A venezuelai elnök ellen 2002. április 11-én puccsot hajtott végre a hadsereg és az úgynevezett "civil társadalom", ám Hugo Chavez két nap múlva a nép segítségével visszatért a hatalomba. A puccs előzményeit és körülményeit világítja meg a Le Monde diplomatique-ban megjelent írás

I. Hugo Chávezt a nép mentette meg

 

A tévékamerák a műsorvezetőre irányulnak, a háttérben azonban felsejlik Caracas látképe az El Avila hegy lábánál, amelynek lejtőjén a hevenyészett stúdió felépült. A showman megnevetteti közönségét, amikor felidézi, hogyan sikerült egyik előző műsorában dalra fakasztania – “tényleg hamisan, nagyon rosszul énekel!” – Fidel Castrót… Költői szavakkal szól Guatemaláról, majd a libertadort, Simon Bolivárt idézi, énekelget, vendégeit kérdezi – köztük egy csomó minisztert –, s elbeszélget egy egyszerű tévénéző hölggyel, akitől azután így köszön el: “Csókollak, életem…”…Könnyedségét látva, bármely médiasztár sárgulhat az irigységtől. Pedig nem szakmabeli: a Venezuelai Köztársaság elnöke, neve: Hugo Chávez.

Idén március 17-én saját műsora, az “Aló, Presidente!” 100. adásában túltett önmagán: műholdon keresztül beszélgetett a guatemalai, a dominikai és a kubai elnökkel – “Rendben Fidel, ha nem találkoznánk a következő napokban, hívjuk egymást… Hasta la victoria, siempre!” – szúr oda a sajtónak, majd ezzel a fenyegető mondattal fejezi be: “Figyelmeztetem mindazokat, akik meg akarnak ingatni: tudom, hányan vannak, s azt is, ki mennyit nyom ebéd után!” “Nem jönnek vissza többé! Éljen a commandante!” – tör fel az ováció a teljesen lebilincselt közönség soraiból.

A “commandante” kétségkívül túlzásokba esik: 6 óra 35 percnyi adás, szünet nélkül. Ám ő szükségesnek tartja ezeket a nagymiséket, így maradhat ugyanis közvetlen kapcsolatban választóival, a társadalom kitaszítottjaival, a szegényekkel és a baloldaliakkal.

La Castellanában, Altamirában, Palos Grandesben, Las Mercedesben – a caracas-i Rózsadombon – az escualidok¹ tajtékzanak a dühtől: “Ez a pasas egy demagóg, populista, kötözni való bolond!” A legtöbb, amit hajlandók a javára írni, hogy semmivel sem rosszabb, mint az elődei. “De nyomorba taszítja az országot!” – mondják, azután elintézik egy sommás ítélettel: “Tulajdonképpen nem elnöknek való. Egy katona csak két dologhoz ért: engedelmeskedni, vagy parancsolni!” Az oligarchák, a pénzarisztokrácia és a középpolgárok kasztja gyűlöli ezt a “felkapaszkodottat”. Barna bőrével, vaskos stílusával inkább taxisofőrre, szállodaportásra, nincstelen parasztra vagy buhoneróra² emlékeztet. Csakhogy pontosan azért ülhet a Mirafloresban, az elnöki palotában, mert a legalsóbb osztályok tagjaira hasonlít.

Chávez – mint ejtőernyős alezredes – 1992-ben fegyveres puccsal kísérelt meg véget vetni a (szociáldemokrata) Demokratikus Akció (AD) és a (keresztény-demokrata) Copei harmincéves egyeduralmának. Addigra ezek a pártok e kőolajtermelő ország népességének 80%-át a szegénységi minimum alá juttatták. Chávezt bebörtönözték, majd kiszabadult, s a lázadó 1998 decemberében demokratikus úton hatalomra került. 2000. július 30-ai újraválasztását megelőzően kiterjedt alkotmányreformot hajtott végre, amelyet 1999 decemberében népszavazás erősített meg.³ Egyszóval Chávez győzött, s Venezuela sorsa, vér nélkül, új kezekbe került.

A kormányzat azóta egy rendhagyó, “sem szocialista, sem kommunista, a kapitalizmus keretein belül mozgó, ám radikális, s a gazdasági szerkezet mély átalakulását eredményező” forradalmat folytat – magyarázza Rafael Vargas kancelláriaminiszter. Illetve, borsot törve Washington orra alá, Caracas egy olyan olajpolitika előmozdításán fáradozik, amely az Olajexportáló Országok Szövetsége (OPEC) újraélesztésén keresztül lehetővé tenné a nyersolaj 22 dollár/hordó áron való rögzítését. Az USA egyeduralmi törekvéseivel szemben, a neoliberális globali­záció ellen, egy többpólusú világ mellett lép fel.

 

Akadályfutás

 

Persze, más dolog kihirdetni egy új ország születését, és megint más hozzálátni az átalakításokhoz. “Se munka, se fejlődés” – panaszkodik Valenciában egy nincstelen, megjegyezvén, hogy a munkanélküliség semmit se csökkent. A Marizabel Chávezről, az elnök feleségéről elnevezett nyomornegyedben egy nagydarab fickó is kifakad: “az egyetlen dolog, amihez értek, a szajrézás. Na de itt aztán senki sincs, akit meglophatnék…”

Barrio Alizia Pietri de Calderában vagyunk (az előző elnök feleségéről elnevezett városban): a szerencsések 84 000 bolivart (84 €) keresnek kéthetente; vagyonőrként dolgoznak, ez az egyetlen virágzó gazdasági tevékenység. Mint bárhol máshol, a minimál bér itt is 158 € körül mozog, pedig 240 lenne szükséges egy öt fős család eltartásához.⁴ S úgy tűnik, a kormányzatnak még a legnagyvonalúbb kezdeményezései is félresiklanak. “A Bolivar-iskola működik”, tanúsítja egy családanya, “még napi háromszori ingyenes étkezést is biztosítanak a gyerekeknek, ahogy megígérték, igaz, ez nemrég megszűnt, mert nem tudták kifizetni a beszállítókat.”

“Chávez király” gyakran bizony “meztelen”. Pártja, a Mozgalom az V. Köztársaságért (MVR), amelyet a választások megnyerésére hirtelen-hamarjában hoztak össze, nem bír erős struktúrával. A győzelem reményében friss “chávezisták” – forradalmárok, potyaleső vagy haszonra számító, más, régi politikai erők tagjai, mindenféle nyerészkedők – is csatlakoztak hozzá. S ugyanez érvényes a szövetséges pártokra is, mint a Mozgalom a Szocializmusért (MAS), a Causa R, a Moviemnto 1º de Mayo, a Bandeja Roja maoistái vagy a Párt Mindenkért (PPT) vezetője, Pablo Medina.⁵ Támogatásukért előbb vagy utóbb, ők is benyújtják majd a számlát az elnöknek. Emiatt van a rengeteg visszavont rendelet, szakadás, lemondás, visszahívás, azután átpártolás az ellenfélhez, ami azt az érzetet kelti, hogy a hatalom folyamatosan improvizál.

Hasonló akadályfutás zajlik a negyvenévnyi korrupciótól szétzüllesztett államapparátusban és adminisztrációban is. A miniszterek és a tizennégy “chávezista” kormányzó a reformok végbeviteléhez hivataljaikban csak pár magas rangú tisztségviselőre számíthatnak. “Mi nem rendeztünk boszorkányüldözést, a változásokat a régi emberekkel, javarészt AD- meg Copei tagokkal biztosítjuk”. Ám a seregnyi középkáder és köztisztségviselő akadályozza a reformokat, szabotálja a terveket, megbénítja az áruszállítást a tartományokban. “Ezt a struktúrát átalakítani lassú dolog, nem küldhetünk el mindenkit” – tárja szét a karját Diogenes Palau, a tartományi kormányzat titkára, a Puerto Ayacucho-i (Amazonas) rekkenő hőségben. Ő is szembesült ugyanezekkel a problémákkal. “Csak lépésről lépésre haladhatunk” – mondja.

Chávez elnök tehát két pillérre támaszkodhat, ha meg akarja kerülni az ellenséges csoportokat: az állam gerincére, a hadseregre, ahonnan jött, és a szervezetlen tömegekre, amelyek hatalomra juttatták. 2001 áprilisában, amikor támogatást remélvén, “egymillió Bolivar-kör” megalakítására szólított fel, több tízmillió venezuelai felelt lelkesülten. Utcáikon, kerületeikben, barriadáikban⁶ hét-tizenöt fős csoportokban vitatják meg, milyen legyen a jövő, az életük, hogy mik a legalapvetőbb szükségletek – s véleményük azonnal eljutott az illetékesekhez. […]

Programok meghirdetésével s megfelelő intézményeken keresztül – Népbank, Nők Bankja, Kisvállalkozás-fejlesztési Alap, Kormányközi Decentralizációs Alap stb. – az állam jelentős összegekkel kezdte támogatni ezeket a nélkülözhetetlen szerveződéseket. Mire az ellenzék köreiben elszabadultak az indulatok: egy totalitárius rendszer “rohamosztagainak”, “tálib” fészkeknek nevezték őket, akiket az állam, a nem szűnő bolák (pletykák) szerint, állig felfegyverzett… A megvádoltak a vállukat vonogatták: “Nézzék, itt csak békés emberek vannak, akik a társadalom javáért munkálkodnak”. Arra a híresztelésre meg, hogy néhány radikális aktivista nem mutatkozott eléggé béketűrőnek, így reagáltak: “Beszéljünk világosan. E nők és férfiak eltökélték, hogy megvédik azt a folyamatot, amelynek hívei. Békés eszközökkel. Vagy másként is, ha szükséges.”

 

Gazdasági destabilizálódás

 

A saját kis számításaikhoz, kicsinyes érdekeikhez ragaszkodó escualidok alig kaptak levegőt, amikor 2001. november 13-án Chávez elnök radikálisabb vonalra terelte a reformokat, s aláírta a termőföldre, a halászatra, valamint a szénhidrogénkincsre vonatkozó törvényt.

December 10-én “a szabad kereskedelmet ért támadások” elleni tiltakozásul, a Pedro Carmona vezetése alatt álló munkaadói szövetség, a Fedecámaras általános sztrájkra szólít fel, amit támogat… a média, valamint a Venezuelai Dolgozók Konföderációja, a CTV is. Ez utóbbi egy korrupt társaság, a Demokratikus Akció szócsöve; vezetői évekig egyezkedtek a tulajdonosokkal a kollektív szerződésekről, majd némi csúszópénzért eladták a lelküket meg szövetségeseiket is. A kormányzat visszavonja Carlos Ortega főtitkár képviseleti jogát, aki tavaly október 25-én, a szakszervezeti vezetés megújítására kiírt választások győztesének kiáltotta ki magát, egy erőszakos cselekmények és szabálytalanságok tarkította szavazás eredményeképpen.

2002. március 5-én ez a “munkásvezető” találkozik Pedro Carmonával, s az Egyház bábáskodása mellett, aláírnak egy ún. nemzeti kormányzási paktumot, amelynek célja az elnök “demokratikus és alkotmányos leváltása”.

Program és tervek nélkül, a magát “civil társadalomként” definiáló – s ezzel az elnököt továbbra is támogató többséget cinikusan leradírozó – négy főszereplő, a Fedecámaras, a CTV, az Egyház és a középosztály, a politikai pártként működő médiával karöltve, mesterségesen próbál kormányválságot előidézni. A “saját” Petroleós de Venezuela SA-forradalma körül csoportosuló lakosságot pedig, látván ezt a totalitárius intoleranciát, szétveti a düh… “Ezek semmibe vesznek bennünket, s azt hirdetik, hogy egyedül ők képviselik a civil társadalmat. Óriási… De mi meg a nép vagyunk! És ha bármilyen okból ez a destabilizációs hadjárat megrengeti az alkotmányosságot, mi az életünk, a vérünk árán is megvédjük!”

A cseppenként gyűlő, gyújtogató nyilatkozatok és a tüntetések (amelyeket a kormányszimpatizánsok még nagyobb ellentüntetései követnek), a négy lázadó tábornok színrelépése⁷, akik nyilvánosan szembefordultak az államfővel – mindezek nem rendítik meg a kormányzati hatalmat. A gazdasági destabilizáció kártyájának kijátszása nyomán azonban a feszültség ugrásszerűen megnő. A kőolaj adja az ország exportjának 70, az állami bevételeknek pedig 50%-át. A kőolajárak a szeptember 11-ei merényletet követően meredeken zuhantak. Ám Chávez elnök Európában, Algériában, Líbiában, Szaúd-Arábiában, Iránban, Oroszországban és Irakban tett látogatásai, valamint Alí Rodri­gueznek, az OPEC venezuelai főtitkárának erőfeszítései – a termelés összehangolt lecsökkentésén keresztül – végül lehetővé tették az árfolyam stabilizálását.⁸

A Petroleós de Venezuela SA-t (PDVSA), ezt az anonim céget, amelynek az állam az egyetlen részvényese, egy 40 fős, magas rangú tisztségviselői csoport irányítja. A “kőolaj-tábornokok” szava törvény: “saját” politikát követnek, előtérbe helyezik a külföldi érdekeket, növelik a kitermelést, s ezzel megszegik az OPEC elfogadott normáit, veszteséggel adnak el, gyengítik a vállalatot, s tudatosan készítik elő privatizációját. A PDVSA-nak a közösségi tervekbe való beilleszthetősége érdekében, az állam ismét ellenőrzése alá akarja vonni ezt a stratégiai ágazatot, amelynek adójövedelmei kicsúsztak a kezei közül: a teljes bevétel 75% -ához képest (25% maradt a PDVSA-nál), amit húsz évvel ezelőtt kapott, jelenleg 30%-nál tart, s 70% a vállalaté. Az államfő tehát Gaston Parra személyében új elnököt s vele új igazgatói csapatot nevez ki. A techno­kraták a legjobbaknak kilátásba helyezett karrier ígéretére, a szervezési hatékonyságra, a termelékenységre és a jövedelmezőségre hivatkozva, s elutasítva a kormány által erőltetett “átpolitizálást”, egyfajta “meritokrácia” mellett érvelnek, amit azért eszeltek ki, hogy elutasíthassák a kinevezéseket, s hogy lázadást szítsanak.

Az állami cégek vezetőit a világ minden országában a részvénytulajdonos állam nevezi ki, és határozza meg az irányelveket – ahogy azt amúgy az előző venezuelai kormányok is tették. Egyébként az ellenzékiek, bizalmi állásokban lévő káderek, hivataluknál fogva nem kezdeményezhetnek sztrájkot. Helyettük az írott, rádiós és televíziós médiumoktól fűtött “civil társadalom” lép fel, az ország gazdasági központjának megbénítását szorgalmazva. Ami, ha csak részlegesen is – mivel a dolgozók jelentős része megtagadta a munkabeszüntetést –, de tényleg bekövetkezik.

Mindennek hátterében pedig ott a folyamatos ingajárat Caracas és Washington között, ahonnan Georges W. Bush elnök csapata egyre elszántabban hecceli a “bolivari” elnököt. Chávez lanyha lelkesedése a terrorista ellenes akciók iránt – különös tekintettel a kolumbiai gerillákra –, Oroszországgal és Kínával kötött katonai egyezményei, globalizáció-ellenes szemlélete s reformjai napról napra kényszeredettebb vicsorgásra késztetik az amerikaiakat. 2002. február 6-án Colin Powel külügyminiszter a szenátus előtt kétségének ad hangot a tekintetben, hogy “Chávez valóban hisz-e a demokráciában”, és kritikával illeti az elnöknek “az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyban lévő, s a terrorizmust feltételezhetően támogató államfőknél, Szaddam Husszeinnél vagy Moammar Kadhafinál” tett látogatásait.⁹

A harmadik legjelentősebb kőolajszállítóját feldúló zavarok aggodalommal töltik el az Egyesült Államokat, amely tart a kőolajexport leállításától egy esetleges kormányválság kapcsán. Nem próbál tehát nyíltan olajat önteni a tűzre. Ám március 25-én Alfredo Pena, Caracas polgármestere, az eltökélt ellenzéki, titokban találkozik az amerikai vezetőkkel, valamint a nagyon is vitatott személyiségű Otto Reich-csel, az amerikaközi ügyekért felelős helyettes államtitkárral.¹⁰ Ez utóbbi irodájában, pár nappal korábban, összefuthatott volna Pedro Carmonával, a Fedecámaras elnökével vagy Manuel Covával, a CTV főtitkárhelyettesével is, aki a Nemzetközi Republikánus Intézetnek a dolgozók érdekvédelme oly híres reprezentánsainál is látogatást tett!

 

“Ez összeesküvés!”

 

Egyetlen jelentős momentum miatt nem vetül csak Chile árnyéka Venezuelára: s ez a hadsereg. Chávez, állítása szerint, ismeri, akár a tenyerét, s a Simón Bolivar-i időkből való régi fegyvertársain keresztül kézben is tartja. Bár suttogások, megjegyzések hagynak efelől némi kétséget. A Southcom, az Egyesült Államok hadserege déli parancsnokságának tábornoka például a következőket nyilatkozta: “Venezuelából tanul a legtöbb tiszt katonai akadémiáinkon, pontosan ezért vagyunk nyugodtak e felől az ország felől.” Az elnökkel szemben nemrégiben fellázadt négy tiszt nevének említésére Francisco Ameliach, a Parlament védelmi bizottságának elnöke, március 14-én így válaszolt: “Ha egy tiszt a nyilvánosság elé lép, ez azt jelenti, hogy a hadsereg nem támogatja. Mi magunk is konspiráltunk – Ameliach részt vett a Chávez alezredes vezette golpe-ban s ezért jól tudjuk, ha egy ezredes ilyesmire szánja el magát, nem fogja széjjelkürtölni a főtéren.”

A lakosság köreiben csak mérsékelt sikert aratott a Fédécameras és a CTV által április 9-én és 10-én, a PDVSA “megmentésére” meghirdetett sztrájk (amelynek 7 munkatársát elbocsátották, 12 másikat pedig nyugdíjaztak). Az ellenzék az előremenekülést választja, s megduplázza a tétet (vagy eleve ezt tervezték, s megállásról szó sincs). Arra hivatkozva, hogy a kormányzat esetleg szükségállapotot hirdet – ami láthatólag nem állt szándékában – április 11-től általános és folyamatos munkabeszüntetésre szólítja fel a dolgozókat. Nyugtalanító momentum, hogy Nestor González személyében (2001 decemberében elbocsátották), aki a televízióban árulással vádolja Chávez elnököt, s a legfelsőbb parancsnokság beavatkozását kéri, a lázadó tábornokok újra felbukkannak a színen.

Április 11-e háromszázezer békésen menetelő tüntetőre virrad; a PDVSA székhelye felé tartanak, a főváros keleti részébe. Ez lesz majd a bűntény színhelye, ahol az egyre fokozódó izgalom sietteti a végzetes kimenetelt. Mi hitelesíthetné jobban a diktatúrával szembeszálló “civil társadalom” képét, mint néhány “mártír”… Délután egy órakor, a város nyugati részében, az elnöki palotában, Rafael Vargas kancelláriaminiszter sápadtan ront be kollégái irodájába. “Az ország többi része nyugodt, de Carlos Ortega egyenes adásban épp most szólított föl a Miraflores lerohanására. Ez összeesküvés!” 13 óra 40 perc: a tisztségviselők, tudtukon kívül, megjósolják az elkövetkezendő eseményeket: “Az autóúton közelítenek… Hagyni kell, hadd tüntessenek, de nem érhetnek el idáig. Különben a Bolivar-körök akcióba lendülnek, s az katasztrófához vezetne.”

Az egyenruhások tudnak taktikázni. A Nemzeti Gárda főparancsnoksága semmilyen parancsot nem ad annak érdekében, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent. Az ellenzék kevesebb, mint 100 méterre közelíti meg a Miraflorest, s azt a pár tízezer, bottal, kövekkel felfegyverzett “chavezistát”, akik odasiettek, hogy testükkel védelmezzék az elnököt. Tizenöt gárdista, eggyel se több, áll a tömeggel szemben. Szürrealista jelenet következik: vezetőjük odafordul a fotósokhoz, s idegesen megkérdezi: “Kölcsönadná valaki a mobilját? Erősítést kérnék.” Könnygáz bevetésével azért sikerül stabilizálniuk a helyzetet.

E tragikus nap 15 halottját és 350 sebesültjét (ebből 157 lőfegyver okozta sérülés) a Bolivar-körök számlájára írják. Tagjaik, ezek szerint, hideg vérrel tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Ez azonban hazugság. Az első négy áldozatot a tízegynéhány emeletes házak tetején posztoló, titokzatos mesterlövészek, épp az ő soraikból szedik. Ettől aztán hamar felmegy a pumpa, s halálos pontosággal zúdulnak az ellenzékre. Teljes káosz, mindenki mindenki ellen. Az El Silencio metróállomás mellett egy szakasz gárdista felelget a “civil társadalom” kőzáporára: könnygázbombák rajával, aztán komolyabb fegyverekkel, géppuskasorozattal. Az ellenzéki polgármester, Alfredo Pena fővárosi rendőrségének kis csapatai válogatás nélkül lőnek nagyjából mindenre, ami mozog (vannak persze kollégáik, akik megfontoltabban viselkednek).

Az elnöki testőrség “állítólag letartóztatott három mesterlövészt, ketten a chacao-i kerületi rendőrségnél szolgálnak, a harmadik pedig a fővárosi rendőrkapitányságon.”¹¹ Még az összecsapások hevében, egy kábult fiatalember így tanúskodik: “Kettőt észrevettünk, egyenruhában voltak”. Másnap, a Venevisión csatornán, a lázadó Vicente Ramirez Perez altengernagy bizalmasan közli: “az elnök minden, egységparancsnokokhoz intézett telefonhívását ellenőriztük. Reggel 10-kor volt a találkozónk, akkor pontosítottuk az operációt”. Vajon miféle operációt? Tíz órakor, hivatalosan, az ellenzéki hullám még meg sem indult a Miraflores ellen.

Elérték, amit akartak. Efrain Vasquez Velasco tábornok 18 órakor bejelenti, hogy az áldozatok nagy száma miatt megrendült hadsereg nem engedelmeskedik többé Chávez elnöknek. Pár órával korábban a Nemzeti Gárda teljes parancsnoksága már hasonló bejelentést tett. Hajnali 3 óra 15 perckor Lucas Rincón még beolvas egy utolsó közleményt: “A történtek kapcsán a köztársasági elnököt lemondásra szólították fel. Elfogadta.” Az elkövetkező 36 órában a közleményt húsz percenként ismétli a televízió.

A fő-főigazgató, Carmona, akit április 12-én kineveznek elnöknek, feloszlatja a Nemzetgyűlést, a bizottságokat, visszahívja a területi kormányzókat és a megválasztott polgármestereket. Imígyen teljhatalommal felruházott úrként hallgathatja, amint Ari Fleisher, a Fehér Ház szóvivője gratulál a venezuelai hadseregnek és a rendőrségnek, akik “megtagadták, hogy a békés tüntetőkre lőjenek”. Továbbá a szóvivő egyéb kérdésfeltevéseket mellőzve kijelenti: “Chávez hívei tüzet nyitottak az ellenzékre; ez pillanatok alatt olyan szituációt eredményezett, amelyben az elnök kénytelen volt lemondani.” Míg az Amerikai Államok Szervezete elítélni készül a puccsot, a Caracasba delegált amerikai és spanyol nagykövet személyesen is az új elnök üdvözlésére siet.

S eközben, ebben az országban, ahol az elmúlt három évben nem történt sem politikai gyilkosság, sem egyetlen eltűnés, politikai okokból senkit nem csuktak be, a minisztereket, a képviselőket és az aktivistákat kemény retorzió sújtja: az irodákban és a lakásokon tízesével folynak a házkutatások, és 120 “chavezista” kerül börtönbe. A Venevisión hullámain, Ibeyssa Pacheco interjújában, Julio Rodriguez Salas tábornok szélesen mosolyogva, így foglalja össze az eseményeket: “Lett egy príma fegyverünk…, a média! S most meg is ragadom az alkalmat, hogy gratuláljak Önöknek!” A “civil társadalom”, a demokácia nevében – diktatúrát hozott létre. A népen volt a sor, hogy visszaállítsa a demokráciát.

A folytatás már ismert. A vérfürdőt elkerülendő, Chávez elnök ellenállás nélkül megadta magát, de nem mondott le. Április 13-án hívei száz­ezrével szállják meg az utcákat, tereket, szerte az országban. Délután a testőrség beveszi a Miraflorest; segítségükkel néhány miniszter ismét elfoglalhatja helyét a miniszterelnöki hivatalban. A maracay-i 42. ejtőernyős osztag tábornokának, Raúl Baduelnek a példáját követve, az alkotmányhoz hű parancsnokok kézbe veszik az állomáshelyek irányítását. A főparancsnokság megosztott, nincsenek világos tervei, tart a tömegek irányíthatatlan reakciójától, illetve a hadseregen belüli ütközésektől; lábuk alól kicsúszik a talaj. Éjjel a Venezuelai Köztársaság törvényes elnöke visszatér népéhez.

Az ellenzék, úgy tűnik, semmit sem okult a tragikus eseményekből: pár nappal később újra felpiszkálja a tüzet.

“Csak ne legyenek illúzióik. Chávezzel vagy Chávez nélkül, Venezuela már soha nem lesz olyan, mint volt.” – figyelmezteti őket, az országot három éve felkavaró mély változásokra célozva, egy “chávezista”.

 

***

 

II. Egy tökéletes bűntény

 

Vegyük újra az április 11-ei, venezuelai puccs eseményeit. Ezt a rendhagyó államcsínyt – műfajának iskolapéldáját – Hugo Chávez elnök ellen követték el, aki azóta már visszatért hivatalába. A történtekből azonban még kevesen okultak. A tanulságok pedig létfontosságúak, hogy elkerülhető legyen a Caracasban készülődő újabb katonai lázadás…

Először is, megdöbbentő az eseményeket övező általános nemzetközi érdektelenség. Pedig a venezuelai kormány – Latin Amerikában az egyetlen működő szociáldemokrácia – a demokratikus szabadságjogok messzemenő tiszteletben tartása mellett, mérsékelt szociális reformprogramot követett.

Ezért szomorúan konstatáljuk, hogy az európai szociáldemokrata pártok, köztük a francia Szocialista Párt (PS), némák maradtak a venezuelai szabadság sárba tiprásának rövid ideje alatt. Sőt, nagy múltú vezetőik közül egyesek, mint Felipe Gonzalez, nem átallották helyeselni a puccsot¹² , s percnyi hezitálás nélkül osztoztak a Világbank, az Egyesült Államok elnöke, valamint José Maria Aznar, spanyol miniszterelnök, az Európai Unió soros elnökének örömmámorában…

Latin Amerikában 1991 szeptemberében történt utoljára fegyveres hatalomátvétel, amikor is a hadsereg távozásra kényszerítette Jean-Bertrand Aristidot, Haiti választott elnökét. Azt hittük, a hidegháború végeztével Washington felhagy a Condor-hadművelet¹³ szellemével, amely az 1970-es, 80-as években az antikommunizmus nevében támogatta a dél-amerikai diktatúrák létrejöttét. Azt hittük, elítélendő minden, demokratikusan megválasztott rendszer elleni összeesküvés.

2001. szeptember 11. óta azonban háborús szelek fújnak Washington fölött, s úgy tűnik ezeket az aggályokat is elsodorták.¹⁴ Hiszen Geor­ge W. Bush elnök megfogalmazása szerint: “aki nincs velünk, az a terroristákkal van”, és Chávez elnök valóban túlságosan is önállónak bizonyult. Nem hozta-e újra működésbe az OPEC-et ? (Az olajexportőr-kartell régi szálka Washington szemében.) Nem találkozott-e Szaddam Husszeinnel? Nem tett-e látogatást Iránban és Líbiában? Nem létesített-e normális kapcsolatokat Kubával, s nem utasította-e el a kolumbiai gerillák elleni akció támogatását?

Chávez szabad préda lett. Ám Washington nem alkalmazhatta többé a régi, véres módszert. Azt, amelyet például 1954-ben Guatemalában, 1965-ben Dominikában vagy 1973-ban Chilében vetett be. Az amerikai kontinens ügyeinek helyettes államtitkára, a probléma felelőse, Otto Reich azonban szóvá tette, hogy ugyan államcsíny nem történt, az elmúlt évtizedben mégis hat, demokratikusan megválasztott latin-amerikai elnök bukott meg – legutóbb De la Rua, Argentinában –, ám nem a hadsereg, hanem… a nép miatt.

Ez tehát a követendő példa Chavez elnök megbuktatásakor. Első lépésként egy jól pozícionált koalíció – a Katolikus Egyház (amelyet elsősorban az Opus Dei képvisel), a pénzarisztokrácia, a fehér polgárság, a cégtulajdonosok, valamint egy korrupt szakszervezeti tömörülés – kinevezi magát “civil társadalomnak”. Ezt követően a jelentős médiatulajdonosok maffiapaktumot kötnek. Elkötelezik magukat, hogy kölcsönösen támogatják egymás kampányait, a “civil társadalom” védelme nevében, az elnök ellen…

A média nem riad vissza semmilyen hazugságtól, s azt harsogja, hogy “Chávez egy diktátor”; a végsőkig feszíti a húrt. Bár egyetlen politikai fogoly sincs, egyes csatornák még az olyan kijelentésektől sem riadnak vissza, mint: “Chávez maga Hitler”.¹⁵ S mindig ugyanazt a jelszót sulykolják: “Le vele!”

Míg tulajdonosaik egy demokratikusan megválasztott elnök megbuktatására szövetkeznek, a médiumok a “nép”, “demokrácia”, “szabadság” szavak mámorában úsznak. Utcai tüntetéseket szerveznek, ám az őket ért legkisebb kormányzati kritikát is a szólásszabadságot ért súlyos támadásnak minősítik, és miattuk nemzetközi szervezeteknél emelnek panaszt.¹⁶ Feltámasztják a “forradalmi sztrájkot”, bátorítják az elnöki palota elfoglalását, az erőszakos hatalomátvételt.

A propaganda iránti természetes hajlamánál fogva, a média azonban összetévesztette a virtuális népet, amelynek nevében az április 11-ei államcsínyt elkövették, a valódival, amely kevesebb, mint 48 óra leforgása alatt Chávez elnököt visszahelyezte hivatalába. Ám a bűnbánat csak rövid ideig tartott. A venezuelai média, példátlan büntetlenségét kihasználva, megkettőzött dühvel, jelenleg is folytatja kábító hadjáratát, az egyik legnagyobb destabilizációs kampányt, amelyet valaha demokratikus kormányzat ellen folytattak. Az általános érdektelenséget felhasználva, ez alkalommal, sikerre akarják vinni a tökéletes bűntényt…

 

 

(A cikk első felét Maurice Lemoine, második felét Ignacio Ramonet írta. Mindkét rész a Le Monde diplomatique-ban jelent meg. Fordította: Mihályi Patrícia.)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Esculiado: nehezen lefordítható, pejoratív elnevezés, amelyet az elnök ragasztott ellenfeleire (amit azok büszkén viselnek), jelentése: lesoványodott, fakó, csontvázszerű.

² piaci seftelő

³ Lásd Ignacio Ramonet cikkét: “Chavez” és Pablo Aiquel írását: “Un président ’bolivarien’ pour le Venézuela”, Le Monde diplomatique, 1999. október, illetve 2000. november.

⁴ Datanálisis, In: El Universal, Caracas, 2002. március 14.

⁵ Bár szakítottak, a PPT soha nem lépett szövetségre az ellenzékkel, később pedig újra csatlakozott Chávezhez; a MAS egyik része szintén hű maradt hozzá.

⁶ Barriada: nyomornegyed

⁷ Pedro Soto ezredes, Carlos Molina ellentengernagy, Pedro Flores százados és Hugo Sanchéz őrnagy

⁸ Az árak stabilizációjában a közel-keleti válság eseményei is szerepet játszottak.

⁹ Miami Herlad, 2002. február 7.

¹⁰ Szoros szálak fűzik a kubai-amerikai lobbyhoz; neve az 1980-as években felmerült az Irán-contragate-üggyel kapcsolatban, ezért kinevezését a Kongresszus hosszú ideig megakadályozta.

¹¹ El Nacional, Caracas, 2002. április 13.

¹² El Pais, Madrid, 2002. április 12.

¹³ L. Pierre Abramovici: “’Opération Condor’, cauchemar de l’Amériquque latine”, Le Monde diplomatique, 2001. május

¹⁴ V.ö. Gueres du Xxe siècle, Galilée, Párizs, 2002

¹⁵ L. például a caracasi Esceso c. havilap 2002. áprilisi számának szerkesztőségi cikkét.

¹⁶ A Reporters sans frontières (Újságírók határok nélkül) nevű szervezet, szemet hunyva az egyik leggyalázatosabb médiakampány felett, amelyet egy demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben valaha folytattak, hagyta magát megtéveszteni, s több jelentést készített Chávez kormánya ellen, amely pedig soha nem lépett fel a véleménynyilvánítás szabadságával szemben, soha nem tiltott be egyetlen médiumot, s nem tartóztatott le egyetlen újságírót sem.