Tony Blair jelenlegi angol miniszterelnök és Bill Clinton amerikai ex-elnök újból feltalálta a New Dealt és a “harmadik utat”. Megreformálták a jóléti államot, átrendezték a politikai irányvonalakat. A Clinton-korszak után, s a Blair-korszak második szakaszában feltehetjük a kérdést: vajon mi az, aminek szemtanúi vagyunk? Nagyszabású politikai újítás, bűvészmutatvány, vagy választási jelmondatok csokra? Vajon változott-e a jóléti politika az Egyesült Királyságban, vagy csak ügyes politikai marketingről van szó, amely feldob egy öreg, már-már nem eladható terméket?

A jóléti állam és a piac viszonya

Mi a jóléti állam? ­– tehetjük fel a kérdést. Erre megannyi válasz adható. Kétfelől foghatjuk meg a dolgot. Az egyik a társadalmi konszenzus kérdése, a másik pedig a piachoz, elsősorban a munkapiachoz való viszony.

Nézzük az elsőt! Az 1929–33-as Nagy Világválsággal kezdődik a mese. A krízis sok társadalmi és közgazdasági gondolatot és újítást hozott magával, történeti fontossága pedig legalább a háborúkéval vetekszik. Előbb felütötte fejét a világháborút követő pénzügyi káoszból adódó infláció, majd soha nem látott méreteket öltött a munkanélküliség. Itt bizonyságot nyert a piac önmagában való tökéletlensége, és elfogadást a Lord Keynes által szorgalmazott praktikus megoldás: az állam avatkozzon bele a gazdaságba. Újrafogalmazódott az állam szerepe, létrehozva egyfajta társadalmi konszenzust is; nevezzük ezt New Dealnek. Ez a szövetség adja a jóléti politika alapját, ahol minden társadalmi csoport feladott némileg önzéséből, engedve kicsit a másiknak. A munkások pl. lemondtak a kollektivizálásról, a városiak többet fizettek a mezőgazdasági termékekért. Az ezáltal létrehozott konszenzus lett az alapja egy olyan újraelosztó kormányzati politikának és anyagi bázisnak, amely szociális juttatásokat és szolgáltatásokat enged, sőt, támogat.

Persze az állam felelőssége nem mindenhol egyforma, máshol másként alakult a történelem és a szellemi hagyományok folytán. Szokás a politika, a kormányzat és a társadalom piachoz való hozzáállását tekinteni, azaz azt, hogy mily mértékben szabadítja meg a rendszer a munkást attól a kötelező eshetőségtől, hogy munkaerejét bizony ne a munkapiacra vigye értékesíteni, hanem hasznosítsa, teszem azt családja körében. Ehhez az utópikus hozzáálláshoz lehet viszonyítani a rendszereket.

Most koncentráljunk az angolokra. Itt hagyományosan az a szemlélet alakult ki, hogy az állam a lehető legkisebb mértékben és a legszükségesebb időben avatkozik a piac működésébe, így a munkapiacéba is. Az állam felelőssége csak akkor jut szerephez, ha a család vagy a piac csődöt mond. A munkanélküliséget nem a piac egyenetlenségének tekintik, hanem egyéni problémának. Erre szokás használni a “stigma­tizáció” kifejezést: a munkanélküli a társadalom bélyegét viseli, amely visszakényszerítené őt a munkapiacra. Ezen hozzáállás gyakorlati megmutatkozása Reagan elnök és Thatcher asszony neokonzervatívnak nevezett politikája. Angliában ez a gondolat Major miniszterelnöksége alatt enyhült, 1998-ban pedig a Konzervatív Párt elvesztette a választásokat. Persze valakinek nyernie kellett: Blair és az Új-Munkáspárt (New Labour) vette kezébe a kormányrudat. E párt eredeti ideológiáját tekintve a jóléti politika munkapiaci részének is nagy változásokon kellett volna keresztülmennie. De valóban történt e változás?

Blair és a harmadik út titka

Tony Blair érdekesnek mondható politikai ideológiát alakított ki erre a választásra, amely fokozatosan fejlődött ki. 1997–98-ban nem győzte világgá kürtölni: mi az Új-Munkáspárt vagyunk, nem a régi, az új. Ez persze nem jelentett mást, mint a párt-politikai bal-jobb skálán való középre csusszanását, tehát több lelkes szavazó megnyerését. A taktikát siker is koronázta. Azóta újabb hívószavaktól volt hangos Anglia ege, melyek a jóléti állam reformját kívánták megcélozni. New Deal, Welfare-to-work (váltsuk fel a jólétet munkával), Third way alias “harmadik út”. Ezek többé-kevésbé egymást fedő gondolatok. Az igazolásuk pedig nem más, mint a globalizáció. Miért kellene választ adni a globalizációra, mi ez a sürgető probléma?

A globalizáció napjaink kimeríthetetlen problémája, mindennek okozója és okozata. Ami a jóléti államra való hatását illeti, a kánon nem egyértelmű. Egyrészről lehet azt mondani, hogy a nemzetállam eszközei és lehetőségei megcsappantak ahhoz, hogy elég pénzt tudjon mozgósítani a jóléti kiadásokra. Másrészről el lehet mondani, hogy az államok a tőkepiacok nagyobb szabadsága folytán könnyebben jutnak pénzhez.

Ami azonban még fontosabb a globalizációval kapcsolatban, az nem a nemzetállami politika agyonbeszélt térvesztése, hanem annak a jelenségnek az empirikus élménye, hogy a világ nagy részén a piac lett a gazdaság elfogadott és előnyben részesített koordinációs mechanizmusa. Ez azért érdekes, mert a Fal leomlásáig a csitított baloldal sokkal kívánatosabb volt, például a rendszerek kiélezett versenye hozta létre a német szociális piacgazdaságot is.

Erre a bizonytalan helyzetre érkezett a válasz: a “harmadik út”, amely egy új New Dealt, egy új konszenzust akar teremteni. A konszenzus nem más, mint hogy a megváltozott helyzet, ha ugyan tényleg új, kívánalmakat támaszt, amelyek a jóléti kiadások csökkentését célozzák meg. Ez az angol politika egyik sarka: fizessünk kevesebbet a munkanélkülieknek, és próbáljuk meg őket visszaterelni a munkapiacra, hogy kitermeljenek nyugdíjakat, orvosi ellátást etc.

Az alapvető hozzáállás tehát a versenyképesség, a költségcsökkentés és a hatékonyság. Ez a munkapiacon a következőképpen nyilvánul meg: a munkanélküli juttatásokat és egyéb kedvezményeket ahhoz a feltételhez kötik, hogy a leendő munkavállalónak mindenféle tovább- és átképzőprogramokon kell részt vennie, el kell indulnia a Munkaügyi Hivatalok útvesztőiben, ami sok hasznos dologtól elveszi az idejét, a sikeressége pedig egyáltalán nem garantált. Mindehhez ugyanis csatlakozik az a gondolat, amely felteszi, hogy tudjuk, mivel lehet piacképessé tenni a munkást, továbbá hogy a keresleti oldallal minden rendben van, csak össze kell pároztatni a kínálattal, kicsit segítve ez utóbbit. Ilyen politika, hogy tartós munkanélkülit foglalkoztató munkaadó pénzbeli juttatásban, vagy engedményben részesül. Így a program részeként a munkás tapasztalatot szerezhet, de nem egyenrangú piaci szereplőként; ugyanúgy stigmát visel tehát, mint korábban, csak most a munkapiacon, és nem azon kívül.

Tulajdonképpen tehát a jóléti állam munkapiaci hozzáállása nem változott meg lényegesen, bár új eszközöket alkalmaz, de nem harcol a piac ellen, hanem segédkezik annak jobb működésében. Ezáltal hangsúlyozza, hogy egyedül ő érti a globalizációt és tudja meghatározni az állam szerepét ebben az új helyzetben. Sokan épp ezért autokrata magatartással vádolják a harmadikutasokat. Itt két dolgot említenék még meg: az egyik az a légből kapott kompromisszum, amivel társadalmi egyetértést hirdetnek egy egyáltalán nem világos gazdasági helyzetben. A másik pedig a kritizálhatatlanság. A “harmadik út” meghatározásai homályosak és képlékenyek. A hagyományos jobb-bal politikai skála mellett egy új dimenziót nyitnak a maguk számára, amelyet a következőképpen fogalmaznak: “Beyond Left and Right” – azaz jobbon és balon túl. Nem az a kérdés, hogy a kategóriák helytállóak-e ma vagy sem, hanem az, hogy nem határozzák meg magukat e kategóriák fogalmaival, emiatt nehezebben kritizálhatóak. Legalábbis saját rendszerükön belül.

Végül is tehát sikerült eladni a neokonzervatív munkaerő-piaci politikát színes szalagokba csomagolva. Kérdés persze, hogy meg lehet-e tenni mindezt még egyszer, újabb négy év múlva.

A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a "forradalom" híveként tűnik fel. A Seven Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven Up-ot igyanak.

A “kultúrák háborújáról” szóló amerikai közbeszéd állandó mítoszainak egyike szerint – amivel az USA társadalma, állítólag, több mint harminc éve küszködik –, a fiatalság ellenkultúrája a szociális engedetlenség inherens hatalmával bír, s az örök küzdelem hippi és kékgalléros, diszkórajongó és istenhívő vagy individualista és konformista között ugyanolyan fontosságú, mint amilyen annak idején az osztályharc volt.

E hiedelmet nemcsak a cultural studies egyetemi apostolai vallják, hanem az ipar és a szórakoztatás nagyfőnökei is. Ha az ember az Egyesült Államokban bármely nagy nézettségű televíziós programot megnézi, azt tapasztalhatja, hogy a hirdetők a reklámot arra használják, hogy “forradalomra” szólítsanak fel, a szokások és a szabályok áthágására buzdítsanak, s arra, hogy a végsőkig kell elmenni, bármit is mondjanak a nagyfőnökök, az öltönyben járók és a szentfazekak. Minden árucikk – a terepjárótól a teniszcipőig vagy a zöldcitrommal ízesített szódavízig – mint a Jimi Hendrix zenéjében, Jack Kerouac elbeszéléseiben vagy az underground kultúra ritmusában kifejeződő “lázadó fiatalság” nélkülözhetetlen kelléke jelenik meg. A mobiltelefon-társaságok elsősorban a mi számunkra szeretnék lehetővé tenni, hogy önmagunk lehessünk; a parfümgyártók a természeti népek kultúráját bálványozzák¹ ; a számítógépes cégek, úgymond, a nép kezébe adják a hatalmat, a kereskedelmi ügynököknek pedig minden vágyuk, hogy megtörjék a piaci törvényeket.

A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a “forradalom” híveként tűnik fel. Az Apple vagy a Gap áruházlánc székházának homlokzatán avangárd hírességek fotói láthatók. A reklámokat elárasztják az ökölbe szorított kezek. A Seven-Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven-Up-ot igyanak…

De vajon mitől ilyen “cool”, ennyire “lázadó” az amerikai kereskedelmi kultúra? Az egyik fajta magyarázat demográfiai természetű. Eszerint a reklámszakemberek folyamatosan elemzik a fiatalok kulturális szokásait, hogy minél jobban a közelükbe férkőzhessenek. Utánozzák az iskolások között uralkodó viselkedésmintákat, hogy még több Sprite-ot, Reeboks-ot vagy Levi’s-t adhassanak el. Ez az elmélet azonban nem nyújt kielégítő magyarázatot arra, miért kész magáévá tenni a reklámipar a “lázadást”, a hirdetők kifejezetten “cool” megnyilvánulásait, a “kontesztálás” megannyi kifejezésmódját, amikor tizennyolc évnél jóval idősebb fogyasztóknak szánt termékeket akar eladni. Midőn a terepjáró sportkocsik gyártói Jimi Hendrix zenéjéhez nyúlnak, aligha a gimnazisták figyelmét akarják felkelteni.

A “hip” kultúra valami olyat fejez ki, ami messze túlmutat a fiatalokat megcélzó kereskedelmi érdekeken. A konzumerizmus már az 1920-as években hadat üzent a korábbi, termeléshez kötődő értékeknek. A hangsúlyt a mértékletesség és a puritán indíttatású elfojtás helyett a kedvtelésre és az élvezetre helyezte. A divatot és a múlandóságot magasztalta az előrelátás és az állandóság erényeivel szemben, a fiatalságot a tapasztalat, a változást a hagyomány, az újat a régi ellenében.

A hirdetési cégek ezirányú megrögzöttsége szintén a reklámipar lényegéből fakadó probléma terméke. A marketingügynökségek az 1960-as évektől kezdve kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel, hogy célközönségük egyre szkeptikusabb a reklám céljaival és ígéreteivel szemben. A reklám szétszabdalja a televízió-műsorokat, vacsoraidőben hív telefonhoz, s gyakran erőszakos és ostoba. Főleg pedig sok, túlságosan is sok van belőle. Egy átlagos amerikai évente közel egy millió ilyen jellegű “kommunikációnak” van kitéve.

A hirdetőknek ebben a hangzavarban kell megszólalniuk, s legyőzniük a közönség fenntartásait. Ezért aztán kifejlesztették a “kreativitás” egyfajta kultuszát, ami, ha észre kívánják vétetni magukat, arra kötelezi őket, hogy sokkolóak vagy meglepőek legyenek. A mindig újnak kijáró rajongás ilyenformán nem csupán strukturális okokra vezethető vissza (a ma terméke szükségképpen jobb, mint a tavalyi modell), hanem azzal a ténnyel is magyarázható, hogy az újdonság az egyedüli eszköz az üzenet remény szerinti célba juttatására. Emiatt kultiválja a reklám világa hosszú ideje a hierarchiák elvetését: a nyakkendő-nélküliség vagy a casual wear [lezserség] a munkahelyeken egyaránt a Madison Avenue² újítása.

Jean-Marie Dru francia reklámszakember először 1996-ban az Egyesült Államokban kiadott könyvében³ bemutatja a hirdetők szokványos “kreatív gyakorlatát”. Eszerint egy dezodor- vagy egy aszpirinfajta eladásához, a “kreatív” hirdetőnek meg kell neveznie valamely társadalmi konvenciót – a “status quo fenntartásához szükséges bizonyosságok egyikét”, majd azt egy “diszlokációnak” [felbontás, szétszedés] nevezett, szinte orgasztikus eljárás során szét kell zúznia. “Kavard fel az állóvizet, változtasd meg a szabályokat, rázd fel a fogyasztót, s idézd elő a változást” – javasolja Jean-Marie Dru –, hogy ezáltal megtaláld a nyitját a termék elfogadtatásának s az emberi felszabadulásról alkotott tágabb “vízió” kialakításának.

A sikeres márkák mind a különböző társadalmi konvenciók ellen lépnek fel. Jean-Marie Dru példákon keresztül mutatja be az olyan hirdetéseket, ahol érzékiségtől kicsattanó kamaszok élcelődnek idős és szégyenlős embereken, ahol a Guiness sör jelképezi, hogy valaki a non-konformista, “egyéniségük új kifejezésmódjait kereső” fiatalok közé tartozik, ahol a Macintosh, az “establishment-ellenes vállalat” nevetség tárgyává teszi a menedzsment régebbi formáit.

A “diszlokáció” egyetlen társadalmi konvenciót hagy érintetlenül: a márkanevekhez való ragaszkodásét. S ebben nincs semmilyen ellentmondás: “Ha a vállalatok és a márkák nem ’diszlokálnák’ magukat, a fogyasztók rájuk unnának. A diszlokációnak köszönhetően azonban érdeklődésük és lojalitásuk megmarad.”

S mindez már-már apokaliptikus vonásokat ölt: a menedzsment valamennyi teoretikusa “forradalminak” tartja magát. Némelyikük azonban ennél is messzebb merészkedik: a reklámozott vállalat szolgálatába egyenesen a szociális igazságosság gondolatát állítja… Ahhoz, hogy valamely márka sikeres legyen, azt a látszatot kell keltenie, hogy “álomból vétetett” – fejti ki Jean-Marie Dru, s mondandóját szándékosan a haladó és forradalmi mozgalmak történelmi alakjaitól kölcsönzött idézetekkel illusztrálja. Ily módon a baloldal politikai kudarca a hirdetési cégeket egy sor – eredeti értelmét vesztett, ám kellően karizmatikus és a felforgatás izgalmát idéző – kulturális kliséhez segítette hozzá. A Benetton a cég márkanevét a rasszizmus elleni harccal köti össze, az Apple a technokráciával szembeni küzdelem jelképe kíván lenni, a Pepsi egyfajta franchise-ra tett szert a serdülőkori lázadással kapcsolatban, a Body Shopé a másokkal való együttérzés, a Reeboké a non-konformizmus, az MTV-é pedig az underground szellemisége. A szociális igazságosság terén a társadalmi mozgalmak helyébe a márkanevek léptek…

A marketing megújulása a társadalomkritika és a fogyasztói társadalom megkérdőjelezésének jegyében megy végbe. Napjaink reklámja valójában elfogadja, hogy létezésünkkel valami nincs rendben, hogy a piac nem adta meg mindazt, amit ígért, s nem oldotta meg a kapitalista fejlődésből fakadó problémákat. Az életünkre nehezedő munkával s a városokat elárasztó gépkocsiáradattal szemben azonban a hirdetők nem tudnak mást ajánlani, mint egy újabb szappanfajtát, amelytől a fehérek bőre még fehérebb lesz…

Ebben a helyzetben jelenik meg a “felszabadítás marketingje”, amely azt ígéri, hogy a fogyasztó – a különböző áruvédjegyek révén – megszabadulhat a rend felvigyázóitól, lerázhatja az ipari társadalom börtönláncait, kitörhet a bürokrácia és a hierarchia mindennapjaiból, s újra rátalálhat valódi önmagára. Végső soron pedig meglelheti az eredetiséget, a konzumerista ideológia egyfajta Szent Grálját.

A reklám eme legendáriuma szerint, amelyet évről évre több száz milliárd dollár táplál, a mai társadalom legfőbb problémája a konformizmus, amire a megfelelő válasz – az ünneplés [carnaval]. Ha széttöredezett világunk megőrzött még valamilyen közös eszmét, alighanem ilyen a megszakítatlan harc – immár nem a kommunistákkal, hanem a puritánokkal. Illetve a fogyasztói társadalmat magát újratermelő gépezettel szemben, amelytől hogy megszabadulhassunk, s vele szemben ellenállhassunk, csupán “etnikai” étteremláncokba kell járnunk, s Madonna-videokazettákat kell néznünk. Vagy még egyszerűbb, ha követjük azokat a fogyasztókat, akik ekként cselekszenek…

Daniel Bell szociológus szerint, a munka hatékonyságának növelését célzó állandó törekvés, illetve a szabadidő hedonizmuskultusza közötti konfliktus a kapitalizmus egyik leginkább robbanásveszélyes “kulturális ellentmondása”. A piac azonban az általa felvetett problémákra megtalálta a megoldást, legalábbis felszínesen. A rendszerkritika valójában a kapitalizmus zárt ideológiai rendszerének verőerévé vált; s e rendszeren belül bármi felvethető és megoldható – szimbolikusan.

Mert természetesen az elmúlt két évtizedet korántsem a forradalom, a társadalmi szabályok lerombolása, bárminek a felforgatása, az egyén hatalma, a korlátok meghaladása stb. jellemezte, hanem mindenekelőtt a multimédia-birodalmak kialakulása, a Microsoft felemelkedése, a bankok, a reklámcégek, a kiadók, az újságok koncentrációja. Valamint a munkásmozgalom alkonya, illetve a javakat újraelosztó erős állam eszméjének kimúlása Nyugaton. S e változások együtt jártak a vállalkozások megtestesítette hatalom meg-megújuló beavatkozásaival a mindennapi élet egyre több mozzanatába.

Az elmúlt évtized során az amerikaiak keményebben s többet dolgoztak, mint 1945 óta bármikor. Több reklámot láttak mind nagyobb számú reklámhordozón, több személyiség- és kábítószer-ellenes tesztnek lettek alávetve, s gondolkodás nélkül adósságokba verték magukat. Ötven éve nem volt ily kevés befolyásuk élet- és munkafeltételeikre. Ma már nem szokatlan a valamelyik cég által “patronált”, márkanevekkel dekorált kocsiban ülő család látványa.

Az effajta társadalmi környezetben a düh, az elégedetlenség nőttön nő. S az amerikai társadalom legsikeresebbjei ma részben éppen azok, akik ezt a haragot – kiemelkedve a Madison Avenue felszabadítás­marketing-szakértői közül – leginkább a saját érdekeik szolgálatába tudták állítani.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ A francia Caron parfümgyártó vállalat például nemrég új, “L’ Anarchiste” elnevezésű, férfiaknak szánt eau de toilette-jének piacra dobásakor Ravachol és a pokolgépkészítők imázsát öltötte magára – láthatóan nem tartva saját létesítményeinek felrobbantásától…

² New Yorknak az a negyede, ahol számos reklámügynökség székhelye található.

³ Jean-Marie Dru: Disruption: bousculer les conventions et déplacer le marché, Village mondial, Paris, 1997.

Vázlat egy holland, angol, német és magyar nyelven megjelent könyvről, amelyet a szerző a közkeletűen globalizációnak nevezett jelenségről írt.

Robert Went a holland állami számvevőszék közgazdásza, és emellett az Amszterdami Egyetem közgazdasági intézetének kutatója. Könyvét, amely idén tavasszal jelenik meg magyarul a Perfekt Rt. kiadásában A globalizáció jelene és jövője címmel, az Eszmélet 51. számában ismertettük (az angol kiadás alapján). Azóta a szerző kiadott egy újabb kötetet is a globalizációról, amely a decemberben megvédett doktori értekezésének alapjául szolgált. Mark Blaug, a közgazdasági elmélettörténet idős professzora a védés során úgy fogalmazott, hogy sok disszertációt látott már az Amszterdami Egyetemen, de ez volt az első, amelynek olvasását kifejezetten élvezte is. A könyv hamarosan megjelenik a londoni Routledge kiadónál. Az Eszmélet kérdéseire Robert Went a disszertáció megvédése után válaszolt.

Jan Aart Scholte, egy nemrég megjelent, hasonló témájú könyv (Globalization: a critical introduction) szerzője írja, hogy a globa­lizáció gyakran más, korábban használt fogalmakat helyettesít. Azaz különböző kontextusokban gond nélkül helyettesíthető olyan szavakkal, mint internacionalizáció, liberalizáció, univerzalizáció vagy westernizáció. Nem lehetséges-e, hogy valójában nincs is szükségünk a globalizáció szóra ahhoz, hogy leírjuk a mai világgazdaságot és világtársadalmat? Nem kerülhetnénk-e el így azt a fogalmi zűrzavart, amely a globalizáció szó körül kialakult?

Nem rajongok a szemantikai vitákért, és különösen nem szeretném, ha ki akarnánk szorítani a használatból olyan fogalmakat, amelyeket mindenki használ, de mi nem tartjuk szükségesnek őket, vagy nem találjuk a legmegfelelőbbeknek. Természetesen lehet a mai világgazdaságot a globalizáció szó használata nélkül leírni és elemezni, de amennyiben a szó létezik és széles körben használják, szerencsésebb elfogadni és a tartalomra összpontosítani. Mivel a szót nagyon gyakran használják, fontos feladat a demisztifikáció, hiszen rengeteg mítosz és túlzás él a köztudatban a globalizációról. Továbbá az is fontos, hogy az emberek ösztönösen milyen tartalmat társítanak egy fogalomhoz. Emiatt is meg kell próbálnunk elszakadni azoktól a hurráoptimista jelentésektől, amelyeket gyakran ruháznak a globalizáció kifejezésre a politikusok, a közgazdászok és a sajtó.

Könyveiben amellett érvel, hogy a globalizációval a kapitalizmus fejlődése új szakaszhoz ért. Kérem, foglalja össze ennek az új szakasznak a fő jellemzőit!

A közgazdászok elemzései és vitái a globalizáció témakörében nagyon gyakran a különböző történelmi korszakokból származó, a kereskedelemre és a pénzáramlásra vonatkozó adatok összehasonlításából indulnak ki. Számomra sohasem volt kielégítő ez a mennyiségi összehasonlítás. Ezért megpróbáltam megtalálni annak a módját, hogy a jelenkori globalizáció minőségi értelemben összehasonlítható legyen a korábbi történelmi korszakokkal. Így a disszertációmban mint a kapitalizmus új szakaszáról írtam róla, felhasználva három dinamikus heterodox elméletet. Mivel ezt a korábbi könyvben – amely most Magyarországon megjelenik – nem dolgoztam ki eléggé, érdekes lehet az olvasók számára, ha röviden összefoglaljuk.

Először: a tőkés rendszer újjászervezése, amely az ún. háború utáni “aranykor” végén megkezdődött, példátlan mértékű nemzetköziesedéshez vezetett. Ez a tendencia vonatkozik arra, amit Marx az áru-, a pénz- és a termelő tőke hármas körforgásának nevezett. Ez a fejlődés néha a világpiac szentháromságaként jelenik meg: a globális piac, a globális műhely (vagy futószalag) és a globális kaszinó. Ez a kombináció példátlan. Az egyetlen időszak, amely ehhez hasonlítható, az 1870 és 1914 közötti, ám akkor csak a kereskedelem és a pénzügy nemzetköziesedett. A folyamatban kialakult a pénztőke dominanciája, ami látható abból is, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak ma szerte a világon a “részvényes értéknek”.

Hogy teljes egészében fel tudjuk mérni a változásokat, egy második dimenziót is tekintetbe kell vennünk. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a tőke kiterjeszti a tőkés társadalmi viszonyokat egyre több és több emberre és az emberek életének egyre több és több rétegére. Ez a folyamat azt is jelenti, hogy a termelés léptéke megnő az egyes tőkék növekedésén (a tőkekoncentráción) keresztül, és egyidejűleg egyre szélesebb tőkés struktúrák jönnek létre a létező tőkék agglomerációján keresztül, azaz egyesülések és felvásárlások (a tőke centralizációja) útján. A legutóbbi World Investment Report kiadványban a tekintélyes UNCTAD egy becslést közöl, miszerint ma mintegy 600 ezer multinacionális vállalat működik 800 ezer külföldi leányvállalattal.

Harmadszor: fontos látni, hogy a tőkének ezt a páratlan nemzetköziesedését intézményi változások támogatják, annak érdekében, hogy lehetővé váljon a kereskedelem, a pénzügy és a termelés nemzetközi terjeszkedése. Ugyanakkor semmiféle komolyan vehető kísérlet nem történik arra, hogy globalizálják a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat és előírásokat. Valójában éppen hogy a minőségrontás versenye folyik, miközben a multinacionális vállalatok az “oszd meg és uralkodj” politikáját gyakorolják. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (az ILO) például, amely semmiféle radikális követelést nem vall magáénak, és csak a hagyományos alapjogokat próbálja védeni, hogy például “mindenkinek a világon tisztességes munkája legyen”, nos, ez a szervezet igen csekély befolyással bír az IMF-hez vagy a WTO-hoz képest, amelyek a tőke nemzetköziesedését szolgálják.

Le kell tehát szögeznünk, hogy a kapitalizmusnak ez az új szakasza – szemben azzal, amit a nemzetközi szervezetek sora állít – semmi olyan képességgel nem bír, ami egy újabb hosszútávú fellendülést alapozna meg a világgazdaság számára. A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, amely a háborút követő fellendülés vége (a hetvenes évek) óta jellemzővé vált, az országok közötti és országokon belüli társadalmi különbségek növekedésével, szükségszerű következménye a világgazdaság jelenkori mechanizmusainak. Ezek a mechanizmusok egyre több luxusfogyasztást tesznek lehetővé a vagyonos rétegeknek, a pénzügyi szektort pedig rövid távú gondolkodásra kényszerítik.

A konkrét példákról sok cikk és könyv jelent meg. William Greider például nemrégiben kiváló írásban mutatott rá arra, milyen következményekkel jár a NAFTA Mexikó számára, és hogy már megkezdődött a munkahelyek áttelepítése Mexikóból Kínába. Közben pedig a munkások nagy részének bérei olyan alacsonyak, hogy az általuk termelt javak egy része megvásárolhatatlanná válik.

Első könyvének sok pontján megmutatkozik Ernest Mandel hatása. Hogyan látja ma Mandel örökségét, különös tekintettel a “késő kapitalizmus” elméletére?

Ernest Mandel munkái nagyon fontosak voltak számomra ahhoz, hogy megérthessem a gazdaság jelenségeit és folyamatait, s abban a kiváltságban volt részem, hogy sok előadását hallhattam. Amit leginkább szerettem benne – a gyógyíthatatlan optimizmusán túl –, az az volt, hogy a dolgokat dogmatizmus nélkül szemlélte. Ebből következően értékelni és integrálni tudta a különböző iskolákhoz tartozó közgazdászok munkáit, és mindig a való világot igyekezett szemlélni. A “késő kapitalizmusról” írott könyvében mindez látható, ezért tekinthető ez a könyv még ma is a háború utáni tőkés rendszer egyik legjobb értelmezésének. Ebben a könyvben fejtette ki a hosszú hullámok elméletét – később ennek a témának egy külön kötetet is szentelt. Ez utóbbi igen hasznos, ha a globalizációt a kapitalizmus új szakaszaként akarjuk értelmezni, nem pedig a technológiai fejlemények automatikus – vagy elkerülhetetlen – következményeként.

2001. szeptember 11-e, az új recesszió és az afgán háború után a világ sokat változott rövid idő alatt. Sokan azt mondják, hogy emiatt az ún. anti-globalizációs mozgalmaknak is meg kell változniuk. Egyetért Ön ezzel?

Ahogy a kérdésben is szerepelt, itt egy “úgynevezett” anti-globalizációs mozgalomról van szó, és ez nagyon fontos kitétel. Még a Financial Times is észrevette, amikor ezt a mozgalmat bemutatta, hogy az abban résztvevő emberek nem a globalizáció ellen vannak, hanem egy másfajta globalizációt akarnak, amely tiszteletben tartja a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat. Szeptember 11-e után talán még a korábbiaknál is fontosabb hangsúlyozni ezt, szemben a neoliberális globalizációra adható nacionalista és autista válaszokkal. Hogy mennyiben fog megváltozni ezeknek a mozgalmaknak a tevékenysége, még korai lenne találgatni. Szeptember óta már olvastam jó néhány nekrológot, ezek persze csak egyes kommentátorok vágyait tükrözik. A mozgalmak és kampányok által korábban felkarolt ügyek ugyanannyira relevánsak, mint azelőtt voltak. Ezért inkább azt gondolom, hogy egyre több ember fog bekapcsolódni, egyre több országban. Mégpedig attól a felismeréstől vezetve, hogy a szegénység és a társadalmi marginalizálódás a világgazdaság jelenlegi működési módját fenntarthatatlanná teszi. Néhány év múlva tisztábban fogunk látni.

Mi a jelentősége az olyan gesztusoknak, mint például a belga kormányfő barátságos hangú levele a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmakhoz? Kibontakozhat-e egyfajta gazdasági reformmozgalom a liberális multilateralizmus talaján?

A nagy 1999-es megmozdulás óta – amely a WTO seattle-i konferenciáját kísérte – a politikusok és az üzleti sajtó egyre több beszédet és cikket szenteltek annak a kérdésnek, hogy milyen “ellenállás” létezhet a globalizációval szemben. Seattle után néhány héttel a Business Week közvélemény-kutatás eredményét tette közzé, amely azt mutatta, hogy az Egyesült Államok lakosságának többsége megérti a tiltakozókat, és sok országban megjelenik a neoliberális globalizációtól való növekvő félelem az általános hangulatban. Természetesen ez komoly problémát jelent a jelenkori globalizáció protagonistái számára. Azt mutatja, hogy a kapitalizmus új szakaszának legnagyobb problémája a legitimáció növekvő hiánya, amely a lehetőségek és a valóság közötti egyre mélyebb szakadékból származik. A legitimációs problémát súlyosbítja, hogy a globalizátorok által hirdetett eredmények sohasem jelentkeznek ott, ahol receptjeiket alkalmazzák. Erre a problémára a leggyakoribb válasz az, hogy a kormányoknak jobban el kell magyarázniuk az embereknek, hogy mi a globalizáció, és hogy miért jó. Ez azonban nem túl egyszerű, ha megnézzük a tényeket. Emiatt tapasztalhatjuk, hogy új párbeszéd bontakozott ki különböző szinteken a kormányok, a társadalmi mozgalmak és kritikus értelmiségiek között. Ez már önmagában is a problémák létezésének elismerését jelenti, és nagyobb nyilvánosságot teremt az alternatív javaslatok számára. A politikusok részéről ez egy kockázatos stratégia, hiszen a párbeszéd megnyitásával nagy várakozásokat keltenek, és ha a valódi változások lehetőségét eleve kizárják, úgy a társadalmi mozgalmak tárgyalási hajlandósága szükségképpen alább hagy.

Támogatja-e az úgynevezett Tobin-adóért folytatott nemzetközi kampányt?

Igen, teljes szívből. A pénzügyi szektor kétségtelenül a leginkább globalizált, és ez nagyon sok negatív társadalmi hatással jár. Egy finn közgazdász, Heiki Patomäki nemrégiben könyvet írt a Tobin-adóról. Ebben az IMF adataira támaszkodva kimutatja, hogy a komplex deviza- és bankválságok az érintett országoknak átlagosan 15 százalékos GDP-veszteséget okoztak (reálértelemben). Nem állíthatjuk, hogy a Tobin-adó a pénzügyi piacok minden problémáját megoldja – nyilván nem fogja megoldani az összeset. Viszont egyike lehet azoknak az eszközöknek, amelyek csökkentik a spekulációs aktivitást, csökkentik a valuta-árfolyamok ingadozását, és valamivel nagyobb mozgásteret teremtenek a választott kormányoknak politikájuk végrehajtásához. Ráadásul még egy nagyon kicsi Tobin-adóval is sok pénzt lehetne összegyűjteni, mivel átlagosan 1200 milliárd dollárt adnak-vesznek egy nap alatt a világ pénzpiacain. Ezt a pénzt szociálpolitikai célokra lehetne felhasználni, például a szegénység csökkentésére. Persze látni kell, hogy a rendelkezésre álló összeg annál kisebb, minél sikeresebben szorítja vissza az adó a spekulációt. A pénzügyi szektor tényleges átalakításához más intézkedések is szükségesek. Az ATTAC tett néhány jó javaslatot a közeljövőben – a brazil Porto Alegrében – megrendezésre kerülő második Szociális Világfórum számára. A Tobin-adó lehetne a kezdet szimbolikus értelemben is, mivel bevezetése – akár csak néhány országban – a pénzügyi piacok nagyobb fokú deregulációját és globalizációját célzó domináns trend ellen hatna.

Szabályozhatják-e egyes országok külön-külön a tőkeáramlást és a tőke működését, miközben más országok laissez-faire politikát folytatnak? Vannak-e ezen a téren tanulmányozásra érdemes példák?

Az egyik jellemző túlzás, amelyet a globalizációval kapcsolatban gyakran hallunk, hogy az egyes országoknak semmiféle lehetőségük nincs a maguk útját járni. Chile és Malajzia megmutatta, hogy van mód a rövid távú (tehát a leginkább spekulatív hajlamú) tőke ki- és beáramlásának mérséklésére. Még az IMF is elismerte, hogy azok a negatív következmények, amelyeket ezekkel az egyoldalú intézkedésekkel kapcsolatban egyesek – bizonyos közgazdászok és az üzleti sajtó – megjósoltak, nem következtek be. Épp ellenkezőleg: nagyon is hatékonynak bizonyultak. Ha viszonylag kis országok meg tudják tenni, elképzelhetjük a hatást, amikor nagyobb országok vagy országcsoportok vezetnek be ilyen intézkedéseket a határokat átszelő pénzáramlások szabályozására.

Andor László

A XX. századot Henry R. Luce, a Life magazin kiadója nevezte először “amerikai évszázadnak”, mégpedig 1941 februárjában, kevesebb mint egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok belépett volna a második világháborúba. Az ország állapotát elemezve Luce kifejtette, hogy a század addigi évtizedeiben az amerikaiak döntő többsége nem ismerte fel, milyen nagy mértékben irányíthatja az Egyesült Államok a világ sorsát. Az elemzéshez optimista vízió társult, felsorolva az ország lehetséges szerepeit. “Amerika mint a vállalkozás egyre szélesedő szférájának dinamikus központja, Amerika mint az emberiség felkészült szolgáinak kiképző-központja, Amerika mint a jó szamaritánus, aki tényleg újra hiszi, hogy áldásosabb adni, mint kapni, és Amerika mint a Szabadság és az Igazságosság eszményeinek erőműve”. Luce eszmefuttatása alapján nem volt nehéz arra következtetni, hogy Amerika vezető szerepe a világban egyúttal a világ amerikanizálását jelenti – így is tekintenek vissza rá most már több mint fél évszázad távolából.

Kevésbé köztudott, hogy az akkori washingtoni vezetés nem fogadta kitörő örömmel Luce vízióját. Henry A. Wallace alelnök egy 1942-ben elmondott, és aztán széles körben terjesztett beszédében közvetlenül és egyértelműen ellentmondott neki. “Egyesek ’Amerikai Évszázadról’ beszélnek. Azt mondom, hogy az az évszázad, amelybe belépünk (amely ebből a mostani háborúból fog megszületni), az egyszerű ember évszázada lehet, és annak is kell lennie. Lehet, hogy Amerikának módjában áll majd körvonalazni azokat a szabadságokat és kötelességeket, amelyek szerint az egyszerű embernek élnie kell. (…) Egy nemzetnek sem lesz istenadta joga más nemzetek kizsákmányolására. Az idősebb nemzeteknek privilégiuma lesz segíteni a fiatalabb nemzetek indulását az iparosodás útján, de sem katonai, sem gazdasági imperializmusról nem lehet szó. A tizenkilencedik század módszerei nem fognak működni a népek századában, amely nemsokára kezdetét veszi”. Wallace víziója egy méltányosabb és kiegyensúlyozottabb világrendről szólt, amely a kevésbé fejlett világrészek békés integrációjának lehetőségét is hordozta.

A két Henry vitája kiválóan alkalmas az amerikanista és az internacionalista orientáció megkülönböztetésére. Luce nézőpontjából az Egyesült Államok teljes joggal aknázhatja ki vezető szerepét a maga javára a világpiacokon és a -politikában. Wallace inkább a fejlődő világ iránti felelősségről szólt, és mindenekelőtt a szegényebb országok önrendelkezési jogának maximális biztosításáról. A hidegháború derékba törte Wallace politikai pályáját, és az általa képviselt világpolitikai koncepciót sem hagyta érvényesülni.

Wallace nézetét azonban nemcsak egy marginalizálódó demokrata párti frakció osztotta. A háború vége felé például Wendell Willkie, a korábbi republikánus elnökjelölt úgy látta, hogy az Egyesült Államok három út között választhat:

1. “szűkkeblű nacionalizmus, amely kikerülhetetlenül szabadságunk végleges elvesztéséhez vezet;
2. nemzetközi imperializmus, amely más népek szabadságának feláldozásával egyértelmű, vagy
3. új világ felépítése, amely egyenlő boldogulási lehetőséget nyújt minden fajnak és minden nemzetnek.”

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

A két könyv

Az 1990-es években az ún. washingtoni konszenzus doktrínája jelentette a világ gazdaságpolitikusai számára a legfőbb útmutatást. A tíz pontból álló receptcsomagot eredetileg John Williamson fogalmazta meg, bár valójában a "konszenzus" egy szélesebb csoport együttes elemzésének konklúziója volt, és a későbbiekben más, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) körül sürgölődő közgazdászok is ennek népszerűsítőivé váltak. Ilyennek tekinthető Rudiger (gyakran használt szerzői nevén Rudi) Dornbusch, aki a cambridge-i (Massachusetts, USA) MIT professzora volt 2002 nyarán bekövetkezett haláláig, és a megelőző évtizedben a vezető üzleti és közgazdasági lapok (Business Week, Financial Times, Wall Street Journal) számára is írt hosszabb-rövidebb elemzéseket. Ezeket adták ki összegyűjtve 2002-ben, nyolc témakörbe rendezve.

Ugyanekkor jelent meg egy másik tekintélyes közgazdász könyve a kilencvenes évek világgazdasági folyamatairól. Joseph Stiglitz, a 2001-es év közgazdasági Nobel-díjának kitüntetettje jelentetett meg új könyvet, amelynek beharangozása már majdnem egy évvel korábban megkezdődött. A könyv címében jelzett témája a globalizáció, és az azt övező elégedetlenség. Stiglitz magát is az elégedetlenek közé sorolja, ami furcsának hat, ha ismerjük előéletét: a Stanford Egyetem professzoraként lett Clinton elnök közgazdasági tanácsadója, majd a Világbank alelnökeként és vezető közgazdászaként dolgozott. Visszavonulása óta a New York-i Columbia Egyetemen tanít – ott érte a Nobel-díj híre is.

A két könyv összevetése alkalmat ad arra, hogy az ún. globalizáció korszakát eltérő (apologetikus és kritikus) nézőpontokból megvizsgáljuk. A szakértői vélemények ugyanis megoszlanak arról, hogy a piacok nemzetköziesedése és a nemzetgazdaságok liberalizációja a pénzügypolitikai szigorral kombinálva – amit így együtt a washingtoni konszenzus szorgalmazott – jobb, élhetőbb gazdasági rendet eredményezett-e. Különösen éles viták zajlanak az átalakulást vezénylő intézmények, az IMF és a Világbank működéséről. A két washingtoni intézmény között kb. 1995 óta észrevehető nézetkülönbségek is kialakultak, ennek vizsgálata előtt azonban tekintsük át a két közgazdász alapkoncepcióját.

A két koncepció

Dornbusch filozófiáját dióhéjba sűríti a könyv alcíme, amely szerint a prosperitás kulcsa nem más, mint a szabad piac, a jó pénz és egy kis szerencse. Mindhárom kulcs magyarázatot kíván külön-külön is, és különösképpen érdekes az őket összefűző logika mibenléte.

A szabadpiaci közgazdaságtant Dornbusch egy 1995-ös írásban fél évszázadnyi kudarcos etatizmus ellenszereként mutatja be. Mint tudjuk, ez visszatérést, restaurációt jelent, hiszen az állami szerepvállalás korszakát megelőző rendszer volt a szabadpiaci (vagy más néven szabadversenyes) kapitalizmus, és ennek válságát kezelendő születtek meg az állami beavatkozás komplex formái, többnyire John Maynard Keynes útmutatásai alapján. A piac nemcsak az áruk (és szolgáltatások) piacát jelenti, hanem a pénz- és tőkepiacok kialakítását, sőt felértékelését is. "A tőkepiac fontos felügyelő funkciót kínál a rossz gazdaságpolitika kísértésével szemben" – írja Dornbusch (83. o.). A "rossz" gazdaságpolitika lényegében a keynesiánus szinonimája; ide tartozik minden, ami a foglalkoztatásra vagy különféle életszínvonal-mutatókra való tekintettel megkérdőjelezi a szabad piac vagy a jó pénz szükségességét.

A jó pénz definíciója rögtön fordítási problémát okoz. Ezt ugyanis a kortárs amerikai zsargon a sound szóval jelöli, ami nem szó szerint jelent jót, viszont különböző jelentései alapján mégsincs más választásunk. A sound mint jelző az angolban jelenti azt, hogy ép és egészséges (akár gyümölcs, akár fog), de jelenti azt is, hogy megbízható, logikus, tárgyilagos (például egy érvelés vagy tanács). Sound lehet, aki rátermett és óvatos (pl. egy teniszjátékos), más esetekben pedig a szó azt jelenti, hogy alapos vagy mély (pl. ha valaki mély alvó, vagy valaki kap egy alapos verést). A jó pénz Dornbusch számára nem az, amelynek aranyfedezete van, és nem is az, amelynek mozgását valamiféle nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció tartja mederben. Efféle állami kötelezettségvállalások tőle idegenek (l. 122. o.). Amiben megbízik, az a független (tehát politikai irányítástól vagy befolyásolástól mentes) jegybank – ez képes garantálni a pénz értékállóságát, vagyis az inflációmentes gazdaságot.

Mihez kell ezek után "egy kis szerencse"? Dornbusch nem állítja, hogy könnyű az átmenet a szabad piachoz és a jó pénzhez – a siker egyik feltétele számára a munkaerő-piacok rugalmassá tétele (ellenkező esetben az átalakítás csak tömeges munkanélküliséghez vezet, l. 58. o.). A kis szerencse tehát ahhoz kell, hogy adott esetben mindezt el lehessen fogadtatni a társadalommal, meg lehessen fékezni a munkavállalók törekvéseit és elégedetlenségét. "A jóléti állam felszámolása az a terület, ahol a változások során a legtöbb politikai következménnyel kell számolni. Ezt a harcot, úgymond, utcáról utcára vívják. Ösztönzést meríthetünk abból, hogy Clinton megszüntette a hosszú távú segélyeket, vagy abból, hogy Tony Blair megüzente az európai szocialistáknak: változzatok meg, vagy a napjaitok meg vannak számlálva" (33. o.) – olvashatjuk az elhunyt professzor írásában.

Dornbusch-sal szemben Stiglitz a keynesi koncepciót követi: számára fontosabb a stabil gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, az életszínvonal és a politikai demokrácia, mint a szabad piac vagy a jó pénz. Bizonyos feltételek mellett persze igaznak tartja, hogy az utóbbi kettő az előbbiek feltétele, de ha netán a két tényezőcsoport között konfliktus alakul ki, akkor az előbbieknek kell elsőbbséget adni az utóbbiak rovására. Nos, Stiglitz szerint az elmúlt húsz évben, de főként a XX. század utolsó évtizedében a világ visszatért a Keynes előtti ortodoxiához, és a szabad piacok s a jó pénz mindenáron történő erőltetése komoly gazdasági, szociális és politikai károkkal járt. Új könyvében ezért elsősorban és alapvetően a Valutaalapot bírálja; ezt az intézményt tekinti a neoliberális globalizáció fő aktorának.

Stiglitz a globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja azt az irányt, amely felé a nemzetközi gazdasági folyamatokat meghatározó erők az eseményeket terelték az elmúlt két évtizedben. Ennek az iránynak a filozófiáját az úgynevezett "washingtoni konszenzus" foglalta össze valamikor 1989-ben, és aztán ebből – ennek merev és a helyi viszonyokat tekintetbe nem vevő alkalmazásából – származtak a bajok a 90-es években. Ezek közül is főleg azokkal az esetekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a maga világbanki tevékenysége során az évtized második felében találkozott. Röviden, és talán nem túlozva úgy foglalhatjuk össze mondanivalóját: az IMF gyakorlatilag mindent elrontott, ami a keze ügyébe került. Vonatkozik ez a kelet-ázsiai válságokra, Oroszország átalakulására és pénzügyi összeomlására, de Argentínára és más hasonló esetekre is. A bajok fő forrása a monetarista dogmákhoz való ragaszkodás, az intézmények közgazdasági jelentőségének figyelmen kívül hagyása, illetőleg az IMF vezető köreit átlengő politikai manipuláció, amely annak ellenére érvényesült, hogy a Valutaalap elvileg a legjobb egyetemek legjobb diákjai közül válogatja szakembereit (bár Stiglitz ezt is kétségbe vonja másutt).

Stiglitz nem a hivatali korszakának lezárulása után kezdett el másképp gondolkodni. James Wolfensohn elnökkel együtt úgy látott hozzá a világbanki munkához 1997-ben, hogy az érdemi változások szükségességében mindketten egyetértettek. Wolfensohn a politikai és társadalmi kapcsolatok megújítását menedzselte, Stiglitz a gazdaságpolitikai tartalomét. Ennek filozófiáját foglalta össze 1998-ban az ún. poszt-washingtoni konszenzus koncepciójában (erről közölt rövidített ismertetőt az Eszmélet 51. száma, ford. Morva Tamás). Könyvében azt mutatja be, hogy az elmúlt évtized nagy válságai a korábbi konszenzuson való túllépést, az új megoldások keresését igazolják.

Pénzügyi válságok

Stiglitz tehát két dolgot állít: 1./ a washingtoni konszenzust követve végrehajtott reformok a világgazdaságot (és főleg annak félperifériáját) válságokra hajlamosabbá és kevésbé fejlődőképessé tették, és 2./ amikor a pénzügyi válságok bekövetkeztek, az IMF elhibázott kezelési módokat kényszerített az érintett országokra, ami helyzetüket inkább súlyosbította. Mindezt azoknak az eseteknek a bemutatásán keresztül igazolja, amelyekkel világbanki alelnökként dolga volt.

Bizonyos értelemben Dornbusch sem idealizálja a világgazdaságot. Nem tagadja a válságok létét, inkább a szükségességüket és hasznosságukat bizonyítja, az osztrák Joseph Schumpeter egykori nézeteiből ("kreatív pusztítás") kiindulva. Tudatában van annak, hogy a mai világgazdaságban a válságok minden korábbinál nagyobb és gyorsabb megrázkódtatással járnak: "az Új Gazdaságban egy bárhol bekövetkező sokk mindenütt sokkot jelent. Jelentős áttételek megléte esetén még a kis sokk is nagy lesz, a nagy sokk pedig egy nukleáris pénzügyi robbanássá válik." (151. o.)

Dornbusch figyel azokra az elemzésekre, amelyek a világgazdaság kilengéseit bírálják, de igyekszik azokat banalizálni. Megtalálható könyvében az a recenzió, amelyet Soros György válságelemző könyvéről (magyarul: A globális kapitalizmus válsága) írt a kilencvenes évek végén. Dornbusch nem titkolja megvetését: szerinte Soros könyve egy nagy katyvasz, amelyből süt a tájékozatlanság és a közgazdasági elméletben való járatlanság, amire ráadásul a nagy tőzsdeguru és filantróp még büszke is. Elismeri azonban, hogy Soros lényegre tapintóan elemzi az 1998-as orosz válságot és annak eredetét: "az IMF-nek át kellett volna strukturálnia az orosz adósságot, ahelyett, hogy elhibázott kölcsönökkel finanszírozta a tőkemenekítést, túl későn döbbenve rá, hogy mindez az adósságok és a valuta egyidejű összeomlásához vezet" (349. o.).

Stiglitz korrekciós javaslatainak egyike a tőkeáramlás korlátozásának lehetővé tétele. Azt gondolhatnánk, hogy egy Dornbusch-féle doktríner elzárkózik ennek minden formájától. Meglepő módon nem ez a helyzet. Amit elutasít, az a tőkemozgás utólagos, ad hoc korlátozása, amely már egy válság bekövetkezte után próbál adminisztratív jellegű stabilizációt megvalósítani. Jobb stratégiának tartja a tőkebeáramlás korlátozását, amely – mint ahogy pl. Chile vagy Dél-Korea tette – kikényszeríti a befektetések hosszabb lejáratát és megadóztatja a rövid távú hitelfelvételt (83. o.).

Nyugat-Európa

Dornbusch személyes és szakmai okoknál fogva érdeklődik az európai, és azon belül főként a német gazdaságpolitika iránt. 1998-ban, amikor Helmut Kohl kormánya tizenhat év folyamatos kormányzás után megbukik a választásokon, Winston Churchillhez hasonlítható nagy politikusként ír a CDU vezéréről. Két fő alkotásának a német egyesítést és az Európai Unió megszervezését tekinti. Vele szemben áll Gerhard Schröder, aki "még mindig egy harmadik úttal flörtöl. Igen, létezik ilyen, de ez egy zsákutca" – mondja Dornbusch (342. o.). Szerinte Európának egy kiemelkedő vezetőre volna szüksége, aki a világgazdaság vezérlésében is aktívan részt tud venni – Schröder pedig erre a szerepre valószínűtlen jelölt. Még rosszabb véleménnyel van Oskar Lafontaine-ről, aki 1998-ban az SPD elnöke és az új kormány pénzügyminisztere lett. "őt nem érintette meg a szabadpiaci közgazdaságtan és a jó pénz bármilyen értelmezése, mintha az elmúlt húsz évet valami távoli gulágon töltötte volna. A puszta közgazdasági gondolkodás és stílus szempontjából Lafontaine azt jelenti Greenspan-nek és Rubinnak, amit Attila hun vezér jelentett a nyugati civilizációnak" (343. o.).

Mint tudjuk, Lafontaine hamar elvérzett a pragmatikus Schröderrel vívott belharcban. Dornbusch ezt előre nem tudhatta, de összefoglalta, mely pontokon támadhatja meg Lafontaine a kialakult európai gazdaságpolitikát. Lelassíthatja a munkaerő-piaci deregulációt, megtámadhatja a Waigel-féle stabilitási paktumot, az üzleti szféra kárára alakíthatja a költségvetési reformot, és az olcsó pénz nevében háborút indíthat az Európai Központi Bank (ECB) ellen. Ha ezeket a programpontokat nézzük, úgy tűnhet, Lafontaine nem tévedett, csak mintegy négy évvel megelőzte korát. Egy újabb recessziónak kellett eljönnie ahhoz, hogy mások is rájöjjenek: a stabilitási paktum nem tartható, és az ECB stratégiáján – ha lehet – módosítani kell. A valutaárfolyamok túlzott kilengéseit 2002 szeptemberében maga Paul Volcker, az Egyesült Államok központi jegybankjának egykori elnöke bírálta és próbált alternatív koncepciót felvázolni – Lafontaine-től ez négy évvel korábban elfogadhatatlan volt. (Más kérdés, hogy Dornbusch valószínűleg Volckertől sem fogadná el ezt a javaslatot.)

Stiglitz nem foglalkozik külön fejezetben az európai integrációval, de nem egy észrevételt tesz az Unióval kapcsolatban, és különösképpen a monetáris unió koncepcióját illetően. Úgy látja, hogy Európa rosszul döntött, amikor az újonnan felállított Európai Központi Bankot nem az amerikai Federal Reserve (a szövetségi jegybank), hanem a német Bundesbank mintájára hozta létre. Az utóbbi ugyanis kizárólag az infláció elleni küzdelmet tekintette célnak, míg a Fed egyenrangú feladatként kezeli a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás előmozdítását is. Nemcsak az intézményt tekinti elhibázottnak, de úgy látja, Wim Duisenberg elnök személy szerint is téves elképzelésekből vezeti le döntéseit; fontosabbak neki az eruóval kapcsolatos presztízsszempontok, mint az európai gazdaság fellendítése.

Kelet-Európa

Stiglitz nincs jó véleménnyel a magyar közgazdászokról sem. Ezt onnan tudhatjuk, hogy immár második könyvében idézi fel illusztrációként azt az esetet, amikor magyar közgazdászok vitatkoztak arról, hogy mennyi idő alatt kell végrehajtani a privatizációt. A gyors átmenet hívei így érveltek: nem lehet elhúzni a folyamatot, kb. öt év alatt le kell zajlania. A fokozatos átalakulás mellett érvelők keményen visszavágtak: nem szabad elkapkodni, kb. öt évre mindenképpen szükség van (l. 162. o.). Valójában tehát a vita a privatizáció módjáról, és nem a sebességéről folyt, csak a vitázó felek nem találták meg (egyik oldalon sem) a megfelelő megfogalmazást, érveket és kifejezési formákat.

Stiglitz leginkább azt kifogásolja az oroszországi (és tágabb értelemben a kelet-európai) privatizációban, hogy azt lóhalálában, a "minél gyorsabb, annál jobb" elve alapján hajtották végre. Ez pedig nem azt eredményezte, hogy a termelő vagyon hatékonyabban kezdett működni, hanem a korrupciót, a kormánykörökhöz közel állók gyarapodását segítette csak. Különösen rossznak tekinti azt a megoldást, amikor az állami cégek újonnan létesített magánbankoktól vettek fel hiteleket, s miután azokat nem tudták (valami rejtélyes oknál fogva) törleszteni, részvényeik a bank tulajdonába mentek át. Ezeket a korrupt privatizációs formákat csak azért nem nevezi Stiglitz vadnyugatiaknak, mert amikor az Egyesült Államok korai tőkései (az ún. rablóbárók) nagy vagyonaikra szert tettek, közben az amerikai gazdaság is gyarapodott. Az orosz nómenklatúra-burzsoázia megszületése ezzel ellentétben nem az ország virágzásával, hanem elszegényedésével esett egybe. Bár a magyar gazdaság hanyatlása a 90-es évek első felében nem volt az oroszhoz mérhető, elmondható, hogy a privatizáció folyamata nálunk is visszaélésekkel, utólag már nehezen feltárható csalásokkal volt megterhelve.

Becsületünkre legyen mondva, Stiglitz másutt is említi Magyarországot, és a fentinél pozitívabb kicsengéssel. A 151. oldalon Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia mellett Magyarország is szerepel abban a csoportban, amelynek GDP-je (bruttó hazai termék) az ezredfordulóra elérte a rendszerváltás előtti utolsó év szintjét. A 186. oldalon a cseh privatizációval összevetve a magyart minősíti eredményesebbnek: lehet, hogy a magyarok lassabban indítottak, de a cégeket valóban átalakították, és ma már nemzetközileg versenyképesek. Két oldallal később megtaláljuk a dicséret magyarázatát is: "Magyarország, Szlovénia és Lengyelország megmutatta, hogy a gradualista politikák kevesebb fájdalommal, nagyobb társadalmi és politikai stabilitással járnak rövid távon, hosszú távon pedig gyorsabb növekedéssel. A teknősbéka és a nyúl versenyéből ismét a teknősbéka került ki győztesen. A radikális reformerek – legyen szó éltanulókról, mint a Cseh Köztársaság, vagy kissé rendetlenebbekről, mint Oroszország – vesztettek."

Ami tehát az átalakulást illeti, Stiglitz a fokozatosság híve, és nézetét elsősorban nem is a kisebb kelet-közép-európai államok összevetésében, hanem Kína és Oroszország összehasonlításában látja igazoltnak. Az orosz kudarc pedig szorosan összefügg azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta gazdaságpolitikai tanácsait. Ha pedig azokat önként nem fogadták el, gyakran megtalálta az eszközét annak, hogy a végrehajtást kikényszerítse. A könyvben nem egy példát találunk arra is, hogy az IMF-et esetleg visszautasító országok saját elgondolásaikat követve jobb eredményeket tudtak elérni.

Az idő próbája

Nagy kérdés, hogy a legutóbbi évek fejleményeit hogyan kommentálta volna Dornbusch. Kötetbe gyűjtött írásaiban ugyanis azt olvassuk, az etatista gazdaságokban (Franciaország, Olaszország, Japán) leleplezett nagyszabású korrupciós ügyek is amellett szólnak, hogy a prosperitás forrásának a versenyt, az önerőre támaszkodást és a profitot kell tartani (57. o.). Azután azonban, hogy 2001 őszétől fogva az Egyesült Államok jóval kevésbé etatista gazdaságában az előzőeket messze felülmúló korrupciós ügyek kerültek napvilágra, ez az érv nem igazán fenntartható. Hasonló kételyeket ébreszt bennünk, hogy Dornbusch számára – hiszen írásai 2001 előtt keletkeztek – a gazdaságpolitika egyik mintaországának Argentína számít. Mindez arra utal, hogy a szerző a "nyugtával dicsérd a napot" elvet nem követi, holott a nevezett esetek némelyikében mindenképpen számítani lehetett már arra, hogy a helyzet (a rendszer) ellentmondásokkal terhelt és legalábbis rendellenességeket produkálhat. Sok kérdésben persze helytálló előrejelzést adott, így például 1999-ben azt írta, hogy a világ két ok miatt számíthat gazdasági megrázkódtatásra: az egyik az amerikai részvények, a másik a japán kötvények túlértékeltsége – ez végül is nagyrészt beigazolódott, noha a Bush-recesszióban ennél mélyebb okok is megmutatkoztak.

Stiglitz könyvét nehezebb a valóságon tesztelni, hiszen ő éppen az uralkodó irányzatoknak próbál alternatívát állítani. Ebből a szempontból összehasonlíthatjuk könyvét Keynes 1919-ben írott művével, amelynek címe: A békeszerződés gazdasági következményei (két kiadást ért meg Magyarországon az 1990-es években). Szintén tudományos memoár, bár kétségtelen, hogy tudományos értéke és világtörténelmi jelentősége egy klasszissal a Stiglitz-könyv fölött áll. Mindkettő a szakmai ortodoxiával való szakítás dokumentuma, Kasszandra-jóslatokra kifuttatva (mint tudjuk, Keynes esetében ez beigazolódott). Mindkettő tartalmazza a progresszív alternatíva vázlatát. Különbség, hogy Keynes 36 évesen írta könyvét, Stiglitz viszont 60 éves korában. Keynes ezután látott hozzá az alternatív elmélet kidolgozásához, Stiglitz elméleti munkássága viszont többé-kevésbé lezártnak tekinthető. Mindkét közgazdász esetében az intuíció és a tapasztalat összekapcsolódása tette lehetővé, hogy a korábbi domináns nézetekkel, és saját korábbi nézeteikkel is szakítsanak.

Sokan úgy tekintik az IMF és a Világbank körüli konfliktusokat, mintha azok a legutóbbi évek nagy demonstrációival kezdődtek volna (Seattle stb.), és csak ezeket követte volna a tudományos szintű bírálat (emiatt tekinthetnénk úttörő jelentőségűnek Stiglitz új könyvét). Valójában a sorrend ennek fordítottja. Az IMF és a Világbank válságmenedzselő tevékenységét a kezdetektől fogva (vagyis kb. 1982-től) igen komoly szakmai vita kísérte, olyan kritikusokkal, mint Carlos Diaz-Alejandro vagy Frances Stewart, John Weeks és Lance Taylor, majd Jan Kregel és még sokan mások. Tudományos szempontból Stiglitz könyve nem sok újdonságot tartalmaz, inkább összegez és aktualizál. Jelentősége legfőképpen abban áll, hogy a bennfentes információival és közvetlenségével hitelesíti a két washingtoni intézménnyel összefüggő bírálatok nagy részét.

A civil szervezetek tömeges demonstrációi – időrend és tartalom szempontjából – a tudományos kritikát követve fejlődtek ki. Politikailag akkor váltak számottevővé, amikor 1999-ben összekapcsolódott az IMF-fel és a WTO-val szembeni elégedetlenség, és a neoliberális globalizáció legnagyobb haszonélvezőjének tekintett Egyesült Államokban robbant ki utcai megmozdulásokban. Ez utóbbi körülmény azonban nem változtat azon, hogy itt egy legalább húsz éves problémával állunk szemben. Ha lenne "bűnlajstroma" az IMF-nek, akkor az nemcsak a kilencvenes évekre (és annak Stiglitz által elemzett második felére) koncentrálna, hanem a "fejlődő világ" két évtizedes pénzügyi válságára, vagy még hosszabb időszakra (lásd például az Ötven év elég volt című kampányt). A nyolcvanas években az volt a fő probléma, hogy az IMF-terápiák túl nagy költségek árán vezethettek csak stabilizációhoz. A kilencvenes években már a stabilitás megvalósulása is kérdésessé vált.

Bírálata miatt Stiglitz-et ma már elsőszámú közellenségnek tekintik az IMF köreiben, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Magyarországon sem népszerű. A vezető sajtótermékek megfelelő rovataiban az ügyeletes szellemóriások mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észrevenni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézetei érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt. Az új Stiglitz-könyv mégis megkerülhetetlennek látszik: vitát kezdeményezett róla az Élet és Irodalom, és kiadásának előkészületei megkezdődtek a Napvilág Kiadónál. Dornbusch a nyolcvanas-kilencvenes évtized nagy teoretikusa volt – kérdés, hogy tíz-húsz év elteltével hányan emlékeznek majd még rá.

***

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

Andor László