A legutóbbi időben felhalmozott genetikai tudás hatalmas értéket képvisel a biológia és az orvosi kutatás számára. Éppen ezért csak elkötelezett tudósok összefogásán múlt és múlik, hogy az emberiség génállománya nem került eddig "privatizálásra" – azaz magánlaboratóriumok tulajdonába.

A genomot, minden emberi lény fejlődésének kiindulópontját kiaknázásra váró lehetőségnek kellene tekintenünk, nem pedig kényszerűségnek. Sokan tartanak mégis attól – s nem is alaptalanul -, hogy azok az információk, amelyeket DNS-ük rejt, ellenük kerülhetnek felhasználásra. A biztosítók például szeretnék, ha engedélyeznék számukra, hogy felhasználhassák azoknak a genetikai teszteknek az eredményeit, amelyeket ügyfeleikkel végeztetnének el, mielőtt eldöntenék, hogy egyik vagy másik szerződést megkössék-e, vagy éppen elzárkózzanak előle. A munkaadók, ha a törvény megengedné, a jövőben mindazok alkalmazását megtagadhatnák, akik előzetesen nem vetik alá magukat bizonyos genetikai teszteknek. Mindezt azonban nem szabad elfogadnunk.

Az újságok egyébként csalódást keltenek, amikor szalagcímekben áradoznak a genetikai kód kínálta "csodákról", ami, úgymond, "minden betegséget megszüntethet", miközben az emberek évről évre továbbra is szenvednek a ráktól, a szív-érrendszeri betegségektől vagy az aggkori elmegyengeségtől.

A legutóbbi időben felhalmozott genetikai tudás mindazonáltal valóban hatalmas értéket képvisel a biológia és az orvosi kutatás számára. Ezért fontos, hogy a humán genom első vázlatának, "piszkozatának" közzététele¹ – amelyet 2000. június 26-án világszerte üdvözöltek – elvezessen a génszekvencia végleges és teljes verziójához, hogy minden kutató mielőbb hozzáfoghasson felhasználásához. A géntérkép – 2003-ra várható elkészülése után – a tudományos kutatók számára folyamatos adattárként és viszonyítási pontként szolgál majd.

Vajon a Humán Genom Program kihat-e a jövőben táplálkozási szokásainkra és életmódunkra? A nyugati társadalmakban mindenesetre hatalmas kereskedelmi hasznot remélnek tőle; felmerül bennem olykor a rémkép, hogy az emberek majd géntípusuk alapján választják ki, melyik étterembe menjenek…

Reálisabban: a következő tíz esztendő folyamán újfajta eljárásmódok megjelenése várható a ma még nehezen kezelhető betegségek gyógyításában. Vegyünk egy példát, amelynek tanulmányozása jelenleg zajlik a Sanger Intézetben. A Mike Stratton által vezetett kutatócsoport a rákos daganatokat vizsgálja, hogy megállapítsa, ezek genetikai szempontból miben különböznek az egészséges szövetektől. Sokszor ugyanis könnyebb elpusztítani egy beteg sejtet, mint kezelni, és a genetikai információk segíthetnek abban, hogy felderítsük a rákos sejtekben azokat a specifikus célpontokat, amelyekre a kezelést irányíthatjuk, hogy szelektív módon semmisíthessük meg őket, ezáltal csökkentsük a mellékhatásokat, és javítsuk a gyógyulás arányát.

 

 

Myriad – monopólium az emlőrák kezelésére

 

A genom térképezése fantasztikus előrelépést jelent az emberi test sejtszintű megismerésében. E megismerési folyamatnak azonban jelenleg nem a végén, hanem csupán a kezdetén tartunk; egyelőre nem ismerjük sem a legtöbb gén összetételét, sem pedig a helyét vagy idejét annak, ahogyan proteinok formájában megnyilvánulnak. A genom önmagában nem elegendő ennek megértéséhez, hanem csupán olyan "szerszámos dobozt" jelent, amely mindannyiunk rendelkezésére áll. A következő lépés: az összes gén felfedezése, lokalizálása, jelentésük megértése, s különösen hatásmechanizmusaik elemzése.

1995 novemberében Mike Stratton kutatócsoportja, amely akkor a brit Rákkutató Intézetben (ICR) dolgozott, az emlőrák egyik általuk vizsgált fajtájában olyan mutációt fedezett fel, amely, úgy tűnt, a BRCA2 nevű génnel hozható összefüggésbe. A genom azon területének térképezése, amely e gént körülvette, alig két hete készült el, amikor a kutatócsoport megerősítette a mutáció létezését, hozzátéve, hogy további öt másikat is talált. Mike Stratton igyekezett a felfedezést mielőbb leközölni a Nature-ben, miközben az utolsó pillanatig megpróbálta titokban tartani munkatársai előtt. Elővigyázatossága dacára az Utah államban működő, amerikai Myriad vállalatnak sikerült elegendő információhoz hozzáférnie ahhoz, hogy a szóbanforgó gént lokalizálni tudja, és Mark Skolnick, a magánvállalkozás tudományos igazgatója, szabadalmaztatási kérelmet nyújtott be rá – egy nappal a cikk publikálása előtt…

Hogy a felfedezett mutációk ne válhassanak kereskedelmi kiaknázás tárgyává, az ICR szabadalmaztatásuk mellett döntött. A Myriad azonban magának követelte a BRCA2 gén egésze felfedezésének szerzőségét, csakúgy, mint a BRCA1 génét, amelyet elsőként az ő kutatói klónoztak. A cég orvosi kutató laboratóriumot nyitott, s miután a szabadalmi oltalmat megkapta, azzal fenyegetőzött, hogy bíróság elé citál minden olyan – az Egyesült Államok területén működő – laboratóriumot, amely e gének egyikét használja fel az emlőrák szűrésére. E politika a Myriad számára lehetővé teszi, hogy az egyetlen, ilyen szűrést végző laboratórium legyen (amit 2500 dollárért végez el), illetve ő engedményezze más laboratóriumok részére az eljárás egyszerűsített verzióinak szabadalmi jogait (amelyek tesztjéért mintegy 200 dollárt kér).

A Myriad tesztjeinek egyike viszont az ICR által felfedezett BRCA2 mutáción alapul, egy olyan mutáción, amely nagyrészt a közép- és kelet-európai származású zsidók körében lelhető fel. "E mutáció jelenléte az askenáz zsidók között alkotta eredeti cikkünk vezérfonalát – magyarázza Mike Stratton. – Azt mondhatjuk tehát, hogy ma az Egyesült Államokban a Myriad egy általunk felfedezett mutációról állítja ki számláit." Amit a szintén askenáz származású Mike Strattonnak meglehetősen nehéz lenyelnie.

Ilyenformán tehát a Myriad a két BRCA gén szűrésén alapuló vizsgálati tesztek tulajdonosaként lép fel, s ez jelentősen növeli az egészségügy költségeit. Ráadásul, amikor majd a kutatás eljut odáig, hogy feltárja, milyen módon felelős a BRCA1 és 2 gén a tumorok növekedéséért, a tudósok új terápiás eljárásokat dolgozhatnak ki. A Myriad azonban az egyetlen olyan vállalat lesz, amely ezeket az eljárásokat a piacon forgalmazhatja…

A Humán Genom Program, e nagyszerű vállalkozás folyamán mindvégig szembe kellett nézzünk a kutatási eredmények tulajdonjogának kérdésével. A Myriad agresszív fellépése 1995-ben előrevetítette a kereskedelmi profit és a szabadalmi jogok jelentőségét, még ha akkoriban ennek minden következményével nem is számolhattunk. Világos volt, hogy a tudósok nemzetközi közösségének el kell köteleznie magát aziránt, hogy a humángenom- szekvenciával kapcsolatos információkat hozzáférhetővé teszi a nyilvánosság számára – ha el akarja kerülni, hogy ezen információk elterjedése különböző magánvállalkozásokkal kötött egyezségek szeszélyének legyen kiszolgáltatva.

Nemzetközi találkozót szerveztünk, hogy megállapodjunk a feladatok elosztásában és az adatok kezelésének normáiban. A Bermudákon megtartott találkozó rendkívül konstruktívnak bizonyult (a helyszín – az Egyesült Államokhoz közeli brit szigetek – kiválasztása előre vetítette az általunk művelt tudományterület bekapcsolódását a nemzetközi politikába). Első ízben fordult elő, hogy a diszciplinánkhoz tartozó kutatók kötöttségek nélkül cserélhették ki gondolataikat. A program hordereje együttműködésre kötelezett bennünket; senki sem remélhette ugyanis, hogy képes lehet egyedül elvégezni az egész géntérképezést. Ezért mindenki felírta egy darab papírra a genomnak azt a területét, amelyet kutatni szándékozott, majd minden párhuzamosságot kiküszöböltünk.

Akkoriban nem dolgoztunk ki semmilyen mechanizmust az előzetes eredmények közzétételére; a nyilvános adatbázisok csak végleges adatokat fogadtak el. Kiderült azonban, hogy a berendezéseink által előállított szekvenciavázlatok befejezetlen változatukban is hasznosak lehetnek más kutatók számára valamely gén lokalizálása, vagy egy hipotézis igazolása szempontjából. A Sanger Intézetben úgy döntöttünk, honlapunkon mind a humán, mind a fonálféreg-genomra² vonatkozó összes meglévő adatot közzé tesszük, hogy mindenki letölthesse magának, s felhasználhassa arra, amit hasznosnak vél. Egyedüli kikötésünk az volt, hogy a felhasználás során az információk előzetes jellegét tegyék nyilvánvalóvá, s hogy a publikációkban tüntessék fel az adatok eredetét.

A Bermudákon el kellett fogadtatnunk az adatok szabad forgalmának elvét, ami nélkül senki nem bízhatott volna meg a másikban. Teljes egyöntetűség elérése eléggé valószínűtlen volt, minthogy a jelen lévő kutatók egy része, mint például Craig Venter³ , már kapcsolatban állt kereskedelmi cégekkel, s várható volt, hogy ellenzi, hogy minden információt ellenszolgáltatás nélkül közre adjunk. Ennek ellenére […] sikerült közös nyilatkozatot elfogadnunk. A Wellcome Trust, kutatóközpontunk főszponzora, megőrizte annak a fehér táblának a fotóját, amelyre három pont lett felírva:

• a több mint ezer bázisból álló szekvenciák összetételének automatikus nyilvánosságra hozatala (lehetőleg 24 órán belül);
• a befejezettnek nyilvánított szekvenciák haladéktalan közzététele;
• a cél: a kutatás és a fejlesztés érdekében szabad hozzáférés a közszférában a teljes genomszekvenciához, s ezáltal a lehető legtöbb előny elérése a társadalom egésze számára.

 

 

Felfedezés vagy találmány?

 

Amikor Bob Waterstonnal, a Saint-Louis-i Washington Egyetem kutatójával és más kollégáinkkal e charta szerkesztésén munkálkodtunk, Michael Morgan pénzügyi csoportok képviselőivel találkozott, hogy támogatásukat kérje kezdeményezésünkhöz. Az elfogadott dokumentum azóta, "Bermudai Elvek" néven – kisebb módosításokkal -, valamennyi jelentős, közpénzekből finanszírozott géntérképezési projekt számára referencia gyanánt szolgál.

A szabad hozzáférés és az azonnali közzététel elve azt jelenti, az adatokat a világ valamennyi biológusa használhatja és átalakíthatja, hogy azután segítségével új – akár szabadalmaztatott – találmányokat hozzon létre. Maga a szekvencia azonban, miután a köznyilvánosságban, a maga eredeti formájában közzétételre került, nem szabadalmaztatható. Hallatlan öröm volt tapasztalni, milyen sokan egyetértettek abban, hogy a genomszekvenciát az "emberiség közös örökségének" kell tekinteni. E kifejezés azután 1977-ben, az UNESCO világkongresszusán bekerült "Az emberi genomról és az emberi jogokról szóló egyetemes nyilatkozat" egyik cikkelyébe.

A XX. század folyamán szakadék keletkezett a természettudományok és a bölcseleti diszciplínák között. A természettudományokat általában nem tekintik már a kultúra részének. Ennek egyik oka az egyre erősödő fogalomzavar tudomány és technika között, illetve az előbbinek az utóbbi érdekei alá rendelődése. A tudósok arra kényszerülnek, hogy elért eredményeiket a kereskedelmi hasznosításnak rendeljék alá, anélkül, hogy számot vetnének döntésüknek a társadalom egészére gyakorolt következményeivel.

A genomszekvencia azonban felfedezés, nem pedig találmány. Mint bármilyen hegység, zuhatag stb., természeti objektum, amely létezett már – nem előttünk, persze, de kétségtelenül azelőtt, hogy létezéséről tudomást szereztünk. Számomra a Föld közvagyon, s még ha korlátokat létesítünk is rajta, helyesebb, ha senkinek sem válik tulajdonává. Ha valamely régió nagyobb jelentőségre tesz szert, mert arrafelé a táj különlegesen szép, vagy mert ritka fajok lakják, ebben az esetben mint közös értéket kell védelmeznünk.

Természetes, hogy mindig is vitatkozni fogunk a magán-, illetve a köztulajdonú földek közötti szükséges egyensúlyról, mint ahogyan vitázunk használatukról is. E probléma azonban, amikor a humán genomról van szó, sokkal élesebb formában vetődik fel, hiszen mindannyian magunkban hordozzuk annak személyes és egyedi másolatát. Senki sem képzelheti magát valamely gén tulajdonosának, mert ez egyszersmind azt jelentené, hogy az én egyik génemnek is tulajdonosa. És senki nem tehet olyan kijelentést sem, hogy "rendben, osszuk el génjeinket", mert mindannyiunknak mindegyik génre szükségünk van. A szabadalom, persze, a szó szoros értelmében nem jelenti valamely gén tulajdonjogát, ám jogot ad arra, hogy másokat megakadályozzak abban, hogy a szóbanforgó gént bármilyen kereskedelmi célra felhasználják.

Véleményem szerint, a génekkel kapcsolatos törvényi és tulajdonjogi megszorításokat szigorúan csak azokra az alkalmazásokra szabad korlátozni, amelyeken a kutató a konkrét találmány fázisában dolgozik. Mert bármely más kutató másfajta alkalmazás mellett dönthet, ami szükségessé teheti a hozzáférést ugyanehhez a génhez. Márpedig humán gént feltalálni – nem lehet. Meg kell őrizni tehát a génekre – betűsorrendjükre, funkciójukra stb. – vonatkozó tudás versenyen kívüli jellegét. Végül is részben nem azért hozták-e létre a szabadalmak rendszerét, hogy ösztönözze a versenyt? Ezen túlmenően: egy-egy gén legnélkülözhetetlenebb alkalmazási területei gyakran hosszú kutatási folyamat végén, az első, egyszerűbb felhasználásoktól távol születnek meg. Vagyis nemcsak elvi kérdésről van szó.

2000 márciusában például, a Human Genome Sciences (HGS) társaság bejelentette, hogy szabadalmi jogot szerzett a CCR5 génre, amely a sejtfelszín egyik receptoráért felelős. Abban az időben azonban, amikor a társaság szabadalmi kérelmét előterjesztette, nem volt tisztában vele, mire is szolgál ez a receptor. A szabadalmi oltalom megadása még meg sem történt, amikor az egyik, állami forrásokból finanszírozott kutatócsoport, amely az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) megbízásából dolgozott, felfedezte, hogy egyes személyek, akiknek CCR5 génje hibás, természetes rezisztenciát mutatnak a HIV-fertőzéssel, az AIDS vírusával szemben. Másként fogalmazva: úgy tűnt, a CCR5 gén az egyik olyan "bejárati kapu", amely lehetővé teszi a HIV-vírus behatolását a sejtekbe. Amint a HGS hírét vette a felfedezésnek, kísérletekbe kezdett, s ezek eredményeként megerősítette a génnek ezt a szerepét, majd megszerezte rá a szabadalmi védettséget is. A társaság magának követelte e gén bármely felhasználásának tulajdonjogát. Ezáltal felhasználói licenceket adhatott el gyógyszerek és vakcinák kifejlesztését végző farmakológiai vállalatoknak. Kérdés: ki állt eredetileg az újítás mögött? A vállalat, amely a véletlen folytán ráakadt a génre? Vagy pedig azok a kutatók, akik felfedezték, hogy bizonyos személyeknek, akik a HIV-vel szemben rezisztensek, ez a génjük hibás?

 

 

Amikor a szabadalom akadályozza a tudományos kutatást

 

William Haseltine, a HGS főnöke úgy véli, hogy a szabadalmak ösztönzik a fejlesztést az orvosi kutatásban, s hogy a CCR5 szabadalma elősegítheti újfajta eljárás vagy oltóanyag létrehozását. Ezzel szemben az amerikai egyetemi laboratóriumok kutatói körében végzett vizsgálat azt mutatja, hogy közülük sokan lemondanak bizonyos gének kutatásáról, attól való félelmükben, hogy csillagászati összegű royaltiet kell megfizetniük, vagy bíróság elé citálják őket.⁴

Az Egyesült Államokban a genetikai szabadalmak kiadására vonatkozó irányelvek tisztáztattak; hogy kiküszöböljék a leginkább spekulatív célzatú szabadalmi kérelmeket, e direktívák a "hasznosság" fogalmát most némileg szigorúbban határozzák meg, mint korábban – a felhasználásnak immár "szubsztanciálisnak, specifikusnak és hitelt érdemlőnek" kell lennie. Ennek ellenére továbbra is adnak ki szabadalmakat génszekvenciákra, arra hivatkozva, hogy ezek felhasználhatók például mint orvosi szondák egyes betegségekért felelős gének felderítésére. A szabadalmakkal kapcsolatos európai direktíva, amelyet az Európai Parlament 1998-ban elfogadott, azt hangsúlyozza, hogy valamely szekvenciát vagy szekvenciarészt csak akkor lehet mint "az anyag összetevőjét" szabadalmaztatni, ha sikerült in vitro újra létrehozni – például egy baktériumban klónozni, ami egyike azoknak a módszereknek, amelyeket a géntérképezés céljából meghonosítottunk. Ezt a fajta érvelést mindig is abszurdnak tartottam: egy gén lényege ugyanis az információ – a szekvencia -, s attól, hogy másfajta alakban lemásoljuk, semmi sem változik. Olyan ez, mint ha valaki egy bőrkötésű könyvet kiad zsebkönyv-formátumban, s azért, mert a kötés különböző, a könyv tulajdonosának tartja magát.

A humán és más génekre vonatkozó szabadalmi kérelmek száma immár meghaladja a félmilliót, s több ezer szabadalmat adtak ki. A genetikai szabadalmak kérdése azonban továbbra is összetett és zavaros. Az Egyesült Államokban a Szabadalmak és Bejegyzett Védjegyek Hivatala azt az álláspontot vallja, hogy a gének szabadalmaztathatók. A legutóbbi reform életbelépése előtt még olyan fragmentumokra is adtak ki szabadalmi oltalmat, amelyek egyedüli hasznossága a "genetikai szonda"-jelleg. Az Európai Szabadalmi Hivatal valamivel szkeptikusabb, az Európai Unió 1998-ban mégis úgy döntött, hogy kifejezetten engedélyezi szabadalmak kiadását a génszekvenciákra. Több tagország, köztük Franciaország, ellenezte ezt a direktívát. Más országoknak, mint például az Egyesült Királyságnak viszont az a véleménye, hogy a szabadalmak kérdésében liberálisabb megközelítést kell érvényesíteni, hogy az európai ipari vállalatok versenyképesek maradjanak az amerikaiakkal.

Illúzió azt gondolni, hogy jelenleg akár morális, akár jogi argumentáció segítségével el lehetne érni valamilyen méltányos megoldást. Hogy megakadályozhassuk a génszekvencia magánérdekek szerinti felparcellázását, nyilvánossá kellene tenni: ezáltal – a szabadalmi hivatalok szóhasználata szerint – "elsőbbségi" (prior art) státust kapna, s mint ilyen, nem lehetne szabadalmaztatni. Ez az, amit a Humán Genom Programba tömörült laboratóriumok alkotta nemzetközi konzorciumnak sikerült elérnie a szekvencia vázlatával kapcsolatban. Most a lécet szeretnénk magasabbra állítani: a lehető legtöbb információt nyilvánossá tenni – nem csupán a génszekvenciákról, hanem ezek funkcióiról is.

Egyesek javasolták, hogy húzzunk demarkációs vonalat az élő (amelyet nem lehetne szabadalmaztatni) és az élettelen között (amelyet lehetne). Bár megértem aggodalmaikat, s magam is úgy vélem, hogy az élő dolgokat sürgősen nem-kereskedelmi értékűvé kellene tennünk, mégis úgy gondolom, hogy ez a fajta különbségtétel nem igazolható. A biológiát és a kémiát elválasztó árok fokozatosan betemetődik, s ezért e distinkció egyre kevésbé tartható. Vajon el kell-e fogadnunk a szabadalmi oltalmat a transzgenikus egerekkel vagy bizonyos gyapotfajtákkal kapcsolatban? Nem, természetesen, de nemcsak azért nem, mert ezek az élet különböző formái; a mélyebb ok az, hogy ezeket az élő szervezeteket nem találtuk fel, hanem csupán felfedeztük specifikus módosulásaikat, amelyek fogékonyabbá tesznek (egereket) a rákkal, vagy ellenállóvá (a gyapotot) a parazitafertőzéssel szemben.

A biológia jövője nagymértékben a bioinformatika előrehaladásától függ, attól a kutatási területtől, amely numerikus formában mindenféle biológiai adatot összegyűjt, hogy az élőt megpróbálja a maga teljességében vallatóra fogni, s ebből levonja a megfelelő következtetéseket. Az adatokhoz való széles körű hozzáférés révén, e diszciplína lehetővé teszi a kísérleti biológusok számára, hogy eredményeiket integrálják, s a többi kutató munkájával összekössék. Ahhoz, hogy ez a tudományos szempontból izgalmas és orvosilag is eredményekkel kecsegtető vállalkozás sikeres legyen, az alapadatoknak bárki számára elérhetőknek kell lenniük, hogy mindenki szabadon értelmezhesse, módosíthassa és továbbíthassa őket (…). A tudományos kérdések túlságosan komplexek ahhoz, hogy felaprózva, korlátozott mennyiségű adatok ismeretében közelítsünk hozzájuk, ráadásul úgy, hogy az adott kérdés megközelítéséhez a kulcs mindig valamilyen magánvállalkozás birtokában van.

Nyugati társadalmaink jelenleg a magántulajdonba vetett hit erősödésének időszakát élik – a közjóval, a közérdekkel szemben. Mégis minden arra mutat, hogy a piaci verseny alapján képtelenek vagyunk értelmes, kollektív döntéseket hozni. A profit csábítása kis híján a genom – mindannyiunk közös DNS-kódjának – privatizálásához vezetett – s ennek veszélye továbbra is fennáll. A program nyilvános jellegét védelmezők állhatatosságának köszönhetően a humángenom-szekvenciát sikerült egy nyílt és szabad biológiai információrendszer alapjává tennünk, amelynek segítségével páratlan ütemben gyarapíthatjuk ismereteinket. Ez az, ami az emberiségnek elidegeníthetetlen öröksége.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Megjelent a Le Monde diplomatique 2002. decemberi számában.

 

 

Jegyzetek

 

1 Azaz az emberi génkészlet kémiai szerkezetének meghatározása, vagy másként fogalmazva: az emberi DNS-lánc teljes nukleinsav-bázissorrendjének leírása. A Humán Genom Programról magyar nyelven lásd a Természet Világa c. folyóirat ismeretterjesztő írásait, különösen: Orosz László: "A Humán Genom Program: nem géntérkép, hanem az ember genetikai kódja", 131. évf. 9. sz., 2000. szeptember; Raskó István: "Az emberi 'öröklődés kézikönyve'", 131. évf. 11. sz., 2000. november. (A ford.)

2 A Caenorhabditis elegans, 1 mm hosszú fonálféreg – fejlődési fázisait a szerző hosszasan, sejtről sejtre tanulmányozta – az első olyan élőlény volt, amelynek géntérképe teljes egészében elkészült. (LMd szerk.)

3 Craig Venter: az Institute for Genomic Research alapítója, majd a Celera Genomics nevű magánvállalkozás alapító tulajdonosa. Utóbbi bejelentett célja a humán genom teljes betűsorrendjének desifrírozása és az eredmények szabadalmaztatása. A Humán Genom Program és a Celera Genomics végül, erős politikai nyomásra, 2000. június 26-án egyszerre jelentette be a genomszekvencia első vázlatának elkészültét. (LMd szerk.)

4 Anna Schissel, Jon Merz és Mildred Cho: "Survey confirms fears about licensing of genetic tests", Nature, vol. 402, 1999. 118.

 

2002-ben az amerikai törvényhozás új mezőgazdasági törvényt hozott, amely évi 18 milliárd dollárral támogatja az ágazatot. Úgy tûnik azonban, hogy ennek haszonélvezői nem a farmerek lesznek, hanem szinte kizárólag az igen erősen koncentrált, néhány multinacionális cég kezében összpontosuló élelmiszeripar.

A 2002. évi mezőgazdaság-védelmi és vidékfejlesztési törvény májusban történt elfogadásával az Egyesült Államok kormánya elképesztő, évi 18 milliárd dolláros mezőgazdasági támogatás mellett kötelezte el magát az elkövetkező tízéves időszakra. Vessük ezt össze azzal a 6 milliárd dolláros összeggel, amelyet a G8-ak júliusban a NEPAD (New Partnership for African Development, Új Összefogás Afrika Fejlődéséért) számára megszavaztak, vagy akár a szeptember 11-edikét követő New York-i kárenyhítésre és rekonstrukcióra elkülönített 2 milliárd dollárral. Úgy tûnik, az amerikai farmerek élnek, mint Marci Hevesen.

A dolog nem ilyen egyszerû.

Az új mezőgazdasági törvénnyel szemben széleskörû ellenérzések élnek. A fejlődő országok szemében a világpiacra a termelői árak alatt árasztott élelmiszerdömping korszakának előfutára. A Cairns Group, a mezőgazdasági exportőröket, így Ausztráliát, Argentínát, Chilét, Új-Zélandot és más országokat tömörítő koalíció fel van háborodva, hogy az Egyesült Államok, megelőlegezve a WTO szabadpiaci reformjait, ily módon blamálja vezető szerepét. Az EU elkeseredett kirohanást intézett az amerikai törvény ellen, amikor is Javier Solana, az EU külügyminisztere júniusban Madridban kijelentette, hogy az új amerikai mezőgazdasági törvény "mélységesen" megosztotta Európát és az Egyesült Államokat, jobban, mint az acél vámtarifák, a kyotói környezetvédelmi megállapodás vagy a nemzetközi büntetőbíróság ügye. Egyik ország a másik után követelte az Egyesült Államoknak a WTO- törvényszék előtti felelősségre vonását.

Az éles kritikákra a képviselőház mezőgazdasági bizottságának elnöke, Larry Combest a következőképpen válaszolt: "Ez a törvény nem a vidéki Mexikó, sem a vidéki Kanada, s nem is a vidéki Európa, hanem a vidéki Amerika számára született." Tehát feltételezhetjük, hogy az amerikai kis gazdaságok farmerei ujjonganak örömükben.

Csakhogy ez korántsem igaz. Az amerikai kis farmerek, akárcsak európai társaik, erős gazdasági nyomás alatt állnak, s a túlélésre való képességük évről évre drámaian csökken. "A 2002-es mezőgazdasági törvény csapást jelent családi gazdálkodóink számára", mondta Bill Christison, aki Missouri államban gabonatermelő, s egyben a Missouri Vidéki Krízis Központ és Nemzeti Családi Gazdasági Koalíció elnöke. 1967 és 1992 között évente nettó 32 500 gazdálkodó ment tönkre. 1997-ben az USA-nak az egy évtizeddel korábbinál 329 000-rel kevesebb gazdálkodója volt. 1920-ban a fekete farmerek száma 925 000 volt; a század végére 18 000-nél is kevesebben maradtak. 1996-ban, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium szerint, a fennmaradt gazdaságoknak valamivel több mint a fele, 985 718 volt nyereséges, a többi 926 108 veszteséget mutatott.

Az igazság az, hogy az amerikai mezőgazdaság válságban van – az 1970-es évek óta. A farmerek ráfordításaik emelkedő költségeinek és terményeik csökkenő árának spiráljába szorulva vergődnek. 1987 és 1997 között csak a vetőmagok, mûtrágyák és mezőgazdasági vegyszerek ára 86%-kal emelkedett. Így történhetett, hogy miközben állati és növényi termékeikért a termelők 123 milliárd dollár bevételhez jutottak, 185,1 milliárd dollárt fizettek ki a termelési költségekre.

Feltételezhető tehát, hogy a zuhanó mezőgazdasági bevételek legalább az amerikai fogyasztó számára előnyösek. Sajnos azonban ez sem igaz. 1984 óta az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának piaci élelmiszerkosara 2,8%-kal nőtt, miközben ugyanezen élelmiszer mezőgazdasági értéke 35,7%-kal csökkent. A valós helyzet érzékeltetéseként a mezőgazdasági törvény végszavazása alatt a farmerek 8 dollár értékû ebédet kínáltak a törvényhozóknak mindössze 37 centért, vagyis terményeik felvásárlási értékéért – a végérték kevesebb mint 5 százalékáért.

Akkor tehát kinek az érdekeit szolgálja a mezőgazdasági törvény? Miként azt egy iowai farmer, egyben az Iowai Polgárok a Közösség Fejlődéséért nevû szervezet tagja, Larry Ginter megfogalmazta: "Ez egy nagyüzemi mezőgazdasági törvény, amely mellbe vágja a családi gazdálkodókat és adózókat, s a konzervgyárosok és gabonakereskedők zsebét tömi meg. Vajon a lobbikon, a politikusokon és a mezőgazdasági nagyvállatokon kívül Amerikában még ki támogatja ezt a törvényt?"

Ez itt a lényeg. Az amerikai mezőgazdaság, akárcsak az iparosodott világ legnagyobb részében, nagymértékben a multinacionális vállalatok kezében koncentrálódik. Az Egyesült Államokban féltucat nagyvállalat (a Cargill, a világ legnagyobb magánvállalata, az Archer Daniels Midland, a Tyson Foods, a ConAgra, illetve a Chiquita International (jelenleg United Brands, azelőtt United Fruit) tökéletesen uralja az "agribusiness" szektort, amely felölel mindent a finanszírozástól a termelésig, előállítástól a szállításig, nagykereskedelemtől a disztribúcióig, a megtermelt élelmiszertől a gépparkokig, mûtrágyákig, vegyszerekig, vetőmagvaktól a tápokig és csomagoló anyagokig.

A mezőgazdasági támogatások legnagyobb része az USA-ban, akárcsak Európában, a legkevésbé rászorultak zsebébe kerül. 1997-ben az eladási forgalom alapján értékelt gazdálkodások 4%-nyi "top-ja" jutott hozzá az 1996. évi "Szövetségi mezőgazdaság-fejlesztési és reform törvény" (FAIR) által biztosított új kifizetések 20%-ához. Egy másik, az Amerikai Környezetvédelmi Munkacsoport által készített tanulmány megállapította, hogy a közvetlen formában történő kifizetések 61%-a a gazdálkodók 10%-ához kerül. Keith Dittrich, az Amerikai Kukorica Termesztők Szövetségének elnöke egyszerûen fogalmaz: "A vidéki Amerika a csőd szélén áll, és ez az új törvény semmit nem tesz a kétségbeejtő tendencia visszafordítása érdekében". 1996 és 1998 között a támogatáshoz jutók felső 1%-a évente átlagosan 83 000 dollárt sepert be; ugyanebben az időben a támogatáshoz jutók fele évi 1200 dollárnál kevesebbet kapott.

Ahhoz, hogy megértsük az új mezőgazdasági törvényt, vissza kell mennünk az előző, 1996. évi nagy reformhoz, az ún. FAIR-hez. Ezt a törvényt annak idején mind demokrata, mind republikánus támogatói "Szabad a farm"-nak becézték – ma az amerikai kis farmerek "Szabad a bukás-nak" nevezik.

A WTO Uruguayi Tanácskozásának részeként elfogadott Mezőgazdasági Egyezmény szellemében az amerikai mezőgazdasági támogatások egész fundamentumát átstrukturálták. Azok, akik azt hangoztatták, hogy a mezőgazdaság különleges bánásmódot kíván, mert nem tud az egyéb termékekhez hasonlóan reagálni a piac jelzéseire, alulmaradtak azokkal szemben, akik úgy gondolták, hogy az államnak a mezőgazdaságból való kivonulása önszabályozó kereslethez és kínálathoz fog vezetni. Az alacsonyabb árak majd az export növekedését okozzák, s a farmerek is kisebb területeken vetnek majd.

Az új törvény tehát véget vetett az 1930-as években gyökerező New Deal-es termelési kontrollnak, s megszüntette a szövetségi ártámogatásokat. Ehelyett fix, de csökkenő mértékû támogatást garantált a termelőknek a 2002 végéig tartó átmeneti időszakra, amikor is érvénybe lépett volna az új piaci filozófia kérlelhetetlen logikája.

1998-ra azonban világossá vált, hogy a dolgok nem a tervezett módon alakulnak. A beígért növekedés sem az export, sem a terményárak tekintetében nem valósult meg. A 2000-t megelőző öt évben a kukorica, búza, szójabab és cirok exportja közel 10%-kal visszaesett. Az adott időszakban az árak szintén lefelé bukfenceztek, a kukoricáé 41%-kal, a búzáé 45%-kal, a ciroké 50%-kal.

A termelők hatalmas kiegészítő támogatásokhoz jutottak egyszeri kifizetés formájában – majd a rendkívüli csomagok révén erre minden évben újra és újra sor került. 1998-ban a farmereknek nyújtott "rendkívüli támogatás" elérte a 15 milliárd dollárt. 1999-ben ez az összeg 23 milliárdra emelkedett. 2000-ben további 15 milliárdot jósoltak.

Kissé bizarr módon, a Mezőgazdasági Egyezmény szellemében ezek a támogatások elfogadhatók, mivel "kapcsolatlanok", vagyis nincsenek közvetlen összefüggésben azzal, hogy a farmerek mit és mennyit termelnek. Ekképpen, érvelnek sokan, a támogatások nem interferálnak az áralakító piaci mechanizmusokkal. De ma, amikor az éves krízistámogatások magas szintjei egy hosszú távú támogatási struktúrában konszolidálódnak, az az elképzelés, mely szerint az amerikai mezőgazdaságba pumpált évi 20 milliárd dollár nincs hatással a piacra vagy az árakra, őszintén szólva nevetséges.

A kistermelők számára a végzetet elsősorban az alacsony nyersanyagárak jelentik, amelyek gyakran jóval a termelés közvetlen költségei alatt vannak, s a nyersanyag-kereskedők éppen ebből húznak hasznot. S minthogy a tulajdonosi koncentráció lényegében kizárja, hogy a gazdálkodók megválogassák, kinek adnak el, nem nehéz megérteni, hogy a mezőgazdaságnak juttatott hatalmas összegeket hogyan nyelik el a kistermelők kizárásával, az egyéb mezőgazdasági szektorok.

A legtöbb fejlett nyugati országban (Nagy-Britannia jelentős kivétel) erős a "földmûvelő közösség" ideájához és a szilárd önbizalom ehhez kapcsolódó földmívesi értékeihez való ideológiai kötődés. Ez egy mindmáig, sokszor az annak aláaknázásáért oly sokat tett nagyobb termelők és szervezeteik által is szorgalmasan táplált szemlélet. A mezőgazdaság ma a sokszor eltérő érdekek széles körét öleli fel: ugyan a termelők állítják elő az élelmiszert, de a profit a mezőgazdasági beruházási, az élelmiszer-feldolgozó, illetve a nagy és kiskereskedelmi ágazatban keletkezik. S még maguk a termelők sem egyformák: a multinacionális marketing láncokkal közvetlen kapcsolatban álló óriási iparosodott gabona és szarvasmarha bárók kevéssé hasonlíthatók a szerény forgalommal és még szerényebb haszonréssel mûködő akár sikeres kistermelőkhöz.

A baloldal mindennek ellenére hosszú-hosszú ideig vakon szemlélte a mezőgazdaságot, különösen Nagy-Britanniában. A győzelem, amelyet a Kukorica Törvények 1846-os hatályon kívül helyezése a "mezőgazdasági érdekek" elleni küzdelemben jelentett, számunkra az "olcsó élelem" politikájává, az elégtelen jövedelmi vagy juttatási szintek szubvencionálásának metódusává vált. Tehát ahelyett, hogy végiggondolnánk, pontosan mit is akarunk termelőinktől, milyen típusú és minőségû élelmet, milyen jellegû vidéket, őket hibáztatjuk a modern mezőgazdaság összes velejáró nyavalyájáért: a szennyezett élelmiszerért, a szennyezett folyókért, az állatokon elkövetett kegyetlenségekért.

Nem túl nehéz azonban körvonalazni, hogy mire lenne szükség. A megfelelő élelem megtermeléséért a termelőknek megfelelő árat kell kapniuk. Ahol lehetséges, több közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a termelők és a fogyasztók között – akár kétoldalú rendszerben, akár helyi vagy igazságos nemzeti, illetve nemzetközi kereskedelmi kapcsolatrendszerek keretei között. Szükséges a kormányzati beavatkozás – hogy garantált legyen az árstabilitás, az élelmiszerek biztonsága, a kölcsönöknek a termelők számára való elérhetősége, hogy ne kényszerüljenek az aratáskor, amikor az árak mélyponton vannak, terményeik azonnali eladására -, valamint az, hogy az új generáció anyagi szempontból is képes legyen a mezőgazdaságba való belépésre.

De mindennek jelentősége eltörpül ahhoz képest, mennyire fontos az amerikai és európai támogatási rendszerek legfőbb haszonélvezőjének, az agribusiness-nek a hatalmával szembeszállni és megtörni azt. Pusztán a piaci mechanizmusok visszaállítása nem jelent megoldást a mezőgazdaságban, miként azt a legújabb amerikai tapasztalatok oly egyértelmûen mutatják. Ez csupán felgyorsítja a máris rémisztően koncentrált szektor további koncentrálódását. Itt az ideje, hogy újragondoljuk mindezt, s szövetségre lépjünk a kistermelők támogatását és védelmét világszerte követelő kistermelői mozgalmakkal és nagyobb szervezeteikkel, mint például a Confederation Paysanne Européenne és a Via Campesina. Hallatni fogják hangjukat a WTO Mezőgazdasági Egyezményéről folyó viták jelenlegi fordulójában. Támogatásra van szükségük azokkal szemben, akik fenntartanák a status quo-t és azokkal szemben, akik "több piacot" és "kevesebb szabályozást" akarnak. Számunkra immár a szabályozás jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy megzabolázzuk az agribusiness hatalmát és megőrizzünk egy nem ipari, nem taylorizált nézetet az élelmiszer-előállításról – s természeti világunk fenntartásáról.

A 2002-es mezőgazdasági törvény nem szakít ezzel a közelmúlttal, hanem konszolidálja a közvetlen kormányzati beavatkozás mezőgazdaságból való kivonásának trendjét. Miként arra Sonia Murphy rámutat: "Egyszerûen csak kicsit átláthatóbbá teszi az amerikai politikát". Átlátható vagy sem, ez egy rossz politika – amennyiben érdekel minket az élelmiszer minősége, a mezőgazdaság természete, az állattartás minősége, a rovarirtó szerek használata, a mûtrágyák nitráttartalmának a vízutánpótlásba kerülése vagy a mezőgazdaságnak a vidékre gyakorolt általános hatása.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

A globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. A tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja – ellenben inicializálja és katalizálja. A 2040. esztendőben időjárás-jelentés csak akkor lesz, ha a TV-bemondónak csupán a jupiterlámpáktól lesz melege.

A fenti cím bizonyára szokatlannak tűnik egy társadalomtudományi, politikai, elméleti folyóirat olvasói számára. Az alábbiakban egy olyan, az egész Földgolyóra kiterjedő, ún. globális problémát ismertetünk, amely nem csak a természettudósok, de a társadalomtudományok és a politika művelői számára is érdeklődésre tarthat számot.

Nem túlzás azt állítani, hogy sokan vagyunk, akik szerint az időjárással "valami nincs rendben". A média hírei között egyre gyakrabban bukkannak fel olyan fogalmak, mint például az el Nino jelenség, az elsivatagosodás, az időjárás szélsőségesebbé válása, soha nem tapasztaltan rendszeressé váló árvizek Nyugat-Európában, globális felmelegedés stb. Cikkünkben ez utóbbi témát járjuk körül a szaktudományi szintből engedve, a teljesség igényét mellőzve.

A Föld légköri hőmérsékletének több évszázada tartó, de az utóbbi évtizedekben jelentősen felgyorsult emelkedésének magyarázatára két elmélet verseng a kizárólagosságért. Az – időben is – első elmélet szerint az utolsó jégkorszakot követő időszak, különösen az utóbbi ezer év időjárása nem tipikus, tranzlens állapotban van. Ennek természetes következménye a klíma fokozatos lassú felmelegedése. Ezt a több száz éve tartó megfigyelések is igazolják.

Az Alpok gleccsereiről készült régi festmények és fotográfiák mellé téve az azokról készült mai fényképeket, a tendencia szembetűnő: jól látható a jég visszahúzódása. Az utóbbi évek alatt azonban a folyamat feltűnő mértékben felgyorsult. A szaktudományok kutatásai az emberi tevékenység szerepét mutatták ki.

A másik elmélet erre alapozza megállapításait, miszerint a globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. Az igazság ezúttal is "középen" van.

Mindkét elmélet igaz, de tény, hogy a másodiknak említett jelenség nagyságrenddel múlja felül a természetes, ám lassú folyamatot. Felmerül a kérdés: képes-e az emberiség egyáltalán megváltoztatni, különösen nagymértékben a Föld éghajlatát? A témát ökológiai vonatkozásban nem ismerő szakember elénk tárja számításait, melyben kimutatja, hogy a világ teljes energiatermelése is kevés ahhoz, hogy a Föld középhőmérsékletét akár egy tizedfokkal is emelje. Rámutat arra, hogy a Föld minden négyzetmétere nagyjából egy kilowatt hőenergiát kap a Naptól. Ezt az energiamennyiséget az emberiség energiatermelése meg sem tudja közelíteni.

Mindezen számítások helyessége ellenére Földünk középhőmérséklete a század eleje óta mintegy két és fél fokot emelkedett. A hőmérséklet emelkedése és az ipari tevékenység növekedése között tehát (ma ezt már bizonyítani is tudjuk) kétségtelen az összefüggés.

A paradoxon nyomban érthetővé válik, ha tekintetbe vesszük: a tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja, ellenben inicializálja és katalizálja. Az energiát a Nap biztosítja.

Engedjék meg, hogy a fentieket egy szemléltető példán mutassam be. Képzeljünk el egy üvegházat, amelynek számos üvegtáblája – szellőzési üzemmódban – nyitva áll. Napsütésben, de téli hidegben nagyfűtőteljesítmény szükséges a kellő hőn tartáshoz. A sok tucat kilowattos fűtés helyett elegendő mindössze "néhány W-os" beavatkozás a nyitott üvegtáblák visszazárása képében, hogy az immáron zárt légterű üvegházban a Nap – nagyságrenddel nagyobb energiájával – kellemes meleget biztosítson, a fűtést akár ki is kapcsolhatjuk.

A hasonlat megválasztása nem véletlen. A Föld légkörének felmelegedéséért az ún. üvegház hatás felelős. A hatás mechanizmusa sok vonatkozásban – sokkal többen, mint gondolnánk – hasonló az üvegház működéséhez.

Akik télen napsütéses időben jártak fűtés nélküli üvegházban, rendszerint meglepődtek az ott uralkodó nem várt magas hőmérséklettől. Ennek oka az egyirányú hőtranszport. Az üveg átengedi a Nap sugárzásának számos nagyenergiájú összetevőjét, amelyek a talajban elnyelődve hővé alakulnak. Az üveg – fizikai tulajdonsága következtében – a hősugarakat viszont nem engedi át ilyen mértékben. A hő nagy része "csapdába kerülve" és halmozódva melegíti fel oly nagy mértékben a belső légteret. A hőmérséklet természetesen nem nő a végtelenségig: a külső és belső hőmérséklet alkotta hőfeszültség növekedése, a szilárd határoló elemeken vezetéssel átszivárgó hőmennyiség következtében beáll a hőegyensúly.

A folyamat bolygóméretű kialakulásának vagyunk tanúi. Az üvegfelületnek a légkör felel meg, a szelektív szűrőhatást a légkör széndioxid tartalma biztosítja. A széndioxid (továbbiakban CO2) koncentráció növekedése természetesen az üvegház hatás erősödését, azaz a fokozottabb felmelegedést eredményezi.

Bolygónk őslégköre kezdetben nagymennyiségű vízgőzt és CO2-t tartalmazott. Az ennek következtében kialakuló magas hőmérséklete a magasabbrendű életformációk kialakulásának nem kedvezett. A kevésbé forró helyeken létrejövő kékmoszattelepek a CO2 gázt – a mai növényekkel azonos módon – testük felépítésére használva, évmilliók alatt jelentős mennyiséget kötöttek le. Az üvegházhatás csökkenése következtében alacsonyabb hőmérsékleten beálló hőegyensúly lehetővé tette a magasabbrendű fajok kialakulását. A légköri CO2 második nagymértékű csökkenése a karbon kréta kori, nagykiterjedésű erdőségek óriási CO2 felvételének következménye.

A hőmérséklet újabb csökkenése – kisebb párolgás eredményeként – a légkör vízgőztartalmát is kisebb koncentrációra szorította le. Ezzel a légkör átlátszóvá vált és kialakult a légkör mai "arculata". Századunk elején a légkör CO2-tartalma 293 ppm volt. Napjainkban ez az érték 27%-kal nagyobb az előzőnél: 373 ppm. (1 ppm megfelel a teljes térfogat egymilliomod részének. Így 1 térfogatszázalék megfelel 10 000 ppm-nek).

A széndioxid-koncentráció változása évente 1.5 ppm és növekvő tendenciát mutat. A világ tüzelőanyag-felhasználása következtében évente kb. 20 milliárd tonna CO2 jut a légkörbe. A növényvilág ennek a mennyiségnek ma már csak valamivel kevesebb mint a felét tudja lekötni. A lekötött mennyiség részaránya egyre csökken. Ezért nem csak a növekvő CO2-emisszió a felelős, hanem az aktív növénytakaró módszeres irtása is. Gondoljunk csak a trópusi esőerdők felégetésére (termőföld nyerése céljából).

A vizsgált paraméter növekedésének jellege exponenciális. Az ember – evolúció által kialakult – érzékelési képessége alapvetően a lineáris változások megértésére alakult ki. Jelentősen leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk: a mindig ugyanannyival és nem a mindig ugyanannyiszoros változás megértésére kondicionált.

Az exponenciális változási tendencia helytelen értelmezés csapdájának szemléltetésére lássuk az alábbi példát: adott egy tó, a vízfelszínen egy lótusz virágzik. E lótusz olyan fajta, melynek példányai – osztódással – naponta egy új példányt hoznak létre. A tó felülete akkora, hogy a jelenlegi egy szál virág harminc nap után már az egész vízfelületet elborítja. Tudjuk, hogy a lótusz levele eltakarja a víz alatti élővilág elől a napfényt és akadályozza a légcserét. Szándékunk az, hogy ezt megakadályozzuk olymódon, hogy a növény ritkítását akkor kezdjük el, amikor az a tó felületének csak a felét foglalja el. Kérdésünk: hányadik napon kell a fenti feltételek esetén a munkálatokat megkezdeni. A helyes válasz megdöbbentő: a huszonkilencedik napon. Vegyük észre, hogy már csak mindössze egy nap áll – a harmincból – rendelkezésünkre. Más megfogalmazásban: a harminc napból huszonnyolcban nem tettünk semmit, mert a helyzet "nem volt súlyos". Nem volt súlyos?

Az első világméretű környezetvédelmi tanácskozáson (Riói konferencia) a fejlődő országok 75 milliárd dollár segélyt kértek a leggazdagabb vezető államoktól. A kért összeg nagysága nem éri el az USA éves katonai kiadásainak egynegyedét sem. A fejlődő országok nem képesek saját iparukat környezetkímélő technológia alkalmazásával fejleszteni. Számukra a hátrány csökkentése, az új beruházások is elviselhetetlen terhet jelentenek. A segély folyósítása egy világméretekben jelentkező új környezetszennyezést előzne meg. Ez a segélyt folyósító országok kilátásait is javítaná. Az iparilag fejlett országok válasza egyértelmű nem volt. A kérést azzal az indokkal utasították el: a probléma még nem olyan súlyos. Emlékszünk még a lótusz hasonlatra? És még nem is említettük a probléma legsúlyosabb összetevőjét! A CO2-emisszió felére csökkentése hosszú távon megoldaná gondjainkat, mert – amint azt korábban láttuk – a természeti környezet képes lekötni. Az intézkedést elodázva már nagyobb mértékű csökkentés szükséges. Azt gondolhatnánk, a környezetszennyezés akár még tovább is folytatható, legfeljebb teljesen visszafogjuk a tüzelőanyag felhasználást akár alternatív energiaforrás felhasználásával. Ez az út nem biztos, hogy járható! A hőmérséklet egyre gyorsabb növekedése esetében járulékos CO2-felszabadulás indul be, amelynek mértéke felülmúlhatja az emberi tevékenység következtében előállt emissziót. Az óceánok vizében oldott, valamint a karbonátkőzetekben megkötött széndioxidról van szó. Ezek megkötőképessége erősen hőmérsékletfüggő. A hőmérséklet növekedésével egyre gyorsabbá válik a CO2 felszabadulása, ami az így erősebbé váló üvegház hatás következtében még gyorsabb hőmérséklet növekedést generál, aminek következménye a még gyorsabb CO2-felszabadulás, aminek következtében… és így tovább. A folyamat eredménye az, hogy az atmoszféra hőfoka láncreakciószerűen "megszalad". A pozitív visszacsatolású folyamat végén a hőmérséklet eléri a napsugárzásból levezetett energiamérleg szerinti 200 Co-ot. Ezen a hőfokon bolygónkon többé nem lesz folyékony halmazállapotú víz. Ez a földi élet végét, vagy legyünk optimisták – újrakezdését – jelentené.

A vázolt hőmérsékleti viszonyok mellett a napsütés is elavult fogalommá válna. Az óceánok teljes vízkészlete a légkörbe kerülve azt teljesen átlátszatlanná tenné. A földi viszonyok lényegében a Vénusz bolygónak felelnének meg. A sűrű és összefüggő felhőtakarójú Vénusz felszíni hőmérséklete 650 Co. Átlátszó légkör esetén ez mindössze 40-60 Co lenne. Az átlátszó, vagyis kis vízgőz és CO2 tartalmú atmoszféra lehetővé teszi a hőfelesleg világűrbe történő visszasugárzását alkalmasint az éjszakai félgömbön. Érdekességként megemlítjük, hogy az emberiség távolabbi tervei között szerepel a Vénusz bolygó lakhatóvá – vagy talán inkább csak kutathatóvá – tétele szuperellenálló kékmoszatok betelepítésével.

A kis kozmikus kitérő után nézzük meg, hogy a "lótusz növekedése" hányadik napon tart?

A karbonátkőzetek CO3-CO2 hőegyensúlyi görbéjéből kiszámítható, hogy a földi légkör – az 1900. évhez viszonyítva – kb. 5 Co-ot melegedhet a "megszaladás" veszélye nélkül. Az említett intervallum körülbelül felét már kimerítettük. Ha a folyamat ellen nem teszünk semmit, úgy 2040 után már nem is tehetünk semmit. Ha a kritikus szintet nem érjük el, a folyamat megfordítható. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy addig nem romolhat a helyzet egyéb vonatkozásban.

A Föld középhőmérsékletének mindössze egy fokkal való jövőbeni emelkedése a trópusi területeken mintegy százmillió ember halálát jelentené (ne felejtsük el: közép- és nem maximális hőmérsékletről van szó!). Így addig is folytatódik a sivatagi zóna terjedése, a szél sebességének – megnövekedett hőmérsékletkülönbség hatására bekövetkezett növekedése stb.

Ma már hazánk is "büszkélkedhet" olyan területtel, amely több mint egy évtizede nem kap csapadékot és megszűnt mindennemű életjelenség. Ezt szaknyelven elsivatagosodásnak nevezik.

Mi tehát a teendő? A szükséges intézkedéseket nem kell "feltalálni", azok ismertek. A végrehajtást egyelőre politikai és profitérdekeltségi szempontok gátolják. Globális probléma csak globális összefogással küzdhető le. A nehézségeket jól szemlélteti az alábbi néhány – csak címszavakban – kiragadott minimális feltétel.

• Új világrend kialakítása (az Észak-Dél viszony gyökeres átalakítása).
• A profitcentrikus gondolkodásmód korlátok közé szorítása.
• Az emisszió csökkentése (alternatív energiaforrások, közlekedés jobb szervezése).
• Helyes szemléletmód oktatása, elterjesztése stb.

De mindezek már külön cikket igényelnének.

Végezetül próbáljuk meg a címben feltett kérdésre megadni a választ. A 2040. esztendőben időjárás minden bizonnyal lesz. Időjárásjelentés azonban csak abban az esetben, ha a TV bemondónak kizárólag a jupiterlámpáktól lesz melege.

Sokan sokféle bűnbakot találtak már az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájára. A Prestige olajszállító tanker "balesete" azonban nem véletlen volt, hanem a szabályozatlan – laissez-faire – gazdasági globalizáció rendszeréből fakadó, szükségszerű következmény, ami bármikor megismétlődhet.

A "laissez-faire"-baleset

 

A zöldeket gyakran vádolják azzal, hogy indokolatlanul pesszimisták a környezeti katasztrófákkal kapcsolatban. Példának okáért, éppen ma kaptam egy barátságtalan emailt egy választótól, melyben azt állítja, hogy a globális felmelegedés a zöldek konspirációja. A Spanyolország partjainál történt katasztrófa azonban valóságosabb már nem is lehetne.

Hektárnyi újságoldalon foglalkoztak már a Prestige kettétörése és elsüllyedése által okozott humán és környezeti borzalmakkal. Zöldpárti képviselőként engem inkább a katasztrófát súlyosbító politikai és gazdasági megelőző borzalmak foglalkoztatnak. Csakis úgy lehet reményünk egy újabb katasztrófa megelőzésére, ha ezekre a gyökér-okokra koncentrálunk.

A Prestige-katasztrófa egyetlen igazán fontos tényezője a globalizáció politikai gazdaságtana. Ki vagy mi mást okolhatnánk? A fülöp-szigeteki legénységet? Görög kapitányukat? A spanyol mentő hatóságokat? A londoni, moszkvai vagy svájci mellékutcák irodáiban dolgozó középkádereket? Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi jogászoknak, akik most összedugják a fejüket, sok munkájukba kerül majd, amíg megtalálják a bűnbakot. De azzal, hogy a láncolat egyetlen szemére összpontosítunk, nem fordíthatjuk vissza az idő kerekét.

Sem a jogászok, sem a moralisták nem fognak örülni az igazságnak. A fenti résztvevők közül mindannyian szerepet játszottak a katasztrófában, de valójában mindannyian hibásak vagyunk abban, hogy hagyjuk, hogy (többnyire választott) politikusaink az üzleti világ és a pénzügyi piacok rövidtávú prioritásait mindannyiunk hosszútávú gazdasági, társadalmi és környezeti szükségletei elé helyezzék. Ennek a tendenciának az elmúlt körülbelül egy évtizedben tapasztalt globalizálódása az, amit én felelősnek tartok a Prestige sorsáért.

Kormányaink a felelősek azért, hogy konzisztensen kiszolgálják a határokon átívelő üzleti életben egyre inkább laissez-faire szemléletű megközelítést sürgető vállalati kívánalmakat, és kibúvókat alkotnak, illetve konzerválnak, amelyek oly sok iparág oly sok kulcsszereplője számára teszik lehetővé, hogy kibújjanak a vizsgálatok és szabályozások alól.

Vajon még hány Prestige hajózik a nyílt tengereken az FOC (Flags of Convenience) zászlai alatt nemzetközi legénységével, kétes terhet szállítva egyik adóparadicsomból a másikba?

A környezetvédő szervezetek gyorsan feltérképezték, hogy – a Friends of the Earth nevű szervezet szavaival – a Prestige-sztori miképpen "tükrözi a vállalati globalizáció horrorisztikus működésének legrosszabb sajátságait".

A Prestige-katasztrófában érintett nemzetek névsora Ki kicsoda?-ként mutatja be a gazdasági globalizáció legnagyobb haszonélvezőit és áldozatait. A hajó legénysége fülöp-szigeteki, a kapitány görög volt, a hajó egy görög hajózási kartell által kezelt libériai cég tulajdonában volt, s egy brit bróker jegyeztette be a Bahamákon. Az olaj, amelyet Litvániából szállítottak Szingapúrba, egy svájci központú, orosz anyavállalat tulajdonában lévő, Gibraltárban működő cég tulajdona volt.

2002 februárjában az Európai Bizottság olyan új, szigorúbb irányelveket javasolt az olajszállító hajók minimális standardjainak tekintetében, amelyek távol tartották volna a Prestige-t a galíciai partoktól. A közvetlenül megválasztott Európa Parlament támogatta a javaslatokat. A szimpla hajótestű járműveket 2005-ig vagy 23. szolgálati évük letelte előtt (a korábban elérkező időponthoz igazodva) meg kellett volna erősíteni egy újabb hajótesttel, ellenkező esetben kitiltották volna őket az EU-s vizekről. Minthogy az egytestű Prestige a katasztrófa idején már 26 éve szolgált, a tiltás hatálya alá esett volna.

A hajózási és pénzügyi piac intenzív lobbizásának hatására azonban az EU-kormányok felvizezték a javaslatokat, s a nem biztonságos egytestű tankerek használhatósági idejét kiterjesztették 28 évre. A Prestige így folytathatta működését.

Nagyon szép most a spanyol és egyéb kormányoktól, hogy sürgetik ezen hajók azonnali kitiltását, de erre nem egészen egy évvel ezelőtt már lehetőséget kaptak, akkor azonban nem éltek vele. Azért nem, mert hajlandóak voltak arra, hogy a hosszútávú fenntarthatósággal szemben a rövidtávú profitot részesítsék előnyben. Ez még tisztán financiális mércével mérve is bolondság. Még senki nem tudja, hogy mi lesz a katasztrófa végső költsége, de abban biztosak lehetünk, hogy a kompenzáció elégtelen lesz, s hogy azt elsősorban az európai adófizetők, nem pedig a kormányzati partnereik által patronált, és a rövidtávú szemléletből hasznot húzó iparágak fogják megfizetni. Ne feledjük, ez maga a működő gazdasági globalizáció.

A szabályozásnak mindenek felett a hasonló katasztrófák megelőzését kell szolgálnia. Az egytestű hajók és az egyéb szállítási szektorokban jelen lévő megfelelőik kitiltása alapvetően fontos. Az Európai Unió Miniszteri Tanácsa kihagyott egy ilyen lehetőséget. Több időt nem szabad elvesztegetni.

Ha van valami pozitívuma ennek a katasztrófának, az csakis az agyafúrt iparági praktikák kivédését szolgáló szabályozás megalkotására irányuló felbuzdulás lehet. Ahhoz, hogy ez realizálódhasson, az európai kormányoknak meg kell érteniük, hogy senkinek nem érdeke a rövidtávú profitszerzést támogatni a hosszútávú stabilitással és fenntarthatósággal szemben. De még ez is csak a kiindulópont lehet.

A vállalati kultúra és az adóparadicsomok, illetve a Flags of Convenience homályos hálózatainak radikális felülvizsgálatára van szükség. A gazdasági globalizáció nem "elkerülhetetlen" s nem "tény", hanem egy katasztrófa. A következményei ma Galícia partjait mossák. Hol tűnnek föl legközelebb?

 

Caroline Lucas

 

***

 

Több mint presztízsveszteség

 

A hajózás főszereplő a hírekben, és Európa szeme a lepusztult galíciai partokat figyeli. De mennyi ideig, s vajon lesz-e hasonló érdeklődés a nem olajszállító hajókon véget érő sok-sok élet iránt?

Felejtsük el a dupla és szimpla testű hajókat, felejtsük el még a bajba jutott hajóknak nyújtott menedék kérdését is. A Prestige csak a legutóbbi példája egy sokkal nagyobb problémának. Az elavult, sokszorosan szervizelt Prestige-nek az év ezen időszakában soha nem lett volna szabad ott lennie, ahol volt. Ami mégis oda helyezte, az egy rendszer, amely többre tartja a költségleszorítást és a kereskedelmi titoktartást a számadási kötelezettségnél.

A hajózás volt az első globalizálódott iparág – egy olyan iparág, amelyre az élet szinte minden kényelmi és szükségleti szempontjából szükségünk van. De ezt az iparágat a titkolózás és csalárdság kultúrája jellemzi. Mivel versenyelőnyt biztosít a semmivel sem törődő cégeknek, bünteti a legénység és a környezet védelmével törődő hajótulajdonosokat. A hajózás titokkultúrája azt jelenti, hogy amikor egy rendkívül veszélyes hajó elsüllyed, a tulajdonosok a cégtábla mögé bújhatnak, amely minden hajót külön vállalattá tesz, olyan vállalattá, melynél aztán a tulajdonosok csődöt jelenthetnek (természetesen a biztosítói kifizetések bezsebelése után), sokszor eleve lehetetlenné téve a legénység és családjaik kompenzációs igényeinek kielégítését. A tulajdonosok aztán folytathatják az üzletet többi hajójukkal.

Közvetlen kapcsolat van a hajótörések és a hajókon lengedező zászlók között. A FOC-országok különösen rosszul teljesítenek. Ezek a nemzetek külföldi működtetőknek adják el az ország nevének használati jogát. A hajók a FOC-országok szuverén területévé válnak, melyek jogilag felelősek a tengerjárók és azok legénységének biztonságáért. De azok a nemzetek, amelyek átvállalják ezt a felelősséget, súlyosan veszélyeztetik a többi ország üzleti érdekeit.

Tavaly 155 hajó tűnt el. Hivatalosan 306 haláleset történt, de nehéz megmondani, hogy valójában hány tengerész halt meg, mivel a tengereken történt legtöbb balesetet valószínűleg nem jelentik. 1997-ben a Cardiff Egyetemen működő Tengerészek Nemzetközi Kutatóközpontja (Seafarers' International Research Centre) évente 1393 és 2354 közöttire becsülte a tengereken történt halálesetek számát.

A dolog iróniája, hogy a fenti visszaélések megelőzését szolgáló mechanizmusok már léteznek. A baj forrása nem a szabályozás hiányában, hanem a végrehajtás hiányában keresendő.

Az elmúlt évben a Nemzetközi Szállítmányozási Dolgozók Szövetsége (International Transport Workers Federation, ITF¹), a Greenpeace és a WWF petícióban fordult Kofi Annanhoz, közbenjárását kérve annak érdekében, hogy az ENSZ Nemzetközi Tengeri Szervezetének (International Maritime Organization) mind a 160 tagországa tartsa be ezeket a szabályokat.

Az ITF így nyilatkozott: "Összehangolt fellépést sürgetünk a színvonaltalan hajózás és praktikák kiküszöbölése érdekében, fellépést, mely megköveteli a hajózási iparág átláthatóvá és elszámoltathatóvá válását, a szabályozások megfelelőbbé tételét és mindenekelőtt betartatását, valamint azt, hogy a különösen könnyen sebezhető tengeri és partközeli területek védelme figyelmet kapjon."

A helyzetbemérés talált. A Prestige okozta környezeti katasztrófa visszhangja azoknak az emberi tragédiáknak, amelyek újra és újra megtörténnek, amikor egy-egy kiszolgált, rozsdaette teknő kettétörik, megtelik fagyos vízzel és elsüllyed. Másrészt tökéletesen elkerülhető lett volna. Ha majd létrehozunk egy olyan kultúrát, amely a tengerészek életét is oly nagyra értékeli, mint a tengeri madarak foto- és telegénebb szenvedését, akkor talán a környezeti károk és a megelőzhető halálesetek mostani diadalmenete is véget ér.

 

David Cockroft

 

A cikkek forrása a londoni Red Pepper.

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

Jegyzet

1 Az ITF egy globális szakszervezeti szövetség, amely 137 ország 604 szakszervezetének 656 750 tengerészét képviseli.

A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. A versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A logikus alternatíva: a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus.

Ahogy Ön ezt a tanulmányt olvassa, már bizonyára gondolkodott a globalizáció fenyegetéséről, hogy az fájdalmas alkalmazkodást követel Öntől és gyermekeitől. A közbeszédet a “neoliberalizmus”, a “privatizáció” és az “angol–amerikai konszenzus” szlogenek uralják, közben pedig a nagy multinacionális cégek külföldre viszik a termelést, hogy a rosszul fizetett munkaerőt, a környezetszennyező technológiákat, a korrupt politikai rendszert és az alacsonyabb adókat kihasználják. A multik “anyaországaiban” növekszik a munkanélküliség és a szegénység, miközben a csökkenő nyugdíjak és közösségi szolgáltatások is rontják az életszínvonalat. Az önmegerősítő tendenciák miatt jogosnak tűnnek ezek az aggodalmak. A globális szerelőszalag átalakította a termelő- és a fogyasztóterületeket. A változások sebessége és iránya sok embert nyomorba dönt, és csak keveseket tesz gazdaggá, de az alkalmazkodás mindenkitől embertelen erőfeszítéseket követel. Mindez az új, minden korábbinál hatékonyabb és rugalmasabb világgazdaság felépítésének nevében történik. Kevesek (remélt) nyeresége igazolja a többség áldozatvállalását.

A “vadállat gyomrából” írunk Önnek, nézőpontunk különbözhet az Önétől. Az a benyomásunk, hogy a globális gazdasági rendszer radikálisan megváltozik. Ha igazunk van, ideje újragondolnunk az előrehaladó globalizációt kezelő stratégiánkat. Az Egyesült Államok által az elmúlt 30 évben fenntartott világgazdasági rend szabályait újraírják. Erővel tartják fenn a szabadkereskedelmet, a szabad tőkeáramlást, a dollárt mint világpénzt és az USA politikai és gazdasági vezető szerepét – mégis egyre inkább megkérdőjeleződnek. Az ebből következő bizonytalanság és feszültség háborúkban, kereskedelmi csatározásokban, ENSZ-vitákban és külpolitikai összeütközésekben nyilvánul meg. A vélt közös érdekek gyengülése a tömbök közötti és azokon belüli kapcsolatok zavarához vezet. Kelet-Ázsia (Kína vezetésével), Európa (az EU vezetésével) és más globális régiók küzdenek a rájuk rótt követelmények ellen. Új érdekek és ellentétek tűntek fel az Irak miatti nézeteltérések során. A gyenge világgazdaság és az USA nyers hatalmi törekvései mindenkit fenyegetnek. A régi világrend egyre kevésbé elégíti ki szereplőit – a mélyreható változások a folyamatok megértését és új utak keresését sürgetik.

A szabadkereskedelem lendülete elveszett. Gazdasági válságok sora tört elő, különösen 1997–98 óta. Japán második évtizede szenved a gazdaság gyengeségétől, miközben Kína válik a világ első számú termelőjévé. Az eurózóna, az Egyesült Államok és a világ többi része a javak és szolgáltatások iránti elégtelen kereslet, a túlzott (romboló) piaci verseny, valamint az általános politikai és gazdasági bizonytalanság terhe alatt botladozik. A világméretekben deregulált pénzügyi rendszer (részvények, kötvények, származtatott pénzügyi termékek és valuták) vadul pörög, szédítő sebességgel emel mennybe vagy juttat pokolra. Egész régiók és iparágak omlanak össze, mások megragadják a tünékeny jólétet. Az egyre olcsóbb termeléssel és elégtelen kereslettel jellemezhető, az egekbe szökő adóssággal is csak időlegesen fenntartható globális rendszer világszerte óriási nyomás alatt tartja az államokat és a dolgozó tömegeket. A harmadik világban süllyed az életszínvonal, a helyi és a globális egyenlőtlenség egyre nő, az amerikaiak fogyasztási színvonalát az eladósodás biztosítja, és Európa küzd az állandósuló munkanélküliséggel.

A (többé-kevésbé) együttműködésre épülő nemzetközi kapitalista rend – a “régi globalizáció” – felbomlik, és új lép a helyébe. Az Airbus és a Boeing közötti küzdelem jó példáját adja a folyamat vállalati oldalának (a gyorsan felzárkózó Airbus a fontos kormányokat maga mögött tudó Boeinggel áll szemben). Új államok és szövetségeik vesznek részt az egyre keményebb versenyben, és állítják egyre komolyabb kihívások elé Amerikát vezető szerepének fenntartásában. Az EU, Kína, Oroszország és India egyre inkább csak önérdekét követő szereplőnek tartja az Egyesült Államokat, mely figyelmen kívül hagyja az ő szükségleteiket. Kína, India, Oroszország, az EU, Brazília és az Egyesült Államok szövetségesekért és előjogokért versengenek. Az Afrika, Kelet-Európa, Közép-Ázsia vagy a Közel-Kelet feletti befolyásért folytatott küzdelmek csak ennek legnyilvánvalóbb példái.

Kína, az EU és más regionális hatalmak növekvő gazdasági ereje az évek óta gazdasági nehézségekkel küzdő Egyesült Államokat külpolitikájának radikális megváltoztatására kényszerítette: egyedüli világhatalmi státusát és atomarzenálját használja gazdasági dominanciájának fenntartására és riválisai féken tartására. A 2001. szeptember 11-ét követő hazai hisztériát pedig a Bush-rezsim a vég nélküli “terrorizmus elleni háború” támogatásának fenntartásához aknázza ki. A Pax Americana kiterjesztésének terve irritálja és aláássa a kialakuló új tömböket, amelyek maguk is a zavaros nemzetközi helyzet kihasználására törekednek. Már szeptember 11-e előtt is felfedezhetők voltak a zavar jelei. A feszültség olyan különböző kérdésekben tört felszínre, mint a banán, az acél vagy a genetikailag módosított élelmiszerek kereskedelme, a Nemzetközi Büntetőbíróság felállítása, a kiotói vállalások betartása vagy az ENSZ szerepének eltérő felfogása. A konfliktusok az iraki invázióval és megszállással váltak igazán hevessé. Az egyes nemzetek újragondolják és újraorientálják kül- és belpolitikájukat, hogy alkalmazkodjanak a nemzetközi gazdaságban tapasztalható egyre ádázabb versenyhez és a csökkenő együttműködési hajlandósághoz.

A 2003 februárja óta nyilvánvaló nemzetközi ellenszenvvel figyelt Egyesült Államok külkapcsolatai folyamatosan romlanak. Ellenséges (hivatalos és nem hivatalos) lépésekkel igyekeznek megbüntetni Franciaországot, Németországot és az USA iraki háborúját ellenző más államokat. Félreérthetetlenül fenyegető szándékkal nevezték át például a sült krumplit (french fries) “szabadságkrumplira” (freedom fries) a Capitolium (a kongresszus épülete) büféjében – az első világháború hasonlóan felfokozott hangulatában nevezték át az amerikaiak a német savanyúkáposztát (sauerkraut) “győzelemkáposztára” (victory cabbage). Ez a groteszk nyelvi játék sajnálatosan pontos képet ad arról a paranoiás és veszélyes környezetről, ahol még a sült krumpli is “vagy velünk van, vagy ellenünk”.

Hátborzongató párhuzam vonható a jelenlegi és az első világháborút megelőző helyzet között. A vörös veszedelem emlékének gyors fakulásával alternatíva nélkülinek tartják a kapitalizmust. Ugyanez történt az első világháború előtt is: a terjeszkedés szükséglete meggondolatlanul véres háborúba sodorta a nagy nemzeteket. Ma is erősödik a versengés a kapitalista államok között, ahogy az eltérő stratégiát követő tömbök viszonya egyre barátságtalanabbá válik. Az Egyesült Államokba látogató külföldiek hamar megtapasztalják ezt, amikor ujjlenyomatot vesznek és fényképet készítenek róluk a Belbiztonsági Minisztérium ügynökei.

A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. 2003 júliusában a Bush-adminisztráció bejelentette, hogy felfüggeszti katonai segítségnyújtását majd két tucat állam számára, melyek nem ajánlottak fel előzetes amnesztiát az amerikai haderő által a jövőben esetlegesen elkövetendő háborús bűnökre. Az USA és az EU közötti kereskedelmi csatározások élesebbekké váltak, a GATS (Általános Szolgáltatáskereskedelmi Egyezmény), OECD, G8, WTO és a Párizsi Klub találkozóin tapasztalható nézetkülönbségek elmérgesedtek. 2003 júniusában India és Kína miniszterelnökei történelmi megállapodást írtak alá, hogy az Egyesült Államok politikája által támasztott kihívásokkal szorosabb gazdasági és politikai kötelékek kimunkálása révén szálljanak szembe. 2003 júliusában az USA által forszírozott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) ellensúlyozására a karibi országok saját közös gazdasági térség kialakítása mellett döntöttek. Újabban Brazília próbálja feléleszteni a Mercosurt, a dél-amerikai államok gazdasági szövetségét, hogy annak segítségével állhasson ellen hatalmas, beavatkozás párti északi szomszédjának. Kelet-ázsiai központi bankárok, közgazdászok és állami hivatalnokok párbeszédet kezdtek a helyi tőke Amerikába áramlásának visszafogásáról és a dollár mint tartalékvaluta alternatívájáról. A Közel-Keleten az erős Amerika-ellenes érzelmek bojkottok meghirdetéséhez és a dollár euróra cseréléséhez vezethetnek. Az EU bővítési és valuta-, valamint gazdaságerősítési törekvései miatt egyre mélyül az amerikai érdekekkel való konfliktusa. A regionális és világhatalmak befolyási övezetek kiépítésére törnek, de ez egy “nulla összegű játék”. Versengő regionális és globális gazdaságok alakulnak ki: a saját övezetükön belül mind próbálják a területet és a termelést konszolidálni, többet és többet megragadni, aztán a fennhatóságuk alá vontakból kipréselni a terjeszkedés költségeit (aminek Amerika iraki politikája a legtisztább példája).

Egy másik történelmi párhuzam is adódik: az első világháború után Európa kapitalista államai együttműködésre épülő világgazdasági rendet próbáltak létrehozni. Az 1920-as évek válságai törték össze ezt az álmot. A globális gazdasági visszaesés gyorsan aláásta a kooperációt, és vad versengést eredményezett. Két szemben álló tömb – az angol–francia–amerikai–orosz és a német–olasz–japán – alakult ki, ami a második világháború katasztrofális pusztításához vezetett. A múlt században tehát a kooperációra alapozott világgazdasági rend belső ellentmondásai kétszer vezettek túlzott versengéshez. A kommunizmussal szemben átmenetileg felmutatott egység felbomlásával újra a kapitalista világgazdaság versengő énje kerül előtérbe. Ennek azonban nem kell harmadik világháborúhoz vezetnie – bár a CIA volt igazgatója, James Woolsey már a negyedik világháború kezdetéről beszél (ő a hidegháborút tartja a harmadik világháborúnak).

A szakszervezeteknek, aktivistáknak és vállalatoknak ennek megfelelően kell elképzeléseiket és programjaikat alakítaniuk. A régi típusú globalizációnak vége. Haláltusáját közvetítik az éjszakai híradók és megírják az újságok. A változás megrázza a munkások, vállalatok, szakszervezetek, politikai pártok, aktivisták és államok számára ismerős világot. Akik ezt nem ismerik fel és nem tudnak alkalmazkodni hozzá, kellemetlen meglepetésekkel szembesülhetnek, melyek céljaik elérését, sőt talán túlélésüket is veszélyeztetik.

A kapitalisták és kormányaik mindinkább veszélyes, kihívásokkal teli helynek láttatják a világgazdaságot. A köztük dúló gazdasági háború a tömböket belső fejlesztési programokra és önérdekkövetésre kényszeríti. Egy erős, életképes birodalom megteremtése lett a tömbök célja a “hatékonyságot és jólétet maximalizáló” egyetlen, globális gazdasághoz kapcsolódás helyett. A tömbökön belül emiatt az államhoz és a nagyobb egységhez való hűség vált elsődlegessé a vállalkozások, szakszervezetek és állampolgárok számára, a domináns vállalatok és kormányok pedig e hűség saját érdekeiknek megfelelő definiálására törekednek. “A túlzott versenyt támasztó globális gazdaság nyers valósága” tehát alacsonyabb béreket és nyugdíjakat, csökkenő színvonalú állami szolgáltatásokat, a tőke kedvezőbb adóztatását és engedelmességet követel. Magasabb védelmi költségvetés és vállalati támogatások szükségesek a “nemzeti biztonság” eléréséhez. A katonai kiadások és a tömb fenntartásának költségei az egyéb állami kiadások csökkentéséhez vezetnek. Ugyanez az érvelés támasztja alá – a “felforgatónak” bélyegzett bírálatok elhallgattatása érdekében – a politikai és polgárjogok drasztikus szűkítését. Az állami és vállalati követelések ellenzőit árulónak nevezik és durván elnyomják. A fenti törekvések természetesen az Egyesült Államokban a legszembetűnőbbek.

Bush kész idejekorán demonstrálni az USA gazdasági és katonai erejét, megvásárolni a gyengébb államok támogatását és ellenőrzés alatt tartani a hazai történéseket. Az iraki háború és megszállás adta meg az alaphangot. Várható-e, hogy a világ többi része tovább küzd az együttműködésre és szabadkereskedelemre épülő, egyre gyengülő nemzetközi gazdasági rend fenntartása érdekében, amelyet az az Egyesült Államok vezet, amely megváltoztatta elképzeléseit és egy új, teljesen más globalizációra törekszik? És vajon e várható globális gazdasági összeütközéseknek a munkások, haladó értelmiségiek és környezetvédők politikailag irreleváns, csendesen szenvedő alanyai lesznek csupán?

Az Európai Unió, Oroszország, Kína, Latin-Amerika és sok nemzet lassan az amerikai stratégiaváltáshoz igazítja lépéseit. Várható, hogy a versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A kérdés tehát: mit tegyünk? Az együttműködésre épülő világgazdaság áldozatainak és ellenfeleinek meg kell érteniük a kialakuló új szakaszban rejlő kockázatokat és szenvedést. A politikai és gazdasági vezetők hűséget várnak el tőlük; mások az együttműködéshez való visszatérést javasolják majd – de sem a régi, sem az új típusú globalizáció nem szolgálja a tömegeket.

Mi szolgálhatná az ő érdekeiket és egyesíthetné őket? Szerintünk a válasz csak egy teljesen új, eltérő nemzetközi rend lehet: egy olyan rend, amely (1) a stabilitás, gazdasági és politikai demokrácia és élhető környezet iránti emberi szükségleteknek rendeli alá a multinacionális vállalatok és partnerállamaik igényeit, és (2) véget vet a kizsákmányolásnak. A kapitalizmus keretében most sem sikerült fenntartani az együttműködésre épülő nemzetközi gazdasági rendet. A logikus alternatíva a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus. A fájdalmas, véráztatta jelen és a kísérteties jövő a szociális mozgalmak újjáélesztését teszi szükségessé. Ironikus, hogy Margaret Thatcher az alternatívák halottá nyilvánításával a kapitalista világgazdaság olyan szakaszának kezdetét jelezte, amely alternatívák után kiált.

 

(Fordította: Szilágyi László)