A cikk Lukács Ontológiájának a sztálinista ortodoxia meghaladásában játszott szerepéről és az idős mester munkatársainak/tanítványainak eltérő pályaíveiről nyújt átfogó elemzést.

Körülbelül az 1970-es évek közepéig a marxizmus egyértelmű hivatkozásként jelen marad a társadalmi vitákban és a közgondolkodásban. Ez az az időszak, amikor a nemzetközi kommunista mozgalmon belül a marxizmus nagy, “eretnek” alakjai, akiknek gondolkodása a húszas évektől formálódott ki, s akik átélték a sztálinizmus és a posztsztálinizmus viszontagságait, megalkotják szellemi végrendeletüket, s bizonyos népszerűségre tesznek szert. Közéjük tartozik az 1971-ben elhunyt Lukács György és az 1977-ben eltávozott Ernst Bloch: mindketten haláluk előtt nem sokkal adják közre utolsó nagy művüket, Lukács a Zur Ontologie des gesellschaftlichen Seinst (A társadalmi lét ontológiájáról, 1971), Bloch pedig az Experimentum Mundit (1975). Bizonyos értelemben hasonló a helyzet Antonio Gramsci fő művével is: a Quaderni del carcere (Börtönfüzetek) – eredeti változatában, Valentino Gerratana gondozásában – 1975-ben kerül publikálásra (felváltva a P. Togliatti által sajtó alá rendezett korábbi, tematikus kiadást, amely az ötvenes évektől az olasz marxisták egész nemzedékének gondolkodását alakította), s fényével utoljára még beragyogja a praxisfilozófiát. E művek a dogmatikus, idejétmúlt marxizmus–leninizmus–sztálinizmus előfeltételeit bírálják, kétségbe vonva igényét az egyedüli, kizárólagos igazság birtoklására. Lukács, miután megmenekült az 1956-os magyar felkelést követő szovjet megtorlástól, a társadalmi lét ontológiájáról írt művét kifejezetten a létező szocializmus demokratikus megújulásának elméleti alapjává kívánja tenni.

Ezek az évek egyben a marxizmus szellemi és morális indíttatású reformjára irányuló programok sokszínűségének évei is. Közös vonásuk a szovjet típusú “dialmat” és “törtmat” elutasítása, valamint az a törekvés, hogy új lendületet adjanak az összezavarodott, zsákutcába jutott forradalmi mozgalomnak. E nagy ívű elaborátumok tényként fogadják el az elméleti pluralitást, ugyanakkor nem mondanak le az elmélet és a gyakorlat újfajta egységének megteremtéséről, amelyet egy valóban demokratizált, forradalmi egységét azonban megőrző párt hivatott megtestesíteni. Alapvető hasonlóságuk – a szenvedélyes kapitalizmusellenességen túl – alighanem ebből a közös politikai és szervezeti előfeltevésből fakad. Mindegyik az elmélet és a gyakorlat újbóli egységét kutatja, s az elmélet valamennyiüknél a történelmi materia­lizmust mint a kapitalista fejlődéssel – ellentmondásaival, átalakulásának lehetőségeivel – kapcsolatos ismereteket jelenti, a gyakorlatot pedig mint a kommunista pártok által vezetett tömegek történelmi cselekvését identifikálják. Végül mindegyiket az a meggyőződés jellemzi, hogy a marxi elméletnek tisztán filozófiai vagy metaelméleti tisztázáson kell átmennie ahhoz, hogy érvényesíthesse heurisztikus képességét a kapitalizmus és a szocialista társadalom módosulásainak elemzésével kapcsolatban.

A közös vonások mellett lényegi különbözőségek is fellelhetők (bizonyítva a marxi örökség termékenységét és többértelműségét) mind az elméleti hivatkozások terén – középpontban Hegel értékelésével és a dialektika értelmezésével –, mind pedig a követendő politikával kapcsolatos jelentékeny eltérések tekintetében (különösen ami az állam, a jog, az etika, az ideológia és a kultúra szerepét illeti). A Marxhoz való visszatérés jegyében mindenki megteremti a maga Marxát – egy főként metaelméleti Marxot.

 

Az idős Lukács és a társadalmi lét ontológiája

 

Utolsó éveiben Lukács visszatér a Történelem és osztálytudatban (1923) taglalt témáihoz, s bírálja szélsőbalos ifjúságának sajátos, romantikus – a kapitalista racionalizáció és elidegenedés elutasítására összpontosító – weberianizmusát. Lemond a szubjektum–objektum dialektikájáról, amit e korai művében a proletariátus osztálytudata testesít meg, s a történelem teleológiája a szubjektum–objektum burzsoá elkülönültségének megszüntetésével ruház fel. Nem hangsúlyozza már a munkásosztály – mint a forradalom szubjektuma – különleges szerepét, mely egyedül képes az áruviszony és a csereérték elvont hatásának megszüntetésére, s a katasztrófához vezető válság leküzdésére, amit az eldologiasodás társadalmi-gazdasági mechanizmusaként meghatározott kapitalista racionalizáció idéz elő. Végleg szembefordul azzal a nézettel, amit e nagy hatású, ugyanakkor leegyszerűsítő művével ő maga erőltetett a nyugati marxizmusra: a kivételes osztály tudatának témájával, mely meghaladja a burzsoá tudományosság korlátolt szempontjait, a társadalmi életről való totális tudássá válik, s amit adekvát módon a munkásosztály pártja képvisel. Lukács, látván a szocialista bürokrácia kudarcait e megelőlegezett osztálytudat radikálisan demokratikus tartalmának valóra váltásában, tudatában van annak, hogy a pártosodás spekulatív rehabilitációja akaratlanul is fedezetet nyújtott a sztálini politika eltévelyedéseihez. Az elmélet ontológiai újraalkotását javasolja azzal a végső céllal, hogy egy olyan dialektikus materialista etikát alkosson, amely zsinórmértékül szolgálhat a kommunista állam demokratikus működéséhez.

Lukács a lét elsődlegességéből és a gondolkodással szembeni függetlenségéből indul ki. Marx munkásságát filozófiailag ontológiai megközelítés alapján veszi szemügyre, ami által a marxi életmű alternatívaként jelenik meg egyfelől a heideggeri Dasein (Ittlét) spekulatív ontológiájával szemben, mely minden tudományos objektivitást inautentikusnak tart, s ezért kétségbe von, másfelől a neopozitivizmus ellenében, amely csakis a lét fizikai vagy biológiai szintjét elemző természettudományok tudományosságát fogadja el. Lukács számára a társadalmi lét a tárgyiasság egyik szintjét jelenti. E létszint lényegi mozzanata a munka, amely egyszerre előfeltételezi s mintegy visszamenőlegesen bevilágítja az oksági viszonynak – egy immanens kvázi-teleológiából szőtt oksági viszonynak – alárendelt többi tárgyiassági szintet. A munka oksági cselekvés, amely céltételezett tárgyakat teremtő teleológiai láncolatot hoz létre; tárgyiasulásokat, melyek a kapitalista termelési mód viszonyai között – a relatív értéktöbblet utáni hajsza és a munka tényleges tőke alá rendelésének reális kényszere alatt – sajátos külsővéválásokat eredményeznek. A munka tőke alá történő formális besorolásának nyílt kényszerét a neokapitalista manipuláció váltja fel.¹ Ami a szocialista társadalmat illeti, ez olyan sajátos objektivációkon nyugszik, amelyek nem teszik lehetővé a munkaképességek tárgyiasulását és a lét különböző szintjein a létformákhoz kapcsolódásukat artikuláló társadalmi praxis szabadságát. A lukácsi ontológia kiküszöböli a sztálini típusú történelmi materializmus hamis ökonomizmusát, visszatér Marxhoz, s kritikailag a hegeli kategóriákhoz – a “reflexiós meghatározottságokhoz” – fordul, melyek az emberi praxist úgy alkotják, mint ami az emberi képességeknek a természetátalakító elsajátítás és a társadalmi viszonyok tárgyiasulása egységében kifejeződő önmegvalósítása.

Az idős Lukács tehát különbséget tesz tárgyiasulás, külsővéválás és elidegenedés között. A tárgyiasulás teleológiai értelemben adekvát transzformációt jelent, ami által valamely természeti tárgyat megmunkálnak, hogy az társadalmi hasznosságra tegyen szert. A tárgyiasulást a munka célját kijelölő elgondolás pillanata hozza létre, s ilyenformán mindenfajta tudományos ismeret keretét alkotja, mely előfeltételezi az eszközök minimális kiaknázását, egymástól független oksági láncolatok felismerését, valamint a természet bizonyos összefüggéseinek és törvényszerűségeinek ismeretét. Ha a tudomány mint adekvát tükröződés e tárgyiasulással szemben autonómiát szerez is – amennyiben dezantropomorfizáló képességre tesz szert –, a munkafolyamat által megvalósult tárgyiasulástól nem szakadhat el. De tárgyiasulás nem létezhet külsővéválás nélkül, anélkül hogy a tárgyiasulás vissza ne hatna az egyénre, tehát hogy az egyén személyisége és a dolog maga szükségszerűen el ne váljon egymástól. A külsővéválás az eltárgyiasulással egységet képez, amennyiben új szükségleteket jelöl ki; új célokat az önmagát az egyénekben tárgyiasító praxis visszahatása következtében. Vagyis a külsővéválás önmagában véve pozitív, azonban a kizsákmányolás és az uralom viszonyai között elidegenedéssé transzformálódhat.² Az egyének valójában egy társadalmi szintű teleológiai tételezés – a kapitalista értékesülés – megvalósulásának puszta eszközeiként jelennek meg. Ilyenformán tehát a céltételező rendszerek önállósodnak, ami által az egyéneket arra ösztönzik, hogy közvetlen teleológiai tételezéseket hajtsanak végre egy közvetett, domináns teleológiai pozíció – az értékesülés – teljesülése érdekében, szemben egy sokoldalú társadalmi individualitás kialakulásának lehetőségeivel, amit ezen értékesülés egyszerre lehetővé tesz és meggátol.

Az emberi nem – túl osztályokon és nemzeteken – ontológiai alternatíva küszöbére érkezik: vagy magánvaló nem marad, mely néma, s alá van vetve az elidegenedésen keresztül végbemenő manipulációnak – ami az egyéneket meggátolja a felhalmozott képességek bárminemű szubjektív elsajátításában –, vagy pedig magáértvaló nemmé válik, s ezáltal az emberek számára megnyílik a lehetősége annak, hogy olyan létezőkként valósítsák meg önmagukat, akik meg tudnak felelni modern ontológiai helyzetük kihívásainak, és képesek személyiségükből fakadó teleologikus tételezések létrehozására. Az ontológia tehát nem valamiféle elvont metafizikai lefordítása Marxnak, hanem a marxi életműben rejlő lehetőségek legerőteljesebb kifejeződése – korunk színvonalán, mely a “lenni vagy nem lenni” ontológiai kérdésfeltevésére kényszerít bennünket. Lenni – a magáértvaló lét lehetőségeit tagadó általános manipuláció szolgálatában, avagy lenni – a létlehetőségért, valóra váltva az alternatívát, mely elérendő célként a valamennyiünkben – minden egyes emberben – meglévő nembeliséget³ jelöli meg. Az ontológia távlata olyan etika kimunkálása, amelyben a Legyen nem okoz hasadást a létben, hanem önmagát mint magában a létben felszabadult létlehetőséget határozza meg: “Képes vagy rá, tehát tenned kell.” Az ontológiai manipulációval szembeni küzdelem ekként egyesíti a szubjektum reprodukciójának szférájára kiterjeszkedett neokapitalizmus kritikáját és a szocializmus eltorzult formái elleni harcot, s még bízik abban, hogy a pártállam képes önmaga megreformálására.

 

A Budapesti Iskola a marxizmuson kívüli etikai-antropológiai út és a világkapitalizmus kritikáját kereső irányzat között

 

Érdemes összehasonlítanunk egymással a német kultúrkörhöz tartozó s egy időben Budapesti Iskolának nevezett csoport tagjai­nak pályáját, akik – mint az idős Lukács tanítványai, követői és munkatársai – mindnyájan érdeklődéssel figyelték a társadalmi lét ontológiájának kísérletét. Fehér Ferenc (1933), Heller Ágnes (1929), Márkus György (1934) és Mészáros István (1930) a kommunista rendszer bírálói voltak, többé-kevésbé ellenzékiekké váltak, s eltávoztak a budapesti egyetemről.⁴ Először Mészáros választotta ezt az utat, aki – miután 1956-ban részt vett a Petőfi Kör tevékenységében, az angliai Sussexban kapott professzori katedrát. Példáját az 1968-as prágai tavasz eltiprása után Heller és Márkus is követte: a hetvenes években Ausztráliába költöztek, s ott tanítottak és dolgoztak.

Az említett filozófusok különböző elméleti pályán mozogtak. Ami elsősorban összekötötte őket, az a közös szándék volt, hogy részt vegyenek abban, ami a dogmatikus marxizmus önkritikája kellett volna legyen, ám ami végül hiábavaló reformkísérletnek bizonyult.

Munkásságuk két szakaszban bontakozik ki. Az első a marxizmus szociálantropológiába ágyazott reformja, mely a politikai liberalizmus számos elemét is magában foglalja; a második pedig a Marxtól való egyértelműbb eltávolodás, aminek eredményeként a csoport tagjai – Mészáros figyelemre méltó kivételével – a marxizmuson kívülre kerülnek.

Eleinte a társadalmi lét ontológiájában rejlő lehetőségek kiaknázásáról van szó – a marxista–leninista dialektikus materializmussal szemben; a marxi hagyaték újragondolásáról – annak az egyetemesség társadalmi-kozmikus felfogásába ágyazása nélkül, aminek feladata a megmerevedett pártállam által uralt társadalmi-politikai rend védelme és igazolása, mely igényt tart vezető szerepének gyakorlására, miközben egyre inkább képtelen elemezni az általa meghatározott társadalmi és gazdasági valóságot. Az eredetileg követett út a lukácsi perspektíva antropoló­giai irányba térítése, középpontban az egyén radikális szükségleteinek fogalmával, ahogyan e szükségletek a mindennapi életben megnyilvánulnak. Heller Ágnes a Bedeutung und Funktion des Begriffs Bedürfniss im Denken von Karl Marx (A szükségletek jelentősége és jelentése Karl Marx gondolatrendszerében, 1973) c. munkájával, melyet több nyelvre lefordítottak, a kortárs kutatásokra nyitott művek egész sorozatát indítja el. Ezekben egyre távolabb kerül a lukácsi ontológiától, amiről úgy véli: még mindig túlságosan uralja a termelés paradigmája, mely nem képes magában foglalni az emberi poiesis-praxis sokféleségét. E művekben a hangsúly a mindennapi életre mint a megélt valóságra kerül, ahol az emberi cselekvések megméretnek. Gyors egymásutánban következik a Soziologie des Alltagstleben (A mindennapi élet szociológiája, 1974), majd az Instinkt. Einleitung zu einer marxistischen Sozialantropologie (Ösztönök. Bevezetés egy marxista szociálantropológiához, 1977) és a Theorie des Gefühle (Az érzelmek elmélete, 1978), illetve az A Theory of History (A történelem elmélete, 1981). Ami Márkus Györgyöt illeti, Language et Production (Nyelv és termelés, 1981) c. munkájában a termelési paradigma legélesebb kritikáját nyújtja. Márkus a filozófiában végbemenő nyelvészeti fordulat kérdéskörét vizsgálja, amit Jürgen Habermas kutatásai – Hannah Arendttel folytatott vitájában – már felvetettek, s a hermeneutikában mélyed el. Kimutatja, hogy a nyelvészeti paradigma kétségtelenül jogos alkalmazásának az az ára, hogy túlhangsúlyozza a diszkusszió és a konszenzus erényeit, s így mellőzi a társadalmi viszonyok antagonisztikus valóságának vizsgálatát. A termelés paradigmája Marxnak megengedi, hogy felfedezze a kommunista forma felépítését, mivel ez úgy forradalmasítja a termelésért való termelést, hogy közben elválasztja valamennyi uralmi formától (osztálykizsákmányolás, állami uralom, az ideológiai fetisizmusoknak való alávetettség). Marx azonban mindkettőjük számára megőrzi érvényességét, amennyiben az elidegenedés-elméletet – amely az embernek a méltósághoz való jogát hangsúlyozottan tartalmazza – egyesíti a társadalomfenomenológiával.

A budapesti filozófusok egyidejűleg a szocialista társadalmak elemzőiként is fellépnek, és bírálják a dogmatikus történelmi materializmust, amiért az nem képes a valóság számbavételére, amit a tudomány nevében irányítani akar. Heller és Márkus, Fehér Ferenccel közösen, 1982-ben kiadja a Dictatorship over Needs (Diktatúra a szükségletek felett) c. művet, amit a végleg zsákutcába jutott szocialista társadalmak kritikája betetőzésének tekinthetünk. A mű radikális megfogalmazását nyújtja a közgazdász Hegedűs András korábbi munkáiban már felvetett gondolatoknak. Eszerint: a létező szocializmus – szemben Lukács feltételezésével – megreformálhatatlan. A piac felszámolása maga után vonja a civil társadalom autonómiájának az állam javára történő megszüntetését, a termelés és elosztás egyoldalú tervezése pedig – amit a marxista–leninista dogmatizmus a szocializmus gazdasági alapjának tekintett – összeegyeztethetetlen a pluralizmussal, a demokráciával és a szabadságjogokkal. A magántulajdon felváltása az állami tulajdonnal szükségképpen a szükségletek feletti diktatúrához vezet, ami a szocialista társadalmak antropológiai újdonságát jelenti. A termelőket a diktatúra mechanizmusai így egy új osztálynak: az állampárt bürokráciájának rendelik alá. E bírálat tehát magáévá teszi a liberális kritika posztulátumait, s következtetéseiben, logikusan, a piac és a civil társadalom spontaneitásának védelméhez jut el. Méltánytalan lenne viszont elfelejtkezni arról, hogy Heller számára a civil társadalom radikális demokratizálásának követelése a modernitás másik lényegi összefüggését jelenti, s hogy – szerinte – napirenden van annak kategorikus-utópikus imperatívusza, hogy elsősorban minden ország nélkülöző tömegeinek szükségleteit kell kielégíteni.

E szintézis egyesíti az emberi lényeg marxi koncepcióját, a totalitarizmus tézisének egyfajta marxista változatát és a racionalitás weberi elméletét. Az alap az emberi lényeg önmegvalósítása marad, ami azonban az életformák határozottan pluralista értelmezését követeli meg, szemben a pártállam egyetlenre redukálásával. A szükségletek feletti diktatúra új típusú, totális uralmi rendszer, amelyben egy új, korporatív apparátus sajátítja el a társadalmi többletterméket. Az apparátus az egyedüli anyagi alapja és meghatározó gazdasági-politikai összetevője annak a mechanizmusnak, ami véghezviszi a társadalmi szereplők kisajátítását, s bár elismeri egyéni jogukat a munkaválasztáshoz és a fogyasztáshoz, ugyanakkor azonban egy központosított, adminisztratív rendszer révén agyonnyomja őket. E mechanizmus szubjektuma az apparátus, mely túllép egy új uralkodó osztály egyszerű logikáján. A cél nem a termelésért való termelés, nem is a fogyasztás, hanem a testületi tulajdon – mint a magántulajdon funkcionális megfelelője –, amely felett – egy parancsuralmi gazdaságban – az apparátus gyakorol ellenőrzést. A piac meghaladására való törekvés a civil társadalom felszámolásához vezet, egyfajta kvantifikálhatatlan piacpótlék viszonyai között. Az eredmény két, egymást kiegészítő gazdaság együttélése: az egyik az állami vállalatok és tevékenységek tervben rögzített együttese, a másik a magántevékenységeké, ahol a szolgáltatások cseréje végbemegy – az apparátuson belüli kölcsönös támogatások informális kapcsolatrendszere szerint. Az ideológiai totalitarizmus működési feltétele a rendszernek, mely a pártállam által bekebelezett civil társadalom folytonos felszámolását és a szükségletek állandó visszaszorítását eredményezi. A rendszer kizárja az ellentétes érdekek nyílt küzdelmét, s bár a társadalom átpolitizálását hirdeti, azt ténylegesen lehetetlenné teszi.

Az említett gondolkodók munkásságának második periódusa a posztmarxizmus fejezetéhez tartozik. Heller Ágnes eredeti, többrészes művet hoz létre, amely Habermashoz áll közel, és középpontjában a modernitás elmélete kidolgozásának szükségessége áll. Elmúlt az az idő, amikor a marxi hagyomány értékeit kellett tesztelni a történeti kommunizmussal való konfrontálódásában, az egyén centrális szerepét hangsúlyozni, illetve újrafogalmazni a praxis fogalmát: vagy mint olyan társadalmi cselekvést meghatározni, amelynek célja, hogy az egyén megvalósíthassa létlehetőségeit, vagy mint magánvaló célt, vagy pedig mint három dimenzió – a specifikusan emberi világ megalkotása, a szabadság kivívása harc által, illetve a humanizált természethez kapcsolódás – komplex egységét. Ezután a tárgyiasulás lukácsi elméletét a tárgyiasulási módok rendszerezett elméletévé kell átalakítani. Heller Ágnes a The Power of the Shame. Essays on Rationality (A szégyen hatalma. Tanulmány a racionalitásról, 1983) és az A Theory of Modernity (A modernitás elmélete, 1999) megjelenése között kidolgozza a racionalitás új elméletét, amely a tárgyiasulás három hatókörének megkülönböztetésén alapul: magánvaló tárgyiasulás mint a priori emberi tapasztalat (közös nyelv, emberi használat céljára létrehozott tárgyak, erkölcsök), magáértvaló tárgyiasulás, ami a hegeli abszolút szellem antropológiai megfelelője (vallás, művészet, tudomány, filozófia), illetve magán- és magáértvaló tárgyiasulás (a politikai és gazdasági intézmények rendszere). Ez az elmélet a modernitás egyfajta nyelvtanává lesz, abban az értelemben, hogy a piacon és a társadalmi munkamegosztáson nyugvó társadalomszerveződési logika folytonosan korlátot szab a igazságosság és szabadság szocializmusból örökölt logikájának, s hogy ez a konfliktus keresztezi a tárgyiasulás három hatókörét. Le kell mondani egy olyan szocializmus teljesíthetetlen ígéreteiről, mely a korlátok nélküli önmegvalósításon alapul, és alábecsüli azokat a kényszereket, amelyek a társadalomszervezeti logikából következnek. Ugyanakkor nem lehet feladni a harcot, amely az igazságos állam perspektíváját – a globalizáció viszonyai között is – fenntartó modernitásért zajlik. Különösen fontos olyan etikai gondolkodás kimunkálása, mely túllép a politikai cinizmuson, s hozzájárulhat egyfajta etiko-politika megszületéséhez, aminek alapja a társadalmi szabályok és az emberi képességek anyagivá válása, a maguk gazdasági kontextusában.

Éppen ezt – azaz a politikai gazdaságtan bírálatának sajátosan marxi felfogásától való eltávolodást a modernitás axiológiai logikájának normatív elmélete kedvéért – utasítja el a Budapesti Iskola másik nagy gondolkodója, akiről eddig nem ejtettünk szót. Mészáros Istvánról van szó, aki – miután elsőként vonult ellenzékbe – egyedül maradt közvetlen kapcsolatban Lukáccsal és Marx elméletével, a szociálliberális reformizmus és az etikai megújhodás⁵ csábítása ellenében.

Mészáros az 1970-es években egy humanista szellemű tanulmánnyal hívja fel magára a figyelmet, amely a Marx’s Theory of Alienation (Marx elidegenedés-elmélete) címet viseli. Különböző témájú munkák után, 1995-ben teszi közzé Beyond Capital (Túl a tőkén) c. művét, mely több kutatási irány összegzése. Nála nem valamilyen posztmarxista út kereséséről van szó, hanem inkább a nyugati marxizmus harmadik korszakának meghatározásáról. Eszerint a marxizmus első korszaka a fiatal Lukács, a Történelem és osztálytudat marxizmusa, amely a szocializmus egyetemes távlatai és az adott történeti időszak közvetlen korlátai közötti feszültséget fejezi ki (a forradalom veresége Nyugaton, szocializmus egyetlen országban). A marxizmus második korszakát a marxizmus–leninizmus és annak máskéntgondolkodói képviselik (Bloch, Gramsci, Lukács második periódusa). Alapja az elkülönült pártállam, mely akadályozza a dolgozók anyagi értelemben lehetővé vált öntevékenységét, és úgy bírálja a kapitalizmust, hogy nem lép túl a tőke birodalmán. Bár – Gramscival szólva – a tőkének az intenzív totalitás formájába való átmenetét vallja, nem képes semmiféle alternatíva felmutatására. A marxizmus harmadik korszakában pedig annak a folyamatnak a számbavételéről van szó, amelyben a kapitalizmus mint a tőke legújabb termelési formája (mint a csereértékre és a termelési eszközök szétválasztására összpontosuló termelés) globális integrációvá válik, és végső határáig viszi a tőkeviszonyt mint a társadalmi kapcsolatok egészét szabályozó ellenőrzési módot.

Mészáros érvelése tehát a marxi elméleten belül marad, azt historizálja, kimutatva, hogy a szovjet típusú szocializmus a tőke megtestesülésének új formáján nyugszik. Megtestesülésen azon objektív imperatívuszok kényszerformáját kell érteni, melyeket mint rendelkezéseket a termelés valóságos szubjektumaira rónak. A tőke szubjektum nélküli rendszer, ami magában foglalja olyan szubjektumok megtestesülését, amelyek rendeltetése, hogy az imperatívuszoknak – a kizárás terhe mellett – gyakorlati irányt szabjanak. A tőke a munkaerőben ölt testet, aminek szerződésbe foglalt – politikailag szabályozott – gazdasági-függőségi viszonyba kell kerülnie. A Szovjetunió a tőke megtestesülésének új formáját teremtette meg, bár hangoztatott politikai célja a kapitalizmus tagadása volt: új típusú ellenőrzést honosított meg, ami a többletmunka kikényszerítésén alapult – a párt közreműködésével, amely ehhez a kapitalista országok utolérésének tervével keresett magának igazolást. A kapitalizmus korlátozott mértékű tagadásából következett, hogy a szovjet típusú rendszer nem ment beyond capital. Ugyanakkor a szociáldemokrata kísérlet is csupán a gazdaság állami ellenőrzésén alapult, feledve a tényt, hogy a szociális állam maga is olyan politikai struktúraként létezik, ami szavatolja, hogy a tőke koherens rendszerré alakuljon át. Következésképpen: nem sikerült megbontania a tőkeviszonyt mint önmagára hivatkozó rendszert, amelyben az előfeltevés egyben a cél is. A globalizáció jelenlegi folyamata felveti azt a kérdést, hogy vajon ez az önmagát újratermelő gépezet, mely eddig képes volt arra, hogy leküzdje az expanziójának útjában álló belső akadályokat, nem jutott-e el a telítettség állapotához. Mészáros – Hellerrel és Márkussal ellentétben, akik szerint a marxi kritika tartalékai kimerültek – ismét napirendre tűzi a tőkés metabolizmus ellenőrzésének más módjához való eljutás kérdését, ami egy olyan, a társadalmi alaptól kiinduló döntési folyamat megalkotásában gyökerezik, amely a tőkét szembeállítja saját abszolút korlátaival. A globalizáció felveti a diszfunkciós folyamatoknak az alapfunkciók (termelés/fogyasztás, forgalom/elosztás) szintjén való megjelenése kérdését, beleértve azt is, hogy megbénulhat az a mechanizmus, amely az ellentmondások áthárítására szolgál. Mészáros a tőke telítődésével összefüggő strukturális válságot három problémakör kialakulása kapcsán elemzi: a) a javak és szolgáltatások élettartama kihasználásának csökkenő mértéke, b) a tőke forgalmi sebességének gyorsulása, a berendezések és gépek használati idejének csökkenése az amortizációs ciklusuk mesterséges lerövidítése miatt, c) növekvő eltérés a tőke által igényelt tömegfogyasztás és a csökkenő élőmunka-szükséglet között. A globális szabályozás – sőt, egy világkormány iránt megfogalmazódó igény – a válság újszerűségét tanúsítja. Ezért a modernitás-elméleteket a globalizáció – mint ellentmondásos, előre nem meghatározott forgatókönyv – kritikájának kell felváltania. E makacs Lukács-tanítvány nagy erejű művében így a lukácsi ontológia – meglepő módon – mint a kritika organonja [tudományos eszköztára] jelenik meg.

A világméretű gazdaságnak ma mindenesetre ez a szintje az, amely érdeminek tekinthető. Minden elmélet szembe kell nézzen a kihívással, hogy – mint vezérfonalat – elemezze a világgazdaságnak a munka tényleges alávetésével való viszonyát, illetve hogy felfejtse e fonal egész szövedékét. A neoliberális rend válsága mindig is a marxizmus megújulásának negatív előfeltétele volt. Amennyiben a XX. század az a rövid évszázad, amely a kapitalizmustól a kapitalizmusig tart, s kezdete egy olyan katasztrofális válság, ami feltárja a liberális-nemzeti rend törékenységét és potenciálisan emberellenes voltát, s ha középpontjában az első kommunista kísérlet kudarca áll is, nem csupán a marxizmusok válságával fejeződik be; végét egy új válság nyitánya jelzi, mely a neoliberális berendezkedés barbár jellegéből fakad. A neo- és posztmarxista irányzatok számára ez új, történelmi igazolást jelenthet, s alkalmat kínálhat számukra a radikális önkritikára, ami egyúttal a liberális rend önmaga által való bírálata is. Ezáltal tér nyílik számukra pozitív előfeltételük helyreállítására: az állampárti berendezkedés szörnyűséges zsákutcájából kijutva új társadalmi mozgalmak, praxisok bukkanhatnak fel. Ez az elmélet és a gyakorlat között újfajta kapcsolat megteremtésének lehetőségével kecsegtet, aminek konkrét formáiról azonban nem lehet és nem is kell előre ítélkezni.

 

 

Irodalmi tájékoztató:

 

Lukács György:
Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971

A demokratizálás jelene és jövője, Budapest, 1985

 

 

 

 

A társadalmi lét ontológiájáról I–III., Budapest, 1976

Fehér Ferenc:

(Heller Ágnessel) Marxisme et démocratie, Párizs, 1981

Paternalism as a Mode of Legitimation in Soviet-type Societies, London–Basingstoke–Oxford, 1982

(Heller Ágnessel és Márkus Györggyel) Dictatorship Over Needs. Ana­lysis of Soviet Societies, Melbourne–Oxford, 1983; Diktatúra a szükségletek felett, Budapest, 1991

Redemptive and Democratic Paradigms in Radical Politics, New York, 1985

(Heller Ágnessel) Kelet-Európa “dicsőséges forradalmai”, Budapest, 1992

(Heller Ágnessel) A modernitás ingája, Budapest, 1993

 

 

 

 

(Heller Ágnessel, Márkus Györggyel és Vajda Mihállyal) A Budapesti Iskola. Tanulmányok Lukács Györgyről I–II., Budapest, 1995, 1997

Heller Ágnes:

A szándéktól a következményig. Előadások az általános etikáról, Budapest, 1970

Theorie der Bedürfnisse bei Marx, Hamburg–Westberlin, 1974

Instinkt, Agression, Charakter. Einleitung zu einer marxistischen Sozialantropologie, Hamburg–Westberlin, 1977; Az ösztönök – Az érzelmek elmélete, Budapest, 1978

Philosophie des linken Radikalismus. Ein Bekenntnis zur Philo­sophie, Hamburg, 1978

A Theory of History, Melbourne, 1981; A történelem elmélete, Budapest, 2001

Lukács Revalued / Lukács Reappraised, Oxford–New York, 1983

A Radical Philosophie, Oxford, 1984

The Power of Shame. A Rational Perspective, Boston, 1983; A szégyen hatalma. Két tanulmány, Budapest, 1996

Beyond Justice, Oxford, 1987; Az igazságosságon túl, Budapest, 1990

General Ethics, Oxford, 1988; Általános etika, Budapest, 1994

An Ethics of Personality, Oxford, 1996; Személyiségetika, Budapest, 1999

Életképes-e a modernitás, Debrecen, 2000

 

 

 

 

A bicikliző majom, Budapest, 1998 (L. K. Magyar Jenő: “Hova pedálozza magát a filozófus?”, Eszmélet 44., 1999. tél, 137–141.)

Márkus György:

Marxizmus és “antropológia”. Az emberi lényeg fogalma Marx filozófiájában, Budapest, 1966

Langage et production, Párizs, 1982

Kultúra és modernitás. Hermeneutikai kísérletek, Budapest, 1992

(Bence Györggyel és Kis Jánossal) Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?, Budapest, 1992

 

 

 

 

Anatomies of “Culture”, Budapest, 1997

Mészáros István:

Marx’s Theory of Alienation, London, 1970

Philosophy, Ideology and Social Science, Bryton, 1986

The Power of Ideology, London, 1989

Beyond Capital. Towards a Theory of Transition, London, 1995

“A közösségi gazdálkodás rendszere és az értéktörvény Marxnál és Lukácsnál”, Eszmélet 26., 1995. nyár, 195–228.

Socialism or Barbarism: From the “American Century” to the Cross­roads, London, 2001 (Ld. John Lea recenzióját: “Szocializmus vagy barbárság”, Eszmélet 58. 174–181.). A szerzőnek e mű török nyelvű kiadásához írt előszavát (“A militarizmus és a jövendő háborúk”) l. Eszmélet 59. 57–63.

 

 

 

 

 

Szerkesztői megjegyzések:

 

 

¹ ,,Csak a relatív értéktöbblet uralma változtatja, Marx szerint, a munka tőke alá való formális besorolását reális besorolássá” – írja Lukács (A társadalmi lét ontológiájáról II. Szisztematikus fejezetek. 317.), ti. miközben a relatív értéktöbblet-termelésre való áttéréssel nő a szabadidő mennyisége, ezzel egyidejűleg a növekvő szabadidőt kapitalizálja a szolgáltatásoknak a szabadidőszférára való kiterjesztése. Filozófiailag nézve tehát a szabadidő kapitalizálódása a tőkeviszony egyik újabb keletű külsővéválása, az elidegenedés tipikusan neokapitalista válfaja.

² A szerző e bekezdésben a külsővéválás (extranéation) és az elidegenedés (aliénation) kifejezéseket tévesen alkalmazza: külsővéválást ír elidegenedés helyett, illetve fordítva. A magyar fordításban az eredeti, lukácsi gondolatmenetet érvényesítettük.

³ A szövegben: humanité (ember/i/ség)

⁴ Lukács György magyarországi tanítványai és munkatársai közül, a cikkben említett Fehér Ferencen, Heller Ágnesen és Márkus Györgyön kívül, a Budapesti Iskolához szokás sorolni Vajda Mihályt is, ugyanakkor Mészáros Istvánról – Almási Miklóssal, Hermann Istvánnal és Zoltai Dénessel együtt – általában nem mint a Budapesti Iskola, hanem a tágabb értelmű Lukács Iskola tagjáról emlékeznek meg. L. Ehhez: Judit Hell–Ferenc L. Lendvai–László Perecz: György Lukács, die Lukács-Schule und die Budapester Schule, www.lukacs-gesellschaft.de/frame_forum.html.

⁵ A szövegben: éthique refondatrice (újraalapozó etika)

Hogy Jimmy Carter amerikai exelnök, az 1978-as Camp David-i békemegállapodás házigazdája éppen 2002-ben kapott Nobel-békedíjat, érzékelteti, hogy a világ közvéleményét a palesztin-izraeli konfliktus ma nemcsak hogy érdekli, de abban a világbéke egyik fő akadályát látja. Közel-keleti békefolyamatról ma aligha lehet beszélni. Megoldási javaslatokról mi sem tudunk, de a helyzet bonyolultságának feltárásához most és a későbbi számokban is szeretnénk hozzájárulni. Az 56-os szám több rövid írása foglalkozik a világrendszer gazdasági problémáival. Ezekről elmondható, hogy leginkább csak a különféle csúcstalálkozók – és a velük egyidőben megtartott demonstrációk – idején kerülnek a napilapok címoldalára. Az elemző munka és a tudományos vita azonban a szélcsendesebb periódusokban is folytatódik.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : A harmadik út mítosza és valósága
2. Adrian Little : A civil társadalom újragondolása – A radikális politika és a meg nem fizetett tevékenységek elismertetése
3. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás II.rész
4. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Szégyenteljes évtized – Tézisek egy vádbeszédhez
5. Allin Cotrell, W. Paul Cockshott : Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek
6. Borisz Kagarlickij : „Politikai kapitalizmus” és korrupció Oroszországban
7. Jamie Morgan : Úszunk vagy megfulladunk? A csúcstalálkozó-cinizmus politikai gazdaságtana
8. Noreena Hertz : Kapuk és gettók
9. Alain Gresh : A liberális globalizációt ellenző mozgalmak és a palesztinkérdés
10. Noam Chomsky : Palesztina, Izrael, Amerika (interjú)
11. Roth Endre : Zsidóság és antiszemitizmus
12. Andor László : Dornbusch kontra Stiglitz – A kilencvenes évek világgazdasági folyamatai
13. John Palmer : Kapitalizmus európai módon – Will Hutton: A mi világunk című könyvéről
14. Victor Wallis : A globalizáció alternatívája – Walden Bello: Mérlegen a jövõ. Esszék a globalizációról és az ellenállásról című könyvéről
15. A NATO-val és a militarizmussal szembeni ellenállás aktivista hálózata : A NATO-val szembeni ellenállás Szlovéniában
16. Miren Etxezarreta, John Grahl, Jörg Huffschmid, Jacques Mazier : Európai Közgazdászok Egy Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért
17. Ungváry Krisztián : A szerkesztő felelőssége
18. Werth Márk : Egy nemlétező történész egy létező problémáról – Válasz Ungváry Krisztiánnak

 

Az erkölcsi hitelesség kérdése

 

Tamás Gáspár Miklós mint a magyar baloldal egyik teoretikusa jelenik meg előttünk abban a könyvecskéjében (A helyzet), amely végre-valahára nagy nyilvánosság előtt vetette fel mind a hazai, mind a nemzetközi baloldal fejlődésének (vagy éppen “fejletlenségének”) számos fontos alapkérdését. A kis könyvecske több könyvbemutatót is megélt, bár a magyar baloldali értelmiség egyelőre nemigen érezte fontosnak, hogy tisztázza viszonyát a könyvhöz és TGM új-baloldali fordulatához.

Pedig a tehetséges és kivételes stílusérzékkel megáldott esszéista, az egyik legjobb magyar publicista valóban “megtért” az antikapitalista szellemiségű kritikai irányzathoz (noha politikailag ma is kötődik a liberális táborhoz, vagy fogalmazzunk pontosabban, pártpolitikai síkon a liberálisok maradtak TGM legfontosabb vonatkoztatási csoportja).

Egyesek azt róják fel TGM-nek, hogy “balos” fordulata túlságosan későn történt meg ahhoz, hogy ma komolyan vegyék baloldali szerepvállalását. Mások azt mondják, hogy a fordulat hiteles, de még “próbaidőn van a szerző”, várjunk még egy kicsit azzal, hogy a radikális baloldal egyik “főpapjává” szenteljük. Megint mások úgy vetik fel a kérdést, s jelen sorok írója is közéjük tartozik, hogy nem az az igazán lényeges erkölcsi probléma itt, TGM mikor fordult el a jobboldaltól. A fontosabb momentum az, hogy a liberálisok között egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy ezt a fordulatot egyáltalán megtegye, és levonja a következtetéseket abból, hogy a rendszerváltás nem a liberális vágyak mentén zajlott. Miért nem azoktól az egykoron radikális baloldali értelmiségiektől kérik számon a fordulat elmaradását, akik végérvényesen megtértek a liberalizmus lágy ölére, feláldozva ifjabb koruk demokratikus-közösségi értékrendjét a tőke oltárán; akik nap mint nap végrehajtják a “szolgaság esztétizálását” (TGM). Miért ne lehetne akceptálni TGM-nek a könyvecskéjében olvasható önkritikus sorait: “1988 és 1994 között a hatalmas zsivajban – amikor alig lehetett észrevennünk, észrevennem, hogy az ország háromnegyede jegesen hallgat – nehéz volt megítélni, mi is az, ami a rendszerváltás nyomán kialakulni látszik. A politizáló kisebbség számára ez nem elemzési probléma volt, hanem harci kérdés. Már többször nyilvánosan elismertem, hogy nagyokat tévedtem ebben az időszakban, és hűtlennek bizonyultam sok mindenhez, amihez hűnek kellett volna maradnom. Ahogy lenni szokott, kételyeimet magam elől is titkoltam. Volt hivatalos világnézetem, és közben íródott bévül a belső szamizdat.” (37–38.o.)

TGM fordulata nem valamiféle új magyar konjunktúrával magyarázható. 1989 óta szinte minden új baloldali kísérlet [Baloldali Alternatíva Egyesülés, a tulajdonosi (önkormányzói) munkástanácsok stb.], amelyek még 1988–89-ben alakultak, “szektarianizálódtak” vagy egyenesen megsemmisültek a kapitalizmus félperifériás restaurációjának folyamatában, vagy ha túl is élnek más szerveződési kísérletekben, mint például a magyar Attac-ban, társadalmi befolyásuk nem növekszik. Az újabb kísérletek sem kecsegtetnek nagyobb eredménnyel, hiszen élő munkásmozgalom nem létezik. Hogy TGM-nek rövid távon sikerül-e intellektuális életet lehelni a létező, de kifáradni látszó radikális szellemi kísérletekbe, erősen kétséges. Ezen a szellemi tájon éppen az Eszmélet című folyóirat több, mint tíz éve egyébbel sem foglalkozik, mint amire most TGM is érdemes kísérletet tett, ám befolyását kiszélesíteni nemigen tudta. Az számít sikernek, hogy fennmaradt és gyökeret vert…

Tamás Gáspár Miklós kis könyvében nem is tűzhetett ki más célt, mint hogy az új baloldali szervezkedésekhez ideológiát szolgáljon fel. A kötet formailag meg is felel ennek a kihívásnak, ám stílusa, fogalomhasználata és a politika némileg absztrakt felfogása mégis korlátokat szab annak, hogy a kötet itt és most “anyagi erővé” váljon. Ezt a nyelvezetet ma csak kevesek képesek olvasni, aminek okairól nem itt kell elmerengenünk. Más kérdés – ezt már elöljáróban jelzem –, hogy TGM-től sem tudjuk meg, nemzetközi méretekben a baloldal milyen perspektívák előtt áll. Az összkép tekintetében sem látunk tisztábban: vajon – némileg leegyszerűsítve – a rendszerkritikai baloldal utóvédharcokat folytat-e a pusztán szellemi fennmaradásért, vagy – főképpen Latin-Amerikában – új fellendülés előtt áll, amely a centrum-országokban is befolyást gyakorol. Ez a perspektívákra vonatkozó alapkérdés – gondoljunk csak példaképpen a Perry Anderson és James Petras közti vitára – differenciáltabb, és valamelyest is egy irányba mutató elméleti válaszokkal nemigen rendelkezik.

TGM könyvének igazi funkciója az lehet, hogy felélénkítheti a diskurzust a radikális baloldal nem éppen népes táborában. Ezért is nagy kár, hogy könyvében nem térképezi föl a hazai radikális baloldal több, mint tíz éves – nem túlságosan bonyolult – történetét. Nem veszi ugyanis számításba, hogy a mélységes társadalmi apátia ellenére sok minden történt “a mi oldalunkon” az ő fordulata előtt is. Így éppen azokat “nem szólítja meg” kellő módon és formában, akik elvben a legközelebb állnak hozzá. (Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen áttekintéssel saját nézeteit is jobban a magyar – vagy szélesebben, a regionális – kontextusba helyezhette volna.)

Ha nagyobb empátiával és történetibb módon szemlélte volna a hazai radikális baloldal történetét, talán több ötletet fogalmazott volna meg a tekintetben, hogy vajon a ‘89 előtti “hivatalos” baloldaltól eltérően, miért nem szilárdult meg 1989 után egy rendszerkritikai, alternatív, nem tőkeapológiában fogant erős mozgalmi baloldal, amely a fiatal generációra támaszkodhatna. Noha TGM tudja pontosan, hogy a Kádár-rendszerben is létezett egy nem dogmatikus, de a rendszert balról (a társadalmi önkormányzás nézőpontjából) bíráló antisztálinista és antikapitalista szellemi irányzat Lukács és Tőkei körül. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a 89-es “rendszerkritikusok” TGM-mel és a régi ellenzék számos képviselőjével ellentétben nem ismerték fel idejében a régi rendszer felbomlásának és a szocialista perspektíva “elmúlásának” elkerülhetetlenségét és nem vonták le a megfelelő következtetéseket. (Ez önkritikaként is értelmezhető!) Váratlanul ért ugyanis bennünket a rendszerváltás totális jobboldali végkimenetele, az állami tulajdon csaknem teljes magánkisajátítása és ennek politikai és kulturális konzekvenciái. De nem lenne szabad e kérdéseket moralizáló módon felfogni; ugyanakkor persze azt is tudjuk, hogy mozgalmi szélcsendekben a radikális baloldalon (is) a személyes momentumok, a személyes ambíciók szerepe elkerülhetetlenül megnövekszik, mindezt kár volna tagadni. Ez ellen egyetlen orvosság van, amit tulajdonképpen TGM maga is ajánl: felveszi az elméleti diskurzus fonalát, hátha kiderül, hogy tele van Magyarország baloldali radikális gondolkodókkal… A puding próbája…

 

A műfaj és a tartalom

 

TGM saját megfogalmazása szerint (l. a könyvecske hátsó borítóját): “Ez a kurta könyv elméleti-politikai-költői-szatirikus röpirat”. Anélkül, hogy vitatkoznék a szerző “önbesorolásával”, megjegyzem, hogy könyvének műfaja az esszé, noha egy vagy több esszének is lehet röpirat funkciója. [Más kérdés, hogy az emberek a mai Magyarországon akarják-e, hogy röpiratokkal (és egyáltalán) “felrázzák” őket. Ki fog derülni. Mindenesetre a könyvet sokan megveszik, hogy forradalmi lendületükben aztán elmondhassák: én olyan nyitott és bátor vagyok, hogy még ezt is megvettem.]

A brosúra rövidebb-hosszabb írások gyűjteménye, amelyek minden “lazaságuk” ellenére összefüggő gondolatsort alkotnak, noha bizonyos ellentmondás feszül a kifejtett problémák súlya, fogalmi kultúrája és a “röpiratos” műfaj között.

TGM már kiindulásában jelzi, hogy minden haladó kultúra a modernitás keretei között a “számkivetettek” oldalán áll. A 19. század végén nemcsak a nagy orosz irodalom, hanem az egész európai fejlődés végeredménye az emberiség szenvedésének végső okát Magyarországon ma nagyon rosszul hangzó viszonyrendszerben, a tőkerendszerben (“a pénz diktátumaiban”) és az államhatalom elnyomó funkcióiban kereste. Ettől még bekövetkeztek a 20. századi világháborúk és népirtások, sőt, “demokratikus formában” visszatért az egész régi szemét a 21. század elején is, amit TGM így fogalmazott újjá: “Az a tény, hogy derék, becsületes, tisztességes honfitársaink százezrével sereglenek a rohamosan fasizálódó jobboldal-szélsőjobboldal zászlai alá, magyarázatra szorul.” A magyarázathoz TGM szerint történeti kritikára van szükség, amelyet a szerző műfajának megfelelően ideológiakritika formájában rekapitulál. Minden társadalombírálat másfél évszázad óta ugyanarra a problémára koncentrál: a kapitalizmusra, noha nálunk e fogalmat mind a nacionalisták, mind a liberálisok – itt ellentétben az amerikai “modellel” – csak szégyenlősen használják, mert régiónkban a kapitalizmus konnotációja bizony nem jó… És ennek nem a kommunisták, a marxisták az okai.

Olyan történelmi tapasztalatok halmozódtak föl, amelyek alapján a szerzővel együtt nyugodtan állíthatjuk: a “szenvedés”, az “ősgonosz” forrása a tőkefelhalmozás egyetemes, évszázadok vagy évezredek óta reprodukálódó folyamata, amely magában foglalja a folyamat ideológiai-elméleti alátámasztását vagy éppenséggel annak kritikáját. TGM három oldalon (28–30.o.) belül Marxtól eljut Wittgensteinig, sőt, Hayekig, Luxemburgtól Adornóig, Hegeltől Simmelig és tovább. Mígnem elérkezik a MIÉP “kultúrkritikájáig”, amely a populista Orbán-kormány egyetlen komolyan vehető kulturális vonatkoztatási pontja, amennyiben Orbán – ha jól értem – a hatalom tiszta akarását fejezi ki, amely cél érdekében bármely politikai ideológiát felhasznál: diákként kacérkodott a szocializmussal, volt demokrata is, és lehet akár fasiszta is. Nem véletlenül asszociál az ember vele kapcsolatban Mussolinira. Tegyük hozzá: ez az “orbánizmus” ideológiailag a csurkizmus egy “legyengített” változata, mert például nem vállalja nyíltan annak antiszemitizmusát, az ideológiát néhány buta – minden mélységet nélkülöző – jelszóra egyszerűsíti (“A haza mi vagyunk”… stb.). (Orbán a korszerű populizmus tehetséges figurája, funkciója szerint a magyar Haider, aki a modernitás minden eszközét képes mozgósítani a hatalommenedzselés szolgálatában. Ám Orbán igazi modellje az olasz Berlusconi, aki sajtócézár, miniszterelnök és futballmenedzser egyszemélyben. A politika a futball színvonalán, s ehhez vegyük hozzá, milyen a magyar futball színvonala…).

TGM rendkívüli tömörséggel képes tisztázni viszonyát a régi államszocialista (ahogyan ő mondja, “államkapitalista”) rendszerhez, amelyet ma is igen szigorúan ítél meg, úgy véli: “nem volt szocialista és nem volt kommunista”. (32.o.) Ezen a téren is megfogalmaz egy figyelemre méltó önkritikai mondatot: “Ha valaki a bukott szovjet tömbre azt mondja, hogy ez volt a ‘kommunizmus’, akkor természetesen az új proletariátus új emancipációs törekvéseit akarja megelőző szándékkal (preventíve) kompromittálni – és ez az én néhány ilyesfajta írásommal se volt másképp; részben azért igen.” (33.o.) A legújabb rendszer, az újkapitalizmus leírásában TGM rengeteg találó, pontos és rendkívül tömör megfogalmazással operál. Jól megérthető, hogy bármilyen kormányzat menedzselje is a rendszert, Magyarországon is érződik az “anus mundi” szaga. Ám az Orbán-kormány mégiscsak rosszabb, mint szociál-liberális alternatívája, mert par excellence bűnöző. Hozzátenném, hogy Oroszországban még tisztábban látszik: az újkapitalizmusban a jog és a bűn között még elmosódottabbak a határok, amelyek nem ritkán nálunk is megállapíthatatlanok. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy TGM a neoliberális ortodoxia hazai képviselőit is kineveti dogmatikus butaságaik miatt, szolgalelkűségük miatt, például ilyenképpen: “Nem világos, miért improduktívabb beruházás az egészségügy, a tömegközlekedés, a környezetvédelem, a közoktatás állami támogatása, mint a csődközeli pénzintézetek ‘föltőkésítése’ vagy a sikertelen vállalkozásoknak odaítélt ‘vissza nem térítendő kölcsön’ a honpolgárok adóforintjaiból…” (42.o.)

A neoliberális ortodoxia bűnei számosak ugyan, de TGM még vitriolosabban fogalmaz a “nemzeti oldallal” kapcsolatban, amely ugyanannak az éremnek a másik oldala, de érdekeit a szélsőjobboldal, a nacionalista vagy vallási fundamentalizmus eszközei nélkül nem tudja realizálni. Ám a fundamentalista miépes is lehet hiperglobalista – teszem hozzá –, amikor kiárusítja balatoni ingatlanját osztrák szesztestvérének, vagy mint ingatlanközvetítő feketén eladja a drága magyar földet a külföldi, főképpen osztrák tulajdonosnak, miközben jókora nemzeti színű zászlóval hadonászva zsidózik önfeledten a helyi kocsmában. TGM a nemzeti-polgári retorika – amely néha már az “euroblablát” is feladja – mögött megpillantja és nekünk is segít meglátnunk a szellemi elsivatagosodás mérhetetlen területeit. Eszünkbe jut, ahogyan a Kabaréban a szép szőke és kedves fiatalember belemasírozik – csupa jószándékkal – Hitler anusába. TGM végigmegy a magyar politikai palettán, jellemzi minden alapvető irányzatát (erre a maga helyén még visszatérek), nem feledkezve meg arról, hogy a kor silány politikai személyiségeinek uralma összefügg a “feladatok” silányságával.

A munka igyekszik reflektálni a világhelyzet egészére és benne Magyarország sorsára, a magyar külpolitika utóbbi éveinek “botlására”, amelynek egyetlen értelme volt, hogy a szomszédokkal kiélezett ellentétekre rátelepedve felkorbácsolják a hazai nacionalizmust, majd ezt meglovagolva, a “veszélyben a haza” jelszavával Orbán Viktor mint a nemzeti tőke fenegyereke a nemzetmentő pózába merevedve a “mini Duce” előnevet kiérdemelje.

Végre új diskurzus nyílik a magyar sajtóban – gondolhatnánk –, mert olyan férfiú írásairól van szó, aki a magyar média egyik “kedvence”, aki körül forr a levegő (aki tehetségével nyomasztóan felülmúlja a média ügyeletes sztárjait, amivel TGM-et nem kívántam megsérteni). Talán szerzőnk tényleg belopja (?) az “antikapitalista” diskurzust a közmédiába? De éppen itt van a kutya eltemetve: műfaj ide vagy oda, TGM baloldali gondolkodóként egyre kevésbé lesz érdekes a média, különös tekintettel a televíziók számára. Ez nem személyes probléma, hanem ennek keretei között tükröződik a régi kérdés: hogyan juthat Magyarországon széles nyilvánossághoz a rendszerkritikai baloldal? Sehogyan, mondhatnánk, de szükség van-e erre egyáltalán? Vajon csak a média hivatalos fórumain lehet hatni? Ezek igen egyszerű kérdések, de a válaszok mégsem magától értetődőek…

TGM nagyon helyesen – abból kiindulva, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában – a radikális nézőpont megjelenítését nemzetközi trendekhez köti, hátha “Európa közvetítésével” valamiféle áttörés érhető el. Végül is Európában legalább nem tilalmasak a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai, hogy szimbolikusan fejezzem ki magam. (Magyarországon a szocialista-liberális kormány 1994–98-ban több, mint kétharmados parlamenti többség birtokában és szocialista igazságügy-miniszterrel sem volt képes e tilalmasságot felszámolni. Mit várjunk a mostani koalíciótól, amely csak kis többséggel rendelkezik a parlamentben?)

Az absztrakt (vagyis mind a szakmai elemzésektől, mind a szervezeti síktól eloldódott) röpirat műfajától elválaszthatatlan a publicisztikusság, amit az akadémiai marxisták nyilván gyanúsnak találnak, bár az elméleti kérdések publicisztikai kifejtése nélkül soha nem lehet komoly diskurzus tárgyává tenni a Rendszer alapvető ellentmondásait. Valaminőképpen ki kell lépni az ezoterikus tudományosság keretei közül. TGM alapvető szándéka is a “felrázás” volt, amely célját akkor teljesíthette volna ki – ami a publicisztikai műfaj sajátja –, ha a gyakorlati cselekvés problémáihoz is eljut, túl azon, hogy “útmutatásokkal” látja el a szakszervezeti vezetőket. Ám e “hiány” oka egyáltalán nem TGM hibája, hanem nagyon is az ún. objektív valóság kifejeződése. Tehát TGM műfaja most lett igazán érdekes, mert egy időpillanatra erőteljesebben jelenik meg valami a szélesebb nyilvánosság előtt is abból, amit radikális baloldalnak nevezhetünk. De TGM stílusának – és ez nem annyira műfaji kérdés – van valami értelmiségi elvontsága; nem azok olvassák, akikhez TGM szólni kíván. Hogyan lehet egy röpirat, amely a proletariátus elméleti újrafelfedezésére épül, ennyire távol az “aktuálpolitikától”, értem ezen a “proletariátus” mindennapjait. TGM csak elméleti “megváltást” kínál, a proletárok ez idő szerint mással vannak elfoglalva: állást keresnek és nagyon érdektelenek számukra a TGM-et és a bennünket izgató elméleti-politikai kérdések. Nem megnyugtató, hogy TGM sem tudja, miképpen kell vagy lehet a “falakat” lebontani.

Az új rendszer a “baloldali elitet” szétszórta, demoralizálta, megalázta és periferizálta, ugyanezt megtette a munkássággal is, de a munkásságot még fizikailag és szellemileg is legyengítette, ellenállásra képtelenné tette, amely ennek eredményeként magát “vesztesnek” tekinti, de a “szerves értelmiséget” a túloldalon levőnek látja. Tehát már a műfaji kérdésnél szögezzük le: tanácsos feladni a baloldali önostorozás és általában az olyan moralizáló és vulgáris szembeállítást, amely a “rossz elit – jó nép (vagy jó proletariátus)”, illetve fordítva, a “jó elit – rossz nép” dichotómiában fejeződik ki, s amellyel igen gyakran találkozni értelmiségi körökben.

 

Az alapvető vitapontok: a radikális baloldal hagyománya és a “rendszer jellege”

 

Hogy milyen rendszer jött létre Magyarországon 1989 után, már nem tűnik érdekes kérdésnek. Komoly elméleti és kultúrtörténeti viták helyett a magyar sajtóban kizárólag politikai viták mögöttes üzeneteiből következtethetünk arra, hogy a múlthoz való viszony tisztázásra szorulna. Csak a politikai élet napi kérdései körül zajlik végtelenül unalmas vita, mint például Medgyessy miniszterelnök 20 évvel ezelőtti titkos kémelhárítói tevékenységéről, amely mögött az államszocialista múlthoz való viszony húzódik meg. Eközben a konzervatív nacionalisták a kormányt akarják eltávolítani, a moralizáló liberálisok a miniszterelnököt akarják kicserélni. A közös momentum, hogy a nyersen hatalmi problematikát erkölcsi kérdéssé stilizálják. A liberálisok “erkölcsi fölénye” mögött az a politikai és világnézeti meggyőződés áll, hogy az államszocialista rendszer története egyszerűen kriminalizálható. Ezen a téren a liberalizmus nem áll erkölcsileg magasabb szinten a “terrorháziaknál”, illetve általában a fideszesek propagandistáinál, akik nem kívánják a régi rendszer különböző szintjeit, vonulatait, struktúráit, viszonyrendszereit megkülönböztetni. A szocializmus általában a törvénytelenség, a terror, a titkosrendőrség, mindenfajta elnyomás szinonímájává vált. Ezt a mainstream gondolkodásmódot TGM ma már nem osztja, bár Kis János harcias moralizálása kapcsán még nem bizonyította, hogy a liberalizmus erkölcsi fölénye a baloldallal szemben nem több, mint legitimációs ideológia és mítosz, amely végső soron arra szolgál, hogy elleplezze a rendszerváltás gazdasági-társadalmi következményeit, illetve a liberálisoknak ebben játszott szerepét és természetesen felelősségét. Mindezen keresztül a szocializmus történetének “terrorháziasításáért” a liberálisok történelmi felelőssége sem kérdőjelezhető meg.

Az Eszmélet az új rendszert, a “mi újkapitalizmusunkat” a tőkés világrendszer félperifériás régiójának részeként írja le, ami természetesen egyúttal utalás a tőkerendszer történeti gyökereire, magyar jellegzetességeire és sajátságos mai vonásaira is (Marx, Lenin, Gramsci, Luxemburg vagy éppen I. Wallerstein iskolájának szellemében). E téren lehetne TGM-mel fogalmi vitákba bonyolódni, hogy az általa használt “(re)feu­da­lizáció” elmélete használható-e egyáltalán, mert amennyiben az új rendszernek valóban vannak a feudalizmusra, rendiségre stb. emlékeztető vonásai, azt csak úgy foghatjuk fel, mint az “újkapitalizmus” egyik funkcióját, belső sajátját, semmiképpen nem aberrációként. Többek között ettől félperifériás a mi áldott piacgazdaságunk, amelyről oly érzelgősen tudnak megnyilatkozni a neoliberalizmus álromantikus ideológusai és képmutató politikusai. (Nem mintha a centrum-kapitalizmus nem foglalna magában feudális mozzanatokat, mint például az új cselédséget.) Tehát a “refeudalizáció” nem a rendszer hibája vagy időleges eltévelyedése (istenem, semmi sem lehet azonnal tökéletes!), még csak nem is emdéefes vagy orbánviktoros gonoszságról van szó: a kelet-európai újkapitalizmus sajátosságai törnek felszínre. Gondoljunk csak a családi viszonyok, a “haveri” összefonódások, az új uram-bátyám világ, a Mikszáth fantáziáját is felülmúló korrupció nagy szerepére a magyar újkapitalizmus menedzselésében. Visszatér a magyar történelem a maga teljes koronás pompájában, a neoliberális feltételrendszerben. Tényleg bájos.

A régi “rendszer jellege” a hivatalos politológiában elintéződik azzal, hogy a Kádár-rendszert és általában az államszocializmus rendszerét a “diktatúra” fogalmával írják le, ami kifinomultabb elméleti gondolkodót kétségbe kellene hogy ejtsen. Sajnos még TGM is bele-belegabalyodik ilyetén megfogalmazásokba. Pedig ha csak egy kicsit belegondolunk ebbe a fogalomba, nyilvánvalóvá válik leegyszerűsítő természete, hiszen mindent mindennel azonossá tesz, az 50-es éveket a 80-as évekkel, a 20-as éveket a 30-as évekkel, a fasizmust az államszocialializmussal stb. A dolog politikai lényege pedig egy kendőzetlenül jobboldali üzenet, hiszen a szocializmus múltját in abstracto azonossá teszi a sztálinizmussal, és mint ilyent kiiktatja a lehetséges politikai diskurzusokból. Mindez TGM céljaival ellentétes, ezért a jobboldali korszakából meg­öröklött antikommunizmusa még további finomításra szorul egy tárgyszerűbb és tudományosan is védhető fogalomhasználat irányába. Ironikusan fogalmazva: TGM baloldali filozófiája egy jobboldali politikaelmélettel keveredik.

Másként szólva: a rendszer jellegével kapcsolatos kérdések részei annak a hagyománynak, amelyből a mai radikális baloldal (is) kiindulhat. Az új “Helyzetben”, amikor a radikális baloldal “újrasturkturálódása” is zajlik, nagyon fontos, melyek azok az elméleti hagyományok, amelyekre támaszkodni lehet. TGM elméleti kiindulópontja egy olyan “tanácskommunizmus”, amelyről itt, nálunk állítólag senki semmit nem tud: “Legyen szabad megkérnem az olvasót – írja szerzőnk –, hogy jegyezze meg ezeket az előle minden eddigi rezsim által eltitkolt neveket: Pannekoek, Gorter, Mattick, Rühle, (a kései) Korsch, Bordiga, illetve kései követőiket: az ötvenes években Castoriadis és Lefort, a hatvanas években Debord és Vaneigem…”. Ezeket a neveket nem a Kádár-rendszer titkolta el, hiszen legalább a szidalom szintjén emlegetni volt szokás legtöbbjüket mint a “baloldali kommunizmus” tipikus képviselőit, de a 80-as években már nemcsak szidalmazták őket (ezzel kapcsolatban emlegetném néhány szerző nevét is, mint például, Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor, Sziklai László, Mesterházi Miklós, Hajdu Tibor stb.). Az alapvető probléma, az a bizonyos kutya, amelyről írni szeretnék, itt van valahol eltemetve. TGM egy olyan “búvópatakot” tár föl, amelyből önmagában soha nem lesz folyam, mert a többi patakot vagy folyót egyszerűen elrekeszti vagy a vizeket olyan erősen megszűri, sterilizálja, hogy a végén alig marad valami. Sem elegendő víz, sem elegendő élővilág. Maradjunk Magyarországon egy pillanatra. Szabó Ervin, Lukács, Kunfi nem játszhatók ki egymás ellen; vagy vannak közös és folytatható elemek, vagy nincsenek, de “individualizálni”, “szektásítani” a radikális baloldali hagyományt nem lehet, ezt önfelszámolásnak hívják. Azon persze lehet vitatkozni, hogy kik azok, akik a szóban forgó szellemi irányzatba integrálhatók, de ez már egy egészen más kérdés.

Másképpen is fel lehet vetni ezt a problémakört: lehetséges-e az 1917-es orosz – végkonklúziójában – közösségi (értsd: faluközösségi-paraszti és proletár kommunista) forradalmat a mai rendszerkritikai baloldali hagyomány eredettörténetébe beépíteni úgy, hogy közben a forradalom vezérének, Leninnek az örökségét teljes egészében a sztálini hagyományba applikáljuk, toljuk át. Ezt TGM olyan következetesen teszi, hogy csak és kizárólag kötőjellel, lenini-sztálini (sic!) fejleményként ábrázolja, s ezzel kiiktatja Lenint egészében a modern forradalmi hagyományból. Ez eredendően mégis csak egy jobboldali projekt, bár én ez ellen nem ideológusként berzenkedem, elsősorban történészként tiltakozom. Évtizedek óta bizonygatom egyre több forrás tükrében, hogy ez az azonosítás nem tartható, még akkor sem, ha a polgárháború időszakában és az után is (1922-ben) Lenin a vörös terrort és általában a csekista módszereket a hatalommegtartás fontos eszközének tekintette. Ezek a hatalomgyakorlási módszerek és kényszerű lépések az örökség vitatható és vitatandó részét képezik. Ha lehetne, ezeket a tényeket ki kellene dobni a hajóból – ha lehetne. De tudjuk, nem lehet. A történelem nem valamiféle gép, amiből a rossz alkatrészeket eldobjuk. Leninnel szemben éppen a radikális baloldalon dolgoztak már ki valódi, mély kritikát, amely arra mutatott rá, hogy a forradalom vezére 1917 után fokozatosan, úgy, ahogyan a “szocializmus egyre kitolódott” – több vonatkozásban is –, az “utolérő fejlődés” gondolatának hatása alá került. Tudjuk, a tőkés világrendszerben izolált Szovjetunió a világrendszer centrumát sohasem “érhette utol”. Ez az előfeltevés, az utolérés vonzása, amely Leninnél kifejeződött például a fordizmus iránti odaadásában és a “nyugati civilizáció progresszív elemeinek megtanulhatóságában”, kétségtelenül magában foglalt – realisztikus megfontolások egész sora mellett – egy utopisztikus irányultságot. De emellett élt tovább Lenin gondolkodásában a “tanácskommunizmus” eszméje és eszménye is, amelyet kidobni azért sem lehet, mert rajta keresztül Gramscin át egészen 1968 Lukácsáig százszor hatékonyabban őrződött meg ez a szellem, mint TGM “tanácskommunistáinak” örökségében (akikről egyébként Konok Péter már az Eszméletben is színvonalasan megnyilatkozott, jelezvén egyúttal az Eszmélet számára való értéküket is). A TGM által is nagyra becsült Rosa Luxemburg 1918 “antidemokrata” Leninjét – akit Trockijjal együtt oly vehemenciával és találóan megbírált – minden más korabeli baloldali vezérnél többre tartotta. Lenin tehát nem dobható ki a “tanács­kommunista” hagyományból és nem tolható át a sztálinista örökségbe. Egyébként ezt az ideológiai feladatot, mármint Lenin “sztalinizálását” az egyetemes történetírásban a “totalitariánus iskola” jobboldali konzervatív ethosszal Brzezinskitől Pipes-en át Furet-ig már régen elvégezte. Magyarországon ez a projekt – jelezve a hazai intellektuális elbutulás mértékét – a szélsőjobboldaltól a liberálisokig terjedő szellemi amalgám keretein belül jött létre.

Tisztán kell látni, hogy a következetesen végigvitt baloldali antikommunizmus, amely mindent kidob a hajóból, ami 1917 után történt a “szovjetek országában”, nem teheti meg, hogy a “progresszív kommunizmust” Guy Debord nyomán hirtelenjében felfedezi, kidobva vagy 60 évet a történelemből. Ebben az értelemben nem lehet a “hagyományok” között szabadon “válogatni” a történelemben, amit TGM persze a maga rugalmas intellektusával könnyen felfog, de még nem képes vagy nem akarja e problémát a maga helyén kezelni. Talán attól retteg, hogy a sztálinista-kádárista stb. szellemi restauráció gyanújába keveredik, s mint ilyen kiírja magát a szalonképes értelmiségiek közül. (Pedig “csupán” arról van szó, hogy Gramsci és Lukács nem léteznek Lenin nélkül, miképpen az orosz rendszerváltó nacionalisták bizonyos körei napjainkban majd megőrülnek, mert az államalapító Lenin sem létezik az “idegen” Marx nélkül stb. Sztálin azonban Lenin nélkül létezik igazán, amennyiben a “nagy áttörés” (1929–1933) gazdasági és szociális lényege, vagyis a tanácskommunizmus levétele a napirendről, kidobása a történelemből nincsen benne a “lenini projektben”. Lenin kitartott a marxi végcélok mellett, annak ellenére, hogy 1917-ben úgy vélte: az európai és a világforradalom “megkezdése” Oroszországra hárul. (Persze, azt nem is kell itt hangsúlyozni: nem Leninen múlt, hogy az orosz forradalom izolálódott.) Mondandóm lényege, hogy az “örökséget” sokkal differenciáltabban kell felfognunk, mert nem mehetünk bele az újkapitalista Rendszer által felkínált csapdába: a bukott államszocialista rendszer legitimációs ideológiájával együtt ugyanis minden, a szovjet rendszerből fakadó antikapitalista hagyományt is ki akarnak velünk dobatni – Lenintől TGM-ig. Végül is látnunk kell: ha Lenin általában “kriminális” jelenség, akkor maga az októberi forradalom is az, és a tanácskommunizmus is ebbe a keretbe kerül. Oly annyira pontosnak kell itt lenni, hogy még olyan mondat sem írható le, mint amilyent TGM leír egy általam összeállított kötetre hivatkozván: “Azt, hogy a kialakuló szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, nagyon gyorsan, már 1920-ban (!) fölismerte a ‘munkásellenzék’ és az ‘ultrabaloldal’, amelyet ezért Lenin kíméletlenül támadott és kizáratott.” (35.o.) Itt egyik állítás sem stimmel. A kommunista munkásellenzék szembefordult a rezsim elbürokratizálódásával, de sohasem gondolta, legalábbis, amíg Lenin élt, hogy a szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, másodszor, Lenin nem záratta ki a pártból a “munkásellenzéket”, amellyel Leninnek alapjában nem elméleti, hanem konkrét politikai vitája volt. (Mjasznyikov esete nem azonos a munkásellenzékével!) Történészként nem foglalok állást abban a kérdésben, hogy kinek volt igaza akkor, és nem is hiszem, hogy a kérdés ilyen egyszerűen felvethető, de annyit megjegyeznék, hogy Lenin és Sztálin összecsúsztatása TGM-nél hitvallás, nem egyszerűen filológiai tévedés. Ám az ő meggyőzése érdekében és kultúrájának is megfelelően apellálhatunk a filológiai pontosság TGM-i elvárásaihoz. (Szovjet thermidor című könyvemben részletesen leírtam, hogy a zömmel Szibériába száműzött baloldali értelmiség még 1928-ban is védelmezte a kommunista egypártrendszert.)

Egy másik probléma. Megint csak a pontosság kedvéért, de azért az alábbi összefüggésnek is van elméleti-politikai konzekvenciája. Minek nevezzük a Rendszert? Itt (is) különböző irányzatok, iskolák “gyilkolják” egymást, noha a probléma számomra tisztán ideológiatörténeti érdekességgel bír. Nem az a baj, hogy TGM, egyébként sokad magával, az Eszmélet némely szerkesztőjével is egyetértésben az államszocialista rendszert államkapitalizmusnak nevezi. Legyen. Sokan úgy vélik, hogy az államkapitalizmus meghatározás Trockijtól ered, ami azonban igen durva tévedés. Trockij, némely követőjével ellentétben, sohasem tekintette a szovjet rendszert államkapitalizmusnak. Az érdekes itt az, s ezt nagyon kevesen tudják, hogy ennek az elméletnek a forrása Lenin és részben csaknem vele egyidőben (1921–22-ben) Nyikolaj Usztrjalov (Kolcsak fehér generális és diktátor korábbi agitprop főnöke).

A dolog lényege arról szólt, hogy az új gazdaságpolitika bevezetése (1921. március) után milyen jellegű rendszer jött létre a Szovjetunióban, hogyan és mivé alakult át a “hadikommunizmus”, amit Lenin akkor már szembeállított a szocializmussal, amelyet “munkás önkormányzatnak”, “szövetkezeti szocializmusnak” nevezett. Mármost a hadikommunizmust bírálva az “elméleti szocializmus” (társadalmi önkormányzás) szempontjából a NEP-viszonyokat, a “kapitalizmus részleges visszaállítását”, a 25-30 millió kisparaszti gazdaság állami szervezését, a “kispolgári ösztönösség és káosz” állami rendszabályozását, vagyis a fennálló gazdasági rendszert, illetve annak a “proletár állam” általi menedzselését “államkapitalizmusnak” (kapitalizmus úgyszólván burzsoázia nélkül) nevezte. (Azért tette idézőjelbe az államkapitalizmus szót, mert – mint mondta – szokatlan dolog a történelemben, hogy a szovjet állam látja el a piacgazdaság visszaállításával járó feladatokat (nem látta előre a 80-as évek mesébe illő fejleményeit). Sztálin Lenin halála után csaknem hat évvel tulajdonképpen az államkapitalizmus államosítását (amit én államszocializmusnak nevezek) hajtotta végre, ami végső soron megszüntette a piaci vegyesgazdaságot, a magántulajdont, valamint a gazdálkodás önkéntes közösségi formáit is – ez utóbbiakról egyébként Lenin úgy nyilatkozott mint a “szocializmus csíráiról”. Trockij majd az államszocializmus bírálatát adja meg, amikor 1936-ban arról a történelmi lehetőségről ír, hogy az állami és pártbürokrácia privilégiumainak örökletessé tétele érdekében a megfelelő pillanatban nekilát az állami tulajdon magán-kisajátításának, hogy saját örökölhető magántulajdonává emelje, tőkésítse a felhalmozott állami vagyont…

Mindezzel csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy mind elméletileg és történetileg, mind módszertanilag és filológiailag is jól elhatárolható Lenin és Sztálin “öröksége”, illetve a rendszerrel kapcsolatos álláspontok eltérő jellege. Ez a “pontosítás” teljesen független attól a kérdéstől, hogy ki milyen hagyomány alapján határozza meg a maga “baloldaliságát”. Ez tisztán szaktudományos kérdés. Ettől még Lenin (és maga az orosz forradalom) teljes egészében elutasítható, sőt, kidobható a baloldali hagyományból, ahogyan azt a szociáldemokraták meghatározó csoportjai már réges régen megtették, noha távolról sem minden irányzat vélekedik ilyen egyneműen az orosz forradalom vezéréről. De a tények tiszteletéről sohasem mondhatunk le.

 

A munkástanács – a modern tapasztalat

 

Amikor a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) 1988 szeptemberében a maga elméleti-politikai perspektíváit mint ellenzéki szervezet felvázolta, a társadalmi önigazgatás marxi elméletéből indult ki, és szerencsére sohasem próbálta meg, hogy ennek az elméletnek az elmúlt másfél évszázadban megjelent különböző irányzatait egymás ellen kijátssza. (Ez a lojális magatartás már az alakuló ülésen is megnyilatkozott, amit jól tükröz a tanácskozásról készített titkosrendőrségi jelentés, amelyben az ügynök számára az “anarchizmus” barátságos említése jelentésre érdemes “kriminalitásnak” tűnt föl.) Sőt, a BAL 1989–90-ben a különböző munkáskezdeményezések támogatását magától értetődőnek tekintette; nem is igyekezett semmit sem ráerőltetni a munkásokra. Szalai Erzsébet e témával foglalkozó könyve, amelyre volt szerencsém az Eszméletben reflektálni, ezt hűen tükrözi.

TGM “redukcionizmusa” a “tisztaság” megőrzése érdekében valósul meg. Az elméleti (és politikai) sterilitás eme nézőpontjából nem pontosan látszik, hogy a “tanácskommunizmus” éppen Kelet-Európában meglepően gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, amelyeket nagyon fontos volna integrálni. Ezt a célt szolgálta az a kötet, amelyet a BAL adott ki Önkormányzás vagy az elitek uralma címmel. Ez a kis könyv nemcsak egy szellemi irányzat létezésének volt a dokumentuma, hanem egyértelműen jelezte, hogy van egy gondolat, egy elmélet, egy olyan rekonstruált szellemi hagyomány, amely “csak” egy mozgalomra vár… Ma már olyan korszakban élünk, amely saját “56-os” legitimációs ideológiáját sem veszi komolyan, oly annyira, hogy a hivatalos “neobarokkos”, “álromantikus”, tipikusan fideszesen menedzselt show-műsor október 23-án tudomást sem vesz a munkástanácsokról. Jelzem, 1956 munkástanácstagjainak 60%-a kommunista párttag volt, s nem véletlen, hogy az Orbán-féle rezsim osztályharcos magatartása nem tudja integrálni a munkástanácsokat a maga polgári mítoszai közé. Azt már 1994–1998 között láttuk, hogy a szociál-liberális felfogás többértelműbb, de nem kevésbé elutasító e tradícióval szemben.

Az önkormányzás-önigazgatás hagyományából mind a Baloldali Alternatíva Egyesülés, mind az Eszmélet már eddig is bőven “rendezett össze” anyagot az utókor számára, mindenekelőtt a munkástulajdon sorsára koncentrálva, amely anyagok – TGM nyilván nem ért félre – tanulmányozása biztosan közelebb visz bennünket ahhoz, hogy nemzeti szinten fel tudjuk vetni az “örökség” kérdését mint bármilyen politikai pártbeszéd szellemi előfeltéletét. Végül ‘89 tulajdonosi munkástanácsait nem az MDF söpörte el, csupán eszköz volt ebben. Annak a neoliberális gazdasági kurzusnak az eszköze, amely mindenütt a magántulajdon korlátozatlan és ezért korrupt világát erőlteti rá a népekre. Ám mi soha nem felejtjük el, hogy mindez a helyi-nemzeti vagy regionális elitek érdekein és eszközrendszerén keresztül valósul meg. Erre az összefüggésre viszont TGM könyvecskéje nagyon is tekintettel van.

 

“Balközép”, MSZP, szindikalizmus…

 

Az MSZP “baloldalisága” még idézőjelben is kétségeket vet fel. (Nem a tagság általános politikai beállítódásáról van szó, hanem a vezetőség politikájáról.) Hiszen polgári értelemben sem baloldali párt, amennyiben a hagyományos baloldali értékek és a politikai törekvések a párt politikájában relativizálódtak, kilugozódtak. TGM nagyon jól látja azt is, hogy a globalizáció bármilyen bírálata az MSZP-ben a Baloldali Tömörülés elméleti és politikai törekvései nélkül egyáltalán nem létezne, hiszen a pártvezetőség többsége valószínűleg magát a problémát sem érti. Jól látja TGM azt is, hogy a jobboldal osztálytudatos és osztályharcos, míg az MSZP gyakorlatilag egy adag konzervativizmus, egy adag liberalizmus és egy csipetnyi szocializmus sajátságos szintézise, amelynek funkciója az elitek és osztályok békéjének megteremtése a kialakult rendszer védelmében. “A szocialisták egyrészt – írja TGM találóan – folyton nemzeties, klerikális, rendpárti kezdeményezésekkel próbálkoznak – Eörsi István szerint szívesen megennék a nagymamájukat, hogy bebizonyítsák, mennyire családszeretők –, nem választott fölsőházat javasolnak (ami fölborítja az alkotmányos rendet, de legalább addig is aláássa a hitelét).” Az MSZP-ben – meghatározott gazdasági és szociális érdekek nyomása alatt – a “baloldaliság” lényegében egy ideológiai eszköz csupán a hatalmon levés folyamatában; a pártvezetőség a pártban a felhalmozódott humanista kritikai potenciált alárendeli a pillanatnyi hatalmi érdekeknek, a kultúra minden aspektusát hatalmi vonatkozásaira egyszerűsíti.

Az MSZP mint polgári párt – baloldali platformjai ellenére – nem képes összefüggő elméleti munkára, a technokrata pártvezetőség ugyanis nem érdekelt semmiféle komoly perspektíva felvázolásában, mert egy ilyen elemzés elkerülhetetlenül a rendszer kritikájára épül(ne). Az MSZP ebben az értelemben sem “balközép”, hanem – mint Medgyessy miniszterelnök mondja a kormányáról – a “nemzeti közép”, amely már “túllépett” a szociáldemokrácia és a neoliberalizmus ellentétén is, “harmadik utas” lett a szó blairi értelmében. Magyarországon ez természetesen mást jelent, hiszen ilyen “középnek” nincsen vagy más a szociális háttere itt, mint Blair Angliájában. Nálunk bizonyos értelemben jobban polarizálódott a társadalom és a politika is. Míg Angliában a munkás szó nem veszítette el teljesen eredeti jelentését, nálunk más a helyzet.

TGM – szembeszállva mindenfajta munkásellenes ideológiával – a proletariátus fogalmát használja, méghozzá úgy, mintha a magyar munkásság proletariátusként azonosítaná önmagát. Mintha nem érzékelné kellőképpen, hogy milyen erős a feszültség az “elméleti” fogalomhasználat és a valóságos “munkástudat” között. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy a magyar munkásság többségének már és még nincs munkástudata. A “proletariátus” ugyanúgy individualizálódott, mint a társadalom bármely más szegmense. Ennek a “feszültségnek” az igazi elemzése még el sem kezdődött, ideje, hogy elkezdjük. Bármennyire vitatkoztunk is Szalai Erzsébettel (l. 54. sz.) abban, hogy a munkásosztály fogalma mint elméleti-leíró kategória nem tehető félre, abban bizonyosan igaza van, hogy a radikális baloldal fogalmai nem találnak utat a “munkavállalók” tömegeihez. Az elmélet és a politika határterületén készült könyvecske esetében ez nem lényegtelen probléma.

Ugyanakkor úgy tűnik, TGM-nek igaza van, ha a szociáldemokrácia megszűnését befejezett vagy majdnem befejezett ténynek tekinti – talán Latin-Európában valami még megmaradt…), másfelől – ennek ellentmondva – eltúlozza a szakszervezetek lehetőségeit Magyarországon (és a térségben is) a munkásosztály megszervezése tekintetében. Nem elemzi azt a tényt, hogy a tagság kiáramlása a szakszervezetekből még mindig tart, mert – fontos történelmi-gazdasági okok mellett – a jobboldali kormány elnyomó politikájával és a multik nyomásával szemben a szakszervezetek, még a legpotensebb vasas és vasutas szakszervezetek sem tudtak a kellő erővel fellépni.

TGM is az MSZP-SZDSZ koalícióban látja a kapitalizmus kulturáltabb menedzselésének útját és lehetőségét, a szakszervezeti vezetők, illetve rajtuk keresztül a szakszervezetek integrálását, ami magában foglalja persze – igazi balos kifejezéssel – azok “korrumpálását” is. Az Orbán-rezsim azonban még csak korrumpálni sem igen akarta a szakszervezeteket, inkább az olasz fasizmus hagyományából eredő korporatista rendszer felé vonzódott.

Az új kapitalizmus etnikai-populista és szociál-liberális menedzselése között az egyik különbség kétségtelenül a szakszervezetekhez való viszony. Az előbbi egyszerűen – ha tehetné – kiiktatná az “egész szakszervezeti bandát”, a “régi kommunista nomenklatúrát”, mert az Orbán-hívők, ahogyan TGM fogalmazza, nem bírják még a “prolik szagát” sem. Persze a szakszervezeti tagság rohamos csökkenése jól ismert európai jelenség, aminek a tőke nagyon örül, hiszen a munkavállalók, a termelők, a munkások megint saját érdekeik ellen cselekszenek, amennyiben a tőke mindennél jobban kedveli a szervezetlen munkást: e munkástömeg jelentékeny része az egész régiónkban bizonyos történelmileg “kiérlelt” hajlamot mutat arra, hogy a nemzeti színű bikacsököt kezében tartó jobboldali-szélsőjobboldali populizmus eszközévé váljon. Ez viszont nem mindenben kedvező a multinacionális társaságoknak, amelyek sokszor előnyben részesítik a kiszámíthatóbb szociál-liberális kormányokat (sokszor meg nem, mert maguk a multik sem tudják, hogy a profiton kívül akarnak-e még egyáltalán valamit). A szociál-liberális típusú kormány szélesebb “szabadságköröket” ad a szakszervezeteknek, miközben magához láncolja a tőkebeáramlás igézetében a bérmunká­sok jórészét, s ezzel korrumpálja is a szakszervezeteket, mondván: “a tőke munkahelyet teremt”. A könnyebben élő szakszervezetek ilyenkor visszafogják a lázadó hajlamokat, ezzel tovább csökkentik tagságukat, azt az érzületet keltve, hogy úgy sem védi meg őket a szakszervezet. A jobboldal megfélemlít, a szociális-liberális oldal elcsábít… S ha belegondolunk, hogy a magyar munkás milyen kevéssel beéri (kell hogy beérje), nem is szólva a nem-magyar munkásokról mint “fekete munkaerőről”, akkor a közeljövőt tekintve nemigen lehetünk optimisták. A fiatal munkásgeneráció helyzetére jellemző a teljes szellemi és szociális kiszolgáltatottság, ami nem forradalmasít, hanem éppen ellenkezőleg, elbutít: a fiatal munkaerő – amelyet a multik állandóan lecserélnek, hogy árát (pontosabban bérét) alacsonyan tartsák, jelentős csoportjaikat tekintve funkcionális analfabéták, a Mc Donald’s-nál dolgozó fiatalok sokasága például a szakszervezet szót sem érti.

TGM a szakszervezetekbe mégis belelátja a “lázadó” potenciált; mintha a 20. század elejét túlságosan közel hozná napjainkhoz (annak ellenére állítom ezt, hogy a strukturális analógiát magam is régebb óta használom). De sajnos a dolog ennél sokkal kedvezőtlenebb, mint próbáltam jelezni. A hagyományos értelemben vett lázadásnak egyelőre befellegzett. Sem a szakszervezetek, sem a munkások nem kívánnak lázadni. Lázadni a lesüllyedés rémétől fenyegetett “újközéposztály” akar amúgy orbánosan, amint TGM maga bemutatja.

Tehát továbbra is a sziszifuszi szervező munka van előttünk, ami a romantikus forradalmárokat (részben jelen sorok íróját is) a leginkább untatja és frusztrálja. Ilyen típusú feladat volna a radikális baloldali eszmék – amelyek azért már rendelkezésre állnak (történt egy és más az elmúlt évtizedben) – megismertetése a bérmunkásság (munkavállalók) szélesebb csoportjaival a már létező szervezetekben, olyanokban, mint például a Humanista Társadalmi Egyetem. TGM-nek igaza van, hogy a szakszervezeteknek ez lenne az alapvető politikai feladata. Ez ma fontosabb, mint bármilyen “lázadás”, mert ez volna egy jövőbeni általános sztrájk szellemi-politikai előfeltétele. A szakmai és civil szervezetek a társadalmi önvédelem szervezeteivé alakítandók, de – TGM-mel egyetértve – nem parlamenti felsőház alakjában, hanem a mindennapi szervezkedés szabadságának megteremtésében.

Mindent egybevetve: TGM kis könyvecskéje ideológiai táplálékot kínál egy ilyen szervező munka számára. Csak üdvözölhetjük a bátor kísérletet, noha jobban szerettük volna – ezt értse az olvasó szimbolikusan –, ha TGM könyvecskéjének borítóján nem ő maga, hanem a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai díszelegnének valamilyen “posztmodern” elrendezésben. Magyarország annyira jobboldali ország, hogy még ezek az európai szimbólumok sem legálisak… Hol van az a “balközép” párt, amely ezt az állapotot korrigálná?

A kortárs hazai társadalomtudomány egyik jeles képviselőjeként tartja számon szerzőnket a szakmai közvélemény. A jogelmélet és a politikaelmélet területén végzett munkássága egyaránt indokolja közelmúltban megjelent tanulmánykötetének behatóbb elemzését, mert termékeny viták alapjául szolgálhat. A valóság vonzásában¹ című kötetben a szerző az elmúlt fél évtized szellemi termését foglalja össze², első megjelenések és részben már korábban kiadott tanulmányok füzéreként közreadva. Az ember szellemi tevékenységének minden téren alapja a valóság visszatükrözése. A tudomány az ember számára belső és külső eszközöket teremt, hogy a világot úgy, ahogy van, az embertől függetlenül meg tudja ismerni. A könyv előszavából kiolvasható Szigeti “ars poeticája”: a társadalomtudományok feladata a valóság feltárása, a valóságé, amely nem más, mint a lényeg és a jelenség egysége. A társadalmi jelenségek bizonyos szintig változhatnak és változtathatók is, ám ennek a mozgásnak a mérték szab határt, azaz ha a dolog már nem önmagaként funkcionál. Bizonyos jelenségek önmagukon túlmutató struktúra-összefüggéseket hordoznak, amelyek pusztán empirikus megközelítéssel nem vehetők észre. A lényeg és a látszat kettőssége szintén megalapozza a társadalomtudósok problémafelvetéseit. A kutató elemzéseiben korunk kihívásaira kíván reflektálni; többek között a jogállamiság, az alkotmányosság és az alapjogi kontroll, a kapitalizmus átalakulása és a globalizáció folyamata által felvetett dilemmákra keres adekvát megoldásokat a megfellebbezhetetlenség igénye nélkül.

A mű szerkezetileg három, arányaiban eltérő fejezetre tagolódik. Az első és egyben a legterjedelmesebb egység Szigeti Péter jogelméleti tanulmányait tartalmazza, ezt követik politikaelméleti tárgyú írásai, majd befejezésképpen egy művészetkritikai fejezet kapott helyet a kötetben. A láncszerűen egymásra fűzött gondolatok lehetővé teszik az oda- és visszautalásokat (az utolsó fejezet kivételével), összefüggő gondolati egységet képeznek.

 

Jogelmélet

 

Jogelméleti vizsgálódásait Szigeti saját jogfelfogásának ismertetésével kezdi. A jogban nem csak normát lát, hanem egy sokoldalú ismerettárgynak tekinti azt: a jog norma, döntés, jogviszony és impériummal rendelkező szervezet egyben. Az azonos ismerettárgy különböző oldalait eltérő módszerekkel vizsgálja, majd egyben és egységben látja azokat, teóriát alkot. A jog számára “totalitas heterogenea”, nem úgy, mint az azonos cseppekből összeálló víz (“totalitas homogenea”). Ebben rejlik a szerző úgynevezett szintetikus jogfelfogásának lényege³, anélkül, hogy tagadnia kellene a módszertanilag ellentétes törekvésekben – mondjuk Hart analitikus, mérsékelt pozitivizmusában – rejlő bizonyos megismerési lehetőségeket.

Max Weber jogfejlődési sémájának (sámán-bíró-kódex), majd elméletének ismertetését követően, Szigeti tesz néhány kritikai észrevételt, majd a ma álláspontjáról tekint vissza a weberi gondolatmenetre. Teljes mértékben egyetért Weber azon kijelentésével, miszerint fejlett jog soha és sehol nem alakulhatott ki képzett jogászok nélkül. Vitatja azonban, hogy a gazdasági és társadalmi feltételeknek csupán közvetett hatásuk volna a jog fejlődésére, szemben a jogászság belső kvalitásaival. Példaként említi, hogy az Európai Unió joganyagát elsősorban a gazdasági integráció és a közös piac igénye hozta létre. A gazdaság szükségletei bizonyultak döntőnek, de a nemzeti jogrendszerek eltérhettek egymástól. Szigeti aláhúzza, hogy az egyedi konkrétumok síkján valóban a jogászság belső kvalitásai a meghatározóak, a lényegi általánosság szintjén ellenben a gazdaságnak van determináló hatása a jog fejlődésére. Webernél a jog fejlődése az irracionális jogtól a formálisan racionális jogig terjed. A szerző rámutat arra, hogy a jogfejlődés formális racionalizációja során materiális ellentendenciák is felütötték fejüket, amiket a büntetési nemek és célok vonatkozásában tart jelentősnek (relatív büntetési teóriák, reszocializáció). Hangsúlyozza, hogy a jog materiális racionalizációjának tendenciája megmarad a formálisan racionális eljárások keretei között. Ezzel egyidejűleg új formalizmusok, intézményesedések kialakulásának lehetünk tanúi a környezetvédelmi, információs és versenyjog területein. A jog formális racionalizációjának eredménye a jogorvoslati rendszer tökéletesedése. Weber már nem láthatta, ám Szigeti hozzáfűzi: az alkotmánybíráskodás gyakorlata a formális és materiális racionalizáció jegyeit egyaránt magán viseli.

A jogállamiság kérdéskörével foglalkozó irodalom több könyvtárat is megtöltene. Felmerül a kérdés: vajon mit lehet még mindehhez hozzátenni? A fogalom jelentéstartományát egyesek kitágítják, mások pedig a módszertani individualizmus jegyében leszűkítik. A szerző kutatása két irányba tekintett: egyfelől a nemzeti jogfejlődésbe ágyazva vizsgálta a jogállamiságot, másfelől módszertanilag az állam jogi aspektusait helyezte előtérbe a nem jogiakkal szemben. Ám a jogon túli tényezők közvetett hatásait sem hagyta figyelmen kívül, nem tételezi a zárt jogrendszerek felfogását (szemben a jogpozitivizmus és az autopoietikus elméletek bizonyos formáival). A nemzeti fejlődési utak (francia, angol, német) összehasonlításának alapjául egyfelől a formális jogszerűség, az állami tevékenység joghoz kötöttsége, másfelől az alkotmányos kormányzásra szorítás és az emberi szabadságjogok katalógusa kínálkozott mint a jogállamiság-joguralom közös magja. A francia konstitucionalizmus bemutatása során a szerző kiemeli, hogy a közigazgatási jog kialakulása és az igazgatás jogiasodása megteremtette a polgári nemzetállam strukturálódásának lehetőségét, a jóléti állam XX. századi elterjedésének előfeltételét. Az angol “rule of law” kialakulásának felvázolása megvilágítja többek között, hogy az intézmények folytonossága, a formális állandóság mögött lényeges jelentésváltozás áll fenn (lásd I. Károly pere), valamint hogy az állami cselekvés korlátja a joguralom. A jogállamiság érvényességi köre azonban csak a stacioner társadalmi-politikai állapotokban vizsgálandó, s a jogállam csak az állam jogi minőségére vonatkozó tartományban foglalhat helyet, és külön kérdés, hogy a jogon túli tényezők elősegítik vagy gátolják a jogállami minőségű jog létrejöttét. Szigeti rámutat arra is, hogy jogállamiság nem létezhet forradalmi helyzetben és ún. kivételes állapotban, mert ezekben az esetekben a társadalmi és politikai tényezők uralma érvényesül. A téma megközelítésének újszerűsége abban rejlik, hogy a szerző megkísérli a jog jogfilozófiai-jogelméleti sajátosságait és az alkotmánytani-politikaelméleti gondolkodásban meghonosodott jogállamiság fogalmat egymással kapcsolatba hozni. A jogállami minőségű jog elemzése során a szerző kétféle jogfogalommal operál. Az egyik a normatív formájú államakarat (voluntas), a másik pedig valami többlet elemet tartalmaz, valaminek való megfelelést (ratio vagy logos). A jogállami minőségű jog sajátosságának tekinti Szigeti, hogy fennáll a ráépülési viszony az első és a második jogfogalom között, ami elsősorban jogelméleti szintű összefüggés. Ennek feltárásához, a finomszerkezet bemutatásához nyújt segítséget a jogi objektiváció kategóriaelemzése.

A jogi objektiváció kategóriaelemzésének célja az, hogy a jog empirikus vonatkozásait a generikus általános tulajdonságok jellemzésével egészítse ki, amelyek minden jogban alapvetőek és elviek. A szerző azt kívánja bemutatni, hogy hogyan kapcsolódnak össze a létre jellemző fundamentális, a társadalmi létezésre jellemző különös kategóriák és a jog saját kategoriális meghatározottságai (érvényesség, finális determináció, másodlagos teleológia) abban az objektivációban, amely az emberek közötti konfliktusok feloldására hivatott. “A jog létalapja a polgári társadalom szükségleteinek termelése és elosztása közben szakadatlanul keletkező konfliktusokban van.” A jog ontológiai alapja tehát a társadalmi konfliktusokban, funkciója a konfliktusok feloldásában, megelőzésében-csökkentésében, azaz a szabályozásban rejlik. A szabályozás határait a társadalom összmozgása jelöli ki, a társadalmi tartalmaknak jogi tartalommá történő átformálása az objektivációra jellemző tulajdonságok és szabályozási módok szerint alakul. A modern jogi objektiváció belső szükségletévé vált a szabályozás szabályozása, amivel nagy mértékben függetlenedik léte külső alapjaitól. Ez az önszabályozási képesség azonban nem szüntetheti meg a szabályozás alapját és tárgyát, határa eddig a pontig terjedhet.

A szerző számára az alkotmányosság fogalma többet és mást jelent, mint az alapjául szolgáló alkotmány. Az alkotmányban taláható jogi normákon túl nagy szerepet játszanak a benne rejlő jogelvek, és az ezek mögött fellelhető általános elvek is. Ezek együtt teszik ki az alkotmányosság fogalmát. Az alkotmánybíróságot csak akkor és annyiban tekinti az alkotmányoság letéteményesének, amennyiben döntései konzisztensek, és elősegítik a jogrendszer hatékony és alkotmányos működését. Szigeti részletes elemzést szentel a magyar alkotmánybíráskodás akkor közel tízéves gyakorlatának. Legsikeresebb területnek az állampolgárokat megillető személyes szabadságjogok és az úgynevezett “anyajogok” (élethez és emberi méltósághoz való jog, szabad véleménynyilvánításhoz való jog) kibontását tekinti, problematikusnak ítéli azonban a testület szociális jogokkal, valamint a közvetlen demokráciával kapcsolatosan született döntéseit. A szociális jogok vonatkozásában Szigeti indokoltnak gondolja a terület újraszabályozását és kidolgoz egy reform javaslatot, amely egyben utat nyithatna egy egységes alkotmánybírósági gyakorlat kialakulása előtt. A szociális jogállam versus jelzőtlen, értsd: liberális jogállam vitát szaktudományos (jogelméleti, alkotmányjogi) alapon nem tartja eldönthetőnek, a döntés ugyanis gyakorlati értékválasztássá, politikai kérdéssé vált. Rezsimfüggő döntéssé. A szerzett jogok védelmének kapcsán a szerző a jogerős bírói ítélettel megállapított jogok státusát tartja a legvédettebbnek a később bekövetkező jogszabályváltozásokkal szemben. A pusztán jogszabályokon – és nem bírói ítéleteken – alapuló absztrakt jogosultságok ugyanis elvonhatók. Ugyanakkor a probléma speciális kezelést igényel akkor, ha a jogosultság ellenszolgáltatáson alapul vagy a jogosultak – várományként – valamilyen egzisztenciális döntést alapítottak rá. Szigeti ebben látja a szerzett jogok problematikájának lényegét. Egészében pozitívnak – ha nem is ellentmondásmentesnek – tartja a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát jogrendszerünk racionalizálásában és politikai intézményeink moderálásában.

 

Politikaelmélet

 

Szigeti politikaelméleti vizsgálódásainak módszertana a világrendszer-elméleten alapszik. Ez az 1960-as évektől elterjedt áramlat a centrum-félperiféria-periféria kategóriákat teszi kutatásának alapjává, regionális és világrendszer szintű összefüggésekben gondolkodik. Alaptétele, hogy a centrum és a periféria országai között fennálló hierarchikus viszonyok folyamatosan újratermelődnek. A hosszú táv perspektívájában jól láthatóak azok a függési formák, amelyeket a rövid távú konjunktúra-ingadozások inkább csak elrejtenek. A tanulmányok a jelenben érzékelhető problémákra reflektálnak. A politikaelméleti részben található elemzések többek között a kapitalizmus átalakulásának, az állami funkciók megváltozásának, a szocialista kísérletek kudarcának, valamint a nagy eszmeáramlatok XX. század végi sorsának kérdésköreit járják körül. A fejezetben helyet kapott néhány magyar vonatkozású problémafelvetés, valamint egy gondolatébresztő írás a közbiztonság témájának többdimenziós megközelítéséről.

A kapitalizmus átalakulásának elemzése során a szerző részletesen megvizsgálja az állami funkciók változásait a szabadversenyes kapitalizmus korától a jóléti államon és annak leépítésén keresztül egészen napjaink neoliberális gazdaságpolitikájáig. Ez utóbbit a dezetatizáció (államtalanítás) és dereguláció államaként írja le, amely “megtisztítja az utat a multinacionális trösztök előtt és a munkaerőpiacok szegmentálásával negatív, alulkínálati versenyt indukál”. A tőkebefektetések nemzetköziesedésével az ipar a félperiféria országaiba települt, szerepe ezzel párhuzamosan leértékelődött, a centrum pedig tovább növelte kereskedelmi és pénzügyi előnyeit. Bár a verseny globális, a versenyképesség feltételeit lokálisan kell megteremteni. A “kapitalizmus kapitalizálódásának” nagy veszteseivé a helyi munkástársadalmak váltak; a szerző reményei szerint a munkaerőpiac nemzetközivé válása életre hívhat majd fokozottabb és hatékonyabb munkavállalói fellépést is. Rámutat, hogy a globalizáció folyamata nem állítható meg, és adekvát baloldali, internacionális stratégiák kidolgozása vált szükségessé. Hangsúlyozza egy regionális összefogás szükségességét is, és felvázolja egy szociális Európa képét (a monetáris Európa alternatívájaként).

Szigeti szerint a viszonylagosan elmaradottabb (félperiférián elhelyezkedő) országok államszocialista kísérletei – a centrum meghaladása szempontjából – annyiban eleve kudarcra voltak ítélve, hogy nem rendelkeztek a transzcendálás megvalósításához szükséges megfelelő gazdasági alappal. Mint a Kommunista Kiáltvány ezredfordulós analízise során is rámutat, az egyenlő fejlődés elve volt a kiindulópont, a gyakorlatban azonban egyenlőtlen fejlődés valósult meg. Az államszocializmus országaiban így válhatott a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának pótlékává.

A Magyarország 1989 utáni politikai fejlődésének főbb vonulatait áttekintő tanulmány több általános megállapítást tesz. Egyrészt tényként kezeli, hogy csak azok a politikai pártok voltak képesek parlamenti erőként fennmaradni, amelyek az “indulásnál” is jelen voltak (ez jelenleg sem változott, csupán a parlamentbe jutott pártok száma csökkent az akkori hat helyett négyre): “… csak az új rendszer történelmi születése pillanatában lehetett megszerezni a bekerüléshez szükséges legitimációt.” A tulajdoni rendszer jellegével kapcsolatosan pedig felteszi a kérdést: a szektorsemleges, vegyes tulajdoni rendszerű gazdaság célkitűzéséből hogyan jöhetett létre a magántulajdoni túlsúly gondolata és gyakorlata? A szerző a privatizációt túlzottnak, a köztulajdoni formák drasztikus felszámolását pedig elhibázottnak tartja. A különböző tulajdoni formák megfelelő arányán alapuló piacgazdaságot kellett volna kialakítani, valójában azonban a “labdába rúgó” politikai erők a magántulajdonon alapuló kapitalizmus előfeltételeit teremtették meg. A magánosítási folyamat eredményeképpen a munkástársadalom védtelenné vált saját érdekeinek megszervezésében. Az elemzés végén Szigeti a közvetlen demokrácia és az együttdöntési jogok visszaszorulásával összefüggésben tesz figyelemre méltó észrevételeket. Egy másik magyar vonatkozású írásában az MSZP 1998-as választási fiaskójának okait boncolgatja. A sikertelenséget több okra vezeti vissza: a politikai váltógazdaság törvényeire, a koalíciós feszültségekre, a párt önhibáira, főleg azonban a baloldalisághoz kötődő társadalmi elvárások deficitjére.

A hazai közbiztonságról szóló irodalomban újszerűnek számít, hogy a szerző nem egyszerűen szociáltechnikai kérdésként kezeli a problémákat. Kritikai szemléletmódja lehetővé teszi az esetleges ellentétek és ellentmondások felszínre hozását, a fennálló rend nemkívánatos jelenségeinek megvilágítását. Mindezt Wallersteinnek a világrendszer alakulásának hosszú távú megfigyelése nyomán kibontott közbiztonság- diagnózisával alapozza meg, miszerint: az állami struktúrákba vetett bizalom csökkenésével eszkalálódnak a társadalmi félelmek, az erőszak napról-napra növekszik, a fiskális krízis következtében azonban a közrendőrség nem képes feladatait adekvát módon ellátni. Ez a folyamat többek között a biztonsági magánszemélyzetek gombamódra szaporodó számához vezetett. Nemzetállami szinten ez azt jelenti, hogy “a magánhelyzetek különböző védettségi lehetőségei – a vagyoni különbségek függvényében – differenciálják a közbiztonságot: a biztonsági magánszolgáltatások megvásárlásával plusz biztonsági szinteket teremtő népesség át tudja csoportosítani a bűnözés arányait a csak a közbiztonsági nívótól védelmet remélhető népesség terhére”. Szigeti rávilágít arra, hogy mindez egyfelől a refeudalizáció irányába mutat (magántulajdonhoz kötik a közbiztonságot), ugyanakkor sérti az Alkotmányban szereplő jogegyenlőségi tételt is, mivel éppen az esélyegyenlőtlenségeket növeli. A helyzet lokális szintű elemzésének záró sorai megfontolandó alternatívát kínálnak: az amerikai mintájú közösségi rendőrség (Community Policing) létrehozását. Ez is hivatalos rendőri szervezet, amely azonban a lakossággal szorosan együttműködve, a bűncselekmények felderítése mellett a bűnmegelőzés tevékenységére (proaktivitás) ugyanolyan hangsúlyt fektetne, mint az utólagos represszióra.

 

Művészetkritika

 

A kötet harmadik és egyben legrövidebb szerkezeti egysége Szigeti Péter “esztétikai kóborlásaiba” nyújt betekintést. A művészet is a valóságot tükrözi, de mint az ember világát. Első tanulmányában egy híres francia regény elemzése kapcsán a nőiség esztétikumát kutatja. Bovarynét a bevett értelmezésekkel ellentétben nem egyszerűen bukott nőnek tartja: szerinte abban nyilvánul meg a házasságtörő nő esztétikuma, hogy unalmas és poros kisvárosi asszony létét kockára meri tenni egy új és szellemileg is izgalmasnak tűnő szerelmi viszony miatt, a szerelem által való felemelkedésbe vetett hittel. A szerző utal arra, hogy a főhős jelleme csak az adott korral összefüggésben értelmezhető, és ami túlmutat ezen: “a szociális elszigeteltségben és/vagy alávetettségben kibontakozó kapcsolatok tragikuma – a nőkérdés”. A nagy művészek megragadják a haladó, jövőbe mutató, fennmaradásra érdemes gondolatokat, emberi tulajdonságokat és ezeket rögzítik. A történet tragikus befejezése ellenére a bátorságot, a szebb és teljesebb élet iránti – végül be nem teljesedett – vágyat állítja esztétikai értékként a középpontba.

A valóság művészi elsajátítása terén Szigeti a festészettel is foglalkozik. Egy kortárs magyar festő, Ridovics Péter képeinek bemutatása során a humánumot, az emberi értékek hangsúlyozását emeli ki, amit korunk elidegenedett világában különösen fontos mintának tart. “Ridovics kompozícióiban és kolorit világában a humánum tematikái harmóniába rendeződnek, hiányoznak, vagy csak ritkán bukkannak fel olyan esztétikai minőségek, mint a rút, az alantas, vagy a groteszk. A művészi ars poetica az élet igenléséhez, a szépség és a humánum meglátásához keresi a kifejező tematikákat és eszközöket, s találja meg enterieurjeiben, portréiban, tájképeiben, csendéleteiben, vagy éppen személyközi viszonylatok megragadásában.” A figuratív és non-figuratív festészet határán alkotó festő által alkalmazott meleg színvilág szintén alátámasztja az emberi, egyetemes otthonosság eszmeiségét.

Az utolsó művészeti tárgyú írás Kállai R. Gábor Kafka műveiről szóló esszéjét boncolgatja. Kállai R. műve a kafkai állattörténet-novellák elemzésén alapul, megvilágító erejű azonban az egész életmű tekintetében is. Az állattörténetek túlmutatnak önmagukon, írójuk a múlt század központi problémáira (elidegenedés) világít rá a groteszk eszközével és a művészi ábrázolás segítségével szólítja meg az emberiség öntudatát.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Publicationes Jaurinensis op. 5. Széchenyi István Főiskola, Győr. 2001. 335 oldal.

² A szerző előző tanulmánykötete “Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok” címmel 1995-ben jelent meg (MTA PTI).

³ Azt is mondhatjuk, hogy szerzőnk itt a magyar jogelmélet egyik legizmosabb tradíciójának folytatója

Előadás a Budapesti Francia Intézetben 2002. március 5-én.Jó estét kívánok!

Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek a Francia Intézet rendezvényére. A szép számú közönséget látva, úgy gondolom, van érdeklődés Magyarországon a liberális globalizáció elleni mozgalmak iránt. Ezek egyik aktív szereplője az a franciaországi egyesület, amelyet ma este képviselek.

“Liberális globalizáció” – ezt a kifejezést használjuk arra, hogy minősítsük a valóban létező globalizációt – ahogyan régen, különösen errefelé (így Magyarországon is), létező szocializmusról beszéltünk, nem pedig a szocializmus elméleti fogalmáról. Nem arról a globalizációról lesz tehát szó, amiről álmodozunk, vagy amit magunknak kívánnánk, hanem arról, ami a szemünk előtt zajlik. Erre a globalizációra létezik egy angol kifejezés, amely sokkal egyértelműbb, mint francia megfelelője: corportlead globalization – mondja az angol, ami az a fajta globalizáció, amelyet a nagy nemzetközi korporációk vezetnek. Azaz a pénzpiacok szereplői és a multinacionális cégek. Tehát egyáltalán nem demokratikus jelenségről van szó, ami valamilyen kollektív akaratból indulna ki, mint amilyenek például a városok, a régiók vagy az államok. Itt egy olyan folyamatnak vagyunk részesei, amely a nyolcvanas évek elején indult, elsősorban az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Segítségével a nagy cégek új feltételeket szabnak, és újra formálják a világot – immáron saját érdekeik szerint. A mi számunkra pedig, amikor liberális globalizációról beszélünk, ez egyfajta diktatúra, mégpedig a pénzpiacok és a transznacionális cégek diktatúrája. Nem félünk a “diktatúra” kifejezés használatától.

A lassan negyedszázada elindult globalizációt elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezte – természetesen csakis saját érdekeit szem előtt tartva –, majd követték mások is, világszerte. Először Thatcher asszony Egyesült Királysága. Azután a különböző nyugat-európai kormányok, jelesül éppen a francia kormány. Megállapítható az is, hogy ezidáig az Európai Unió is jobbára a liberális globalizáció ügynökének szerepét játszotta.

A különböző európai egyezmények, a Maastrichti, az Amsterdami és a Nizzai Szerződés, egytől-egyig olyan szövegek, amelyek logikája szintén a liberális globalizációt tükrözi. E jelenséget valamennyi kormány tolta-húzta, volt olyan, amelyik a bal-, s volt, amely a jobboldalra hivatkozva. Franciaországban például – ellentmondásos módon – a baloldalra hivatkozó kormányok voltak a liberális globalizáció legaktívabb protagonistái.

Ragyogó jövőt ígértek nekünk. A multilaterális intézmények és a kormányok által terjesztett felfogás szerint, minél inkább előrehalad a liberalizáció, annál jobb lesz mindannyiunknak. E rajongással várt jövő azonban csalódást hozott. A kelet-közép-európai kommunista hatalmak és a Szovjetunió bukása szabad terepet engedett a liberális erőknek. Annak idején, a kilencvenes években, azt mondták, hogy immár csak egyetlen egy világ létezik: a demokráciáé és a piacgazdaságé. Egyesek, mint az amerikai Fukujama, a történelem végét is hirdették. Azóta, immár tíz esztendeje, látjuk, mire képes valójában a liberalizmus. Nem voltak határai, ezért megmutathatta, és meg is mutatta, meddig mehet el. Az eredmények azonban egyáltalán nem feleltek meg a reményeknek. Sehol a világon.

Azt hiszem, a liberalizáció okozta csapások utáni ébredés Franciaországban különösen jól érzékelhető. Itt ugyanis elég pontosan meg is lehet határozni, mikortól kezdték elutasítani az emberek a liberális globalizációt. Először az 1995. novemberi-decemberi nagy sztrájkok, a kiterjedt szociális mozgalom során. Ez a sztrájk főleg a közszolgálatokat érintette, különösen a tömegközlekedést. Önök között talán akadnak olyanok, akik annak idején éppen Párizsban voltak. Biztosan emlékeznek arra, hogy ez a sztrájk nem csak meglehetősen zavaros volt, hanem egyidejűleg rendkívül népszerű is. Ez pedig igazán ritka. Ha sztrájkolnak a metrósok, a buszosok, a vasutasok, ez általában nem népszerű. Én közel lakom Párizshoz, Vincennes-ben, de akkor két óra kellett kocsival, hogy Párizsba érjek dolgozni. Felvettem stopposokat, sokat beszélgettünk, és egyszer sem találkoztam olyan emberrel, akinek ellenszenves lett volna a sztrájk. Hogy miért álltak a franciák a sztrájk mellé? Mert jól látták, hogy a közszolgálatokban dolgozók elleni támadás után a többi dolgozó is sorra kerülhet. Vagyis a közszolgálat dolgozói valamiféle “frontvonalat” képviseltek. És ha ez a frontvonal összeomlik, az nagy visszalépést jelentett volna valamennyi dolgozó szempontjából. Ez volt az oka a sztrájk széleskörű támogatottságának.

Az angolszász pénzügyi sajtó e sztrájkot akkoriban “az első, liberális globalizáció elleni sztrájknak” nevezte. Természetesen a “mezei sztrájkolónak” nemigen volt olyan érzése, hogy ő a liberális globalizáció ellen küzd. A pénzügyi sajtó azonban – amely “komoly és igényes” emberek felé kommunikál, olyan emberek felé, akik befektetéseikhez valós képet akarnak kapni a mindenkori helyzetről, hogy elemezni tudják kockázataikat stb. – tökéletesen megértette a dolgot. Jóval mások előtt. Egyébként, akiket tényleg komolyan érdekel a liberális globalizáció, azoknak ajánlom az angol, az amerikai vagy a francia pénzügyi sajtó olvasását. Ezek a lapok ugyanis másoknál sokkal pontosabban elemzik a történteket. Azt is nagyon közelről megfigyelik például, hogy mi mit teszünk. Bevallom, hogy mint az ATTAC elnöke, rengeteg időt töltök azzal, hogy újságírókat fogadok a Wall Street Journaltól, a Financial Timestól, a Business Weektől, a Reuterstől vagy a Blumbergtől. Ami azt bizonyítja, hogy komolyan vesznek minket. Számomra ez mindenesetre biztató jel. S abban reménykedem, hogy nem fogunk csalódást okozni azon félelmeiket illetően, amelyeket időnként kifejeznek.

Az ATTAC-mozgalom ott és akkor született, ezekben a sztrájkokban. Vannak olyan újságok, mint az általam képviselt Le Monde diplomatique, amelyek húsz éve elemzik a liberális globalizáció jelenségét. De gondolataink, elemzéseink a közelmúltig elszigeteltek maradtak, még a francia média területén is. A politikai pártokba, beleértve a baloldaliakat is, nem hatoltak be. A 1997. évi kelet-ázsiai pénzügyi válság volt az – hatása később átterjedt Oroszországra és Brazíliára is –, amely felnyitotta a szemeket. Láttuk, hogy a multilaterális intézmények, mint az IMF, mennyire durván tévedtek. Sőt, hogy folyamatosan durván tévednek. Azt is tapasztalhattuk, hogy a tőke birkatermészetű viselkedése mekkora veszélyt jelenthet a népek számára. Megállapíthattuk, hogy a szabad tőkemozgás dogmája – a liberális globalizáció három szabadságából az egyik – mennyire katasztrofális hatású lehet. Persze, e “szabadsággal” kapcsolatosan idézőjelet kell használjunk, mert valójában csupán a szabadságot megszüntető szabadságról [liberté liberticide] van szó. A másik két “szabadság”, a beruházási és a kereskedelmi “szabadság”, véleményem szerint, szintén szabadságellenes szabadság.

1998-ben több nyugati országban, de főleg Franciaországban, harc bontakozott ki a Multilaterális Beruházási Egyezmény (Accord Multilateral d’Investissements – AMI¹ ) terve ellen. Egyesek “új alkotmánynak” nevezeték ezt a bűnös tervet, amelynek az volt a célja, hogy a befektetők minden jogot megkapjanak, míg az összes kötelezettséget a kormányoknak kellett volna magukra vállalniuk. E tervről tárgyaltak az OECD keretében, amelynek Magyarország is tagja. A tárgyalások titokban, vagy legalábbis “diszkréten” zajlottak. Az elfogadott szöveg annyira szégyenteljes volt, hogy az OECD ki sem merte adni. Amerikai és kanadai csoportok szereztek egy példányt belőle, amit 1998-ban feltettünk a Le Monde diplomatique honlapjára. Ily módon fény derült e tervre, s ismertté vált botrányos jellege. És sok szervezet, köztük az ATTAC – amely éppen akkor született –, jól célzott akciójára volt szükség ahhoz, hogy az akkori francia kormányt, jelesül Lionel Jospin miniszterelnököt arra kényszerítsük, hogy Franciaország kilépjen ezekből a tárgyalásokból, ami 1998 októberében meg is történt. Nem spontán módon, hiszen fél évvel azelőtt a miniszterelnöki hivatal még “jó dolognak” tartotta az AMI-t, a pénzügyminiszterünk egyenesen “barátinak” nevezte. Ez nagy győzelem volt, az első győzelem, amit elértünk. Sajnos, csak ideiglenes volt ez a diadal, hiszen nyilvánvaló, hogy az OECD ajtaján kitessékelt AMI a WTO ablakán és más csatornákon keresztül visszajön, méghozzá világszintre emelve, például az amerikai féltekén a NAFTA (North American Free Trade Agreement, Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyez­mény) révén. Az akció hatásáról mégis azt mondanám, hogy további jó pontokat szereztünk vele a közvélemény előtt.

Az ATTAC tehát 1998-ban született meg, mégpedig Ignacio Ramonet barátomnak, a Le Monde diplomatique igazgatójának vezércikke nyomán, az általa kiváltott újfajta hangulat következményeként. Annak hatására, hogy Ignacio cikkének ez volt a címe: “Fegyverezzük le a pénzpiacokat!”.² Azzal, hogy a pénzpiacokat a valódi gazdák gyanánt kezeltük, amelyek de facto kormányoznak, csupán egy nyilvánvaló dolgot állapítottunk meg. Nem egyszer azonban éppen a nyilvánvaló dolgok nincsenek szem előtt. Ezért ha megnevezünk valamit, sokszor hatalmas lépést teszünk előre. Mert ettől kezdve már nem csak mi mondtuk, hogy a pénzügyi piacok uralkodnak, hanem a politikusok, az európai biztosok is. Emlékszem az egyik európai biztosra – a francia Yves Thibaut de Silguy-ről van szó –, aki 1998-ban vagy 1999-ben, Toulouse-ban részt vett egy vitában, ahol kijelentette: “eljött az ideje annak, hogy a francia politikusok megértsék: a piacok kormányoznak”. Ez tiszta, világos beszéd volt, szívből szólt, és helyére tette a dolgokat. A mai napig, ha olvassuk a sajtót, azt látjuk: amikor Bush úr, Schröder vagy éppen Jospin úr mond valamit – ezt vagy azt –, a cikk felett vagy alatta mindig szerepel valamilyen alcím, miszerint “piacok jól (vagy éppen rosszul) reagáltak.” Vagy hűvösek. Vagy idegesek. Tehát mindig van egy alcím a piacok reakciójáról. Ez azt jelenti, hogy a piacok teljes mértékben a közélet résztvevőjévé váltak. De vajon ki választotta a “piacokat”, ki hatalmazta fel őket arra, hogy a közéletben részt vegyenek? Senki. És mik, kik is azok a “piacok”? Ezt persze, tudjuk. Alapvetően azok, amelyek a nagy cégek likviditásával gazdálkodnak, a magánnyugdíj-alapok, a biztosítók stb. Vagyis a világgazdaság szintjén nagyjából három-, négyszáz szereplő, olyanok, “akik” hatalmas összegekkel gazdálkodnak. Ők döntenek. Másként szólva, egy olyan helyzet előtt állunk, ahol a hatalom csúcsán található az a pénzügyi spekuláció, amely megadja a hangot a pénzügyi világnak, annak, amely uralkodik a gazdaságban, a társadalomban. A legmagasabban a spekuláció áll, legalul meg a társadalom. Az ATTAC és más haladó mozgalmak terve, hogy ezt az egészet meg kell fordítani. Tehát a legtetejére kell tenni a társadalmat, s az aljára a spekulációt. Továbbá: hatékony intézkedések szükségesek a spekuláció szabályozására.

Mindeme felismerések hatására, az ATTAC-mozgalom fokozatosan teret nyert, és szeptember 11-ig a liberális fogalmak, amelyek ellen harcolunk, hatalmas területeket veszítettek el. Amikor azt mondom, “liberális”, a szót közgazdasági értelemben használom. Jól tudom, hogy angolul a “liberal” mást is jelent. Én a gazdasági liberalizmusról, neoliberalizmusról beszélek. Franciaországban, mint tudják, nemsokára elnökválasztás lesz.³ Az egyetlen jelölt, aki nyíltan hivatkozik a liberalizmusra, Alain Madelin, három százaléknál tart a közvélemény-kutatások szerint. Egyetlen más jelölt – sem az elnök, sem a miniszterelnök – nem használja soha a “liberális” kifejezést. Ez valahogy tabu szóvá vált a francia politikai életben. A könyvkiadók világában az egyetlen téma, ami nagyon-nagyon jól eladható, az antiliberális témájú könyvek. Ezek közül egyesek, mint Viviane Forrestertől a “L’horreur économique”, több százezer példányban kelt el. Lefordították minden nyelvre, köztük magyarra is.⁴ A liberálisok teljesen védekező helyzetbe kerültek. Azt lehet mondani, hogy szimbolikusan – hangsúlyozom, csupán szimbolikusan – a liberalizmus elveszítette a szellemi játszmát. Méghozzá a közismertté vált katasztrófák okán. Ha azt mondom, “katasztrófák”, ezt nemcsak én minősítem így, nemcsak a Le Monde diplomatique mondja, hanem a Világbank, az IMF, az UNDP (az ENSZ Fejlesztési Programja), és olykor még az OECD jelentései is. Azt látjuk, hogy a glo­balizáció hatására az egyenlőtlenségek rendkívüli módon növekedtek, az országok között és az országokon belül egyaránt. Egy olyan országban, mint Franciaország, amely gazdag, és ahol gazdasági növekedés van, egyszerre létezik globális értéknövekedés és szegénységnövekedés. Egy egyre gazdagabb országban egyre több szegény van. Mindezt érzékelik, észreveszik az emberek. Emlékszem egy tavaly júliusban, a Le Monde című napilapban megjelent közvélemény-kutatásra. A feltett kérdés a következő volt: “Kinek lett haszna a globalizációból?”. A megkérdezett emberek kétféle választ adhattak. A lista elejére a transznacionális cégek (55%) és a pénzpiacok (48%) kerültek, jóval utánuk az Egyesült Államok (32%), s jóval, jóval mögöttük Európa (11%). És a legvégén szerepelt a sorban az, hogy mindenki, az egyes emeber (1%). Franciaország közvéleményében a liberális globalizáció tehát rendkívül népszerűtlen. És ezzel párhuzamosan, azok a mozgalmak, amelyeket képviselünk, mind jobb megvilágításba kerülnek.

Annál is inkább, mert egyfajta fordulatot tapasztalunk. Egyesek azt mondják, hogy a globalizációellenes mozgalmak először konkrétan Seattle-ben nyilvánultak meg. Ott, az utcán, valóban láthattuk egy mozgalom kibontakozását. Mégsem szabad, hogy illúzióink legyenek Seattle-ről. A WTO-tárgyalások ugyanis Seattle-ben, 1999 decemberében nem a tüntetésektől buktak meg. Ez a konferencia a demonstrációk nélkül is megbukott volna, a különböző csoportok érdekellentétei következtében. Az EU és az Egyesült Államok, vagy a déli országok stb. közötti nézeteltérések miatt. Tehát be volt programozva a konferencia kudarca. Keletkezett azonban ott valami mediatikus káosz, mégpedig a közrend rossz kezelése miatt. Furcsa, hogy néha a történelem nem sok mindenen, kis dolgokon múlik. Azt hiszem, ha az Egyesült Államoknak lett volna egy francia színvonalú belügyminisztere, aki megszokta, hogyan kell rendvédelmi szempontból kezelni az ilyen tüntetéseket, nem lett volna az egész. A Seattle-ügy sokkal jobban megoldódott volna, és nem áll elő ez a mediatikus káosz. Láttuk, látványosan megtapasztaltuk, amint Seattle-ben több ezer, több tízezer ember tüntet mégpedig a liberális globalizáció egyik intézménye, a WTO ellen. S ezzel valami új szokás, új tradíció keletkezett. Azóta minden IMF-, Világbank-, WTO-összejövetelt automatikusan kísérnek ellentalálkozók fórumokkal, tüntetésekkel. És azt hiszem, hogy ez egy nagyon jelentős haladás az emberek lelkében: sok állampolgár megértette, hogyan is működik a globalizáció. Röviden a következőképpen. Gazdaságpolitikai konszenzusok alakulnak ki a multilaterális intézményekben, az egyetemi vagy az egyéb “think tanks”-ek (agytrösztök) munkálatai nyomán és alapján, amelyeket a nagy cégek finanszíroznak. Az Európai Unió szintjén is kialakulnak ilyen konszenzusok. Azután, főleg az egyetemek közgazdasági tanszékeinek csatornáin és a gazdasági újságírókon keresztül – akik bárminemű kritika nélkül továbbítják azt, amit ezekben az intézményekben mesélnek – átkerülnek a társadalomba. Végül beépülnek a köztudatba, és átalakítják a közgondolkodást. Van ugyanis valami összefüggő láncolat, ami masszívan népszerűsíti a liberális gondolkodást, különösen a médiában. Ha hallgatják a francia rádióadókat reggel 7 és 8 között, megtudhatják, hogyan áramlik minden nap a neoliberális propaganda. Ott ugyanis ultra-liberálisok a főszerkesztők. A lakosság 3%-át képviselik, de a francia reggeli rádiós műsor 100%-át teszik ki.

Most visszatérek Seattle-re és az azt követő tüntetésekre. 2000 decemberében a nizzai Európai Tanács alkalmából kulcseseményre került sor. Tudjuk, hogy az EU tagországai egymás után, ábc-sorrendben gyakorolják az Unió elnökségét. Jelenleg Spanyolország adja a soros elnököt. Annak idején, amikor Franciaországon volt a sor, egy fontos lépést tettünk. Először tekintettük át az EU politikáit. Ezeket egy egyforma logika kontinentális “ragozásaiként”, változataiként írtuk le – ultraliberális logika gyanánt. A liberális programoknak ugyanis különböző elnevezései vannak. Ha Latin-Amerikáról vagy Afrikáról van szó, akkor ezeket “strukturális átalakításoknak” hívják. Ha az EU-ról, akkor az “Európai Központi Bank függetlenségének” nevezik, vagy “stabilitási és fejlődési paktumnak” hívják. Költségvetési-stabilitási paktumnak, ami valójában költségvetési megszorítást jelent. Önök mint közép-kelet–európai ország számára pedig egy másik elnevezés van fenntartva: a “közösségi vívmányok [acquis communautaires] átvétele”. Mindezen programok, politikák azonban pontosan egyformák. Nekünk Franciaországban nem kell elszenvednünk az IMF-et. De a költségvetési stabilitási paktumot és az Európai Központi Bankot igen. És nemsokára Önök is el fogják szenvedni ezeket, sőt, még sokkal inkább, mint mi, a “közösségi vívmányok átvétele” miatt. Így már érthető, hogy az EU politikái miért kerültek a tüntetések célpontjainak első körébe. Ez azóta sem szűnt meg. Nizza után következtek a tüntetések Göteborgban, Svédországban, tavaly decemberben pedig Brüsszelben, majd Barcelonában stb. Tehát vannak helyes felismerések, és van valamiféle öntudatra ébredés. Az emberek haladnak a pénzügyi, gazdaságpolitikai mechanizmusok megértésében. És természetesen a G8 (a fejlett ipari országok vezetői) genovai találkozójának is ez volt a jelentősége.

Szeptember 11. előtt az antiglobalizációs mozgalmak felfelé ívelő fázisukban voltak. De addig is léteztek már kísérletek arra, hogy kriminalizálják e mozgalmakat. A liberálisoknak nincs már más, új érvük, hogy indokolják a liberális globalizációt. Ezért visszatámadva védekeznek. Ahelyett, hogy a globalizációkritikai fogalmakat támadnák, inkább azok terjesztői ellen fordulnak. Az elsősorban az Egyesült Államokban terjesztett magyarázat a következő: a globalizációellenes mozgalmak egyrészt erőszakosak, másrészt demokráciaellenesek. Láttuk ennek következményeit Genovában, a G8-találkozó során. Genovában megtörtént az erőszak, mint ahogy megtörtént Barcelonában is, éppen egy hónappal ezelőtt. Csakhogy ez olyan erőszak volt, amit a kormányok ösztönöztek, és előre meghatároztak. Erőszak akkor van, ha egy kormány úgy dönt, hogy legyen, s nincs, ha azt akarja, hogy ne legyen. Brüsszelben például, negyedévvel ezelőtt, a belga kormány úgy döntött, hogy nem lesz erőszak. És nem lett. Olaszországban, Genovában, a Berlusconi-kormány esetében viszont valódi összeesküvésről lehet beszélni. Perek vannak folyamatban, tanúvallomásokkal, nyomozói jelentésekkel, amelyek kimutatják az együttműködést a rendőrség és az úgynevezett “black block” egyik része között. Ezek olyan többé-kevésbé anarchista csoportok, amelyekbe beépült a rendőrség. Talán köztünk is voltak ügynökeik. Ott voltam Genovában. A hangulat Chilére emlékeztetett. Rettenetes feszültség volt, ahol mindenkit érhetett gumibotütés, rendőri ütlegelés. Akkor, szombat reggel, Genova egyik negyedében láttam, amint boltokat, benzinkutakat rombolnak bunkóval és fejszével felfegyverkezett emberek. Mindent szétzúztak. Ötven méterrel odébb meg ott voltak a carabinierik, s közömbösen nézegettek a túloldalra. Tehát tőlük nyugodtan rombolhattak mindent, a kamerák előtt – vagy éppen azért. Ugyanis az olasz tévékben, amelyeket Berlusconi irányít, csakis ezt lehetett látni. Túl ezen, arra is ösztönözték ezeket az embereket, hogy agressziót kövessenek el a békés tüntetők ellen. Azok ellen, akik sokan voltak, több mint kétszázezren. Kétszázezer békés demonstráló, s velük szemben ezer, legfeljebb kétezer erőszakos tüntető. A cél az volt, hogy ezt a kétszázezret összevegyítsék azzal a kétezerrel, akiket ők, a hatalom emberei manipuláltak. Ez a kísértés ma is létezik. Azt lehet mégis mondani, hogy erőfeszítéseik ellenére, ezt az összeesküvést sikerült kideríteni, leleplezni, s ezért mindennek csekély az esélye arra, hogy lejárassa az állampolgárok békés, antiglobalizációs megmozdulásait.

És bekövetkezett szeptember 11. Mi volt a hatása? Az első dolog, amit tudnunk kell, hogy az amerikai vezetők, akiket sok európai újságíró, politikus is követett, azonnal a kriminalizálás eszközeivel léptek fel. A következő egyenletet próbálták elterjeszteni: antiglobalizáció = amerikaellenesség = cinkosság a terroristákkal – miközben valamennyi globalizációellenes mozgalom egyértelműen elítélte az Egyesült Államokban történt terrorista merényleteket. Azzal kísérleteztek tehát, hogy a terroristák bűntársaival azonosítsanak minket. Pedig a két logikának nincs semmi köze egymáshoz. Amerika ellenesnek is neveztek bennünket. De vajon kik voltak ott Seattle-ben, Québecben vagy Washingtonban? Mi, európaiak is elmentünk, persze, de nem sokan. Akik tényleg sokan ott voltak, az amerikaiak. Folyamatosan együtt dolgozunk amerikai és kanadai hálózatokkal. Ezért mi vagyunk a legutolsók, akiket azzal lehetne vádolni, hogy Amerika ellenesek lennénk. Viszont tényleg határozottan ellenezzük az amerikai kormány bizonyos álláspontjait, politikáját. Ha én szemben állok a francia kormány valamilyen lépésével, attól még nem leszek “franciaellenes”. S Önök Magyarországon ellenkezhetnek a saját kormányukkal, anélkül, hogy ettől “magyarellenesekké” válnának.

Így érkezett el tehát szeptember 11. Néhány napig valóban egyfajta bizonytalanságot okozott az olyan mozgalmakban, mint a miénk. Az emberek önmaguktól kérdezték: mit fogunk most tenni, mit kell tennünk, mit is jelent ez az egész… Azután hamar észrevettük, hogy a “problémák” (a kifejezés nem az enyém, hanem Kofi Annané), amelyek megvoltak szeptember 10-e előtt, szeptember 12-e után is fennállnak. Pontosan ugyanúgy. Ugyanis szeptember 12-én, csakúgy, mint 10-én, s azóta is, harmincezer öt éven aluli gyermek halt, hal meg, világszerte, alultápláltságtól, az orvosi ellátás hiányától stb. Latin-Amerikában, ahol az elmúlt hónapokban volt alkalmam sokat utazgatni, ha szeptember 11-ére gondolnak, inkább egy másik szeptember 11. jut eszükbe. 1973. szeptember 11-e, amikor egy nemzetközi terrorhálózat, amelyet CIA-nak hívnak, megbuktatta a chilei nép által törvényesen megválasztott kormányt, és egy húszéves fasiszta diktatúrának nyitott utat. Latin-Amerikában ezt az emberek nem felejtették el. Minél többet szenvednek a szegénységtől, az igazságtalanságtól, annál kevésbé tartják fontosnak ezt a mostani szeptember 11-ét. Nem mondom azt, hogy ez nem volt jelentős esemény. De sok országban, Afrikában, Latin-Amerikában – nem is beszélve az arab világról – a nép alapvető reagálása az volt, hogy “sajnáljuk, persze, s ellenezzük, ami történt, de nekünk más problémáink vannak. Mi negyven éve szenvedünk az IMF és a Világbank terrorizmusától.”.

A hozzánk hasonló mozgalmak számára tehát szeptember 11. némi megtorpanást, ideiglenes lelassulást okozott. Végül, hosszabb távon azonban ellenkező hatást váltott ki: gyorsításhoz vezetett. Szemben azzal, amire sokan számítottak, a globalizációellenes mozgalmak mindenhol folytatták tevékenységüket, sőt, fokozták erőfeszítéseiket. Emlékszem, hogy részt vettem a németországi ATTAC elindításában, 2001 októberében, azaz egy hónappal szeptember 11. után. Huszonötezer rendkívül lelkes ember volt jelen Berlinben. Egyes német újságok úgy írták le a mozgalom elindítását, mint ami pofont adott Bushnak és az amerikai politikának.

Két dolog a bizonyíték arra, hogy előre haladnak ezek a mozgalmak. Az első, hogy továbbra is felkeltik az angolszász és egyéb pénzügyi sajtó érdeklődését. Továbbá azon multilaterális intézményekét is, amelyek a kritika össztüzében állnak. Decemberben részt vettem Párizsban egy összejövetelen, ahol több civil egyesülettől, az IMF-től, a Világbanktól, Davosból voltak jelen. Egyetlen célja volt a tárgyalásnak: a televíziós viták eljárásának a kidolgozása. Ők és mi közöttünk. Csupán az eljárásról volt szó, nem beszéltünk a lényegről, a politikákról, az IMF-ről. Mit állapíthattunk meg ott? Először is, hogy ezek az intézmények tökéletesen ismernek minket. Sőt, egyenesen el voltam ájulva attól, milyen pontosan ismeri az ATTAC-ot a Világbank egyik alelnöke. Igen, ilyen alaposan felkészült embereket küldtek. S mi volt a fő törekvésük? Az, hogy be akarnak vonni minket. “Kooptálni”, ahogyan angolul mondják. Velünk akartak mutatkozni a fényképeken. Közös álláspontokat kerestek. A “Davosi Fórum” egyik vezetője – Costa Rica egykori köztársasági elnöke, José Maria Figueres – azt mondta nekem: “Nézze, Cassen úr, önök már nyertek.”. “Tényleg? És mit nyertünk?” “Önök már nyertek – felelte –, hiszen most hajlandóak vagyunk tárgyalni az adósság átütemezéséről és más témáikról: a szegénységről, az éhezésről, az egyenlőtlenségekről stb. Ez az önök sikere, aminek örülhetnek. S mivel tettünk egy lépést önök felé, most legyenek szívesek, tegyenek önök is egy lépést felénk. Miért ne fogalmaznánk meg például közös javaslatokat?” Azt válaszoltam: “Ön tökéletes tévedésben van, nem erről van szó. Mi hajlandóak vagyunk nyilvánosan tárgyalni önökkel. Mindkettőnk érdeke, hogy tárgyaljunk, az érdekek azonban nem azonosak. Az önök számára a lényeg, hogy úgy tesznek, mintha tárgyalnának. Nekünk meg az a célunk, hogy leleplezzük önöket, s vádat emeljünk önök ellen.” Az érdekek tehát egyszerre közösek és ellentétesek. A multilaterális intézmények által folytatott politika rendkívül elvont, általános természetű. Folytonosan meghívásokat kapunk intézményeiktől, Davos-tól, az Európai Bizottságtól, azért, hogy – úgymond – “párbeszédet folytassunk”. Elmesélnék erről egy rövid, tanulságos történetet:

Tavaly Párizsban sor került egy Világbank- és IMF-ellenes tüntetésre, ott, ahol a székhelyük van, a 16. kerületben. A földszinten ötszáz ember nyüzsgött, zászlókkal, transzparensekkel. Nagyon jó volt a hangulat. A vége felé, ahogy a demonstráló emberek elmenni készültek, két ember kijött az épületből, és a tüntetők felé sétált: “Világbanki vezetők vagyunk, s a küldötteikkel szeretnénk tárgyalni”. “Miféle küldöttekkel?” – hangzott a válasz. “Hát az önökéivel. Állítsanak fel küldöttséget. Kívánják, hogy fogadjuk önöket?”. A demonstrálóknak eredetileg eszük ágában sem volt küldöttséget alakítani. Mivel azonban udvariasan kérték őket, alakítottak egyet. Ezután felmentek az irodahelyiségekbe, beszélgettek, ami persze, teljesen fölöslegesnek bizonyult. Meg vagyok győződve azonban arról, hogy ez a világbanki vezetők részére mégiscsak fontos volt. Az ő nézőpontjukból az történt, hogy “fogadtunk egy, a civil társadalom által küldött csoportot, tárgyaltunk stb.” Ugyanis erre vágynak, ez az, ami szerintük legitimálja őket. Ma már ugyanis egyre nyilvánvalóbb az ezeket az intézményeket körülvevő súlyos legitimációs deficit.

A liberális globalizáció leleplezésének egyik hatása éppen az, hogy masszívan nőttek az IMF, a Világbank, az OECD stb. kommunikációra szánt keretei. És azt hiszem, vezetőik olyan utasításokat kaphatnak, hogy tárgyaljanak. Bizonyára diadalmas havi jelentéseket készítenek: “45 NGO-t fogadtunk júniusban stb…”

Érdemben azonban szó sincs tárgyalásról. Egy tárgyalás ugyanis feltételezi, hogy menet közben mindenki kész változtatni álláspontján. Ez esetben viszont egyáltalán nem ez történik. Náluk a tárgyalás “public relation”-t jelent. Nagyjából így lehetne összefoglalni: “Igaza van, Cassen úr. Az ATTAC-nak igaza van. Egyetértünk a céljaikkal. Ezeket a célokat azonban más eszközökkel lehet elérni.” És újból felsorolják azokat az eszközöket, amelyeket már kívülről tudunk. Vagyis nem párbeszédről van szó. Egy sikeres dialógus feltétele, hogy másképpen alakuljanak az erőviszonyok. Mi nem a párbeszéd kedvéért akarunk beszélgetni. A multilaterális intézmények részéről tehát állandó a törekvés, a mindenáron való erőlködés, hogy – politikájuk legitimálása végett – “kooptáljanak”, bevonjanak minket.

És mindezek után eljött Porto Alegre. 2001-ben került sor az első Szociális Világfórumra. Brazil társainkkal együtt eredetileg egyfajta “Davos-ellenes” fellépésnek terveztük. Az első Porto Alegre-i fórumnak nagy sikere volt. Sőt, hatalmas, talán túlzott, mediatikus sikere is. Szeptember 11. után azonban a második Porto Alegre-i összejövetel sikere megkérdőjelezhetővé vált. 2002. január 31-én mégis megszületett az újabb átütő siker. Négyszer több küldöttség volt jelen, mint az előző évben. Javult a földrajzi képviselet is. Sokkal többen jöttek Afrikából, Ázsiából és Kelet-Közép-Európából, mint először. Hozzáteszem: nem voltak elegen, de többen voltak, mint tavaly. És ami a legfontosabb: nagyon sok küldöttség érkezett az Egyesült Államokból és Kanadából. Ezért valóban politikai sikernek számított. Elmondhattuk: ez még egy pofon Bushnak. Mindez pedig azt jelenti, hogy az erőszakos mozgalmakról, felforgatásról stb. szóló beállítás, amelyet szándékosan terjesztettek, többé már nem számíthat hitelesnek.

Porto Alegre fontosságáról egy másik összefüggésben külön is kell szólnom. Ugyanis jelentős előrelépést jelentett a többi rendezvényhez képest. A tüntetéseken csak azt mondjuk, hogy “nem”. Nem – erre vagy arra a globalizációs vagy egyéb politikára. Ebből keletkezik a globali­zációra nemet mondó, különféle mozgalmak “halmozódása”. Ugyanakkor a résztvevők ettől még megosztottak. Például a két nagy amerikai szakszervezet, az AFL-CIO (Amerikai Munkásszövetség, Iparági Szervezetek Kongresszusa) és az amerikai zöldek között nagyon kevés kapcsolódási pont van, sőt, lényegében egy sincs, s nagy ellenszenv létezik közöttük. Csakhogy észrevették: ugyanazzal az ellenféllel kerültek szembe. És ettől tanúi lehettünk annak, hogy ez a nagyon vegyes mozgalom valami mássá, többé érett. Például, ha egyikük valamit el akar érni, mondjuk konkrét célokat az adósságválság területén, akkor másokkal kell szövetséget kötnie. Figyelembe kell venni mások problémáját, éspedig nemzetközi szintéren. Porto Alegre így lett az alternatívák előkészítésének helyszíne. Nemcsak nemet kell tudni mondani, hanem igent is. Konkrét követelményeket kell támasztani.

Állíthatjuk tehát, hogy megbuktak a mozgalmainkat kriminalizáló kísérletek. De könnyebbek lesznek-e a dolgok ezek után? Szeptember 11. változtatott-e valamit? Igen. Mélyen megváltoztatta a dolgok állását. Mostantól a pénzügyi és gazdasági globalizációnak látható – azaz többé már nem csak láthatatlan – eszköz: fegyver is van a kezében, s a kéz, amely a fegyvert tartja, természetesen az Egyesült Államoké. Szeptember 11-ig azt lehetett mondani, hogy van NATO (amelynek Magyarország néhány éve a tagja), de mégsem a NATO a fő probléma, hanem az amerikai politika. Ennek egyoldalúságát – az “egyoldalúság” szemérmes kifejezés a “hegemónia” vagy az “imperialista” jelző helyett – leplezte le külügyminiszterünk, Hubert Védrine. Ez a politika abból áll, hogy az Egyesült Államok lényegében azt tesz, amit akar, anélkül, hogy bárkinek kikérné a véleményét. Az ENSZ, a NATO alkalmanként hasznos lehet, ha és amennyiben ez az USA számára szükséges. Néha viszont még akadályt is jelenthet a NATO, amely bár teljesen az Egyesült Államok kezében van, mégis úgy kell tennie, mintha a tagokkal konzultálna, mert ebben a szervezetben elvileg konszenzussal döntenek. Márpedig az Egyesült Államok senkivel nem akar konzultálni. Egyedül dönt, s ha kell, mindenkit elküld a fenébe. Az amerikaiak nem ratifikálták sem a kyotói egyezményt, sem a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást. Hosszan sorolhatnám a multilaterális intézményeket, amelyekben az USA nem vesz részt, vagy amelyekből kilépett.

A jelenlegi terrorizmus elleni harc hátterében olyan törekvés húzódik meg, amely katonai eszközt kíván nyújtani a liberális globalizációnak. S ez eddig sikerrel is járt. 2001 novemberében például a Katarba összehívott WTO-találkozót az amerikai kormány úgy tekintette, mint a terrorizmus elleni harc egyik elemét. Az amerikai külügyminiszter, Colin Powell azt mondta, hogy az amerikai külpolitika első számú prioritása a szabad kereskedelem – a terrorizmus elleni harc után. S valahogy a WTO-t és a szabad kereskedelem kérdését bevonták a terrorizmus elleni harcba, mintegy annak elemeiként. Hogyan reagáltak erre más kormányok? A sajtóban a francia kormány, a német miniszter vagy a brit európai biztos – Chris Patten – részéről csupán rendkívül óvatos reagálás volt olvasható. Ez azonban nem mehet így sokáig. Van egy Európánk, ahol létezik egy “ABB-tengely” – Aznar, Blair, Berlusconi –, amely egész egyszerűen az Egyesült Államok parancsainak nyomása alatt áll. A brit kormányok hagyományosan az Egyesült Államok “pudlikutyái”, a különleges kapcsolat, a “special relationship” nevében. Amin egyébként jót nevetnek az amerikaiak. Ha elolvassák Carter volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, Brzezinskinek a könyveit, látni fogják, hogyan teszi helyére ezt az állítólagos “speciális kapcsolatot”. Szerinte az Egyesült Államokban senki nem veszi komolyan – csak az angolok hisznek benne. Az Egyesült Államok kormányai mindig is inasuknak tekintették a brit kormányokat. Jelenleg Blairnek sincs semmiféle hatalma Bush mellett.

Az effajta militarizálás, amely egyre kiterjedtebben zajlik – a Kolumbia-tervvel⁵ például Latin-Amerikáig terjeszkedik –, újabb problémákat állít elő. A globalizáció elleni harc egyre nehezebbé válik, főként a harmadik világban. Ám, miként említettem, a problémák makacs dolgok, s mindaddig, amíg meg nem oldják őket – megmaradnak. Ez politikai harcainkban rendkívüli óvatosságra kényszerít bennünket. Különösen arra kell figyelnünk, hogy megmaradjunk azon az erőszakmentes irányon, amelyen elindultunk.

Köszönöm figyelmüket.

 

(Fordította: Philippe Breuil, szerkesztette: Szigeti Péter és Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Szójátékra alkalmas rövidítés: ami = barát.

² L. erről bővebben: “ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére”, Eszmélet, 45., 2000. tavasz, 189–190.

³ Mint ismeretes, a 2002. áprilisi franciaországi elnökválasztás, amelynek második fordulójába Jacques Chirac, illetve – a baloldali szavazók tömeges tartózkodása és megosztottsága folytán – a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen jutott be, a mérsékelt jobboldal és a baloldal összefogása nyomán, az előbbi elsöprő sikerét hozta. Az ezt követő nemzetgyűlési választásokon pedig a Chirac támogatására szerveződött választási szövetség szerzett “kényelmes” parlamenti többséget.

⁴ Gazdasági horror, Kossuth, Bp., 1998.

⁵ Plan de Colombia: Andrés Pastrana kolumbiai elnök által 1999 szeptemberében előterjesztett, majd az USA által felkarolt terv, amely hivatalosan a kolumbiai gerillák által ellenőrzött körzetekben folytatott kokaintermelés és -kereskedelem felszámolását, ténylegesen viszont az amerikai hegemónia s vele a neoliberális gazdaságpolitika katonai eszközökkel való helyreállítását/védelmét célozza a Kolumbia, Venezuela és Ecuador alkotta ún. “radikális háromszög” országaiban, tágabban a karibi, közép-amerikai térségben, illetve végső soron Latin-Amerika egészében.