"…manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen" – vélekedik a neves brit marxista történész az önéletírásának megjelenése alkalmából a The Observerben közölt interjúban.

Eric Hobsbawm egyike a legjelentősebb angol történészeknek. Hosszú és eseménydús életében a huszadik század nagy eseményei tükröződnek vissza. Az imperializmus, a fasizmus vagy a kommunizmus felemelkedése nemcsak könyveinek témáját adják, de életútjának mérföldköveit is jelentik – ezek tették Hobsbawmot "életfogytig kommunistává". A történész nemrégiben tette közzé önéletrajzát. Az alábbi, sok témát érintő beszélgetésben, amelyet Tristram Hunttal, egy fiatal brit történésszel folytatott, Hobsbawm kifejti, hogy miért hisz még ma is a haladás szellemében mint a boldogság felé vezető legyenesebb útban. Az interjú a The Observer 2002. szeptember 22-i számában jelent meg.

*** 

 

Tristram Hunt: Ön történészi munkájának legtöbb termékét tudatosan nemcsak a tudományos köröknek, hanem egy szélesebb közönségnek is szánta. A történelem iránti közérdeklődés drámai mértékben újjáéledt: minden eddiginél többen olvasnak történelmi munkákat, látogatják az emlékhelyeket, nézik a történeti témájú tévéműsorokat. Ám újabban ön felhívta a figyelmet egyfajta "állandó jelen" veszélyére is: egy olyan új nemzedék megjelenésére, amely meglehet, rengeteget tud a múltról, de nemigen érez kontinuitást vele, nem talál a múltban semmiféle identitást. Vajon a történelem csupán egy merőben átmeneti korszak fogyasztható termékévé vált?

Eric Hobsbawm: Nos, nem csupán a saját elhatározásomon múlt, hogy a szélesebb közönség felé fordultam. Én ezt egy hosszú angol tradíció részének tekintem. Végül is ez egy olyan ország, ahol még a legnagyobb gondolkodók – Adam Smith-től Charles Darwinig, hogy csak kettőt említsünk – is kifejtették nézeteiket ennek a közönségnek. Számomra az ideális olvasó talán nem a szakember, hanem az olyan művelt ember, aki ki akarja ismerni a múltat – kíváncsi a múltra, és meg akarja érteni, hogy miért és miként fejlődött világunk olyanná, amilyennek ma ismerjük. És persze, hogy hová tartunk. Mindez a Marxista Történészek Mozgalmának célja is. Szembeszálltunk a két háború között uralkodó szemlélettel, amikor a történészek a színvonalat féltve, nemigen voltak hajlandóak "leereszkedni" a tömegekhez. Csupán néhányuknak volt annyi bátorsága, mint G. M. Trevelyannek vagy A. J. P. Taylornak, akik megtették ezt, vállalva hogy azt mondják róluk: nos, természetesen, alább adták a mércét.

Manapság egyre többen művelik a csináld-magad-történészkedést is. Ennek művelőit többnyire saját családjuk története foglalkoztatja. A családtörténet és a családfa-kutatás demokratizálódott. Hogy ezzel magyarázható-e az életrajzok és önéletrajzok iránti hatalmas érdeklődés? Talán igen, talán nem. Nekem azt mutatja, hogy a történelem az emberi élet elidegeníthetetlen része.

Ez annak a két alapelvnek a kritikája, amelyeken a modern társadalom nyugodni látszik. Az egyik olyan problémamegoldó képességet tulajdonít a technológiának, amelynek fényében a múlt teljesen irrelevánsnak tűnik. A másik a fogyasztói társadalom vedd-meg-azonnal-mentalitása. Gyakorlati okokból a történelem egyikbe sem illeszkedik – hacsak nem afféle dekorációs elemként. Szóval, az emberek nagyon is jól tudják, hogy nem erről van szó. A múltban gyökereznek, onnan nőnek ki. És én úgy látom, hogy ez – még ha nincsenek is tudatában – egyfajta tiltakozás egy olyan társadalommal szemben, amely el akarja őket szakítani a múltjuktól, és el akarja szigetelni őket egymástól is.

T. H: Ebben a mostanában felpezsdült történetírásban rengeteg szó esik az angol és a brit identitásról. Önéletrajzából erősen érezhető az ön ragaszkodása Angliához, ahhoz, ahogyan az angolságot felfogja. Nem gondolja, hogy a brit gyökerek és identitás kérdései iránti közlelkesedés egyfajta intellektuális visszavonulást illusztrál? Úgy tűnik, hogy visszatérünk a nemzetállam-központú történelemhez és az identitásunkkal kapcsolatos bizonytalan érzésekhez.

E. H: A nemzetállami történetírás talán a mai történettudomány legpusztítóbb nyavalyája, hiszen a világot nem érthetjük meg a nemzetállamiság kereteiben. Ugyanakkor viszont rettentő nehéz kitörni belőle, hiszen az oktatás alapvetően az államokhoz kötődik.

Az angolsággal foglalkozó történelemről szólva…, végül is meg tudom érteni, de némileg aggasztónak tartom, mint ahogy mindenfajta identitástörténetet annak tartok. Az identitás nem lehet megfelelő kiindulópont a történeti vizsgálódások számára. Az angolok számára ez egy új probléma, és a megjelenése részben a globalizációnak, de még inkább a birodalom hanyatlásának és eltűnésének tulajdonítható. Mindkét jelenség arra sarkallja az angolokat, hogy angolságukat meghatározzák.

A brit tradíció egy része alaposan különbözött a legtöbb más nemzeti hagyománytól: mi tulajdonképpen büszkék voltunk arra, hogy kevert nép vagyunk. Mindenki hangsúlyozta, hogy lám, a nagyanyám ír volt, a nagynéném walesi, és így tovább. Nem kellett válogatni – ez is, az is belefért. De azt hiszem, hogy ez a probléma hasonló ahhoz, amivel annak idején a spanyoloknak vagy az oroszoknak is szembesülniük kellett – ez egy prenacionalista politikai tudat.

T. H: Az ön egyik legjelentősebb tudományos teljesítménye a nemzeti tradíciók megteremtésével foglalkozó munkássága volt. Az újjáéledő nacionalizmus korában, amikor egyre fontosabbá válik az identitás, úgy tűnik, hogy egész sor új hagyományt fedeznek fel pusztán politikai, szektariánus vagy etnikai okokból. Nem teszi ez még fontosabbá a történésznek mint a mítoszok leleplezőjének a szerepét?

E. H: Pillanatnyilag az a nyugtalanító, hogy magát a történelmet – ideértve a tradíciókat is – tömegméretekben gyártják. Az elmúlt három évtized során robbanásszerűen terjedtek a különféle történelmi emlékhelyek és múzeumok. Mindennek tetejébe, különösen a kommunizmus szétesése óta egy sor új állam létrejöttének vagyunk tanúi, amelyek mindegyike saját történelmet igyekszik teremteni, hogy bebizonyíthassa saját fontosságát. És ez csak úgy megy, ha kitalálsz vagy összegereblyézel magadnak egy múltat. A legkirívóbb példát erre Horvátország szolgáltatta, ahol az új állam megteremtője, Franjo Tudjman – aki hivatásos történész volt – maga kreált egy hamis hagyományt. Egyszóval manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen. Manapság történészekre, és különösen szkeptikus történészekre nagyobb szükség van, mint valaha.

T. H: Martin Amis új könyvében, a Koba The Dread-ben (Koba, a rettenetes) azzal vádolja a brit baloldalt – és személyesen önt is -, hogy nem ítélték el a Sztálin által elkövetett atrocitásokat. Önéletrajzában ön plasztikusan ábrázolja egy hívő kommunista szűklátókörűségét a negyvenes és az ötvenes években, akit kötött a pártfegyelem, és vonakodott hinni "annak a néhány embernek, aki elmondta, amit tudott" Szovjet-Oroszországról. Ám emellett hangsúlyozta azt is, hogy milyen történelmi körülmények között lépett be a kommunista pártba – írt a fasizmussal vívott utcai harcokról a harmincas évek Berlinjében, és az októberi forradalommal szemben élő erős idealista kötődéseiről. És akkor még nem beszéltünk arról a szélesebb történelmi összefüggésről, hogy a Szovjetunió egészen a hetvenes évekig követhető gazdasági és politikai modellnek tűnt sok nyugati számára. Nem gondolja, hogy a "kommunizmus bűneiről" folytatott mai vitákban ez a történelmi összefüggés mintha már nem lenne jelen?

E. H: Az Amis Sztálin-felfogásával való vitákat inkább másokra hagynám. Én nem voltam sztálinista. Kritizáltam őt, és sehogyan sem értem, hogy mindazt, amit leírtam, hogyan lehet Sztálin védelmezéseként értelmezni. De mivel 1956 előtt két évtizedig a kommunista párt lojális tagja voltam, és ezért hallgattam egy egész sor olyan dologról – hiszen volt, amit tudtam vagy gyanítottam a Szovjetunióról -, amiről beszélni kellett volna, nem akarok egy olyan könyvet kritizálni, amelyik fényt derít Sztálin egynémely rémtettére. Ez nem egy eredeti könyv, és nem is túl fontos. Semmi olyan dologgal nem rukkol elő, amit eddig ne ismertünk volna, leszámítva, persze, Amis apjához fűződő kapcsolatát. De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy magam vagy a hozzám hasonló emberek bármilyen módon is védelmezni kívánnánk a védelmezhetetlent.

T. H: Amis azokat a baloldaliakat kritizálja, akik elvetnek mindenfajta morális párhuzamot a nácizmus és a kommunizmus között, azzal érvelve, hogy az utóbbi egy magasabb társadalmi ideál nevében követett el atrocitásokat, és szemben állt a fajirtással. A Szovjetunióban a halálos áldozatok mögött túlnyomórészt nem politikai vagy faji okokat kell keresnünk, hiszen a gazdaságpolitika által okozott éhínség számlájára írhatóak. Mint ön is megfogalmazta Sztálinról írva: "Félelmetes pályafutását nem érthetjük meg másként, csak ha a kommunista társadalom utópiája után folytatott makacs, könyörtelen hajsza összefüggéseiben nézzük". De maradjunk még egy kicsit az idealizmus kérdésénél! Ön 1956 után is a párt tagja maradt, részben a bukás miatti szolidaritásból, részben egy társadalmi ideálban való hitétől vezérelve. Még ma is vonzza a társadalmi tökéletességről alkotott, a Felvilágosodás korában gyökerező idea, vagy megbékélt az ember korlátozott lehetőségeivel – amit az ön barátja, Isaiah Berlin "az emberi ácsolat görcseinek" nevezett?

E. H: Hogy miért maradtam a kommunista párt tagja, az nem a kommunizmust érintő politikai kérdés, hanem életrajzi probléma. Nem azért, mert idealizáltam az októberi forradalmat – nem szokásom az idealizálás. Az ember nem áltathatja magát azokkal az emberekkel vagy dolgokkal kapcsolatban, amelyek meghatározták az életét. Számomra ezek egyike a kommunizmus, és igyekszem nem áltatni magam vele kapcsolatban, akkor sem, ha lojális voltam hozzá és az emlékéhez. A kommunizmus jelensége, akárcsak azok a szenvedélyek, amelyeket felszított, a huszadik század specifikus jellemzői. A fejlődés keltette nagy remények társultak az ember tökéletesedésének tizenkilencedik századi elképzelésével, valamint azzal a felismeréssel, hogy a burzsoá társadalom, amelyben élünk – lett légyen bármilyen hatalmas és sikeres is -, nem működik jól, sőt, bizonyos esetekben úgy tűnt, hogy a szétesés szélén áll. Amikor azután valóban szétesett, iszonyatos dolgokat szabadított el.

Nem hinném, hogy ez a mozgalom mint olyan, újjáéledhetne – különösen globális szinten nem, hiszen elmúlt az a sajátos történelmi pillanat, amelyhez kapcsolódott.

T. H: Megvitatta ezeket a téziseit Isaiah Berlinnel is?

E. H: Kedveltem Isaiah Berlint – gyakran ebédeltünk együtt. Jól kijöttünk egymással, hiszen remek barát volt, elbűvölő, kedves ember. Ám különös módon igen ritkán bonyolódtunk a köztünk lévő vitás kérdések megbeszélésébe.

A legfőbb nézeteltérésünk talán az volt, hogy én nem tekintettem őt afféle Felvilágosodás-kori liberálisnak. Éppen ellenkezőleg: a világot csak az egyének és a különféle csoportosulások szempontjából szemlélte. Vagyis nem látta a világot. Az én véleményem szerint, akármilyen korlátai is voltak a tizennyolcadik századi Felvilágosodásnak, a fő alapelv, amelyen nyugodott, éppen az volt, hogy minden ember számára fejlődést vagy jogokat követelt. És úgy látom, éppen ez az, amiben ő nem hitt. Úgy vélte, hogy mindez csak a lehető legrosszabb eredményre vezethet. És oda is vezetett, például a Szovjetunió esetében.

T. H: Ami engem meghökkentett az önéletrajzában, hogy életfogytiglani kommunista párttagsága dacára milyen ellenségesen viszonyult a Militant irányzatához, amely a nyolcvanas években igyekezett a Munkáspártot befolyása alá vonni. Hiszen ön – elvtársai legnagyobb mérgére – Neil Kinnock pártmodernizációs elképzeléseinek elszánt támogatójává szegődött, és az 1992-es választások napját "élete legszomorúbb és leginkább kétségbeejtő politikai tapasztalatának" nevezte. Még Tony Blairnek is nekitámadt, akit "nadrágos Thatchernek" titulált. Biztos ön abban, hogy az Új Munkáspárt Kinnock modernizációs törekvéseinek eredménye?

E. H: A legtöbb kommunista, és tulajdonképpen a legtöbb szocialista sem értett egyet akkoriban, a nyolcvanas években azzal a maroknyi emberrel – köztük velem -, akik kijelentették, hogy a dolgok nem mehetnek tovább az addigi módon, és a Munkáspártnak más irányt kell vennie. Persze, mi egy megreformált Munkáspártban gondolkodtunk, és nem egyszerűen mindannak a feladásában, amit a Munkáspárt addig képviselt. Egyértelmű, hogy bármilyen munkáspárti kormányzat, legyen bármennyire is felhígítva, jobb egy jobboldali kormánynál, mint azt az USA példája is mutatja. De abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy el tudom fogadni azokat a munkáspárti miniszterelnököket, akik hadurakként – ráadásul afféle másodhegedűs kardcsörtetőkként – hajszolják a dicsőséget. Ezt már nem veszi be a gyomrom.

T. H: Most, hogy Lionel Jospin vereséget szenvedett Franciaországban, lát ön más járható utat a balközép kormányzatok számára, mint a "Harmadik Út"? Úgy véli, hogy a harmadikutas koncepciónak van valamiféle intellektuális érvénye?

E. H: A "Harmadik Út" térképészeti és nem politikai terminus. Két önkényesen kijelölt pont között húzódik valahol. Elvileg ott van, egyrészt, a totálisan központosított parancsuralmi gazdaság, a másik oldalon pedig az államtalanított szabadpiac teljes anarchiája. Nos, mint tudjuk, az elsőt mindenki elutasítja, az nem is létezik, illetve amikor megpróbálták megvalósítani, kiderült hogy nem működik – egyszóval ma már nem számít. Ám ahelyett, hogy e két véglet között középúton maradna, az úgynevezett "Harmadik Út" érezhetően egyre inkább a szabadpiaci megoldás felé kanyarodott. Most mintha kicsit visszaigazították volna, de a múltban ez nem volt így.

T. H: Ebben az összefüggésben nézve, csalódott ön Gordon Brownban, aki a radikális szocializmustól indult el, és tudományos kutatásainak tárgya Jimmy Maxton pályafutása volt?¹

E. H: Tudom, honnan jött Gordon Brown. Azt is látom, hogy hová akar eljutni, és ezért megbízom benne. A kormány néhány más tagjánál egyikben sem lehetek biztos – pedig közülük többen is baloldalibbak voltak, mint én.

T. H: Ez egy érdekes probléma. Azt a kommunista párti viselkedésmódot, amit ön is leír – a pártfegyelem szükségességét, a "vonalhoz" való ragaszkodást és bármiféle kritika elutasítását -, néhányan az Új Munkáspárt kontrollálási mániájában látják visszaköszönni. Nem találja ironikusnak a kommunista párti viselkedés ezen aspektusainak megjelenését az Új Munkáspárt berkeiben?

E. H: A kommunista párt soha nem volt képes bármit is elérni a politikában. Az egyetlen terület, ahol terük nyílt a cselekvésre, és amely nagymértékben passzolt is a párthoz, az a szakszervezeti szféra volt. A szakszervezetek is hittek a fegyelemben: ha egyszer egy döntés megszületett, akkor tetszett, nem tetszett, mindenkinek ahhoz kellett tartania magát. Ugyanez jellemzi a mai ultrabaloldalt, amelynek semmiféle politikai jelentősége nincsen, ám a szakszervezetekben még jelen van.

Azok, akik valamikor a mindenféle trockista áramlatok valamelyikéhez tartoztak, vagy a kommunista párt tagjai voltak, mind tettre kész emberek voltak, akik olyan mozgalmakban találták magukat, amelyek nemigen adtak teret tettrekészségüknek; én igazán nem kárhoztatom őket azért, hogy saját politikai érdekeiket szem előtt tartva, oda húzódtak, ahol akciókra nyílt lehetőség.

T. H: A szeptember tizenegyedikei merényletek és az al-Kaida amerikaellenes hadjárata megbontotta a huszadik századi katonai és diplomáciai rend biztosnak hitt alapzatát. A nemzetállamok előtti fundamentalizmus újraéledésének vagyunk tanúi, amikor a vallási és a kulturális ortodoxia túllép a "nemzeti" érdekeken. Önéletrajzában ön arra utal, hogy az al-Kaidához hasonló csoportok megerősödése részben a szociáldemokrácia meggyengülésének, a kommunizmus széthullásának az eredménye. Egyetért ön Terry Eagletonnal, hogy az ilyen vallási fundamentalisták sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a kapitalista világra nézve, mint amekkorát a szocializmus valaha is jelentett? Úgy tűnik, hogy a Nyugat, a szocializmussal szemben a barbarizmust választotta?

E. H: Nos, Afganisztánban mindenképpen a barbarizmust választották a szocializmus helyett. ők pénzelték az al-Kaidát (a tálibokat), mégpedig elsősorban azért, mert jobbnak látták, mint a kommunizmust. Én nem hiszem, hogy a kommunizmus lett volna rosszabb.

Nem gondolom, hogy az al-Kaida vagy a fundamentalizmus lenne a fő veszély a kapitalizmusra nézve. A kapitalizmus együtt tud élni ezekkel; sőt profitálni is fog belőlük. Az iszlám fundamentalizmus nem veszélyes, már csak azért sem, mert semmiféle háborút nem képes megnyerni. Ha meg akarjuk érteni a mai helyzetet, abból kell kiindulnunk, hogy szeptember tizenegyedike nem fenyegette az USA-t. Rettenetes emberi tragédia volt, amely megalázta Amerikát, de az ország semmiféle szempontból sem lett gyengébb a merényleteket követően. Négy-öt ilyesféle támadás semmit nem fog változtatni az USA helyzetén, relatív világhatalmán. A széthulló szociáldemokráciára és a növekvő fundamentalizmusra jó példa India, ahol a kormányzat elfordult a nyugatosítástól, a világi, toleráns demokratikus társadalomtól, a szocialista társadalomtól, hogy egyfajta hangsúlyozottan hindu társadalmat állítson a helyükbe.

T. H: Amit nagyrészt hamisított történelmi alapokra építettek.

E. H: Teljes mértékben. Az összes indiai tankönyvet átírják, csakhogy egy "hindubb" múltat kreálhassanak maguknak. És ez a "hindubb" múlt egyenlő a keresztények és a mohamedánok elleni pogromokkal, a demokrácia, az igazság és a világi társadalom elvetésével.

T. H: Ön úgy jellemezte a huszadik századot, mint a példátlan brutalitás korszakát. A huszonegyedik század hajnalán az USA úgy rátelepedett a világra, mint előtte szinte semmilyen más egyeduralkodó. Korábban ön arról is beszélt, hogy az USA forradalmi öröksége miként ad mindennek egyfajta önhitt, fennhéjázó töltetet. Vajon most, hogy Bush az elnök, ez jelentené a legnagyobb veszélyt a világ stabilitására nézve?

E. H: Bármilyen hatalom, amely elég erős lehet a világ meghódításához, veszélyt jelent minden más hatalomra. Az USA ilyen hatalom volt, ám ötven évig bizonyos mértékig ellenőrizhető maradt. Viszont egy olyan hatalom (a Szovjetunió) tartotta kordában, amit a legtöbb nyugati egyáltalán nem nézett jó szemmel. Csupán a franciák vélték mindig úgy, hogy szinte bármiféle nagyhatalom, amely kicsúszik az ellenőrzés alól, veszélyt jelent. Ma a franciák nem elég erősek ahhoz, hogy bármit is tehessenek, de azért fenntartják racionális hagyományaikat.

Amerika egy propagandista világhatalom. Ilyen volt az 1789-es Franciaország, ilyenek voltak a kommunista országok, és most ilyen az Egyesült Államok is, amely egy "forradalmi" rezsim. Ha képessé válsz kiterjeszteni a befolyásodat, akkor óhatatlanul birodalomként végzed. Ez történt a franciákkal Napóleon alatt. Hiába hangoztatták, hogy egy sor jó dolgot vezettek be az általuk elfoglalt országokban, a világ többi része ettől még továbbra is megszálló hatalomnak tekintette őket. Szemben a Német Birodalommal, amelynek egyáltalán nem volt szándékában bármiféle jót tenni, a franciák – akárcsak az oroszok vagy ma az amerikaiak – ideáljaik erőltetésével jót akartak tenni. Az amerikaiak most abba a helyzetbe kerültek, mint a franciák a napóleoni korszakot követően. Az érvek pro és kontra igen hasonlóak az akkoriakhoz. De többé már nem szólnak érvek a francia forradalom elveinek terjesztése mellett.

Az amerikaiak arra használták szeptember tizenegyedikét, hogy kinyilvánítsák: ők az egyedüli hatalom, amely uralhatja a világot. Nem világos, hogy ezen kívül még mit akarnak elérni. Az iraki háborúnak semmiféle racionális indítéka nincs. Az Egyesült Államok kénytelen lesz megtanulni, hogy még az ő hatalma sem korlátlan. Némi szerencsével be fogja ezt látni, ám még csak most látott hozzá a tanuláshoz.

T. H: A diplomáciai bizonytalanság egyik fő oka a Saron-vezette Izrael tevékenysége. Ön a kései negyvenes évek cionistáival szemben mindig afféle világháború-előtti kozmopolita zsidóként jellemezte önmagát. A baloldalt és a korai cionizmust összefűző szoros kapcsolatok dacára ön sohasem tűnt különösebben lojálisnak Izraellel szemben. Különbözik ön ebben Isaiah Berlintől?

E. H: Én sohasem voltam cionista. Amikor Izrael létrejött, vagy a zsidók ott letelepedhettek, többé nem volt érvényes a zsidók eltűnésére figyelmeztető ideológia. Soha nem pártoltam azokat, akik Izrael lerombolását vagy megalázását kívánták. Zsidó vagyok; ám zsidónak lenni nem jelenti a cionizmus támogatását, és még kevésbé Izrael állam mostani, katasztrofális és gonosz politikájának igenlését. Ez a politika egyenesen elvezet a megszállt területeken végrehajtott etnikai tisztogatásokhoz – hiszen az országot ma kormányzó pártok hivatalos ideológiája szerint Isten Júdeát és Szamariát a zsidóknak adta. Az a határozott véleményem, hogy a zsidóknak be kell látniuk: lehet valaki zsidó anélkül, hogy támogatná Izraelt.

Tudom, hogy Isaiah kétségbeejtőnek találta azt az utat, amelyre Izrael a Likud uralma alatt lépett. Bizonyos értelemben ez ugyanazt jelentette számára, mint nekem a sztálinizmus természetének felismerése. Mondtam is neki, hogy talán most már érti, hogyan is érzem magam. Egy olyan embernek, aki hitt az emberiségben és a judaizmus humanizmusában, szörnyű volt látni, hogy Izrael milyen irányba tart. Ám ő mégis hitte, hogy nem fordíthat hátat Izraelnek. Izraelhez való viszonyát zsidó identitása határozta meg, hiszen abban hitt, hogy a zsidóknak egy nemzetben kell tömörülniük.

T. H: Végezetül, vajon a jövő Eric Hobsbawmja, aki 2017-ben fog megszületni, tanúja lesz-e olyan "érdekes időknek", mint ön a huszadik század folyamán?

E. H: Remélem, nem. Ám nemigen várok sok jót az előttünk álló három-négy évtizedtől (nagyrészüket persze amúgy sem fogom már látni). De úgy gondolom, sokan osztják pesszimizmusomat a közvetlen jövőt illetően.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

Jegyzet

 

1 Gordon Brown: a Blair-kormány pénzügyminisztere. James Maxton a Független Munkáspárt (ILP) glasgow-i szervezője volt. 1914-ben szolgálatmegtagadásért börtönbe zárták. 1922-1946-ig az ILP parlamenti képviselője, 1926-1931-ig, valamint 1934-1939-ig a párt elnöke. (A ford.)

Martin Amis: Koba the Dread

Könnyű lenne hanyagolni a Martin Amis legújabb könyvéről szóló vitát, mely alig több a művelt fők szalonbéli perpatvaránál. Az ominózus könyv, a Koba the Dread (Koba, a rettenetes) jól kitaposott politikai ösvényt követ. Lenin, Sztálin és általában a kommunizmus ledorongolásával (melyet átjár a szerző apjával, az egykor kommunista Kingsleyvel és radikális barátjával, Christopher Hitchensszel régóta érlelődő konfliktusa), kíméletlen vádirat kíván lenni a baloldal ellen, ama feltételezés jegyében, hogy a baloldal képtelen a nevében elkövetett bűnök beismerésére. A könyv igen jó teljesítményt nyújt frázisalkotásban, ám fájdalmasan szegényes forrásokban és társadalmi, illetve történeti vonatkozásokban. Erős a kísértés, hogy pusztán annak jeleként tekintsük: a londoni irodalmi színtértől irtózó egykori gyermek maga is átéli, ahogy apja a vaskalapos középkorúságba hanyatlott egykor.

Ez hiba lenne. Amis legutóbbi könyve csupán a legújabb adaléka a történelem újraírásának, amely a Szovjetunió végnapjainak idején kezdődött, s az összeomlás óta felerősödött. Majdhogynem elfogadott bölcsesség lett Sztálint és Hitlert mint a múlt század két ikerszörnyét, egy kalap alá venni – időnként, mintegy megkésett gondolatként, Mao-t és Pol Potot is fölemlegetik -, s közhellyé vált egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a fasizmus mint egy példátlanul embertelen korszak két legfőbb ördöge közé. Néhány változat szerint a kommunizmus még aljasabb és véresebb gonoszság volt. A múltnak a hidegháború győzteseitől eredő ezen verziójának eredményeként a nácizmus hasonlíthatatlan bűnei relativizálódtak, a gyarmatosításokéi elfelejtődtek, s tápot kapott az az ideológia, amely szerint bármely radikális társadalmi változásra irányuló kísérlet szükségszerűen szenvedéshez, öldökléshez és bukáshoz vezet.

Ez a mélységesen ideologikus számvetés jó ideje egyfajta hátborzongató számjátékba ment át. Az ebből következő bizarr ferdítések látványos példája volt, amikor egy Amisszel készített múlt heti televíziós interjúban Gavin Esler, a BBC riportere futtában megjegyezte, hogy Sztálin "legalább háromszor annyi ember haláláért felelős, mint Hitler", ami valóban elképesztő improvizáció. Esler feltehetően az Amis által említett (és a hidegháborús történész Robert Conquesttől átvett) 20 millió Sztálin-áldozatot viszonyította a Hitler által a holokauszt során meggyilkolt 6 millió zsidó számához. De Hitler természetesen ennél a 6 milliónál jóval több halálért volt felelős: csupán a náci táborokban elpusztultak számát több mint 11 millióra becsülik, s joggal tekinthető felelősnek a második világháborúban meggyilkolt 50 millió, köztük a több mint 20 millió szovjet áldozat túlnyomó többségének haláláért is.

Az új történelem hamis egyenletéből azonban ezek az adatok valahogy eltűntek. Ugyanakkor a sztálini terror áldozatainak száma az elmúlt években folyamatosan inflálódott, egészen addig a legvadabb kitalációig, hogy a teljes szovjet lakosság egyharmadát meggyilkolták az országnak a náci Németország fölött aratott győzelmét megelőző években. A számok továbbra is nagy elméleti viták fókuszában lesznek, részben azért, mert túlnyomó az éhhalálok aránya, amelyekre csupán megbízhatatlan demográfiai adatokból lehet következtetni. De tény az, hogy a korábban titkos szovjet archívumok megnyitása óta sok történész – köztük az amerikai J. Arch Getty és Robert Thurston – jelentősen redukálta a Sztálin alatti kivégzésekről és a Gulag populációjáról alkotott korábbi hidegháborús becsléseket. A számok azonban még így is rémisztőek. 1921 és 1953 között például 799 455 ember kivégzését regisztrálták, s a munkatáborok lakosságának háború utáni legmagasabb száma elérte a két és fél milliót (legtöbbjüket nem politikai bűncselekményekért ítélték el). De ezek a számok köszönő viszonyban sincsenek az Amis és mentorai által említett adatokkal.

A morális ekvivalencia hangoztatása ellenére Amis, sőt Conquest is állítja, hogy ők mindezzel együtt "érzik", a holokauszt rosszabb volt a szovjet elnyomásnál. A különbségek azonban nem pusztán "érezhetők". A sztálini terror kegyetlenségei ellenére nem létezett szovjet Treblinka, sem pedig az emberek millióinak legyilkolására megépített megsemmisítő táborok. S nem a Szovjetunió robbantotta ki a történelem legvéresebb és legpusztítóbb háborúját – sőt, meghatározó szerepet játszott a német háborús gépezet vereségében (ami a cári elődöknek nem sikerült). A szovjet tragédia része volt, hogy ez a győzelem valószínűleg csak azért volt lehetséges, mert az ország alig több mint egy évtized alatt egy erőltetett ipari forradalmon ment keresztül, s pontosan e folyamat során követték el a legnagyobb gaztetteket. A szovjet történelem sikereit és hibáit ugyanúgy nem lehet a sztálini korszakra redukálni, mint ahogy a kommunisták szerepét – az antifasiszta ellenállástól a gyarmatok felszabadításáért folytatott kampányokig – sem lehet egyszerűen csak a Szovjetunióhoz való viszonyukkal definiálni.

A politikai elnyomás e posztmodern számvetésében a leggroteszkebb talán a gyarmatosítás bűnlajstroma iránt tanúsított morális vakság. A legutóbbi évszázad tetemes részében bolygónk hatalmas területei voltak közvetlen európai imperialista kormányzás alatt, olyan államok brutális elnyomása alatt, amelyek szívesen tetszelegtek a demokrácia szerepében. Ez azonban valahogy nem jelenik meg a XX. századi zsarnokság harmadik lábaként a nácizmus és a kommunizmus mellett. Létezik a sokak által emlegetett Kommunizmus Fekete Könyve, de nem létezik a gyarmati gaztettek efféle átfogó vádirata.

Vegyünk sorra néhány példát. Becslések szerint körülbelül 10 millió kongói halt bele az 1900-as évek eleji belga kényszermunkába és tömeggyilkosságokba. Becslések szerint körülbelül egymillió algériai pusztult el a Franciaország ellen folytatott függetlenségi háborúban az 1950-es, 60-as években. A hatóságok, a XX. századi brit gyarmatbirodalom egész története során, bennszülött populációkat gázosítottak el, bombáztak vagy mészároltak le Szudántól Irakig, Sierra Leonétól Palesztináig, Indiától Malájföldig. S ha Martin Amis amiatt aggódik, hogy ma már csak kevesen ismerik a szovjet munkatáborok nevét, vajon ki emlékszik az Andaman-szigeteki büntető telep nevére, ahol brit katonaorvosok rutinszerűen kínoztak és kísérleteztek 80 000 indiai politikai foglyon, vagy az óriási kenyai Hola internáló táborra, ahol az 1950-es években agyonverték a foglyokat?

Ha Lenint és Sztálint felelősnek tekintjük az 1920-as és 30-as évek éhínségeiben elpusztultak haláláért, akkor Churchill is minden bizonnyal felelős annak a 4 millió embernek a haláláért, akik az 1943-as bengáli éhínségben pusztultak el, mely kivédhető lett volna – s még bűnösebbek a korábbi brit kormányok a XIX. század végi és XX. század eleji szintén hatalmas indiai éhínségek tekintetében, amelyek 30 millió áldozatot követeltek egy elnyomó szabadpiaci rendszerben. S természetesen a posztkoloniális korszakban az USA és más nyugati hatalmak vagy helytartóik további milliókat öltek meg a háborúk, intervenciók és puccsok során Vietnamtól Közép-Amerikáig, Indonéziától Dél-Afrikáig.

Nincs olyan huszadik századi, jelentősebb politikai tradíció, amelynek kezéhez nem tapad vér. De a történelemért folytatott harc soha nem elsősorban a múltról, hanem a jövőről szól. Amikor Amis azzal vádolja a bolsevikokat, hogy "az emberi természet ellen szálltak hadba", klasszikus konzervatív ellenvetést tesz a radikális társadalmi változásokkal szemben. Azok, akik kitörlik a gyarmati barbarizmust a XX. század történetéből, legalizálni akarják az új liberális imperializmust, akárcsak azok, akik a kapitalista társadalom alternatívájának felépítésére irányuló múltbeli törekvések démonizálásával akarják bizonyítani, hogy ilyen nem lehetséges. A baloldal jelenlegi problémája nem annyira az, hogy nem sikerült szembesülnie a múltjával, mint inkább az, hogy megbénítja annak súlya.

 

A megjelenés helye: The Guardian, 2002. szeptember 12.

 

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

"A 21. századot tehát ugyanazzal a megválaszolatlan kérdéssel kezdjük, mint a 20-adikat: meg tudjuk-e oldani az elmúlt száz év technikai fejlesztései segítségével azokat a problémákat, amelyekért túlnyomórészt maga a fejlődés a felelős?" – teszi fel a kérdést az Oxford világtörténet a huszadik században című kötet előszava. A Napvilág Kiadó olyan huszadik századi történelemkönyvet adott ki, amely mindenképpen friss, modern szemléletével hat az olvasóra. Nevezhetném akár hiánypótlónak is a közel félezer oldalas kötetet, ha meg lennék győződve róla, hogy Magyarországon a köztudatban valóban létezik igény egy ilyen, globális szemléletre törekvő, "oknyomozó" és korrekt – az én ízlésemhez mérten néha kicsit túlontúl, már-már a sótlanságig korrekt – történetírásra. Mindenesetre némi derűlátásra ad okot, hogy a könyv igazolta a kiadó optimizmusát, és meglehetősen jól fogy a magyar könyvpiacon. Lényegében az összes tanulmány központi kérdése – kimondva-kimondatlanul – a fejlődés: tekinthetjük-e haladásnak a mögöttünk álló száz év eseményeit? Közelebb jutott-e az emberiség valamiféle kollektív biztonsághoz? A tanulmányok szerzői igazi brit távolságtartással – amelyhez a kötet amerikai szerzői is igazodtak – nem akarnak válaszokat adni. Hagyják, hogy az események beszéljenek helyettük.

Nehéz pontosan meghatározni az Oxford világtörténet műfaját. Nem kézikönyv, bár annak is nagyszerűen használható – ezt mutatója, kronológiai része és a magyar viszonyokra adaptált szakirodalom-jegyzéke is elősegíti. Nem egyetemi tankönyv, de olvasóinak szinte bármely világtörténeti stúdium vizsgáira alapos segítséget nyújthat a felkészülésben. Szigorú szerkezete miatt nem igazán nevezhetjük tanulmánykötetnek sem, bár az egyes fejezetek mindegyike önálló tanulmányként is megállja a helyét. Világtörténet ez a könyv – globális és szétágazó története a kapitalizmus egy évszázadának, annak a kornak, amelynek kezdetén a kapitalista termelési viszonyok és a kapitalista társadalom végleg széthullani látszott, és amelynek végére minden eddigit felülmúló mértékben kiterjeszkedett az egész világra.

Ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – a huszadik század története messze nem sikertörténet, és a könyv szerzői nem is próbálják így beállítani. A "szélsőségek korában" – ahogy Eric Hobsbawm nevezte – az emberiség soha nem látott magasságokba emelkedett, és soha nem látott mélységekbe süllyedt. A kötet szerzői ezt is, azt is híven ábrázolni igyekeznek. A könyvet végigolvasva talán egyértelműbbé válik az a kapcsolat, ami mondjuk a holdraszállást – az új kor kezdetének e szimbolikus (és egyre inkább vitatott) aktusát – köti össze a háborúk poklával, a nácizmus (és más ideológiák) megsemmisítő táboraival, a huszadik század megannyi borzalmával. Érthetőbbé válik Gilles Dauvé figyelmeztetése, hogy Auschwitz csupán a pokla annak a világnak, amelynek a szupermarket a mennyországa.

Az Oxford világtörténet a 20. században szintézisre törekedett: áttekintést kíván nyújtani a huszadik századról, annak számos aspektusáról, a világ számos részéről. Ezt a célt szolgálja a kötet tagolása is: az első rész – egy rövid, a tizenkilencedik század örökségét összefoglaló tanulmányt követően – a huszadik századdal beköszöntő világméretű változások mögöttes okait, folyamatait elemzi. Az első rész tanulmányai a nagyobb ívű, általános "mélystruktúrák" elemzésével indulnak, és talán éppen ez az "általános" rész a könyv legnagyobb erőssége. Igen informatív és szellemes írások elemzik a népesedés és urbanizáció kérdéseit, a kultúra globalizálódását és a globalitás kultúrájának kialakulását, a képzőművészeti kísérleteket. Ami feltűnő a tanulmányokban, a fizika, és különösen az elméleti fizika óriási hatása a huszadik század gondolkodására. A fizika történetével külön tanulmány foglalkozik – az 1979-ben fizikai Nobel-díjat kapott Steven Weinberg tollából -, ám a kötetnek ebben a részében szinte nincs olyan tanulmány, amely ne érintené valamilyen szempontból a fizika tudományának változásait és hatásait. A fizika lett a század tudománya, és Einstein, Max Planck vagy Niels Bohr bizonyos értelemben emblematikusabb figurái lettek a századnak, mint a filoszok, politikusok, hadvezérek és üzletemberek. A fizika egzakt módszerei a tudományos kutatások etalonjává váltak akár a társadalomtudományok terén is (nem véletlen, hogy a század másik tudományos sikersztorija a szociológia kialakulása), miközben maga a fizika egyre jobban feladta saját egzaktságát és mind módszereiben, mind funkciójában egyre inkább átvette a filozófia szerepét. Ma már a filozófia egyre inkább fizikai és matematikai jellegű, miközben az elméleti fizika filozofál. Weinberg és szerzőtársai kezében a tudomány-, a gazdaság- vagy éppen a művészettörténet nem csupán szorosan vett tárgyáról ad képet, hanem valóban hozzásegít az általánosabb valóság megértéséhez.

A második rész a század első felében bekövetkezett eseményeket tekinti át. Mivel a kötet szerzőinek koncepciója szerint a világ ekkor még jobbára Európa-centrikus volt, a nézőpont itt még hangsúlyozottan európai. Ebből az európai pozícióból kitekintve azonban igyekeznek felmérni a világ más területeit is. És bár hangsúlyosan európai, sőt brit könyvről van szó, mégis úgy érzem, a szerzőknek itt sikerült felülemelkedni a partikularitáson: a második részből egy olyan világ képe bontakozik ki, amelyben Európa még központi szerepet játszott, de dominanciáját már egyre inkább megkérdőjelezték más, feltörekvő régiók – mindenekelőtt a Szovjetunió és az USA, de a rohamosan izmosodó Kelet-Ázsia is, különösen Japán.

Az európai birodalmak felbomlásával és a második világháború végével pedig már az új, bipoláris világrend köszöntött be – a harmadik rész fő témája a hidegháború kora. Az itt sorakozó négy tanulmányban érezhető leginkább az, hogy a szerzők a legmodernebb történettudományi eredmények szintetizálására törekednek. A bipoláris világrend történetéről véleményem szerint magyarul még nem jelent meg ennyire átfogó szemléletű, a mítoszokat elvető, világos munka. Kelet-európai szemmel nézve különösen érdekes Anne Deighton tanulmánya az európai (és főként a kelet-európai) változásokról.

A negyedik részben a szerkesztők az euro-amerikai régión kívül eső területek történetét követik. Bár ez a rész igen fontos és informatív tanulmányokat tartalmaz, talán szerencsésebb lett volna ezeket a területeket is a két kronológiailag tagolódó fejezetbe illeszteni. Érthető a szerkesztők igyekezete, hogy kiköszörüljék az eurocentrikus, okcidentista látásmód csorbáit, ám az alkalmazott szerkesztési elv (lényegében elkülönítve és a középpontba állítva Európa és az USA történetét) egy kicsit a német határátkelőkre emlékeztet, ahol három kapu van: egy a németek, egy az EU más polgárai számára, egy fölött pedig a következő olvasható: "the rest"… Ezt az érzést a negyedik rész címe – "Az Európán kívüli világ" – is megerősíti. Már csak azért is, mivel az USA így az "európai" világ keretében került tárgyalásra. Ez utóbbi tézisnek természetesen van némi létjogosultsága, ám az ebből kibontakozó kép engem – némi rosszindulattal – a huntingtoni Kulturkampf-fantazmagóriákra emlékeztet. Mivel a kötet szerzői hangsúlyozottan globális képre törekszenek, ez az angolszász akcentusú nyugat-központúság némileg hiteltelen. Nem elsősorban udvariassági vagy etikai okokból, hanem azért, mert éppen a "the rest" történetét feldolgozó tanulmányokból derül ki, hogy mennyire egymásrautalt az "első", a "második" és a "harmadik" világ, hogy a globalizáció nem elsődlegesen a centrumból kiterjedő hullámgyűrűkként ábrázolható, hanem sokkal inkább paralel jelenségek konvergenciája. E szövevényes összefüggés-rendszer belső logikája semmiképpen nem támasztja alá a centrum és a periféria elkülönítését, amelyek természetesen léteznek (bár soha nem vegytiszta formában), de csupán egymáshoz viszonyítva, kölcsönhatásaikban értelmezhetőek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a negyedik rész kiváló tanulmányai jórészt ellensúlyozzák a fenti problémákat. Külön is kiemelendő Roger Owen Észak-Afrika és a Közel-Kelet, valamint Alan Knight Latin-Amerika című tanulmánya. Mindenesetre a kötet használatát megkönnyítette volna, ha az olvasónak nem kell minduntalan ide-oda lapozgatnia Európa és a világ többi része között, hogy az eseményeket teljes kiterjedésükben tanulmányozhassa.

Nem teljesen logikusan a negyedik rész végére került Adam Roberts írása az ENSZ-ről, illetve általában véve a nemzetközi jog történetéről, amely véleményem szerint a kötet legértékesebb tanulmánya. Roberts a jogi kodifikáció szervezeteit és fejlődését a valóságos viszonyok tükrében, azok leképezéseként láttatja, és így – egy újabb szempontot emelve a vizsgálódások körébe – önmagában is átfogó képet ad a huszadik század történetéről.

A könyv epilógusában két tanulmány kapott helyet. Ezek közül csemegének ígérkezett a hatvanas évek újbaloldali szociológus-sztárjának, az osztálykonfliktusok radikális elemzőjének, Ralf Dahrendorfnak a huszonegyedik század trendjeiről elmélkedő írása. Dahrendorf – tempora mutantur: immár Lord Dahrendorf – nem cáfolt rá a várakozásokra, noha messzire távolodott fiatalkori baloldaliságától. A futurológus hálátlan szerepében átfogóan és szellemesen vázolta fel azokat a kérdéseket, amelyekre csak a jövő adhat választ. Biztosak csupán a bizonytalanságban lehetünk. A globalizáció és a fejlődés kérdésében azonban Dahrendorf mintha hurráoptimista álláspontra tért volna át: "A prosperitás mindenekelőtt azokat kerüli el, akik tevékenyen ellenállnak neki. Napjainkban az egyes országok eldönthetik, hogy akarnak-e gazdagok lenni […], mindössze annyit kell tenniük, hogy elfogadják a globalizáció kihívásait, és megteremtik annak intézményes hátterét. […] A prosperitás felé mindig rögös út vezet. A növekvő jólét magaslatainak meghódításához siralomvölgyön kell először átvágni." Az alagút végén már látható fény azonban eddig mindig csalókának bizonyult, és bebizonyosodott róla, hogy csupán az előttünk dolgozó vájárbrigád lámpáiból ered. Míg a prosperitás és a biztonság egyre inkább illuzórikusnak tűnik, addig a "siralomvölgy" meglehetősen kézzelfogható. Dahrendorf arról is beszél, hogy "Az élet már nem jórészt munkából, kisebb részben pedig más erőfeszítésekből áll. Maga a munka is könnyebbé vált; a munkaidő csökkent…" Ezt az emberiség túlnyomó többsége számára (már akinek egyáltalán jut munka) igen nehéz lenne bebizonyítani: még a politikusok sem igen merik kijelenteni, hogy a prosperitás, az EU-mennyország egyre kevesebb és egyre könnyebb munkát jelent majd számunkra. Dahrendorf, napjaink "főliberálisa", tucatliberálisként keveredik bele a bérmunka fogalma körüli vitába, amikor kijelenti, hogy "az 1990-es évek végén a legtöbb társadalom még mindig a bérmunka köré szerveződik". Most már csak az marad kérdéses, hogy melyek azok a társadalmak, amelyek végre nem? És – lehetne-e oda gyorsan útlevelet kapni?

Dahrendorf tanulmánya ennek ellenére realisztikus – és immár közel sem ennyire derűlátó – képet fest a világ helyzetéről, a kapitalizmus olyan átmeneti korszakáról, amelyben egyre nyilvánvalóbb, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, de fogalmunk sincs arról, hogyan is fognak tovább menni. Erre sem Dahrendorf, sem az Oxford világtörténet a 20. században nem próbál meg válaszolni. A légvárak építése, a tenyérjóslás és a fantazmagóriák kergetése ugyanis már nem tartozik a történettudomány keretei közé.

Mindent egybevetve, a Napvilág Kiadó új kötete hasznos olvasmány mindazoknak, akik igyekeznek egy kicsit a közismert homlokzat mögé tekinteni, és a történelemtől nem tanulságos történeteket vagy identitásuk alátámasztását várják, hanem a múlt és a jelen folyamatait akarják megérteni. A Korona Kiadó egyetemi tankönyv jellegű, eseménytörténetileg részletesebb háromkötetes huszadik század történetével szemben ez a könyv sokkal inkább az összefüggésekre, a szemléletre összpontosít. Problémaközpontú megközelítésével jobban képes megfogni a huszadik század lényegét – ennél többet egy történelemkönyvnek nem is kell nyújtania.

 

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

Alekszandr Sztikalin, moszkvai történész nem ismeretlen a magyar történelem iránt érdeklődőszakemberek körében Magyarországon sem – sőt, az Eszmélet olvasói is találkozhattak nevével egy Lukáccsal foglalkozó dokumentum-közlés kapcsán, mindenekelőtt a most magyar nyelven megjelenő (V. Szereda közreműködésével készült) dokumentum-kötet következtében (noha nemcsak ezért), amely Lukács Györgynek a Ljubjankán eltöltött közel egy hónapos fogsága dokumentumait tartalmazza. Sztikalin azonban Lukács örökségével nem csak mint a magyar történelem iránt érdeklődő orosz történész foglalkozott, hanem nyilvánvalóan az oroszországi viszonyok is "megalapozták" a Lukács iránti érdeklődést. Gondoljuk csak meg, milyen kevés jó szót kapott Lukács a Szovjetunióban (majd Oroszországban)! Hevesi Mária érdeme volt, hogy a 70-es években óvatos megközelítéssel Lukácsot kiemelte a "gyanús", hogy ne mondjam, tilalmas szerzők sorából, ami nem jelentette azt, hogy művei megjelentek volna a Szovjetunióban, vagy hogy alapjában megváltozott volna vele kapcsolatosan a tudományos légkör. Sőt, Hevesivel szemben azok a szerzők erősödtek meg a 80-as években, akik Lukácsot egészében a marxizmuson kívül rekesztették.¹ A szovjet politikusok és szerzők többségének elutasítása mögött természetesen nem valami személyes ellenszenv vagy valami parciális kérdéskör húzódott meg. Lukács elutasítása abból a tényből fakadt, hogy a magyar filozófus gondolatrendszere a marxizmus-leninizmus hivatalos szovjet felfogásával szemben alternatív gondolatkörként jelent meg. A lukácsi alternatíva különösképpen 1956 után vált láthatóvá, noha (miként A. Sztikalin helyesen rámutat könyvében) ennek forrásai – eltekintve itt a szovjet idők korai korszakaitól, amelyekről jelen sorok szerzője is korábban megnyilatkozott – az 1945 utáni szituációra mennek vissza. Még a szovjet szerzőknél is keményebben bírálták Lukácsot a kelet-németek, főleg a Történelem és osztálytudat című munkáját.² Nem mintha a politikacsinálók Lukáccsal Magyarországon kesztyűs kézzel bántak volna, maga Lukács még a pártba való visszatérése-visszavétele után, 1968-ban is nagyon pesszimistán ítélte meg (nyilván a prágai bevonulás hatására is, de nemcsak azért) az autentikus marxizmus magyarországi pozícióit, amit a kitűnő Lukács-kutató, N. Tertulian tárt fel egy Lukács magánleveleit "a Lukács Archívum dossziéi alapján" vizsgáló tanulmányában. A román szerző Lukács Rigginsnek írott, 1968. szeptember 2-ai leveléből idézte fel ezt a nem éppen optimista, de tárgyszerű beállítódást.³

Hogy a rendszerváltást követő Oroszországban milyen "Lukács-kép" rajzolódik ki, abban Sztikalin könyvének lesz szava. Elöljáróban meg kell mondani, hogy a monográfia szerzője mint lelkiismeretes történész teljesen felkészült az óriási Lukács-irodalomból, sőt, "túlságosan" is az, amennyiben a számtalan hivatkozott mű ellenére vagy éppen azért, magáról a nemzetközi Lukács-irodalomról néhány ecsetvonás erejéig sem készített elméleti számvetést. Talán a filozófikusabb szerzőkre hagyja ezt a feladatot, s ez szíve joga. De a történeti munka kereteit tán szét is feszítette volna egy ilyen vázlat, maga a szerző érezte úgy, hogy korai még az irodalom összefoglaló bemutatása. Ám ennek ellenére kirajzolódik, hogy a Lukácshoz való viszony nagyon is irányzatosság kérdése – rendszerváltás ide vagy oda – mind a mai napig.

Sztikalin arra a következtetésre jutott, hogy korai volna még Lukácsot bezárni a történelem panoptikumába, ahogyan arra az államszocializmus bukása után oly sokan kísérletet tettek saját hazájában és messze azon túl is: "Annak a szellemi szférának a meghatározása – írja a szerző -, amelyet ez a nem-mindennapi filozófus a 20. század európai gondolkodásának történetében elfoglalt, mindinkább azon kutatók feladata lesz, akik távol állnak a köznapi politikától. Bizonyára korai lenne azonban ma még arról beszélni, hogy Lukács munkássága csupán filozófiatörténeti és irodalomtörténeti érdekességgel rendelkezik-e. Tanításának sorsa a jövőben elválaszthatatlan a marxizmus további sorsától, amely a 20. század utolsó évtizedeiben mély válságot élt át. Hogy vajon beköszönt-e a történelem vége a liberális értékrend teljes felülkerekedésével, amint azt az amerikai-japán politológus, F. Fukuyama állítja, vagy pedig az új világrend antinómiái megoldásának feladata ismét felveti a szocialista alternatíva kérdését, azt majd a 21. század megmutatja." (251-252.o.)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az orosz olvasó először kap kézhez egy olyan Lukács-monográfiát, amely hozzáértően, tárgyszerűen, a szükséges empátiával és előítélet-mentesen bemutatja a filozófus életét és munkásságának alapvető tényeit, szakaszait, irányait. Az első olyan orosz nyelvű történeti összefoglalás ez, amely egy új generáció nézőpontjából készült; nem az ideológiai harci frontok ízlését és elvárásait reflektálja, hanem a kellő távolságtartás és ugyanakkor az említett beleélés szerves egységét igyekszik létrehozni.

Mindenekelőtt fontos és tanulságos, hogy a lukácsi életmű történeti korszakok és problémák részeként és kifejeződéseként tárul fel a könyv lapjain. Nem a ma divatos elvont morális céltételezések és absztrakt normatív ítéletek gyűjteménye a könyv, hanem inkább azt domborítja ki a szerző, hogy miképpen bontakozik ki Lukács egy-egy fejlődési szakasza a korszak történeti feltételeiből.

Nagyon szépen mutatja meg például, hogy Lukács együttműködése Lifsiccel, a korszak vezető szovjet esztétájával, irodalomteoretikusával a 30-as évek Moszkvájában milyen mértékig segített "túlélni" egy kifinomult elméleti gondolkodásnak a marxizmuson belül, ami a marxizmus korabeli történetében ritka értéknek számított. Honnan és hogyan emelkedett fel ez a hagyomány a századelő közép-európai gondolkodásában és került be a "szovjet marxizmus" történetébe, valóban újragondolandó kérdés azon fejlemények után, amelyek a marxizmust államideológiából ismét a rendszerellenes gondolkodásmód és mozgalmi csírák szellemi eszközévé transzformálták, "értékelték le" vagy "fel", ez nézőpont kérdése. Sztikalin könyve e fordulatos történetet követi nyomon és sokféle adalékkal szolgál egy még a jövőben kiizzadandó válaszhoz. Mindenesetre annyi egyértelműnek látszik, hogy a marxizmushoz vezető utak a 20. században nemcsak nagyon sokfélék voltak, hanem sok esetben nagyon tartós válasznak bizonyultak.

Lukács 1918-19-es fordulata sem csupán egyéni útválasztás, hanem nagyon is meghatározott és tudatos döntés volt milliók részéről. Fontos ezt hangsúlyozni, mert életidegenek az olyan megközelítések, amelyek Lukács kommunista fordulatát "agyonpszichologizálják". A történeti kiindulópontnak figyelembe kellene venni, hogy a régi liberális világrend egy szörnyűséges "demokratikus világháborúval" (a "renegát" Furet) elzárta a liberális tájékozódás felé vezető utakat. A háború egész története ugyanis világossá tette, hogy maga a (világ)rend felelős a háborúért, amely nagyon is prózai dolgokért (piac, pénz, profit, hatalmi érdekek stb.) folyt. Ha innen nézzük a dolgot, nincsen semmi különös Lukács fordulatában, hiszen Marxtól Dosztojevszkijen át akár Tolsztojig vagy Leninig igen széles szellemi skálán találkozhatott Lukács az antikapitalista kihívás kérdéseivel még jóval fordulata előtt, noha korai munkásságában látszólag semmi nem utalt arra, hogy Webertől Marxhoz vezetne az útja. Lukács "rendszerváltása" ugyanakkor nem tipikus, amennyiben nem bankelnökök családtagjai szoktak a forradalom vezető ideológusaivá válni, noha e megállapítást illetően Marx és Engels, sőt, a nemesi címmel rendelkező Lenin esete is óvatosságra inthet bennünket.

1919-ben Lukács munkássága kikerült – végérvényesen – a politikailag légüres térből. (S bár a "hatalom emberéből" hamarosan üldözötté vált Magyarországon – ha elfogják, valószínűleg kivégzik -, Lukács "nagy kalandja" a szocializmussal tulajdonképpen még csak ekkor kezdődött.)

Érdekesebb kérdés, hogy Lukács kommunista "választása" milyen hihetetlenül stabilnak és megmásíthatatlannak bizonyult. Ennek magyarázata talán nagyobb súlyú problémákat vet fel, mint 1918-19-es fordulatának végbevitele, akár szellemi-filozófiai, akár politikai-szervezeti értelemben. A szerző nagyon pontosan érzékeli,

 hogy Lukács számára sem a családi-személyes háttér, sem a mindennapi élet tényei nem jelentettek olyan mély gyökereket, amelyekkel "kiirthatatlanul" a régi világba kapaszkodhatott volna. Az új világ ígérete, a forradalom vágta át a gordiuszi csomót. Merre mehetett volna Lukács a fehérterror korszakában? Az osztrák-német valóság a húszas években inkább kiábrándította, mint felvillanyozta volna, a Történelem és osztálytudatot ért támadások a Szovjetunióban (1922-24) egyfelől Lukács egyetemes "jelentőségét" és "messianisztikus korszakának" végét jelezték, másfelől egy új korszak közeledtét a Szovjetunióban, amelynek távolról sem látta előre az összes mozgatóját.

Sztikalin könyve hangsúlyozottan nem filozófiai vagy filozófiatörténeti munka, mégis jól érzékeli, hogy a szellemi-filozófiai gondolkodás és a politikai döntések nem azonos logika mentén haladnak; a politikai döntésekben olyasfajta emóciók és lelki tényezők is szerepet játszanak, amelyek nem vagy csak korlátozottan jelennek meg a filozófiai "megokolásban". Már a maga korában is "mindenki" meglepődött Lukács kommunista fordulatán, de volt-e Lukácsnak olyan "fordulata", jelentős politikai hatású döntése, amely nem keltett meglepetést, sőt, megütközést harcostársai vagy ellenfelei körében? – a kérdést, lám, így is fel lehet tenni.

Gondoljunk a "szocializmus egy országban" sztálini tézisének védelmére, vagy Lukács "népfrontos" előtörténetére, a Blum tézisekre, a Lifsiccel való együttműködésére a Lityeraturnij krityik-ben, a háború utáni pártvitáira, 1956-os szerepvállalására, majd kommunista ellenzéki, kommunista másként gondolkodói teljesítményére vagy éppenséggel az 1968-as Lukácsra. Ilyen értelemben Lukács maga volt a történelem egy kis inkarnációja szinte minden időben. Nem tűri a sematikus elemzéseket… A szerző maga is megjegyzi, hogy sokan nem követték még a kommunisták közül sem azt az utat, amelyen Lukács a maga módján "végigment", valahogyan irtózott attól a jelenségtől, amit renegátságnak neveznek. Végül is útjáról sem a sztálinizmus, sem a kádárizmus nem tudta letéríteni, mindenfajta cikk-cakkok ellenére sem.

Amit Alekszandr Sztikalin sem mutat meg elegendő átütőerővel, hogy Lukács és Lifsic miképpen jutottak el módszertanilag a sztálini rezsim bírálatáig még a "sztálini burokban". A Lifsic hagyatékával foglalkozó orosz marxista teoretikus, V. Arszlanov⁴ sokat tett ezen elmélettörténeti kérdés megválaszolásáért, elutasítva az olyan, a mai Magyarországon is népszerű, ámbár primitív magyarázatokat, amelyek a sztálini rendszeren belül létezett minden szellemi-politikai irányzatot nagy homogén irányzattá gyúrnak össze. Az ilyen eljárás politikai funkcióit aligha kell ezen a fórumon ecsetelnem. Sztikalin könyve azért is fontos, mert minden ilyen homogenizálással szemben érveket ad, amennyiben mindig ábrázolja az adott periódus belső politikai lehetőségeit, a gondolkodás objektív határait. Érdekes, hogy Lukács egész politikai pályáját az intellektuális és személyes bátorság jellemzi, kompromisszumai, "önkritikái" az intellektuális fennmaradás érdekeit szolgálták, sohasem követett el olyan önfeladást, amely morálisan ellehetetlenítette volna. A könyv két ilyen fontos ügyet is bemutat, amelyek tükrében erről meggyőződhetünk. Az egyik példa a Ljubljankán eltöltött közel egy hónap, amely a jegyzőkönyvek tükrében korrekt személyes magatartásról árulkodik, a másik pedig a pártba való visszalépése 1967-ben, ami nem ásta alá politikai nézeteinek és elméleti pozícióinak képviseletét.

Gyakran felteszik a kérdést: sztálinista volt-e Lukács? Helyesen, történetileg így kellene feltenni: lehetett-e egy kommunista, marxista teoretikus a Szovjetunióban a 30-as években nem sztálinista? Onnan nézve a dolgot – és ez egyáltalán nem kíván apologetikus magyarázat lenni, s Sztikalin sem ad ehhez alapot – "kétfrontosnak" tűnik a dolog. Vagyis, a Szovjetunió a 30-as években a felemelkedő náci Németországgal szemben olyan bástyának tűnt, amelynek minden releváns bírálata ellenségesnek látszott. A "vagy – vagy" helyzete természetesen meghatározta Lukács elméleti pozícióját is, noha sosem vont le olyan következtetést, amely a sztálini terrort igazolta volna. És ez nem semmiség egy olyan korszakban, amelyben ezer számra pusztultak el kommunista értelmiségiek – még Sztálin környezetéből is, hogy most ne említsük a Szovjetunióba érkezett külföldi emigráns kommunisták ismert sorsát. A történelem egyébként gyakran állít az ember elé ilyen "két frontos" szituációt, amely elől Lukács mindig igyekezett kitérni a tertium datur (harmadik lehetőség) mindenkori elméleti-politikai felvetésével, amely a történelem "alternatív" jellegének felismeréséből eredt. Elegendő itt arra utalni, hogy ez a probléma még Bulgakov előtt is felmerült, aki Szovjet-Oroszországban maradt a polgárháború idején is, és orvos hőse, Jasvin a petljurista pogromok és rémtettek hatására, a bolsevikokat várva lelövi a tömeggyilkos fehér ezredest.⁵

A kötet elgondolkodtatja az embert Lukács politikai pályájának "értelme", történelmi jelentősége felől. Nem akarom ennek kapcsán azt állítani, hogy mondjuk a 19-es komisszárnak nem volt lényeges szerepe Lukács saját életén belül, mégis mint a forradalmi mozgalom teoretikusa, a 20. századi marxizmus nagy gondolkodója írta be nevét a történelembe. A szerző véleményével osztozva én sem mernék végleges ítéletet mondani történelmi jelentőségéről, de van egy megérzésem: ami bizonyosan fennmarad Lukács politikai filozófiájából, az – paradoxnak tűnhet – a szocializmus elméleti problémáira vonatkozó intellektuális hagyatéka. (Természetesen Lukács politikai filozófiájára vonatkozó megjegyzés ez, hiszen Ontológiája és Esztétikája nyilvánvalóan már beépült az egyetemes filozófiatörténet kincsestárába.) Hogy érzékeltessem a dolgot: arra a vitára gondolok, amely már halála után bontakozott csak ki igazán a szocializmus perspektíváiról Berlintől Budapestig, Párizstól Londonig. Mi mással lehetne a vita lényegét összefoglalni, ha nem Lukácsnak a Demokratizálás jelene és jövője című művében (is) kifejtett tertium datur elméletével, amely a sztálini eredetű államszocializmus és a polgári demokrácia között jelölte ki az állami tulajdon társadalmasításának és a politikai hatalom társadalmasításának "harmadik útját". A New Left-től Rudolph Bahroig, Bence-Kistől Kuronig, a francia önigazgatóktól a magyar és orosz "önigazgatókig" mind olyan elméleti (és politikai) leágazás, ami azt mondatja velünk, hogy mindnyájan Lukács köpönyegéből bújtak, bújtunk elő. Különösen ma látszik ez jól, amikor a szocialista baloldal szénája világméretekben rosszul áll… Lukács híveinek és értelmezőinek többsége – ahogy az lenni szokott – megtért az új hatalom lágy ölére, és az emberi jogok liberális ideológusaként a náci beszéd szabadságáról elmélkedik, miközben lejátszódott az elmúlt évszázad talán legnagyobb szociális hanyatlása Lukács "hazáiban" – Budapesttől Moszkváig.

Alekszandr Sztikalin nagy érdeme, hogy a lukácsi életút tanulságai az orosz olvasók elé kerülhetnek egy kedvezőtlen feltételrendszerben, amikor maga az Olvasás társadalmi szokásból ismét egy nagyon szűk réteg privilégiumává válik.

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

 

 

Jegyzetek

 

1 Borisz Besszonov például így írt: "A marxista-leninista tanítás burzsoárevizionista ‘kritikájának' egyik fő vonulata a marxizmus ellen irányuló megalapozatlan vádaskodás: az ‘autentikus' Marx humanista tradícióinak ‘elárulása', a pozitivizmus, a ‘túlzásba vitt' szcientizmus…" Ezzel kezdi a szerző a Lukács utáni és "lukácsi eredetű" "burzsoá elhajlás" leleplezését Sartre-on és Adornón át Marcuséig. In: "Szubjektivno-idealiszticseszka vmeszto materialiszticseszka dialektika". Novo Vreme, 1982. 3. sz.

2 Példaképpen l. G. Irlitz ilyen témájú írását, amely az "újmarxista" megközelítések bírálata céljából keletkezett: "Az a mód, ahogyan Lukács a Történelem és osztálytudat (1923) című művében és Korsch a Marxizmus és filozófia (1923) című munkájában Marx nézeteit magyarázta, a marxizmus filozófiája sok burzsoá magyarázatának kiindulópontjává vált. Marx filozófiai öröksége ‘hiteles', ‘humanista' stb. tolmácsolásának hívei is ezekre a munkákra támaszkodnak." Informácionnij bjulletyeny problemnoj komisszii predsztavityelej. Akagyemii nauk szocialisztyicseszkih sztran. Prága, 1979. 2. sz. A Lukács-recepció történetéhez Mesterházi Miklóssal egy kismonográfiával és egy terjedelmesebb szöveggyűjteménnyel járultunk hozzá még a 80-as évek első felében.

3 "A budapesti egyetemen – írta Lukács – a dolgok nagyon rosszul állnak az igazi marxizmus tanítását illetően. A jelenlegi helyzetben belátható időn belül semmiféle radikális változásra nem lehet számítani." Vö. N. Tertulian: "Note sull'ultimo Lukács (leggendoi la sua corrispodencia". Critica Marxista (Róma), 1979. 5. sz.

4 V. Arszlanov 1992-ben Magyarországon is fellépett egy konferencián, éppen abban a kérdésben foglalva állást, hogy a sztálini fordulat sem tudta kisöpörni mindazt, ami az orosz forradalom által felszabadított társadalmi energiák közösségiségében gyökeredzett. Lukács és Lifsic a 30-as években a francia forradalom mögé "rejtőzve" vizsgálták a sztálini fordulat kapcsán Thermidor kérdését olyképpen, hogy thermidor a forradalom számos döntő elemének továbbélését tette lehetővé – ugyanakkor eltiporva annak számos eredeti közösségi törekvését, radikális baloldali céljait. Vö. V. Arszlanov: "Az októberi forradalom önreflexiója". In. 1917 – Az orosz forradalom. Szovjet Füzetek VIII. 46-56.o.

5 Vö. Mihail Bulgakov: "Én öltem". Ezredvég, 2002. 11. sz. 35-42.o.

A közelmúltban elhunyt palesztin-amerikai összehasonlítóirodalom-tudós világszerte elismerést és heves elutasítást is kiváltott, fő műve, az Orientalizmus megjelenésének 25. évfordulója apropóján írt cikkében (ismét) élesen elutasítja a "civilizációk összecsapásáról" szóló doktrínát, s hitet tesz a humanizmus: a sokféleségében egységes egyetemes kultúra feltétlen tisztelete mellett.

A humanizmus az egyedüli védelem a barbársággal szemben^*

 

Kilenc évvel ezelőtt utószót írtam az Orientalizmushoz¹, s ebben nem csupán a könyv által – 1978-as megjelenése óta – kiváltott polémiákról szóltam, hanem arról is, hogy a “Kelet” reprezentációival foglalkozó tanulmányommal kapcsolatban egyre több téves értelmezés lát napvilágot. Hogy erre ma már nem annyira indulattal, mint inkább iróniával reagálok, jelzi: eljárt felettem az idő. Két atyai jó barátom, szellemi és politikai mentorom, Eqbal Ahmad és Ibrahim Abu-Lughod² közelmúltban bekövetkezett halála szomorúsággal és rezignáltsággal töltött el, ugyanakkor elszánttá is tett.

Önéletírásom, az Out of Place³, bemutatja azt a különös és ellentmondásos világot, amiben felnőttem, s képet ad a hatásokról, amelyek ifjúkoromban értek Palesztinában, Egyiptomban és Libanonban. Az elbeszélés azonban véget ér politikai szerepvállalásom kezdeténél, 1967-ben, a hatnapos háború után.

Az Orientalizmus sokkal közelebb áll napjaink viszontagságos történelmi eseményeihez. 1975-ben, a libanoni polgárháborúról szóló leírással kezdődik, amely 1990-ben hivatalosan véget ért. Az erőszakcselekmények, a vérfürdők azonban a mai napig tartanak Libanonban. Az Oslóban elindított békefolyamat elbukott, kitört a második intifáda, s a palesztinoknak rettenetes szenvedéseket kell elviselniük az újból elfoglalt Ciszjordániában csakúgy, mint a Gázai övezetben.

Megkezdődtek az öngyilkos merényletek, minden visszataszító következményükkel, amelyek nem kevésbé iszonyatosak és apokaliptikusak, mint a 2001. szeptember 11-i események, illetve ezek folytatása: az Afganisztán, majd Irak ellen indított háború. Midőn e sorokat írom, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia folytatja Irak törvénytelen s rettenetes következményekkel együtt járó megszállását. Állítólag mindez része a “civilizációk közötti összecsapásnak”, amit sem beszüntetni, sem kibékíteni, sem pedig visszafordítani nem lehet. Ezt a nézetet azonban én elfogadhatatlannak tartom.

Szeretném azt mondani, hogy az amerikaiak általános fogalmai a Közel-Keletről, az arabokról és az iszlámról némi fejlődést mutatnak. De sajnos nem ez a helyzet. Európában a kép – számos okból – valamivel kedvezőbb. Az Egyesült Államokban azonban az álláspontok megmerevedése, a fölényes, vállveregető általánosítások és a triumfáló szólamok erősödő befolyása, a hatalom brutalitása, ami a politikai “másként gondolkodók” és általában “Mások” közönséges lenézésével párosul, az iraki múzeumok és könyvtárak kifosztásában és szétdúlásában csúcsosodott ki.

Politikai vezetőink és értelmiségi lakájaik, úgy látszik, képtelenek megérteni, hogy a történelmet nem lehet eltörölni, ahogyan egy iskolatáblát törlünk le, csupán azért, hogy “mi” írhassuk rá a jövőnket, s az “alsóbbrendű” népekre kényszeríthessük életmódunkat.

Gyakorta hallani felelős vezetők szájából Washingtonban és másutt, hogy újra kell rajzolni a Közel-Kelet határait, mintha legalábbis ezek a nagy múltú társadalmak és az itt élő, oly különböző népcsoportok – egy tál amerikai mogyoró módjára – összekeverhetők lennének. Ez mégis gyakran megesett a “Kelettel”, e már-már mitikus fogalommal, amelyet oly sokszor alkottak újra a XVIII. század vége – Napóleon egyiptomi hadjárata – óta. Ilyenkor a térség történelemének megannyi rétege, a véget nem érő mesék, a kultúrák, nyelvek, egyéni jellegzetességek kábító sokfélesége, mindez félre lett söpörve, feledésbe merült, vagy a sivatagba száműzetett, miként az elrabolt, szerteszét hurcolt és magánkezekben landolt bagdadi műkincsek.

A történelmet, véleményem szerint, férfiak és nők csinálják. De a történelem meghamisítható, átírható – elhallgatással, felejtéssel, ráerőltetéssel, a torzítások feletti szemhunyással –, hogy a mi “Keletünk”, a mi “Oriensünk” valóban a “miénk” legyen, amit birtokolhatunk és irányíthatunk. Újból ki kell jelentenem: számomra nem létezik “igazi” Kelet, amit védelmezni kellene. Viszont minden tiszteletem az itt élő népeké, hogy képesek megvédeni saját elképzelésüket arról, kik ők valójában, s mivé szeretnének válni.

A mai arab és muzulmán társadalmak ellen nagyszabású támadás, összehangolt agresszió indult; elmaradottsággal, a demokrácia hiányával és a nők jogai iránti közömbösséggel vádolják őket. Emiatt már-már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a modernitás, a felvilágosodás vagy a demokrácia korántsem oly egyszerű és egyértelmű fogalmak, amelyekre előbb-utóbb mindenki rátalál, mint a kertben elrejtett húsvéti tojásokra. A külpolitikáról nyilatkozó ifjú és pökhendi “kommunikátorok” – akiknek halvány fogalmuk sincs a valóságról (s egyáltalán nem ismerik az átlagemberek nyelvét) – megdöbbentő tudatlanságuk folytán a térséget kietlen pusztaságnak képzelik, mely hajlandó befogadni a szabad “demokrácia” és piac amerikaiak által feltálalt pótlékát. Hogy valaki a demokrácia “dominóhatásáról” szónokoljon – amire az arab világnak, úgymond, a legnagyobb szüksége lenne –, ehhez felesleges arabul, perzsául vagy akár csak franciául is tudnia.

A más kultúrák megértésére irányuló szándéknak, amelynek az együttélés és a látókör kiszélesítése a célja, semmi köze sincs az uralkodni vágyáshoz. A jelenlegi imperialista háború egy már tönkrement, harmadik világbeli diktatúra ellen, amit nem választott amerikai vezetők szűk csoportja tol le az emberek torkán, s aminek ideológiai megfontolásai a világuralom és a ritkuló természeti források megszerzésének és ellenőrzésének szándékával társulnak, minden bizonnyal a történelem egyik szellemi tragédiája, minthogy kirobbantását kutatói hivatásukat eláruló orientalisták igazolták és sürgették. Az arab és muzulmán világ szakértőinek – mint Bernard Lewis⁴ vagy Fouad Ajami – meghatározó befolyásuk volt George W. Bush Pentagonjára és Nemzetbiztonsági Tanácsára: a külpolitika héjáinak olyan groteszk kifejezéseket adtak a szájukba, mint az “arab szellem” vagy “az iszlám századok óta tartó hanyatlása”.

Manapság az amerikai könyvesboltok polcai tömve vannak vaskos kötetekkel, amelyek bombasztikus címei “az iszlám és a terrorizmus” viszonyáról, a “meztelen iszlámról”, az “arab fenyegetésről” vagy a “muzulmán összeesküvésről” szólnak, s amelyeket olyan publicisták írnak, akik információikat – állításuk szerint – ezeknek a különös keleti népeknek a lelkivilágában elmélyült “szakértőktől” szerezték. E háborús uszítók élvezik a CNN és a Fox News tévécsatorna, számtalan evangélista és konzervatív rádióadó, de még egyes tekintélyes újságok támogatását is, amelyek – hogy mozgósítsák “Amerikát” az idegen démonokkal szemben – mindannyian ugyanazokat az ellenőrizhetetlen általánosságokat szajkózzák.

Annak folyamatos sulykolása nélkül, hogy ezek a távoli népek nem olyanok, mint “mi”, s nem fogadják el a “mi” értékeinket – ezek az üres frázisok jelentik az orientalista dogmák lényegét –, az iraki háborút nem lehetett volna kirobbantani. A történelem során minden hódító hatalom körülvette magát fizetett kutatókkal – Malajzia és Indonézia holland gyarmatosítóitól az indiai, a mezopotámiai, az egyiptomi vagy a nyugat-afrikai brit hadseregen át a francia gyarmati csapatokig Indokinában vagy Észak-Afrikában. Akik jelenleg látják el tanácsokkal a Pentagont és a Fehér Házat, ugyanazokhoz a klisékhez és megvető sztereotípiákhoz nyúlnak, s ugyanazt az igazolást hozzák fel a túlhatalom és erőszak alkalmazására. “Végeredményben – visszhangozza a kórus – ezek az emberek csakis az erő nyelvén értenek.” A tanácsadókhoz Irakban most magánvállalkozók valóságos hada csatlakozik, akikre mindent rábíznak majd, a tankönyvkiadástól az alkotmány megszerkesztésén és a politikai élet átalakításán át egészen a kőolajipar újjászervezéséig.

Valamennyi új keletű birodalom azt állítja magáról, hogy más, mint elődei voltak. Hangoztatja, hogy a körülmények kivételesek, hogy küldetése a civilizáció terjesztése, a rend és a demokrácia megteremtése, s hogy erőszakhoz csak végső esetben folyamodik. A legszomorúbb azonban, hogy mindig akadnak értelmiségiek, akik hajlandók mézesmázos szavakkal “jóindulatú” és “önzetlen” birodalmakról papolni.

Huszonöt évvel könyvem megjelenése után az orientalizmus tovább élő jelensége arra kényszerít bennünket, hogy elgondolkodjunk: vajon megszűnt-e létezni bármikor is a modernkori imperializmus, vagy pedig kétszáz éve, Bonaparte egyiptomi hadjárata óta, folyamatosan jelen van. Az arabok és a muszlimok szemére vetik, hogy: a “viktimológia” – hivatkozásuk az arab-iszlám birodalom kifosztására – csupán eszköz arra, hogy kibújjanak saját, jelenlegi felelősségük alól. “Megbuktatok, becsaptátok önmagatokat”, mondja napjaink orientalistája.

Minden Napóleonnal kezdődött tehát, s a keleti tudományok fejlődésével és Észak-Afrika meghódításával folytatódott. Hasonló kutatások zajlottak azután Vietnamban, Egyiptomban és Palesztinában, illetve – a XX. század elején, a kőolaj és a terület feletti ellenőrzésért folytatott harc nyomán – az Öböl térségében, Irakban, Szíriában, Pakisztánban és Afganisztánban is. Később megjelentek a különböző antikolonialista nacio­nalizmusok, majd a haladó rendszerek rövid szakasza után a katonai puccsok, a felkelések, a polgárháborúk és a vallási fanatizmusok, valamint az utolsó “bennszülött” csoportokkal szembeni féktelen brutalitáshoz való visszatérés időszaka következett. Valamennyi korszak megalkotta saját hamis vízióját, leegyszerűsítő képzeteit és értelmetlen polémiáit a “Másikról”.

Az Orientalizmusban a humanista kritika eszközéhez folyamodtam, hogy szélesebbre nyissam a harc lehetséges színtereit, s hogy a mindannyiunkat fogva tartó, értelmetlen indulatkitörések helyébe hosszabb távú, elmélyült gondolkodásmód és elemzés lépjen. Amit ezzel szerettem volna elérni, “humanizmusnak” neveztem – e fogalom használatához ugyanis annak ellenére ragaszkodom, hogy a szofisztikált, posztmodern kritika megvetően elutasítja.

Humanizmuson mindenekelőtt az ahhoz hasonló, elszánt akaratot értem, mint ami William Blake-et⁵ vezérelte, hogy széttörje a gondolkodás béklyóit, hogy azt az ember a történelemmel számot vető, megfontolt elmélkedés céljaira használja. A humanizmust a más kutatókkal, társadalmakkal és korszakokkal való együvé tartozás érzése is táplálja. A világtól elzárkózó humanista – nem létezik. Minden terület összeköttetésben van az összes többivel, s abból, ami a világban történik, semmi nem szigetelhető el, és nem lehet mentes külső hatásoktól. Az igazságtalansággal és a szenvedéssel olyan módon kell foglalkoznunk, hogy azt minél jobban beleillesszük a történelembe, a kultúrába és a társadalmi-gazdasági valóságba.

Az elmúlt harmincöt esztendő során életem jelentős részét a palesztin nép önrendelkezéshez fűződő jogai védelmének szenteltem. Ezt azonban igyekeztem mindig úgy tenni, hogy tekintettel legyek a zsidó népre és szenvedéseire, az üldöztetésektől a genocídiumig. Számomra alapvető fontossággal bír, hogy az Izrael és Palesztina egyenlőségéért vívott küzdelemnek csakis egyetlen emberi célja lehet: az együttélés, nem pedig egymás elűzésének és elutasításának folytatódása.

Nem véletlenül mutattam ki, hogy az orientalizmus és a modern antiszemitizmus azonos gyökerű jelenségek. Minden független értelmiséginek ezért elsőrendű kötelessége alternatív modellek érdekében munkálkodni a szűk látókörű és leegyszerűsítő dogmákkal szemben, amelyek oly régen uralkodnak a Közel-Keleten s másutt, s amelyek alapja a kölcsönös gyűlölködés.

Mint az irodalomtudomány területén alkotó humanista elég idős vagyok ahhoz, hogy negyven éve összehasonlító irodalomból olyan tanításban részesüljek, amelynek alapvető gondolatai a XVIII. század végi, XIX. század eleji Németországában gyökereznek. Meg kell említenem a nápolyi filozófus és filológus, Giambattista Vico meghatározó hatását is, aki mintegy megelőlegezte a nagy német gondolkodók, Herder és Wolf gondolatait, amelyeket később Goethe, Humboldt, Dilthey, Nietzsche és Gadamer, majd a XX. században Erich Auerbach, Leo Spitzer és Ernest Robert Curtius fogalmazott újra.

A mai nemzedék fiataljai szemében a filológia mint valami ősi és idejétmúlt tudomány jelenik meg, jóllehet az értelmezés lehetséges módszerei között ez a legalapvetőbb s a legtermékenyebb. Erre a legcsodálatosabb példa Goethe érdeklődése az iszlám – s különösen Háfiz költészete – iránt. Goethét e szenvedély indította arra, hogy megírja a West-östlicher Diwant (Nyugat-keleti díván), s ez hatott a Weltliteraturról (Világirodalom) – azaz a világ összes irodalmának mint egy totális szimfóniának a tanulmányozásáról – megfogalmazott gondolataira, ami teoretikusan úgy értendő, hogy megőrizzük minden mű egyediségét, s ugyanakkor nem tévesztjük szem elől az egészet.

Különös módon mai globalizált világunk éppen a felé a standardizálódás és egyneműsítés felé tart, amelyet Goethe szeretett volna megakadályozni. Erich Auerbach Philologie der Weltliteratur (A világirodalom filológiája) című, 1951-ben – a háború utáni korszak elején, amely egyben a hidegháború kezdete is – közölt tanulmányában a fejlődésnek erre a tendenciájára figyelmeztetett. Fő műve, a Mimésis – amit 1946-ban Bernben jelentetett meg, de a háború alatt Isztambulban írt, ahol menekültként újlatin nyelveket tanított – mint a Homérosztól Virginia Wolfig ívelő nyugati irodalomban megtestesült sokszínűség és valóság testamentuma jelenik meg. Az 1951-es tanulmányt újraolvasva rájövünk, hogy Auerbach e korszakos jelentőségű műve egy olyan kor himnusza, amikor az irodalmi szövegeket még filológiai terminusok alapján, korrekt, érzékeny és intuitív módon értelmezték. Olyan korszak volt ez, amikor még a műveltség és a különböző nyelvek hibátlan ismerete szolgálta a megértést, aminek egyik szószólója az iszlám irodalom ismeretével is kitűnt Goethe volt.

A nyelvtudás és a történelmi tájékozottság ugyan nélkülözhetetlen volt, elégséges azonban sohasem, mint ahogyan a tények egyszerű összegyűjtése sem megfelelő módszer ahhoz, hogy megértsük, mit képvisel egy olyan szerző, mint például Dante. A filológiai megközelítés legfontosabb követelménye – amiről Auerbach és elődei szóltak, s próbáltak érvényesíteni –, hogy a mű korának és szerzőjének perspektívájából megpróbáljunk szubjektív és beleérző módon elmélyedni a szöveg élő matériájában.

A Weltliteratur-féle alkalmazott filológia, ami összeférhetetlen a más koroktól és kultúráktól való távolságtartással vagy ellenséges viszonnyal, mélyen humanista szellemet feltételezett, mely nagyvonalú, sőt – ha szabad ezt a kifejezést használnom – vendégszerető volt. A kutatónak ugyanis mindig törekednie kell arra, hogy lelkében helyet készítsen a “Másiknak”, az “idegennek”. E nyitottságot eredményező, kreatív attitűd a “Másik” iránt – aki ha idegen nem is, azért különböző marad –, a kutató küldetésének talán legfontosabb dimenziója.

Németországban a nemzetiszocializmus természetesen ezt a hagyományt megrendítette, majd megsemmisítette. A háború után, mutat rá keserűen Auerbach, a gondolatok standardizálódása s az ismeretek mind nagyobb fokú specializálódása egyre inkább szűkítette az effajta kutató munka, a fáradságot nem ismerő vizsgálódás lehetőségeit, amit Auerbach képviselt. Még szomorúbb, hogy halála, 1957 óta, a humanista kutatásnak mind a gondolata, mind a gyakorlata elveszítette központi szerepét. Diákjaink – ahelyett, hogy a szó igazi értelmében olvasnának – folyamatosan ki vannak téve az Interneten hozzáférhető s a tömegmédiumok által terjesztett fragmentált tudás eltérítő hatásainak.

S van, ami ennél is rosszabb. Az oktatást ma fenyegeti a média által terjesztett nacionalista és vallásos ortodoxia, amely a figyelmet – történelemellenes és szenzációhajhászó módon – távoli, elektronikus háborúkra összpontosítja. A nézőkben ez a “sebészeti precizitás” érzetét kelti, s így elfedi a modern háborúk által okozott iszonyatos pusztítást és szenvedést. Az ismeretlen ellenség démonizálása nyomán, amelyre – hogy táplálják a közvélemény indulatát – a terrorista címkét ragasztják, a médiában megjelenő képek az emberek figyelmét egyetlen pontra fokuszálják, s így azok az olyan válságperiódusokban, mint ami a szeptember 11-i merényletet is követte, könnyűszerrel manipulálhatók.

Meglehet: az olvasó szememre veti majd, hogy a humanista értelmezés és a külpolitika között indokolatlanul rövidre zárom az összefüggést, amikor úgy vélem: egy technológiailag fejlett, korábban elképzelhetetlen hatalommal rendelkező társadalmat, amely egyszerre van az Internet és az F–16-os vadászbombázó birtokában, végső soron olyan félelmetes technikai-politikai szakértőknek kell irányítaniuk, mint Donald Rumsfeld vagy Richard Perle. Ami viszont ennek következtében veszendőbe megy, az a kölcsönös függés szálaival átszőtt emberi élet inherens sokoldalúsága, amit sosem lehet egyetlen képletre redukálni vagy figyelmen kívül hagyni.

Az arab és muzulmán országokban sem kedvezőbb azonban a helyzet. Ahogyan Rula Khalaf újságíró egyik kitűnő írásában⁶ rámutat: a térségben eluralkodott amerikaellenesség következtében kevés érdeklődés mutatkozik a valódi amerikai társadalom iránt. A régió kormányai, mivel képtelenek hatni az Egyesült Államok velük kapcsolatos magatartására, arra kényszerülnek, hogy szinte minden erőfeszítésüket saját lakosságuk elnyomására és ellenőrzésére fordítsák. Emiatt egyre nő az elkeseredés, a tehetetlen harag és gyűlölet érzése, ami aligha kedvez e társadalmak nyitottabbá válásának. A történelem és a fejlődés világi szemléletét félresöpri a kudarcok és a csalódások sorozata, illetve az érzelmi befogadáson alapuló iszlamizmus, amely fel kívánja számolni mindazt, amiben a modern tudás megjelenési formáját látja.

Az idzstihád, a személyes értelmezés iszlám hagyományának fokozatos eltűnése korszakunk egyik legsúlyosabb kulturális traumája, ami maga után vonja mindenféle kritikai gondolkodás megszűnését s bármilyen egyéni szembenézést a napjaink valósága által felvetett kérdésekkel.

Nem azt akarom mondani, hogy a világ kulturálisan egyszerűen visszafejlődött, azaz egyrészt agresszív neoorientalizmusba, másrészt totális intoleranciába hanyatlott. Az ENSZ 2002. augusztus végén lezajlott johannesburgi csúcskonferenciája, hiányosságai ellenére, megmutatta, hogy kialakulóban van a közös, globális gondolkodás széles tábora, előre vetítve egyfajta földgolyóméretű “választókörzet” létrejöttét, s ez új értelmet és lendületet adhat az egyetlen világ oly sokszor lejáratott gondolatának. Mégis be kell ismerni, hogy senki sem lehet képes gondolatilag átfogni globalizált világunk hallatlanul összetett egységét, akkor sem, ha különálló részeinek egyre integráltabb jellege mind kevésbé engedi meg egymástól való elszigetelődésüket.

Nem szabad megengednünk, hogy tovább pusztítsanak az említett iszonyatos konfliktusok, amelyek az olyan hamis együvé tartozás zászlaja alá terelik az embereket, mint “Amerika”, a “Nyugat” vagy az “iszlám”, s közös identitást vindikálnak egymástól valójában nagyon is különböző egyéneknek; szembe kell szállnunk velük. Ehhez továbbra is rendelkezünk humanista neveltetésünk örökségével: a racionális értelmezés képességével. Nem valamiféle kegyelet szentimentális érzelgőssége késztet bennünket arra, hogy visszatérjünk hagyományos és klasszikus értékeinkhez, hanem az, hogy visszaállítsuk – globális méretekben – a világi és racionális beszéd gyakorlatát.

A kritikai szellem nem engedelmeskedik a parancsnak, hogy álljunk csatasorba, s induljunk háborúba valamilyen “hivatalos” ellenség vagy egy másik ember ellen. A civilizációk előre gyártott összecsapása helyett az egymással összefonódó, egymást kölcsönösen megtermékenyítő kultúrák lassú, közös munkálkodására kell összpontosítanunk, amelyek sokkal intenzívebben élnek egymás mellett, mint amit a leegyszerűsítő és szokványos gondolkodásmód egyáltalán el tudna képzelni. E tágabb horizontra tekintő szemlélet kialakulása azonban időt, türelmet, és következetesen kritikus kutatást igényel, amit a szellemi közösségbe vetett hit ösztönöz. Ezt azonban nehéz fenntartani egy olyan világban, amely az “adok-kapok” azonnaliságán alapul.

A humanizmus személyes kezdeményezésekből, egyéni intuíciókból s nem másoktól készen kapott gondolatokból és tekintélytiszteletből táplálkozik. Az irodalmi szövegeket mint olyan műveket kell olvasnunk, amelyek a történelemben a maguk konkrétságában léteznek.

 

Végezetül és legfőképpen pedig: a humanizmus az egyedüli, sőt mondhatni, az utolsó menedékünk az emberi történelmet eltorzító embertelenséggel és igazságtalansággal szemben. Rendelkezünk immár a kibertér bátorítóan demokratikus lehetőségeivel, amely mindenki számára nyitva áll, méghozzá olyan színvonalon, ahogyan azt egyetlen korábbi nemzedék, egyetlen zsarnok vagy ortodoxia sem tudott volna elképzelni. Az iraki háborút megelőző világméretű tüntetésekre nem kerülhetett volna sor a világszerte létező szellemi közösségek nélkül, amelyek másfajta információkból merítenek, s tudatában vannak a környezeti kihívásoknak és az embert megillető jogoknak csakúgy, mint ama szabadságtörekvéseknek, amelyek e kicsiny bolygón mindannyiunkat összekötnek.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek:

 

^* Az Orientalizmus megjelenésének 25. évfordulója apropóján készült cikk, amelyet a Le Monde diplomatique 2003. szeptemberi száma közölt, Edward Said utolsó, életében megjelent írása, mely ilyenformán szellemi végrendeletének is tekinthető.

¹ Edward W. Said: Orientalizmus. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

2 Eqbal Ahmad 1933-ban született Indiában, és 1999-ben hunyt el Pakisztánban. A nemzetközi kapcsolatok és a politikatudomány professzora volt, aki életét – Algériától Vietnamon át Pakisztánig – számos nép felszabadító harcának szentelte. Az 1929-ben született és 2001-ben elhalálozott Ibrahim Abu-Lughod már fiatalon bekapcsolódott a palesztin függetlenségi küzdelembe. Politikatudományból szerzett diplomát, s több angol nyelvű, a palesztin kérdést elemző könyv szerzője (LMd. szerk.).

³ Out of Place: A Memoir. Alfred A. Knopf, New York, 1999.

⁴ Bernard Lewist egyébként, aki hosszú ideje élharcosa az “iszlám veszély” elleni küzdelemnek, 1995-ben Franciaországban elítélték, amiért tagadta az örmény genocídium tényét (LMd. szerk.).

⁵ Az angol író, William Blake (1757–1827), akit sokáig bolondnak tartottak, rendkívül gazdag irodalmi és filozófiai életművet hagyott hátra, aminek középpontjában az emberi lét egységének helyreállítása áll. Blake számára isten csak az emberben létezik. Elutasítja a keresztény erkölcsiséget, amely a morális, gazdasági és politikai szolgaság kiváltója, s amelynek az ember áldozata. Blake olyan szabadságért harcolt, aminek legfőbb eszköze, szerinte, az emberi képzelet (LMd. szerk.).

⁶ The Financial Times, 2002. szeptember 4.