A vitatott irodalomkritikus és a palesztin ügy védelmezője Amerikában

 

A 2003. szeptember 25-én, 67 éves korában leukémiában elhunyt Edward W. Said a XX. század utolsó negyedének legjelentősebb irodalomkritikusai közé tartozott. A New York-i Columbia Egyetem összehasonlítóirodalom- és angolnyelv-professzorát Amerika-szerte a posztstrukturalista baloldal kiemelkedő képviselőjeként tisztelték. Mindenekelőtt azonban ő volt a palesztin ügy leghatározottabb és leg(el)ismertebb képviselője az Egyesült Államokban, ahol emiatt sok ellenséget is szerzett magának.

Said szemléletének “nagyvonalúsága” az irodalommal és másik nagy szerelmével, a klasszikus zenével kapcsolatban nem teszi lehetővé egyértelmű kategóriába sorolását. Legnagyobb visszhangot kiváltó könyve, az Orientalizmus (1978) több tudományterület irányváltásához járult hozzá azzal, hogy felhívta a figyelmet az európai felvilágosodás és gyarmatosítás közötti kölcsönösségre. Sokan ugyanakkor önellentmondást véltek felfedezni abban, hogy Said mint világi szemléletű humanista az európai felvilágosodás hagyományait bírálva, humanista érveket szegezett szembe a humanizmus hatalmas kulturális hagyományaival. Ami által – e vélemény szerint – akaratlanul is a fundamentalisták malmára hajtotta a vizet – akik tradícióik és szent szövegeik bármiféle kritikáját “birtokháborításnak” tekintetik –, s így kétségessé tette az olyan kulturális szempontból “érzékeny” területek vizsgálatának megalapozottságát, mint az iszlám.

Az Orientalizmus – problematikus volta ellenére – kapóra jött a nem nyugati országokból származó, feltörekvő értelmiségieknek (akik közül sokan a gyarmatosításból hasznot húzó családokból kerültek ki), hogy a politikai korrektség légkörében önmagukat az “elnyomás narratíváival” azonosíthassák, s a “nem nyugatival”, a “Másikkal” kapcsolatos saidi reprezentációkat értelmezve-vitatva, sikeres karrierre tegyenek szert.

Said hatása azonban távolról sem korlátozódott a magasröptű, tudós eszmecserék világára. Amerikában szellemi “szupersztárként” tisztelték: ismert operakritikus, zongoraművész, televíziós személyiség, politikus, médiaszakértő, valamint népszerű esszéista és előadó is volt egy személyben.

Az elmúlt évtizedben Said az oslói békefolyamat és a Jasszer Arafat-féle palesztin vezetés egyik legerőteljesebb bírálója volt. A Commentary című amerikai – jobboldali, neoliberális – folyóirat Saidot mindazonáltal a “terror professzorának” aposztrofálta; s ugyanez a lap 1999-ben – a leukémia ellen folytatott küzdelme idején – azzal vádolta, hogy a palesztin ügy támogatásának növelése érdekében palesztin menekültstátust hamisított magának, illetve hogy valótlan Said állítása, miszerint az Egyesült Államokban folytatott tanulmányai előtt Jeruzsálemben járt iskolába.

Said élesen kritizálta a palesztinok emberi jogainak izraeli megsértését, s nyíltan elutasította az USA közel-keleti politikáját. Aligha meglepő hát a New York-i Izrael-barát körök ellenséges magatartása vele szemben. Ám a másik oldalon, a palesztinok részéről is találkozott ellenállással, akik azzal vádolták, hogy a cionizmusnak tett indokolatlan engedményekkel palesztin jogokat áldoz fel.

Said már 1977-ben – amikor a palesztinok között még kevesen voltak hajlandók a zsidók Palesztinára formált történelmi igényeinek elismerésére – a következőket mondta: “Nem utasítom el követeléseiket, bár tudom: ezek az igények szükségképpen a palesztinok kisemmizését vonják maguk után.” Said valamennyi palesztin szerzőnél pontosabban fogalmazta meg antikolonialista Izrael-bírálatát: bemutatta a kérdés bonyolult, zavaros és – a zsidók európai üldöztetéséből eredő – problematikus voltát, s rávilágított a cionista eszmének az európai tudatra kifejtett túlzott hatására is. Kimutatta, hogy Izrael csakis a Holokauszt tragédiája miatt kap felmentést az alól, hogy más nemzetekkel egyenlő elbírálás alá essék. Bár elismerte a Holokauszt kivételes történeti jelentőségét, azt azonban nem volt hajlandó megérteni, miért kellene e trauma örökségét egy olyan népnek, a palesztinoknak a jogfosztására felhasználni, akiknek “semmi közük sincs azokhoz a cselekedetekhez, melyek kizárólagos elkövetője egy európai bűnszövetség volt”.

“Fel kell tennünk a kérdést – írja Politics of Dispossession (A jogfosztás politikája, 1944) című művében –: meddig takarózhat még Izrael az antiszemitizmus történetével és a Holokauszttal, meddig menthető fel a palesztinok elnyomása miatt vele szemben felhozott érvek és szankciók alól, mely érveket és szankciókat más, elnyomó államokkal szemben, mint például Dél-Afrika, foganatosítottak? Vajon meddig lehet még tagadni, hogy Gáza népének segélykiáltásai… közvetlenül az izraeli kormány politikájával s nem a nácizmus áldozatainak jajszavával állnak kapcsolatban?”

Said ragaszkodott álláspontjához, amely szerint az Izraelt bírálóknak nem az a feladatuk, hogy a palesztinok számára mintegy reprodukálják a diaszpóra és visszatérés cionista ideológiáját, hanem hogy kidolgozzák egy olyan világi demokrácia tervét, amely mind az arabok, mind a zsidók számára elfogadható. Saidot 1977-ben beválasztották a Palesztin Nemzeti Tanácsba (PNT). Független értelmiségiként távol tartotta magát a szervezeten belüli (párt)politikai viszályoktól, miközben tekintélyét stratégiai jelentőségű kezdeményezések megtételére használta fel. A fegyveres harcot – a Holokauszt öröksége és a zsidó nép különleges helyzete miatt – elfogadhatatlannak tartotta és elutasította; s korai szószólója volt a két önálló állam gondolatának és így hallgatólagosan Izrael létezéshez való jogának. A PNT 1988-as algíri ülésszaka ezt az irányvonalat magáévá is tette.

Ahogy azután – a madridi konferenciát (1991) követően – a béketárgyalások előrehaladtak, Said egyre kritikusabbá vált velük szemben; és kilépett a PFSZ-ből. Véleménye szerint az oslói békefolyamat méltánytalanul Izraelnek kedvezett, s a jövőképet, amellyel kecsegtetett, “Palesztina alávetésének, palesztin Versailles-nak” tekintette.

Said mindvégig szálka maradt a palesztin hatóság szemében. Az Arafatot és környezetét jellemző, antiliberális – korrupciótól és intoleranciától áthatott – légkörben a legismertebb és legkiválóbb palesztin emigráns lett a liberális eszmeiség zászlóvivője, de egyszersmind saját népe cenzorainak egyik fő célpontja is.

Said jómódú palesztin család gyermekeként született Jeruzsálemben. Keresztény vallású apja, Wadie, az első világháború előtt emigrált az Államokba, majd önkéntes szolgálatra jelentkezett Franciaországba, s mint amerikai állampolgárságú, tisztes, protestáns üzletember tért vissza a Közel-Keletre, ahol egy názáreti baptista tiszteletes lányával kötött házasságot.

1999-ben megjelent Out of Place (Helyen kívül) című, gyermek- és ifjúkorára visszaemlékező, önéletrajzi írásában Said apját – aki amerikaiságát hangsúlyozandó magát Williamnek nevezte – mogorvának és hatalmaskodónak jellemezte. Viktoriánus szigora Saidba “általános, mély félelemérzetet” nevelt, amitől egész életében próbált szabadulni. Figyelemre méltó munkásságához ugyanakkor nagyban hozzájárult hallatlan munkabírása, amit szintén apjának köszönhetett. Wadie Said anyagi javainak forrásáról keveset tudunk, bizonyos azonban, hogy Edward és testvérei semmiben sem szenvedtek hiányt: nyaranta szolgálók hadával utazgattak, 1947 után a híres libanoni üdülőhely, Dhour el-Shweir elegáns kényelmét élvezték, s fényűző óceánjárókon vacsoráztak. Said rajongott édesanyjáért: csodálatos, asszonynak írta le, aki környezetére nagy hatást gyakorolt. Az irodalom és a zene szeretetét fia tőle örökölte. Otthon arabul kizárólag csak a szolgálókhoz beszéltek, még a Groppisban, a divatos kairói kávéházban felszolgáló pincéreket is inkább tört franciasággal szólították meg.

A kairói Victoria College, egy konzervatív szellemű, brit típusú állami iskola elvégzése után – ahol az ifjú Said, mint írja, egyike volt a fő bajkeverőknek – tanulmányait, apja kifejezett kívánságára, a massachusettsi Mount Hermon magániskolában folytatta. Bár előmenetele nem hagyott kívánnivalót maga után, Saidot az elvárásokhoz alkalmazkodni nem hajlandó magatartása miatt nem ismerték el kiemelkedő képességű tanulónak. Érzéke volt az amerikai típusú esszéíráshoz, amiben több fantáziát és ihletet talált, mint a Kairóban megismert, tartózkodó brit stílusban. Kitörölhetetlen nyomot hagyott benne az ellentmondás, hogy bár tehetségével kitűnt, hivatalos elismerést mégsem kapott. Ez a tapasztalat, valamint széles körben megbecsült szellemi mentorainak – közéjük tartozott Richard P. Blackmur, Antonio Gramsci, Theodor Adorno, Raymond Williams és Michel Foucault – művei alakították ki tekintélyuralom-ellenes szemléletét.

Said Palesztina iránti elhivatottságának mély, érzelmi gyökerei voltak. Különösen meghatározó volt ragaszkodása szülővárosához, Jeruzsálemhez, valamint apai nénikéjéhez, Nabihához, aki 1948 után életét a palesztin menekültek megsegítésének szentelte Kairóban, noha ezzel kapcsolatos politikai nézeteit soha nem fejtette ki Said jelenlétében. Saidot harmincévesen még mindig túlságosan lefoglalták tanulmányai ahhoz, hogy nagyobb érdeklődést mutasson szülőföldje sorsa iránt. Tanulmányai zökkenőmentesen folytatódtak a Princeton és a Harvard kurzusain, egyre finomította irodalomkritikai módszertanát, s utat engedett a zene, azon belül is a zongora iránti szenvedélyének, amin már-már professzionális szinten játszott.

Később úgy tekintett erre az időszakra, mint az elégedettség és a nyugalom idejére, amiből az 1967-es arab vereség traumája, a menekültek második hullámának áradata (akik közül sokan már az 1948-as exodus óta számkivetettek voltak) rázta fel, s szembesítette újra egykori önmagával.

Mind a nyugati, klasszikus zene, mind az angol irodalom témájában írt művei (köztük a nagy visszhangot kiváltott Culture and Imperialism [Kultúra és imperializmus, 1993]) Said szellemi kívülállóságát tükrözik. Joseph Conradhoz, doktori disszertációjának és első megjelent könyvének tárgyához hasonlóan, ő is megőrizte “száműzetéséből eredő kívülállásának nem múló, különlegesen maradandó érzését”. Ennek köszönhetően az angol regényirodalom értelmezése terén egyfajta kettős látásmódra tett szert, ami lehetővé tette számára, hogy kimutassa a Mansfield Parkot (Jane Austen regényét) belengő családias nyugalom észrevétlen kolonializmusát, vagy hogy rátapintson Conrad “narratívájá­ban” a Nyugat hegemóniájával szembeni, folytonosan visszatérő, látens állásfoglalásra, ami azután a posztkoloniális korszakban felszínre tört.

Míg az olyan afrikai írók, mint Chinhua Achebe, Conradot röviden elintézték azzal, hogy rasszista – azaz bármennyire tehetséges is, politikai nézetei miatt az afrikaiak számára megvetendő szerző –, Said az effajta érvelést lelki, szellemi és esztétikai csonkításnak tartotta. A róla széles körben kialakult képpel ellentétben úgy vélekedett, hogy a kulturális felsőbbrendűség rejtett politikai szemlélete, amely Dantétől Flaubert-ig áthatja a nyugati kultúra kánonját, nem érvénytelenítheti annak művészi érvényét és kulturális jelentőségét.

Said érdeme, hogy a művészi megértést teljesebbé tette azzal, hogy felhívta a figyelmet bizonyos ki nem mondott politikai dimenziókra. Mindezt annak tudatában tette, hogy a művészetnek mindig kerülnie kell a fanatizmust és a szélsőségeket. A Nürnbergi mesterdalnokokról írt kiváló, Wagner antiszemitizmusát elemző esszéjében Pierre Boulez-t idézi elismerően: “Wagner muzsikája éppen létével tagadja az ideológiai üzenetet, amelyet közvetíteni lenne hivatott.”

Ugyanez elmondható Saidról mint kritikusról is. A munkásságát motiváló antikolonializmus nem eredményezett nála valamiféle ideológiai állandóságot. Írásai inkább egyfajta kihívást képviselnek a művészetről, zenéről, irodalomról alkotott hagyományos megközelítésekkel szemben, s a kérdésfeltevés új módjainak engednek utat. Példaképéhez, Theodor Adornóhoz hasonlóan Said is “minden porcikájában értelmiségi volt; egyformán utált minden politikai rendszert, akár a mi oldalunkon, akár az övékén áll”.

Said sokoldalú, szerteágazó tehetsége inkább egyedi vonások megvilágításában, semmint rendszeralkotásban mutatkozott meg. Az értelmiségi elit tagja volt – aki keresztény humanistaként mély tisztelettel viseltetett az iszlámmal szemben –, ugyanakkor elítélte az akadémikus “szakbarbárságot”, s gyakran szakterületétől jócskán távol eső vidékekre is elkalandozott. Ragaszkodott ahhoz a felfogáshoz, miszerint az igazi értelmiségi feladata az “amatőr” szerepét játszani, hiszen csakis az amatőr mentes a karrierista elismerés és elvárás béklyóitól, s képes az értékek érdek nélküli tiszteletére.

Saidot családi hátterének egyedülálló összetettsége – egyszerre kiváltságos és marginális, gazdag és hatalom nélküli – segítette abban, hogy átérezze a kisemmizettek s különösen a cionizmus és annak nyugati támogatói áldozatainak sorsát, miközben részese és résztvevője volt New York páratlanul gazdag kulturális életének, amely bármely más városnál inkább a zsidók eredményeit és sikereit visszhangozta.

Noha utolsó éveiben Said egészségi állapota rohamosan hanyatlott, továbbra is erősen foglalkoztatta a szeptember 11-ét követő palesztin tragédia csakúgy, mint az Irak elleni angol–amerikai támadás. A politikai csatározásoktól azonban tudatosan visszavonult, s megmaradt energiáit a zenének szentelte. A West-Eastern Divan Orchestra, amelyet régi barátjával, az izraeli állampolgárságú Daniel Barenboimmal 1999-ben együtt alapítottak, a művészetről, különösen pedig Wagner zenéjéről alkotott nézeteik közösségéből bontakozott ki, amely szerint a művészet fölülemelkedik minden politikai ideológián.

The Guardian, 2003. szeptember 26.

 

(Fordította: Szabó Veronika)

A közelmúltban elhunyt palesztin-amerikai összehasonlítóirodalom-tudós világszerte elismerést és heves elutasítást is kiváltott, fő műve, az Orientalizmus megjelenésének 25. évfordulója apropóján írt cikkében (ismét) élesen elutasítja a "civilizációk összecsapásáról" szóló doktrínát, s hitet tesz a humanizmus: a sokféleségében egységes egyetemes kultúra feltétlen tisztelete mellett.

A humanizmus az egyedüli védelem a barbársággal szemben^*

 

Kilenc évvel ezelőtt utószót írtam az Orientalizmushoz¹, s ebben nem csupán a könyv által – 1978-as megjelenése óta – kiváltott polémiákról szóltam, hanem arról is, hogy a “Kelet” reprezentációival foglalkozó tanulmányommal kapcsolatban egyre több téves értelmezés lát napvilágot. Hogy erre ma már nem annyira indulattal, mint inkább iróniával reagálok, jelzi: eljárt felettem az idő. Két atyai jó barátom, szellemi és politikai mentorom, Eqbal Ahmad és Ibrahim Abu-Lughod² közelmúltban bekövetkezett halála szomorúsággal és rezignáltsággal töltött el, ugyanakkor elszánttá is tett.

Önéletírásom, az Out of Place³, bemutatja azt a különös és ellentmondásos világot, amiben felnőttem, s képet ad a hatásokról, amelyek ifjúkoromban értek Palesztinában, Egyiptomban és Libanonban. Az elbeszélés azonban véget ér politikai szerepvállalásom kezdeténél, 1967-ben, a hatnapos háború után.

Az Orientalizmus sokkal közelebb áll napjaink viszontagságos történelmi eseményeihez. 1975-ben, a libanoni polgárháborúról szóló leírással kezdődik, amely 1990-ben hivatalosan véget ért. Az erőszakcselekmények, a vérfürdők azonban a mai napig tartanak Libanonban. Az Oslóban elindított békefolyamat elbukott, kitört a második intifáda, s a palesztinoknak rettenetes szenvedéseket kell elviselniük az újból elfoglalt Ciszjordániában csakúgy, mint a Gázai övezetben.

Megkezdődtek az öngyilkos merényletek, minden visszataszító következményükkel, amelyek nem kevésbé iszonyatosak és apokaliptikusak, mint a 2001. szeptember 11-i események, illetve ezek folytatása: az Afganisztán, majd Irak ellen indított háború. Midőn e sorokat írom, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia folytatja Irak törvénytelen s rettenetes következményekkel együtt járó megszállását. Állítólag mindez része a “civilizációk közötti összecsapásnak”, amit sem beszüntetni, sem kibékíteni, sem pedig visszafordítani nem lehet. Ezt a nézetet azonban én elfogadhatatlannak tartom.

Szeretném azt mondani, hogy az amerikaiak általános fogalmai a Közel-Keletről, az arabokról és az iszlámról némi fejlődést mutatnak. De sajnos nem ez a helyzet. Európában a kép – számos okból – valamivel kedvezőbb. Az Egyesült Államokban azonban az álláspontok megmerevedése, a fölényes, vállveregető általánosítások és a triumfáló szólamok erősödő befolyása, a hatalom brutalitása, ami a politikai “másként gondolkodók” és általában “Mások” közönséges lenézésével párosul, az iraki múzeumok és könyvtárak kifosztásában és szétdúlásában csúcsosodott ki.

Politikai vezetőink és értelmiségi lakájaik, úgy látszik, képtelenek megérteni, hogy a történelmet nem lehet eltörölni, ahogyan egy iskolatáblát törlünk le, csupán azért, hogy “mi” írhassuk rá a jövőnket, s az “alsóbbrendű” népekre kényszeríthessük életmódunkat.

Gyakorta hallani felelős vezetők szájából Washingtonban és másutt, hogy újra kell rajzolni a Közel-Kelet határait, mintha legalábbis ezek a nagy múltú társadalmak és az itt élő, oly különböző népcsoportok – egy tál amerikai mogyoró módjára – összekeverhetők lennének. Ez mégis gyakran megesett a “Kelettel”, e már-már mitikus fogalommal, amelyet oly sokszor alkottak újra a XVIII. század vége – Napóleon egyiptomi hadjárata – óta. Ilyenkor a térség történelemének megannyi rétege, a véget nem érő mesék, a kultúrák, nyelvek, egyéni jellegzetességek kábító sokfélesége, mindez félre lett söpörve, feledésbe merült, vagy a sivatagba száműzetett, miként az elrabolt, szerteszét hurcolt és magánkezekben landolt bagdadi műkincsek.

A történelmet, véleményem szerint, férfiak és nők csinálják. De a történelem meghamisítható, átírható – elhallgatással, felejtéssel, ráerőltetéssel, a torzítások feletti szemhunyással –, hogy a mi “Keletünk”, a mi “Oriensünk” valóban a “miénk” legyen, amit birtokolhatunk és irányíthatunk. Újból ki kell jelentenem: számomra nem létezik “igazi” Kelet, amit védelmezni kellene. Viszont minden tiszteletem az itt élő népeké, hogy képesek megvédeni saját elképzelésüket arról, kik ők valójában, s mivé szeretnének válni.

A mai arab és muzulmán társadalmak ellen nagyszabású támadás, összehangolt agresszió indult; elmaradottsággal, a demokrácia hiányával és a nők jogai iránti közömbösséggel vádolják őket. Emiatt már-már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a modernitás, a felvilágosodás vagy a demokrácia korántsem oly egyszerű és egyértelmű fogalmak, amelyekre előbb-utóbb mindenki rátalál, mint a kertben elrejtett húsvéti tojásokra. A külpolitikáról nyilatkozó ifjú és pökhendi “kommunikátorok” – akiknek halvány fogalmuk sincs a valóságról (s egyáltalán nem ismerik az átlagemberek nyelvét) – megdöbbentő tudatlanságuk folytán a térséget kietlen pusztaságnak képzelik, mely hajlandó befogadni a szabad “demokrácia” és piac amerikaiak által feltálalt pótlékát. Hogy valaki a demokrácia “dominóhatásáról” szónokoljon – amire az arab világnak, úgymond, a legnagyobb szüksége lenne –, ehhez felesleges arabul, perzsául vagy akár csak franciául is tudnia.

A más kultúrák megértésére irányuló szándéknak, amelynek az együttélés és a látókör kiszélesítése a célja, semmi köze sincs az uralkodni vágyáshoz. A jelenlegi imperialista háború egy már tönkrement, harmadik világbeli diktatúra ellen, amit nem választott amerikai vezetők szűk csoportja tol le az emberek torkán, s aminek ideológiai megfontolásai a világuralom és a ritkuló természeti források megszerzésének és ellenőrzésének szándékával társulnak, minden bizonnyal a történelem egyik szellemi tragédiája, minthogy kirobbantását kutatói hivatásukat eláruló orientalisták igazolták és sürgették. Az arab és muzulmán világ szakértőinek – mint Bernard Lewis⁴ vagy Fouad Ajami – meghatározó befolyásuk volt George W. Bush Pentagonjára és Nemzetbiztonsági Tanácsára: a külpolitika héjáinak olyan groteszk kifejezéseket adtak a szájukba, mint az “arab szellem” vagy “az iszlám századok óta tartó hanyatlása”.

Manapság az amerikai könyvesboltok polcai tömve vannak vaskos kötetekkel, amelyek bombasztikus címei “az iszlám és a terrorizmus” viszonyáról, a “meztelen iszlámról”, az “arab fenyegetésről” vagy a “muzulmán összeesküvésről” szólnak, s amelyeket olyan publicisták írnak, akik információikat – állításuk szerint – ezeknek a különös keleti népeknek a lelkivilágában elmélyült “szakértőktől” szerezték. E háborús uszítók élvezik a CNN és a Fox News tévécsatorna, számtalan evangélista és konzervatív rádióadó, de még egyes tekintélyes újságok támogatását is, amelyek – hogy mozgósítsák “Amerikát” az idegen démonokkal szemben – mindannyian ugyanazokat az ellenőrizhetetlen általánosságokat szajkózzák.

Annak folyamatos sulykolása nélkül, hogy ezek a távoli népek nem olyanok, mint “mi”, s nem fogadják el a “mi” értékeinket – ezek az üres frázisok jelentik az orientalista dogmák lényegét –, az iraki háborút nem lehetett volna kirobbantani. A történelem során minden hódító hatalom körülvette magát fizetett kutatókkal – Malajzia és Indonézia holland gyarmatosítóitól az indiai, a mezopotámiai, az egyiptomi vagy a nyugat-afrikai brit hadseregen át a francia gyarmati csapatokig Indokinában vagy Észak-Afrikában. Akik jelenleg látják el tanácsokkal a Pentagont és a Fehér Házat, ugyanazokhoz a klisékhez és megvető sztereotípiákhoz nyúlnak, s ugyanazt az igazolást hozzák fel a túlhatalom és erőszak alkalmazására. “Végeredményben – visszhangozza a kórus – ezek az emberek csakis az erő nyelvén értenek.” A tanácsadókhoz Irakban most magánvállalkozók valóságos hada csatlakozik, akikre mindent rábíznak majd, a tankönyvkiadástól az alkotmány megszerkesztésén és a politikai élet átalakításán át egészen a kőolajipar újjászervezéséig.

Valamennyi új keletű birodalom azt állítja magáról, hogy más, mint elődei voltak. Hangoztatja, hogy a körülmények kivételesek, hogy küldetése a civilizáció terjesztése, a rend és a demokrácia megteremtése, s hogy erőszakhoz csak végső esetben folyamodik. A legszomorúbb azonban, hogy mindig akadnak értelmiségiek, akik hajlandók mézesmázos szavakkal “jóindulatú” és “önzetlen” birodalmakról papolni.

Huszonöt évvel könyvem megjelenése után az orientalizmus tovább élő jelensége arra kényszerít bennünket, hogy elgondolkodjunk: vajon megszűnt-e létezni bármikor is a modernkori imperializmus, vagy pedig kétszáz éve, Bonaparte egyiptomi hadjárata óta, folyamatosan jelen van. Az arabok és a muszlimok szemére vetik, hogy: a “viktimológia” – hivatkozásuk az arab-iszlám birodalom kifosztására – csupán eszköz arra, hogy kibújjanak saját, jelenlegi felelősségük alól. “Megbuktatok, becsaptátok önmagatokat”, mondja napjaink orientalistája.

Minden Napóleonnal kezdődött tehát, s a keleti tudományok fejlődésével és Észak-Afrika meghódításával folytatódott. Hasonló kutatások zajlottak azután Vietnamban, Egyiptomban és Palesztinában, illetve – a XX. század elején, a kőolaj és a terület feletti ellenőrzésért folytatott harc nyomán – az Öböl térségében, Irakban, Szíriában, Pakisztánban és Afganisztánban is. Később megjelentek a különböző antikolonialista nacio­nalizmusok, majd a haladó rendszerek rövid szakasza után a katonai puccsok, a felkelések, a polgárháborúk és a vallási fanatizmusok, valamint az utolsó “bennszülött” csoportokkal szembeni féktelen brutalitáshoz való visszatérés időszaka következett. Valamennyi korszak megalkotta saját hamis vízióját, leegyszerűsítő képzeteit és értelmetlen polémiáit a “Másikról”.

Az Orientalizmusban a humanista kritika eszközéhez folyamodtam, hogy szélesebbre nyissam a harc lehetséges színtereit, s hogy a mindannyiunkat fogva tartó, értelmetlen indulatkitörések helyébe hosszabb távú, elmélyült gondolkodásmód és elemzés lépjen. Amit ezzel szerettem volna elérni, “humanizmusnak” neveztem – e fogalom használatához ugyanis annak ellenére ragaszkodom, hogy a szofisztikált, posztmodern kritika megvetően elutasítja.

Humanizmuson mindenekelőtt az ahhoz hasonló, elszánt akaratot értem, mint ami William Blake-et⁵ vezérelte, hogy széttörje a gondolkodás béklyóit, hogy azt az ember a történelemmel számot vető, megfontolt elmélkedés céljaira használja. A humanizmust a más kutatókkal, társadalmakkal és korszakokkal való együvé tartozás érzése is táplálja. A világtól elzárkózó humanista – nem létezik. Minden terület összeköttetésben van az összes többivel, s abból, ami a világban történik, semmi nem szigetelhető el, és nem lehet mentes külső hatásoktól. Az igazságtalansággal és a szenvedéssel olyan módon kell foglalkoznunk, hogy azt minél jobban beleillesszük a történelembe, a kultúrába és a társadalmi-gazdasági valóságba.

Az elmúlt harmincöt esztendő során életem jelentős részét a palesztin nép önrendelkezéshez fűződő jogai védelmének szenteltem. Ezt azonban igyekeztem mindig úgy tenni, hogy tekintettel legyek a zsidó népre és szenvedéseire, az üldöztetésektől a genocídiumig. Számomra alapvető fontossággal bír, hogy az Izrael és Palesztina egyenlőségéért vívott küzdelemnek csakis egyetlen emberi célja lehet: az együttélés, nem pedig egymás elűzésének és elutasításának folytatódása.

Nem véletlenül mutattam ki, hogy az orientalizmus és a modern antiszemitizmus azonos gyökerű jelenségek. Minden független értelmiséginek ezért elsőrendű kötelessége alternatív modellek érdekében munkálkodni a szűk látókörű és leegyszerűsítő dogmákkal szemben, amelyek oly régen uralkodnak a Közel-Keleten s másutt, s amelyek alapja a kölcsönös gyűlölködés.

Mint az irodalomtudomány területén alkotó humanista elég idős vagyok ahhoz, hogy negyven éve összehasonlító irodalomból olyan tanításban részesüljek, amelynek alapvető gondolatai a XVIII. század végi, XIX. század eleji Németországában gyökereznek. Meg kell említenem a nápolyi filozófus és filológus, Giambattista Vico meghatározó hatását is, aki mintegy megelőlegezte a nagy német gondolkodók, Herder és Wolf gondolatait, amelyeket később Goethe, Humboldt, Dilthey, Nietzsche és Gadamer, majd a XX. században Erich Auerbach, Leo Spitzer és Ernest Robert Curtius fogalmazott újra.

A mai nemzedék fiataljai szemében a filológia mint valami ősi és idejétmúlt tudomány jelenik meg, jóllehet az értelmezés lehetséges módszerei között ez a legalapvetőbb s a legtermékenyebb. Erre a legcsodálatosabb példa Goethe érdeklődése az iszlám – s különösen Háfiz költészete – iránt. Goethét e szenvedély indította arra, hogy megírja a West-östlicher Diwant (Nyugat-keleti díván), s ez hatott a Weltliteraturról (Világirodalom) – azaz a világ összes irodalmának mint egy totális szimfóniának a tanulmányozásáról – megfogalmazott gondolataira, ami teoretikusan úgy értendő, hogy megőrizzük minden mű egyediségét, s ugyanakkor nem tévesztjük szem elől az egészet.

Különös módon mai globalizált világunk éppen a felé a standardizálódás és egyneműsítés felé tart, amelyet Goethe szeretett volna megakadályozni. Erich Auerbach Philologie der Weltliteratur (A világirodalom filológiája) című, 1951-ben – a háború utáni korszak elején, amely egyben a hidegháború kezdete is – közölt tanulmányában a fejlődésnek erre a tendenciájára figyelmeztetett. Fő műve, a Mimésis – amit 1946-ban Bernben jelentetett meg, de a háború alatt Isztambulban írt, ahol menekültként újlatin nyelveket tanított – mint a Homérosztól Virginia Wolfig ívelő nyugati irodalomban megtestesült sokszínűség és valóság testamentuma jelenik meg. Az 1951-es tanulmányt újraolvasva rájövünk, hogy Auerbach e korszakos jelentőségű műve egy olyan kor himnusza, amikor az irodalmi szövegeket még filológiai terminusok alapján, korrekt, érzékeny és intuitív módon értelmezték. Olyan korszak volt ez, amikor még a műveltség és a különböző nyelvek hibátlan ismerete szolgálta a megértést, aminek egyik szószólója az iszlám irodalom ismeretével is kitűnt Goethe volt.

A nyelvtudás és a történelmi tájékozottság ugyan nélkülözhetetlen volt, elégséges azonban sohasem, mint ahogyan a tények egyszerű összegyűjtése sem megfelelő módszer ahhoz, hogy megértsük, mit képvisel egy olyan szerző, mint például Dante. A filológiai megközelítés legfontosabb követelménye – amiről Auerbach és elődei szóltak, s próbáltak érvényesíteni –, hogy a mű korának és szerzőjének perspektívájából megpróbáljunk szubjektív és beleérző módon elmélyedni a szöveg élő matériájában.

A Weltliteratur-féle alkalmazott filológia, ami összeférhetetlen a más koroktól és kultúráktól való távolságtartással vagy ellenséges viszonnyal, mélyen humanista szellemet feltételezett, mely nagyvonalú, sőt – ha szabad ezt a kifejezést használnom – vendégszerető volt. A kutatónak ugyanis mindig törekednie kell arra, hogy lelkében helyet készítsen a “Másiknak”, az “idegennek”. E nyitottságot eredményező, kreatív attitűd a “Másik” iránt – aki ha idegen nem is, azért különböző marad –, a kutató küldetésének talán legfontosabb dimenziója.

Németországban a nemzetiszocializmus természetesen ezt a hagyományt megrendítette, majd megsemmisítette. A háború után, mutat rá keserűen Auerbach, a gondolatok standardizálódása s az ismeretek mind nagyobb fokú specializálódása egyre inkább szűkítette az effajta kutató munka, a fáradságot nem ismerő vizsgálódás lehetőségeit, amit Auerbach képviselt. Még szomorúbb, hogy halála, 1957 óta, a humanista kutatásnak mind a gondolata, mind a gyakorlata elveszítette központi szerepét. Diákjaink – ahelyett, hogy a szó igazi értelmében olvasnának – folyamatosan ki vannak téve az Interneten hozzáférhető s a tömegmédiumok által terjesztett fragmentált tudás eltérítő hatásainak.

S van, ami ennél is rosszabb. Az oktatást ma fenyegeti a média által terjesztett nacionalista és vallásos ortodoxia, amely a figyelmet – történelemellenes és szenzációhajhászó módon – távoli, elektronikus háborúkra összpontosítja. A nézőkben ez a “sebészeti precizitás” érzetét kelti, s így elfedi a modern háborúk által okozott iszonyatos pusztítást és szenvedést. Az ismeretlen ellenség démonizálása nyomán, amelyre – hogy táplálják a közvélemény indulatát – a terrorista címkét ragasztják, a médiában megjelenő képek az emberek figyelmét egyetlen pontra fokuszálják, s így azok az olyan válságperiódusokban, mint ami a szeptember 11-i merényletet is követte, könnyűszerrel manipulálhatók.

Meglehet: az olvasó szememre veti majd, hogy a humanista értelmezés és a külpolitika között indokolatlanul rövidre zárom az összefüggést, amikor úgy vélem: egy technológiailag fejlett, korábban elképzelhetetlen hatalommal rendelkező társadalmat, amely egyszerre van az Internet és az F–16-os vadászbombázó birtokában, végső soron olyan félelmetes technikai-politikai szakértőknek kell irányítaniuk, mint Donald Rumsfeld vagy Richard Perle. Ami viszont ennek következtében veszendőbe megy, az a kölcsönös függés szálaival átszőtt emberi élet inherens sokoldalúsága, amit sosem lehet egyetlen képletre redukálni vagy figyelmen kívül hagyni.

Az arab és muzulmán országokban sem kedvezőbb azonban a helyzet. Ahogyan Rula Khalaf újságíró egyik kitűnő írásában⁶ rámutat: a térségben eluralkodott amerikaellenesség következtében kevés érdeklődés mutatkozik a valódi amerikai társadalom iránt. A régió kormányai, mivel képtelenek hatni az Egyesült Államok velük kapcsolatos magatartására, arra kényszerülnek, hogy szinte minden erőfeszítésüket saját lakosságuk elnyomására és ellenőrzésére fordítsák. Emiatt egyre nő az elkeseredés, a tehetetlen harag és gyűlölet érzése, ami aligha kedvez e társadalmak nyitottabbá válásának. A történelem és a fejlődés világi szemléletét félresöpri a kudarcok és a csalódások sorozata, illetve az érzelmi befogadáson alapuló iszlamizmus, amely fel kívánja számolni mindazt, amiben a modern tudás megjelenési formáját látja.

Az idzstihád, a személyes értelmezés iszlám hagyományának fokozatos eltűnése korszakunk egyik legsúlyosabb kulturális traumája, ami maga után vonja mindenféle kritikai gondolkodás megszűnését s bármilyen egyéni szembenézést a napjaink valósága által felvetett kérdésekkel.

Nem azt akarom mondani, hogy a világ kulturálisan egyszerűen visszafejlődött, azaz egyrészt agresszív neoorientalizmusba, másrészt totális intoleranciába hanyatlott. Az ENSZ 2002. augusztus végén lezajlott johannesburgi csúcskonferenciája, hiányosságai ellenére, megmutatta, hogy kialakulóban van a közös, globális gondolkodás széles tábora, előre vetítve egyfajta földgolyóméretű “választókörzet” létrejöttét, s ez új értelmet és lendületet adhat az egyetlen világ oly sokszor lejáratott gondolatának. Mégis be kell ismerni, hogy senki sem lehet képes gondolatilag átfogni globalizált világunk hallatlanul összetett egységét, akkor sem, ha különálló részeinek egyre integráltabb jellege mind kevésbé engedi meg egymástól való elszigetelődésüket.

Nem szabad megengednünk, hogy tovább pusztítsanak az említett iszonyatos konfliktusok, amelyek az olyan hamis együvé tartozás zászlaja alá terelik az embereket, mint “Amerika”, a “Nyugat” vagy az “iszlám”, s közös identitást vindikálnak egymástól valójában nagyon is különböző egyéneknek; szembe kell szállnunk velük. Ehhez továbbra is rendelkezünk humanista neveltetésünk örökségével: a racionális értelmezés képességével. Nem valamiféle kegyelet szentimentális érzelgőssége késztet bennünket arra, hogy visszatérjünk hagyományos és klasszikus értékeinkhez, hanem az, hogy visszaállítsuk – globális méretekben – a világi és racionális beszéd gyakorlatát.

A kritikai szellem nem engedelmeskedik a parancsnak, hogy álljunk csatasorba, s induljunk háborúba valamilyen “hivatalos” ellenség vagy egy másik ember ellen. A civilizációk előre gyártott összecsapása helyett az egymással összefonódó, egymást kölcsönösen megtermékenyítő kultúrák lassú, közös munkálkodására kell összpontosítanunk, amelyek sokkal intenzívebben élnek egymás mellett, mint amit a leegyszerűsítő és szokványos gondolkodásmód egyáltalán el tudna képzelni. E tágabb horizontra tekintő szemlélet kialakulása azonban időt, türelmet, és következetesen kritikus kutatást igényel, amit a szellemi közösségbe vetett hit ösztönöz. Ezt azonban nehéz fenntartani egy olyan világban, amely az “adok-kapok” azonnaliságán alapul.

A humanizmus személyes kezdeményezésekből, egyéni intuíciókból s nem másoktól készen kapott gondolatokból és tekintélytiszteletből táplálkozik. Az irodalmi szövegeket mint olyan műveket kell olvasnunk, amelyek a történelemben a maguk konkrétságában léteznek.

 

Végezetül és legfőképpen pedig: a humanizmus az egyedüli, sőt mondhatni, az utolsó menedékünk az emberi történelmet eltorzító embertelenséggel és igazságtalansággal szemben. Rendelkezünk immár a kibertér bátorítóan demokratikus lehetőségeivel, amely mindenki számára nyitva áll, méghozzá olyan színvonalon, ahogyan azt egyetlen korábbi nemzedék, egyetlen zsarnok vagy ortodoxia sem tudott volna elképzelni. Az iraki háborút megelőző világméretű tüntetésekre nem kerülhetett volna sor a világszerte létező szellemi közösségek nélkül, amelyek másfajta információkból merítenek, s tudatában vannak a környezeti kihívásoknak és az embert megillető jogoknak csakúgy, mint ama szabadságtörekvéseknek, amelyek e kicsiny bolygón mindannyiunkat összekötnek.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek:

 

^* Az Orientalizmus megjelenésének 25. évfordulója apropóján készült cikk, amelyet a Le Monde diplomatique 2003. szeptemberi száma közölt, Edward Said utolsó, életében megjelent írása, mely ilyenformán szellemi végrendeletének is tekinthető.

¹ Edward W. Said: Orientalizmus. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

2 Eqbal Ahmad 1933-ban született Indiában, és 1999-ben hunyt el Pakisztánban. A nemzetközi kapcsolatok és a politikatudomány professzora volt, aki életét – Algériától Vietnamon át Pakisztánig – számos nép felszabadító harcának szentelte. Az 1929-ben született és 2001-ben elhalálozott Ibrahim Abu-Lughod már fiatalon bekapcsolódott a palesztin függetlenségi küzdelembe. Politikatudományból szerzett diplomát, s több angol nyelvű, a palesztin kérdést elemző könyv szerzője (LMd. szerk.).

³ Out of Place: A Memoir. Alfred A. Knopf, New York, 1999.

⁴ Bernard Lewist egyébként, aki hosszú ideje élharcosa az “iszlám veszély” elleni küzdelemnek, 1995-ben Franciaországban elítélték, amiért tagadta az örmény genocídium tényét (LMd. szerk.).

⁵ Az angol író, William Blake (1757–1827), akit sokáig bolondnak tartottak, rendkívül gazdag irodalmi és filozófiai életművet hagyott hátra, aminek középpontjában az emberi lét egységének helyreállítása áll. Blake számára isten csak az emberben létezik. Elutasítja a keresztény erkölcsiséget, amely a morális, gazdasági és politikai szolgaság kiváltója, s amelynek az ember áldozata. Blake olyan szabadságért harcolt, aminek legfőbb eszköze, szerinte, az emberi képzelet (LMd. szerk.).

⁶ The Financial Times, 2002. szeptember 4.

1803-ban jelent meg Thomas Robert Malthus híres esszéje a "népesség elvéről". Érdemesnek látszik tárgyilagosan elgondolkoznunk azon, miben volt és miben nem volt igaza Malthusnak, aki először mutatott rá a túlnépesedés veszélyeire.

Kétszáz éve, 1803-ban jelent meg Thomas Robert Malthus An Essay on the Principle of Population, or, A View of its Past and Present Effects on Human Happiness, with an Inquiry into our Prospects Respecting Future Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions [5] (Esszé a népesség elvéről, avagy vélemény az emberi boldogságra gyakorolt múltbéli és jelenlegi hatásairól, arra irányuló vizsgálattal, hogy milyen kilátásaink vannak az általa okozott bajok jövőbeli megszüntetésére vagy mérséklésére) című, akkor nagy vihart kiváltott és azóta is sokat bírált esszéje. A mű valójában az 1798-ban megjelent korábbi változat [4] lényegesen bővített kiadása, az első változat azonban nem kavart akkora vihart, mint a második. Kétszáz év telt el azóta, és most demográfusok szerint az emberiség utolsó megduplázódásának korát éljük. Az előrejelzések szerint e század közepére az emberiség létszáma nagy valószínűséggel eléri a 11 milliárdot, és azután már nem fog növekedni. Ezek szerint, 70 év átlagéletkorral számolva, a mostani húszévesek még megérik azt a helyzetet, amikor 11 milliárd társukkal kell osztozkodniuk a Föld levegőjén, édesvizén, termőtalaján stb. (A legjobbakat kívánom nekik ehhez, de nem irigylem őket.) Érdemesnek látszik tárgyilagosan elgondolkoznunk azon, miben volt és miben nem volt igaza Malthusnak, aki először mutatott rá a túlnépesedés veszélyeire.

 

1. Malthus akkor

 

Az 1798-ban megjelentetett első esszé valójában vitairat volt, melyben a szerző a korszak talán legjelentősebb angol, illetve francia haladó társadalomfilozófusai, Godwin és Condorcet jövőképével szállt vitába. Condorcet ekkor már nem élt, Godwin azonban komoly tudományos vitapartnernek tekintette Malthust, akinek gondolatait nem vette félvállról, sőt megkísérelte beépíteni jövőképébe.

Marie Jean Antoine Nicolas Caritat, marquis de Condorcet jelentős matematikus, filozófus és forradalmár volt, enciklopédista, köztársaságpárti, a királyság és minden vallás ellensége, a Francia Akadémia titkára, a konvent tagja. A király, XVI. Lajos kivégzése ellen szavazott, és a készülő alkotmány kérdésében is összeütközésbe került Robespierre-rel. Megvádolták és elfogatóparancsot adtak ki ellene. A jakobinus diktatúra idején a majdnem biztos lefejezés elől elrejtőzött, illegalitásba vonult, és ekkor írta meg Esquisse d’un tableau historique des progrès de l’esprit humaine (Az emberi szellem haladása történelmi leírásának vázlata) című művét. Ennek alapgondolata a haladásba vetett hit, a haladásba, amely meghozza az emberiség tökéletesedését és eltörli az egyenlőtlenségeket a társadalomban. A fejlődés alapja, nézete szerint, a nép tanítása. Condorcet sem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az emberiség szaporodása veszélyeztetheti a haladás vívmányait, de a veszélyt a távoli jövőbe helyezi és úgy véli, a fejlett emberiség majd megoldja ezt a problémát valamilyen módon, amit előre nem lehet látni.

Alig fejezte be az Esquisse-t, amikor el kellett hagynia a házat, ahol rejtőzött. Menekülés közben felismerték, elfogták és bebörtönözték. Másnap cellájában holtan találták. Máig sem ismert, hogy betegség, kimerültség végzett-e vele, vagy öngyilkos lett.

William Godwin a korszak Angliában prófétaként tisztelt társadalomfilozófusa és regényírója 1793-ban publikálta An Enquiry Concerning Political Justice and its Influence on General Virtue and Happiness (A politikai igazságnak és az általános erényre és boldogságra gyakorolt hatásának vizsgálata) című művét. Ebben az időben Angliában rettegéssé fokozódott az uralkodó körök félelme attól, hogy a francia forradalom átterjed a szigetországra. William Pitt miniszterelnök tömegesen helyeztette vád alá, száműzette és internáltatta azokat, akiket a forradalommal való rokonszenvvel lehetett gyanúsítani. Mikor azonban felmerült Godwin vád alá helyezésének kérdése a kormány ülésén, állítólag ezt mondta: “Egy három guinea árú könyv nem okozhat sok kárt azok körében, akik még három shillinget sem tudnak megtakarítani.”

Godwin a Political Justice-ban kifejti Condorcet-hez hasonló optimista képét arról az eljövendő korról, amelyben az ember megszabadul a jelenkor igazságtalan rendjétől, az elnyomástól, a magántulajdontól, a házasság intézményétől, a bűnözéstől, amit betegségnek kell tekinteni (amikor ezt írta, egy tíz shillingnél értékesebb tárgy ellopása akasztással volt büntethető), a korról, amelyben az ember nem anyagi javai gyarapításával lesz elfoglalva, hanem erkölcsi és intellektuális színvonalának emelésével, amelyben a gyermekek felnevelésében az egész közösség részt vesz.

A könyv sikere rácáfolt a miniszterelnökre. Bestsellerként fogyott, Avery [1] szerint szegény munkások csoportosan vásároltak egy példányt, és Godwin híveinek tábora a kor legragyogóbb elméivel gyarapodott. A költőgéniuszok, Coleridge, Wordsworth és Percy Bysshe Shelley váltak követőivé (az utóbbi később a vejévé).

Ahogy a francia forradalom hullámvölgybe jutott és sokakban csalódást váltott ki, csökkent Godwin népszerűsége. 1798-ra a hangulat Angliában megváltozott és alkalmassá vált az ellenvélemények befogadására. Ekkor jelentette meg Thomas Robert Malthus vitairatát⁴, amelynek címében is szerepel Condorcet és Godwin neve. Ebben kifejti, hogy a “Népesedés Törvénye” sokkal hatalmasabb, mint a Föld képessége arra, hogy eltartsa a rohamosan növekvő emberi népességet. Eszerint, ha a népesség fenntartásához szükséges erőforrások rendelkezésre állnak, akkor a létszám “mértani haladvány szerint” növekszik. Valójában ez azt jelenti, hogy a népesség szaporodásának sebessége arányos a népesség “abundanciájával” (számával). Az arányossági tényező az egy főre eső szaporodási ráta (az időegység, mondjuk, egy év alatti növekedés osztva a népesség számával), amit állandónak tételezünk fel. A törvényt matematikailag egy egyszerű differenciálegyenlettel fejezzük ki, amit ma “Malthus-féle modellnek” nevezünk. Az egyenlet megoldásai exponenciális függvények (lásd például Farkas [2]). Ezekből, ha az egy főre eső szaporodási rátát r-rel jelöljük, könnyen megkaphatjuk a létszám megduplázódásához szükséges időt, ami T = (log2)/r -nek adódik (természetes logaritmus), és fordítva, a megduplázódási időből kiszámíthatjuk a szaporodási rátát. Malthus szerint a történelem folyamán, ha az élelmiszer rendelkezésre állt, az emberiség a Népesedés Törvénye szerint szaporodott addig, amíg egy krízishelyzet nem állt elő, mely elsősorban a népesség alsó osztályainak szenvedését fokozta.

Godwin felismerte Malthus elméletének jelentőségét, azonban úgy vélte, hogy e súlyos probléma megoldásához elegendő a társadalom magatartásának megváltozása. Tudomásul kell venni, írja, hogy korábbi korszakok felfogásával szemben, az az ember, aki nagy létszámú családot nevel, nem veszi figyelembe a közjóléttel szembeni kötelességét. Javasolja, hogy minden házaspár csak két vagy három gyermeket nevelhessen, annyit, amennyi ellensúlyozza a halálozásokat.

Időközben Malthus úgy vélte, lényegesen több anyaggal kell alátámasztania elméletét. Utazásokat tett Európában, tanulmányozta a leírásokat az ókori görög és római társadalomról, az észak-amerikai indiá­nok életéről, a 18. század vége felfedezőinek, többek között Cook kapitánynak beszámolóit a Csendes-óceán szigetvilágai primitív népeinek társadalmáról. Végül, 1803-ban publikálta mintegy háromszoros terjedelemre növelt tanulmányát [5].

Az 1803-as esszében újból kifejti népesedési törvényét és azt, hogy a rendelkezésre álló élelmiszer mennyisége sokkal lassabban növekszik, mint a népesség. A népesség növekedését korlátozó tényezőket, amelyeknek szerinte szinte állandóan hatniuk kell, két csoportba osztja. A “preventív” tényezők a termékenységet (a fertilitást) csökkentik, a “pozitív” tényezők növelik a mortalitást. Ez utóbbiak közé sorolja az egészségtelen lakáskörülményeket, a nehéz munkát, a végletes nyomort, a gyermekek rosszul táplálását, a nagy városokat, a járványokat és betegségeket, a háborúkat és az éhséget. Elemzi a primitív társadalmakat. Megállapítja, hogy a vadászó, halászó, gyűjtögető törzseknek hatalmas területre volt szükségük fennmaradásukhoz, mely terület kiterjedését rendszerint a szomszéd törzs korlátozta. A törzsek létszámának növekedése következtében állandósult a háború e népek között, amelynek célja nem a leigázás, hanem az ellenség elűzése vagy megsemmisítése (esetleg elfogyasztása) volt. Ezek a háborúk játszották a fő szerepet a népességkorlátozó tényezők között.

Malthusnak ezt a megállapítását érdemes kiegészítenünk azzal, amit ma már többé-kevésbé tudunk a homo sapiens kiáramlásáról a faj bölcsőjéből, Afrikából. Akkor, amikor az ember őse lejött a fáról, két lábra állt, és a tagolt beszéd, a szociális szervezettség és a szerszámok, fegyverek révén, gyenge izomzata és fogazata ellenére a többi ragadozó fölé emelkedett, “csúcs-ragadozóvá” vált, kimerészkedett a nagytestű növényevőkben bővelkedő szavannára, és elkezdte ezt a táplálékforrást gyors ütemben pusztítani. Szembetalálkozott azonban azokkal a láthatatlan parazitákkal, amelyek a koevolúció során alkalmazkodtak a szavanna állataihoz úgy, hogy az “élni és élni hagyni” elv alapján együtt éltek velük anélkül, hogy elpusztították volna azokat. Hiszen, ha elpusztították volna a gazdaállatot, ők maguk is kihaltak volna. Az ember őse azonban új jövevény volt, aki evolúciója során nem alkalmazkodott ezekhez. Behatolásuk az előember, illetve az ősember szervezetébe nagy százalékban az utóbbi pusztulását eredményezte. McNeill [6] elsősorban a Trypanosoma gambiensére, az álomkór okozójára mutat rá, amely a cecelégy közvetítésével terjed. Őszerinte ez és más paraziták védték meg Közép-Afrika nagytestű növényevő állatfajait a kipusztulástól, mivel az előember népességének növekedését korlátozták. Miután az ember kiáramlott Afrikából a mérsékelt égövekre, megszabadult a trópusok számtalan veszélyes parazitájától. Általánosan elfogadott megállapítás az, hogy a mérsékelt égöv primitív népei viszonylag egészségesek. A mérsékelt égövön paraziták már nem védték a táplálékforrásul szolgáló fajokat az új jövevénytől, az ősember valóban exponenciális gyorsasággal szaporodott és kipusztította ezeknek a nagytestű növényevő fajoknak nagy részét, kezdve a mamuton. Amikor a szaporodó népességnek vadászat útján már nem sikerült elegendő táplálékot biztosítani, kényszerült rá az ember állatok háziasítására, az állattenyésztésre, majd a földművelésre.

Rátérve korának európai viszonyaira, Malthus megállapítja, hogy a háborúk viszonylag lényegesen kisebb emberveszteséget okoznak, mint az ős- és ókorban, és bár a nyomor, az egészségtelen lakáskörülmények, a gyermekmunka, az alultápláltság és a betegségek hatnak, megnőtt a szerepük a fertilitást csökkentő “preventív” módszereknek. Norvégiát, ahová utazást tett, hozza fel pozitív példának. Ebben az országban lényegesen kisebb volt a halálozási ráta, mint Londonban, egyidejűleg a népesség növekedése is lassúbb. Ezt az eredményt annak tudja be, hogy lelkészek csak olyan párokat hajlandók megesketni, akik anyagilag képesek családfenntartásra, a 20 és 30 év közötti férfiak bármikor behívhatók 10 éves katonai szolgálatra, és ennek következtében a házasodó férfiak átlagéletkora 40 év. Propagálja az önmegtartóztatást, ugyanakkor elutasítja a születésszabályozást és általánosabban a nem a gyermeknemzésre irányuló szexuális kapcsolatot.

Tanulmányának utolsó fejezeteit a Condorcet és Godwin nézeteivel folytatott vitának és az érvényben lévő “szegénytörvény” (Poor Law) bírálatának szenteli. Ezek miatt a fejezetek miatt érte őt a legtöbb jogos bírálat. Malthust, miután kiváló eredménnyel végzett Cambridge-ben (többek között matematikában), pappá szentelték az anglikán egyházban, és első állásként Okewood segédlelkészének nevezték ki. A hozzá tartozó vidék népe végletes szegénységben élt, földes padlójú, szalmafödeles vályogházakban lakott, nagyrészt írástudatlan volt, rosszul táplálkozott, a gyerekek mezítláb jártak. Ennek ellenére a születések száma messze felülmúlta a halálozásokét, és Avery [1] szerint talán ez a tapasztalat fordította a fiatal Malthus figyelmét a népesedés problémájára.

Malthus tehát amellett, hogy kiváló tudós, pap is volt. Ennek ellenére az isten kevés szociális érzékkel áldotta meg. Tanulmányának utolsó fejezeteiben ugyanis, miután megcáfolja Godwint, és szinte prófétai módon kimutatja, hogy 25 éves megduplázódási idővel számolva 2-3 évszázadon belül az emberiség eljut ahhoz a létszámhoz, amit a Föld már nem tud eltartani, levonja szociális következtetéseit. Kifejti, ahhoz, hogy az emberek dolgozzanak, ösztönzésre van szükségük. A legerősebb ösztönzés az, ha a társadalom osztályokra tagozódik, és az emberek félnek attól, hogy lecsúsznak az alsó osztályba, amely szükségképpen nyomorban él, illetve, ha reményt táplálhatnak arra, hogy feljutnak a felső osztályba. A legtöbb erény és boldogság a középosztályban található, de szükség van felső és alsó osztályra is viszonylag alacsony létszámban. Jellemző részlet a következő: “Gyárigazgatók általános panasza az, hogy a magas bérek tönkreteszik munkásaikat; de nehéz lenne tudomásul venni azt, hogy ezek az emberek ne takarítanák meg magas béreik egy részét családjuk későbbi eltartására, ahelyett hogy részegeskedésre és dorbézolásra fordítanák, ha nem számíthatnának állami támogatásra baleset esetén.” A napóleoni háborúk, a kontinentális zárlat, amellyel Napóleon megkísérelte kiéheztetni Angliát, és rossz termésű évek miatt a szegény néprétegek mérhetetlenül nyomorúságos helyzetbe kerültek, amit a “szegénytörvény” segélyezéssel próbált enyhíteni. Malthus javasolta e törvény fokozatos visszavonását azzal érvelve, hogy az elősegíti a népesség növekedését és ezáltal reprodukálja a nyomort. Késői házasodás és sokak önmegtartóztatása ellenére születhetnek “törvénytelen” gyerekek. E probléma kezelésére a következőket javasolja. “Kellő figyelmeztetés után a törvénytelen gyerekek esetében nem engedhető meg, hogy igényt tartsanak bármilyen állami támogatásra. Ha a szülő elhagyja gyermekét, felelnie kell ezért a bűntettért. A gyermeknek viszonylagosan nézve nincs értéke a társadalom számára, mivel mások azonnal elfoglalják a helyét. Létének fő értéke az, hogy a legörömtelibb emberi érzésnek, a szülői szeretetnek tárgya. Azonban ha azok, akik egyedül képesek erre a szeretetre, nem becsülik ezt az értéket, a társadalom nem mozgósítható arra, hogy pótolja őket; és nincs más feladata, mint az, ami a gyermek megölése vagy bántalmazása esetén jelentkezik, ti. megbüntetni az általános szabályok szerint e bűnöket…” A továbbiakban hosszasan kifejti, hogy a szülői felelőtlenség terjedése és az elhagyott gyermekek számának növekedése annak következménye, hogy az állam gondoskodik ezekről a gyermekekről, ahelyett hogy csupán büntetné a felelőtlen szülőt. A népszámlálási adatok valóban azt mutatták, hogy Anglia és Wales lakossága 80 év alatt megduplázódott. Pitt és a tory kormány figyelembe vette Malthus véleményét, és bár a “szegénytörvényt” nem törölték el, nem engedték kiterjesztését sem.

Miután Malthus nézetei aktuálpolitikai következményekkel is jártak, rendkívül erős bírálatot váltottak ki a korszak szociálisan érzékeny, ma úgy mondanánk, baloldali gondolkodói köréből. Avery¹ idézi Percy Bysshe Shelleyt, aki 1813-ban szerzőnket “papnak, eunuchnak és tirannusnak” nevezi, és a következőket írja: “…miután a szegény embert az adószedő megfosztotta ruháitól, urai kenyérre, teára és 14 óra nehéz munkára kényszerítették… most éhhalállal büntetnék, ha meg akarna házasodni… miközben a gazdag tetszés szerinti szájat produkálhat, hogy azok a szegények által létrehozott termékeket elfogyasszák.”

Kétszáz év távolából úgy tűnik, a korabeli kritikusok jogosan bírálták Malthust mint az uralkodó osztályok ideológusát, de az antiszociális, gyakran kegyetlen aktuálpolitikai következtetések feletti felháborodásukban nem értékelték Malthust, a tudóst, ti. elméletének úttörő, tudományos “kemény magját”.

 

2. Malthus most

 

A populációdinamika tudománya természetes körülmények között élő fajok abundanciájának (számának) alakulásával foglalkozik az időben. A létszám időbeli dinamikája függ a fajra jellemző paraméterektől és külső körülményektől, nem utolsósorban azoktól a fajoktól, amelyekkel az adott faj együtt él az adott ökológiai rendszerben. Az emberi faj demográfiája a populációdinamika részterületének tekinthető. Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a populációdinamika Malthus modelljével kezdett tudománnyá válni. A modell fő gyengesége, hogy az egy főre eső szaporodási rátát változatlan külső körülmények között állandónak tekinti. Nem sokkal Malthus halála után, 1838-ban a belga P. F. Verhulst publikálta dolgozatát, amelyben kifejtette, hogy a fajok létszáma addig növekszik, amíg eléri “habitat”-juk “környezeti fenntartóképességét”, és akkor a növekedés leáll, vagyis az egy főre eső szaporodási ráta nem állandó, hanem a faj abundanciájával csökken. Ha N-nel jelöljük a létszámot (ami az időben változik) és K-val a környezet fenntartóképességét, akkor a Verhulst-féle modell (másképpen a logisztikus modell) szerint az egy főre eső szaporodási ráta r(1-N/K). Ez a feltevés ugyancsak egy egyszerű differenciálegyenletre vezet, amelynek megoldásai írják le a létszám alakulását az időben. A létszám ebben a modellben már nem nő minden határon túl, hanem a fenntartóképességhez közeledik. Ha a létszám e K érték fölött indul, akkor csökken (az egy főre eső szaporodási ráta ekkor negatív), ha alatta indul, akkor nő. Érdekessége ezeknek a létszám alakulását leíró időfüggvényeknek, hogy ha bárhonnan eléggé mélyről indulunk K alatt, a növekedési ütem akkor lesz maximális, amikor a létszám elérte K felét, azután a növekedési ütem, bár még mindig pozitív, csökken.

A populációdinamika tudománya különösen a 20. században terebélyesedett ki és indult rohamos fejlődésnek. Bonyolult modellek születtek, amelyek már figyelembe veszik a populációban a nemek szerinti és a kor szerinti eloszlást, a térbeli elhelyezkedést és így tovább. Visszatérve az (emberi) demográfiához, látnunk kell, hogy a természetes körülmények között élő populációkra kidolgozott modellek nem vihetők át egy az egyben az emberiségre. Különösen az elmúlt két évszázadot tekintve, észre kell vennünk, hogy rendkívüli, különleges korban élünk. Ahhoz, hogy ezt kifejthessük, egy kis számolást kell végeznünk. Az emberi faj eredetének kutatásában az elmúlt évtizedekben jelentős előrehaladás történt, de még mindig több láncszem hiányzik a különböző előemberfajok és a homo sapiens sapiens közötti láncból. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy közös őseink, az első emberpár, nevezzük őket Ádámnak és Évának, akiktől genetikailag mi, ma élő emberek mindannyian származunk, 1 millió évvel ezelőtt élt. Ma 6 milliárdnyian vagyunk. Könnyen kiszámíthatjuk, hogy hány megduplázódás kellett ahhoz, hogy ennyien legyünk. 2-nek a 32,5-ik hatványa körülbelül 6 milliárd, vagyis 31,5 megduplázódás történt ez alatt az 1 millió év alatt. Ha feltételezzük, hogy a szaporodási ráta ez alatt az idő alatt állandó maradt, elosztva az 1 milliót 31,5-del megkapjuk, hogy átlagban T=31 746 év alatt történt egy megduplázódás. Ebből kiszámítható a szaporodási ráta: r=0,00002. Ez igen kicsi szám. Ha 4 százalékos mortalitással számolunk, akkor ez azt jelenti, hogy átlagban 1 millió emberre egy év alatt 40 000 halálozás és 40 020 élve születés jutott. A születési ráta és a halálozási ráta nagyon közel volt egymáshoz. Ha azonban az elmúlt 150 évet nézzük, azt látjuk, hogy átlagban 40 év alatt duplázódott meg az emberiség. Ez a különleges helyzet annak a következménye, hogy a higiéniai viszonyok javulása és a fertőző betegségek elleni védőoltások felfedezése következtében látványosan lecsökkent a halálozási, miközben magas maradt a születési ráta. Pontosabban azt látjuk, hogy minden olyan országban, ahol lecsökken a halálozási ráta, ezt követi a születési ráta csökkenése is, de csak bizonyos késéssel. A következő ábrát Nathan Keyfitz, a huszadik század talán legnagyobb demográfusa könyvéből [3] adaptáltam.

 

 

 

 

 

A következő táblázat is Keyfitz könyvéből származik.

A népesség növekedése a demográfiai átmenet idején, ha a csökkenés 3 százalékpont
Késlekedés (években)	Növekedés (években)
30	2,46
45	3,86
60	6,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A születési ráta lecsökkenése az iparosodó és viszonylag jó higiéniai viszonyokkal rendelkező országokban több tényezőre vezethető vissza, de a legfontosabb talán a női nem emancipálódása. Évszázezredeken át a nőket elsősorban a reprodukció eszközeinek tekintették, a feleség (vagy a feleségek) vagy terhes volt, vagy szoptatott, esetleg mind a kettőt. Egy asszony élete folyamán tipikusan 6–10 gyermeket hozott a világra. Gyermekek sorozatszülésére a társadalom lényegében kötelezte a nőt, majdnem úgy, mint Erich Kästner “Ha mi németek győztünk volna” című pacifista versében: “Törvény rendelkeznék a nővel, / Hogy minden páros esztendőben / Szülnie kelljen egy fiút, / Mivelhogy puszta ágyúcsővel / Nem nyerjük meg a háborút” (Faludy György fordítása). Emellett a ház körül végzett munkából is kivette a részét. Az iparosodott gazdaságban ház körüli munkával már nem lehetett eléggé hozzájárulni a család fenntartásához, a munkásasszonynak is el kellett járnia dolgozni ahhoz, hogy a gyerekek ne haljanak éhen. Ezenkívül kiderült, hogy a nők is képesek olyan szellemi (és gyakran fizikai) teljesítményre, mint a férfiak, ha hagyják őket művelődni. A modern társadalomban a nő is ki akarja fejleszteni személyiségét, gyakorolni hivatását és abban eredményeket felmutatni. Világos, hogy ez 6–10 gyermek mellett lehetetlen. A születési ráta csökkenése tehát követi a halálozási ráta csökkenését az iparosodás, a jólét növekedése és a nők egyenjogúsítása nyomán. Érdemes a következő ábrát idemásolni Mia Macdonald és Danielle Nierenberg “A népesség, a nők helyzete és a biológiai sokféleség” c. tanulmányából [7]. Az ábra magáért beszél.

Egyébként ez az egyik pont, amiben Malthus tévedett. Ő ugyanis, amint láttuk, azért hadakozott az alsóbb néposztályok helyzetének javítása ellen, mert félt attól, hogy ez együtt jár a szaporodási ráta növekedésével. Álmában sem gondolt arra, hogy a jólét emelkedése a szaporodási ráta csökkenését fogja eredményezni. A másik az, hogy a feszültséget a népesség növekedésének gyorsasága, illetve az élelmiszerek mennyisége növekedésének lassúsága között látta. Ma úgy tűnik, az élelmiszer-mennyiség modern (környezetszennyező) technikák bevetésével szinte korlátlanul növelhető. A súlyos gondot a növekvő népességgel és az emelkedő életszínvonallal együtt járó környezetszennyezés okozza. Úgy tűnik, a század közepére előre jelzett 11 milliárdos emberi népesség élelmiszer-ellátása megoldható, azonban viszonylag nagy biztonsággal állítható, hogy a Föld levegője, édesvízkészlete, a tengerek és óceánok, a termőtalaj nem viselnék el a megnövekedett populációval együtt járó szennyezést, különösen ha a létszám növekedése mellett az életszínvonal is emelkedik. Ma egy észak-amerikai lakos átlagszennyezése körülbelül 10-20-szorosa egy dél-ázsiaiénak.

Néhány évtizede több fejlődő országban a mortalitás csökkenése után a születési ráta is elkezdett csökkenni, és az emberiség növekedési ütemének eddig tapasztalt növekedése megállt, sőt talán csökkenése is megkezdődött. Már az egyszerű Verhulst-féle modell is azt mondja, hogy ha ez így van, akkor a Föld fenntartó képessége a jelenlegi létszám duplája. (Ezzel nem azt állítom, mintha a demográfia napjainkban ezzel a modellel dolgozna.) Derűlátásra azonban nincs okunk. Amint a bemutatott táblázatból kiolvasható, egyáltalán nem mindegy az, hogy a születési ráta csökkenésének késlekedése meddig tart. Az európai országoknak még bőven volt idejük arra, hogy lecsökkentsék születési rátájukat, bár például Franciaországban ez a csökkenés szinte azonnal követte a mortalitás csökkenését. A mai világ fejlődő országainak nincs idejük, bármilyen igazságtalan ez, sietniük kell. Azt sem tudjuk, hogy ha a Föld elvileg képes is 11 milliárd ember eltartására, milyen színvonalon képes ezt megtenni a jelenlegi dél-ázsiai vagy mondjuk a svájci színvonalon. Számos bonyolult folyamatot is figyelembe kell venni. Hiába csökken a születési ráta, ha ennél gyorsabban emelkedik az átlagéletkor. Továbbá, a fejlődő országok lakossága rendkívül fiatal. Ha az egy nő által élete folyamán világra hozott gyermekek átlagos száma, mondjuk, hatról négyre csökken, de a 10 év múlva szülőképes korba lépő női populáció létszáma a jelenleginek másfélszerese, akkor nem várhatunk hosszú távon lényeges csökkenést az újszülöttek számában.

Úgy vélem, az emberiség történelmének legsúlyosabb válsága, talán katasztrófája előtt áll. Világosan látható már egy ideje, hogy ha nem sikerül a népesség növekedését 10–20 éven belül megállítani, a probléma humánus, demokratikus eszközökkel kezelhetetlenné válik. A helyzet különös és, megkockáztatom, vészjósló, mivel a Föld vezető hatalmai és politikusai úgy tesznek, mintha nem látnák a problémát. Több évtizeddel ezelőtt látott napvilágot a Római Klub jelentése a világ jövőjéről. Bizonyos, félig-meddig függetlennek tekinthető intézmények, mint például a Worldwatch Institute [7] közölnek jelentéseket a világ helyzetéről, ezek azonban át vannak itatva kevéssé megalapozott optimizmussal. Kizárt dolognak tartom, hogy a legfejlettebb országok kormányai, többek között a szuperszámítógépek felhasználásával, ne készíttettek volna szimulációkat a jövőre vonatkozólag és ne dolgoztattak volna ki stratégiákat. Úgy tűnik azonban, hogy ezeket az előrejelzéseket titokban tartják. A döntéshozóknak nyilván jó okuk van erre. Vegyük például az iraki háborút. Azok az elemzők, politológusok, újságírók, akik nem csaptak fel propagandistának, több okot jelöltek meg arra nézve, miért hajtotta végre ezt az akciót az egyetlen szuperhatalom: az iraki olaj fölötti ellenőrzés megszerzése, a hadiipari termelés felfuttatása és ezzel a recesszió csökkentése, a jövő évi elnökválasztás stb. Megkockáztatok egy hipotézist és egy további okot. Úgy gondolom, létezik egy titkos távlati előrejelzés néhány évtizedre, és a szóban forgó hatalom birtokon belül kíván kerülni a Közel-Keleten (és egyebütt) akkorra, mikor a túlnépesedés átlépi az elviselhető mértéket (és az olajkészletek lecsökkennek).

 

3. Forgatókönyv-vázlatok

 

És akkor most elkövetem ugyanazt a hibát, amit Malthus elkövetett, aktuálpolitikai következtetéseket vonok le tudományos megállapításokból. A különbség az, hogy én ezt nem az uralkodó osztályok érdekében teszem. Nem folytattam számítógépes szimulációkat, nem rendelkezem titkosan kezelt adatokkal. Csupán fantáziámra hagyatkozom, amikor a következő évtizedek lehetséges forgatókönyveit felvázolom. Mindegyik változat feltételezi azt, hogy a népesség növekedése Európában, Észak-Amerikában, Észak- és Kelet-Ázsiában leáll.

1. Nem történnek hatékony lépések a népességnövekedés leállítására a fejlődő országokban, és 40 év alatt a népsűrűség és vele a nyomor elviselhetetlenné válik. A 19. század német fiziológusa, A. Fick törvénye szerint felerősödik az áramlás a magas sűrűségű helyekről az alacsony sűrűségű helyek felé. A világ szerencsésebb részén élő nemzetek kénytelenek lesznek a hidegháború vasfüggönyénél jóval erősebb falakat emelni, hogy megakadályozzák a népességfelesleg és vele a nyomor importját. Olyan kisipari módszerek, mint amikor arizonai farmerek vérebekkel kutatják fel az illegális mexikói bevándorlókat, vagy a spanyol csendőrség megakadályozza néhány Marokkóból érkező, illegális bevándorlókkal teli csónak kikötését, nem fognak elegendőeknek bizonyulni. Ha a demokratikusan, szolidárisan gondolkodó erők és ezek kormányai nem oldják meg a problémát, az általános félelmet és elégedetlenséget kihasználva rasszista, fasiszta erők veszik át a kormányzást ennek minden következményével.
2. Ha semmilyen fal sem lesz képes a migráció megakadályozására, kirobbannak a konfliktusok, amelyekben természetesen mindig a másik fél lesz a hibás (például feltételezhető, hogy tömegpusztító fegyvereket rejteget; mint láttuk, bizonyítékokra nincs szükség). Ekkor aztán bevethetők tömegpusztító fegyverek is, amelyek majd megoldják a túlnépesedés problémáját. Az effajta megoldáshoz hozzá fognak segíteni maguk a fejlődő országok is, amelyek ugyancsak képesek egymás lakosságának vagy az országon belül az eltérő nemzetiségűeknek lemészárlásához (lásd Ruandát, Kongót, Nyugat-Afrikát, Indonéziát, Srí Lankát stb.).
3. A globalizált kapitalista világ vezető üzleti körei és politikusai rájönnek arra, hogy az előbbi két variációban őrájuk nézve is rejlenek veszélyek. Olyan a nyomor enyhítését és a fejlődést elősegítő segélyezési rendszert vezetnek be, amelyből csak azok a fejlődő országok részesülhetnek, amelyek nemzetközileg elfogadott és ellenőrzött, humánus módszerekkel csökkentik szaporodási rátájukat. Ehhez tanulmányozni kell a kínai tapasztalatokat és átvenni azt, ami átvehető. Látni kell azt, hogy a fejlődő országoknak juttatott gazdasági segély egy nehezen meghatározható hányada mindig eltűnik (a hatalmon lévők zsebében). Ezért aztán a hatalmon lévők készek lesznek a megfelelő intézkedések meghozatalára. Egyidejűleg meg kell értetni a fejlett világ lakosságával, hogy csökkentenie kell energiafelhasználását, környezetszennyezését, sőt luxusfogyasztását, bármennyire fájdalmas lesz ez a multinacionális nagyvállalatoknak. Meg kell találni a módját annak, hogy az erre a célra irányuló intézkedéseket rákényszerítsék azokra az országokra is, amelyek ellenállnak, bármilyen hatalmasok legyenek is ezek. A szociális demokrácia, a nemzetközi szolidaritás hívei és ezek szervezetei egyre erősödő nyomást gyakorolnak a kapitalista világ vezetőire azért, hogy igazságosabbá tegyék a Föld javainak elosztását és enyhítsék a nyomort. A zöld szervezetek azért küzdenek, hogy csökkentsék a környezetszennyezést. Ezek a követelések azonban csak akkor lesznek hitelesek, ha párosulnak a családtervezés és a születésszabályozás humánus módszereinek propagálásával.

El tudok képzelni, de nem látok most reálisnak, az utóbbinál humánusabb, tisztességesebb, igazságosabb forgatókönyvet is. Tessék választani, vagy jobbat kitalálni.

 

 

Irodalom

 

[1] Avery, John: Progress Poverty and Population, Re-reading Condorcet, Godwin and Malthus, Frank Cass, London 1997

[2] Farkas Miklós: Dynamical Models in Biology, Academic Press, Boston, 2001

[3] Keyfitz, Nathan: Applied Mathematical Demography, Springer-Verlag, New York, 1985

[4] Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population as it Affects the Future Improvement of Society, with Remarks on the Speculations of Mr. Godwin, M. Condorcet and Other Writers, Johnson, London, 1798 (Penguin, London, 1970)

[5] Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population, or, A View of its Past and Present Effects on Human Happiness, with an Inquiry into our Prospects Respecting the Future Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions, Second Edition, Johnson, London, 1803 (Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1989)

[6] McNeill, William H.: Plagues and Peoples, Basil Blackwell, Oxford, 1976

[7] A világ helyzete 2003. A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2002

A káromkodás mint sajátos nyelvi jelenség többféle funkciót tölt be. Elgondolkodtató, ha egy liberális szellemére büszke lap az efféle analízist visszautasítja.

A fönti címmel írtam nemrég egy dolgozatot, afféle publicisztikus esszét a Hetek című hetilap számára. Az ötletet Bohács Krisztina Tetten ért szavak című cikke adta, és megkérdeztem a lap egyik vezető szerkesztőjét, érdekli-e őket még egy szavakról, nyelvi jelekről szóló írás. Nem kimondottan Bohács Krisztinával akarok vitatkozni, mondtam, csak a fönti témáról lenne – mint írónak, aki számára a nyelv, a szó munkája nyersanyag – néhány gondolatom. A Szerkesztő Úr azt felelte, hivatkozzam csak nyugodtan Bohács Krisztina írására, mert a vita mindig érdekesebb, mint egy fejtegetés önmagában.

Jó, mondtam én, és megírtam a cikket. A Hetek, tapasztalataim szerint, Magyarországon szokatlanul nyílt, liberális szellemű hetilap volt eddig, a lap koncepciójával (a Hetek a Hit Gyülekezetének a periodikája) szinte ellentétes nézeteket is közölt, gyakran kommentár nélkül. Írtam például az abortuszról is, hangoztatva a nő jogát ahhoz, hogy szabadon rendelkezzék a saját testével, helyeselve a családtervezést, a nem kívánt gyerek születése megelőzésének különféle orvosilag is elfogadott praktikáit, beleértve, végső esetben, akár a művi vetélést is. Még ez a nem éppen keresztényi szellemű írásom is megjelent, igaz, itt kommentárképpen mellette volt magának Hack Péternek az enyémmel ellentétes mondandójú cikke. A dolgot így tökéletesen rendben levőnek éreztem.

Álmomban sem hittem volna, hogy a Szómágiával bármi gond lehet. Pedig lett. A Szerkesztő Úr azt mondta, hogy ők, ugye, keresztények. Márpedig az Úr Jézus a hegyi beszédben azt mondotta volt, hogy “a ki pedig azt mondja (az ő atyjafiának): Bolond, méltó a gyehenna tüzére”. És a Názáreti szava keresztény ember számára hittétel, isteni parancs, ő ezzel ellentétes véleménynek a Gyülekezet lapjában nem adhat hangot. (Ez a szerkesztői gyakorlat a lapnál új; hadd hivatkozzam ismét az abortusz-cikkemre.) A Szerkesztő Úrral nem vitatkoztam, a Szerkesztő Úr hívő, épeszű ember pedig hívővel nem vitatkozik. A hit színtiszta prekoncepció. Abszurditás. Nem véletlenül írta Augustinus, hogy “credo, quia absurdum est”, vagyis az, ami abszurd, csak hittel közelíthető meg, rációval soha.

De azért végiggondoltam a következőt:

Az Újszövetség négy evangélistája közül egyedül Máténál található meg ez a szakasz (5/22). Egyik evangélista sem volt közvetlen szemtanú, Máté sem. Honnan tudja, mit mondott a Názáreti? Ott volt? Nem volt ott. Persze a többi sem. Most melyikük a jobban értesült, a hitelesebb? Máté vagy a másik három? Nem tudom, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg (héberül? görögül? arameusul?), mi lehetett az eredeti szó, amit végül is úgy fordított Károli Gáspár: “bolond”? A kiemelt rész előzménye: “…aki haragszik atyjafiára ok nélkül…” Én a káromkodás jelenségét a szemiotika egzakt nézőpontjából közelítettem, ami szerint a jel jelentése a használati szabálya. A “bolond” szó ebben az összefüggésben értelmezhetetlen. Ha sértésnek minősül, hová tegyem akkor azt a József Attila-verset, hogy:

 

Olyan bolond vagy,

szaladsz

akár a reggeli szél.

Még elüt valamelyik autó!

 

Ha Máté fönti szövegét mai magyarra akarom fordítani, az körülbelül az alábbit jelenti:

Aki aljas szándékkal és igaztalanul rágalmazza vagy átkozza, és nagyon mocskos, bárdolatlan, sértő szavakkal illeti embertársát, az méltó akár a kárhozatra is…

Ezzel, a kárhozatot kivéve, egyet is értek. A kárhozat helyett (nem vagyok hívő, de azzal, hogy hívő volnék, sosem áltattam a Hetek szerkesztőit) azt mondanám, hogy ez bizony igen cudar és tisztességtelen dolog.

A Szerkesztő Úrnak nem jutott eszébe egy súlyosabb érv, de nekem igen: ugyancsak Máténál (15/11–19-ig) arról beszél Jézus, hogy nem az fertőzi meg az embert, mi a száján bemegy, hanem ami onnan kijön. Mert ami bemegy az ember száján, a gyomron át végül az árnyékszékbe üríttetik (ma ezt naturalizmusnak mondanánk, de a régiek szerették nevükön nevezni a dolgokat), ám ami a szánkból kijön, az a szívünkből jön, és onnan “származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások”. Na, témánál vagyunk, lám, a káromlást ismét elítéli az Atyának Fia. De nem kell nagy ész ahhoz (elég egy kicsit érteni a mítoszok nyelvén), hogy rájöjjünk: ezekben a szövegekben, ahol Jézus a farizeusoktól és írástudóktól védi meg a tanítványait, akik nem végezték el a rituális kézmosást evés előtt, végül is arról van szó, hogy ne a törvény betűjét nézd, hanem a szellemét. Ne tartsd fontosabbnak a külsőségeket a lényegnél, annál, ami “a te szívedben van”. Mondhatnám mai fogalmakkal: Jézus itt a jelenség és a lényeg dialektikájáról beszél, nem a káromkodásról mint korunk eldurvulásának külső jeléről.

Mert a káromkodás igencsak felszín, még az átok is. Káromkodás, átkozódás és mosdatlan beszéd nélkül is simán el lehet gázosítani csecsemőt, kisgyereket, asszonyt, öreget, több millió ártatlan áldozatot, porrá lehet bombázni városokat, le lehet dobni az atombombát, és bele lehet repülni utasokkal teli repülőgépekkel a WTC tornyaiba, és így lehet meggyilkolni több ezer ártatlan embert.

És akkor most mi van? Nem káromkodtunk, tehát miénk a mennyeknek országa?! Ezt a Szerkesztő Úr sem gondolhatja komolyan, akármennyire keresztény is. Köztünk, köztem és a Hetek szerkesztősége között volt idáig egy gentleman agreement. A gyakorlatban érvényes etikai alapelvekként én elfogadom a Tízparancsolatot és a felebaráti szeretet parancsát, még azzal a krisztusi kiegészítéssel együtt is, hogy minden ember a felebarátod, tehát az ellenséged is szeretned kell. Ezt az utóbbit még ki sem mondta Jézus, már nyilvánvaló volt, hogy nem fogadja meg senki soha. Mégis ki kellett mondani. Kellett egy abszolút mérce, egy igazodási pont, akkor is, ha gyakorlatilag megvalósíthatatlan.

 

…s ez össze-vissza kúsza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell nagy fénybe’,

mely igazodni magára mutat.

 

Mármost mindezt, ami a Könyvből kiolvasható, a Hitesek Isten szavának tekintik, én a homo sapiens legfontosabb gondolatainak, hogy valamiképp társadalmat bírjon alkotni. De ez volt köztünk a közös platform.

A néma egyezséget nem én rúgtam föl. Sajnálom.

A cikkből nem húztam, néhol kiegészítettem inkább az esszé irányába. Úgy érzem, a cikk is, a vita is igényt tarthat az Eszmélet olvasóinak érdeklődésére.

 

*

 

Régi meggyőződésem, hogy az első humanista az volt, aki káromkodott. Aki ahelyett, hogy azt a bozontos, fekete ősembertársát, aki a zsákmányát ellopta és fölfalta, fejbe csapta volna a kőbaltával, azt mondta neki, hogy “a rohadt anyádat!”, aztán legyintett, és leütött magának egy másik mamutot.

Hogy a káromkodás arra jó-e, hogy az ember szavakba szublimálva levezesse az indulatát vagy ellenkezőleg, éppen arra, hogy fölhergelje magát, olyan pszichológiai kérdés, melyre laboratóriumi tesztek adhatnának statisztikailag (de csak statisztikailag!) értékelhető választ. Magyarul: erre a kérdésre nincs igazán egzakt válasz a szó modern, tudományos értelmében. Mert én lecsillapodok, ha jól kikáromkodom magam, de Galubák úr, a cipzáras és kulcsmásoló a szomszédból, a 17/a-ból, ha káromkodni kezd, úgy fölhúzza magát, hogy két perc múlva már zúg is a pofon.

Tehát ha pl. az amerikai Plymouth Universityn működő Psychological Research Center kísérlete azt demonstrálja, hogy a kísérleti alanyok ötvenhét százalékának agresszivitását fokozta a káromkodás, és csak negyvenhárom százalék csillapult le attól, hogy jól kikáromkodta magát, csupán annyit jelent, hogy a jelen kísérleti csoport (a “corpus”) speciel 57%-ban ilyen, 43%-ban amolyan egyedekből állt, de azt nem, hogy ők reprezentálják az egész emberiséget.

Már csak ezért sem, mert a kiinduló tételem, ugye, úgy szólt, hogy: “az volt az első humanista”, vagyis eleve föltételeztem egy magasabb IQ-t, tudati és jellembeli színvonalat. De a kérdésnek van másik oldala is; nemcsak arra vagyok kíváncsi, hogy a káromkodás levezeti-e az indulatot, vagy ellenkezőleg: gerjeszti, hanem arra is, hogy a káromkodás mennyire tekinthető nyelvi agressziónak, egyáltalán, hogy van-e a szónak a jelentésén kívüli hatalma, van-e kapcsolat a kommunikációs jel (symbol) és a tett, cselekvés (action) között. Igaz-e, hogy a szó sebezhet, gyilkolhat, de éppígy gyógyíthat, simogathat, erőt is adhat?

Amúgy szubjektíve sem értek egyet Bohács Krisztinával (Tetten ért szavak, HETEK, aug. 22.), mivel én káromkodós vagyok. Születési rendellenesség, mert a környezetemben – gyerekkoromban – senki sem káromkodott, nem tudni, kitől tanultam. De az biztos, hogy amikor ötéves koromban valami disznóságot csináltam a keresztanyáméknál, már ekként fohászkodtam: “Édes Istenem, most az egyszer segíts, soha többé nem káromkodom!” Az üzlet nem jött létre; a jóisten nem segített, így aztán káromkodós maradtam. Nem érzem tragédiának. Tudok disztingválni, a káromkodásnak nálam stresszoldó hatása van, a megfelelő indulatmenetet mutató, szépen komponált káromkodáshoz nyelvi leleményesség szükségeltetik, így a káromkodás köznapi beszédstílusomat és írói fejlődésemet egyaránt segíti.

Ami engem illet, a dolog tehát rendben volna, de…

Ha csak beleolvasunk, a stílust figyelve az egykori “Magyar Nemzet” nevét viselő mai sajtóorgánumba, ha bekapcsoljuk a parlamenti közvetítéseket, és meghallgatjuk némely párt vezérszónokát – elborzadunk. A mocskolódások, uszító indulatok durvák, bárdolatlanok, fantáziátlanok és szellemtelenek. Hitler és Goebbels néhai hisztérikus szónoklatait idézik, vagy a bolsevizmus legkeményebb idejének szinte rituális politikai szitkozódásait. A náciknak volt még hatásuk, a Goebbels-féle technika új volt: “ha kellő mennyiségben és kellő agresszivitással sulykolsz az emberek agyába valamit, előbb-utóbb bármit elhisznek”.

Csakhogy a Goebbels-doktrína megkopott, erejét vesztette, az emberek többszöri csalódás után már ellenállnak, és a rituális politikai szitkozódás már sokszor az ellenkező hatást váltja ki. (Egyszerűbben: a népek már nem dőlnek be olyan tömegesen: – használják a saját józan eszüket.) Idősebbek még emlékeznek rá, hogy amikor a diktatúra éveiben a lapok “marxista” kritikusai ledorongoltak egy filmet vagy színdarabot, az emberek rohantak megnézni; hosszú sorok álltak a jegypénztárak előtt…

A káromkodásnak, egymás szidalmazásának szerintem két élesen különböző változata van. Az egyik a verbális agresszió. Ez valóban a fizikai agresszióval egyenértékű, vagy kiegészíti a fizikai agressziót (az agresszor szavakkal biztatja, hergeli és egyúttal igazolja is magát vagy másokat), vagy helyettesíti a fizikai agressziót, ott, ahol annak valami akadálya van.

A másik változatot én öncélú káromkodásnak nevezném. Ebbe időnként a keserűségét fojtja az ember. Máskor stresszoldó hatása van. Ismét máskor meg a káromkodás, a durva, mosdatlan beszéd egyszerűen játék. Kényes ízlésűek megbotránkoztatása, polgárpukkasztás.

A szerzővel ott sem értek egyet, ahol ő Austin és Searle ún. “beszéd-aktus” elméletét próbálja bevetni. Ha tudomásul vesszük, hogy a beszéd kommunikáció, vagyis üzenetet továbbít ember és ember között, akkor evidenciának kell tekintenünk, hogy a legprimitívebb beszéd­megnyilvánulás is akció, tett, cselekvés helyettesítésére, kiváltására szolgál. A folyamat történelmileg úgy fest, hogy az ősembernek vadászat közben nem kellett konkrétan megmarkolnia egy követ, hozzávágni az őstulok fejéhez, hogy társát is hasonlóra sarkallja, elég volt ősemberül azt mondania: “fogjál te is egy nagy követ, s vágjuk fejbe egyszerre!”. A kommunikáció cselekvés.

Sőt cselekedeteknek, folyamatoknak, beidegződéseknek, sztereotípiáknak nem csupán helyettesítésére, de rögzítésére, interperszonálissá tételére és megőrzésére is szolgál. A homo sapiens tudása a világról a kommunikációval akkumulálódott, és generációról generációra átadható lett: öröklődött; már nem kellett minden egyednek mindent Ádámnál és Évánál kezdenie. Fölhalmozódott a tapasztalat, és ezzel fejlődésnek indult a tudomány.

A klasszikus marxizmus szerint, ugyebár, a lét határozza meg a tudatot. Ez a tétel az esetek többségében működni is látszik. De időnként a tudat, valamilyen meggyőződés, eszme, a lét ellenében hat, és az ember tudatos megfontolásból másképp cselekszik, mint amit a helyzete, léte diktálna. Az embernek mindig két választása van. Vagy teszem, vagy nem teszem. Ha én nyomorult helyzetem ellenére is tisztességes maradok, mert így döntöttem, akkor nálam a tudat határozta meg a létet.

Az ideológusok persze megtalálták a megfelelő formulát. Az elmélet – tanultuk a szemináriumokon –, ha a tömegekbe hatol, anyagi erővé válik. Nem Austin és Searle találták ki tehát, hogy a szó cselekedet is. Mindenki tudja, hogy vannak gyilkos szavak és vannak gyógyító szavak. Nem csak a politikusok és az orvosok. Még az írók is…

Bohács Krisztina több forrásból gyűjtötte össze cikke anyagát, hozzászólt ahhoz szociológus, pszichológus, nyelvész, közéleti, sőt televíziós személyiség, csak két réteget hagyott ki gondosan, az írókat és a színészeket. Azt a két embercsoportot tehát, amelyik a nyelvvel dolgozik, aki számára a nyelv nyersanyag, mint a szobrásznak a márvány; aki nem csak politikai torzeszmék és eladhatatlan áruk nívótlan reklámjait faragja a nyelvből, hanem hellyel-közzel műalkotásokat is létrehoz. Nem csodálkozom. Magyarországon tudtommal még nem volt nyelvről szóló szimpózium, kerekasztal-beszélgetés, tudományos találkozó, ahová írót vagy színészt meghívtak volna. Valamire ez is jellemző, hogy mire, döntse el az olvasó.

Szerzőnk, bár íróval nem konzultált, korholja az irodalmat, hogy mostanában gátlástalanul használ mosdatlan, alpári szavakat, káromkodásokat. Aztán ilyesmiket idéz: “az író vátesz”, “a művészet független saját korától”, “tömeg feletti felelőssége van”, továbbá: “a művészet soha nem megy alá tömegnyomásnak és közízlésnek”; (“megy alá” helyett talán azt akarta mondani: “enged”?). “A trágárság világjelenség és kordivat”, idéz továbbá a szerző egy ismert nyelvészt. Hát nem. Mindez – hogy gyöngéd eufemizmussal éljek – csacsiság.

Az irodalom (a művészet) kommunikáció. Magyarul: közlés. Hozzá kell tennem: az én értelmezésem szerint. Más művészek, esztéták ezzel nem értenek egyet. Sokak szerint a műalkotás önkifejezés, önmegvalósítás, exhibicionizmus, a lélek belső rejtelmeinek (esetleg förtelmeinek) kifejezése, öncélú játék, a lét értelmetlenségének és reménytelenségének kivetülése, szép az, ami érdek nélkül tetszik, a költő önkívületben költ, ahogy a madár dalol… stb. Különben is, mit közölne? Van objektív valóság, amiről mondani lehet valamit? A szubjektív idealizmus szerint a világ az én tudatomban képződik meg, semmi nincs, csak a szubjektív tudat, mely egy nem létező külvilágból valójában nem érkező jeleket dekódol. (Ez csak egy földhözragadt materialistának abszurd, emelkedett szellemek tökéletesen értik.)

Nekem más a véleményem. Ha írok, közölni akarok az olvasókkal valamit, egy üzenetet akarok eljuttatni az olvasóimhoz. Esetemben tehát egy adó van, és sok vevő, a lehetséges olvasók térben és időben elszórva, nem tudom előre, mennyien. Hogy mi ez az üzenet, arra nehezen tudnék néhány mondattal válaszolni. Bonyolult. Az üzenet lényege az, hogy miképpen látom én a világot. Az egészet. Az üzenetet pedig nálam mint prózaírónál, rendszerint, egy történet hordozza. Nálam, mondom, vannak ugyanis más prózaírók, akik hallani sem akarnak történetről, ún. narrációról. Részben félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől, részben megvetik. Ők a posztmodernek.

Nálam sem a történet a cél, az csak eszköz. Az üzenet tárgya. Az üzenet maga az a mód, ahogy a világot (a jelen történetet is) látom, más szóval a szemléletem. Ezt rögzítem, ezt adom tovább egy történet által, és persze az is az üzenet része, hogy milyen történetet választok, és miért éppen ezt. De az üzenet lényege (az esztétikum) mindig a szemlélet maga. Még egyszer: ahogyan én látom.

Vagyis ami a műalkotásban rögzül, egyfajta viszony köztem és a világ között, a szubjektum és az objektum között. Ez a viszony, a látás, a földolgozás, a megformálás módja, ez pedig állandó, a viszony azt jelenti, hogy a viszonyított dolgok változnak, de a viszony, a kapcsolat módja nem. A kommunikációs jel, a szimbólum az orientáció származéka, az orientáció is viszony; köztem és a környezetem között. A helyzetben tájékozódom, körülnézek és megfigyelem a dolgokat, és viszonyulok hozzájuk. Pozitívan vagy negatívan. Vagy vonzanak, vagy taszítanak. Vagy kívánom őket, vagy menekülök előlük.

Megint József Attila szavaival: a művészet a szemlélet számára a világegész helyettesítésére szemléleti egészet alkot. Miért? Azért, mert a szemlélet, az a mód tehát, ahogyan a dolgokat látom, a dolgok formai, alaki oldala, mindig az egészre vonatkozik. Így hát a totalitás nem az esztétikum föltétele (mint Lukács gondolta), hanem az attribútuma; minden művészet (a rossz, tehetségtelen mű is), eo ipso totális. Totális a maga szintjén, az alkotó személyiségének a színvonalán.

Csak egyféleképpen tudok látni. (A viszonyom a valóság különféle dolgaihoz, mint már mondtam, változatlan. Az ÉN viszonyom.) Akár egy szitakötőt nézek, akár a szerelmem mosolyát, akár egy tűzhányót, akár egy halott fecskét, a szemléletem azonos. Nem tudok kibújni alóla, hozzám tartozik, akár az ujjlenyomatom vagy a DNS-em. Csak rám jellemző (mint fán se nő egyforma két levél), és csak úgy tudom megváltoztatni, ha hazudok. Ez az “ahogyan”, amit a nyelvi jelek segítségével rögzítek. És már a nyelvnél vagyunk.

A nyelv hangtestekből álló kommunikációs jelek rendszere. A jeltanból, a szemiotikából csak annyit emelnék ide, hogy a jel jelentése nem igazán a jelzett fogalom, dolog, cselekvés. A jel jelentése a használati szabálya. Nézzünk néhány példát. Ha a szerelmemnek vagy a kislányomnak azt mondom, “édes kis bogaram”, eszembe sem jut a bogár. Se a svábbogár, se a poloska. Még a katicabogár sem. Egyszerűen valami kedveset, becézőt akarok mondani, az idézett beszédmegnyilvánulásnak (nyelvi jel-csoportnak) ez a használati szabálya. Anyám azt mondta apámnak: “édes Mókuskám!”. A jel által jelzett dolog, a mókus nevű állat, eszébe sem jutott. Itt a “Mókuskám” jel használati szabálya megint csak a kedveskedés, becézés volt.

És ugyanez vonatkozik a káromkodásra is. Nem ismerek épelméjű embert, aki így szólván: az Isten “izélje” meg, komolyan gondolna arra, hogy a világmindenség alkotója teremtsen szexuális kapcsolatot azzal a személlyel vagy dologgal, akire/amire dühös. Ennek a jelcsoportnak a használati szabálya: haragszom. Ilyenkor használjuk. Ha úgy káromkodunk, hogy izéld meg a prostituált anyádat, épelméjű ember nincs, aki ezt szóról szóra gondolná. Ez a jelcsoport sem a jelzett aktusra utal, ennek is a használati szabálya a jelentése: piszkosul dühös vagyok! Amikor elítéljük a trágár, bárdolatlan beszédet, tudnunk kell, hogy mindig valaminek a helyettesítésére szolgál: a használati szabálya szerint a haragot, indulatot fejezi ki, és nem a konkrét dolgot, amire jelentéstanilag utal. Ha azt mondom, “szar”, sosem gondolok konkrétan a bélsárra. (Sem én nem asszociálok rá, sem az, aki hallja.) Arra gondolok, hogy vacak, ócska, használhatatlan, rossz, ronda, hülye, undorító.

Ezért az istenkáromlás nem istenkáromlás – ma már. A beszélő nem gondol az Istenre, a mindenség urára és teremtőjére: egyszerűen dühös, és ezt akarja kifejezni. Minél dühösebb, annál rondábbat, undorítóbbat, blaszfémikusabbat akar mondani (vagy ordítani…). Ebben az esetben ez a nyelvi jel használati szabálya, vagyis a jelentése.

De mielőtt az általam használt nyelvet elemezném, hadd szóljak arról, mi ez az őrület rajtam egyáltalán. Minek írok én? Mi ezzel a célom, vagy kicsit szélesebbre nyitva a kérdést: mi lehet az irodalom (a művészet) helye és funkciója (ha úgy tetszik: célja) az emberi társadalomban? A fönt említett cikkben idézett szakemberek, úgy látom, összetévesztik az írót a vátesszel (jóssal), a prédikátorral, vallásalapítóval, tanítóval, nép- és nyelvművelővel, politikussal, tánc- és illemtanárral. Ha én is így gondolnám, súlyos szereptévesztésben lennék.

A művészet a társadalom érző idegrendszere. (Ez, persze, bioszociológiai szemlélet, éppen ezért csak mint analógia működik.) Az én dolgom (és más művészeké is), hogy a társadalom idegvégződéseiként jelezzük, hol fáj. Küldjünk információt a társadalomnak a külső és belső változásokról, melyek érik. Ha fáj, sikoltozzunk, ha jó, kacagjunk. Ha nem történik se jó, se rossz, a művészetnek nincs dolga: a változatlanság nem ábrázolható (az maga a dögunalom). A többi, vagyis a diagnózis, a terápia nem a művész föladata.

De miért? Azért, mert ahol a szemlélet rögzül, ott a dolgokat nem a fogalmi, hanem az alaki oldala felől közelítjük meg. A fogalmi, tudományos megközelítés egyértelmű kell legyen. Az alaki megközelítés poliszemantikus, mert egy történetnek nem egy olvasata van. Hogy mennyi? Nem tudom előre. Ahány olvasó, annyi olvasat. Mert az esztétikai szimbólum csak instrukció, utasítás arra, hogy a vevő (a közönség) a saját belső tudattartalmaiból újrateremtse magában azt a valóságot, amire a jelek utalnak. Miből áll a belső tudattartalom? Élményekből, emlékekből, tapasztalatból, érzetből, képzetből, fóbiákból, érzésből, érzelemből… egyszerűbben: abból a sorsból, amit az ember átélt. Az ember a múltjával azonos. Attól megismételhetetlen és egyszeri, mert minden egyes ember múltja más. Ettől van, hogy minden ember egyedüli példány. (A DNS-lánc is múlt. Az ősök múltja, a törzsfejlődés története.) A tudomány bármely jelenséget vagy dolgot önmagában akarja megragadni. Ding an sich. A művészet azonban a viszonyt keresi az alkotó és a dolog, a befogadó és a dolog között. Nem a magánvalót tehát, hanem a nekünk valót. Ding an uns. Ha valamilyen ítéletet megfogalmazok, nem vagyok benne biztos, hogy igaz. Hátha tévedtem? Ezért vagyok író és nem tudós. De ha (művészi értelemben jól) elmesélek egy történetet, arról tudom, hogy igaz. És hogy minden olvasó a maga módján értelmezi. Ettől tud a művészet a társadalomnak olyan aperceptora lenni, mint az élő szervezetnek az idegrendszer. Mert így a mesémnek üzenete (mi és hol fáj?) minden olvasóhoz a számára legkönnyebben fölfogható formában jut el, hiszen az üzenetem magva nem a dolog, hanem egy viszonyrendszer.

Egy történet pedig akkor hordoz igaz üzenetet, ha hihető. Mindegy, fikció-e vagy dokumentum: dokumentumként, valóságosként kell hatnia. Hogy a művész ezt a hatást elérje, változtatnia kell a valóságon. (Erről mondja József Attila: “az igazat mondd, ne csak a valódit”.) Ezért a nyelvnek, amit használok, szintén igazinak kell hatnia. Olykor úgy kell hogy hasson, akár a himnusz, olykor úgy, mint a káromkodás, máskor meg úgy, mint aki dúlt hiteknek állít káromkodásból katedrálist. Az irodalomban megjelenő káromkodást, bárdolatlan, durva beszédet pedig nem lehet magnón fölvenni az utcán. Az nem mű. Hogy a műalkotásba beemelhessem, nagyon gondosan stilizálnom kell. Persze van író, aki sportból használ durvábbnál durvább szavakat, de ez nem irodalom, ez – ismétlem – polgárpukkasztás.

Minthogy a műalkotás maga a szemlélet rögzülése, és a szemlélet a személyiség elidegeníthetetlen része; a mű hatása is a szemléletek adekvát voltán alapul. A műalkotó és a műélvező személyisége között nagy átfedés kell legyen, hogy a mű hasson. Akire Tolsztoj hat, annak a szemlélete is, a személyisége is Tolsztoj színvonalán áll. Akire egy bestseller hat (pl. Danielle Steel), annak a szemlélete és a személyisége is Danielle Steel szintjén van. (“Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.”)

Átfedésről beszélek, nem azonosságról, hiszen nincs két egyforma személyiség és szemlélet. De kisebb-nagyobb átfedés van a személyiségek között, és ennek az átfedésnek a nagyságától függ, hogy az üzenet milyen mértékben dekódolható.

Na de mire való a szemléleti egész, a művészet? Nem fölösleges luxus a tudomány mellett? Hogy szórakoztat? Szórakoztatásnak ott van a szórakoztatóipar, az entertaintment. Minek Lagzi Lajcsi mellé még Márquez is? Mi szükség van a szemlélet számára alkotott szemléleti egészre? A tudomány kezdettől fogva szegmentális, csak a művészet érzékeli a valóságot a maga teljességében. Ez az ember fejlődése korábbi szakaszában, amikor a munkamegosztást nem ismerték, vagy csak a csírái léteztek, nem így működött; akkor még nem vált el egymástól vallás, tudomány és művészet. Az emberi objektivációk egységes jelrendszere a mítosz nyelve volt. De mára a tudomány olyan ismeretanyagot halmozott föl, hogy csak vertikális irányban gyarapodhat. A világ egészét, holisztikusan, ma már semmilyen polihisztor-agy nem képes érzékelni, csak a szemlélet totalitása. Ezért nem lesz soha fölösleges a művészet, sőt. Minél fejlettebb a tudomány, annál nagyobb szükség van művészetre.

Visszatérve a káromkodáshoz: valamikor talán valóban Istent akarta káromolni az ember haragjában, de szerintem még ez is jobb volt, mintha haragjában kezet emelt volna felebarátjára. Csakhogy a nyelvi jel a gyakori használat során erodálódik. Ma már istent is másképpen hisszük, mint a régiek. Egyszer érdemes lenne szólni arról is, hogy a nagy erejű művészi látomások szimbólumai hogyan kopnak meg a gyakori használat során, és miképp válnak közhellyé, giccsé. De ez egy másik dolgozat témája lenne.

Gondolatok a szociális érdekek és jogok érvényesíthetőségéről a mai globális kapitalizmus viszonyi között.

Magyarországon, ahol a munkaképes korú lakosság több mint 40%-a munkanélküli, s további 30%-ának a keresete alig haladja meg a minimálbér szintjét, szociális kérdésekről fórumot szervezni bátor tettnek számít. S ha a bátorság nem illan el a számtalan s olykor drasztikus tény feltárása közben, s még marad erő a tényeket új dimenzióba illeszteni, akkor felcsillanhat a remény, hogy egy újszerű szemlélet kialakulásának a kezdetéhez s egy újszerű út nyitányához érkeztünk. Jövendőnk érdekében mindkettőre égető szükségünk van. Mert a helyzet már változtatás után kiált, kiváltképp itt, a mi régiónkban, ahol a fent említett arányok még kedvezőtlenebbek. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy az útkeresés és a jobbító szándék figyelmet és nyilvánosságot érdemel.

Magyarországon ma két alternatíva között választhatunk: vagy kritikussá és radikálissá válunk, vagy megadjuk magunkat és beleolvadunk a kiúttalanságba. A gondokat ezért a maguk kendőzetlenségében kell láttatni, hogy nyilvánvalóvá váljék, a probléma itt nem a munkaügyi központok hatékonyságának, nem is a munkáltató, a tulajdonos, avagy a főnök úr és az alkalmazottja közti viszonynak, sokkal inkább a tőkéhez való viszonyunknak és a tőke profitábilis működtetésének a problémája; s hogy a szociális jogok széles körét a tőkeérdekeknek alárendelten, avagy azzal egyenértékű módon kívánjuk-e kezelni. Hiszen világos, hogy a szociális érdekek érvényesítése a profitjövedelmek elosztásának, politikai akaratot sem nélkülöző kérdése.

Ezen a ponton, minden további elmélkedést megelőzendő, egyértelműen világossá kell tegyük, hogy ma a világban profittermelés céljából lekötött tőke olyan tömegű nyereséget állít elő, amely humánus elosztás esetén mind a 6 milliárd ember számára képes lenne a jólétet biztosítani. Ez óriási jelentőségű tény, mert ez is bizonysága annak, hogy a tőkejövedelem mai elosztási rendszerének, amely a napjainkban tapasztalható és egyre fokozódó aránytalanságokat eredményezi, van alternatívája. S hogy ez az alternatíva aligha lehet más, mint a tőkeérdekek és a szociális érdekek esélyegyenlőségének a megteremtése, a kétféle érdekérvényesítés lehetőségeinek arányossá tétele. Midőn tehát hagyományos célunk továbbra is a munkaképes korú aktív lakosság minél nagyobb arányban történő munkához juttatása, újszerű programunk közé kell, hogy avassuk a tőkejövedelmek humánus elosztásának a célját is.

Világossá kell, hogy tegyük továbbá, hogy az emberi jogokat a lakhatáshoz, a táplálkozáshoz, az egészséghez, az oktatáshoz való jogokkal egyetemben, a szociális jogok részének tekintjük.

A szociális érdekérvényesítés annál hatékonyabbá válhat, minél pontosabb ismereteink vannak arról a rendszerről, amelyben élünk. Természetesen a kapitalizmus legfejlettebb, immár globalizálódó változatáról van szó. Ám hogy érzékeljük, hogy miért ez a változat a legfejlettebb, s hogy ez milyen viszonyban áll a globalizációval, ahhoz néhány mondat erejéig a korábbi változatokra is fényt kell villantanunk.

Úgy jó 100 évvel ezelőtt a profittermelésre szánt tőkék a reálgazdaságban, azaz az árutermelés világában voltak lekötve. Amíg tehát a tőkejövedelmek döntő többsége a reálszférából származott, addig ehhez képest az árutömeg piaci forgalmából, a banki műveletekből, ide értve a tőzsdét is, származó profit jelentéktelen volt.

Úgy jó 60 évvel ezelőtt a profittermelésben részt vevő tőkék java még mindig a reálgazdaságban volt lekötve, de finánctőke formájában a tőkejövedelmek jelentős hányada ekkor már az árutermelés világán túli pénz-, banki vagy tőzsdei műveletekből származott.

Úgy jó 20 évvel ezelőtt az arány megfordult, s a profittermelésben szereplő tőkék túlnyomó része (mára egyes becslések szerint több mint 80%-a) a reálgazdasági folyamatoktól független, vagyis csupán a különböző pénzügyi szektorok között, azaz egy “nem létező”, egy virtuális gazdaságban áramoltatva fiadzik. S hogy milyen “mellékhatással”, azt jelzik útjának állomásai: pénzügyi-gazdasági krízishelyzet Mexikóban, Délkelet-Ázsiában, Oroszországban, Brazíliában, de ide sorolható a forint árfolyamváltozása körül zajlott tavalyi spekuláció is.

A kapitalizmus legkorszerűbb, mai változatának lényegét tehát épp eme sajátossága, azaz a virtuális jellege adja. A globalizáció pedig nem más, mint a virtuál-kapitalizmusnak az egész világot behálózó általánossá válása s nem utolsósorban a világközösség azon állama hegemóniájának gazdasági, katonai és politikai eszközökkel történő kiépítése, amelyik e folyamat legfőbb haszonélvezője.

A szociális jogok érvényesítése során tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a virtuál-kapitalizmus sajátosságait, a globalizáció fejleményeit, mint ahogy ki kell alakítsuk viszonyunkat a kapitalizmus két “szociális” modelljéhez, az Amerikában honos, ún. önfinanszírozó és az Európában elterjedt, ún. jóléti modellhez is.

Napjaink világtörténelmi folyamataiban az egyik legfontosabb fejezet az Irak ellen vívott háború volt, amely egyszerre jelentette egy korábbi korszak, a kétpólusú világ végleges lezárultát, és jelenti egy új korszak, az egypólusú világ nyitányát, amely új annyiban is, amennyiben az amerikai szociális modell az európai jóléti modell felett győzedelmeskedni látszik.

Szociális szemszögből a globalizációt, azaz a kiépülő amerikai hegemóniát kísérő közjáték lényege, hogy az amerikai modellel folytatott versenyében – pozícióinak javítása érdekében – Európa kénytelen megszabadulni az eddig jótékony hatású szociális ballaszttól: a jóléti államtól, az államilag finanszírozott szociális juttatások egész rendszerétől. S mindezt azért, mert a kapitalizmus sajátjaként működő profitkényszer – ami a maga logikája szerint Amerikában működik vegytisztán – egyszerűen illuzionál minden vele szemben ható törekvést, nemcsak a szociális igényeket, de még az árutermelés reális kötöttségeit is, csak hogy becsalogassa, vagy inkább bekényszerítse a tőkét a virtuális lehetőségek mennyországába. Fejlődésének ebben a szakaszában tehát már nemcsak az égbe kiáltó szociális egyenlőtlenségek alapjáról kérdőjeleződik meg a rendszer, de megkérdőjeleződik a saját létét jelentő, a reálgazdaságon túlmutató virtuális profitabilitás széles, ám illuzórikus alapjáról is.

A szociális ellátástól megfosztott s majd még csak ezután megfosztandó emberek millióit tehát fel kell világosítani arról, hogy ebben a modellek között folyó kérlelhetetlen versenyben küzdelmeik sorozatos kudarca valójában nem az ő kudarcuk, hanem a megtérülési kényszer által a virtualitásba tévedt rendszeré. Láttatnunk kell, hogy a szociális vívmányokat a virtuál-kapitalizmus a globalizáció során teljesen megsemmisíti, hogy a hagyományos értékekért folytatott küzdelmek is csak akkor kecsegtethetnek eredménnyel, ha beágyazódnak a rendszer alternatíváját célzó küzdelmekbe. Arra is fel kell hívjuk a figyelmet, hogy pusztán a globalizációellenes fellépések sem hozhatnak lényeges sikert, már csak azért sem, mert a globalizáció folyamata a reálgazdasági folyamatok globalizációját is hordozza, s hogy a nemzetek öntudatos rétegeinek a szociális jogokért folytatott erőfeszítései a virtualitás jelenségei ellen, konkrétan pedig a tőkejövedelmek humánus elosztási rendszerének a megteremtésére, a virtuális gazdaságban keletkező profitok megadóztatására, közelebbről a Tobin-adó bevezetésére kell, hogy irányuljanak. Azt természetesen nem ajánlhatjuk, hogy hagyományos céljaikért ne küzdjenek, de azt igenis nyomatékosan javasoljuk, hogy az új helyzetben az új célokért erőiket uniós méretekben egyesítsék, és kettőzött erővel vessék latba.

A modern tőkeértékesülés mobil munkaerőt igényel, olyat, amely bárhol, bármikor, bármilyen feladat elvégzésére munkára fogható, a tőke ezért az embereket egyszemélyes csoportokra osztja, s perszonális létükben ilyeténként izolálja. Holott a szociális igényeit érvényesíteni kívánó ember egyedül semmi a tőkével szemben, érdekeit érvényesíteni csak csoportosan, csak összefogva, valódi érdekközösséget alkotva képes. Az érdekek tehát itt is ellentétesek. Mint ahogy ellentétesek a munkavégzés szubsztanciáját illetően is. A munka az ember számára az önmegvalósítás lehetősége, személyisége kibontakoztatásának legfőbb feltétele. A munkatevékenység, ha megélhetés forrása, már csak kényszerű cselekvés, de még nem értelmetlen. Ám a tőkeértékesülés részeként a munka elveszti alapvető értelmét, mert az ember itt egy őt elszemélytelenítő, pusztán a profittermelés céljának alárendelt folyamat részévé válik, miközben az eredmény, a profit, épp e folyamat által sajátíttatik el tőle, válik idegenné a számára és áll szemben vele. A szociális küzdelmek az ember számára tehát ebben az értelemben a profit visszavételét, munkája eredményének és munkája értelmének az újra sajáttá tételét jelentik. Nem is beszélve arról, hogy maga a virtuális folyamat már munkatevékenységet, már munkást, már emberi lényt sem igényel. Így tehát a mai szociális küzdelmek egy szabadságharcnak is tekinthetők egy megsemmisítő folyamattal szemben. A tőkét általában, de különös tekintettel a virtuális szférában értékesülő tőkét csak az eredmény szubsztanciája, a profit érdekli, annak formája, azaz a munkatevékenység célja, a termék, nem. A virtuális szférában értékesülő tőke eredménye a formájától megfosztott szubsztancia, a “tiszta” profit. Ebben a folyamatban a tőke elveszíti áruformáját, azaz önnönmaga válik céllá és lényeggé, az áru pedig mint használati érték lényegtelenné, így a tőke bármikor levetheti és le is veti konstans formáját, és levedlett holt bőrét mint lényegtelen veszteséget odahagyva, a kedvezőbb értékesüléssel kecsegtető lehetőséghez vándorol: hogy ott az értékesülés számára tetszőleges formában újjászülessen. Mert a tőke célja önmaga, a munka célja pedig a szükségletek kielégítése.

A foglalkoztatás egyszerre gazdasági és szociális kérdés, azaz kikerülhetetlenül a társadalmi rendszer mibenlétét érintő kérdés. Vagyis, ha a tőke profitábilis működtetéséhez változó mennyiségű munkáskézre van szükség, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a szociális igényeket félretolva, a tőke a saját érdekei szerint fog cselekedni. A gazdasági és a szociális érdekek ellentéte a kapitalizmusban tehát nyilvánvaló és feloldhatatlannak tűnik.

Jól érzékelhető ez a globalizációs folyamatban is. A virtuális gazdaság a pénzpiacok által vezérelt tőkefelhalmozási modell, amelynek devizaügyleteiben sok billió dollár van lekötve profittermelés céljából (a napi pénzforgalom hozzávetőlegesen 1,8 billió dollár). Vagyis ezt a tőkemennyiséget gyakorlatilag a reálgazdaság forgalmából, illetőleg elosztási rendszeréből pusztán a nagyobb profitabilitás kedvéért kivont tőketömegnek tekinthetjük. Ennyivel kevesebb jut beruházásokra, fejlesztésre, szociális ellátásra stb. És miközben a virtuál-kapitalizmus a maga forgalmával csökkenti a reálgazdaságban működő tőkemennyiséget, ugyanakkor azáltal, hogy a globalizációs verseny következtében az emberek humánus életfeltételeit szolgáló szociális rendszerek (az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer, az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás, a víz-, villany- és gázszolgáltatás stb.) forrásait is belekényszeríti a privatizációba, a piaci mechanizmusokba, megfosztja a nemzeti társadalmakat jogos jussuktól. Mint láthatjuk tehát, az ellentétek megjelennek egyfelől a globalizációs folyamatban diadalmaskodó virtuális tőkeérdekek és másfelől a vele szemben artikulálódó nagy konglomerátum, a vesztesek közé sodródó szociális, egyéni, közösségi, társadalmi, nemzeti stb. érdekmanifesztumok között.

Globalizálódó világunkban elengedhetetlen a szociális kérdések globális szemlélete. Vagyis tényként kell elfogadnunk, hogy a reálszférában lekötött tőke gazdaságos működtetéséhez a rendelkezésre álló munkaerőnek (6 milliárd ember munkaképes korú részéről van szó) a teljes foglalkoztatására nincsen szükség. Ám, mint jeleztük, a tőke által előállított javak, humánus elosztás esetén, elegendőek minden ember ellátására. Ezek a tények a szociális küzdelmek újszerű szemléletét követelik meg. Az eddigi, csupán a munkahelyek megtartásáért és új munkahelyek létesítéséért folytatott küzdelmek a globalizáció nyújtotta lehetőségekkel már nem relevánsak. Itt ettől már sokkal többről van szó. A globalizáció körülményei között a szociális jogosultság immár nem munkaviszonyfüggő, a jogosultság alanyi jog kell, hogy legyen. Ennek gazdasági feltételei már adottak, a politikai feltételei még nem, vagyis az új évezred hajnalán, a szociális küzdelem egy új dimenziója tárul fel előttünk.

Az eddigiekben, ha csak madártávlatból is, egy futó pillantást vetettünk arra a társadalmi viszonyra, a tőkeviszonyra, amelynek révén, sok egyébbel együtt, az ember szociális helyzete – mint anyagiasultságában szociológiailag pontosan leírható állapot – megragadható. A tőkeviszonyra tehát, amely minden egyes (és nem csak a foglalkoztatott, a munkaviszonyban álló) ember kapcsolatát jelzi az önmagát jelentő és az őt emberré tevő tevékenységhez, a munkához általában és jelesül a munka eredményéhez, a cserefolyamatban áruként jelen lévő tárgyi világhoz, amely tőle függetlenedve, tőkeként kezd el funkcionálni. Mondandónk tengelyébe tehát azt a viszonyt állítottuk, amelynek segítségével lehetőség nyílott arra, hogy múltat, jelent és jövendőt egyszerre láttathassunk – képességeinkhez mérten. Reméljük, erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, s a visszafogott terjedelmi lehetőségek között is sikerült felvillantanunk a szociális kérdések átfogó ívét.

Az elmondottakból talán érezhetővé vált, hogy a Fórum résztvevői képesek voltak a szociális gondolat megújítóivá válni, többek között azáltal, hogy korszerű, friss szemléletű intellektuális erőről téve tanúbizonyságot, a globalizáció középpontjába a szociális jogainak megfosztásával fenyegetett embert állították, bemutatva azt a veszedelmes folyamatot, amelyben ami sikeres profitmaximalizáció az egyik oldalon, az ugyanolyan méretű értékelvonás és kizsákmányolás a másik oldalon.

Az a sokrétű és megalapozott munka, amely a Fórumot jellemezte, és az a sokat sejtető légkör, amely a XX. század totalitárius tehertételeitől felszabadultan a két napot áthatotta – mintegy bátorítván mindenkit, hogy az új évezred új kihívásaival merjen szembenézni –, biztató jel a jövőre nézve: ha akarjuk, lehet más a világ!