latin American Bureau, London

Eisenstadt, S. N. és Lemarchand, R. (szerk..) (1981), Political Clientelism, Patronage and Development, Sage, London

Figueiredo, A. N. (1998), Uma (Re) interpretação do Mapa Político da Amazónia Brasileira, doktori értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Foweraker, J. (1981), The Struggle for Land, Cambridge University Press, Cambridge

Forman, S. és Riegelhaupt, J. F. (1979), “The political economy of patron-clientship”, in M. L. Margolis és W. E. Carter, Brazil: Anthropological Perspectives, Columbia University Press, New York, 379–383.

Frank, A. G. (1967), Latin América: Underdevelopment or Revolution?, Monthly Review Press, New York

Friedmann, J. (1992), Empowerment, Blackwell, Oxford

Fundação IBGE (1996), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 1991, Rio de Janeiro

Fundação IBGE (2001), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 2000, Rio de Janeiro

Fundação Nacional do Índio (FUNAI) (1999), Mapa das Terras Indígenas do Brasil, Brasília

Gellner, E. és Waterbury, J. (szerk.) (1997), Patrons and Clients, Duckworth, London

Greenfield, S. M. (1977), “Patronage, politics and the articulation of local community and national society in pré-1968 Brazil”, in Journal of Inter-American Studies and World Affairs, 19 (2), 139–172.

Grzybowski, C. (1987), Caminhos e Descaminhos dos Movimentos Sociais no Campo, Vozes, Petrópolis

Gohn, M. G. (1997), Os Sem-Terra, ONGs e Cidadania, Cortez, São Paulo

Gross, D. (1973), “Factionalism and local level politics in rural Brazil”, in Journal of Anthropological Research, 29 (2), 123–144.

Günes-Ayata, A. (1994), “Clientelism: premodern, modern, postmodern”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism and Civil Society, Boulder, Lynne Rienner, 19–28.

Hammond, J. L. (1999), “Law and disorder: the Brazilian landiess farmworkers’ movement”, in Bulletin of Latin American Research, 18 (4), 469–489.

Hesse, G. (1996), O Brasil da Soja: Abrindo Fronteiras, Semeando Cidades, Ceval, São Paulo

Hoefle, S. W. (1987), “Nordeste: desequilíbrio económico, autoritarismo e voto de cabresto”, in Comunicação e Política, 7 (l), 21–58.

Hoefle, S. W. (1998), “Religion and sustainable rural development”, in R. Bowler, C. R. Bryant és P. P. P. Huigen, Dimensions of Sustainable Rural Systems, Rijksuniversiteit Groningen, Groningen, 57–65.

Hulme, D., és Edwards, M. (1007), “Conclusion: too dose to the powerful, too far from the powerless?”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMillan London, 275–284.

Ianni, O. (1979), Colonização e Contra-Reforma Agrária na Amazónia, Vozes, Petrópolis

Instituto Brasileiro do Meio Ambiente (IBAMA) (1998), Mapa das Unidades de Conservação, Brasília

Kaufman, M. (1997), “Community power, grassroots democracy and the transformation of social life”, in M. Kaufman és H. D. Alfonso, Community Power and Grassroots Democracy, Zed, London, l –24.

Lathrap, D. (1970), The Upper Amazon. Thames és Hudson, London

Leal, V. N. (1975), Coronelismo, Enxada e Voto, Alfa–Omega, São Paulo, 1949

Leroy, J.-P. (2001), Uma Chama na Amazónia, Fase-Vozes, Petrópolis

Lipton, M. (1977), Why the Poor People Stay Poor, Temple Smith, London

Macmillan, G. (1995), At the End of the Rainbow?, Earthscan, London

Martin, D. (1990), Tongues of Fire, Blackwell, Oxford

Martine, G. (1990), “Fases e faces da modernização agrícola brasileira”, in Planejamento e Políticas Públicas, 1 (1), 3–43.

Menke, K. (1997), “People’s empowerment from the people’s perspective”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 25–30.

Ministério do Meio Ambiente (1998a), PD/A: Uma Contribuição para o Uso Inteligente das Florestas Tropicais, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1998b), Relatório de Atividades 1998 — PD/A, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999a), Gradientes de Calor Gerados pelas Queimadas no Brasil – 1998 (mapa), Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999b), “Editorial”, in PDA Informa, 2 (4), l.

Moran, E. F. (1981), Developing the Amazon, Indiana University Press, Bloomington

Nugent, S. (2002). “Whither o campesinato? Historical peasantries of Brazilian Amazónia”, in Journal of Peasant Studies, 29 (3/4), 162–189.

Oliveira, A. U. (1999), A Geografia das Lutas no Campo, Contexto, São Paulo

Pace, R. (1998), The Sirurgie for Amazon Town, Lynn Rienner, Boulder

Pearce, P. (1997), “Between co-option and irrelevance? Latin American NGOs in the 1990s”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMilIan, London, 257–274.

Pinto, V. P. S. (1997), A Implantação da Reserva de Desenvolvimento Sustentável Mamirauá, kandidátusi értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Petras, J. (1998), “The political and social basis of regional variation in land occupations in Brazil”, in Journal of Peasant Studies, 25 (4), 124–133.

Ring, I., Klauer, B. és Wätzold, F. (1999), “Towards regional sustainability”, in I. Ring, B. Klauer, F. Wätzold és B. Mansson, Regional Sustainability, Physica-Verlag, Heidelberg, 3–18.

Rivière, P. (1972), The Forgotten Frontier, Holt, Rinehart and Winston, New York

Roniger, L. (1994), “The comparative study of clientelism and the changing nature of civil society in the contemporary world”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism, and Civil Society, Lynne Rienner, Boulder, 1–18.

Schmidt, S. W., Scott, J., Lande, C. és Guasti, L. (szerk.), (1997), Friends, Followers and Factions, University of California Press, Berkeley

Schumacher, E. F. (1974), Small Is Beautiful, Blond and Brigg, London

Stoll, D. (1990), Is Latin América Turning Protestant?, University of California Press, Berkeley

Tegegn, M. (1997), “Development and patronage”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 7–13.

Velho, O. G. (1972), Frentes de Expansão e Estrutura Agrária, Zahar, Rio de Janeiro

Wallerstein, I. (1979). The Capitalist World System, Cambridge University Cambridge Press, Cambridge

Wolf, E. (1966), Peasants, Englewood Cliffs, Prentice-Hall

Wolf, E. (1982), Europe and the People without History, University of California Press, Berkeley

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tanulmány alapjául szolgáló előadás elhangzott: 7th Meeting of the IGU Commission on the Sustenability of Rural Systems, Vancouver, Kanada, 1999 és Brazilian Speaker Series, Brazil Center, Institute of Latin American Studies, University of Texas, Austin, USA, 2000. A kutatást a Coordenação para o Aperfeiçoamento de Pessoal Superior (CAPES), a Financiadora de Estudos e Projetos (FINEP), a Fundação Universitária José Bonifácio (FUJB), az Institut pour la Recherche de Développement (IRD) és a Pilot Plan for Tropical Forests of the Group of Seven (PPG7) támogatta.

² “Határvidéki földművesek”: a mezőgazdasági művelés alá vont területek és a még érintetlen őserdő határán élő parasztok (a szerk.).

³ A latin-amerikai és mediterrán patronátusoknak jelentős antropológiai és szociológiai irodalma van (l. Booth és Seligson, 1978; Eisenstadt és Lemarchand, 1981; Gellner és Waterury, 1977; Schmidt–Scott–Lande–Guasti, 1977; Wolf, 1966).

⁴ A felszabadítási teológiáról lásd: “Kislexikon”, Eszmélet, 34. (1997. nyár), 80–82 (a szerk.).

⁵ A “közösség” terminust itt csupán “empirikus” formában használjuk, arra a politikai mozgalomra vonatkoztatva, amely Amazóniában bontakozott ki az egyház és a helyi népesség szinergizmusával. A közösség mint fogalom, túl antropológiai és szociológiai használatán, sűrűn fordul elő a fejlődésről szóló irodalomban. A szakirodalom kritikai értékeléséről l. Bicalho, 1999.

Bár néhányan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, mind nagyobb az egyetértés abban, hogy a szabadkereskedelmi kísérlet – mely jóval a NAFTA 1994-es létrejötte előtt kezdődött – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A mexikói Cancúnban szeptember 10-e fullasztó délutánján Lee Kyung Hae, a koreai farmerek vezére felkapaszkodott arra a rendőrbarikádra, amely 10 000 tüntető farmert tartott vissza attól, hogy megzavarják a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tárgyalásait. Felkapaszkodott, és kést szúrt saját szívébe. Tette a reményvesztett tüntetők számára katalizátornak bizonyult, komoran emlékeztetett arra, hogy a kereskedelem liberalizációja mekkora áldozatot követelt a világ legszegényebb farmereitől. Amikor négy nappal később a tárgyalások megszakadtak, világossá vált, hogy a szabadkereskedelem hajója csúnyán megfeneklett kapitányának képmutató mezőgazdasági politikájának zátonyán.

A tüntetéseken a mexikói farmerek alkották a többséget, és nem csupán azért, mert a találkozó saját földjükön folyt. Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) szabadkereskedelmi modelljének tapasztalatai alapján volt mit mondaniuk. A liberalizáció a legsúlyosabban azokat a kukorica- és gabonatermelőket érintette, akik helyi vagy regionális piacokra termeltek, mivel az Egyesült Államokból jövő import elviselhetetlen szintre nyomta az árakat. De az exportágazat is megszenvedte az egyezményt, az ipari módszerekkel folyó paradicsomtermelésből származó többlettel szemben a kávé árának erős visszaesése áll – ami pedig Mexikó legfontosabb exportterménye, mind a foglalkoztatást, mind a kibocsátást tekintve.

Mexikó kisgazdái tavaly télen összegyűltek, hogy követeljék kormányuktól a NAFTA mezőgazdaságra vonatkozó rendelkezéseinek újratárgyalását, valamint új vidékpolitika kidolgozását. Eddig ugyan nem sikerült kiharcolniuk a szabadkereskedelem-párti Vicente Fox vezette kormányzattól a NAFTA felülvizsgálatát, tavaly tavasszal azonban sikerült új forrásokat szerezni a vidék fejlesztéséhez. Ígéretet is kaptak az egyezmény kistermelőket érintő hatásainak felméréséről és az ágazatot védő és támogató lépésekről. Meglátjuk, hogy a mozgalomnak sikerül-e elérnie, hogy Fox betartsa ígéreteit – a farmerek ellenállása a neoliberális modellel szemben változatlan.

A mexikói kukorica- és kávétermelő farmerek – az ország legnagyobb belföldi felhasználásra és exportra szánt terményei a 100 millió lakosból közvetlenül 20 milliót tartanak el – tapasztalatainak közelebbi vizsgálata jól mutatja a kereskedelem liberalizációjának veszélyeit. A farmerek válságra adott reakciói és javaslatai használható kiindulási pontot jelenthetnek egy olyan alternatív vidékfejlesztés kialakításához, amely tekintetbe veszi a kereskedelem korlátait, a belföldi élelmiszerforrások jelentőségét és a földművelő termelés értékét.

 

A szabadkereskedelem be nem váltott ígéretei

 

Néhányan ugyan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, ám egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy a NAFTA 1994-es aláírása előtt megkezdődött szabadkereskedelmi kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kudarc még meglepőbb, ha arra gondolunk, hogy Mexikónak vitathatatlanul sikerült a világ egyik legvédettebb gazdaságát az egyik legnyitottabbá változtatni úgy, hogy még az átalakuláshoz szükséges tőkét is sikerült külföldről odacsábítani. 1985 óta, amikor a mexikói gyors liberalizáció elkezdődött, az export kétszeresére, a külföldi közvetlen tőkebefektetés (FDI) pedig háromszorosára nőtt. A szabadkereskedelem-pártiak ígéretei szerint, ha odafigyelnek az inflációra, Mexikónak már rég le kellett volna aratnia a liberalizáció jutalmát. Nem aratta le: a növekedés lassú, a munkahelyteremtés lomha, a bérek csökkentek, a szegénység növekedett, a környezet állapota leromlott.

Sok szempontból Mexikó megkapta azt, amit a NAFTA ígért: kereskedelmet és beruházásokat, ám ez nem vált sem a teljes mexikói lakosság, sem az ország törékeny környezetének javára. Az sem kétséges, hogy Mexikó vidéki területein volt a legnagyobb a hanyatlás.

A NAFTA 1994-ben lépett életbe, de a “neoliberális” kísérlet Mexikó 1982-es adósságválságát követően a ’80-as évek közepén kezdődött. Tíz év NAFTA és közel húsz év neoliberalizmus eredménye a Világbank és a mexikói kormányzat adatai szerint igen szerény. A gazdasági növekedés lassú volt. 1985 óta Mexikóban többször is előfordult, hogy az éves átlagos reálnövekedés mindössze 1%-ot tett ki, miközben 1960 és 1980 között ez az érték 3,4% volt.

Kevés az új munkahely, sokkal kevesebb, mint a munkavállalási korba érő fiatalok által teremtett kereslet. A gyáriparban, bár azon kevés ágazat közé tartozik, amely jelentős növekedést mutatott a NAFTA életbe lépése óta, elhanyagolható az új munkahelyek nettó száma. Az új állások pedig nem jó állások. A NAFTA alatt hivatalosan bejelentett új állásokban dolgozók közel felének nincsenek a mexikói törvények szerinti kötelező juttatásai (társadalombiztosítás, szabadság stb.). A gazdaságilag aktív népesség egyharmada dolgozik feketén.

A bérek csökkentek, a minimálbér reálértéke 1982 óta 60%-kal csökkent, a NAFTA kezdete óta 23%-kal. A bérek az összes ágazatban ezt a mintát követik. A szegénység viszont nőtt, Mexikó legelismertebb szegénységkutatói szerint a szegény háztartások száma közel 80%-kal növekedett, 1984 óta 59%-ról 80%-ra. A keresetek eloszlásának egyenlőtlensége is tovább növekedett, ezáltal Mexikó a nyugati félteke egyik legegyenlőtlenebb társadalma.

A vidék állapota válságos. A vidéken élő mexikóiak négyötöde szegénységben él, több mint felük pedig szélsőséges szegénységben. A kivándorlás továbbra is magas, noha az amerikai határellenőrzés megerősítése miatt megnövekedett a kockázat.

Az import meghaladja az exportot. Az export növekedésénél is nagyobb mértékű volt az import növekedése, aminek jó részét multinacionális vállalatok cégen belüli kereskedése teszi ki.

A környezet állapota romlik. Mexikói kormányzati becslések szerint 1985 és 1999 között a környezet eróziójának gazdasági költsége az éves GDP 10%-át teszi ki (azaz évi 36 milliárd USD-t). E költségek mellett eltörpül a csupán évi 9,4 milliárd dolláros gazdasági növekedés.

 

A NAFTA és a kukorica

 

A NAFTA-ról szóló tárgyalások idején a mexikói vezetők azt ígérték, hogy a megállapodás segít a vidék modernizációjában: az alacsony hozamú paraszti földeket termelékeny üzleti farmokká alakítva, ahol gyümölcsöket, zöldségeket és más az USA piacára szánt exportterményeket termelnének. Azokat a farmereket, akik nem tudtak modernizálni vagy exportálni, felszívta volna a növekvő, exportra termelő ipari és a szolgáltató szektor. A mexikói kultúra és gazdaság kukoricára való érzékenységére tekintettel – több mint 3 millió farmer termel kukoricát, ami a maquiladora (exportra termelő összeszerelő) ágazatban dolgozók háromszorosát teszi ki – a NAFTA a kukoricára vonatkozó vámok és szigorú importkvóták fokozatos megszüntetésére 15 évet adott. Ez a fokozatos “vámkvóta”-rendszer volt hivatott a fejlettebb és erősen szubvencionált amerikai termelők versenyére való fokozatos átmenet biztosítására.

A farmerek azonban egészen más valósággal szembesültek. Miután a mexikói kormány a tárgyalások során védelmet ígért a kukoricatermelők számára, valójában nyomban megkezdte kijátszásukat. Jóváhagyta a NAFTA-kvótákat meghaladó importot, s nem szedett be vámokat arra hivatkozva, hogy hiány van az alapvető gabonafélékből. Ez a döntés a mezőgazdasági-üzleti szféra növekvő hatalmát tükrözte Mexikóban, aminek érdeke az olcsóbb és alacsonyabb minőségű amerikai kukoricához való hozzáférés volt. Az állattenyésztők olcsó takarmányt akartak, az üdítőital-ágazat olcsó kukoricaalapú édesítőszert, a növekvő feldolgozott-élelmiszer ágazat csökkenteni akarta a liszt költségét.

Az eredmény a kukoricatermelők szabadkereskedelmi sokkterápiája volt. Az amerikai farmerekkel való versenyre való nehéz, hosszú távú felkészülés helyett alig 3 évvel a NAFTA-hoz való csatlakozás után a liberalizált kereskedelem megoldhatatlan problémáival találták szemben magukat. Az import kétszeresére nőtt, a kukorica ára pedig közel 50%-kal csökkent. Ugyanakkor a mexikói kormányzat belekezdett az ártámogatási rendszer leépítésébe, megfelelve a GATT Uruguayi Forduló Mezőgazdasági Megállapodásának (Uruguay Round Agreement on Agriculture – URAA). Noha a CONASUPO-t, a kínálatot és árakat irányító legfőbb gazdasági ügynökséget nem számolták fel 1998-ig, a legtöbb termény ártámogatása 1989-ben mégis megszűnt. A kukorica és a bab mérsékelt támogatása a kilencvenes évek közepéig tartott. A peso válságát és a bankszektor kisegítését követő fiskális nyomás miatt a kormányzat csökkentette a vidéktámogatásokat és a modernizációs programokat is.

A kukorica- és más gabonatermelők erre reagálva mindenképp talpon akartak maradni. Szervezetük, az ANEC (Üzleti Vállalkozások Nemzeti Szervezete) 180 000, legfeljebb 25 holdas birtokkal rendelkező termelőt tömörít, akik terményeiket helyi vagy regionális piacokon értékesítik. Az ANEC elhagyott állami raktárakat vásárolt, saját marketing-infrastruktúrát alakított ki, elősegítette a regionális kereskedelmet és támogatta a fenntartható mezőgazdasági módszereket. Becslések szerint tagjai 10-12%-kal magasabb bevételre tudnak szert tenni, mint amit a szabadkereskedelem lehetővé tett volna.

– Nem fogadjuk el, és nem fogjuk elfogadni, hogy feleslegesek vagyunk, hogy nem vagyunk produktívak és versenyképesek, hogy terhére vagyunk az országnak – mondta egy ANEC-vezető a társaság 2000-ben tartott közgyűlésén. – Ma is termelékenyek vagyunk, és még termelékenyebbek lehetünk a jövőben – de csak akkor, ha a kis- és középparaszti termelők szerepét újraértékeljük. A kisparasztok eredményeinek újraértékelésében az ANEC által elért eredmények ellenére az importáradat még mindig sok termelő megfojtásával fenyeget – a termelői árak nem érik el a termelés költségeinek értékét sem.

 

Az érdeklődés és a befektetés hiánya

 

A farmválság forrása nem egyszerűen az import vagy akár az Egyesült Államok ipari mezőgazdasága és a mexikói hagyományos földművelés közötti egyenlőtlenség. A kukoricamezőkön a különbség szembeötlő – az USA közel négyszer akkora területen több mint háromszor akkora hozamokkal a mexikói termelés tizenegyszeresét termeli. Az amerikai kukorica, amire holdanként legalább háromszor annyi szubvenció jut, mint Mexikóban, nem egészen feleannyiba kerül, mint a hagyományos termelők kukoricája. Emiatt követelték a földművesek a kukorica kihagyását a NAFTA-ból, amit a kormányzat később a 15 éves vámkvótára enyhített, valamint arra a homályos amerikai ígéretre, hogy ott is csökken a mezőgazdasági szubvenció.

A válság központjában azonban a mezőgazdasági árak hosszú távú strukturális csökkenése áll. A Világbank szerint az olajon kívül minden áru reálára átlagosan 50%-ot esett 1980 óta, ez száz éve a legalacsonyabb ár. A globális túltermelést elősegítette a mezőgazdaság gépesítése és a neoliberális imamalom: export, export, export. Számos fejlődő ország számára a Világbank és az IMF iránymutatásai növelték a függőséget néhány árucikktől, ami a Latin-Amerikára a hatvanas-hetvenes években jellemző diverzifikáló stratégiától való elforduláshoz vezetett. A függőség pedig különösen sebezhetővé teszi ezeket az országokat, amikor az árak hirtelen esni kezdenek.

A kistermelők pedig még kiszolgáltatottabbak, ha saját kormányuk elfordul tőlük. Neoliberális eszményeihez és az URAA-ban vállaltakhoz híven a mexikói kormányzat megszüntette a legtöbb olyan ügynökségét, amely a mezőgazdasági termények vételéért és eladásáért volt felelős, hitelt és szakmai segítséget nyújtott, az ártámogatásokat és a szubvenciókat intézte. A költségvetésből a mezőgazdaságra fordított hányad felére csökkent – a kiadásoknak mindössze 4,6%-ára rúg. A farmszubvenciók reálértelemben 56%-ot estek. A mexikói mezőgazdaság országos befektetésekkel való modernizációja a szabadkereskedelem okán ígéret maradt. A NAFTA előtti évek öntözési programja elhalt, az öntözésbe bevont terület az 1991-es 100 000 holdas szintről a NAFTA óta eltelt idő átlagát tekintve évi 17 000 holdra esett vissza. A kormányzati és a magán hitelkihelyezés vidékre 1994 után 75%-kal csökkent, a vidéki csődök pedig a korábbi szint hatszorosára nőttek.

A külföldi befektetés mint a szabadkereskedelem minden fejlődési betegségre előírt csodaszere nem bizonyult lázcsillapítónak. A Mexikóba érkező 128 millió dolláros külföldi direkt tőkebefektetés jelentéktelen 0,2%-a áramlott a mezőgazdaságba 1994 és 2002 között. 94%-át ennek is mindössze három tevékenység tette ki – a sertéstenyésztés, a zöldség-gyümölcs és a virágok –, és közel 90%-a abban a két mexikói államban kötött ki, amelyekben a mezőgazdaság eddig is a legmodernebb volt.

A kormányzat által megrendelt tanulmány szerint a befektetések szintje a mezőgazdasági GDP arányában az 1980-as egészséges 11%-os szintről 1985-re 6%-ra csökkent, majd 3%-ra esett közvetlenül a NAFTA aláírása előtt. A NAFTA érvénybe lépése óta pedig 2% alatt maradt. Amennyiben a mexikói mezőgazdaság modernizálása volt a cél, a liberalizációs projekt egyértelmű kudarc.

 

Exportban a nyereség?

 

A szabadkereskedelem világában szinte természetes, hogy ha nem veszel részt a kereskedésben, akkor a probléma része vagy. A NAFTA-t védők azt mondhatnák, hogy Mexikó nem elég hatékony gabonatermelői egyszerűen versenyképtelenek a torzulásoktól mentes piacon. Mivel a komparatív előny hideg logikája szétválasztja az értékes búzát (esetünkben kukoricát) a versenyképtelen pelyvától, a termelőknek nagyobb termelékenységgel kecsegtető munkát kell találniuk maguknak vagy a földjüknek. A hatékonyság javulásának esélyei alacsonyak a befektetések és hitelek hiányától szenvedő rossz minőségű földeken, így azoknak a termelőknek, akik a mezőgazdaságban akartak maradni, mást kellett termeszteni és exportálni.

Mexikó göröngyös fennsíkjainak kistermelői számára a kávé jó megoldásnak tűnhetett. Eddig is az ország legnagyobb mennyiségben exportált terménye, mindjárt az olaj után. A NAFTA előtt Mexikó a világ negyedik legnagyobb kávétermelő országa volt, az árnyékban növesztett arabicát magasra értékelték a világpiacon. Ráadásul nem kellett tartani amerikai versenytársaktól.

Ennyit a gazdaságelméletről. Mexikó kávétermelői saját szabadkereskedelmi rémálmukat élik meg, aminek nem sok köze van a NAFTA-hoz. 1989-ben az amerikai és a mexikói kormány kilépett a Nemzetközi Kávéegyezményből (ICA), ami a kínálatot szabályozta úgy, hogy az árakat viszonylag stabil és fenntartható szinten tartotta. A megcélzott árintervallum 1,20 és 1,40 dollár között volt fontonként. Az ilyen “piactorzító” tervezeteket ellenezte az OECD (Organization of Economic Coope­ration and Development – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezete) és a GATT Mezőgazdasági Egyezménye (General Agree­ment on Tariffs and Trade – Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény), a WTO elődje.

Az eredmény kiszámítható pusztítást jelentett a kávé kistermelőinek. Az árak a termelés költségei alá zuhantak (ami körülbelül fontonként 0,60 dollárt jelent Mexikóban), amint a raktárakban felhalmozott kávé elöntötte a piacot, és a termelő országok közti szabadverseny letörte az árakat. Az alacsony árak öt éves időszaka (1989–1994) ideiglenesen véget ért, amikor a Brazíliában – a világ legnagyobb kávétermelő országában – pusztító fagyok 1994-ben és 1997-ben sok kávécserjét pusztítottak el. Mikor azonban Brazília új, magas termékenységű kávéültetvényei visszatértek a piacra, az árak esni kezdtek.

A piacot még inkább túltelítette Vietnam belépése. Vietnam 1990-ben gyakorlatilag nem termelt kávét, 2000-re a második legnagyobb kávétermelővé vált. A Világbank és más fejlesztési ügynökségek kölcsönökkel és más ösztönzőkkel támogatták a vietnami kávétermelést. 2000-re a nyomott árak azonban már az alacsony költséggel termelő vietnamiaknak is alig biztosítottak megélhetést. 2002-re már a legolcsóbb termelők sem voltak képesek fedezni a termelési költségeiket.

A mexikói kávétermelőket különösen érzékenyen érintette az áresés. A világ egyik legjobb kávéját termesztették, de sok versenytársuknál magasabb költséggel. Az ágazatot az árnyas hegyoldali telkeken termelő kisbirtokosok dominálják, termelékenységük alacsonyabb a brazil ökológiailag káros, de magas termelékenységű ültetvényekhez képest. A mexikói kormány pedig neoliberális támadással növelte a szabadkereskedelmi veszteségeket: megszüntette az INMECAFE-t, a mexikói kávéintézetet, ami propagálta és támogatta a 285 ezer termelőtől származó mexikói kávét.

Mexikó egyik legszegényebb kávétermelő államában az Oaxaca Kávétermelői (CEPCO), ami kilenc őslakos csoporthoz tartozó közel 30 000 kistermelőt magában foglaló csoport, a válságra egy sor független kezdeményezéssel reagált, amiknek a célja a “termelők termelési folyamatának megfelelővé tétele” volt. A tagok létrehozták saját hitelszövetkezetüket, mobilizálták a női farmereket, méltányos kereskedelmi (fair-trade) mozgalmuk támogatta kollektívájukban a közvetlen eladásokat az értékesítők és fogyasztók számára. A CEPCO-kampányok arra biztatták a termelőket, hogy hitelesen organikus kávét termesszenek, amivel érzékelhetően magasabb árat érhetett el a szervezethez tartozó 8000 család.

A nemzetközi piaci árak most 0,50 dollár körül mozognak (a termelők pedig általában ennél is jóval kevesebbet kapnak). Az organikus és méltányos-kereskedelmi kávé 1,41 dollárt hoz a termelőknek, ami hatalmas árprémiumot jelent. Viszont ha a méltányos kereskedelmi és organikus piacok növekednek is, még mindig csak 3%át teszik ki a piacnak. A méltányos kereskedelem leglelkesebb támogatói is beismerik azonban, hogy a különleges részpiacok nem lesznek képesek megoldani a nemzetközi túltermelési problémát, ami jóval több termelőt érint, mint amennyit a méltányos kereskedelem vásárlói valaha is fenn tudnának tartani.

A CEPCO organikus termelőitől eltekintve a legtöbb mexikói kávétermelő nehéz helyzetben van. Még a jó minőségű arabicababokért is alacsony árakat fizetnek a nemzetközi vásárlók. A mexikói nemzeti kávétermelő egyesület az elmúlt 3 év alatt a kávétermelés 40%-os csökkenéséről számolt be, az export 55%-kal alacsonyabb, a kávéeladásokból származó bevételek pedig 70%-ot estek. Sok termelő hagyja, hogy a bab a cserjén rohadjon meg, mivel gazdasági szempontból nincs értelme betakarítani. Világosan látszik, hogy ha valaha lesz megoldás a kávétermelők lesújtó helyzetére, amit a szabadkereskedelem okozott, az a szabadkereskedelmi elvek elvetéséből fog következni. Kávétermelő szervezetek nemzetközi egyesülete már kérte a kínálat irányításának visszaállítását és nemzetközi segítséget a legalacsonyabb minőségű kávé piacról való eltávolításához.

 

Mozgósítás a változásra

 

A CEPCO és az ANEC erőfeszítései nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy visszafordítsák a szabályozatlan globalizáció nyomasztó hatásait, azt, hogy a mexikói kormányzat magára hagyta a kistermelőket. Ez az oka annak, hogy a kávé- és kukoricatermelők csatlakoztak más mezőgazdasági termelők csoportjaihoz, s olyan irányelveket és kereskedelmi megállapodásokat követelnek, amelyek figyelembe veszik és értékelik a kistermelés társadalmi, gazdasági és környezeti hatásait. Követeléseik aligha mondhatók radikálisnak, ami azonban belőlük következik, az bomlasztóan hat a neoliberális modellre. A termelők mozgalma a következőket követeli:

• moratóriumot a NAFTA mezőgazdasági rendelkezéseire, esetleg azok újratárgyalását;
• tűzoltó és hosszú távú mezőgazdasági fejlesztési programokat;
• életképes vidéki hitelintézeteket, amelyek elégséges hitelt kínálnak megfizethető áron;
• kormányzati beruházásokat a vidéki infrastruktúrába és közösségekbe;
• az őslakos közösségek jogainak elismerését.

A 2003 áprilisában elért megegyezés a Fox-kormányzattal egy hosszú háború fontos csatája volt. Hosszú távon a termelők mozgalmai a sokoldalú kormányzati fejlesztési stratégiához való visszatérést követelik, amelyben a kereskedelem és a külföldi befektetés csupán két gazdasági eszköz egy cél érdekében. Nem pedig maga a cél.

Ha a Cancúnban tartott WTO-találkozó jelez valamit, akkor azt, hogy a termelők továbbra is tüskeként állnak majd a könyörtelen liberalizáció testében. Egy nemzetközi mezőgazdasági termelő szövetség, a 100 millónál is több tagot tömörítő Via Campesina, felvetette az ügyet Cancúnban. A mezőgazdaság WTO-ból való eltávolítását követelték, mivel – érvelésük szerint – a mezőgazdasági termékek többek puszta árunál, a vidéki közösségek pedig többek egyszerű munkásoknál. Az “élelmiszer-szuverenitás” új koncepcióját adták elő, miszerint minden országnak joga van szabadon eldönteni, hogy milyen módon látja el lakosságának élelmiszer-szükségleteit – függetlenül a WTO-szabályok kötöttségeitől.

A javasolt Amerikai Szabadkereskedelmi Területről (Free Trade Area of the Americas) szóló tárgyalások kapcsán további összetűzésekre van kilátás. A jelenlegi tervezetek jelentős mezőgazdasági liberalizációt is magukban foglalnak – ami megfelel annak az amerikai ígéretnek, hogy az Amerikai Szabadkereskedelmi Terület lesz a “nyugati félteke NAFTA-ja”. Mielőtt bármit is aláírnának, Latin-Amerika és a Karib-térség népei jól tennék, ha odafigyelnének a mexikói termelők harcára és mondanivalójára.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Irodalom

 

Timothy A. Wise, Hilda Salazar and Laura Carlsen: Confronting Globalization: Economic Integration and Popular Resistance in Mexico, Kumarian Press, 2003

Timothy A. Wise: “NAFTA’s Untold Stories: Mexico’s Grassroots Responses to Economic Integration”, Interhemispheric Resource Center, 2003. június 10.

Charis Gresser and Sophia Tickell: “Mugged: Poverty in Your Coffee Cup”, (Oxfam Int’l, 2002

Alejandro Nadal: “The Environmental and Social Impacts of Economic Libera­lization on Corn Production in Mexico”, Oxfam GB és WWF International, 2000. szeptember

A szerzők Párizsban tartózkodtak az Európai Társadalmi Fórum idején, ahol 60 ezer küldöttel, ellentmondások sokaságával és széles néptömegek azon közös érzésével találkoztak, hogy a fórumnak radikális változáson kell keresztülmennie.

Oscar Reyes és Stuart Hodkinson novemberben Párizsban jártak az Európai Szociális Fórumon, ahol 60 000 delegálttal találkoztak, sok vitával, és azzal az általánosan elterjedt nézettel, hogy a fórumnak radikális változásokra van szüksége.

 

Alig lehetett mozdulni az antiimperialistáktól novemberben a Boulevard Lénine-en, a Boulevard de la Commune pedig az antikapitalisták átjáróháza lett. Az idén ugyanis Párizs adott otthont az Európai Szociális Fórumnak (ESZF). A város külterületein fekvő “vörös zóna” kitett magáért, hogy megfeleljen a neve keltette elvárásoknak. A feltűnően régi vágású felvonulások miatt időnként nagyon távolinak látszott a szociális fórum mozgalmának beígért “új” politikája.

Az első benyomások sokszor megtévesztők. Bobigny 1989 előtti utcanevei egy másik kort idézhettek, a kommunisták irányította külváros promóciós anyaga azonban a “részvételen alapuló” költségvetés-készítéssel és várostervezéssel volt tele. Saint-Denis-ben a francia “helyi társadalmi fórum” háromnapos programjára ellátogatva (amit a Fórum szervezői furcsamód marginalizáltak), az ember megtanulhatta, hogy is találkozik ma rendszeresen mintegy 150 társadalmi fórum Franciaország-szerte, összehozva kampánycsoportokat, bevándorlómozgalmakat és a “régi politikában” csalódott helyi lakosokat, hogy megvitassák a privatizáció, a környezetrombolás és a rasszista bevándorlópolitika gyakorlatias, ugyanakkor radikális alternatíváit.

Az innovativitás és archaizmus e magával ragadó egyvelege jellemzi az egész ESZF-et is. Az ESZF-et, az évente megtartott Szociális Világfórum (SZVF) e regionális nyúlványát egy nem pártjellegű, szabad találkozási helynek álmodták meg, hogy az “a közös gondolkodásnak, a gondolatok demokratikus vitájának, javaslatok megfogalmazásának, tapasztalatok szabad cseréjének és a hatékony tettek érdekében való összekapcsolódásnak” nyílt találkozóhelye legyen. “A civil társadalom olyan csoportjainak és szervezeteinek találkozója, amelyek szemben állnak a neoliberalizmussal, a tőke világuralmával és az imperializmus minden formájával, és elkötelezettek egy emberközpontú társadalom létrehozásáért.” Ezek a SZVF Elvi Chartájának szavai.¹

Körülbelül 300 francia társadalmi mozgalom, civil szervezet (NGO) és szakszervezet, valamint politikai pártok egy csoportja több mint egy évet töltött a párizsi fórum szervezésével. Egy nyílt, havi rendszerességű francia gyűlés hagyta jóvá a napi szervezési feladatokat végző tanács munkáját, amelyben nagyjából 30 önkéntes, illetve kisegítő dolgozott olyan szervezetektől, amelyeknek megvolt erre a forrása. Mindez az ESZF európai gyűlésével, egy informális döntéshozó struktúrával egyetértésben folyt, mely a földrész társadalmi erőinek küldötteiből és képviselőiből áll össze.

A folyamatot nagyrészt néhány erős baloldali szervezet tartotta kezében, mint a Francia Kommunista Párt és az ATTAC, amely nemzetközi kampányt folytat a globális pénzpiacok és pénzügyi intézmények reformjáért. Ez némi bizalmatlanságot és ellenséges érzelmeket keltett azokban a csoportokban, amelyek kizárva érezték magunkat – különösen a “hivatalos programból”. De a hatalommal bírókat általában ellenőrizni lehetett az ESZF aranyszabályát alkotó konszenzusos döntéshozatalon keresztül.

Párizst egyedül a helyszínek megválasztása miatt érték panaszok az önkéntesektől és küldöttektől, valamint a tolmácsoktól és a szervezőktől is. Firenzében minden egy helyszín köré szerveződött, ami megkönnyítette a mozgást és a váratlan problémák megoldását, érezhetőbb volt, hogy egy “Fórumon” vagyunk. De számos gyakorlati ok, valamint Párizs szocialista polgármesterének nyilvánvaló politikai manőverei miatt a Fórum a Saint-Denis-be szánt egyetlen helyszínről hamar négy, földrajzilag egymástól távol lévő helyre oszlott szét.

Ennek azonban előnyei is voltak. Ahogy az egyik szervező, Elizabeth Gautier, a Francia Kommunista Párt által alapított Espaces Marx nevű marxista kutatóhálózat igazgatónője állítja: “Az, hogy a fórum négy különböző önkormányzatban került megrendezésre, lehetővé tette számunkra, hogy megosszuk a pénzügyi kockázatot és a költségeket; illetve erősebb politikai alkupozíciót biztosított számunkra, hogy több forrást tudjunk kicsikarni az államtól. Másrészt a helyi önkormányzatok segítsége nélkül nem is tudtuk volna megcsinálni az ESZF-et.”

Gautier bizonyára azt érti ezen, hogy az effajta ESZF, miután olyan alternatív politikai terektől és rendezvényektől függ, melyek épp az általa kritizált politikai struktúrákra épülnek – az elköltött 4 millió euró túlnyomó része az államtól és a Francia Szocialista Párt jelentős adományából származott –, komolyan megkérdőjelezi, hogy miért és kiért is van az ESZF. A nagy-londoni önkormányzat körül szoruló politikai hurok legalábbis azt jelenti, hogy jövőre az ESZF-nek nem kell ilyen problémával szembenéznie, amikor az Egyesült Királyságba érkezik.

Elméletben az ESZF azért nyílik meg, hogy megvitassa a civil társadalom progresszív kezdeményezéseinek özönét, és bátorítsa újabbak tervezését. Laurent Vannini, az egyik francia szervező szerint “az ESZF célja, hogy nemzetközi hálózatot hozzon létre a civil társadalmi szervezetek között, hogy módot adjon arra, hogy egymás munkáját erősíthessék, valamint hogy erősítse a neoliberalizmusról közösen kialakított, bíráló megítélést”.

Az idei ESZF puszta mérete – a több mint 600 találkozón 60 000 küldött vett részt – nagy változatosságot sejtet, amit nem lehet egy közös értékelésre vagy programra redukálni. Ez egy merev, pártpolitikai szempontból korlátozó tényezőnek tűnhet, de épp azt mutatja, hogy az ESZF-et nem szabad és nem is lehet bezárni az újonnan felbukkanó politikai témák, követelések, változást sürgető szereplők előtt.

Bizonyára nagyobb pluralizmus jellemezte az idei ESZF-et, mint a firenzei eseményt 2002-ben. Bár Irak visszatérő téma volt az 55 előadás, 250 szeminárium és a 200-nál is több workshop többségében, bizonyosan nem vált azonban dominánssá. Elizabeth Gautier ezt így magyarázza: “Ki akartuk bővíteni a felmerülő témákat és növelni a részvételt, különösen a szakszervezetek, az Európai Alkotmány, a nők, a bevándorlók és a Maghreb országok kérdéseit illetően.”

Az ESZF hivatalos megnyitása előtti napra egy európai gyűlést szerveztek a nők jogaiért. A nagyobb előadásokon Firenzéhez képest Párizsban jelentősen javult a nemek közti egyensúly. Ez a kedvező arány azonban a kisebb szemináriumok és workshopok többségében már nem jött létre.

A bevándorló és moszlim aktivisták tapasztalata hasonlóan változatos volt. A Just Peace nevében Naima Bouteldja a következőket mondta: “A bevándorlók és moszlimok csoportjai jelentős energiát fektettek a döntéshozó folyamatba, és viszonzásul most először érezhettük, hogy láthatók és hallhatók vagyunk a társadalmi fórumon. A másokkal folytatott párbeszédeink azonban soha nem tudták áttörni a mi moszlim hitünket és politikánkat érintő mély, a rasszizmus határait súroló gyanakvás falát, amely intézményesült a francia társadalomban és a francia baloldal nagy részében.”

Ezenkívül rémes körülmények fogadták a mozgássérülteket is.

Az efféle hiányosságok miatt a résztvevők joggal bírálhatták az idei fórumot. De nem szabad lebecsülni az eredményeket sem. Pascale Ader a francia kistermelők Paraszt Konföderációja részéről – mely 40 000 adag ételt osztott szét sátraiban Párizs-szerte – azt magyarázta, hogy bár szervezete globálisan már szoros kapcsolatban van más parasztmozgalmakkal a Via Campesina nemzetközi hálózatán keresztül, az ESZF “segítséget nyújtott, hogy a politikai érdekeken túllépve szövetséget építsenek ki a fogyasztókkal és tradicionálisabb szakszervezetekkel az élelmiszer felsőbbségéért folytatott küzdelemben”. Ader hajszálpontosan mutat rá a fórum egyik legértékesebb vonására: a küldötteknek lehetősége van kapcsolatokat építeni vezetők és szakértők közvetítése nélkül.

De az egyszerű küldöttek számára sokszor korlátozott volt a hálózatépítés lehetősége Párizs hivatalos helyszínein belül. Masha, egy svájci környezetvédő, csalódottságának adott hangot amiatt, hogy háttérbe szorult a mozgalom néhány innovatívabb szervezeti gyakorlata. “A hálózati munka olyan »szervezet nélküli« szervezetek alakítását kellene, hogy jelentse, melyek részvételen alapuló vitákon és decentralizált cselekvésen, nem pedig önjelölt vezetők társalgásain keresztül kapcsolódnak össze.”

Lehetetlen felmérni az ESZF átfogó hatását. Gyakorlati szempontból a legközvetlenebb eredmény 1000 levelezőlista felvirágzása. Ezek a megbeszélések viszont új nemzetközi mozgalmi hálózatokat fognak elindítani, valamint meg fogják szilárdítani a már létezőket. Ezt jelenti az, hogy az ESZF egy tér, nem pedig “a hatalom színhelye”. A fórum társadalmilag horizontális, és képtelenség bármikor is teljes ellenőrzés alá vonni.

Ahogy az ESZF Londonba érkezik 2004-ben, a Párizsban és Párizs előtt született demokratikus energia és kreativitás biztosítani fogja, hogy senki se kaparinthasson meg semmiféle Boulevard Lénine-t. Az ESZF és az őt szülő, globális igazságosságért küzdő mozgalom újdonságát a mélyen gyökerező pluralizmus jelenti – az a gondolat, hogy a globális kapitalizmus felett csak úgy lehet győzelmet aratni, ha felismerjük és elismerjük a konkrét küzdelmek sajátosságát és önállóságát. “Lehet más a világ”, ahogy a zapatisták mondják, de jövőre Londonban egy kevésbé ismert szólásuknak kell szemünk előtt lebegnie: “egy nem, sok igen”.

 

(Fordította: Varsányi Kornél)

 

A cikk a Red Pepper c. londoni folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzet

¹ A Charta magyar szövegében az idézett rész utolsó tagmondatai a fentitől eltérően így hangzanak: “amelyek az emberiségen belüli, valamint az emberiség és a Földanya közötti igazságos kapcsolatok elkötelezettjei” (a ford. megjegyzése).

Ki az igazi szerzője azoknak az informatikai szerzeményeknek, amelyek sok szempontból olyanok, mint a folklór: közösségi alkotások, amelyek felhasználásával alakulnak ki kereskedelmi szoftvereik. Fontos problémáról van szó, amit kétféle filozófia mentén lehet kezelni. A szerző politikai gazdaságtani érvekkel támadja, hogy a copyright a szerzői jogokat elidegeníthetetlen személyiségi jogokból de facto elidegeníthető tulajondonjogokká változtatja.

Az informatikai forradalom két filozófiája¹

 

Ha az operációs rendszerek légitársaságok lennének:

A Flyer Windows utasai egy elegáns irodában szerződést írnának alá, amely szerint minden jog a fuvarozót illeti, és minden felelősség az utasra hárul. Ezután bekötött szemmel egy repülőgép fedélzetére vinnék őket, ahol a csodálatosan berendezett szalonban leülve minden utas az előtte levő ülésre szerelve egy három nyomógombos táblát találna:

 

Akar Ön repülni?

O Igen    O Nem    O Mégsem

 

A Linux Air Lines lelkes utasai egy fiatal finn fiú (Linus) vezetésével kivonulnának a kifutópálya betonjára, és elkezdenének egy repülőgépet építeni.

(az Internet-folklórból)

 

Bevezetés

 

A XX. század nyolcvanas éveiben megindult informatikai forradalom hőskorát két jelenség határozta meg: a “Szilícium-völgy” sufnijaiban mikroszámítógépeket barkácsoló kamaszok és a Pentagon által használhatatlannak ítélt TCP/IP protokoll felhasználásával kiépülő egyetemközi hálózat, az Internet. Az eltelt mintegy húsz év alatt a sufnikból informatikai óriásvállalatok nőttek ki, az Internet pedig az egész világot behálózó új életformává terebélyesedett.

Az óriásvállalatok profilja a hardverről áttevődött a szoftver felé – a hajdani kék óriás, az IBM lassan eltörpül a keblein nevelgetett Microsoft mellett. Amíg azonban a hardver végső soron csupán egy újfajta áru a hagyományos áruk széles palettáján (közgazdaságtani szempontból nincs lényeges különbség egy gépkocsi vagy egy tv, illetve egy asztali számítógép között), addig a szoftver egy merőben új típusú áru, aminek árujellege erősen kétségbe vonható.

A szoftver sajátos jellege két merőben ellentétes filozófiát hozott létre, amelyek két szervezetben intézményesültek.

Az egyik filozófia kiterjesztette a szerzői jog (copyright) amúgy is vitatható fogalmát a szoftverekre, és az így mesterségesen megerősített árujelleget a legkeményebb kereskedelmi, jogi és hatalmi eszközökkel védi, természetesen a szoftverfejlesztő és -forgalmazó társaságok profitját maximalizálandó. Ennek a filozófiának a jegyében alakították meg az amúgy egymást felfaló szoftveróriások (Microsoft, Adobe, Borland, Corel, Lotus, IBM stb.) az Üzleti Szoftver Egyesülést (Business Software Alliance – BSA), amely egyedülálló módon elérte, hogy több ország – köztük Magyarország – rendőrsége önálló ügyosztályt hozzon létre az ő sajátos érdekeik büntetőjogi védelmére.

A másik filozófia, a nyílt kódú programrendszerek filozófiája, amely a szoftvert egyrészt a hardverárut valóban értékessé tevő közegnek (a gyümölcsöt érlelő napfényhez hasonlóan), másrészt az új Internet-kultúra legkreatívabb tevékenységei tárgyának tekinti, s mint ilyent kivonná a “kufárkodás” hatóköréből. Lelkes programozók hozták létre a GNU-projektet (aminek nevéről illik tudni, hogy a “GNU Nem Unix” rekurzív kifejezés rövidítése), a hozzá kiválóan illeszkedő Linux operációs rendszert és a mindezt támogató Szabad Szoftver Alapítványt (Free Software Foundation – FSF).

A közelmúltban Hannoverben, a CEBIT-en jártam. A “legnépszerűbb operációs rendszer” géplefagyásain kajánul mosolygó Linux-pingvin itt is, ott is feltűnt a kiállítóstandok között, jelezve, hogy a két filozófia gigászi küzdelme megkezdődött.

Az alábbiakban a két filozófiát, a két szervezetet hasonlítom össze, nem titkolva szimpátiám irányát.

 

A szellemi termékek szerzői jogainak politikai gazdaságtanáról²

 

1) A szellemi termékekhez eredetileg személyiségi jogok tartoznak:

• Ezt a terméket Én alkottam;
• ezt a terméket Én olyanra alkottam, amilyenre Én akartam;
• ez a termék tehát az Én személyiségem tükre.

Következésképpen senkinek nincs joga

• azt állítani, hogy a terméket nem Én, hanem Ő alkotta;
• úgy megváltoztatni a terméket, hogy a mindenkori felhasználónak ne legyen tudomása arról, a változtatás nem Éntőlem, hanem Őtőle származik;
• vagyis nincs joga az Én személyiségemet tükröző termékről azt állítani, hogy az az Ő személyiségét tükrözi, és ugyancsak nincs joga az Ő általa eltorzított alkotást az Én személyiségem tükreként bemutatni.

 

2) A szellemi termékek piacosítása e személyiségi jogokat

• de facto tulajdonjogokká változtatja (copyright ©);
• ezáltal de facto megszünteti azok személyiségi jogi jellegét.

Ugyanis a személyiségi és a tulajdonjog között az a döntő különbség, hogy az előző az ember elidegeníthetetlen joga, azt senki, még ő maga sem idegenítheti el tőle, míg az utóbbinak éppen az elidegeníthetőség ad értelmet.

Gondoljunk csak a föld magántulajdonára! A föld évezredekig nem képezte magántulajdon tárgyát, még akkor sem, amikor segítségével idegen munka felett uralkodtak (ez az uralom – amely a munkavégző személy feletti erőszakos uralom – természeténél fogva különbözik a magántulajdon lényegét jelentő idegen munka feletti uralomtól – amely a személy munkavégző képessége feletti megvásárolt uralom). Viszont a piacgazdaság (kevésbé eufemisztikusan: a kapitalizmus) megerősödésének és uralkodóvá válásának elengedhetetlen előfeltétele volt a föld modern magántulajdonának megteremtése és ezzel elidegeníthetővé tétele. Ezt a Tudorok korában a Lordok Parlamentje – ösztönösen – ugyanolyan jól érzékelte, mint – tudatosan – Széchenyi. A hűbérurak az ősiség törvénye mellett is sajátjukként kezelték a földet, amíg fő céljuk nem az elidegenítés volt. Csupán és kizárólag az elidegenítés végett kellett formálisan is magántulajdonba venni a földet.

Nincs ez másként a szellemi javak esetében sem – annál is inkább, mert a földhöz hasonlóan a szellemi javak sem tekinthetők a szó szoros közgazdaságtani értelmében terméknek.

Amikor valakinek szükséglete támad egy probléma megoldására, és ehhez szellemi alkotó tevékenységre van szüksége (verssel szeretné köszönteni valamely szeretett hozzátartozóját, alkalmassá kívánja tenni számítógépét egy konkrét feladat megoldására, vagy bármi más), akkor többféle lehetősége van:

1. megkeresi a probléma megoldását a nyilvános információs bázisokban (könyvtár, Internet, stb.);
2. megoldja a problémát saját maga (verset ír, programoz stb.)
3. megbíz egy szakembert (költőt, programozót stb.) a probléma megoldásával.

Tekintsünk el az 1. megoldásban rejtőző 2. vagy 3. típusú mozzanattól (hogy tudniillik a forráskutatás maga is szellemi tevékenység, amelyet magunknak kell elvégezni, vagy mást kell megbízunk vele). Ezzel a megszorítással kimondható, hogy az 1. megoldás természeténél fogva ingyenes, a 2. megoldásnak implicit, a 3. megoldásnak explicit költsége van. Ez a költség azért vállalható, mert létező és valós szükséglet kielégítéséről van szó. De ez a költség semmiféleképpen nem indokolja az 1. megoldás ingyenességének megszüntetését. Ugyanis a 2. és 3. megoldás után a szellemi termék – éppen azért, mert nem termék a szó hagyományos közgazdaságtani értelmében – a szükséglet kielégítésének folyamatában nem semmisül meg, nem fogyasztódik el (akárcsak a föld mint szűkös erőforrás a termelési folyamatban). Ha a nyilvánosság elé eresztik, akkor azt bárki használhatja – senkinek nem kell újabb erőfeszítést tennie érte, de éppen ezért nem is válhatna újabb jövedelem forrásává sem.

Azonnal el kell hárítani egy ellenvetést. Abból, hogy e “termékekkel” ismét ki lehet elégíteni a “termék” születését kiváltóhoz hasonló szükségletet, semmiképpen nem következik, hogy fizetni kell érte – mint ahogy az sem következik belőle, hogy már az első esetben is ingyenesnek kellett volna lennie. Szerencsére a legtökéletesebb piacgazdaságban is vannak szükségletek, amelyek kielégítéséért nem kell fizetni (például a lélegzés szükséglete – isten óvjon minket egy olyan világtól, ahol a lélegzetvételért is fizetni kell –; persze éppen egy ilyen világ lehetőségének rémálma veti fel élesen az általunk tárgyalt problémát). Akár a munkaérték-elmélet, akár a marginalista értékelmélet talaján állunk, a már megtermelt és felhasznált szellemi termék értékjellege ellentmond az érték deklarált tartalmának: nem testesül meg benne többet társadalmilag szükséges munka, és nem szűkösen áll rendelkezésre. Piacosítása tehát csak monopolizálása útján lehetséges (akárcsak a földé). A monopolizáláshoz vezető út első és legfontosabb lépése a szellemi alkotásokhoz fűződő személyiségi jogok tulajdonjoggá változtatása. Ezzel a fenti jogok helyébe a tulajdonjog ismert elemei lépnek:

• A termék az Enyém és senki másé – a birtoklás joga;
• a termék felhasználásáról kizárólag Én döntök, vagy az, akit erre Én felhatalmazok – a rendelkezés joga;
• A termék által szerezhető hasznok kizárólag Engem illetnek, vagy azt, akinek azokat Én átengedem – a használat joga.

Következésképpen senkinek nincs joga

• a terméket birtokolni Rajtam kívül – aki azt állítja, hogy a termék az övé, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék felhasználásáról az Én engedélyem nélkül rendelkezni – aki az Én engedélyem nélkül dönt arról, mire használhatja és mire nem (például kölcsön adja) a terméket, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék hasznait az Én engedélyem nélkül használni – aki engedélyem nélkül élvezi a termék bármely hasznát (például, a termékben felhasznált bármilyen ötletet, megoldást egy másik termék előállításához használja fel, egyáltalán tanulmányozni meri a termék belső szerkezetét), az jogsértő, esetleg bűnöző.

Ennek a formaváltozásnak a legfontosabb tartalmi eleme, hogy amíg a személyiségi jogok elidegeníthetetlenek, addig a tulajdonjogok elidegeníthetők. A rendelkezés és a használat joga bérbe adható, átruházható, a birtoklás joga eladható, elajándékozható. Ebből az ellentétből következik, hogy a tulajdonjogokká változtatás szükségszerűen megszünteti a személyiségi jogokat – a kettő egymást kizárja, hiszen egy “termékhez” fűződő jogok nem lehetnek egyszerre elidegeníthetetlenek és elidegeníthetőek.

Ezt az elméleti tételt természetesen látszólag a tételes jog felülbírálhatja. Például a 1999. évi LXXVI. Törvény a szerzői jogról megkísérli a lehetetlent, hogy e két ellentmondó vonatkozást összeegyeztesse. Az eredmény a törvény személyiségi jogokat védő passzusainak szankcionálatlansága, ami miatt e passzusokat nem veszik komolyan, lépten-nyomon megsértik. A hivatkozott törvényt az MS Word program valódi szerzőinek meg nem nevezése³ ugyanúgy sérti, mint a Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű zászlótartó szovjet katona alakjának az eltávolítása⁴ .

Viszonylag új fejlemény a tulajdonjoggá változtatott szerzői jogok védelmének kiemelése a polgári törvénykönyvből és beemelése a BTK-ba, a szerzői jogok megsértésnek kriminalizálása:

BTK 329/A. §

(1) Aki az irodalmi, tudományos vagy művészeti alkotás szerzőjének a művén, előadóművésznek az előadó-művészi teljesítményén, hangfelvétel előállítójának a hangfelvételén, rádió- vagy televízió-szervezetnek a műsorán, illetőleg film vagy adatbázis előállítójának a teljesítményén fennálló jogát haszonszerzés végett vagy vagyoni hátrányt okozva megsérti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését

a) jelentős vagyoni hátrányt okozva,
b) üzletszerűen követik el.

(3) A büntetés

a) öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen nagy vagyoni hátrányt,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen jelentős vagyoni hátrányt okozva követik el.

(4) Aki a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését vagyoni hátrányt okozva gondatlanságból követi el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

Mint látjuk, büntetőjogi szankciókat kizárólag a vagyoni természetű, tehát tulajdonjogokhoz rendeltek.

E törvényi hellyel kapcsolatban meglehetősen érdekes probléma az úgynevezett “szoftverlopás”, a szoftverek lemásolásának problémája (persze valahol ugyanezek a problémák mindenféle szellemi termék esetén felmerülnek). Ha a lemásolt szoftvert a másoló vagyoni ellenszolgáltatásért árusítja, akkor – legalábbis a törvény logikája szerint – nyilvánvalóan elköveti a fenti paragrafusban leírt tényálladékot, ám ha ingyen másolja magának vagy bárki másnak, akkor a fenti paragrafust a bíróság csak egy semmivel alá nem támasztható fikció tényként való elfogadásával alkalmazhatja. Nevezetesen fel kell tételeznie, hogy a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna.

Ezen az alapon bármelyik cukrász bármelyik süteményt sütő háziasszony ellen legalábbis kártérítési pert indíthatna, és e pert a fenti logika szerint meg kellene nyernie, mert ha a háziasszony nem sütött volna süteményt, akkor a cukrásznál vásárolt volna süteményt, tehát a süteménysütéssel neki, a cukrásznak vagyoni hátrányt okozott. Ad absurdum a fenti logika következetes alkalmazása a szabad versenyen alapuló piac lehetetlenségét is jelenti, mivel minden konkurens vagyoni hátrányt okoz minden versenytársának, hiszen a vevő, ha nem a konkurenciát választotta volna, akkor nálam vásárolt volna. Ez a fikció tehát nem más, mint a monopólium apológiája.

Már szinte hallom az ellenvetést: azért az nem ugyanaz, mert a háziasszony a maga süteményét süti, a szoftver tolvaj a más szellemi termékét másolja. Ez ismét egy téves fikció. Először is én fent igyekeztem nagyon pontosan megfogalmazni a jogalkalmazást megalapozó fikciót: “a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna”. A köztudatban – és félő, hogy ebbe bele kell érteni a jogalkalmazót is – a feltételezés úgy szól: “a másolat használója a szoftvert a másolat hiányában megvette volna”. Éppen ez a bökkenő, hogy nem a szoftvert (a szellemi terméket) adják el, mert az nem eladható. A termék köré épített monopólium realizálásáról van szó a felhasználói licenc formájában. A hasonlatban a szoftverlicenc analógja nem a sütemény, hanem annak “süteménysége”, azaz az a képessége, hogy az édesszájúak szükségleteit ki lehet vele elégíteni. Az érdekes módon általánosan elfogadott, hogy a “süteménység” nem a cukrászok (pláne nem egy cukrász) tulajdona, a “házság” nem az építési vállalkozók tulajdona és így tovább. A szellemi termékek esetében ez az elv nem érvényes. Ennek a felszíni oka, hogy a szellemi termék – bár mindig van anyagi hordozója – mégsem dologiasul. A sütemény nem azonos a “süteménységgel”, de a szoftver igenis azonos a “szoftverséggel” – éppen ellenkezőleg, az az adathordozó (floppy, CD stb.), amire másolták, az nem azonos a szoftverrel. Ebből azt az abszurd következtetést vonták le a műszaki kérdésekben nem túl kompetens jogalkotók, hogy már az is bűncselekmény, ha a szoftver “illegálisan” a számítógép operatív memóriájában van (amely memória tartalma a gép kikapcsolásakor automatikusan törlődik). Természetesen az ő logikájuk szerint ez teljesen helyénvaló, a gondolat abszurditása az egész hozzáállás abszurditását tükrözi csupán.

A dolognak az az igazi pikantériája, hogy amennyiben a jogalkalmazó eltekintene ennek a fikciónak a jogalapként való felhasználásától, akkor az egész paragrafus, sőt a szerzői jogokhoz kapcsolt vagyoni jogok egész rendszere értelmét vesztené. Hiszen ha a szellemi terméket bárki ellenszolgáltatás nélkül (de a személyiségi jogok teljes tiszteletben tartásával) birtokba vehetné, akkor a másolatok pénzért, anyagi ellenszolgáltatásért való árusítása⁵ lehetetlenné válna, így a vagyoni hátrányokozás minden formája (az is, amit az előbb még nyilvánvalónak tartottunk) elesne. Aki ebben az esetben a szerzői jogdíjakat emlegetné, az ahhoz a viccbeli skóthoz válna hasonlatossá, aki felpofozta a megtakarításával büszkélkedő fiát, mert az pazarló módon nem egy taxi, hanem csak a villamos mellett futott.

Itt most nem mélyednék bele abba az egyébként igen fontos témába, hogy egy ilyen nehezen ellenőrizhető és félremagyarázható tényálladéknak mekkora a társadalmi veszélyessége, ami abban nyilvánul meg, hogy miután elvi képtelenség minden jogsértőt felelősségre vonni, a hatalom tetszése – és főleg érdekei – szerint dönti el, kivel szemben lép fel a törvény teljes szigorával, és kivel szemben nem.

Igencsak jellemző, hogy Magyarország (és valószínűleg más országok) jogrendje a szellemi termékekhez kapcsolt szerzői jogoknak csupán a vagyoni természetű megsértését kezeli a büntetőjog eszközével, a kapcsolódó személyiségi jogok ilyen védelemben nem részesülnek. Így nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szerzői jogokról szóló 1999. évi LXXVI. Törvény hibába taglalja hosszan de jure a szerzők személyiségi jogait, de facto a magyar jogrend is csupán tulajdonjogként kezeli a szerzői jogokat⁶ .

 

Copyright – Copyleft

 

A BSA szervezetét alkotó cégek meghatározóan támaszkodnak a szerzői jogokat tulajdonjogokként intézményesítő copyrightra (©). Elég egy ilyen cég akármelyik termékének névjegyét szemügyre venni, abban hemzsegnek a ©-utalások – miközben a termék valódi szerzőinek, a programozóknak a nevét nem tüntetik fel. A copyright célja a szerzői jogoknak mint vagyoni jogoknak az intézményes biztosítása.

Az FSF hosszas jogi mérlegelés eredményeképpen megalkotta a “copyleft”-et, ami formailag egy közönséges copyright, ám a tartalma egy olyan megfogalmazás, amely mindenkinek megadja a termék teljes tulajdonjogát (birtoklás, rendelkezés, használat), azzal az egy kikötéssel, hogy az új tulajdonos bárki másnak szintén köteles ezeket a jogokat megadni.

Mindennek az a jogi értelme, hogy senki az ellenszolgáltatás nélkül megszerzett vagyoni jogokat ne sajátíthassa ki, se a termékre, se a termék átalakításával nyert termékre ne alapíthasson valóságos (másokat kizáró) copyrightot.

A copyleft a jogi alapja a “GNU Általános Licenc”-nek, amely megszüntetve a hatálya alá tartozó szoftverek szerzői jogainak tulajdonjogi mivoltát, helyreállítja azok személyiségi jogi mivoltát: előírja, hogy a Licenc hatálya alá eső terméket teljes dokumentációval lássák el, amibe beletartozik a termék létrehozásában részt vevő valamennyi szerző és módosító nevének feltüntetése. Az Általános Licenc egyik legfontosabb sajátossága, hogy minden olyan programtermék, amely valamely, az Általános Licenc hatálya alá eső programtermékből származik, maga is az Általános Licenc hatálya alá esik.

 

Dealerek és disztribútorok

 

A BSA körébe tartozó vállalatok jogilag szigorúan védett termékeit bizományosaik, a dealerek terjesztik. A dealer olyan kereskedelmi vállalkozás, amely átveszi a termelőtől a becsomagolt terméket és forgalmazza azt. Maga a dealer gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá a termékhez, legfeljebb a helyi törvényi előírásoknak megfelelően átcsomagolja azt (például helyi nyelvű – fordításos – dokumentációt helyeznek el, amely sokszor igencsak silány minőségű). Sokszor a dealervállalkozás dolgozói még a legelemibb felhasználói tanácsadásra sem képesek. A vevők kifogásait, kéréseit jól-rosszul továbbítják a gyártó felé, aki általában a termék később megjelenő frissítő csomagjával, új verziójával válaszol – ha ezt válasznak lehet nevezni.

A dealerterjesztés egyik igen tipikus formája az OEM. Az OEM olyan programverziót jelent, amelyet csak új gépre vagy új merevlemezre lehet telepíteni, már meglévő korábbi verzió frissítésére nem alkalmas (az alkalmatlanságot sok esetben denaturáló szubrutinok okozzák, amelyeket ügyes crackerek viszonylag könnyen hatástalanítani tudnak). Az OEM, különösen az OEM operációs rendszer erősen sérti a versenyt, ezért például a Német Szövetségi Köztársaságban újabban be van tiltva.

Az FSF szabad szoftvereit bárki letöltheti az Internetről, lemásolhatja barátai példányát. Ilyen körülmények között a dealerkedés teljesen értelmetlen. Viszont a több százezernyi, az Interneten keringő szoftverek követése lényegében lehetetlen. Ennek a problémának a kezelésére lépnek színre a disztribútorok. A disztribútor kreatív programozó csapat, amely monitoringolja (állandó megfigyelés alatt tartja) az Internet szabadszoftver-lelőhelyeit, koncepciót dolgoz ki, és a koncepciójának megfelelő programokat begyűjti, adjusztálja (telepítő csomagokat készít, CD-re, DVD-re viszi stb.), esetenként az Általános Licenc által megkövetelt dokumentációkat egységes szerkezetbe foglalja, nyomtatott vagy elektronikus formában felhasználói, illetve rendszergazdai kézikönyvként mellékeli azt. A disztribútor tehát – ellentétben a dealerrel, aki szinte kizárólag a szerzői jogokat birtokló gyártónak nyújt szolgáltatást – a programok felhasználóinak valós és ezért értékes szolgáltatásokat nyújt, amelyekért akár anyagi ellenszolgáltatást is kérhet – ez általában nagyságrendekkel kisebb, mint egy védett szerzői jogú program ára. Maguk az Internetről begyűjtött programok – az Általános Licencnek megfelelően – ingyenesek, azokat a disztribútor köteles nyilvánossá tenni. Ezt minden disztribútor meg is teszi, bár érdekes, hogy a legtöbb disztribútor a disztribúció CD-inek azonnal “égethető”, úgynevezett image-eit is kiteszi a Netre, viszont van olyan disztribúció is, amelyik csak olyan ömlesztésben helyezi el a disztribúció állományait, hogy azok CD-re írása komoly nehézségekbe ütközik.

Ez utóbbi disztribútor már bizonyos BSA-szellemiséget csempész a dologba, hiszen eljárása némi monopolhelyzet kialakulásához vezethet. A probléma egyelőre nem vészes, hiszen a disztribúció vásárlói az Általános Licenc alapján bárkinek jogszerűen engedhetik át CD-iket másolás céljából. Némi veszélyt azonban rejt magában, hiszen a BSA egyik oszlopos tagja (személyiségi és szerzői jogok miatt nem nevezem meg, melyik) is úgy érte el igen kiterjedt pozícióit a szoftverpiacon, hogy a kezdetekben gyakorlatilag semmit nem tett a termékei másolhatatlanná tétele érdekében, az USA-ban megszokott copyright fenyegetőzésektől eltekintve – amikkel azonban folyamatosan jogi fenyegetést tartott fenn, és ezekre csak később kezdett el aktívan hivatkozni. Ennek a de facto megengedő magatartásnak az eredménye az lett, hogy míg a konkurens termékek forgalomban lévő példányainak nagy többsége “jogtiszta” volt, az érintett cég termékeinek viszont csak kis töredéke került “jogtisztán” forgalomba, addig ennek a “kis töredéknek” a tömege hamarosan a konkurens termékek “nagy többsége” tömegének a sokszorosa lett – cégünk meghódította a piacot. Amikor azután a cég már úgy érezte, hogy a piac “beetetése” sikeres volt, azaz konstatálta a szinte támadhatatlan majdnem monopol helyzetét, akkor a BSA alapító tagjaként háborút hirdetett azok ellen a “szoftvertolvajok” ellen, akiknek sikereit tulajdonképpen köszönhette. Mivel korábban is folyamatosan figyelmeztetett jogai megsértésének következményeire, ezért formálisan eljárása etikailag is támadhatatlannak tűnik. Persze a cég ellen lefolytatott többé-kevésbé elmarasztaló, ám lényegében mégis eredménytelen trösztellenes eljárások sokasága a cég etikai alapjait eléggé kétségessé teszi.

 

Munkamegosztás és kooperáció

 

A BSA-vállalatokat igen fejlett technikai és társadalmi munkamegosztás jellemzi. Technikailag a globalizált óriásvállalatok összetett programcsomagjaik egyes komponenseit más és más telephelyeiken, sokszor más és más országban fejlesztik ki. A (részben mesterségesen) rendkívüli méretekben felpörgetett verseny feltételei között ez sok esetben a komponensek kompatibilitásának rovására megy. Igen sajátosan kezelik az úgynevezett “korszerű minőségbiztosítási rendszereket” is: a feltárt hibák és hiányosságok javítását sokszor mint új verziót dobják piacra. E trükk egyik csúcsteljesítménye volt a 2000. év előtt mesterségesen felkorbácsolt Y2K hisztéria. Elképesztő mennyiségű, az esetek jelentős részében minden alapot nélkülöző közlemény jelent meg a Y2K lehetséges negatív következményeiről. A közleményeket hamarosan követni kezdte a Y2K probléma “kezelését” ígérő programok tömege – természetesen többnyire borsos áron. Mivel az egész Y2K probléma a szoftvercégek (elsősorban a COBOL-nyelvet kifejlesztő és piacra dobó cég) felelőtlenségéből származott (úgy gondolták, hogy a XX. század az idők végezetéig fog tartani, ezért elegendő lesz az évek számlálására két digit számjegy), kézenfekvő lett volna a probléma nyilvános vizsgálata és a megtalált megoldások ingyenes közzététele, a mégis bekövetkező esetleges anyagi károkért a felelősség kollektív vállalása a nagy szoftvercégek által. Ehelyett e cégek még kerestek is az általuk óriásira felfújt problémán. Az eladott Y2K-kezelő programok valós haszna megítélhetetlen, mivel senki nem tudhatja, milyen tényleges jelenségek következtek volna be, ha ezeket a programokat nem használják. A programok ugyanis – természetesen – jogvédett, tehát nem nyilvános kódolású termékek voltak, amelyek hatásmechanizmusát a vásárlók nem ismerhették, s a dolog természetéből következőleg e programokat még csak ki sem próbálhatták.

A technikai munkamegosztásnál lényegesen jelentősebb a társadalmi munkamegosztás. Az elsődleges társadalmi munkamegosztás a program fejlesztője és felhasználója között alakul ki. Mint mindig, itt is a technikai munkamegosztás fejlődött át társadalmivá. A számítástechnikai korszak hajnalán a számítógépet egy természetesnek tekinthető misztikum lengte körül. A számítógép a mindennapi élettől elidegenedett tudomány teljesítménye volt, amellyel a mindennapi élettől elidegenedett feladatokat (atombomba, nemzetgazdasági tervezés stb.) oldottak meg. E gépek fizikai valóságukban is impozáns jelenségek voltak termeket betöltő méretükkel, titokzatosan villogó irányítópultjaikkal, sejtelmesen zúgó háttértárolójukkal és vészjóslóan zakatoló telextermináljaikkal.

A 70-es évek végén kezdődött szilícium-völgyi sufniforradalom apró gépei, valamint Sir Clive Sinclair hóbortos szappanos dobozai puha gumibillentyűikkel bevitték e számítástechnikát a háztartásokba, a hivatali asztalokra, a diákszállások szobáiba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a számítástechnika mitikus aurája megszűnik, a komputer jól érthető, hasznos segítője lesz a mindennapi életnek.

A számításokba azonban hiba csúszott. Amikor a háztartási számítógépek mellé adott vaskos felhasználói és programozói kézikönyveket kellett a felhasználóknak a kezükbe venni, és kiderült, hogy e könyvek áttanulmányozása nélkül a gépek hasznavehetetlenek, akkor a potenciális felhasználók köre kettészakadt. A megszállottságig lelkes rész belevetette magát a programozás rejtelmeibe, hatalmas amatőr mozgalmat indítva el, főleg a legifjabb korosztályok tagjaiból verbuválódva. A másik, kényelmesebb, tunyább rész részben hátat fordított az új technikának, részben a másik csapatnál alig kevésbé lelkesen szoftverfogyasztóvá vált – egy új, hatalmas iparág alapjait megteremtve ezzel. A kezdeti időkben a két réteg határmezsgyéjén, az úgynevezett számítástechnikai klubokban és kiállításokon (valójában inkább fesztiválokon) egy meglehetősen széles csapat működött, a szinte szenvedélybeteg programmásolók, -csereberélők csapata. Ezek nemigen különböztették meg a tehetséges amatőrök munkáit a profi termékektől (valljuk be őszintén – nem is nagyon lehetett), vad mindenevőkként gyűjtöttek be mindent, ami a kezük ügyébe került. A megszerzett programokat azután jó, ha egyszer kipróbálták, és azután elsüllyesztették a kazetta- és floppytároló dobozaik tömkelegében.

Mint említettem, egyes, szárnyaikat bontogató szoftvercégek meglehetősen nagy és sokszor kíméletlenül durva (adathordozót, gépet tönkretevő) technikai arzenált vonultattak fel e másoló, csereberélő klubok ellehetetlenítésére – igen gyakran nagyon eredményesen. (A dolog pikantériája, hogy az amatőrök kihívásként fogták fel a védelmek tervezését, illetve feltörését. Értéktelen “demó”-kat láttak el meglepően komoly másolás elleni védelemmel, hogy azután a mások hasonló termékeit élvezettel boncolják fel. Sajnos e folyamat egyik visszataszító mellékterméke lett a számítógépes vírusok “feltalálása”.) Ugyanakkor a fentebb említett BSA-alapító jó érzékkel látta meg e klubmozgalomban az igazi business körvonalait. Megérezte a számítógépes fogyasztói társadalom lehetőségét. Jött, látott és győzött. E cég és társai tevékenysége következtében a számítógépes amatőrmozgalom teret vesztett, a klubokat nem kellett betiltani, azok maguktól megszűntek, a fesztivál jellegű számítógépes találkozók helyét a fogyasztókat elkápráztató, hatalmas üzletkötések színteréül szolgáló monstre kiállítások (CEBIT és társai) foglalták el.

Az amatőrök minőségi programozással próbálták a tömegtermeléssé silányult szoftveriparral felvenni a versenyt – ennek a törekvésnek az eredménye lett az FSF, a GNU project és a Linux.

A másik oldal, miután a romantikus másoló-csereberélő klubokat elsorvasztotta, elérkezettnek látta az időt a szoftverszabadság kriminalizálására – létrehozták a BSA-t.

A BSA alapelve: mi szállítjuk az újabb és újabb szoftververziókat, a fogyasztók dolga ezek licencét (tehát nem a programot!) megvenni, használni. A szoftverek működésének belső titkaihoz semmi közük!

Míg a hőskor amatőrei az operatív memória és a háttértároló minden bitjéért, a gépidő minden ciklusáért küzdelmet folytattak, addig a mai szoftver- és hardvergyártók filozófiája az, hogy te, szoftveriparos, csinálj olyan programot, ami csak egy erősebb, több erőforrást igénybe vevő gépen fut, én, a hardveriparos majd egy olyan gépet csinálok, amin már csak az új programok tudnak futni, a régiek nem. Azaz: te csinálj nekem, én csinálok neked piacot.

Az eredmény: őrületes pazarlás az erőforrásokkal. A nyolcvanas évek kis ZX Spectrumja néhány ezerszer kevesebbet tudott, mint egy mai átlagos asztali gép vagy notebook, ám ez utóbbiak milliószor nagyobb erőforrásokat használnak fel. A Spectrum háttértárolója a 700–1400 KB kapacitású floppy, belső memóriája 80–256 KB – a mai gépek háttértárolói a 650–900 MB-os CD-k mellett mindinkább a 4-5 GB-os DVD-k, miközben a gépen belül a 128–514 és több MB kapacitású operatív memóriát 40–500 GB kapacitású merevlemezek egészítik ki. A Spectrum processzorának órajele 4 MHz, az új gépek 1000–2000 MHz-en “ketyegnek”. Persze mindezt mint a technika hatalmas fejlődését adják elő, de a tényleges teljesítménynövekedés nem teljesen igazolja ezt.

A nyílt forráskódú rendszerek lényege nem a munkamegosztás, hanem a kreatív kooperáció, amelynek alapja a világháló. A nyílt forráskódú programok (amatőr és professzionális) alkotói közösségekben jönnek létre, próbaverzióik rendszeresen megjelennek a világhálón, ahol a fejlesztésbe nemcsak más fejlesztő közösségek, hanem lelkes és bátor felhasználók is bekapcsolódnak speciális levelező listák segítségével. Jellemző, hogy a verziószámozás, amely a jogvédett programok esetében meglehetősen esetleges, és – mint fentebb utaltam rá – sok esetben csak a hibajavítások elkendőzésére szolgál, addig az FSF-szoftverek (különösen a Linux-kernel) verziószámozásai egy meghatározott logika mentén valós információkkal szolgálnak. Legendák keringenek arról, hogy egy oszlopos BSA-tag (azóta egy tagtársa lenyelte) fő termékének minden javítását új verzióként dobta piacra, és általában a páratlan számú verziók megbízhatóbbak, mint a páros számúak. Ez csupán ellenőrizhetetlen legenda. Ezzel szemben a Linux-kernel verziószámából valóban meg lehet állapítani, hogy az egy tesztelés alatt álló próbaverzió vagy egy stabil változat-e.

Mindennek következtében a felszínen úgy tűnik, hogy a jogvédett programok általában felhasználóbarátabbak, mint a nyílt forráskódúak⁷ . Valójában ez csak részben igaz. Ha a felhasználóbarátság alatt azt értjük, hogy a felhasználótól nem várják el a gép működési alapjainak ismeretét (valójában éppen az ellenkezőjét várják el, hogy tudniillik a felhasználónak fogalma se legyen arról, hogyan működik a gép és a rajta futó program), és mindenféle kényelmi “cafrangokkal”, “pávafarkakkal” szerelik fel a programot, akkor a BSA-szoftverek kétségtelenül felhasználóbarátabbak – egy jelentős felhasználói csoport szemében (a szerző ön­kritikusan beismeri, hogy gyakran ő is ebbe a táborba csúszik). A nyílt forráskódú programozók általában feladatorientáltan gondolkodnak – meg kell oldani egy problémát, a többi nem számít. Persze nem hagyható figyelmen kívül e programozók egészséges infantilizmusa sem, ami játékos ötletekkel gazdagítja ezeket a programokat is, valamint művészi késztetésüket a tökéletesre törekvésben. E tulajdonságokat éppen a szabad szoftver filozófiájának valódi szabadságeszménye szabadítja fel.

Mindamellett a fogyasztói szemléletű felhasználóknak rendelkezésére állnak a disztribútorok, akik igény szerint gondoskodnak a fenti értelmezésű felhasználóbarátságosságról is – ha megfizetik őket ezért. Ne feledjük el, a szoftver szabadsága R. Stallman szerint a kód ingyenességét jelenti, és nem a szolgáltatásokét.

Értelmezhető a felhasználóbarátságosság azonban másképpen is. Ha egy felhasználó elégedetlen az általa használt jogvédett (és tételezzük fel – jogtiszta) szoftver működésével, akkor ha sejti, mi a megoldás, úgy azt nincs joga kipróbálni – ehelyett javaslatot tehet a fejlesztő cégnek, aki, ha érdemesnek tartja, akkor megfogadja a tanácsot – esetleg még honorálja is azt –, majd kiterjeszti copyrightját e megoldásra is. Ha a felhasználónak sejtelme sincs róla, hogyan lehet az általa kifogásolt hibát kijavítani, akkor megírhatja észrevételét a fejlesztőnek, aki – ha úgy látja jónak – a következő verzióban kijavítja a hibát, sőt még az is előfordulhat, hogy javító csomagot tesz közzé – ha elég arcátlan, akkor nem csekély pénzért. Ezzel szemben a nyílt kódú program használója, ha ért hozzá, kijavíthatja a talált hibát. Ha nem ért hozzá, közzéteheti azt egy alkalmas levelezőlistán, internetes fórumon. Ha felkelti valakinek az érdeklődését, lehet, hogy hamarosan megjelenik a megoldás – természetesen az is az Általános Licenc követelményeinek megfelelő formában. Volt már rá példa, hogy egy közzétett problémára néhány napon belül több megoldás is publikálásra került. Egy ilyen probléma gyors megoldása azért is lehet kifizetődő, mert a programozónak ez szakmai reklámul szolgálhat, akár egy jó álláshoz is juttathatja.

Ha a témával senki sem akar önként foglalkozni, még mindig meg lehet vele bízni (természetesen pénzért!) egy programozót. Hiszen ismétlem: csak a kód ingyenes, a szolgáltatás nem (feltétlenül) az.

 

Mellékletek

 

“Tíz érv a jogtiszta szoftver használata mellett” (BSA)

“1. A jogtiszta szoftverhez széles körű támogatás jár a program fejlesztőitől. Ez a támogatás kiterjed a hibás programok garanciális cseréjére, a telefonon igénybe vehető forródrót-szolgálatra, valamint a szoftver hatékony felhasználására vonatkozó széles körű információra.”

Mindezek a szolgáltatások, megfelelő ellenszolgáltatásért igénybe vehetőek szabad szoftverek esetén is – lásd az FSF Szogáltatási alkönyvtárát.

“2. A jogtiszta szoftver újabb, továbbfejlesztett verzióihoz az eredeti ár töredékéért juthat hozzá.”

A szabad szoftver estében – akár ingyen.

“3. A jogtiszta szoftverrel megkapja a szoftver eredeti és teljes dokumentációját, amely egyre több szoftver esetében magyarra fordított szoftvert és kézikönyveket is jelent. Így a jogtiszta szoftvert sokkal hatékonyabban használhatja.”

Ez nem igaz. A felhasználó nem kapja meg a “nem publikált tulajdonságok” jegyzékét – ami valójában az ismertté vált, de még ki nem javított hibákat sorolja fel –, és főképpen nem kapja meg a forráskódokat. A szoftvercsomagban elhelyezett dokumentáció minősége sokszor erősen vitatható. Ha nem így lenne, akkor nem lenne jó üzlet e szoftverekhez kézikönyvjellegű könyveket írni és kiadni – márpedig jó üzlet, mint azt a könyvesboltok számítástechnikai részlegei mutatják.

“4. A jogtiszta szoftver tulajdonosaként részt vehet a szoftverfejlesztők által felkészített és hivatalosan kinevezett oktatóközpontok tanfolyamain. Ezeken a tanfolyamokon olyan oktatóktól tanulhat, akik az adott szoftver felhasználásának területén a legmagasabb szintű képzettséggel és gyakorlattal rendelkeznek.”

Lásd az 1.-hez fűzött megjegyzést.

“5. A jogtiszta szoftver az egyetlen igazi védelem a számítógépet fenyegető vírusok ellen. A számítógépvírusok helyrehozhatatlan kárt okozhatnak a számítógépében és a rajta tárolt, fáradságos munkával előállított adatállományokban.”

Ez sem igaz. A Microsoft alapprogramjai (Windows, Office, Explorer) szinte szabad utat engednek a dokumentumállományokkal terjesztett vírusok számára, és ezeknek semmi közük a jogtisztasághoz, annál több a titkolt forráskódokhoz. A forráskód eltitkolása a vírusfejlesztőket segíti (ezen eltorzult lelkű embereknek nem akadály a kód visszafejtésének tiltása), viszont rendkívül megnehezíti a védekezést. A BSA-csoport által támogatott operációs rendszerek hozzáférésjogosultság-kezelése nagyon rossz, de hatékony kezelés csak nyílt forráskód mellett lenne lehetséges. A nyílt forráskódú rendszerekben (GNU stb.) a vírusveszély minimális.

“6. A jogtiszta szoftver megvásárlásával elismeri a szoftver fejlesztőinek szerzői jogait. A szerzői jogról szóló törvény, amelyet az Európai Unió mellett Magyarország is elfogadott, egyben az Ön által előállított szellemi termékek szerzői jogait is védi, és megsértőivel szemben egyforma szigorral lép fel.”

A szerzői jog kiterjesztése a szoftverekre erősen vitatható jogi szempontból. Védelme csak durva rendőrállami eszközökkel lehetséges, és alkalmat ad a hatalommal való visszaélésre. Ráadásul e jogok nem is az igazi fejlesztőket illetik meg, hanem szellemi és gazdasági kizsákmányolóikat, a jogtulajdonos cégeket.

“7. A jogtiszta szoftverekből származó bevétel lehetővé teszi, hogy a szoftverfejlesztők többet áldozzanak a szoftverek továbbfejlesztésére. Ez az Ön számára a jövőben jobb és olcsóbb szoftvereket jelent.”

A gyakorlat nem ezt igazolja. Nem a programozók, hanem a BSA-csoport high-managerjei (Bill Gates and Co.) gazdagszanak. A programozói munka a perifériákra szorul (India, Közép-Kelet-Európa). Összehasonlítva egy Linux-disztribúció és egy vele nagyjából azonos használati értékű BSA-programokból álló csomag árát – a különbség elképesztő, több ezerszeres!

“8. A jogtiszta szoftverek megvásárlása egy egészséges szoftverpiacot teremt, amelyen a szoftver fejlesztői és terjesztői versenyeznek Önért mint vásárlóért. A jogtiszta szoftverek vásárlói számára ez hosszú távon a szoftverárak jelentős csökkenését jelenti.”

A tények az ellenkezőjét mutatják. Lásd az előző pont kommentárját.

“9. A jogtiszta szoftver megvásárlásával annak teljes jogú felhasználójává válik, és nem csak a nyilvánosság elől rejtőzködő másolójává.”

Ez sem igaz. A szoftver megvásárlásával a vásárló nem válik szabad rendelkezésű tulajdonossá, csupán egy nagyon egyoldalú licencszerződés kiszolgáltatottjává.

“10. Keressen meg egy szoftverforgalmazót, és vásárolja meg az Ön által használt szoftvereket, mert ezzel elkerülheti a szoftver jogosulatlan másolásából származó súlyos jogi, erkölcsi és anyagi következményeket.”

Ez persze nem érv, hanem reklámszlogen. Tartalmát illetően vesd össze az előző pontok kommentárjaival.

(A kommentárokat Dr. Nagy András, Budapest, Hungary készítette. Eredeti szellemi alkotásként ezek a kommentárok szerepelnek, a BSA szövegei csupán kiegészítő idézetek.)

 

A GNU-kiáltványból (Richard Stallman)

 

1. A GNU, ami azt jelenti, hogy a “GNU Nem Unix” egy olyan teljes szoftverrendszer neve, amit azért írok, hogy bárkinek, aki használni tudja, ingyen odaadhassam. Számos más önkéntes segít nekem. Időbeli, pénzbeli, program- és felszerelésbeli hozzájárulásokra is nagy szükség lenne.

2. Végiggondolva, az aranyszabály azt kívánja, hogyha én szeretek egy programot, akkor azt másokkal is meg kell osztanom, akik szintén szeretik. A szoftvereladók meg akarják osztani a felhasználókat, majd “leigázni” őket, azt akarják, hogy a felhasználók ne osszák meg a programokat másokkal.

3. A GNU nem public domain. Bárki módosíthatja és terjesztheti a GNU-t, de senki sem tilthatja meg a további terjesztést. Azaz szabadalmaztatott módosítások nem készülhetnek. Biztos akarok lenni abban, hogy a GNU összes verziója ingyenes marad.

4. Sok programozó nem örül a rendszerprogramok elüzletiesedésének. Ez lehetővé teszi, hogy több pénzt keressenek, de azt is megkívánja, hogy a más programozókat riválisnak és ne kollégának tekintsenek. A programozók közötti alapvető baráti ténykedés a programok megosztása; a jelenlegi piaci szerződések tipikusan megtiltják a programozóknak, hogy másokat barátnak tekintsenek. Aki szoftvert vesz, választania kell a barátság és törvény betartása között. Természetesen sokan úgy döntenek, hogy a barátság fontosabb. De azok, akik hisznek a törvényben, kellemetlen helyzetbe kerülnek, bármit is választanak. Cinikussá válnak, és azt gondolják, hogy a programozás csupán a pénzkeresés egyik módja. Ha inkább a GNU-n dolgozunk, mintsem szabadalmaztatott programokon, barátságosak lehetünk, és a törvényt is tiszteletben tartjuk. Továbbá, a GNU példaként szolgál és inspirál, ez egy zászló, ami arra ösztökél, hogy újra egyesülhessünk és megosztozzunk. A harmónia érzését adja ez meg, ami nem elérhető, ha nem szabad szoftvert használunk. A programozók felének, akikkel beszélek, ez a boldogság fontos és pénzzel nem helyettesíthető.

5. Miért lesz ez minden felhasználónak jó? Ha a GNU elkészül, mindenki úgy kaphat majd jó rendszerszoftvert, mint levegőt. Ez sokkal többet jelent annál, hogy mindenki megspórol egy Unix-engedélyt. Ez azt jelenti, hogy a sok pazarló rendszerprogramozási erőfeszítés elkerülhető lesz. Ezek az erőfeszítések a művészet fejlesztésére szolgálnak majd. A teljes rendszerforrások elérhetők lesznek mindenkinek. Ennek eredményeképpen, ha a felhasználónak változtatásokra van szüksége, azt mindig szabadon megteheti saját maga, vagy megfizethet más “ráérő” programozót vagy céget, hogy tegyék meg azokat neki. A felhasználók nem lesznek kitéve egy programozó vagy cég kényének-kedvének, amely a forrásokat birtokolja, és monopolhelyzetben van a változtatásokat illetően. Az iskolák egy sokkal inkább nevelő környezetet biztosítanak majd, arra bátorítva a “nebulókat” hogy tanulmányozzák, és fejlesszék a rendszerkódot.

A Harvard géptermében az az eljárás terjedt el, hogy olyan programot nem lehetett installálni, aminek a forrásai nem voltak nyilvánosan hozzáférhetők, és megtagadták bizonyos szoftverek installálását. Ez nagy benyomást tett rám.

Végezetül az, hogy ki birtokolja a rendszerszoftvert, és ki mire van, illetve nincs feljogosítva, elfelejthető. Azok a szerződések, amelyek miatt az emberek fizetnek a programhasználatért, beleértve a másolatok védelmét, hatalmas munkát rónak a társadalomra azáltal, hogy kényelmetlen eljárásokra van szükség ahhoz, hogy megállapítható legyen, mennyit kell az egyénnek fizetni értük. És mindenkit csak rendőrálla­mok kényszeríthetnek fizetésre. Tegyük fel, hogy egy űrállomáson, ahol a levegőt úgy kell drágán előállítani: ha minden lélegző literre fizetne, az fair lenne, de az, hogy egy mérőórás gázmaszkot kell éjjel-nappal viselni, nem elviselhető, még akkor sem, ha mindenki meg tudja fizetni a levegőt. A tv-kamerák meg mindenhol lesnék, hogy leveszed-e a maszkot, ez gyalázatos. Sokkal jobb, ha a levegőgyárat fejenként fizetik, és eldobják a maszkokat.

Hasonlóan a lélegzethez, egy programozónak természetes és hasznos, ha a program minden részét lemásolja. Ennek ingyenesnek is kellene lennie.

 

Néhány helyből visszautasítható kifogás a GNU céljait illetően:

“Senki nem használja majd, ha ingyenes, mert az azt jelenti, hogy nem kaphat segítséget.”

“Pénzt kell kérned a programért, hogy ki tudd fizetni azt, hogy legyen hozzá segítség/támogatás.”

Ha az emberek szívesebben fizetnének a GNU + szolgáltatásért, mint azért, hogy a GNU-t ingyen kapják szolgáltatás nélkül, akkor egy olyan cég, amely csak szolgáltatást nyújtana az ingyen GNU mellé, profitképes lenne.

Meg kell különböztetünk a támogatás két formáját, a valódi programozói munkát és a puszta kisegítést/kézenfogást. Ez előbbi olyan, ahol nem hagyatkozhatunk a szoftvereladóra. Ha a problémád nem jelentkezik sok embernél, a kereskedő azt fogja mondani, hogy menj a pokolba.

Ha a cégednek szüksége van megbízható támogatásra, akkor az egyetlen út, ha megvan az összes forrásod és eszközöd. Ekkor alkalmazhatsz egy ráérő embert, hogy oldja meg a problémát, így nincs szükséged arra, hogy bárki is megszánjon. A Unix ára a forrásokkal együtt ezt a legtöbb üzlet számára nem teszi lehetővé. A GNU-val ez egyszerű lesz. Persze meglehet, hogy nem lesz ráérő megfelelő személy, de ez a probléma már nem hárítható a terjesztői szerződésekre. A GNU nem oldja meg a világ összes gondját, csupán néhányat közülük.

A felhasználók másik csoportja az, amelyik nem tud semmit a gépekről, és segítő kezekre van szüksége, amelyek olyan dolgokat oldanak meg, amit maguk is könnyen meg tudnának oldani, csak nem tudják, hogyan.

Ilyen szolgáltatásokat olyan cégek biztosíthatnak, amelyek csak a “kézenfogást” és a “javítást” árulják. Ha az igaz, hogy a felhasználó inkább olyan termékre költi a pénzét, amihez szolgáltatás is jár, akkor olyan szolgáltatásra is költi majd, ahol a termék ingyenes. A szolgáltatók aztán árban és minőségben versenyeznének, és a felhasználó nem volna egy céghez kötve. Miközben a közülünk valók, akiknek nincs szükségük a szolgáltatásra, ingyen használhatnák a programot.

“Sok embert nem érhetsz el reklám nélkül, és hogy ezt kifizethesd, pénzt kell kérned a programért.”

“Ingyen programokat hülyeség reklámozni.”

Sok nagyon olcsó formája van a publikusságnak, ezek használhatók arra, hogy sok felhasználót informáljunk egy olyan dologról, mint a GNU. Persze az is igaz lehet, hogy több minigéphasználót érhetük el reklámmal. Ha ez valóban így van, akkor egy olyan üzletnek, ami azt a szolgáltatást reklámozza, hogy a GNU-t lemásolja egy bizonyos összegért, sikeresnek kell lennie annyira, hogy a reklámot és még többet kifizessen. Ezen az úton csak azok a felhasználók fizetnének, akik a reklám előnyeiből részesülnek is.

Másrészről, ha sok ember megkapja a barátaitól a GNU-t, és a fent említett cégek nem sikeresek, akkor ez azt mutatná, hogy a hirdetés nem volt igazán szükséges ahhoz, hogy a GNU terjedjen. Miért van az, hogy a szabad piac szószólói nem akarják, hogy a szabad piac dönthesse ezt el?

“A cégemnek egy bejegyzett operációs rendszerre van szüksége, hogy az élvonalba kerüljön.”

A GNU kiemeli az operációs rendszereket a verseny birodalmából. Nem lesz élvonal ezen a téren, de versenytársaid sem lesznek képesek eléd kerülni. Te és ők más téren fogtok versenyezni, és kölcsönösen jól jártok majd. Ha a te üzleted operációs rendszereket ad el, nem fogod szeretni a GNU-t, de ez neked kellemetlen. Ha mással foglalkozol, akkor a GNU megspórolja neked azt, hogy költséges operációsrendszer-fejlesztésekbe fogj. Azt szeretném látni, hogy a GNU fejlesztését gyártók és felhasználók ajándékokkal segítik, és így mindenkinek a költségei csökkennének.

“A programozók nem érdemelnek jutalmat kreativitásukért?”

Ha valami jutalmat érdemel, az a társadalmi közreműködés. A kreativitás lehet társadalmi közreműködés, de csak akkor, ha az eredményeket a társadalom ingyen használhatja. Ha a programozókat meg kell dicsérni a kreatív és újító programokért, akkor hasonló okokból meg kell büntetni őket, ha korlátozzák e programok használatát.

“Nem szabad a programozónak jutalmat kérni a kreativitásáért?”

Semmi rossz nincs abban, hogy azt akarjuk, hogy a munkáért fizessenek, vagy abban, hogy az egyén a maximális jövedelemre törekszik addig, amíg az egyén nem használ destruktív mértéket. De a mai mértékek destruktívak.

Azáltal pénzt kicsikarni a program felhasználóitól, hogy korlátozzuk a program használatát destruktív, mivel a korlátozások csökkentik a program felhasználásának gyakoriságát és módjait. Ez pedig csökkenti azt a vagyont, amelyet az emberiség a programtól szerezhet. Ha a korlátozás szándékos, akkor az ártalmas következmények szándékos destrukciónak nevezhetők!

Az ok, hogy a jó polgár nem destruktív annak érdekében, hogy gazdagabb legyen, az az, hogy ha mindenki így tenne, akkor mindannyian szegényebbek lennénk a kölcsönös destruktivitás miatt. Ez a kanti etika vagy az Arany Szabály. Mivel nem szeretem annak a következményeit, hogy mindenki információt rejteget, azt kell, hogy mondjam, ez rossz az egyén számára. Az a vágy, hogy valaki meg legyen jutalmazva kreativitásáért, nem ok arra, hogy a világot akár csak ennek a kreativitásnak a darabjától is megfossza.

“Nem fognak a programozók éhezni?”

Azt válaszolhatnám, hogy senkinek nem kell programozónak lennie. Sokunk nem tud úgy pénzt keresni, hogy az utcán állva grimaszokat vág. De nem is vagyunk rákényszerítve, hogy ezt tegyük, és éhezzünk. Mi valami mást teszünk.

Ez azonban egy rossz válasz, mert arra enged következtetni, hogy egy program tulajdonjoga nélkül a programozóknak egy fillért sem szabad fizetni. Feltehetőleg ez minden vagy semmi.

A valódi ok, hogy a programozók nem fognak éhezni, az az, hogy lehetőség lesz arra, hogy megfizessék őket programozás okán, de nem ennyire, mint most.

A másolás korlátozása nem az egyedüli üzlet a szoftverben. Ma ez a legáltalánosabb, mert ez hozza a legtöbb pénzt. Ha ezt megtiltanák, vagy a vevők megtagadnák, a szoftverüzlet más forrásokra alapozna, amiket ma még kevésbé használnak. Mindig rengeteg módja van egy üzlet megszervezésének.

Valószínűleg a programozás nem lesz annyira jól jövedelmező az új alapokon, mint ma. De ez nem érv a változtatás ellen. Az nem igazságtalanság, hogy az ügynökök annyit keresnek, amennyit. Ha a programozók is így tennének, az sem volna igazságtalanság. (Gyakorlatilag még többet keresnének.)

“Az embernek nincs joga, hogy irányíthassa, mire használják a kreativitását?”

“Az egyén gondolatainak az irányítása” valódi hatalmat ad az ember életének irányítására; és ezt általában arra használják, hogy az életét megnehezítsék. Akik a szellemi tulajdonjogokat alaposan (mint a jogászok) tanulmányozták, azt állítják, hogy nincs valódi jog a szellemi tulajdonra. Azok a feltételezett szellemi tulajdonjogok, amelyeket a kormány elismer, egyedi alkalmakkor lettek létrehozva, speciális célokkal.

Például, a szabadalmak azért jöttek létre, hogy az újítókat arra ösztönözzék, hogy újításaikról a részleteket is elárulják. Ennek célja a társadalom segítése volt, nem pedig az újítók segítése. Abban az időben a szabadalom 17 éves élete rövid volt a fejlődés sebességéhez viszonyítva. Mivel a szabadalom egy gyárosok közötti dolog, amiből a licencszszerződés költsége és az ennek megkötésével járó erőfeszítés kisebb, mint a termelés beindítása, a szabadalmak nem ártanak túl sokat. Általában nem gátolják a legtöbb szabadalmaztatott termékeket használót.

A copyright ötlete nem létezett a régi időkben, amikor a szerzők gyakran másolták más szerzők műveit. Ez a gyakorlat hasznos volt, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy sok szerző műve akár csak részben fennmaradt. A copyrightrendszer kifejezetten azért jött létre, hogy a szerzőség intézményét támogassa.

Abban a közegben, amelyre kitalálták, a könyvekre, amelyeket gazdaságosan csak nyomdában lehetett másolni, nem tett nagy kárt, és nem akadályozott sokakat a könyvek elolvasásában.

Az összes szellemi tulajdonjog csak engedély, amit a társadalom adott, mert helyesen vagy helytelenül azt gondolta, hogy az egész társadalom jól jár majd, ha ezeket az engedélyeket odaajándékozza. De bármely gyakorlati szituációban meg kell kérdeznünk, jól járunk-e mi azzal, hogy odaadunk egy ilyen engedélyt.

Milyen tevékenykedést engedünk meg ezáltal az egyénnek?

A programok esete nem hasonlítható a száz év előtti könyvekéhez. Az a tény, hogy a programok másolása a legkönnyebben szomszédról szomszédra másolás, az a tény, hogy a programforrás és a tárgy kódja különböző, és az a tény, hogy a programot inkább használják és nem olvassák vagy élvezik, olyan helyzetet eredményez, hogy az a személy, aki a “copyrightot” erőlteti, árt a társadalomnak mind anyagilag, mind pedig szellemileg; amit az egyénnek nem volna szabad megtennie – tekintet nélkül arra, hogy a törvény megengedi ezt neki vagy nem.

“A verseny jobbá teszi a dolgokat.”

A verseny egy mintája a futás: azzal, hogy megjutalmazzuk a győztest, arra bátorítunk mindenkit, hogy gyorsabban fusson. Ha a kapitalizmus valóban így működik, jó munkát végez, de azok, akik felteszik, hogy mindig így működik, tévednek. Ha a futók megfeledkeznek a díjról, és csak a győzelemre törekszenek, mindegy, hogy hogyan, lehet, hogy más stratégiákat találnak majd – mint pl. megtámadják a többi futót. Ha a futók ökölharcba kezdenek, mindannyian későn érnek célba.

A szabadalmaztatott és titkos programok a futók morális megfelelői. Szomorú ezt mondani, de az egyetlen döntőbíró, úgy tűnik, nem ellenzi a harcot; csupán megregulázgatja őket (“minden tíz méteren maximum egy ütés”). Valójában ki kellene állítania és megbüntetnie őket, már azért is, hogy egyáltalán harcolni próbálnak.

“Nem fog mindenki felhagyni a programozással anyagi ösztönzés nélkül?”

Valójában sok ember abszolút nem az anyagi ösztönzésért programozik. A programozásnak van egy ellenállhatatlan csodálatossága néhány ember számára, általában azok számára, akik amúgy is a legjobbak. Nincs hiány profi zenészekben sem, akik annak ellenére ezt művelik, hogy reményük sincs ilyen módon megélni.

De annak ellenére, hogy gyakran is kérdezik, ez a kérdés nem illik a szituációra. Az, hogy fizetnek a programozóknak, nem fog eltűnni, csupán kevesebbet kapnak majd. Azaz a helyes kérdés, hogy fognak-e kevesebbért programozni? Tapasztalataim azt mutatják, hogy fognak.

Tíz évvel ezelőtt a világ sok legjobb programozója az AI laborban dolgozott, kevesebb pénzért, mint amit bárhol máshol megkereshetett volna. Sokan nem anyagi elismerést kaptak: hírnevet és megbecsülést például. És a kreativitás amúgy is boldogít, ez önmaga jutalma.

A legtöbbjük elment, amikor kapott egy lehetőséget, hogy ugyanilyen érdekeset dolgozzon egy csomó pénzért.

Amit a tények mutatnak, az az, hogy az emberek más okokból programoznak, mint pusztán gazdagságért; de ha megvan annak az esélye, hogy sok pénzt is keressenek, jönnek és kérik majd a jó fizetést. A rosszul fizető cégek nem szerepelnek jól a versenyben a jól fizetők mellett, de nem kell, hogy túl rosszul járjanak, ha a jól fizetőket száműzik.

“Nagy szükségünk van a programozókra. Ha azt kérik, hogy ne segítsünk szomszédainkon, fejet kell hajtanunk.”

Sohasem vagy annyira reménytelen helyzetben, hogy egy ilyen kérést teljesítened kelljen. Emlékezz arra: milliókat a védelemre, de egy fillért se rablásra!

“A programozóknak meg kell élni valahogy.”

Rövid távon ez igaz. Habár rengeteg útja van annak, hogy a programozók megéljenek anélkül, hogy a program használatának jogát adnák el. Ez az út most a szokásos, mert a programozónak és az üzletembernek a legtöbb pénzt hozza, és nem azért, mert ez a megélhetés egyetlen útja. Könnyű más utakat találni, ha akarjuk azt. Itt van erre számos példa.

Az új gépet bevezető gyártó fizetni fog azért, hogy az operációs rendszert az új hardverre átvigyék. A tanítási, segítségnyújtási és karbantartási szolgáltatások szintén alkalmazhatnak programozókat. Az új ötletekkel rendelkező emberek terjeszthetnék a programot, mint free-ware-t, adományokat kérve az elégedett felhasználóktól, vagy segítséget árulnának. Találkoztam már olyan emberekkel, akik sikeresen dolgoznak így.

Hasonló igényű felhasználók csoportokat alakíthatnak, és szerződést köthetnek programozó cégekkel, amelyek olyan programot írnának, amit a csoport tagjai használni szeretnének.

Mindenfajta fejlesztés megalapozható egy szoftveradóval:

Tegyük fel, hogy mindenkinek, aki gépet vásárol, az ár egy adott x százalékát szoftveradóként kell befizetnie. A kormányzat ezt egy ügynökségnek adná, mint például az NSF (National Software Foundation), ami azt fejlesztésre költené. De ha a felhasználó adományoz szoftverfejlesztésre, akkor nem kell adót fizetnie, és hitelpontot kap. Így annak a projektnek adományozhat, amelyet ő választ, nem titkolva, hogy a majdani eredményeket használni tudja.

Egészen addig adakozhat, amíg annyi hitelpontja nincs, hogy nem kell adót fizetnie.

A teljes adóösszeget az adófizetők szavazása dönthetné el, amit az összes jövedelem arányában súlyoznának.

A következmények: A géphasználó közösség eltartja a szoftverfejlesztést. Ez a közösség dönti el, mekkora támogatás kell. Azok, akik el akarják dönteni, hogy melyik projektre költsék pénzüket, ezt szabadon megtehetik.

Az a hosszú távú törekvés, hogy a programok ingyenesek legyenek, egy lépést jelent a bőség világa felé, ahol senkinek sem kell majd nagyon keményen dolgozni a megélhetéséért. Az emberek annak szentelhetik magukat, ami örömöt okoz, mint pl. a programozás, miután a szükséges heti tízórás feladatokat, mint pl. a törvényhozás, családi tanács, robotjavítás és aszteroida-előrejelzés, elvégezték. Nem lesz majd szükség arra, hogy a megélhetéshez programozni kelljen.

Már most is nagyban csökkentettük a munka összes mennyiségét, amit a társadalomnak el kell végeznie az adott produktivitás mellett, de csak kevés vált ezek közül a munkás számára kellemes munkává, mert sok improduktív tevékenység szükséges a produktív tevékenység eléréséhez. Ennek fő oka a bürokrácia és a versenyellenes harc. A szabad szoftver nagyban csökkenteni fogja az ilyen haszontalan tevékenységeket a szoftvertermelésben. Meg kell ezt tennünk annak érdekében, hogy a technika eredményeinek és a produktivitásnak a felhasználásával kevesebbet kelljen dolgoznunk.

 

Az FSF

 

FSF – Free Software Foundation – a Szabad Szoftver Alapítvány, alapította Richard Stallman.

Az FSF a minden tiltástól és korlátozástól szabad szoftverek fejlesztésével és terjesztésével foglalkozik.

Az FSF jelentőssége abban áll, hogy az új információs termékek és eszközök minden fejlesztési munkája kizárólag társadalmi alapon folyik, olyan önkéntesek közreműködésével, akik a legkülönfélébb országokban élnek. Minden szükséges koordináció az Interneten történik. Ezért az FSF munkájába minden jelentkező bekapcsolódhat, bármelyik országban lakik is.

Az ilyen módon szervezett munka hatékonyságának bizonyítékai az FSF termékeinek kiváló minősége, közülük sok fejhosszal kiemelkedik kereskedelmi hasonmásaik közül, és a jövőbeni fejlesztések példájául szolgálhat.

Ha Ön magasan kvalifikált programozó, és úgy gondolja, hogy munkájával hasznot tud hozni az egész emberiség számára, akkor az Ön számára tér nyílik alkotói képességei megvalósítására új szoftvertermékek fejlesztésével az FSF égisze alatt. Ha Ön közre kíván működni az FSF munkájában, akkor vegye fel a kapcsolatot a koordinációs tanáccsal e-mail segítségével. Íme az e-mailcím: gnu@gnu.ai.mit.edu.

Az FSF a jövő szervezeteinek példája. Sikereivel bizonyítja: az egy cégnél vagy pláne az egy szobában összezárt munkának az ideje visszahozhatatlanul lejárt. A jövőben az emberek ott élhetnek, ahol nekik tetszik, például az erdőben egy tiszta vizű hegyi patak partján, vagy valamely óceániai atollon álló kunyhóban, és mindeközben kommunikálhatnak egymással – gyakrabban, mint mostanság kommunikálunk barátainkkal. Ön például már régen nem látta szüleit, barátait, volt osztálytársait, évfolyamtársait? Mit nem mond?! Ők mind a város másik végén élnek? Önnek néhány kilométer távolság gondot okoz, ám a jövőben a több tízezer kilométeres távolságok is felejthető apróságoknak fognak számítani.

És semmilyen túlzsúfolt, poros városok nem lesznek. A városok csak műemlékek gyanánt, történelmi/kulturális központok formájában maradnak fenn. A városokba csak némely esztéták fognak ellátogatni, akiket nem elégítenek ki a múzeumokban vagy utcákon tett virtuális séták, akik nem csupán látni, hallani és tapintani akarják a kulturális emlékeket, de be akarják szívni porukat is.

A hallható, látható és tapintható információ minősége ideális lesz. Éppen ezért az emberek ott élhetnek, ahol nekik jólesik, azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak, azokkal dolgozhatnak együtt, akikkel tetszik. Tanuljon Ön is új módon élni és dolgozni. Az FSF segíthet ebben Önnek.

Copyright © 1991 Free Software Foundation, Inc.

Copyright © perevod na russzkij jazik, Jufa, V. M., 1992

Copyright © Nem hiteles magyar fordítás az orosz fordítás alapján: Dr. Nagy András, 2002

Mindenkinek joga van, ha megkapja ezt a dokumentumot, szó szerinti másolatot készíteni róla és terjeszteni azzal a feltétellel, hogy a másolat megkapóját a terjesztő felruházza a továbbterjesztés jogával az ebben a közleményben kikötött feltételek mellett.

 

Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?

 

A Szabad Szoftver Alapítvány (FSF – Free Software Foundation) a számítógépes programok másolása, továbbterjesztése, analízise és módosítása elé állított korlátok leépítését szolgálja. Ezt a célt szabad szoftverek fejlesztésének és használatának az ösztönzésével valósítjuk meg a számítógép-használat minden területén. Konkrétan szólva, egy teljesen integrált programrendszert gyűjtünk össze GNU (GNU’s Not Unix – a GNU Nem Unix) elnevezéssel, amely mindinkább kompatibilissé válik majd a Unixszal. Némely jelentős része e rendszernek már működik, és mi most ezt terjesztjük.

A “szabad” kifejezés elnevezésünkben két konkrét szabadságra vonatkozik: először is a programok másolásának és barátaink, munkatársaink számára való átadásának a szabadságára, másfelől a programnak az Ön kívánsága szerinti módosításának szabadságára a teljes forráskódhoz való szabad hozzáférés alapján. Továbbmenve, Ön tanulmányozhatja e forráskódot és ellesheti, hogy hogyan íródnak az ilyen programok. Végül Ön lefordíthatja e forráskódot, miután kijavította és a már meglévőkhöz saját változtatásait elhelyezte benne.

Más szervezetek az általuk elérhető bármilyen szabad szoftver terjesztésével foglalkoznak. Ezzel szemben az FSF erőfeszítéseit egy új, a GNU-rendszer irányába mutató szabad szoftver fejlesztésére összpontosítja, hogy feleslegessé tegye eszközök befektetését magába a rendszerbe.

A GNU fejlesztése mellett az Alapnak van egy másodlagos funkciója is: a GNU-szoftverek számára szalagok (sic! – N. A. – valószínűleg “leiterjakab” az orosz fordításban) és nyomtatott kézikönyvek készítése, terjesztés és az adományok gyűjtése a GNU-fejlesztés támogatásához. Adómentességet élvezünk, ezért adományait leírhatja adóalapjából (az USA-ban – N. A.). Fejlesztési erőfeszítéseinket részben az adományokból, részben a terjesztés bevételeiből finanszírozzuk. Vegye észre, hogy a terjesztés bevételei kizárólag a terjesztési szolgáltatásra szorítkoznak. Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket (feltéve, hogy a barátja is így akarja).

Az Alap ezenkívül fenntartja a Szolgáltatási alkönyvtárt: ez azoknak az embereknek a jegyzéke, akik fizetős szolgáltatásokat nyújtanak a GNU-rendszer és programjai felhasználóinak. Az alkönyvtár a GNU-Emacs disztribúció /etc/SERVICE állományában található. E szolgáltatások alatt az új felhasználók kérdéseire adott válaszok, a programok installálása és átvitele egy újabb rendszerbe vagy ezekhez hasonlóak értendők. Vegye fel velünk a kapcsolatot, ha be szeretné jegyeztetni magát a listára, vagy szüksége lenne egy másolatra.

Miután létrehoztuk programjainkat, állandóan megújítjuk és tökéletesítjük azokat. Évente kettőtől húszig terjed programjaink új verzióinak a száma. Az új programok kifejlesztésével együtt ez igen sok időt igényel, ezért bármilyen adományt megfelelő forráskódok, dokumentációk, gépek, munkaráfordítások vagy pénz formájában mindig hálásan üdvözlünk.

Az Alap kuratóriumának tagjai: Richard Stallman, elnök; Robert J. Chessell, pénztáros; Gerald J. Sassman, Harold Aubelson és Leonard H. Tower Jr., kuratóriumi tagok.

 

Mi az a “copyleft”?

 

Az előző, “Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?” című fejezetben mi azt hangsúlyoztuk, hogy “Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket”. Pontosan mit is értünk ezen, és mivel garantáljuk, hogy ez az elv érvényben marad?

A programok szabaddá tételének legegyszerűbb útja – köztulajdonná kell azokat tenni. Ekkor azok az egyének, akik megkapják őket egy másik tulajdonostól, vele együtt maguk is birtokolhatják e programokat. Ám ez a rosszhiszemű egyéneknek lehetővé teszi, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak: például csak a lefordított programot árusítsák “ne adja át a szomszédjának” típusú licencfeltétellel. Ezzel, miközben ők élnek a szabad forráskód előnyeivel, ugyanakkor megfosztják attól a felhasználókat. Könnyen előfordulhat, hogy a felhasználók többsége így jutna hozzá a programokhoz, és ezzel célunk, hogy a programok minden felhasználó számára szabadak legyenek, alá lenne ásva.

Hogy ez ne történhessen meg, általában a GNU-programokat nem adjuk át köztulajdonba. Ehelyett azzal védjük meg, amit mi “copyleft”-nek nevezünk. A copyleft – törvényes eszköz, amely mindenkinek lehetővé teszi a program szabad másolását mindaddig, amíg a másolathoz jutó személyek egyben a másolat továbbterjesztésének, illetve megváltoztatásának szabadságát is megkapják (ami utóbbi egyet jelent azzal, hogy hozzáférést kell kapniuk a forráskódhoz). A szoftvercégek általában azért élnek a copyrighttal, hogy ezeket a szabadságokat megvonják; mostantól a szoftverek társtulajdonosai azért élnek a copylefttel, hogy ezeket a szabadságokat megőrizzék.

A GNU-project által használt copyleft egy copyrightközlés és a “GNU Általános Licence” kombinálásával jön létre. A copyrightközlés szokásos. Az Általános Licenc olyan másolási licenc, amely lényegében garantálja az általunk óhajtott szabadságoknak a meglétét, hogy azokkal bárki élhessen, és senki azokat bárkitől megtagadhassa. (Valójában ez a dokumentum egy többoldalas, meglehetősen bonyolult nyelvezetű jogi irat, amely – jogászunk állítása szerint – nélkülözhetetlen számunkra.) A licenc teljes szövegét tartalmazza az összes GNU-forráskód és több kézikönyv. Kérésére bárkinek megküldjük.

Felhívunk mindenkit, hogy programjaikat lássák el copylefttel, felhasználva az Általános Licencet; lényegében elegendő a program szövegében néhány mondatban utalni arra, hogy a licenc az adott programra érvényes. A Licenc mellékletében konkrét példák vannak az alkalmazására, ezért minden további részletet illetően e melléklethez utaljuk az érdeklődőket.

“Mivel a többi ember találmányai számunkra jelentős előnyökkel járnak, azért örömmel kell valamilyen találmánnyal szolgálnunk embertársainkat.”

Benjamin Franklin

(A mellékletek az Internetről kerültek letöltésre, illetve az onnan letöltött anyagok szerző általi fordításai vagy a szerző által kommentált változatai.)

 

© Dr. Nagy András, főiskolai tanár (BGF PSZF Kar, Közgazdaságtan tanszék)

Ezt az írást bárki publikálhatja, vagy más módon felhasználhatja e copyrightszöveg, a szerző neve, valamint a felhasználó által esetleg eszközölt változtatások pontos feltüntetésével, valamint azzal a kikötéssel, hogy e jogot a felhasználó is mindenki más számára biztosítja.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A cikk megírásához sok értékes gondolattal járult hozzá fiam, Nagy Dániel.

² Az alábbi fejtegetések nem a szerzői jogok körüli jogszabályok betűjének bírálatát tartalmazzák – lévén a szerző nem jogász. Itt, hogy úgy mondjam, a szerzői jog gyakorlatának szelleme a kritika tárgya. Nem a jogi felépítmény, hanem a gazdasági alap.

³ SZJT 12. § (1) A szerzőt megilleti a jog, hogy művén és a művére vonatkozó közleményen – a közlemény terjedelmétől és jellegétől függően – szerzőként feltüntessék. A szerzőt a mű részletének átvétele, idézése vagy ismertetése esetén is meg kell jelölni. A szerző a neve feltüntetéséhez való jogot a felhasználás jellegétől függően, ahhoz igazodó módon gyakorolhatja.

(Az “MS Word” a Microsoft bejegyzett védjegye. A “Microsoft” a Microsoft bejegyzett védjegye. Az “M”, az “S”, a “W”, az “o”, az “r”, a “d” a latin–angol–magyar ábécé betűi.)

⁴ SZJT 13. § A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy más olyan megváltoztatása vagy megcsorbítása, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

⁵ Nem a másolás mint szolgáltatás díjáról van szó!

⁶ Ha figyelmesen átböngésszük a PTK vonatkozó paragrafusait, azok is lényegében csak a vagyoni természetű jogok megsértését veszik komolyan:

PTK 84. §

(1) Akit személyhez fűződő jogában megsértenek, az eset körülményeihez képest a következő polgári jogi igényeket támaszthatja:

a) követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;

b) követelheti a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;

c) követelheti, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak;

d) követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától megfosztását;

e) kártérítést követelhet a polgári jogi felelősség szabályai szerint.

(2) Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.

(3) E szabályok irányadók akkor is, ha a jogsértés tilos reklám közzétételével történt.

PTK 85. §

(1) A személyhez fűződő jogokat – a (2) és a (3) bekezdésben foglalt kivételekkel – csak személyesen lehet érvényesíteni. A korlátozottan cselekvőképes személy a személyhez fűződő jogai védelmében maga is felléphet.

(2) A cselekvőképtelen személyhez fűződő jogok védelmében törvényes képviselője, az ismeretlen helyen távol levő személyhez fűződő jogok védelmében pedig hozzátartozója vagy gondnoka léphet fel.

(3) Meghalt személy emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó, továbbá az a személy, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Ha a meghalt személy (megszűnt jogi személy) jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik, a személyhez fűződő jog érvényesítésére az ügyész is jogosult.

(4) Ha a jogsértést valószínűsítették, és a késedelem jóvá nem tehető kárral járhat, a bíróság ideiglenes intézkedést tehet; ennek során elrendelheti a jogsértés eszközének bírósági zár alá vételét is.

PTK 86. §

(1) A szellemi alkotás a törvény védelme alatt áll.

(2) A védelmet – e törvény rendelkezésein kívül – az alkotások meghatározott fajtáira, valamint egyes rokon tevékenységekre a szerzői, az iparjogvédelmi (a szabadalmi, a védjegy-, eredet-megjelölés-, származásjelzés- és mintaoltalom), továbbá az újítói jog, valamint a hangfelvételek előállítóit védő jogszabályok határozzák meg.

(3) A törvény védi azokat a szellemi alkotásokat is, amelyekről a külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatók és még közkinccsé nem váltak.

(4) A személyeket védelem illeti meg a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében is. A védelmi idő kezdetét és tartamát jogszabály határozza meg.

PTK 87. §

(1) Akinek szellemi alkotáshoz fűződő jogát megsértik – a külön jogszabályban meghatározott védelmen kívül –, a személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári jogi igényeket támaszthatja.

(2) A külön jogszabályok hatálya alá nem tartozó szellemi alkotásokat és a személyek vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési ismereteit és tapasztalatait érintő védelem körében a jogosult azt is követelheti, hogy az eredményeit elsajátító vagy felhasználó személy részeltesse őt az elért vagyoni eredményben.

⁷ Lásd az írás mottóját.