A managed care útja a harmadik világ országaiba, avagy milyen gazdasági és politikai erõk húzódhatnak meg a kevésbé fejlett országok egészségügyi reformjai mögött?

Bevezető

1999 decemberében üdvözlő beszédében a dél-afrikai Nobel-békedíjas Desmond Tutu érsek adta meg egy fontos Miami Beach-i konferencia alaphangját: a Nemzetközi Managed Care Találkozóét. A konferencia részvételi díja, nem számítva az utazást, szállást és az étkezést, 1395 USD volt. A konferencia, amelyet az American Association of Health Plans (Egészségkasszák Amerikai Szövetsége) és az Academy for International Health Studies (Nemzetközi Egészségügyi Kutatások Akadémiája) támogatott, a "felsőbb ügyvezetőket, elnököket, bizottsági elnököket, pénzügyi vezetőket, marketing és vállalati fejlesztési igazgatókat" célozta meg. Tutun kívül a találkozó látszólag progresszív résztvevői között találhatjuk a korábbi kongresszusi tag Ron Dellums-t is, akinek az amerikai állami egészségügyi ellátást érintő törvényhozói próbálkozásai az 1970-es évek közepe óta jelentenek ösztönzést az egészségügyi aktivisták számára. Dellums új szerepkörében, a Healthcare International Management elnökeként vett részt a találkozón.

Bár sokkal kevesebb figyelemben részesült, mint az egy héttel korábbi, a Nemzetközi Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organisation, WTO) kapcsolódó események, a Miami Beach Találkozón ugyanazok a gazdasági globalizáció felé mutató trendek jelentek meg, mint amelyek ellen Seattle-ben tiltakoztak. A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a U.S. Agency for International Development arra használta a találkozót, hogy az egészségügyben tevékenykedő nemzetközi vállalatok szerepének kiterjesztését támogassa az egész világon. Ezen multilaterális pénzügyi intézmények képviselői hangsúlyozták a latin-amerikai, afrikai és ázsiai állami egészségügyi rendszerek és társadalombiztosítási alapok privatizációjának fontosságát. Mindebben fontos szerepet játszottak a World Health Organizationtől (WHO) és a Pan American Health Organizationtől (PAHO) érkező résztvevők. Jelen voltak még tisztségviselők Mexikóból, Brazíliából, Argentínából, Chiléből, Kolumbiából, Uruguayból, Paraguayból, Indiából, Nepálból, Thaiföldről, Indonéziából, A Fülöp-szigetekről, Szingapúrból, Nigériából, Zimbabwéból, Dél-Afrikából, Kamerunból, Omanból, az Egyesült Arab Emirátusból, Romániából, Kanadából, Németországból, Hollandiából, Svájcból és Ausztráliából. Kevesen fejezték ki ellenérzésüket az olyan politika ellen, amely a közkiadások csökkentését, privatizációt és a multinacionális ellenőrzött betegellátást folytató szervezetek (managed care organizations, MCO-s) tevékenységének nagy mértékű kiterjesztését követeli mindenütt a harmadik világban.

Háttér-információk

Az ellenőrzött betegellátás (managed care) definíciója szerint az egészségügyi ellátást "átalánydíj" (capitation payment) fejében nagy magánvállalatok veszik adminisztratív ellenőrzésük alá (mindez azt jelenti, hogy vagy a – magán vagy állami – munkaadó, vagy egy közhivatal egy adott időtávra, általában egy hónapra, minden biztosított személy után előre fizet az MCO-nak egy, a tárgyalások alkalmával rögzített összeget). A biztosított személynek ezek után még térítési díjat (copayment) is kell fizetnie. Az Amerikai Egyesült Államokban a legtöbb biztosítottat ma már egy MCO fedez.

Ahogy a tulajdonos által menedzselt biztosítók növekedésnek indultak az Egyesült Államokban, a piac növekvő telítettségével – előre látható módon – estek a profitráták. A folyamat során a vállalatoknak stratégiát kellett kialakítaniuk a hozam növelésére. A stratégiák között számításba jöhet a munkaerő termelékenységének növelése, új termékek felé való elmozdulás, és új piacok keresése. Mint ahogy az Academy for International Health Studies elnöke 1996-ban megjegyezte: "Becslések szerint 2000-re a teljes USA népesség 80%-át valamilyen MCO fogja biztosítani. Mivel az amerikai MCO-k 70%-a profitorientált vállalkozás, a növekedés és a beruházásokon elért hozam fenntartásához új piacokra van szükség"¹. Az Egyesült Államokban például a profitorientált MCO-k beléptek az állami Medicare és Medicaid programokba. Néhány helyen aztán három-négy év után, miután rövid távon hatalmas hozamokat értek el az átalánydíjas betegeken (vagyis akik után a megbízó személyenként és időtávonként fizetett az MCO-nak), kiléptek a programból. Miután megkapta a pénzt, az MCO óriási profitot zsebelhet be, ha a költségeket (mint pl. a betegek ellátása) a lehető legalacsonyabban tartja. Ez az állami szférába történő gyors be- és kilépés sebezhetővé tette a betegellátást és a társadalombiztosítási programokat; új, államilag támogatott alternatívákért kellett versengeniük.

Most már azonban a hangsúly áttevődött új külföldi piacok keresésére. Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején Európa jó ötletnek tűnt. Több európai ország állami egészségügyi ellátásának reformja is magáévá tette a managed care, a piaci verseny és a közszolgálat privatizációjának elveit. Ezek a reformok Angliában a Thatcher-kormány erős támogatását élvezték, miként más országokban is a konzervatív pártok változó mértékű lelkesedését. A reformokat lebonyolító európai kormányok számára Alain Enthoven és tanítványai szolgáltak tanácsadóként, akik a Clinton kormányzatnak az állami egészségügyi program létrehozására irányuló szerencsétlen próbálkozásait meghatározó managed care javaslatokat is kialakították. De az európai állami rendszerek népszerűsége és sikere jelentős visszahúzó erőnek bizonyult a privatizációval szemben. Az 1990-es évek közepe óta az európai országok, mint az Egyesült Királyság, Hollandia és Svédország is, leállították az állami egészségügyi rendszerük privatizációjára irányuló kezdeményezéseket. Ráadásul a managed care az Egyesült Államokban is egyre népszerűtlenebbé vált.

Minthogy otthon a managed care piacok telítődtek, és Európában korlátozottak a kilátások, a managed care vállalatok a harmadik világ országai, elsősorban Latin-Amerika felé fordították a tekintetüket. A dohányipar és a rovarirtó szerek hagyományát követve az amerikai vállalatok – managed care formájában – olyan termékeket és eljárásokat exportálnak a harmadik világba, amelyek otthon már erőteljes kritikának vannak kitéve. A managed care exportja a Világbank, és más multilaterális pénzügyi szervezetek és multinacionális vállalatok lelkes támogatását is élvezi. A fogadó oldalon a harmadik világ országai erős nyomás alatt állnak, hogy egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerük privatizációjakor a managed care-t fogadják el szervezési alapként. Az amerikai MCO-k és befektetési alapok már betörtek a dél-amerikai piacra, s ez a tapasztalat szolgál modellként a managed care afrikai és ázsiai exportjához.

1995-ben kezdeményeztük a managed care latin-amerikai szerepének, az Egyesült Államokból való exportjának, és az egészségügyi ellátást és az állami egészségügyi rendszereket érintő különböző hatásainak tanulmányozását. A kutatás a managed care olyan befektetők tulajdonában lévő, profitorientált vállalatok általi exportját állította középpontba, amelyek az orvosokra, a kórházakra és klinikákra hárítják át a pénzügyi kockázatokat, szemben azokkal, amelyek egyszerű kereskedelmi kártérítéses (indemnity) biztosítást árulnak.² Eredményeink szerint a harmadik világ országainak egészségügyi és társadalombiztosítási alapjai váltak ezen vállalatok számára az új tőke és a magas profitráták fő forrásává, különösen az előre fizetett átalánydíjas biztosítások bevezetésén keresztül. Azt találtuk, hogy a harmadik világban sokfelé bekövetkező egészségügyi politika-váltás a szabadpiac ideológiáját mint a hatékonyabb és jobban elérhető szolgáltatások felé vezető utat hangsúlyozza (amely retorika egyébként – megfelelő nagyságú honoráriummal és konzultációs díjakkal kiegészítve – elég csábító lehet az olyan progresszív vezetők számára, mint Tutu és Dellums). De bizonyíték arra, hogy az ilyen piaci reformok valóban megoldanák a rossz hatékonyság, a költségek és a hozzáférés problémáját, még az Egyesült Államokon belül is meglehetősen csekély akad, máshol meg tulajdonképpen nem is létezik. Hogy a harmadik világ országainak vezetői ilyen könnyen elfogadják ezt a retorikát, tragédiához vezethet. Ahogy a közszolgálati rendszereket a managed care égisze alatt lebontják, előre láthatóan a nemzetközi vállalatok megjelennek majd a területen, learatják a hatalmas nyereséget, aztán pár év múlva távoznak. A harmadik világnak akkor majd az állami biztosítási rendszere újjáépítésének félelmetes feladatával kell szembenéznie.

A managed care mint csöndes reform

A managed care reform általában válságként értelmezi az egészségügyi költségek problémáját. Hogy az egészségügyi ellátásért fizető intézmények számára lehetővé tegye a költségcsökkentést, a reform egy közvetítőt iktat az ellátók és a fogyasztók közé, hogy elválassza a pénzügyi adminisztrációt a szolgáltatások nyújtásától. A managed care bevezetésére tett javaslatok maguk után vonják olyan (állami, magán vagy vegyes) intézmények létrehozását, amelyek a kockázatmegosztás elve alapján intézik a pénzügyeket és a vezetőkkel az állami ellátórendszerek beolvasztására kötnek szerződést.

A Világbank a Befektetés az Egészségbe (Investment in Health) címet viselő, sokat vitatott 1993-as jelentésében a világ fejlődéséről (1993 World Development Report) azzal érvelt, hogy a közszolgálati programok rossz hatékonysága akadályozza az ellátást, csakúgy, mint a szegénység csökkentését.³ A riport magánbiztosítási ösztönzőket, az állami ellátás privatizációját, a piaci verseny elősegítését javasolta és hangsúlyeltolódást az alapellátás és a megelőzés irányába. Dél-amerikai kritikusai szerint a Világbank ebben a dokumentumában végig, és az ezt követő politikájában azt az ideológiát hirdette, miszerint "az egészég magánügy és az egészségügyi ellátás magánjószág".⁴

Konkrétan a Világbank támogatta azokat a managed care kezdeményezéseket, amelyek az állami egészségügyi intézményeket és a társadalombiztosítási alapok kezelését magánirányítás alá és/vagy magántulajdonba helyezték. Ezek a kezdeményezések új hiteleket is magukba foglalnak, és így növelik a résztvevő országok külföldi adósságát. Az állami társadalombiztosítási alapok tőkéjéhez való hozzáférés fontos ösztönzőjévé vált a multinacionális vállalatok befektetéseinek.

A Világbank nyilatkozatait az állami szektorról általában, és különösen az államilag támogatott egészségügyi ellátásról, a 1990-es években a legtöbb dél-amerikai kormányt érintő pénzügyi válság és a globális vállalatok óhajának – hogy ezt a válságot pénzszerzési lehetőséggé alakítsák – fényében kell vizsgálnunk. Amikor ezek az országok a krízis enyhítése érdekében a Világbankhoz és hasonló szervezetekhez fordultak kölcsönért, kénytelenek voltak bizonyos feltételeket elfogadni. A feltételek magukban foglalták az adósság növekedését, a hazai gazdaság megnyitását a nemzetközi pénztőke előtt, és az állami szféra átalakítását privatizációval és a közkiadások csökkentésén keresztül. Az új kölcsönökhöz való hozzájutás érdekében az érintett országok kénytelenek voltak az ilyen "strukturális kiigazítási" tervekbe belenyugodni. Az egészségügyi ellátás esetében a strukturális kiigazítás azt jelenti, hogy a latin-amerikai kormányoknak el kell fogadniuk a kölcsönt nyújtó intézmények, különösen a Világbank által kezdeményezett reformprogramokat. A strukturális átalakítás feltételeihez való hozzájárulással a kormányok hozzájutnak a kölcsönökhöz, de ugyanakkor bele kell egyezniük a közszolgáltatások jelentős csökkentésébe.

Az ilyen reformok egy új, a jóléti állam válságához kapcsolódó diskurzus kialakulását segítik elő. Ami az egészség, betegség és egészségügyi ellátás fogalmát illeti, a "közfelfogás" fokozatosan átalakul. Az általunk tanulmányozott hivatalos nyilatkozatokban az egészségügyi ellátás megszűnt egyetemes jognak lenni, amelynek biztosítása az állam feladata, és piaci termékké vált. Ez a fajta gondolkodás megkönnyíti a politikusok számára az egészségügyi "reformok" bevezetését.

Az állami költségvetés kialakításakor az új politikák a szolgáltatások iránti keresletre és nem a kínálatra reagálnak. Más szavakkal, csak annyi egészségügyi ellátás lesz elérhető, amennyire kereslet van. Elméletileg ez a fajta hozzáállás a fixköltségek csökkentését és az erőforrások hatékonyabb felhasználását teszi lehetővé, hiszen a fölösleges szolgáltatásokat korlátozza és a pénzeket a feltehetőleg jobb minőségű ellátók felé irányítja. E logika szerint ahhoz, hogy finanszírozáshoz jussanak, az ellátók költségeik csökkentésére és jobb minőségű szolgáltatások nyújtására kényszerülnek. E politikai ajánlások támogatói azt a feltételt hangsúlyozzák (követve a fogyasztói szuverenitás modelljét), hogy ha a vevők ellenőrzésük alatt érzik a szolgáltatásért fizetendő összeg nagyságát, a költségek és a minőség természetes szabályozóivá válnak, hiszen a vevők a legjobb szolgáltatást a legalacsonyabb áron kínáló szolgáltatót fogják választani.

A managed care reformok általában alapjaiban változtatják meg a klinikai gyakorlatot. A változások közé tartozik a egészségügyi dolgozók adminisztratív-pénzügyi logika alá rendelése. Ugyanezek a reformok a független orvosi praxis drasztikus csökkentésére is törekednek, hiszen az orvosoknak fel kell ajánlaniuk szolgáltatásaikat a biztosítóknak vagy a nagy kórházak tulajdonosainak.

A reformokat kísérő politikai folyamat általában csöndes, a kormányzat végrehajtó szárnyára korlátozódik. A politikai döntéshozás részekre bontva történik, ez csökkenti a politikai konfliktus lehetőségét. A Világbank argentin küldöttségének egy tagja és az ország Egészségügyi és Szociális Minisztériumának (Ministry of Health and Social Action) egy magas rangú tisztviselője explicit döntésként jelölte meg a csöndes politikai döntéshozatalra való törekvést. A reformjavaslatok lépésenként fordulnak az állami szektor, a magánszektor, vagy a társadalombiztosítási rendszer felé, de nem alkalmaznak az egészségügy egészét átfogó stratégiát. Általában az új politikák bevezetése elkerüli a törvénykezési ág vitáit.

A csöndes politikai folyamat mindegyik szakaszában csak az egyes alszektorok (állam, magánszektor, vagy az állami egészségügyi biztosítás) szereplői vesznek részt; ez a hozzáállás meggátolja a reform társadalmi megítélését. Az egyes alszektorokon belül a résztvevők megpróbálnak a reformfolyamatokhoz alkalmazkodni anélkül, hogy azoknak a többi szektorra tett hatásait felismernék. Mindezek ellenére a jelenlegi reformok elérték a három alszektor összekapcsolását (ami eddig a legtöbb dél-amerikai országban nem sikerült, az összehangolás régóta deklarált szükségessége ellenére sem), de magánérdekek, és különösen a nemzetközi pénztőke felügyelete alatt.

A managed care exportjának gazdasági ösztönzői

A dél-amerikai managed care piacra belépő vállalatok vezetői jelentős profit/befektetés hányadról számolnak be, a következő évekre nagy hozamokat jósolnak és a befektetők számára magas megtérülési rátát várnak. A managed care exportjáért felelős tisztviselők a pozitív pénzügyi vonatkozásokat hangsúlyozzák, és ritkán tesznek említést a megelőzésről vagy a minőség ellenőrzéséről, amit korábban az Egyesül Államokban néhány egészségfenntartó szervezet (health maintenance organization) (HMO) sokra értékelt. Az oktatás és kutatás támogatása, amiben szintén részt vett néhány HMO, nem jelent meg explicit célként.

A latin-amerikai piacra történő belépés pénzügyi ösztönzőinek magyarázatakor a managed care vezetők egyöntetűen az adott országok társadalombiztosítási alapjaihoz való hozzáférés fontosságát említik. Az USA-val ellentétben a legtöbb dél-amerikai országban szervezett társadalombiztosítási rendszer működik, amely magában foglalja az egészségbiztosítást csakúgy, mint a nyugdíjat sok nagy magán- vagy állami vállalat dolgozói részére. A munkaadók és a munkavállalók is hozzájárulnak a társadalombiztosítási alapokhoz. A társadalombiztosítás által nem fedezett munkavállalók és a munkanélküliek számára a legtöbb dél-amerikai országban léteznek állami egészségügyi intézmények, beleértve állami kórházakat és klinikákat is.

A társadalombiztosítási rendszerek Latin-Amerikában sokfelé nagyon nagy alapokká nőttek, amelyeket az adott kormány, vagy államilag szabályozott intézmények kezelnek. Az észak-amerikai vezetők a pénztőke fontos új forrásaként tekintenek ezekre a dél-amerikai társadalombiztosítási alapokra. Ahogy például egy managed care vezető – az argentin telephelyű EXXEL Group nevű multinacionális vállalat eredetileg indianapolis-i munkatársa – megjegyezte: "Ez egy nagyon nagy haszonnal kecsegtető piac… Egy befektetői tulajdonban levő vállalat számára az igazi lehetőséget az jelenti, ha az obras sociales (társadalombiztosítási) piacra számítva a prepagas (előre fizetett biztosítási) piacon fejleszti eszközeit"⁵.

A kormányzati egészségügyi programok és társadalombiztosítási rendszerek privatizációja fontos tőkebővítési lehetőséget teremtett az MCO-k és a befektetési alapok számára. A közszolgálati szektor olyan országokban, mint Kolumbia és Argentína, korábban rossz hatékonyságtól, növekvő költségektől és korrupciótól szenvedett. Az ezekre a problémákra hivatkozó privatizáció melletti érvek hasonlítottak az amerikai Medicare és Medicaid programokon belül a managed care bevezetését támogató érvekre. Például a Pinochet-diktatúra által beiktatott initiated 1980-as chilei alkotmány lehetővé tette az állami egészségbiztosítási- és társadalombiztosítási alapok kihelyezését magán managed care intézményekbe (Instituciones de Salud Previsional, ISAPREs), amelyeket aztán felvásárolhattak a nemzetközi biztosítótársaságok. A privatizált társadalombiztosítási alapokhoz való hozzáférés – amit egy kereskedelmi újság nemrégiben "a manana nyugdíj bonanzá"-nak nevezett – több milliárd dolláros tőkealapokat hoz létre, amit a résztvevő vállalatok újra befektethetnek.⁶

A gazdasági globalizáció szintén elősegítette a nemzetközi tőkebefektetést a managed care-be. A korábbi kereskedelmi korlátok ledőltek az Általános Kereskedelmi- és Tarifa Egyezményhez (General agreement on Trade and Tariffs, GATT), az Észak-amerikai Szabadkereskelmi Egyezményhez (North American Free Trade Agreement, NAFTA) és a Dél-Amerika déli csücskét lefedő Déli Közös Piachoz (Common Market of the South, MERCONSUR) hasonló megállapodásoknak köszönhetően. A multinacionális vállalatok globális tevékenységük következtében külföldön dolgozó munkavállalóik számára is managed care ellátást kerestek. Például a Mexico City-ben működő cégek, többek között az IBM, a Johnson&Johnson, a Bristol-Myers Squibb és a Hewlett-Packard konzorciumot alapítottak a managed care bevezetésére irányuló törekvések elősegítésére⁷.

Az egészségügyi ellátásra és az állami egészségügyi programokra gyakorolt hatás

Csakúgy, mint az Egyesült Államokban, a managed care-t érintő aggodalmak Dél-Amerikában is a sebezhető csoportok korlátozott hozzáférésére és a kórházi ellátás finanszírozásának csökkentéséra koncentráltak, nem az adminisztrációra, vagy a befektetők hozamára. A managed care biztosítások keretében bevezetett lakossági térítési díjak (copayments) korlátot emeltek az ellátáshoz való hozzájutás elé, és növelik az állami kórházak és klinikák leterheltségét. Chilében évente az ISAPRE MCO-k által fedezett betegek körülbelül 24%-át látják el állami kórházakban és klinikákon, mert nem tudják kifizetni az ISAPRE-k teljes bevételének 8.6%-át kitevő térítési díjat. Az Argentínában és Brazíliában működő önigazgató rendszer (auto-gestión) szükségessé teszi, hogy az állami kórházak versengjenek a társadalombiztosítás és a magánbiztosítók által fizetett átalánydíjért, valamint hogy a betegek térítési díjat (copayment) fizessenek. Az ingyenes ellátásért való jelentkezéskor a szűkölködő betegeknek végig kell járniuk egy hosszadalmas, a jövedelemszinttől függő engedélyezési eljárást; néhány kórháznál az ilyen jelentkezések átlag 30-40 százalékát elutasítják.

Argentínában azoknak az állami kórházaknak, amelyek még nem álltak át a managed care elvei szerint való működésre, a társadalombiztosítás által fedezett betegek özönével kell szembenézniük. 1997-ben például a Buenos Aires-i állami kórházak körülbelül 1,25 millió olyan járóbeteget jelentettek, akiket a nyugdíjasok számára létrehozott, de privát kezelésben levő társadalombiztosítási alap fedezett. Mielőtt még az állami kórházakhoz fordultak volna, ezek a betegek már megtapasztalták az ellátáshoz való hozzáférés korlátait, köszönhetően a térítési díjaknak, a magánorvosok elutasításának (hiszen a társadalombiztosítás nem fizet nekik), és az ellátók megbízatását övező bürokratikus káosznak.

A latin-amerikai MCO-k ráadásul az egészségesebb biztosítottakat vonzzák, míg a rosszabb egészségi állapotban lévő betegek az állami szektorba áramlanak. Chilében az ISAPRE-k a fiatal, krónikus betegségtől mentes munkavállalók biztosítási díjainak megszerzését célozták meg. Ennek eredményeképpen az ISAPRE-k által fedezett betegeknek csak 3,2 százaléka hatvan év feletti, összehasonlításképpen a teljes népességben ez az arány 8,9 százalék, és az állami kórházak és klinikák által ellátott betegek esetében 12 százalék.

A managed care-nek való ellenállás és alternatív javaslatok

A managed care exportja az egyes országokban változó mértékű ellenzéssel találkozik. Ecuadorban egy szakszervezetekből, szakmai szervezetekből, tanárokból és az amerikai őslakosok szervezeteiből álló koalíció megakadályozta, hogy magán managed care rendszereket vezessenek be a közszolgálati szférában. 1995 folyamán a koalíció szavazatokat gyűjtött egy népszavazásra készülve, amely a népesség preferenciáit derítette ki a gazdaság tizenegy szektora, többek között az egészségügy, az olajipar, a közlekedés és a közművek privatizációjával kapcsolatban. A népszavazásban szereplő mind a tizenegy javaslat esetében az ecuadori szavazók körülbelül két-harmada ellenezte a privatizációt. A népszavazás óta a koalíció továbbra is aktívan tevékenykedik a privatizáció elkerüléséért, és ismeretterjesztő előadásokat szervez a managed care-ről, mint az egészségügy és az állami gyógyító intézmények privatizációját célzó kezdeményezések egyik eleméről.

Brazíliában az orvosok és a népegészségügyi aktivisták álltak ellen a managed care bevezetésének. A Brazil Nemzeti Munkáspárttal (Partido dos Trabalhadores) kapcsolatban álló aktivisták például ellenezték a közszolgáltatások MCO-k számára történő privatizációját. Az ezt a pártot képviselő, Brasiliában, Santosban, Rio de Janeiróban és más városokban megválasztott kormányzati tisztviselők szembehelyezkedtek a privatizációs politikákkal, és alternatív javaslatok bevezetésén dolgoznak, amelyek önkormányzati szinten erősítenék meg a közszolgáltatásokat. A Munkáspárt tagjai és más politikai aktivisták hangsúlyozzák, hogy az 1988-as módosított brazil alkotmány az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást állampolgári jogként határozza meg, amelyet "egységesített egészségügyi szervezeten" keresztül kell biztosítani. A nemzeti és szövetségi állami törvényhozó testületekben felhívták a figyelmet az alkotmány utasításai és a managed care profitorientált vállalatok égisze alatti bevezetését ösztönző privatizációs politikák közötti ellentmondásra. Ezen kívül a nagy orvos-szervezetek ellenszegültek a managed care elveinek, és szövetkeztek, hogy erősítsék közös tárgyalási pozíciójukat az MCO-kal szemben. Egyik példa az UNIMED, az egészségügyi dolgozók egy szervezete, amely gazdasági "együttműködés"-ként jött létre, és tagjai között több ezer praktizáló orvos található. Az UNIMED sikeresen korlátozta a nagy MCO-k felügyeleti jogát az orvosi gyakorlat feltételei felett, és megpróbálta meghiúsítani az állami ellátás managed care égisze alatt történő privatizációjára irányuló törekvéseket is.

Az MCO-k kevésbé szervezett ellenállással találkoztak az Argentínához, Chiléhez és Kolumbiához hasonló országokban, ahol a korábbi diktatúrák és autoriter kormányok elősegítették a közszolgáltatások privatizációját. Másrészről viszont a szakmai szövetségek és a szakszervezetek kampányokat szerveztek az MCO-k belépése ellen az állami szektorba. Chilében a Nemzeti Egészségügyi Szövetség (Colegio Médico) az állami Nemzeti Egészségbiztosítási Alapot (Fondo Nacional de Salud, FONASA) felhasználva állt ellen az ISAPRE-k terjeszkedésének. Argentínában az egészségügyi dolgozók a szakszervezetek nemzeti szövetségével (Central de Trabajadores Argeninos, CTA) működtek együtt annak ismeretterjesztő munkájában, hogy ösztönözzék vita kialakulását a privatizációt és managed care-t illetően. Fáradozásaik eredményeképpen Argentína Córdoba tartományában a heves társadalmi megmozdulások megakadályozták az egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerek privatizációját. A Public Services International, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek nemzetközi koalíciója is sok országban segített megszervezni a managed care ellenzékét.

A közfelfogás politikai újjáépítése

Mint ahogy az egyesült államokbeli terjeszkedésük mutatja, az MCO-k előreláthatóan folytatni fogják a belépést új piacokra külföldön. A befektetők úgy tekintenek a managed care megjelenésére Dél-Amerikában, mint egy kecsegtető üzleti lehetőségre. Ahogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségével az állami szolgáltatásokat és a társadalombiztosítási alapokat visszaszorítják, privatizálják, és a managed care elvei szerint átszervezik, e reformoknak a megelőző és gyógyító ellátáshoz való hozzájutásra gyakorolt hatása fontos szerepet fog játszani mindenütt a harmadik világban.

Ideológiai szempontból megpróbálnak egy új "közfelfogást" összekalapálni, ami majd társadalmilag elfogadott igazsággá válik. Az egészségügyben szakértőként elismert személyek közül sokan hozzájárulnak ez új közfelfogás létrehozásához a következő tizenegy, a rendszer újragondolásához szükséges alapelv hangoztatásával:

1. az egészségügy válsága pénzügyi okokra vezethető vissza;
2. az ellátás ellenőrzése (management) új és a válság megoldásához nélkülözhetetlen adminisztratív racionalitást vezet be;
3. a klinikai döntéseket alá kell rendelni ennek az új racionalitásnak, ha a költségek féken tartása a cél;
4. nő a hatékonyság, ha a finanszírozás el van választva a szolgáltatás nyújtásától, és ha verseny van az alszektorok (állami, társadalombiztosítás és magán-) között;
5. létre kell hozni az egészség piacát, mert a piac a minőség és a költségek legjobb szabályozója;
6. a keresletet kell támogatni a kínálat helyett;
7. a munkaügyi kapcsolatok rugalmassá tétele a legjobb módja a hatékonyság, termelékenység és a minőség elérésének;
8. a magánigazgatás hatékonyabb és kevésbé korrupt, mint a közigazgatás;
9. a társadalombiztosítási járulékok a munkavállalók saját tulajdonát képezik;
10. a társadalombiztosítás deregulációja megadja a fogyasztónak a választás lehetőségét, a legjobb kezelőt választhatja pénzalapja kezeléséhez;
11. a használó/beteg/kedvezményezett átalakítása klienssé/fogyasztóvá biztosítja a jogok tiszteletben tartását.

Ezek az ideológiai állítások alaposan átalakítják a közfelfogást. Az állami intézmények és a társadalombiztosítás alacsony hatékonyságú működéséről, az erőforrások hiánya miatt korlátozott ellátáshoz való hozzájutásról, a túlzott bürokratizálódásról, a népesség igényeihez való korlátozott alkalmazkodási képességről, a költségek emelkedéséről szóló diagnózisok magától értetődő igazságokká válnak. A használók és az egészségügyben dolgozók mindennapi tapasztalataik nyomán növekvő mértékben osztják ezeket a nézeteket, amelyeket aztán a reformjavaslatok igazolására használnak fel. Ez teszi lehetővé a közfelfogás átalakítását az egészséget, betegséget és a szolgáltatásokat illetően – lépésről lépésre, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolatok elüzletiesítése természetesnek tűnjön. A különösen az állami egészségügyi ellátás szószólói által sokáig fenntartott nézetek, miszerint az egészségügy az állam felelőssége és közjószág, átadták helyüket a privatizációról, a gazdaság átstruktúrálásáról és a fiskális konzervativizmusról szóló "komplex" diskurzusoknak. A leendő progresszívek gyakran elfogadják ezeket az elméleteket, még ha közben el is akarják határolni magukat a neoliberális projekttől.

Az ilyen elképzelések ellenében fontos azt megmutatni, hogy ezek nem feltétlenül képviselik az igazságot, hanem pénzügyi érdekek által meghatározott nézetek. A reform a hivatalos vitákban most megjelenő formájában nem az egyetlen, és a népesség egészségi állapota szempontjából nem is a legjobb lehetőség. Sok csoport dolgozik alternatív projekteken, amelyek megvédenék az egészség közjószág jellegét. Ezek a mozgalmak erősebbek néhány dél-amerikai országban, mint másutt. Hasonló mozgalmak indultak Afrikában és Ázsiában is. Erre a harcra egyre inkább nem csupán osztályharcként tekintenek, hanem az imperializmus elleni harc részeként – amely imperializmus új álarcot öltött, a növekvő egészségügyi költségektől és a rossz hatékonyságú bürokráciáktól akarja megmenteni a harmadik világ országait, az Egyesült Államokból exportált neoliberális managed care megoldások bevezetésével. Sok más területhez hasonlóan, ezen a téren is alapvető fontosságú a nemzetközi szolidaritás a globális rendszer logikájának ellenállók között.

(Fordította: Remák Edit)

Jegyzetek

¹ J. C. Lewis: "Latin American Managed Care Partnering Opportunities", az Association of Latin American Pre-Paid Health Plans (ALAMI) nyolcadik konferenciáján ismertetett tanulmány, Sao Paulo, Brazília, 1996. november 8.

² A Nemzetközi Egészségügyi Szervezet (World Health Organization) által támogatott latin-amerikai managed care tanulmányban résztvevő szervezetek és kutatók: Buenos Aires-i Egyetem, Argentína (Celia Iriart, Silvia Faraone, Marcela Quiroga és Francisco Leone); Campinasi Egyetem, Brazília (Emerson Elias Merhy, Florianita Coelho Braga Campos); Közgyógyászat Kutató- és Tanító Csoport (Grupo de Investigación y Capacitación en Medicina Social), Santiago, Chile (Alfredo Estrada, Enrique Barilari, Silvia Riquelme, Jaime Sepúlveda, Marilú Soto és Carlos Montoya); Egészségkutató- és Tanácsadó Központ (Centro de Estudios y Asesoría en Salud), Qiuto, Ecuador (Arturio Campana, Jaime Breilh, Marcos Maldonado, Francisco Hidalgo), és az Új Mexikói Egyetem (University of New Mexico) (Howard Waitzkin, Karen Stocker). A kutatást Celia Iriart és Howard Waitzkin felügyelte. A kutatás egy korábbi változata megtalálható: K. Stocker, H. Waitzkin, C. Iriart: "The Exportation of Managed Care to Latin America" (A managed care latin-amerikai exportja), New England Journal of Medicine 340 (1999): 1131-1136. Az Egyesült Államokbeli kutatást részben a Agency for Health Care Policy and Research támogatta (1R01 HS09703).

³ World Bank, World Development Report 1993: Invest in Health (Washington DC, World Bank, 1993).

⁴ A.C. Laurell, O. Lopez, "Market Commodities and Poor Relief: The World Bank Proposal for Health", International Journal of Health Services 26 (1996): 1-18. A Világbank politikájának kritikáját India esetében lásd: M. Rao (ed), Disinvesting in Health: The World Bank's Prescriptions for Health (New Delhi: Sage, 1999). Afrika esetében lásd: M. Turshen, Privatizing Health Services In Africa (New Brunswick, NJ: Rutgers University Press, 1999).

⁵ L. Kertesz, "The New World of Managed Care", Modern Healthcare (November 1997): 114-120.

⁶ M. Tangeman, "The Manana Pension Bonanza", Institutional Investor 31, 2 (1997): 69-72.

⁷ R. Ceniceros, "Managed Care Makes Inroads in Latin America", Business Insurance (October 6, 1997): 3-6.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete elõtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. Minőségi politikai gondolkodás? Kit érdekel, lényegtelen… A legfontosabb elvárás az a képesség, hogy a felsőbb osztályok pénzét becsatornázzuk.

A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete előtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára. A jelölteknek fel kell hívniuk az összes lehetséges támogatót, 500 dolláros belépődíjas koktélpartikon cseverésznek, elfogyasztanak számtalan ebédet, fényképezkednek a jelentős adományozókkal, és minden más módot megragadnak, hogy akárhogy is, de még több készpénzt gyűjtsenek be – nap nap után, egész évben. S a kör bezárul. Ha már megválasztották, a hivatalnok azonnal elkezd még több pénzt gyűjteni a következő választásokra, hacsak nem a legutóbbi költséges kampánycsatából fennmaradt adósságait kívánja szanálni.

Egyre inkább az a helyzet, hogy sok pénze kell legyen annak, aki az Egyesült Államokban hivatali posztért verseng. Idén az összes jelentős elnökjelölt mindkét nagy pártban milliomos, holott a népességnek kevesebb, mint 2%-a az.

Persze a fejlett tőkés országok politikai folyamatait mindig is át meg átszőtte a pénz, a "burzsoázia végrehajtó bizottsága" – és még mi mindent. Ám az amerikai politikában a pénznek a választásokra gyakorolt hatásában mennyiségi és minőségi terjeszkedés figyelhető meg az elmúlt három évtizedben: mennyiségi, amennyiben minden választói ciklusban több pénzt költenek, mint az előzőben, s minőségi, amennyiben a "pénzhatalom" (money power) átláthatósága, ahogy a XIX. századi amerikai populisták nevezték, olyan dimenziókat öltött, mint semmi más a Bearanyozott Kor (Gilded Age) óta.

Az amerikai politikai rendszer, amelyre a világ egy jó része bizonyos értelemben még mindig úgy tekint, mint modelldemokráciára, egyre kevésbé demokratikus. Egyre messzebb kerül a "néppel, a nép által és a népért" elvétől, s egyre inkább a gazdagokkal, a gazdagok által és a gazdagokért van.

Bár a hollywoodi képzetekben a pénzt a csillogással kapcsolják össze, úgy tűnik, a politikára fordított hatással van a pénz. Az idei őszi elnökválasztási versenyről azt mondják, hogy a legdrágább lesz az amerikai történelem során, de úgy tűnik, az egyik legunalmasabb is. A verseny tartalmatlansága bizonyára tovább rontja a már így is történelmi mélyponton lévő szavazói részvételi arányt, nem beszélve a szavazók hangulatáról.

Így a mostani választás valójában inkább a közelmúltról fog szólni, semmint a jövőről. A meglepetést az előválasztások idején az okozta, hogy a pénz nyilvánosan elismert és vitatott témává vált. Bill Bradley és John McCain, a Demokrata és a Republikánus párt két éllovasának fő kihívói így vagy úgy mindketten a pénznek a politikára gyakorolt fojtogató hatásáról beszéltek. A konzervatív szakértők sokáig azt gondolták, hogy a kampányfinanszírozás nem igazán érdekli a szavazókat, ám Bradley és McCain támadásai pontosan azon az általános véleményen alapultak, hogy az ország politikai intézményei, amelyek mindig is távol álltak a tömegek ellenőrzésétől, már a tömegek nyomására is egyre kevésbé reagálnak.

Bár a Demokrata Párt, amelyet inkább befolyásol a közérdek (nők, feketék, munkások), még mindig meglévő imázsa alapján a legkézenfekvőbben lehetne fóruma az ilyen vitáknak, mégsem a demokraták között vált népszerűvé a téma. Néhány balos értelmiségi és liberális bízott ugyan Bradley-ben, de a kampánya leállt, miután egyetlen előválasztást sem sikerült megnyernie. Azonban mint a hivatalban lévő alelnök ellenfele, Bradley – aki korábban New Jersey állam szenátora volt – minden várakozáson felül teljesített. Sokkal kedvezőbb volt a sajtója, és a választások előtt néhány felmérésben még vezetett Al Gore előtt. Bár Bradley a kampányfinanszírozás reformja mellett érvelt, képtelen volt a maga javára fordítani Gore komoly hátrányát e témában. (Gore-t számos 1996-os választási ügyeskedéssel összefüggésbe hozták, amikor a Clinton-kormány rekordot döntött a pénzgyűjtésben.) Bradley reformpozícióját saját sikerei ásták alá, amikor elképesztő összegeket gyűjtött össze például Wall Street-i befektetőktől.

A Republikánus előválasztáson beszéltek tehát legtöbbet a pénzről. Ez jelentős fordulatnak számít a korlátlan kapitalizmus, a szupergazdagok kedvelt pártjában, ahol a szerzés virtus dolga. A jelenlegi Republikánus Pártot azonban a jobboldali populizmus fülsértő, antielitista retorikája határozza meg. Nem nehéz így rájönni, hogyan lett McCain népszerű. Vietnami háborús hősként egy szuperpatrióta és militarista pártban, arizonai szenátorként egy olyan pártban, amely a déli és nyugati országrészeket tekinti geopolitikai bázisának, McCainnek számtalan előnye volt, s ezeket csak felerősítette nyílt, józan közvetlensége és fanyar humora, amely általános népszerűséget hozott neki az írott banalitások korában. New Hampshire-ben McCain azt ígérte a választóknak egy városi találkozó alkalmával, hogy elnökként bezáratna egy közeli katonai támaszpontot. Az ilyen nyíltság üdítő színfoltot jelentett a politikai cinkoskodás megszokott rítusai között. (Bradley ugyanakkor hátat fordított régi szenátusbeli szavazási szokásának, mellyel az etanoltermelés támogatását ellenezte, hogy ezzel az ügyetlen próbálkozással nyerje meg az iowai gazdákat és az agrárszektort.)

A legfőbb politikai téma, amely megerősítette a McCain-jelenséget, az volt, ahogy McCain a kampányfinanszírozás reformjának egyik vezető szószólójaként jelent meg a nagyközönség előtt. Miután saját maga is körülményes módon részt vett a "Keating Five"-ban, a 80-as évek protekciós botrányában, karrierjét reformerként folytatta, többek között támogatta a McCain-Feingold elnevezésű, kiemelkedő jelentőségű kampányfinanszírozási törvénytervezetet. McCain intézkedései a felesleges költekezéssel és a "sertéspolitikával" szemben (kormányzati támogatás valamely vállalat vagy beruházás számára a kampánytámogatásért cserébe), a "szabad piac" elvén alapulnak. A republikánus uralkodó osztály (establishment) azonban már korábban is jobban kedvelte a szabad piac elméletét, mint gyakorlatát. McCain az államellenesség elvét kiterjesztette a tekintélyes republikánus törvényhozók kedvenc programjaira is, s ezzel magyarázta, miért csak egy maroknyi republikánus szenátor támogatta őt Bush-sal szemben. Mindenesetre azok az emberek, akik McCainre szavaztak, abban a hitben tették ezt, hogy elnökségének középpontjában a kampányfinanszírozási reform lesz, és kulturális kérdésekben visszafogottabban nyilatkozik majd, azaz a vallásos jobboldallal szemben Bush-hoz képest kevésbé lesz gyáva. Ezért szerepelt McCain azokban az államokban a legjobban, ahol nyílt előválasztások voltak, azaz a függetlenek és a demokraták is szavazhattak a republikánus előválasztásokon.

És ezért állt McCain a legközelebb ahhoz, hogy valódi tömegbázissal a háta mögött legyen elnökjelölt. Ugyanez a helyzet, ha annak alapján hasonlítjuk össze Bush-sal vagy bármelyik demokrata ellenfelével, hogy kampánypénzének hány százaléka érkezett kisebb és hány százaléka nagyobb adományozóktól. A jelöltek önkéntes szövetségi választási adatainak a Center for Responsive Politics által végzett elemzése alapján Bush választási pénzeinek 93%-át olyan adományozóktól kapta, akik 200 dollárt vagy annál többet adtak. Gore 70%-ot kapott ilyen adományozóktól. McCain pénzeinek csak 47%-a származott ilyen forrásokból. (A 200 dollár elég jól használható alap. Magyar viszonyok között ez azt jelenti, hogy McCain támogatóinak kevesebb, mint a fele volt olyan, aki megengedheti magának, hogy 54.000 forintot kipengessen egy politikus jelöltnek. Bush-nak majdnem az összes, Gore-nak pedig a legtöbb pénze ilyen emberektől származik.)

Az esélyek McCain ellen szóltak. Mind a republikánus párti elit, mind a vallásos jobboldal hamar Bush mellé állt, így megválasztása teljesen bizonyossá vált. McCain pedig a lenyűgözően izgalmas New Hampshire-i győzelme után elkövetett néhány stratégiai hibát, mint például egy negatív televíziós reklám bemutatása Dél-Karolinában, amelyben Bush-t Clintonhoz hasonlította, ami lehetővé tette, hogy Bush a gyalázatos módon bemocskolt áldozat képében jelenhessen meg az ultrakonzervatív államban (bár a Bush csapat még ennél is piszkosabb trükkökkel operált, amikor McCain válását, felesége fájdalomcsillapító-függőségét, sőt még fogadott bangladeshi lányukat is felhasználta arra, hogy diszkreditálja a konzervatív és rasszista szavazók körében). A Bush-kampány New Hampshire után igyekezett hatalmas költekezésekkel is lesöpörni a McCain-féle kihívást. Így végül annak ellenére, hogy a kampányfinanszírozás kulcsfontosságú téma volt az előválasztások során, mindkét párt szándékosan visszafogottan kezelte a dolgot – elsősorban természetesen azért, mert válogatás nélkül költekeztek!

Bush és Gore tökéletesen beilleszkedtek a jelenlegi rendszerbe. Idén ősszel minden valószínűség szerint "reformernek" fogják nevezni magukat, és ha felkérik őket, akkor emelkedetten fognak beszélni a témáról, de csak zsenge javaslataik, vagy pusztán ötleteik lesznek, amelyek tovább rontják a helyzetet. Bush és Gore a pártvezetőség gondosan kiválasztott jelöltjei, akik támogatják a mostani helyzetet. Ami biztos, az az, hogy bármely jelölt esetén minden korábbit meghaladó mértékben növekedne a vállalati befolyás és az elitrétegekből származó adományozók szerepe a politikai folyamatokban. Ross Perot Reform Pártja jelölheti a jobboldali Pat Buchanant, a valódi baloldal – elsősorban a különböző állami Zöld- és Munkáspártokon keresztül – pedig tömörülhet a fogyasztást támogató Ralph Nader mellett, ám az országos vita a status quo fő (mainstream) jelöltjein keresztül jelenik meg.

Nem a már létező kampánytörvények megszegése a probléma az amerikai politikában a pénz jelenlétével, bár ilyen botrányok is rendszeresen kipattannak. A gond a mindent átható törvényes korrupció.

Érzékletesen szemlélteti ezt a kampánnyal kapcsolatos észvesztő pénzmennyiség. Több pénzt gyűjtenek és költenek az idei elnökválasztáson, mint az amerikai történelem során eddig bármikor. Bush, aki elkerülte a szövetségi támogatási alapokat (matching funds), és annyit szedhet össze, amennyit csak akar, több testhosszal vezet, miután már összehozott egy szinte felfoghatatlan 73 millió dolláros alapot (nagyjából 20 milliárd forint). Gore a 40 millió dolláros határon van, amely azokra vonatkozik, akik a szövetségi támogatási alapokhoz fordultak, és itt volt Bradley is, mielőtt felállt volna az asztaltól. McCain körülbelül 35 milliót gyűjtött össze, mielőtt visszalépett.

Vajon mi motiválja az adományozókat, hogy a jelöltekre költsenek? A politikai lojalitás, gondolhatnánk, ám a legtöbb esetben ez nem igaz. A kapcsolati és befolyásolási tényezők sokkal fontosabbak. A Center for Responsive Politics (az adatokat rendszeresen frissítik a www.opensecrets.org című honlapon, érdemes belekukkantani) táblázatba foglalta az adományozók foglalkozását. Ebből az információból következtethetünk egyes gazdasági szektorok preferenciáira az egyes jelöltek esetében. Az is látható, hogy a tőke szempontjából sok esetben az egyes jelöltek személye bizonyos értelemben lényegtelen, és a stratégia az, hogy minden egyes megbízható versenyzőnek juttassanak.

Például sok szektor mindenkinek ad szabadon. Az ügyvédek az első három foglalkozási csoport között szerepelnek azon adományozók közül, akik mind a négy fontosabb jelöltnek: Bush-nak, McCainnek, Gore-nak és Bradley-nek is juttatnak. Az ingatlanüzlet az értékpapír/befektetési terület mellett az első ötben volt azok között, amelyek képviselői mind a négy jelöltet támogatták. Ezen szektorok tagjai nyilvánvalóan több vasat tartanak a tűzbe, hogy előnyhöz jussanak, bárki nyer is. Ez akár az egyes vállalatok szintjén is érvényesülhet. A Wall Street-i Goldman, Sachs, and Co. 209.500 dollárt adott "kötegelt pénzként" (bundled cash) Bradley-nek. Ugyanakkor meglehetősen nagy kötegelt összegeket adtak Bush-nak és Gore-nak is. (A kötegelt pénz azt jelenti, hogy a vezetők és a többi alkalmazott, akik egyénileg maximum 1.000 dollárt adhatnának, csoportokba szerveződnek kollégáikkal és családtagjaikkal, hogy együtt többszörös adományokat juttathassanak, annak ellenére, hogy a közvetlen vállalati adományozást tiltja a törvény.) A Citigroup hasonló módon kötegelt pénzeket adott Bush-nak, Gore-nak és Bradley-nek egyaránt. Bush és Gore ugyanakkora adományokat kapott a következő négy foglalkozási szektorban: telekommunikáció, ügyvédek, érdekkijárók (lobbyists) és köztisztviselők.

Néhány szektorban biztosan többet adnak az egyik jelöltnek, mint a másiknak. Azonban még itt is kevésbé jellemzőek az ideológiai-politikai indokok, inkább a józan becslés a motiváló, hogy a gazdasági érdekeket egy adott jelölt szolgálja a legjobban. Hat szektorban adott a túlnyomó többség Bushnak a többi jelölttel szemben: számítógépes felszerelések és szolgáltatások, olaj- és gázipar, ingatlanüzlet, kereskedelmi bankok, biztosítás, egészségügyi szakemberek és vállalatok. Néhány indok felismerhető Bush mellett. Texas kormányzójaként Bush az olaj- és gázipar kiszolgálója volt. Ráadásul legfőbb törvényhozásbeli eredménye a magánjogi vétkes cselekmények (tort) reformja volt. Ez látszólag igyekezett csökkenteni a védőügyvédek feleslegesen magas számát és a felelőtlen fogyasztók (például az az asszony, aki megégette magát a McDonald's-os kávéval) által nyert perek, az abszurd módon súlyos ítéletek számát, a reform azonban átlátszó kísérlet arra, hogy a bíróságok megértőbbek legyenek a biztosításüzlet, az egészségügyi vállalatok és az ipari termelés képviselőivel szemben, akik mind elkötelezettek Bush mellett, hiszen megígérte, hogy továbbviszi a jogi reformot szövetségi szinten is. Gore a maga részéről aránytalanul jól teljesített a szórakoztatóipari szektorban (filmipar, televízió és így tovább), amelyet a Clinton-kormány hűségesen képviselt, különösen a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.

A kampányfinanszírozás témája különleges kilátásokat és dilemmákat teremt az amerikai baloldal számára. Bradley és McCain lázadása és veresége jól mutatja, hogy mindkét nagy párt mereven elzárkózik a kampányfinanszírozási reform elől, habár a közvélemény érdeklődése nagyobb a téma iránt, mint ahogy azt a népszerű szakértők állítják. Ebben a helyzetben a kampányfinanszírozás reformjának – ami teljesen kivonná a pénzt a politikai folyamatokból – következetes továbbvitele tömeges támogatást szerezhetne a demokratikus és egalitariánus törekvések szélesebb alapú politikájához.

Idén azonban a baloldal számára a legsürgetőbb döntést az állandó dilemma igényli: támogassák-e a demokratákat vagy sem. Annak ellenére, hogy az idei valószínűleg erősebb és függetlenebb Nader-kampány lesz, mint a félgőzzel vállalt 1996-os jelöltség, a baloldal legnagyobb része feltehetően mégis Gore-t fogja támogatni egy Bush-elnökség kilátásaival szemben. Habár Clinton sürgette a vállalati kérdések megoldását a jóléti reformtól kezdve az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásig, az AFL-CIO nagy része megtette azt a szokatlan lépést, hogy már az előválasztások szintjén kiállt Gore mellett. Sok balos liberális, sőt számos radikális is követni fogja ősszel a tömeget.

A tragédia az, hogy a baloldal valószínű, ám nem egyöntetű kiállása Gore mellett nyolc év clintoniánus neoliberalizmus után következik be, nem beszélve az összes fontosabb jelölt meggyőződéses vállalatbarát politikájáról. Politikai értelemben Bradley és McCain sem jelentettek alternatívát. ők is a "globalizáció" képviselői voltak, azaz a vállalati szabadkereskedelem (NAFTA, GATT), a Wall Street, az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) neoliberális politikájának a képviselői. Ez mind megmagyarázza a Bradley iránti lelkesedést befektetői körökben. Bradley és Gore, a demokraták, ugyanolyan elkötelezettjei a vállalati rugalmasság politikájának, mint a republikánusok, amely politika egymás ellen uszítja a munkásokat, közösségeket és országokat, miközben leépíti a környezetvédelmi normákat, a béreket és az adóterheket. Igaz, a demokraták gyakrabban kísérlik meg, mint a republikánusok, hogy munkásszimpatizánsaikat és környezetvédő támogatóikat erőtlen gesztusokkal, jelképesen engeszteljék ki.

Tehát az összes jelentős elnökjelölt neoliberális programot támogatott, ami tovább növelte a globális szegénységet, 89 országot rosszabb helyzetbe juttatva, mint amilyenben 10 évvel ezelőtt volt, és megduplázva a világ 20 leggazdagabb országának vagyonát az elmúlt négy évben. Buchanan, a Reform Párt valószínű jelöltje nagyobb eséllyel fog ezekről a témákról beszélni, bár kissé reakciós és alig leplezett rasszista hangnemben. Csak a baloldalnak van olyan politikája, amely ezt ellensúlyozhatja. Ezért, hogy a baloldal, mostani viszontagságai és a szocializmus sokat emlegetett halála ellenére továbbra is fontos tényező marad. Szemben a jobboldal kemény nacionalizmusával, a baloldal Észak és Dél szolidaritását, vagyis olyan nemzetköziséget képzel el, amely a vállalati "globalizációval" szemben az emberi jogi normák, a környezeti fenntarthatóság, a demokrácia, a társadalmi és gazdasági igazságosság mellett elkötelezett.

Azonban az amerikai baloldal jelenleg is tartó szervezeti és morális válsága, krónikus kudarca a tekintetben, hogy koherens és valós kihívást jelentsen a politikai életben, azt jelenti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy racionális és haladó szellemű alternatívát tudjon felmutatni bármely jelentősebb erővel a háta mögött. Az amerikai baloldal problémáinak több, különböző gyökere van: egyrészt a Sztálin, másrészt a hidegháború iránti túlzott imádat. Azonban legalább részben egy olyan kampányfinanszírozási rendszer eredményei is, amely milliók hangja mellett kiszorít mindenféle alternatívát. A századforduló és Eugene V. Debs óta egy szocialista jelölt sem érte el az 5%-ot az országos választásokon. Még ha Nader egy erőteljes, radikális politikával és kampánnyal állna is elő teljes mértékben kihasználva saját és támogatói képességeit, akkor sem tudna televíziós reklámot vásárolni olyan mértékben, mint ahogy azt a nagy jelöltek megtehetik.

Magyarán egy ördögi körről van szó: maga a tábor, amely (a gondolatok és értékek tekintetében) legnagyobb valószínűség szerint jelenthetne kihívást a vagyon globális szinten zajló, felfelé irányuló áramlására – amely nyilvánvalóan a fő tényező azok közül, amelyek a politika feletti növekvő pénzhatalmat (money power) mozgatják -, komoly politikai hátrányban van, figyelembe véve, hogy a tőke jelenleg mennyire markában tartja a politikát.

Ha van még remény, akkor az a választási paradigmán kívül van, méghozzá az a lehetőség, hogy a türelmetlen hangulat, amely most már egy ideje magától értetődő a széles értelemben vett munkás aktivisták és a fiatalok között, új áttöréseket hozhat. Az újfajta tőkés "globalizáció"-ellenes tevékenységből, kezdve a harcias WTO-ellenes seattle-i tüntetésektől a Világbank-ellenes washintoni demonstrációkig, erőt merítve feltámadhat a baloldal, ami a kisebb bűnösök rövid távú számításai mellett feltartóztathatja a vállalati kizsákmányolást is. Ezen új mozgalom váratlan megerősödése nélkül azonban a politikának vagy a pénznek, mint általában, biztos helye marad az USA-ban.

(Fordította: Gedeon Béla)

"Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s módszertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatait. Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimondja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül `professzorság' lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizonyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani." Tőkei Ferenc, Eszmélet 17. szám

"Nem lehet eleget írni és elég autentikus szöveget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte. Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejleményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg." Tőkei Ferenc, Eszmélet 18-19. szám

Tartalomjegyzék

1. Andor László : Elnök nélkül – Megemlékezés Tőkei Ferencről
2. Szalai Pál : Alexander Dubček
3. Albert Einstein : Mi szól a szocializmus mellett?
4. Borbély Tibor Bors : Város kerttel és 1984 kicsit tökéletesebben
5. Horváth Gizella : A fasizmus és kommunizmus összefüggéseiről – Francois Furet: Egy illúzió múltja, esszé a XX. század kommunista ideológiájáról c. könyvéről
6. Noam Chomsky : Ami a Fekete Könyvből kimaradt – Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könve c. munkájáról
7. Thad Williamson : A palánk túlsó oldala – Walter LaFeber: Michael Jordan és az Új Kapitalizmus c. angol nyelvű könyvéről
8. Helen Jefferson Lenskyj : A tiszta sportoló és a tiszta sport mítozsa
9. Zanny Begg : Az olimpiák igaz története
10. Csötönyi Sándor : Ilyen a box Magyarországon (Krausz Tamás interjúja)
11. Mandel Miklós : Labdarúgás alulnézetből
12. Krausz Tamás : A magyar futball „szétglobalizálása” – Hozzászólás Mandel Miklós írásához
13. John Bellamy Foster : A monopoltőke az ezredfordulón
14. Székely-Doby András : A tartós növekedés ára
15. Howard Waitzkin, Celia Iriart : Hogyan exportálja az Egyesült Államok az ellenőrzött betegellátást?
16. Christopher Phelps : A pénz és az amerikai elnökválasztási verseny
17. Kolumbiai gerillák : Legyen miénk az utca az imperialista beavatkozással szemben!
18. Márkus Imre : Vasutassztrájk 2000 (interjú)

Miután az amerikaiak szisztematikusan addig bombázták Koszovót, hogy utána gond nélkül megszállhatták, most Kolumbia lett legújabb célpontjuk.

Kolumbia gazdasági eredményei nemcsak a petróleum, a kávé és a szén exportjából származnak, hanem főként az amerikai piacokra áramló kokain és heroin előállításából: az amerikai kokainszükséglet 90%-a, a heroinszükségletnek pedig 40%-a innen származik. Ez évi ötmilliárd dollár forgalmat jelent: érthető, ha ezt az üzletágat az imperialisták ellenőrzésük alá akarják vonni, a helyi maffia helyébe akarnak lépni és monopolizálni szeretnék a kereskedelmet. A gyerekek is tudják, hogy az imperializmus Bogotában nem a kábítószer-kereskedelem ellen küzd, hanem azért, hogy teljes mértékben ellenőrzése alá vonja.

Néhány napja a Kolumbiára irányuló, amerikai kábítószerellenes hadművelet vezetőjének feleségét, Laurie Hiettet Bostonban bíróság elé állították, mert rendszeresen küldött kokaint New Yorkba. És tette ezt ugyanabból a bogotai katonai táborból, ahol férje 200 katona parancsnokaként a kábítószer-kereskedelem felszámolása ellen harcolt.

Az amerikaiak a kábítószerpiacot leginkább azért nem tudták még teljes egészében megszerezni, mert Kolumbiában közel harminc éve létezik egy fegyveres baloldali gerillacsoport, a FARC, melynek közel 15 000 tagja az ország 622 körzetét, az ország 40%-át ellenőrzése alatt tartja.

A FARC alapvető követelései a következők: vessenek ki jelentős adókat a vállalati igazgatókra, osszák szét a földesurak kezében lévő óriási latifundiumokat, módosítsák azokat az egyezményeket, melyek óriási előnyökhöz juttatják a multikat, követelik a nagy cégek bevételeinek igazságosabb elosztását a dolgozók körében.

A FARC az ország olyan területeit is kézben tartja, ahol a helyi maffia kábítószereket termel, illetve ahonnan ezeket exportálja. A FARC súlyosan megadóztatja ezeket a maffiákat a forradalmi célok érdekében: évi közel 600 millió dollárra tesz így szert, s ezt az összeget arra használja, hogy a gerillahadsereget a reguláris hadseregek színvonalán fegyverezze fel.

A FARC nemcsak gátolja az imperialista drogkereskedelmet, hanem állandó veszélyt jelent a helyi tőkés rezsimre, mely képtelennek mutatkozott megvédeni magát az amerikai segítség nélkül.

A kormányfő, Pastrana és a FARC között tavaly folytatott tárgyalásoknak az volt a célja, hogy a lehetőségek szerint asszimilálja a gerillacsoportot a rendszerbe, hasonlóan ahhoz, ahogy Guatemalában vagy El Salvadorban történt az ottani gerillákkal. Ha pedig ez nem sikerülne, a tárgyalásokkal a kormány akkor is időt nyer, hogy az imperialisták megteremtsék a FARC felszámolására irányuló katonai beavatkozás feltételeit.

Míg Pastrana elnök elhúzza a FARC-cal folyó tárgyalásokat, az imperializmus időt nyer, hogy a küzdelem feltételei megvalósuljanak:

1. az amerikai kormány a katonai segély összegét 289 millió dollárról egymilliárd dollárra emelhesse;
2. a Kolumbiában dolgozó amerikai katonai tanácsadók számát a jövő hónapban 300-ról kétezerre növeljék;
3. kétezer, Panamában állomásozó katonát a kolumbiai határhoz vezényeljenek át;
4. a Panama-csatornától Puerto Ricóba helyeznek át 25 000 katonát, hogy itt hídfőállást hozzanak létre a Kolumbia elleni támadás esetére;
5. megállapodásra jussanak Peru és Ecuador kormányával, hogy katonai egységeket vezényeljenek a kolumbiai határaikra;
6. Clinton hivatalos küldötteket meneszt többek között Peruba, Ecuadorba, Brazíliába és Argentínába, hogy ezen országok hadseregének együttműködését biztosíthassa az elkövetkező, Kolumbia elleni támadásban.

Ezzel egyidejűleg Clinton hivatalnokai – ahogyan azt Koszovó esetében is tették – a humanitárius érveket készítik elő, melyekkel majd a lakosságot meggyőzik a katonai beavatkozás elkerülhetetlenségéről.

Barry McCaffrey, a kábítószer elleni küzdelem észak-amerikai irányítója kijelentette, hogy "veszélyhelyzet van", és ez "szükségessé teszi a körzetben az amerikai katonai jelenlét fokozását a drogterjesztés visszaszorítása érdekében". Ugyanakkor McCaffey azt is hangsúlyozta, hogy "a kábítószer-kereskedelem és a gerillák ugyanannak az éremnek a két oldala" (Página, 12, 31/7/99). Egyértelmű, hogy a csapatok mozgósítása a FARC felszámolására irányul.

Néhány héttel később ugyanez a hivatalnok kijelentette, hogy Kolumbia "olyan regionális probléma lett, melynek megoldásához más nemzetek politikai beavatkozására van szükség" (Clarín, 13/8/99), és ezzel egyidőben bejelentette, hogy a hónap végén ellátogat Brazíliába, Peruba és Argentínába, hogy "kikérje véleményüket".

Ugyanakkor Clinton jobb keze, Madeleine Albright "humanitárius" érvekre hivatkozott (kilencéves gyerekeket vetnek be a harcokba), közben egy szót sem pazarolt arra a lehetőségre, hogy a demokrácia a helyi fegyveres erők segítségével győzhet (ezzel viszont utat nyitott – Koszovóhoz hasonlóan – a külső megoldásnak), és végül felszólította a térség országait, hogy "nyújtsanak segítséget" Kolumbiának, a segítség konkrét formáját viszont elfelejtette megemlíteni (Clarín, 12/08). Ezek a frázisok pontosan azt jelentik, amit a saját burzsoá lapjaik így fogalmaznak meg: "Elérkezett a fegyverek ideje, ám a fegyvereket a latin-amerikai csapatoknak, nem pedig az észak-amerikaiaknak kell megragadniuk".

Ezek a fenyegetések, a térség országaiban elrendelt mozgósítások, a kolumbiai félkatonai szervezetek által elkövetett tömegmészárlások, melyekhez a kormány alattomban segítséget nyújt, a helyi hadseregek azon követelései, hogy szabad kezet kapjanak a lázadókkal szemben a kínzások és gyilkosságok végrehajtására, mind azt szolgálják, hogy a FARC elfogadja az általuk írt forgatókönyv szerinti megállapodást.

Pastrana és Clinton egyszerűen csak szerepjátékot játszik: a jó rendőr – rossz rendőr játékot. Mialatt az egyik eljátssza, hogy diplomáciai módszerekkel, tárgyalásokkal, megegyezéssel rendezi a viszonyt, a másik előkészíti az invázió feltételeit.

Kolumbia azonban jóval bonyolultabb képlet Koszovónál, és az imperialisták tisztában vannak ezzel. Először is, a gerillák úgy ismerik az erdőt, mint a tenyerüket, a lakosság jelentős mértékű támogatását élvezik, vannak gazdasági forrásaik és korszerű fegyverzetük. Másrészt pedig Koszovóval ellentétben az imperialisták nem rombolhatják porig a FARC által ellenőrzött területeket a levegőből, mert ezzel kockáztatnák a terület nyújtotta évi 5 ezer millió dolláros üzletet, melynek "hasznát ugyanazon amerikai cégek tulajdonosai fölözik le" (Clarín, 7/8/99).

Ez volt az oka annak, hogy a múlt hónapban a Wall Street egyik nagyhatalmú ura leruccant az őserdőbe, és a FARC-cal való megegyezés mellett kardoskodott. Nyilván "nagyon jelentős a pénzmosásból származó jövedelem, ha a New York-i tőzsde elnökének megéri, hogy egyezkedjen a területet megszállva tartó gerillákkal" (Cronista, 7/7/99). Igaz persze, hogy sem a helyi burzsoázia, sem az imperialisták általában nem hajlandók sokáig tűrni a FARC gazdasági nyomását, és fokozzák a katonai nyomást is annak érdekében, hogy a szervezetet integrálják a rendszerbe, ahogyan azt El Salvadorban is megtették az M-19-cel.

A kapitalistáknak az jelenti a legnagyobb problémát, hogy szinte semmit sem tudtak a gerilláknak felajánlani, ugyanakkor az ország gazdasági és társadalmi helyzete egyre inkább a radikális baloldalra tolja a gerillákat minden reformista illúziójuk ellenére.

A kávé, a nyersolaj és a szén exportjából származó állami bevételek drasztikusan csökkentek. A gazdaság január óta 5,8%-kal esett vissza. A pesót a dollárhoz viszonyított értékének 25%-ával kellett leértékelni. A bankok emelik a kamatokat, és korlátozzák a hiteleket, hogy elkerülhessék a még jelentősebb leértékelést, ezzel megakadályozzák a folyamatos kifizetéseket, és a cégek sorra összeomlanak. A pénzügyi deficit meredeken növekszik, a tőke pedig elmenekül a válság és a polgárháború elől. A munkanélküliség már a lakosság 25%-át sújtja, és a munkahelyek felszámolása még nem ért véget.

A Pastrana-kormány a válságra még nagyobb eladósodással reagál: a kormányfő most állapodott meg az IMF-fel egy újabb 3 billió dolláros kölcsönben, cserében pedig "lefaragnak" az egészségügyi és oktatási kiadásokból, privatizálják a stratégiai üzemeket, és újabb elbocsátásokra kerül sor. Eközben a kormány a FARC-cal folytatott tárgyalásait úgy ítéli meg, hogy azok következtében "sem lesznek olyan reformok, melyek a menedzserek makrogazdasági érdekeit keresztezhetnék" (Nueva Colombia Agency, 28/06/99). A kormány tehát a gerilláknak a tárgyalásokhoz fűzött illúzióiból viccet csinál, hiszen a tömegek érdekeit sértő új és brutális intézkedésekre készül.

Az üldözés és a kegyetlen megtorlások ellenére a munkások fokozódó mozgósítással és sztrájkokkal válaszolnak a munkaadók támadásaira. Tavaly októberben 800 000 állami alkalmazott vett részt az utóbbi húsz év legnagyobb szabású sztrájkjában. A kormány törvényen kívül helyezte a sztrájkot, félkatonai egységei meggyilkolták a szakszervezetek elnökét, valamint a szakszervezet néhány aktivistáját. Májusban az egészségügyi dolgozók és a diákok sztrájkoltak a költségvetési megszorítások miatt, mire Pastrana rendőri intézkedésekkel és több tucat sztrájkoló bebörtönzésével válaszolt.

A FARC azonban mindezek ellenére is tovább tárgyalt Pastranával, pedig a kormány még csak nem is garantálja, hogy bármi jelentős megállapodás megszülethet, közben az imperialisták gyorsítják az invázió előkészületeit. A munkások azonban nem adták fel a küzdelmet, és egységes fellépésre törekednek a megállapodással szemben. Augusztus 8-ára országos sztrájkot szerveznek a kormánynak az IMF-fel kötött újabb egyezménye ellen. Most jött el az a pillanat, amikor azt követelhetik a FARC-tól, hogy szüntesse be a munkásellenes kormánnyal folytatott tárgyalásait, és a másik gerillacsoporttal, az ELN-nel és a harcos munkásmozgalommal egyesülve hozzanak létre kongresszust a szervezetek képviselőinek részvételével a problémák megoldására, és egyesült erővel indítsanak harcot a Pastrana-rendszer ellen a dzsungelben, az utcákon. Végső céljuk a munkások és parasztok képviselőiből álló kormány megalakítása és a szocializmushoz vezető politikai út megalapozása. A kormány ellenállását csak akkor tudják megtörni, ha széttépik a FARC vezetőinek reformista illúzióit, és a bátor gerillacsapatok egyesülnek a sztrájkoló munkások egységeivel. Csakis ekkor tudnak majd eredményesen szembeszállni az imperialistákkal a kizsákmányoltak érdekeiért, ekkor érhetik el a magántulajdon kisajátítását, a földesurak és drogkereskedők elűzését, a felhalmozott javak államosítását a teljes körű foglalkoztatás, a magasabb életszínvonal, az egészségügyi és oktatási kiadások emelése érdekében. A munkások és parasztok egységes fellépése nélkül azonban mindez lehetetlen.

A FARC-ot 1964. május 27-én alapította 48 kommunista Manuel Marulanda "Tiro Fijo"-jának vezetésével. Ma 15 000 ember alkotja, és az ország 40%-át tartják ellenőrzésük alatt. Vezetőik kezdettől fogva hangsúlyozzák: "a FARC-ot azért alapítottuk, hogy megragadjuk a hatalmat, és hazánkban a szocializmust építsük" (Propuesta, június 10), ugyanakkor azt is hangoztatják, hogy "a FARC a helyzet politikai, tárgyalásos megoldását szorgalmazza, hiszen kommunisták vagyunk, vagyis békét akarunk" (item).

Öngyilkos illúzió azt hinni, hogy a szocializmust, azaz a kapitalisták, földesurak és bankárok javainak kisajátítását készítjük elő, ha azzal a kormánnyal folytatunk tárgyalásokat, mely a kizsákmányolók érdekeit képviseli. A történelemben példa nélküli, hogy egy hatalmon lévő osztály megállapodott volna saját felszámolásáról. A gerilláknak nem szabad lemondaniuk a fegyveres nyomás eszközéről. Eddig csak akkor sikerült a szocializmus irányába előre lépni, ha a kizsákmányoltak szociális forradalomban csikarták ki a jogaikat.

A FARC vezetői állandóan a szocializmusról szónokolnak, ugyanakkor egyik vezetőjük, Raul Reyes szavai szerint céljuk a következő: "A demokrácia, a nemzeti szuverenitás és a béke megteremtése a javak igazságos elosztása, a társadalmi egyenlőség alapján, a nemzetközi hatalmi centrumok által támogatott politikai irányvonalat követve" (a Foro de Sao Paulo hatodik találkozója, 1996. május 27), azaz nem jutottak túl a burzsoá rezsim megreformálásának követelésén. A reformok pedig ezek volnának: a föld felosztása a parasztoknak, a gazdagok megadóztatása, a multinacionális cégekkel kötött előnytelen megállapodások felfüggesztése, a profit csökkentése stb. A FARC vezetői úgy tesznek, mintha maguk is elhinnék, ezek elérhetők a kapitalista rendszerben a tárgyalások és a katonai nyomás hatására.

Ezért fogadta el a FARC Pastrana javaslatát a tárgyalásokról, és ezért nyilatkozzák azt, hogy ezek "a társadalmi igazságosság békés megvalósulásának reményével teljesek". És hogy a megbeszélések folytatódhatnak "azon politikai, társadalmi és gazdasági célok elérése érdekében, melyek révén enyhülnek a mély társadalmi különbségek". Sőt mi több, a FARC vezetői úgy látják, ez a dialógus előrelépést jelent az egyenlőtlenségek felszámolása irányában, ha elvezet "egy olyan nemzeti törvényhozó testület megalakításához, mely a nép javára változtatja meg a kolumbiai hatalmi viszonyokat" (FARC- EP/97 nyilatkozat). Mintha a bankárok, a cégvezetők és a földbirtokosok majd önként és dalolva átadnák javaikat és tulajdonukat a parasztoknak és a munkásoknak azért, mert a nemzeti törvényhozó testület így szavazott!

A valóságban persze előbb ezek a kapitalisták államcsínyt hajtanak végre, ha azt látják szükségesnek, lemészárolnak mindenkit, aki útjukat próbálja állni, és felszólítják majd az imperialistákat, hogy adjanak meg nekik minden tőlük telhető segítséget az ellenállás leverésére. 1973-ban Chilében a történelem megmutatta, hogy a látszólag békés, a korábbi viszonyokat érintetlenül hagyó, lépésről lépésre előre haladó kapitalista kisajátítás hogyan csapott át a két évtizedig tartó véres pinocheti diktatúrába, melyet az USA mindvégig támogatott. Ez a tapasztalat tragikus figyelmeztetés lehet. A kizsákmányoltakat csak társadalmi forradalom szabadíthatja meg láncaiktól, mert a forradalom lerombolja a burzsoá rendszert és megteremti a munkások államát, amint az 1917-ben Oroszországban is történt.

Nem kellene bakóinkkal tárgyalásokat folytatnunk, hanem saját erőinkben kellene bíznunk. A legrosszabb az egészben az, hogy a FARC már saját testületében is megtapasztalhatta a vezetői által követett, az osztályellentéteket elsimító stratégia negatív hatásait. 1984-ben megállapodást kötöttek a Betancourt-kormánnyal, és megalakították a polgári ellenzéket, az ún. Unión Patrióticát (UP), mivel a kormánytól azt az ígéretet kapták, hogy nem üldözik őket, és szabadon kifejthetik nézeteiket a "demokráciában". Sok hűséges harcos hitt a kormányzat és a gerillavezetők szavainak, és a hatalom birtokosai által pénzelt félkatonai alakulatok lemészárolták őket. Több, mint 3 000 UP-harcost öltek meg, közöttük néhány választott képviselőt is. 1987-ben a FARC végül kénytelen volt megszegni a megállapodást, melyet korábban is csak ők tartottak be. Manapság a kolumbiai félkatonai egységek parancsnoka, Carlos Catano nyíltan beismeri, hogy kitervelt gyilkosságokról volt szó: "Csak a látszat kedvéért belementünk a játékba, mert a gerillák megmaradtak gerilláknak, de közben közéleti szerepet is akartak vállalni" (Clarín, augusztus 8.).

A múltban a kormány és a vezetők megállapodása a FARC-cal való leszámolást eredményezte. Ma a helyzet még tragikusabbra fordulhat, ha a FARC továbbra is abban az illúzióban él, hogy párbeszédet lehet folytatni azzal a kormánnyal, amely a békéről prédikál, de közben állandóan zaklatja polgárait; az imperialisták támogatásával katonai ellencsapásra készül, ha nem sikerül minden követelését elfogadtatnia a gerillákkal.

Ha nem szolgálnak elegendő tanulságul az 1973-as chilei események, a Nicaraguában, El Salvadorban vagy a FARC-cal magával 1987-ben történtek, akkor nézzük meg, mi lett az M-19 sorsa, miután hajlandóak voltak letenni a fegyvert, és Kolumbiában a polgári ellenzék szerepére vágytak: ma a félkatonai szervezeteknek ők a legkedveltebb célpontjai. Az M-19 képviselői valójában a kormányzat támogatói, képtelenek a kongresszus által megszavazott munkásellenes törvényeket megvétózni.

Csak egyetlen módon lehet a nyomort és a munkanélküliséget felszámolni: a munkásmozgalomnak követelnie kell, hogy a FARC és az ELN szakítsa meg a tárgyalásokat Pastranával, és csatlakozzon a harcoló munkások delegáltjaiból álló kongresszushoz, mely munkásprogramot szavaz meg, egyesíti a munkás-paraszt kormány megalakításáért küzdő erőket. A mostani megállapodások csak a Pastrana-kormány érdekeit szolgálják, mely egyre inkább integrálni szeretné a FARC-ot a rezsimbe, hogy ezzel is időt nyerjen, amíg az imperialisták felkészülhetnek az invázióra olyan latin-amerikai bábhadseregekkel, mint a perui, az ecuadori vagy az argentin hadsereg.

Az egyre fenyegetőbb imperialista beavatkozás mindenekelőtt a FARC fegyverletételét vagy megsemmisítését akarja elérni, és ezzel együtt célja az is, hogy Pastrana kegyetlen diktátumait a népre rákényszeríthesse. Ilyen körülmények között a világ dolgozóinak az az elsődleges feladatuk, hogy feltétel nélkül, a politikai nézetkülönbségeket félre téve álljanak ki a FARC és az ELN mellett, támogassák mindazokat a szervezeteket, melyek szembeszállnak az imperializmussal, illetve amelyek létükben vannak veszélyeztetve. Minden dolgozónak érdeke ez, hiszen az imperialisták és talpnyalóik veresége Kolumbiában az egész világ dolgozóinak, de főképpen a latin-amerikaiaknak harci segítséget jelenthet. Ezzel szemben, ha az USA-nak sikerül terveit megvalósítania Kolumbiában akár a FARC felmorzsolásával, akár a rendszerbe való integrálásával, akkor megerősödik az imperializmus a térségben, és felerősödnek a munkásellenes politikai intézkedések. Ezért felszólítjuk mindazokat a politikai és szakszervezeti szervezeteket, melyek a munkásság érdekeiért küzdenek, hogy vonuljanak ki az utcákra a FARC és a kolumbiai munkások és parasztok védelmében, tiltakozzanak az imperialista beavatkozás ellen, az imperialista agressziós tervek bármely latin-amerikai országban való megvalósítása ellen.

Annak érdekében, hogy Menem ne tudja beváltani Clintonnak tett ígéretét, és Argentína ne vegyen részt Kolumbia megszállásában, szükségesnek látjuk, hogy mindkét nagy szakszervezet, a CGT és a CTA is szervezzen tömegtüntetést, és ha kell, szervezzen általános sztrájkot a megszállás megakadályozására.

E hónap végén Argentínába látogat az imperialista invázió egyik legharcosabb szószólója, Barry McCaffey, hogy Menem elnököt beavassa terveibe. Jó alkalom ez arra, hogy kivonuljunk az utcára, és leleplezzük az imperialisták és Rosada házi bábjai mesterkedéseit.

Október 12-ére a Kommunista Párt és más csoportok nemzetközi tiltakozásra szólítják fel a munkásokat Kolumbia katonai megszállása ellen. Úgy véljük, eljött az alkalom, hogy kivonuljunk az utcákra – annak ellenére, hogy nem értünk egyet azzal a javasolt jelszóval: "Tárgyalásos politikai megegyezést akarunk!" (közölte a CCP 9/8/99). Mi úgy véljük, a megegyezés csak az imperializmusellenes aktivisták százainak vereségéhez és halálához vezethet. Nem szabad a kizsákmányolók hóhéraival tovább alkudozni; csak a munkások és parasztok képviselőinek közös kongresszusán meghatározandó út vezet el a győzelemhez.

(Fordította: Baráth Katalin)

Elhunyt Tőkei Ferenc az Eszmélet elnöke.

Tőkei Ferencet a folyóiratot megalapító szerkesztői kollektíva kérte fel az elnöki tisztségre 1989-ben. Ez a csapat ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas-hetvenes években járt egyetemre, és amely számára Tőkei Ferenc frissen megjelent történelemfilozófiai mûvei a szellemi gyúanyagot képezték a 68-as forrongás közegében. Megmutatták, hogy a marxi elmélet az államszocialista viszonyok között sem veszíti el kritikai élét.

Tőkei elméleti munkásságának klasszikus területei – ez már ma is látható – a szocializmus radikálisan újragondolt perspektíváihoz kapcsolódtak. Tőkei Ferenc az olyan fogalmakat, mint közösség, állam, társadalom, (világ)forradalom, pénz-tőke, tulajdon, osztály stb. történetfilozófiai mélységben tárgyalta, kivonta azokat a hivatalos legitimációs ideológia ("marxizmus-leninizmus") elhervasztó szómágiáinak özönéből, új és eredeti tartalommal töltötte meg a tárgyalt kategóriákat.

A szerkesztőségi elnöki funkció konkrét tartalma fokozatosan alakult ki, menet közben változott is. Olvasóink, barátaink gyakran megkérdezték, vajon Tőkei elnöksége szimbolikus jelentőségű-e. Mit csinál ő az Eszmélet elnökeként? Nos, ez messze nem szimbolikus elnökség volt, bár jelentősége nem a különféle találkozókon való részvétel vagy írásai közlésének gyakoriságával mérhető. A kezdeti időszakban több-kevesebb rendszerességgel látogatta a szerkesztőségi gyűléseket, ez azonban a későbbiekben teljesen elmaradt. Eleinte az Eszmélet Baráti Kör rendezvényein is fel-feltűnt, de aztán jelezte: oda nem jön többet. Zavarta az aktuálpolitizálás, zavarta, hogy egyesek nem tudnak különbséget tenni a felszínes politizálás és a társadalomtudomány között, de igazából ez a zavar nem személyekhez kapcsolódott: az zavarta, hogy eltűnt Magyarországról – még a baloldal berkeiből is – az érdemi társadalomelméleti vita.

Magyarországon a hatvanas és a nyolcvanas évek között virágkorát élte a formációelmélet, a különböző rendű és rangú mechanizmusviták. Kibontakozóban volt a politikatudomány és fellendülőben a szociológia. A mai társadalomtudományi nívóról visszatekintve kiváló színvonalú értekezéseket produkáltak olyan kutatók és tudóspalánták, akik azóta elvesztek a politika, az államigazgatás, vagy akár az üzleti világ forgatagában. Ezekben a tanulmányokban és vitákban Tőkei Ferenc művei megkerülhetetlenek voltak, diszciplinától függetlenül. Félreértés ne essék: nem valamiféle adminisztratív kényszer miatt volt ez így, hanem azért, mert a társadalmi formák elmélete nemzetközi méretekben is inspirációt, kihívást jelentett a kortárs társadalomtudományok számára, és ezt legjobban Tőkei interpretációjából lehetett megismerni.

Mi, akik a nyolcvanas években jártunk egyetemre, a marxizmus két hazai klasszikusát tartottuk számon: Tőkei Ferenc volt az élő, Lukács György a már nem élő klasszikus. Személyesen egyiküket sem ismerhettük. Az ázsiai termelési mód elmélete – amellyel a politikai gazdaságtan oktatása kezdődött a közgazdaságtudományi egyetemen, vagyis amellyel maga az egyetem kezdődött – ugyanolyan távolságból szólt hozzánk, mint mondjuk Az esztétikum sajátossága.

Az Eszmélet olvasói szerzőként egy sorozat keretében találkozhattak Tőkei Ferenccel. Ez az ő személyre szabott sorozata volt: Üzenetek a XIX. századból. Bevezetővel, megjegyzésekkel, provokatív eszmefuttatásokkal fűszerezett idézetek voltak ezek Marxtól és néha Engelstől, annak demonstrálására, hogy e két klasszikus elemzései mennyire aktuálisak tudnak lenni, milyen magvas igazságokkal tudnak szolgálni a mai világ megértéséhez is.

Az Üzenetek… is tanúsítják: Tőkei azok közé tartozott, akik az 1989-es fordulatban a marxi elemzést látták beigazolódni. Mivel olyan filozófiai kategóriák jártak a fejében, mint a szükségszerűség vagy a termelőerők, nem lepődött meg olyan fejleményeken, amelyek másokat megleptek, és fegyelmezetten tudomásul vett olyan történelmi változásokat, amelyeket mások esetleg jellemhibáknak, összeesküvésnek vagy árulásnak tulajdonítottak. És ami még fontosabb: Tőkei a kilencvenes években sem tekintette úgy a maga marxista világnézetét, mint amellyel valamiféle partikularitást vállalna fel. Számára a tudományos meggyőződés és a politikai konjunktúra két külön dolog volt.

Az Eszmélet szerkesztőségének elnökeként Tőkei Ferenc elutasított minden olyan értékítéletet, amely politikai vitákhoz, azokban elkövetett állásfoglalásokhoz kapcsolódva minősített volna tudós pályatársakat. Háborús uszító magatartása ellenére is nagy filozófusnak tartotta Heller Ágnest, és újabb keletű baloldali elemzései ellenére sem kedvelte Tamás Gáspár Miklóst. Elismerően tudott nyilatkozni Tellér Gyuláról, pedig ő aztán tényleg nemszeretem figurává vált a baloldali értelmiség szemében az utóbbi években. Mindez valószínűleg azért volt így, mert Tőkei köztünk élve is történelmi távlatból szemlélt mindent és mindenkit, ellenszenvei ellenére is tudott nagyvonalú lenni és megbocsátó, ám bizonyos kereteken kívül az elvszerű elzárkózás pozícióját részesítette előnyben. Ugyanakkor megvetéssel nyilatkozott – de csak szűk baráti körben – azokról a marxista értelmiségiekről, akik privilégiumaik átmentése érdekében a rendszerváltás folyamatában feladták rendszerkritikai álláspontjukat. Személyekről tehát könnyű volt vele vitatkozni, de nem ezek voltak az igazán fontos viták, hiszen Tőkei Ferenc tisztában volt azzal a ténnyel, hogy korunk szellemi atmoszférájának szerves és elválaszthatatlan része a denunciálás, a kirekesztés, a megbélyegzés, az intellektualitás és a kultúra iránti megvetés.

Fontos volt számunkra, hogy Tőkei milyen témákat javasolt napirendre tűzni, illetőleg milyen problémák, milyen stílus felé próbált orientálni bennünket. A kilencvenes évek derekán szorgalmazta például azt, hogy foglalkozzunk többet a harmadik út problematikájával, mégpedig filozófiai megközelítésben. Ez is közrejátszott abban, hogy éppen abban a számban (43.) kerítettünk sort egy a harmadik úttal kapcsolatos vitára, amellyel lapunk alapításának tizedik évfordulóját kívántuk megjelölni.

Érdekes módon sohasem lobbyzott azért, hogy az Eszméletben gyakrabban vegyük elő az ő személyes kutatásainak tárgyát, vagyis Kínát. Épp, hogy mi szerettük volna, ha ő maga ír nekünk Kínáról, az ottani reformok formációelméleti jelentőségéről. Úgy tűnt: nem akar kiérleletlen elemzéssel előállni. Ilyenkor látszott igazán, mennyire átérzi saját szerepét, azt, hogy csak felelőssége tudatában nyilatkozhat társadalomelméleti kérdésekről, még olyan időszakban is, amikor erre látszólag kevesen figyeltek volna oda. Az Eszméletben így csak egyszer foglalkoztunk Kínával (a 31. számban), bár mi is tisztában voltunk azzal, hogy inkább a téma égető fontossága miatt tettük ezt, és nem a rendelkezésre álló anyagok kiérleltsége okán.

Elnökünk a kulturális jelleg erősítésében látta a lap jövőjét, ami persze nem műalkotás-elemzést jelentett volna elsősorban, hanem talán inkább a társadalmi totalitást bemutató tanulmányokat. Ennek pontos definíciójáig sohasem jutottunk el, de gyakran hozta fel példának Peter Taylor modernitás-elméleti írását vagy más szempontból Mészáros István filozófiai nagyelméletét. A publicisztikának még a látszatát is el akarta kerülni az Eszméletben, viszont jónak tartotta az esszét mint műfajt.

Tőkei Ferenc halálával az Eszmélet nemcsak elnökét vesztette el, de egyben leghűségesebb olvasóját is. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy Tőkei mindent elolvasott, ami megjelenésre várt lapunkban. Nemcsak mennyiségi kérdés volt ez: Tőkei – ha lehet ilyen kifejezést gyártani – minőségi olvasást végzett. Kiadói-szerkesztői korszaka (hatvanas évek) óta reflexszerûen tudott észrevenni tárgyi tévedéseket, rossz nyelvi megoldásokat, idegen kifejezések helytelen alkalmazását, szabálytalan hivatkozást, félrefordításokat. Az ilyen jellegű hibák kiszűréséhez is igen fontos segítséget nyújtott éveken át. Mi több, néhány hónapja az ő beavatkozása mentett meg bennünket attól, hogy közöljünk egy külföldi lapból átvett interjút, amely – számunkra észrevétlenül – már megjelent egy másik hazai folyóiratban.

Tőkei Ferenc életének hetedik évtizedében is naprakész volt mindig: maximálisan lépést tartott a korral, annak technikai újításaival. Sok fiatalabb kollégánál hamarabb és nagyobb odaadással vetette bele magát a számítógépes szövegszerkesztésbe, majd pedig az internet világába. És amit mi, egy-két idegen nyelvet ismerő pórnép talán fel se bírunk fogni ésszel: neki a számítógépen és az interneten a kínai írásjeleket is kezelnie kellett, aminek megoldása külön erőfeszítéseket kívánt.

A legutóbbi néhány évben az internet adott lehetőséget az elnök és a szerkesztőség közötti kommunikáció tökéletesítésére, a korábbi fennakadások elhárítására. Mert hát fennakadások voltak: egy minden értelemben új lapnál, mint amilyen az Eszmélet, semmi sem megy olyan gördülékenyen, mint az üzleti alapon álló sajtóban. ő is és a szerkesztőség is sok gonddal, gyakori időzavarral küzdött, s amikor ebből feszültség támadt, jó volt látni, hogy Tőkei kész minden konstruktív megoldási javaslatot fontolóra venni. Nyitott volt például arra is, hogy lakásán rendszeresen rendezzünk beszélgetéseket egyetemistákkal, ám ezt a tervet hirtelen felbukkant, végzetes betegsége keresztülhúzta.

Így egymás közt beszélhetünk róla: Tőkei gyengélkedései, kisebb korábbi betegségei a barátok és munkatársak körében visszatérő beszédtémát szolgáltattak mindig. Néha az volt a benyomásunk: mint az iskolások, úgy használja ki az "orvosi igazolást" arra, hogy érdektelen értekezletek, tartalmatlan közszereplések helyett inkább otthon dolgozhasson. Mert dolgozott ő rengeteget: ismét a Kína-tanulmányok kerültek oktató-kutató munkája fókuszába. Elhalmozta magát teendőkkel, rendszeresen utazott.

Tudomásul kell vennünk: ezúttal nem az olvasási penzuma szólította el, és nem a számítógép kísértésének engedett. A könyvhalmazok és folyóiratkupacok magukra maradtak a zsúfolt dolgozószobában. A marxizmusnak ma nincs élő klasszikusa Magyarországon. Tőkei Ferenc üzenetei azonban bizonyosan meghallgatásra találnak majd a XXI. században is.