A cikk Paul Sweezyt köszönti kilencvenedik születésnapja alkalmából. Egyúttal hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy személyes meggyőződésemet kifejezzem: a Paul Baran és Paul Sweery szerzőpáros Monopoly Capital című munkája (1966), mely Marx, Keynes, Kalecki, továbbá Schumpeter meglátásaiból kiindulva a tőkefelhalmozás és a válság gazdag elemzését nyújtja, a mai napig a legcélravezetőbb nézőpontot kínálja az Egyesült Államok és más fejlett tőkés gazdaságok történelmi fejlődésének áttekintéséhez. Írásomban ezt az átfogó értékelést arra szándékozom felhasználni, hogy észrevételeket tegyek korunk – a második ezredforduló és a globalizálódó monopoltőke kora – gazdaságának egynémely központi jelentőségű tapasztalati tényével kapcsolatban.

A gazdasági elemzők, jól tudjuk, nagyon eltérő véleményeket vallanak a gazdaság működéséről. A legdöntőbb és legfontosabb választóvonal a jobb- és a baloldal között, tehát osztályalapon húzódik. De még a baloldalon állók között is éles nézetkülönbségek mutatkoznak. Az egyik ilyen vitaterületet Keynes forradalmi gazdaságelméletének jelentősége képezi. Vajon az elméleti kutató Keynes és Kalecki nevével összekapcsolódó, forradalmian új gazdaságfilozófia a marxista politikai gazdaságtan művelői számára alapvető tanulsággal szolgál? A másik vitatott kérdés a monopólium és a verseny szerepe. Mennyire meghatározó a tőkekoncentráció és a tőkecentralizáció napjaink kapitalista rendszerének megértésében – egy teljes évszázaddal azután, hogy a marxisták más radikálisokkal együtt először emeltek szót a monopolkapitalizmussal szemben? Bármi legyen is elvont elméletünk, márpedig minden elmélet természeténél fogva bizonyos mértékű elvonatkoztatás, hasznosságát az a képessége mutatja, hogy mennyiben magyarázza a mindennapi valóságot, és kínál-e a gyakorlati forradalmi megoldásokhoz nélkülözhetetlen stratégiai elemzést?

A Monthly Review fennállása óta a monopoltőke-, más néven a stagnálás-elméletet hirdette. E szerint a felfogás szerint, melyet Paul Baran és Paul Sweezy vázolt Monopoly Capital című munkájában, Marxnak az a tétele, hogy "a profitrátának törvényszerűen csökkennie kell", a huszadik század kezdetén kialakuló monopolkapitalista gazdaságra közvetlenül nem alkalmazható, helyette "a többlet növekedésének törvényszerűségéről" kell beszélnünk. Eszerint a többlet a termelésben résztvevők munkabérének és a teljes hozzáadott értéknek a különbsége. A kapitalizmus monopolista szakaszának legfőbb ellentmondása tehát a növekvő többletből és a többlet abszorbciójához társuló problémákból fakad.¹

A többlet növekedése és a "többlethegyek" akkumulációja azt jelenti, hogy a tőkés vállalatoknak meg kell birkózniuk ezek felhasználásával, azaz a felhalmozódott készpénz profitot hozó hasznosításának a feladatával. Tény, hogy a tőkés saját élvezetére is költhet, csakhogy ez elenyésző az egyre növekvő többlet mértékéhez képest. Tehát a kérdés: miként lehet a ténylegesen és potenciálisan elérhető többletet a maga egészében felhasználni? Új befektetésekkel – szól az általános jótanács. Azonban ez a tőkeexpanzió ellentétes a jövedelemelosztásból fakadó korlátozott fogyasztással: ki fogja megvásárolni az egyre nagyobb mennyiségű termékeket? A korszakos találmányok – emlékezzünk csak a gőzgép, a vasút és az autó átfogó hatására a tőkefelhalmozódásra – meggyőzően és kielégítően profitábilisnak bizonyulhatnak, ám ezek a korszakos találmányok nem annyira gazdasági, inkább történelmi jellegűek, amelyeket nem lehet szándékosan előidézni, amikor a többletfelhasználás úgy követeli. Még a hihetetlen gyorsasággal terjeszkedő számítógépes/digitális technológia is mindössze kis részét kötötte le annak a többlettömegnek, ami a gazdaság fölött lebeg. A külföldi befektetés, ami korábban a többlet felhasználására szolgált, hatékony eszköz arra, hogy a többletet a kapitalista rendszer perifériájáról a maghoz, a központhoz juttassa, tehát tovább fokozza a nehézséget. Mindez azt jelenti, hogy mivel a termelés szintjén ténylegesen és potenciálisan keletkező többlet megfelelő hasznosítására nem képes, a rendszernek határozott hajlama van a stagnálásra. A problémát részben (de csak részben) ellensúlyozza a különféle, ezzel ellentétes hatású tényezők erősödése, úgymint az eladási készség, a katonai kiadások és a pénzügyi növekedés fellendülése.

Mint minden elméletet, ezt is a rideg valósággal kell szembesítenünk, és aszerint módosítanunk, ahogy a változó történelmi körülmények magyarázatához az szükséges. A következőkben a legfrissebb történelmi fejleményekre összpontosítva azt fogom konkrétan megmutatni, miért tartom ezt a megközelítést napjaink, egy újabb évezred küszöbének gazdasági helyzetére érvényesnek.

"A nagy buli"

Az első dolog, amire az ember felfigyel, ha az üzleti lapok domináns beszámolóit olvassa, hogy a nagy társaságok valósággal fürdenek a profitban. 1999 utolsó hónapjaiban a pénzügyi sajtó kitörő örömmel tette közzé, hogy "a nagy buli" – ezzel a rendkívül magas profit akkori időszakára célzott – folytatódik a 2000-es évekbe átvivő ezredfordulón túl is. A Business Week-ben augusztus közepén megjelentetett negyedéves profitkimutatás szerint az amerikai nagyvállalati profit egyenletes és kényelmes sebességgel kúszik fölfelé…

A Business Week nagyvállalatokról szóló eredménylistáján szereplő 900 cég örömteli 28%-os bővülést regisztrálhatott csupán az év második negyedévében, ami 1996 vége óta a "legjobb teljesítmény." A pénzügyi ciklus feltámadásának időszaka azért tudott elhúzódni, miként azt a lap két héttel korábbi száma jelezte, mert a vállalatokat elárasztotta a készpénz, 851 milliárd dollár tartalék/visszatartott kereset. 1999 decemberében üzleti körökben az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai gazdaság "példanélküli és robbanásszerű módon"² lépi át az ezredfordulót.

Felesleges mondanunk, hogy a társadalom gazdasági elitjének látványos felfutása kirekesztő jellegű. A csúcson lévők jólétének fokozódása – írja a Business Week vállalati olvasóinak – együtt járt a skála alján lévők jövedelem- és életszínvonal-csökkenésével. Reáljövedelem-emelkedés alig mutatkozik az aktív keresők körében. Egy 1999-es év végi Harris-felmérés szerint az amerikai lakosság zöme úgy értékelte, hogy számára nem volt hasznos mindaz, amit ma – a Nemzeti Gazdaságkutató Iroda szerint – az ország történetének leghuzamosabb, 1991 márciusával induló gazdasági konjunktúrájaként tartunk számon. Ez nem meglepő, hiszen a bérek még mindig "nehezen mozdulnak", és a lakosságnak csak alig egyötöde rendelkezik a nyugdíj-alapokon kívüli részvényekkel. "A legélesebb törésvonal" – írja a Business Week 1999. december 27-i számában – azok között az amerikaiak között húzódik, akik a tőzsdén vagy egy dot.com munkáltatótól jutnak extra jövedelemlehetőségekhez, illetve akik nem ilyen csoportok tagjai. Az új gazdasági korszak legszembetűnőbb eredménye sokak számára a 40 órás munkahét megszűnése volt: az amerikaiak manapság több időt töltenek munkával, mint bármely más ipari ország dolgozói. Eközben azonban a reál-órabér növekedése 1998 harmadik negyedévének az egész évre vetített 4,3%-áról idénre 2,3%-ra esett vissza… Ez indokolhatja, miért érzi az amerikaiak 51%-a úgy, hogy munkáltatója becsapta – közli az Opinion Research Corp., International új tanulmányában.

A Business Week valóban figyelmeztette vállalatvezető olvasóit, hogy a lakosságnak az az 52%-a, amely a Harris-felmérésben együttérzését fejezte ki a seattle-i tiltakozókkal, tényleges gazdasági gyötrelmeknek van kitéve, és az utcai tiltakozás könnyen munkahelyi tiltakozássá válhat.

A monopoltőke és a többlet növekedési hajlama

A gazdaság ellentmondásai ugyanakkor sokkal égetőbbek annál, mint ahogy az a gazdasági sajtó puszta olvasgatásából sejthető, ez ugyanis a felhalmozás egész folyamatát csak a monopolkapitalizmus körülményei között vizsgálja. Ahhoz, hogy az amerikai gazdaság jelenlegi körülményeit megérthessük, érdemes közelebbről szemügyre vennünk a társadalom által előállított gazdasági többletet.

A teljes gazdasági többlet sorról sorra való elszámolása, ideértve a költségvetés bevételeinek és kiadásainak hivatalos kormányzati becsléseiből leszűrhető minden releváns összetevőt, komoly feladatot jelent, amibe itt nyilván nem foghatunk bele. Ámde egy ilyen elemzés végsőkig leegyszerűsített változataként a "vállalati profit + amortizáció + nettó kamat" képlet a tényleges gazdasági többlet első megközelítéséhez alkalmas lehet. Igaz, így sok olyan elem figyelmen kívül marad, amely szűk értelemben véve a többlet része, például a marketingköltségek – ezek manapság egy billió dollár fölött alakulnak évente.³ Ha a gazdasági többlet változási tendenciáit ezeken a korlátokon belül figyeljük, azt találjuk, hogy a többlet aránya az össztermékhez viszonyítva nő. A profit + amortizáció + nettó kamat éves átlaga a bruttó nemzeti össztermékben (GDP) az 1946 és 1973 közötti 14,2%-ról 1974 és 1998 között 14,7%-ra emelkedett. Ráadásul a vállalati nyereség + amortizáció + nettó kamat a GDP arányában mindenkori legmagasabb szintjét, 16,6%-ot ért el 1977-ben. Ezzel a második világháború óta először haladta meg az 1929-es (a nagy gazdasági válság éve!) 16,1%-ot és a háborús csúcsesztendő, 1942 16,5%-át.⁴ Mindez határozottan azt sugallja, hogy a többlet növekedésének problémája cseppet sem enyhült az utóbbi évtizedekben, és a monopolkapitalizmus az új évezredbe ezzel a betegséggel lép át.

A többlet növekedési hajlandóságának erejét – mint már láttuk – történelmileg visszavezethetjük azokhoz a változásokhoz, amelyek a rendszer evolúciója, a szabadversenyes kapitalizmusból a monopol szakaszba, tehát a főként apró, családi vállalkozásokon alapuló gazdálkodásból a monopol jellegű vagy oligarchikus nagyvállalati dominancia korába való átmenet során fordultak elő. A verseny monopóliumhoz vezet, a monopólium pedig versenyhez – de az idő előrehaladtával változó módon. A verseny ahelyett, hogy egyszerűen megszűnnék a monopolkapitalizmus keretei között, bizonyos szempontból megélénkült. A versengés a termelékenység és az innováció terén – mely tartósan alacsony költségre ösztönöz – ugyancsak felgyorsult. További jellegzetes versenytípusok jelentek meg, elsősorban a marketing területén belül: a potenciális vevőkör feltérképezése, termékfejlesztés, reklám, termékbemutatók.

Viszont az ár, a termelés és a beruházások némely változása a tőke koncentrációjának és centralizációjának következtében verseny formájában zajlott le – ez határozottan elválasztja egymástól a monopolkapitalizmust a megelőző szabadversenyes korszaktól. Az óriásvállalatok felvirágzása gyakorlatilag véget vetett a monopol helyzetű iparágak közötti árversenynek – nem így az új keletű iparágakban (lásd a számítógépes és digitális technológiát általában!), ahol a vállalatok egymás torkát szorongatják, illetve azokban az ágazatokban, ahol a cégek működése a korábbi verseny-stádiumot idézi.⁵ A mega-vállalatok gyakran titkos paktum keretében – Joseph Schumpeter kifejezésével – korrespektív árat alkalmaznak, és ahelyett, hogy elfogadnák, ők szabják az árakat. A gyártással keletkező termékek ára a kifejlődött monopolpiacokon csak egy irányba szokott elmozdulni: felfelé. Ezért aztán az infláció (akár kétszámjegyű, akár alacsonyabb) a monopolkapitalizmus állandó kísérőjelenségévé vált. Az árdefláció, ami korábban a kapitalizmus elfogadott része volt, a "nagy bizniszek" uralma alatt szinte eltűnt a fejlett iparágakból és átfogóan a rendszer egészéből.⁶ Ez annak ellenére így van, hogy a nyersanyagárak, különösen a harmadik világban, igen alacsonyak (a deflációs spirál érvényesülése miatt) – íme az imperialista rendszer működésének egyik eredménye.

Az árverseny hanyatlásának a rendszer egészén belül a termék és a befektetés meghatározásának megváltozott módja felel meg. Ahelyett, hogy a szabadversenyes gazdálkodásnak a kereslet esetleges csökkenését árcsökkentéssel megelőző gyakorlatához folyamodnának, a mamutvállalatok jellegzetesen visszafogják termelésüket, egyúttal fokozzák extra termelői kapacitásukat, hogy ezáltal biztosítsák a nyereség (az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs) mértékét. Következésképpen az elvárásokhoz igazodó befektetéseket sokkal inkább a fölös kapacitás mértéke és – amennyiben ezt a kapacitást kívánták bővíteni – a befektetéstől gyári berendezés formájában remélt profit szabja meg. Tapasztalatra alapozott tanulmányok sorra bizonyítják, hogy csak a teljes gazdaság legalább 85%-os kapacitáskihasználtsága mellett élénkül meg a beruházás országos átlaga. Ám ez önkorlátozó folyamat, mivel az új beruházás további gyártó kapacitások növekedésével jár, aminek aztán piacot kell találni – a beruházás tehát végül kihasználatlan kapacitást eredményez.

A monopoltőkének ebben a különös, félig szabályozott világában nincs szó a kiforrott kapitalista vállalat létét veszélyeztető élethalál harcról (jóllehet fúziók a szélesebb monopolhelyzet érdekében gyakran fordulnak elő). Inkább az a jellemző, hogy a napjaink gazdasági életében uralkodó "óriások" elsősorban viszonylag csekély piaci részesedésért szállnak harcba. Miközben a "bevett" közgazdasági tankönyvek még mindig arról beszélnek, hogy a teljességgel versenyre alapuló gazdaság, ha egyáltalán, csak a rövid életű gazdasági haszonnak kedvez, a kései kapitalizmus valódi világában a nagy cégek nemcsak állandó profitélvezők, de profitjuk szerint hierarchiát alkotnak. Ez a világ sok szempontból a vállalatok számára változatlanul kompetitív, csakhogy a cél mindig a monopolhatalom megteremtése vagy fenntartása – magyarul az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs révén állandó és magas gazdasági profit biztosítása.⁷

A többlet előállítása és felhasználása

Mivel itt az a szándékunk, hogy megmutassuk, miként kötődik a monopoltőke növekedése olyan alapvető tendenciákhoz, mint a többletfokozás és a gazdasági stagnálás, vagy hogy miként vezet a tőkés gazdaság (önmagától) elvárt működésének torzulásaihoz, érdemes a poszt-keynesiánus közgazdász, Myron Gordon művéhez fordulnunk, aki a termelő munkások bére és a hozzáadott érték közötti arány középpontba állításával tapasztalati elemzést nyújtott a felhalmozás mintázatáról.⁸ Gordon rávilágít, hogy míg 1899 és 1949 között ez az arány az Egyesült Államokban 2,50 körül ingadozott, addig 1949 és 1994 között viszonylag egyenletesen 5,25-ra, tehát az 1949-es érték több mint kétszeresére nőtt.⁹ Ez azt jelenti, hogy adott termelési szinten a többlet növekedett a termelő munkások béréhez viszonyítva.

termék minA gyárak foglalkoztatási szerkezetének módosulása, tudniillik hogy a főként a termelésben közvetlenül résztvevő munkásállományt a termelésben közvetlenül részt nem vevők óriási száma váltotta fel, szorosan összekapcsolódik a termelési többletnek ezzel a növekedésével, a monopolhelyzet és a nyereség iránti olthatatlan vággyal. A XX. század kezdetén – jegyzi meg Gordon – a gyártó cégek elsősorban, sőt kizárólag termeléssel foglalkoztak. A század végére már főként a monopolhelyzetre törekedtek. A modern nagyvállalatok a monopolpozíció megőrzése és erősítése érdekében magukra kényszerítik a nem-termelő tevékenységek széles körének költségeit. Ezeket ezért monopoltevékenységeknek nevezik. A monopolhatalom célja az ár növelése a cég termékeinek előállítási költségéhez képest, továbbá a termék minél tömegesebb eladása ezen az áron. A tevékenységek közé tartozik a kutatás-fejlesztés, hogy a már létezőősége jobb legyen, hogy új termékekkel bővüljön a választék, hogy csökkenjen az előállítási költség. Ide sorolható az eladást elősegítő értékesítés és reklám, valamint az árnak a termelési költségen felüli kiszabása. Ebbe a körbe tartozik még a vállalati légkör, mely a munkásokat rábeszéli, illetve megfenyegeti: termeljenek többet, vagy kisebb lesz a bér. Része ennek mindezek mellett a politikai összefonódás, a lobby és az állami hivatalnokok megvesztegetése, hogy kedvező feltételekkel lehessen természeti erőforrásokhoz és más előnyökhöz hozzájutni. Jogászokat, könyvelőket, más pénzügyi szakembereket foglalkoztatnak, hogy segítségükkel kikerüljék az adófizetést, és beleszólhassanak az adótörvénykezésbe. És még hosszan sorolhatnánk. Lehet, hogy a költségektől és a jövedelemelosztásra gyakorolt hatásuktól eltekintve ezek a tevékenységek ártalmatlanok. Lehet, hogy a termelés növekedése szempontjából jótékonyak, de az is lehet, hogy társadalmi hatásuk romboló. Annyi azonban minden esetben elmondható, hogy a monopolhelyzetből fakadó nyereség lehetősége hajtja őket.¹⁰

A monopolhelyzet kiharcolásának költségein túl a profit természetesen más költségek köntösében is elrejtőzik – ilyen példának okáért a vállalati csúcsvezetőség számára biztosított hatalmas jövedelem (végkielégítések és nyugdíjak céljából félretett tartalékokkal együtt). Bár ezeket mint "költséglevonásokat" szerepeltetik a haszon kiszámítása előtt, ezek az összegek nyilvánvalóan a profit részét képezik. A vállalat legfőbb vezérkarának és a holdudvarnak juttatott bőkezű adomány valószínűleg a monopolhelyzet sikeres kivívását jutalmazza, ami napjaink "stratégiai irányításának" közvetlen célja.

A "monopóliummunkások" Gordon szerint: az összes foglalkoztatott mínusz termelő munkások, tehát monopóliumdolgozó egyenlő nem-termelő dolgozó.¹¹ 1899 és 1949 között a monopóliummunkások száma több mint megkétszereződött a termelő dolgozókéhoz képest. 1949 és 1994 között a termelő dolgozók létszámnövekedése stagnált (az időszak végére visszaesett), miközben a monopóliummunkások létszámának éves átlagos növekedése 2% körül alakult.

Ennek a radikális nagyvállalati változásnak jó példáját figyelhetjük meg a Microsoft esetében. Az 1997-es pénzügyi évben a Microsoft teljes eladási bevétele 11,4 milliárd dollár volt, munkaerő és termelési költsége viszont csupán 1,1 milliárd dollár. (Kutatásfejlesztésre 1,9 milliárdot, eladásra és marketingre 2,9 milliárdot, általános adminisztrációra 362 milliót fordítottak, az adózás előtti teljes profit 5,3 milliárd dollárra rúgott.) Az elsődleges termelési költségek (a termelés munkaerő- és anyagköltsége) tehát az eladási bevételek kevesebb mint 10%-át tették ki, míg a profit elérte a 47%-át. A többit a monopolhelyzet eléréséhez írták jóvá. Az 5,3 milliárd dolláros bruttó hasznot a kevesebb mint 2 milliárd dollárt érő ingó- és ingatlanvagyon-befektetésekkel érték el.¹²

A Microsoft szélsőséges példának tűnhet, de mivel a világ vezető hi-tech vállalata, jól tükrözi a tőke mozgására általánosan jellemző szélsőségességet. Sőt, a jelenség nem korlátozódik a számítógépes szoftver-cégekre vagy dot.com-okra. A Nike, hogy egy másik esetet is lássunk, szinte egész termelését kínai, indonéziai és vietnami gyártulajdonosokkal végezteti alvállalkozói szerződésben. Az ezeknél az alvállalkozóknál alkalmazott ázsiai munkások tízezrei gyártják a Nike-cipőket, a cég tehát szinte teljes fizetett állományát a monopolhelyzet kialakítására vetheti be. 1992-ben a Nike dolgozói névsora összesen nyolcezer nevet tartalmazott, és a nevek tulajdonosainak szinte mindegyike a vezetés, a termékbemutatás vagy a reklám területén működött – hogy hozzák a Nike-termékek márkajelzéséhez illő elsöprő lendületet.

Az ily módon előállított többlet ugyanolyan óriási, mint a Nike monopolhelyzetre való törekvésének költségei. 1992-ben Michael Jordan húszmillió dollárt kapott a cégtől, hogy annak termékét reklámozza. Ez az összeg megegyezett azzal, amit a Nike négy indonéziai gyárának teljes gárdája fizetésként átvehetett. A főleg női foglalkoztatottak olykor mindössze tizenöt centes óradíjjal dolgoztak napi tizenegy órában. 1996-ig ezek a munkakörülmények nem sokat változtak: huszonötezer dolgozó évente hetvenmillió pár cipőt gyártott (melyek párja negyvenöt és száz dollár között kelt el Észak-Amerikában), átlagosan napi 2,23 dollárt keresett, és gyakran kényszerült hat órát túlórázni. Vietnamban, ahol a Nike az 1990-es évtized végéig sok gyártói alvállalkozói szerződést kötött, a feltételek még ennél is rosszabbul alakultak. 1997-ben a Nike-nak dolgozó harmincötezer vietnami alkalmazott zöme nő volt, akiket tizenkét órás munkanapokra és két dollár per egy pár cipő munkaerő-költséggel vettek igénybe. A cipőit előállító üzemek dolgozóinak tiltakozására a Nike azt válaszolta, hogy ő csak kereskedelmi cég, a termeléshez és annak körülményeihez semmi köze. Ázsiai területi alelnöke így nyilatkozott: "A gyártásról sejtelmünk sincs, mi kereskedők és tervezők vagyunk."¹³

A Nike extrém eset, főként azért, mivel nagyrészt külföldön és alvállalkozói rendszerben dolgoztat. A legtöbb termelő vállalat számára létfontosságú a termelésbe való közvetlen befektetés, mivel a többlet előállításának mértéke a termelés és a megfelelő szinten előhívott innovációk függvénye. A vállalatok egész viselkedésére jellemző, hogy a termelésről a marketingre és a pénzügyekre való általános "átállás" meghatározó szerepet töltött be a nagyvállalat utóbbi százéves fejlődésében. Egy szövetségi kereskedelmi felmérésben a General Motors már 1939-ben felfedte, hogy egy 950 dollárért árusított Chevrolet előállítási költsége úgy 150 dollár, az ár többi része a marketing, az áruterítés és a profit szükségleteit fedezi.¹⁴

A fúzió és a pénzügyi spekuláció

A többlet létrehozását – egy folyó kutatás alapján – megkönnyíti az adott cég monopolhelyzetre törekvése, ugyanakkor a monopolhelyzetre törekvés költségekkel jár, amelyek egyre inkább uralják a vállalati mérlegkimutatásokat. A monopolhelyzet kivívásával összefüggő kiadásokat nem lehet egyszerűen az értékesítés számlájára írni, hanem olyan többlet-elnyelő műveleteket is ide kell számítanunk, mint a vállalati fúzió vagy a spekuláció. Ahogy a többlet nő, úgy szaporodnak el a vállalati fúziók, amelyek célja a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció révén bekövetkező magasabb fokú monopolhelyzet. A többletet tehát, amit beruházásra lehetne fordítani, inkább cégek vásárlására és eladására fordítják, miáltal az egyre kiszélesedő versengés az ügylet lebonyolításának sürgősségében jelentkezik. A történelem két legnagyobb fúziós hulláma a XX. század elejéhez és végéhez kötődik. "A gazdaság méreteihez viszonyítva – írta Az Elnök 1999-es gazdasági beszámolója – csupán a XIX-XX. század fordulóján lezajlott trösztalakítási sorozathoz hasonló fúziós hullámnak lehettünk tanúi". A fúziók és kivásárlások értéke az USÁ-ban 1998-ban önmagában meghaladta az 1,6 milliárd dollárt. A vállalatfúziók és üzletrész-vásárlások aránya egyetlen esztendő kivételével évente mintegy 50%-kal növekedett 1992 és 1998 között. 1999 első három negyedévére összességében több mint kétmilliárd dollárnyi vállalategyesítést jegyeztek be.¹⁵ Ebben a fúziós kedvben a csúcstechnika, a média, a távközlés és a pénzvilág járt az élen, bár a közvetlen gyártásban is előfordulnak sokszoros összeolvadások.

A fúzióknak és üzletrész-vásárlásoknak nemcsak a növekvő mértéke számít, hanem a típusa és célja is. Sok ilyen fúzió – miként az elnöki jelentés megállapítja – "a szinergia érdekében" köttetik, hogy a nagyvállalatok – belépve egymás szorosan összetartozó piacaira – élvezhessék az így "kiszélesedő gazdaság" előnyeit. Ráadásul, miközben a XX. század eleji fúziós hullám elsősorban a hazai piacot döntően kézben tartó három-négy vállalat korlátozására szolgált, napjaink fúziós stratégiájának az a célja, hogy stabilizálja a nemzetközi piacokból szerzett tekintélyes részesedést. Ez két módszerrel lehetséges: a) termelő egységek felállításával külső ipari országban (ahol a legszélesebbek a piacok) és b) határon túli részvény-vásárlásokkal, illetve fúziókkal.

A Daimler Benz és a Chrysler 1988-as fúziója, mely létrehozta a 130 milliárd dolláros DaimlerChrysler vállalatot, és amelyről a Business Week azt írta, hogy "az első globális autógyár-kolosszus", pontosan az, amiről szó van. Arra irányult, hogy egy olyan iparág helyzetét szilárdítsa meg a globális piacon, amelynek "megvan a kapacitása, hogy a kelleténél évente legalább 15 millióval több járművet gyártson". A McGraw-Hill üzleti elemzői szerint elkerülhetetlen, hogy a gépkocsi-gyártásban efféle világméretű konszolidáció menjen végbe, melynek következtében a világ vezető autógyárainak száma negyvenről húszra, azaz a felére fog zsugorodni az új évszázad első évtizedei során.¹⁶ A DaimlerChrysler-fúziót követte, hogy a Ford tavaly felvásárolta a Volvót. És az autóiparon belüli monopoltőke globalizációja csak tovább gyorsul. A The Wall Street Journal 2000. február 14-i száma alapján a világ két legnagyobb autógyára licitháborúra készül egy csődbe ment dél-koreai autógyár megszerzéséért. A végeredmény eldöntheti, melyikük lesz a "világbajnok".

A Ford Motor Co. a General Motors elé akar kerülni a Daewoo Motor Co. árverezésén – erősítette meg W. Wayne Booker, a Ford elnöke a hétvégén, amivel véget vetett a Ford terveit övező több hetes spekulációknak. A GM azzal indította meg az árverést, hogy felajánlott mintegy 6 milliárd dollárt a Daewoo vagyonáért. Közelálló körök azt állítják, a DaimlerChrysler AG is komolyan fontolgatja a részvételt. A cég szóvivője az értesülést nem volt hajlandó kommentálni.

Ám ez a verseny a világuralomért folyik. A Fordot 90-es évekbeli vásárlási sorozata – melyet a Volvo Cars Ltd. tavalyi megvétele tetőzött be – esélyessé tette arra, hogy a GM-et megelőzze az autógyártás globális uralmában. Bármelyikük szerzi is meg a Daewoo Motor körülbelül kétmillió kocsi/év-es kapacitását, azé lesz a győzelem lehetősége.

Annak ellenére, hogy a jelenlegi fúziómámor, ahogy a fenti példa is drámaian bizonyítja, nem annyira a hazai, mint inkább a globális piacra irányul, a mögötte meghúzódó szándék régi ismerősünk. Michael Mandel, a Business Week gazdasági szakírója 1999 októberében így fogalmazott: "A piac régi törvényei érvényesülnek: a koncentráció fokozódásával a bennmaradóknak mind egyszerűbbé válik, hogy árat emeljenek. A réziparban a konszolidáció folytatódásával lehetőség nyílt arra, hogy június közepétől az árakat további 20%-kal felsrófolják."¹⁷

Mindaz, ami ma a kapitalizmus legnagyobb fúziós hullámába tartozik, szélsebesen alakítja át a globális versenykörnyezetet. Az 1990-es évek közepén a világ háromszáz legnagyobb vállalata már 70%-nyi külföldi közvetlen befektetést és a világ tőkeállományának 25%-át könyvelhette el. A tíz legnagyobb távközlési cég a 262 milliárd dolláros világpiacnak már 86%-át tartja kezében – és a szakértők arra számítanak, hogy a világpiacot uraló telekommunikációs óriások száma még az évszázad elején a felére fog csökkenni. A mamutvállalatok közötti rivalizálás nemzetközi szinten élénkül, ahogy a cégek egyre nagyobb és nagyobb területeket igyekeznek a maguk számára kihasítani a világpiacból.¹⁸

Ennek a legújabb, tömeges fúziós hullámnak a mozgatórugóit akkor érthetjük meg még jobban, ha azt vizsgáljuk, mi a pénzügyi háttere. Jóllehet a közgazdasági tankönyvek gyakran azt állítják, hogy a kötvénykibocsátásnak és hitelfelvételnek a nem-pénzügyi vállalatok részéről elsődlegesen a gyártókapacitásba való befektetés finanszírozása a célja, ez távolról sem igaz. Az 1980-as évek folyamán az amerikai vállalatok nem azért vettek fel súlyos kölcsönöket, mert valódi beruházásaikat (melyeket változatlanul a bruttó profitból pénzeltek) akarták ezúton fedezni, hanem azért, hogy részvényeiket visszavásárolják (ezáltal megemelve azok értékét) és teljes részvényvállalatokat vehessenek tulajdonukba. Ez a hitelfelvétel tehát arra irányult, hogy a meglévő készleteket spekulációs céllal felvásárolják abban a reményben, hogy ezáltal nő a tőkenyereség, illetve a tulajdonba vételek esetében az "erőegyesítés" újabb monopóliumokhoz juttathat. Az 1990-es években megélénkült a Wall Street-en kezelt vállalati pénzalapok "szétszórása", de a cégek ezért inkább saját profitjukban, és nem az adósságban bíztak (mindazonáltal továbbra is vettek fel hiteleket, védekezésül az esetleges részvénytulajdonos-váltások könyörtelenségével szemben). Az internethez és főként a Nasdaqhoz kapcsolódó spekulációs hangulatkeltés olyan, a földtől teljesen elrugaszkodott helyzetet teremtett, melyben a digitális óriás America Online (AOL) egy 183 milliárd dolláros üzlet keretében meg tudta venni a Time Warnert. Ez minden idők eddigi legnagyobb (igaz, még függőben lévő) fúziója. És az AOL annak ellenére volt képes ezt végrehajtani, hogy a Time Warner éves bevételének csak 20, munkaerejének pedig mindössze 15%-ával rendelkezett.¹⁹

Egyre inkább olyan világgazdasággal van dolgunk, melyet a pénzügyi spekuláció és a globális monopólium (vagy oligopólium) megteremtésére irányuló törekvés jellemez, élén a média- és távközlés-iparral, de szerteágazva a termelés minden területére. Ebben a globális játéktérre való áttérésben valószínűnek látszik a tőkés táborok közötti valuta- és kereskedelmi háború kiéleződése, miközben a centrum-tőke úgy igyekszik a bajokat elhárítani, hogy nemzetközi szintű szabályozó testületeket hív életre, mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). A valódi erő azonban nem ezekben a tőke szempontjából nemzetközivé sosem váló nemzetközi szabályozó testületekben rejlik, hanem az érintett államokban és vállalatokban.

Az Egyesült Államok és a világverseny

A globálissá szélesedő tőkeáramlás korában nagyrészt az Egyesült Államok diktálja az iramot. Ennek az előnynek a forrása Amerika oldalán nem egyszerűen a dollár sajátos szerepében, az ország katonai erejében, vagy vállalatainak abban a képességében keresendő, hogy a globális piacon stratégiailag tudják a lábukat megvetni és ezáltal spekulációs nyereséghez jutni (ami a monopolhelyzet bizonyítéka), és nem is a külföldi tőke számára biztonságot jelentő helyzetében keresendő, hanem abban is, hogy a többi tőkés ország termelő ágazatához képest az Egyesült Államok gyáriparában az egységnyi munkaerőköltség (az egységnyi termékre eső nominális órabér) növekedése csekély. Ezt mutatja az 1. sz. táblázat (ld. lent!). 1985 és 1990 között Amerika és Kanada kivételével minden úgynevezett G-7-es országban kétszámjegyű volt az egységnyi munkaerőköltség arányának az árfolyam-változást figyelembe vevő növekedése. Sőt, Amerikában 1990 és 1998 között az egységnyi munkaerőköltség árfolyam-változáshoz igazított aránya még alacsonyabb maradt, mint két legfőbb versenytársáé, Japáné és Németországé.

Az egységnyi munkaerő-költségnek az alkalmazottakhoz eljuttatott része közvetlen és közvetett kifizetéseket egyaránt magában foglal. A közvetlen kifizetések körébe tartoznak a napi, heti és havi munkabérek (a vállalatvezetőségéét is ideértve), a szabadság idejére járó fizetés, a borravaló, jutalom stb. A törvényben előírt biztosítási programok munkáltatói hozzájárulásai, valamint a szerződésbe foglalt egyéni járadékok, társadalombiztosítás, magánnyugdíj, egészségügyi és jóléti intézmények, illetve a sérülésekért kifizetendő összegek a közvetett kifizetések közé tartoznak.

Az egységnyi munkaerőköltség átfogóbb mércéje a nemzetközi versenyképességnek, mint a munkaerő termelékenységének növekedési rátája, amelyet egyébként részben tükröz. Tehát az Egyesült Államok egységnyi munkaerő-költségének viszonylag lassú növekedése indokolja az ország döntő fölényét 1985 óta minden versenyhelyzetben vetélytársaival szemben – vélekednek a Statisztikai Iroda elemzői.²⁰ Azért ennek az előnynek az igazi oka nem lehet kétséges: a munkaerő ellen folytatott eredményes osztályharc. Egy tanulmány szerint a termelő munkások adózás utáni reál-órabére az amerikai gazdaságban majdnem 14%-kal csökkent 1977 és 1995 között.²¹ A napjainkban tapasztalható expanziót a szakszervezetek egyre gyakoribbá váló megfélemlítése kíséri: a "nem rendes foglalkoztatás" (ebben a részmunkaidős és a változó körülményeknek kitett foglalkoztatás a teljes foglalkoztatáshoz viszonyítva egyre nagyobb teret kap), a hosszabb munkaidő és a szociális célú állami kiadások lefaragása. Ebben a színvonal-csökkentésben az amerikai tőke vitte és viszi a prímet, miközben főbb versenytársai egyre nagyobb sebességgel ugyancsak ebbe az irányba tartanak.

Az az általános folyamat, amelyet az amerikai gazdaságban kísérhetünk figyelemmel, globálisan sokkal szélesebb és sokkal szélsőségesebb skálán megy végbe. Amit Harry Magdoff a The Age of Imperialism-ben (Az imperializmus kora) még 1969-ben megállapított, csak még jellemzőbb lett mára (igaz, sok ország mamutvállalataira vonatkoztatva): "Ezeknek a nemzetközi cégeknek [értsd: amerikai multiknak] az a bevallott célja, hogy világszerte a legalacsonyabb egységnyi munkaerő-költséget érjék el. Az is céljuk, még ha nem is hirdetik nyíltan, hogy fúziók révén az európai Közös Piac élére kerüljenek, és a világpiacból ugyanakkora részt tarthassanak kezükben, mint az Egyesült Államokéból." Valójában az amerikai gazdaságnak és külgazdasági szemléletének "lényege az egységesség". A vezető nagyvállalatok egyetértenek abban, hogy a hazai munkaerővel szemben folytatott harc azonos a többi kapitalista táborral folytatott küzdelemmel, és azzal a küzdelemmel, amelyet a harmadik világ már kizsigerelt munkaereje ellen folytatnak. A felsoroltak mindegyikének esetében a hajsza célja az alacsony előállítási költség, a haszon növelése, a tőkenyereség fokozása és a globális monopolhelyzet – minden más érdek és érték rovására.²²

Felesleges hangsúlyozni, hogy a felhalmozási vágynak ez az "egységessége" a rendszer minden szintjén a XXI. század hajnalán saját belső ellentmondásait fedi el. Seattle-ben a WTO elleni tiltakozók talán azt jelzik előre, hogy a tőke "nagy bulijának" ebben a történelmi pillanatban már vége lehet – és nem csak egyféleképp.

(Az írás a Monthly Review-ban jelent meg, vol. 51, No. 11., 2000 április. Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Paul A. Baran-Paul M. Sweezy: Monopoly Capital (New York: Monthly Review Press, 1966.), p. 125. Hangsúlyoznunk kell, hogy "a többlet növekvő tendenciájára" utalva Baran és Sweezy nem valamiféle merev törvényt állított fel, amely semmilyen ellentétes erő hatására sem módosul vagy enyhül. Azt a nézetüket kívánták fenntartani, hogy ez tendenciaként (vagy a tendencia törvényszerűségével) érvényesült, és nem lehetett elszigetelni az ellentétes irányú tényezőktől.

² Business Week, 1999. augusztus 16., pp. 88-90., augusztus 2., pp. 28-31. és december 27., pp. 52-55.

³ Kevin J. Clancy-Robert S. Shulman: Across the Board (1993 október), p. 38. és Marketing Myths that are Killing Business (New York: McGraw Hill, 1994.), pp. 140., 171.

⁴ National Income and Product Accounts of the United States, vol. 1., 1.1 és 1.16. sz. táblázat; valamint az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma: Survey of Current Business, vol. 79., no. 8. (1999 augusztus), pp. D2, D5. Itt köszönöm meg barátom és kollégám, Michael Dawson előzetes elemzőmunkáját. Meg kell jegyeznünk, hogy az értékveszteséget sokszor olyan költségnek tekintik, melyet a nettó profit kiszámítása előtt le kell vonni. Az értékveszteség (amelynek összegét a megnövekedett értékcsökkenési leírás alaposan megemelte) ugyanakkor gyakorlatilag a tőke számára megszerezhető társadalmi felhalmozás (más szóval teljes gazdasági többlet) része, ezért a többlethez kell számítani. Vagyis a felhalmozás elemzéséhez a következő tényezők a mérvadóak: bruttó profit, bruttó megtakarítás/többlet és bruttó nemzeti termék (értékvesztés mindegyikükben szerepel), nem pedig a nettó profit, a nettó megtakarítás vagy a nettó nemzeti termék. A kérdést sokkal részletesebben tárgyalja, s a többlet növekvő tendenciájának lényegesen átfogóbb, empirikus elemzését adja Michael Dawson-John Bellamy Foster: The Tendency of Surplus to Rise, 1963-1988, in: John B. Davis (ed.): The Economic Surplus in Advanced Economies (Brookfield, Vermont: Edward Elgar, 1992.), pp. 42-70. A kutatás eredményeit kivonatosan ld. azonos címmel Monthly Review, vol. 43., no. 4. (1991 szeptember), pp. 37-50. A többlet növekedési tendenciájának grafikonos bemutatását ld. Michael Dawson-John Bellamy Foster: Is There an Allocation Problem?: Accounting for Unproductive Labor, Science & Society, vol. 58., no. 3. (Fall 1994.), p. 323.

⁵ A gazdaság monopoljellegű és versenyre épülő ágazatai változatlanul egymás mellett léteznek, de a monopolkapitalizmus tipikus dinamikus üzleti formája az árak, a termelés és a beruházás színvonalát nagymértékben irányító nagyvállalat. A monopóliumok uralta iparágak és a versenyszektor kétféle árszerkezetének különbségeire rámutatva a Természeti Erőforrások Hivatalának (Natural Resources Committee) jelentése The Structure of the American Economy címmel (összeállította: Gardiner Means) megállapítja, hogy a "monopólium" kifejezés "minden olyan helyzetre alkalmazható, amelyben egy bizonyos termelő vagy egymással összejátszó termelők a monopolprofit, azaz akkora profit érdekében, mely a monopolszektoron kívül elhelyezkedő iparágak új beruházáshoz szükséges profitarányát meghaladja, kezükben tartják az árakat". Mégis, "a rendszert egészében kompetitívnek nevezték, mintha nem lenne elegendő árkontroll ahhoz, hogy monopolprofitot lehessen elérni." Gardiner Means (szerk.): The Structure of the American Economy, Part I (Washington, D.C..: U.S. Government Printing Office, 1939.), p. 139.

⁶ Vö. Harry Magdoff: A Note on Inflation, in: John Bellamy Foster – Henryk Szlajfer (szerk.): The Faltering Economy: The Problem of Accumulation Under Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1984.), pp. 118-23. A nagy gazdasági válság természetesen kivétel a monopolkapitalizmus inflációs tendenciái között.

⁷ Azt a versenytípust, amelynek egyes technológiák, illetve piacok monopolizálása révén legfőbb célja a (többletprofit vagy kizárólagos bérleti szerződések kikényszerítését jelentő) monopolhelyzet kialakítása, némelyek Schumpeter-féle versenyként említik, és ez közel jár ahhoz, ahogy a "verseny" szót a mai üzleti világ értelmezi. Vö. James Galbraith: Created Unequal: The Crisis in American Pay (New York: The Free Press, 1998.), pp. 40-42.

⁸ Myron Gordon: Monopoly Power in the United States Manufaturing Sector, 1899 to 1994, in. Journal of Post Keynesian Economics, vol. 20. no. 3. (1998 tavasz), pp. 323-25. Gordon elemzését Michael Kalecki fogalomalkotása, a "monopóliumfok" ösztönözte, mely az elsődleges átlagos termelési költségre rátett haszonkulcsot takarja. Kalecki és a Baran – Sweezy szerzőpáros elemzéseinek összehasonlítását ld. John Bellamy Foster: The Theory of Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1986.).

⁹ Gordon: Monopoly Power, pp. 323-25. A termelőmunkás kategóriáját, melyre Gordon elemzése nagyban támaszkodik, a Census of Manufactures (a.m. gyári összeírás) a következőképpen írja le: "A jelentésben foglalt helyzet alapján ide tartoznak (egészen a csoportvezető szintjéig) azok a dolgozók, akik a gyártás, feldolgozás, összeszerelés, ellenőrzés, átvétel, tárolás, anyagmozgatás, csomagolás, raktározás, szállítás (de nem a vevőhöz!), karbantartás, javítás területén, vagy gondnoki, illetve őrzői szolgálatot ellátva, továbbá a termékfejlesztésben, a gyár működéséhez közvetlenül kapcsolódó termelésben (pl. erőmű), az irodai munkában és egyéb, a gyártási műveletekhez szorosan kötődő feladatok ellátásában fejtik ki tevékenységüket. A művezetői szintet már nem sorolják ide." GeneralSummary,Census of Manufactures, 1922, p. A-1. A legtöbb gazdasági kimutatáshoz hasonlóan a termelőmunkás-kategória itt is felvet elvi kérdéseket, amelyeket az adatok alkalmazásánál figyelembe kell vennünk. Ilyen például az a tény, hogy a számok között nem szerepelnek a termelés felügyeletét a csoportvezetői szint felett ellátó dolgozók (ideértve a nem-termelő alkalmazottakat is). Ugyanakkor az értékelés élesen különválasztja egymástól a használati érték előállítási folyamatában közvetlenül résztvevő termelőmunkások és az elsődlegesen a vállalatirányítást segítő, vagy a marketing, pénzügy stb. területen működő, ún. nem-termelő dolgozók két nagy csoportját.

¹⁰ Gordon: Monopoly Power, pp. 326-27.

¹¹ A "nem-termelő dolgozók" és az ún. "monopóliummunkások" halmazai közé csak komoly elvi fenntartásokkal tehetünk egyenlőségjelet. Hogy csak egyet említsünk: a monopolhelyzet rendesen a termelésből következik, tehát ilyen értelemben a termelőmunkások is monopóliummunkások. Persze világos, Gordon arra kívánja a figyelmet felhívni, hogy a termelőmunkásokat "elemészti" a termelésnövelés könyörtelen kapitalista logikája, miközben az egységnyi munkaerő-költséget alacsonyan tartják – magyarul fokozzák a kizsákmányolást – a nem-termelő dolgozók (más néven "monopóliummunkások") munkaerő-költségéhez képest, akiknek éppen az a dolga, hogy ezt a különbözetet növeljék.

¹² Ibid., pp. 327-28.

¹³ Richard J. Barnet – John Cavanagh: Global Dreams (New York: Simon and Schuster, 1994.), pp. 325-28; Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Global Capitalism (New York: W.W. Norton, 1999.), pp. 106-7., 147-48; David Korten: The Post-Corporate World: Life After Capitalism, 1999., pp. 77-78.

¹⁴ A General Motors helyzetéről ld. Douglas Dowd: The Waste of Nations (Boulder: Westview Press, 1989.), pp. 65-66. Példánk természetesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az eladási igyekezet – ahogy arra Veblen, majd utána Baran és Sweezy is kitért – ténylegesen átáramlott az ehhez hasonló nagyvállalatok termelési folyamatába, így aztán a termelési költségekbe beágyazódva a gyakori modellváltással összefüggő költséggé vált – ez az autógyártásban a teljes előállítási költség egyharmadát tehette ki a múlt század közepén. Vö. Baran – Sweezy: Monopoly Capital, pp. 131-38.

¹⁵ Economic Report of the President, 1999, p. 39; Korten: The Post-Corporate World, p. 42; New York Times, 1998. január 19., p. A1; Michael J. Mandel: All These Mergers are Great But…, Business Week, 1999. október 18., p. 48.

¹⁶ "The First Global Car Colossus", Business Week, 1998. május 18., pp. 40-41.

¹⁷ Mandel: All These Mergers, p. 48.

¹⁸ Michael Dowson – John Bellamy Foster: Virtual Capitalism in: Robert W. McChesney – Ellen Meiksins Wood – John Bellamy Foster (szerk.): Capitalism in the New Information Age (New York: Monthly Review Press, 1998.), pp. 53-54.; Egyesült Nemzetek Szervezete (UN): Human Development Report (Jelentés az emberi viszonyok változásairól), New York: Oxford University Press, 1999., p. 3.

¹⁹ Doug Henwood: Wall Street (New York: Verso, 1997.), pp. 72-75.; Business Week, 2000. január 24., p. 37.

²⁰ U.S. Department of Labor (USA Munkaügyi Minisztérium), Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Iroda): A BLS Reader on Productivity, Bulletin 2474 (1996 április), p. 12.

²¹ Eric A. Nilsson: Trends in Compensation for Production Workers, 1948-1995, Review of Radical Political Economics, vol. 31., no. 4. (1999 december), pp. 133-63.

²² Harry Magdoff: The Age of Imperialism (New York: Monthly Review Press, 1969.), p. 200. Az amerikai felhalmozás "lényegi egyedüliségéről" ld. Harry Magdoff: Imperialism: From the Colonial Age to the Present (New York: Monthly Review Press, 1978.) p. 239.

A XX. század vége számos váratlan fejleménnyel szolgált azok számára, akik elvesztették hitüket a világot formáló gyors és radikális változások bekövetkeztében. Az információs-technológiai forradalom és a számítógép hazájában azonban olyan változások mentek végbe az elmúlt tíz-tizenöt évben, melyek felkeltették a közgazdászok figyelmét is. Persze a kitüntetett figyelem nem pusztán a változásoknak szólt, hanem annak is, hogy az Egyesült Államok lassan, de biztosan a nemzetközi porond egyetlen szuperhatalmává vált, és mint ilyen, döntő jelentőséggel bír az egész világgazdaság működésére.

Az Új Gazdaság és a külkereskedelmi deficit összefüggései az Egyesült Államokban

Bevezetés

A XX. század vége számos váratlan fejleménnyel szolgált azok számára, akik elvesztették hitüket a világot formáló gyors és radikális változások bekövetkeztében. Nemcsak a bipoláris világrend látványos összeomlása, a Szovjetunió szétesése, Közép- és Kelet-Európa "forradalmi" átalakulása fémjelezte e korszakot, hanem azok a mélyreható – mindennapi életünket is befolyásoló – globális változások, amelyek egyszerre zsugorítják össze Földünket és okoznak áthidalhatatlan távolságot az emberek között. A különböző társadalomtudományok képviselői számára egy ilyen kor mindig késztetést jelent új, Nagy Elméletek megfogalmazására, amelyek nem egyszer átnyúlnak szomszédos diszciplínák hagyományos területeire. Ez a forrongó légkör – amely önmagában is új lendületet adhat a megmerevedett korlátok átrendezésének – jól tettenérhető a szociológiában éppúgy, mint a nemzetközi kapcsolatok elméletében. Egy olyan tudományág azonban, mint amilyen a közgazdaságtan, módszertani alapjainak vélt időtállósága következtében sokkal kevésbé fogékony a forradalmian új, Nagy Elméletek befogadására.

A gazdasági rendszer – rendkívüli komplexitása és az ellenőrzött kísérletek elvégzésének lehetetlensége miatt – nyilvánvalóan közel sem vizsgálható oly precizitással, mint egy fizikai vagy kémiai rendszer. Éppígy, a fizikai-kémiai törvényekkel ellentétben, melyek segítségével (többé-kevesbé) sikeresen vagyunk képesek előrejelezni a bekövetkező eseményeket, a gazdasági "törvények" esetében hasonló sikerre nem tarthatunk számot. Mégis, ezek az idők folyamán megszilárdult összefüggések képezik a közgazdaságtannak azt a magját, amely egyrészt hasonlatossá teszi e társadalomtudományt a természettudományokhoz, másrészt viszont, merevséget kölcsönözve neki, gyakran elzárja új megközelítések termékeny hatása elől.

Az információs-technológiai forradalom és a számítógép hazájában azonban olyan változások mentek végbe az elmúlt tíz-tizenöt évben, amelyek felkeltették a közgazdászok figyelmét is. Persze a kitüntetett figyelem nem pusztán a változásoknak szólt, hanem annak is, hogy az Egyesült Államok lassan, de biztosan a nemzetközi porond egyetlen szuperhatalmává vált, és mint ilyen, döntő jelentőséggel bír az egész világgazdaság működését tekintve. Emellett olyan sajátosságokkal rendelkezik, amelyek nagy mérete ellenére jelentős rugalmasságot biztosítanak számára: "A technikai fejlődés és különösen az információs forradalom sokrétű társadalmi és gazdasági következményei új követelményeket támasztanak az intézményekkel szemben. Úgy tűnik, hogy az amerikai gazdaság és társadalom a legtöbb vezető ipari országnál gyorsabban alkalmazkodik a XX. század utolsó szakaszának nagy technikai, gazdasági, társadalmi és politikai változásaihoz, az ezzel járó megrázkódtatásokhoz és új feltételekhez"¹. A megújulási képesség több tényezőre vezethető vissza, amelyek közül: "döntő szerepet játszanak az USA hagyományos komparatív és kompetitív előnyei, a hatalmas ország adottságai, természeti és emberi erőforrásai, gazdagsága, vállalati és politikai rendszerének sajátosságai. Az Egyesült Államok kompetitív előnyei igen jelentősek az emberi erőforrások fejlesztésében és sokoldalú hasznosíthatóságában, a szervezőképességben, az innovációs képességekben, a rendszer tervezésében és rendszerek alkalmazásában, a beruházásokhoz szükséges tőke biztosíthatóságában, a befektetések hatékonyságában"². A jelenségek persze önmagukban nem adnának okot arra a lelkesedésre, mely számos kutatót hatalmába kerített. Inkább a mögöttük álló – vagy mögéjük képzelt – okok plauzibilitása serkenti képzeletüket. Az amerikai gazdaság elmúlt kilenc éve új fogalom kialakítására sarkallta a téma iránt érdeklődőket. Tudósok, újságírók és politikusok közül igen sokan "Új Gazdaságnak" kezdték nevezni ezt a jelenségcsomagot, amely számos vitát váltott ki. Hozzá kell azonban tenni, hogy a fogalom korántsem tekinthető pusztán gazdasági jellegűnek, ezért lehetne akár Új Társadalomról is beszélni. Kezdjük vizsgálódásunkat azzal, hogy vajon mit is takar az Új Gazdaság elnevezés!

Az Új Gazdaság

Az amerikai gazdaság példátlanul hosszú békeidőbeli fellendülését jól jellemzik az 1. ábrán is látható trendek. A jelenlegi ciklust 1991 első negyedévétől számítják, azóta az éves reál GDP növekedés átlagosan 3% körül mozog. 1995 óta azonban – amikor is a ciklus új lendületre tett szert – elérte az évi 4%-os ütemet is. Ezzel szemben az infláció mindvégig alacsony maradt, sőt az 1992-es 2,8%-os értékről 1998-ra 1%-ra csökkent. 1999-ben némileg nőtt és elérte az 1,4%-ot. A munkanélküliségi adatok³ – ha lehet – még kedvezőbbek. 1991 végén több, mint 7%-os volt a ráta, onnan kezdve azonban folyamatos csökkenésnek lehettünk tanúi és 2000 januárjára a munkanélküliség 4%-ra esett vissza. A 70-es és a 80-as évek válságaihoz szokott közgazdászok számára már ezek a számok is valami furcsát, újat jelentenek. Ilyen hosszú, inflációmentes és növekvő foglalkoztatottsággal járó növekedés szinte mindenkinek megmozgatja a fantáziáját.

A Business Week főszerkesztője, Stephen B. Shepard egyszerre ír közgazdászként (az elméletek iránti tisztelet hangján) és újságíróként (az újdonságok iránti fogékonysággal) az Új Gazdaságról: "Új Gazdaságon két széles trendet értünk, mely már több éve megfigyelhető. Az első: az üzleti élet globalizációja. Leegyszerűsítve: a kapitalizmus terjed a világon – ha nem is minden tekintetben, de legalább a piaci erők bevezetésében, szabadabb kereskedelemben és széleskörű dereguláció formájában. /…/ Az USA számára ez azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és befektetések sokkal fontosabb szerepet játszanak a gazdasági életben, mint azelőtt. /…/ A második trend: az információs-technológiai forradalom, ami itt zajlik körülöttünk – faxgépek, celluláris telefonok, PC-k, modemek és az internet. Ám ez csak a felszín. Valójában az egész az információ digitalizálásáról szól: szavak, képek, adatok és így tovább. E digitális technológia a szemünk láttára hoz létre új vállalatokat és új iparágakat. /…/ Ez az egész vállalkozói energia átalakítja az amerikai vállalati kultúrát. /…/ Mára az információs technológia a növekedés negyedéért-harmadáért felelős."⁴. Két évvel később, ugyanezen lap hasábjain még tudatosabb állásfoglalással találkozunk: "E látványos fellendülés nem légvárakra épült. Erőteljes és kockázatos befektetéseket tükröz az innovatív információs technológia területén, ezzel egyidejűleg tanúi lehetünk a pénzügyi piacok, a kormány és a nagy társaságok átszervezésének, ami a költségek csökkenésével, a rugalmasság és a hatékonyság növekedésével jár. Az eredmény pedig az úgynevezett Új Gazdaság: gyorsabb növekedés és alacsonyabb infláció"⁵.

Az Új Gazdaság a gazdasági és politikai vezetők körében is fontos témává vált. Al Gore alelnök, az Új Gazdaság egyik fő szószólója szerint olyan korszakban élünk, melyben a régi gazdaság egy újnak adja át a helyét, mégpedig olyannak, amelyet az információ, a kutatás, a tudás és a technológia vezérel. Lawrence Summers pénzügyminiszter pedig azokat a régi erényeket hangsúlyozta, amelyek lehetővé tették az Új Gazdaság létrejöttét: a takarékosságot, a befektetéseket és a piaci erők szabad érvényesülését.

Természetesen nem mindenki ilyen optimista. Más szerzők, mint például Triplett vagy Krugman komoly aggodalmakra látnak okot. Triplett⁶ szerint a termelékenység-növekedés visszaesése valós okokra vezethető vissza, nem pusztán a statisztikai mérések pontatlansága okozza azt. A termelékenység-növekedés lassulásával pedig nem tartható fenn a jelenlegi gazdasági növekedési ütem. Előbb-utóbb tehát annak is vissza kell térnie természetes pályájára. Realista éleslátásával Paul Krugman a mostani fellendülést átmenetinek tartja. Véleménye szerint nincsenek olyan alapvető változások az amerikai (és ezzel együtt a világ-) gazdaságban, amelyek okot adnának a túlzott optimizmusra. Ez a ciklus is, mint mindegyik, véget ér egyszer, és ez majd minden bizonnyal lehűti a történelmi tanulságok iránt kevésbé érzékeny Új-Gazdaság-hívőket. Sőt, Paul Krugman szerint a ciklus végével az amerikai hegemónia is a múlt ködébe vész majd: "Az a jelenlegi vélemény, mely szerint az amerikai gazdaság a világon messze az első, néhány jó amerikai év (máshol pedig néhány rossz év) eltúlzott következtetéseiből fakad. Csak jöjjön akár egy gyengébb recesszió Amerikában, némi fellendülés Európában és Japánban, találjon magára a felemelkedő Ázsia, az amerikai dominancia visszatéréséről szóló beszédek máris ostobán fognak hangzani. A jövő történészei nem jegyezhetik majd fel, hogy a XXI. század Amerikáé volt"⁷.

Hogy tényleg új-e az Új Gazdaság, és ha igen, ez az újdonság mit is jelent, arról érdemes meghallgatni a FED elnöke, Alan Greenspan véleményét is: "Gazdaságunk természetesen minden nap változik, és ebben a tekintetben mindig 'új'. A mélyebb kérdés azonban az, hogy vajon mély és alapvető változások történnek-e gazdaságunk működésében, amelyek megszakítják a múlttal való folytonosságot és jelentősen magasabb növekedési pályát ígérnek, mint amilyeneket az elmúlt évtizedekben tapasztaltunk"⁸. Greenspan hangsúlyozza, hogy milyen szokatlan jelenség a csökkenő infláció a ciklus expanzív szakaszában, ám egyszersmind felhívja a figyelmet a munkaerő növelésének korlátaira is. További két szinten keres választ a saját maga által feltett kérdésre. Egyrészt – állítja – új a gazdaság, mivel a "kreatív rombolás" schumpeteri fogalma folyamatosan jelen van benne. Tőkejavak, a piaci infrastruktúra, magán- és közintézmények az állandó változás állapotában vannak, mindig helyet adva új és hatékonyabb változatoknak. Másrészt azonban a termelés és a szolgáltatások, ezek fejlődése, az előállított javak mennyisége és minősége, magyarul az egész gazdaság képe az emberek preferenciáit tükrözi. Azok a pszichológiai összefüggések, amelyek e preferenciák változásában szerepet játszanak, nyilvánvalóan nem változtak meg az elmúlt évtizedben. Ilyen értelemben tehát az amerikai (és a többi fejlett tőkés) gazdaság működési módja nem jelent valódi újat a múlthoz képest. "Összefoglalva tehát: hogy az, ami az elmúlt öt-hét évben megkérdőjelezhetetlenül történelmünk egyik legjobb gazdasági teljesítménye volt, valójában egy Új Gazdaság előhírnöke volt-e, vagy csupán a régi egy felpörgetett változata, csak az idő kérlelhetetlen múlásával nyer választ. És gyanítom, hogy unokáink és az ő unokáik is rendszeresen vitázni fognak arról, vajon ők új gazdaságban élnek-e"⁹.

Infláció és munkanélküliség

A munkaerőpiacon az árak – azaz a munkabérek – elsősorban a keresleti-kínálati viszonyoknak megfelelően alakulnak. Ha túlkereslet van, tehát több a munkalehetőség, mint a munkát vállalni szándékozók száma, emelkednek a bérek. Ilyen esetekkel más egyéb mellett (mint amilyen például a szocialista gazdaság volt) háború utáni újjáépítésnél találkozhatunk. Sokkal szokványosabb azonban az a jelenség, melynek során kevesebb a munkalehetőség, mint a betöltetlen munkahelyek iránti kereslet. Ebben az esetben – már amennyiben ez tartós – a bérek csökkennek és magasabb munkanélküliség alakul ki. A háború utáni amerikai gazdaságban megfigyelhető volt, hogy a munkanélküliség bizonyos szint alá csökkenése nyomán a bérek nemcsak emelkedtek, de emelkedésük üteme is gyorsult, fokozottabb növekedést indukálva a költségek területén, ami az árszínvonal gyorsuló emelkedéséhez, azaz növekvő inflációhoz vezetett. Ennek nyomán alakult ki az a tapasztalati felismerés, hogy létezik egy olyan munkanélküliségi ráta, amely mellett az infláció még éppen nem emelkedik. Ezt NAIRU-nak, azaz Non-Accelerating Inflation Rate of Unemployment-nek nevezték el. Mindezidáig empirikus modellek e küszöböt (melyet más néven a munkanélküliség természetes rátájának is szoktak nevezni) 6% körüli értékre tették. Az amerikai gazdaság 90-es évek-beli teljesítménye azonban megkérdőjelezte az eddigi tapasztalatot és a NAIRU új szintjére egyre alacsonyabb becslések láttak napvilágot. Mára kialakult az a nézet, mely 5% alatti értéket jelöl meg értékeként.

Milyen tényezők állhatnak e csökkenés hátterében? Tyson¹⁰ nyomán a következő okok tűnnek a legfontosabbaknak: a) az amerikai lakosság egyre öregszik, ez pedig általában a munkanélküliség csökkenésével jár együtt, mivel a munkaképes korú lakosság száma relatíve csökken; b) a világpiaci árak (nem utolsósorban a kompúterek esetében megfigyelhető) csökkenése, az erősödő dollár, valamint az egészségügyi költségek váratlan csökkenése következtében az inflációra nehezedő nyomás enyhül; szerepet játszhat még c) az utóbbi időben felülvizsgált aggregát árindex-mérési technikák finomodása is, mely az infláció kiszámításánál mintegy 0.3 százalék-pontnyi csökkenést eredményezett; valószínű okként jöhet számításba d) a csekély infláció miatt a várakozások optimista jellege is, mely az árakat alacsony szinten tartja; végül e) a munkaerőpiacon a munkaerőkereslet növekedésével a bérek növekedése nem tartott lépést, azaz a kereslet árrugalmassága megváltozott. Ezt a technológiai fejlődéssel és ezzel együtt a munkaerő minősége iránti elvárások növekedésével magyarázhatjuk, mivel az egyre újabb technikák alkalmazása nagyban növeli a munkahelyek bizonytalanságát (ez az USÁ-ban is rengeteg munkahely megszűnéséhez vezetett, a munkanélküliség azonban nem nőtt, mivel ezzel párhuzamosan még több új munkahely létesült). A dolgozók számára viszont a biztonság alapvető kérdés, ezért ennek elérése érdekében a gyors változások közepette háttérbe szorítják bérköveteléseiket (hozzátehetjük még, hogy a szakszervezetek az Egyesült Államokban történelmileg nem nevezhetők igazán erőseknek, főleg nem az olyan diverzifikált területeken, mint az amerikai munkaerő legnagyobb részét – mintegy 80%-át – foglalkoztató szolgáltatási szektorban). A fogyasztók örömére az árak sem emelkednek túlzottan, mivel a globalizáció és az információs technológiák fokozottabbá tették a versenyt. Egyesek egyenesen új vállalati kultúráról beszélnek, mely mindenképpen kerülni igyekszik az áremeléseket. Ugyanígy visszafogja az árszínvonal emelkedését a termelékenység növekedése is – ezt majd a következő részben közelebbről is megvizsgáljuk.

Vannak, akik úgy vélekednek, a NAIRU jelenlegi viselkedése ugyan keltheti azt a benyomást, hogy az összefüggések hosszú távon módosultak, ez azonban nem szükségszerű. Elképzelhető olyan magyarázat is, mely a jelenlegi eseményeket különböző, de egyszerre megvalósuló gazdasági hatások következményének tekinti: a már említett olajárcsökkenés, az egyre erősödő dollár, a visszafogott egészségügyi költségek és a megcsappanó katonai kiadások hatására szufficitessé váló költségvetés. Mindezek azonban nem hosszútávú, hanem pusztán egyszeri jelenségek, és mint ilyenek, csak átmeneti változásokat képesek indukálni.

Az eddigiek fényében tehát mindenképpen elmondhatjuk, hogy bár a munkanélküliség és az infláció kapcsolatában a kilencvenes években változásoknak lehettünk tanúi, ez semmi esetre sem jelenti a közgazdasági összefüggések érvényességének megkérdőjeleződését, csupán azok (különböző szerzők szerint más és más időtávra vonatkozó) hozzáigazítására lehet szükség a jelen tapasztalataihoz.

Növekedés és termelékenység

A munkanélküliség természetes rátájának, pontosabban a NAIRU-nak az Új Gazdaság szószólói által hangoztatott hosszú távú csökkenése számos következménnyel járhat. A legfontosabb ezek közül a gazdaság új növekedési pályára való átállása, mely – amíg az átállás bekövetkezik – a növekedési ráta (hosszabb-rövidebb ideig tartó) emelkedését vonja maga után. A természetes növekedési ráta és a ciklus végének különböző forgatókönyvei közötti összefüggést a következő részben elemezzük. Először azonban meg kell vizsgálni a termelékenység és a növekedés közötti kapcsolatokat a 90-es évek tapasztalatainak fényében.

A közgazdasági számítások egyik fontos területe a termelékenység mérése. Többek között ennek alapján vonhatunk le következtetéseket különböző országok versenyképességének alakulásáról. A gyakorlatban azonban súlyos problémákkal kerülünk szembe az egyre nagyobb számú innováció és egyre nagyobb mértékű diverzifikáció, de leginkább az igen nehezen számba vehető szolgáltatások térnyerése miatt. A termelékenység mindig az outputok és az inputok hányadosát méri. A Solow-féle növekedési modellben a tőke, a munkaerő és a technológiai fejlődés alkotja az inputok halmazát. A bruttó állótőke-képződés GDP-hez viszonyított aránya a nyolcvanas évekbeli fokozatos csökkenést követően (19,6%-ról 16,2%-ra), némileg – 17% körüli értékre – emelkedett.¹¹ Legtöbbször azonban a munka termelékenységét említik, ami az egy munkaórára eső kibocsátást méri. Ami a munkaerő Egyesült Államok-beli növekedését illeti, jelentős visszaesésnek lehetünk tanúi. A 70-es években a munkaerő-kínálat átlagban 2,7%-kal nőtt évente, a 80-as évekre ez az ütem 1,7%-ra esett vissza, a 90-es években pedig évente csupán átlagban 1,1%-kal nőtt a munkaképes lakosság száma. Az információs-technológiai forradalom hatása a termelékenységre pedig – egyelőre – nem tűnik túlzottan relevánsnak. Mi magyarázza hát a GDP tartós, 4% körüli évi növekedését? Mint már említettük, a termelékenység mérése sokkal egyszerűbb a feldolgozóiparban, mint a szolgáltatások területén. Hivatalos számítások alapján a teljes tényező-termelékenység változatlan 1973 óta. Ráadásul a feldolgozóipar termelékenysége az utóbbi években (főleg 1996 óta) erős növekedésnek indult (1997 második félévében túllépte az 5%-ot), és jóval meghaladta a teljes termelékenység-növekedést, ami azt jelenti, hogy a szolgáltatások termelékenységének stagnálnia vagy éppen csökkennie kellett (ez pedig elég valószínűtlen – vagy mégsem?). Másrészt igen érdekes fejlemény, hogy a termelékenység 5-6 évvel a jelenlegi ciklus kezdete után mutat erős növekedést, felvázolva egy új növekedési pálya körvonalait. Az Új Gazdaság jellegzetességeit vizsgálók körében mára már egyre többen vélekednek úgy, hogy az 1973 óta tartó évi 1,1%-os átlagos termelékenység-növekedés egyrészt az egyre pontosabb statisztikai mérések, másrészt pedig a globalizáció és az információs-technológiai forradalom hatására tartósan 1,5 – 1,9% körüli értékre emelkedhet (optimistábbak nem tartják kizártnak a 2% feletti, sőt a 3%-hoz közeli szintet sem).¹²

Mások ezzel szemben sokkal szkeptikusabbak a komputer-forradalom tekintetében. Solow híres paradoxonjában világosan fogalmaz: "mindenhol láthatjuk a komputer korszak eljövetelét, csak a termelékenységi statisztikákban nem". Madrick¹³ például két fontos érvet említ: egyrészt a komputerizáció hatása az egész gazdaságra viszonylag csekély, tehát a lelkesedéstől fűtött Új Gazdaság szószólói igencsak túlbecsülik a változásokat. Azoknak az iparágaknak az aránya, amelyek az információ-technológiával kapcsolatosak, egyáltalán nem olyan nagy, hogy releváns hatással lehetnének az egész gazdaság teljesítményére. Másrészt nem szabad elfeledkezni az új technológia beépítésének óriási költségeiről sem, ami rövid távon (és talán még középtávon is) veszteségessé teheti használatukat (nem beszélve a használat szellemi-tőke igényeinek gyors változásairól). S bár hosszú távon elképzelhetőbbnek tűnik a komputer-forradalom gyökeres változásokat hozó hatása, ez kívül esik a gazdaság jelenlegi fejleményeiről szóló tanulmány keretein és inkább a jóslások veszélyes vízeire vezet.

Mi lesz a fellendülés után?

Teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen ciklus sem tarthat a végtelenségig. Különböző gazdasági jelenségek különböző időtávon fejtik ki hatásukat, és egymásrahatásaik ciklikus mozgásokat indukálnak. Az okokról és a ciklusok hosszáról természetesen már megoszlanak a vélemények. Egy azonban egészen biztos: minden szakasz véget ér egyszer. A kérdés tehát nem az, hogy vége lesz-e egyáltalán a mostani fellendülésnek, hanem hogy mikor és milyen körülmények között következik ez be. Elsőként vegyük szemügyre az Új Gazdaság hirdetőinek véleményét. Tulajdonképpen már az eddigiekből is kiderült, hogy a munkanélküliség természetes rátájának csökkenése és ezzel együtt a gazdaság folyamatban lévő új növekedési pályára való átállása szerintük hosszú (de legalábbis közép-) távú reálgazdasági jelenségeken nyugszik. Elutasítják mindazokat a véleményeket, melyek a jelenlegi fellendülést csupán egy elnyújtott ciklusnak vagy külső sokkok következtében adódó egyszeri lehetőségnek tartják. Szerintük a mostani fellendülés nem egy felfelé ívelő ciklus, hanem a gazdaság új pályára való átállásának átmeneti szakasza, s mint ilyen nem bír a felfelé ívelő ciklusok különböző jellegzetességeivel. E szerzők legtöbbje egyelőre nem lát olyan jeleket, amelyek a visszaesés akár legapróbb tünetét is magukon hordoznák.

A jelenlegi amerikai helyzetet vizsgáló szakirodalomban gyakoribb az az álláspont, mely a túlfűtöttség egyes jellemzőit véli felfedezni a különböző mutatók között. Ezek természetesen előbb-utóbb visszaeséshez vezet(het)nek, ami jellegét tekintve három formát ölthet: puha földet érést, kemény földet érést és válságot. Elemezzük tovább e lehetőségeket!

Ahhoz, hogy a puha földet érés forgatókönyve valósulhasson meg, több feltételnek is teljesülnie kell. Először is a) a fogyasztási kiadások növekedésének mérséklődnie kell, mivel hagyományos számítások szerint jelenleg e kiadások magasabbak, mint a potenciális kibocsátás által meghatározott növekedés. A hagyományos szemlélet szerint a potenciális növekedés mértéke 2 és 2,5% között van, míg 1997-ben a személyes fogyasztási kiadások 5,3%-kal, 1998-ban pedig 5,7%-kal nőttek, a rendelkezésre álló jövedelem növekedése viszont ugyanekkor 4,7%, illetve 4% volt.¹⁴ A fogyasztási kiadások csökkenése (és ezzel együtt a személyes megtakarítások emelkedése) nem tenné szükségessé a FED kamatemelését, ami a beruházási kiadások csökkenésének elkerülését jelentené. Második előfeltétel b) a termelékenység jelenlegi, megfelelő növekedésének a fenntartása, ami a gyorsuló áremelkedések megelőzéséhez szükséges; emellett hozzájárulhat a bizalom megőrzéséhez és ezzel a tőzsdei részvényárak további emelkedéséhez (pontosabban a drasztikus kiigazítás elkerüléséhez). A harmadik feltétel c) a kormányzat folytatódó elkötelezettsége a költségvetési szufficit fenntartásának tekintetében. Ez mind a kötvénypiac, mind a FED szerint antiinflációs hatású és a kamatemelések megelőzésére szolgál. Másrészt azonban a nagy költségvetési többlet a kemény földet érés egyik oka lehet (erről később még lesz szó). Negyedik feltétel d) a világgazdaság felélénkülése, ami csökkentené az USA külgazdaságára nehezedő nyomást. Végül szükségesnek látszik e) a dollár lassú leértékelése a főbb valutákkal szemben. A leértékelés javítaná a folyó fizetési mérleget és növelné az amerikaiak külföldi befektetései jövedelmeinek értékét. A leértékelés és a külgazdasági egyensúly közötti összefüggés azonban nem egyértelmű, sőt, rövid távon a J-görbe hatás¹⁵ érvényesülésével ellentétes hatást is kiválthat. Ezek a feltételek együttesen biztosítanák a gazdaság megfelelő – infláció-mentes – növekedését, az úgynevezett puha földet érést és a külgazdasági egyensúly megteremtését.

A második lehetőség a kemény földet érés. Ekkor a növekedés nemcsak csökkenne (a potenciális szintig), hanem visszaesés is bekövetkezne, azaz a gazdaság stagnálna vagy negatív GDP növekedést mutatna. Az a fölfelé ívelő spirál, mely a jelenlegi növekedést mozgatja, tehát az eladósodás fokozódása, a hatalmas beruházások és a tőzsde szárnyalása a lehetőségek kimerülésével (és a kamatterhek túl nagy mértékűre duzzadásával) megáll, majd az ellenkező irányba fordul. Ez pedig mélyen a potenciális kibocsátási szint alá taszíthatja az egész gazdaságot. A fellendülés "végelgyengülése" mellett reális veszélyeket hordoznak a potenciális külső megrázkódtatások is. Itt elsősorban a tőzsde esetleges visszaesésére, valamint a nemzetközi pénzügyi válságok ismétlődő támadásaira gondolhatunk, amelyek alól már az Egyesült Államok sem vonhatná ki magát. További veszélyforrás lehet a hatalmas külkereskedelmi hiány, amely együtt jár az egyre nagyobb eladósodással. Hogy ez mennyire igaz, a dolgozat második részében vizsgáljuk meg. A növekvő függés azonban mindenképpen érzékenyebbé teszi az országot külső sokkokkal szemben. A kemény földet érés további kiváltó oka gazdaságpolitikai hiba lehet. Monetáris oldalról nyilvánvalóan a FED szükségtelen kamatemelései vezethetnek a recesszió idő előtti bekövetkeztéhez. Ilyen kritikák gyakran látnak napvilágot a sajtóban, mikor az inflációtól félő FED elnök nyilatkozataira reflektálva a deflációt sokkal fontosabb rémnek írják le, mint az inflációt. Ugyanakkora veszélyt rejt magában a fiskális oldal is, mivel a megszokott anticiklikus beavatkozások időzítése nem könnyű feladat. Ha például a költségvetés a visszaesés jeleinek (melyek az Új Gazdaság koncepcióját elutasító közgazdászok szerint már jelen vannak) ellenére sem válik enyhén expanzívvá, nem lesz képes enyhíteni a helyzetet. Ezen a ponton lehet veszélyes a jelenlegi trend, mely a költségvetés egyre nagyobb többletét vetíti előre. A kemény földet érés megvalósulását tartja a legvalószínűbbnek a pénzügyi és tőzsdei szakértő Albert Wojnilower is¹⁶. Szerinte azonban elsősorban a csökkenő profitok okozhatják a legnagyobb problémát, amelyek abból adódnak, hogy a munkaerőpiac nem képes további tartalékokat mozgósítani, a munka-termelékenység növekedése pedig nem lehet akkora, hogy továbbra is fenntarthatná a 4% körüli növekedést. A profitok csökkenése pedig a részvényárak eséséhez vezet, ami beindítaná a már említett spirált.

Utolsó lehetőségként szólni kell a válságról is. Válság következhet be akkor, ha az előzőekben említett kemény földet érést előidéző okok egyszerre jelentkeznek a gazdaságban. Ilyen lehet például a tőzsdei árak esése, külső sokk és gazdaságpolitikai hibák együttes megjelenése. E tényezők közül azonban egy tőzsdekrach – mint ahogy volt már rá példa – talán önmagában is elegendő lehet egy válság kirobbanásához. Azt azonban látnunk kell, hogy ilyen kimenetel valószínűsége a jelenlegi helyzetet alapul véve igen csekély. Egy további vonatkozás azonban feltétlenül szót érdemel, mégpedig az egyre bizonytalanabb és változékonyabb nemzetközi pénzügyi helyzet. Számos szerző, köztük a nemzetközi pénzpiacokat kiválóan ismerő Soros György¹⁷ is, úgy látja, hogy a kapitalizmus olyan új korszakba lépett, amikor azok a fékek és ellensúlyok, melyek ezidáig többé-kevésbé megakadályozták a nagyobb kilengéseket, egyre kevésbé hatékonyak, és olyan automatikus destabilizátoroknak adják át a helyüket a rohamosan növekvő nemzetközi pénzpiacokon, mint az egyre bonyolultabb határidős műveletek és derivatívok. Az amerikai gazdaság jelenlegi növekedésének lehetséges kimeneteleit még egyszer megvizsgáljuk majd a fizetési mérleg különböző értelmezései után.

A külkereskedelmi deficit és az Új Gazdaság összefüggései

Az Új Gazdaság makromutatói szinte kivétel nélkül megleptek mindenkit. A gyors növekedés, alacsony infláció és munkanélküliség mellett néhány éve a költségvetés is kiegyensúlyozottá, sőt szufficitessé vált. Az egyetlen – sokak számára – aggodalomra okot adó jellemző a külgazdasági egyensúlyhiány. A folyó fizetési mérleg már a 80-as évek elején nagy hiányt mutatott, ami azonban a dollár radikális leértékelődésével eltűnt 1991-re. Azóta viszont folyamatosan – és egyre nagyobb mértékben – nőtt, 1998-ra már átlépve a 200 milliárd dollárt. De mit is jelent ez? Igaz ugyan, hogy abszolút értékben nagy ez az összeg, az USA GDP-jéhez képest azonban már korántsem. Mindenekelőtt azonban fontosnak tűnik tisztázni, hogy a folyó fizetési mérleg – és a mérleg hiánya – mit tükröz.

Elméleti megközelítések

Egy nemzetgazdaság külfölddel lebonyolított összes tranzakcióját az ország (nemzetközi) fizetési mérlege veszi számba. Ezt általában három fő részre bontják: a folyó fizetési mérlegre (amelyben az áruk és szolgáltatások, a tőkejövedelmek és az egyoldalú átutalások országhatáron át zajló mozgásait összegzik), a tőkemérlegre (be- és kifolyó közvetlen, portfolió és egyéb pénzügyi befektetések összegzése), valamint a nemzetközi tartalékok változását mutató devizamérlegre. A fizetési mérleg definíció szerint egyensúlyban van, azaz a be- és kiáramló összegek meg kell, hogy egyezzenek. A statisztikák azonban tökéletlenek, nem képesek minden egyes tranzakciót nyilvántartani. Ezt a fogyatékosságot a statisztikai hiba rovat küszöböli ki, amely pontosan egyensúlyba hozza az egész mérleget. A mérleg értelmezése során más tényezőket is figyelembe kell venni. Egyrészt a valutatartalékok jelentősége más és más, attól függően, hogy az adott országban milyen az árfolyamrendszer. Kötött valutarendszer esetén komoly gondot okozhat például a tartalékok csökkenése (mint az elmúlt néhány évben válságba került országok esetében); ilyenkor sokszor fel kell függeszteni a rendszert és lebegtetésre kell áttérni, ami általában a valuta drasztikus leértékelődéséhez vezet. Lebegő árfolyam esetén – mint amilyen az Egyesült Államokban van – a valuta árfolyama a piaci viszonyoknak megfelelően módosul, azaz – ha a rendszer jól működik – nincs szükség drasztikus beavatkozásra (hogy az ország valutájának árfolyamát adott szinten tartsák), sőt, tiszta esetben valutatartalékok sem kellenek (eltekintve a tranzakciós készlettől). Az Egyesült Államok azonban más tekintetben is különleges esetet képvisel. Az ország pénzneme, a dollár, ugyanis nemzetközileg a legelterjedtebb tartalékeszköz, így tulajdonképpen a pénzteremtés haszna nemcsak belföldön, hanem nemzetközileg is érvényesül. Az USA tartalékai ennek megfelelően mind abszolút értékükben, mind pedig relatíve, a többi országéhoz képest (főleg a belgazdaságok méretét összehasonlítva) csekélyek és 1990 óta gyakorlatilag változatlanok, 80 milliárd dollár körül mozognak (ez az éves GDP körülbelül 1%-a). Mindezt azért volt fontos előrebocsátani, hogy világossá váljon: az USA fizetési mérlegének két fő része: a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg egymás tükörképe. Azaz, ha a fizetési mérleg deficitje 200 milliárd dollár, a tőkemérleg többlete is 200 milliárd dollár (amennyiben a statisztikai hibáktól eltekintünk, ami ugyan nem nyilvánvaló, mégis, tegyük ezt). Ez azt jelenti, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya (többlete) szükségszerűen együtt jár a tőkemérleg többletével (hiányával). A gyakorlatban azonban hogyan érvényesül ez az ex post számviteli azonosság? Két fontos kérdés vár tisztázásra: egyrészt, mi kapcsolja össze a mérleg két fő részét, másrészt pedig, vajon a tőkemérleg igazodik a folyó fizetési mérleghez, vagy fordítva. Három megközelítést veszünk szemügyre.

A folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg közötti kapcsolatot a neoklasszikus elmélet szerint az árfolyam biztosítja. Az áruimportért kifizetett hazai valuta az exportőrhöz kerül. Az exportőr – mivel hazájában saját fizetőeszközét használja – beváltja a kapott valutát, amely így a valutapiacra jut. A valutapiacon vagy olyasvalaki veszi meg, aki ezzel akar fizetni az adott ország exportjáért (ebben az esetben az import és az export egyenlíti ki a folyó fizetési mérleget), vagy pedig az adott ország értékpapírjának megvásárlásáért fizet vele (ekkor viszont a folyó fizetési mérleg hiányát a tőkemérleg többlete egyensúlyozza). Az áruexport esetében a folyamatok ellentétes irányban mennek végbe. A rugalmas árfolyamrendszer egyensúly-mechanizmusa szerint, mely elmélet alapfeltevései különösen jól illeszkednek a mai amerikai gazdaság jellegéhez (azaz a gazdaságban nincsenek kihasználatlan kapacitások, alacsony az infláció – és ugyanígy az inflációs várakozások -, a belső piac egyensúlyban van és elég nagy ahhoz, hogy megfelelő rugalmassággal tudjon reagálni az árfolyammozgásokra, a dollár szabadon lebeg, valamint az Egyesült Államok külkereskedelme viszonylag liberalizált), a valutapiacon kialakult túlkínálatnak, illetve túlkeresletnek a valuta árfolyamára gyakorolt hatásán keresztül kerül egyensúlyba az ország folyó fizetési mérlege. A tények azonban nem támasztják alá ezt az elméletet. Mi magyarázza például a folyó fizetési mérleg tartós (és egyre emelkedő) hiányát és a dollár ezzel párhuzamosan mutatkozó folyamatos árfolyamemelkedését a 80-as évek első felében? Miért volt túlkereslet a dollár piacán, ha egyszer a kereskedelmi deficit miatt hatalmas dollárkészletek kerültek a piacra?

A válasz számos szerző szerint arra vezethető vissza, hogy a dollár eme kínálatánál is nagyobb az amerikai értékpapírok (és ezen keresztül a dollár) iránti kereslet. Allen szerint "az országok közötti pénzmozgásoknak a 80-as évek közepére már nem sok közük volt az áruk és szolgáltatások kereskedelméhez, hanem ehelyett pusztán alkalmazkodtak a 'tiszta' pénzügyi tranzakciókhoz – melyek csupán a pénz és a papír-dokumentáció cseréjét szükségeltetik"¹⁸. A nemzetközi pénzügyi piacok deregulációja és globalizációja a 80-as években több fontos következménnyel járt az amerikai fizetési mérleg alakulására vonatkozóan. Az évtized elejétől kezdve az alacsony megtakarítási hajlandóság, a meglehetősen magas kamatlábak, valamint a kedvező befektetési lehetőségek hatására egyre jelentősebb mennyiségű pénz áramlott az USÁ-ba. A dollár iránti megnövekedett kereslet megemelte a dollár árfolyamát, ami az amerikai exportot kevésbé kompetitívvé tette a nemzetközi piacokon, miközben a beáramló pénzek növelték a gazdaság teljesítőképességét, ami növelte az amúgy is relatíve olcsóbbá vált importot. Ezek a fejlemények pedig a folyó fizetési mérleg hiányához vezettek. A tőkemozgások elsődlegességét hirdető magyarázat – akárcsak a neoklasszikus megközelítés – az árfolyamok közvetítő hatásán alapul, azonban – a neoklasszikus felfogástól eltérően – lehetségesnek tartja a folyó fizetési mérleg tartós hiányát, amit a pénzügyi eszközök iránti tartós kereslet az árfolyam viszonylagos túlértékeltségén keresztül okoz. A 90-es évek tartós folyó fizetési mérleg hiánya azonban aligha magyarázható pusztán az amerikai pénzügyi eszközök iránti kereslet hatására némileg erősödő dollárárfolyammal.

A keynesiánusok – akik tagadják az árak (rövid távon jelentkező) rugalmasságát – nem ismernek olyan automatikus mechanizmust, mely helyreállítaná a fizetési mérleg egyensúlyát. Szerintük ugyanis az import az adott ország nemzeti jövedelmének (növekvő) függvénye, míg az export külső tényezőktől (azaz a többi ország nemzeti jövedelmétől) függ. A világgazdaságban különböző országok adott pillanatban az üzleti ciklus más és más pontján lehetnek, ezáltal eltérő keresletet gerjesztenek egymás exportja iránt. A folyó fizetési mérleg tartós hiánya eszerint vagy a hazai gazdaság túlfűtöttségéből, vagy a külföldi partnerek elégtelen keresletéből, vagy mindkét hatás egyszerre való jelentkezéséből ered. Szerintük a valutaleértékelés (leértékelődés) nem hozza egyensúlyba a mérleget, sőt, ellentétes hatást is kiválthat¹⁹. Az egyedüli recept tehát a fizetési mérleg kiegyensúlyozására a belgazdasági kereslet visszafogása (mivel a külföld importkeresletét nem lehet befolyásolni).

Látjuk, hogy a különböző elméletek egészen más előfeltevésekkel élve, egészen más konklúzióra jutnak. Ahhoz azonban, hogy a folyó fizetési mérleg jelenlegi tartós hiányára megfelelő magyarázatot találjunk, röviden elemezni kell azoknak a makrováltozóknak az alakulását, amelyek relevánsak vizsgálódásunk szempontjából. Mindenekelőtt részletesebben is megnézzük, miképp alakult az USA külkereskedelme, majd a tőkemérleget és a tőkeállományt, végül a kamatlábak és a dollár árfolyamának alakulását elemezzük röviden.

A külkereskedelem alakulása²⁰

A külkereskedelmi mérleg 1976 óta deficites az Egyesült Államokban, ám jelentősebb változás csak a nyolcvanas évek közepén következett be. Addig mértéke alig haladta meg a GDP 1%-át, utána viszont a GDP 3%-át is megközelítette, ami folyóáron 140 milliárd dollárt jelentett (1987-ben). 1991-re a deficit 20 milliárd dollárra apadt, de azóta újra növekedni kezdett: 1998-ra túllépte a 150 milliárd, 1999-re a 250 milliárd dollárt. Ez az érték az ezredfordulóra elérte ugyanazt a relatív szintet, mint egy évtizeddel korábban. A mérleghiány azonban egyelőre ennek ellenére sem ad okot pánikra, különösen, ha tekintetbe vesszük az amerikai gazdaság méretét és növekedését.

A külkereskedelem két fő területe, az áruk és a szolgáltatások forgalma igen eltérően alakult az elmúlt évtizedekben. Az akkor még pozitív mérlegben az árukkal ellentétben a szolgáltatások területén hiány mutatkozott. Azóta azonban a szolgáltatások kezdték "javítani" a deficites mérleget. A szolgáltatások aránya a külkereskedelmi forgalomban gyakorlatilag változatlanul alakult az elmúlt évtizedekben, sőt, a 70-es években magasabb volt, mint a 80-as években, a 90-es évekre viszont újra átlépte a 20%-ot. Elképzelhető azonban, hogy manapság a szolgáltatások aránya magasabb, mint amit a statisztikák mutatnak, mivel egyre nehezebbé válik az adatok összegyűjtése (gondoljunk csak az interneten keresztül lebonyolódó kereskedelemre). 1985-ben még gyakorlatilag egyensúlyban volt a szolgáltatások kivitele és behozatala. A 90-es évek jelentős szolgáltatásexport-növekedését azonban nem követte hasonló növekedés az import területén. 1985 óta a GDP folyóáron kétszeresére, a szolgáltatásexport több, mint három és félszeresére, a szolgáltatásimport pedig két és félszeresére növekedett, így 1999-ben 80 milliárd dolláros többletet mutatott a mérleg. A szufficit fő forrását a különböző jogdíjak és egyéb magánszolgáltatások jelentik, aláhúzván az információs technológia és a globalizáció területén mutatkozó amerikai kompetitív előnyt.

A szolgáltatásokkal ellentétben az áruforgalom jelentős – 350 milliárd dolláros – hiányt mutat. A legfőbb export- és importtermékek tekintetében ellentétes változásoknak lehettünk tanúi a 90-es években. A legfőbb kiviteli termékcsoport – elektromos eszközök és alkatrészeik (nem számítógépek) – jelentősen növelte előnyét a gépjárművekhez és más szállítóeszközökhöz képest (amelyek azonban még így is a legnagyobb szufficitet okozzák), de nőtt a számítógépek aránya is a kivitelben. Fontos megemlíteni, hogy a gépjárműexportot egyre inkább termeléskihelyezéssel (Mexikóba és Kanadába) váltották ki. A behozatal legfontosabb tételét a gépjárművek jelentik (ismét csak aláhúzván az iparág rohamosan globalizálódó jellegét), az elektromos eszközök és a számítógépek előtt. A legnagyobb többletet a szállítóeszközökön kívül a legmodernebb technikát képviselő termékek: mérőeszközök, műanyagok, kerámiák, vegyszerek és gépek hozzák, míg a hiányt főleg a gépjárművek, számítógépek és alkatrészeik, valamint ruházati cikkek okozzák. Ezekből az adatokból is jól látható, hogy az amerikai export magas technológiai szintet képviselő ágazatokban erős, míg az importot főleg tömegfogyasztási cikkek dominálják. Ezeken belül is figyelemre méltó a számítógépimport, mely 1998-ban 76,8 milliárd dollárt tett ki.

A külkereskedelem földrajzi megoszlása is változásokat mutat. A legfőbb kereskedelmi partnerek a NAFTA tagállamai, részarányuk 25%-ról 30%-ra nőtt, utánuk az EU-államok következnek 20%-os részesedéssel, alig előzve meg az újonnan iparosodott ázsiai országok csoportját (Kína, Hongkong, Malajzia, Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld). Japánnal a külkereskedelem 12%-át bonyolítják le. A 90-es évek közepén némi többlet jelentkezett az EU-val folytatott árukereskedelemben, ez azonban mára megfordult, Dél-Amerika viszont még ma is többet importál az USÁ-ból, mint amennyi árut elad nekik. A legnagyobb deficit a fentebb felsorolt ázsiai országokkal és Japánnal szemben áll fenn, 1998-ban 105 milliárd, illetve 64 milliárd dollár értékben.

Ahhoz, hogy még teljesebb képünk legyen az amerikai külkereskedelemről, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a transznacionális vállalatok szerepét sem. Az amerikai transznacionális vállalatok valamilyen formában az export 63%-ával, míg az import 37%-ával hozhatók összefüggésbe. A vállalatokon belüli export aránya 27%, az importé pedig 17% volt. Hasonlóan fontos szerepet játszanak a külföldi transznacionális vállalatok amerikai leányvállalatai a külkereskedelemben. Az áruimport 30%-a, az áruexport 20%-a bonyolódik rajtuk keresztül. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy transznacionális vállalatokon belül zajlik a külkereskedelmi forgalom több, mint 40%-a, míg további 10% valamilyen kapcsolatba hozható tevékenységükkel. Az összehasonlítás kedvéért hozzátehetjük, hogy ez az arány korántsem újkeletű, a 80-as évek végén már hasonló adatokkal találkozhattunk.

A vázoltak alapján elmondhatjuk, hogy az amerikai külkereskedelemben a 90-es évek nem hoztak jelentős változást. Bár mind az export, mind az import abszolút mértékben és relatíve (a GDP-hez viszonyítva) egyaránt nőtt, az import növekedése gyorsabb ütemű volt, mint az exporté. A külkereskedelem szerkezete sem alakult át jelentősen, csupán az olcsó tömegcikkek, valamint a számítógépek lassú, de biztos térnyerésének lehettünk tanúi az importban, míg a legfejlettebb technológiákat képviselő termékek egyre nagyobb arányt képviselnek az exportban. Továbbra is igen jelentős tényezőt képviselnek a különböző transznacionális társaságok; a külkereskedelmi forgalom több, mint fele rajtuk keresztül bonyolódik.

Tőkemozgások²¹

A folyó fizetési mérleg 1983 óta fennálló hiánya egyúttal azt is jelenti, hogy ettől kezdve minden évben több külföldi tőke érkezik az USÁ-ba, mint amennyi kiáramlik onnét. A tőkemérleg és a tőkeállomány elemzése azért is rendkívül fontos, mert korántsem mindegy, hogy a különböző befektetési formák milyen arányban képviseltetik magukat.

Mindenekelőtt el kell különíteni azokat a formákat, amelyek a jövőben nem jelentenek visszafizetési kötelezettséget és ezáltal nem növelik az USA eladósodottságát. Ilyenek a közvetlen külföldi befektetések és az amerikai részvények külföldiek által történő megvásárlása. Az előbbi általában stratégiai, míg az utóbbi spekulatív célzatú befektetés, ám egyik esetben sem terhel amerikaiakat jövőbeli fizetési kötelezettség (eltekintve az esetleges osztalékoktól). Az állampapírok és kötvények külföldiek részére történő eladása azonban jövőbeli kötelezettségeket ró a kibocsátókra; képesnek kell lenniük finanszírozni ezt a későbbiekben. Ha a gazdaság jelenlegi növekedési ütemét extrapoláljuk (ami sok veszélyt rejt magában), mindez nem okozhat gondot a gazdálkodó egységeknek. Amint azonban visszaesés következik be, a finanszírozás elviekben problémákat vethet fel (az USA eladósodottsága azonban kapacitásaihoz mérve csekélynek mondható, még akkor is, ha tartósan fennáll a külkereskedelmi deficit; ráadásul a kormányzat fizetőképessége is biztosított, sőt, megszűnt a költségvetési hiány is). A részvényárak esése ezzel szemben magukat a tulajdonosokat (a külföldiek esetében tehát a külföldieket) hozza nehéz helyzetbe (ugyanígy viszont a nyereségből is ők részesednek, ha a boom folytatódik). A tulajdont megtestesítő, illetve a hitelviszonyt kifejező értékpapírok aránya tehát mind az USA eladósodottságának alakulására, mind a gazdaság jövőbeli alakulásába vetett bizalom meglétére vagy éppen hiányára fontos következtetésekkel szolgálhat.

A fellendülés első teljes évében, 1992-ben 213 milliárd dollár áramlott az Egyesült Államokba, melynek jelentős része – több, mint egyharmada – kormányzati papírok eladásából származott. A közvetlen befektetések a beáramló tőke csupán 10%-át tették ki, amerikai részvényekből pedig többet adtak el a külföldiek, mint amennyit vásároltak. Kötvényeladásból a bevételek 20%-a származott. A befolyó tőke szerkezetében azóta jelentős változások következtek be. Az évtized közepéig a kormányzati értékpapírok eladása (a költségvetési deficittel együtt) nagymértékben növekedett. 1996-ban például a befolyó tőke közel 60%-a származott ebből a forrásból. Azóta viszont visszaesésnek lehettünk tanúi, olyannyira, hogy 1998-ban az összes beáramló tőkének kevesebb, mint 20%-át, 1999-ben már alig több, mint 10%-át tették ki az állampapírok (a költségvetési deficit pedig megszűnt). Ezzel szemben a közvetlen külföldi befektetések aránya megnőtt: 1999-re a tőke 40%-a ilyen formában érkezett. Megnőtt a vállalati kötvények relatív súlya is a külföldi tőkebeáramlásból, átlépte a 20%-ot.

Jóllehet a jövedelemtranszfer a folyó fizetési mérleg része, strukturálisan mégis a tőkemérleghez tartozik, hiszen a különböző befektetések nyomán képződik. Ezek alakulásáról elmondhatjuk, hogy arányaikban nem tükrözik a külföldiek amerikai, illetve az amerikaiak külföldi pozícióit. A 90-es években végig közel egyensúlyban voltak a kifizetések, annak ellenére, hogy például 1998-ban a külföldiek amerikai eszközei több, mint kétszeresét tették ki az amerikaiak külföldi eszközeinek. Még érdekesebb, hogy az összes kiáramló jövedelem egyharmada állampapírok hozamából származott. A közvetlen külföldi befektetések 1998-ban az amerikaiaknak 150 milliárd dollárt jövedelmeztek, míg a külföldiek csupán 43 milliárd dollárt realizálhattak. E hatalmas különbség magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy az USA külföldi befektetéseinek jó része helyben, a NAFTÁ-n belül, valamint Dél-Amerikában realizálódik (ami hatalmas haszonnal kecsegtet bizonyos iparágak kitelepítése következtében), míg a legtöbb külföldi befektetés Japánból és Európából érkezik és így nem rendelkezik lokális előnyökkel.

Tőkeállományok²²

A folyó adatok mellett fontos megvizsgálnunk az állományokat is, hiszen a kamatterhek mértékét csak így tudjuk megítélni. A külföldiek kezében lévő összes pénzügyi eszköz 1999-ben 6.305 milliárd dollárt tett ki (az USA külföldi eszközeinek összértéke 2.824 dollár volt). Ez az USA éves GDP-jének 68%-a, szemben az 1991-es 35%-kal. Jól látható, hogy az USA eladósodása folyamatosan növekszik, s míg a második világháború után a világ legnagyobb hitelezője volt, mára a világ legnagyobb adósává vált. Ez a hatalmas összeg azonban így is csupán 7%-a az összes amerikai pénzügyi eszköznek, jóllehet 1991-ben még ennél is kevesebb, 5% volt az arány. A növekedés két fő komponensét a kormányzati értékpapírok és a vállalati részvények jelentik. Az állampapírok aránya 1998-ban közel 30%, a részvényeké pedig közel 20% volt. A közvetlen külföldi befektetések (a befektetéskori összegeket alapul véve) az összes eszköz 15%-át tették ki, piaci értékük azonban nyilvánvalóan jóval nagyobb ennél, meghaladja a 30%-ot is.²³ A kötvények aránya stabilan 15% körül mozog az évtized eleje óta. Fontos megemlíteni, hogy a külföldiek portfóliójában az összes amerikai pénzügyi eszköz struktúrájához képest sokkal nagyobb arányt képviselnek az amerikai állampapírok, melyek többsége (60%-a) magánkézben van és sokkal kisebb súllyal szerepelnek a részvények. Ez az észrevétel segít megmagyarázni azt az összefüggést, amely szerint a külföldi befektetések fő mozgatórugója a reálkamatlábak közötti különbség.

Az amerikai befektetések földrajzi megoszlását tekintve elmondhatjuk, hogy legfontosabb célpontjuk Európa. Az amerikai tőke körülbelül fele található itt. Latin-Amerikában az állomány 20, Kanadában 10%-a található, míg Kelet- és Délkelet-Ázsiában csupán 15%-a. Japánban például körülbelül annyi amerikai tőke van, mint Brazíliában vagy Svájcban. Könyv szerinti értéküket tekintve előkelő helyen állnak az off-shore területek, mint például Bermuda vagy Panama. Kelet-Európában az összes amerikai tőkeállománynak csupán kevesebb, mint 1%-a található. Az Egyesült Államokban a befektetett tőkeállomány kétharmada származik Európából, ezen belül is Nagy-Britannia, Hollandia és Németország együttesen a befektetett tőke felével rendelkezik. További fontos befektető még Japán (az összes állomány 15%-ával) és Kanada (8%-kal).

A tőkemozgások és tőkeállományok elemzése mindenképpen arra utal, hogy ez a szektor a dereguláció és az információs technológia terjedésével rendkívül dinamikusan fejlődik. Arra is világos jelek mutatnak, hogy a globalizáció és a transznacionális társaságok folyamatos térnyerésével a külgazdaság mind az áruk és szolgáltatások kereskedelme, mind a tőkemozgások terén egyre áttekinthetetlenebbé, statisztikailag egyre kevésbé nyomon követhetővé válik, nehéz helyzetet teremtve döntéshozók és kutatók számára egyaránt.

A kamatlábak és a dollárárfolyam alakulása²⁴

A kamatlábak alakulása rendkívül fontos mind a belföldi, mind a külföldi beruházások szempontjából. A fellendülés kezdetén, 1991-ben 6% körül mozgott a FED irányadó kamatlába. A növekedés ösztönzése érdekében 1994 közepéig 3%-ra csökkent, majd onnan folyamatos növelésekkel 2000 elejére 6,5%-ra emelkedett. 1996 elejétől 1998 elejéig 5% volt a mértéke, majd a délkelet-ázsiai válság hatására a FED enyhe kamatcsökkentést hajtott végre, hogy enyhítse a bajba került valutákra nehezedő nyomást. Az infláció növekedésétől való félelem hatására azonban azóta többször került sor emelésre, míg a mostani 6,5%-os szintet el nem érték. Pillanatnyilag nem világos, hogy tovább emeli-e a FED a kamatlábat, vagy sem. Ezt attól függően teszi, hogy elegendően lelassul-e a gazdasági növekedés. Ha ez nem következik be, további emelésekkel fog élni. A kamatemelések időbeni alakulása e ciklus során is (eltekintve a pénzügyi válság okozta nemzetközi megfontolásoktól) megőrizte a szokásos mintát: a ciklus elején a növekedés ösztönzése érdekében kamatláb-csökkentésekre kerül sor, majd amikor már az infláció emelkedésének veszélye megjelenik, kamatemelések következnek. Mindez tulajdonképpen a FED erőfeszítéseit tükrözi a ciklikus ingadozások kisimítására. A jelenlegi helyzetben a "földetérés" minél zökkenőmentesebbé tétele a legfontosabb feladat, e cél függvényében alakulnak tehát a kamatlábak. A potenciális forgatókönyveket a következő fejezetben vizsgáljuk meg.

A dollár árfolyama a növekedési ciklus kezdete óta (az egyre növekvő rekord-deficitek ellenére) erősödött mind a külkereskedelmi partnerek súlya alapján számított valutakosárral szemben (reálértéken közel 10%-kal), mind a főbb valutákhoz képest (ugyanezen időszak alatt reálértéken mintegy 15%-kal). Különösen érdekes az a tény, hogy 1995-ig a dollár árfolyama gyakorlatilag stagnált, és csak azóta – tehát amióta a gazdaság újból erőre kapott – kezdett erősen emelkedni. Az erősödés annak ellenére ment végbe, hogy a jennel szemben (amely valuta nagy súllyal szerepel mind a két említett indexben) több, mint 20%-kal esett a dollár. A dollár erősödése arra utal, hogy a valutapiacon a kereslet némileg meghaladja a kínálatot. Ez több tényezőre vezethető vissza: először is – mint már volt róla szó – a kamatlábak az USÁ-ban magasabbak, mint a világgazdaság egyéb fontos régióiban, másodszor az Új Gazdaság nagyszerű mutatói bizalmat ébresztenek a külföldi beruházókban, akik a válságtól sújtott felemelkedő ázsiai és latin-amerikai országok helyett inkább az USÁ-ban fektetnek be. Ráadásul az Egyesült Államok politikai téren is megerősödött a hidegháború befejeztével, így az országkockázat még csekélyebb, mint azelőtt. Az Új Gazdaság iránti bizalom kedvező lehetőséget nyújt a spekuláció számára, egyre feljebb tornászva a részvényárakat is. Összességében tehát elmondható, hogy a magas kamatlábak és a kedvező várakozások játsszák a döntő szerepet a dollár megerősödésében.

Egy lehetséges magyarázat

Az elmúlt negyed század folyamán a világgazdaságban egyre fontosabb szerepet töltenek be a pénzügyek. A nemzetközi kereskedelem és a közvetlen külföldi befektetések gyors növekedése miatt a nemzetközi tranzakciók mind abszolút értékükben, mind pedig relatíve (az országok GDP-jéhez képest) egyre jelentősebbekké váltak. A nagyobb volumenek nagyobb kockázatot is jelentenek, ezért a nemzetközi pénzpiacokon kialakultak, majd soha nem látott fejlődésnek indultak a különböző fedezeti ügyletek. Ezzel párhuzamosan kialakult az eurodollár- és az eurokötvény piac, ami rendkívül jó lehetőségeket nyújt hatalmas hitelek felvételéhez ezen az alig szabályozott területen. Megszokottá váltak a swap-tranzakciók és más határidős ügyletek, valamint egyre inkább globálissá vált a nagy nemzetközi bankok, pénzintézetek, fedezeti alapok, biztosítótársaságok, de még az egyes kormányok tevékenysége is. Ezek a fejlemények oda vezettek, hogy rendkívüli módon megnőtt a nemzetközi pénzügyek komplexitása. Azok az elméletek, amelyek a külgazdasági tranzakciók és az árfolyamok összefüggéseit vizsgálták, többé-kevésbé megállták a helyüket abban a világban, ahol a kapcsolatok jellege jóval egyszerűbb volt. Mára azonban aligha lehet univerzális összefüggéseket felállítani az árfolyamok, a kamatlábak, a folyó fizetési mérlegek és a tőkemérlegek között. A piac óriásira duzzadása következtében a spekulációk jelentős hatással vannak a különböző árfolyamokra, sőt, nem egy esetben nehéz helyzetbe hoznak egész országokat is. A spekulációk viszont, természetüket tekintve, sokkal inkább pszichológiai, semmint gazdasági jellegűek. Magukban foglalják mindazokat a gazdasági, politikai, társadalmi, technológiai és kulturális várakozásokat, hiteket és szóbeszédeket, amelyek nem vizsgálhatók a közgazdaság-tudomány eszközeivel. Mindezek fényében kell tehát értékelnünk a különböző megközelítéseket.

A tőkemozgások liberalizálása előtt egyértelműnek tűnt, hogy a tőkemérleg finanszírozza a folyó fizetési mérleget. Ez a nemzetközi pénz- és tőkepiacok hihetetlen fejlődése következtében mára már megkérdőjeleződött, sőt, egyes elméletek – mint láttuk – fordított irányú alkalmazkodást tételeznek. Az igazodás maga is tulajdonképpen rendkívül önkényes fogalom, hiszen egyrészt minden egyes tranzakció után a mérleg egyensúlyban marad, azaz lényegében mindegy, hogy egy amerikai cég japán autót importál, vagy mondjuk a szingapúri kormány amerikai állampapírt vesz, az autó vagy az állampapír ellenértékeként adott, illetve kapott dollár – pénzügyi eszközként – automatikusan ellentételezi a megvásárolt terméket. Amiben azonban mégis különbséget tehetünk a tranzakció-típusok között, az az árfolyam, a kamatláb, illetve a nemzeti jövedelem megváltozására adott válaszaik, valamint ezek sebessége (azaz a tranzakció-típusok különböző ár-, kamat-, és jövedelemrugalmassága).

Nyilvánvaló, hogy például egy exportra termelő üzem sokkal kevésbé rugalmasan reagál az árfolyam megváltozására, mint mondjuk egy valutaspekuláns. Ugyanígy, a kamatkülönbségek sem egyformán érintenek egy stratégiai befektetőt és egy befektetési alapot. Ennek alapján megkülönböztethetünk autonóm és igazodó tételeket a fizetési mérlegben, melyek között a különbséget az ár-, a kamat-, illetve a jövedelemrugalmasságok jelentik. A folyó fizetési mérlegben, többek között, autonóm tételnek tekinthető a transznacionális vállalatok anya- és leányvállalatai közötti kereskedelem (amely a forgalom 40%-át teszi ki), mivel ezt kevéssé érinti az aktuális árfolyam és kamatlábkülönbség, sokkal inkább hatással van rá a különböző országok eltérő adó- és versenyszabályozása (bár az árfolyam-ingadozások a bér- és egyéb költségeken keresztül erősen befolyásolhatják a befektetői döntéseket), míg a tőkemérlegben autonómnak tekinthetők például a közvetlen külföldi befektetések (melyek legtöbbször stratégiai céllal jönnek létre, nem pusztán értékpapírok megszerzését tűzve ki célul, hanem az irányításban való részvétel szándékával). A két mérleg elkülönítését nehezíti ráadásul, hogy a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg számos ponton összekapcsolódik (elég, ha csak az előbb említett két autonóm tétel kapcsolatát nézzük, ahol is a közvetlen külföldi befektetés nyomán nagyarányú külkereskedelem-növekedés következhet be).

Amíg a tőkeforgalom nem volt annyira liberalizált, mint napjainkban, egyértelmű volt, hogy a (főleg rövid távon) alacsony árrugalmasságú import és export – mint autonóm tételek – határozzák meg a keresletet és a kínálatot a valutapiacokon. A tőkeliberalizáció és a nemzetközi pénzpiacok bővülésével egyre elterjedtebbé váltak egyéb autonómnak tekinthető tranzakciók, mint például a közvetlen külföldi befektetések. Nem csoda tehát, hogy manapság igen eltérő vélemények fogalmazódnak meg ebben a kérdésben. A fizetési mérleg igazodásáról végeredményben tehát elmondhatjuk, hogy a különböző autonóm tételek által indukált változásokra a nagyobb ár-, kamat- és jövedelemrugalmasságú igazodó tételek reagálnak. Témánk szempontjából ez a következőket jelenti: a kilencvenes évek amerikai expanziója időben egybeesett versenytársai visszafogottabb teljesítményével, ennek következtében erősen megnőtt a gazdaság import iránti igénye. A valutapiacon jelentkező kínálatot azonban kiegyenlítette, sőt, némileg meg is haladta a dollár iránti kereslet, mely egyrészt a kedvező amerikai befektetéseknek, másrészt a külföldi lehetőségek (nem utolsósorban a mexikói és az ázsiai válság hatására történő) beszűkülésének volt köszönhető. A túlkínálat a dollár erősödéséhez vezetett, kialakítva a ma is fennálló egyensúlyt.

Következtetések

Az amerikai gazdaság elmúlt közel egy évtizede nagyszerű eredményeivel éppúgy megdöbbentette a közgazdászokat, mint az átlagembereket. A makromutatók szokatlan konstellációi új fogalom kialakulásához vezettek: mindenki Új Gazdaságról kezdett beszélni. Az újdonság mibenléte azonban máig megosztja az elemzőket, s bár azt mindenki elismeri, hogy a gazdaság teljesítménye figyelemre méltó, az okok, a jelenségek és a következmények magyarázata nemegyszer homlokegyenest eltér. A gyakorta pusztán szemantikai viták mellett felszínre bukkantak az igazán fontos problémák. Közülük is kiemelkedik néhány kulcskérdés: a termelékenység, a technológia terjedése (és hatása a növekedésre), valamint a jelenlegi expanzió kapcsolata; a külkereskedelmi hiány és az Új Gazdaság kölcsönhatása; végül az USA világgazdasági szerepének kérdése (különös tekintettel a fellendülés végének különböző forgatókönyveire). Vegyük ezeket sorra!

Az úgynevezett információs-technológiai forradalom minden kétséget kizáróan hatalmas változásokat hozott az elmúlt tíz-tizenöt évben. A személyi számítógépek, a mobiltelefonok és – főleg – az internet elterjedésével nagymértékben átalakult a kommunikáció, lecsökkentek a tranzakciós költségek. Kritikus vélemények szerint azonban a változás mértéke nem akkora, hogy releváns javulást okozhatna a termelékenységi statisztikákban. Ez elképzelhető. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy még a legnagyszerűbb és legátfogóbb újítások kifejlesztéséhez, megfelelő alkalmazásához, elterjedéséhez és univerzálissá válásához is nagyon hosszú időre volt (és van) szükség. Ráadásul számos innováció csak azután válhat alkalmazhatóvá, hogy alkalmazhatóságának feltételeként más technológiákat is kifejlesztenek. Ilyen gyümölcsöző területnek látszik például a számítástechnika és a biotechnológia összekapcsolódása. Az információs forradalom a technológiai fejlődésen túl mély hatással van az intézmények átalakítására is. Lehetővé teszi a vállalatok átstruktúrálását, a fölös kapacitások leépítését, új menedzsment-technikákat, egyszóval a hatékonyabb gazdálkodást. E tényezők hatását már ma is láthatjuk ugyan, kiteljesedésük azonban még hosszú éveket vagy akár évtizedeket vehet igénybe. Éppen ezért jelenleg elhamarkodottnak tűnik az Új Gazdaság makromutatóinak pusztán az információs technológia és a globalizáció termelékenységet növelő hatásaira való visszavezetése.

A globalizáció (ami elősegíti a tőke nemzetközi mobilitásának útjában álló akadályok eltüntetését) és az információs-technológia ennek ellenére (már mai – kialakulatlan – állapotában is) az Új Gazdaság egyik motorjának tekinthető, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a hidegháború befejeztével a védelmi kiadások drasztikusan csökkentek, teret engedve a kutatás-fejlesztés szélesebb körű támogatásának. A belső okokon kívül (melyek igen lényegesek) azonban a finanszírozást illetően fontos külső tényezők is szerepet játszanak. Ebből a szempontból az Új Gazdaság és a folyó fizetési mérleg hiánya elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Ha ugyanis a külföldi tőke nem jönne be az USÁ-ba, a hazai megtakarítások elégtelennek bizonyulnának a befektetési lehetőségek kiaknázására. Azok a jellegzetességek, amelyek az amerikai gazdaság jelenlegi állapotát tükrözik – külsőségeiben -, a fejlődő országokéhoz hasonlítanak. A fejlődő országoktól eltérően azonban az USA hatalmas előnyökkel rendelkezik: a tőke mennyisége, amelyet befogadni képes (és akar is egyben) óriási; valutája stabil és némileg fel is értékelődik; kiválóan működő tőkepiaccal rendelkezik, mely egyben az egyik legliberalizáltabb a világon. Láttuk ugyan, hogy az érkező tőke közel fele nem produktív célokat szolgál, az amerikai pénzügyi eszközök külföldiek által való megvásárlása – bármilyen céllal történjék is – mindenképpen az amerikai gazdaság működésébe vetett bizalmat jelzi, és nem utolsósorban a dollár erősségét biztosítja. Ilyen értelemben tehát az aggodalomra okot adó külkereskedelmi hiány pontosan az Új Gazdaság vitalitását elősegítő és egyben fenntartó tényező.

Mint minden fellendülésnek, ennek is vége szakad egyszer. Ez valószínűleg akkor következik be, amikor a befektetési lehetőségek átmeneti kimerülésével a megtérülési ráta és ezzel együtt a profitok lecsökkennek. A jövedelmezőség visszaesésével lassan elapadnak a külföldi tőkeforrások, a dollár pedig leértékelődik (mivel csökken a valutapiacon a kereslet). A növekedés megtorpanása és a dollár leértékelődése egyrészt csökkenti az import iránti igényt (ami a beáramló tőke csökkenésével együtt a folyó fizetési mérleg egyensúlyát javítja), másrészt a kamatlábak emelkedését vonja maga után, ami a részvényárfolyamok csökkenéséhez vezethet. Mindezen hatások együttesen az expanzió végét jelentik. Ám azok az új technológiák és tőkejavak, amelyek az expanzió során beépültek az újratermelési folyamatba, hatalmas kompetitív előnyt jelentenek az amerikai gazdaság számára a fellendülés után is. Ettől elválaszthatatlan, sőt, tulajdonképpen e megfontolás alapját képezi az a tény, hogy az USA technológiai téren vezető szerepet játszik a világban, és valószínűleg – belátható időn belül – ez nem is fog megváltozni. Természetesen az, hogy egy ország adott pillanatban ilyen helyzetben van, nem jelenti azt, hogy örökké ott is marad. Könnyen elképzelhető, hogy a későn jövők előnyeit kihasználva más nemzetek hatékonyabban használják majd fel az új technológiákat, és ezzel gazdasági előnyt kovácsolnak a maguk számára, vagy éppenséggel még újabb fejlesztéseik révén szereznek versenyelőnyt, mégis – mivel a technológiai fejlődés természeténél fogva kiszámíthatatlan – erre vonatkozóan a jelenlegi körülmények között nem fogalmazhatunk meg jóslatokat. Amit ma bizton állíthatunk: az Egyesült Államok – függetlenül attól, hogy a jelenlegi expanzió meddig tart (és valószínűleg attól is, hogyan ér véget) – jó néhány évig a világgazdaság legmeghatározóbb szereplője marad.

Jegyzetek

E tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségükért köszönet illeti az MTA VKI Japán, Kelet- és Délkeletázsiai Kutatóközpontjának munkatársait, akik értékes megjegyzéseikkel járultak hozzá a végső változat elkészítéséhez. Külön köszönettel tartozom Simai Mihály akadémikusnak iránymutató gondolataiért, melyek fontos támpontként szolgálnak a további kutatások főbb hangsúlyainak kijelölésében. A tanulmányban megjelenő gondolatokért azonban minden felelősség kizárólag a szerzőt terheli.

¹ Simai Mihály: Az Egyesült Államok szerepe a világgazdaságban a XX. század végén: megújulás vagy lassuló hanyatlás? MTA VKI Műhelytanulmányok, 1998, 6. szám. 58. o.

² Simai: u.o.

³ Forrás: Bureau of Labor Statistics, http://stats.bls.gov/datahome.htm

⁴ Shepard, Stephen B.: "The New Economy: What It Really Means". In: Business Week, 17 November, 1997. 48-49. o.

⁵ Mandel, Michael J. : "The New Economy: It Works in America. Will It Go Global?". In: Business Week, 31 January, 2000. 35. o.

⁶ Triplett, Jack E.: "Economic Statistics, the New Economy, and the Productivity Slowdown". In: Business Economics, April, 1999.

⁷ Krugman, Paul: "America the Boastful". In: Foreign Affairs, May/June, 1998. 45. o.

⁸ Greenspan, Alan: "Is There a New Economy?". In: California Management Review, Fall, 1998. 75. o.

⁹ Greenspan, Alan: "Is There a New Economy?". In: California Management Review, Fall, 1998. 85. o.

¹⁰ Tyson, Laura D'Andrea: "Old Economic Logic in the New Economy". In: California Management Review, Summer, 1999. 11. o.

¹¹ Forrás: Statistical Abstract of the United States, 1998. 837. o.

¹² Forrás: Bureau of Labor Statistics, http://stats.bls.gov/datahome.htm

¹³ Madrick, Jeffrey: Computers: "Waiting for the Revolution". In: Challenge, July/August, 1998.

¹⁴ Forrás: Survey of Current Business, December 1999. 132. o.

¹⁵ Az árfolyamváltozásnak a kereskedelmi mérleg változására gyakorolt késleltetett hatása. Késleltető momentumok miatt ugyanis feltételezhető, hogy az árfolyamváltozásnak (valuta-leértékelésnek) előbb még inkább az egyensúlyt tovább rontó (a forgalmazott mennyiségeket még kevésbé módosító, jobbára csak az árakat változtató) hatása érvényesül, és csak bizonyos idő után kerülhet túlsúlyba (az árrugalmasság mértékének megfelelően) a feltételezett egyensúly-javító hatás (In: Szentes Tamás: A világgazdaságtan elméleti és módszertani alapjai. Aula Kiadó, Budapest, 1995. 769. o.).

¹⁶ Wojnilower, Albert: "Profits, Not Inflation Will Be the Problem" in Challenge, November/December, 1999.

¹⁷ Soros György: A globális kapitalizmus válsága. Scolar Kiadó, Budapes, 1999.

¹⁸ Allen, Roy E. [1994]: Financial Crises and Recession in the Global Economy. Edward Elgar, New York, 1994. 38. o.

¹⁹ Lásd: Szentes Tamás: A világgazdaságtan elméleti és módszertani alapjai. Aula Kiadó, Budapest, 1995. 245. o.

²⁰ Az adatok forrásai az International Trade Administration különböző statisztikái: http://www.ita.doc.gov/td/industry/otea/usfth/tabcon.html

²¹ Az adatok forrása: Board of Governors of the Federal Reserve Board of the United States: http://www.federalreserve.gov/releases/z1/Current/data.htm

²² Az adatok forrása: Board of Governors of the Federal Reserve Board of the United States: http://www.federalreserve.gov/releases/z1/Current/data.htm

²³ Statistical Abstract of the United States, 1999. 793. o.

²⁴ Az adatok forrása: Board of Governors of the Federal Reserve Board of the United States: http://www.federalreserve.gov/releases/z1/Current/data.htm

A managed care útja a harmadik világ országaiba, avagy milyen gazdasági és politikai erõk húzódhatnak meg a kevésbé fejlett országok egészségügyi reformjai mögött?

Bevezető

1999 decemberében üdvözlő beszédében a dél-afrikai Nobel-békedíjas Desmond Tutu érsek adta meg egy fontos Miami Beach-i konferencia alaphangját: a Nemzetközi Managed Care Találkozóét. A konferencia részvételi díja, nem számítva az utazást, szállást és az étkezést, 1395 USD volt. A konferencia, amelyet az American Association of Health Plans (Egészségkasszák Amerikai Szövetsége) és az Academy for International Health Studies (Nemzetközi Egészségügyi Kutatások Akadémiája) támogatott, a "felsőbb ügyvezetőket, elnököket, bizottsági elnököket, pénzügyi vezetőket, marketing és vállalati fejlesztési igazgatókat" célozta meg. Tutun kívül a találkozó látszólag progresszív résztvevői között találhatjuk a korábbi kongresszusi tag Ron Dellums-t is, akinek az amerikai állami egészségügyi ellátást érintő törvényhozói próbálkozásai az 1970-es évek közepe óta jelentenek ösztönzést az egészségügyi aktivisták számára. Dellums új szerepkörében, a Healthcare International Management elnökeként vett részt a találkozón.

Bár sokkal kevesebb figyelemben részesült, mint az egy héttel korábbi, a Nemzetközi Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organisation, WTO) kapcsolódó események, a Miami Beach Találkozón ugyanazok a gazdasági globalizáció felé mutató trendek jelentek meg, mint amelyek ellen Seattle-ben tiltakoztak. A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a U.S. Agency for International Development arra használta a találkozót, hogy az egészségügyben tevékenykedő nemzetközi vállalatok szerepének kiterjesztését támogassa az egész világon. Ezen multilaterális pénzügyi intézmények képviselői hangsúlyozták a latin-amerikai, afrikai és ázsiai állami egészségügyi rendszerek és társadalombiztosítási alapok privatizációjának fontosságát. Mindebben fontos szerepet játszottak a World Health Organizationtől (WHO) és a Pan American Health Organizationtől (PAHO) érkező résztvevők. Jelen voltak még tisztségviselők Mexikóból, Brazíliából, Argentínából, Chiléből, Kolumbiából, Uruguayból, Paraguayból, Indiából, Nepálból, Thaiföldről, Indonéziából, A Fülöp-szigetekről, Szingapúrból, Nigériából, Zimbabwéból, Dél-Afrikából, Kamerunból, Omanból, az Egyesült Arab Emirátusból, Romániából, Kanadából, Németországból, Hollandiából, Svájcból és Ausztráliából. Kevesen fejezték ki ellenérzésüket az olyan politika ellen, amely a közkiadások csökkentését, privatizációt és a multinacionális ellenőrzött betegellátást folytató szervezetek (managed care organizations, MCO-s) tevékenységének nagy mértékű kiterjesztését követeli mindenütt a harmadik világban.

Háttér-információk

Az ellenőrzött betegellátás (managed care) definíciója szerint az egészségügyi ellátást "átalánydíj" (capitation payment) fejében nagy magánvállalatok veszik adminisztratív ellenőrzésük alá (mindez azt jelenti, hogy vagy a – magán vagy állami – munkaadó, vagy egy közhivatal egy adott időtávra, általában egy hónapra, minden biztosított személy után előre fizet az MCO-nak egy, a tárgyalások alkalmával rögzített összeget). A biztosított személynek ezek után még térítési díjat (copayment) is kell fizetnie. Az Amerikai Egyesült Államokban a legtöbb biztosítottat ma már egy MCO fedez.

Ahogy a tulajdonos által menedzselt biztosítók növekedésnek indultak az Egyesült Államokban, a piac növekvő telítettségével – előre látható módon – estek a profitráták. A folyamat során a vállalatoknak stratégiát kellett kialakítaniuk a hozam növelésére. A stratégiák között számításba jöhet a munkaerő termelékenységének növelése, új termékek felé való elmozdulás, és új piacok keresése. Mint ahogy az Academy for International Health Studies elnöke 1996-ban megjegyezte: "Becslések szerint 2000-re a teljes USA népesség 80%-át valamilyen MCO fogja biztosítani. Mivel az amerikai MCO-k 70%-a profitorientált vállalkozás, a növekedés és a beruházásokon elért hozam fenntartásához új piacokra van szükség"¹. Az Egyesült Államokban például a profitorientált MCO-k beléptek az állami Medicare és Medicaid programokba. Néhány helyen aztán három-négy év után, miután rövid távon hatalmas hozamokat értek el az átalánydíjas betegeken (vagyis akik után a megbízó személyenként és időtávonként fizetett az MCO-nak), kiléptek a programból. Miután megkapta a pénzt, az MCO óriási profitot zsebelhet be, ha a költségeket (mint pl. a betegek ellátása) a lehető legalacsonyabban tartja. Ez az állami szférába történő gyors be- és kilépés sebezhetővé tette a betegellátást és a társadalombiztosítási programokat; új, államilag támogatott alternatívákért kellett versengeniük.

Most már azonban a hangsúly áttevődött új külföldi piacok keresésére. Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején Európa jó ötletnek tűnt. Több európai ország állami egészségügyi ellátásának reformja is magáévá tette a managed care, a piaci verseny és a közszolgálat privatizációjának elveit. Ezek a reformok Angliában a Thatcher-kormány erős támogatását élvezték, miként más országokban is a konzervatív pártok változó mértékű lelkesedését. A reformokat lebonyolító európai kormányok számára Alain Enthoven és tanítványai szolgáltak tanácsadóként, akik a Clinton kormányzatnak az állami egészségügyi program létrehozására irányuló szerencsétlen próbálkozásait meghatározó managed care javaslatokat is kialakították. De az európai állami rendszerek népszerűsége és sikere jelentős visszahúzó erőnek bizonyult a privatizációval szemben. Az 1990-es évek közepe óta az európai országok, mint az Egyesült Királyság, Hollandia és Svédország is, leállították az állami egészségügyi rendszerük privatizációjára irányuló kezdeményezéseket. Ráadásul a managed care az Egyesült Államokban is egyre népszerűtlenebbé vált.

Minthogy otthon a managed care piacok telítődtek, és Európában korlátozottak a kilátások, a managed care vállalatok a harmadik világ országai, elsősorban Latin-Amerika felé fordították a tekintetüket. A dohányipar és a rovarirtó szerek hagyományát követve az amerikai vállalatok – managed care formájában – olyan termékeket és eljárásokat exportálnak a harmadik világba, amelyek otthon már erőteljes kritikának vannak kitéve. A managed care exportja a Világbank, és más multilaterális pénzügyi szervezetek és multinacionális vállalatok lelkes támogatását is élvezi. A fogadó oldalon a harmadik világ országai erős nyomás alatt állnak, hogy egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerük privatizációjakor a managed care-t fogadják el szervezési alapként. Az amerikai MCO-k és befektetési alapok már betörtek a dél-amerikai piacra, s ez a tapasztalat szolgál modellként a managed care afrikai és ázsiai exportjához.

1995-ben kezdeményeztük a managed care latin-amerikai szerepének, az Egyesült Államokból való exportjának, és az egészségügyi ellátást és az állami egészségügyi rendszereket érintő különböző hatásainak tanulmányozását. A kutatás a managed care olyan befektetők tulajdonában lévő, profitorientált vállalatok általi exportját állította középpontba, amelyek az orvosokra, a kórházakra és klinikákra hárítják át a pénzügyi kockázatokat, szemben azokkal, amelyek egyszerű kereskedelmi kártérítéses (indemnity) biztosítást árulnak.² Eredményeink szerint a harmadik világ országainak egészségügyi és társadalombiztosítási alapjai váltak ezen vállalatok számára az új tőke és a magas profitráták fő forrásává, különösen az előre fizetett átalánydíjas biztosítások bevezetésén keresztül. Azt találtuk, hogy a harmadik világban sokfelé bekövetkező egészségügyi politika-váltás a szabadpiac ideológiáját mint a hatékonyabb és jobban elérhető szolgáltatások felé vezető utat hangsúlyozza (amely retorika egyébként – megfelelő nagyságú honoráriummal és konzultációs díjakkal kiegészítve – elég csábító lehet az olyan progresszív vezetők számára, mint Tutu és Dellums). De bizonyíték arra, hogy az ilyen piaci reformok valóban megoldanák a rossz hatékonyság, a költségek és a hozzáférés problémáját, még az Egyesült Államokon belül is meglehetősen csekély akad, máshol meg tulajdonképpen nem is létezik. Hogy a harmadik világ országainak vezetői ilyen könnyen elfogadják ezt a retorikát, tragédiához vezethet. Ahogy a közszolgálati rendszereket a managed care égisze alatt lebontják, előre láthatóan a nemzetközi vállalatok megjelennek majd a területen, learatják a hatalmas nyereséget, aztán pár év múlva távoznak. A harmadik világnak akkor majd az állami biztosítási rendszere újjáépítésének félelmetes feladatával kell szembenéznie.

A managed care mint csöndes reform

A managed care reform általában válságként értelmezi az egészségügyi költségek problémáját. Hogy az egészségügyi ellátásért fizető intézmények számára lehetővé tegye a költségcsökkentést, a reform egy közvetítőt iktat az ellátók és a fogyasztók közé, hogy elválassza a pénzügyi adminisztrációt a szolgáltatások nyújtásától. A managed care bevezetésére tett javaslatok maguk után vonják olyan (állami, magán vagy vegyes) intézmények létrehozását, amelyek a kockázatmegosztás elve alapján intézik a pénzügyeket és a vezetőkkel az állami ellátórendszerek beolvasztására kötnek szerződést.

A Világbank a Befektetés az Egészségbe (Investment in Health) címet viselő, sokat vitatott 1993-as jelentésében a világ fejlődéséről (1993 World Development Report) azzal érvelt, hogy a közszolgálati programok rossz hatékonysága akadályozza az ellátást, csakúgy, mint a szegénység csökkentését.³ A riport magánbiztosítási ösztönzőket, az állami ellátás privatizációját, a piaci verseny elősegítését javasolta és hangsúlyeltolódást az alapellátás és a megelőzés irányába. Dél-amerikai kritikusai szerint a Világbank ebben a dokumentumában végig, és az ezt követő politikájában azt az ideológiát hirdette, miszerint "az egészég magánügy és az egészségügyi ellátás magánjószág".⁴

Konkrétan a Világbank támogatta azokat a managed care kezdeményezéseket, amelyek az állami egészségügyi intézményeket és a társadalombiztosítási alapok kezelését magánirányítás alá és/vagy magántulajdonba helyezték. Ezek a kezdeményezések új hiteleket is magukba foglalnak, és így növelik a résztvevő országok külföldi adósságát. Az állami társadalombiztosítási alapok tőkéjéhez való hozzáférés fontos ösztönzőjévé vált a multinacionális vállalatok befektetéseinek.

A Világbank nyilatkozatait az állami szektorról általában, és különösen az államilag támogatott egészségügyi ellátásról, a 1990-es években a legtöbb dél-amerikai kormányt érintő pénzügyi válság és a globális vállalatok óhajának – hogy ezt a válságot pénzszerzési lehetőséggé alakítsák – fényében kell vizsgálnunk. Amikor ezek az országok a krízis enyhítése érdekében a Világbankhoz és hasonló szervezetekhez fordultak kölcsönért, kénytelenek voltak bizonyos feltételeket elfogadni. A feltételek magukban foglalták az adósság növekedését, a hazai gazdaság megnyitását a nemzetközi pénztőke előtt, és az állami szféra átalakítását privatizációval és a közkiadások csökkentésén keresztül. Az új kölcsönökhöz való hozzájutás érdekében az érintett országok kénytelenek voltak az ilyen "strukturális kiigazítási" tervekbe belenyugodni. Az egészségügyi ellátás esetében a strukturális kiigazítás azt jelenti, hogy a latin-amerikai kormányoknak el kell fogadniuk a kölcsönt nyújtó intézmények, különösen a Világbank által kezdeményezett reformprogramokat. A strukturális átalakítás feltételeihez való hozzájárulással a kormányok hozzájutnak a kölcsönökhöz, de ugyanakkor bele kell egyezniük a közszolgáltatások jelentős csökkentésébe.

Az ilyen reformok egy új, a jóléti állam válságához kapcsolódó diskurzus kialakulását segítik elő. Ami az egészség, betegség és egészségügyi ellátás fogalmát illeti, a "közfelfogás" fokozatosan átalakul. Az általunk tanulmányozott hivatalos nyilatkozatokban az egészségügyi ellátás megszűnt egyetemes jognak lenni, amelynek biztosítása az állam feladata, és piaci termékké vált. Ez a fajta gondolkodás megkönnyíti a politikusok számára az egészségügyi "reformok" bevezetését.

Az állami költségvetés kialakításakor az új politikák a szolgáltatások iránti keresletre és nem a kínálatra reagálnak. Más szavakkal, csak annyi egészségügyi ellátás lesz elérhető, amennyire kereslet van. Elméletileg ez a fajta hozzáállás a fixköltségek csökkentését és az erőforrások hatékonyabb felhasználását teszi lehetővé, hiszen a fölösleges szolgáltatásokat korlátozza és a pénzeket a feltehetőleg jobb minőségű ellátók felé irányítja. E logika szerint ahhoz, hogy finanszírozáshoz jussanak, az ellátók költségeik csökkentésére és jobb minőségű szolgáltatások nyújtására kényszerülnek. E politikai ajánlások támogatói azt a feltételt hangsúlyozzák (követve a fogyasztói szuverenitás modelljét), hogy ha a vevők ellenőrzésük alatt érzik a szolgáltatásért fizetendő összeg nagyságát, a költségek és a minőség természetes szabályozóivá válnak, hiszen a vevők a legjobb szolgáltatást a legalacsonyabb áron kínáló szolgáltatót fogják választani.

A managed care reformok általában alapjaiban változtatják meg a klinikai gyakorlatot. A változások közé tartozik a egészségügyi dolgozók adminisztratív-pénzügyi logika alá rendelése. Ugyanezek a reformok a független orvosi praxis drasztikus csökkentésére is törekednek, hiszen az orvosoknak fel kell ajánlaniuk szolgáltatásaikat a biztosítóknak vagy a nagy kórházak tulajdonosainak.

A reformokat kísérő politikai folyamat általában csöndes, a kormányzat végrehajtó szárnyára korlátozódik. A politikai döntéshozás részekre bontva történik, ez csökkenti a politikai konfliktus lehetőségét. A Világbank argentin küldöttségének egy tagja és az ország Egészségügyi és Szociális Minisztériumának (Ministry of Health and Social Action) egy magas rangú tisztviselője explicit döntésként jelölte meg a csöndes politikai döntéshozatalra való törekvést. A reformjavaslatok lépésenként fordulnak az állami szektor, a magánszektor, vagy a társadalombiztosítási rendszer felé, de nem alkalmaznak az egészségügy egészét átfogó stratégiát. Általában az új politikák bevezetése elkerüli a törvénykezési ág vitáit.

A csöndes politikai folyamat mindegyik szakaszában csak az egyes alszektorok (állam, magánszektor, vagy az állami egészségügyi biztosítás) szereplői vesznek részt; ez a hozzáállás meggátolja a reform társadalmi megítélését. Az egyes alszektorokon belül a résztvevők megpróbálnak a reformfolyamatokhoz alkalmazkodni anélkül, hogy azoknak a többi szektorra tett hatásait felismernék. Mindezek ellenére a jelenlegi reformok elérték a három alszektor összekapcsolását (ami eddig a legtöbb dél-amerikai országban nem sikerült, az összehangolás régóta deklarált szükségessége ellenére sem), de magánérdekek, és különösen a nemzetközi pénztőke felügyelete alatt.

A managed care exportjának gazdasági ösztönzői

A dél-amerikai managed care piacra belépő vállalatok vezetői jelentős profit/befektetés hányadról számolnak be, a következő évekre nagy hozamokat jósolnak és a befektetők számára magas megtérülési rátát várnak. A managed care exportjáért felelős tisztviselők a pozitív pénzügyi vonatkozásokat hangsúlyozzák, és ritkán tesznek említést a megelőzésről vagy a minőség ellenőrzéséről, amit korábban az Egyesül Államokban néhány egészségfenntartó szervezet (health maintenance organization) (HMO) sokra értékelt. Az oktatás és kutatás támogatása, amiben szintén részt vett néhány HMO, nem jelent meg explicit célként.

A latin-amerikai piacra történő belépés pénzügyi ösztönzőinek magyarázatakor a managed care vezetők egyöntetűen az adott országok társadalombiztosítási alapjaihoz való hozzáférés fontosságát említik. Az USA-val ellentétben a legtöbb dél-amerikai országban szervezett társadalombiztosítási rendszer működik, amely magában foglalja az egészségbiztosítást csakúgy, mint a nyugdíjat sok nagy magán- vagy állami vállalat dolgozói részére. A munkaadók és a munkavállalók is hozzájárulnak a társadalombiztosítási alapokhoz. A társadalombiztosítás által nem fedezett munkavállalók és a munkanélküliek számára a legtöbb dél-amerikai országban léteznek állami egészségügyi intézmények, beleértve állami kórházakat és klinikákat is.

A társadalombiztosítási rendszerek Latin-Amerikában sokfelé nagyon nagy alapokká nőttek, amelyeket az adott kormány, vagy államilag szabályozott intézmények kezelnek. Az észak-amerikai vezetők a pénztőke fontos új forrásaként tekintenek ezekre a dél-amerikai társadalombiztosítási alapokra. Ahogy például egy managed care vezető – az argentin telephelyű EXXEL Group nevű multinacionális vállalat eredetileg indianapolis-i munkatársa – megjegyezte: "Ez egy nagyon nagy haszonnal kecsegtető piac… Egy befektetői tulajdonban levő vállalat számára az igazi lehetőséget az jelenti, ha az obras sociales (társadalombiztosítási) piacra számítva a prepagas (előre fizetett biztosítási) piacon fejleszti eszközeit"⁵.

A kormányzati egészségügyi programok és társadalombiztosítási rendszerek privatizációja fontos tőkebővítési lehetőséget teremtett az MCO-k és a befektetési alapok számára. A közszolgálati szektor olyan országokban, mint Kolumbia és Argentína, korábban rossz hatékonyságtól, növekvő költségektől és korrupciótól szenvedett. Az ezekre a problémákra hivatkozó privatizáció melletti érvek hasonlítottak az amerikai Medicare és Medicaid programokon belül a managed care bevezetését támogató érvekre. Például a Pinochet-diktatúra által beiktatott initiated 1980-as chilei alkotmány lehetővé tette az állami egészségbiztosítási- és társadalombiztosítási alapok kihelyezését magán managed care intézményekbe (Instituciones de Salud Previsional, ISAPREs), amelyeket aztán felvásárolhattak a nemzetközi biztosítótársaságok. A privatizált társadalombiztosítási alapokhoz való hozzáférés – amit egy kereskedelmi újság nemrégiben "a manana nyugdíj bonanzá"-nak nevezett – több milliárd dolláros tőkealapokat hoz létre, amit a résztvevő vállalatok újra befektethetnek.⁶

A gazdasági globalizáció szintén elősegítette a nemzetközi tőkebefektetést a managed care-be. A korábbi kereskedelmi korlátok ledőltek az Általános Kereskedelmi- és Tarifa Egyezményhez (General agreement on Trade and Tariffs, GATT), az Észak-amerikai Szabadkereskelmi Egyezményhez (North American Free Trade Agreement, NAFTA) és a Dél-Amerika déli csücskét lefedő Déli Közös Piachoz (Common Market of the South, MERCONSUR) hasonló megállapodásoknak köszönhetően. A multinacionális vállalatok globális tevékenységük következtében külföldön dolgozó munkavállalóik számára is managed care ellátást kerestek. Például a Mexico City-ben működő cégek, többek között az IBM, a Johnson&Johnson, a Bristol-Myers Squibb és a Hewlett-Packard konzorciumot alapítottak a managed care bevezetésére irányuló törekvések elősegítésére⁷.

Az egészségügyi ellátásra és az állami egészségügyi programokra gyakorolt hatás

Csakúgy, mint az Egyesült Államokban, a managed care-t érintő aggodalmak Dél-Amerikában is a sebezhető csoportok korlátozott hozzáférésére és a kórházi ellátás finanszírozásának csökkentéséra koncentráltak, nem az adminisztrációra, vagy a befektetők hozamára. A managed care biztosítások keretében bevezetett lakossági térítési díjak (copayments) korlátot emeltek az ellátáshoz való hozzájutás elé, és növelik az állami kórházak és klinikák leterheltségét. Chilében évente az ISAPRE MCO-k által fedezett betegek körülbelül 24%-át látják el állami kórházakban és klinikákon, mert nem tudják kifizetni az ISAPRE-k teljes bevételének 8.6%-át kitevő térítési díjat. Az Argentínában és Brazíliában működő önigazgató rendszer (auto-gestión) szükségessé teszi, hogy az állami kórházak versengjenek a társadalombiztosítás és a magánbiztosítók által fizetett átalánydíjért, valamint hogy a betegek térítési díjat (copayment) fizessenek. Az ingyenes ellátásért való jelentkezéskor a szűkölködő betegeknek végig kell járniuk egy hosszadalmas, a jövedelemszinttől függő engedélyezési eljárást; néhány kórháznál az ilyen jelentkezések átlag 30-40 százalékát elutasítják.

Argentínában azoknak az állami kórházaknak, amelyek még nem álltak át a managed care elvei szerint való működésre, a társadalombiztosítás által fedezett betegek özönével kell szembenézniük. 1997-ben például a Buenos Aires-i állami kórházak körülbelül 1,25 millió olyan járóbeteget jelentettek, akiket a nyugdíjasok számára létrehozott, de privát kezelésben levő társadalombiztosítási alap fedezett. Mielőtt még az állami kórházakhoz fordultak volna, ezek a betegek már megtapasztalták az ellátáshoz való hozzáférés korlátait, köszönhetően a térítési díjaknak, a magánorvosok elutasításának (hiszen a társadalombiztosítás nem fizet nekik), és az ellátók megbízatását övező bürokratikus káosznak.

A latin-amerikai MCO-k ráadásul az egészségesebb biztosítottakat vonzzák, míg a rosszabb egészségi állapotban lévő betegek az állami szektorba áramlanak. Chilében az ISAPRE-k a fiatal, krónikus betegségtől mentes munkavállalók biztosítási díjainak megszerzését célozták meg. Ennek eredményeképpen az ISAPRE-k által fedezett betegeknek csak 3,2 százaléka hatvan év feletti, összehasonlításképpen a teljes népességben ez az arány 8,9 százalék, és az állami kórházak és klinikák által ellátott betegek esetében 12 százalék.

A managed care-nek való ellenállás és alternatív javaslatok

A managed care exportja az egyes országokban változó mértékű ellenzéssel találkozik. Ecuadorban egy szakszervezetekből, szakmai szervezetekből, tanárokból és az amerikai őslakosok szervezeteiből álló koalíció megakadályozta, hogy magán managed care rendszereket vezessenek be a közszolgálati szférában. 1995 folyamán a koalíció szavazatokat gyűjtött egy népszavazásra készülve, amely a népesség preferenciáit derítette ki a gazdaság tizenegy szektora, többek között az egészségügy, az olajipar, a közlekedés és a közművek privatizációjával kapcsolatban. A népszavazásban szereplő mind a tizenegy javaslat esetében az ecuadori szavazók körülbelül két-harmada ellenezte a privatizációt. A népszavazás óta a koalíció továbbra is aktívan tevékenykedik a privatizáció elkerüléséért, és ismeretterjesztő előadásokat szervez a managed care-ről, mint az egészségügy és az állami gyógyító intézmények privatizációját célzó kezdeményezések egyik eleméről.

Brazíliában az orvosok és a népegészségügyi aktivisták álltak ellen a managed care bevezetésének. A Brazil Nemzeti Munkáspárttal (Partido dos Trabalhadores) kapcsolatban álló aktivisták például ellenezték a közszolgáltatások MCO-k számára történő privatizációját. Az ezt a pártot képviselő, Brasiliában, Santosban, Rio de Janeiróban és más városokban megválasztott kormányzati tisztviselők szembehelyezkedtek a privatizációs politikákkal, és alternatív javaslatok bevezetésén dolgoznak, amelyek önkormányzati szinten erősítenék meg a közszolgáltatásokat. A Munkáspárt tagjai és más politikai aktivisták hangsúlyozzák, hogy az 1988-as módosított brazil alkotmány az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást állampolgári jogként határozza meg, amelyet "egységesített egészségügyi szervezeten" keresztül kell biztosítani. A nemzeti és szövetségi állami törvényhozó testületekben felhívták a figyelmet az alkotmány utasításai és a managed care profitorientált vállalatok égisze alatti bevezetését ösztönző privatizációs politikák közötti ellentmondásra. Ezen kívül a nagy orvos-szervezetek ellenszegültek a managed care elveinek, és szövetkeztek, hogy erősítsék közös tárgyalási pozíciójukat az MCO-kal szemben. Egyik példa az UNIMED, az egészségügyi dolgozók egy szervezete, amely gazdasági "együttműködés"-ként jött létre, és tagjai között több ezer praktizáló orvos található. Az UNIMED sikeresen korlátozta a nagy MCO-k felügyeleti jogát az orvosi gyakorlat feltételei felett, és megpróbálta meghiúsítani az állami ellátás managed care égisze alatt történő privatizációjára irányuló törekvéseket is.

Az MCO-k kevésbé szervezett ellenállással találkoztak az Argentínához, Chiléhez és Kolumbiához hasonló országokban, ahol a korábbi diktatúrák és autoriter kormányok elősegítették a közszolgáltatások privatizációját. Másrészről viszont a szakmai szövetségek és a szakszervezetek kampányokat szerveztek az MCO-k belépése ellen az állami szektorba. Chilében a Nemzeti Egészségügyi Szövetség (Colegio Médico) az állami Nemzeti Egészségbiztosítási Alapot (Fondo Nacional de Salud, FONASA) felhasználva állt ellen az ISAPRE-k terjeszkedésének. Argentínában az egészségügyi dolgozók a szakszervezetek nemzeti szövetségével (Central de Trabajadores Argeninos, CTA) működtek együtt annak ismeretterjesztő munkájában, hogy ösztönözzék vita kialakulását a privatizációt és managed care-t illetően. Fáradozásaik eredményeképpen Argentína Córdoba tartományában a heves társadalmi megmozdulások megakadályozták az egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerek privatizációját. A Public Services International, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek nemzetközi koalíciója is sok országban segített megszervezni a managed care ellenzékét.

A közfelfogás politikai újjáépítése

Mint ahogy az egyesült államokbeli terjeszkedésük mutatja, az MCO-k előreláthatóan folytatni fogják a belépést új piacokra külföldön. A befektetők úgy tekintenek a managed care megjelenésére Dél-Amerikában, mint egy kecsegtető üzleti lehetőségre. Ahogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségével az állami szolgáltatásokat és a társadalombiztosítási alapokat visszaszorítják, privatizálják, és a managed care elvei szerint átszervezik, e reformoknak a megelőző és gyógyító ellátáshoz való hozzájutásra gyakorolt hatása fontos szerepet fog játszani mindenütt a harmadik világban.

Ideológiai szempontból megpróbálnak egy új "közfelfogást" összekalapálni, ami majd társadalmilag elfogadott igazsággá válik. Az egészségügyben szakértőként elismert személyek közül sokan hozzájárulnak ez új közfelfogás létrehozásához a következő tizenegy, a rendszer újragondolásához szükséges alapelv hangoztatásával:

1. az egészségügy válsága pénzügyi okokra vezethető vissza;
2. az ellátás ellenőrzése (management) új és a válság megoldásához nélkülözhetetlen adminisztratív racionalitást vezet be;
3. a klinikai döntéseket alá kell rendelni ennek az új racionalitásnak, ha a költségek féken tartása a cél;
4. nő a hatékonyság, ha a finanszírozás el van választva a szolgáltatás nyújtásától, és ha verseny van az alszektorok (állami, társadalombiztosítás és magán-) között;
5. létre kell hozni az egészség piacát, mert a piac a minőség és a költségek legjobb szabályozója;
6. a keresletet kell támogatni a kínálat helyett;
7. a munkaügyi kapcsolatok rugalmassá tétele a legjobb módja a hatékonyság, termelékenység és a minőség elérésének;
8. a magánigazgatás hatékonyabb és kevésbé korrupt, mint a közigazgatás;
9. a társadalombiztosítási járulékok a munkavállalók saját tulajdonát képezik;
10. a társadalombiztosítás deregulációja megadja a fogyasztónak a választás lehetőségét, a legjobb kezelőt választhatja pénzalapja kezeléséhez;
11. a használó/beteg/kedvezményezett átalakítása klienssé/fogyasztóvá biztosítja a jogok tiszteletben tartását.

Ezek az ideológiai állítások alaposan átalakítják a közfelfogást. Az állami intézmények és a társadalombiztosítás alacsony hatékonyságú működéséről, az erőforrások hiánya miatt korlátozott ellátáshoz való hozzájutásról, a túlzott bürokratizálódásról, a népesség igényeihez való korlátozott alkalmazkodási képességről, a költségek emelkedéséről szóló diagnózisok magától értetődő igazságokká válnak. A használók és az egészségügyben dolgozók mindennapi tapasztalataik nyomán növekvő mértékben osztják ezeket a nézeteket, amelyeket aztán a reformjavaslatok igazolására használnak fel. Ez teszi lehetővé a közfelfogás átalakítását az egészséget, betegséget és a szolgáltatásokat illetően – lépésről lépésre, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolatok elüzletiesítése természetesnek tűnjön. A különösen az állami egészségügyi ellátás szószólói által sokáig fenntartott nézetek, miszerint az egészségügy az állam felelőssége és közjószág, átadták helyüket a privatizációról, a gazdaság átstruktúrálásáról és a fiskális konzervativizmusról szóló "komplex" diskurzusoknak. A leendő progresszívek gyakran elfogadják ezeket az elméleteket, még ha közben el is akarják határolni magukat a neoliberális projekttől.

Az ilyen elképzelések ellenében fontos azt megmutatni, hogy ezek nem feltétlenül képviselik az igazságot, hanem pénzügyi érdekek által meghatározott nézetek. A reform a hivatalos vitákban most megjelenő formájában nem az egyetlen, és a népesség egészségi állapota szempontjából nem is a legjobb lehetőség. Sok csoport dolgozik alternatív projekteken, amelyek megvédenék az egészség közjószág jellegét. Ezek a mozgalmak erősebbek néhány dél-amerikai országban, mint másutt. Hasonló mozgalmak indultak Afrikában és Ázsiában is. Erre a harcra egyre inkább nem csupán osztályharcként tekintenek, hanem az imperializmus elleni harc részeként – amely imperializmus új álarcot öltött, a növekvő egészségügyi költségektől és a rossz hatékonyságú bürokráciáktól akarja megmenteni a harmadik világ országait, az Egyesült Államokból exportált neoliberális managed care megoldások bevezetésével. Sok más területhez hasonlóan, ezen a téren is alapvető fontosságú a nemzetközi szolidaritás a globális rendszer logikájának ellenállók között.

(Fordította: Remák Edit)

Jegyzetek

¹ J. C. Lewis: "Latin American Managed Care Partnering Opportunities", az Association of Latin American Pre-Paid Health Plans (ALAMI) nyolcadik konferenciáján ismertetett tanulmány, Sao Paulo, Brazília, 1996. november 8.

² A Nemzetközi Egészségügyi Szervezet (World Health Organization) által támogatott latin-amerikai managed care tanulmányban résztvevő szervezetek és kutatók: Buenos Aires-i Egyetem, Argentína (Celia Iriart, Silvia Faraone, Marcela Quiroga és Francisco Leone); Campinasi Egyetem, Brazília (Emerson Elias Merhy, Florianita Coelho Braga Campos); Közgyógyászat Kutató- és Tanító Csoport (Grupo de Investigación y Capacitación en Medicina Social), Santiago, Chile (Alfredo Estrada, Enrique Barilari, Silvia Riquelme, Jaime Sepúlveda, Marilú Soto és Carlos Montoya); Egészségkutató- és Tanácsadó Központ (Centro de Estudios y Asesoría en Salud), Qiuto, Ecuador (Arturio Campana, Jaime Breilh, Marcos Maldonado, Francisco Hidalgo), és az Új Mexikói Egyetem (University of New Mexico) (Howard Waitzkin, Karen Stocker). A kutatást Celia Iriart és Howard Waitzkin felügyelte. A kutatás egy korábbi változata megtalálható: K. Stocker, H. Waitzkin, C. Iriart: "The Exportation of Managed Care to Latin America" (A managed care latin-amerikai exportja), New England Journal of Medicine 340 (1999): 1131-1136. Az Egyesült Államokbeli kutatást részben a Agency for Health Care Policy and Research támogatta (1R01 HS09703).

³ World Bank, World Development Report 1993: Invest in Health (Washington DC, World Bank, 1993).

⁴ A.C. Laurell, O. Lopez, "Market Commodities and Poor Relief: The World Bank Proposal for Health", International Journal of Health Services 26 (1996): 1-18. A Világbank politikájának kritikáját India esetében lásd: M. Rao (ed), Disinvesting in Health: The World Bank's Prescriptions for Health (New Delhi: Sage, 1999). Afrika esetében lásd: M. Turshen, Privatizing Health Services In Africa (New Brunswick, NJ: Rutgers University Press, 1999).

⁵ L. Kertesz, "The New World of Managed Care", Modern Healthcare (November 1997): 114-120.

⁶ M. Tangeman, "The Manana Pension Bonanza", Institutional Investor 31, 2 (1997): 69-72.

⁷ R. Ceniceros, "Managed Care Makes Inroads in Latin America", Business Insurance (October 6, 1997): 3-6.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete elõtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. Minőségi politikai gondolkodás? Kit érdekel, lényegtelen… A legfontosabb elvárás az a képesség, hogy a felsőbb osztályok pénzét becsatornázzuk.

A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete előtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára. A jelölteknek fel kell hívniuk az összes lehetséges támogatót, 500 dolláros belépődíjas koktélpartikon cseverésznek, elfogyasztanak számtalan ebédet, fényképezkednek a jelentős adományozókkal, és minden más módot megragadnak, hogy akárhogy is, de még több készpénzt gyűjtsenek be – nap nap után, egész évben. S a kör bezárul. Ha már megválasztották, a hivatalnok azonnal elkezd még több pénzt gyűjteni a következő választásokra, hacsak nem a legutóbbi költséges kampánycsatából fennmaradt adósságait kívánja szanálni.

Egyre inkább az a helyzet, hogy sok pénze kell legyen annak, aki az Egyesült Államokban hivatali posztért verseng. Idén az összes jelentős elnökjelölt mindkét nagy pártban milliomos, holott a népességnek kevesebb, mint 2%-a az.

Persze a fejlett tőkés országok politikai folyamatait mindig is át meg átszőtte a pénz, a "burzsoázia végrehajtó bizottsága" – és még mi mindent. Ám az amerikai politikában a pénznek a választásokra gyakorolt hatásában mennyiségi és minőségi terjeszkedés figyelhető meg az elmúlt három évtizedben: mennyiségi, amennyiben minden választói ciklusban több pénzt költenek, mint az előzőben, s minőségi, amennyiben a "pénzhatalom" (money power) átláthatósága, ahogy a XIX. századi amerikai populisták nevezték, olyan dimenziókat öltött, mint semmi más a Bearanyozott Kor (Gilded Age) óta.

Az amerikai politikai rendszer, amelyre a világ egy jó része bizonyos értelemben még mindig úgy tekint, mint modelldemokráciára, egyre kevésbé demokratikus. Egyre messzebb kerül a "néppel, a nép által és a népért" elvétől, s egyre inkább a gazdagokkal, a gazdagok által és a gazdagokért van.

Bár a hollywoodi képzetekben a pénzt a csillogással kapcsolják össze, úgy tűnik, a politikára fordított hatással van a pénz. Az idei őszi elnökválasztási versenyről azt mondják, hogy a legdrágább lesz az amerikai történelem során, de úgy tűnik, az egyik legunalmasabb is. A verseny tartalmatlansága bizonyára tovább rontja a már így is történelmi mélyponton lévő szavazói részvételi arányt, nem beszélve a szavazók hangulatáról.

Így a mostani választás valójában inkább a közelmúltról fog szólni, semmint a jövőről. A meglepetést az előválasztások idején az okozta, hogy a pénz nyilvánosan elismert és vitatott témává vált. Bill Bradley és John McCain, a Demokrata és a Republikánus párt két éllovasának fő kihívói így vagy úgy mindketten a pénznek a politikára gyakorolt fojtogató hatásáról beszéltek. A konzervatív szakértők sokáig azt gondolták, hogy a kampányfinanszírozás nem igazán érdekli a szavazókat, ám Bradley és McCain támadásai pontosan azon az általános véleményen alapultak, hogy az ország politikai intézményei, amelyek mindig is távol álltak a tömegek ellenőrzésétől, már a tömegek nyomására is egyre kevésbé reagálnak.

Bár a Demokrata Párt, amelyet inkább befolyásol a közérdek (nők, feketék, munkások), még mindig meglévő imázsa alapján a legkézenfekvőbben lehetne fóruma az ilyen vitáknak, mégsem a demokraták között vált népszerűvé a téma. Néhány balos értelmiségi és liberális bízott ugyan Bradley-ben, de a kampánya leállt, miután egyetlen előválasztást sem sikerült megnyernie. Azonban mint a hivatalban lévő alelnök ellenfele, Bradley – aki korábban New Jersey állam szenátora volt – minden várakozáson felül teljesített. Sokkal kedvezőbb volt a sajtója, és a választások előtt néhány felmérésben még vezetett Al Gore előtt. Bár Bradley a kampányfinanszírozás reformja mellett érvelt, képtelen volt a maga javára fordítani Gore komoly hátrányát e témában. (Gore-t számos 1996-os választási ügyeskedéssel összefüggésbe hozták, amikor a Clinton-kormány rekordot döntött a pénzgyűjtésben.) Bradley reformpozícióját saját sikerei ásták alá, amikor elképesztő összegeket gyűjtött össze például Wall Street-i befektetőktől.

A Republikánus előválasztáson beszéltek tehát legtöbbet a pénzről. Ez jelentős fordulatnak számít a korlátlan kapitalizmus, a szupergazdagok kedvelt pártjában, ahol a szerzés virtus dolga. A jelenlegi Republikánus Pártot azonban a jobboldali populizmus fülsértő, antielitista retorikája határozza meg. Nem nehéz így rájönni, hogyan lett McCain népszerű. Vietnami háborús hősként egy szuperpatrióta és militarista pártban, arizonai szenátorként egy olyan pártban, amely a déli és nyugati országrészeket tekinti geopolitikai bázisának, McCainnek számtalan előnye volt, s ezeket csak felerősítette nyílt, józan közvetlensége és fanyar humora, amely általános népszerűséget hozott neki az írott banalitások korában. New Hampshire-ben McCain azt ígérte a választóknak egy városi találkozó alkalmával, hogy elnökként bezáratna egy közeli katonai támaszpontot. Az ilyen nyíltság üdítő színfoltot jelentett a politikai cinkoskodás megszokott rítusai között. (Bradley ugyanakkor hátat fordított régi szenátusbeli szavazási szokásának, mellyel az etanoltermelés támogatását ellenezte, hogy ezzel az ügyetlen próbálkozással nyerje meg az iowai gazdákat és az agrárszektort.)

A legfőbb politikai téma, amely megerősítette a McCain-jelenséget, az volt, ahogy McCain a kampányfinanszírozás reformjának egyik vezető szószólójaként jelent meg a nagyközönség előtt. Miután saját maga is körülményes módon részt vett a "Keating Five"-ban, a 80-as évek protekciós botrányában, karrierjét reformerként folytatta, többek között támogatta a McCain-Feingold elnevezésű, kiemelkedő jelentőségű kampányfinanszírozási törvénytervezetet. McCain intézkedései a felesleges költekezéssel és a "sertéspolitikával" szemben (kormányzati támogatás valamely vállalat vagy beruházás számára a kampánytámogatásért cserébe), a "szabad piac" elvén alapulnak. A republikánus uralkodó osztály (establishment) azonban már korábban is jobban kedvelte a szabad piac elméletét, mint gyakorlatát. McCain az államellenesség elvét kiterjesztette a tekintélyes republikánus törvényhozók kedvenc programjaira is, s ezzel magyarázta, miért csak egy maroknyi republikánus szenátor támogatta őt Bush-sal szemben. Mindenesetre azok az emberek, akik McCainre szavaztak, abban a hitben tették ezt, hogy elnökségének középpontjában a kampányfinanszírozási reform lesz, és kulturális kérdésekben visszafogottabban nyilatkozik majd, azaz a vallásos jobboldallal szemben Bush-hoz képest kevésbé lesz gyáva. Ezért szerepelt McCain azokban az államokban a legjobban, ahol nyílt előválasztások voltak, azaz a függetlenek és a demokraták is szavazhattak a republikánus előválasztásokon.

És ezért állt McCain a legközelebb ahhoz, hogy valódi tömegbázissal a háta mögött legyen elnökjelölt. Ugyanez a helyzet, ha annak alapján hasonlítjuk össze Bush-sal vagy bármelyik demokrata ellenfelével, hogy kampánypénzének hány százaléka érkezett kisebb és hány százaléka nagyobb adományozóktól. A jelöltek önkéntes szövetségi választási adatainak a Center for Responsive Politics által végzett elemzése alapján Bush választási pénzeinek 93%-át olyan adományozóktól kapta, akik 200 dollárt vagy annál többet adtak. Gore 70%-ot kapott ilyen adományozóktól. McCain pénzeinek csak 47%-a származott ilyen forrásokból. (A 200 dollár elég jól használható alap. Magyar viszonyok között ez azt jelenti, hogy McCain támogatóinak kevesebb, mint a fele volt olyan, aki megengedheti magának, hogy 54.000 forintot kipengessen egy politikus jelöltnek. Bush-nak majdnem az összes, Gore-nak pedig a legtöbb pénze ilyen emberektől származik.)

Az esélyek McCain ellen szóltak. Mind a republikánus párti elit, mind a vallásos jobboldal hamar Bush mellé állt, így megválasztása teljesen bizonyossá vált. McCain pedig a lenyűgözően izgalmas New Hampshire-i győzelme után elkövetett néhány stratégiai hibát, mint például egy negatív televíziós reklám bemutatása Dél-Karolinában, amelyben Bush-t Clintonhoz hasonlította, ami lehetővé tette, hogy Bush a gyalázatos módon bemocskolt áldozat képében jelenhessen meg az ultrakonzervatív államban (bár a Bush csapat még ennél is piszkosabb trükkökkel operált, amikor McCain válását, felesége fájdalomcsillapító-függőségét, sőt még fogadott bangladeshi lányukat is felhasználta arra, hogy diszkreditálja a konzervatív és rasszista szavazók körében). A Bush-kampány New Hampshire után igyekezett hatalmas költekezésekkel is lesöpörni a McCain-féle kihívást. Így végül annak ellenére, hogy a kampányfinanszírozás kulcsfontosságú téma volt az előválasztások során, mindkét párt szándékosan visszafogottan kezelte a dolgot – elsősorban természetesen azért, mert válogatás nélkül költekeztek!

Bush és Gore tökéletesen beilleszkedtek a jelenlegi rendszerbe. Idén ősszel minden valószínűség szerint "reformernek" fogják nevezni magukat, és ha felkérik őket, akkor emelkedetten fognak beszélni a témáról, de csak zsenge javaslataik, vagy pusztán ötleteik lesznek, amelyek tovább rontják a helyzetet. Bush és Gore a pártvezetőség gondosan kiválasztott jelöltjei, akik támogatják a mostani helyzetet. Ami biztos, az az, hogy bármely jelölt esetén minden korábbit meghaladó mértékben növekedne a vállalati befolyás és az elitrétegekből származó adományozók szerepe a politikai folyamatokban. Ross Perot Reform Pártja jelölheti a jobboldali Pat Buchanant, a valódi baloldal – elsősorban a különböző állami Zöld- és Munkáspártokon keresztül – pedig tömörülhet a fogyasztást támogató Ralph Nader mellett, ám az országos vita a status quo fő (mainstream) jelöltjein keresztül jelenik meg.

Nem a már létező kampánytörvények megszegése a probléma az amerikai politikában a pénz jelenlétével, bár ilyen botrányok is rendszeresen kipattannak. A gond a mindent átható törvényes korrupció.

Érzékletesen szemlélteti ezt a kampánnyal kapcsolatos észvesztő pénzmennyiség. Több pénzt gyűjtenek és költenek az idei elnökválasztáson, mint az amerikai történelem során eddig bármikor. Bush, aki elkerülte a szövetségi támogatási alapokat (matching funds), és annyit szedhet össze, amennyit csak akar, több testhosszal vezet, miután már összehozott egy szinte felfoghatatlan 73 millió dolláros alapot (nagyjából 20 milliárd forint). Gore a 40 millió dolláros határon van, amely azokra vonatkozik, akik a szövetségi támogatási alapokhoz fordultak, és itt volt Bradley is, mielőtt felállt volna az asztaltól. McCain körülbelül 35 milliót gyűjtött össze, mielőtt visszalépett.

Vajon mi motiválja az adományozókat, hogy a jelöltekre költsenek? A politikai lojalitás, gondolhatnánk, ám a legtöbb esetben ez nem igaz. A kapcsolati és befolyásolási tényezők sokkal fontosabbak. A Center for Responsive Politics (az adatokat rendszeresen frissítik a www.opensecrets.org című honlapon, érdemes belekukkantani) táblázatba foglalta az adományozók foglalkozását. Ebből az információból következtethetünk egyes gazdasági szektorok preferenciáira az egyes jelöltek esetében. Az is látható, hogy a tőke szempontjából sok esetben az egyes jelöltek személye bizonyos értelemben lényegtelen, és a stratégia az, hogy minden egyes megbízható versenyzőnek juttassanak.

Például sok szektor mindenkinek ad szabadon. Az ügyvédek az első három foglalkozási csoport között szerepelnek azon adományozók közül, akik mind a négy fontosabb jelöltnek: Bush-nak, McCainnek, Gore-nak és Bradley-nek is juttatnak. Az ingatlanüzlet az értékpapír/befektetési terület mellett az első ötben volt azok között, amelyek képviselői mind a négy jelöltet támogatták. Ezen szektorok tagjai nyilvánvalóan több vasat tartanak a tűzbe, hogy előnyhöz jussanak, bárki nyer is. Ez akár az egyes vállalatok szintjén is érvényesülhet. A Wall Street-i Goldman, Sachs, and Co. 209.500 dollárt adott "kötegelt pénzként" (bundled cash) Bradley-nek. Ugyanakkor meglehetősen nagy kötegelt összegeket adtak Bush-nak és Gore-nak is. (A kötegelt pénz azt jelenti, hogy a vezetők és a többi alkalmazott, akik egyénileg maximum 1.000 dollárt adhatnának, csoportokba szerveződnek kollégáikkal és családtagjaikkal, hogy együtt többszörös adományokat juttathassanak, annak ellenére, hogy a közvetlen vállalati adományozást tiltja a törvény.) A Citigroup hasonló módon kötegelt pénzeket adott Bush-nak, Gore-nak és Bradley-nek egyaránt. Bush és Gore ugyanakkora adományokat kapott a következő négy foglalkozási szektorban: telekommunikáció, ügyvédek, érdekkijárók (lobbyists) és köztisztviselők.

Néhány szektorban biztosan többet adnak az egyik jelöltnek, mint a másiknak. Azonban még itt is kevésbé jellemzőek az ideológiai-politikai indokok, inkább a józan becslés a motiváló, hogy a gazdasági érdekeket egy adott jelölt szolgálja a legjobban. Hat szektorban adott a túlnyomó többség Bushnak a többi jelölttel szemben: számítógépes felszerelések és szolgáltatások, olaj- és gázipar, ingatlanüzlet, kereskedelmi bankok, biztosítás, egészségügyi szakemberek és vállalatok. Néhány indok felismerhető Bush mellett. Texas kormányzójaként Bush az olaj- és gázipar kiszolgálója volt. Ráadásul legfőbb törvényhozásbeli eredménye a magánjogi vétkes cselekmények (tort) reformja volt. Ez látszólag igyekezett csökkenteni a védőügyvédek feleslegesen magas számát és a felelőtlen fogyasztók (például az az asszony, aki megégette magát a McDonald's-os kávéval) által nyert perek, az abszurd módon súlyos ítéletek számát, a reform azonban átlátszó kísérlet arra, hogy a bíróságok megértőbbek legyenek a biztosításüzlet, az egészségügyi vállalatok és az ipari termelés képviselőivel szemben, akik mind elkötelezettek Bush mellett, hiszen megígérte, hogy továbbviszi a jogi reformot szövetségi szinten is. Gore a maga részéről aránytalanul jól teljesített a szórakoztatóipari szektorban (filmipar, televízió és így tovább), amelyet a Clinton-kormány hűségesen képviselt, különösen a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.

A kampányfinanszírozás témája különleges kilátásokat és dilemmákat teremt az amerikai baloldal számára. Bradley és McCain lázadása és veresége jól mutatja, hogy mindkét nagy párt mereven elzárkózik a kampányfinanszírozási reform elől, habár a közvélemény érdeklődése nagyobb a téma iránt, mint ahogy azt a népszerű szakértők állítják. Ebben a helyzetben a kampányfinanszírozás reformjának – ami teljesen kivonná a pénzt a politikai folyamatokból – következetes továbbvitele tömeges támogatást szerezhetne a demokratikus és egalitariánus törekvések szélesebb alapú politikájához.

Idén azonban a baloldal számára a legsürgetőbb döntést az állandó dilemma igényli: támogassák-e a demokratákat vagy sem. Annak ellenére, hogy az idei valószínűleg erősebb és függetlenebb Nader-kampány lesz, mint a félgőzzel vállalt 1996-os jelöltség, a baloldal legnagyobb része feltehetően mégis Gore-t fogja támogatni egy Bush-elnökség kilátásaival szemben. Habár Clinton sürgette a vállalati kérdések megoldását a jóléti reformtól kezdve az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásig, az AFL-CIO nagy része megtette azt a szokatlan lépést, hogy már az előválasztások szintjén kiállt Gore mellett. Sok balos liberális, sőt számos radikális is követni fogja ősszel a tömeget.

A tragédia az, hogy a baloldal valószínű, ám nem egyöntetű kiállása Gore mellett nyolc év clintoniánus neoliberalizmus után következik be, nem beszélve az összes fontosabb jelölt meggyőződéses vállalatbarát politikájáról. Politikai értelemben Bradley és McCain sem jelentettek alternatívát. ők is a "globalizáció" képviselői voltak, azaz a vállalati szabadkereskedelem (NAFTA, GATT), a Wall Street, az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) neoliberális politikájának a képviselői. Ez mind megmagyarázza a Bradley iránti lelkesedést befektetői körökben. Bradley és Gore, a demokraták, ugyanolyan elkötelezettjei a vállalati rugalmasság politikájának, mint a republikánusok, amely politika egymás ellen uszítja a munkásokat, közösségeket és országokat, miközben leépíti a környezetvédelmi normákat, a béreket és az adóterheket. Igaz, a demokraták gyakrabban kísérlik meg, mint a republikánusok, hogy munkásszimpatizánsaikat és környezetvédő támogatóikat erőtlen gesztusokkal, jelképesen engeszteljék ki.

Tehát az összes jelentős elnökjelölt neoliberális programot támogatott, ami tovább növelte a globális szegénységet, 89 országot rosszabb helyzetbe juttatva, mint amilyenben 10 évvel ezelőtt volt, és megduplázva a világ 20 leggazdagabb országának vagyonát az elmúlt négy évben. Buchanan, a Reform Párt valószínű jelöltje nagyobb eséllyel fog ezekről a témákról beszélni, bár kissé reakciós és alig leplezett rasszista hangnemben. Csak a baloldalnak van olyan politikája, amely ezt ellensúlyozhatja. Ezért, hogy a baloldal, mostani viszontagságai és a szocializmus sokat emlegetett halála ellenére továbbra is fontos tényező marad. Szemben a jobboldal kemény nacionalizmusával, a baloldal Észak és Dél szolidaritását, vagyis olyan nemzetköziséget képzel el, amely a vállalati "globalizációval" szemben az emberi jogi normák, a környezeti fenntarthatóság, a demokrácia, a társadalmi és gazdasági igazságosság mellett elkötelezett.

Azonban az amerikai baloldal jelenleg is tartó szervezeti és morális válsága, krónikus kudarca a tekintetben, hogy koherens és valós kihívást jelentsen a politikai életben, azt jelenti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy racionális és haladó szellemű alternatívát tudjon felmutatni bármely jelentősebb erővel a háta mögött. Az amerikai baloldal problémáinak több, különböző gyökere van: egyrészt a Sztálin, másrészt a hidegháború iránti túlzott imádat. Azonban legalább részben egy olyan kampányfinanszírozási rendszer eredményei is, amely milliók hangja mellett kiszorít mindenféle alternatívát. A századforduló és Eugene V. Debs óta egy szocialista jelölt sem érte el az 5%-ot az országos választásokon. Még ha Nader egy erőteljes, radikális politikával és kampánnyal állna is elő teljes mértékben kihasználva saját és támogatói képességeit, akkor sem tudna televíziós reklámot vásárolni olyan mértékben, mint ahogy azt a nagy jelöltek megtehetik.

Magyarán egy ördögi körről van szó: maga a tábor, amely (a gondolatok és értékek tekintetében) legnagyobb valószínűség szerint jelenthetne kihívást a vagyon globális szinten zajló, felfelé irányuló áramlására – amely nyilvánvalóan a fő tényező azok közül, amelyek a politika feletti növekvő pénzhatalmat (money power) mozgatják -, komoly politikai hátrányban van, figyelembe véve, hogy a tőke jelenleg mennyire markában tartja a politikát.

Ha van még remény, akkor az a választási paradigmán kívül van, méghozzá az a lehetőség, hogy a türelmetlen hangulat, amely most már egy ideje magától értetődő a széles értelemben vett munkás aktivisták és a fiatalok között, új áttöréseket hozhat. Az újfajta tőkés "globalizáció"-ellenes tevékenységből, kezdve a harcias WTO-ellenes seattle-i tüntetésektől a Világbank-ellenes washintoni demonstrációkig, erőt merítve feltámadhat a baloldal, ami a kisebb bűnösök rövid távú számításai mellett feltartóztathatja a vállalati kizsákmányolást is. Ezen új mozgalom váratlan megerősödése nélkül azonban a politikának vagy a pénznek, mint általában, biztos helye marad az USA-ban.

(Fordította: Gedeon Béla)

"Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s módszertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatait. Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimondja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül `professzorság' lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizonyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani." Tőkei Ferenc, Eszmélet 17. szám

"Nem lehet eleget írni és elég autentikus szöveget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte. Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejleményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg." Tőkei Ferenc, Eszmélet 18-19. szám

Tartalomjegyzék

1. Andor László : Elnök nélkül – Megemlékezés Tőkei Ferencről
2. Szalai Pál : Alexander Dubček
3. Albert Einstein : Mi szól a szocializmus mellett?
4. Borbély Tibor Bors : Város kerttel és 1984 kicsit tökéletesebben
5. Horváth Gizella : A fasizmus és kommunizmus összefüggéseiről – Francois Furet: Egy illúzió múltja, esszé a XX. század kommunista ideológiájáról c. könyvéről
6. Noam Chomsky : Ami a Fekete Könyvből kimaradt – Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könve c. munkájáról
7. Thad Williamson : A palánk túlsó oldala – Walter LaFeber: Michael Jordan és az Új Kapitalizmus c. angol nyelvű könyvéről
8. Helen Jefferson Lenskyj : A tiszta sportoló és a tiszta sport mítozsa
9. Zanny Begg : Az olimpiák igaz története
10. Csötönyi Sándor : Ilyen a box Magyarországon (Krausz Tamás interjúja)
11. Mandel Miklós : Labdarúgás alulnézetből
12. Krausz Tamás : A magyar futball „szétglobalizálása” – Hozzászólás Mandel Miklós írásához
13. John Bellamy Foster : A monopoltőke az ezredfordulón
14. Székely-Doby András : A tartós növekedés ára
15. Howard Waitzkin, Celia Iriart : Hogyan exportálja az Egyesült Államok az ellenőrzött betegellátást?
16. Christopher Phelps : A pénz és az amerikai elnökválasztási verseny
17. Kolumbiai gerillák : Legyen miénk az utca az imperialista beavatkozással szemben!
18. Márkus Imre : Vasutassztrájk 2000 (interjú)