A náci népirtás története a Szovjetunió elfoglalt területein Magyarországon úgyszólván ismeretlen. A tanulmány arra tesz kísérletet, hogy e történetet összefoglalja, és tudományos szempontok szerint a megfelelő historigráfiai, történeti, elméleti és politikai kontextusba állítsa.

Vázlatok a náci népirtás okairól és természetéről

 

Jelen tanulmány¹ két célt tűzött ki maga elé. Egyrészt vázolni igyekszik az Endlösung gyakorlati megvalósításának specifikus vonásait a nácik által elfoglalt szovjet területeken. Hiszen Magyarországon alig ismert a holokauszt szovjetunióbeli története, miközben a náci népirtás magyarországi történetéről R. Braham könyvétől² a legutóbbi időkig megjelent néhány értékes munka, amelyekre a maga helyén utalunk majd. Újabban a figyelem középpontjában a magyar állandó Auschwitz-kiállítás tematikája áll³ , ami mutatja a témakör kutatásának új irányait, politikaérzékenységét. Ugyanakkor a holokauszt általános történetét összefoglaló hazai feldolgozásban a náci genocídium története a Szovjetunióban még önálló fejezetet sem kapott.⁴ Pedig a náci népirtás hatmillió zsidó áldozatának mintegy a felét, hozzávetőleg 2,8 millió embert éppen az elfoglalt szovjet területeken semmisítették meg.⁵ S bár igaz, hogy 1991-ig gyakorlatilag szinte semmilyen kutatás nem folyt, nem folyhatott a szovjet területeken végbevitt náci népirtásról, azonban – számos, másutt vizsgálandó okok következtében – a több évtizedes elhallgatás, historiográfiai szilencium után az utóbbi 10-15 esztendőben az oroszországi és általában az egyetemes történetírás jelentős lépéseket tett a történelem e “fehér foltja” eltüntetése érdekében. Nem is szólva arról, hogy minden, ami ott történt, hatással volt az Endlösung későbbi, így magyarországi történetére is. Az Endlösung a szovjet területen nemcsak időben előzte meg a “magyar holokausztot”, hanem egyúttal térbeli és szervezeti-módszertani előzményként is szolgált a magyarországi történethez, még ha az eszközökben és a módszerekben természetesen fontos különbségek is mutatkoztak, amelyek jelen írásból részben nyilván kiderülnek. A lengyelországi haláltáborok megszervezése is összefüggött a hitlerista népirtás szovjetunióbeli tapasztalataival. Mindezek következtében már az is elegendő eredmény volna a részünkről, ha a szovjet területeken véghezvitt náci népirtás jelentőségére ráirányítanánk a hazai kutatók és érdeklődő olvasók figyelmét. Mindenekelőtt tehát szakmai célkitűzés vezet bennünket, annál is inkább, mert a holokauszt körüli viták ideológiai aspektusairól, egyediségéről és kivételességéről stb. folyó nemzetközi eszmecseréről az Eszmélet korábbi számaiban több írás is megemlékezett.⁶

A tanulmány másik célkitűzése, hogy felvázolja – a módszertani tisztánlátás és egy elméletileg is korrektebb elemzés kibontakozása érdekében – azokat a mélyebb és távolabbi történelmi okokat, amelyek lehetővé tették a náci genocídiumot a maga egészében. Világossá vált, hogy a holokauszthoz vezető okokat újra kell gondolni, mivel a dolog elméleti lényege, a kutatás tulajdonképpeni “sorsa”, “értelme” jelentős mértékben az okok differenciált meghatározásában rejlik.

Miképpen a holokauszt magyarországi története nem szakítható ki a holokauszt általános történetéből, úgy hiba volna a holokauszt gyakorlati megvalósulásának egész történetét kimetszeni azon okláncolatok hálójából, amelyek együttesen tették lehetővé a hatmillió zsidó elpusztítását. A logikai igényesség azt kívánja, hogy ezzel a második célkitűzésünkkel, az “általános okok” felvázolásával kezdjük fejtegetéseinket.

 

I. Okok és következmények

 

Nem túlságosan eredeti megállapítás ugyan, mégis kiindulópontként szükséges hangsúlyozni: a holokauszt története mélyen beágyazódott Európa történelmébe. Ennek ellenére hiba volna valaminő vakszükségszerűség megvalósulásaként tekintenünk e példátlan katasztrófa történetére. Noha a zsidók elleni pogromok gyakran előfordultak a történelemben, hovatovább Európában egyfajta (nem kizárólagosan) keresztény “hagyományként” is felfogható volt, mivel ezek az események sohasem nélkülöztek tételes vallási antijudaizmust. A holokauszt azonban nem pogrom volt, és nem vallási jelenség, hanem a történelemben addig soha elő nem fordult tudatos, módszeres és szisztematikus népirtás, amely végső soron egy nép teljes fizikai megsemmisítésére irányult. Ám az okok szövevényéből nem lineáris következetességgel adódtak az események, hanem igen különböző korszakokból eredeztethető és igen különnemű folyamatok “összetalálkozásáról” beszélhetünk. Több évszázados folyamatokra rakódtak rá egészen új jelenségek, hogy azután minőségileg új fejleményeket eredményezzenek.

 

1. A vallási antiszemitizmus. A modern antiszemitizmus sok évszázados, sajnálatosan gazdag múltra tekint vissza. Ám néhány évszázaddal ezelőtt, a hűbéri társadalom méhében kibontakozó modern polgári fejlemények fordulatot idéztek elő az antiszemitizmus, a zsidógyűlölet evolúciójában. Ismert, hogy a 16. században már szerte Európában megfigyelhető jelenség, hogy a zsidó diaszpóra sajátos társadalmi struktúrával illeszkedhetett be az egyes európai társadalmak szerkezetébe. Számos országban olyan “rendszeridegen” feladatokat látott el, amelyek a feudalizmushoz kötődő társadalmi csoportok és intézmények érdekeit sértették. Mindenekelőtt a hagyományos nemesség, a katolikus, illetve a protestáns egyházak erős gazdasági és kulturális konkurenciát láttak a különösen a pénz- és kereskedelmi kapcsolatokban helyüket megtaláló zsidó vallású rétegekben, akik az antiszemita előírások, törvények és szokásjog következtében más tevékenységi területeken nem is igazán szervülhettek volna az európai társadalmakban. David I. Kertzer A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában című, nemrégen megjelent kiváló könyvében meggyőzően mutatja ki a Vatikán szerepét mind általában a modern antiszemitizmus előtörténetében, mind speciálisan a nácizmussal való egyfajta kollaborálásban. A történelmi “hagyomány” megelevenedett: gettó, kirekesztő megjelölés sárga folttal, szalaggal, csillaggal, vérvád, pogrom. Mindazt, amit a nácik egy jó évszázaddal később kész történelmi anyagként vehettek át, amelyet Európa lakosságának jelentős része nemcsak fogalmilag értett (“Jézus-gyilkosok”, akik ráadásul “romlottak”, “önzők”, “élősködők”, “büdösek”, “vérszívók” stb.), és nemcsak lelkileg elfogadott mint egyházi tanítást, hanem kész volt a cselekvésének “vezérfonalává” tenni. A zsidókat távol tartották a közhivataloktól, de még a keresztény gyermekek tanításától is… Az egyház ideológiája kimondta, hogy a zsidókkal való bármiféle érintkezés szennyező hatású a szélesebb társadalomra, a zsidók örök idegenek, örök veszélyforrások a keresztények számára. Maguk a nácik sem hagytak kétséget afelől, hogy cselekedeteik mozgatórugói elválaszthatatlanok a “misztikus-vallási értelmezéstől”, amiről megemlékezik Eichmann közeli segítője, Dieter Wisliceny is egy 1946-ban tett tanúvallomásában. Az egyházi kirekesztés módjait és formáit elemezve Kertzer arra a következtetésre jutott, hogy az antiszemitizmus globalizálódása a gazdasági érdekek alapján a nagy európai birodalmakban (a Habsburg Birodalom, Franciaország vagy Spanyolország) mindenekelőtt a Vatikán kezdeményezésére ment végbe. Az Oroszországi Birodalom e téren (is) bizonyos “késésben” volt, hiszen Oroszországban valamivel később gyökeresedett meg az antiszemitizmus és ott is az egyház (Orosz Pravoszláv Egyház) aktív közreműködésével. Ez a folyamat nem választható el a zsidóságnak Európából való kiszorításától, aminek következtében Oroszországba a 19. század folyamán a zsidók tömegesen települtek be. Ebbe a kontextusba illeszkedik, hogy a cári Oroszország éppen az antiszemitizmus, a nacionalizmus terén igen gyorsan “utolérte” Európát, sőt ironikusan fogalmazva, le is hagyta.

 

2. Az antiszemita mítosz kialakításában döntő fordulat volt a középkorias antijudaizmus összetalálkozása a modern tőkés társadalommal, a modern piaci konkurenciával. Eközben létrejött a ZSIDÓ olyan vallási-mitikus fogalma, amely világméretekben egy gazdaságilag, kulturálisan és szociálisan homogén társadalmi csoport létezését sugallta. Valójában az európai és a “világzsidóság” szociális és nyelvi, politikai és kulturális tagoltsága, illetve a munkamegosztási szerkezetben elfoglalt helye nem volt kevésbé differenciált, mint az a társadalom, amelybe integrálódni igyekeztek, noha kétségtelenül – nem önként választott – bizonyos sajátosságokkal rendelkezett. A zsidók nemcsak országonként, de sokszor városonként is erősen eltérő társadalmi szerkezetet mutattak. Mindez, mint közismert, természetesen nem jelentette azt, hogy a kirekesztés és az üldöztetés évszázadai nem idéztek elő társadalmi szerkezetükben helyi-specifikus fejlődési vonásokat, ami megnyilvánult például a pénzügyek és az értelmiségi pályák iránti fogékonyságban, vagy abban, hogy betöltötték azokat az űröket, amelyeket a hagyományos keresztény társadalmak felkínáltak számukra.

Az egyház privilégiumait megtámadó modern polgári állam és a modern polgári termelés szembekerült a katolikus egyházzal, s az egyház mindannyiszor saját reakciós múltjába fordult vissza. A kirekesztő érdekharcokban a bűnbak szerepét, a rendszer alapvetően igazságtalan és kizsákmányoló jellegét a zsidók nyakába varrták. A pápák visszatértek a kirekesztés, a megkülönböztetés, a diszkrimináció régi, középkori formáihoz. Az antiszemitizmus a 19. század utolsó harmadában, a nemzetállamok, a nacionalizmus megszilárdulásának korában hovatovább tömegmozgalmi ideológiává szublimálódott.

Oroszországban pedig a letelepedési övezet tulajdonképpen óriási potenciális gettóként is felfogható, ha a holokauszt megvalósítása felől nézzük az eseményeket. Hisz innen a hatalom csak azokat a zsidókat, zsidó csoportokat engedte ki, akikre valahol a birodalomban szüksége volt orvosként, jogászként vagy éppenséggel pénzügyi szakemberként. Végül is maguk a pogromok 1881-től jelen voltak az oroszországi antiszemita hagyományban, hogy majd a polgárháború idején érjék el csúcspontjukat.⁷

 

3. A modern antiszemitizmus a vallási tematikához kendőzetlenül kapcsolta a szociális és gazdasági elemeket. A századforduló új populista ideológiák számára kínált termőtalajt. Mint jeleztük, maga az antiszemitizmus is többrétegű ideológia volt. Igen különböző típusú antiszemita gondolatkörök és érzelmek rakódtak egymásra és keveredtek az emberek fejében az idők folyamán: vallási antiszemitizmus, gazdasági és politikai antiszemitizmus és a “mindennapi antiszemitizmus” (oroszul “bitovoj antyiszemityizm”), amely a népi hiedelmekre épülő, a mindennapi kultúrában gyökeret eresztő primitív előítéletekre épülő antiszemitizmust foglalja magában, végül a biológiai-faji antiszemitizmus. Mindezzel összefüggésben fontos körülmény, hogy amikor a fasiszták, illetve a fasizmus német formaváltozata, a nácizmus antiszemita hadjárata nekilódult, az egyház mély antiszemitizmusa segített a náciknak abban, hogy a lakosság támogatását megnyerjék, ami egyúttal azt is magyarázza, hogy maga az egyház lagymatagon reagált a sokasodó borzalmakra.⁸ Ugyanakkor nehéz volna alábecsülni annak az “irracionalista” fordulatnak a jelentőségét, amely a 19. század végén, a 20. század elején végbement – összefüggésben a gyarmatosítás és a nacionalizmus eluralkodásával. Európában ekkorra már ismert gondolat volt a fajelmélet – amely igyekezett aláásni a politikai és intellektuális baloldal megingathatatlan hitét az Ész, a tudomány tekintélyében, egyszóval a felvilágosodás értékrendjében. Összefoglalóan megjegyezhető, hogy az I. világháborúval (gázfegyver, sorozatlövő gépfegyver stb.) bezárólag létrejöttek a holokauszt gyakorlati megvalósíthatóságának technikai-ideológiai-“tudományos” feltételei mint az oksági láncba illő fontos tényezők. Egy romantikus attitűddel párosulva “A hatalom akarása” (Nietzsche) – Hobsbawm egy helyen nagyon pregnánsan kifejti, nem annyira determinisztikusan, mint Lukács Az Ész trónfosztásában – filozófiailag utat nyitott a szociáldarwinizmus egy értelmezése, “olyan dialógusa felé, amely “a természetes kiválasztás nyelvén beszél, jelen esetben a kiválasztódásnak egy új fajtát, a “felsőbbrendű embert” kell megteremtenie, aki majd úgy uralkodik az alsóbbrendű lényeken, ahogyan az ember a természetet uralja és kizsákmányolja a brutális teremtést. Így a biológia és az ideológia közötti kapcsolatok különösen is nyilvánvalók az “eugenetika” vagy fajnemesítés, valamint az új tudományág, a “genetika” között, amely gyakorlatilag 1900 körül lépett színre”. Óriási politikai ambíciók ragadták meg a német burzsoáziát, s hamarosan kiderült, hogy ezek az ambíciók, miként maga az eugenetika is, könnyedén “átúsztak” “a fasiszta és rasszista áltudományba, amely Hitler idején szisztematikus népirtásba ment át”.⁹

 

4. Nemzetállam és nacionalizmus. A modern kapitalizmus az antiszemitizmus kibontakozása tekintetében két új döntő fejleményt eredményezett a 19. század utolsó harmadában: az egyik a nemzetállam, a másik a rendszer első nagy gazdasági világválsága 1873-tól. A nacionalizmus globalizálódása és a globális válság között összefüggés keletkezett, egymást erősítő tényezőkként léptek a történelem színpadára. A modern nacionalizmus a 19. század hetvenes éveitől a nemzeti államok kialakulásával kapott lábra szerte Európában (Olaszország, Németország, Bulgária, Norvégia vagy Albánia, illetve később az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaira gondoljunk). Sőt a cári birodalomban is előrelépett a nemzeti piac egységesülése, létrejött a nemzet gazdasági értelemben is, ami a szó fogalmi értelmében a nemzetet nemzetté tette.¹⁰

A “nemzet ügye” ekkoriban válik állami-kormányzati üggyé: a nemzetivé emelt nyelvhez hozzákapcsolódott a nacionalizmus mint ideológia, amely hamarosan egyfajta “államvallássá” vált. Az uralkodó rétegek és maguk a kormányok sem találtak más eszmei-ideológiai kötőanyagot, mint a nacionalizmust, amellyel a lakosság többségét érzelmileg mozgósították a “nemzet” (értsd – az uralkodó osztályok) érdekeinek megfelelően. A nacionalizmus lett a legjobb eszköz arra is, hogy a dolgozó osztályokat engedelmességre szorítsák. Mindennek sikerességéről az I. világháború tapasztalatai igazán erős bizonyítékokat szolgáltattak.
A nemzeti ideológia, a nacionalizmus “megszerveződése” a munkaerőpiacon – de nem csak ott! – minden “idegen” kirekesztésének eszközeként is funkcionált. A tőkepiac és a munkaerőpiac pillanatnyi “szükségleteinek” megfelelően a világ “mi és ők”-re oszlott.¹¹

 

5. A politikai jobboldal és a nacionalizmus. Főleg a jelzett válság nyomán éleződött ki az egyes társadalmi csoportok közötti feszültség, mert a középosztályok sokfelé féltették az “üzletet”. Tegyük hozzá, a kisüzlet, a kistőke, a kisvállalkozás okkal féltette pozícióit a nagyiparral, az új kapitalista kultúrával szemben, s egyfajta tiltakozásképpen a nacionalizmus zászlaja alá vonult – a történelemben nem utoljára. (Elegendő, ha napjaink tipikus problémáit idézzük fel a múlt megértését segítendő.) Kezdetben a munkásosztály köreiben kevésbé volt jellemző a nacionalista kirekesztés, noha ott is előfordult, hogy “etnikai alapon” féltették munkahelyeiket. Kevésbé volt jellemző az etnikai szembenállás Amerikában, mint Európa országaiban, talán éppen azért, mert az előbbiben “mindenki” bevándorló, “idegen” volt. Elegendő arra utalni, hogy Magyarországon is ekkoriban válik meghatározóvá az “idegen” (sváb, cseh, szlovák, sváb és zsidó) elem a szakmunkásrétegben. Ám a munkásság körében a szociáldemokrácia általában blokkolni tudta az I. világháborúig a nacionalista kirekesztés terjedését. Nem véletlen, hogy az uralkodó nacionalizmust a hatalom mindenekelőtt a “hazátlan” munkásmozgalommal igyekezett szembeállítani, amely egyes országokban, mindenekelőtt Németországban mind jelentősebb parlamenti befolyásra tett szert.

A politikai jobboldal a maga természetes kifejeződését találta meg a nacionalizmusban, míg a baloldal igyekezett ennek a hagyománynak a köztársasági és plebejus, a szociális kérdéseket előtérbe állító verziójával védekezni. Talán hangsúlyozni sem kell, hogy a kirekesztés első áldozatai a zsidók lettek. Antiszemita pártok jöttek létre, sőt középkorias vérvádperekre is sor került a 19. század végén is egyházi sugalmazásra. Az utolsó vérvádak is perekben kulmináltak, a magyarországi tiszaeszlári és az 1911-es kijevi vérvádakra utalhatunk. Ez volt a döntő bizonyíték arra, hogy a múltba forduló, “premodern” antijudaizmus új életre kelt a modern antiszemita politikai tömegmozgalmakkal való összetalálkozás során.¹² Az archaikus és a modern eme összefonódásának legjelentősebb szervezeti és politikai formája az oroszországi ún. feketeszázak “civil” mozgalma lett, amely az antiszemita pogromok szervezeti és politikai erejévé vált a századelőn a pravoszláv egyház közvetlen támogatásával.¹³ Oroszországban a zsidó fogalma mindenekelőtt az “idegen”, a romlott Nyugat előretolt őrsének képviselőjét, a pénz megszállott hajszolóját jelentette. Noha az oroszországi zsidóság, amely mintegy ötmillió lélekszámú lehetett a századfordulón, abszolút többségét tekintve szegény ember volt a hazai mércével mérve is. Az oroszországi polgárháború időszakában pedig – a holokausztot megelőzően – a legtömegesebb antiszemita népirtást is itt hajtották végre, főképpen Petljura ukrán nacionalista különítményei és Gyenyikin tábornok fehérgárdista egységei: az ún. Önkéntes Hadsereg Oroszország déli területein (egyes adatok 200 ezer zsidó áldozatról szólnak) a forradalmár és a zsidó azonosításának zászlaja alatt tömörült: “Üsd a zsidót – mentsd meg Oroszországot.”¹⁴

A szociáldemokrata és a forradalmi-kommunista mozgalmakkal szembeni antiszemita támadás az 1917-es orosz forradalom nyomán vert gyökeret egész Európában az egyház közvetlen támogatásával, ami a kommunizmus és a judaizmus közvetlen összekapcsolásában nyert kifejezést. Az egyházak szinte mindenütt a politikai jobboldal stabil hátterét alkották. A szociáldemokrácia és a kommunizmus Nyugaton is egyfajta szociális kihívást jelentett az egyházak számára, sőt az egyház ebben az új konkurenciában jelentős pozíciókat veszített. A szociáldemokratáktól és később a kommunistáktól való ezen egyházi irtózás nélkül sem érthető meg, miért tolerálhatta a Vatikán az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus kibontakozását, illetve miért szalasztotta el azokat a lehetőségeket, amikor még meg lehetett volna akadályozni a náci népirtás kibontakozását, amit feltartóztatni a háború kitörése után már sokkal nehezebb lett volna. A Vatikán még a magyar zsidótörvényeket és a magyar katolikus egyház antiszemita magatartását is támogatta. Mit csodálkozzunk akkor a nácik által megszállt szovjet Litvánia katolikus egyházának vagy éppenséggel a magyar egyháznak a szégyenteljes magatartásán a holokauszt idején? (A katolikus és protestáns vallási hagyomány és a modern egyházi politika természetesen nem a náci fajelmélet és a náci tömeggyilkosságok, a holokauszt támogatásában járt elöl, hanem a feltételrendszer kialakításában.)¹⁵

 

6. A weimarizálódás. A régi liberális világrend az I. világháború kitörésével nyilvánvalóan végérvényesen összeomlott. A háború után létrejött rendszer az államok nacionalista konfrontációjára épült Európában, de azon kívül is. A vesztes Németországban, amely forradalmakkal volt terhes, a polgári demokrácia nem sok sikerrel kecsegtetett, aminek speciális okairól, a “német külön útról” nem itt kell elmélkedni. Mindenesetre a forradalmak romjain és a tekintélyuralmi hagyományokon az akut válság körülményei között stabil politikai rendszer nem tudott meggyökeresedni. A liberalizmus Európa-szerte még akkoriban szenvedett vereséget a nacionalizmustól, amikor a 19. század végén elfogadta annak alapvető mondanivalóját a kor uralkodóvá vált szellemi “előírásainak” megfelelően. A nemzetet nem csak Németországban fogták föl mint etnikai-nyelvi közösséget. A korszak szellemiségét illusztrálandó jegyezte meg Hobsbawm, hogy még Max Weber, a híres liberális szociológus is a lengyelellenes nacionalizmus csapdájába esett, olyannyira, hogy belépett a Pángermán Ligába. A liberalizmusnak az államnacionalizmussal való kiegyezése súlyos konfliktusokat vont maga után: egyfelől nem adott kellő támpontot a felemelkedő új populizmussal szemben, amely az antiszemitizmus kendőzetlen meghirdetésével kívánt tábort toborozni magának, élve a polgári demokratikus keretek adta lehetőségekkel. Másfelől az imperialista verseny kiéleződése és a liberális világrend összeomlása világméretekben hozzájárult az I. világháború kirobbanásához, a nacionalista érdekharcok legbrutálisabb kitöréséhez az addigi történelemben.

A weimari Németországban a burzsoázia a polgári demokrácia hagyományos eszközeivel nem volt képes uralmát fenntartani, az ismert gazdasági és társadalmi válság és külpolitikai izoláció feltételei között emelkedett fel az az új tömegmozgalmi szélsőjobboldal, amely a munkásmozgalom kihívásaival (és belső harcaival) szemben stabil rendszert ígért mind a kis- és nagytőkének, mind a nagyhatalmi státust visszasíró katonatiszti és államhivatalnoki rétegnek, magába olvasztva csaknem a teljes jobboldalt a sorsdöntő választásokon.¹⁶ A két háború közötti Kelet-Európa jelentékeny területein is a hatalmi elitek és részben, ahol ilyenek voltak, a középosztályok ugyancsak az antiszemitizmusban találták meg azt az ideológiai és politikai konszenzust, amely a nemzetállam kohéziós szellemi erejévé vált. Magyarországon például – követve e tekintetben a náci Németország modelljét, bár Teleki Pál miniszterelnök ezt sajátos magyar vívmánynak tekintette – mindez a zsidótörvényekben csúcsosodott ki: az antiszemitizmus jogi-politikai és szociális-gazdasági téren is a maga pőreségében mutatkozott meg.¹⁷

E fejlődés nemzetközi hátterét az 1930-as évek ún. megbékéltetési politikája képezte, amely nem ismerte fel a náci Németországban a halálos ellenséget, részben persze azért, mert a tőkefelhalmozás, a piaci érdekek fontosabb szerepet játszottak, mint az antifasiszta nemzetközi összefogás, ami megnyilatkozott már a spanyol szabadságharccal kapcsolatos politikában is. Németország keleti terjeszkedésének bizonyos nyugati tolerálása, ami formalizáltan a Müncheni Egyezményben is megjelent, a Szovjetunió vezetőit is magával ragadta, amennyiben ők is a nácikkal való egyezkedés útjára léptek (német–szovjet megnemtámadási egyezmény) olyan áron is, hogy a szovjet állampolgárok, köztük a zsidók éberségének elaltatásához a háború első szakaszában nagymértékben hozzájárultak.

 

7. A holokauszt közvetlen előtörténete és a mai értelmezések nehézségei. A holokauszt mint gyakorlati lehetőség olyan oksági láncolatba is illeszkedik, amely a náci mozgalom előre nem látható hatalomra jutásának következménye. A legtöbb polémia mégis ezen a síkon bontakozott ki a történészek körében. Az 1990-es években a holokauszt történetének tanulmányozása részben a 80-as évek új jobboldali, neokonzervatív előretörése, majd a kelet-európai rendszerváltást követő új szellemi-politikai atmoszféra hatása alatt, részben pedig új levéltári források feltárása következtében szerteágazó szakmai és ideológiai vitákhoz vezetett. E viták kezdőpontját a németországi ún. Historikerstreithoz (1986) szokás kötni. A provokatív kiindulópontot E. Nolte és más szélsőjobboldali történészek jelölték ki, akik szerint a nácizmus és az ennek lényegéhez tartozó holokauszt válasz volt az orosz forradalom, majd a sztálinizmus kihívásaira és strukturális fejleményeire; a Gulag, a sztálini terrorrendszer, úgymond, modellként szolgált¹⁸ a náci rendszer kiépítése során.¹⁹ E torz ideológiai alapvetés célja nem volt más, mint hogy a nácizmus, a fasizmus történetét a német és az európai, egyszóval a polgári társadalom történetéből a “szocializmus” történetébe “tolja át”. A történelem eme ideologikus “átrendezése” azután megindította a történészek fantáziáját, és egész szellemi megújulást idézett elő. Nem egyedi eset a historiográfia történetében sem, hogy egy felkínált szellemi zsákutca, jelen esetben a nácizmus szakmai köntösbe csomagolt mentegetése tudományos erjedést is inspirál.

Talán az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy a holokauszt története nem vezethető le egyszer s mindenkorra a “kész náci elmélet” téziséből, amely a későbbi gyakorlat útját csupán előírta. Noha a 1960-as években az intencionalistának nevezett felfogás még a “kész terv” koncep­ciójából indult ki, ám ez a beállítódás az elvont célok és a megvalósult praxis közötti “átmeneteket” kikapcsolta. Ez a felfogás tulajdonképpen a totalitarianizmus-koncepcióra adott egyfajta válasz volt, de reflexíve magában hordta annak néhány vonását. Ennek következtében alapvető kérdésekre, a holokauszt lefolyásának igazi történetére nem jött létre sokrétű tudományos válasz. Az intencionalista felfogás olyan konkrét történeti kérdésekre sem tudott érdemben reagálni, mint például az, hogy a helyi lakosság miért és milyen jelentős mértékben kapcsolódott be a holokauszt gyakorlati megvalósításába. Vagy hogy milyen mértékben hatott a holokauszt végrehajtására a fronthelyzet alakulása vagy a gettókon belüli állapotok, a rabszolgamunka szükségletei vagy éppenséggel a Wehrmacht szerepe stb. Ezek a dolgok ugyanis nem voltak előre láthatók még 1933–39 perspektívájából sem.²⁰

Az “intencionalisták”²¹ ugyanis kiindulnak néhány idézetből, amelyet a náci vezetők egy vagy más alkalomból mondtak, s ezeket összekötve a gyakorlattal egységes koncepciót gyúrnak, miszerint már 1935 előtt készen állt az európai zsidóság lemészárlásának gyakorlati terve.²² Persze elvont célkitűzésként, homályos absztrakciókban sok náci vezető fejében létezett már 1933 előtt is – amint ezt Kershaw az idézett helyen bemutatta – a zsidók kiirtásának gondolata; a holokauszt valamiféle potenciális lehetőségéről volt szó “csupán”, amely más lehetőségekkel, például a zsidók kitelepítésének, lassú elpusztításának elképzeléseivel párosultak. Az újabb történetírás megmutatja, hogy az Endlösung elgondolásai a náci vezetők fejében a gyakorlati megvalósulás változó lehetőségeinek függvényében alakultak át, kristályosodtak ki. A dokumentumok tükrében nyomon követhető, hogy még az Endlösung közvetlen megvalósításának küszöbén is, tehát 1939 elejétől Hitler vezetésével számos olyan előzetes lépésre került sor, amelyeket korábban egész egyszerűen nem tervezhettek meg. Példának okáért Hitler és vezérkara csak Lengyelország lerohanása nyomán “próbálta ki” az adott feltételrendszerben és annak részben hatása alatt a zsidók gettóba zárását, a zsidó tanácsok megszervezését, a rabszolgamunka helyi alkalmazását, a zsidók tápláléktól való megfosztását stb. S majd látni fogjuk, hogy a “végső megoldás”, a zsidók tömeges legyilkolásának konkrét formáit 1941. június 22-e után, a Szovjetunió lerohanásával találták meg, kísérletezték ki és alkalmazták először. E történeti folyamatban a “spontaneitás” jelentőségét illusztrálja például az a tény, hogy a megszállt szovjet területekre érkező Einsatzgruppék, az operatív csoportok (kivégzőosztagok) 1941 júniusában 3000 fővel érkeztek, de hamarosan kiderült, hogy milliók elpusztításával nem fognak tudni megbirkózni.²³

A spontán-gyakorlati kihívások jelentőségének lebecsülése tehát nem teszi lehetővé a zsidók kiirtásában szerepet játszó összes motívum feltárását, az okok sokféleségének bemutatását, amelyek sok esetben csak dokumentumelemzések tükrében válnak világossá. A faji szempont – amely a holokausztnak természetesen meghatározó mozzanata volt – nem zárta ki, hogy egyes tömeggyilkosságok és deportációk esetében a közönséges rablás játszotta a legfontosabb szerepet.²⁴ A náci vagy általában az antiszemita irodalom sohasem ismerte el, hogy az Endlösung történetében – amely magában foglalta a lelőtt zsidók ruháinak vagy a haláltáborokban elpusztítottak szájából kitépett aranyfogainak a hasznosítását – a puszta rablásnak alapvető szerepe volt. Ám azok a megközelítések is egyoldalúak, amelyek – a téma dezideologizálását hangsúlyozva – a holokauszt történetét tisztán a spontán rablásra egyszerűsítik. Mind a túldeterminált teoretizálás, mind a “funkcionális spontaneitást” túlhangsúlyozó értelmezések világossá tették, hogy nincsen “rend” a holokauszt történelmi okainak tisztázása terén.

Az 1980–90-es években már egészen új historiográfiai alternatívák bukkantak fel, új értelmezési iskolákat találunk, ami a funkcionalisták és a strukturalisták szembenállásában öltött formát. A funkcionalisták – az 1960–70-es évek intencionalistáitól eltérően, akik csak a monolit egységet látták – túlbecsülték a hitleri centrummal szembeni intézményi autonómiát, illetve azok érdekeit, önálló cselekvési területeit. A funkcionalisták érdeme viszont, hogy meglátták: az “alulról jövő” kezdeményezések vissza-visszahatottak a hitlerista központ döntéseire, miközben nagyon is eltúlozták a náci politika kaotikus jellegére vonatkozó elképzeléseket. Például Hans Mommsen nézete, hogy Hitler szerepe a zsidóellenes politikában jelentéktelen volt, mára a múlté. Ugyanakkor az is tagadhatatlanná vált, hogy az antiszemitizmus – igaz, különböző intenzitással és formaváltozatokban a mindennapi antiszemitizmustól a biológiai antiszemitizmusig – az európai társadalmak minden pórusát áthatotta.

A vita egy másik metszetben, egy másik historiográfiai szembenállásban is megjelenik, amit az idézett izraeli történész kitűnő összefoglalójában úgy prezentál mint a “modernitás racionalitását”, Európa náci újjáépítésének és “racionális” reorganizációjának fontosságát hangsúlyozó strukturalista irányzat és az “utilitárius okok” jelentőségét hangsúlyozó beállítódás közti különbséget. Ez utóbbi értelmezés azonban, hangsúlyozza, lerombol minden kapcsolatot a zsidók megsemmisítése és az antiszemitizmus megelőző története között.

Az “utilitarista” nézőpont abszurd formája ölt testet a módszertani értelemben Nolte “iskolájához kapcsolódó” irányzat felfogásában. A szélsőjobboldali politikai kötődésű “utilitarista” Bogdan Musial német–lengyel történész például a lublini zsidók lemészárlását úgy interpretálja, mintha az válasz lett volna a szovjetek kelet-lengyelországi terrorjára a német–szovjet paktum után. A szerző elfogadja a náci propagandatézist arról, hogy a zsidókat azért kellett megsemmisíteni, mert fontos szerepet játszottak a kommunista hatalmi struktúrákban 1939 és 1941 között. (Mintha azokban a városokban, falvakban, országokban, ahol a zsidók semmiféle “kommunista struktúrához” nem tartoztak, megmenekültek volna…)

A holokauszt egész története gyakran jelenik meg “nemzeti” történetként. Nem mintha a problémakörnek ne volna etnikai-nemzeti aspektusa, de elhibázott volna a holokausztot úgy beállítani, mintha népek csinálták volna, és ezáltal népeket kellene minősíteni valamiféle hierarchiába állítva őket. Még ha el is kell ismernünk természetesen, hogy a németek rendkívüli mértékben határozták meg az események végkimenetelét, “faji” kérdést ebből sem csinálhatunk, mert mit teszünk akkor a holokauszt és általában a náci népirtás német áldozatainak és harcos ellenfeleinek történetével, vagy hová tesszük azt a tényt, hogy az SS-ben és általában a náci vezérek között igen jelentős számban vannak osztrákok?²⁵ Nem szólva a kelet-európaiak százezreinek tevékeny és közvetlen részvételéről ama gépezet munkájában, amely a holokausztot elkövette. Jellemző tendencia a román–magyar politikai-hatalmi ellentét felbukkanása a holokauszt értelmezésében: vajon melyik ország politikai vezetőrétege követett el súlyosabb bűnöket?²⁶ Vagyis a holokauszt historiográfiája nemzetközi, regionális és nemzeti hatalmi-politikai küzdelmek hatása alatt is áll, amelyek a holokauszt értelmezésének kisajátítását célozzák. Régen az államszocializmus országaiban, elsősorban is a Szovjetunióban a hatalmi tényezők a holokauszt elhallgatásában voltak érdekeltek a “nemzeti egység” fenntartása jegyében. Most egyfajta versenyhelyzet van, hogy ki volt a nagyobb bűnös. Ennek során derült fény – amerikai nyomásra is –, hogy micsoda bűnöket követtek el svájci bankok a náci arany tisztára mosásával²⁷ , jelezve egyúttal, hogy a holokauszt egy nagyszabású üzleti vállalkozás is volt, amelyben a német nagytőke legfontosabb képviselői játszották a vezető szerepet, de a svájci és a svéd nagytőkén át szinte minden olyan üzleti vállalkozás involválódott a holokausztiparba, amely a náci Németországgal a háború idején kapcsolatban állt.

 

II. Az “ismeretlen” holokauszt²⁸

 

Göring 1941. július 2-án, 11 nappal a Szovjetunió megtámadását követően Heydrichet bízta meg, hogy dolgozza ki a szovjet zsidók elpusztításának konkrét gyakorlati tervét az új feltételek között. A nyár végétől bontakozik ki a zsidók totális likvidálásának gyakorlata, ami magában foglalja a zsidó nők és gyermekek megsemmisítését is. A bevetési csoportok (Einsatzgruppen) és a Wehrmacht feladatai ekkor körvonalazódnak a maguk konkrétságában.

1941. július 31-én a zsidók Lengyelországból és általában Európából a szovjet területekre való deportálása mutatta meg a megsemmisítés konkrét gyakorlatát, amely végleg elvetette most már a kitelepítés és az éghajlati tényezők szerepét a zsidók elpusztításában. Ugyanis Hitler 1941. július 22-i parancsában expressis verbis kiterjesztette a végső megoldást az egész európai zsidóságra, és a wannsee-i konferencia 1942 januárjában tulajdonképpen már “csak” technikai jelentőséggel bírt. Akkorra már a zsidók milliói a nácik által elfoglalt területeken rekedtek. Hitler még a Wannsee-konferencia előtt a zsidók világméretű kiirtásáról fantaziált, amint annak hangot is adott a jeruzsálemi főmuftival való találkozásakor.²⁹ Amikor pedig az USA belépett a háborúba, Hitler végérvényesen döntött a zsidóság teljes kiirtásáról, mert “igazolva” látta, hogy az árja népek “a judeo-bolsevista-plutokrata világ-összeesküvés áldozatai”.

Hogy megértsük a szovjet területen véghezvitt holokauszt igazi “mozgatóit”, az egészet illető valódi jelentőségét, rá kell mutatnunk számos történelmi sajátszerűségre, amelyek a leginkább jellemezték a holokauszt történetét.

 

1. A méretek egyedülállóak minden tekintetben. A Szovjetunió megszállt területein az 1941. június 22-i állapotoknak megfelelően 88 millió ember élt a háború előtt. A háború befejezésekor 55 millió maradt, a többit megölték, deportálták, behívták a Vörös Hadseregbe vagy keletre evakuálták. A megszállt szovjet területeken 7,4 millió civil szovjet állampolgárt öltek meg, ebből Oroszországra 1,8 millió ember jutott, Ukrajnára 3 256 000, Belorussziára 1 547 000, Litvániára 370 ezer, Lettországra 313 800, Észtországra 61 307, Moldáviára 64 246, Kareliára több mint 8 ezer. A Németországba elhurcolt 5 269 513 szovjet állampolgárból 2 164 313 ember pusztult el vagy halt meg fogságban. A Szovjetunió polgári lakosságából összesen több mint 13 683 000 ember halt meg, ami több mint a fele az összes szovjet háborús áldozatnak – ez 27 millióra tehető.³⁰

Az okkupált területeket a nácik tehát egy nagy haláltáborrá változtatták. Ebbe a környezetbe illeszkedik a holokauszt, amelynek 2,8 millió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár esett áldozatul. Csaknem négymillió zsidó élt a háború előtt azokon a szovjet területeken, amelyeket a Wehrmacht elfoglalt. Altman adatai szerint 3 950 000 zsidó nemzetiségű szovjet állampolgárból 2 150 000 élt a Szovjetunió 1939 előtti határai között. Ezek az adatok nem tartalmazzák azokat a lengyelországi zsidó menekülteket és azokat a balti zsidókat, akik nem vették fel a szovjet állampolgárságot, ők összesen 250-300 ezren lehettek. A történeti irodalom minimum 1 millióra teszi azoknak a zsidóknak a számát, akik evakuáltak a nácik által elfoglalt területekről. Mindent egybevetve tehát hozzávetőleg 3 millió zsidó maradt a náci megszállás alatt.³¹ Természetesen a szovjet zsidók második világháborús áldozatai közé számítjuk azt a – J. Arad becslése szerint – 120-180 ezer zsidót is, akik a Vörös Hadsereg katonáiként a fronton estek el, és a mintegy 80 000, lágerben agyonlőtt zsidó hadifoglyot. Más szovjet állampolgárokkal együtt sok ezer zsidó halt meg a blokád idején Leningrádban, Odesszában és más városokban is, illetve a Szovjetunió távoli hátországában az evakuáció nehéz életkörülményei következtében.

Amikor Himmler kiadta a titkos parancsot 1941. augusztus elsején, hogy “az összes zsidót agyon kell lőni. A zsidó nőket kergessék a mocsarakba”, nem volt teljesen tisztában a feladat gyakorlati nagyságával. Több millió emberről lévén szó, a tébolyult elme nem volt képes felfogni, hogy ilyen mérhetetlen bűnt nem lehet sem egykettőre elvégezni, sem technikailag néhány ezer fős kivégzőosztagokkal realizálni. Mindehhez az SS 11 ezer fő erősítést kapott Berlinből. A nácik ezt követőleg tértek át – mint I. Altman fogalmazott – “a szovjet zsidóság tömeges elpusztításáról a totális kiirtásra”. Noha 1941. március 3-án Hitler még “csak” “a zsidó bolsevista intelligencia helyszínen való megsemmisítését” irányozta elő, júliustól a zsidók tömeges legyilkolásának és megsemmisítésének gyakorlata – ahogyan Rosenberg fogalmazott egy alkalommal, “biológiai megsemmisítése” – már végcél volt és maradt. Különleges sajátosságnak számított, hogy a nőket és gyermekeket is gyakorlatilag nyilvánosan, a helyi lakosság szeme láttára mészárolták le, amit egyetlen más országban sem “emeltek” a mindennapi élet normális eseményévé. Hitler július 22-én jelentette ki, hogy Európa minden országát teljességgel meg fogja tisztítani a zsidóktól, még azt is megjósolta, hogy a sorban utoljára jön el Magyarország.³²

 

2. A szovjet területeken a holokauszt legalapvetőbb sajátossága tehát teljességében rejlik. Mind céljaiban, mind eszközeiben, mind eredményeiben a “totális népirtás” képe bontakozik ki előttünk, amely közvetlen tükörképe annak a totális háborúnak, amelyet Hitler megindított a Szovjetunió ellen. A náci vezetők eredetileg a Szovjetunió területén akarták az általuk ellenőrzött európai területek zsidóságát is kiirtani, ami azzal a triviális ténnyel (is) függött össze, hogy 1941-ben még nem léteztek a nagy megsemmisítő táborok Lengyelországban. (“Csak” 1941 decemberében próbálták ki – sikerrel – a gázkamrákat.) Mindenekelőtt a német, cseh, osztrák területek teljes zsidóságának kiirtását határozták el, aminek megfelelően már 1941 szeptember–októberében megkezdték ezen országok zsidóságának Kaunas, Minszk, Riga gettóiba való deportálását.

A genocídium technikai lehetőségeit és méreteit attól az időszaktól lehetett viszonylag pontosan látni, amikor a gázkamrák és krematóriumok működésbe léptek, és a szovjet területeken, illetve a lengyelországi haláltáborok felépítésével elegendő tapasztalat halmozódott fel. Az elfoglalt szovjet területek azonban már a náci támadás utáni hetekben óriási haláltáborrá alakultak át, ahol az ott rekedt szovjet zsidóság 95%-át semmisítették meg.

Az eszközöket tekintve három sajátos mozzanat kiemelése érdemel említést, ami a szovjet területeken megfigyelhetők voltak. A náci vezérkar feloldott mindenfajta erkölcsi gátat a fegyveres testületekben; kialakították a gettók mint az ideiglenes kényszermunka és a fizikai megsemmisítés szervezeti egységét, keretét, amely tömegmészárlás előszobájaként funkcionált; végül bevetették, kipróbálták a genocídium teljes arzenálját. Ez utóbbi momentummal kapcsolatban a náci népirtás szovjetunióbeli módozatait lényegében egyetlen mondatban is összefoglalhatjuk: a nácik és szövetségeseik, valamint helyi kollaboránsaik a zsidókat lelőtték, elevenen elégették, elgázosították teherautó-platókon kipufogógázzal és haláltáborokban Ciklon B-vel, méreggel megmérgezték (főleg a kisgyermekeket), vízbe fojtották, kútba dobták, mocsárba kergették (főleg nőket), agyonverték, megfagyasztották, halálra kínozták, halálra éheztették, felakasztották, lefejezték, baltával kettévágták, szuronnyal felnyársalták (főleg kisgyermekeket), bányaaknába és szakadékba lökték, elevenen eltemették. A tipikus tömeggyilkosságot levéltári anyag alapján egy dán kutató így idézi fel:

“A Rendkívüli Állami Bizottság levéltárában a POW anyagai között szerepel egy vallomás a 315-ös rendőri zászlóalj egyik katonájától, amely kétséget kizárólag ezt a tömeggyilkosságot írja le:

1941. november 17–18-a táján a mi 315-ös zászlóaljunk Rovno városába érkezett, hogy tömegakciókat hajtson végre a zsidó lakosság ellen. A mi zászlóaljunkon kívül odavezényelték még a 320-as zászlóaljat is, amely… végrehajtotta a zsidók agyonlövését. Zászlóaljunknak az volt a feladata, hogy biztosítsa a kivégzés helyszínét. November 19-én… azt az információt kaptuk, hogy másnap kezdődik meg a zsidó lakosság tömeges kivégzése. A zsidók a várostól két kilométerre keletre fekvő erdőben gyülekeztek a rovnói városparancsnok utasítása alapján… Mikor a helyszínre érkeztünk, parancsnokunk elrendelte, hogy egyetlen kivezényelt zsidót se hagyjunk elszökni, illetve hogy senkit sem engedjünk be. A kivégzés helyszíne az úttól kb. 500 méternyire az erdő közelében lévő vízmosás volt. Délelőtt 11 és 12 óra között láttam, hogy zsidók nagy csoportban közelednek Rovnóból az úton. Ez a vonulás du. 5 óráig tartott. Összesen kb. 20 ezer ember lehetett, köztük asszonyok, öregek és gyerekek. Kb. 5-600 méternyire tőlünk álltak meg, s tisztán láttuk őket. Az első kivégzések 3 óra körül kezdődtek, s aztán jó néhány óráig folytatódtak. Akiket ezen a napon nem tudtak kivégezni, azokat másnap délelőtt 11 órakor lőtték agyon. Hideg volt, esett a hó, és a zsidóknak, akiket meztelenre vetkőztettek, a hidegben kellett várniuk sorsukra. Este 8-kor hazaküldtek minket, de másnap reggel újra a helyszínre vezényeltek, kordont állni. A zsidókat gépfegyverrel, géppisztollyal és pisztollyal lőtték agyon. A kivégzést a 315. zászlóalj parancsnoka (melyben én is szolgáltam a rovnói kivégzés időszakában), G. százados [a nevet az NBP kitörölte] és R. őrnagy [a nevet az NBP törölte] vezényelte.”³³

 

3. A holokauszt alapvető sajátosságai körébe tartozik az elfoglalt szovjet területeken, hogy a Wehrmacht rendkívül aktív szerepet játszott a zsidók lemészárlásában, főleg a háború első szakaszában. Maga a népirtás egész menete is természetesen a Wehrmacht előrehaladásával párhuzamosan zajlott. A Szovjetunió lerohanását követően csak az első két hétben a Wehrmacht által elfoglalt területeken zsidók tízezreit gyilkolták meg. A náci hadsereg katonái nem olyan instrukciókkal és célokkal törtek be a Szovjetunióba, ahogyan más országokba. Nem egyszerűen azért, mert a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt nem kívánták betartani, mondván, hogy azt a Szovjetunió korábban nem írta alá. Hanem más erkölcsiséggel és más eszközrendszerrel érkeztek. Olyan “alacsonyabb rendű népekre” támadtak rá, amelyekkel szemben semmiféle erkölcsi megfontolást nem vettek figyelembe. A Barbarossa-tervben is kifejeződő náci doktrína szerint ugyanis az úgymond fejletlen, elmaradott Keletet csökkent értékű népek lakják, amelyek megrontója a zsidóság. A Wehrmacht-katona szabályzatában ez világos és egyszerű fogalmakban így kapott formát: “…Irtsd ki szívedből a kíméletet és a szánalmat, ölj meg minden oroszt, ne tartóztasd meg magad, ha előtted öreg vagy nő, kislány vagy kisfiú áll. Ölj, mert ezzel megmented magad a pusztulástól, biztosítod családod jövőjét, és örök dicsőséget szerzel.”³⁴

A Wehrmacht katonái minden elfoglalt településen azonnal létrehozták a katonai kommendatúrát, amelynek legfontosabb feladata a zsidók “elkülönítése” és a partizánok letartóztatása volt, amin gyakorlatilag a likvidálást kellett érteni. A Wehrmacht katonái 1941 decemberéig Belorussziában 19 ezer “banditát és partizánt”, értsd: többségükben zsidókat gyilkoltak meg. Adatok vannak arra, hogy csak 1942 első felében több mint 20 ezer békés állampolgárt, többségükben zsidó embert mészároltak le. A Wehrmacht zsidó hadifoglyok felderítésében és likvidálásában is részt vett 1941 augusztusáig, majd ezt követően ezt a funkciót az SS vette át. A Wehrmacht egységei a román hatóságok tömegmészárlásainak irányításában és felügyeletében is közreműködtek. Példának okáért említem csupán, hogy Kalmükiában 1942. szeptember 9-én nagy tömegekben raktak fel zsidókat teherautókra, mintha Ukrajnába szállítanák őket, majd egy tisztáson a Wehrmacht 16. motorizált hadosztálya lemészárolta őket. Vagy utalhatunk von Manstein hasonló krími “hőstetteire”. Továbbá nem kerülhető meg a Wehrmacht szerepe a szovjet zsidóság kirablásában, kifosztásában. Nemcsak helyi kollaboránsok prostituálására szolgált az összerabolt vagyon, hanem a tisztek és a katonák kiapadhatatlan étvágyának lecsillapítására is. A “szabad rablás” – így idézőjelben, mert a szovjet zsidók vagyona a Német Birodalom állami tulajdonának számított – ellenére a Déli hadseregcsoport zónájából már 1941 kora őszén megérkeztek Berlinbe az első pénzek és értékek, amelyeket Bergyicsev és Vinnyica zsidó lakóitól raboltak el. 1942 februárjára pedig 35-40 tonna ezüst érkezett meg, amit a szovjet zsidóktól konfiskáltak. Hogy a német hatóságok a maguk javára mennyit raboltak, már sosem fogjuk megtudni. Dokumentumok tömegei állnak rendelkezésre a Wehrmacht katonáinak háborús bűncselekményeiről, részeges erőszakoskodásaikról. Gyakori esemény volt gyermeklányok szüleik előtt való megerőszakolása.³⁵

Minden új keletű hamisítás ellenére, a Wehrmacht katonáinak részvétele a zsidók elpusztításában rendkívül kiterjedt volt a népirtás minden összefüggésében. A témakör kiváló moszkvai szakértője így összegezte álláspontját: “A Wehrmacht alkalmazottai és parancsnoksága a legaktívabb szerepet játszotta a zsidók megsemmisítésében (néha kezdeményező szerepet).”³⁶ Ezt jól illusztrálja von Manstein vezértábornagy, hadseregparancsnok, az egyik legfelkészültebb katonai vezető aktivitása, aki a katonái által lelőtt zsidók ruháit és a gyilkosságok által megtakarított élelmiszert 1942 hideg hónapjaiban csapatai hadtáprészének tekintette. Egyidejűleg értelmetlenné válik az “egyszerű német katona” mentegetését szolgáló tézis, amit sokatmondóan ismételgetnek: “a közkatona nem volt nemzetiszocialista”, vagy “még ha nem is tartotta ő a pisztolyt a zsidók agyonlövésekor”.³⁷ De bizony ő tartotta a pisztolyt. És egyébként is, mintha lényeges kérdés lenne, hogy milyen mélységű volt a náci világnézet a békés polgári lakosságot legyilkoló Wehrmacht-katona fejében…

A Wehrmacht tehát különleges szerepet játszott a holokauszt megszervezésében, nélküle ez a feladat nem lett volna megvalósítható. A legfelső parancsnokság még az 1941. áprilisi direktíváira támaszkodott, amelyek a “komisszárparancs” első formában való megfogalmazásának tekinthetők. Május 19-én maga Wilhelm Keitel, a Wehrmacht Legfelső Főparancsnokságának főnöke – akit 1946-ban a nürnbergi törvényszék ítélt halálra – “a legszigorúbb rendszabályokat” írta elő “a bolsevik agitátorokkal, a partizánokkal, a szabotőrökkel és a zsidókkal szemben”, akceptálva a hitleri–himmleri gondolatot “a judeo-bolsevista világ-összeesküvésről”, amely a náci Németország háborús politikai ellenfeleit és a zsidó népet egy kalap alá vette. A háború első időszakában maga a Wehrmacht, illetve katonái válogatták ki a hadifogságba esett politikai komisszárokat, kommunistákat és zsidókat a megsemmisítés céljából, az említett június 6-i komisszárparancsnak megfelelően, amelyet a Barbarossa-tervhez csatoltak.³⁸ A megsemmisítőbrigádok (Einsatzgruppen) csak augusztusban kaptak engedélyt, hogy a hadifogolytáborokba bemenjenek. De a Wehrmacht – ugyancsak Keitel vezértábornagy közvetlen, szeptember 12-i utasítására – részt vett az összes elfoglalt szovjet területen a zsidókkal szemben foganatosított “különleges intézkedések”, értsd megsemmisítés realizálásában. A zsidókat mint főellenséget megjelölő számos német tábornok és katonai parancsnok közül is kitűnt a már említett Erich von Manstein tábornok, a 11. hadsereg parancsnoka, aki 1941. november 20-i parancsában egyenesen így fogalmazott: “A zsidók teremtik meg a kapcsolatot a hátországbeli ellenség és a Vörös Hadsereg, a vörös vezetőség még harcoló maradványai között. A zsidók erősebbek, mint Európában, kezükben tartják a politikai vezetés és adminisztráció, a kereskedelem és az ipar kulcspozícióit, valamint ők az összes zavargások és engedetlenség felbujtói.”³⁹ A Wehrmacht katonáit a nemzetiszocialista ideológia és politika jegyében vonták be szovjet területeken a népirtásba. Tehát a német hadsereg katonái nemcsak a katonailag veszélyes lakossági csoportokkal szembeni terror végrehajtói voltak, hanem konkrétan a zsidók likvidálásában is részt vettek. A Wehrmacht parancsnokai, tábornokai nem véletlenül adták ki a zsidók megsemmisítését szorgalmazó parancsaikat, a katonákat fel kellett készíteniük arra a véres leszámolásra, amelyre nyilván korábban többségüket tekintve nemigen gondolhattak, hiszen védtelen gyermekeket és nőket leöldösni még a Wehrmachtban sem mindig számított hőstettnek. A Wehrmacht az első hónapokban oly mértékben kapcsolódott be a népirtásba, hogy a Déli hadseregcsoport parancsnoka, Karl von Runstedt 1941. szeptember 24-én kénytelen volt parancsot kiadni, hogy a zsidó lakosság kiirtása a Sonderkommandók feladata, “a katonai alkalmazottak individuális akciókban” vagy “a helyi ukrán lakossággal szembeni excesszusokban” nem vehetnek részt. Tehát a Sonder­kommando “munkájában” részt vehettek, csak individuális akciókban nem!

 

4. Különleges szerepe volt annak, hogy a Szovjetunió óriási kiterjedésű területein a gyakorlatban is “fuzionált” a náci szándékoknak megfelelően az antiszemita fajelmélet és a kommunizmus; a zsidók és a kommunisták együttes fizikai kiirtásának katonai megvalósítása a német fasizmus (nemzetiszocializmus) alapvető történelmi küldetésévé vált. A nácik tehát az antikommunizmus és a faji antiszemitizmus egyesítését közvetlenül a gyakorlati cselekvés vezető eszméjévé emelték. Noha I. Kershaw tanulmányai alapján világos, hogy e “fúzió” a tömegtudat szintjén csak fokozatosan terjedt ki, az 1930-as évek közepétől a náci propagandában ez már alapvető tendencia volt. A hírhedett Der Ewige Jude című, talán legnagyobb példányszámban terjesztett náci propagandakiadvány borítóján egy rémes zsidó alak egyik kezével kéreget, másik kezében ostor van, a hóna alatt pedig a Szovjetunió sarló-kalapácsos jelképe.⁴⁰

Ebben az értelemben a szovjet lakosság előtt azzal az ideológiával “igazolták” magukat, mintha csak azért törtek volna rá a Szovjetunióra, hogy felszabadítsák őket “a judeo-bolsevizmus rabságából”, megszabadítsák őket “a zsidó-kommunista járomtól”. Ennek értelmében a békés zsidó lakosságot egyidejűleg katonai-politikai-faji ellenségnek tekintették, noha a genocídium – más országoktól ugyancsak eltérően – a Szovjetunióban egyáltalán nem csak a zsidókra vonatkozott, bár a legteljesebben őket érintette. Nem véletlen, hogy a szovjet hadifoglyokra vonatkozó hitlerista parancs (az ún. komisszárparancs július 6-án) minden komisszár, kommunista és zsidó helyszínen való agyonlövését írta elő, nem tér el attól a praxistól, amelyet a békés lakosság, mindenekelőtt a zsidók rögtön megtapasztaltak már a náci inváziót követő első hetekben.⁴¹ De ugyanilyen elbírálás alá esett minden partizán és “partizángyanús” és zsidókat mentő személy. 1941 végéig a nácik és helyi csatlósaik a Szovjetunió több százezer zsidó állampolgárát gyilkolták le. Vagyis tulajdonképpen a “komisszártörvényt” a teljes szovjet zsidóságra kiterjesztették, vagyis minden zsidót a kommunista világnézet és a szovjethatalom képviselőjének tekintettek, ugyanakkor minden kommunista, “szovjet aktivista”, magyarán tanácsi tisztségviselő a zsidók védelmezőjének számított.

 

5. A helyi sajátosságokról. A holokauszt a szovjet területeken más sajátos vonásokat is felmutat, ami magának a Szovjetunió elleni háborúnak kendőzetlenül rasszista és rabló jellegéből fakadt. Megjegyzendő, hogy a rasszista és a rabló jelleg minden “modern” háborúban feltételezte egymást, gondoljunk csak a gyarmati háborúk történetére. Ám a “faji” tényező ilyen speciális szerepe csak az elfoglalt szovjet területeken volt megfigyelhető. Míg Németországban a nürnbergi törvények szerint a “félvéreket” nem deportálták, az elfoglalt szovjet területeken többnyire lemészárolták azokat az embereket is, akiknek csak egyetlen nagyszülőjük volt zsidó nemzetiségű. Az is előfordult, hogy az orosz anyát (fél)zsidó gyermekével együtt a helyszínen agyonlőtték. Közismert, hogy míg Magyarországon a zsidó embereket vallási alapon különböztették meg, a Szovjetunióban a zsidóságot nemzetiségnek tekintették. Ám a nácik “faji tudománya” a hegyi zsidókkal vagy a sajátos etnikumú krími zsidókkal nem tudott mit kezdeni, ezért a helyi, spontán érdekek döntötték el, hogy e zsidó csoportokra a megsemmisítés vagy a túlélés várt-e. Eltérően a holokauszt későbbi történelmi formáitól, például a magyarországitól, a szovjet zsidók tömeges lemészárlását gyakorlatilag a helyszínen végezték el, legtöbbször nem szállították el a foglyokat, nemigen foglalkoztak a dolgok “elkonspirálásával”, majd legfeljebb csak akkor, amikor felmerült a katonai vereség lehetősége, de akkor utólagosan is igyekeztek a tömeggyilkosságok nyomait eltüntetni. A 4A Sonder­kommando parancsnokának, Paul Blobelnek a nürnbergi perben tett tanúvallomásában feltárul ennek módja. 1943 augusztusából számol be saját tapasztalatából egy Kijev környéki tömegsír feltárásáról: a sír egy 55 méter hosszú, 3 méter széles és két és fél méter mély árok volt, s a hátulról lelőtt emberek három sorban feküdtek egymáson. Az SS-parancsnok a legnagyobb problémának azt látta, hogy gyakran nem érkezett meg időben a benzin vagy valami hasonló fűtőanyag, ami nélkül a sok ezer holttestet egyszerűen nem lehetett elégetni.⁴² A nyomok eltüntetése folyamatában például litván területeken még csonttörő gépeket is használtak az emberi csontmaradványok megőrlése céljából.

 

6. A náci hadsereg és a nyomában kiépült közigazgatás – mind katonai, mind polgári területein főleg a háború első időszakában – magával ragadta a helyi lakosság meggyőződésesen antikommunista, nacionalista-fasiszta, a rendszerrel elégedetlen, a rendszer által korábban üldözött elemeit, s mindazokat a rétegeket, akiket különböző módon és fokon korrumpálni tudott azzal, hogy bevonta őket a rablóháború haszonlesői közé. A nácik különösen is felhasználták, állandóan ébren tartották és élesztették a balti és az ukrajnai–oroszországi antiszemita hagyományokat, érzelmeket, amelyek még a szovjet korszakban is időnként felerősödtek. Végül is az 1903–1906, 1918–1919-es évek feketeszázas pogromok hagyománya, keveredve az 1920-as évek “mindennapi antiszemitizmusával” (a zsidó konkurencia a Krímben, ahol a jobb földek kisajátításában számos etnikum képviselői érdekeltek voltak stb.), túlélte az 1930-as évek nagyon erősnek látszó asszimilációs tendenciáit.⁴³ A fentebb említett “sérelmi” momentum természetesen a régi, kisajátított uralkodó osztályok különböző csoportjait jobban érintette, mint a népirtásba belefolyt lumpensöpredéket, amely egyszerűen felismerte a nácik rablóháborújának természetét, és alkalmazkodott hozzá. A felfoghatatlan kegyetlenséget a szovjetek visszatérésétől való rettegés is megalapozta, igyekeztek hát elrettenteni azokat, akik a szovjethatalom visszatérésében reménykedtek.

A helyi lakosságnak viszonylag kis százaléka (Altman szerint nem több 1%-ánál) kapcsolódott be a gyilkosságokba nyakig belemerülő rendőri alakulatok “munkájába”. Ám ennek azért volt kulcsfontosságú jelentősége, mert nélkülük a nácik nem boldogulhattak volna, vagy legalábbis a holokauszt ilyen totális méretekben nem valósulhatott volna meg.⁴⁴ Sok kis településen, falvakban, kolhozokban a helyi rendőri erők kutatták föl és ölték meg a zsidókat, nemritkán a németek részvétele nélkül. Jichak Arad adatai szerint csak az Ostland Birodalmi Főbiztosság kötelékében 1942 októberében 4428 német és 55 562 helyi lakos szolgált. Ukrajnában és Oroszország déli részein 1942 novemberében
10 194 német és 70 759 helyi lakos szolgált. (A helyi lakosokból a rendőrségi zászlóaljakon és egységeken kívül hadosztályokat és hadtesteket alakítottak, amelyek a hadseregnek [Wehrmacht] voltak alárendelve, mint a Vlaszov-hadosztály, az SS “Galícia” hadosztály, a kazah, illetve észt hadtestek és mások. De ezek a hadosztályok és hadtestek a zsidók lemészárlásában általában közvetlenül nem vettek részt.)

El kell ismerni, hogy a balti és ukrajnai területeken már azon a napon megkezdődtek a helyi erők tömeggyilkosságai, amikor a nácik megkezdték például a litván nagyvárosok megszállását. Az elfoglalt területek némelyikében helyi lakosok önkéntesen szolgáltak az SS kivégzőosztagaiban. Ezek az egységek szolgáltak továbbá azoknál az elgázosító teherautóknál, az ún. “lélekfojtóknál” is, amelyek lezárt platóján megmérgezték az embereket. Ezeket főleg Ukrajnában használták, s egy Kijevből Berlinbe küldött D-Einsatzgruppe jelentéséből, amelyet egy bizonyos Dr. Becker SS Untersturmführer nagy büszkén írt alá 1942. május 16-án, kicseng, hogy “az autókat a civil lakosság felismeri, amint megjelennek, »halálautóknak« nevezvén őket”.⁴⁵

Mind a balti területeken, mind Ukrajnában a helyi nacionalista erők együttműködése a nácikkal különleges szerepet töltött be a genocídium hatékony megvalósításában. Már 1941. június 30-án az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezetői, Sz. Bandera hívei Lvovban az ukrán államiság kvázi újjászületését deklarálták, és az új “állam” helyi miniszterelnöke, Ja. Sztyecko – aki akkor még nem sejtette, hogy a náciknak semmi szükségük nem lesz semmiféle ukrán államra – úgy vélekedett: “Moszkva és a zsidók Ukrajna fő ellenségei… Ezért a zsidók megsemmisítésének és a zsidóság német módszerekkel való exterminálásának ukrajnai megvalósítását, illetve annak célszerűségét képviselem, kizárva a zsidók asszimilációját.”⁴⁶ Az ukrán nacionalisták üléseinek dokumentumai, jegyzőkönyvei fehéren-feketén mutatják az ukrán nacionalisták náci stílusát és gyakorlatát. A jelszavakat a “zsidóbolsevizmus” lényegéről átvették a náciktól, de sok területen teljesen önállóan valósították meg a genocídiumot. A banderista szárny azonban 1942–1943 folyamán szembekerült a németekkel, akik az ukrán önálló államról hallani sem akartak, s akkortól – ellentétben a másik szárnnyal, a zsidók kiirtásának további ukrán megvalósítását felfüggesztették. E taktikai manőver is már akkor következett be, amikor kiirtották az ukrajnai zsidók nagy többségét. Magyarországon is van olyan “irodalmi kezdeményezés” (Kun Miklós), amely az ukrán és balti “partizánok” Moszkva-ellenes és antikommunista fegyveres harcát védelmébe veszi, figyelmen kívül hagyva, hogy a győztesek a banderistákat háborús bűnösöknek tekintették éppen a sok tízezer zsidó lemészárlásáért, például a Babij Jar-i, a tyernopoli, a lvovi stb. vérengzésekért. De emlékeztethetünk a “Petljura napjai” elnevezésű akciókra, amikor az ukrán fasiszták tömeggyilkosságok sorát követték el. Rigában, Kaunasban, Vilniusban és más nagyvárosokban a helyi nacionalisták szervezett módon zsidók tízezreit mészárolták le, elevenen égették el őket a rájuk gyújtott zsinagógákban, önkéntes lett és litván “harcosok” a védtelen zsidókat és a szovjet-, illetve pártfunkcionáriusokat összefogdosták és legyilkolták már a háború első napjaiban-heteiben. De legyilkolták a zsidókat saját lakásaikban, házaikban, a nőket megerőszakolták saját hozzátartozóik előtt, majd lemészárolták a családokat. Raboltak, fosztogattak. A helyi lakosság legnagyobb arányban Litvániában vett részt a genocídiumban. A német jelentések szerint a háború első heteiben legalább 12 ezer lett önkéntes vett részt a tömeggyilkosságokban. A lengyel lakosság nem mellőzhető csoportjai is részt vettek a zsidóellenes pogromokban, amint az újabb kutatások ma már ezt is szakszerűen kimutatták.⁴⁷

A nácik természetesen minden lehetséges eszközzel bujtogatták a helyi lakosságot. Heydrich, a titkosrendőrség és az SD főnöke 1941. június 29-i parancsa szerint: “Az újonnan elfoglalt területeken az antikommunista és zsidóellenes körök öntisztítási törekvéseit semmi módon nem kell akadályozni. Ellenkezőleg, támogatni, erősíteni kell – természetesen észrevétlenül –, ha szükséges, a helyes útra kell terelni, de úgy, hogy ezek a helyi “önvédelem körei később ne hivatkozhassanak rendelkezésekre vagy adatokra, amelyek számukra politikai garanciákat jelenthetnek”.⁴⁸ Itt természetesen nem a náci cinizmus a figyelemre méltó momentum, hanem az, hogy a lakosság minél szélesebb köreit kívánták bevonni a bűncselekményekbe, hogy bűnrészessé tegyék őket. A litván és ukrán helyi rendőri egységek gyilkosait náci felügyelet alatt bevonták a német gyilkossági struktúrákba is. A balti és ukrán helyi formációk önálló működésére utal, hogy a zsidók likvidálásában a kis településeken szám szerint sokkal nagyobb arányban vették részt, mint maguk a németek, akik csak a tiszti irányítást adták.

 

7. Az eltérő megszállási politika megnyilvánulása volt – és nem történt meg egyetlen más elfoglalt európai országban sem –, hogy a zsidók mellett a helyi lakosság meghatározott százalékát is fizikailag meg akarták semmisíteni. Főleg az oroszok és a beloruszok lélekszámának csökkentését tartották fontosnak, a fokozatosan elpusztítandó szlávok számát 50 millió körül határozták meg.⁴⁹ Alapvető mozzanat, hogy a nácik összesen nem öltek meg az egész világháború során annyi embert más országokban, mint a Szovjetunióban egyedül. Fentebb is láttuk már, hogy a gyakorlatban a holokauszt és a népirtás fogalmai különböző tartalmakat fednek le, a holokauszt és a népirtás fogalmai tehát megkülönböztetendők. Az előbbi kifejezi a zsidó nép faji-politikai alapú totális kiirtását, illetve az arra való törekvést, az utóbbi fogalom pedig jelzi, hogy nemcsak zsidókat, hanem politikai, katonai és egyéb okokból más csoportokat is, a szovjet lakosság millióit semmisítették meg.

Ez a semmiféle határokat nem ismerő kegyetlenség a balti területeken, Ukrajnában és Dél-Oroszországban volt a legtömegesebb, aminek megértésében szintén a történelmi előfeltételek szerepét kell kiemelni. A német propaganda antiszemitizmusának kétségtelen hatását is meg kell említeni, amely kombinálódott a feketeszázas kultúra említett lenyomataival. Altman szerint a lakosság széles csoportjait megfertőzte az ellenségkeresés szovjet mechanizmusa is az 1930-as években, ami most egy más történelmi kontextusban “visszatért”.⁵⁰ Továbbá, 1941 nyarán a Vörös Hadsereg visszavonulásakor a börtönökben lévő foglyok egy jelentős részét lelőtték, amit a zsidók nyakába varrtak, sőt e téren is különleges rémhíreket terjesztettek, hogy a kegyetlenséget a végsőkig fokozzák.

 

8. Végezetül meg kell állapítani, hogy a szovjet területeken jelentős volt a zsidó ellenállás, noha olyan horderejű lázadás, mint a varsói gettóban, itt nem történt. A szovjet zsidóság körében – eltérően például a magyarországi eseményektől – nemigen merült föl a gazdag és szegény zsidók társadalmi helyzete közötti különbség mint megosztó tényező. Bankárok, kapitalisták, tőkés vállalkozók, a “nagytulajdonosok” rétege egyáltalán nem létezett, így osztályjellegű ellentétek nemigen nyilatkozhattak meg. Ez az ellenállási harc szempontjából erősítette az egységesebb fellépés lehetőségét és a politikai szervezkedés egységét. Számos gettóban létrejöttek földalatti mozgalmi csoportok, amelyek az “árja” oldallal való kapcsolatokat szervezték, főleg olyan zsidókon keresztül, akiknek arcvonásain nem lehetett felfedezni szemita vonásokat. Szerencsés esetben, mint például a minszki gettóban, a zsidó tanács a földalatti mozgalom része volt. A balti területeken a zsidók különböző politikai irányzatai együttesen határozták meg az ellenállási küzdelmeket. Az 1939 előtt is a Szovjetunióhoz tartozó területeken az ellenállási küzdelmet mindenütt a kommunisták vezették és szervezték. Mindenekelőtt a partizánokkal való kapcsolatfelvétel bizonyult döntőnek, hogy az individuális szökések és szöktetések (a partizánoknak szükségük volt orvosokra, fogorvosokra, robbantási szakemberekre) helyett a megsemmisítésre váró gettókból szervezett és tömeges szökéseket valósíthassanak meg lázadás útján. A lebukások gyakorisága miatt a gettólázadások ritkán valósultak meg, noha Nyugat-Belorusszia 42 gettójában fegyverekhez jutottak a földalatti mozgalom tagjai, a feltárás szerint 500 egységnyi (pisztoly, gránát, benzinespalack stb.) fegyver jutott a rabok kezére, amelyek egy részét a helyi műhelyekben állították elő. A kaunasi gettóban a fiatal cionisták és a kommunisták egységes harci szervezetet hoztak létre 1943 folyamán, de korábban partizánegység alakult a vilniusi gettóban is, és 1942. január elsején, elsőnek az összes európai gettó közül itt jelent meg felhívás fegyveres felkelésre, amelynek példányai eljutottak a varsói, belosztoki, grodnói és más gettókba is. A fiatal harcosok kiáltványa pontosan tudta, hogy mit kell üzenni a világnak – ami a dokumentum visszatérő kiáltása: “Ne engedjétek, hogy birkákként vigyenek benneteket a vágóhídra!”⁵¹ S noha gettólázadásra végül is nem került sor Vilniusban, kétségtelen, hogy a vilniusi, kaunasi gettókból számos szökevény vett részt a balti partizánmozgalomban. Általában a leghatékonyabb ellenállási formának – főleg az erdős orosz vidékeken – a tömeges szökés bizonyult, amiket többnyire a megsemmisítés időszakára időzítettek, amikor a raboknak már nem volt veszítenivalójuk. Ha nagy tömegben sokfelé szaladtak szét a foglyok, akár teljesen fegyvertelenül is, akkor az SS sem volt képes, kutyákkal felszerelkezve, mindenkit elfogni és felkoncolni. Mindezek a szökések természetesen óriási szellemi, szervezeti és erkölcsi erőfeszítéseket kívántak, amelyeket vezetni, irányítani az adott feltételek között csak az erkölcsi tekintetben legmagasabban állók voltak képesek. A fegyveres ellenállásra is a gettó felszámolásának periódusában volt a legnagyobb esély, amikor az ellenségnek a legnagyobb veszteséget lehetett okozni.⁵²

A szovjet hadvezetés és a partizánmozgalom moszkvai parancsnoksága pedig ilyen “kis dolgokkal” nemigen foglalkozott, ezért döntően önerőből kellett megvalósítaniuk a zsidó raboknak ezeket az akciókat. Az SS minden ilyen kísérlet után kollektív büntetéseket foganatosított, ami lényegében azt jelentette, hogy valamilyen százalékban a foglyokat agyonlőtték, “előre hozták” egyébként is elkerülhetetlen halálukat.

A zsidó ellenállási mozgalom másik fontos területe a partizánmozgalomban való részvétel volt. A zsidó partizánok számát 15 és 30 ezer között határozza meg a témakör irodalma. A zsidó partizánmozgalom harcosai a szökött rabokból és a menekülő zsidó lakosságból tevődött össze. A lágerekből vagy a gettókból való szökés még nem jelentett menekülést. Ha a volt rabok nem tudtak eljutni a partizánokhoz, a szökés után titokban kellett tartaniuk nemzeti hovatartozásukat olyan dokumentumok segítségével, amelyekkel bizonyítani tudták, hogy nem zsidók. És mindenekelőtt szükségük volt arra, hogy a helyi lakosság ne adja át őket sem a megszállóknak, sem a helyi rendőrségnek. Voltak olyan helyi lakók, akik életüket kockáztatva elbújtatták e páriákat. Könnyebb volt a falvakban elrejtőzni, mint a városokban. A falvakban a búvóhelyeket a házhoz hozzáépített viskókban is be lehetett rendezni, mert a falvakban jobban elkülönültek az egyes házak, a rejtekhelyeket jobban titokban lehetett tartani a szomszédok elől, s a kis falvakban szinte nem voltak német vagy rendőrségi alakulatok. Ilyen mindenre elszánt, segítséget nyújtó ember azonban nagyon kevés volt. A kérdéskör szakértője, J. Arad foglalta össze ezt a problémát: “A lakosság túlnyomó része a külső szemlélő álláspontjára helyezkedett. Egy részük közömbösen viszonyult a halálraítélt korábbi szomszédok sorsához. Különböző motívumai voltak az ilyen viselkedésnek: a német megtorlástól való félelem, antiszemitizmus, önzés és sok minden más. Azoknak a megszállt területeken lakó zsidóknak a száma, akik a helyi lakosságnak köszönhetően menekültek meg, nem számottevő. Még csak megközelítő adatok sincsenek az így megmenekült zsidók számáról, de feltételezhető, hogy a megszállt területek összzsidóságának sokkal kevesebb mint 1%-a.”

A Szovjetunió megszállt területein főleg kezdetben semmiféle szervezett segítséget nem kaptak a zsidók az antifasiszta vagy más földalatti mozgalom részéről. Ilyen segítség, bár ez nem volt nagymértékű, létezett Nyugat-Európa egyes országaiban, Magyarországon és a lengyel földalatti mozgalomban. A szervezett segítség hiánya a Szovjetunió területén számos okkal magyarázható. A Szovjetunió megszállt területein kezdetben a földalatti mozgalom gyengébb volt a jóval kíméletlenebb német terror következtében, mint a nyugat-európai országokban, hiszen a nácik a szovjet területeken totális háborút folytattak. A szovjet kormány és pártvezetés taktikai okokból egyáltalán nem kívánta az ellenállás “zsidó aspektusát” hangsúlyozni. Ennek ellenére álltak ezrével a menekült zsidók, a gettóból szökött rabok a partizánok közé. Ez annak ellenére történt így, hogy jelentős feszültségek voltak a partizánmozgalom és a zsidók, illetve a zsidók által alkotott partizánosztagok között. A szovjet partizánok főként kezdetben nemigen tudtak mit kezdeni a családokkal menekülő zsidókkal, nekik maguknak is emberfeletti nehézséget jelentett az öregek és betegek eltartása és szállítása. Elsősorban Ukrajnában a nacionalistáktól a partizánokhoz átállt korábbi antiszemita figurák igyekeztek bizalmatlanságot kelteni a zsidókkal szemben. Ugyanakkor a szovjet partizánmozgalom vezető alakjai között is találunk zsidó nemzetiségű parancsnokokat, hadifogságból menekült szovjet zsidó tiszteket és katonákat is. Már 1941-ben átdobtak a frontvonalon az ellenség hátába partizánokat a belorusz erdőkben, a számos, de ekkor még igen kis létszámú osztagban 87 zsidó nemzetiségű partizán harcolt. Másutt a zsidó partizánok kitűnően együttműködtek, sőt gyakran egyesültek a belorussziai, ukrajnai vagy oroszországi partizánosztagokkal. Tudni kell, hogy a szovjet partizánmozgalom vezetősége ellenezte az önálló zsidó partizánegységeket, mert nem nemzetiségi-etnikai, hanem területi-köztársasági alapon szervezték a partizánmozgalmat. Nemritkán kényszerrel sorozták be a zsidókat saját soraikba, de előfordult például Belorusszia nyugati részein, hogy banditacsoportok fegyvereiket elvették, és magukra hagyták őket az erdőben, ahol a túlélésre fegyver nélkül nagyon kevés esély maradt. Nyugat-Belorussziában a Krajova Armija antikommunista lengyel partizánjai között nacionalista alapon harcoló fasiszta csoportok tagjai is jelen voltak, akik sok zsidót megöltek. Nyugat-Ukrajna erdeiben a Lengyel Felkelők Hadseregéhez és más csoportokhoz tartozó nacionalisták szintén üldözték a zsidókat. Nemcsak az antiszemitizmus volt a forrása ezeknek a gyilkosságoknak, hanem az is, hogy a zsidókat szovjetbarát elemeknek tekintették, s mint ilyeneket üldözték.

Nyugat-Belorussziában különösen nagy zsidó partizánalakulatok formálódtak fiatal szökött ellenállókból. J. Arad említ példát ezekre a jól szervezett osztagokra: Narocs erdeiben Északnyugat-Belorusszia egymáshoz közel fekvő mesztyecskóiból származó zsidók harcoltak a nácik ellen. Nalibok erdeiben zsidó és nem zsidó partizánalakulatok együtt küzdöttek: itt létrejöttek zsidó családi táborok is, ahol Tuvija Belszkoj és Solom Zorin parancsnoksága alatt a minszki gettóból és Délnyugat-Belorusszia városaiból és településeiről szökött emberek éltek. Ezekben a táborokban olykor több száz ember élt, közöttük nők és gyerekek. Vilniustól délre, a rudnyiki erdőben a vilniusi és a kaunasi gettók földalatti mozgalmának tagjai, valamint máshonnan származó zsidó partizánalakulatok harcoltak. Fennmaradt a rudnyiki erdőben tevékenykedő zsidó partizánegység hadműveleti naplója, amely felsorolja az 1943–44 folyamán végrehajtott 39 akció menetét és eredményeit, amelyek során telefon- és távíróvezetékeket, utakat, utánpótlási útvonalakat semmisítettek meg, akciókat hajtottak végre Vilniusban, felrobbantottak vonatszerelvényeket, síneket, autókat, motorbicikliket, katonai szállítójárműveket stb.⁵³ Poleszje és Volin erdeiben és más, keletebbre fekvő elfoglalt területeken szintén formálódtak zsidó partizánosztagok. A Scsorszról elnevezett híres partizánbrigád szívesen fogadta be a zsidó partizánokat, noha vannak források, amelyek atrocitásokról is tájékoztatnak. De Kovpak és Szaburov ukrán partizánjai között is szolgált legalább 3000 zsidó harcos. Kirill Prokofjevics Orlovszkij, az NKVD harcosa, a Szovjetunió Hőse kitüntetettje Belorussziában külön zsidó partizánegységet szervezett, amely sok sikeres akciót hajtott végre. Voltak olyan osztagok, amelyekben a zsidók voltak többségben, többnyire a gettókból szökött fiatalemberek. A szmolenszki és brjanszki erdőségekben, a Leningrád környéki partizánosztagokban is sok zsidó harcos tüntette ki magát a merész akciókban. Külön zsidó század harcolt a Lenin partizánbrigád keretein belül David Mudrik, szovjet tiszt parancsnoksága alatt. Minszktől Kisinyovig számos zsidó nemzetiségű szovjet- és pártszervezőt dobtak a front mögé. A minszki és a mogiljovi illegális pártbizottságok vezetői zsidó nemzetiségű kommunisták voltak. A partizánmozgalomban különösen fontos szerepe volt a zsidó orvosoknak, egészségügyi szakembereknek.

J. Arad így összegezte a zsidó partizánmozgalom jelentőségét: “Sok zsidó partizán szerzett nagy érdemeket a németek és csatlósaik elleni harcban. Megtámadták a német bázisokat és rendőri alakulatokat, elaknásították a közlekedési útvonalakat és felrobbantották a frontra tartó vonatokat. Zsidók ezrei fizettek az életükkel a földalatti tevékenységért a gettólázadások idején, a partizánharcok során. Hozzájárultak a hitleri Németország szétzúzásához és az ellenség kiűzéséhez a Szovjetunió területéről. A zsidó partizánok dicsőséges oldalakat írtak a szovjet emberek és a zsidó nép német megszállók elleni harcának történetébe.” Mindenesetre elfelejthetjük azt a mítoszt, hogy a zsidók bárányként hagyták magukat lemészárolni, és passzívan tűrték a náci rémuralmat.

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ Magyar nyelven – tudomásom szerint – a témában egyetlen publikáció jelent meg: J. Arad: “A szovjet zsidók megsemmisítése”. Eszmélet 55. sz. (2002. ősz) 93–118. o. Itt jegyzem meg, hogy a jelen tanulmányban foglalt alapvető tematika részletesebb és sokoldalúbb kifejtésére a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában megjelenő kisebb könyvben – Antiszemitizmus, holokauszt, államszocializmus címen – hamarosan visszatérek.

² R. L. Braham: A népirtás politikája – a holokauszt Magyarországon. 1–2. köt. Bp., Belvárosi K. 1997. Bp. 2003. okt., újabb feldolgozás, amelynek már készül magyar nyelvű fordítása: Ch. Gerlach–Götz Aly: Das letzte Kapitel. Der Mord an dem ungarischen Juden. München–Stuttgart. 2001.

³ L.: Karsai L., Sipos P., Szita Sz.: “A magyar állandó holokausztkiállítás koncepciója”. Múlt és Jövő, 2003. 4. sz. 22–27. o. Kádár G.–Vági Z.: “Szakanyag az auschwitzi tábor 18. blokkjában tervezett állandó magyar kiállítás forgatóköny­véhez”. Gépirat.

⁴ Vö.: Karsai László: Holokauszt. Bp., Pannonica Kiadó, 2001. A szerző az egyes országok szerint tárgyalja a holokauszt történetét, de éppen egyedüli az európai országok közül a Szovjetunió az, amelyik valamely okból nem kapott önálló fejezetet. Az ottani történések zavaros felidézése az Einsatzgruppék fejezetcím alatt történt meg. E téren a Karsai átal használt adatokat az újabb szakmunkák nem támaszthatják alá. A szerző figyelmét az utóbbi évtized oroszországi kutatási eredményei teljességgel elkerülték.

⁵ Egyébként eltérő adatok léteznek, hiszen pontos rekonstrukció ma már nem lehetséges, így a meggyilkoltak becsült száma 2,6 milliótól 3 millióig terjed. Az egyik legújabb feldolgozás meggyőző érveléssel a 2,8 milliós adat mellett tette le a voksát: “Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasisztszkogo komityeta”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (Szerk.: Ilja Altman) és Ilja Alekszandrovics Altman munkái, pl.: “Holokoszt i jevrejszkoje szoprotyivlenyije na okkupirovannoj tyerritorii SZSZSZR. Moszkva, Fond Holokoszt, 2002. L. még: “Isztoriografija i isztocsnyiki o Holokosztye na tyerritorii SZSZSZR”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2000. J. Arad, említett magyar nyelvű publikációja mellett, angol és orosz nyelven számos tanulmánnyal állt elő.

⁶ Mindenekelőtt az Eszmélet 45. számára hívom fel az olvasó figyelmét. A holokauszt egyedisége és kivételessége problémakör kapcsán E. Nolte tarthatatlan nézeteit több szerző is megemlíti. Nolte ugyanis a hitlerizmust, a holokausztot egyfajta válaszjelenségként szemléli a sztálini repressziókra, mintha az előbbi az utóbbi következménye lenne. Amerikai történészek, mint pl. Gutenbach, akik a témakör multikulturális és etnikai összefüggéseit, aspektusait domborítják ki, gyakran tévednek a tárgykör “etnicizálásának” zsákutcájába. Izraelben a “posztcionista” történészek viszont határozottan szembeszállnak a “Katasztrófa történetének cionizálásával”, ami a témakör egyfajta “etnicizálását” valósítja meg. Vö.: Dan Mihman: “Okoncsatyelnoje resenyije jevrejszkogo voprosza”: voznyiknovenyije i realizacija igyej. Szosztojanyije izucsenyija voprosza na dannij moment i ego vozmozsnije vljanyija na drugije oblasztyi isztoriografii katasztrofi. In: Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasisztszkogo komityeta. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (szerk.: Ilja Altman), 55–73. o.

⁷ Az antiszemitizmus oroszországi történetéről l.: Zsidók Oroszországban 1900–1929. Magyar Ruszisztikai Intézet és MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp., 1995.

⁸ Vö.: David I. Kertzer: A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában. Bp., 2003, 25. o.

⁹ Vö. E. Hobsbawm: A birodalmak kora. Bp. Pannonica, 2004 (megjelenés előtt, ford.: Baráth Katalin), 10. fejezet.

¹⁰ A nacionalizmus európai felvirágzásának és következményeinek talán legjobb rekonstrukcióját Eric Hobsbawm A birodalmak kora c., imént említett művében olvashatjuk, amelyre magam is támaszkodom.

¹¹ Hobsbawm azt a tendenciát is meggyőzően mutatja be, ahogyan a helyi nacionalizmusok létrehozzák a nacionalizmus különös zsidó formáját, a cionizmust, amelynek ecsetelésétől itt helyszűke miatt el kell tekintenünk.

¹² Ennek klasszikus ideológiai dokumentumáról, a “zsidók világ-összeesküvéséről” szóló – már magyarul is olvasható Cion bölcseinek jegyzőkönyvéről maga a cár is tudta, hogy közönséges hamisítvány, naplójában meg is jegyezte, hogy egy jó ügyet, mármint az antiszemitizmus ügyét “nem szabad nemtelen eszközökkel bepiszkítani”. Ennek ellenére sokan még ma is “hiteles” forrásként propagálják, akárcsak Alfred Rosenberg a maga idején. Kertzer idézett művében megjegyezte, hogy “a hamisítvány legismertebb terjesztői mind Itáliában, mind Franciaországban katolikus papok voltak”. Köztük Umberto Benigni, aki X. Pius pápa titkos kémszolgálatának főnöke volt, és 1921-ben maga nyomtatta ki olaszul elsőként e dokumentumot. Ehhez tudni kell, hogy a zsidóság lélekszáma sem Franciaországban, sem Olaszországban, de még Angliában sem érte el a lakosság 1%-át, Olaszországban legfeljebb egytized százalékát. A pápák hallgattak a nekivadult antiszemitizmus korában. Vö. uo. 342. o.

¹³ A témakörnek magyar nyelven is van már forráskutatásra épülő irodalma. Bebesi Gy.: A feketeszázak. Az orosz szélsőjobb kialakulása és története a századelőn. Bp., ELTE Ruszisztikai Központ, Ruszisztikai Könyvek VI. 1999, Ruszisztikai Könyvek VI.

¹⁴ E témakörhöz is adalékokat nyújt: Zsidók Oroszországban 1900–1929. I. m. és a Bolsevizmus és nemzeti kérdés c. idézett könyvem.

¹⁵ Vö. Kertzer i. m. 357–358. o. Példának okáért 1938-ban a Civiltà Cattolica hasábjain Mario Barbera atya az első zsidótörvény magyarországi megalkotását azzal magyarázta, hogy “a zsidók minden szempontból Magyarország uraivá váltak”, “nemzetük ösztönös és kibírhatatlan összetartása elég nekik ahhoz, hogy együttesen nyomuljanak előre világuralmuk messiási célja felé… A magyar katolikusok antiszemitizmusa sem nem alpári, fanatikus antiszemitizmus, sem nem rasszista antiszemitizmus, hanem a nemzeti hagyományok védelméért, a magyar nép igazi szabadságáért és függetlenségéért indított mozgalom.” Nem telik el három év, és a katolikus miniszterelnök, Teleki Pál a faji jellegű harmadik zsidó törvény preambulumát írja. Ez utóbbi tény szimbolikusan demonstrálja, hogy a vallási antiszemitizmus és a faji antiszemitizmus között nem mutatkoztak világos határok, gyakran nem váltak el egyértelműen egymástól.

¹⁶ Vö.: Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása. Kossuth, 1983. 175–178. o.

¹⁷ A kérdéskörben a legújabb feltáró kutatás: Gerlach–Aly i. m.

¹⁸ Meglepő, ha a holokausztkutató Karsai László – noha elutasítja Nolte és hívei teorémáját – nem tud világos és egyértelmű különbséget tenni a holokauszt és a Gulag között. Ezt az “elméleti” zűrzavart csak tetézi, hogy a Gulag már egy évtizede magyar nyelven is olvasható levéltári forrásai helyett Deák István amerikai történész 20 milliós találgatásait veszi alapul a Gulag-foglyok esetében, aminek szakszerűség igényével fellépő elemzésben már nem volna helye. Vö.: Karsai i. m. 9–13. o.

¹⁹ Az Eszmélet korábbi számaiban már kitértünk az ilyen típusú nézetek kritikai feldolgozására, ezért itt eltekintünk e nézet szennyezett politikai és szellemi forrásainak bemutatásától.

²⁰ E szempontból rendkívül tanulságos Ian Kershaw fejtegetése Hitler és a zsidókérdés témakörében: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Kortina Kiadó, Bp., 2003, 320–352. o.

²¹ Módszertani értelemben nagyon hasonlatos ez a felfogás a “totalitarizmuselmélet” agyonkritizált dogmatizmusához, mintha éppen az arra adott válaszként jött volna létre. Maga a totalitarizmuskoncepció valóban azzal a céllal született még a hidegháborút megelőző időszakban, hogy összebogozza a fasizmus és a “kommunizmus” lényegét, hogy diszkreditálja a szovjet rendszert.

²² Dan Mihman izraeli történész igen találóan mutatja be az alapvető historiográfiai ellentéteket: “Okoncsatyelnoje resenyije jevrejszkogo voprosza. Szosztojanyie izucsenyije voprosza na dannij moment i ego vozmozsnije vlijanyija na drugije ob­lasztyi isztoriografii katasztrofi”. In: Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasiszt­sz­kogo komityeta. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (szerk.: Ilja A. Altman), 55–73. o.

²³ A német rendőri zászlóaljakban katonák tízezrei szolgáltak, ami szintén egy nem mellékes érv az ellen, hogy “bűnözők kis csoportja” hajtotta végre a tömeggyilkosságokat. L. erről: C. R. Browning: Ordinary Men. Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. New York, 1992. A 101-es rendőri zászlóalj története Lengyelországban és Belorussziában megmutatta, hogy a biztonsági rendőrség katonái gyilkolták le a zsidók többségét, s azóta nem tartható tudományos munkákban az a tézis, hogy “bűnözők kis csoportja” követte el a tömegmészárlásokat.

²⁴ Éppen e számunkban Götz Aly a rodoszi zsidók pusztulásának fényében eklatánsan mutatja be ezt a problémát.

²⁵ D. Goldhagen egy ilyen egyoldalúság tükrében “fejti meg” a német fasizmus titkát. A zsidók elemi erejű kiirtására vonatkozó magyarázata, miszerint a németek a 19. századtól kezdve meg akartak szabadulni a zsidóktól, nem bizonyítható, hiszen nagyszámú vegyes házasság jött létre, és a zsidók asszimilációs foka is igen erős volt e periódusban. Fontos a mentalitás és az atmoszféra fejlődése, ami a zsidóktól való megszabadulás irányába mutatott, de még fontosabb a háború, a válság nyomán fellépő “megváltási kényszer”, bűnbakkeresés a vereségért stb. A világválság idején az értelmiség és a hadsereg vezetői körében is teljesen eluralkodott az antiszemitizmus. Egyik vagy másik tényező szerepének eltúlzása, pl. Goldhagen esetében, akinél mitizálódik a németek antiszemitizmusa, inkább megnehezíti tudományos válaszok kiizzadását, érzelmi-ideológiai aspektusokat állít előtérbe. Vö.: D. J. Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners. Ordinary Germans and the Holocaust. New York, 1996.

²⁶ L. erről R. L. Braham: Román nacionalisták és a holokauszt. Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása. Bp., 1998; Komoróczy G.: Holokauszt. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris, 2000.

²⁷ Vö.: Tom Bower: The Full Story of the Fifty-Year Swiss-Nazi Conspiracy to Steal Billions from Europe’s Jews and Holocaust Survivors. 1997, N. Y., Harper-Collins.

²⁸ Az alábbiakban használt adatokat többnyire Ilja Alekszandrovics Altman: “Holokoszt i jevrejszkoje szoprotyivlenyije na okkupirovannoj tyerritorii SZSZSZR”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2002 és Jichak Arad: i. cikkéből merítettem.

²⁹ 1941 novemberében Hitler a zsidóügyben kifejtette álláspontját a jeruzsálemi főmuftinak, Hadzs Amin al-Huszeinnek. A találkozón november 28-án Hitler közölte al-Huszeinnel: “Annak a nehéz harcnak az alapjai, amelyet én vezetek, világosak. Kompromisszum nélküli harcot vezetek a zsidók ellen… Határozatot fogadtunk el a zsidókérdés szakaszonkénti megoldásáról; más népekhez is fordulunk, beleértve az Európán kívüli népeket, azzal a felhívással, hogy lépjenek fel hozzánk hasonlóan.” Hitler reményét fejezte ki, hogy a zsidókérdés német típusú megoldása arab környezetben is megvalósul. Vö. Mihman id.c.

³⁰ Polveka nazad: Velikaja Otyecsesztvennaja: Fakti i cifri. M., 1995. 83. o. és Velikaja Otyecsesztvennaja vojna (1941–1945). Kn. 4-aja, M., Nauka, 1999. 284. o.; ez irányú oroszországi levéltári adatokat l. magyarul “Népirtás a Szovjetunióban”. Szovjet Füzetek V., Bp., MRI, 1992.

³¹ Altman: “Holokoszt i jevrejszkoe szoprotyivlenyije…” i. m. 162. o.

³² Idézi Mihman i. c.: vö. Akten zur deutschen auswartigen Politik 1918–1945, Serie D, vol. XIII/2 (Göttingen, 1970), Anhang III; cm, G. L. Weinberg: German’s War for World and the Extermination of Jews. Washinton D. C. 1995. 10. o.

³³ Niels Bo Poulsen: “German POW Statements in the Filosof the Soviet Extror­dinary State Comission as a source to the Holocaust and other German Mass Killing Actions in the Soviet Union 1941–1945”. In: Holokoszt i gyelo… i. m. 87. o.

³⁴ Vö. Szbornyik szoobscsenyij Csrezvicsajnoj goszudarsztvennoj komisszii o zlogyejnyijah nyemecko-fasisztszkih zahvatcsikov. M., 1946, 7. o.

³⁵ Magyarországon ritkán idézett rendkívül értékes és alapvető fontosságú dokumentumkötetek tanúsítják mindezt: Dokumenti obvinyajut. Holokoszt: szvigyetyelsztva Krasznoj Armii (összeáll.: F. D. Szverdlov). Moszkva, 1996. Csornaja knyiga (összeáll.: Ilja Ehrenburg, V. Grossman), Moszkva–Jeruzsálem, 1993. Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Ehrenburgu 1943–1966. Jeruszalim, 1993. Szbornyik dokumentov i matyerialov ob unyicstozsenyii nacisztami jevrejev Ukraini v 1941–1944 gg. Kijev, 2002 (összeáll.: A. I. Kruglov).

³⁶ Ilja A. Altman: Holokoszt… i. m. 152. o.

³⁷ Ilyen értelmezéshez ragaszkodik e számunk kerekasztal-beszélgetése során is Ungváry Krisztián.

³⁸ A Wehrmacht és az SS szovjet területeken elkövetett bűncselekményeinek széles dokumentációját nyújtja, beleértve a fentebbi utasítások, parancsok szövegeit is a Documents on the Holocaust, Yad Vashem, Jerusalem, 1999. 376–475. o. és a Der Nationalsozialismus Dokumente 1933–1945. Fischer Taschen­buchverlag, Frankfurt am Main, 1984, 277–321. o. L. még Yitzhak Arad: “Alfred Rosenberg and the »Final Solution« in the Occupied Soviet territories”. In: Yad Vashem Studies XIII. Ed. By Livia Rothkirchen, Jerusalem, 1979. 263–286. o.

³⁹ Altman: Holokoszt i jevrejszkoe… i. m. 145. o.

⁴⁰ Der Ewige Jude. Zentralverlag der NSDAP. München–Berlin, 1937.

⁴¹ Ez a parancs szintén arról tanúskodik, hogy Keitel tábornok, a Wehrmacht parancsnoka nemcsak a holokauszt gyakorlati megvalósításában, hanem az “ideológiai munkában” is részt vett. Documents… I. m. 375–377.o.

⁴² Vö.: Documents… i. m. 471–473. o.; a “feltáró” munkában részt vevő szökött zsidó foglyok beszámolói is egybevágnak az SS-parancsnok tanúvallomásával. Uo. 1943. dec. 16-i jelentés, 473–475.o.

⁴³ L. erről: G. V. Kosztircsenko: “Tajnaja polityika Sztalina. Vlaszty i antyi­sze­mityizm”. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija, 2003, 55–140. és Krausz T.: Bolsevizmus és nemzeti kérdés. Akadémiai Kiadó, 1989. Nemzetiségi Füzetek 8.

⁴⁴ Ebből a szempontból is tanulságos az Einsatzgruppen beszámolója a zsidók ukrajnai legyilkolásáról 1941 októberében, amely kiemeli az ukrán populáció “extrém ellenségességét a zsidókkal szemben”. A kijevi robbantás után “úgy tartják, hogy a zsidók az NKVD informátorai és ügynökök, akik a terrort elindították az ukrán nép ellen. Az összes zsidót letartóztattuk a szándékos gyújtogatás miatt Kijevben, és összesen 33 771 zsidót szeptember 29-én és 30-án kivégeztünk (utalás a Babij Jar-i mészárlásra – K. T.). Az aranyat, értékeket és ruhákat összegyűjtöttük, és a Nemzetiszocialista Jóléti Társaság (NSV) részére átadtuk a Volksdeutsch felszerelésére, és részben szétosztottuk a kinevezett városi adminisztrációnak, hogy ellássa a szükséget szenvedő lakosságot.” Documents…
i. m. 416. o.

⁴⁵ Documents… i. m. 419–420. o.

⁴⁶ Altman uo. 156. o.

⁴⁷ Vö. uo. 159–160. o.

⁴⁸ Idézi uő. 155. o.

⁴⁹ A. A. Pagyerin: “Nacisztszkij okupaccionnij rezsim na tyeritorii SZSZSZR i Holokoszt”. In: Holokoszt i gyelo… i. m. 78–81. o.

⁵⁰ I. Altman: Holokoszt i jevrejszkoe… i. m. 154. o.

⁵¹ Documents… i. m. 433. o.

⁵² A szovjet történészek a holokauszt történetéhez tartozó antifasiszta ellenállás “zsidó fejezetét” nem kutathatták. Miként a holokauszt áldozatainak a feltárása “a békés szovjet állampolgárok” fogalma alatt “tűnt el”, a zsidó ellenállás a szovjet partizánmozgalom egyébként igen gazdag történetében “szívódott fel”.

⁵³ Documents… i. m. 463–471. o.

A tanulmány azt bizonyítja, hogy a zsidók deportálásában a Wehrmacht is aktívan részt vett, s felhívja a figyelmet arra is, hogy a népirtásban a rasszista ideológia mellett jelen voltak valós és vitális érdekek is, amelyek működésbe lendítették a gyilkos mechanizmust.

Német háborús tervek 1944 nyarán

 

Néhány héttel azelőtt, hogy a legtöbb német katonát kivonták Görögországból, hajóra raktak még 1673 zsidót Rodoszból, valamint 94-et a szomszédos Kosz-szigetről, és Pireuszon keresztül az 1800 kilométerre fekvő Auschwitzba deportálták őket. Az iszonyat útja 1944. július 24-én kezdődött és augusztus 16-án ért véget a birkenaui megsemmisítő­tábor rámpájánál. Aki erről a kálváriáról olvas a holokausztról szóló legfontosabb irodalomban, gyakran találkozik azzal az általánosító megjegyzéssel, miszerint ez a tett különösképp őrületes volt. A faji gyűlölet tébolyának bizonyítékaként kezelik, amely önpusztító módon felülkerekedett még a német katonák biztonságát és visszavonulását szolgáló elemi érdekeken is. Hagen Fleischer ezt írja például a Wolfgang Benz kiadásában napvilágot látott Dimension des Völkermords [A népirtás dimenziója] c. kötetben: “Mikor a Vörös Hadsereg elkezdi dominóként ledönteni a délkeleti tengely csatlósait, miközben az E hadseregcsoport [Heeresgruppe E] már megteszi első előkészületeit a kiürítésre, amelynek során szükségszerűen értékes hadifelszerelést kell hátrahagyni a félszigeten, egy ilyen időpontban az egyetlen, amúgy is túlterhelt visszavonulási vonalon rendelkezésre álló igen szűkös szállítótereknek ez a tékozlása fittyet hány minden stratégiai mérlegelésre.”¹ És Dieter Pohl is legfőképp a puszta “megsemmisítés akarását”, a rasszista “vehemenciát” és az állítólagos katonai nonszenszet emeli ki.²

Az idézett látásmód uralkodó véleményt tükröz, ám ehhez a háborús tények és döntések nem szolgáltatnak alapot. A több mint 1750 ember deportációja, akiket kezdetben csak néhány kis teherhajóra, majd egyetlen tehervonatra raktak, semmilyen mérhető viszonyban nem állt a német Wehrmacht számára szükséges egyéb szállítmányokkal. Ellenkezőleg, katonai érdek fűződött a deportációhoz. Az ehhez szükséges központi feltételeket a Wehrmacht teremtette meg. Ő gettósította a rodoszi zsidókat. Ő sajátította ki őket a maga hasznára. Ő bocsátotta rendelkezésre a hajókat, biztosította az akcióhoz szükséges embereket, és szervezte meg a feltételeket, hogy zsidó férfiakat, nőket és gyerekeket egy pokoli úton Rodoszból Pireuszba szállítsanak. Hogy mennyiben volt katonai érdek a deportáció, az kerül bemutatásra a következő oldalakon.

Rodosz államjogilag a még Olaszországhoz tartozó Dodekanészosz szigetcsoporthoz tartozott, 45 000 lakosa volt, és Olaszország átállása után, 1943 szeptemberében megszállták a németek. 1944. május 10-én a már meglehetősen elszigetelt Rodosz rohamhadosztály [Sturmdivision Rhodos] parancsnoka megkapta Wilhelm Keiteltől, a Wehrmacht vezérkari főnökétől a “kelet-égei-tenger parancsnok” [Kommandant Ost-Ägäis] hivatalos kinevezést, ami a hadi helyzetre való tekintettel szélhámoskodásnak nevezhető. Viszont a vele együtt kiadott szolgálati utasításban a következők állnak a szigethadbiztos [Insel-Intendant], azaz a Wehrmacht pénzügyekért felelős tisztjének tevékenységi köréről: “Ő felel a wehrmachtszerű [wehrmachtmäßig] vagyonkezelésért, különösképpen pedig azért, hogy irányítsa az országnak a három Wehrmacht-haderőnem szükségletei szerinti kihasználását, ide értve a pénzeszközök igénylését és elosztását. A hadbiztos szakmailag a görögországi katonai parancsnokság Wehrmacht-hadbiztosának [Wehrmachtintendant beim Mil. Befh. in Griechenland] alárendeltje.”³

Kréta parancsnoka június elején közölte Hitlerrel, hogy a szigeterőd “négy hónapra el van látva készletekkel”, és mindössze havi 1500 tonna utánpótlásra van szükség. Mivel Hitler hat hónapra elegendő készletezést kívánt, havonta 6000 tonnát szándékoztak behajózni Pireuszból Krétára.⁴ Hasonló helyzet alakult ki Rodoszon. Ezt a szigetet is “biztos hely”-nek [“fester Platz”] szemelték ki. Egyidejűleg a legtöbb német köteléket kivonták – ideiglenesen visszavonták, mint azt a német vezetés sulykolta – az Égei-tengerről.

Már június második felében kirajzolódott, hogy a Kréta és Rodosz szigetén állomásozó megszálló csapatok – összesen 70 000 ember – hamarosan elszakadnak az utánpótlástól. Hadi megbízatásuk volt, hogy “elvágásuk esetén is a lehető legnagyobb ellenállást fejtsék ki az ellenséggel szemben, önmaguk feláldozásával, időnyerés és az ellenséges erő lekötése céljából”.⁵ Természetesen még több héten át próbáltak meg hajóval élelmiszer-, gépjármű-, fegyver- és lőszerutánpótlást küldeni. Ez sikerült is, de egyre kevésbé, minthogy az üzemanyaghiány, a brit vadászbombázó- és tengaralattjáró-fölény, a Pireusz és Szaloniki kikötői ellen intézett súlyos légitámadások mind szűkebb keretek közé szorították a szállítási lehetőségeket. A rövid, gyakran holdfényes éjszakák sem tették egyszerűbbé az utánpótlást.⁶

A rodoszi (és röviddel előtte a krétai) zsidók deportációjával összefüggésben tudni kell, hogy augusztus 28-ig az a néhány hajó, amely az ellátmányokat szállította, a célkikötőbe érte után nagyrészt üresen tért vissza Pireuszba. Az Égei-tengeri szállítmányozás főnöke július első heteiben még hajókat helyezett át a nyugat-görögországi tengeri utakról a dodekanészoszi “elsőrendű fontosságú utánpótlás elősegítésére”.⁷ És június közepétől július 10-ig 4000 tonnát hajóztak Krétára és 5000-t Rodoszra, s még ezután is érkeztek szállítmányok több-kevesebb rendszerességgel az előőrsszigetekre.⁸ A július 16. és 31. közötti időszakra – ekkor szállították a zsidókat Rodoszról és Koszról Pireuszra – a (szomszédos Lerosz-szigeten fekvő) illetékes Portolagói Tengeri Szállítmányozási Főhivatal [Seetransport­hauptstelle Portolago] főnöke “Összforgalom” címszó alatt a következőket jelentette: “1.) Szárazföldi utánpótlás: 1599 t, 4 tgk. [tehergépkocsi], 14,7 cm. ptá. [páncéltörő ágyú], 2 katona” és “2.) Szárazföldre: 216 t, 1750 zsidó”.⁹ (A deportáltak pontos számadatait illetően itt és a később idézett dokumentumokban több helyen kisebb eltérések mutatkoznak, ami részben a szállítás alatt bekövetkezett halálesetekkel, részben pedig az egyes számlálások pontatlanságával magyarázható.)

A kérdéses időpontig a szigetekről a kontinentális Görögországba történő utakon nem lehetett szó szállítótér hiányról, ellenkező irányban annál inkább. Július 31-én még azt követelte a görögországi főhadbiztos, Dr. Werner Kersten, hogy szükségprogram keretében hozzák rendbe a “szigetellátás számára nélkülözhetetlen hajókat”;¹⁰ augusztusban 3626 tonna utánpótlást küldtek a Dodekanészoszra,¹¹ legfőképp Rodoszra, s még 1944. szeptember 6-án is befutott Pireuszból Rodosz város kikötőjébe az utánpótlással érkező “Pelikan”.¹² Ezek mindegyike szinte teljesen üresen hajózott vissza.

Csak augusztus 26-án – Románia átállását követően három nappal, röviddel Bulgária már látható leválása előtt és több mint egy hónappal a rodoszi zsidók deportációja után – adott Hitler parancsot a görög szárazföldet megszállt német csapatok részleges visszahívására. Ki kellett üríteniük a déli térségekeket és visszahúzódniuk a Korfu–Joánina–Kalambaka–Olümposz vonalra.¹³ Mindaddig semmi nem akadályozta, hogy a lehető legtöbb fegyvert szállítsák el Görögországból. Ellenkezőleg: nagy nehézségek a kontinentális Görögországon belüli északról délre történő utánpótlásnál jelentkeztek a gyönge észak–déli vasút- és közúti összeköttetés miatt, amelyet ráadásul állandóan támadtak a partizánok, és érzékeny pontjain robbantgattak. Csak miután Hitler kiadta parancsát, és ezt augusztus 27-én “Titkos kommandóügyirat – Vezetői ügyirat”-ként [“Geheime Kommandosache – Chefsache”] továbbították a különböző görögországi Wehrmacht-egységekhez, csak ezután kezdődött meg a visszavonulás. Csak most, a rodoszi zsidók deportációja után több mint egy hónappal adták ki a parancsot: “Északra menő üres vonatokat kihasználni az 1. sz. kiürítési fokozat rakományaival”. Figyelem: üres vonatokat. Csak ez után a parancs után hagyta félbe a görög félsziget déli részén a haditengerészet a kikötői és védelmi berendezések kiépítését.

Rodoszra és Krétára való tekintettel adta ki augusztus 28-án egyértelmű parancsát az Égei-tengeri admirális [Admiral Ägäis]: “Szigetek folyamatban lévő ellátása folytatódik.” A parancs azonban gyakorlatilag következmények nélkül maradt, legalábbis ezt láttatják a dokumentumok.¹⁴ Eltartott még néhány napig, míg Hitler szeptember elején engedélyt adott a rodoszi és krétai erőd helyőrségeinek részleges kivonására. Ezt biztonsági okokból repülőgépekkel hajtották végre, és október első napjaiig folyt. Rodosz felé a gépek utánpótlást szállítottak a továbbra is ott-tartózkodó megszállóknak, az alig 12 000 Krétán és 6300 Rodoszon maradt férfinak.¹⁵ Megbízatásuk így hangzott: ha “visszahozatal már nem lehetséges, harc az utolsó töltényig”, mégpedig “a szárazföldi hadműveletek és a haza védelmének tehermentesítésére”.¹⁶

Az itt röviden vázolt döntések közé illett a rodoszi zsidók deportációja. Végrehajtása idején nem korlátozott egyetlen katonai utasítást sem.

 

1.750 zsidó elszállítása

 

Rodosz 1943. szeptemberi megszállását követően a németek semmilyen különleges zsidóellenes intézkedésről nem rendelkeztek. Csak 1944. július 13-án adta ki parancsba a zsidók elfogását Ulrich Kleemann altábornagy, a Rodoszon állomásozó Kelet-Égei-tenger parancsnok. Ennek négy nap alatt kellett megtörténnie.¹⁷ Szintén július 13-án futott ki Portolagóból az egy éjszakai útra fekvő Lerosz-szigetre az a három hajó, amelyeken a gettósítottakat akarták elszállítani. Azonban az “ellenség elhelyezkedése miatt” vissza kellett fordulniuk, míg aztán július 20-ról 21-re virradó éjszaka sikerült áthajózniuk hadi utánpótlást szállító rakományukkal.¹⁸ A július 13-i parancs ellen erősen tiltakoztak a német katonák. Mivel a zsidók elleni fellépés “kétségeket” ébresztett, Kleemann három nappal később kiadott egy magyarázó hangvételű parancsot, ebben “a zsidókérdés radikális megoldásá”-nak szükségességéről kívánta meggyőzni csapatát, amelynek megítélése behatárolt katonai nézőpontból lehetetlen.¹⁹ S valóban, néhány napon belül fogságba ejtették a szigeten lakó szinte valamennyi zsidót. Július 24-én megkezdődött a deportáció.

Elszállításukról fennmaradt a közbenső állomásul szolgáló és a hajókonvojt megszervező Portolagói Tengeri Szállítmányozási Főhivatal feljegyzése. Eszerint július 24-én a közeli Kosz-szigetről “96 zsidó” érkezett, a következő éjszakán a rodoszi zsidókat hajózták be. A hadinaplóban erről ez áll: “VII. 25.; ÉK-i szél, erősség: 6; hullámverés: 4-5. ” Második harckészültség fokozat volt elrendelve, míg végül “04 óra 00-kor zsidószállítmány »Störebeker«, »Horst«, »Merkur« motoros hajókon Rodoszról befutott”. Továbbá: “1750 zsidó szükséges élelemmel és vízzel történő ellátása az elkövetkezendő útra azonnal megtörtént.” Az időjárás miatt az indulást eltolták július 28-ig. Csak ekkor hajózott ki két teherhajóval és fegyveres katonai kísérettel a konvoj: “20 óra 30 »Horst«, »Störebeker«, »Merkur«, »Seeadler«, »Seestern« motoros hajó Pireusz felé kifutott. Rs. [raksúly] 51 t fémhulladék, gazd.-göngyöleg és 1700 zsidó.”²⁰ Még egyszer megálltak Számosz szigetén.

Michael Molho leírásában ugyanerről az eseményről a deportáltak szemszögéből olvashatunk: “Július 24-én a foglyokat teherbárkákba terelik, melyet egy szkúner húz. Egy a dantei pokolhoz hasonlatos út végén Pireuszba érnek, ahol a legdurvábban bánnak velük. Aki az őrök szerint nem elég gyorsan hagyja el a hajót, azt kegyetlenül bántalmazzák. Egy öregasszonyt pisztollyal leütnek, szétzúzott agya a körötte állókra fröccsen. Hét fogoly hal meg a transzport alatt, további tizenkettő haldoklik – a többi kiéhezett, szomjas, alélt és halálosan kimerült. Pireuszban teljesen kifosztják őket. Átkutatják öveiket és cipőtalpaikat, és amit eldugtak, elveszik. A nyers alakok attól sem riadnak vissza, hogy a tehetetlen, zavarodott asszonyokat megalázó módon átkutassák. A műfogsorokat, hidakat és koronákat embertelenül tépik ki a szájból. Mindezeket mint zsákmányt négy ládába dobják, amelyeket rendesen petróleumkannák szállítására használnak. A ládák, melyek egyszeriben ékszeresdobozként szolgálnak, színültig tele vannak ékszerekkel, aranyrudakkal, aranyérmékkel és minden egyéb lehetséges értéktárggyal. ”²¹

A pireuszi Szállítmányozási Főhivatal főnöke tizennégy napos áttekintésében 14 motoros hajó érkezését jelentette a következő (végletesen kevés) rakománnyal: “8 t feketeszemű mazsola, 37 t tenyészbika, 82 t szén, 37 t szerszám(gép), 14 t Wehracht-rakomány, 298 t göngyöleg és fémhulladék, 33 katona és 1733 zsidó. ”²² Augusztus 1-én még “1 zsidó nő”-t deportáltak utánuk a “Pelikán” nevű hajón.²³ Nem sokkal később a meghurcoltaknak vonatra kellett szállniuk Auschwitz felé. A túlélők kutatásai szerint Rodoszról összesen 1673 zsidót, Koszról 94-t deportáltak. A transzport alatt 21-en haltak meg, Auschwitzban 1145-en, 437-en munkatáborokban. A deportáltak közül 151 rodoszi és 12 koszi maradt életben. Rodoszon 54, Koszon 6 zsidó menekült meg a deportálás elől.²⁴ 1947-ben Rodoszon még 60 zsidót, Koszon egy zsidót számoltak össze.²⁵

 

Csereáru az előőrsöknek

 

Amikor a rodoszi zsidók megérkeztek Pireuszba, a Wehrmacht már nem tudott drachmában fizetni. A megszállás költségei, amelyet a németek a görög államra terheltek, akkora mértékben lódította meg az inflációt, hogy valós fizetési eszközként – csereáruk mellett – már csak aranyat használtak. Ez magyarázza a németek oly nagy aranyéhségét, hogy élő emberek szájából rángatták ki az aranykoronát. Július elején az Égei-tengeri admirálisparancsnok “a különbözet [a megszállási költségek különbözetének] kiegyenlítését aranyban” követelte, különben “a védelmi erőkre nézve katasztrofális kihatás”-sal kell számolni.²⁶ Ezzel egy időben sürgette a Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke, hogy “a pénzkérdést vegyék határozottan kézbe”, és kevés, még használható hajójára utalva rögzítette: “Javítási és újhajó építési nehézségek anyaghiány és deviza szűke miatt.”²⁷ S valóban, ebben a szükséghelyzetben hajó- és áruvásárlásokra még a Birodalmi Bank páncélpincéjéből is szállítottak Athénba futárrepülővel aranyat – csak éppen túl keveset.²⁸

Azok az értéktárgyak, amelyeket a német megszálló hatalom július 31-én Pireuszban erőszakosan elsajátított, a rodoszi zsidók tulajdonának csak kis részét képezték. Jóval nagyobb rész maradt az utánpótlástól szinte teljesen elvágott szigeten, amelyet 1945. május 8-ig tartottak – jobban mondva: nem foglalkoztak vele a brit fegyveres erők.

A gettósítás kezdetekor a görög-zsidó kollaboráns Recanati rábeszélte a zsidókat, hogy “lássák el magukat sok mindennel és vigyék magukkal összes értéktárgyukat: ékszert, aranyat, értékpapírt stb.” Ezt követően a Wehrmacht lefoglalt minden zsidó tulajdont. “Tapasztalt besúgók kíséretében rendőrök átfésülték az összes elhagyott házat, hogy felkutassák az eldugott kincseket. Ami mozgatható volt – mindenféle árut/portékát, ruhaneműt, bútort, üvegtárgyat, könyveket –, mindent gondosan becsomagoltak…”²⁹ A zsidók elszállítása után Kleemann azonnal felállított egy “Zsidó-hagyaték begyűjtőbizottságot” [Erfassungskommission für den Judennachlaß].³⁰ A gyűjtőtáborban, ahová a zsidókat a rodoszi repülőtér területén begyűjtötték, július 20-án reggel egy fehér inges német tiszt elvette az összes értéktárgyat. Violette Fintz elbeszélése szerint volt vele egy tolmács, aki beszélte a szefárd zsidók ladino nyelvét (minden valószínűség szerint Recanati). Ez alkalommal a németek négy zsákot töltöttek meg ékszerrel, és ezek az értéktárgyak igen nagy bizonyossággal a szigeten maradtak.³¹

Az elhatározás, hogy a zsidókat kisajátítják, nem spontán született, ennek lehetőségéről már hetek óta beszéltek. Miután a rabolt holmi sorsáról a sziget német megszálló hatalma döntött, Kersten főhadbiztos 1944. július 31-én összefoglalta a vitát. A Wehrmacht görögországi szükségleteiről írt titkos kommandó-ügyiratában ez áll: “Az OKM [haditengerészet vezérkara] 1944. június végén értesített, utánpótlás-forgalom Krétára és Égei-tengeri szigetekre fenyegetően korlátozott, és a szigetek megvédése érdekében felszólított arany és deviza körültekintés nélküli használatára, valamint valuta alapvető újraszabályozására.”³² Még ha itt nincs is egyértelműen szó a zsidók vagyonáról, az összefüggésből mégis kitűnik, hogy erre a vagyonra is gondoltak. A Wehrmacht 1942 végén–1943 elején már Szalonikiben is birtokába vette a deportált zsidók aranyát, hogy ezzel egyenlítse ki folyó fizetési kötelezettségeit. Hasonló megfontolások születtek 1944 júniusában a kontinentális Görögországban. Az egyre gyorsuló inflációra való tekintettel ebben az időpontban a görögországi Wehrmacht-parancsnok [Wehrmachtsbefehlshaber Griechenland] javasolta, hogy “az országban lefoglalt készletekből (többek között a zsidóvagyonból) származó cserecikkek”-et használják fel a Wehrmacht ellátására.³³ E javaslat idején még csak a korfui, joáninai, krétai és rodoszi zsidók tulajdona jött szóba. Ugyanebbe az irányba mutat Kleemann már idézett július 16-i titkos parancsa, amely a rodoszi zsidók deportációját a katonáknak egyértelműen “a parancsnoklási körzet politikai és gazdasági viszonyaival” magyarázta.³⁴ Egyébként Kleemann hadosztályparancsnokságának egyik embere 1958-ban emlékezett rá, miként beszélgettek akkoriban a tisztek egymás között arról, hogy az utánpótlás szempontjából hasznos, ha “a szigeten kerek 1000 evővel kevesebb”-jük van.³⁵

A deportáltak ingatlanvagyonát átruházták az olasz bábkormányra.³⁶ A lopott holmik könnyen mozgatható része azonban német kézen maradt. Az egyik rodoszi büntetőzászlóaljban szolgáló katona, Erwin Lenz tanúvallomása szerint 1944 őszén Rodoszon éhínség ütötte fel a fejét, “melynek kihatásai a még a szigeten visszamaradt német katonákat is érintették”. Ebben az időben látta Lenz egysége parancsőr- és nemzetiszocialista vezetőtisztjének, (a jénai) Prunsch főhadnagynak a szobájában az újonnan kinevezett szigetparancsnok, Wagner vezérőrnagy titkos írását: “Ebben az írásban Wagner többek között közölte, hogy parancsot adott Günther sorhajóhadnagynak, hogy az egy hónappal korábban elszállított zsidók elkobzott és őrizet alatt tartott tulajdonát cserélje be élelmiszerre a helyi üzletembereknél.” Mindazonáltal ezt “nagyon sok ügyességgel kell lebonyolítani”, különben nehézségeket támaszthat a Nemzetközi Vörös Kereszt, amely a segélyszállítmányokat a szigetlakosság ellátására küldte. “Ezenkívül – zárta elmondását Lenz – Wagner ebben az utasításában minden résztvevőt a legszigorúbb titoktartásra kötelezett az áru eredetét illetően. Mégis megtudtam német katonáktól, hogy létrejöttek ilyesfajta üzletek.”³⁷

A rodoszi zsidók deportálását csak első pillantásra lehet a megsemmisítési őrület vezérelte tömeges méretekben elkövetett bűntettnek tekinteni vagy a már mozgásba lendített önműködő megsemmisítő gépezet számlájára írni. Az alaposabb vizsgálat azt mutatja, hogy a rasszista ideológia és rasszista számítás mellett jelen voltak valósnak és vitálisnak látszó érdekek is, amelyek működésbe lendítették a gyilkos mechanizmust.

A rodoszi zsidó deportáció fellelhető forrásaiból kitűnik, hogy még ez a késői deportáció is a katonai rendelkezések sorába illeszkedő egyszeri döntés volt. Nincs olyan rendelkezésre álló dokumentum, amelyből pontosan kitűnne, milyen tárgyalásokra került sor a görögországi Wehrmacht-parancsnok, Eichmann munkatársai és Kleemann szigetparancsnok között. Viszont egyértelmű dokumentumok bizonyítják, hogy valamennyi görögországi katonai parancsnokság önálló szervezetiséggel cselekedetett. És létezik egyértelmű motívum is: a kontinenstől egyre inkább elszigetelődő szigetmegszálló csapatok jobb ellátása.

A kérdéses időben, 1944 júliusában, mint az kimutatható, nem került sor visszavonulási mozgásra Görögországból. A németek inkább északról délre akartak minden erővel utánpótlást szállítani. Fordított irányban a szűkös szállítótér messzemenőkig üresen tért vissza azokra a rakhelyekre, ahonnan az utánpótlást küldték. Bár ezt a Holocaust-irodalom több helyütt is állítja, a deportáció nem korlátozta a katonai logisztikát. Ez még az utánpótlás logisztikája volt, nem a visszavonulásé.³⁸

Még ha e második nézőpontot – tehát a rodoszi zsidóknak a szigetet megszállók javára történő kisajátítását – alátámasztó források nem teljesen hézagmentesek is, megítélésem szerint kielégítő módon megmutatják, milyen haszonnal járt a zsidók deportációja az utánpótlástól egyre inkább elszakadó német katonák számára. Ezek azonnal eltulajdonították az elszállítottak könnyen mozgatható vagyontárgyait, főleg ékszert, aranyat és devizát. Így olyan cserecikkek birtokosává váltak, amelyekkel a piacon – mindenekelőtt – élelmiszert tudtak beszerezni, ami az értéktelenné vált és rendeltetésétől megfosztott pénzért már nem sikerülhetett. Ekképp tartott ki a megszállás 1945. május 8-ig, és nem került sor erőszakos és ráadásul kilátástalan rekvirálásokra. Mindez arra utal, hogy anyagi önérdek fűződött a zsidók deportálásához, amely a sziget ellátásáért felelős Wehrmacht szolgálati helyek kezdeményezésére történt. Arra a kérdésre, hogy mi lett az elhurcoltak és meggyilkoltak vagyonával, a válasz a következő: ékszereik, óráik, aranyuk és értékpapírjaik, ruháik, háztartási készleteik, műhely- és bolti berendezéseik a cserék révén messzemenőkig Rodosz helyi lakosságának kezébe került – a becserélt ellenérték pedig a német katonák gyomrába.

 

(Fordította: Kerényi Gábor)

 

Ez a tanulmány Götz Aly Die Deportation der Juden von Rhodos nach Auschwitz c. tanulmányának a szerző által szerkesztett változata. Megjelent in Mittelweg 36. Zeitschrift des Hamburger Instituts für Sozialforschung (Hamburgi Társadalomkutató Intézet folyóirata) 12. évf. Oktober/November 2003.

 

 

Jegyzetek

¹ Hagen Fleischer: “Griechenland”. In Wolfgang Benz (szerk.): Dimension des Völkermords. Die Zahl der jüdischen Opfer des Nationalsozialismus, München 1991, 267. o.

² Dieter Pohl: Holocaust. Die Ursachen, das Geschehen, die Folgen. Freiburg in Br. 2000, 89. o.

³ Der Chef des OKW, Eisetzung eines “Kommandant Ost-Ägäis“ und Dienstanweisung [Wehrmacht-vezérkar főnöke, “kelet-égei-tenger parancsnok” kinevezése és szolgálati utasítás], 1944. V. 10., BA-MA (Bundesarchiv-Militärarchiv, Freiburg in Bresgau) RM 7/239, 341. lap skk.

⁴ SKL an Mar.Gr.Süd [Tengeri Hadvezetés a Dél Tengerészetcsoportnak], 1944. VI. 9.; Antwort Mar.Gr.Süd an OKM [Dél Tengerészetcsoport válasza a haditengerészet vezérkarának], 1944. VI. 10.; BA-MA RM 7/239, 320. lap sk. 1944. VI. 6-án a Führer utasítást adott a krétai erőd parancsnokának és a kelet-égei-tenger parancsnoknak, melynek értelmében “az erőd elszigetelése esetén” bíráskodási hatáskörrel ruházta fel őket, l. Martin Moll (szerk.): “Führer-Erlasse” 1939-1945. Edition sämtlicher überlieferter, nicht im Reichsgesetzblatt abgedruckter, von Hitler während des Zweiten Weltkrieges schriftlich erteilter Direktiven aus den Bereichen Staat, Partei, Wirtschaft, Besatzungspolitik und Militärverwaltung. Stuttgart 1997, 417. o. sk.

⁵ Einmütige Lagebeurteilung der SKL und Mar.Gr.Süd [a Tengeri Hadvezetés és Dél Tengerészetcsoport egybehangzó helyzetmegítélése], 1944. VI. 20. és VII. 3., BA-MA RM 7/239, 365–372. lap.

⁶ Mar.Gr.Süd an OKW/WFSt [Dél Tengerészetcsoport a Wehrmacht-főparancsnokság/gazdasági vezérkarának], 1944. VI. 26., BA-MA RM 7/239, 382. lap skk.

⁷ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke], 1944. VII. 1–15., NA (National Archives and Records Administration, Washington, DC) T 1022/2543.

⁸ Mar.Gr.Süd an SKL [Dél Tengerészetcsoport a Tengeri Hadvezetésnek], 1944. VII. 9., BA-MA RM 7/239. 393. lap; Mar.Gr.Süd an OKM/SKL [Dél Tengerészetcsoport a tengerészet vezérkar/Tengeri Hadvezetésnek], 1944. IX. 24., 542. lap; Abschlussmeldung Rücktransportmeldung Ägäis [Zárójelentés, Égei-tengeri visszaszállítási jelentés], 1944. VIII. 23–X. 21., 656. lap sk.; Kriegsschauplatz Ägäis [Égei-tengeri hadszíntér], dátum nélkül, aláírás nélkül, levélfej nélkül [1944. szept. vége, Titkos kommandóügyirat, vázlat], BA-MA RM 7/1418, 42–49. lap.

⁹ KTB Seetransporthauptstelle [Hadinapló, Tengeri Szállítmányi Főhivatal] Portolago, 1944. VII. 16–31., NA T 1022/2527. Már korábban is csak utánpótlással kapcsolatban léptek föl problémák. KTB ders. Dienststelle [ugyanennek a szolgálati helynek a hadinaplója], 1944. IV. 1–VI. 30., NA T 1022/2511.

¹⁰ Wehrmachtbedarf in Griechenland, Geh. Kdosache [Wehrmacht-szükségletek Görögországban, Titkos kommandóügyirat] (Kersten), 1944. VII. 31., BA-MA RW 7/1712, 108. lap sk.

¹¹ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri szállítmányozás főnöke], 1944. VIII. 1–31., NA T 1022/2543.

¹² KTB der Seetrastelle Rhodos [Hadinapló, Tengeri Szállítmányozási Hivatal, Rodosz], 1944. IX. 1–30., NA T 1022/2528.

¹³ Anke Wappler: Grundzüge der Okkupationspolitik des faschistischen deutschen Imperialismus gegenüber Grichenland vom März 1943 bis zum Oktober 1944. Phil. Diss., Akademie der Wissenschaften der DDR, Berlin 1986, 165. o. skk.

¹⁴ Blitz-Telegramm der SKL an Mar.Gr.Süd [Tengeri Hadvezetés villámtávirata Dél Tengerészetcsoportnak], 1944. VIII. 27.; OKW/WFSt an Mar.Gr.Süd [Wehr­macht-főparancsnokság/gazdasági vezérkar Dél Tengerészetcsoportnak], ugyanaznap; Befehl des Admiral Ägäis aufgrund eines Befehl des Chefs des General­stabs der H Gr F [Égei-tengeri admirális parancsa az F Hadseregcsoport vezérkari főnökének parancsa alapján], 1944. VIII. 28., NA T 1022/2635.

¹⁵ SKL an Adm. Ägäis [Tengeri Hadvezetés Égei-tengeri admirálisnak], 1944. IX. 13., BA-MA RM 7/239, 515. lap; Wappler: Grundzüge, 175. o. A visszarepülések vízi hadianyag-szállításai – elnevezése: “Unternehmen Leander” [Leander (had)művelet] – is csak VIII. 23-án kezdődtek, NA T 1022/2549.

¹⁶ Geh. Kdosache, Befehl des OKdo H Gr E für Kreta und Dodekanes [Titkos kommandóügyirat, E Hadseregcsoport vezérkarának Krétára és Dodekanészoszra vonatkozó parancsa], 1944. XI. 24., BA-MA RM 7/239, 542. lap; szó szerint már 1944. IX. 22., E Hadseregcsoport Ia vezérkarának (Löhr) távirat a krétai erőd parancsnokának (egy nappal később a Rodosz rohamhadosztály parancsnokának), NA T 1022/2635.

¹⁷ Verordnung Nr. 30 [30. sz. rendelet] (Kleemann), 1944. VII. 13., mely szerint a rodoszi zsidókat VII. 17-ig kell koncentrálni Rodi városban, Triandában, Cremastóban és Villanovában, IfZ (Institut für Zeitgeschichte, München) NOKW-1802. Kleemann háború utáni állásfoglalását (l. Hans Safrian: Die Eichmann­männer. Wien, Zürich 1993, 281. o.) – nem úgy, mint Safrian – mindössze védekezésként értékelhetjük. Kleemannt nem vitte “kényszertáborba” semmilyen “arrogáns fellépésű SD-vezető” [SD: Sicherheitsdienst – biztonsági szolgálat]. Hogy Safrian éppen C. R. (Costas Recanati) állítólagos tolmácsot és mentőtanút idézi, mit sem javít a helyzeten. Recanti valójában az SD fordítója és munkatársa volt, aki a zsidódeportáció miatt a szigeten maradt (l. még 29. jegyzet). Ulrich Kleemannt (1892–1963), a páncélos alakulat tábornokát 1943 szeptemberétől 1944. VIII. 31-ig küldték Rodoszra.

¹⁸ KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Portolago, 1944 VII. 1–31., NA T 1022/2527.

¹⁹ Sturmdivision Rhodos, Geheimbefehl [Rodosz rohamhadosztály, Titkos parancs] (Kleemann), 1944. VII. 16., IfZ, NOKW-1801; Raul Hilberg: Die Vernichtung der europäischen Juden, Frankfurt am Main 1994, 754. o.

²⁰ KTB Transporthauptstelle [Hadinapló, Szállítmányozási Főhivatal] Portolago (Kapitänlt. Probst [Probst sorhajóhdgy.]), 1944. VII. 16–VII. 30., NA T 1022/2527. A “Störbeker” csak 200 tonna rakományt, a “Horst” 300-t, a “Merkur” ugyanannyit szállított. Ezeket 21 könnyű szállítóhajóval együtt 1944 májusában helyezték át a Fekete-tengerről az Égei-tengerre. KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke], 1944. V. 1–VI. 30., NA T 1022/2543.

²¹ Michael Molha (szerk.): In Memoriam, Essen 1981, 2. kt., 75. o. sk. A deportáció pontos leírását l. Laura Varon: The Juderia. A Holocaust Survivor’s Tribute to the Jewish Community of Rhodes. Westport, London 1999, 36–58. old.

²² KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Pireusz, 1944 VII. 16–31., NA T 1022/2527.

²³ KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Portolago, 1944 VIII. 1–15., NA T 1022/2527.

²⁴ Marc D. Angel: The Jews of Rhodes. The History of a Sephardic Community. New York 1978, 152. o.; Hizkia M. Franco: The Jews Martyrs of Rhodes and Cos. Harare 1994. (A két, itt vegyesen idézett forrás egy-egy személy erejéig eltér egymástól.)

²⁵ Documents on the History of the Greek Jews. Records from the historical Archives of the Ministry of Foreign Affairs. Szerk. Ministry of Foreign Affairs of Greece, University of Athens, Dep. of Political Science and Public Administration, researched & edited by Photini Constantopoulou & Prof. Thanos Veremis, Athens 1998, 363. o.

²⁶ KTB Kom. Admiral Ägäis (Quartiermeiserangelegenheiten) [Hadinapló, Égei-tengeri admirálisparancsnok (szállásmesterügyek)], 1944. VII. 1–15., NA T 1022/3955.

²⁷ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri szállítmányozás főnöke], 1944. VII. 1–15., NA T 1022/2543.

²⁸ Paul Hahn: “Die griechische Währung und währungspolitische Maßnahmen unter der Besetzung 1941-1944” (= Studien des Instituts für Besatzungsfragen in Tübingen, Nr. 10), Tübingen 1957, 54-58. o. (közvetlen aranyjuttatások).

²⁹ Molho: In Memoriam, 288. old. A szerző téved, mikor az utolsóként idézett mondatot a következőkkel zárja: “…hogy Németországba vigyék azokat”. A Szalonikiből származó, a ladino zsargont folyékonyan beszélő és a teljes megszállás alatt az SD-nek fordítóként dolgozó Pepo Recanati (alias Konstantin – “Costas” – Rekanatis) 1967. XI. 20-i elmondása lényegét tekintve hitelt nem érdemlőnek tűnik (Landesarchiv Berlin B Rep. 039-01/342, 104. lap skk.). A háború után németté lett Recanati állította valótlanságokról l. Edward Kossoy írását a Landesgericht Berlinnek [Berlini Tartományi Bíróságnak], 1968. III. 3., uo. 111. lap; Franco: Martyrs. 57. old.

³⁰ Kreiskommandeur Rhodos an Sturmdivision Rhodos, Ic, [Rodoszi körzetparancsnok Rodoszi rohamhadosztálynak], 1944. VIII. 4., IfZ NOKW-1795.

³¹ Martin Gilbert: The Holocaust. A History of the Jews of Europe during the Second World War. New York 1987, 707. o. Nem szól ez ellen Recanati háború utáni állítása, mely szerint az SS-hez tartozó Burger és emberei – ezek közé az emberek közé tartozott Recanati is mint “tanú” – “kilenc koffer aranyat, ékszert és drágakövet vittek magukkal Athénbe”, még ha ezt Safrian könnyelműen átveszi is könyvébe (Eichmannmänner, 283. o.).

³² Wehrmachtbedarf in Griechenland, Geh. Kdosache [Wehrmacht-szükségletek Görögországban, Titkos kommandóügyirat] (Kersten), 1944. VII. 31., BA-MA RW 7/1712, 108. lap sk.

³³ Militärbefehlshaber Griechenland [Görögország katonai parancsnoka], 1944. VI. 17., Wappler: Grundzüge, 146. old.

³⁴ Sturmdivision Rhodos, Geheimbefehl [Rodosz rohamhadosztály, Titkos parancs] (Kleemann), 1944. VII. 16., IfZ, NOKW-1801.

³⁵ Safrian: Eichmannmänner, 283. o.

³⁶ Tätigkeitsbericht der Kreiskommandatur Rhodos (August 1944) [Rodoszi körzetparancsnokság 1944. augusztusi munkaköri jelentése], 1944. IX. 3., NA NOKW-1795.

³⁷ Erwin Lenz (szül. 1914) vallomása, 1947. V. 10., NA NOKW-1715; IfZ (I. Arndt) szakvéleménye utalással NOKW-1715-re, 1967. III. 21., Landesarchiv Berlin B Rep. 039-01/342, 101. lap sk.

³⁸ Az Auschwitzba vezető útvonal északi szakaszának kedvező szállítási helyzetéről l. Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. Stuttgart, München 2002, 271–274. o. [Az utolsó fejezet. “Ideológia, reálpolitika és a magyar zsidók legyilkolása 1944–1945”; magyarországi megjelenés előtt, Noran Kiadó.]

Az európai történelem része – egy úttörő könyv a magyar zsidó holokausztról

 

Christian Gerlach és Götz Aly Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása 1944–1945 c. könyve azoknak a történéseknek a sokszorosan összefonódott szálait vizsgálja, amelyek 1944 márciusa és nyara között az akkori Magyarország területén élő kb. 440 000 zsidó halálához vezettek. A magyarországi zsidók megölésével, az európai zsidók kiirtásának ezzel az utolsó fejezetével az elmúlt évtizedekben számos történész foglalkozott. Több jelentékeny tanulmány mellett a központi helyet kétségtelenül Randolph L. Braham kétkötetes monumentális műve, a The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary (magyarul: A magyar holokauszt) foglalja el. Christian Gerlach és Götz Aly mégis történelmi szűzföldre lép. Könyvükben a magyar holokauszt éppannyira sokoldalú, mint kiegyensúlyozott s – mindenekelőtt – megközelítési módjában integrált szociál- és politikatörténetét írják meg.

Ezt szolgálja az a komplex érvelési rendszer, amely a könyv egyik legfőbb erőssége. A szerzők szembefordulnak azzal a nézettel, amely szerint a zsidók megölésének oka egyedül az antiszemitizmusban, ill. kizárólag a német “gyilkossági gépezet” vagy néhány, kevés számú tettes tevékenységében keresendő. Ehelyett “a népirtás kontextusba helyezése és a megértéséhez szükséges multikauzalitás” (442. o.) érdekli őket, valamint – s ezt hozzá kell tennünk – a történelem europaizálása és a holokausztra adható lehetséges magyarázat – mégpedig anélkül, hogy relativizálnák a holokauszt történelmi egyedülállóságát és a németek mindenek fölött álló felelősségét. Ebből következően nem a magyar zsidók megölésének “igazi” okát kutatják, hanem egy történelmi-politikai magyarázat elemeit. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy “a jobbára hagyományos zsidóellenes beállítottság és rasszista propaganda mellett jelen kell lennie valamilyen valós és vitálisan megjelenő érdeknek, amely működésbe hozza és működésben tartja a megsemmisítő gépezetet” (13. o.). Ezeket a sokrétű érdekeket és a hozzájuk kapcsolódó politikai stratégiákat és választási lehetőségeket vizsgálja a könyv Magyarország esetén, ahol – pl. Franciaországgal ellentétben – a megszállott ország honi kormányapparátusa, méghozzá egy lehetséges német veszteséggel a szeme előtt, messzemenőkig “magáévá tette” (14. o.) a megsemmisítés programját.

Egy tömörre fogott, a holokauszt történet “utolsó fejezetének” alapvető tényeit és folyamatait bemutató bevezető áttekintés után a magyar zsidóellenes politika beható, 1943-ig történő elemzése következik, amelyet a szerzők az antiszemitizmus, az agrár- és társadalompolitika, valamint a magyar–német kapcsolatok specifikus társadalmi és politikai viszonyainak, tendenciáinak és céljainak összefüggésrendszerébe helyeznek. Ezt követi Magyarország német megszállásának, ennek indítékainak, a megszállás alatt létrejövő politikai struktúráknak és az élesedő zsidóellenes politika első fokozatainak leírása. Mielőtt végül a tulajdonképpeni “utolsó fejezet”, tehát a gyilkos kényszermunka, deportációk, megsemmisítés, a deportációk leállítása és a további üldöztetések kerülnének górcső alá, a szerzők behatóan foglalkoznak a magyar holokauszt politikai és társadalmi-gazdasági összefüggéseivel.

A legtöbbször igen bőséges, ám mindig sokrétű forrásanyagra, valamint a már meglévő kutatási eredményekre építkező érvelés mindvégig óvatos-mérlegelő marad. A szerzők folyamatosan külön súlyt fektetnek arra, hogy vizsgálat alá vegyék az elmúlt évtizedek történelem írásának és publicisztikájának kritikus pontjait anélkül, hogy ezáltal írásuk folyamata megszakadna vagy eltávolodnának központi kérdésfeltevéseiktől. Ezek a kritikus pontok kivétel nélkül a historiográfia olyan vitás esetei, amelyek a XX. századi magyar történelemnek, nemzetközi szinten pedig az egész nemzetiszocializmussal foglalkozó történelemírásnak központi fontosságú problémái. Közülük itt most csak néhányat említek: mekkora és milyen szerepet játszott a magyar kormány a deportációkban; (disz-)kontinuitás a német megszállás előtti és utáni zsidóellenes politikában; a magyar külpolitika revizionista törekvései a magyar–német kapcsolatok fejlesztése érdekében és általában a magyar külpolitika mozgásterének lehetőségei; Horthy kormányzó szerepe; milyen befolyásoló szerepet játszottak Magyarországon a szövetségesek, az egyházak, a zsidó vezetők és az egész zsidóság cselekedetei és stratégiái a deportációk megindításában, folyamatában és leállításában; magyarázatok a magyarországi és más országokbeli megsemmisítési politika lassítására, felgyorsítására és állandósítására; mennyire eltérő “hatékonyságúnak” bizonyult a különböző országokban a német megszállók igyekezete arra, hogy kiélezzék a zsidóellenes politikát; transznacionális összetűzések a megszállók és kollaboránsok között; az ideologikusan alátámasztott antiszemitizmus és az anyagi számítás viszonyrendszere a zsidóellenes politikában. Ez utóbbit pl. több tényező tükrében is megvizsgálják. Egyrészt a zsidók tömeges legyilkolásának és a zsidó kényszermunkának egymást kiegészítő (és változó) viszonyrendszerében vagy a zsidó lakosság helyzetének romlására és a kisajátítására irányuló konkrét társadalom- és gazdaságpolitikai törekvések figyelembevételével, vagy éppen a német háborúfinanszírozási stratégiákhoz kötve elemzik, minthogy ezek nem különválaszthatók a gazdasági leigázástól, megszállástól, valamint a kisajátításoktól és megsemmisítésektől. Ez utóbbi esetben példának okáért megmutatják, hogy az az explicit német stratégia, amely a kisajátított zsidó tulajdont – más megszállt országokhoz hasonlóan – Magyarországon hagyta, miként szolgálta a német háborús gazdaság táplálék- és vagyonbeszerzés-politikáját. Ezzel a stratégiával a németeknek sikerült a magyar hivatalos szerveket még jobban korrumpálniuk és megvásárolniuk hozzájárulásukat, élenjáró közreműködésüket a deportációkhoz. Másrészt ez a stratégia a német birodalomnak juttatandó járandóságon keresztül mégiscsak része volt az értékek masszív, indirekt átutalásának a birodalomba, ami csak a zsidómegsemmisítéssel egybekötött kisajátítással volt fedezhető. Persze ez az összefüggés is – mint azt Gerlach és Aly egyértelműsíti – egy eleme csupán a tömeges megsemmisítés történetének.

Végül az események, folyamatok és az – olykor csak lehetséges vagy valószínű – összefüggések ennyire beható leírása után a szerzők záró megfontolásaikban felteszik a holokausztkutatás és az ezzel kapcsolatos problémakörök történelmi és teoretikus kontextualizálásának néhány nagy kérdését. Egyrészt elgondolkodnak azon, hogy miért volt az etnikai homogenizációs elvnek hosszan tartó uralkodó hatása a XX. század történelmében. Az igény a multikauzális magyarázatra – ahol az egyik oldalon ideológia és kultúra, a másikon pedig gazdaság és társadalom már nem átjárhatatlan ellentmondásként vagy egymással függő viszonyban lévő variánsként áll egymással szemben – egy mélyre tekintő összefoglalásban elméleti alapon megerősíti a kötet néhány kutatási következtetését. Ez az összefoglalás, mint maga az egész könyv, fontos történelmi és eszmei anyaggal szolgál többek között ahhoz is, hogy a modernizációs paradigma különböző válfajaival (főleg amikor nem a világ “magasan fejlett” régióiról van szó), az etnikai homogenizáció tendenciáival és – esetleg – e kettő történelmi összekapcsolódásának kérdéseivel mélyrehatóbban foglalkozhassunk.

Az utolsó fejezet igézetes és borzongató módon ragadja meg az üldözés, a deportáció és a gyilkosság dinamikájának meghatározó elemeit, ezek rettenetes sokféleségét. A szerzők a magyar holokausztot valóban “interaktív folyamatként” tudják megragadni, miáltal sikerül fölöttébb összetett képet festeniük valamennyi résztvevő érdekeiről és cselekedeteiről. Soha nem tévesztik szem elől, hogy indítékok és tettek mindig komplex társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tényállá­sokban és folyamatokban, ill. az emberi létnek mindezekre a dimenzióira való hatni akarásában gyökereznek. És miközben bármennyire differenciált a tanulmány, bármennyire óvakodik is mindenféle moralizáló és egydimenzionális ítéletalkotástól, egy fundamentális alapelve mellett kitart: radikálisan elutasítja az emberi életek mindennemű egyenlőtlen értékelését, s így a szerzők tántoríthatatlanul állnak az áldozatok pártján. Így kötődik össze Gerlach és Aly analitikus társadalom- és politikatörténetében tudományos és politikai értelemben példamutató módon egy a történelmi megértésben gyökerező történelemfelfogás egy mélyebb humanitással.

 

Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. (Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása, 1944–1945) Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart, München, 2002, 480 o.

Újkapitalizmus, elitek és a másként gondolkodás esélyei és lehetőségei Magyarországon

(Szalai Erzsébet két könyvéről)

 

Az a történeti közhely, hogy minél távolabb kerülünk időben egy eseménytől, annál inkább növekednek a megismerés esélyei, mindenképpen alkalmazható a rendszerváltó társadalmak kutatására Kelet-Európában. Az 1990-es évek elején nemcsak a tudományos és politikai élet több meghatározó személyisége, hanem az egyszerű emberek többsége is osztozott a nyugati intézmények, úgymint a liberális demokrácia és a piacgazdaság bevezetéséhez fűzött optimista várakozásokban, vagyis hogy – belátható időn belül – lehetséges a nyugat-európai jóléti államok anyagi szintjének elérése, és ugyanakkor megőrizhetők az olyan szocialista vívmányok, mint a teljes foglalkoztatottság.

A tranzitológiai paradigmának a jövőre vonatkozó prognózisa lényegében nem tért el a modernizációs ideológiára áttért kelet-európai szocializmus “utolérő” fejlődési programjának meghirdetésétől, csak immár nem a szocializmus egy – esetleg megreformált – változatában, hanem a kapitalizmusban látta a gazdasági elmaradottságból kivezető utat. Ennek – és az új rendszer legitimációs igényének – megfelelőn a “létező szocializmus” nemcsak olyan rendszerként definiálódott újra, mint amelyet minden vonatkozásban meg kell haladni, illetve elfelejteni, hanem a régió alulfejlettségének fő okozójaként is megjelölték. Így lényegében a tranzitológiai paradigma kiegészült a szakirodalomban már régen diszkreditálódott totalitárius elméletnek a hidegháborús retorikát és ideológiát hordozó kommunizmuskoncepciójával, amely a marxista elmélet és a sztálinista valóság összemosásán és a kommunistaként aposztrofált rendszerek démonizálásán alapult.

Elméleti hiányosságai ellenére a tranzitológiai paradigma igen divatossá vált a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltozás első éveiben, és a produkált szakirodalom mennyiségét tekintve ebben az időszakban domináns paradigmának lehet tekinteni.¹ Valójában mérvadó kutatók már ekkor elhatárolódtak a tranzitológiától, és megkísérelték más perspektívából megérteni a kelet-európai rendszerváltozást; az is igaz azonban, hogy sokan közülük az angolszász akadémiában tevékenykedtek, ami lehetővé tette a hazai politikától való nagyobb függetlenedést, és az sem volt mindegy, hogy a tranzitológia bírálata mennyiben jelentett egy új, kritikai perspektívát.²

Míg a tranzitológia revíziója több különböző elméleti keretet eredményezett, a rendszerváltozás következetes baloldali kritikáját kezdetben csak marginális értelmiségi csoportok fogalmazták meg. Magyarországon ilyen volt az Eszmélet köré szerveződő társaság, amelynek tagjai már 1989-ben figyelmeztettek arra, hogy a régióban csak a periférikus kapitalista fejlődésnek van realitása, annak minden kevéssé vonzó társadalmi “járulékával” együtt – mint a rétegek közötti nagyfokú egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése, magas munkanélküliség és az alul levő csoportok végleges leszakadása.

Ebbe a kritikai elméleti keretbe illeszkedik Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkássága, amely három szempontból is úttörő jelentőségű a magyar szociológiában. Elsőként szeretném említeni azt a szempontot, hogy Szalai Erzsébet az első hazai szociológus, aki baloldali perspektívából, figyelemreméltóan gazdag empirikus anyag segítségével tanulmányozza a rendszerváltozás utáni vagy újkapitalista társadalmi struktúrát. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szerző helyzete két ok miatt is kritikai. Először, noha a szakirodalomban a tranzitológiai elméletet vagy annak valamely variánsát egyre kevésbé alkalmazzák, a valóban kritikai perspektíva inkább kivétel, mint szabály. Ennek tartalmi kifejtésére még visszatérek, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a hazai transzformációs kutatások népes táborából Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyve illeszti bele elemzésébe az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és teszi ezt a leggazdagabb empirikus anyagon. Másodszor, a rendszerváltozást követően sok más egyéb, marxistának tekintett tudománnyal a struktúrakutatás is bekerült a “meghaladott” diszciplínák kategóriájába, és a mai, egyre inkább pénz- és piacszerzésre szakosodó kutatás korában tudományos bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállaljon egy nem “mainstream” perspektívát. Ennyiben Szalai Erzsébetnek a rendszerváltozás utáni tudományos munkássága, amelynek kiemelkedő teljesítménye és sok szempontból összegzése a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv, kétszeresen is kritikai vállalkozásnak tekinthető.

Szalai Erzsébet munkájának másik nagy érdeme az a felismerés, hogy az újkapitalista magyar társadalmi struktúra csak a globális kapitalista rendszer viszonylatában értelmezhető. Ennek az elméleti tézisnek a következetes alkalmazása adja a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv jelentőségét, illetve emeli ki ezt a munkát a hazai elitkutatás széles irodalmából. Nem kívánok itt részletesen belemenni a szakirodalom tárgyalásába, amelyet egyébként Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekint, mindössze egy olyan konceptuális problémát szeretnék kifejteni, amely a legelismertebb szerzők munkáját is korlátozza. A kelet-európai rendszerváltozás, vagyis a volt szocialista országok teljes visszaintegrálódása a kapitalista világgazdaságba nem nemzetállami keretek között zajló folyamat, így társadalmi hatásait sem lehet nemzetállami keretek között értelmezni. Ez a hátránya a Kolosi Tamás nevével fémjelzett struktúrakutatásnak, amely, noha óriási empirikus anyaggal dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyja a posztszocialista vagy újkapitalista Magyarországnak a kapitalista világgazdasági rendszerhez való kapcsolódását.³ Ugyanez érvényes Szelényi Iván, Gill Eyal és Eleanor Townsley Making Capitalism without Capitalists c. könyvére is, amely ugyan összehasonlító perspektívát alkalmaz, de szemléletében nem lép túl a nemzetállami kereteken.⁴ Így történhet meg, hogy miközben szóba kerül a külföldi tőke szerepe, a szerzők nem tesznek kísérletet arra, hogy elemezzék ennek a tőkének a hatását a kelet-európai elitstruktúrára. Ez különösen érthetetlen akkor, amikor a kelet-európai országok társadalmi struktúráját döntően az államszocializmus bukása befolyásolta, amelyben a külső okok – az utolérő fejlődés meghiúsulása, a globalizációs kihívásra adott inadekvát válasz, az eladósodás – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak, mint a belső folyamatok. Ha az előbbiektől teljesen eltekintünk, akkor a rendszerváltozás folyamatát és társadalmi következményeit sem lehet adekvátan megérteni. Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvét éppen ezért az eddigi legátfogóbb és nagy elméleti igénnyel megírt hazai elittanulmánynak lehet tekinteni.⁵

A harmadik szempont, amelyet ki szeretnék emelni Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkájából, az a meggyőződés, hogy éppen a posztszocialista társadalmi struktúra teszi szükségessé egy baloldali alternatíva felvázolását, mivel a “létező kapitalizmus” erkölcsileg éppolyan vállalhatatlan, mint az államszocialista rezsimek. Itt elsősorban a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetében összegyűjtött tanulmányokra, publicisztikai írásokra gondolok, amelyekben Szalai Erzsébet következetes baloldali kritikáját adja a félperifériás kapitalizálódás olyan negatív jelenségeinek, mint az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalom kettészakadása, az egyik oldalon a szegénység, a leszakadás, az ún. underclass kialakulása, a másik oldalon az elitek teljes társadalmi elkülönülése és nyíltan vállalt cinizmusa. Bár a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban sem hagy illúziókat a magyar újkapitalista elit politikai és erkölcsi arculatáról, Szalai Erzsébet az ott megfogalmazott hipotézisek társadalmi-politikai következményeit a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetének írásaiban vonja le igazán. Az írások igen széles tematikai skálán mozognak, két dolog azonban közös bennük: az egyik az, hogy a félperifériás kapitalizmus kontextusába helyezik ezeket a negatív jelenségeket, és nem moralizáló, hanem strukturális alapon magyarázzák őket; a másik, hogy mindegyikben szerepet kap az a kérdés, milyen alapról kiindulva lehetséges felvázolni egy alternatív társadalomképet, illetve kik lehetnek nyitottak erre a társadalomra. Szalai Erzsébet munkáiban – és ezt fontos hangsúlyozni – szerencsésen találkozik az elmélet és az empíria, a szerző a posztszocialista társadalmi viszonyrendszerekből kiindulva fogalmazza meg a “létező kapitalizmus” baloldali kritikáját. Lényegében itt kapcsolódik egybe a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet, amennyiben az utóbbi írásai a szélesebb közönség számára kibontják a Gazdasági elitben felvázolt újkapitalista struktúrán alapuló társadalmi kritikát. A Baloldal – új kihívások előtt – ahogyan a címe is jelzi – még nem egy koherens társadalmi-politikai program, hanem inkább csak útkeresés. Míg a könyvben felvetett problémákkal később foglalkozom, itt most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Szalai Erzsébet a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolásával máris mutatott a baloldal számára egy járható utat.

A két könyv ismertetése elé még egy megjegyzés kínálkozik. Műfajában, tudományos igényében és stílusában értelemszerűen nagy különbség van a két könyv között, hiszen a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összegzése, amely egy akadémiai közönség számára íródott, míg a Baloldal – új kihívások előtt aktuális – sokszor politikai – témákra reagáló publicisztikai írások gyűjteménye. Ahogyan már jeleztem, a közös ismertetést az indokolja, hogy a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolása Szalai Erzsébet munkásságának egyik nagy érdeme. A két könyv tárgyalásánál azonban a kritika megpróbálja követni az eltérő műfaji követelményeket.

A Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban kiemelkedően gazdag empirikus anyag segítségével kísérli meg feltárni a rendszerváltó, illetve újkapitalista elit eredetét, struktúráját, habitusát és belső viszonyrendszerét.⁶ Közvetlenül a rendszerváltozás után számos hipotézis született arról, hogy mi történik az egykori szocialista elittel, illetve kikből rekrutálódik az újkapitalista rendszer vezető rétege.⁷ Szalai Erzsébet 1989-ben úgy látta, hogy a legnagyobb nyertes az a késő kádári technokrácia, amely a szocialista gazdaság válságának elmélyülésével egyre nagyobb ellentétbe került a bürokratikus, régi uralkodó renddel, majd lényegében a rendszerváltás vezető ereje lett.⁸ A késő kádári technokrata “tagság” azonban önmagában még nem biztosítja a bekerülést az új gazdasági elitbe; a szerző ekkor úgy vélte, hogy ahhoz legalább bizonyos tőkejavak kombinációja – így a gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális tőke birtoklása – szükségeltetik. Szalai ezenkívül Bourdieu nyomán bevezeti a szimbolikus tőke fogalmát, amely a különböző tőkejavak átváltási képességét jelenti; erre a fogalomra még visszatérünk.

Szalai Erzsébet nagyszabású transzformációs kutatása az elmúlt több mint tíz év időszakában részben módosította, részben pontosította ezeket a kiinduló hipotéziseket. Nagyon fontos elméleti különbség, hogy míg a szerző 1989-es tézisei érezhetően nemzetállami keretek között fogalmazódtak meg, az elitvizsgálat elemzésében sokkal nagyobb szerepet kap a világgazdasághoz, illetve a külföldi tőkéhez való viszony. Ez azért is fontos, mert így Szalai Erzsébet nemcsak sokkal teljesebb képet ad a hazai elitstruktúráról, mint az eddigi irodalom, hanem a világgazdasági rendszerrel, illetve azon belül Magyarország periferiális helyzetével hozza összefüggésbe az újkapitalista társadalmi formációt. Így a rendszerváltozás már nem pusztán nemzetállami keretek között értelmeződik mint a hatalmi szerkezeten belüli harc a technokrata, illetve a régi bürokratikus uralkodó rend között, hanem szorosan összekapcsolódik a globális kapitalista rendszer folyamataival. Érdemes itt szó szerint idézni Szalai Erzsébet egy lényegi megállapítását, amely világosan mutatja a szerző által bejárt elméleti utat: “Mi történik valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyengülnek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági »mezőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.”⁹ Egyszerűbben fogalmazva: a késő kádári technokrata elit, veszélyben érezvén a redisztributív állami szektorban elfoglalt hatalmi pozícióit, lemondott hazai gazdasági tőkéjének egy részéről annak fejében, hogy ezáltal valódi tőkéssé válva megőrizhesse elitpozícióit a globális kapitalista rendszerben, illetve hogy csúcsvezetői a “szuperstruktúrába”, vagyis a nemzetközi elitbe is bekerülhessenek.¹⁰ A rendszerváltozás tehát már nem pusztán a hatalmi szerkezeten belüli elitcsoportok küzdelmeként definiálódik, hanem a globális kapitalista rendszerbe való visszaintegrálódás folyamataként jelenik meg, amikor a redisztributív elit egy csoportja lényegében kiegyezik a globális tőkével, és örökíthető magántulajdonná konvertálja a redisztributív szektorban elfoglalt privilegizált pozícióit.

A fentiekből következik, hogy az elitátalakulásban nagy szerepet kap a szimbolikus tőke, vagyis az egyes tőkefajták átkonvertálásának képessége. Míg Szalai Erzsébet eredeti prognózisában a különböző tőkejavak kombinációját tartotta a gazdasági elitbe való bekerülés szükséges feltételének, vizsgálatában azt tapasztalta, hogy a magas szintű és konvertálható kulturális tőke, a mezőspecifikus szociális tőke és a szimbolikus tőke játszott az új elit életútjában nagy szerepet. Ez mindenesetre alátámasztja az elitek egy csoportja és a globális tőke közötti kiegyezés hipotézisét, hiszen a késő kádári technokrata elit csak korábbi redisztributív tőkéjének átkonvertálásával őrizhette meg pozícióját az új rendszerben.

Különösen érdekesen alakul ennek a régi-új elitnek az államhatalomhoz való viszonya. Fontos hangsúlyozni, hogy Szalai Erzsébet itt is következetesen a globális kapitalizmus kontextusába helyezi ezt a nemzetállamot, elismerve, hogy mint félperifériás kapitalista állam Magyarország függő helyzetben van a nemzetközi tőkétől. Ezért fordulhat elő, hogy a külföldi tulajdonban levő cégek élvezik a legjelentősebb redisztributív előnyöket a mai Magyarországon – tekintet nélkül arra, hogy melyik párt van uralmon. Ahol az államhatalom szerepet játszhat, az a hazai vállalkozók egyes csoportjainak állami megrendelésekkel vagy más, lényegében politikai, kedvezményekkel való támogatása. Mivel ezek a vállalkozók a belső piac fejletlensége miatt rá is szorulnak az állami támogatásra, gazdasági tevékenységük szerves része lesz a politikai hatalomra való nyomásgyakorlás. A piaci viszonyok között azonban a politikai elit kiszolgáltatottabb a gazdasági elitnek, mint fordítva, hiszen bármely komolyabb párttevékenység elképzelhetetlen jelentős pénzforrások nélkül. Itt valóban komoly előnnyel indul az a késő kádári technokrata elit, amelynek sikerült gazdasági tőkévé konvertálnia az állami elosztó rendszerben élvezett hatalmát, és tőkésként is szüksége van az állami támogatásra. Így tehát a rendszerváltozás után is megmarad a gazdasági és politikai elit összefonódása, azzal a különbséggel, hogy míg az államszocialista rendszerben a politikai elit volt a befolyásosabb, addig Szalai Erzsébet megfigyelése szerint most a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Elméleti perspektívából összefoglalva Szalai Erzsébet fontos tézisét: a félperiférián eltérő társadalmi és természetesen elitstruktúra jön létre, mint a kapitalista centrum országaiban, de ezt az eltérést a globális kapitalista rend strukturális viszonyai és nem a belső fejlődés “devianciája” magyarázza.

Itt érdemes kitérni Szalai Erzsébet munkájának egy politológiai vonatkozására, amelyet a szerző részletesebben is kifejt a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet írásaiban. Mivel Magyarországnak a globális tőkétől való függése strukturális probléma, és nem az éppen uralmon levő kormány vagy egy bűnbaknak megtett kisebbségi csoport “összeesküvésének” következménye, eddig még a magát mégoly jobboldalinak tekintő kormány sem tett kísérletet arra, hogy megingassa a multinacionális vállalatok pozícióit. Vagyis a médiában oly nagy erőbevetéssel és verbális radikalizmussal folytatott vita a “honmentőként” aposztrofált Fidesz és a vele szemben álló “nemzetidegen” MSZP–SZDSZ között nem egyéb, mint füst tűz nélkül, hiszen az egyenlőtlen fejlődés problémájára a jobboldalnak sincs – és nem is lehet – adekvát válasza. Amit az elitbe bejutott “új fiúk” megtehetnek, az a kísérlet egy saját, lényegében állami erőből dotált, fenntartott gazdasági klientúra kialakítására; a félperifé­riás állam erőforrásai azonban az általa eltartott kliensek számát is erősen korlátozzák. Érdemes itt idézni Szalai Erzsébetet: “Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrások, ráadásul a GDP 1997-ig gyakorlatilag zsugorodik, az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormány alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai.”¹¹ Az erőforrásokért való harc azonban a gazdasági elitet is megosztja: új gazdasági klientúrát kiépíteni a szegényes hazai viszonyok között csak a régi rovására lehet. A magyar politikai hangvétel elfajulását – a globális kapitalizmus egyéb olyan negatív jelenségei mellett, mint a demokratikus deficit, a választások “marketizálása” vagy a médiának biztosított kiemelt szerep – a szűkös erőforrásokért való harc élesedése is magyarázhatja a feltörekvő és a régi gazdasági elit tagjai között.

A fentiek során kísérletet tettem arra, hogy kifejtsem Szalai Erzsébet azon fontos, a hazai elit struktúrájáról megfogalmazott téziseit, amelyek új, vagy teljesebb képet adnak a rendszerváltozás társadalmi folyamatairól. Most rá szeretnék térni azokra a tézisekre, amelyeket a szerző által használt baloldali perspektívából is kritizálni lehet. Könyvének végén Szalai Erzsébet kísérletet tesz arra, hogy elittanulmánya alapján felrajzolja a posztszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának vázlatát. Itt nem az egyes kategóriákkal, hanem magával a koncepcióval vitatkozom. Szalai Erzsébet Erdei Ferencnek a magyar szociológiában klasszikusnak számító kettős társadalommodelljéből kiindulva úgy látja, hogy a mai Magyarországra is érvényes a kettős szerkezetű gazdaság és társadalom. Így a külföldi, illetve hazai tőke birtoklása vagy a két tőketípushoz való más jellegű kapcsolódás mentén jönne létre az újkapitalista Magyarországra jellemző kettős társadalmi tagozódás.

Ezzel a modellel az a probléma, hogy lényegében mond ellent a Szalai Erzsébet által is használt, nem nemzetállamban, hanem világrendszerben gondolkodó kritikai elméletnek. A kettős társadalom koncepciója ugyanis éppen abba a modernizációs paradigmába illeszkedik, amelynek kritikájaként a világrendszer-elmélet megszületett. Míg empirikus tanulmányában Szalai Erzsébet pontosan feltárja az összefüggést a formálódó új elitek és a globális tőke között (amely éppen azért, mert globális, nem ismeri a nemzetalapú megkülönböztetést), úgy tűnik, a szociológiai klasszikusokkal szemben kevésbé következetes. Míg – globális szempontból elemezve – szembeállítható a külföldi és a hazai tőke, az eltérő társadalmi struktúra ráépítése erre a választóvonalra éppen annak a jobboldali radikalizmusnak a vesszőparipája, amelytől a szerző a legmesszebbmenőkig elhatárolódik. Vegyünk egy empirikus példát: világos persze, hogy különbség van a hazai cégek által alkalmazott munkások és a multinacionális vállalatok dolgozóinak bér- és munkaviszonyaiban. Ezt a különbséget azonban nem feltétlenül egy kettős struktúra, hanem inkább a félperifériás kapitalizmus gazdasági viszonyai magyarázzák (adókedvezmény a multiknál, míg a hazaiak ezt a hátrányt az adócsalással, járadék nem fizetéssel stb. próbálják “behozni”.)

A második kritika látszólag a szerző által használt kategóriára, valójában lényegi elméleti kérdésekre vonatkozik. Szalai Erzsébet azt írja, hogy az osztályfogalom nem alkalmazható a magyar újkapitalizmusra, mivel osztályharcra sem 1989-ben, sem pedig utána nem kerül sor, sőt a rendszerváltás azóta megmutatkozó társadalmi és emberi “költségei” sem váltottak ki ellenállást a vesztesekből. Ez ellen egy erős és egy gyenge érv is felvethető. Az erősebb érv lenne az, hogy az osztályharc nemléte egyáltalán nem jelenti az osztályok létének tagadását, hiszen maga Marx is megkülönbözteti a Klasse an sich és a Klasse für sich fogalmát, Lukács óta pedig azt is tudjuk, hogy az osztály és az osztálytudat sem feltételezi egymást. Az már inkább kérdés, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi kontextusában megjelenhet-e, és ha igen, milyen rétegekben a rendszerkritikai tudat. Ezt a kérdést majd a Baloldal c. könyv kapcsán vizsgálom meg részletesen.

A gyengébb, de szintén felhozható érv az elitelmélet ellen az osztályharcot mint az ellenállás egyetlen formáját kérdőjelezi meg. Nem kívánok itt belemenni abba a problémába, hogy melyek egy forradalom szükséges és elégséges feltételei; mindenesetre úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus korában kevésbé adottak ezek a feltételek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tőke globális mozgásával szemben egyáltalán nincs ellenállás. Burawoy javasolja a globális etnográfiai módszer alkalmazását, amely ráirányítja a figyelmet a hétköznapi mikrovilág “rejtett” ellenállási formáira.¹² Szalai Erzsébet nagyon fontos meglátása a mai feltörekvő és a régi elitekről, hogy politikai szocializációjukból “kimaradt” az alsóbb rétegekre való odafigyelés. Ezt egyébként a hazai médiában is tapasztalhatjuk, ahonnan teljesen eltűnt az a bizonyos “másik Magyarország”, amelynek politikai szlogenjével mind a jobb-, mind a baloldali politika olyan sokat dobálózik, de mint társadalmi közeg képviselet nélkül marad. Ebből azonban még nem kell azt a következtetést levonni, hogy az alsóbb rétegekből eltűnt minden kritikai tudat. Éppen az ellenállás “rejtett” formáinak felfedezése adhatna némi reményt arra, hogy valami pozitív társadalmi változás is történhet a kelet-európai félperiférián, hiszen, ahogyan Szalai Erzsébet könyvéből is kiderül, sem a feltörekvő, sem a régi elitek nem lehetnek nyitottak egy baloldali alternatívára.

Harmadik és egyben utolsó kritikám egy elméleti hiányosságra szeretné felhívni a szerző figyelmét. Míg Szalai Erzsébet könyvében kimerítően tárgyalja az elitelméleteket és hazai elitkutatásokat, elmarad a szocialista társadalom, illetve a rendszerváltozás elméleteinek bemutatása. Ez különösen sajnálatos a szerző komoly államszocializmus-elméleti munkájának fényében, amelyről egy könyve idén fog megjelenni. Néhány tézis “beillesztése” a Gazdasági elitbe világossá tehette volna, hogy a szerző miben látja a lényegi különbséget a két társadalmi rend között. A szocialista társadalom értelmezésének elmaradása azért jelent problémát, mert így a rendszerváltozás lényegében mégiscsak “leszűkült” az egymással szemben álló elitek pozícióféltő harcára, amelyből a magyar társadalom nagy része kirekesztődött. Csakhogy a rendszerváltozás hatásai – mint a munkahelyvesztés, a létbizonytalanság, az állami-paternalista gondoskodás elvesztése, egyszóval az egész szocialista életmód összeomlása, bármit is jelentsen most ez az életmód – ezeket a nem-elitrétegeket is érintették, sőt éppen őket érintették leginkább. Társadalmi tapasztalatuk feltárása nem a Gazdasági elit feladata; azt azonban az elméleti rész segítségével világosan jelezni lehetett volna, hogy a rendszerváltozás nem szűkíthető le pusztán az elitek transzformációjára.

A Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben megjelent írások ugyan publicisztikai jellegűek, de több szempontból is a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvben megfogalmazott hipotézisek továbbgondolásának tekinthetők. Miközben Szalai Erzsébet baloldali perspektívából és – a hazai publicisztikában sajnos egyáltalán nem megszokott módon – komoly tudományos igénnyel reflektál a félperifériás kapitalizmus társadalmi-politikai visszásságaira, megkísérel választ adni arra a kérdésre, hogy van-e reális alternatíva, és ha igen, mely csoportok (osztályok) lehetnek a kritikai tudat hordozói.

A tanulmányok igen széles tematikai skálán mozognak, de előnyük, hogy az elemzési keret most sokkal szigorúbban rögzített. Ebből a szempontból kiemelném a “Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssége”, illetve a “Kötés és oldás. Elitek, állam és társadalom Magyarországon” c. tanulmányokat, amelyek a világrendszer-perspektívából értelmezik a hazai szegénység problémáját, illetve az elitek és az állam viszonyát. Mivel az utóbbit fent már kifejtettem, ezúttal csak az első tanulmányt ismertetem. Ebben Szalai Erzsébet összefüggésbe hozza a hazai szegénység tömeges kialakulását (a szerző egyenesen egy masszív underclass létrejöttéről beszél) a félperifériás kapitalizmus “fejlődési” folyamatával, mivel az elitek felhalmozását – belső tőkeforrások hiányában – csak az alul levők végletes kizsákmányolásával lehetett biztosítani. A neoliberális fordulatot végrehajtó késő kádári technokrácia explicite profitált ezekből a folyamatokból, hiszen nemzetközi tőkévé konvertálhatta korábbi redisztributív hatalmát. Tőle tehát aligha várható, hogy szembeforduljon a globális tőkével vagy legalábbis mérsékelje a globalizáció társadalmi hatásait.

Ahogy azonban az már a Gazdasági elitből kiderült, Szalai Erzsébet az “új fiúkhoz” még annyira sem fűz illúziókat, mint a régi elithez. Cikkében tehát levonja elittanulmányának legfontosabb társadalmi következményét: a hazai elitcsoportoktól – bármely mezben lépjenek is fel – külső nyomás nélkül nem várható, hogy a társadalmi javak egyenlőbb vagy legalábbis kiegyenlítettebb elosztását kezdeményezik. Ez a nyomás jöhet kívülről, vagyis most az EU-ból, amely saját munkavállalói védelmében támogathatja a bérszínvonal növelését a csatlakozó országokban, vagy – és a szerző, úgy tűnik, ennek ad nagyobb esélyt – a fiataloktól, akik még nem tagozódtak be az újkapitalista társadalmi struktúrába, így nyitottak lehetnek annak kritikájára. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet két tanulmányban is foglalkozik a fiatalok világképével, a kritikai tudás igényének növekedésével a globalizálódó világban. A gondolat a Baloldal – új kihívások előtt zárócikkében is megjelenik, amelyben a szerző felvázolja egy újbaloldali közösség perspektíváját. Ez nemcsak mint a kritikai tudat hordozója, hanem mint közösség is jelen lenne mint alternatíva; hiszen ennek hiányában a hovatartozást kereső fiatalok csak a jobboldalon találhatnak – és találnak – közösségre.

Mivel a jelen írás azt vizsgálja, hogy mennyiben jelenti a Baloldal – új kihívások előtt az újkapitalista társadalmi rend kritikáját, illetve miben látja az alternatívát, nem kívánom itt most bővebben tárgyalni azokat a kötetben szereplő cikkeket, amelyek a hazai politikai élet aktuális eseményeire reflektálnak – egyébként nagyon igényesen és a választási kampány, illetve az ügynökkérdés körül kirobbant sajtóvitához képest dicséretre méltó visszafogottsággal. Három pontban összegezném a Baloldal – új kihívások tanulmányainak fő gondolatait. Az első pont az a megállapítás, hogy míg a Gazdasági elitben előfordulnak elméleti következetlenségek, a Baloldalban sokkal biztosabban érvényesül a világrendszer-perspektíva. Ezt a szélesebb témaválasztás is magyarázza, hiszen a Baloldalban Szalai Erzsébet a félperifériás kapitalizmus több olyan visszás jelenségével is foglalkozik, mint a masszív underclass kialakulása, egyes rétegek tartós vagy végleges leszakadása, a munka szervezetlensége és érdekképviseletének hiánya, de ide sorolhatnám a hazai elitek társadalmi felelősségének eltűnését vagy az államhatalommal való összefonódását. Az empíria is bizonyítja, hogy eltérő társadalmi struktúra jön létre a félperiférián, mint a kapitalista centrum országaiban.

A második pont az osztályfogalomra vonatkozik, amelyet Szalai Erzsébet továbbra sem tart érvényes kategóriának az újkapitalista társadalmi rend leírására. Ahogyan fent már kifejtettem, az eliteket a szerző már a Gazdasági elitben sem tekinti osztálynak; a munkavállalók nagyobbik része pedig “középrétegesedik”, vagyis bizonyos szempontból kizsákmányolt lesz, más aspektusból viszont maga is értéktöbbletet szivattyúzhat el a társadalom többi rétegétől. Az alul levő rétegeket Szalai Erzsébet nem tárgyalja részletesen, de a tanulmányokból úgy tűnik, velük kapcsolatban is elveti az osztályfogalmat, mivel atomizáltságuk és diffúz helyzetük miatt hiányzik belőlük a közös osztálytudat.

A harmadik tézis, hogy a fentiekből következően az újjászerveződő baloldalnak nem egy osztályalapú ideológiát, hanem a “létező kapitalizmus” kritikáját kell közös nevezőnek tekintenie, illetve ezen a szélesebb alapon kell megkísérelnie egy újbaloldali közösség létrehozását. A baloldali állásfoglalás erkölcsi alapját az jelenti, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságában csak a rendszerkritikai szerep, az alul levő csoportokkal való szolidaritás lehet morálisan vállalható.¹³ A baloldali közösség létrehozása a fent már említett ok mellett azért is fontos, mert a “létező kapitalizmus” tovább bomlasztja az államszocializmusban amúgy is atomizálódott társadalmat, és így egy újjászerveződő közösség önmagában is hordoz rendszerkritikai elemeket.

Míg az első és a harmadik ponttal minden további nélkül egyetértek, a másodikhoz tennék kritikai megjegyzéseket. Szalai Erzsébet munkájának fontos tanulsága, hogy egy reális újbaloldali alternatíva felvázolásához elengedhetetlen az újkapitalista társadalmi rend empirikus tanulmányozása. Ahogyan a Gazdasági elitben igyekeztem bemutatni, a szerző munkája ebből a szempontból úttörő jelentőségűnek tekinthető. A Baloldalban Szalai Erzsébet a témaválasztásban is balra lép, vagyis több tanulmányában is középpontba állítja azt a bizonyos “másik Magyarországot” és az egyenlőtlen fejlődés problémáját. A centrum–periféria viszonyrendszerben azonban a strukturális egyenlőtlenségek mentén megjelennek az osztályok, noha a Baloldalban a szerző továbbra sem tartja adekvát kategóriának az osztályokat az újkapitalista társadalmi struktúra leírására. Nézetem szerint azonban kérdéses, hogy a Szalai Erzsébet által is megfigyelt óriási strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a globalizáció korában csak növekedni és nem csökkenni látszanak, milyen más, adekvátabb kategória segítségével lehetne megragadni.

A másik, ehhez kapcsolódó probléma elméleti jellegű. Szalai Erzsébetnél sokszor még a Baloldalban sem világos, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságát vagy magát a kapitalista rendszert kritizálja-e. Ennek tisztázatlansága sodorja át néha a szerzőt a modernizációs paradigmába (amelybe a kettős társadalom koncepciója is illeszkedik). Így pedig úgy tűnhet, mintha létezne egy “emberarcú kapitalizmus”, amely nálunk, szerencsétlen fekvésünk, eladósodásunk, önző elitünk, atomizálódott társadalmunk stb. miatt nem tudott sikeresen megvalósulni. Olvasatomban Szalai Erzsébet ennek éppen az ellenkezőjét akarja mondani; de ahhoz, hogy ez sikerüljön, éppolyan következetesen le kell számolni az “emberarcú kapitalizmus” illúziójával, mint a Kádár-korszak hazugságaival.

Ezek a kritikai megjegyzések azonban semmit nem vonnak le Szalai Erzsébet azon felismerésének értékéből, hogy a mai Magyarország társadalmi valóságában elengedhetetlenül fontos egy baloldali közösség megteremtése azon közös nevezők alapján, amelyet minél szélesebb közösség tud elfogadni, illetve magáévá tenni. Egyelőre az elmélet síkjára szorult vissza az a vita, hogy meghaladható-e a kapitalizmus mint társadalmi rend – különösen azokban az országokban, ahol az emberek minden vágya utolérni a fejlett kapitalista országokat. Ebben a helyzetben baloldali közösség csak akkor jöhet létre, ha a befogadást és nem az antikapitalista ideológiát hangsúlyozza. Hogy fontos-e, hogy egy alternatív közösség létrejöjjön Magyarországon, annak eldöntése ma nemcsak politikai-ideológiai, hanem – és itt teljesen egyetértek Szalai Erzsébettel – erkölcsi kérdésként is felmerül.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tranzitológia elméleti kritikáját l. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Americanization”. East European Quarterly, 1997/1; Bill Lomax: “A tranzitológia válsága”. In Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Budapest, Napvilág, 1998. Stephan Lessenich: “Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück”. In: W. Glatzer, I. Ostner (szerk.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999; Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1. Természetesen számos más tanulmány foglalkozik a tranzitológia bírálatával; a fenti referenciák csak a tájékozódást szolgálják. A tranzitológia mint elmélet nézetem szerint nem érdemel több vitát; sikere Kelet-Közép Európában inkább politika-, mint elmélettörténeti kérdés.

² A tranzitológia, illetve a rivális nagy paradigmák áttekintéséről l. Bartha Eszter: “A tranzitológiától a transzformációig: régi és új paradigmák a rendszerváltás nemzetközi szakirodalmában”. Eszmélet, 2001/52.

³ Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Budapest, Osiris, 2000.

⁴ Szelényi Iván–Gil Eyal–Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London, Verso, 1998. A könyv részletes kritikáját l. Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1; Michael Burawoy: “Neoclassical Sociology: From the End of Communism to the End of Classes”. American Journal of Sociology, 2001/1.

⁵ Böröcz József elméleti szempontból igen igényes bírálatát adja a nemzetállami keretek közé zárkózó szociológiának, de elitvizsgálata jóval kisebb hatáskörű, mint Szalai Erzsébeté.

⁶ A könyvről az Eszmélet Baráti Körben folytatott vita anyaga az Eszméletben és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben is megjelent. Krausz Tamás és Szigeti Péter hozzászólásából az én kritikám is merített, különösen az osztályfogalom vonatkozásában.

⁷ Ezeket az elméleteket itt most nem ismertetem, hiszen Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekinti őket.

⁸ Szalai Erzsébet: “Az új elit”. Beszélő, 1989/27.

⁹ Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, Aula, 2001, 230. o.

¹⁰ Érdemes itt megemlíteni Böröcz József egy kitűnő elméleti írását, amelyben történeti perspektívából helyezi bele Magyarországot, illetve a rendszerváltozást a centrum–periféria viszonyrendszerébe, l. Böröcz József: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Hungarian case”. Eszmélet, 1992/13–14.

¹¹ Szalai Erzsébet, 2001, 234. o.

¹² Michael Burawoy (szerk.): Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern World. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 2000.

¹³ Fontos hangsúlyozni a rendszerkritikai szerepet, hiszen a globális kapitalizmusnak természetesen létezik jobboldali kritikája is, ez azonban nem a kapitalista rendszer ellen irányul.

Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)