A szélsőjobboldal térnyerése és konszolidálódása Nyugat- és Kelet-Európában az elmúlt évtized folyamán a politikai átalakulás egyik fő trendje volt. E számunkban visszapillantunk az idegengyűlölő, antihumanista irányzatok történelmi előzményeire, de kísérletet teszünk arra is, hogy elhelyezzük őket a világrendszer fejlődésének tágabb összefüggéseiben. A modern szélsőjobb által megtestesített törekvések csak a jéghegy csúcsát képezik; a felszín alatt a kirekesztés komplex – gazdasági, politikai, ideológiai – struktúrái bújnak meg. Ezek a viszonyok leképeződnek a mai kelet-nyugati kapcsolatokban, az európai integráció folyamatában is. A modern szélsőjobb irányzatok a neoliberális globalizáció termékei, de progresszív megoldást nem kínálnak az abból fakadó bajokra. A mai, neoliberális világrend gazdasági szempontból legsúlyosabb válságrégiója Latin-Amerika, ahol egyúttal a legmarkánsabb baloldali populista és plebejus demokrata irányzatok is kibontakoztak

Tartalomjegyzék

1. Agárdi Péter : Alkalmi írás a szocializmus állásáról
2. Hegyi Gyula : A szélkerék dala
3. Melegh Attila : Mozgó Kelet – globális térképek és a státustörvény
4. Jean-Yves Camus : A szélsőjobboldal alakváltozásai Nyugat-Európában
5. Bayer József : Jobboldali populizmus és a szélsőjobboldal Kelet-Közép-Európában
6. Jichak Arad : A szovjet zsidók megsemmisítése
7. Samson Madievski : Egy kiállítás története
8. Werth Márk : Az Ungváry jelenség
9. Krausz Tamás : TGM és a baloldali kommunizmus – Tamás Gáspár Miklós: A helyzet c. könyvéről
10. Rigó Anett : „Szigeti Péter vonzásában” – Szigeti Péter: A valóság vonzásában c. könyvéről
11. Bernard Cassen : Egy új nemzetközi társadalmi mozgalom, az ATTAC születése és fejlődése
12. Andor László : Anti-globalizmusok
13. Michael Hardt : Porto Allegre : a mai Bandung?
14. Ignacio Ramonet, Maurice Lemoine : Chavez elrablása és visszatérése
15. Roger Burbach, Hilary Wainwright : Lula az elnökválasztás előtt
16. Horváth Gizella : Tisztelt Georges Németh!

Tisztelt Georges Németh!

Értékes levelét, amelyet az Eszmélet 49. számában közölt recenziómra válaszul írt az 53. számban, nem szeretném válasz nélkül hagyni. Ön a jelzett írásában védelmébe vette Svájc II. világháborús szerepvállalását, s népének kitartására, illetve nehéz helyzetére hívta fel a figyelmet. Hogy a baloldali hagyomány bizonyos elemei, mint a szolidaritás a szenvedő emberekkel, milyen mély gyökérzettel rendelkeznek, azt az Ön levele is szépen példázza.

Ám ugyanakkor sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a nacionalizmusnak Európában – sajnálatosan – nincsen egyetlen olyan virága sem, amelyet kritikátlanul szagolgathatnánk. Ez vonatkozik az Ön szeretett Svájcára is, amely történetének progresszív elemeit eszem ágába sem jutott “bepiszkítani” vagy elfelejteni. Sőt, a svájci baloldal történelmi érdemeit senkinek nem jutna eszébe kétségbe vonni, aki csak egy kicsit is ismeri az európai baloldal történetét. Kis írásomban, amelyet Ön kritikailag szóvá tesz, nem térhettem ki annak a ténynek az értékelésére, hogy a svájci parasztok is csak szalmazsákon aludtak a háború idején, s hogy maga a svájci nép is megszenvedte a világégést. Az a cikk részben arról szólt, hogy a svájci állam, a svájci hatóságok mind a mai napig elmulasztottak szembenézni háborús bűneikkel.

Kedves Németh úr! Talán elkerülte figyelmét a jeles történész, Jean-Francois Bergier által vezetett bizottság munkássága, amely öt éves tevékenységét ez év tavaszán foglalta össze egy jelentésben, leleplezve sok ezer oldalon a svájci hatóságok, a kormány, a bankok és a hatalmi elit jelentős csoportjainak gyalázatos történelmi szerepét. A 600 oldalas “rezümé”, amelynek egészen rövid, kivonatos ismertetését megtalálhatja a Népszabadság 2002. május 3-i számában (7.o. a cikket Szászi Júlia jegyezte), mindenben alátámasztja állításaimat. A jelentés hangsúlyozza, hogy Svájc a háború egész ideje alatt – semlegességi nyilatkozataival ellentétben – mindvégig “diszkrét támogatást nyújtott a náci Németországnak”. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volna, hogy a 90-es évek végére a svájci bankok, amelyek igazán nem a nagyvonalúságukról ismertek, megegyeztek a “zsidó vagyonok” visszaszolgáltatásáról (nemcsak “jelentéktelen alvószámlákról” van itt szó). Ez a néhány évtizedes késés gyalázatosságuk mértékét kétségtelenül megnövelte. Ezek a pénzeszközök és vagyonok hozzájárultak a svájci gazdaság háború alatti működéséhez, aminek következményei mellett egy rövid válaszlevél keretei között nem szeretnék elidőzni.

Kedves Németh úr! Felhívnám a figyelmét arra a körülményre is, hogy “a svájci fegyvergyártás 1940 és 1944 között több mint egymilliárd frank értékben exportált hadfelszerelést Németországba”. Ezeket az eszközöket svájci munkások gyártották, felhasználva egyébként zsidó menekült munkások munkaerejét is. A jelentés szerint még harcoltak is a svájci cégek azért, hogy a nagy bizniszben részt vállalhassanak, “a piacon maradás érdekében például az Oerlikon-Bührle hadianyaggyártó cég a háború első három évében többet fizetett ki provízióra és csúszópénzre, mint amennyi bért teljes – 3 ezer fős – munkatársi állománya kapott”. Sajnos a jelentésből az is kiderül, hogy a német elvárásokhoz képest is túlteljesítettek a svájci vállalatok. Természetesen a svájci tőke egyáltalán nem volt ideológiailag náci elkötelezettségű, nem is állítottam ilyet, de kétségtelen, hogy a nácik háborús terveit piaci érdekekből nem keresztezték, hanem támogatták, s ezzel szemben szélesebb népi ellenállásról Svájcban sem tud a történetírás.

Emlékeztetném Önt még arra, hogy recenziómat alátámasztva, az derül ki a jelentésből, hogy a háború alatt a Deutsche Reichsbank aranyszállításainak 77%-a Svájcon keresztül bonyolódott. Végül külön felhívnám az Ön tisztelt figyelmét a svájci menekültpolitika gyalázatosságaira, amelyeket recenziómban nem is hangsúlyoztam eléggé, noha az Ön nemzeti érzelmeit így is “megviselte” írásom. Ne vegye zokon, ha ismét emlékeztetem arra, hogy a menekülő német zsidókat és dokumentumaikat 1938 után megjelölték, és hogy 1942-től le is zárták a zsidók előtt a határokat, s a határokon belül maradt zsidókat is inkább megkülönböztették, üldözték, semmint támogatást nyújtottak volna nekik. Az Ön érve, hogy milyen nehéz volt a svájciaknak is ezen években, nem meggyőző, hiszen más európai népek erre a körülményre még hatványozottabban hivatkozhatnának. A mai menekültprobléma jut eszembe, amikor a centrum-országok által kizsákmányolt és gyakran tönkre tett ázsiai vagy afrikai országok menekültjeit azzal az érveléssel nem engedik be Németországba vagy éppen Svájcba, Angliába vagy Magyarországra, hogy “feleslegesek” az adott piaci feltételek között, vagyis “nem politikai menekültek”. Emlékeztetném arra, hogy a zsidók politikai menekültek voltak akkoriban.

Mi, baloldaliak, akik tudjuk, hogy a nemzeti érzés milyen fontos történelmi hajtóerő, sohasem feledkezünk meg ennek az “érzésnek” a “kétarcúságáról”, s ezért is vagyunk képesek arra, hogy a nemzeti határokon átnövő internacionalista együttműködést erősítsük olyan korokban is, amikor a tőke uralma nem összeszűkülőben, hanem úgy tűnik, kiszélesedőben van, amit az a tény is jelez, hogy újabb háborúk fenyegetik modern világunkat is. S ebben a hadakozásban nemzeti hovatartozástól függetlenül a svájci és a magyar, a zsidó és az amerikai, a német és a svéd, a francia és a brit, a horvát és a szerb, a svéd és az orosz stb. tőke egyaránt részt vesz. Az üzleti haszonról nem nekünk számolnak el… Közös törekvésünk az, hogy megpróbálunk ellenállni a “gonosznak”… A történelmi események pontos értelmezése internacionalista elkötelezettségünk fontos eleme.

Üdvözlettel: Horváth Gizella

 

 

Az írás a "szocializmus állásáról" szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzére, 2001-2002 társadalmi-politikai eseményei – midenekelőtt a választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán.“S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag“

 

(József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról /Ignotusnak/ – 1934)

 

József Attila varázsos hangulatú, sejtelmes “vitakölteménye” – amelynek értelmezésére gazdag szakirodalom is idézhető – a rendszerváltozás utáni, közel másfél évtizedben ritkán idézett lírai remek. Hogy egyáltalán József Attila miként él ihlető és értelmező örökségként a szívekben (túl a tudományos és a posztmodern költészettörténeti recepción), vagyis hogy lírája elevenen lüktet-e az olvasókban: önálló olvasás-, illetve irodalomszociológiai tanulmányokban fejthető csak ki. Mindezen túl József Attila egyes szállóigévé lett sorainak mindig is volt s van politico-pszichológiai aurája, atmoszferikus hívószó-szerepe is. Az elmúlt évtized félelmetes és sokaknál gerincroppantó történelmi kihívásai idején talán leginkább a Két hexameter vált “népszerűvé”, sőt emblematikussá: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ehhez képest az Alkalmi vers a szocializmus állásáról alig-alig “szólalt meg”, leginkább csak szemérmes vagy önérzetes baloldali körökben, fórumokon. S ha már, akkor is főleg a költemény fájdalmas rezignációjú szép 4. verse:

 

“Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.”

 

Az alábbi írást nem az Eszméletben megszokott tudományos igényességű és nyelvezetű elméleti-politikai tanulmánynak szánom, hanem a “szocializmus állásáról” szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzérének. Ha vélhetőleg a nyilvánosság felé tolakodó önkifejezési kényszer okán is, de talán nem teljesen érdektelenül privát és méltatlanul efemer textusként. Ami a naplószerűséget illeti: olyan reflexiók láncolatát öntöttem nyilvános formába, amelyek 2001–2002 társadalmi-politikai eseményei – mindenekelőtt a baloldal megannyi nemzetközi, nyugat-európai veresége, a hazai választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán eredetileg többnyire valóban naplóformában kerültek rögzítésre. A naplójegyzetek esetemben általában persze magánérdekűek és olykor “önterápiás” funkciójúak. “Értelmiségi” reflexiók és kételyek a mindennapok kis és nagy ügyeihez kapcsolódva; könyv- és folyóiratcikk-ismertetések, színházi- és filmélmények, politikai és szakmai rendezvények belső visszhangjai; a felforrósodott politikai légkörből fakadó kisülések és absztrakciók, keserűségek és remények, fogadkozások és dühök egyaránt találhatók bennük. A személyes műfaj természete szerint tehát nem is tartozna mindez a publikumra. Ami ebből talán közérdekű lehet az Eszmélet hasábjain, az az a tény, hogy miként számos esemény, a reflexiók zöme is – így vagy úgy – a tágan értett szocializmus, illetve a baloldal problematikája körül forgott. A “múlt századi” költő verscímének és sorainak kölcsönvétele csak a téma (s nem a jelen írás és szerzője) súlyát szándékozik megemelni.

“Mindössze” három sűrűsödési pontja van a szocializmus, a baloldaliság körül az elmúlt hónapok során a hazai szellemi életben (és így e sorok szerzőjének fejében és jegyzeteiben is) kavargó vitáknak, illetve a mögöttük zajló mozgásoknak: a múlt, a jelen és a jövő. Azt a széles körben jellemző tünetcsoportot persze nem tudom s főleg nem akarom a szellemi élet diskurzusai közé sorolni, amelyik szerint a “szocializmus” veszélyes kórokozó, népirtó ragály, netalán maga az ősbűn, jóllehet a szitokszavak (s főleg e beszédmód és gerjesztői) szintén történelmi, pontosabban történeti-kommunikációs és szociálpszichológiai elemzés tárgyaiul kínálkozhatnak. Intellektuálisan is komolyan veendőnek vélem azonban mindazt, ami – akár a legélesebb elutasítástól ihletve is, de – szakmai igényességgel, tudományos relevanciával, történelmi felelősségérzettel törekszik választ adni a szocializmushoz kötődő politikai, eszmetörténeti, morális, kultúrhistóriai, netalán futurológiai kérdésekre – legyen szó tragédiákról és reményekről, borzalmakról és érték­felhalmozódásokról, realitásokról és távlatokról. S amelyek egyáltalán nem választhatók el az elmúlt két évszázad és a jelen idő világrendszereinek, államainak és etnikumainak, tagolt társadalmainak elementáris dilemmáitól, miként a többi nagy történeti világkép, az immár kétezer éves kereszténység, a humanizmus és felvilágosodás, a nemzeti önelvűség, a liberalizmus és a konzervativizmus ideológiai funkcióitól sem.

 

(Múlt)

 

A szocialista eszme- és politikatörténeti tradícióhoz való viszony elmúlt évekbeli kriminalizálódásáról, a tudománytalan historizálások típusairól éppen elég szó esett már ezeken a hasábokon ahhoz, hogy ne nagyon kelljen ismétlésekbe bocsátkoznom. A fasizmus és a szocializmus totalitariánus egyenlősítése, a “kommunizmus” differenciálatlan megítélése és kíméletlen befeketítése, a Terror Háza-szindróma, a sok-sok más közelmúltbeli történelemhamisítás aligha igényel itt és most emlékezetfrissítést. Az már hosszabb fejtegetést igényelne (de eltekintek tőle), hogy a múlt – s ezen belül a vélt vagy valóságos szocialista múlt – miként vált hazánkban a 2002-es választási kampány negatív “érvkészletévé”, díszletévé vagy rágalomáriájává. Még izgalmasabb lenne megvizsgálni: miként aktualizálta, sőt élezte újra az államszocializmusról s ezen belül a Kádár-korszakról folyó lappangó-nyílt diskurzust a Medgyessy Péter miniszterelnök kémelhárító múltja körül kirobbant, illetve az ún. ügynök-kérdésbe belekódolt vita.

Ennek az utóbbi eszmecserének – némely végletes elfogult politikai hangjától függetlenül – igen is van komoly történelemszemléleti és etikai hozadéka méghozzá olyan, ami szervesen kapcsolódik az elmúlt években megjelent igényes történeti munkákhoz és esszékhez (csak egy töredékükről adhat áttekintést a cikkem végén található bibliográfia). Bár a szaktudományos történetírás nem arra való, hogy napi politikai és etikai következtetéseket vonjunk le belőle, ezek a – persze egymással is olykor vitatkozó, de igényes – munkák mégis nagy mértékben hozzájárulnak egy, a kilencvenes években közkeletűnél hitelesebb államszocializmus-kép szakszerű megalapozásához. Mármost – a hiteles kutatások és viták folytatása mellett – “csak” arra lenne szükség, hogy tanulságaik (mai “gesunkenes Kulturgut”-ként) “le is szivárogjanak” az oktatásba és a közvéleménybe.

Tudniillik a baloldali, a szocialista tradícióval kapcsolatban még a napi politikai indulatoktól távolabb álló kulturális és közművelődési szférára is (hogy az otromba hamisításokról most ne szóljak) – legalábbis – furcsa amnézia jellemző. Egyetlen példát említek. A budapesti Millenáris Kiállítócsarnokban 2001-ben széles közönséget vonzó, felettébb tanulságos művelődéstörténeti kiállítás nyílt meg (Álmok álmodói. Világraszóló magyarok). Arra itt nem térek ki, hogy miféle aktuálpolitikai propagandacélokat szolgált az egész park s hogy miféle botrányosan tisztázatlan tulajdoni, bérleti, finanszírozási és működtetési örökséget hagyott maga után ezzel kapcsolatban (is) a leváltott kormányzat. A kiállítás szemlélete, látványa, hangvétele ugyanis – mindennek ellenére – szakmailag méltó az elemzésre, született is jó néhány. Ám még az igényes kiállítás-kritikákból is kimaradt egy “apró” tény: a modern társadalomtudományokkal és művészeti ágakkal bőségesen (ha nem is mindig arányosan) foglalkozó kiállítás éppen a század első felének világhírűvé lett magyar társadalomtudományi progressziójáról, az ún. második reformnemzedékről, ezen belül a szocialista világnézetűekről látszik megfeledkezni, miközben más világnézetek “kisebb formátumú” egyéniségei jócskán reprezentálva vannak. Ha nem is – mint jobboldali politikusok 1998 és 2002 közötti kirekesztő szellemiségű beszédeiben – “idegenszívűekként”, “nemzetietlenekként” megbélyegezve, de így maradt ki ebből a kiállítás reprezentálta egyetemes horizontú nemzeti örökségből Mannheim Károly és Lukács György, Jászi Oszkár és Fülep Lajos, Hau­ser Arnold és Kunfi Zsigmond, a Polányi-testvérpár és Szabó Ervin. Nem apologetikájukat reklamálom, csupán “létezésükért” emelek szót.

Nem vállalkozom ehelyütt a mai társadalmi és nemzeti múlttudat, a történelmi közismeret mérlegelésére. Azt azonban nem hallgathatom el: az elmúlt másfél évtized “megtette a hatását”, elképesztő tudatlanság jellemzi a nemzeti és egyetemes múlt egésze, ezen belül a baloldal tekintetében is a most érettségizettek jelentős részét. Részletező kifejtés helyett illusztrálja a helyzetet inkább egy anekdotisztikus emlék: arra az egyetemi felvételi tesztkérdésre, hogy “Ki volt Marx Károly?”, 2002 nyarán többen is azt válaszolták: “a kapitalizmus feltalálója”.

 

Természetesen a kutatásoknak szintén sokat kell tenni annak érdekében, hogy friss és meggyőző tudásunk legyen (az új világtörténelmi rálátásból is) a baloldali történelmi kontinuitásokról és diszkontinuitásokról, eszmetörténeti és kulturális örökségről. Az ilyesmivel foglalkozó műhelyek és publikációs fórumok jelentős része azonban ki lett véreztetve az elmúlt években, folyamatosan azt “dokumentálva”, hogy ha a konzervatív, a nemzeti populista és a liberális tradíció létezik is, tehát kutatása több vagy kevesebb társadalmi támogatásra méltó, a baloldalé aligha. Nem mintha az államszocializmus időszakában olyan felhőtlenül szabadon lehetett volna “művelni” és értékelni a tág szocialista értékmezőt és politikai spektrumot olyannyira nem, hogy akkor is létezett egy féllegális baloldali ellenkultúra. Mára azután igen kevesen maradtak (s képződtek ki fiatalokként) olyan írástudó értelmiségiek, akik belsőleg is szenvedélyesen – jóllehet nem tudománytalanul elfogultan –vállalják hivatásukként a szocializmus-kutatást.

Mindez az egész elmúlt másfél évtizedre áll. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy rögzítsük: 1994 és 1998 között, amikor pedig szocialista és szabaddemokrata politikusokból állt a parlamenti többség és a kormány, az uszító “kommunistázás” abbahagyását leszámítva ugyancsak nem volt ösztönzött, még kevésbé anyagi, tudomány-mecenatúrai szempontból támogatott témakör a “baloldali forrásvidék” – hogy egy erdélyi szocialista írástudó, Csehi Gyula három évtizedes szép metaforáját idézzem –, vagy más szóképpel: az “elsüllyedt irodalom” (Pándi Pál 40 évvel ezelőtti könyvcíme nyomán). Még a baloldal mozgalmán belül sem nagyon – ez nem kis mértékben magyarázza a baloldali identitástudat és történelmi önismeret mai, meglehetősen sérülékeny állapotát is.

Ebben a közegben, mondhatni ellenszélben, különösen örvendetes, sőt tiszteletre méltó vállalkozás a Múltunk című folyóirat 2001. 2–3-as tematikus száma (Tanulmányok a szocializmus történetéről). Egy másik, akár más hangsúlyokat is érvényesítő, de szintén baloldali elkötelezettségű orgánumként nem teheti meg az Eszmélet, hogy ne reflektáljon erre az igényes és gazdag összefoglalásra. Volt némi sajtóvisszhangja, szerveződött róla érdekes műhelyvita is, s ha hinni lehet az ezen elhangzottaknak, az összeállításnak lesz folytatása. A teljesítmény, az egyes tanulmányok mérlegelése a konkrét szakkutatások és viták illetékessége, jómagam csak néhány kérdésre szeretnék – mindenekelőtt a figyelemfelhívás igényével – reflektálni.

A folyóiratszám különösen azért felvillanyozó szellemiségű, mert – szakmai megközelítésből, de a jelen idő kihívásait nem elhárítva – szinte szóba kerül minden, a szocializmus kérdéskörével kapcsolatos modell-probléma. Tehát a szűkebben vett eszme- és politikatörténeti mondanivalóba szervesülve olykor hagyományos, olykor viszont meglepően újszerű vagy/és meggyőző válaszokat olvashatunk például arról: mennyiben tudomány és mennyiben ideológia, illetve mennyiben mozgalom s mennyiben teleologikusan vezérelt hatalmi rendszer a szocializmus – történelmileg és azóta. További friss kérdés, hogy a – különböző – szocializmusok kibontakozása hogyan függ össze a centrum és a periféria viszonyával, hogy az “egy országban is győzhet” stratégiája kényszer-e, pragmatizmus-e vagy ideologikus sztálini doktrína, amely utóbbinak a nevében megannyi borzalom történt a fiatal Szovjetunióban.

Egyáltalán: a szocializmus vallásos szerkezetű hit, humanisztikus utópia, eredendően emancipációs társadalmi modell, nagyhatalmi-birodalmi doktrína vagy regionális kötöttségű modernizációs kényszerkísérlet-e? Milyen etatista, milyen “szabad társulás”-elvű gazdasági-önigazgatói és milyen civil társadalmi variációi voltak s vannak a szocializmusoknak? Tovább sorolva az ún. modell-témákat: örvendetesen szó esik a globalizáció és a szocializmus – nemcsak mai és távlati, hanem – történelmi viszonyáról is. Arra természetesen nem akart iskolásan válaszolni ez az összeállítás, hogy a különböző baloldali áramlatok és felfogások (például Marx, Engels, Kautsky, Bernstein, Lenin, Sztálin, a kínai kommunisták, az eurokommunizmus, a jóléti kapitalizmus szociáldemokráciája, a reformkommunizmus, a Lukács György nevéhez köthető “tertium datur”, az alternatív új baloldal stb.) közül kit igazolt s kit nem a történelem. Arra még kevésbé, hogy “mi lett volna ha…” Ám a régi lineáris üdvtörténetet nem újakkal váltja föl, hanem a történelem s benne a baloldal másfél évszázados alternativitását a maga roppant sokszínűségében, az egyetemes és nemzeti folyamatoktól elválaszthatatlan drámaiságában mutatja fel. Senkit sem iktatva ki eleve, de minden törekvésben fölmutatva a progresszív, humánus és ténylegesen emancipatív tényező, illetve a bürokratikus, etatista, diktatorikus faktor mértékét.

Természetesen az egyes tanulmányok, illetve szerzőik között vannak – akár jelentős – véleménykülönbségek, s ez további termékenyítő eszmecseréket is ígér. Magam is tudnék sorolni vitamegjegyzéseket és hiányérzeteket. Aligha szabad a teljességre törekvés igényét támasztani egyetlen folyóiratszám iránt, de magam szívesen olvastam volna (vagy olvasnék a későbbiekben) egy filozófia- és eszmetörténeti igényű elemzést – bár Bayer József bevezetője röviden kitér erre – a korai kereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a szocializmus gondolatiságának, értékkészletének kontinuus és diszkontinuus tendenciáiról. Arról, amit – a maga költői-publicisztikai tömörségével – József Attila 1936-os Szerkesztői üzenete is megpendít. Hiányolom az ausztromarxizmus – magyar vonatkozásokban különösen gazdag – irányzatának bemutatását, miként a szocializmus kulturális tradíciójának akár csak tömör bemutatását is. Tematikai kívánságok még bőven sorjáztathatók – de ez éppen hogy “dicséri” ezt a különszámot, s további ösztönzést jelent a kutatásokra és az újraértelmezésekre.

Ami a történelemszemléleti sorskérdéseket illeti: kétségtelen tény, hogy az államszocializmusok mély történelmi szükségszerűségekből adódóan – mérhetetlen tragédiákat is okozva – megbuktak, kompromittálva, maguk alá temetve számos eszmét, értéket is. De – miként burkoltan vagy nyíltan, belső vagy kifelé irányuló vitában több tanulmány szerzője is vallja – erre a bukásra szerintem nem használható (főleg történettudományi és társadalomfilozófiai értelemben nem) a “zsákutca” vagy a “hibás genetikai kód” metaforája. A baloldali mozgalmak közül az új évszázad elejére a (persze korántsem monolit egységű) szociáldemokrácia maradt állva; jelenleg ez a világmozgalom kínál szervezett erőként némi esélyt – ha biztosítékot nem is – a globalizáció folyamatos kontrolljára és emancipációs előjelű korrekciójára. Mindez azonban aligha kérdőjelezheti meg a kommunista mozgalom első világháborúval bekövetkezett kiszakadásának s létének történeti “értelmét”, sőt akár – minden bűnnel együtt is – a számos társadalomban kihordott, kivajúdott szociális vívmányait.

Szakmai gondosságra és korrektségre is vall – túl a világszemléleti azonosuláson –, hogy Krausz Tamás a sztálinizmus, illetve az ún. “marxizmus–leninizmus” mint doktrína értelmezése kapcsán idézi Tőkei Ferenc kitűnő elemzéseit, értelmezéseit. Annál furcsább viszont, hogy Székely Gábor – egyébként a szövegek újraolvasásának fesztelenségétől is kreatív – Lenin-tanulmánya megfeledkezni látszik Tőkei Ferencnek a kulturális forradalom eredeti lenini koncepcióját rekonstruáló izgalmas (ha nem is kanonizálható) írásairól, amelyek a Székely Gábor által fölvetett friss értelmezési szempontokat is szélesebb történelmi-társadalmi összefüggésbe helyezték volna. Tudok azonosulni Illés Lászlónak – a szocializmus-kutatás legtekintélyesebb és legszenvedélyesebb hazai irodalmárának – hiteles szkepticizmusával, tiszteletet parancsoló morális és szociális indulatával az újkapitalizmus, a “szoláris elit”, a globalizációs újgyarmatosítás tendenciái és gőgje ellen, de megannyi igazsága ellenére sem tud teljesen meggyőzni a mai viszonyok és távlatok, egyáltalán a mai világkapitalizmus természete, a globalizáció és távlatainak elemzésében.

 

(Jelen)

 

A Múltunk szocializmustörténeti összeállítása s más történeti munkák igen sok értelmezési mezőt nyitnak meg a jelen idő “szocializmusai” vonatkozásában, de természetesen a tudománytalan historizálás és a díszletező – vagy ahogy Gerő András szellemesen fogalmazott: a tradíció helyett muníciót igénylő – aktualizálás kockázata nélkül nem támasztható velük szemben terápiás igény. Erre nincs is szükség.

“Éppen elég” lenne időszerű és alapos válaszokat adni a jelen ama izgalmas kérdésére, hogy vajon a mai világhelyzetben, a magyar valóságban, a sokszínű társadalmi mozgásformák között, az (elvileg minden emancipatórikus értékrend és társadalomkritikai mozgalom iránt fogékony) ifjú generációban s nem utolsósorban a mai kulturális kínálatban és közművelődési mechanizmusban jelen van-e, s ha igen, miként “a” szocializmus. Pontosabban annak egyik-másik értékelve, eszménye, továbbá ezekre hivatkozó pártjellegű vagy civil szervezete. S természetesen az is roppant izgalmas jelen idejű kérdés, hogy mire véljük és miként magyarázzuk az euroatlanti politikai folyamatokat, a baloldali, szociáldemokrata pártok nyugat-, dél- és észak-európai választási vereségeit, a “jobbkanyart” (igaz, Kelet-Európában mintha ellenkező tendencia lenne érzékelhető). Ahogy Nagy N. Péter fogalmaz: “vajon azért veszítenek mindenhol a szocialisták, mert nem voltak eléggé érzékelhetően baloldaliak, hogy csak a kapitalizmus igazgatása kötötte le az erejüket, vagy fordítva: azért veszítenek sorra, mert még mindig túl baloldaliak, miközben a társadalom nem erre tart igényt.”

Mindez és a szocializmus állásáról való tépelődés csak látszólag doktrinális vagy steril kérdés, hiszen valójában mindenütt a társadalmi, kulturális, politikai folyamatok iránya, demokratizmusa, esélyegyenlőség-dimenziója, szolidaritás-faktora a tét, s ennek realizálódásához lehet csupán eszköz az, amit – így vagy úgy – szocializmusnak, baloldaliságnak nevezünk. A szocializmus ugyanis a jelenben és a jövőben sem csak vagy elsősorban “rendszer” (akár tagadva vagy a távoli jövőbe rajzolva is), hanem mindenekelőtt – plurális – mozgalom, értékszemlélet, attitűd. Sőt, reményeim szerint, egyfajta politikai kultúra is.

A jelen és jövő ilyen értelemben vett szocializmusa szintén bőséges tárgya volt e sorok írója közelmúltbeli naplójegyzeteinek, alkalmi reflexióinak. Ebben a dimenzióban persze már több a “napi politika”, illetve jobban elkülönül az, ami távlati célnak, ami stratégiának és ami taktikának nevezhető. Az Eszmélet – műfajából, de megjelenési gyakoriságából adódóan is – általában nem foglalkozik a magyar belpolitika hétköznapjaival azzal sem, amit pártpolitikának nevezünk, legföljebb bizonyos időtávlatból, mint például az ún. Bokros-csomag kapcsán. Annak a dilemmának az intellektuális földolgozása azonban nem csak napi reflexiókra tartozik, hanem mélyebben “szocializmus-ügyi” kötelezettség (tehát ezekre a hasábokra is tartozik!), hogy mi is a hazai szocialista párti kormányidőszakok szocializmusának a természete. (Az ellenzékiség periódusai sem mellékesek.) Míg 1994 és 1998 között a baloldal kormányképes pártja, az MSZP – szocialista létére – kénytelen volt válságkezelő és stabilizációs célból liberális, sőt több vonatkozásban konzervatív gazdaságpolitikát is beleszőni működésébe (ennek történelmi időszerűsége sem ment azonban sok hibát!), 2002-től elvileg esély nyílhat egy már manifeszt baloldali, a szociális kiegyenlítés törekvéseit dominánsabban képviselő politikára. Ezt fejezi ki “A jóléti rendszerváltás programja”, valamint a kormányzás első száz napjára tervezett – s remélhetőleg megvalósuló – intézkedéscsomag is.

A mindennapi politika valamennyi lépése természetesen aligha mérlegelhető efféle ideologikus szempontokkal, s nemcsak az eszmei értéknormákat olykor kiiktató, a baloldali biztosítékokat esetenként kiverő váratlan feszültségnövekedések, a gazdasági egyensúlyi kényszerek vagy a koalíciós együttműködésben természetes kompromisszumok miatt. Az igazi dilemmát az okozza (s ezzel alkalmi olvasmányaim, például Ágh Attila, Csepeli György, Hegyi Gyula, Krausz Tamás, Kiss Viktor, Szalai Erzsébet, Tamás Gáspár Miklós, Vitányi Iván és mások cikkei, vitaírásai bőségesen foglalkoznak), hogy egyáltalában van-e ma tényleges esély némi valódi (nem csupán propagandisztikus) baloldaliságot belecsempészni – a társadalom, a gazdaság, a kultúra roppant feszültségeinek enyhítése és a világgazdasági kihívásokra való reagálás során – az “immanens” teendőkbe?

2001 végén, 2002 elején – a nemzetet durván kettévágó, elvaduló, mediatizált populista kampányban – a végül is győztessé lett pártpolitikai és civil erők nem csak, sőt nem is elsősorban a markánsan szociáldemokrata célokért szálltak síkra, hanem mindenekelőtt a kvázi-diktatórikus jobboldali-szélsőjobboldali veszélyt akarták elhárítani, vagyis a rendszerváltozás (korántsem maradéktalanul kielégítő) demokratikus jogállamiságának a védelmében léptek fel. Az épphogy győztesek programjában a “törvényességet helyreállító” liberális és a szociális szempontokat preferáló baloldali programelemek sajátos koktéllá voltak keverve, ami a “nemzeti közép kormánya” öndefinícióban is testet öltött. Természetesen nem tartom eleve elhibázottnak a programelemeknek ezt a keverését; nem is rosszallóan, csak tényként használom a koktél metaforáját. A történelemből, a XX. századi fasizmusok genéziséből tudjuk: a jogállamiságot, a szabadságjogokat fölszámoló szélsőjobboldal táptalaja többnyire a szociális helyzetében megnyomorított, társadalmi és nemzeti sérelmi demagógiákkal és “rendteremtő”, illetve “baloldali” ígéretekkel manipulálható tömegtársadalom. Tehát a különböző tekintélyelvű hatalmak kísértése vagy uralmi ambíciói, az ős- és újfasizmusok ellen is elsősorban a társadalmi konfliktusok valódi kezelésével van esély eredményesen fellépni. De a két (persze csak logikailag elválasztható) programcsomag, a liberális-demokratikus és a szociális-esélyteremtő stratégia a gyakorlati érvényesítés során – különösen a jelenlegi, túlhevített nemzeti, “összmagyarsági” térben – nem lesz könnyen harmonizálható.

Térjünk azonban vissza a közelmúlt és a jelen idő “szocializmusai”-hoz. Az 1998 óta regnáló jobboldali hatalom nemcsak a “történelmiesített” hazugságokkal és a millenniumi csillogással igyekezett végletes ideológiai választássá dramatizálni 2002 áprilisát, hanem a jövőkép demagóg meghatározásával is. Orbán Viktor 2002. április 9-i (valóban “programadó”) beszéde szerint »a polgári jövő áll szemben a szocialista jövővel«. Az nem zavarta ennek a torz alternatívának a meghirdetőjét, hogy ugyanennek a mozgósításnak egy másik pontján, pár perccel később viszont egyrészről a »nagytőke és a pénztőke«, másrészről a »nemzet és a nép« közé húzzon frontvonalat. Lapozom alkalmi jegyzeteimet: sok szemléző, elemző kimutatta s fejtegeti azóta is, hogy ezt a tűzzel játszó, a félelemre apelláló, a politikai marketing tömegkommunikációs piaci technikáját a szómágia nemzetiesített tömeghisztériájával elegyítő – s azóta sem igazán higgadó, sőt öngerjesztő módon eszkalálódó – stratégiát a politikai, kulturális, média- és pénzhatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a vereségbe való bele-nem-nyugvás pánikos rettegését kompenzáló populista gőg motiválja. Még ha a látszat egyfajta ifjúságbarát és igérgetős szociális érzékenységet, népbarátságot sejtet is: az antikapitalista és antiglobalizációs indulatokra való rájátszással összekapcsolt tekintélyelvű és populista “kommunistázás” tanúsága szerint egyáltalán nem szocializmus-ügyről, de nem is a hiteles polgári és nemzeti értékek védelméről van szó.

Annyi ironikusan keserű személyes reflexiót mindazonáltal megengedhetek még magamnak ebben az alkalmi műfajban: sajnos (vagy szerencsére?) nem állt fenn az az alternatíva, amelyet a hatalma vesztét érző miniszterelnök “a polgári és a szocialista jövő” összeütközéseként – mint a világméretű osztályharc egykori víziójának sajátos fideszes megfordítása – belekiabált a tömegbe. S főleg nem úgy, ahogy ő gondolta. Hiszen éppen ellenzéke (a választók által kormányra segített mai többség) képviselte a demokratikus – ha kell: a polgári, azaz a jogállam állampolgáraihoz méltó – jövőt, míg ő a tekintélyelvű államszocialista rendszer agitációs és propagandaüzeneteinek tapsoltató modelljét rehabilitálta s öntötte “modern”, szájbarágó, csápoltató célú rockosított és mediatizált struktúrába. Ez is hozzátartozik az új évszázad kezdetének szocializmus-történetéhez.

De ez még csak a kampány. Ennél sokkal “izgalmasabb” dilemma, hogy – éppen a négyéves Fidesz-kormányzás során gyakorolt politikai módszerek és felhalmozott “eredmények”, illetve mulasztások okán – a szocialista–szabaddemokrata kormánykoalíciónak roppant összetett, korántsem “tisztán” szocialista programot kell realizálnia. Mert ha az első – bár nem feltétlenül a legfontosabb – programhelyen a szociális, a jóléti, az egészségügyi, a kulturális, a regionális egyenlőtlenségek korrekciója, megannyi “baloldali” feladat teljesítése szerepel is, legalább ilyen nyomatékosak a – ha egyáltalán létezik efféle sorrendiség – “második helyen” állók. Vagyis: a törvényesség helyreállítása, a jogállami normák rekonstrukciója, a – legalább az állami – korrupció azonnali felszámolása és a korábbiakért való felelősségre vonások kezdeményezése, a gyűlöletbeszéd kiszorítása – különösen a közszolgálati médiumokból. Nem sorolom tovább: csupa olyan teendő, ami az elemi polgári demokrácia követelményeiből fakad és a szélsőjobboldali restauráció kockázatainak csökkentését szolgálja. Egyfajta antifasiszta és demokratikus minimumot képeznek, de aligha par excellence szocialista csomagot. Méghozzá egy tömeglélektanilag és a koalíciós együttműködés szempontjából egyaránt kényes helyzetben; nem véletlen, hogy “a nemzeti közép” jelszava kiegyensúlyozó, táborszélesítő aurával is szolgál. Ennek is megvan persze a történelmi előképe, ahogy erre egy, a Múltunk különszámáról folytatott eszmecserében Sziklai László utalt: szerinte mind a múlt, mind a jelen idő szocializmusa vonatkozásában az antifasizmust kellene az értelmezések tengelyébe állítani.

Még inkább dilemmatikus a helyzet a harmadikként – persze csak logikailag – elkülöníthető programponttal: Magyarország bevitelével az Európai Unióba, illetve a globalizáció “szigorúbb” intézményi keretei közé. A kihívás nagyságrendjét és kockázatait még alig érzi az ország (beleértve a baloldali közösségeket is). Az alapdilemma az, hogy bár a magyar nemzet, hazánk és a baloldal számára egyaránt – elemi érdek az integráció nem csak a világhatalmi és világgazdasági kényszert tudomásul vevő és “meglovagoló” eszköz – hiszen tulajdonképpen ez hordozza a felemelkedés esélyét, mind az európai gazdasági csatlakozás, mind az információs társadalmakhoz való még szorosabb kapcsolódás számos – már most látható – negatív kísérőjelenséggel, korlátozással, sőt komolyabb veszélyekkel jár. S mégsincs visszaút vagy kibúvó.

A globalizáció körüli izgalmas, tanulságos elméleti, politológiai vitákra ki sem térek. Nem lesz elég (sőt mit sem fog érni) csak úgy általában “harcolni” a globalizáció és a multinacionális vállalatcsoportok vagy a kulturális homogenizáció, a lebutított SMS-köznyelv és a szappanopera-művészet normateremtő volta ellen. Nem lesz elég általában képviselni a civil társadalom, a környezet, az emberi léptékű demokrácia, a megvédendő nemzeti és egyetemes humanista kultúra értékeit. Hónapról hónapra kezdeményezések, intézkedések százaival, illetve azok megakadályozásával, korrekciójával kell realizálni a “baloldali alternatívá”-t: csökkentve, visszaszorítva a negatívumokat, illetve feltárva, kihasználva a globalizációban rejlő pozitív szociális, kulturális lehetőségeket, a nyilvánosság erejét s nem utolsósorban a nemzetközi szolidaritást is. Mindeközben a baloldalnak folyamatosan és egyértelműen el kell hárítania a romantikus antikapitalista, szélsőjobboldali, populista, nacionalista előjelű globalizáció-kritikát, tőkeellenességet is.

Van azonban egy negyedik küldetése is a baloldalnak, illetve a szocialista kormánynak: a nemzeti nyilvánosság, tudomány és művelődés baloldali intézményeinek, civil szervezeteinek, minőségi formáinak s nem utolsósorban önképző és fiatalokat tömörítő mozgalmainak a “felszabadítása”. A parlamenti többségnek a törvényesség keretei között lehetővé kell tennie ezt, és ideológiailag pártatlan, minőségelvű támogatásokkal segítenie is szükséges őket. A szocialista pártnak és közvetlen támogatóinak viszont – minden kreativitást, tehetséget, továbbá szellemi és anyagi erőt koncentrálva – létérdeke és történelmi kötelessége is, hogy ebben a vonatkozásban fordulatot érjen el. Nem saját klientúra kiépítéséről van szó, “csak” legalább ugyanazoknak a feltételeknek a biztosításáról, amelyek a többi nagy szellemi, politikai, kulturális áramlat körei és intézményei számára máris rendelkezésre állnak. A tét nem pusztán a szociáldemokrata politikai áramlat legitimitásának a megerősítése, a hazai baloldal európai és egyetemes horizontjának a kitágítása, illetve e horizont “repatriálása”, hanem a baloldali szellemiségnek a nemzeti közvéleménybe való “visszavétele”, a valódi, termékenyítő pluralizmus, értékverseny elősegítése. Akár a baloldali ellenkultúrák ösztönzésével.

A tágan vett mozgalmi és kulturális baloldaliság, illetve akár a folyamatos baloldali rendszerkritika eleven hálózata nem fenyegeti, nem is fenyegetheti egy mindenkori (mégoly ellentmondásokkal terhelten működő) szocialista kormány legitimitását és cselekvőképességét. Ez persze mindkét “oldalon” múlik. A baloldalon belüli, akár éles viták – okos koordináció keretei között – bizonyosan nem sodorják veszélybe a szocialisták cselekvőképes egységét és a demokratikus erők lényegi összefogását. Hogy nemcsak a fő veszéllyel, a jobboldali populista restaurációval szembeni föllépés kényszere, hanem a baloldaliság közös alapértékei is jó esélyt adnak erre, azt plasztikusan tükrözi a Magyar Szocialista Párt két – egymással gyakran élesen polemizáló – platformjának a 2002. június 29-én nyilvánosságra hozott közös állásfoglalása is (Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz).

 

(Jövő)

 

Ez a legingoványosabb, egyúttal a legtöbb érzelemmel és a legtöbb kétellyel teli dimenziója a baloldaliak töprengéseinek s természetesen a magam alkalmi jegyzeteinek is. Például hogy egyáltalában lesz-e jövő? Hogy milyen jövőt akarhatunk? Hogy tervezhető, forgatókönyvezhető-e a holnapután egy valódi baloldal számára; hogy – miként Walter Benjamint idézve Sziklai László utalt rá – a jövőkutatás tilalma összeegyeztethető-e valamiféle messianisztikus jövőképpel? Hogy mi teszi, mi minősíti majd a baloldaliságot, a szocialista jelleget évtizedek múlva – hogy távolabbra ne is merészkedjünk? S hogy ez a “szocializmus” hit, utópia avagy morális önerősítés dolga-e?

A szocialista mozgalom, a baloldali értelmiség belső dilemmáját a jövőképpel kapcsolatban Szalai Erzsébet abban látja, hogy “a kapitalizmus megreformálását vagy meghaladását tűzi-e ki célul”. Magam úgy fogalmaznám: “pusztán” reflexív rendszerkritikai mozgalom marad-e a baloldal (ez sem lenne kevés!), avagy egy – ma még persze nem “megtervezhető” – új, a tőkés piacgazdaságot meghaladó formációvá válik; gazdasági, informatikai, kulturális és politikai szempontból egyaránt? Bár nem eleve tudománytalanok az ilyen kérdésekre feleletet adni szándékozó társadalomelméleti válaszok, projektek és gondolatkísérletek, e sorok írója elsősorban szubjektív etikai-érzelmi s nem teoretikus érvekkel tud (ha egyáltalán tud) orientálódni ebben a jövőben. S ahelyett, hogy állítana vagy hitvallana: elsősorban olvas, szövegeket “naplójegyzetel”, véleményeket, olvasmányélményeket ütköztet.

A Múltunk – már többször említett – szocializmus-összeállításában Bayer József így “válaszol” a Szalai Erzsébet által (időben persze később) tematizált kérdésre: “…mint alternatív utópia, mint a kapitalista világ ellentársadalma, a szocializmus mint rendszer megbukott. […] De mint a kapitalizmust árnyékként követő és azt korrigálni, illetve kritikailag meghaladni akaró politikai törekvés, a szocializmus máig sem vesztette el jelentőségét. Különösen igaz ez a felerősödő globalizáció körülményei között, amely a versenykapitalizmusnak az egész földtekére való korlátlan kiterjesztését eredményezi. Ennyiben a szocializmus mint a kapitalizmus kritikája megőrizte érvényét a XXI. századra is. […] A szocializmus mint eszmei irányzat és politikai filozófia legnagyobb érdemét ellenfelei is abban ismerik el, hogy jelentős szerepe volt a történelmi kapitalizmus megreformálásában. Mint emancipatív eszmerendszer – amely a társadalmi egyenlőség, a szabadság és szolidaritás értékeit hangsúlyozza – ezért mindaddig fenn is marad, ameddig létezik a piacgazdaság és a tőkeviszony, valamint az általa teremtett és újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségek. A modern árutermelés és piacgazdaság rendszerével radikálisan szemben álló, a kapitalizmus radikális alternatíváját jelentő konkurens társadalmi és gazdasági rendszerként a szocialista álomnak egy harmonikus társadalomról alighanem vége. A jövő társadalma valószínűleg nem lesz sem kapitalista, sem szocialista, hanem – optimista forgatókönyv szerint – valami harmadik, ami a két tendencia harcából bontakozik ki. De addig – szocializmusra szükség van.”

Más nemzetközi és hazai baloldali gondolkodók, például az e folyóirathoz kötődő Kapitány Ágnes és Gábor, Krausz Tamás, Márkus Péter, Tamás Gáspár Miklós, Tütő László “radikálisabb” és “rendszerszerű” szocializmus-képet vallanak vagy anticipálnak. Tőlük sok ponton különböző, de számomra szintén sok jogos meggondolást fölvető és tiszteletet parancsoló az a “jövőtervezés”, amely Vitányi Iván – elsősorban szociológiai és kultúraelméleti ihletettségű – “egyszemélyes” tudományos műhelyében kristályosodott ki. Vitányi felfogása annál is inkább megbecsülésre (s adott esetben kritikára) méltó, mivel jórészt neki (másrészről Krausz Tamásnak és szellemi-politikai körének) köszönhető, hogy a Magyar Szocialista Pártban az erős közegellenállás ellenére – ha nem is széles mozgalmi ösztönzéssel és nyilvánossággal, de – mégis csak elkezdődött és működik valamiféle baloldali programalkotó és értékkutató tevékenység.

Nem foglalkozva a szocialista távlatokat eleve megkérdőjelező, ab ovo elutasító (bár nem feltétlenül szitokszószerűen “kommunistázó” – ez már egy külön kategória) jövőképekkel, naplójegyzeteim rendjét követve egy további, érdekes, közgazdasági megközelítésű szocializmus-, sőt kommunizmus-felfogásból tartok érdemesnek idézni. Marosán György így ír: “A jövő kor történésze több száz év távlatából visszatekintve meg fogja állapítani, hogy az emberiség történelmi jelentőségű átalakulása nagyjából a XX. század elején kezdődött és mondjuk 2300 táján fejeződött be. Míg a XIX. század egyértelműen a kapitalizmus társadalma, a XX. század már az átmeneté. Volt ennek az átalakulásnak egy zsákutcája, a kelet-európai fejlődés, amely 1917-től egészen 1990-ig tartott. Ez megpróbálta lerövidíteni a fejlődést és fejletlen alapon létrehozni az új társadalmat. Ez a kísérlet az emberiség történetében soha nem tapasztalt szenvedést hozott, és törvényszerűen bukott meg. Ám miközben a világ a millenniumon a kommunizmus bukását ünnepelte, az átalakulás egyre gyorsulva folyt tovább.

A legfejlettebb országok, régiók társadalmai ma már inkább jellemezhetők átmeneti társadalmakként, mint a klasszikus kapitalizmus társadalmaiként. A kérdés nem is az, hogy honnan, inkább az, hogy hova fejlődik a társadalom, vagy fejlődik-e egyáltalán. A fejlődést sokan mint történelmietlen, igazolhatatlan megállapítást elutasítják. Mások valamiféle »poszt« jelzővel (pl.: posztindusztriális, posztmodern, posztkapitalista) írják le a jövő társadalmát. Maga a »poszt« jelző mutatja, hogy sokan érzik: valami elmúlt, de nem találják a megfelelő fogalmat arra, ami jön. Egy lehetséges válasz […], hogy a jövő az anyagi gazdagság magas szintjére épülő, a piaci viszonyokat legfeljebb szűk szférákban elfogadó, az alkotó tevékenységet minden ember számára lehetővé tevő és szabad emberi viszonyokat teremtő kommunista társadalomé. A Kommunista Kiáltvány ennek a társadalomnak a mozgalom serdülőkorában született, provokatív, részleteiben tévedésekkel teli, kifejezetten arrogáns üzenete, amely azonban végső soron helyesen írja le az emberi társadalom fejlődésének alapvonalait.

[…] A Marxék által megjövendölt kommunista társadalom az emberiség reális jövőjét jelzi előre. Ez a jövő azonban az elkövetkező nemzedékek egész sora számára hosszú történelmi korszakot ölel fel. Nem lehetséges a társadalom radikális átalakulására törekedni. Kívánatos viszont kisebb és szélesebb közösségekben a szabad emberi viszonyok létrehozásáért küzdeni. Különösen fontos pedig a mindenkori fiatal nemzedék számára az alkotás és az értelmes munka ígéretét felmutatni. A kommunizmust ma felvállalóknak nem városi vagy vidéki gerillamozgalmat kell szervezniük. A szabad emberi viszonyok és az értelmes alkotás lehetőségének megteremtésén kell munkálkodniok saját szűkebb és tágabb környezetükben.”

Nem érzem magam hivatva arra, hogy bővebben reflektáljak erre a jövőképre. Mindazonáltal – csak utalok rá – a bűnös mértékű és “fölösleges” áldozatok, a törvényszerű bukás, a “koraiság” ellenére sem tartom zsákutcának a kelet-európai államszocializmusokat. Másrészt ezt az egyébként rokonszenvesen moralista jövőképet némileg “ökonomista” és “technicista” aurájúnak vélem. Önironikus rezignáltsággal jegyzem meg: “kevesebbel” is beérném, eme “kommunizmus” helyett megelégednék egy hatékonyan működő, szabadságelvű és önigazgató jellegű “demokratikus szocializmussal” is. Főleg, hogy Marosán jövőképéből feltűnően hiányzik a talán legdrámaibb kihívásra adandó válasz, a harmadik világ egész problematikája, megannyi immanens és globalizációs traumájával.

 

(Kultúra)

 

A naplójegyzeteimben nyomon követni igyekezett szocialista világértelmezések sorában a Marosán Györgytől idézetthez képest mintegy “alkalmi ellenpólus” James Petras felfogása. Legutóbbi, e hasábokon publikált – rokonszenves indulattól hevített, sok igazságot is kimondó – közelmúltbeli tanulmánya ugyanis mintha viszont a globalizáció egészét odaadná a kapitalizmusnak. Némi polemikus túlzással: mintha bármilyen plebejus töltésű föllépést, radikális indulatú zöld-mozgalmat, Amerika-ellenes szervezkedést, a multinacionális tőkeszervezetek elleni bármiféle lázadást, gerillaharcot eleve a progresszív baloldaliság glóriájával övezne. Ugyanakkor mintha a világkapitalizmus realitásaiból kiinduló valamennyi, akár csak korrekciós igényű törekvést sommásan a marxista értelmiségiek árulásaként aposztrofálná. Bizonyosan van ilyen is, de – miként erre másokéi mellett az Eszmélet több írása is rámutatott – a 2001. szeptember 11-ével új korszakot nyitó nemzetközi terrorizmus közvetlen genezisére és komplex táptalajára utalva, illetve ezek (akár csak) demokratikus és baloldali megítélése tükrében aligha ilyen kerek a világ.

Egyáltalán: a szocializmust is célzó jövőképek aligha vehetők komolyan a globális viszonyokban, a világrendszerekben gondolkodó távlatok nélkül. Ideértve a mai euroatlanti jövőképeket, akár a Fukuyama-típusú teleologikusan “optimista”, akár a Huntington-féle “pesszimista”, akár a Wallerstein-típusú marxizáló forgatókönyveket, akár a Bourdieu- és a Zygmunt Bauman-féle kritikai szociológiát is. Mindezekben ugyanakkor feltűnően nagy hangsúlyt kap a tágan értett kultúra. Ha másként nem: mint a vallási átitatottságú kultúrák harca. Ezekre a “világ-dimenziójú” felfogásokra utalva még érthetőbb, hogy a szemlézett szocializmus-történeti írásokban miért keveselltem a tág horizontú kulturális megközelítést. Némileg ezt hiányolom a strukturált és koncepciózus hazai baloldali jövőképekkel kapcsolatban is, leszámítva talán Vitányi Ivánét.

Persze, tudom: a nagy strukturális dilemmák és globalizációs konfliktusok továbbra is elsődlegesen gazdasági, szociális természetűek, s bizonyára jó ideig ilyenek is maradnak (éhezés; járványok; környezetpusztulás; vallási és etnikai ideológiákba csomagolt regionális, életmódbeli s főleg tömeges egzisztenciális konfliktusok; tömeges migráció; terrorizmus stb.). Az ökonomista és technicista szellemű modernizációs, illetve antiglobalizációs forgatókönyvekre, a kultúra (jelszavaknál többet jelentő) “ontológiai” funkcionálásának el- és kimaradására azonban mindez aligha mentség.

 

Töredékes és logikai helykijelölő utalások persze vannak a (tágan értett) kultúra és a jövő viszonyára. Már a Múltunk különszámának szakmai vitájában szóba került ez, hadd idézzem csak Andor László felszólalását, aki szerint a szocializmus problematikájában és értékvilágában döntő szerepe van a kultúrának, gyakran – mondja – a világnézeti vagy politikai értelemben nem szocialista művészek életműve is bizonyíték rá. G. Márkus György úgy vélte: a jövőben a politika centrumában a kultúra áll majd, ezért a szocializmusnak, amely óhatatlanul szembekerül a globalizációval, elsősorban a kulturális konfliktusokra kell felkészülni. Lengyel László szerint mi magyarok globális szempontból nézve is igen figyelemre méltóan gazdagítottuk a szocializmus fogalmát. Hogy ez a – mégoly ellentmondásos – örökség a művelődésben mit jelent, arra Földes György utalt: a szocializmus nem egyszerűen az utóbbi kétszáz esztendő eszmetörténeti tradícióinak egyike, több ennél. Sok minden ma is érvényes – érvel Földes – a szocializmus kapitalizmus-kritikájából és “pozitív” teljesítményéből, példaként említi az 1960–70-es éveknek a XX. századi magyar kulturális fejlődésben játszott kiemelkedő szerepét.

Némileg reménykeltő, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia programjaiban, sőt újabban talán a hazai politikai baloldal írott és “hivatalos” jövőképében is centrális szerepet kap a tudástársadalom fejlesztésének stratégiája, az oktatás prioritása és az informatika centrális szerepe, a kulturális esélyegyenlőség programja – illetve mindezek elementáris társadalmi funkciója. (Egyébként az is lehet tudományosan igényes politológiai kutatás és eszmecsere tárgya, hogy milyen programalkotás és programvita-mező jellemzi a hazai és a nemzetközi politikai műhelyeket, köztük a baloldaliakat.)

A jövőkép, a programalkotás aligha “csupán” megszállott vagy lila értelmiségiek intellektuális játéka: minden – önmagát komolyan vevő – társadalmi mozgalom kötelezettsége. Az olyanoké mindenképpen, amelyek a jövőképet, a programalkotást nem kizárólag (vagy elsősorban) az eladható politikai áruk piaci marketingje szerint intézik. A magyar baloldal szervezeteit, különösen a Magyar Szocialista Pártot viszont semmiképpen sem lehet azzal vádolni, hogy túlteng benne a programalkotó szenvedély. Az természetes, hogy az ellenzéki és a kormánypárti politizálás súlypontja egyaránt a napi és a holnapi praktikum, amelyet persze bizonyos szemléletek és értékelvek is motiválnak. A Magyar Szocialista Pártra ez idáig jellemző viszonylagos “program- és elméletellenesség” azonban történelmi gyökerű s – egyebek mellett – a rendszerváltozás utáni legitimációs effektussal és kompenzációs kényszerrel is összefügg. Mindennek ellenére az évszázadfordulóra megszületett a Magyar Szociáldemokrata Charta és a távlati stratégia (bár alig hivatkoznak rá), a 2002-es országgyűlési választásokhoz készített szocialista programot megalapozó szakmai vitaanyagok sorában pedig számos igényes oktatási, informatikai, kulturális koncepció is napvilágot látott.

A Kultúra, média és esélyteremtés című végre ilyen hangütéssel indít: “Először készül olyan baloldali választási és kormányprogram Magyarországon, amelyben a humán infrastruktúra – az oktatással, az egészségüggyel, a szociális ellátással, a kultúrával, az emberi tőkébe való beruházással és a tömegkommunikációs nyilvánossággal kapcsolatos közhatalmi teendők összessége – nem »alárendelt«, nem »reszort jelegű« feladatként szerepel, hanem a jövőt megalapozó stratégia súlypontját alkotja. Az oktatás- és kultúrpolitikai teendők nem a »maradványelv« jegyében fogalmazódnak meg, hanem a politikai program tengelyében. Mindez nem egyszerűen a kultúrpolitika »előbbre sorolását« jelenti, hanem új felfogást képvisel, amelyre az információs társadalom és hazánk sikeres európai integrációjának követelményei is ösztönöznek bennünket. A gazdasági fejlődésnek, az életminőség javításának, az emberek, a családok és közösségek jólétének emelkedését csak a tudásalapú társadalom létrejötte biztosíthatja.”

Ezt az intonációt egyrészt a nemzeti kultúrát és médiát torzító, kisajátító jobboldali kurzuspolitika bírálatára építő szükséges korrekciók részletes kifejtése követi, másrészt – és távlatilag ez a döntőbb – a digitális korszak globalizációs és nemzeti-társadalmi problémáiba ágyazott esélyegyenlőtlenség-csökkentő program. “Magyarország számára a modernizációs felzárkózás legfőbb feltétele felhalmozott szellemi tőkéje. A társadalmi tudás, a kultúra képezi egy forrásszegény országban a legfőbb nemzeti erőforrást. Okulva más országok látványos felemelkedéséből, illetve hanyatlásából, lépést kell tartanunk a tudásalapú társadalom új kihívásaival. A kulturális beruházásoknak és befektetéseknek közismerten a gazdasági fejlődést serkentő, úgynevezett multiplikáló hatása is van. Számunkra mind a felzárkózáshoz, mind pedig a globalizáció ellentmondásos hatásainak a humanizálásához egyedül ez kínál esélyt.

Az MSZP kulturális politikájában is igazodni kíván az ország előtt álló modernizációs, integrációs követelményekhez. Egyidejűleg célul tűzi ki a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, a leszakadó rétegek felemelését, ami a szolidaritás hagyományos baloldali programja. Ehhez nem elég a korábbi utolérési program, hanem mintegy »elébe menő« stratégiát kell választani. Meg kell akadályozni azt, hogy a modernizációs folyamat haszonélvezője egy viszonylag szűk és zárt réteg legyen, amely a társadalom további polarizálódásával csak újratermeli saját társadalmi helyzetét.”

Mindez persze egyelőre “csak” papír – s az, tudjuk, sok mindent elbír. Hogy ez a programszöveg csupán szerzőinek – köztük e sorok írójának – értelmiségi ábrándja, netalán a mindenkori pártprogramkészítés szokásos verbális önszuggesztiója, a politikai szómágia egy változata marad-e, avagy (ha egyáltalán a “helyes irányt” jelöli) már valóban ebbe az irányba mutatnak az első kormányzati kezdeményezések, azt ma, 2002 nyarán, két hónappal az új kormány hivatalba lépése után még nem lehet eldönteni. Az alkalmi jegyzetek szerzője mindenestre megvallja: világtörténelmi, “szocializmus-ügyi” bizalomelve nem párosul felhőtlen középtávú – hogy úgy mondjam stratégiai – optimizmussal baloldaliság és művelődés intenzív összekapcsolása ügyében. De ennek a (talán csak alkalmi és időleges) szkepticizmusnak a kifejtése, illetve a “korai” kulturális és médiapolitikai döntések kritikája, a művelődési folyamatokat jellemző tények és tendenciák, az ezeket minősítő érvek és ellenérvek mérlegelése már semmiképp sem lehet ennek az írásnak az illetékessége.

 

A baloldali éthosztól elválaszthatatlan a régi szociáldemokrata “trotz alledem”, a csakazértis moralitás. Ez nem csupán az ellenséges közegben, a félreszorított, az elnyomott helyzetben való önérzetes megmaradás és cselekvőképesség pszichikai tartaléka, hanem a saját irányzat hegemóniája idején is előforduló – időleges vagy tartós – vereségek elviselésének az érzelmi fedezete. Mindazonáltal ebben a vonatkozásban is frissen időszerűnek tűnik fel egy régi baloldali “kultúrember”, Kunfi Zsigmond száz évvel ezelőtti pedagógiai, kultúrfilozófiai és világnézeti ars poeticája:

“A kulturális munka értékében való hit, íme a tanári hivatásnak végső posztulátuma; e hit nélkül van kenyérkereső mesterség, van hivatal, de nincsen és nem lehetséges hivatás. Minél nagyobb értéke van a tanár szemében a kultúrának, annál értékesebbnek látja szükségképpen saját hivatását, és viszont, minél nagyobb értéket tulajdonít valamely társadalom a kultúrának, annál jobban meg fogja becsülni a tanárt és munkáját; amint minden tárgy a naptól nyeri világosságát, akképpen nyeri a tanár is a hivatására jutó világosságot a kultúra középponti napjától.

A műveletlen, fejletlen, a kultúra jelentőségét fel nem fogó társadalom semmiképpen sem becsülheti meg a tanár munkáját és hivatását sem. Így az önbecsülés és a társadalom becsülése, amelyben a tanári hivatásnak része van, csak okozata annak a becsülésnek, amely a kultúra osztályrésze. Úgy hogy itt is érvényes: tel valet, tel maitre [amilyen a szolga, olyan a gazda (fr.)]. Ez az elmélkedés azonban nemcsak elméleti jelentőségét mutatja a tanár hivatásának, de gyakorlati útmutatással is szolgál: a tanárnak, a saját hivatását felismerő és megbecsülő tanárnak részt kell vennie a közéletben és mindig azt a törekvést, irányt, pártot kell támogatnia, vagy ha nincs, megteremtenie, amely a kultúra értékéről a leghathatósabban tudja vagy akarja meggyőzni az emberiséget.” (Prolegomenák a tanári hivatáshoz – Temesvár 1904).

A baloldal felé tájékozódó 25 éves Kunfi Zsigmond dacos kiállásba rejtett vallomása a XXI. század elején természetesen aligha tekinthető napiparancsnak vagy általános követelménynek. Ám – főleg a kanti filozófiát elemző, itt nem idézett kontextusával – jóval több ez, mint alkalom diktálta szakmai elfogultság és ars poetica: mély történelmi összefüggésekbe világít be mind az írástudók felelősségét, mind a kultúra és szocializmus viszonyát illetően.

 

“S mi várjuk, hogy mikor lesz / látható reszketésű / bennünk az első csillag” – írta 1934-es alkalmi versében József Attila…

Budapest, 2002. augusztus 7.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Az 1990-es évek hazai szocializmus-vitáinak bibliográfiai szemlézéséhez lásd: Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 172. p. Az alábbi bibliográfia csak igen tömör válogatás az új évtized hazai eszmecseréiből, illetve a fenti tanulmányhoz közvetlenül felhasznált szakmai és publicisztikai irodalomból:

 

Ágh Attila: A pokoljárástól a purgatóriumig. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 17–31. p.

Andor László: Nekünk New York kell. =Eszmélet 52. sz. (2001. tél) 138–157. p.

Bauman, Zygmunt: Globalizáció. A társadalmi következmények. [Bp.], Szukits Könyvkiadó, 2002.

Csehi Gyula: A baloldali forrásvidék. [Tanulmányok.] Kolozsvár, 1973.

Csizmadia Ervin: Medgyessy öt éve. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 5. és 12. p.

Esterházy Péter: A Bermuda-háromszög. A 21. század nyelvéről. =Élet és Irodalom 2002. jan. 18. sz. 15., 20. p.

Földes György–Inotai András (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Bp., Napvilág Kiadó, 2002.

Gáll Ernő: A felelősség új határai. [Esszék.] Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Gerő András: Egy polgár naplója. 1999. október vége. =Magyar Hírlap 1999, október 30. 7. p.

Gerő András: Séta a Múzeum-kertben. =Magyar Hírlap 2002. június 24. 7. p.

Gombár Csaba–Hankiss Elemér–Lengyel László–Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Bp., Helikon–Korridor, 2000.

[A globalizációról. Tematikus összeállítás.] =Magyar Tudomány 2002. 6. sz.

György Péter: Világraszóló magyarok – világkiállítás a mai magyaroknak. =2000 c. folyóirat 2002. 3. sz. 70–76. p.

Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Bp., Kossuth Kiadó, 2001.

Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Bp., Helikon Kiadó, 1999.

Hegyi Gyula: Tiborc és a szociáldemokrácia. =Népszabadság 2002. április 24. 10. p.

Hegyi Gyula: Egy gyászoló közbeszól. =Népszabadság 2002. július 10. 10. p.

Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. Bp., Szabad Tér Kiadó – Kossuth Kiadó, 2001.

Huszár Tibor (szerk.): Kedves, jó Kádár elvtárs. Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989. Bp., Osiris Kiadó, 2002.

Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Illés László: A globalizáció és a szociáldemokrácia. [Könyvismertetés egy orosz dokumentumkötetről.] Kézirat, megjelenés előtt, Bp., 2002.

Kapitány Gábor: Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század. =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 4–29. p.

Katona László: A baloldaliság lehetséges újraértelmezése. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 143–149. p.

Kiss Viktor: Idegen lobogó alatt. A magyar demokrácia paradigmaváltása után. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 13. p.

Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.

Krausz Tamás (szerk.): Gulág. Bp., Pannonica Kiadó, 2001.

Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2001-ről. Bp., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, 2002. I-II. kötet.

Lázár A. Tibor (szerk.): 4 év tévúton. [Tanulmányok.] Bp., “2002” Társaság, 2002.

Lengyel László: A minthaország. =168 óra 2002. jan. 3. 32–33. p.

Lengyel László: Fortinbras-ügy. Bp., Helikon Kiadó, 2002.

Litván György: Adósságtörlesztés? (A magyar szociáldemokrácia kézikönyve.) =Magyar Tudomány 2000. 4. sz. 508–511. p.

Marosán György: A Kommunista Kiáltvány [1998. nov.] In: Marosán György: Ezredvégi tűnődések. Az új évezred új szabályai és új szereplői. Bp., Villányi úti könyvek, 2000. 169-177. p.

Nagy N. Péter: Jobbkanyarban. =Népszabadság 2002. július 27. 19. és 23. p.

Pándi Pál: Elsüllyedt irodalom? [Tanulmányok.] Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1963.

Pető Iván: Kunfi. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 105–108. p.

Petras, James: Forradalmi politika – ma. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 107–134. p.

Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. kötet (1896–1953). Bp., 1956-os Intézet, 1996.; II. kötet (1953–1958). Bp., 1956-os Intézet, 1999.

Rainer M. János: Nagy Imre. Bp., Vince Kiadó, 2002.

Rádai Eszter: Két Magyarország. Beszélgetés Litván György történésszel. =Élet és Irodalom 2002. április 26. 7. p.

Rádai Eszter: Mi történt a lelkekben? Beszélgetés Csepeli Györggyel és Vekerdi Tamással. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 3–16. p.

Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Bp., Korona Kiadó, 2002. 07. 24.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris Kiadó, 20012.

Romsics Ignác: Demokratikus örökségünk. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 47–51. p.

Szalai Erzsébet: Civil társadalom. Mítosz vagy valóság? =Élet és Irodalom 2002. május 3. 10–11. p.

Szalai Erzsébet: Baloldal – új kihívások előtt. =Népszabadság 2002. július 6. 21. és 25. p.

Szalai Erzsébet: Múlt és jövő újraelosztása. =Magyar Hírlap 2002. július 16. 7. p.

Szilágyi Ákos: Két globalizáció Magyarországon. Nyomok a romokban. =“2000” c. folyóirat 2002. 5. sz. 19–26. p. és 6 sz. 43–56. p.

Szoboszlai György: Trendkívüli fordulók. Andor László és Szigeti Péter interjúja. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 4–15. p.

Tamás Gáspár Miklós: Új kelet-európai baloldal (I.). =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 30–53. p.

Tamás Gáspár Miklós: Éljen május elseje? =Népszabadság 2002. április 30. 24–25. p.

Tamás Gáspár Miklós: A gyászoló család. =Népszabadság 2002. június 22. 35. p.

Tamás Gáspár Miklós: A helyzet. Bp., Élet és Irodalom, 2002.

Tanulmányok a szocializmus történetéből. [Tematikus összeállítás.] =Múltunk 2001. 2–3. sz. [A tartalomból. Tanulmányok:] Bayer József: A szocialista tradíció; Haskó Katalin: Utópista szocialista társadalomelméletek a XIX. század első felében; Tütő László: A civil társadalom szocialista formája Marx elméletében; Hülvely István: A szociáldemokrácia szocializmusértelmezésének változásai a radikalizmustól a modern pragmatizmusig; Székely Gábor: Lenin és a szocializmus; Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”; Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában; Benkes Mihály: Szocializmus Afrikában – afrikai szocializmusok; Juhász József: A jugoszláv önigazgatási modell; Harsányi Iván: Az eurokommunista kísérlet szerepe a szocializmus sorsának alakulásában; Pankovits József: Az olasz kommunisták szocializmusfelfogása; Illés László: Lukács György nézetei a demokratizálódásról – visszatekintve a mából; Havas Péter: A demokratikus szocializmus értelmezése a Szocialista Internacionáléban. [Dokumentum:] A Szocialista Internacionálé [1999. novemberi] párizsi nyilatkozata a globalizáció kihívásairól.

[Tóth Eszter Zsófia] T. E. Zs.: Szocializmus-vita. [A Politikatörténeti Intézet és a Múltunk Alapítvány 2002. február 12-én a fent részletezett Múltunk-folyóiratszám kapcsán rendezett kerekasztal-beszélgetésének ismertetése. A vita résztvevői: Bayer József, Hülvely István, Sziklai László, G. Márkus György, Andor László, Lengyel László, Benkes Mihály, Földes György, Kende Péter, Krausz Tamás, Varga Lajos, Johancsik János, Székely Gábor, Bayer József.] =Múltunk 2002. 1. sz. 284–288. p. Lásd még Hovanyecz László: Picasso és Lennon, a szocialisták. Eszmetörténeti eszmecsere a Politikatörténeti Intézetben. =Népszabadság 2002. február 18. 8. p.

Ungváry Rudolf: Magyar szégyen. =Népszabadság 2002. június 26. 10. p.; A szégyen hiányának kultúrája. =uott 2002. július 3. 9. p.

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Bp., Osiris Kiadó, 2001.

Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. (Alapértékek.) Bp., Napvilág Kiadó, 1997.

Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.

Vitányi Iván: 1956-ról baloldali szemmel Gyurkó László könyve ürügyén. =Mozgó Világ 2001. 9. sz. 79–88. p.

 

 

Politikai programdokumentumok:

 

Magyar Szociáldemokrata Charta. Elfogadta az MSZP 1999-es kongresszusa.

Az esélyegyenlőség programja. A Magyar Szocialista Párt távlati programja. Elfogadta az MSZP 2000-es kongresszusa.

Kultúra, média és esélyteremtés. Az MSZP programjának szakmai vitaanyaga. Készítették: Bayer József, Agárdi Péter, Bíró Mária, Kiss Gábor, Schneider Márta, Szajda Szilárd, Vadász János, Varga Kálmán. 2001. november.

Otthont Magyarországból! Az Otthont Magyarországból Összefogás felhívása. Budapest, 2002. január 14.

Jóléti rendszerváltozást. A Magyar Szocialista Párt választási programja. Elfogadta az MSZP 2002. januári kongresszusa.

Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz. Az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának, a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért Platformnak és az MSZP Nőtagozatának közös dokumentuma. Budapest, 2002. június 29.

 

 

A tanulmány szerzőjének a témakörbe vágó újabb, illetve itt felhasznált írásai:

 

Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 162–172. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond. /Magyar Panteon/ Bp., Új Mandátum Kiadó, 2001.

Agárdi Péter: Kultúra és média a magyar ezredfordulón. Tanulmányok. Pécs, PTE TTK FEEFI, 2002.

 

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. A modern tudomány és technika eszközeit ugyanis nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani.

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. Az alagúttal és mesterséges szigettel kombinált híd az emberi nagyravágyás és a mohó profitkoncentráció kihívó jelképe. A Balti-tengert lezáró Öresundon az ember tízezer évek óta gondtalanul átkelt. Tutajon, dereglyével, hadihajóval, utóbb vonatot és kamiont is szállító komppal, fürge vitorlással és motorcsónakkal. A röpke hajóút gyors volt, a vámmentes bárokkal együtt felettébb kényelmes, s az utazó emlékezetébe idézte, hogy tengeri népek földjén jár. A mai, békésen söröző dánok és svédek elődei félelmetes viking hajóikkal hódították meg Oroszországtól Britannián át egészen Szicíliáig az akkor ismert világot. A németül keletinek (Ostsee) nevezett Balti-tenger Északkelet-Európa népeinek a maguk otthonos “földközi tengere”. Svédek, oroszok, lengyelek, finnek, poroszok és más balti népek e víz partjain élték a maguk különbejáratú világtörténelmét, amelyet csak a déli és nyugati sovinizmus gondolhatott Európa “perifériájának”.

A nagy tengert egy híddal lezárni és virtuálisan belvízzé lefokozni ritka történelmietlen gesztus. Jól illenek rá azok a döbbent szavak, amelyekkel az Ószövetség szerint az Úr kommentálta az égig érő város Bábel-féle globális projektjét. “Ez csak a kezdete a tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.” Az új ezredforduló embere (nem az éhező, nélkülöző, a villanyáramot sem használó többség, hanem a jómódú kisebbség) szédült ütemben kezd bele mindannak a megvalósításába, amit a fantáziájával csak elgondolni képes. Némely mutatványát, mint az 1969-es Holdra-szállás kulisszaszagú produkcióját sokak szemében körüllengi a csalás gyanúja. Másokat titokzatos erők döntöttek romba, mint ahogy az a Világkereskedelmi Központ esetében történt. Itt a szerkezetépítés tudományos bravúrjánál még félelmetesebbnek látszott a pusztítás ördögi csúcstechnikája. (Mert ha egyszer belekezdünk a dologba, természetesen nem csak a nyugati kapitalizmus élenjáró tervezőire, hanem elszánt ellenségeire is áll, hogy “ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják”. A nyugati stratégiai központok alapvető tervezési impotenciáját mutatja, hogy erre a józan paraszti ésszel nyilvánvaló igazságra dollármilliárdok elköltése árán sem jöttek rá.) A Koppenhága és Malmö között ívelő híd szerencsére áll, megvalósítói egyelőre csak az elmaradt haszon miatt aggódnak. A két várost összekötő vonat népszerű, de az autóforgalom messze alulmúlja az előzetes várakozásokat.

A túlméretezett hidak és felhőkarcolók persze csak a Titanic-civilizációt fenyegető jéghegy látványos csúcsát jelentik. Az ipari és tőzsdei ember rövid úton felégeti a föld évmilliók alatt felhalmozott fosszilis energiáját. Jó esélye van arra, hogy a bolygó klímájának felborításával az új század derekára mai fogalmaink szerint lakhatatlanná tegye a glóbuszt. Földünk erdőtakarója az elmúlt harminc esztendőben tizenkét százalékkal csökkent, pedig a levegő sokak tévhitével szemben nem valamiféle csúcsüzemben, hanem a zöld erdőben termelődik. Mindaddig, amíg nem sikerül elpusztítani mind az erdőket. A széndioxid, amelyről a jelenlegi amerikai elnök a szódás whiskey-re gondolva úgy nyilatkozott, hogy “nem környezetszennyező anyag”, a légkör tetején szép lassan egybefüggő üvegtetővé áll össze. Ahogy a szentimentális közhely mondja, a “felhők fölött mindig kék az ég”, vagyis állandóan süt a nap, s ha egyszer az üvegtetőn át végleg befűt nekünk, akkor semmilyen árutőzsdén sem vásárolhatunk hűs vizet és jó levegőt. A génmanipuláció, az úgynevezett haszonállatokra kényszerített mesterséges kannibalizmus, a sok zavaros biológiai kísérlet új vírusokat és titokzatos járványokat valószínűsít már a közeli jövőre. Bár úgymond a tudományos racionalitás korát éljük, nincs “mainstream” válasz arra a pofonegyszerű kérdésre, hogy ha az AIDS a természetben régóta létező vírus, akkor százezer esztendők után miért éppen az ezerkilencszázhetvenes esztendőkben, amúgy a biológiai manipulációk kezdetén támadta meg először (s igen hatékonyan) az emberiséget? Úgynevezett jobb körökben e kérdés feltétele is provokációnak számít. Pedig ha a kérdés is tabut sért, akkor bármikor ismét ránk törhetnek hasonló bajok és katasztrófák.

A békésen és serényen körbeforgó, a puszta szélből hasznos energiát termelő szélkerék e világrend másik arcát jelképezi. Azt dalolja a tengerszoros felett örökösen fújó szélbe, hogy lehet másképp élni és cselekedni. A modern tudomány és technika eszközeit nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani. A szélkerék úgy termel hasznos energiát, hogy semmit sem vesz el a természetből, működésével nem szennyezi a környezetet, s örök körforgása esztétikailag is szép és megnyugtató látvány. Azt az ősi álmunkat váltja valóra, amely szerint az alkotó ember pihen, a gép pedig a mi javunkra forog, meleget és jólétet termel nekünk és szeretteinknek. A szélkerék természetesen nem új találmány, szélmalom formájában több ezer éves társa az emberiségnek. Cervantes regényéből kilépve az egyetemes kultúrában a szélmalom egyenesen a legyőzhetetlen természet és a végzet jelképe lett, amellyel szemben a lándzsával hadonászó lovag reménytelen harcot folytat. Don Quijote, a nyugati ember utódai azóta felszerelték magukat olyan eszközökkel, amelyekkel meg lehet állítani a szélmalom kerekeit. Ha az évszázadok óta békésen körbeforgó lapátokat széttörjük, és a szélmalmot felgyújtjuk, akkor rövid időre sokkal több energia szabadul fel, mint amennyit a szerkezet a maga hagyományos üzemmenetében megtermel. De amikor a parázs elhamvad, nem marad más a tűz helyén, csak üszkös rom, s a szél, amely vígan süvít el az emberi ostobaság sivataga fölött.

Mai környezet- és energiapolitikánk egyszerű szavakat használva a szélmalom kétféle hasznosításának modellje között választhat. A szelet (a nap sugárzását, a vizek természetes esését, a biovilág megújuló tartalékát) lehet az ősi receptet követve, de a legmodernebb technika segítségével úgy hasznosítani, hogy örök, kifogyhatatlan és a környezetet nem szennyező energiaforrásként szolgálja az embert. S lehet a múlt minden tudását és tapasztalatát félredobva egy nagy tüzet rakni a földön található tüzelőanyagokból és olajokból. Ezek nagyjából akkorra fogynak el, amikor az elégetésükből származó szennyezés lakhatatlanná teszi a földgolyót az ember számára. Az úgynevezett kiotói protokoll és az idei johannesburgi Earth Summit arra tesz kísérletet, hogy az üvegházhatású gázok (alapvetően a széndioxid) kibocsátását nemzeti kvóták szerint szabályozza, s e kvóták piaci kereskedelmével adható-vehető áruvá tegye a környezetszennyezés jogát. Természetes ésszel ez abszurd ötlet, de a világkapitalizmus logikáján belül praktikus és üdvözlendő megoldás. Ha sikerülne betartani a kiotói kereteket, akkor a széndioxid-kibocsátás mértéke világméretekben legalább nem növekedne, s a kvóták szabad kereskedelme elvileg jutalmazná az alternatív energiafelhasználást. A valóságban ez a rendszer a fejlődő világnak és azoknak az újkapitalista országoknak jelenthet némi bevételt, amelyek nehézipara összezsugorodott a rendszerváltozás táján.

Elődje bűnös mulasztását helyrehozva az MSZP-SZDSZ kormány 2002 júliusában csatlakozott a kiotói protokollhoz, s így elvileg Magyarország is felkínálhatja értékesítésre “felesleges” környezetszennyező kapacitását. Egy tonna kibocsátott széndioxid “ára” nagyjából öt euró, s egyes számítások szerint évi tíz-húsz milliárd forint bevételre számíthatunk e sajátos kereskedelemből. Ennél sokkal jelentősebb előrelépést jelentene, ha a rendszer kibővülne a hazai széndioxid-kibocsátás megadóztatásával. Ha a társadalomnak anyagi haszna származik a kvóták nemzetközi értékesítéséből, akkor azok itthon sem lehetnek ingyenesek. Mivel a neoliberalizmus szerint nincs ingyen ebéd, híveinek is be kell látniuk, hogy ha a külpiacon eladható áru, akkor a belpiacon sem létezhet ingyenes széndioxid-kibocsátási kapacitás. A kiotói protokoll következményeinek hazai érvényesítése első lépés lehet a társadalmi viszonyainkat jótékonyan módosító ökoadó bevezetéséhez. Ez az adórendszer a munkajövedelmek helyett a meg nem újítható természeti erőforrások felhasználására és a le nem bontható szennyező anyagok keletkeztetésére teszi át a közterheket. A baloldali kormányzat az ökoadó bevezetésével és fokozatos kiterjesztésével a legszigorúbb piaci kereteken belül segíthetné egy tisztább és élhetőbb Magyarország kialakítását. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata és környezetbarát kurzus a kapitalizmus játékszabályai között, nemzetközi versenyképességét megőrizve is sokat tehet a mindennapi életviszonyok humanizálásáért. A környezetvédő adóreform fokozatos bevezetésével az MSZP kevés költséggel sok jót tehetne a jövőért. Az ökoadó rendszere a kiotói protokollhoz hasonlóan a mai kapitalizmus törvényeihez igazodva igyekszik féken tartani a környezet öngyilkos tempójú szennyezését. Eredménye a pesszimista szakértők szerint – a mosópor-reklám nyelvén – fékezett habzású katasztrófa lehet, de ez is jobb a Bábel-projekt gyorsított megvalósításánál.

A szélkerék dala arról szól, hogy mindezt lehet másképp is csinálni. A természetes és megújítható energiaforrások (elsősorban a nap sugarai) kifogyhatatlan bőséggel állnak az ember rendelkezésére. Széles körű hasznosításuk a tudomány és technika mai állása mellett elvileg (ha akad rá kutatói és termelési kapacitás) könnyen megoldható feladat. Az “alternatív” (vagyis természetes, ősidők óta használt) energiaforrásokra való áttérést kizárólag úgynevezett gazdasági szempontok akadályozzák. Azt akarják bemesélni nekünk, hogy a megújítható és a környezetet nem szennyező energia drágább annál, mint ami egyrészt gyorsan elfogyó nyersanyag, másrészt elégetésével maradandó károkat okoz a környezetnek. Ez az állítás ellentmond az értékelmélet elemi logikájának. Ha a fosszilis energiahordozókba beépítenék a nyersanyag újratermelésének és a környezeti károk helyreállításának költségeit, akkor a szén vagy a motorbenzin árához képest a szélkerék és a napelem jóval olcsóbban termelne energiát. Nem csak globális összefüggésekben, hanem egészen hétköznapi példákon is megérthetjük ezt az alapvető igazságot. A folyami szállítás a kamionforgalomhoz képest töredéknyi energiát használ fel, de állítólag mégis költségesebb a közúti teherszállításnál. Nyilvánvalóan azért, mert a közúti szállítóval nem fizettetik meg az autópálya létrehozásával kieső zöldterület természeti értékét, magát a sztrádaépítést, az átmenő forgalommal érintett ingatlanok értékvesztését, a közúti balesetek áldozatainak gyógyítását, hozzátartozóik társadalombiztosítási eltartását és hasonló közvetett költségeket. Másfelől a folyami szállításnál még a régi kikötők korszerűsítése is beépül az elméleti költségekbe. Ez az aránytalanság nem gazdasági törvényszerűség, hanem torz politikai diktátum következménye.

A természetes energiaforrások egyik jellegzetessége, hogy (a leginkább problematikus vízi energia kivételével) lényegében mindenütt rendelkezésre állnak. Szélből és napsugárból minden országnak és tájegységnek jut, az energiaigényekhez mérten fölös bőségben. Korszerű technikai megoldásokkal mindenütt helyben felhasználható, családi és helyi közösségi rendszerben önállóan kiaknázható. Ennek technikai kialakítása egyszeri és költséges beruházást jelent, de folyamatos működtetése a helyi közösségeket lekapcsolja a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak etetőláncáról. Ez a fordulat alapos érvágást jelent a globális vállalatbirodalmaknak. És természetesen az ő érdekeiket képviselő politikai erőknek. Az imperializmus története nagyjából azonos a nyersanyagok és energiaforrások nemzetközi újraelosztásával, s az így keletkezett extraprofiton történő osztozkodással. A helyi és közösségi jellegű energiatermelés békés úton korlátozza mindenfajta imperializmus gazdasági bázisát. Természetesen a falu határában forgó szélkereket és a lakóházak napelemeit is el lehet adni a multinacionális cégeknek. De egy ilyen lépés ostobaságát azok is megértik, akik ma természetesnek tartják, hogy a fűtőanyag sok ezer kilométert utazik hozzánk Keletről, s a belőle származó haszon a messzi Nyugaton székelő vállalatokhoz folyik be. Az “alternatív” energiaforrások, legalábbis az energiagazdálkodás szintjén, alternatív termelési és forgalmazási rendszert is jelentenek. A szélkerék lapátait ezért fogja vissza megannyi ellenérdekelt manipulátor. (“Mani”, mégpedig sok száz milliárd dollár jó kemény money sorsáról van szó.)

Fontos megérteni, hogy az alternatív energiahasznosítás nem jelenti a kapitalizmus leváltását valamifajta alternatív, “kísérleti” társadalmi rendszerrel. A helyi energiatermelés jól megfér a piacgazdasággal, magánvállalkozásként éppúgy üzemeltethető, mint szövetkezeti vagy önkormányzati tulajdonban. A lényeg nem a tulajdonos személye, hanem az, hogy helyi vállalat működteti, amelynek döntései átláthatóak és ellenőrizhetőek a helyi közösség által. Az alternatív és helyi energiahasznosítással a szó eredeti értelmében vett polgári társadalom a gazdasági és politikai önállósága egy részét hódítja vissza a nagy vállalatbirodalmaktól. Ez még nem szocializmus, hanem a polgárok közti szerződésekre épülő piacgazdaság eredeti létezési formája. A demokrácia lényege a kollektív döntés. Ha a maga energiagazdálkodásáról a helyi közösség szabadon és felelősséggel dönthet, akkor az a polgári szabadság győzelme a gazdasági diktatúra egy formája felett.

Romantikus idealizmusunkat érdemes felcserélni a megvalósítható dolgok gyakorlatias optimizmusával. A világot megváltó “nagy szocializmus” álma látványosan megbukott, s ebben az “álmok álmodói” sem voltak teljesen vétlenek. A történelmi távlatú oknyomozást mellőzve az elmúlt évtizedek hazai környezetpolitikája is ad némi magyarázatot az álom köddé foszlására. A magyarországi államszocialista rendszer előbb a nehézipar erőltetett fejlesztésével, majd a kádári fogyasztói fordulat után a kötöttpályás közlekedés (vasút, villamos) elhanyagolásával és az autóforgalom egyoldalú ösztönzésével elkövette mindazokat a hibákat, amelyeket a korabeli nyugati kormányok elkövettek. Másfelől – a legvégső időkig – lehetetlenné tette azoknak az alulról szervezkedő, helyi és közösségi mozgalmaknak az eredményes működését, amelyek a nyugati demokráciákban társadalmi kontrollt gyakorolnak a környezet védelme érdekében. Sajátos módon – de talán nem véletlenül – a leépülő Kádár-rendszer egyetlen sikeres környezetvédő mozgalma egy alternatív energiaforrás, a vízi energia (meglehet, valóban tájidegen) hasznosítása ellen szerveződött.

Az államszocializmus ideológiája elporladt, de egyik jellegzetessége, a környezetidegen voluntarizmus tovább él az újkapitalista be­idegződésekben. Eszerint a korszerűség egyenlő a mennyiségi fejlődéssel. A kétségkívül létező közlekedési gondok egyetlen lehetséges megoldása ezért a több autó, a több út, a több híd. Nem vagyok az autópályák ellen, városok és régiók várják joggal a megkezdett sztrádaépítések befejezését. De a több mint száz esztendős, a maga korában abszolút “eurokonform” magyar vasút korszerűsítése is érdemelne ennyi közérdeklődést és állami beruházást. Ami pedig a városi közlekedést illeti, a nyugati nagyvárosokban már nem szélesítik, hanem tudatosan szűkítik az autós sávokat és forgalmat, párhuzamosan a tömegközlekedés látványos (állami-önkormányzati pénzből támogatott) fejlesztésével. Ez is jellegzetesen polgári gondolkodásra vall. A szerződések szabadsága értelmében mindenkinek joga van autót gyártani, eladni és vásárolni. De a helyi polgárok közösségének ugyanilyen joga van a tiszta levegő, a csendes belváros, az élhető utcák és az egészséges gyermekek érdekében a maga területén korlátozni az autóforgalmat. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy bár ez kezdetben tiltakozást vált ki, idővel mindenki számára természetes lesz. Ma már az jelentene közbotrányt, ha autók száguldanának a Margit-sziget sétányain, a római Capitoliumon, a koppenhágai Strögeten vagy a prágai Károly-hídon. Tudom, hogy csak jelképes változás lesz, de számomra az emberibb jövő akkor kezdődik el Budapesten, amikor a mindössze két sávos, jelentős autóforgalmat amúgy sem kiszolgáló Lánchidat egyszer és mindenkorra lezárják a motorizáció elől. Széchenyi István hídja a magyar közlekedésfejlesztés legendás szimbóluma. A gyalogosok és kerékpárosok részére történő átadása beszédes gesztus lesz egy megújult szellemű városvezetés részéről. A környezetbarát életforma többszörösen baloldali érték. A természeti értékek védelmén túl a társadalom jólétét, az ipari-pénzügyi monopóliumok korlátozását, a helyi közösségek döntési szabadságát is magában foglalja. Ezért fontos, hogy a baloldali kormányzat közérthető gesztusokkal jelezze környezetvédő szándékát.

A szélkerék példája jól mutatja, hogy a környezetbarát cselekvés mindenfajta társadalmi rendszerben elkezdhető. A szélkerék egyformán tiszta energiát termel közösségi vagy magántulajdonban. Sikeres működése ugyanakkor korlátozza a nemzetközi olajtársaságok és energiacápák befolyását, s ilyen értelemben a helyi társadalmat erősíti. A marxi-lenini gyökerű “nagy szocializmus” bukása után megkülönböztetett tisztelet illett minden olyan kis lépést, amely a helyi közösség jóléte és autonómiája irányába visz. Mint a fenti, vázlatos példák is mutatják, a környezetbarát életforma terén a polgári demokrácia eszközeivel a kapitalizmuson belül is kikényszeríthető sok ilyen, hasznos és üdvös “kis lépés”. Ennek két alapfeltétele van. Az egyik a közvetett és közvetlen demokrácia hatékony működése. A másik a konzumidiótákat termelő, valóban egydimenziós reklám- és szórakoztatóipar monopóliumának korlátozása, a környezettudatos közgondolkodás erősítése. Sok jel mutatja, hogy az emberek igenis fogékonyak ez utóbbira. Némi leleménnyel divatossá is tehető a zöld (és gyakran az álzöld) életmód. Kapitalista viszonyok között értelemszerűen mindig lesznek olyan vállalkozások, amelyek versenytársaiknál inkább érdekeltek a környezetbarát üzletben. A kis lépésekben rájuk is lehet számítani. A gyakorlat azt mutatja, hogy a lakosság jóléte, a helyi demokrácia fejlettsége és a környezetbarát életforma tekintetében a tartósan szociáldemokrata vezetésű, de a kapitalizmus alapelveivel nem szakító országok jutottak legmesszebbre. (Skandinávia, Finnország, Hollandia az időleges kisiklások ellenére jó példa erre.) A szocialista magyar baloldalnak nem kell türelmetlenkednie. A jelenlegi vadkapitalista és környezetpusztító gyakorlatból a helyes irányba fordulva sok jót lehet elérni a polgári szerződések és a piacgazdaság elveinek tiszteletben tartásával. Több ciklusnyi szocialista kormányzás végeredménye is legjobb esetben a mai dán vagy finn állapotok elérése lehet. Akinek ennyi jó kevés, annak csak az utópiák maradnak.

A haszon (mármint a pénzügyi haszon, a profit) elvének visszaszorulása és a környezeti, tehát nem anyagi jellegű értékek tiszteletének reneszánsza természetesen ellentétes a “nagy kapitalizmus”, a Big Business elvével. Tudják is ezt azok, akiket illet. A globalizációellenes mozgalmak összemosása a terrorizmussal, a kiotói folyamat akadályozása, a zöld és szocialista-gyanús Európa tudatos megleckéztetése mind ezt a felismerést tükrözi. Az elmúlt évtized nemzetközi eseményei mögött jól érzékelhető az a törekvés, amely felszámolni, lejáratni és bedarálni igyekszik mindenfajta alternatív, nem a globális kapitalizmus kánonját követő szellemi és politikai irányzatot. Másrészt az is érzékelhető, hogy a szabadság szellemét nehéz visszagyömöszölni a palackba. Az emberek jelentős része ösztönösen sem hajlandó elfogadni, hogy egyetlen hatalomnak, egyetlen értékrendnek, egyetlen viselkedési mintának hódoljon az egész világ. Ha a mai világ urai nem képesek tolerálni a különböző életformák és értékek szabadságát, akkor a szuperhatalmi arzenál is gyengének bizonyulhat a százféle ellenállás egyidejű felszámolására. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy a Big Business jövőjétől függetlenül – a fűszál megmaradási stratégiájához hasonlóan – van jövője a környezetbarát életformának és a rá épülő helyi demokráciának.

Számomra inkább csak elméleti kérdés, hogy a “nagy kapitalizmus” alapelvével, a profit mindenhatóságával és a valódi döntések centralizálásával szembeforduló helyi kezdeményezéseket minek is nevezzük. A szabad polgári közösségek helyreállításának, vagy a “kis szocializmus” első köreinek? Az előbbi mellett szól, hogy az első részsikerek mind ott születtek, ahol erősek a városi autonómia és a polgári függetlenség hagyományai. Másrészt a polgári szabadságot az egydimenziós konzumidióták önkéntes szolgaságával felváltó Gólem is e szép régi városok tőzsdéiről és szellemi műhelyeiről szabadult el. Marx felismerésével egybehangzóan a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy a kis kapitalizmus egy idő után megszüli a nagy kapitalizmust, a polgári autonómia felszámolásának rendszerét. Ezért feltehetően jobb úton járnak azok, akik a “szocializmus kis köreit” sejtik a környezetbarát életformát követő és a saját ügyeikben helyben döntő, közösségi szerveződésekben. De még valószínűbb, hogy a napjainkban szervezkedő alternatív mozgalmakra nem érdemes ráaggatni a múltból örökölt címkéket. Mind többen érzik, hogy a “mainstream” elit a maga elszabadult profitéhségével és természetpusztító dühével rossz irányba viszi a világot. Ezt a felismerést a globális felmelegedés és az üvegház-hatás húsz éve keletkezett (s azóta évről évre részleteiben is beigazolódott) elmélete a hétköznapi ember számára is kézenfekvővé teszi.

Az a rendszer, amely szabályosan felégeti az emberi lét feltételeit a földgolyón, nem nevezhető sem normálisnak, sem fenntarthatónak. Valahogy változtatni kell rajta. Ez a gondolat megszületett és világszerte látványosan erősödik. Népszerű és sokszínű társadalmi mozgalmak épülnek rá, s kormányok is akadnak, amelyek akár jó szándékból, akár geopolitikai kényszerből fogékonyak a jelenlegi, egyközpontú globalizáció bírálatára. A szocialista baloldalnak régi dogmáit félretéve érdemes ezekhez a mozgalmakhoz csatlakoznia. Tiszteletben tartva azok eredendő sokszínűségét és belső demokratizmusát. Természetesen senki sem tilthatja meg, hogy a baloldalnak tartalmi elképzelése is legyen a jövő méhében formálódó, alternatív társadalomról. De ez az elképzelés nem épülhet egyetlen társadalmi osztály uralmára, s nem diktátum, csak szabadon megfontolható ajánlat lehet a szabadon döntő közösségek számára. Az emberi civilizáció túlélése új termelési és fogyasztási módokat követel, s ezek idővel kialakítják a magukhoz illő új közösségi szerveződéseket. Ehhez azonban előbb meg kell állítani a földgolyó természetes egyensúlyát katasztrófával fenyegető erőket. Minden más csak ezután jöhet.

Ami pedig a szélkerék dalát a maga akusztikai valóságában illeti, sajátos surrogása engem arra emlékeztet, amikor a vizes lepedőt a szélben kirázzák és összehajtogatják. Kétségkívül asszonyi, teremtő hang, szemben mondjuk egy felbúgó motorkerékpár üres agresszivitásával.

 

Koppenhága, 2002. augusztus

Mit tud kezdeni a társadalomtudomány egy olyan tünékeny jelenség magyarázatával, mint amilyen a választások eredményét adó választói magatartás? Milyen folyamatok hatnak a voksát leadó állampolgárra? A politikai szociológia válaszadási kísérleteinek kritikai elemzése képzi a ma különösen érdekes tanulmány tárgyát.

A polgári tudományosság az osztályszavazásról

 

1. Elméletek a választói magatartásról

 

A politikatudomány egyik legfejlettebb területe, a választáskutatás az elmúlt évtizedekben három alapvető elméletet dolgozott ki a szavazói viselkedés magyarázatára. A racionális választások teóriája az elvont egyénből, a polgári társadalom független individuumából indul ki, s gondolatmenetében a neoklasszikus közgazdaságtan téziseit követi. E modellben a választó saját nézeteit témánként összehasonlítja az egyes pártok álláspontjával, s ennek alapján alakítja ki politikai magatartását. Mérlegelése során egyidejűleg végtelen számú kérdést is értékelhet, s a megállapított távolságokat a témák szubjektív fontosságával súlyozza, majd pártonként összegzi. Arra a politikai erőre szavaz, amely esetében az összesített távolság a legkisebb, vagyis programja legközelebb áll saját preferenciáihoz. Döntéseiben más szempontokat csak akkor vesz figyelembe, ha két vagy több párt között az összegzés nyomán “holtverseny” alakul ki.¹

A tematikus voksolás s ezen belül a súlyozott közelségi modell mellett a racionális választás elméletének másik válfaját az “ésszerűen tudatlan” szavazó tézise alkotja. E gondolatrendszer abból az elemi tényből indul ki, hogy az egyes voksok végtelenül csekély szerepet játszanak a végeredmény meghatározásában. Ezt felismerve, a választók nem gyűjtenek tudatosan politikai információkat, s bonyolult mérlegeléseket sem végeznek, hanem “gondolatmankókra” támaszkodva hozzák meg döntéseiket. Ennek során közvetlen környezetük véleményét éppúgy követhetik, mint saját korábbi álláspontjukat, s így viselkedésükkel inkább a választói magatartás szociológiai, illetőleg szociálpszichológiai modelljének feltevéseit igazolják.²

A másik nagy irányzat, a szavazói viselkedés szociológiai elmélete nem az elvont egyént, hanem a társadalmi lényt állítja elemzése középpontjába. Alaptézise szerint a választók magatartását elsődlegesen csoporttagságuk, illetőleg környezetük határozza meg, s így a személyes vélemények a korábban kialakított viselkedést többnyire csak utólagosan racionalizálják. E modell tehát mindenekelőtt a preferenciák eredetét keresi, túllépve a racionális választások elméletén, amely azokat adottságokként feltételezi, s ennek nyomán hátterüket egyáltalán nem elemzi.³

A szociológiai modell ugyanakkor nem vizsgálja azokat a mechanizmusokat, amelyek a pártpreferenciákat szavazói viselkedéssé alakítják át. Elvileg négy mechanizmus hozhat létre kapcsolatot az egyes társadalmi sajátosságok és a választói magatartás között. Az első kettő a racionális választások elméletéhez kötődik; e megközelítésekben a voksoló a tematikus szavazás, illetőleg a “gondolatmankós” döntés modelljét követi, s a csoporttagság az összehasonlítás alapjául szolgáló preferenciák eredetét vagy a befolyást gyakorló véleményvezérek (és más mintaadó személyek) hovatartozását magyarázza. A harmadik mechanizmus keretében a szavazó nem mérlegeli tudatosan, hogy melyik pártra voksoljon, hanem szocializációja, történelmi tapasztalata alapján kialakult beállítottsága szinte automatikusan megszabja magatartását. Végezetül cselekedhet a közvélemény nyomására, a társadalmi többség személytelen elvárását követve is; ilyenkor az igazodás vélt kényszere kerekedik felül, ami többnyire a valószínű győzteshez történő csatlakozás igényében fejeződik ki.⁴

A harmadik irányzatot a szociálpszichológiai modell alkotja, amely a választói magatartást a közvetlenül befolyásoló, illetőleg a tartósabb politikai beállítottságokból kiindulva értelmezi. Az előbbiek szituatív jellegűek, a versengő pártokkal és jelöltekkel függnek össze, az utóbbiak viszont az egyes egyének társadalmi jellemzőiből, gyermekkori szocializációjából és történelmi tapasztalataiból származnak. E társadalmilag meghatározott attitűdök hatására alakul ki a szavazó pártkötődése, ami ugyan nem olyan szilárd, mint a felekezeti hovatartozás, ám időben stabilabb minden más politikai beállítódásnál. Ez a kötődés nem határozza meg egyértelműen a politikai és ezen belül a választói magatartást, a véleményalkotást és a szavazói döntést azonban nagymértékben befolyásolja. Ily módon a tartós kötődések sokkal nagyobb szerepet játszanak a kampánytémáknál, az aktuális gazdasági helyzetnél vagy a jelöltek személyiségénél. A szociálpszichológiai irányzatot ezért a “pártos szavazó” modelljének is nevezik, ami egyben azt is jelzi, hogy magyarázó ereje az elkötelezett választók számának alakulásától függ.⁵

Empirikus vizsgálatok nyomán mindhárom irányzattal szemben számos ellenvetést fogalmaznak meg. A tematikus szavazást elsődlegesen azon érv alapján bírálják, hogy az egyes választók csupán néhány kérdést vesznek figyelembe s azok szubjektív fontosságát alig mérlegelik. Sőt, nem egyszer előfordul, hogy tőlük viszonylag távol álló pártokra voksolnak, amelyek a szándékuk szerint kívánatosnál nagyobb mérvű változtatásokat ígérnek. Még élesebb kritikák jelennek meg a szociológiai modellel szemben, azt állítva, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi csoporttagság és a környezet egyre gyengébb hatást gyakorol a választói magatartásra. Számos kutató szerint tendenciaszerűen csökkent a pártos szavazók aránya is, ami arra ösztönzi ezen irányzat híveit, hogy kísérletet tegyenek a közgazdasági és a szociálpszichológiai elmélet közötti szakadék áthidalására.⁶ A kölcsönös bírálatok tehát a modellek közeledéséhez vezetnek, e folyamatban azonban a társadalmi lény koncepciójának hívei tesznek nagyobb elméleti engedményeket, meghajolva azon álláspontok előtt, amelyek az individualizációra és a “középosztályosodásra” hivatkozva, az egyéni értékválasztás növekvő jelentőségét hangsúlyozzák. Ez az érvelés – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – meghatározó szerepet játszik abban a vitában is, amely az osztályszavazásról zajlik.

 

 

2. A szavazói viselkedés szociológiai modellje

 

A szociológiai modell alapján, a szavazói viselkedést befolyásoló társadalmi jellemzőket három nagy csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe az egyének demográfiai ismérvei, a nem és az életkor tartoznak, amelyek természetadta jellegük ellenére történelmi koronként eltérő társadalmi sajátosságokat hordozhatnak. A másodikat a rendkívül heterogén szociokulturális tényezők alkotják, amelyek az iskolai végzettségen kívül a felekezeti és az etnikai hovatartozást, sőt kiterjesztett értelemben a valláshoz és a különféle politikai-ideológiai értékrendekhez való viszonyt is magukba foglalják. Ez utóbbiak már valóságos csoporttagságot jelenthetnek, hiszen az azonos nemzetiségű vagy vallású egyének sajátos közösségeket, szubkultúrákat képezhetnek. A harmadik csoport a társadalom-strukturális jellemzőket tartalmazza, amelyek közül a polgári tudományosságban is kitüntetett szerephez jut az osztálytagozódás, illetőleg a rétegződés. Emellett a szociológiai modell a környezet hatását is elemzi, s e kategóriába a lakóhelyen kívül a rokonsági és a személyközi viszonyokat is besorolja.⁷

Az elmúlt évtizedekben lebonyolított amerikai és nyugat-európai kutatások szerint a demográfiai ismérvek, az életkor és a nem csak viszonylag szerény befolyást gyakorolnak a választói magatartásra. Az empirikus felvételek azt mutatják, hogy a fiatalok inkább szavaznak baloldali pártokra, mint az idősek, s a politikai “szélsőségekhez” is jobban vonzódnak. Az is jellemző e korcsoportra, hogy az új pártok népszerűbbek körükben, s az aktuális politikai eseményekre is az átlagosnál érzékenyebben reagálnak. E szavazói viselkedést részben közvetlen életkori sajátosságokkal magyarázzák; a fiatalok általában liberálisabb álláspontot foglalnak el társadalompolitikai kérdésekben, fogékonyabbak az új eszmék iránt, s megszilárdult attitűdök hiányában az új politikai erők, a kampányesemények és az aktuális közhangulat erősebben befolyásolják választói magatartásukat. Korosztályi jellemzőkkel indokolhatjuk azt is, hogy a fiatalok mind a szélsőjobboldali, mind az újbaloldali szavazótáborokban többnyire felülreprezentáltak. Számos kutató viszont azt vallja, hogy a szavazói viselkedést nem annyira az életciklus, mint inkább a nemzedéki tapasztalat formálja. Példaként a New Deal-generáció demokrata párti elfogultságát és a háború utáni brit nemzedék munkáspárti hűségét hozzák fel, ami egyben arra utal, hogy a választóvá válás időpontja kitüntetett szerepet játszik a politikai szocializációban.⁸

A nemi hovatartozás az életkornál csekélyebb befolyást gyakorol a szavazói viselkedésre, ám hatása valamennyi többpárti berendezkedésben érvényesül. Az eltérő férfi és női választói magatartást azonban elsődlegesen társadalmi okok, s nem természetadta jellemzők idézik elő. A nők az 1970-es évekig a férfiakhoz képest konzervatívabban voksoltak, inkább támogatták a nagy jobboldali, mint baloldali pártokat. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy átlagosan magasabb életkort érnek meg, s az idő előrehaladtával a választók konzervativizmusa általában növekszik, emellett az idősebb nők gyakori templomlátogatók, ami katolikus országokban többnyire a kereszténydemokrata pártok támogatásával társul. Jobboldali szavazói viselkedésük azonban elsődlegesen a hagyományos rend elfogadásán, s nem ideológiai premisszákon alapul; a radikális jobb- és szélsőjobboldali politikai mezőt egyértelműen a férfiak uralják. A társadalmi s nem természetadta meghatározottságot az is igazolja, hogy az elmúlt negyedszázadban a nők politikai magatartásában érzékelhető fordulat következett be, amit főként a munkaerőpiacra történő tömeges belépésük magyaráz. Munkavállalásuk ugyanis növelte körükben a szakszervezeti tagok számát, s a társadalomban eddig betöltött hagyományos szerepüket más módon is átalakította. E változások nyomán a szavazói viselkedésben csökkennek a nemi különbségek, sőt, az angolszász országokban a nők nem egyszer kevésbé konzervatívak, mint a férfiak.⁹

Míg a demográfiai ismérvek csaknem teljesen függetlenek a társadalom strukturális jellemzőitől, a szociokulturális tényezők többé-kevésbé kötődnek az osztály- vagy rétegszerkezethez. Ez az összefüggés különösen szembeötlő az iskolai végzettség esetében, hiszen a közép-, s még inkább a felsőfokú képzettségűek túlnyomó többsége a legutóbbi időkig a társadalmi hierarchia csúcsain álló csoportokból került ki. Eredetileg választójoggal is csak a “művelt és vagyonos osztályok” tagjai rendelkeztek, s nemcsak a különféle adó-, jövedelmi és vagyoni, hanem az értelmiségi cenzusok is a fennálló oligarchikus polgári berendezkedés védelmét szolgálták. Az általános szavazati jog bevezetését követően is érvényesült az a tendencia, hogy a magasabb végzettségűek inkább a jobboldali pártokra voksoltak, jelezve a hagyományos értelmiség konzervativizmusát. A II. világháborút követően, a közép- és felsőfokú oktatás kiterjesztésével, valamint a diplomás közalkalmazottak számának rohamos növekedésével azonban jelentős fordulat következett be. Megjelentek a szociálliberális, illetőleg a szocialista beállítottságú értelmiségi csoportok, amelyek jó része állami szolgáltató funkciót lát el, mindenekelőtt a közoktatás területén. Az átalakulás oly mérvű, hogy napjainkban egyes szocialista és szociáldemokrata pártok szavazóbázisát elsődlegesen a képzett állami alkalmazottak alkotják,¹⁰ akik a szakszervezeti szervezkedésben is egyre inkább meghatározó szerepet töltenek be. A szakirodalomban a magas végzettségűek baloldali beállítottságát jórészt azzal magyarázzák, hogy az egyetemi képzés toleránsabbá teszi az egyéneket az új eszmék valamint a mássággal jellemezhető csoportok és emberek iránt, az emberi természet optimista és liberálisabb felfogását közvetíti, s növeli az értékszemlélet szerepét a gazdasági önérdekkel szemben.¹¹ Az eredeti “oktatási” hatás jelentőségét azonban nem becsülhetjük túl, hiszen a többnyire konzervatív, illetőleg jobboldali liberális erőket támogató vezető közhivatalnokok, menedzserek és nagyvállalkozók is túlnyomó részt rendelkeznek egyetemi diplomával.

A nemzetiségi és a felekezeti hovatartozás természetesen csak a több (sok) nemzetiségű, illetőleg a vallásilag vegyes összetételű államokban befolyásolhatja a választói magatartást. Az államalkotó nemzet tagjai és az államvallás hívei az átlagosnál hajlamosabbak arra, hogy jobboldali politikai erőkre voksoljanak, szemben az etnikai és vallási kisebbségekkel, amelyek inkább baloldali vagy liberális pártokat támogatnak. E különbséget elsősorban a kisebbségek hátrányosabb helyzete és nem a nemzeti karakterjegyek vagy a vallási hitelvek magyarázzák. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy a protestáns angolszász államokban a katolikusok inkább az ottani Munkáspártra (az Egyesült Államokban a Demokrata Pártra) szavaznak, Európa nagy katolikus országaiban viszont e felekezet tagjai jórészt az egyházhoz közvetlenül kötődő kereszténydemokrata-keresztényszociális politikai erőket preferálják. Ez utóbbi államokban a protestáns kisebbség vonzódik az átlagosnál nagyobb mértékben a baloldalhoz, nem függetlenül attól, hogy a kormányzat és az államegyház, a “trón és az oltár szövetsége” évszázadokon keresztül diszkriminálta a reformáció híveit. A hátrányos társadalmi megkülönböztetés hatását a nyugat-európai és az amerikai zsidóság politikai magatartásában is kimutathatjuk; számottevő részük szocialista-szociáldemokrata érzelműnek bizonyul vagy baloldali liberálisokra szavaz.¹²

A hovatartozás magatartásformáló szerepét jelentősen erősíti az a tény, hogy a nemzeti és vallási kisebbségek – akár őshazájukban, akár bevándorlóként – gyakran viszonylag zárt közösségeket, szubkultúrákat alkotnak. Ezek sajátos intézményeket hoznak létre, amelyek a közösségtagok egész élettevékenységét átszövik s többnyire politikai beállítottságát, szavazói viselkedését is kontrollálják. Zártabb szubkultúrákban tehát a hovatartozás hatását lakóhelyi, rokonsági és személyközi viszonyok egészítik ki, s ezek befolyása többnyire csak akkor tűnik el, ha az egyén végérvényesen kiszakad közösségéből. Társadalom­strukturális vonások is hozzájárulnak a hovatartozás magatartásformáló szerepének növeléséhez; a nemzetiségi és vallási kisebbségek körében általában átlagon felüli a munkások, az alacsony jövedelműek aránya, míg a domináns társadalmi csoportok inkább az államalkotó nemzethez és az államegyházhoz tartoznak.

Sajátos szavazói viselkedés jellemzi azokat a nemzeti és etnikai kisebbségeket, amelyek kulturális vagy területi autonómia megszerzésére, az unitárius nemzetállam föderalizálására vagy önálló államalkotásra (más országhoz való csatlakozásra) törekednek. Ezek ugyanis speciális, etnikai alapú pártokat hoznak létre, amelyek az érintett kisebbség meghatározó hányadának támogatását élvezik.¹³ Az ilyen politikai erők általában különböző politikai irányzatokat tömörítenek, vagy valamely áramlat nemzeti bázisú pártjaként lépnek fel. Kivételesen az is előfordul, hogy a meghatározó pártok etnikai-regionális alapon szétválnak; ebben az esetben a nemzeti hovatartozás hatása tulajdonképpen megszűnik, s az egységes állam szétesik vagy föderációvá alakul át.

A szociokulturális tényezők közül a szavazói viselkedést legnagyobb mértékben a vallásosság befolyásolja; szerepét egyes kutatók az osztályhelyzethez hasonlítják. A valláshoz való viszony különösen Nyugat-Európa katolikus országaiban játszik meghatározó szerepet, nem függetlenül attól, hogy – Franciaország (és az 1990-es évek közepe óta Olaszország) kivételével – ezen államokban a kereszténydemokrata-keresztényszociális pártok a jobboldal vezető erejét alkotják. A vallásilag vegyes összetételű s még inkább a protestáns országokban e tényező már jóval kevésbé vagy egyáltalán nem alakítja a választói magatartást, noha keresztény pártok ezen államok egy részében is működnek. Az előbbi csoportban – mint erre már utaltunk – inkább az egyes felekezetek többségi vagy kisebbségi helyzete hat a szavazói döntésekre, az utóbbiban pedig, a fundamentalista meggyőződésűeket leszámítva, a hit és a politika az egyének szintjén is lényegében szétvált egymástól.¹⁴

A szociológiai modell a valláshoz való viszony szempontjából rendszeres templomlátogatók, alkalmi templomba járók, névleges keresztények, semlegesek és vallástalanok között tesz különbséget. Igazi választóvonal a templomba járók és a közösségi hitélettől távolmaradók szavazói viselkedése között húzódik, s az előbbi kategórián belül a pártpreferenciákat a templomlátogatás gyakorisága is érzékelhetően befolyásolja.¹⁵ Azok, akik mindennapi életükben egyházuk tanítását követik, túlnyomó részt jobboldali, mindenekelőtt keresztény politikai erőkre voksolnak, ám a vallásos meggyőződés önmagában csak kevéssé ösztönöz a konzervatív oldal preferálására. Hollandiában 1956-ban a gyakorló katolikusok 94, illetőleg a rendszeres templomba járó kálvinisták 90 százaléka vallási pártját (a Katolikus Néppártot, illetőleg a Forradalomellenes Pártot) támogatta, s csak elenyésző kisebbségük voksolt a baloldali Munkapártra, a közösségi hitélettől rendszerint távolmaradó hívők esetében viszont ez az arány mindössze 63, illetőleg 52 százalékot tett ki. Hasonló összefüggést mutatnak az ugyanebben az évben lebonyolított francia parlamenti választás adatai is. A gyakorló katolikusok 11, a nem gyakorlók 56, a semlegesek 63, s a vallástalanok 79 százaléka szavazott a kommunistákra vagy a szocialistákra, míg a két vallásos politikai erő, a Népi Köztársasági Mozgalom és a Független Párt együttesen a templomba járók 68 százalékának voksát kapta meg. A vallásosság meghatározó szerepe negyed évszázad múltán is fennmaradt; az 1981. évi elnökválasztáson a szocialista Mitterrand-t a vallástalanok 88, a közösségi hitélettől régóta távolmaradók 61, az alkalmi templomlátogatók 40, s a rendszeres templomba járók 20 százaléka támogatta, noha a baloldali elnökjelölt közismerten hívő katolikus volt.¹⁶ Közben azonban Franciaországban csakúgy, mint számos más nyugat- és dél-európai katolikus államban felgyorsult az 1945 óta tartó szekularizációs folyamat, ami érzékelhetően csökkentette az egyházak politikai jelentőségét. E változásban kulcsszerepet játszott a hagyományos falusi társadalom további bomlása és a gyorsütemű városba áramlás; a viszonylag zárt közösségekből kiszakadtak életforma-váltásuk során egyházuktól is eltávolodtak. Ugyanakkor az 1980-as évek elejétől, ellenhatásként egyfajta vallási “újjászületés” kezdődött, főként a “középosztályok” fiatal, magasan képzett tagjai között, ami kétségtelenül hozzájárult a nyugat-európai és az amerikai politika neokonzervatív fordulatához.¹⁷

Más szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan a valláshoz való viszony is szorosan összefügg a társadalom osztálytagozódásával, illetőleg rétegszerkezetével. Közismert a parasztság és a földbirtokos arisztokrácia túlnyomó részének mély vallásossága, s a hívők aránya a városi “művelt és vagyonos osztályok” körében is hosszú ideig magasabb volt az átlagosnál. A városi kispolgárság ugyanakkor ambivalensen viszonyul a valláshoz; egy részük már másfél-két évszázada szembe fordult egyházával, többségük azonban ragaszkodik vallásos meggyőződéséhez. A szekularizációs folyamatban a szabadfoglalkozású és a közalkalmazott értelmiségiek, valamint a fizikai munkások játszottak meghatározó szerepet, az egyház tanítását követők azonban még a proletariátuson belül is viszonylag jelentős hányadot képviselnek. A rendszeresen templomba járó munkások – mint erre korábban már utaltunk – Európa katolikus országaiban jórészt a keresztény pártokat támogatják, ám soraikból kerülnek ki azok a gyakorló katolikusok és protestánsok, akik a hívők többségével ellentétben baloldali erőkre voksolnak. E munkások körében feszültség alakulhat ki osztályhelyzetük és vallásos meggyőződésük között, ami a kevésbé elkötelezett templomlátogatókat fokozatosan eltávolíthatja egyházuk tanításától.¹⁸

Kiemelten foglalkozik a szociológiai modell a társadalmi környezet hatásaival is, amelyeket azonban inkább a magatartásformálás másodlagos tényezőiként, semmint elsődleges okokként értelmez. E környezeti összefüggések főként abban nyilvánulnak meg, hogy az egyének hajlamosak lakóhelyük meghatározó politikai erejének támogatására, s így az egyes választókerületekben a párterő-sorrendek folytonossága hosszabb távon is érvényesül. A terület, a “miliő” vagy a szomszédság hatásmechanizmusának működését a szakirodalomban négyféle módon magyarázzák. Egyes kutatók álláspontja szerint az érintkezések, a személyközi kapcsolatok alapozzák meg a környezeti hatásokat; az interakciók során ugyanis folyamatos, bár ritkán közvetlen nyomás éri az adott település vagy városrész választóit, hogy a helyileg domináns pártra voksoljanak. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a környezeti hatások csupán az egymás mellett élő egyének hasonló pozíciójából fakadnak. E “szektorális” elmélet alapján elsődlegesen nem az számít, hol laknak a választók, hanem az, hogy valamely terület milyen társadalmi (szektorális) helyzetű embereket tömörít. A harmadik megközelítést a térségek önszelekciós felfogása képezi; e szerint az emberek hajlamosak olyan területekre költözni, amelyeken hozzájuk hasonló pártállásúak élnek. Végezetül olyan nézet is megfogalmazódott, mely egyértelműen politikai tényezőkre vezeti vissza a környezeti hatások érvényesülését. E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy amennyiben egy párt helyi szinten többséget ér el, megszerzi a média támogatását illetőleg számos személyes előnyt nyújt a választóknak, s ezek révén hosszabb távon is stabilizálhatja pozícióját, sőt szimbolikusan azonosulhat a lokalitással. E magyarázatok közül a szakirodalom az interakciós elméletet tartja leginkább megalapozottnak, azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyítékai inkább a véleményformálás szociálpszichológiai vizsgálatából, s nem a szavazói viselkedés szociológiai kutatásából származnak.¹⁹

A hosszú távú térbeli folytonosságot azonban az interakciós magyarázat önmagában nem támasztja alá. Az európai államok jó részében csakúgy, mint az Egyesült Államokban a választókerületek többségében évtizedeken keresztül ugyanaz a párt vagy politikai pólus szerepelt sikeresen,²⁰ és általában megbízhatóan előre jelezhetők azok a körzetek, amelyekben változás történhet. A területi hatások folytonossága abban is megnyilvánul, hogy a nagyvárosokban elsősorban a baloldal, a kisebbekben, s még inkább a falvakban viszont a jobboldal élvez erősebb támogatást. Mindez arra utal, hogy az egyes térségek sajátos történelmi és társadalom-strukturális vonásai döntő szerephez jutnak a kontinuitásban, s ezekhez képest az érintkezések, a személyközi kapcsolatok jelentős, ám mégis csak másodlagos módon járulnak hozzá a “miliő” kialakításához. A szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan tehát a környezet is szorosan kapcsolódik a társadalom szerkezetéhez, amely – mint korábban már említettük – központi helyet foglal el a szavazói viselkedés szociológiai modelljében.

 

 

3. Osztályfogalom és osztályszavazás a szociológiai modellben

 

A szociológiai modell középponti kérdése az, hogy a társadalom­strukturális jellemzők s ezen belül mindenekelőtt az osztálytagozódás milyen hatást gyakorolnak a választói magatartásra. E felvetésre az egyes kutatók természetszerűen eltérő választ adnak, az elmúlt két évtizedet leszámítva azonban a polgári tudományosságban is általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy a szavazói döntéseket az osztálytagozódásban elfoglalt hely alapvetően befolyásolja. Számos szerző ugyan azt állítja, hogy a valláshoz való viszony még az osztályszerkezetnél is erőteljesebben strukturálja a voksolók viselkedését, ám ez utóbbi dimenzió meghatározó jelentőségét ők sem vitatják.²¹ A klasszikus szociológiai felfogás szerint a pártharc minden más szempontot megelőzve osztályok közötti konfliktus, s ennek megfelelően a szavazók többsége osztályhelyzetének megfelelően támogatja az egyes politikai erőket. Ezt az összefüggést az sem homályosítja el, hogy a formális demokrácia körülményei között a pártok általában nem osztályok, hanem elvek nevében küzdenek egymással, ezek ugyanis többnyire szorosan kapcsolódnak az egyes osztályok érdekeihez.²²

Mit is értenek azonban a polgári tudományosságban osztályon, osztálytagozódáson vagy társadalmi rétegződésen? E kérdésben lényegében semmilyen konszenzus nem alakult ki; az egyes szerzők e fogalmakat eltérő célokra használják és különféle módon definiálják.²³ Gyakori, hogy nem látnak különbséget a két alapvető kategória, az osztály és a réteg (osztályszerkezet és stratifikációs megoszlás) között, illetőleg az osztályviszonyokat a rétegződésben feloldják. Ezt teszik azok a kutatók, akik a foglalkozást, a presztízst, a jövedelmi szintet vagy az életstílust tekintik a társadalmi struktúra alapzatának, s ennek alapján egymástól jelentősen eltérő “osztálysémákat”, “társadalmi fokokat” alakítanak ki.

Lipset már többször idézett könyvében elsődlegesen uralkodó vagy felsőbb osztályokról, középosztályokról és alsóbb osztályokról ír, hangsúlyozva, hogy a konzervatív jobboldal főként az arisztokrácia, a liberális centrum a középosztályok, a baloldal pedig a legrosszabb esélyekkel indulók érdekeit képviseli. E kategóriák tartalmát részletesen nem fejti ki, elemzéséből azonban kitűnik, hogy alsóbb osztálybelieknek a munkásokat és a parasztokat tekinti, a középosztályok kifejezést a tisztviselőkre, az értelmiségiekre s talán a kisebb vállalkozókra alkalmazza, a felsőbb osztályokat pedig a nagy földtulajdonosokkal, a vezető üzletemberekkel és a magasan képzett szakemberekkel azonosítja. Az egyes osztálypozíciók összetevőit, dimenzióit ugyanakkor behatóan tárgyalja; e körbe sorolja az iskolázottságot, a jövedelmet, a társadalmi státust, a hatalmat, a foglalkozást és a vagyoni helyzetet, jelezve, hogy e mozzanatok együttesen határozzák meg az egyén osztályhelyzetét. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az egyes összetevők közötti ellentmondásoknak, az ún. státusinkonzisztenciáknak, amelyek véleménye szerint érzékelhetően hozzájárulnak ahhoz, hogy az osztálypozíció mégsem szabja meg egyértelműen a szavazói viselkedést.²⁴

A felsőbb, közép- és alsóbb osztályokra való tagolás tulajdonképpen egy többdimenziós társadalmi hierarchiát vázol fel, melyben a foglalkozási szerkezetben elfoglalt hely, az ahhoz kötődő jövedelem s a tevékenységgel járó presztizs játszik meghatározó szerepet. Más “osztálysémák” kizárólag a munkajelleg-csoport s a munkavégzéshez szükséges képzettség alapján kategorizálnak, értelmiségiek, középszintű alkalmazottak, képzett nem fizikaiak, valamint szak-, betanított és segédmunkások között téve különbséget.²⁵ Elméletileg igényesebb megközelítés esetén a munkajelleg-csoportokat a tulajdonviszonyokkal és a gazdaság szektorális megoszlásával kapcsolják össze. E szempontok nyomán alakították ki az elmúlt két évtizedben leggyakrabban alkalmazott osztálytagolást, az EGP-rendszert is, amely eredeti alakjában kilenc csoportot foglal magába. Hierarchikus beosztásának csúcsán a felső és az alsó szolgáltatói osztály áll. E két kategóriába a felsőfokú képzettségű szakemberek, a vezető köztisztviselők, a nagy cégek menedzserei és a nagyvállalkozók, illetőleg a középfokú végzettségű szakemberek és államigazgatási dolgozók, a műszakiak, a kisvállalkozások igazgatói, valamint a nem fizikai alkalmazottak felügyelői tartoznak. A harmadik osztályt az adminisztráció és a kereskedelem rutinmunkát végző nem fizikai dolgozói alkotják, akiket a hierarchiában az alkalmazottakkal rendelkező kistulajdonosok, a csak önmagukat foglalkoztató kisiparosok és kiskereskedők, illetőleg a farmerek és kisbirtokosok követnek. A rangsor végén a technikusok, a fizikai dolgozók felügyelői és a szakmunkások, a betanított és a szakképzetlen munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók helyezkednek el, vagyis azok, akiket a szociológiai irodalomban “kékgallérosok”-nak neveznek. Összevonások nyomán az EGP szisztéma hetes, ötös és hármas bontást is tartalmaz; ez utóbbi már csak nem fizikai és fizikai dolgozókat, továbbá farmereket különböztet meg.²⁶

Az egyes országokban az EGP-rendszert s az abból származó (ahhoz hasonló) osztálysémákat általában a konkrét struktúra sajátosságaihoz igazodva alkalmazzák. Heath, Jowell és Curtice az 1983. évi brit választás elemzésekor fix illetménnyel rendelkezőkre (menedzserekre, igazgatási szakemberekre, értelmiségiekre), rutinmunkát végző nem fizikaiakra, kisburzsoákra, technikusokra és előmunkásokra, valamint fizikai munkásokra tagolta a társadalmat, nem téve különbséget a gazdasági szektorok alapján.²⁷ Franciaországban viszont a mezőgazdasági népesség jóval magasabb aránya miatt a farmerek külön kategóriát képeznek, s a kisértelmiség és a középvezetők is önálló osztályt alkotnak.²⁸ Hosszú távú nemzetközi adatsorok elemzése során azonban természetszerűen az eredeti EGP-osztálysémát használják, hiszen csak e megoldás nyújt lehetőséget megalapozott összehasonlításra.

A szavazói viselkedés szociológiai modellje azonban nemcsak stratifikációs jellegű, hanem átfogó társadalomelméleti alapokon nyugvó osztálydefiníciókat is alkalmaz. A neoweberiánus hátterű EGP-szisztéma már átvezet Max Weber osztályfogalmához, amely egyértelműen a gazdasági rendhez kötődik. A polgári tudományosság talán legnagyobb hatású képviselője szerint “osztályról akkor beszélünk, ha 1. nagyobb számú ember életlehetőségeinek van közös oksági tényezője, és 2. ennek a tényezőnek csupán javak birtoklásával és szerzéssel kapcsolatos gazdasági érdekek az összetevői, mégpedig 3. a (termék- vagy munkaerő-) piac feltételei között (‘osztályhelyzet’).”²⁹

Weber felfogásában sajátos életlehetőségeket mindenekelőtt az a mód teremt, ahogyan a piacon érintkező egyének között a dologi birtoklás megoszlik. Birtokos és birtoktalan osztály megkülönböztetésével tulajdonképpen a burzsoáziát és a proletariátust határolja el egymástól, struktúrafelfogása mégis gyökeresen eltér Marxétól. A tulajdonviszonyokat ugyanis a neoklasszikus határhaszon-törvény alapján értelmezi, s így az egyszerű árucserét és a tőkeviszonyt lényegében azonosnak tekinti. Ebben az elméleti keretben a tulajdonnélküliek azért kerülnek hátrányos helyzetbe, mert kiszorulnak a magasra értékelt javakért folytatott versenyből, illetőleg a csere útján történő “nyerészkedésben” sem vehetnek részt, hiszen kizárólag munkateljesítményüket kínálhatják fel. Ily módon mind a magas szintű fogyasztás, mind a vállalkozás a vagyonosok monopóliumává válik, s így tőkenyereséghez is csak ők juthatnak. Ugyanakkor a weberi elméletben a birtokosok és a birtoknélküliek osztályhelyzete a szerzéshez felhasználható birtok, illetőleg a felkínált teljesítmények jellege szerint tovább differenciálódik. A tulajdonosok között a birtok tárgya és értékesítésének formája szerint tesz különbséget, ez utóbbi alapján elhatárolva egymástól a járadékosok és a vállalkozók osztályát. A birtoktalanok esetében részben a teljesítmény jellege, részben a munka- vagy áruértékesítés folyamatos vagy eseti módja válik további differenciáló tényezővé; a szavazói viselkedés szociológiai modellje elsősorban a weberi osztályfogalom ez utóbbi mozzanatát veszi figyelembe.³⁰

Weber elméletében az osztályhelyzet végső soron “piaci helyzet”, vagyis osztályok létezését, miként ez definíciójából is kitűnik, kizárólag a termék, a munkaerő vagy a hitelpiac működése esetén ismeri el. Ezzel szemben a rendek valamennyi tagolt társadalomban megjelennek, s az osztályokkal ellentétben közösségeket alkotnak. A rendi helyzet a megbecsülés, a műveltség és az életvitel közösségére épül, s így az osztálytól eltérően nem a gazdasági, hanem a társadalmi rend részét képezi.³¹ Rendi becsület és osztályhelyzet összekapcsolódhat, többnyire azonban szemben áll egymással. A rendi elv és a tisztán piaci szabályozás ugyanis szükségszerűen ütközik; a piac nem ismeri a “személyes tekintetet”, a “becsületet”, hiszen az ott zajló gazdasági folyamatok dologi függést eredményeznek, s emiatt a rendi becsület gyakran még a piac, az alkudozás tényét is elítéli, főként saját tagjai esetében. A weberi gondolatmenetben egyébként a technikai-gazdasági átalakulás az osztályhelyzetet állítja előtérbe, a stabilitás, a változások lelassulása viszont a rendi képződményeknek kedvez.

A választói magatartás szociológiai modellje szempontjából különösen jelentős az a tény, hogy Weber – Marxhoz hasonlóan – különbséget tesz magánvaló és helyzetét felismerő osztály között, illetőleg a pártokat az osztályokkal és a rendekkel együttesen tárgyalja. Az azonos osztályhelyzet, a weberi társadalmi cselekvés elméletének megfelelően, egyéni reagálást, strukturálatlan tömegcselekvést (pl. a munkások munkateljesítményének szándékos korlátozását), esetenkénti közösségi cselekvést és társulást egyaránt eredményezhet, s a magasabb fokú kollektív fellépés az intellektuális jellegű kulturális feltételektől, illetőleg az osztályképződést előidéző tényezők és a helyzet hatásai közötti kapcsolat felismerhetőségétől függ. A hatalom szférájában működő pártok a társulásokra épülnek; osztály- vagy rendi helyzeten alapuló érdekeket éppúgy képviselhetnek, mint más társadalmi vagy netalán személyes törekvéseket. Weber röviden utal a pártok választási és parlamenti tevékenységére is, szűken értelmezett választásszociológiai kérdésekkel azonban – kortársaihoz hasonlóan – alapműveiben nem foglalkozik.³²

A szociológiai vizsgálatokban a másik klasszikus felfogás, a marxi osztályelmélet is megjelenik, amelyet a kutatók általában pontosan definiált dichotóm modellként értelmeznek. Megközelítésükben ugyanis Marx kizárólag a termelőeszközöket birtokló burzsoáziát és a munkaerejét eladni kényszerülő proletariátust különbözteti meg egymástól, s más társadalmi összefüggések elemzésétől lényegében eltekint. Elismerik, hogy e teória hasznosan alkalmazható a választói magatartás vizsgálatára, hiszen a vállalkozók s ezen belül is főleg a kisburzsoák elsődlegesen konzervatív politikai erőkre voksolnak, mégis szükségesnek tartják osztályfelfogásának kiegészítését. Azon érv alapján, hogy a munka jellege erőteljesen strukturálja a munkaerejüket eladók helyzetét, a proletariátuson belül fizikai és fehérgalléros alkalmazottak, vezetők és beosztottak, valamint technikai ismereteket és más szaktudást felhasználó munkavégzők között tesznek különbséget. E felosztás hívei szerint a fehérgallérosok gyakran magasabb jövedelmekkel, jobb munkafeltételekkel és nagyobb támogatási lehetőségekkel rendelkeznek, ami éppúgy befolyásolhatja szavazói viselkedésüket, mint az üzemi vagy hivatali hierarchiában gyakorolt hatalom. Különösen a speciális szaktudással rendelkező értelmiségiek és a menedzserek szétválasztásának tulajdonítanak jelentőséget, hangsúlyozva, hogy az előbbieknek kevésbé jobboldali a választói magatartása.³³ A marxi felfogás dichotóm modellként történő értelmezése azonban – mint ezt később részletesen kifejtjük – az eredeti koncepció félreértésén nyugszik, s az arra építő kiegészítés visszakanyarodást jelent a munkajelleg-csoportokon alapuló stratifikációs sémákhoz. Még inkább eltorzítják az osztályelméletet azok, akik a proletariátust a fizikai munkásokkal azonosítják, s a társadalom többi tagját egy egységes középosztályba sorolják be.³⁴

Az osztályszavazás vizsgálatának legegyszerűbb formája a “munkásosztály” és a “középosztály” választói magatartásának különbségeit kívánja feltárni. Széleskörű elterjedésében meghatározó szerepet játszott az a tény, hogy e dichotóm modell alkalmazása esetén egzakt eszköz, az ún. Alford-index méri az osztályhatás erősségét. Ezt az indexet oly módon számítják ki, hogy a nagy baloldali pártra jutó munkásosztályi (valójában fizikai dolgozói) szavazatok arányából kivonják azon “középosztályba” tartozók arányát, akik szintén erre a politikai erőre voksoltak. E mérőszám korlátait azok is elismerik, akik kutatásaik során rendszeresen használják; hangsúlyozzák, hogy az Alford-index kizárólag a kékgalléros-fehérgalléros megosztáson alapul, figyelmen kívül hagyja az osztályok relatív méreteiben végbemenő változásokat és teljesen mellőzi a jobboldali pártok társadalmi bázisának vizsgálatát. Ugyanakkor alkalmazását a kutatások hasznos kiindulópontjának tekintik, arra hivatkozva, hogy széles körű nemzetközi vagy idősoros összehasonlítás számára nyújt lehetőséget.³⁵

Az index kidolgozója, Robert Alford az 1950-es évek közepén úgy találta, hogy az osztályszavazás elsősorban a brit, az ausztrál és a skandináv választásokat jellemzi. Nagy-Britanniában 1955-ben a kékgallérosok 62, illetőleg a fehérgallérosok 23 százaléka voksolt a Munkáspártra, s így az index 39 százalékot tett ki. Ausztráliában e mérőszám 34 százalékos, Dániában, Norvégiában és Svédországban pedig átlagosan 55 százalékos értéket mutatott, miközben a kontinentális Nyugat-Európában az index jóval kisebb erősségű osztályszavazást jelzett. Legkevésbé az USA-ban és Kanadában befolyásolta e dichotom felosztás a szavazói viselkedést; az index 16, illetőleg 8 százalékos nagysága azt tanúsította, hogy a fizikai és a nem fizikai alkalmazottak választói magatartása Észak-Amerikában alig tért el egymástól.³⁶ A kiugró brit és skandináv adatokat azzal magyarázzák, hogy ezekben a protestáns országokban – mint erre korábban már utaltunk – a valláshoz való viszony sokkal kisebb hatást gyakorol a választókra, mint a katolikus vagy a vallásilag vegyes összetételű államokban.

Az elmúlt három évtizedben az Alford-index jelentős hanyatlást jelzett az osztályszavazásban. Nagy-Britanniában az 1983. évi választásokon a mérőszám értéke 1955-höz képest csaknem megfeleződött, hiszen a fizikai dolgozóknak mindössze 36, a fehérgalléros alkalmazottaknak pedig 16 százaléka voksolt a Munkáspártra, bár e politikai erő szavazatainak 78 százaléka még mindig a fizikai munkásoktól származott. (A Konzervatív Párt esetében ez az arány ugyanebben az évben 50 százalék volt.) Csaknem hasonló mértékű csökkenés következett be Norvégiában is, ahol az index az 1949. évi 50 százalékról 1981-re 30 százalékra esett vissza. Svédországban e megközelítés szerint az osztályszavazás jóval kevésbé gyengült, ám a mérőszám értéke 1982-re itt is 40 százalék alá süllyedt. E hanyatlást részben a fizikai munkásság korábban már említett “középosztályosodásával” és a társadalom átfogó individualizációjával, részben pedig azzal magyarázzák, hogy a rutinmunkát végző fehérgalléros alkalmazottak politikai viselkedése közelít a fizikai dolgozókéhoz. Az előbbiek ugyanis mindinkább felismerik, hogy törekvéseik közelebb állnak a munkások, mint a menedzserek osztályérdekeihez, s ennek alapján alakítják választói magatartásukat.³⁷

Az egyes társadalmi csoportok viselkedéséről természetesen jóval árnyaltabb képet kapunk, ha az osztályszavazást nem az Alford-index dichotóm megközelítése alapján vizsgáljuk. Lipset már többször hivatkozott könyvében a választói magatartás osztálymeghatározottságát olyan sémák felhasználásával illusztrálja, melyek a tulajdonviszonyok és a foglalkozási csoportok kombinálásán nyugszanak. A brit társadalmat üzleti csoportokra, szakértelmiségi csoportra (felsőbb osztályok), tisztviselői rétegre, köztes csoportra (középosztályok) és fizikai dolgozókra (alsóbb osztály) tagoló modell alkalmazása esetén kitűnik, hogy az 1951. évi választásokon a Konzervatív Pártot elsősorban a vállalkozók és a felsőbb szintű szakemberek támogatták, míg a Munkáspárt főként a fizikai dolgozók és a köztes csoport körében élvezett bizalmat. A becsült értékek szerint a nagytőkések 80, a középvállalkozók 73, a menedzserek 65, a vezető köztisztviselők 63 és a felsőbb szintű szakemberek 78 százaléka voksolt a torykra, szemben az alacsonyabb beosztású tisztviselőkkel, a köztes csoporttal és a fizikai dolgozókkal, akiknek csupán 48, 41, illetőleg 28 százaléka szavazott e politikai erőre. A Munkáspárt esetében értelemszerűen fordított sorrenddel találkozhatunk; a fizikai dolgozók 51 s a köztes csoport 39 százaléka sorakozott fel a nagy baloldali párt mögött, melyet a felsőbb szintű szakemberek mindössze 6, a nagytőkések 8 s a középvállalkozók 10 százaléka preferált.³⁸ Az adatsor az Alford-indexnél jóval erősebb osztályhatást jelez az 1950-es évek Nagy-Britanniájában, s egyben azt is mutatja, hogy a “művelt és vagyonos osztályok” tudatosságának foka sokkal magasabb, mint a fizikai munkásoké.

Hasonlóan erős osztályhatást mutatnak Lipset olaszországi adatai is, amelyek az 1953. évi választások férfi szavazóinak politikai magatartását rögzítik. Az egy kategóriába vont munkaadók és értelmiségiek 41 százaléka a kereszténydemokratákat, 22 százaléka a liberálisokat, 11 százaléka az újfasisztákat és 6 százaléka a monarchistákat támogatta, vagyis a tőkések s a hozzájuk kötődő felsőfokú végzettségűek négyötöde valamilyen jobboldali vagy centrista politikai erőt preferált s mindössze 17 százalékuk voksolt a szociáldemokratákra és a szocialistákra. (A kommunisták e körből egyáltalán nem kaptak szavazatot.) Lényegében ugyanilyen viselkedés jellemezte a külön csoportként feltüntetett nagybirtokosokat is, s a kisbirtokosok háromnegyede is konzervatív vagy mérsékelt párt mögött sorakozott fel. Ezzel szemben a részesbérlők 46 s a földművesnek nevezett agrárproletárok 71 százaléka a baloldalt pártfogolta, s ez utóbbiak körében a kommunisták 58 százalékos abszolút többséget élveztek. Még magasabb volt a baloldal híveinek aránya a legrosszabb jövedelmű (ipari) munkások között, akiknek 53 százaléka a kommunistákat, 25 százaléka a szocialistákat s 3 százaléka a szociáldemokratákat támogatta. A jobbmódú, közepes gazdasági helyzetű munkások körében viszont a kereszténydemokraták bizonyultak a legnépszerűbbnek, többségük azonban valamely baloldali erőre voksolt. A tisztviselők is legnagyobb mértékben a kereszténydemokratákat preferálták, s emellett a szociáldemokratákat, a monarchistákat és az újfasisztákat tüntették ki bizalmukkal. A pártok szemszögéből nézve az adatok azt mutatják, hogy a kereszténydemokraták a tisztviselők, a munkaadók és az értelmiségiek, valamint a kisbirtokosok részéről számíthattak a legerősebb támogatásra, a liberálisok pedig a nagybirtokosok és a munkaadók körében voltak igazán népszerűek. A monarchisták, a klasszikus képletnek megfelelően, főként a nagybirtokosok és a vezető köztisztviselők bizalmát élvezték, míg az újfasiszták hívei jórészt a kisbirtokosok és a tisztviselők csoportjából származtak. A kommunista szavazók elsősorban a törpebirtokosok és agrárproletárok, valamint a csekély jövedelmű (ipari) munkások köréből kerültek ki, a szocialisták pedig leginkább az átlagos helyzetű munkásságra támaszkodhattak. A szociáldemokraták már ekkor az alacsonyabb beosztású tisztviselők és közalkalmazottak (elsősorban tanárok) pártjának bizonyultak, akik feltehetően közepes jövedelmi viszonyaik és állami státusuk miatt kötődtek e balközép politikai erőhöz.³⁹

A legvilágosabban a francia kutatási eredmények jelzik a dichotóm felosztás gyengeségeit. Ebben az országban ugyanis – miként ez Lipset könyvének adataiból kitűnik – a közalkalmazottak már 1956-ban erőteljesebben támogatták a baloldalt, mint az ipari munkások. Az előbbieknek 70, az utóbbiaknak pedig 56 százaléka voksolt a kommunistákra és a szocialistákra, s amennyiben a történelmi hagyományoknak megfelelően a radikálisokat is e pólushoz soroljuk, az arányszámok 81, illetőleg 69 százalékra emelkednek. Az Alford-index tehát már e korszakban is viszonylag gyenge osztályhatást tükröz, miközben egyes társadalmi csoportok választói magatartása gyökeresen különbözik egymástól. A baloldali beállítottságú közalkalmazottakkal és ipari munkásokkal szemben ugyanis a kereskedők és a földbirtokosok meghatározó többsége a jobboldali pártok mögött sorakozott fel. A parasztgazdák és más földtulajdonosok csaknem kétharmada a vallási alapon működő Független Pártra és Népi Köztársasági Mozgalomra, valamint a gaulle-istákra és poujade-istákra voksolt, míg a kereskedők közül 60 százalék választotta e politikai erőket. E foglalkozási csoport egyötöde egyébként a populista Poujade mozgalmát preferálta, amely más társadalmi csoportok között csak minimális népszerűséggel rendelkezett.⁴⁰

Az EGP-szisztéma francia változata alapján végzett kutatások is azt tanúsítják, hogy a kék- és a fehérgalléros alkalmazottak választói magatartása alig tér el egymástól. Ugyanakkor e vizsgálatok szerint az osztályhatás az 1970-es–80-as években is erőteljesen érvényesült, jelezve, hogy az alapvető törésvonal nem a fizikai és a szellemi dolgozók között húzódik. John Frears már többször hivatkozott könyvének adatai azt mutatják, hogy a baloldalra, a szocialistákra és a kommunistákra ebben az időszakban is elsősorban a fizikai munkások, a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők voksoltak. Ezzel szemben a vezető értelmiségiek, a felső menedzserek, a városi önfoglalkoztató kispolgárok, s különösen a farmerek főként a jobboldali politikai erőket preferálták. Az 1978. évi parlamenti választásokon a fizikai dolgozók 63, illetőleg a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők 47 százaléka szavazott a két baloldali pártra, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek, valamint a farmerek esetében azonban ez az arány mindössze 24, illetőleg 26 százalék volt. A neogaulleista RPR és a liberális UDF támogatásában viszont ez utóbbi csoportok játszottak meghatározó szerepet; 57 százalékuk ugyanis a jobboldal mögött sorakozott fel, s e pólusra voksolt a városi önfoglalkoztatók 51 százaléka is.

Nem történt jelentős változás az 1988. évi elnökválasztáson sem, amikor a szélsőjobboldal előretörése a korábbinál bonyolultabbá tette a politikai tagozódást. A Nemzeti Front mindenekelőtt a kiskereskedők (a poujade-isták egykori hívei) körében élvezett széles körű támogatást, ám jelentős volt szimpatizánsainak aránya a fizikai munkások, valamint a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek között is. A farmerek, a középvezetők és a fehérgallérosok viszont jóval kisebb hányadban voksoltak e pártra, s így a hagyományosan bal- és jobboldali beállítottságú csoportok közötti választóvonal némiképp elmosódott. A neogaulleista RPR, a liberális UDF és a Nemzeti Front elnökjelöltjeinek együttes támogatottsága azonban továbbra is az osztályhatás általános jellegzetességeit mutatja. Az önfoglalkoztató városi kispolgárok, a farmerek, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek kétharmada-háromnegyede a szélesen értelmezett jobboldali pólusra adta le szavazatát, a középvezetők, a kisértelmiségiek, a fehérgallérosok és a fizikai munkások körében viszont e politikai mező híveinek aránya 40 százalék körül mozgott. A baloldalon nyilvánvalóan e sorrend tükörképével találkozhatunk; legnagyobb mértékben a fizikai dolgozók támogatták a szocialista, illetőleg a kommunista elnökjelöltet, akik emellett a fehérgallérosok és a középvezetők jelentős hányadának bizalmát is élvezték. Legkevésbé az önfoglalkoztató városi kispolgárok bizonyultak baloldali szavazónak; Mitterrand-t csupán 18, a kommunista Lajoinie-t pedig mindössze 3 százalékuk preferálta.⁴¹

Lipset az osztályszavazás szociológiai modelljének körvonalazásakor nemcsak e felfogás empirikus alátámasztására törekszik, hanem arra is, hogy összefoglalja a baloldali szavazói viselkedés okairól vallott nézeteket. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy e magatartás általában elégedetlenséget fejez ki, aminek hátterében kielégítetlen szükségletek húzódnak meg. Külön vizsgálja a jövedelembiztonság, a kielégítő munka és a státus iránti szükséglet hatásait, hangsúlyozva, hogy az alacsony és bizonytalan jövedelem, az önkényesen ellenőrzött, rutinszerű munka és a munkanélküliség, valamint a társadalmi megbecsülés hiánya döntő szerepet játszik a baloldali politikai viselkedés kialakulásában. Széles körű szakirodalomra támaszkodva kimutatja, hogy a világpiactól függő monokultúrás gabonatermesztők, a hasonló helyzetű halászok és a munkanélküliségtől leginkább fenyegetett bányászok többnyire országuk legbaloldalibb pártját támogatják, s a fakitermelő munkásokat is erőteljes radikalizmus jellemzi. Emellett azt is jelzi, hogy a gazdasági válságok időszakában általánosan emelkedik a baloldali erők támogatottsága, mindenekelőtt a munkanélküliségtől leginkább sújtott térségekben. Átlagon felüli a szocialisták és a kommunisták híveinek aránya a nagyüzemekben és a nagyipari városokban is, ahol a munkafolyamatok nagymérvű tagoltsága és a szigorúbb ellenőrzés nyilvánvalóan növeli a munkával szembeni elégedetlenséget.⁴²

A weberi értelemben felfogott státushelyzet hatásainak elemzésekor Lipset kiemelt figyelmet fordít a tisztviselőkre és a képzett, jól fizetett munkásokra, mégpedig azon megfontolás alapján, hogy e csoportok jövedelmi pozíciója és társadalmi presztizse között gyakran inkonzisztencia alakul ki. Az előbbiek a szerző szerint a bal-jobb osztatú politikai mezőben is köztes helyet foglalnak el a felső üzleti rétegek és a munkások között, s ennek folytán sokkal inkább voksolnak konzervatív pártokra, mint a fizikai dolgozók. Magatartásuk különösen akkor mutat ilyen vonásokat, ha magukat a “középosztályba” sorolják, s annak normáihoz kívánnak igazodni. Ha ilyen beállítottságú tisztviselőket munkanélküliség s azzal járó státuscsökkenés fenyeget, hajlamosak arra, hogy a szélsőjobboldal mögött sorakozzanak fel, amely nemcsak a válság leküzdését kínálja számukra, hanem pozíciójuk megerősítését is. A fizikai dolgozók esetében Lipset úgy véli, hogy minél alacsonyabb a társadalmi-gazdasági helyzetük, annál valószínűbben voksolnak baloldali pártra. Ugyanakkor elismeri, hogy Németországban és Svédországban inkább a munkásság felsőbb rétegeit jellemzi a konzekvens osztályszavazás, amit azzal magyaráz, hogy e két államban a nemesség a XX. században is sokáig megőrizte hatalmát, s a személyközi kapcsolatokban a státuskülönbségeket még az 1950-es években is nyomatékosan hangsúlyozták. Ebből azt a következtetést is levonta, hogy a kevésbé státusfüggő, nyitottabb társadalmakban a képzett és jól kereső munkások politikai magatartása sokkal könnyebben válhat konzervatívvá.⁴³ Lipset egyébként a státus szemszögéből elemzi a vallási és az etnikai különbségeknek a szavazói magatartásra gyakorolt hatását is, arra alapozva, hogy e tényezők is sajátos presztizshierarchiát alakítanak ki.

Lipset azt is kimutatja, hogy a kielégítetlen szükségletek önmagukban még nem vezetnek baloldali politikai magatartáshoz. Ilyen szavazói viselkedés kialakulását elsődlegesen a hatékony kommunikációs csatornák létrejötte, az egyéni mobilitás korlátozottságának hite és a hagyományelvűség hiánya segítheti elő, amelyek egyaránt a társadalmi változásokat ígérő pártok támogatására ösztönöznek. A kommunikációs csatornák szerepének tárgyalásakor Lipset közel jut a magánvaló és a magáért való osztály megkülönböztetéséhez; a szoros személyes kapcsolatoknak és az azokra épülő társulásoknak ugyanis meghatározó jelentőséget tulajdonít a közös érdekek felismerésében és a politikai cselekvés lehetőségeinek tudatosításában. Felfogásában a hatékony kommunikáció is közrejátszik abban, hogy a szakszervezeti tagok, valamint a nagyüzemi és a nagyvárosi munkások sokkal nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a szervezetlen dolgozók, továbbá azok, akik kisüzemekben vállalnak munkát vagy kistelepüléseken laknak. Talán még erőteljesebben hangsúlyozza az egyéni mobilitás lehetőségében való hit magatartásformáló hatását, amely arra készteti az elégedetleneket, hogy politikai cselekvés helyett a fennálló rend keretein belül kíséreljék meg helyzetüket javítani. Viszonylag széles körű szakirodalom áttekintése alapján úgy látja, hogy a lényegében azonos mértékű mobilitás ellenére az USA-ban sokkal inkább bíznak az egyéni felemelkedés esélyében, mint Nyugat-Európában, amit részben a különböző osztályok életstílusának közeledésével, részben az amerikai felsőbb osztályok kevésbé arisztokratikus értékrendjével magyaráz. Jórészt e különbségekre vezeti vissza azt is, hogy a felfelé mobil európaiak jóval nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a született középosztálybeliek, szemben az USA-val, ahol az “újak” politikai magatartását erőteljes konzervativizmus jellemzi. Ennek ellenére a társadalmi mobilitás Nyugat-Európában is elsősorban a jobboldali erőknek kedvez, mégpedig nemcsak a felfelé, hanem a lefelé irányuló is. Lipset számos ország vizsgálati eredményei alapján úgy találja, hogy a középosztálybeli szülőktől származó munkások sokkal valószínűbben szavaznak konzervatív pártokra, mint azok, akiknek már az apja is ehhez a társadalmi csoporthoz tartozott. Ez a hatás három nemzedéken keresztül is érvényesül, miként ezt német és finn felvételek adatai egyértelműen igazolják. Ugyanezek a kutatások azt is bizonyítják, hogy a munkásosztályi háttérrel rendelkező középosztálybelieknek is viszonylag csekély hányada sorakozik fel a baloldal mögött. E sajátos összefüggéseket a szerző úgy értelmezi, hogy a magasabb és az alacsonyabb státusú környezetből érkező kereszthatások közül az előbbiek gyakorolnak erősebb hatást az egyén szavazói viselkedésére.⁴⁴

Nem kedvez a baloldali választói magatartásnak a hagyományelvűség sem; a tradicionális, főként vallási értékek ugyanis a fennálló helyzetet a dolgok természetes rendjeként értelmezik, s ezáltal mind a munkásokat, mind a parasztokat a konzervatív erők támogatására ösztönzik. E hatás különösen az egyes országok legelmaradottabb térségeiben érvényesül, ahol a prekapitalista korszakokra jellemző viszonyok a legtovább fennmaradnak. Lipset ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a kifejezetten jobboldali vidékeken váratlan fordulatok mehetnek végbe; a hagyományos kötelékek gyors bomlása nyomán fellángolhat az elégedetlenség és a legradikálisabb baloldali pártok hirtelen megerősödhetnek.⁴⁵

A baloldali politikai meggyőződés kialakulását elősegítő és korlátozó feltételek mintha az alsóbb osztályok szavazói viselkedésének történelmi életciklusát is leírnák. Hosszú időn keresztül, számos országban még a XX. század első évtizedeiben is, a hagyományelvűség akadályozta a szocialista és a kommunista pártok szavazatarányának növekedését, később a század középső harmadában az osztályhatás megerősödött, ám a magasabb jövedelmű munkások megjelenése, a nagyobb társadalmi mobilitás, s nyomukban a szakszervezeti tagok számának csökkenése számos kutató álláspontja szerint az osztályszavazás fokozatos visszaszorulását idézte elő. Lipset elmélete tehát nemcsak a választói magatartás szociológiai modelljét alapozta meg, hanem egyben átvezetést is jelent e felfogás “posztmodern-kori” érvényesülésének átfogó kritikájához.

 

 

4. A 90-es évek vitái az osztályszavazásról

 

A szavazói viselkedés szociológiai modelljének bírálata először az 1950-es években jelenik meg, amikor az ún. polgárosodási vagy középosztályosodási elmélet a fizikai munkásság arányának csökkenésére és a jóléti állam kifejlődésére hivatkozva megkérdőjelezi az osztályszavazás meghatározó szerepét. E nézet képviselői úgy vélik, hogy a munkásság az életszínvonal általános emelkedése folytán fokozatosan beolvad az egységesedő középosztályba s e folyamat eredményeként választói magatartása is jelentősen átalakul. Felfogásuk szerint a jómódú munkások a politikai szférában is mindinkább (kis)polgárként viselkednek s így egyre hajlamosabbá válnak a jobboldali pártok támogatására.⁴⁶ Álláspontjukat jórészt azzal a közismert ténnyel támasztják alá, hogy a munkásság felsőbb rétegei általában kisebb arányban szavaznak a szocialistákra és a kommunistákra, mint a közepes és az alacsony jövedelmű fizikai dolgozók.

Még egyértelműbben kétségbe vonja az osztályhatás jelentőségét Inglehart posztmaterialista felfogása, amely a szocializációs elméletre, a neoklasszikus határhaszon-törvényre és Maslow szükséglethierarchia teóriájára épül. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy a nagyobb fizikai biztonság és anyagi jólét körülményei között felnőtt nemzedékek gazdasági szükségleteiket már lényegében kielégítették, s e telítettség miatt elvárásaikban a magasabb szintű igények kerülnek előtérbe. A személyes szuverenitás, az önkifejezés és a környezetvédelem értékei uralják szavazói viselkedésüket is, ami így szükségszerűen elszakad az egyének osztályhelyzetétől s a személyes preferenciák függvényévé válik. Ugyanakkor Inglehart elismeri, hogy Nagy-Britanniában – kivételes jelenségként – az osztályhelyzet még jelentős mértékben befolyásolja a választói magatartást.⁴⁷

Az 1980-as években sűrűsödnek azok a tanulmányok, amelyek – részben az Alford-index csökkenésére hivatkozva – az osztályhatás fokozatos gyengülését jelzik. Ezek az írások lényegében a polgárosodási elméletet követik, s így nem szakítanak gyökeresen a szavazói viselkedés uralkodó szociológiai modelljével. Döntő fordulat az 1990-es évek elején megy végbe, amikor már nemcsak a társadalmi struktúrában elfoglalt hely meghatározó szerepét, hanem az osztályok létezését is megkérdőjelezik. Az osztályszavazás körüli vitát Lipset és Clark cikke indítja el, amely szerint az osztálytagozódás mindinkább veszít jelentőségéből s helyébe a társadalom töredezettsége, fragmentációja lép. E gondolatmenetben a választói magatartás módosulása csak érvként szolgál az átfogó társadalmi változások jellemzésére; a szerzők, többek között az Alford-index csökkenésére is utalva, a politika szférájában is bizonyítottnak látják az osztályhatás fokozatos eltűnését.⁴⁸ Lipset egy későbbi írásában e paradigmaváltást sajátos módon egy “apolitikus marxizmus” alapján magyarázza; értelmezésében az új technikai struktúra vezet a hagyományos társadalmi szerkezet, valamint a szokások és az értékek átalakulásához. A tudományos-technikai forradalom nyomán ugyanis véget ért az ipari proletariátus nagymérvű növekedése és az önfoglalkoztatók arányának csökkenése, miközben gyorsan emelkedik a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak és a diplomások száma. Ily módon a tulajdon osztályképző szerepét a tudás, az iskolázottság váltja fel, s az “ipari” társadalom végérvényesen “posztindusztriálissá” alakul át.⁴⁹

A cikk elsősorban azért jelent fordulópontot, mert az osztályszavazás talán legjelentősebb polgári teoretikusa változtatja meg évtizedeken keresztül vallott álláspontját. Az írás megjelenése nyomán az International Sociology hasábjain élénk vita bontakozott ki, amely részben hagyományos, részben új érvek alapján elemzi a társadalmi tagozódás alapproblémáit, valamint az osztályhelyzet és a szavazói viselkedés kapcsolatának alakulását. Az eszmecsere során elsősorban egy amerikai szerzőtriász, Hout, Brooks és Manza bírálja a vitát kiváltó írás állításait. Tanulmányuk kétségbe vonja az Alford-index csökkenésének bizonyító erejét, hangoztatva, hogy a dichotóm struktúra hiánya önmagában még nem jelenti a társadalom osztályjellegének megszűnését. Társadalomelméleti szinten közelíti meg e kérdést az eszmecsere másik résztvevője, Pakulski is, aki szerint a hagyományos ipari osztályok felbomlását nem azonosíthatjuk az osztálytagozódás eltűnésével. Érvelése ugyanakkor az orthodox marxista osztályelmélet ellen irányul, amelyet csak az “ipari” társadalmakban vél érvényesnek. A megoldást abban látja, hogy a modern osztályelméletet radikálisan határoljuk el a marxi felfogástól s ennek alapján magyarázzuk a választók politikai viselkedését is. Vitazáró írásukban Lipset és szerzőtársai már jóval árnyaltabban fogalmazzák meg véleményüket; visszavonják az osztályok eltűnéséről szóló tézisüket, ám fenntartják azon állításukat, hogy az osztálytagozódás politikai jelentősége lényegesen csökkent. Megítélésük szerint a politikai viselkedés napjainkban már nem osztályközpontú, hanem multikauzális magyarázatot igényel, s a pártokat is egyre kevésbé jellemezhetjük a jobb- és a baloldal hagyományos fogalma alapján. Ilyen körülmények között az osztályszavazás szükségszerűen háttérbe szorul, miközben az etnikai hovatartozás és a nem magatartásformáló szerepe továbbra is jelentős mértékben érvényesül. Lipset korábbi fejtegetésének megfelelően az osztályhatás gyengülését részben a foglalkozási és az iskolai mobilitásra vezetik vissza, feltételezve, hogy az egyéni felemelkedés átjárhatóvá teszi az osztályhatárokat.⁵⁰

Az osztályhatás körüli elméleti vitákat – miként ez az Alford-index eltérő megítéléséből is kitűnik – módszertani eszmecserék kísérték, amelyek szorosan kötődtek a választói magatartás szociológiai modelljének alapkérdéseihez. Heath, Jowell és Curtice az 1980-as évek közepétől különbséget tesznek abszolút és relatív osztályszavazás között; az előbbi kategória azt jelzi, hogy valamely osztály tagjai milyen arányban szavaznak osztálypártjukra, az utóbbi viszont a kapcsolatot oly módon vizsgálja, hogy kiszűri az osztályok méretében és a szavazatok pártok közötti eloszlásában hosszabb távon végbe menő változásokat. E felfogásban az osztályhatás változatlan marad, ha egy politikai erő támogatottsága valamennyi társadalmi csoportban azonos mértékben csökken. Ilyenkor ugyanis nem az osztály és a párt kapcsolata lazul, hanem az érintett politikai szervezet népszerűsége, szavazatszerző képessége gyengül meg. A szerzők úgy vélik, hogy a relatív megközelítés sokkal jobban tükrözi az osztályszavazás lényegét, s egyben azt is bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi helyzet és a pártválasztás közötti összefüggés ugyanolyan erős maradt.⁵¹ Ivor Crewe viszont oly módon érvel, hogy az osztályhatás speciális kapcsolatot jelent egy társadalmi csoport és pártja között. Ezért indokoltan várhatjuk, hogy a Munkáspárt általános népszerűtlensége időszakában is kevesebb szavazatot veszít a fizikai dolgozók, mint más osztályok körében. Crewe felfogásában tehát az állandó relatív osztályszavazás nem cáfolja a gyengülő osztályhatás tézisét, feltehetően azért, mert koncepciójában különbséget tesz lojális szavazók és osztályfüggetlenek között, s az osztályhatás elemzésekor csak az előbbiek viselkedését veszi figyelembe. Weakliem, Crewe véleményét bírálva, rámutat arra, hogy e kérdésben Heath és szerzőtársai foglalnak el helyes álláspontot, akik szerint az osztályérdekek befolyásolják a voksolókat, de nem teremtenek egy széttörhetetlen kapcsolatot szavazók és pártok között.⁵² A szerző egyben azt is igazolja, hogy az alkalmazott technikai módszer is erősen befolyásolhatja az osztályhatásról való vélekedést. Míg az abszolút osztályszavazáshoz kötődő látens modell a kapcsolat számottevő gyengülését jelzi, az asszociációs megoldás alig mutatja osztály és párt kötődésének lazulását.⁵³

A módszertani és technikai viták azonban nem változtatnak azon, hogy az osztályszavazás fennmaradásáról és szerepéről csak társadalomelméleti megfontolások alapján foglalhatunk állást. A hagyományos szociológiai modell kritikusai kétségtelenül helyesen látják, hogy az elmúlt évtizedekben a fizikai munkások aránya valamennyi fejlett tőkés államban csökkent, s azt sem vitathatjuk, hogy az individualizálódás előrehaladása érzékelhetően hat a szavazói viselkedésre. E változásokból azonban nem következtethetünk arra, hogy a polgári társadalom osztályszerkezete fokozatosan felbomlik, illetőleg teljesen új, a posztindusztriális korszakra jellemző tagozódás alakul ki. Ezért téves az az állítás is, hogy a hagyományos ipari társadalom eltűnése a marxi osztályelmélet elavulásával jár együtt. Marx ugyanis – mint erre korábban már utaltunk – nem egy leegyszerűsített, dichotóm modellben gondolkodott, s a proletariátust sem azonosította a fizikai munkássággal.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Tóka Gábor: A szavazói magatartás kutatása. Politikatudományi Szemle, 2001. 3. szám, 114–115.

² Uo. 115–116.

³ Uo. 117–118.

⁴ Uo. 118., 120–121.

⁵ Uo. 121–123.

⁶ Uo. 115., 119., 123–124.

⁷ A szociológiai megközelítések közül átfogó jellege és történelmi szemlélete miatt kiemelkedik Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan törésvonal-elmélete. A két szerző a modern ipari (kapitalista) társadalmon belül négy alapvető törésvonalat különböztet meg, amelyek a történelmi fejlődés különböző szakaszaiban jelentek meg. Felfogásuk szerint a tulajdonosok és a munkások, az állam és az egyház, a centrum és a periféria, valamint az ipar és a mezőgazdaság közötti törésvonalak jól magyarázzák a pártok számának és irányultságának alakulását, szoros összefüggésben azzal, hogy e konfliktusok mikor keletkeztek és azokat miként kísérelték meg feloldani. Gondolatrendszerükben meghatározó jelentőséget tulajdonítanak a szavazótáborok társadalmi összetételének is, hangsúlyozva, hogy a törésvonalak mentén létrejövő ellentétek csak a pártok szervező, aktivizáló szerepének eredményeként kerülnek be a politikai szférába. Elméletük azonban elsődlegesen nem a választói magatartást, hanem a pártstruktúra alakulását vizsgálja, ezért elemzésétől tanulmányunkban eltekintünk.

⁸ Martin Harrop–William L. Miller: Elections and Voters, New Amsterdam Books, New York 1987. 203–204. A generációk szerepét német szociológusok már az I. világháborút követően felismerték. Legjelentősebb képviselőjük, Karl Mannheim “hangsúlyozta, hogy a közös tapasztalatok egy adott ponton – véleménye szerint leginkább a serdülőkor végén – egy közös vonatkoztatási rendszert hoznak létre, és az azonos életkorú csoportba tartozók hajlamosak ezt követően szerzett politikai tapasztalataikat is ezen a rendszeren belül elhelyezni. Mindez azt jelenti, hogy az a politikai vonatkoztatási rendszer, amelynek alapján valaki először kezd komolyan politikai kérdésekről gondolkozni, egész élete során meghatározó maradhat.” Ezért a politikai életben döntő jelentőségű középkorosztály alapértékeinek megértéséhez “vissza kell menni ahhoz a politikai atmoszférához és problematikához, amely ezeknek az életkori csoportoknak az ifjúkorát jellemezte, és mindenekelőtt ezt kell szemügyre venni.” Seymour Martin Lipset: Homo politicus, Osiris, Bp. 1995. 314.

⁹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 204–207. Még erőteljesebben hangsúlyozza a női vallásosság szerepét Lipset, aki e tényezőt tekinti a szavazói viselkedésben jelentkező nemi különbségek legfőbb forrásának. “Ahol a vallási csoportok és az antiklerikális pártok közötti konfliktus főszerephez jut a politikai életben – aminthogy ez a helyzet számos európai államban –, ott a különböző pártok támogatóinak a nemek szerinti összetétele ugyancsak fontos különbségek forrása, minthogy a nők a nyugati világban mindenütt hűségesebb vallási párthívek, mint a férfiak. Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában és más országokban az antiklerikális pártok, legyenek akár marxista, akár liberális pártok, sokkal nagyobb hányad támogatására számíthatnak a férfi, mint a női szavazók részéről.” Seymour Martin Lipset: i.m. 286. Könyve egy másik helyén azonban Lipset is úgy foglal állást, hogy a “különbség minden bizonnyal a nők eltérő társadalmi szerepének tulajdonítható, amely abba az irányba befolyásolja őket, hogy a konzervatív pártokkal azonos értékeket kövessenek.” Uo. 259. Lipset könyve először 1960-ben jelent meg, amikor a nők tömeges beáramlása a munkaerőpiacra épphogy megkezdődött.

¹⁰ Franciaországban a Szocialista Párt “a legerősebb párt a fehérgalléros alkalmazottak között (42 százalék még 1986-ban is, amely egy nem különösen jó év a PS számára.) … A PS-t néha ’a harmadik szektor pártjának’ hívják a közszolgáltatásokban, az egészségügyben és az oktatásban lévő hivatali dolgozók, technikusok és alkalmazottak ezen ’új osztálya’ közötti erős támogatottsága miatt, amelyek oly roppantul kiterjedtek a késő 1950-es évek óta”. John Frears: Parties and Voters in France, Hurst Co. London 1991. 81.

¹¹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 198–199.

¹² Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 179–180.; Seymour Martin Lipset: i.m. 281–283. Lipset idéz H. Birsch 1959-ben megjelent tanulmányából, amely szerint az 1951. évi brit választások során “Az anglikánoknak az a hányada, amely a konzervatívokra szavazott, majdnem pontosan kétszer olyan nagy volt, mint a nem anglikánok közül ugyanígy szavazó hányad; míg a konzervatívokra szavazó összes ipari munkásnak a háromötöde volt anglikán.” Martin Seymour Lipset: i.m. 282. Illusztrációként Lipset az ausztrál Gallup Poll 1951. és 1955 évi adataira is hivatkozik, amelyek “azt jelezték, hogy a nem fizikai dolgozói állást betöltő városi katolikusok megközelítőleg 50 százaléka a Munkáspártot támogatta, szemben a hasonló helyzetű, de anglikán vallású polgárok kevesebb mint 30 százalékával. A fizikai dolgozók között hasonlóképpen, az ausztráliai katolikusok sokkal erőteljesebben munkáspártiak, mint bármely más felekezet.” Martin Seymour Lipset: uo. A katolikus Európában viszont “a munkásosztály katolikus tagjai aránytalanul nagy számban szavaznak az inkább konzervatív és katolikus pártokra, míg a középosztálybeli protestánsok, zsidók és szabadgondolkodók inkább a baloldal felé hajlanak, egészen a marxista pártok támogatásáig menően. Seymour Martin Lipset: Uo. 283.

¹³ Nyugat-Európában és Kanadában a nemzeti és etnikai pártok különösen az 1970-es években szerepeltek sikeresen a választásokon, befolyásuk azonban néhány év múlva számottevően gyengült. “Kanadában René Levesque-et 1976-ban szeparatista programmal quebec-i miniszterelnökké választották. Mégis, négy évvel később a quebec-i szeparatisták vereséget szenvedtek (Quebec-en belül!) egy olyan népszavazáson, amely arról szólt, hogy tárgyaljanak-e a Kanadától való politikai elszakadásról. Skóciában a Skót Nemzeti Párt szavazati részesedése az 1966. évi 5 százalékról 1974 októberére 30 százalékra növekedett, ám 1983-ra 11 százalékra esett vissza. Wales-ben a hullámzás kevésbé hangsúlyos volt. A Plaid Cymru Párt 1970-ben a wales-i szavazatok 12 százalékát érte el, 1983-ra pedig 8 százalékra esett vissza.” Martin Harrop–William L. Miller: Uo. 176. Az 1997. és a 2001. évi nagy-britanniai választásokon e nemzeti pártok ismét viszonylag jó eredményt értek el. A Skót Nemzeti Párt e két alkalommal a voksok 22,1 illetőleg 20,1 százalékát kapta meg, a Plaid Cymru pedig 9,9 illetőleg 14,3 százalékos teljesítményt nyújtott. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies.

¹⁴ Martin Harrop–William L. Miller: im. 177–181.

¹⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 283–285.

¹⁶ Martin Harrop-William L. Miller: i.m 179. A valláshoz való viszony jelentőségének fennmaradását a francia szocialisták parlamenti választási eredményei és az 1988. évi elnökválasztás adatai is egyértelműen igazolják.

A szocialisták választási eredménye (százalékban)
	1967 parlamenti	1978 parlamenti	1986 parlamenti	1988 elnök
Rendszeres templomba járó	8	13	16	18
Alkalmi templomba járó	23	20	30	26
Templomba nem járó (névleges katolikus)	29	30	36	39
Vallástalan	34	29	47	41
Szocialista választási eredmény összesen	19	25	32	34
Forrás: John Frears: i.m. 81., 7.2. számú táblázat. Katolikus vallás és szocialista szavazás; 83. 7.4. számú táblázat: Szocialista szavazatok társadalmi csoportok szerint

 

 

¹⁷ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 181–182.

¹⁸ A vallásos munkások szavazói viselkedéséről lásd Seymour Martin Lipset: i.m. 285.

¹⁹ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 207.; 209–211.

²⁰ Seymour Martin Lipset Ralph és Mildred Fletcher: Consistency in Party Voting 1896–1932 című, 1936-ban megjelent cikkére hivatkozva bemutatja, hogy a vizsgált időszakban “az összes amerikai megyei választókerület több mint 70 százalékában az előző elnökválasztás alkalmával kialakult szavazási többség a következő választási alkalomra sem változott… Még olyan választáskor is, mint az 1932-es, csak 58 százalék változtatott négy évvel korábbi pártelkötelezettségén, az egész időszakban pedig mindössze öt megye akadt, amelyek egy alkalmat nem számítva minden választáson a másik oldalra voksoltak, mint előzőleg.” Seymour Martin Lipset: i.m. 320. Ilyen hosszú távú trendeket Nagy-Britanniában is kimutathatunk, ahol egyébként az utóbbi évtizedekben általában csökkent a bizonytalan, ún. marginális körzetek száma. A 2001. évi választásokon, 1997-hez viszonyítva, a 659 egyéni választókerületből mindössze 27-ben változott a képviselő pártállása, ezen belül a 72 skót és a 34 walesi körzet közül csupán 1-1-ben történt módosulás. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies. Franciaországban a kommunisták hagyományos bázisai a II. világháború utáni évtizedekben “elsődlegesen a nehézipar zónái voltak, északon, keleten és a Párizsi régióban s kontrasztként a centrum és a dél-nyugat falusi területein is, ahol mindig a kis parasztgazdaságok domináltak, ahol a katolikus egyház gyenge volt, ahol a baloldali szavazás történelmi tradícióval rendelkezik (Limousin balra szavaz az általános választójog 1848-ban történt bevezetése óta) és ahol a kommunisták kitüntették magukat az Ellenállásban.” John Frears: i.m. 99. Ezen időszak nagy részében mind a kommunisták, mind a szocialisták Elzászban, Alsó-Normandiában és Bretagne-ban szerepeltek a leggyengébben, azokban a katolikus régiókban, amelyek tradicionálisan zártak voltak a baloldal számára. Az 1970-es évek elejétől kezdve, a szekularizáció előrehaladása következtében azonban a Szocialista Párt e térségekben is javította pozícióit s teljesítménye itt is megközelíti vagy eléri átlagos szavazatarányát. Lásd: uo. 80. A centrumra szavazók aránya viszont még mindig az ország hagyományosan katolikus régióiban, észak-nyugaton (Loire, Bretagne, Normandia) és keleten (Elzász-Lotaringia) a legmagasabb: uo. 52. A régiónkénti részletes adatokat lásd: uo. 53. 5.3. számú táblázat: Szavazatok a centrumra, 82. 7.3. számú táblázat: Szocialista választói támogatás régiónként – a növekedés két évtizede, 100. 8.2. számú táblázat: Kommunista Párt – a hanyatlás két évtizede.

²¹ E két szembenálló nézet áthidalására Arend Lijphart tesz szellemes kísérletet. Formulája szerint “A társadalmi osztály virtuálisan fontos az összes ipari demokráciában és a vallás gyakran egyáltalán nem fontos; mindazonáltal, amikor mindkét tényező szerepet játszik, a vallás hajlamos erőteljesebben befolyásolni a pártválasztást.” Arend Lijphart: “The Relative Salience of the Socio-Economic and Religious Issues Dimensions: Coalition Formation in Ten Western Democracies 1919–1979”, European Journal of Political Research. Vol. 10 (1982) 201. Idézi: Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 178.

²² Seymour Martin Lipset: i.m. 260–261. Lipset e művében oly nagy jelentőséget tulajdonít az osztálymeghatározottságnak, hogy a választásokat – Dewey Anderson és Percy Davidson 1943-ban megjelent könyvének címe nyomán – az osztályharc demokratikus kifejeződésének nevezi.

²³ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 182–183. A szerzőpáros e helyen egyenesen úgy fogalmaz, hogy “a kategóriát mint egy analitikus eszközt kezeljük és ne kezdjünk az osztály ’valóságos’ jelentésének bolond keresésébe, hiszen az nem létezik.”

²⁴ Az osztályhelyzettől eltérő választói magatartások “magának a tagolt rendszernek az összetettségéből is következnek. Egy modern társadalomban az emberek… az osztálystruktúrában össze nem egyeztethető szerepeket töltenek be. Lehet valaki befolyásos ember, mint néhány köztisztviselő, miközben jövedelme és társadalmi státusa alacsony, élvezhet komoly társadalmi megbecsülést foglalkozása révén, mint a legtöbb értelmiségi, miközben alacsony jövedelemmel rendelkezik, élvezhet viszonylag magas jövedelmet, miközben társadalmi státusa alacsony, mint például egyes etnikai kisebbségek tagjai vagy újgazdag üzletemberek és így tovább. Társadalmi pozícióik közül egyik vagy másik arra indíthatja őket, hogy konzervatívok legyenek, miközben más vonatkozások inkább egy baloldali politikai látásmódnak kedveznek. Az effajta ellentétes társadalmi késztetésekkel szembesülő ember inkább meg fog majd felelni az egyik szempontnak, mint a másiknak, választása ennélfogva osztályának szavazási mintájától elütő devianciaként fog feltűnni.” Seymour Martin Lipset: i.m. 267–268. A szerző azt is megjegyzi, hogy az egyének felfelé törekvése miatt ezek a státusinkonzisztenciák nagyobb veszteséget jelentenek a baloldali, alsó osztálybázisú pártok számára, mint a konzervatív jobboldalnak.

²⁵ Ezt a kategorizálást a brit statisztikai hivatal 1980-ban dolgozta ki, megállapítva, hogy az aktív népesség 6 százalékát értelmiségiek, 25 százalékát középfokú alkalmazottak, 12 százalékát képzett nem fizikaiak, 57 százalékát pedig fizikai munkások alkotják. Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 185.

²⁶ Az EGP osztályséma-változatait részletesen lásd Robert Erikson–John H. Goldthorpe-Lucienne Portocarero: “Integrációs osztálymobilitás és a konvergencia­tézis Anglia, Franciaország és Svédország példáján”, in.: Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás Hagyományos és új megközelítések Válogatott tanulmányok, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 1998. 224., 1. számú táblázat. Az EGP-rendszert a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismertette s vizsgálatai során alkalmazta is e kategorizálást. Róbert Péter: “Osztály és párt.” Politikatudományi Szemle, 1999. évi 1. szám, 67–96., s különösen 70. és 77.

²⁷ A szerzőtriász osztálysémájának rövid ismertetését lásd Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 184–185.

²⁸ John Frears: i.m. 134–135.

²⁹ Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1967. 242.

³⁰ Max Weber i.m. 242–243.old. A weberi osztálydefiníció választáskutatók általi értelmezéséről lásd Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183.

³¹ “Ellentétben a tisztán gazdaságilag determinált ’osztályhelyzettel’, ’rendi helyzetnek’ emberek életsorsának minden olyan tipikus komponensét nevezzük, amelyet valamilyen, a ’becsületre’ (megbecsülésre) vonatkozó különleges, pozitív vagy negatív társadalmi megítélés determinál, oly módon, hogy ez a megítélés sok embernek valamilyen közös tulajdonságához fűződik.” Max Weber i.m. 247. Max Weber a polgárság fogalmának bemutatásán keresztül konkrétan is körvonalazza, mit ért osztály és rend különbségén. E kifejezés “lehet egyfelől osztálykategória: a ’polgárság’ mint osztály sajátos gazdasági helyzetüknél fogva speciális érdekekkel rendelkező embereket foglal magába. Az így körülhatárolt polgári osztály nem egységes: soraiban nagypolgárok és kispolgárok, vállalkozók és kézművesek egyaránt megtalálhatók… a rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított – polgárság »a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztizst biztosít a számára és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” Max Weber: Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1979. 252.

³² Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1967. 243–244; 254–255.

³³ Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183–184.

³⁴ A foglalkozási szerkezethez “hasonlóan takarja el egy fontos vonatkozásban a valóságot a szokásos osztályterminológia, a szakmabeli gyakran éppúgy, mint a laikus. A »középosztály« ugyanis igen sok esetben elképesztően kitágítható gyűjtőnév a népesség minden nem fizikai munkát végző csoportjának megjelölésére: a fizikai munkások piaci helyzetéhez egyre közelebb kerülő rutinmunkát végző hivatalnok sereg ugyanúgy a »középosztályhoz« tartozik, mint a legfelső rétegek… sokszor mindenkit a »középosztályba« sorolnak, aki nem tartozik a »munkásosztályhoz« – ide rendszerint kizárólag a fizikai munkások kerülnek…” John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban, Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1985. 60.

³⁵ Martin Harrop–William L. Miller: i.m.184; 186. A hazai szakirodalomban az Alford-indexet részletesebben Körösényi András ismertette. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, Századvég Kiadó, Bp. 1993. 96.

³⁶ Robert Alford kutatási eredményeit idézi Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 186.

³⁷ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 84, 187–188.; Körösényi András: i.m. Körösényi a 6.3 táblázatban bemutatja, miként alakult Angliában 1959-1987 között az osztályszavazás:

Osztályszavazat Anglia, 1959–1987
	1959		1970		1979		1987
	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér
Konzervatív	69	34	64	33	60	35	55	34
Munkáspárti	22	62	25	58	23	50	19	42
Egyéb	9	4	11	9	17	15	26	24
Osztályszavazat index*
Konzervatív	35	31	25	21
Munkáspárti	40	33	27	23
Összes osztályszavazat**	65	61	55	48
*A munkásosztályszavazat-index a Munkáspártra szavazó kékgallérosok és fehérgallérosok arányának a különbsége; a konzervatív “osztályszavazat” indexét a Konzervatív pártra szavazó fehérgallérosok és kékgallérosok arányának a különbsége adja (Alford-index). **A Munkáspártra szavazó kékgallérosok és a Konzervatív pártra szavazó fehérgallérosok aránya az összes szavazóban. Forrás: Crewe, I.: Szavazási minták 1959 óta. 4.; Kavanagh, D.: A thatcherizmus és a brit politika. A konszenzus vége? 168.

 

A brit fehérgallérosok szavazói viselkedésében tehát az alapvető változás az, hogy körükben folyamatosan csökken a konzervatív párt híveinek aránya, miközben a Munkáspárté lényegében stagnál. Ugyanakkor a kékgallérosok is egyre kisebb mértékben támogatják a nagy baloldali pártot, bár 1987-ben, az előző választáshoz képest, 36 százalékról 42-re emelkedett a Labourra voksoló fizikai dolgozók aránya. E változásokat az eddig említett tényezőkön kívül a Munkáspárt 1981-ben történt kettészakadása is ösztönözte; az 1980-as évek választásain mind a fizikai, mind a szellemi alkalmazottak növekvő mértékben adták szavazatukat az újonnan létrejött Szociáldemokrata Pártra, amely később a liberálisokkal Liberális Demokrata Párt néven egyesült.

³⁸ Seymour Martin Lipset: i.m. 265. III. táblázat. A szerző John Bonham The Middle Class Vote (London Faber and Faber 1954) című könyvéből idézi a becsült értékeket, melyek eredeti forrását a British Institute of Public Opinion kutatási adatai képezik.

³⁹ Seymour Martin Lipset: i.m. 264. old. II. táblázat. A táblázat adatai Lipset számításaira alapulnak, az International Public Opinion Research-nek az M.I.T. Center for International Studies számára készített országos közvéleménykutatási kártyái alapján.

⁴⁰ Seymour Martin Lipset: i.m. 262. I. számú táblázat. Lipset számításai az Institut National d’Études Demographiques 1956 májusában végzett országos közvéleménykutatásának kártyáin alapulnak.

⁴¹ Az egyes társadalmi csoportok választói magatartására vonatkozó adatokat lásd: John Frears i.m. 135. 11.6 számú táblázat

Foglalkozás szerinti szavazás. Családfő, első forduló %
	1978. évi parlamenti választások				1988. évi elnökválasztások
	PC	PS	UDF	RPR	PC	PS	UDF	RPR	NF
Összesen	21	2	21	22	7	34	17	20	14
Farmerek	9	17	27	30	1	23	19	35	14
Önfoglalkoztatók	14	23	25	26	3	18	15	35	23
Vezető értelmiség, felső management	9	15	27	30	2	24	23	23	17
Kisértelmiség és középvezetők					9	34	20	13	10
Fehérgallérosok	18	29	14	20	7	38	17	13	13
Fizikai munkások	36	27	16	14	11	42	11	10	18
Közszektorban foglalkoztatottak					8	41	14	12	11
Magánszektorban foglalkoztatottak					10	35	15	14	17
PC: Francia Kommunista Párt, PS: Szocialista Párt, NF: Nemzeti Front

 

 

⁴² Seymour Martin Lipset: i.m. 270–276. A szerző fejtegetéseiből kitűnik, hogy a harcosan baloldali gabonatermesztők mindenhol modern farmerek és nem hagyományos parasztgazdák.

⁴³ Seymour Martin Lipset: i.m. 276–281.

⁴⁴ Seymour Martin Lipset: i.m. 286–297. A hivatkozott német felvétel adatai azt mutatják, hogy 1953-ban “azoknak a munkásoknak, akiknek a nagyszülei is munkások voltak, 75 százaléka, míg a középosztálybeli családból származó munkásoknak csupán 24 százaléka szavazott a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Egy 1948-as finn vizsgálat szerint “azok közül a munkások közül, akiknek az apjuk és az apai nagyapjuk is munkás volt, 82 százalék szavazott a baloldali pártokra, szemben a vidéki háttérrel rendelkezők 67 és a középosztálybeli szülőktől származók 42 százalékával”. Ugyanezen német kutatás kimutatja, hogy “a munkásosztálybeli családi háttérrel rendelkező, nem fizikai munkát végző szavazóknak is csaknem 70 százaléka a ’középosztály’ pártjai közül választott”. Finnországban is hasonlóan alakult a felfelé mobilok szavazói viselkedése, hiszen közülük “kevesebb mint egynegyed rész szavazott csupán a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Seymour Martin Lipset: i.m. 296–297. A német felvételt az Unesco Institute (Köln, Németország), a finnországit az ottani Gallup Poll bonyolította le.

Martin Harrop és William L. Miller árnyaltabban értelmezi a mobilitás hatását. Véleményük szerint “a mobil választók átmeneti pozíciót foglalnak el eredeti és új osztályhelyzetük között. Az elsőgenerációs középosztálybeliek nagyobb támogatást adnak a baloldalnak, mint a stabil középosztálybeliek, de kevesebbet, mint a törzsökös munkások”. A szerzőpáros álláspontját kutatási adatokkal is alátámasztja. “1963-ban a lefelé mobilok adták a konzervatívokra szavazó brit munkások egyötödét, míg a felfelé mobilok tették ki a középosztálybeli munkáspárti voksolók figyelemre méltó 70 százalékát. Egy évtizeddel később a munkáscsaládból származó fehérgallérosok még mindig a középosztálybeli munkáspárti szavazók legnagyobb részét alkották.” Martin Harrop–William L. Miller i.m. 192. A szerzőpáros tehát, Lipsettel ellentétben, a munkásosztályból származó középosztálybeliek választói magatartását elsődlegesen nem a törzsökös munkásságéval, hanem a régi középosztálybeliekével hasonlítja össze.

⁴⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 297–302. Lipset arra is felhívja a figyelmet, hogy külső hatások, nemegyszer országon kívüli hírek játszanak döntő szerepet a tradicionális munkás vagy paraszt közösségek átalakulásában. Ezt a felismerést fogalmazza meg jóval mélyebben, átfogó történeti kutatások alapján Eric Hobsbawm is, a XIX. és a XX. századi társadalmi mozgalmak archaikus formáiról írott könyvében. Fejtegetése szerint az elmaradottabb térségek dolgozói csoportjait “általában ’kívülről érkezett’ apostolok lelkesítették, utat mutattak nekik, amikor éppen készen álltak arra, hogy valamely irányt kövessenek, de arra már nem, hogy ambiciózus és önálló munkásszervezeteket hozzanak létre önerőből… Az isten háta mögötti falvakban és bányatelepüléseken meglepő hirtelenséggel következett be olykor a szocialista szervezet térhódítása, amelyet a szocialista szavazók jelentős számaránya tükrözött. Liège körzetében 1886-ban a munkásokról az a hír járta, hogy ’borzadnak a szocializmustól’, ám a 90-es évek elején már nyolcvan – a Vesdre-völgyben kilencven – százalékuk a szocialistákra szavazott. De ez csak ott történhetett így, ahol az iparosodás folyamata olyan kései időpontban zajlott le, hogy az elmaradott területek gyorsan beolvadhattak a már meglevő és aktív, ’modern’ mozgalomba.” Eric Hobsbawm: Primitív lázadók, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 212–213.

⁴⁶ A polgárosodási elméletről és a körülötte zajló vitákról lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: “Baloldali fordulat a volt szocialista országokban: Újjáéled-e az osztályszemlélet?” Eszmélet, 29. szám (1995.) 59–60.

⁴⁷ Ronald Inglehart posztmaterialista elméletéről lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: i.m. 60–61.; Tóka Gábor: i.m. 118.

⁴⁸ Terry Nichols Clark–Seymour Martin Lipset: “Are Social Classes Dying?” International Sociology, 1991. (6.) 4. 397–410. A cikk legfontosabb téziseit a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismerteti. Róbert Péter: i.m. 68.

⁴⁹ Seymour Martin Lipset: “Véget ért a politikai kivételesség?”, Politikatudományi Szemle, 2000. 1-2. szám, 34. A szerző az ipari munkásság arányának csökkenését részletes statisztikai elemzéssel támasztja alá. “Az Egyesült Államokban, amely az ipari társadalmak strukturális fejlődésének prototípusa, a nem kétkezi foglalkozást űzők aránya az 1960-as 43 százalékról mára 58 százalékra növekedett. A feldolgozóiparban foglalkoztatott munkások aránya 26-ról 16 százalékra esett. Ugyanezen csökkenés az Egyesült Királyságban 36-ról 19 százalék, Svédországban 32-ről 19, Hollandiában 30-ról 19, Ausztráliában 26-ról 13,5 százalék volt. A csökkenés kevésbé látványos, de határozott Franciaországban (28-ról 20 százalékra) és Németországban (34-ről 29 százalékra).” Seymour Martin Lipset: i.m. 33.

⁵⁰ Az International Sociology hasábjain lefolytatott vitáról lásd: Róbert Péter: i.m. 68–69. Az eszmecsere legfontosabb írásai 1993-ban a III. negyedévi számban jelentek meg. Mike Hout–Clem Brooks–Jeff Manza: “The Persistence of Classes in Post-Industrial Societies”, International Sociology, 1993. (8) 3. 259–277.; Jan Pakulski: The Dying of Class or Marxist Class Theory?, i.m. 279–292.; Terry Nichols Clark-Sexmour Martin Lipset-Michael Rempel: The Declining Political Significance of Social Class, i.m. 293–316.

⁵¹ Az abszolút és a relatív osztályszavazás fogalmáról lásd: Anthony Heath–Roger Jowell–John Curtice–Geoff Evans–Julia Field–Sharon Witherspoon: –Understanding Political Change The British Voter 1964–1987. Pergamon Press, Oxford, 64–66. A szerzők a relatív osztályszavazást a loglineáris modell alkalmazásával vizsgálták, s ennek alapján jutottak arra a következtetésre, hogy “a relatív osztályszavazás valamennyi választáson egyenlően erős volt. A modell számításba veszi azokat a tényeket, hogy az osztály kötődik a szavazathoz, hogy az osztályok méretükben változtak és hogy a pártok szavazati részesedései szintén módosultak. De ez azt is feltételezi, hogy ezek a szavazati részesedésben történő változások általánosan történtek – így az összes osztályt ugyanolyan módon érintik és az osztály és a szavazat közötti összefüggés erősségét változatlanul hagyják. Más szavakkal, a modell posztulálja, hogy egy állandó kapcsolat áll fenn osztály és szavazat között, kontrollálva az osztályméreteket és a szavazati részesedéseket.” Anthony Heath és szerzőtársai: i.m. 70.

⁵² Crewe álláspontját lásd: Ivor Crewe: “Changing Votes and Unchanging Voters”, Electoral Studies, 11 (1992), 342. Idézi David. L. Weakliem: “Two Models of Class Voting”, British Journal of Political Science, 1995 (25.), 255. Weakliem két másik szerző, Rose és McAllister felfogásának ismertetésekor is megjegyzi, hogy “különbséget tesznek olyan szavazók között, akiknek magatartását meghatározza az osztály- vagy más társadalmi csoport és azok között, akiknek választása nem determinált, vagyis az osztálybefolyás különlegesen fontos bizonyos szavazók számára és jórészt irreleváns másoknak”. David L. Weakliem: i.m. 256.

⁵³ A két modellről részletesebben lásd: David L Weakliem: i.m. 256–269.