Új világrend – másképp, mint ahogy 1989-ben elképzeltük 

Rövid visszatekintéssel kezdem. Pontosan tíz évvel ezelőtt, a berlini fal leomlása után eufórikus hangulatban tárgyaltuk a “békeosztalék” felosztását, és sokan már holtnak nyilvánították a NATO-t. “Az új világrendben” nem volt szükség erre a hidegháború idejéből származó szervezetre, már csak azért sem, mivel Európa biztonságát az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, majd Szervezet (EBESZ) inkább garantálni látszott. A NATO-val ellentétben ugyanis ez utóbbi szervezetbe bekapcsolódtak a kelet-európai államok is, ráadásul az EBESZ nem volt pusztán katonai szervezet egy olyan óriási méretű brüsszeli apparátussal, amelynek érdeke fűződött önmaga fenntartásához.

Azután 1992-ben, a Rio de Janeiróban megkezdődött a környezetvédelem és fejlődés témában rendezett világkonferenciák öt éven át tartó sorozata. Ezek közé tartozott az 1993-as, emberjogi kérdésekkel foglalkozó bécsi értekezlet is. Első alkalommal helyezték az emberi jogokat a nemzetállami szuverenitás fölé. 1995-ben újra megemlékezhettünk erről Kant “Az örök békéhez” című írása megjelenésének 200. évfordulója kapcsán. A huszadik század végén időszerűen hangzott a 18. századi königsbergi üzenet: a demokráciák nem fognak háborúzni egymással, hiszen az egymással hadat viselő államok egyaránt vesztesei a háborúnak. Mivel érdekeltek a békés kereskedelem megóvásában, mindent megtesznek, hogy elkerüljék a háborút. A gondolat legfőbb csattanója: az 1795-től eltelt kétszáz év folyamán most először lehetne megfigyelni a gyakorlati megvalósulást, mivel 1989 után – néhány kivételtől eltekintve – a demokratikus rendszer a világon mindenhol megvalósult.

1998 decembere: az “Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata” 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek. 1948-ban nemcsak az “immateriális” emberjogokra, a személy sérthetetlenségére és méltóságára gondoltak, hanem az olyan alapvető jogokra is, mint a szociális biztonsághoz való jog, a munkához és a pihenéshez, az egészséghez, a tanuláshoz és képzéshez való jog (22-26. cikk). 1966-ban és a hetvenes években egy sor más egyezményben részletezték a szociális jogokat, 1993-ban Bécsben pedig még egyszer sor került továbbfejlesztésükre. Időközben az emberi jogok katalógusába beiktatták az ökológiai jogokat is, valamint a népek kollektív, a kulturális autonómiához és a gazdasági fejlődéshez való jogait is.

Az ünneplések után következett a felfordulás. 1999. március 24-e és június 10-e között a NATO, amelynek létjogosultsága tíz évvel korábban még megkérdőjeleződött, ötvenéves fennállása óta első ízben bombázott egy szuverén országot. Még az agresszív beavatkozás mellett érvelők sem nagyon vitatják, hogy a bombázók összesen harminckétezer bevetése jogellenes, sérti az ENSZ Alapokmányát, és ellentétben áll egyes NATO-tagállamok alkotmányában foglaltakkal. Az agressziót amolyan szükségállapot-joggal igazolják: a megtámadott ország felelős vezetői a koszovói albánok jogait lábbal tiporták, békés eszközökkel pedig a gazemberekből álló kormányzatra nem lehetett hatni. Hogy ez az állítás így nem állja meg a helyét, már sokszor elhangzott, mégis újra el kell ismételni, hiszen az üzenet elvész az egységes közvélemény zajában, amely valamiféle fundamentalizmus látszatát mutatva annyira felértékeli az emberi jogokat, hogy védelmükben “mellékes veszteségként” még emberáldozatokat is hajlandók elkönyvelni.

A volt Jugoszlávia utódállamaiban történtek etnikai tisztogatások, és ez bűncselekmény, amiért meg kell bűnhődni, akárki legyen is érte a felelős. A maradék Jugoszláviában az albánok elüldözése igazán csak a bombázások kezdete után indult meg. Sokak, akiket állítólag szerbek üldöztek el, valószínűleg a NATO-támadások elől is menekültek. Erről még mindig keveset tudunk. A közvélemény általános emlékezetkiesésére való tekintettel csak rezignáltan megemlítem, hogy mintegy kétszázezer szerb Horvátországból történt elüldözését 1995-ben a NATO szó nélkül tudomásul vette, sőt talán támogatta is. Időközben – az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága adatai szerint – legalább hetvenezer szerbet üldöztek el Koszovóból: csak éppen ez az akció nem viseli az “etnikai tisztogatás” címkéjét, hanem az UCK bosszúja előli menekülésnek nevezik, s hozzáfűzik: “ők jól tudják, miért kell eltűnniük”.

Nemcsak az egyik oldalt terhelik bűnök a Jugoszlávia szétesését követő háborúkban. Milosevicsen kívül a hágai bíróságnak ítélkeznie kellene a horvát felelősökről, az UCK vezetőiről, valamint a NATO stratégáiról is, akik számlájára a nyomor drámai elhatalmasodása írható. ám a politikusok és a NATO-országok nyilvánossága számára Milosevics lett a bűnbak. Olyan egyszerű a Balkáni tragédiát egyetlen gazember számlájára írni. A szerb csapatok kivonulása és a NATO-csapatok betelepítése után feltárt koszovói tömegsírok utólagosan a barbarizmus elleni civilizációs misszióként igazolják a NATO-bombázásokat. Ugyan ki emlegeti még azt a tömegsírt, amelyben mintegy száz koszovói szerb holttestét találták meg, vagy azt a hatváboszerb autóbusz-utast, akit a NATO-bombázók “tévedésből” lemészároltak (ha egyszer szerbből úgyis annyi váb…)?

Nem szabad bagatellizálni a Koszovóban vagy máshol elkövetett rémtetteket. De vajon megoldást jelent-e, hogy azokat is bombázzák, akik Jugoszláviában már évek óta a Milosevics-féle rezsim ellen küzdöttek, miközben a légicsapások legalább annyira felelőssé tehetők a koszovói válság kiéleződésében, mint maga Milosevics? Már felszínesen szemlélve is tarthatatlan a NATO Jugoszláviával szembeni agresszív magatartásának jogosultsága mellett érvelni.

Az emberi jogok fundamentalista értelmezése

Hatalmas intellektuális kampány közepette, a terhüket nagy magasságból ledobó bombázók háborúját az emberi jogok védelmezésével indokolják. Németországban Jürgen Habermas (Die Zeit, 99/18.) adta meg a hangot a dalhoz, amit most mindenki fúj. Habermas szerint az Egyesült államok átvette “…egy szuperhatalom rendteremtő feladatait. A politikai célok kitűzésénél az emberi jogok képezik az erkölcsi alapot…” A NATO Jugoszlávia elleni háborúja már annak a jele, hogy a “nemzeti jog” átalakul a “világpolgár jogává”. Ezen értelmezés szerint “a világpolgári tagság az állampolgárt megvédheti saját kormánya önkényével szemben is… Ezen nyugati értelmezés szerint a koszovói háború előrelépést jelent az államok klasszikus nemzetjogától a világpolgár-társadalom kozmopolita joga irányába.” Ebből a dogmatikus pozícióból kiindulva Habermas mindenesetre kétségbe vonja “a katonai beavatkozás célszerűségét”, de nem annak politikai értelmetlensége, erkölcsi minősége vagy humanitárius következményei miatt.

Legalább négy ellenérv hozható fel a háború ezen állam- és jogelméleti indoklása ellen, ha eltekintünk attól a cinikus megállapításától, amely a jó kedélyű NATO-szóvivőtől származik a távoli Brüsszelből, aki “mellékes veszteségként” könyvelte el azokat az embereket, akiket az emberi jogokért a NATO-bombázói feláldoztak. Vannak ugyanis ennél súlyosabb ellenérvek.

Először is, a támadó háborúra vonatkozólag a nemzetközi jogban és a német alkotmányban lefektetett tilalom, amely csak akkor oldható fel, ha az indokok elég súlyosak egy “igazságos” háború kezdeményezéséhez. Az ENSZ Alapokmánya szerint egy háború csak akkor legitim, ha egy ország önmagát védi, vagy ha az ENSZ szervezetei – elsősorban a Biztonsági Tanács – a béke kikényszerítése vagy megóvása érdekében így döntenek. A legitim hadviselés feltételeinek szigora kézenfekvő: egy állam vagy egy szövetséges államcsoport ne bitorolhassa a hadviselés jogát; a Biztonsági Tanács tagjai keressék a konfliktusmegoldás lehetőségeit egymás között és a Közgyűlésben. Ez volt az, amit a hadviselő NATO-államok meg sem próbáltak; az emberi jogok állítólagos védelmezése elég legitimációt jelentett a számukra. Nem merítették ki az EBESZ által nyújtott konfliktusmegoldási lehetőségeket sem, hanem odacsaptak az erősebb jogán.

Az ENSZ megalakulása óta eltelt évtizedekben a béke megóvása volt az elsődleges cél; ha nem így lett volna, talán már rég az atomháborúk korszakát élnénk. Most azonban az “igazságos béke”, vagyis az emberi jogok absztrakt biztosítása nyer prioritást, amelynek háborús eszközökkel való megvalósítását legitimnek kiáltják ki, az ENSZ Alapokmányával való szembenállást és a nagy áldozatok vállalását is ezzel indokolva. Jó okokat lehet találni az emberi jogok prioritása mellett a habermasi okfejtéstől kezdve a “világ-belpolitika” elméletéig, amelyből tulajdonképpen le lehet vezetni, hogy a NATO-légicsapások valójában csak egy kissé túlméretezett rendőri akcióval egyenértékűek.

ám ezek a politika eszközeként felhasznált, háború melletti érvek mind semmissé válnak, ha figyelembe vesszük a hadviselés módját. A légicsapásokkal olyan pusztító eszközt vetnek be, amely a cél eléréséhez, mármint az emberi jogok védelmezésére teljesen alkalmatlan. A háború 1999-ben egészen mást jelent, mint Kant “örök békéje” idején, a sebesség és a fegyverek ereje, és ezzel a szisztematikus rombolás eredményessége összehasonlíthatatlan. Azon felül a NATO-katonák – emberi jogok ide, emberi jogok oda – a konfliktust profi módon kihasználták, hogy új, még hatékonyabb fegyverzetet teszteljenek. A NATO döntése, hogy nagy, a szerb légvédelem számára elérhetetlen magasságból bombáz, elsősorban azt jelenti, hogy a veszteségeket szisztematikusan, és nem véletlenszerűen okozzák, másodsorban a légtérben reménytelenül alulmaradt ellenség számára nem marad más, mint hogy a szárazföldön reagáljon. A reakció áldozatai pedig azok, akik ott élnek, főképpen, akikről feltételezik, hogy ők is, mint az UCK, szövetségesei a NATO-nak, és a legszívesebben örömünnepet ülnének a szerb oldalon elszenvedett veszteségek felett.

Ez az oka annak, hogy az albán lakosságot, amelynek védelmére a NATO-bombázások irányultak, a bombázások megkezdése után szisztematikusan sanyargatták és elkergették. A jugoszláv hadsereg által meg nem akadályozható rombolásokra, amelyeket a NATO-gépek okoztak, az egész régió rombadöntése volt a válasz. A barbarizálás – amely minden háborút jellemez – vált a hadviselés eszközévé; a félkatonai szervezetek, az Arkanok és a Seseljek ideje jött el. A háború abszurd szörnyűséggé vált. A két ellenfél, a NATO-légierő és az UCK az egyik, a szerb hadsereg a másik oldalon, nem találkozott szemtől szemben egymással: a NATO gépek a szerbek számára elérhetetlenek voltak, az UCK pedig visszavonult a határon túlra. A bombázások alatt egyetlen NATO-katona sem halt meg, és a szerb veszteségek sem túlzott mértékűek. Ugyanakkor mindkét háborús fél a számára rendelkezésre álló minden eszközzel lecsapott a civil lakosságra és célpontokra – az egyik szerb célpontokra a levegőből, a másik a koszovói albánokra a szárazföldön. A bombázások befejeződése után a szerbek által okozott károkat pontosan bemutatta a média – mintha a NATO pusztítás és halottak nélküli háborút folytatott volna.

A koszovóiak tömeges elüldözése és menekülése csak március 24-ével kezdődött. Meglepődnék, ha kiderülne, hogy a NATO stratégái annyira dilettánsak voltak, hogy nem számoltak a jugoszláv hadsereg reakciójával és a félkatonai bandák elszabadulásával. Nyilvánvalóan ennyi “be volt kalkulálva”.

Ezzel elérkeztünk a második ellenérvhez. Még akkor is, ha az emberi jogok a személyes integritás és méltóság biztosítására korlátozódnak, vagyis a “második” és “harmadik generációs” szociális emberi jogokat figyelmen kívül hagyjuk, a hadviselés módja önmagában támadás az emberi jogok ellen: az élethez, a lakáshoz, az önrendelkezéshez, a méltósághoz való jogok ellen. Annak a nyomatékosítása, hogy a civil infrastruktúra, a víz- és áramellátás, a kommunikációs és közlekedési hálózat tönkretétele csupán a kormányzatot, nem pedig a lakosságot célozza (“nekünk semmi bajunk a szerbekkel…”), cinizmusként hat, sőt még ennél is több: egy tömeges méretű, zsaroló túszszedés erkölcsi szintjén áll. Először is, szétzúzzák az emberhez méltó élet anyagi feltételeit. Az okozott fizikai és lelki károk mérhetetlenek. Másodszor – és ez még súlyosabb -, a legyengült civil lakosság ellenállóképességét megsemmisítik, pedig az egy meggyötört társadalomban amúgy is csak nehezen fejlődik ki. Ahol ugyanis szétrombolják a városokat, eltűnik a nyilvánosság, az agora, amely nélkül egy élő civil társadalomnak nincs lehetősége véleménynyilvánításra. A bombák nemcsak a fennálló rezsimre hullanak, hanem sokkal inkább az ellenzékre; mert ugyan ki állna egy olyan országban a “nyugati értékközösség” oldalára, amelynek bombázói elpusztítják a városokat és a falvakat, a földdel teszik egyenlővé az üzemeket, és talán olyan környezeti károkat okoznak, hogy egész régiók válnak lakhatatlanná? Erkölcsi szempontból nézve mindez nem különb, mint Koszovóban a földek elaknásítása. A háború barbarizálása a NATO oldalán is megtörténik, technikailag tisztán, ötezer méter magasból, anélkül, hogy vért kellene látni, vagy fájdalomkiáltásokat hallgatni.

Emberjogi szólamok és egyenlőtlenségek a világban

Harmadszor: aki világpolgár-társadalomról ír (Habermas), amelyet a koszovói háborút segíthetne megvalósítani, az vagy kérdezzen rá ennek a “világ-társadalomnak” a különféle érdekek és jövedelem szerinti tagozódására, oszályrétegződésére, vagy inkább hallgasson.

Vajon egyenlő-e minden világpolgár? Az, aki a Tornádó pilótafülkéjében ül, és aki a hídon utazik a vonatban? A háború nyertese és a háború vesztese – az, aki, szociális támogatásra szorul, s akitől épp megvonták a támogatást, mivel, ugye, a háborút valahogyan finanszírozni kell? Vagy: a nemzetközi nagyvállalat főnöke, akinek éppen megugrott a fizetése egy globális fúzió után? Mit fognak szólni a habermasi gondolatokhoz azok, akik a globális pénzügyi válság hatására éppen elveszítették állásukat, illetve azok, akiknek a jövedelme percenként négyszámjegyű összeggel növekszik? A nemzeti társadalmakban működtek kiegyenlítő mechanizmusok a túlzott egyenlőtlenségek kialakulásának elkerülése végett, de a globalizálódás hatására berozsdásodtak. A “világpolgár-társadalomban” nem léteznek vagy nem kellő mértékben működnek ezek a mechanizmusok. Viszont meg lehet előzni a szegénység, a nyomor, a válság és a pusztítások kellemetlen következményeit falak, szögesdrót, elektronikus kapu, vagy ha másképp nem lehetséges, a katonai erő alkalmazásával. A Jugoszlávia ellen folytatott háború arról tanúskodik, hogy a “világpolgár-társadalom” nem a szociálisan, politikailag és gazdaságilag egyenlő, formális és materiális emberi jogokkal rendelkező világpolgárok kedélyes gyülekezete, hanem egy katonailag védett fenyítőintézmény. A “világpolgár-társadalmat” emlegetve elfogadhatatlan dolog nem figyelembe venni ezeket a tényeket – már csak azért is, mert az emberi jogok önkéntes szószolói skrupulusok nélkül válogatnak közülük, s mindenekelőtt az általuk elkövetett emberjogi sérelmek megítélését nem bízzák semleges bírókra.

A jugoszláv tragédia története

Negyedszer: meg kell említenünk a Jugoszlávia, vagyis inkább az egykori Jugoszlávia – ahogy 1991-ig nemzetközi jogi alanyként létezett – maradéka elleni háború kül- és belpolitikai következményeit. 1991 óta a nyugati országok mindent elkövettek, hogy támogassák azokat a belső erőket, amelyek hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez. Az, hogy ezek az erők a 80-as években, Tito halála után megerősödtek, szintén a kibontakozó nacionalizmus következménye volt. Milosevics azonban erőteljesen szította, és hatalma eszközéül használta fel a szerb nacionalizmust. ám a horvát és az albán nacionalizmus sem maradt el semmiben a szerbtől. A nacionalizmus kitöltötte azt a vákuumot, amelyet a Tito-féle Jugoszlávia államideológiájának felszívódása hagyott hátra. Az önrendelkezés, az önigazgatás, a közös tulajdon, a kommunista blokkon belüli függetlenség jelszavai ugyanis a 80-as években, a peresztrojka és az adósságválság idején, elvesztették erejüket. A gazdasági válság, amely különböző mértékben érintette Jugoszlávia államait, megtette a magáét, hogy erősítse a centrifugális tendenciákat, főképp, hogy a 80-as évek elejétől kezdve a köztársaságok önállóan rendelkeztek devizabevételeikkel. A külső adósságállománynak az IMF és a Világbank által diktált kezelési módja tovább növelte a köztársaságok közötti különbséget.

Amikor a nyugat-európaiak Németország vezetésével 1991-ben Szlovénia és Horvátország különválását elismerték, olyan elvet jutattak érvényre, amelyet ugyanezen erők Bosznia-Hercegovina és a maradék Jugoszlávia területén nem fogadtak el: az etnikumok különválását. A régi Jugoszláviában – papírforma szerint – öt köztársaság, négy nyelv és három vallás volt. Példa volt ez a nemzetiségi pluralizmusra, amelynek éppen azoknak a hatalmaknak a közreműködésével szakadt vége, amelyek később ugyanezt Boszniában és Hercegovinában vissza akarták állítani. Ott ez sok okból nem működött úgy, mint a régi Jugoszláviában. Az etnikailag szeparált részeket a daytoni béke-megállapodás értelmében külső nyomás tartja össze egy törékeny államon belül. De legalább újra béke van.

Jugoszláviában valószínűleg kisebb felfordulás és kevesebb nyomás is elég lett volna a Koszovóban most lezajló tragédia, az etnikai alapú szétválás és a NATO által napirendre tűzött, terrorral sem indokolható erőszakos tisztogatás megállításához. Egy 1998 októberében kötött megállapodás szerint ugyanis hatezer EBESZ-megfigyelő küldését tervezték a térségbe. Csakhogy ugyanazok az államok, amelyek most sokmilliárd dollárt, illetve eurót költenek Jugoszlávia bombázására és részben felépítésére, nem voltak hajlandók feltölteni az ígért kontingenst. Nem zárható ki, hogy a drogmaffia és a titkosszolgálatok segítségével titokban felfegyverezték az UCK-t, e fegyverekkel az UCK tudatosan provokálta a szerbeket, ami pedig a jugoszláv hadsereget brutális és nem a megfelelő emberek ellen irányuló, ezért igazságtalan megtorlásra késztette. Végül Rambouillet-ban Jugoszláviának alá kellett volna írnia a kapitulálásról szóló okmányt, amivel a NATO felhatalmazást kapott volna arra, hogy egész Jugoszlávia területén tetszése szerint tevékenykedhessen. Egyetlen jugoszláv kormány sem írta volna alá ezt a megállapodást. A következmények ismertek: a NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását, amely legalább is Európában a második világháború óta nem tapasztalt agressziót és mérhetetlen emberi szenvedést okozó etnikai tisztogatást indított el. A bombázások befejeztével azt a látszatot keltik, hogy csupán a szerbek okoztak szenvedést a koszovóiaknak, valamint, hogy az UCK békés, a NATO-val szövetséges felszabadító hadsereg. A szerbiai szerencsétleneket, akik a bombázások igazi áldozatai, elfelejtik.

Mi van a NATO politikája mögött?

Miért van, hogy a NATO államok, amelyek április 4-én Washingtonban a szervezet 50 éves fennállását ünnepelve, önmaguk előtt tetszelegve, “nyugati értékközösségnek” kiáltották ki magukat, első látszatra kevéssé következetes, sőt ellentmondásos politikát folytatnak? Tüzetesebb vizsgálat után fel lehet fedezni az eszkaláció mögötti logikát. Az elsődleges célnak az ENSZ és az EBESZ, mindenekelőtt Oroszország és Kína kirekesztése látszik a globális konfliktusból. Már az öböl-háború idején ez volt a politika irányvonala, amikor az ENSZ-t politikai szereplőként teljesen háttérbe szorították. Legalább is ez volt az Egyesült államok célja. Az európaiak a jugoszláv konfliktusban próbálták ezt ellensúlyozni, Oroszországot nem megkerülni, hanem bevonni akarták a megoldásba, és ezzel újra bekapcsolni a megfelelő ENSZ-grémiumokat, mindenekelőtt a Biztonsági Tanácsot. Megpróbálták helyreállítani a Kínához fűződő, a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása kapcsán megromlott viszonyt is. Ezzel véleménykülönbség alakult ki Amerika és – Nagy-Britannia kivételével – a nyugat-európai államok között.

Ha az ember valamilyen pozitívum után kutat a jugoszláviai válság alatt folytatott politizálásban, akkor azt itt megtalálhatja. ám a NATO és az Egyesült államok súlyt fektettek arra, hogy ne csak Jugoszlávia számára legyen világos, kinek a kezében is váboaz irányítás az új világrendben, hanem a kínaiak és az oroszok számára is. Az ő jóváhagyásukat elvárták a NATO-békéhez, még mielőtt a NATO befejezné a bombázásokat. így demonstrálják, hogy mit értenek az új “multipoláris világrend” fogalmán: bombákat az érdekek érvényesítéséhez – végül pedig már senki nem beszél az emberi jogokról.

A háború célja a bombázások során megváltozott. Robertson, a brit védelmi miniszter a június 7-i sajtótájékoztatóboazt az egyszerű indoklást adta, amit az UCK egyik embere így fogalmazott: “Szerbek ki, NATO be”. Ez a szándék nyilvánvalóan már ott volt a rambouillet-i diktátumban is, illetve abban a határozatban, hogy nem kívánják az EBESZ-missziót sem kibővíteni, sem megerősíteni. A kitűzött célt a NATO csak részben érte el. Ugyanis a június 9-i megállapodás értelmében bár bevonult Jugoszláviába, de csak a Biztonsági Tanács szabályos határozatával. Ezen túl pedig – fogcsikorgatások közepette – egyezkednie kellett az oroszokkal.

A NATO 1999 áprilisában kidolgozott “Stratégiai koncepciójában” konkrét megfogalmazást nyertek a nyugati biztonsági érdekeket fenyegető tényezők: a terrorizmus, a szabotázsakciók, a szervezett bűnözés, valamint a “zavar a létfontosságú nyersanyagok beszerzésében” (24. cikkely). Ezek mind olyan fenyegetések, amelyek a globális térből származnak. Vagyis a NATO-stratégia nem korlátozódhat az észak-atlanti, illetve nyugat-európai térségre, hanem mindenütt jelen kell lennie, ahonnan fenyegetés érheti. A geostratégiai érdekek nehezen körvonalazhatók. ám, hogy nem játszanak szerepet – miként azt Habermas gondolja -, nos, ez merőben naiv feltételezés.

A háború ára

A háború ára elsősorban az emberi jogok feláldozása. Azoké az emberi jogoké, amelyeket semmibe vettek. Mindkét oldal felelős ezért, még az emberi jogok önkéntes védelmezői is az ún. “nyugati értékközösségből”. Másodszor a politika cinizmussal átitatott erkölcse, amellyel a “sikeres pusztítások” hírét keltették – vagyis az emberi jogok sikeres megsértésének hírét. Harmadrészt labilissá vált a hidegháború utáni korszak “biztonságépítménye”. amennyiben a nyugatiak az ENSZ-t és az EBESZ-t oly mértékben semmibe veszik, mint a koszovói háború idején, Oroszország és Kína egy új védelmi szövetség kialakításának irányába terelheti együttműködését. Miért is semmisítené meg Oroszország az atomfegyvereit, ha egyszer a NATO célja, hogy a 21. század katonai szövetségeként – ez áll az 50. évforduló alkalmából megfogalmazott washingtoni nyilatkozatban – felfegyverkezzék? Az oroszoknak ebben az esetben attól kellene tartaniuk, hogy atommentes csapataik gyengeségét kihasználva Albright asszony gyeplőnél fogva rángatja majd őket a világpolitika mezején.

És a Balkánon? A háború után megkezdődik az újjáépítés. összehívnak egy Balkán-konferenciát. így váboez jól. Csakhogy elkövetik ugyanazt a hibát, amely részben felelős az elmúlt tíz év szerencsétlen döntéseiért: felosztják a balkáni államokat jó és rossz államokra. A szétbombázott Jugoszláviát kihagyják a segélyekből, állítólag csak addig, amíg a Milosevics-rezsim hatalmon van. Csakhogy a NATO-bombázások éppen azt az ellenzéket gyengítették meg, amely leválthatná Milosevicset. Rövidlátó, egyértelműen a divide et impera elvét követő politika meghívni Montenegrót, Szerbiát pedig nem, hiszen ez a politika csak erősíti a szerbek által megélt traumát, hogy tudniillik az egész világ ellenük van; és csökkenti a jövőbeli megegyezés esélyeit is. Az UCK-t fontos szerephez juttatni Koszovóban nem jelent mást, mint egy olyan etnikai tisztogatás támogatását, mint amilyet a bombázásokkal eredetileg megakadályozni szándékoztak. Mint ahogy Horvátországban a nyugati államok máris katonai fölényükkel fedezik a szerbek elüldözését, fokozván azt a traumát, amelyet a bombázások a szerb-jugoszláv társadalomnak okoztak. Szerbiát kirekesztik Európából a NATO-légicsapások jogosultságának igazolása végett, amelyek ugyan lerombolták az országot, de nem vezettek a jugoszláv hadsereg feletti győzelemhez. A szerbellenes politikai irányvonal, amelyet Clinton, Blair és Chirac, Schröder és Fischer is követ, a katonai bombázások folytatását jelentik, politikai eszközökkel – ugyanolyan ostoba és sikertelen módon. Az “Európa-Ház”, amelyről először Gorbacsov beszélt 1989-ben, s amely Fischer tanácsadóinak jelszavává is vált, romokban hever.

Remélem, hogy csak én vagyok túl pesszimista. Csakhogy ez a borúlátás nem indokolatlan. A “nyugati értékközösség” politikusai a politika irányítását átadták a katonai erőknek. Éppenséggel a politika militarizálása volt az, amit a Zöldek egykor meg akartak akadályozni. Ehhez nem kell pacifista nézeteket vallani, ez pusztán egyfajta reálpolitikai felelősségérzetből adódik. A békét és az emberi jogokat civiltársadalmi, politikai alapokon kell biztosítani. Ebben nem lehet sem a katonaság bombáira, sem a filozófusok okoskodására hagyatkozni.

(Fordította: Homoki Krisztina)

Az elmúlt héten a volt Jugoszlávia területén végrehajtott emberiség elleni és háborús bűntettekkel foglalkozó Nemzetközi Bíróság vádat emelt Szlobodan Milosevics, valamint Jugoszlávia és Szerbia négy másik vezetője ellen.

Egy rendkívüli ember tollából származó, a tűzvonalból küldött tudósítást ajánlunk itt figyelmükbe. Ifjúkorában az újságíró mindössze ezzel a tollal felfegyverkezve vett részt Che Guevara hadjárataiban. A bolíviai hunta húsz év börtönre ítélte. Charles De Gaulle elnöknek köszönhetően szabadult ki, aki az országban tett látogatása idején közbenjárt a hatóságoknál honfitársa érdekében.

Régis Debray neve akkor vált közismertté Franciaországban, amikor Mitterrand elnök meghívta tanácsadói közé, és a nemzeti felszabadító mozgalmakkal foglalkozó konzultánsává nevezte ki. Egy tucat filozófiai és politikai művel a háta mögött, amelyek mindegyikében a szerzőnek ifjúsága eszméi és a hatvanas évek lázadó szelleme iránti változatlan elkötelezettsége tükröződik, tollával Régis Debray most rendszeresen ellenőrzi planétánk “forró pontjainak” a hőmérsékletét.

A francia liberális sajtó csaknem “kifütyülte” a kéthetes jugoszláviai útján szerzett élmények hatására Chirac elnökhöz írott alábbi levelét. A politikusok pedig, akik ezzel jóbéhány kék foltot kaptak tőle a szemük alá, igyekeznek “nem észrevenni”, elhallgatni a publikációt, hogy ne kelljen vitába bocsátkozniuk vele.

* * *

Tisztelt Elnök úr!

Kötelességemnek érzem, hogy Macedóniából, Szerbiából és Koszovóból való visszatértem után ön elé tárjam az ott látottak alapján bennem kialakult véleményt: félek, Elnök úr, hogy rossz utat választottunk. Tudom, hogy nem szereti másoktól kölcsönözni a véleményét. Hogy nem ad sokat az értelmiségiek fennkölt és kategorikus vélekedéseire, amelyekkel a lapok megtöltik hasábjaikat. Ebben teljesen egyetértünk: én sem sokat adok rájuk. Következésként én csupán a tényekre fogok szorítkozni. Mindkét fél éppen elég tényt tud felsorakoztatni – mondja ön. Csakhogy az, amiről én egy hét alatt – május 2-ától 9-éig Szerbiában (Belgrád, újvidék, Vranje) és többek között 4 napon át Koszovóban (Pristinától Prezáig, Prizrentől Pudajevig) – a helyszínen meggyőződhettem, őszintén mondom, nemigen egyeztethető össze azokkal a szónoklatokkal, amelyeket ön ugyanezekről a tényekről és eseményekről tart.

Ne gondolja, hogy elfogult vagyok! Ott-tartózkodásom első hetét a menekültek között töltöttem el Macedóniában. Igyekeztem segítségükre lenni a berendezkedésben, és végighallgattam az elbeszéléseiket. Ezek engem is éppúgy megindítottak, mint a többieket. És elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, szemügyre veszem ezt a sok gaztettet “a másik oldalról” is. Nem akartam turista lenni, még kevésbé egy olyan újságíró, akit mutatópálcával a kézben vezetgetnek egyik helyről a másikra. Ezért megkértem a szerb hatóságokat, hogy bocsássanak a rendelkezésemre egy tolmácsot, gépkocsit, és biztosítsanak a számomra szabad mozgási és találkozási lehetőséget. Kérésemet teljesítették.

Azt a célt tűztem magam elé, hogy a helyszínen győződjem meg az összegyűlt adatok hitelességéről. Sok közülük persze erős túlzásnak bizonyult, mások pedig egyáltalán nem is igazolódtak. Ez semmit nem változtat azonban azon a botrányos és szégyenletes képen, hogy emberek tömegét űzték el az otthonukból.

Mit is mond nekünk ön? – “Mi nem a szerb nép ellen viselünk háborút, hanem Milosevics diktatúrája ellen, aki minden tárgyalást visszautasítva hidegvérrel genocídiumot hajt végre a koszovói albánok ellen. A bombázásokat mi csak a szerbek katonai célpontjaira korlátozzuk, amelyeket nagyrészt már meg is semmisítettünk. És ha folytatjuk is a csapásmérést – sajnálkozva minden akaratlan célkiválasztási hiba és az ilyenkor elkerülhetetlenül bekövetkező fölösleges áldozat miatt – ez éppen azért van, mert a szerb erők folytatják etnikai tisztogató akcióikat Koszovóban.”

Attól félek, elnök úr, hogy itt minden szó hazugságot rejt magában.

1. “A háború nem a nép ellen folyik…”

Hát nincsen tudomása róla, hogy a régi Belgrád televízió stúdiójának épületéhez szorosan hozzá volt építve a Dusan Radevics Gyermekszínház, és hogy a tévé épületét eltaláló rakéta megsemmisítette a színházat is? A bombák az országban eddig 300 iskolát romboltak le. A gyerekek nem járnak iskolába, és nincsen, aki vigyázzon rájuk. A falvakban a gyerekek felszedik a földről a repülőgépekről ledobált sárga színű játékszereket, amelyek aztán felrobbannak a kezükben. (Ez az SWU 87-es típus. A Szovjet Hadsereg is hasonló kartácsbombákat dobált le Afganisztánban.) Százezer munkás vesztette el a kenyerét annak következtében, hogy lebombázták az üzemet, ahol dolgozott. 230 dinárt kerestek havonta, ami mintegy 91 franknak felel meg. Ha ezzel próbálják őket a rendszer ellen fordítani, félek, hogy tévednek. Anyagilag minél jobban tönkreteszik őket, nemzeti összeforrottságuk annál erősebb lesz.

Éppen az én Koszovóban való tartózkodásomkor jelentette be Wertz NATO-tábornok: “Nem bombáztunk egyetlen menetoszlopot sem, és nem hajtottunk végre támadást polgári célpontok ellen.” Ez hazugság. Lipljan településen május 6-án én saját szememmel láttam egy földig rombolt házat, amelyet rakétatalálat ért: a két szülő és 3 kislányuk lelte halálát a romok között. Legalább 3 kilométernyi körzetben nem volt semmiféle katonai objektum. Másnap Prizrenben a város cigány negyedében jártam. Egy bomba mindössze 2 órával azelőtt porrá és hamuvá változtatott egy szánalmas kunyhót, amelyben két férfi égett benne. További két lakos halt bele a robbanáskor szerzett égési sebeibe. A szerteszét csapódó szilánkok is sok embert megsebesítettek.

2. “Az a diktátor Milosevics…”

Utazásom során több ellenzéki párt tagjával is beszélgettem az elnökről, és azok mind mérsékletre intettek. Milosevic zsarnok, visszaél a hatalmával, populista és manipulál – ez mind igaz. Mindazonáltal az ország három egymást követő általános választáson megválasztotta elnökének. A diktátorokat viszont csak egyszer szokták megválasztani, másodszorra rendszerint már nem mennek át. Milosevics ezenkívül tiszteletben tartja az ország alkotmányát. Nem tett egyetlen kísérletet sem az egypártrendszerhez való visszatérésre. Pártja kisebbségben van a parlamentben. Politikai okokból senkit nem börtönöznek be. A kormánykoalíció tagjai szabadon cserélődnek. A mindennapi politikai életben nem tapasztalható Milosevics-kultusz. Az elnököt szabadon lehet bírálni, és a polgárok élnek is ezzel a lehetőséggel.

Milosevicset egyesek valamiféle új Müncheni Szerződés szerzőségével vádolják. De ez feje tetejére állított logika. Egy mindössze tízmilliós országot, amelynek érdekszférája nem terjed túl a volt Jugoszlávia határain, mi értelme összehasonlítani a hitleri idők állig felfegyverzett, agresszív Németországával? Elvakítjuk magunkat, ha komolyan vesszük ezt a mítoszt.

3. “A koszovói albánok genocídiuma…”

Ez nagyon súlyos vád. Ugyanakkor itt a helyszínen én csak két olyan szemtanúval találkoztam, aki valóban a Nyugatról érkezett. Az egyikük, Alexander Mitics származására nézve szerb, de a mi AFP-nket képviseli Pristinában. A másik, Paul Watson – angol anyanyelvű kanadai, a Los Angeles Times közép-európai tudósítója. Egykor Afganisztánból, Szomáliából, Kambodzsából, Ruandából és a Perzsa-öbölből küldözgette tudósításait, elemzéseit. Sok mindent látott már a világon. Beállítottsága inkább szerb-ellenesnek mondható. Két éven át kísérte figyelemmel Koszovóban a polgárháború menetét. Ismer minden falut, minden ösvényt. Bátor ember, de nem szeret mindenáron az előtérbe tolakodni. Amikor elkezdődtek a bombázások, és elszállították az újságírókat Pristinából, ő félig-meddig illegalitásba vonult, hogy ottmaradhasson. Folyamatosan járta a környéket, és figyelt…

Ennek az embernek a megfontolt véleményét egybevetettem másokéval, amikor a magam végleges képét kialakítottam. A helyzet az, hogy Koszovóban a legszörnyűbb kihágások, a gyújtogatások, fosztogatások és gyilkosságok a NATO-bombázások első három napjában történtek: március 24-én, 25-én és 26-án. Szó szerint – bombazáporban. Akkor valóban albánok ezreit űzték el. Watson és Mitics egybehangzóan állítják viszont, hogy azóta egyetlen egy emberiség elleni bűntettnek sem voltak a tanúi, és nem is akadtak ilyennek a nyomára.

Mi történt voltaképpen tehát? Beszélgetőtársaim meggyőződése szerint az, hogy a nemzetközi erők légicsapásai megsokszorozták az egyébként is folyó polgárháború intenzitását és kegyetlenségét. Emlékeztetem rá, Elnök úr, hogy a múlt évben 180 szerb rendőrt és 120 katonát öltek meg Koszovóban, és az albán “felszabadító hadsereg”, az UCK 1700 embert veszített. Az UCK elrabolt 380 helyi lakost, és ezek közül csupán 103-nak adta vissza szabadságát, a többinek nyoma veszett. Sokat kivégeztek közülük, nem egyet alapos kínzások után. Ezek között kettő volt újságíró és 14 volt a munkás. Mint közleményeiből kitűnik, az UCK-nak ebben az időszakban 6 ezer “szendergő” harcosa volt Pristinában. Amikor aztán leestek az első bombák, ezek hirtelen felébredtek… Miután megértették, hogy nem harcolhatnak egyszerre két fronton, a szerbek ekkor elhatározták, hogy evakuálják a “NATO ötödik hadoszlopát”, “szárazföldi erőit”, vagyis az UCK-t. Különösen azokban a községekben került sor erre, ahol az UCK-nak sikerült teljesen összeolvadni a helyi lakossággal, mintegy “feloldódni” benne.

Ezek csupán helyi és esetenkénti kitelepítések voltak, de – voltak. “Izraeli típusú” evakuációnak nevezték őket. Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogy Algírban a francia hadsereg is hasonló módszert alkalmazott annak idején: vagy egy milliónyi békés lakost űztek el a falvaikból, és zártak szögesdróttal kerített táborokba. Mi úgy neveztük ezt akkor: “kiemelni a halakat a vízből”. Felülről nézve ez persze most is ugyanolyan képet mutat: kiégett házak, néptelen falvak. A szomszédos országokban akkor jelentek meg először a Koszovóból jött menekültek, amikor elkezdődtek az UCK rendszeres összetűzései a szerb katonai egységekkel, vagyis jóval a bombázások előtt. Ezek még főként az UCK harcosainak a hozzátartozói voltak, akik a szerbek bosszúja elől menekültek el. De az AFP tudósítójának szavai szerint ez akkor még csak egy nagyon gyengén csörgedező patak volt: “A legtöbben egyszerűen a szomszédjuknál húzták meg magukat”. A NATO beavatkozása váltotta ki aztán a lavina sebességével növekvő humanitárius katasztrófát. Mindaddig nem volt szükség semmiféle táborok felállítására a szomszédos országokban, hogy befogadják a menekülteket. A bombázásoknak már a legelső napján azonban olyan leszámolásokba kezdtek a különféle “ellenőrizhetetlen elemek”, akiknek minden valószínűség szerint a helyi albán rendőrség is a kezére játszott, hogy a menekültek áradata megállíthatatlan hullámként csapott át a határokon.

Vuk Draskovics miniszterelnök-helyettes, aki most mondott le a kormányban viselt tisztségéről, elmondta nekem, és szavait más hivatalos személyiségek is megerősítették: azokban a napokban a rendfenntartó erők Koszovóban mintegy 300 embert értek tetten, és tartóztattak le különböző bűncselekmények vádjával. Hogy ez csak alibi lenne, álcázás a közvélemény megtévesztése végett? Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. De azt még a televíziós híradásokból is könnyű volt megállapítani, hogy az első napok bombázásai keltette rendzavarások után a menekülthullám hirtelen alábbhagyott.

Nem ült el persze teljesen. Vannak most is, akik felülnek az UCK propagandájának. Van, aki a már elmenekült családtagjai után ered. Egyesek attól félnek, hogy “kollaboránsnak” nyilvánítják őket. Mások egyszerűen félnek a bombáktól, amelyek számára 6 kilométeres körzeten belül teljesen mindegy, hogy ki a szerb, ki az albán. Van, aki azért megy el, mert az állatai már úgyis rég elpusztultak. Van, aki azért, mert Amerika úgyis győzni fog. Előbb-utóbb úgyis idejönnek, és akkor nem jobb-e kihasználni az alkalmat, és kimenni mindjárt Svájcba, Németországba, vagy valahova máshova?… A menekülő emberek szájából hallottam ezeket a magyarázatokat.

Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek “a másik oldalról” származó értesüléseimnek és benyomásaimnak? De ha nem hallgatjuk meg “a másik oldalt”, egyszerűen a rasszizmus álláspontjára helyezkedünk. Méltatlan a demokráciához, ha bármely népet – legyen az a zsidó, a német, vagy a szerb – a priori kollektív bűnösnek nyílvánítunk. Végül is jól tudjuk a történelemből, hogy a Balkán hitleri megszállása idején a németeknek sikerült albán, muzulmán és horvát hadosztályokat szervezni, de szerbeket sohasem. Lehetséges volna, hogy ebből az oly sok nemzetiséget magába foglaló népből – csak magában Szerbiában is több mint tíz nemzetiség él egymás mellett – a közös veszély vagy ötven éves késéssel egy fasiszta nációt kovácsolna össze? Aligha. Sok koszovói menekült vallotta be nekem, hogy egyedül és kizárólag szerb barátai és szomszédai segítségével tudott megmenekülni a leszámolástól.

4. “A szerb erők katonai létesítményei jelentős részben megsemmisültek…”

Elnök úr, fogadja részvétemet: önt félrevezették! Ezek az objektumok nemcsak, hogy nem semmisültek meg, de alig sérültek, és teljes harci készültségben vannak. Egy Koszovóban szolgáló fiatal őrmester, akit Nis és Belgrád között autóstoppal felvettem, megkérdezte tőlem, hogy véletlenül nem tudom-e, milyen stratégiai meggondolásból bombázza a NATO oly elkeseredetten a polgári célpontokat. “Ha bejut néha az ember a városba, ott meg nincs áram, melegen kell inni a kólát. Undorító, de hát persze túl lehet élni azért.” Azt hiszem, nyugodtan fel lehet tételezni: kint a kaszárnyákban nincsen áramszünet, mert megvannak a saját hordozható áramfejlesztőik.

Lebombázták a hidakat. De ha nem sikerül átkapaszkodni a túloldalra a korlátjaikon, akkor az emberek nekiindulnak a gázlóknak. Szétbombázták a félig elhagyott repülőtereket, az üres kaszárnyákat, felgyújtottak béhány leselejtezett katonai teherautót, könyörtelenül szétzúzták a repülők és helikopterek fából készült makettjeit, amelyeket csaliként kiállítottak a pilóták számára. Mindez remekül mutat a tévéműsorokban és briefingekben, de többet semmit nem jelent. önnek tudnia kell, Elnök úr, hogy a még Tito és partizánjai szervezte jugoszláv önvédelmi egységek egészen más elvek alapján működnek, mint egy reguláris hadsereg: szét vannak szórva az ország minden részében, mindenütt ott vannak. Légelhárító ütegeik és ágyúik a föld alatt vannak, valamikor ezekkel állították volna meg a Szovjet Hadsereg lehetséges támadását is. Ezt a haditechnikát ökrök és bivalyok mozgatják, úgy hogy a csapatok helyváltoztatását még a legkorszerűbb detektoros készülékek sem tudják jelezni.

Egyedül Koszovóban – nem titok ez senkinek – 150 ezer 20 és 70 év közötti férfi áll fegyverben. A tartalékosok számára pedig nem létezik korhatár. így hát Pavkovics tábornok hadserege akár azonnal hadrendbe állíthat további 40-50 ezer kiképzett önkéntest. Nekik is van rádiótellefonjuk, amellyel meg tudják bolondítani az UCK legagyafúrtabb hírszerzőit is, akik a NATO pilótáinak bemondják a földi célpontokat.

Ami pedig az “ellenség demoralizáltságát” illeti, amelyre a NATO olyannyira számít, hát ne nagyon higgyen ebben sem, Elnök úr! Teljes lelki nyugalommal, sőt már bizonyos türelmetlenséggel várják a csapatainkat Koszovóba. Elbeszélgettem Pristinában egy tartalékos katonával, aki éppen kenyérért indult a boltba, géppisztollyal a vállán. Azt mondja nekem: “Csak kezdődne már az a szárazföldi hadművelet! Ha megindul az igazi háború, mind a két oldalon lesznek majd halottak.” A NATO legalább 5 kilométerrel mellélő a megsemmisítendő célpontoknak. Könyörgöm, Elnök úr: ne küldje el a mi Saint-Sire katonai akadémiánk túlképzett és túlfinomult növendékeit olyan földre harcolni, amelyet egyáltalán nem ismernek! Meglehet, jól és pontosan végrehajtják majd a parancsokat. De számukra ez soha nem lesz honvédő, még kevésbé szent háború, mint Koszovó és Metohija önkéntesei számára.

5. “Folytatják az etnikai tisztogatást…”

Az NSZK védelmi minisztere május 6-án bejelentette, hogy “600-900 ezer koszovói albánt kiűztek a falujából, de elvonulási útvonalukat lezárták”. Ez hazugság. Egy ekkora csoportosulást feltétlenül észre kellett volna vennie a megfigyelőnek, aki minden egyes nap bejárja mind Kelet-Nyugat, mind Észak-Dél irányban ezt a 10 ezer négyzetkilométernyi területet. Pristinában viszont, ahol még most is koszovóiak ezrei élnek, bármikor meg lehet reggelizni valamelyik albán pizzériában, amely tele van – albánokkal.

Egy országnak meg lehet vásárolni a külpolitikáját – ezt teszik most az Egyesült államok és a nyugati politikusok -, de az emlékezete és a vágyai nem vásárolhatók meg. Ha látná ön, Elnök úr, micsoda gyűlölettel a szemükben fogadják a rendőrök és a vámosok éjszakánként a macedón határon a Szalonikiből Szkopjéba tartó tankoszlopokat, hogy mennyire sokkolja őket azoknak a pökhendi magabiztossága, akiket ezek a tankok kísérnek! Akkor talán megértené, hogy erre a “színpadra” felkerülni könnyebb, mint azután lekerülni róla. Lesz-e majd önnek elegendő bátorsága és bölcsessége hozzá, hogy az olasz elnökhöz hasonlóan lemondjon a délibábos tervekről, és Koszovó elnökével, Ibrahim Rugovával együtt hozzáfogjon – amint ő mondja – “a reális megalapozottságú politikai megoldás” kereséséhez?

Ha lesz, akkor elkerülhetetlenül figyelembe kell majd vennie béhány objektív tényezőt. Mindenekelőtt lehetetlen jó megoldást találni anélkül, hogy figyelembe vegyük azt, amire Ibrahim Rugova szüntelenül figyelmeztet: Koszovóban nem egy, hanem két etnikai közösség él, sőt valójában – több is. Mivel a köztársaságban régen nem volt megbízható népszámlálás, nem hozok itt fel esetleg kétségbevonható adatokat. Vegyünk tehát egy középarányt! Legalább másfél millió albán él itt, 250 ezer szerb és további 250 ezer főnyi, kisebb etnikai csoportokhoz tartozó személy. A jelentősebbek közülük, csökkenő nagyságrendben: az eliszlámosodott szerbek, a törökök, a goránok, a romanisok, és végül az “egyiptomiak”, ahogy itt az elalbánosodott cigányokat hívják. Fontos megjegyezni, hogy ezek a kisebb etnikai csoportok mind a szerbek oldalára álltak a konfliktusban, mivel őszintén félnek a “Nagy Albánia” túlsúlyba kerülésétől.

A másik tényező: feltétlenül meg kell előzni a belső ellenségeskedés fellángolását, amely évszázadok óta egymást követő hullámokban újból és újból felperzsel itt mindent. Ha ezt nem sikerül megoldani, lehetetlenné válik mindenféle “rendezés”, amin itt most mindenki akkora buzgalommal fáradozik. Akkor visszazökken minden a régi kerékvágásba.

Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogyan határozta meg De Gaulle a NATO lényegét: “Az Atlanti Szövetségtől függő szervezet, amelyet azért hoztak létre, hogy Nyugat-Európát az Amerikai Egyesült államok katonai és politikai irányítása alá rendeljék”. Remélem, egyszer majd mégiscsak megmagyarázza a franciáknak, milyen meggondolások késztették, hogy eltérjen ettől a meghatározástól. Nekem viszont el kell mondanom addig is, hogy mint francia mennyire szégyelltem magam, amikor Belgrádban megkérdeztem egyik ismerősömet, a demokratikus ellenzék egyik tagját: miért van, hogy a szerb elnök mindig szívélyesebben fogadja az amerikai, mint, mondjuk, a francia politikusokat. Azt válaszolta: “Jobb egyenesen a gazdához fordulni, mint a szolgájához”.

[A cikk eredetileg a Le Monde 1999. május 13-i számában jelent meg.]

(Fordította: Peterdi Nagy László)

A Baloldali Alternatíva Egyesülés állásfoglalása.

Az Amerikai Egyesült Államok vezetésével a NATO (19 ország, köztük hazánk, Magyarország is) katonai agressziót hajtott végre egy ENSZ-tagállam ellen. Az Egyesült Nemzetek Szervezete erre a lépésre nem adott semmiféle felhatalmazást, így az akció a nemzetközi joggal nem egyeztethető össze. Miért vállalták mégis ezt a lépést ezek az országok? Milyen célokat követ a NATO Jugoszláviában? Ezek azok a kérdések, amelyekre tárgyszerű választ kell adnunk.

Az agresszor azzal indokolja lépését, hogy Jugoszlávia elnöke nem hajlandó aláírni a NATO vezető államai által előkészített béke-megállapodást. Az igazság ellenben az, hogy Jugoszlávia elfogadja Koszovó autonóm státuszának megteremtését, de elszakadását már nem. Elfogadja a nemzetközi ellenőrzést is, ha garantálják, hogy az nem jár a NATO égisze alatt történő katonai megszállással.

Az albán-szerb viszály történelmileg mély gyökereit, etnikai és vallási alapjait itt nem vizsgálhatjuk, ám mégis jelezni kell, hogy a XX. században külső erőszakkal még sohasem értek el tartós megoldást e régióban. Az albán-szerb ellentét kiéleződése ellenben mindig összefüggött a nemzetközi nagyhatalmi érdekszférák kialakításával, újrafelosztásával. S jól tudjuk azt is, hogy a Balkán már több háborúnak, még világháborúnak is volt kiindulópontja, amit éppen Magyarországon illene szem előtt tartani. Teleki Pál miniszterelnök 1941. áprilisi öngyilkossága Jugoszlávia hitszegő megtámadása miatt máig erkölcsi figyelmeztetés lehet az egész magyar nemzet, különösen a hatalmi elit számára, amely döntési helyzetben van. A "nem hadviselő fél" státusza, az agresszió céljára felvonulási terület átengedése után, a 40-es években is illúziónak bizonyult.

1. Valójában a NATO katonai bázist kíván létesíteni Magyarország és Macedónia után Szerbiában is. Ez a terv beleillik a NATO keleti kibővítésének stratégiájába, melynek messze ható katonai, gazdasági következményei vannak. Mindenekelőtt a nyersanyagbázisok fölötti ellenőrzésért folyó versenyre kell gondolnunk.

2. Koszovó önmagában is érdekes a multinacionális társaságok számára, pl. jelentős ólom-, cink- és rézbányái miatt. Ez a gazdasági cél önmagában is elegendő ok a nagyhatalmak számára, hogy felerősítsék, sőt kiélezzék a helyi konfliktusokat, mert azokra hivatkozva az egész régió fölött ellenőrzést szerezhetnek.

3. Koszovó is alkalmat ad arra, hogy a nyugati hatalmak továbblépjenek Jugoszlávia felosztásában. Ámbár kétséges, hogy ezzel az akcióval sikerül-e befejezniük a hozzávetőleg tíz esztendeje elkezdett nagy kalandot: Jugoszlávia felosztását. Ugyanis ily módon semmibe veszik Oroszország balkáni érdekeit. Márpedig az orosz nagyhatalom a szerbek iránti tradicionális elkötelezettségének megfelelően kiszámíthatatlan lépéseket tehet a NATO-akcóval szemben.

4. A Jugoszlávia elleni háború nyilvánvaló céljai között tartják számon az új haditechnika élő embereken történő kipróbálását, ami százak és ezrek meggyilkolását és a környezet katasztrofális pusztulását jelenti. Nyilván nem Milosevicset és a hatalmi elitet érinti a bombázás, hanem a lakosság védtelen csoportjait, amint arról meggyőződhettünk az iraki kaland során is, amikor az iraki diktátor nagyobb hatalommal került ki a háborúból, mint amilyennel azelőtt rendelkezett.

5. A nemzeti önrendelkezés kivívásáért fegyvert fogó albán szeparatisták NATO-támogatása bátorítást adhat a – kollektív emberi jogokért eddig békésen küzdő – nemzeti kisebbségek jelentéktelen, szélsőségre hajló csoportjainak. Ezek a militáns elemek kiprovokálhatják a többségi nemzet bosszúját, de a tragikus vég biztos, hiszen önös érdek híján a NATO közömbös marad.

6. Végül látnunk kell, hogy az 1989-91-es fordulat után a NATO elveszítette korábbi funkcióját. Ám nem adta át a helyét egy Európai Biztonsági Rendszernek, hanem új feladatot keresett magának, s most a nemzetközi csendőr szerepében tetszeleg.

Mindennek fényében a Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottsága úgy véli, hogy erkölcsileg nem marad más hátra, mint a leghatározottabb tiltakozás a NATO agressziója ellen, annak ellenére, hogy nem fogadható el Milosevics nemzetiségi politikája sem, amely ellen a BAL már korábban is tiltakozott. Jugoszláviában is helyre kell állítani a nemzetiségek jogi és politikai egyenlőségen alapuló státuszát.

Budapest, 1999. március 26.

Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottság

Francia értelmiségiek nyílt levele.

"Nem fogadjuk el azt a hamis dilemmát, miszerint vagy támogatnunk kell a NATO beavatkozását, vagy támogatjuk a szerb hatóságok Koszovóban folytatott reakciós politikáját.

A NATO bombatámadásai, amelyek szükségessé tették az EBESZ képviselőinek kivonását Koszovóból, kedvező feltételeket teremtettek a szerb félkatonai erők szárazföldi offenzívájához, ahelyett, hogy megakadályozták volna azt. Ösztönözték az ultranacionalista szerb bosszúvágy legrosszabb formáit. Megszilárdították Szlobodan Milosevics diktatórikus hatalmát, amely elnémította a független médiát, és sikeresen kiépített maga körül egy nemzeti konszenzust, amelyet azonban meg kell törni ahhoz, hogy a Koszovóval kapcsolatos békés politikai tárgyalásokhoz vezető út megnyíljon.

Nem fogadhatjuk el azt sem, hogy Szerbia bombázást érdemel, ha nem fogadja el – a tárgyalások egyetlen lehetséges alapjaként – a "béketervet", amelyet az Egyesült Államok kormánya dolgozott ki.

Nincs olyan jelentős nemzetközi politikai konfliktus, amelynek hosszú távú megoldása külső erők kényszerétől várható. Nem igaz, hogy "mindent elkövettek" annak érdekében, hogy találjanak megoldást és elfogadható keretet a tárgyalásokhoz.

A koszovói tárgyalókat arra kényszerítették, hogy olyan tervet írjanak alá, amelyet kezdetben elutasítottak, miután okot adtak nekik arra, hogy azt higgyék: a NATO szárazföldi erőkkel beavatkozna az ő ügyük védelmében. Ez hazugság, amely egy totális illúziót táplál. Azon kormányok közül, amelyek támogatták a NATO légicsapásait, egyik sem lenne kész háborút folytatni a szerb rezsim ellen azért, hogy Koszovó függetlenségét kikényszerítse. A csapások talán meggyengítik a szerb katonai gépezet egy részét, de nem fogják meggyengíteni azokat a lövegeket, amelyeket az albán házak lerombolására használják, sem a félkatonai erőket, amelyek az UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) harcosait kivégzik.

A NATO nem az egyetlen, és minden bizonnyal nem a legjobb alap, amelyre a megállapodás épülhet. Lehetséges lett volna megtalálni a feltételeket ahhoz, hogy létrejöjjön egy multinacionális rendfenntartó erő (szerb és albán részvétellel) az EBESZ keretei között, amely a transznacionális megállapodás végrehajtását felügyelte volna. Mindenekfölött lehetséges lett volna kibővíteni a tárgyalások keretét azokkal a balkáni államokkal, amelyeket ez a konfliktus destabilizál: Bosznia-Hercegovinával, Macedóniával, Albániával…

Lehetséges lett volna egyidejűleg védeni a koszovóiak tartományi önkormányzathoz való jogát és a koszovói szerb kisebbséget. Lehetséges lett volna válaszolni a különböző érintett népek törekvéseire és félelmeire a szomszédos államok (Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Albánia…) együttműködési kapcsolatain és megállapodásain keresztül. Ilyen erőfeszítések nem történtek…

Nem fogadjuk el azokat az érveket, amelyekkel a NATO beavatkozását igazolják.

Az Európai Unió és az Egyesült Államok kormányai talán azt remélték, hogy ez az erődemonstráció kényszeríteni fogja Szlobodan Milosevicset arra, hogy aláírja az ő tervüket. Ez vajon naivitást vagy képmutatást tükröz az ő részükről? Bármi is a helyzet, ez a politika nemcsak politikai patthelyzethez vezet, de egy olyan helyzethez is, amelyben legitimizálható a NATO szerepvállalása a nemzetközi ellenőrzés keretein kívül.

Mindezek miatt követeljük:

Aláírták (többek közt): Pierre Bourdieu, Pauline Boutron, Daniel Durant, Michel Husson, Ariane Lantz, Catherine Lévy, Patrick Mony, Alex Callinicos, Noam Chomsky, Robin Blackburn

[Megjelent a Le Monde 1999. március 31-i számában.]

Amikor fiatal voltam, sokszor láttam egy háborús filmet, amelyben egy hősies amerikai pilóta ellenséges terület fölé repült, és elkiáltotta: "bombatámadás!". Az ellenség megsemmisült és helyreállt a béke. A jó fiúk győztek. Clinton elnök amerikai és NATO pilótákat küldött egy pontosan ilyen küldetésre a jugoszláv állam és annak vezetője ellen, akit Clinton Hitlerhez hasonlított.

Amikor egy háború kitör, és ez egy háború, három szint van, amelyen ítéletet mondhatunk róla: jogi, erkölcsi és politikai.

Jogi értelemben a bombatámadás agressziónak számít. A nemzetközi jog szempontjából teljes mértékben igazolhatatlan. A jugoszláv állam semmit sem tett a saját határain kívül. Ami pedig a határain belül történt, az egy alacsony intenzitású polgárháború, amelybe az Egyesült Államok és más nagyhatalmak közvetítőként befurakodtak. A közvetítés azt jelentette, hogy mindkét félhez ultimátumot intéztek, amely tartalmazta, hogy milyen feltételek szerint kell fegyverszünetet kötniük, s a feltételek teljesítését külső katonai erő garantálta volna. Először mindkét fél elutasította ezt, ami az Egyesült Államokat felettébb idegessé tette. Megmagyarázták a koszovóiaknak, hogy addig nem bombázhatják a szerbeket, amíg a koszovóiak nem fogadják el a fegyverszüneti feltételeket. A koszovóiak elfogadták ezeket, így az USA/NATO-erők bombáznak.

A nemzeti szuverenitás nem sokat jelent a hatalmi politika valóságos világában. Az USA nem az első és valószínűleg nem is az utolsó állam, amely megsérti egy kisebb ország szuverenitását. De nevezzük nevén a dolgokat! Ez agresszió, és a nemzetközi jog szerint törvénytelen.

A jogi helyzet semmit sem mond nekünk az erkölcsi helyzetről. Az USA/NATO erők azzal igazolták lépéseiket, hogy a jugoszláv állam alapvető emberi jogokat sértett meg, és nekik erkölcsi kötelességük beavatkozni (azaz figyelmen kívül hagyni a jogi korlátokat). Ezért beszélnünk kell arról, hogy erkölcsi szempontból mi helyes és helytelen.

Személy szerint semmi kétségem afelől, hogy a jugoszláv állam bűnös a Koszovóban elkövetett atrocitások miatt, mint ahogy korábban is az volt – közvetlenül vagy közvetítőkön keresztül – Bosznia-Hercegovinában. Abban is biztos vagyok azonban, hogy ebben az esetben a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, korábban pedig a horvátok és a bosnyákok szintén hasonló bűnöket követtek el. És én nem fogom kiszámolni, hogy ki követett el több atrocitást a másiknál. A polgárháborúk a legrosszabb vonásokat hozzák elő a népekből, és e tekintetben az utóbbi öt év balkáni háborúi sem rendhagyók. A beavatkozás erkölcsi alapját azonban mindenképpen meggyengíti, ha a morális vétségek nem egyoldalúak.

Mi több, ha a Koszovóban mutatott szerb magatartás elítélendő, úgy mindazok az erkölcsi hatóságok, amelyek az erkölcsi törvény végrehajtását magukra veszik, magyarázattal tartoznak azért, mert nem mutattak hasonló beavatkozási hajlamot Sierra Leone vagy Libéria, Észak-Írország, a Pinochet alatti Chile, a Sukarno alatti Indonézia, Csecsenföld, illetőleg Baszkföld esetében. Semmi kétség, minden eset más, mint a többi, és eltérő nagyságrendűek is, de mindegyik polgárháborús helyzet volt, atrocitásokkal. És ha komolyan vesszük az erkölcsi kényszerítő erőket, akkor a legkevesebb, amire rá kell kérdeznünk, az általuk tanúsított inkonzisztencia és érdektelenség.

Végül visszajutunk a politikai elemzéshez. Ki, mit tett, milyen okból, és mennyivel járulnak hozzá az egyes lépések a viták érdemi megoldásához? Kezdjük a konfliktus helyi szereplőivel! A földrajzilag és etnikailag összefonódó és átfedő balkáni zónákban, valószínűleg az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság volt az az optimális struktúra, amely nemcsak a belső békét, de a maximális gazdasági növekedést is biztosította. Ennek szétesése azonban nem volt szükségszerű. Ennek a folyamatnak volt néhány döntő pillanata. Az egyik ilyen volt 1987, amikor Milosevics úgy döntött, hogy politikai jövőjét a szerb nacionalizmusra fogja építeni a jugoszláv nacionalizmus/kommunizmus helyett, és két év alatt elérte a koszovói autonómia megszüntetését. Ez adott ürügyet és talán kiváltó okot a kiszakadás hullámaihoz: Szlovénia majd Horvátország esetében, azután Bosznia-Hercegovinában, majd a horvátországi és boszniai szerbek esetében, végül pedig Koszovóban. Semmi kétség: ebben a Balkánon kívüli erők is szerepet játszottak, különösen Németország, amely legalábbis támogatta a horvát függetlenség gondolatát.

Milosevics kezdeti tevékenysége súlyos, hosszú távú politikai hiba volt. Ma egy olyan kellemetlen, erőszakos konfliktusban találjuk magunkat, amelyben mindenki fél, paranoiás és nem hajlandó fontolóra venni semmiféle valóságos politikai kompromisszumot sem. A krízis nem is fog hamar befejeződni. Az észak-írországi háború több mint húsz éven át folyt, mielőtt bármilyen megoldási lehetőség szóba jött volna. Az izraeli-palesztin háború még hosszabb ideje tart. Néha egy polgárháborúnak egyszerűen ki kell merítenie magát ahhoz, hogy bármelyik fél racionálisan kezdjen gondolkodni.

De mit mondhatunk az USA politikájáról? Miért választotta ki az USA kormánya ezt a polgárháborút az aktív beavatkozásra? Az öbölháború esetében a racionális motívumot az olaj fontossága jelentette, valamint egy megtámadott szuverén állam, Kuvait védelme. Gazdasági értelemben azonban a balkáni zóna marginális. Azt sem lehet állítani, hogy ebben a régióban közvetlen geopolitikai érdekeltségek léteznének: nincs szó például egy terület, egy politika megtámogatásáról, amit egy másik nagyhatalom nem tud elviselni. Ez volt a logikája, vagy legalábbis egyik oka az USA Dél-Koreának nyújtott támogatásának. Észak-Korea mögött – érvelt az USA – Kína és a Szovjetunió áll. Ez a hidegháborús logika volt.

Jugoszláviában azonban nincs olaj, a kommunista világgal folytatott hidegháború pedig véget ért. De miért nem hagyja figyelmen kívül az itteni helyzetet az USA ugyanúgy, mint Kongó esetében (legalábbis manapság)? Hogy pontosak legyünk: az Egyesült Államok minden országgal "törődik", de csak kevés ország belügyibe avatkozik be katonailag. A legutóbbi napokban egy furcsa érv hangzott el. Azt mondták, hogy az USA-nak azért kellett bombáznia a szerbeket, mert egyébként a NATO hitelessége csorbát szenvedett volna. Ez furcsa érv, mert körkörös logikát tartalmaz. Ha a NATO megfenyeget valakit, de utána másképp cselekszik, valóban csorbát szenved a szavahihetősége. De nem kellett volna fenyegetőznie.

Lehet, hogy az USA számára éppen a NATO létezésének igazolása a politikai kérdés, hisz a NATO-nak már nincs nyilvánvaló szerepe most, amikor az orosz hadsereg annyira meggyengültnek mutatkozik. De mire kell egyáltalán a NATO az USA-nak? Két okról lehet beszélni. Az egyik az, hogy létezése igazolja a jelenlegi amerikai katonai kiadások és készültség szintjét, aminek a kormány számára gazdasági és belpolitikai előnyei egyaránt vannak. A második ok az, hogy a NATO szükséges annak megakadályozásához, hogy a nyugat-európaiak túlságosan kicsússzanak az amerikai ellenőrzés alól, és főként hogy a NATO-tól független, önálló katonai struktúrát hozzanak létre. A jugoszláv kaland mindkét okból ideálisnak tűnik.

De vajon működni fog-e? Ha a jugoszlávok kitartanak, és ez valószínűnek tűnik, a további katonai akció szárazföldi csapatok küldését is jelentheti. Vajon megengedhet magának az USA még egy Vietnamot? Aligha. És vajon tényleg folytatni fogják a nyugat-európaiak a játszmát? A NATO soraiban már most zúgolódás tapasztalható, pedig a háború még csak egy hete tart.

Mindannyian bozótharcossá váltunk. A jugoszlávokat bombázni fogják mindaddig, amíg rombolni lehet. A koszovóiakat el fogják űzni otthonaikból. Sokan fognak meghalni. A szomszéd országok közvetlenül is belekeveredhetnek a fegyveres konfliktusba. Ha pedig a háború elhúzódik, belső társadalmi felfordulás támadhat az USA-ban és Nyugat-Európában. Lehet, hogy a "bombatámadás" több, mint bűn: hiba.

1999. április 1.

(Fordította: Andor László)