Marcel van der Linden 1952-ben született, jelenleg az amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti intézet (angol rövidítése: IISH), a vi­lág egyik legnagyobb társadalomtörténeti archívumának – itt őrzik Karl Marx és Friedrich Engels hagyatékát – kutatási igazgatója. Amikor 2009 szeptemberében Ausztriában René Kuczynski-díjal tüntették ki Workers of the World: Essays Towards a Global Labor History (A világ munkásai: a munka globális története; Leiden, Brill, 2008) című könyvéért, köszönő beszédében nem mulasztotta el megállapítani, hogy a munka globális történetírásának fejlődése a világ más részein, különösen az Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában működő történészek erőfeszítéseinek, az idevágó kutatások reneszánszának eredménye.

A munka globális történetének kutatása az ő segítségével szabadult meg világszerte a módszertani nacionalizmustól és az Európa-köz­pontúságtól. Vitát keltett a dolgozó osztály fogalmának általa adott értelmezése, amely jóval tágabb, mint a munkásosztály klasszikus mar­xista fogalma, s amelyet ő higgadt szilárdsággal védelmez, ám őszinte nyitottsággal a szellemi társai által kezdeményezett bíráló párbeszédre.

Marcel van der Linden a munka globális történetének és a baloldali radikális eszmék történetének szaktudósa – doktori disszertációjának tár­gyát a szovjet államról a nyugati marxizmuson belül folytatott viták adták -, szerzője egyebek között a Transnational Labour History: Explorations (A munka nemzetközi története: felfedezések, Aldershot, 2003), valamint a Western Marxism and the Soviet Union: A Survey of Critical Theories and Debates Since 1917 (A nyugati marxizmus és a Szovjetunió: az 1917 utáni kritikai elméletek és viták áttekintése, Leiden/Boston, 2007; kínai és koreai nyelvű kiadása előkészületben) címen megjelent műveknek is.

*

Hogyan alakult szellemi pályája, s mik vezették a munkásság globális történetének tanulmányozásához?

Végzettségem szerint szociológus vagyok. Azután a Szovjetunió osztálytermészetéről folytatott nyugati marxista viták történetéből dokto­ráltam. Felettébb érdekes, aktuális téma volt ez számomra – az időtájt a IV. Internacionáléhoz kötődtem. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején jártunk. Ehhez a kutatáshoz bejártam dolgozni az IISH-ba, kutakodtam Karl Marx sok-sok munkájában stb., így kezdtem érdeklőd­ni a társadalmi mozgalmak összehasonlító stúdiuma és a munkásság története iránt. Írtam ezt-azt a forradalmi szindikalizmusról, a kölcsönös segélyező egyletekről és egyebekről.

Intézetbeli kollégáimmal egyre inkább azon kezdtünk töprengeni, hogy miképpen kellene túllépnünk a szinte kizárólag csak a szervezett munka­erőre és az észak-atlanti térségre összpontosuló kutatásokon. 1999-ben Jan Lucassen kollégámmal együtt írtam egy cikket Prolegomena for a Global Labour History (Bevezető a munka globális történetéhez) címmel (Amsterdam, IISH, 1999), amelyben megpróbáltuk rendszerezni mindazt, amiről úgy véltük, hogy elengedhetetlen egy olyan vizsgálódás vázlatá­hoz, amelyet a munkásság globális történetének távlatát szem előtt tartva akarunk elvégezni. Igyekszünk folytatni ezt a munkát az Intézet kutatási részlegében dolgozó munkatársakkal, mintegy negyvenen vagyunk itt kutatók, s azt hiszem, ma mindannyian egyetértünk abban, hogy tanul­mányoznunk kell a kölcsönhatásokat, a hasonlóságokat a földkerekség összes különböző térségében. Könyvem, a Workers of the World (A világ munkásai) is ebbe a kutatási irányba illeszkedik.

Mit értsünk a munkásság globális történetén, hogyan mutatja be ezt a könyvében?

Több jelentése van. Nem egy elmélet – mint például Immanuel Wallerstein világrendszer-elmélete -, hanem egy bizonyos érdek- és érdeklődési kör, vizsgálódási terület. Először is, ez a kutatási terület azt föltételezi, hogy a világon minden kölcsönös kapcsolatokban létezik. Másodszor pedig az ilyen kutatásnak az az előfeltétele, hogy visszatekintsünk a világkapitalizmus kialakulására, vagy legalábbis az utolsó öt évszázadra. Nem összpontosítunk kizárólag a XIX. és XX. századra, ahogy hagyomá­nyosan tette a munkásmozgalom történetírása. A harmadik jellemzője a munkásság globális történetének az, hogy nemcsak a szabad munkára fordít figyelmet, hanem a nem-szabad munkára, a kényszermunkára, a rabszolgaságra is. Nem tekintjük a dolgozó osztályt szinte csak egyének együttesének, hanem tekintettel vagyunk minden társadalmi kapcsolatára, a migrációs folyamatokra, a munkafajták szerinti megoszlásra, a házimun­kára; ez mind-mind lényeges. Tehát jóval tágabb definícióval van dolgunk, mint amilyennel hagyományosan Európa és az Egyesült Államok törté­nészeinek, akik a szervezett munkásságra összpontosítják kutatásaikat.

A munkásság globális történetének ilyen fölfogásából kiindulva érezte szükségesnek azt, hogy valamilyen tágabb fogalmat használjon a munkásosztályra?

A bérmunkából kiindulva kezdtem vizsgálódni. Ámde beláttam, hogy amennyiben csakugyan globális távlatban akarunk dolgozni, akkor ennél sokkal inkább befogadóknak kell lennünk. Elsőül ide kell számítanunk az önfenntartáshoz szükséges munkát, amelyre az 1970-es évek feminista elméletei nyitották föl a szemünket, de szintén ide kell vonni a nem-sza­bad munka bizonyos formáit is, amilyen a merkantil (árukereskedelemre termelő) rab(szolga)munka. S világos, hogy a saját számlára végzett munkákat is, amelyek a bérmunka bújtatott formái. Tanulmányoznunk kell amellett számos átmeneti munkaformát, például a szabad munka és a merkantil rabszolgamunka közti átmeneti formákat, amilyenek Bra­zíliában fordulnak elő.

Ön a dolgozó osztály új fölfogását javasolja. Miben áll ez?

Ez egy igencsak tág fogalom. Vegyük a munkásosztály marxista fogalmát, ez két jellemzőn alapul: a szabad munkásnak nincs egyebe, csak a saját munkaereje, és „szabadon" válthat munkaadót. A dolgozó osztálynak a Workers of the World-ben (2008) általam javasolt fogal­ma mindenekelőtt azokra a munkaformákra összpontosít, amelyek merkantilizálhatók (árutermelésbe és – értékesítésbe bevonhatók). Ennélfogva a munka minden olyan formája, amely áruba bocsátható, és minden olyan formája, amely a fönntartásukat támogatja, amilyen a házimunka, hozzátartozik e nagy dolgozó osztály fogalmához.

A munkásosztály Karl Marx adta meghatározása szoros értelemben vett definíció, vagy valamilyen tendencia megjelölése volt?

Marx ingadozik a meghatározásban. A tőke első kötetében nagyon szűk meghatározását adja a munkásosztálynak, másutt kevésbé. Bizo­nyos helyeken például úgy utal a merkantil rabszolgaságra, mint ami nem a kapitalizmus része, csupán egy rendellenessége. S megmondja, miért: a rabszolga nem változó tőke, hanem állótőke. Máskor viszont a kapitalizmus részeként fogja föl Marx a rabszolgaságot. Ez ügyben nem mindig fogalmaz világosan. Azt hiszem, Marx tiszta és pontosan körülha­tárolt fogalomra törekedett, de olykor, miután egyre többet tudott például a rabszolgaságról, kevésbé érezte kielégítőnek a saját meghatározását.

Az ön meghatározásában a munkásosztály megnevezése: alávetett dolgozók. Hatással voltak erre a definícióra Antonio Gramsci munkái?

Úgy vélem, az alávetettség (szubalternitás) fogalma Gramsci mun­káiban – a Börtönfüzetekben – a hagyományos proletariátus más szó­használattal való jelölésére szolgál. A történetírás részeként is közismert a Subaltern Studies, amely Indiában keletkezett, és Gramsci tanulmá­nyaiból kiindulva gyökerezett meg, de a szegényparasztság kutatását is magában foglalva. Ennek tehát India a szülőhelye, s erősen kötődik egy olyan alávetett osztály fogalmához, amelyiknek szerepe van az indiai nemzeti függetlenségért vívott harcban. Úgy gondolom azonban, hogy ez a fogalom túlságosan tág az általam védelmezetthez képest. Bizo­nyos vonatkozásban középen állok: a proletariátus fogalmánál tágabbat szorgalmazok, de nem mondanám azt, hogy minden alsóbb néposztály (lower classes) beletartozik a dolgozó osztály fogalmába.

Milyen rétegek maradnak ki belőle?

Például az önfenntartásuk céljából földet művelő parasztok.

Miért?

Mert munkájuk nem árutermelő.

Az ön meghatározása igencsak kötődik ahhoz, amit „globális Dél" néven emlegetnek, ahol a munka és a munkásság túlnyomó többség­ben informális. A munkásság lehet informális, és mégis roppant módon koncentrálódhat, nemde?

Én úgy gondolom, hogy az informális szektor fogalma nem valami hasznos. Köztudomású, hogy Keith Hart találta ki az 1970-es években. Úgy vélem, az informális szektor sok különböző munkával kapcsolatos viszonylatok halmazát markolja egybe, amelyeket meg kell különböztetni egymástól.

Helyénvaló volna-e azt állítani, hogy könyve hajlamos szakszerve­zetekbe tömörülve láttatni az európai munkásosztályt, a Dél dolgozóit viszont épp ellenkezőleg?

Nem. A szakszervezetekhez világszerte mintegy 150 millió dolgozó tartozik, miközben a földkerekség dolgozó osztálya jelenleg körülbelül három milliárd fő. Ami azt jelenti, hogy a szervezett munkásság a világ dolgozóinak mintegy 5%-át tesz ki. Igaz ugyan, hogy a szakszervezeti tagság aránya Európában, például Skandináviában, jóval magasabb. Más nyugati országokban, így az Egyesült Államokban, jelenleg nagy­jából 8%-ra rúg. Vannak viszont fejlett tőkés országok, ahol a szakszer­vezeti tagság arányszáma nagyon alacsony. Ugyanakkor a globális Délen vannak olyan szektorok, amelyekben magas. Igaz viszont, hogy a munkával kapcsolatos törvénykezés Nyugat-Európában fejlettebb, mint más országokban.

Kínában és Indiában viszont igen magas fokú az ipar koncentrációja, nem?

De igen.

Mit ad hozzá a munkásság globális története az európai munkás­osztály, nevezetesen a szervezett munkásosztály történetének megér­téséhez? Németországban hétszázezren dolgoznak az autóiparban, és hetven százalékuk szakszervezeti tag.

Azt hiszem, lényegbevágó az olyan kontrasztnak a megértése, amilyen például a német és a brazil helyzet (vagy a globális Dél egyéb részeinek helyzete) között fönnáll. A dolgozó osztály szervezeteinek ereje Európában a XIX. és XX. század fordulója előtt és után kialakult saját­ságos erőviszonyok történeti eredménye. Például a dolgozók tömeges kivándorlása Európából a két Amerikába ebben az időben a munkabérek emelkedését tette lehetővé Európában, s ez kedvezett a munkáspártok megalakulásának és taglétszámuk növekedésének. Másrészt azon a szinten, amelyen kezdetét vette az európai iparosodás, a tőkeigényes­ség viszonylag alacsony volt, most azonban a globális Dél nagy részén, ahol a modern kapitalizmus növekedőben van, nem létezik a tömeges kivándorlás ilyen biztonsági szelepe. És megnőtt a tőkeintenzitás, ami azt jelenti, hogy kevesebb munkásra van szükség ugyanazon munka elvégzéséhez. Ebben az értelemben a világ nagy részén sokkal rosszab­bul áll a helyzet az éhbérért való dolgoztatást és a munkanélküliséget tekintve, mint Németországban. Úgy gondolom, hogy a globális távlatba helyezés segíthet megértenünk, például, azt a kérdést: miért ilyen magas a dolgozók szakszervezetbe tömörülésének szintje Németországban. De azt hiszem, nyilvánvaló, hogy szakszerűbb elemzés szükséges ehhez is.

Workers of the World című könyvében hivatkozik Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletére. Milyen befolyással volt ez a teória az ön írásaira?

Úgy vélem, Wallerstein elmélete jókora nagy előrelépést jelentett, mivel szisztematikusan ráirányította figyelmünket a világ különböző részei közti globális kapcsolatokra. De vannak gyöngéi ennek az elméletnek: az egyik ilyen a hagyományos strukturalizmusból ered, eszerint az égvilágon minden helynek megvan a maga megszabott szerepe, amitől nem sza­badulhat. Elmondták nekem, hogy Wallerstein pár évvel ezelőtt néhány egyetemi előadást tartott Indiában, ahol is azt találta mondani hallgatói­nak, hogy ne legyen nekik gondjuk a kapitalizmus megdöntésével, mert a kapitalizmust csakis a szívében lehet elpusztítani, márpedig a szíve nem Indiában ver. Másrészt pedig Wallerstein nem tulajdonít kellő fontosságot írásaiban a dolgozóknak és az osztályok harcának. Munkáiban kerestem és találtam olyasmit, ami gondolatébresztő volt számomra, de azt hiszem, ennek részletezése nem fér bele ebbe a mostani eszmefuttatásunkba.

Nem utal könyvében Lev Trockijnak az egyenlőtlen és kombinált fejlődéssel kapcsolatos elméletére, ami pedig, úgy tetszik, volt némi hatással önre.

Kétségtelenül. Ez igen fontos része a történelmi elemzésnek, mert rámutat, hogy lehetségesek ugrások a történelemben. Bizonyos tech­nológiát például át lehet ültetni a világ valamely meghatározott részére anélkül, hogy ennek a vidéknek át kellene esnie ugyanazokon a fejlődési szakaszokon, mint a többieknek. De ezekkel az átültetésekkel kapcsolat­ban ismerni kell még azt is, hogy milyen feltételek mellett vihetők végbe, mert az ilyesmi nem megy csak úgy automatikusan.

A szövetkezetekről írott fejezetben nagyon kritikusan tekint rájuk, s azt állítja, hogy ezek hajlamosak a kapitalizmusba való beolvadásra.

Az esetek többségében ezek a szövetkezetek elvesztik termelőszö­vetkezet-jellegüket, és tőkés vállalkozásokká alakulnak át, gazdával, tulajdonossal. De van rá lehetőség, hogy fönnmaradjanak, és fönntartsák többé-kevésbé demokratikus struktúrájukat. Nem könnyű ez, mert a dol­gozóknak be kell tartaniuk egy sor föltételt: állandóan foglalkozniuk kell a szövetkezet ügyeivel, korrekt módon kell gyakorolniuk az igazgatást, stb. Ez ritka, de azt hiszem, lehetséges. Nem mindenben vagyok ezt illetőn kritikus, mert a kapitalizmus határain belül a szövetkezet egyfajta próbája az önkormányzásnak, az önállóságnak. Ez esetben maradékta­lanul követem Marxot: a szövetkezetek nem hozzák el a szocializmust, de iskolájaként szolgálnak.

Hanyatlóban van a sztrájk, a dolgozók ellenállásának ez a formája?

Nem hiszem, hogy hanyatlóban volna. Attól függ, hogyan számítjuk a sztrájkok erősségét, a részvevők, a napok számát stb., és hogy az adato­kat mi módon elemezzük. Világos, hogy vannak tömegsztrájk-időszakok, máskor meg igencsak kevés a jelentős sztrájk, ilyen időszakokban inkább a föld alatt folyik az ellenállás. De éppen mert egyenlőtlen és kombinált a fejlődés, ilyenkor a világ más részein növekszik a sztrájkok száma. Roppant imponáló ma az osztályharc Kínában. Globális áttekintésben a sztrájkok nem fogyatkoznak, alighanem egyre fontosabbá lesznek, mert folytatódik a proletarizálódás folyamata.

Könyve bizonyos fokig arra a következtetésre fut ki, hogy a régi inter­nacionalizmus azért bukott meg, mert „nacionalista internacionalizmus" volt. Mit jelent ez?

Az én értelmezésemben az internacionalizmus fejlődése a dolgozók között szakaszosan ment végbe. A dolgozók közti szolidaritással kezdő­dött lokálisan – egy város dolgozói valamelyik országban szolidárisak egy másik város dolgozóival egy másik országban. Amikor bekövetke­zett a munkásmozgalom nacionalizálódása – nemzeti pártok, nemzeti szakszervezetek -, létrejött egyfajta nacionalista internacionalizmus. Az 1960-as évektől kezdve pedig a mozgalom fokozatosan elindult az inter­nacionalizmus új, nemzetek fölötti formáinak kialakítása felé, amilyenek a transznacionális szakszervezeti tanácsok a multinacionális cégekben, vagy az apartheid elleni szolidaritási sztrájkok az 1980-as években. Ám a szakszervezetek struktúrája nem alkalmazkodott ezekhez az új har­cokhoz, ezért az új internacionalizmus – az igazi, mert globális – majd változásokat kényszerít ki a szakszervezetekben.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Revista Outubro, 2012. augusztus 25.

A „munkástörténet" fogalomnak kettős jelentése van. Szigorúan véve a munkásmozgalom történetét öleli fel: szakszervezetek, szövetkezetek, sztrájkok stb. Tágabb értelemben beletartozik a dolgozó osztályok egész története: a munkaügyi kapcsolatok fejlődése, családi élet, mentalitás stb. E kettősség – tegyük hozzá – az angol fogalom sajátossága, noha nem kizárólag az övé. Sok más nyelvben a munkásmozgalom és a munkás­ság (pontosabban a dolgozó osztályok) történetét nem lehet egyetlen fogalom alá begyömöszölni.¹

Mind a „tág", mind pedig a „szűk" értelemben vett munkástörténet gyökerei az észak-atlanti régióban vannak. A „tág" értelemben vett mun­kástörténet régebbi, mint a „szűkebben" értelmezett. „Tág" értelemben vett munkástörténetet azóta lehetett írni, amióta a kapitalizmus eljutott egy bizonyos fejlődési szakaszba, és megjelent az igény, hogy megfelelő történeti kontextusba helyezzék a vele járó óriási társadalmi változásokat általában, a „szociális kérdést" pedig különösen. Ilyen irányú kísérletek folytak már az 1848-as európai forradalmak bukása után, de talán már korábban is (van Voss – van der Linden 2002, 1-39; Lucassen 2006, 39-89).

A „szűkebb" értelemben vett munkástörténet csak az 1870-es és 1880-as években kezdett kialakulni. Fejlődéséhez mind politikai, mind pedig elméleti tényezők jelentősen hozzájárultak. Politikailag fontos volt, hogy a nemzeti erőtérben az 1860-as évek végétől megjelentek a munkás­mozgalmak. 1868-ban alakult meg a brit Szakszervezetek Kongresszusa (Trades Union Congress – TUC), ezt követte a Kanadai Munkásunió Kongresszusa (1883), majd pedig az Amerikai Munkásszövetség (1886). Nyugat-Európában 1888-1899 volt a munkásmozgalom fellendülésének „legmozgalmasabb" időszaka. Ugyanebben az időszakban alakultak meg a munkásosztály pártjai is. Úttörő volt e téren a német szociáldemokrácia (1875), de a következő harminc évben sorra létesültek munkáspártok a legtöbb nyugat-európai és észak-amerikai országban is.

Amikor ezek a fejlemények megerősítették, hogy a munkásmozgalmak nem tiszavirág-életűek, hanem hosszú távon is számolni kell velük, elhá­rult egy elméleti akadály is a mozgalmak fejlődése elől. A tizenkilencedik század legnagyobb részében a „béralap" doktrínája igen nagy népszerű­séget élvezett mind a közgazdászok, mind pedig más társadalomtudósok körében. Ezen elmélet szerint létezik egy „természetes bér", amelyet a kollektív gazdasági cselekvés nem befolyásolhat. Ez az álláspont legin­kább a „bérek vastörvényeként" vált ismertté, amit Ferdinand Lassalle német munkásvezér használt az 1860-as években, aki éppen ezért politikai akciót és nem szakszervezeti összefogást sürgetett. A „termé­szetes bér" elméletét nemcsak az értelmiségiek, hanem sok munkás is elfogadta, nem utolsósorban azért, mert a tizenkilencedik században számos sztrájk végződött vereséggel, s a létező munkásszervezetek gyengék és igen gyakran rövid életűek voltak. 1870 táján azonban a béralap-elmélet egyre inkább elveszítette korábbi meggyőző erejét. A legjelentősebb fordulópontot John Stuart Mill egyik tanulmánya jelentette, amiben szakított ezzel a koncepcióval (Mill 1869). Természetesen vol­tak korábbi kritikusok is, de Mill munkájáig a kritika csak meglehetősen szűk körben volt ismert. Mill esszéje azonban azt is jelezte, hogy az idő megérett a paradigmaváltásra, mert néhány éven belül sok európai és észak-amerikai értelmiségi is csatlakozott a béralap-elmélet kritikájához.² Az emlékezetes paradigmaváltást a kutatók számos okkal magyarázták, a brit szakszervezeti mozgalom konszolidációja azonban nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott ebben az elméleti áttörésben.³

A politikai és elméleti változások ezen kombinációja elegendő oknak bizonyult számos tudós számára, hogy jobban beleássa magát a mun­kásmozgalom történetébe. Ezek a munkástörténészek általában a poli­tikai baloldalon helyezkedtek el; a legtöbben közülük szocialisták voltak, esetleg szociális érzelmű liberálisok vagy keresztények. Közgazdászok nevéhez fűződik ezen időszak két nagy korszakalkotó munkája: Európá­ban Lujo von Brentano 1870-ben publikálta Az egyletek történetéről és fejlődéséről és a szakszervezetek eredetéről c. munkáját, Észak-Ameri­kában pedig tizenhat évvel később jelent meg Richard T. Ely könyve az amerikai munkásmozgalomról.⁴ Az 1880-as évektől a bérek és árak evo­lúciójáról elsősorban gazdaságtörténészek értekeztek, így ők is részévé váltak a tág és szűk értelemben vett munkástörténet határairól folytatott vitának. Ma is elismert munka ezen a téren James E. Thorold Rogers könyve az angol bérek fejlődéséről a tizenharmadik század óta (Rogers 1884). Mindez azt jelentette, hogy az 1880-as évek végére minden elemi formájában lerakták a munkástörténet alapjait.

Eurocentrizmus versus módszertani nacionalizmus

A tizenkilencedik századi Európában és Észak-Amerikában kialakuló munkástörténet-írást a kezdetektől a módszertani nacionalizmus és eurocentrizmus sajátos kombinációja jellemezte. Ez a kombináció csak nemrégiben vált vita tárgyává. A módszertani nacionalizmus – amit ne keverjünk össze a politikai nacionalizmussal – összekapcsolja a társa­dalmat az állammal, és így egyfajta „leibnizi monádnak" tekinti az egyes nemzetállamokat a történeti kutatás szempontjából. Az eurocentrizmus az észak-atlanti régió történetéből kiindulva írja meg a világtörténelmet: ebből a nézőpontból tekintve Európából és Észak-Amerikából indult ki a modern korszak, majd lassan átterjedt a világ többi részére; ennek a „magrégiónak" a történeti ideje szabja meg a világ más részeinek fejlődé­sét. A történészek úgy írták meg a munkásosztályok és munkásmozgal­mak történetét Franciaországban, Britanniában, az Egyesült Államokban stb., mint különálló mozgalmak és sajátságos (nemzeti) fejlődési utak történetét. Akik figyelmet szenteltek a latin-amerikai, afrikai, ázsiai tár­sadalmi osztályok és mozgalmak történetének, azok is az észak-atlanti sémákba igyekeztek beszuszakolni a régión kívüli világ történetét.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a munkástörténészek nem tekintettek túl a nemzeti határokon. Természetesen megtették, ráadásul már korábban is, de megközelítésük megmaradt a fent kritizált monád-logikánál: a „civilizált" észak-atlanti („nagyobb európai") világot olyan népek lakták, amelyek többé-kevésbé ugyanabba az irányba fejlődtek, csak különböző tempóban. Az egyik nemzet gyorsabban fejlődött, mint a másik, és ezért láthatta az elmaradt nemzet nagyjából a saját jövőjét tükröződni a vezető országok jelenében. Kezdetben nagyon leegyszerű­sítve értelmezték ezt a gondolatot, és például azért tanulmányozták más országok munkásmozgalmait, hogy azok politikai gyakorlatát ültessék át az anyaország hétköznapi munkáséletére és mindennapi politikájára. Ez a látásmód világosan tetten érhető Lorenz Stein írásaiban, aki egyébként úttörő munkát végzett a határok közti német munkástörténet-írás terén. 1842-es tanulmányában, amelyben a szocialista és kommunista áram­latokat elemzi a francia proletariátus körében, már kezdetben feltételezi, hogy a történelem az egyes nemzeteken keresztül fejlődik. Itt Stein azonnal belehelyezkedik a monád-logikába, miután felteszi, hogy egy nemzetben megjelenő minden „jelentős" mozgalom előbb-utóbb megis­métlődik egy másik nemzetben. Ezért úgy vélte, hogy sürgős feladat a francia fejlemények tanulmányozása, ugyanis a szomszédos országban kialakuló radikális mozgalom az idő érésével átterjed Németországra is. Stein felteszi a retorikai kérdést: „Megtehetjük-e tehát, hogy passzívan félreállunk, és messziről nézzük, hogyan terjed közöttünk [ez a mozga­lom], és válik kormányozhatatlanná, pusztán azért, mert nem értjük?" (Stein 1842, iv, ix).

Ez az instrumentalista hozzáállás igen nagy érdeklődést váltott ki a „magasan fejlett" népekből. Hamarosan azonban kiderült, hogy milyen nehéz is hasznos politikai recepteket „exportálni" más országokból. Amikor Werner Sombart fél évszázaddal Stein után megírta az olasz proletariátus történetét, arra a következtetésre jutott, hogy az ilyen ösz-szehasonlító tanulmányok szinte semmilyen hasznos politikai tanáccsal nem szolgálnak az otthoni mindennapi politika számára. Noha Sombart hitt abban, hogy a nemzetek tanulhatnak egymástól, egy olyan funda­mentális látásmód mellett szállt síkra, amelyik elsősorban csak elméleti kérdésekre fókuszál („honnan?", „hová?"). Ez a módosított megköze­lítés egyúttal a kutatási területet is kiszélesítette, mert most már nem volt elegendő a fejlett országok tanulmányozása, hanem a kutatóknak a fejletlenebb régiók történetét is meg kellett ismerniük, „amennyiben ugyanahhoz a kulturális körhöz [Kulturkreise] tartoznak." Miután: „Ha egyáltalán felismerhetőek szabályosságok a társadalmi fejlődésben, ak­kor azoknak meg kell ismétlődniük azon népek történetében is, amelyek később kezdenek el fejlődni; itt kell tehát megerősítést nyerniük azon hipotéziseknek, amelyeket más országok korábbi tapasztalatai alapján kialakítottunk." (Sombart 1893, 178).

Sombart tehát tudományos szintre emelte a monád-logikát követő munkástörténet-írást. Fokozatosan azonban a monádoknak is nyíltak ablakai. Maga Sombart tudatában volt „a fejlettebb országok befolyá­sának azon területekre, amelyek követik őket" (Sombart 1893, 178). A huszadik század folyamán nagyobb figyelmet kapott a különböző népek közötti kölcsönhatás, reciprocitás, noha még mindig az egyes népek maradtak az elemzés alapegységei. James Guillaume-tól (1905-10, 4 kötet), G. D. H. Cole-on át (1956, 2 kötet) Julius Braunthalig (1961-71, 3 kötet) érvényes volt az az értelmezés, hogy a munkásmozgalom nemzet­közi szervezetei a különböző országokat képviselő munkások számára biztosítanak kollektív fórumot – vagyis különböző nemzetekhez tartozó patrióták találkozóhelyéül szolgálnak. Ez az értelmezés egyébként a mozgalomban is tartotta magát (Callahan 2000, 51-87). És a nemzetközi munkásmigrációs irodalomban a bevándorlók vagy megőrizték eredeti kultúrájukat, vagy pedig asszimilálódtak a fogadó ország kultúrájához.

A módszertani nacionalisták két súlyos gondolati hibát vétenek. Elő­ször, természetesnek veszik a nemzetállamot. Ezen azt értem, hogy úgy tekintik a nemzetállamot, mint a történeti kutatás megkérdőjelezhetetlen elméleti alapegységét. Noha természetesen tudják, hogy a nemzetál­lamok a XIX. és XX. században virágoztak fel, mégis úgy értelmezik a régebbi történelmet, mint a későbbi nemzetállam előtörténetét, és úgy tekintenek a határközi vagy határsértő folyamatokra, mint a „tiszta" mo­delltől való eltérésre. Itt tehát tetten érhető a teleologikus gondolkodás.

Három változata van az eurocentrizmusnak, amelyet meg kell említeni. Az első egyszerűen a feledékenység vagy a hanyagság: csak a világ egy része számára van elég figyelem; és a szerző úgy gondolja, hogy a választott régió története úgy is megírható, hogy nem fordít figyelmet a többire. Ezt az attitűdöt jól kifejezi a Samuel Huntington és mások által preferált népszerű megkülönböztetés: „a Nyugat kontra a világ többi ré­sze". A második változat színtiszta előítélet: a szerzők figyelembe veszik a globális összefüggéseket, de ennek ellenére azt hiszik, hogy a nagyobb Európa (beleértve Észak-Amerikát és Ausztrálázsiát) „mutatja az utat". Ez a fajta eurocentrizmus különösen jellemző a modernizációs elmélet hívei között (Binder 1986, 3-33). Robert Nisbet a következőképp jellemezte ezt a fejlődési szemléletmódot: „Az emberiség hasonlatos egy óriási menet­hez, amelynek tagja minden ember, vagy legalábbis majdnem mindenki.

[…] Természetesen a maga specifikus, történetileg kialakult gazdasági, politikai, erkölcsi és vallási értékmintázatával Nyugat-Európa vonul az élen, mint a népek élcsapata. Minden más nép, legyen akármilyen fejlett is a maga civilizációja, mint Kína vagy India, csak »lépked« ebben a me­netben, ami majd idővel eljuttatja a fejlődésnek arra a tökéletes fokára, amit a szent Nyugat képvisel" (Nisbet 1971, 101).⁵ A harmadik változat empirikus meggyőződésekből áll. Ezt a változatot lehet a legnehezebben felismerni és megcáfolni. Itt olyan tudományos álláspontokkal állunk szemben, amelyeket látszólag újra és újra megerősít a kutatás. Az em­pirikus eurocentristák azért tesznek kijelentéseket, mert úgy gondolják, hogy tényeket közölnek. Azt hiszik például, hogy a szakszervezetek mindig akkor a leghatékonyabbak, amikor a kollektív alkukra koncent­rálnak. Ezt, gondolják, már számtalanszor bebizonyította a történelem. Azok a történészek, akik ekképp vélekednek, minden bizonnyal hevesen tiltakoznának az ellen, hogy eurocentrista előítéleteik vannak, és közülük valóban csak nagyon kevésnek vannak ilyen előítéletei. Ahogyan Jim Blaut írta kései korszakában: „Az eurocentrizmus […] nagyon komplex dolog. Megtilthatjuk a szó minden értékhasználatát, üldözhetünk minden előítéletet, és még akkor is létezni fog az eurocentrizmus mint empirikus meggyőződések halmaza" (Blaut 1993, 9). Az első két változat (a hanyag­ság és az előítélet) elleni küzdelem feladatait relatíve könnyű kijelölni; nagyobb akadályt jelent azonban a harmadik változat. Lucien Febvre fél évszázaddal ezelőtt megfogalmazta: „Minden olyan intellektuális kate­gória, amely a szellem műhelyében formálódik, éppen olyan erővel és zsarnoksággal kényszeríti ránk létezését, sőt makacsabbul tartja magát, mint a gyárainkban készült gépek" (Febvre 1973, 258).

Az új munkástörténet

Az eurocentrizmus és módszertani nacionalizmus keretei között is volt azonban lehetőség lényegi innovációra. Az 1960-as évekre esnek az új munkástörténet-írás kezdetei, ahol fordulópontot jelent E. P. Thompson Az angol munkásosztály születése c. könyve. Ez a kultúrát és tudatot hangsúlyozó óriási munka a munkásosztály történetévé alakította át a munka történetét, miután a kortársak megértették az üzenetét. Az angolul beszélő világban Thompson könyve volt a legfontosabb állomás, amely a régi munkástörténet átmenetét jelezte az újba (Brody 1993, 1-18). Ma széles konszenzus van a szakirodalomban az átmenet jellegéről.⁶ A régi munkástörténet az intézménytörténetre, a szervezeti fejlődések leírására, a politikai vitákra és vezetőkre, valamint a sztrájkokra fókuszált. Olyan képviselői voltak, mint Sidney és Beatrice Webb, John Commons wiscon-sini iskolája és mások, de voltak köztük marxisták is, mint Philip Foner. Az új munkástörténet-írás arra törekedett, hogy kontextualizálja a munkások harcát. Ahogyan Eric Hobsbawm írja, kiemelte „magát a munkásosztályt [és] azokat a gazdasági és technikai feltételeket, amelyek meghatároz­ták a munkásmozgalmak hatékonyságát" (Hobsbawm 1964, 4).

Az irodalomban sokszor eltúlozzák a régi és új munkástörténet-írás különbségeit, mert az előbbi képviselői is nemritkán komoly figyelmet fordítottak „magára a munkásosztályra", ahogyan ezt láthatjuk például John és Barbara Hammond nagyszerű trilógiájában: A falusi munkás (1912), A városi munkás (1917) és A szakképzett munkás (1920). A trilógia nagyjából azt az időszakot öleli fel, mint E. P. Thompson klasszi­kusa. Természetesen nem tagadjuk, hogy az új munkástörténet-írás az 1970-es és 1980-as években radikálisan megújította az irodalmat, mivel nemcsak a munkafolyamat és a mindennapi kultúra került az érdeklődés homlokterébe, hanem végre a társadalmi nem (gender), az etnicitás, a faj és az életkor is megkapta a megérdemelt figyelmet, együtt a háztartási struktúrákkal, a szexualitással és az informális politikával. Az új munkás­történet-írás valódi értelmiségi forradalmat jelképezett.

Ugyanakkor az új munkástörténet-írás megmaradt a régi, korlátozott perspektíva börtönében. Globális nézőpontból van ugyanis valami kü­lönös Thompson óriási munkájában, amit korábban nem vettek észre, de most, más körülmények között, felkelti a figyelmünket: Thompson úgy rekonstruálja az angol munkásság osztályformálódását (1792 és 1832 között), mintha az önmagában zárt folyamat lenne. Thompsonnál magától értetődő módon Anglia az elemzés logikus egysége – miközben kétségtelenül igaz, hogy külső erők befolyásolták ezt a fejlődést, azok specifikusan úgy jelennek meg, mint külföldi hatások. A francia forradalom például fontos szerepet játszik Thompson narratívájában, mint a mun­kásmozgalmi szervezkedések egyik inspiráló forrása, de a szomszédos országban lejátszódó események mind „külsődlegesek". Ehhez érdemes hozzátenni, hogy Thompson nem szentel figyelmet a birodalmi hatásokra és kapcsolatokra. A gyarmatosítást egyszerűen nem veszi figyelembe, noha az egyre jelentősebb hatást gyakorolt az alsóbb osztályok életére a tizenkilencedik század folyamán.

Peter Linebaugh és Marcus Rediker mutattak rá arra, hogy a London Corresponding Society (ami fontos szerepet játszik Thompsonnál) 1792-es alapításakor a tagok kijelentették, hogy a társaság az egyenlőség híve, tekintet nélkül arra, hogy „valaki fekete vagy fehér, magas vagy alacsony sorú, gazdag vagy szegény." Ugyanazon év augusztusában azonban a társaság nyilatkozatából már eltűnt a fekete és fehér, és csak a magas vagy alacsony sorú, illetve gazdag és szegény embereket tekin­tették testvéreiknek. Linebaugh és Rediker meggyőzően érvel amellett, hogy ezt a hirtelen változást a Haitin valamivel korábban kirobbant forra­dalom magyarázza. „A faj tehát problémás, és Angliában sokak számára fenyegető kategóriává vált, amelyet a társaság jobbnak látott megkerülni" (Linebaugh – Rediker 2000, 274). Ilyen transzatlanti megfigyelésekkel azonban nem találkozunk Thompson munkájában. „Szigetközpontú" megközelítése annál inkább meglepő, mert politikailag internacionalista volt, és gyerekkorától jól ismerte a Brit-Indiáról szóló történeteket, mivel szülei egy ideig ott éltek (Palmer 1994, 11-51; Thompson 1994, 200-225; Nairn 1977, 303-304).

Thompson úttörő munkája ellenére is azt látjuk tehát, hogy voltak bizo­nyos jelentős folytonosságok a régi és új munkástörténet-írás között. Ez a folytonosság megmutatkozik abban a nagy szakirodalomban is, amelyik megpróbálta túllépni a régi munkástörténet-írás korlátait.

Munkástörténet-írás az észak-atlanti régión túl

A munkástörténet-írás fokozatosan kezdett kialakulni az észak-atlanti ré­gión kívül eső területeken. 1898-ban Mihail Tugan-Baranovszkij publikálta az orosz gyáripar történetét (Tugan-Baranovskii 1970); de úttörő munkát végzett Rajani Kanta Das is, aki az 1920-as években számos tanulmányt írt Indiáról és az indiai diaszpóráról (Das 1923a; Das 1923b; Das 1923c). Egy másik úttörő volt Marjorie Ruth Clark, aki valamivel később írta meg az első komoly tudományos munkát a mexikói munkásmozgalom törté­netéről (Clarke 1934).

A huszadik század folyamán számos trendet figyelhetünk meg. Először is, a munkástörténet-írás megjelenik az észak-atlanti régión kívül eső, fejlett kapitalista országokban: Japánban, Ausztráliában és Új-Zélandon. Japánban a bérmunka történetét hosszú ideig elhanyagolták mind a burzsoá, mind pedig a (befolyásos) marxista történészek. Ez a helyzet az 1960-as években változott meg, amikor az egyik történésziskola elkez­dett érdeklődni a „hétköznapi emberek" élete iránt. Ez az iskola narratív történeteket írt, és gyakran romantizálta a falusi alsóbb osztályokat. Ausztráliában az 1960-as évek óta virágzott a munkástörténet-írás, bár voltak kisebb visszaesések.⁷

Másodszor, a „létező szocializmus" országaiban is volt munkástörténet-­írás, noha azt csak a marxista-leninista álláspont alapján lehetett művelni. Itt a munkástörténet-írás legitimációs célokat szolgált, ami, ahogyan Niederhauser Emil megjegyezte, „paradox módon csak a mozgalomra fókuszált, és a gazdasági és társadalmi feltételeket vagy kihagyták, vagy pedig csak vázlatosan ábrázolták. Sok volt viszont a hősies harc és az áldozat, ami azonban nem volt hiábavaló, mert végső soron ennek kö­szönhető az, úgymond, boldog jelen". (Niederhauser 1987, 149) Ebben a „valódi szocialista" kontextusban is voltak azonban különböző utak: említhetem a lengyel-magyar változatot, ahol jelentős tudományos felfe­dezések születtek az államszocializmus összeomlása előtt, vagy az orosz utat, ahol a munkástörténet-írás nagy fellendülésnek indult 1956 után, ami azonban vereséget szenvedett, és egy évtizeddel később átvette helyét a dogmatizmus; vagy a kínai utat, ahol a „felülről" irányított kapi­talista átmenet komoly válságot okozott a humán tudományokban és a munkástörténet-írásban.⁸ A történészek azonban mindenhol a forradalom előtti időszakra koncentráltak, hogy elkerüljék a politikai nehézségeket.⁹ Az 1989-1991-es rendszerváltást követően a munkástörténet-írás nehéz időszakot élt át Kelet-Európában, éppen azért, mert összekapcsolták a legitimációs ideológiával (Sokolov 2006, 397-452).

A harmadik és legfontosabb trend a munkástörténet-írás fejlődése a periférián és a félperiférián. Ahogyan a „Dél" mind több országának munkássága jelentősen gyarapodott, úgy nőtt a tudományos érdeklődés e munkásság tevékenysége és múltja iránt.¹⁰ Ezek a tanulmányok nem­ritkán azokra a „problémákra" fókuszáltak, amiket a munkások okoznak a munkaadóknak és a kormányoknak. De ahogyan nőtt a „Harmadik Világ" önbizalma, úgy nőtt az érdeklődés a munkásmozgalmak teljesítménye iránt. Természetesen a különböző történészek politikai kötődése nagyon eltérő lehetett. J. Norman Palmer terjedelmes könyvében (1960) például egy malájföldi gumiültetvény történetét írja meg a második világháború előtti évtizedekben. Palmer a vállalkozók és a hivatalnokok szemével nézi a munkásokat. Jean Chesneaux munkája (1962) a hivatalos kom­munista álláspontot képviseli; míg Guillermo Lora három kötetes könyve (1967-70) trockista mű.

Számos „déli" országban az elmúlt években virágzott a munkástör­ténet-írás. A fejlődés különösen szembetűnő Latin-Amerikában, ahol különösen az 1970-es években az észak-amerikai és európai diskurzus számos munkástémájú kutatást inspirált. Az általános érdeklődés más, nem-elit csoportokra is átterjedt: így fókuszába kerültek a parasztok, a kisvállalkozók, a bennszülöttek, a „feketék" és a bevándorlók. John D. French ekképp összegezte ezt a fejlődést: „Azokban a latin-amerikai országokban, ahol erős volt a munkásmozgalom, már régóta létezett egy igen jelentős munkástörténet-írói hagyomány, például Mexikóban, ami önmaga egy külön világ, de Chilében és Argentínában is. Az 1970-es évek zűrzavara után a munkástörténet-írás Brazíliában, Peruban és Ecuadorban is új erővel és találékonysággal tört előre. […] A munkás­történet-írás emellett tartósan virágzott Bolíviában, Kolumbiában, Vene­zuelában és Uruguayban is. A városi és falusi munkásság láthatóvá vált Közép-Amerika kevésbé iparosodott területein is. A spanyol karib-tengeri térségben Puerto Ricóban virágzott fel a munkástörténet-írás, miközben értékes tanulmányok születtek Kubáról és a Dominikai Köztársaságról is. Az angolul beszélő karibi országok sokszor még ma sem kapnak kellő figyelmet, holott kiváló munkák jelennek meg, amelyek folytatják a Ken Post és Walter Rodney által az 1970-es években írt klasszikus történeti monográfiák nagyszerű hagyományát" (French 2000a 138-39; French 2000b, 279-308).

Ugyanilyen figyelemreméltó a helyzet Dél-Afrikában. Itt is lezajlott az 1970-es években egy nagy vita a munkástörténészek körében, bár itt a „szűk" (intézménytörténeti) és a „tág" (társadalmi és kulturális) meg­közelítés hívei között. „Valóban, megfigyelhető ez a kétféle irányvonal a dél-afrikai radikális történetírásban: miközben a munkástörténet a munkahelyre, az ipari kapcsolatokra és a munkásszervezetekre fóku­szál, a társadalomtörténet a munkásság és más elnyomott csoportok helyzetét az ipari termelésen kívül szemléli." Ezen hasadás oka az 1970 utáni politikai fejlődés. Az új szakszervezeti mozgalom feltétlenül szükségét érezte annak, hogy „saját, személyes" historiográfiája legyen, és „a munkástörténet-írás első erőfeszítéseit vagy közvetlenül az új szakszervezetek igényei diktálták, vagy pedig hasonló megfontolások" (Lewis 1990, 213-35). Ezzel egy időben egy másik fejlemény is történt a dél-afrikai szakirodalomban: azon dél-afrikai történészek, akik külföldön, elsősorban Nagy-Britanniában tanultak, hazatértek, és síkra szálltak egy szélesebb bázisú munkástörténet mellett. E törekvések egyik képviselője volt a Történeti Műhely Mozgalom, amit Ralph Samuel, E. P. Thompson és mások művei inspiráltak (Bozzoli 1990, 237-63; Bonner 1994, 977-85; Cobley 2001, 613-25; Legassick 2002, 111-30).

Indiában, ahol a politikai elit egy részét igen erősen befolyásolja a brit egyetemi hagyomány, a hatvanas évek végén nőtt meg az érdeklődés a munkástörténet-írás iránt.¹¹ Az első monográfiák közül számos erősen hagyományos szemléletű volt, még akkor is, ha egyes szerzők már korán összekapcsolták az intézményes aspektusokat a szélesebb társada-lomtörténettel.¹² Ezek a törekvések újabb ösztönzést kaptak az 1980-as években az ún. Subaltern Studies mozgalomtól, amelynek Ranajit Guha volt a fő kezdeményezője. Ez egy erősen átpolitizált irányvonal volt, amely a szegény és föld nélküli parasztokra fókuszált, és több jelentős tanulmányt produkált (Amin 1984; Chakrabarty 1989; Prakash 1990). Időközben ez az iskola Dél-Ázsiában elvesztette korábbi jelentőségét, de paradox módon igen népszerű lett az amerikai kutatók körében.¹³ Ezzel az új fejleménnyel párhuzamosan megjelent egy harmadik áramlat, amelyben azok a fiatal kutatók játszották a főszerepet, akiket érdekelt a munkástörténet, de eltávolodtak a Subaltern Studies-tól, és a munkások­ra és családjukra helyezték a hangsúlyt. Ez a harmadik iskola jóval több érdeklődést mutatott az infrastrukturális problémák iránt, és kezdemé­nyező szerepet játszott egy munkástörténeti levéltár megalapításában (Simeon 1995; Nair 1998; Sen 1999; Chandavarkar 1994; Chandavarkar 1998; Joshi 2002; Behal – van der Linden 2007).

Ha eltekintünk a globális Délen lejátszódó fejleményektől, akkor is elmondható, hogy az 1950-es évektől az Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában működő történészek érdeklődése is megnőtt az afrikai, ázsiai és latin-amerikai országok munkásmozgalma iránt. Ez politikai motivációjú figyelem is volt, ami eredetileg sokat „köszönhetett" a hideg­háborús környezetnek és a gyarmati felszabadító mozgalmaknak: erősen antikommunista érzület, valamint az a vágy motiválta, hogy csökkentsék az ezen országok munkásaira gyakorolt kommunista befolyást.¹⁴ Termé­szetesen voltak szocialista vagy kommunista érzelmű történészek is, akik a „másik oldalon" dolgoztak a felszabadult gyarmatok vagy félgyarmatok történetén.¹⁵ Valamivel később, a nemzetközi diákmozgalom hatására a fiatal japanológusok, sinológusok és afrikanisták elkezdtek érdeklődni a vizsgált régió munkástörténete után is, amit számos disszertáció és monográfia bizonyít (Pohl 1976; Mathias 1978).¹⁶ Míg a kommunisták és antikommunisták gyakran csak intézménytörténeti szempontokkal foglalkoztak, az „új baloldal" követői általában a tágabb munkástörténetet művelték.

Másodszor, azokban az országokban, ahol a munkástörténet intézmé­nyes aspektusai iránt csökkent az érdeklődés, megfigyelhető egyfajta folytonosság, mert a kutatók a társadalomtörténet szomszédos oldalai irányába mozdultak el, például a nőtörténet, az etnikai csoportok tanul­mányozása vagy pedig a migráns-tanulmányok felé.

Szervezetek és hálózatok

A munkástörténészek az 1950-es évek végétől kezdték kiépíteni saját szervezeteiket és elősegíteni a kommunikációt. 1959-ben Ausztriában létrehozták a Verein für Geschichte der Arbeiterbewegung nevű szerve­zetet. Britanniában 1960-ban jött létre egy hasonló társaság (a munkás­ságtörténet- és munkásmozgalomtörténet-írásért), Society for the Study of Labour History néven. 1961-ben ennek társintézményét is létrehozták Ausztráliában (Australian Society for the Study of Labour History).¹⁷ Hamarosan hasonló szervezetek alakultak Kanadában, az Egyesült Államokban, Svédországban, Írországban és más országokban is.

Az észak-atlanti régión kívül eső országokban csak nemrég történt meg az igazi fellendülés a konferenciák szervezése, társaságok alapítása stb. dolgában. Igaz, 1977-ben volt egy fontos dél-afrikai esemény – ebben az évben alakult meg a Munkástörténeti Műhely – de igazi áttörésre csak 1996-ban került sor. Ekkor alapították meg az Indiai Munkástörténészek Társaságát, ami nemcsak kétévente rendez konferenciákat, hanem sok más tevékenységben is aktívan részt vesz.¹⁸ 2000-ben megalakult a Mun-dos do Trabalha, ami a brazil történészek társaságán belül (ANPUH) öleli fel a munkástörténészeket.¹⁹ Az első konferenciákat Karachiban (1999), Szöulban (2001) és Dzsakartában (2005) tartották.²⁰ Egy második dél­afrikai konferenciára 2006-ban Johannesburgban került sor.

A nemzeti erőfeszítésekkel párhuzamosan erősödtek a kapcsolatok a különböző országok és kontinensek munkástörténészei között. Már a korai munkástörténészek is „átlépték" a határokat, amikor az Inter-nacionálék történetét tanulmányozták, vagy azt, hogyan befolyásolta a Párizsi Kommün vagy az orosz forradalom más országok történetét.²¹ Szisztematikus transznacionális kapcsolatokról azonban, ha óvatosak va­gyunk, akkor a legkorábban csak az 1960-as évektől beszélhetünk, noha úttörő munkát végzett e téren az International Institute of Social History által elindított Grüngbergs Archiv (1911-30) és az International Review of Social History (1936-40).²² A véleménycsere 1965-ben intézményes státuszt kapott, ez évben rendezték meg Linzben a Munkástörténészek első Nemzetközi Konferenciáját, amit évente rendeztek újra. Ezek a kon­ferenciák alkalmat adtak a keleti és nyugati történészek találkozására. A kommunizmus 1989-es összeomlásával megszűnt a találkozó ezen speciális jellege; de már azelőtt is szárazzá vált a linzi dialógus, mert a résztvevők kerülni akarták az ellentmondásokat. Az 1990-es évek elejétől a szervezők megpróbálják a színvonal emelésével növelni a konferencia vonzerejét (Konrad 1994, 575-78).²³

A nemzetközi kapcsolatok bővülését mutatja az IALHI 1970-es mega­lakulása (International Association of Labour History Institutions), vagy pedig az amerikai bázisú folyóirat, a European Labour and Working Class History (1975-től: International Labour and Working Class History).

A globális munkástörténet-írás felemelkedése

Amikor a munkástörténet-írás elterjedt az egész világban, kezdetben még itt is jelentkezett az eurocentrikus és monád-logikájú megközelítés. A „perifériális helyzetű" munkástörténészek a bányászokra, a dokkmun­kásokra, az ültetvényeken dolgozókra, stb. koncentráltak, és elhanya­golták a családot és magát a munkafolyamatot. Túl gyakran foglalkoztak csak a sztrájkokkal, szakszervezetekkel és politikai pártokkal. És, ami a legfontosabb, ők is az észak-atlanti fejlődést vették alapul, amelynek modelljébe a periféria munkásait sehogyan se sikerült beilleszteni.²⁴ Fokozatosan azonban voltak törekvések egy kevésbé eurocentrikus megközelítés irányába. Úttörők voltak ezen a téren Walter Rodney, aki a felső-guineai partvidékről és a guineai munkásokról írt nagy monográ­fiákat (1970 és 1981), Charles van Onselen, aki Chibaro c. munkájában a dél-rhodéziai bányamunkáról írt (1976), és Ranajit Das Gupta, aki több tanulmányt írt az asszámi, bengáli és más területek ültetvénymun­kásairól, bányászairól és textilmunkásairól (Labour and Working Class in Eastern India, 1994).

Az eurocentrikus monád-logikát a világ több pontjáról és különböző oldalakról bírálták – kezdetben lassan, később gyorsabban. Ennek első oka, hogy az észak-atlanti régióból kiindulva felvirágzott a nemzetközi összehasonlító kutatás. Természetesen az összehasonlító módszer sokkal régebbi, és már a tizenkilencedik században használták a humán tudományokban és a társadalomtörténetben. A munkástörténetben is voltak korai próbálkozások, néha implicite (például Sombart híres esszé­jének a címében: „Miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban?") de gyakran explicite is (Sombart 1976).²⁵ 1970 után megsokasodtak az ilyen összehasonlító munkák. De egy ideig nem szakítottak a monád-logikával, mert továbbra is különálló „esetekként" kezelték a vizsgált országokat. A perspektíva azonban tágult, amikor világossá vált, hogy a mozgalmak gyakran erősen befolyásolták egymást, és nemcsak az „esetek" voltak érdekesek, hanem az interakciók és a globális és helyi beágyazottság is.

A „periféria" munkástörténet-írása jelentősen hozzájárult az euro-centrikus monád-logika egészének megtöréséhez. Egyfelől segített megingatni Sombartnak az a kijelentését, hogy csak egyfajta „kultúrkör­höz" tartozó népeket lehet összehasonlítani. Másfelől, a nemzetállam egyre inkább történeti kontextusba került, és ezáltal relativizálódott. Ezt a két tendenciát világosan meg kell különböztetni, de többé-kevésbé egymással párhuzamosan ásták alá az eurocentrikus monád-logikát. Megjelenésük olyan változásokhoz kapcsolódik, amelyek a második világháború óta zajlottak, vagy már előtte elkezdődtek. Ezek:

A gyarmati felszabadító mozgalmak eredményeképpen sok új ország jött létre Afrikában és Ázsiában, amelyek megkezdték a saját társada­lomtörténetük vizsgálatát; ezáltal a munkástörténet nemcsak egy egyre növekvő fontosságú „perifériás" komponenssel gazdagodott (nőtt a monádok száma), hanem nagyon hamar világossá vált az is, hogy a periféria történetét nem lehet megírni a metropolisz története nélkül.

Kialakultak a transzkontinentális közösségek, mint például a pán-afrikanizmus.

A történeti migrációs tanulmányokban megjelent az a felismerés, hogy a „nemzeti-etnikai zárvány" megközelítés félreértelmezi a migránsok életének realitását, mert gyakran transzkulturálisan élnek.

A határkultúrák, amelyeket „felfedeztek", nem illettek bele a monád-logikai sémába.

Ugyanez vonatkozik a transznacionális tüntetésekre és sztrájkokra.

Mindezek, valamint a globalizáció folyamatának következményei, mint a proletarizálódás a „periférián", a munkástiltakozás új formáinak megjelenése, új munkásmozgalmak, a világ globális beágyazottságának és a kölcsönös egymásra utaltságnak (egy világ) növekvő tudatossága újfajta historiográfiát sürget, amelyben az észak-atlanti és európai ha­gyományos munkástörténet eredményei beilleszthetőek egy új, globális keretbe. Ez igen ambiciózus projekt, ami még csak alig-alig kezdődött el. Az új kiindulópont számos célja még ismeretlen, vagy pedig kifejtésre vár. Izgalmas átmeneti helyzetben vagyunk, ahol a munkástörténetnek újra fel kell találnia magát. A régi és új munkástörténet-írás lassan teret ad a globális munkástörténet-írásnak (van der Linden 2008).

Mire utal a „globális munkástörténet-írás fogalma? Természetesen mindenki mást és mást érthet rajta, én azonban a következőket gon­dolom:

Ami a módszertant illeti, azt javaslom, hogy legyen egyfajta „érdeklődé­si terület" inkább, mintsem egy elmélet, amit mindenkinek követnie kell. Tudjuk és el kell fogadnunk, hogy kutatási elképzeléseink és értelmezési keretünk nagyon különböző lehet. Ez a pluralizmus nemcsak elkerülhe­tetlen, hanem szellemileg nagyon stimuláló is lehet – feltéve, ha mindig készek vagyunk arra, hogy komolyan megvitassuk eltérő nézeteinket.

A kiindulópontunktól függetlenül azonban törekednünk kell arra, hogy termékenyen dolgozzunk ugyanazon a kutatási területen.

Ami a témákat illeti, a globális munkástörténet-írás a transznacionális és még inkább transzkontinentális munkára és a munkások társadalmi mozgalmaira fókuszál a szó legtágabb értelmében. „Transznacionális" alatt azt értem, hogy minden történeti folyamatot szélesebb kontextusba helyezünk, mindegy, hogy földrajzilag milyen „kicsi" az interakció vagy azok kombinációja, más folyamatokkal összehasonlítva. A munka tanul­mányozása felöleli mind a szabad és nem szabad, mind pedig a fizetett és fizetetlen munkát. A munkások társadalmi mozgalmai magukba fog­lalják mind a formális szervezeteket, mind pedig az informális tevékeny­séget. A munka és a társadalmi mozgalmak együttes tanulmányozása azt jelenti, hogy komoly figyelmet kap a másik oldal (a munkaadók, a hatóságok) is. A kutatás tárgya nemcsak maga a munkás, hanem csa­ládja is. A gender viszonyok fontos szerepet játszanak mind a családban, mind pedig a munkaügyi kapcsolatokban is.

Ami a vizsgált periódust illeti, azt hiszem, hogy a globális munkástörté­net-írásnak elvben legalábbis nincsenek időbeli korlátai, noha azt mon­danám, hogy a gyakorlatban a hangsúly legyen a világpiac tizennegyedik századtól kezdődő kialakulásával párhuzamosan fejlődő munkásságon és a munkások társadalmi mozgalmain. Ahol azonban szükséges visz-szamenni időben az összehasonlítás miatt, természetesen elfogadható egy ezt megelőző történeti idő.

Ez nagyon ambiciózus projekt, ami csak most kezdődött el. Az új meg­közelítés számos célja még bizonytalan, vagy kifejtésre vár.

Miért van szükség új alapokra?

A globális munkástörténet-írásnak számos akadályt kell leküzdenie ahhoz, hogy felvirágozzon. Ezek az akadályok gyakran technikaiak, mit például az a tény, hogy a globális Dél számos országában nem működik klimatizált, aktív gyűjtőmunkát folytató levéltár.²⁶ Nem akarok most bele­menni a technikai problémákba, és csak a lényegi kihívásokra koncent­rálok. Mivel a legnagyobb akadály mi magunk vagyunk, hagyományos elméleteinkkel és értelmezéseinkkel. Már említettem a két legfontosabb buktatót: a módszertani nacionalizmust és az eurocentrizmust.

A hagyományos munkástörténet minden fontos koncepciója elsősorban az észak-atlanti régió tapasztalatain alapul, és ezért kritikai felülvizsgá­latot igényel. Ez vonatkozik mindjárt magának a „munkának" a koncep­ciójára. A legtöbb nyugati nyelvben (angol, francia, spanyol, olasz, stb.) gyakran megkülönböztetik a „work" és „labour" fogalmakat: a „labour" általában szenvedésre és erőfeszítésre utal, míg a „work" a kreatív folyamatokra. Ez a kettős jelentés, amiből a filozófus Hannah Arendt messzemenő analitikai következtetéseket vont le (Arendt 1958), sok más nyelvben egyszerűen nem létezik, és néha nem is lehet egy szóval érzékeltetni a különbséget, mert ezek a koncepciók elvonatkoztatnak a nyelvi folyamatok specifikus jellemzőitől. Ezért meg kell vizsgálnunk, hogy transzkulturálisan mennyire használható a „work" és „labour" meg­különböztetése, vagy legalábbis precízebben kell megfogalmaznunk tartalmukat, mint ahogyan szoktuk.

Hol kezdődik a „labour", és hol ér véget? Hol húzzuk meg a pontos határt a „work" és „labour" között, vagy ez a határ kevésbé nyilvánvaló, mint ahogyan sokszor gondoljuk? Át kell értékelnünk a „munkásosztály" fogalmát is. Úgy tűnik, hogy a fogalmat a tizenkilencedik században „talál­ták fel", hogy megkülönböztessék az ún. „tiszteletreméltó" munkásokat a rabszolgáktól és más nem szabad munkásoktól, a kispolgároktól és a tár­sadalom szegény számkivetettjeitől, a lumpenproletariátustól. Sok ok miatt, amit itt nem részletezhetek, ez az értelmezés egyszerűen nem működik a globális Délen. Azok a társadalmi csoportok, amik a régi és új munkás­történet-írás szemével nézve kvantitatívan nem számítanak – kivétel, ami erősíti a szabályt – jelentik a szabályt Ázsia, Afrika és Latin-Amerika nagy részein. Egy új koncepciós keretet kell kidolgoznunk, ami nem annyira kirekesztésre törekszik, hanem arra, hogy integrálja a fogalomba a függő vagy marginalizált helyzetű munkásokat. Fel kell ismernünk, hogy azok a „valódi" bérmunkások, akikről Marx ír, vagyis azok a munkások, akik szabad emberként rendelkezhetnek munkaerejükről, mint áruról, és nincs eladni való árujuk (Marx 1976, 272), csak egyfajta módja annak, ahogyan a kapitalizmus árucikké változtatja a munkaerőt és a munkást. Nagyon sok más olyan formája is van a munkának, ami figyelmet igényel, mint például a szerződött munkaerő vagy a részes földművelők.²⁷

Az implikáció az, hogy a munkástörténet-írásnak meg kell haladnia a diszciplináris korlátokat – ami már folyamatban van. A szerződött munka­erő témája sokszor egybeesik a globális munkástörténet-írás tematikájá­val. De elmondhatjuk ezt az indiai kulikról is, akiket Ázsia más részein, sőt Ausztráliában, a Fidzsi-szigeteken és a karibi térségben is alkalmaztak.

Egy szélesebb megközelítés lehetővé teszi számunkra, hogy komolyan vegyük azokat az anomáliákat, amelyeket máig elhanyagolt a szakiro­dalom, mint például a bérelt rabszolgamunka-erőt, ami a világ számos pontján létezett. Vegyük például a népes ganhadores táborát Észak­kelet-Brazíliában a XIX. században. A rabszolgatartók megparancsolták rabszolgáiknak, hogy nézzenek állás után, például Bahia kikötőjében. A ganhadores – írja a történész Joáo Reis – „munka után nézve szaba­don mozogtak az utcákon. Megszokott gyakorlat volt, noha nem általá­nos, hogy a rabszolgatartók megengedték a rabszolgáknak, hogy uraik házain kívül éljenek, bérelt szobákban, ahol néha egykori rabszolgák voltak a háziurak. Csak azért mentek vissza uraik házába, hogy »kifizes-sék a hetet«, vagyis azt a heti (vagy néha napi) bérrészt, amiben meg­egyeztek uraikkal. Ami ezen felül maradt, azt megtarthatták." 1857-ben a salvadori ganhadores egy hétig sztrájkoltak. Az etnikai hovatartozás alapján állítottak fel munkacsoportokat, amelyek a mobilizáció gerincét alkották (Reis 1997, 355-93).

Amit ez a példa is mutat, az az, hogy nincs egyértelmű határvonal a „bérmunka" és a ganhadores fent leírt esete között. Meggyőződésem, hogy a munkástörténészeknek ezt bizonytalanságot ösztönző erőnek kell tekinteniük a munkásosztály koncepciójának újragondolására. A „munkásosztály" koncepciója, ami a XIX. századi Európából eredt, egyre inkább megkérdőjeleződött az elmúlt években. Történészek és szocio­lógusok mutattak rá arra, hogy nincsenek egyértelmű határvonalak a „szabad" munka, az egyszemélyes vállalkozás és a nem szabad munka között, és a városi és vidéki munka megkülönböztetését sem lehet ab­szolútnak tekinteni.

Először is, nagy kiterjedésű és komplikált szürke zónák vannak, tele átmeneti lokációkkal a „szabad" bérmunkások és a rabszolgák, a kény­szervállalkozók és a lumpenproletaritátus serege között.

Másodszor, csaknem mind subaltern (alárendelt helyzetű) munkás olyan háztartásban él, ahol a munka számos módozata kombinálódik.

Harmadszor, az egyéni subaltern munkások is kombinálhatják a munka számos módozatát, mind egyidejűen, mind diakronikusan.

És utoljára: nincs világos határvonal a különböző subaltern munkás­csoportok között.

Az implikációk messzire vezetnek. Láthatóan, a kapitalizmuson belül nagy létszámú osztályok élnek, amelyek munkaerejét különböző mó­dokon kommodifikálják. Igen változatos csoportot alkotnak, kezdve a ganhadorestől a részes művelőkig, a kisiparosoktól a bérmunkásokig. Ennek a „sokaságnak" a történeti dinamikáját kell megértenünk, vagy legalábbis próbálkozni vele. Figyelembe kell vennünk, hogy a kapitaliz­musban mindig is volt és valószínűleg mindig is meglesz a kommodifikált munka számtalan változatának egymás mellett élő szimbiózisa.

Hosszú fejlődése során a kapitalizmus számos munkafolyamatot felhasznált, van, amit gazdasági kényszerítéssel, van, amit erősen nem-gazdasági komponens segítségével. Rabszolgák millióit hurcolták el erőszakkal Afrikából a karibi térségbe, Brazíliába és az USA déli államaiba. Indiai és kínai szerződéses munkások tömegeit hajózták be, hogy nehéz munkát végezzenek Dél-Afrikában, Malajziában vagy Dél-Amerikában. „Szabad" bevándorló munkások hagyták el Európát az Újvilágért, Ausztráliáért vagy a gyarmatokért. És ma a részes földművelők a világ mezőgazdasági termelésének jelentős részét adják. Ezek és más munkakapcsolatok szinkronban folynak, még ha van is egy szekuláris trend a „szabad bérmunka" irányába. Ma is van rabszolgaság, a részes földművesség nagyon is jellemző bizonyos területeken stb. A kapitaliz­mus régen is, ma is kiválaszthatta, hogy a kommodofikált munka melyik formája illik bele egy adott történeti kontextusba; az egyik változat több profltot hoz ma, a másik holnap. Ha ez az érvelés helyes, akkor az arra int minket, hogy a bérmunkás-osztályra úgy gondoljunk, mint egy (fon­tos) kommodifikált munkaformára a sok között. Következésképpen az ún. „szabad" munka nem tekinthető a modern kapitalizmusnak egyedül megfelelő formájú kizsákmányolásnak, hanem csak egy lehetőségnek a sok közül.

A kérdés, ami kétségtelenül megragadja a figyelmünket, hogy vajon mi is az, ami közös ezen kiterjesztett munkásosztály tagjai között. Hol húzódik a határvonal közöttük és a másik oldal, a kapitalisták és a munkaadók között? Ha első vezérfonalként átvesszük a francia-görög filozófus, Cornelius Castoriadis kifejezését, akkor elmondhatjuk, hogy minden subaltern munkás az „intézményesített alárendeltség" állapotá­ban leledzik. Castoriadis számára az intézményesített alárendeltség a társadalmi autonómia ellentéte; megnyilvánul úgy, mint a privatizálódás és az elnyomás tömeges feltételrendszere, mint a gazdaság, a hatalom és az ideológia kikristályosodott globális, materiális és intézményes struktúrája, mint indukció, misztifikáció, manipuláció és erőszak." Az intézményesített alárendeltség kifejezi és szankcionálja „a társa­dalomnak egy antagonisztikus megosztását, és ezzel párhuzamosan, egyfajta társadalmi kategória győzelmét az egész felett. […] Ekképpen tehát a kapitalista gazdaság – termelés, elosztás, piac, stb. – elidegene­dik annak függvényében, ahogyan a társadalom szétválik proletariátusra és kapitalistákra" (Castoriadis 1987, 109).

Egy kicsit specifikusabbak lehetünk, ha követjük a filozófus G. A. Cohen útmutatását. Cohen azt írja, hogy „a termelési eszközöktől való megfosz-tottság nem lényeges a proletár státuszhoz, ahogyan azt hagyományosan gondolják. Jobb, ha azt mondjuk, hogy a proletárnak áruba kell bocsátania munkaerejét, hogy biztosítsa létfeltételeit. Lehetnek termelőeszközei, de nem elegendő ahhoz, hogy létminimumát biztosítsa, leszámítva azt az esetet, ha szerződést köt egy kapitalistával" (Cohen 1978, 72). Marx nyomán Cohen a gazdasági kényszer kontextusában értelmezi itt azt a mondatot, hogy „a proletárnak áruba kell bocsátania munkaerejét", de ha hozzátesszük a fizikai kényszert, akkor világos definíciót kapunk. Minden olyan munkás, aki munkaerejét eladni vagy kikölcsönözni kényszerül egy másik személynek, akár gazdasági, akár nem gazdasági kényszer hatása alatt, a subaltern munkások csoportjához tartozik, függetlenül attól, hogy a munkás maga adja el, vagy kölcsönzi ki munkaerejét, illetve attól is, hogy a munkás birtokol-e termelő eszközöket. Ennek a provizórikus definíciónak minden aspektusa további reflexiót igényel.

Egy ilyen új koncepció és a munkásosztály-fogalom kitágítása segít minket abban, hogy jobban megértsük az ellenállás számos formáját, amit a subaltern munkások használtak az idők folyamán. A klasszikus megközelítés azt sugallja például, hogy a sztrájkok olyan kollektív ak­ciókat ölelnek fel, amelyek különlegesen a szabad bérmunkásokhoz kapcsolódnak. De ha megnézzük, hogyan fejezik ki a tiltakozást és gyakorolnak nyomást a munkaadókra a subaltern munkások különféle csoportjai (pl. rabszolgák, kényszervállalkozók, lumpenproletariátus, és a „szabad" bérmunkások), akkor azt látjuk, hogy jelentős a hasonlóság. A múltban a subaltern munkások összes csoportja sztrájkolt. A részes­ben foglalkoztatott chihuahuai ezüstbányászok például már az 1730-as években úgy tiltakoztak a munkaszerződésük visszavonása ellen, hogy bevették magukat a közeli hegyekbe. „Ott építettek egy ideiglenes korlátot, jelszavakat pingáltak rá, amelyek tudtul adták elszántságukat, és megesküdtek arra, hogy megrohanják a San Felipe villát, megölik [a bányatulajdonost], San Juan y Santa Cruzt, és porrá égetik a házát. Az elkövetkező néhány hétben nem voltak hajlandók lejönni hegyi me­nedékükről, ahol tiltakozó dalokat írtak és énekeltek" (Martin 1996, 51). Ezek a bányászok csak azután tértek vissza, hogy a püspök kiküldött egy papot, aki közvetített a felek között. A rabszolgák is rendszeresen sztrájkoltak. Az orosz jobbágyok „nem fogadták el uruk fennhatóságát"; beszüntették a munkát, és „sztrájkba léptek" (Kolchin 1987, 258). A brit karibi térség ültetvényein a XIX. század elején szintén voltak egyoldalú munkabeszüntetések. „A lázadások Demerarán 1829-ben és Jamaicán 1831-ben mind úgy kezdődtek, mint a modern sztrájkok, más tiltakozó aktusokkal együtt, de nem gyilkolással. Csak amikor a helyi milícia tüzet nyitott, abban a hitben, hogy fegyveres felkelésről van szó, öltött a sztrájk erőszakos jelleget" (Schuler 1991, 382-83).

A munkásosztály kitágított fogalma lehetővé teszi, hogy újragondoljuk a sztrájk állítólag jól értett és gazdagon dokumentált jelenségét is. Ha belevesszük a fogalomba a rabszolgákat és a szerződéses munkásokat is, akkor látható, hogy a sztrájk nagyon fontos, de ugyanakkor specifikus formája a munka kollektív elutasításának. Az ún. nem szabad munkások más formáit is alkalmazták a kollektív elutasításnak, amit feltétlenül bele kell venni elemzésünkbe. Mindannyian tudunk a szökevény rabszol­gákról, akik megszöktek az ültetvényekről Észak-Amerikában, a karibi térségben és Dél-Amerikában is. De ez a fajta ellenállás nem tipikusan az Újvilág „terméke". Már a IX. században is a zandzs, a dél-iraki sóbá­nyákban dolgozó kelet-afrikai eredetű rabszolgák csoportosan szöktek meg uraiktól, és megalapították Al Mukhtara városát, egy olyan helyen, ami megközelíthetetlennek számított (Popovic 1976; Popovic 1993, 526; Popovic 2002, 445-446).²⁸ 1873-ban Tanganyikában az ültetvényeken dolgozó rabszolgák nagy létszámban menekültek el uraiktól, és megala­pították Makororát, ami „tüskés bozótok" és „megerősített erődök" mögött rejtőzött (Glassman 1991, 308). 1921-ben az asszámi Chargola-völgy teaültetvényein dolgozó kulik tiltakoztak, amikor a hatóságok megta­gadták tőlük a fizetésemelést. Tömegesen távoztak az ültetvényekről. „Elhatározták, hogy hazamennek a falujukba, éltették Mahatma Gan­dhit, és azt mondták, hogy az ő parancsára cselekszenek." Hamarosan az egész Chargola-völgy elnéptelenedett, két kert teljesen elvesztette az ott dolgozó munkaerőt, és általában 30-60%-os volt a munkaerő-­veszteség. A Chargola-völgy kulijai keresztülmasíroztak Karimganjon, a főhadiszálláson, majd vonaton vagy gyalog folytatták az útjukat hazafelé (Varma 2007, 34).

Ha ezt a hátteret is figyelembe vesszük, akkor az ún. szabad bérmun­kások sztrájkja csak egyik formája a kommodifikált munka kizsákmá­nyolása elleni kollektív ellenállásnak. És azt is el kell ismernünk, hogy a szabad bérmunkások is gyakran használták a harc olyan formáit, amelyeket a subaltern munkásokhoz társítanak, pl. lincselés, lázadás, gyújtogatás, bombatámadás.

Ha kitágítjuk perspektívánkat a kommodifikált munkára a kapitaliz­mus idején, jobb és hitelesebb történetet tudunk írni azokról a névtelen egyénekről és családjukról, akik, ahogy Bertolt Brecht írta, „felépítették Théba hét kapuját", és gyakran „készítették el a győztesek lakomáját".

Telekapcsolatok

Miközben ilyen módon rekonstruálhatjuk a munkások tapasztalatának és tevékenységének óriási sokszínűségét és logikáját, nem kerülhetik el figyelmünket a globális kapcsolatok a tapasztalatok és az akciók kö­zött. Az ilyen kapcsolatokat már a múltban is gyakran felismerték, de a munkástörténészek ugyanilyen gyakran figyelmen kívül hagyták ezeket mind a mai napig.

Rosa Luxemburg figyelembe vette ezeket a kapcsolatokat, amikor az első világháborút megelőző években egy (befejezetlen) kéziraton dolgozott, ami halála után Introduction to Political Economy címmel jelent meg. A tanulmány elején polémiába keveredik Karl Bücherrel, a Történeti Iskola nagy hatású képviselőjével, aki tagadta a világgazdaság létét (Bücher 1906, 142). Hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét, Luxemburg rámutat a globális társadalmi, politikai, és gazdasági beágyazottságok realitására. Néhány oldalon bizonygatja, hogy a brit textilipar gépesítése a 18. század végén hogyan tette tönkre a kéziszövőket Britannia nagy részén, míg növelte az észak-amerikai rabszolgák által megtermelt gyapot iránti keresletet. Amikor a transzatlanti kereskedelem stagnált az amerikai polgárháború évei alatt (1861-65), a rákövetkező lancashire-i „gyapotéhség" nemcsak a brit munkások egy részét tette koldussá, ha­nem ösztönözte a munkások kivándorlását Ausztráliába, és megnövelte a gyapottermelést Egyiptomban és Indiában. Ezekben az országokban a farmereket a kommercializálódás megfosztotta a megélhetéstől, és egyebek mellett súlyos éhínséget okozott (Luxemburg 1985, 557-60).

Luxemburg példáját sokkal részletesebben fejtette ki, de ami itt most bennünket érdekel, az az, hogy olyan narratívát írt, ahol megmutatta, hogyan befolyásolja az egyik kontinensen bekövetkező fejlődés egy másik kontinens sorsát, és hogyan működik visszafelé is ez a kapcsolat. Bizonyította, hogy az észak-amerikai rabszolgák, a brit textilmunkások, az egyiptomi és indiai kisfarmerek és az ausztrál bevándorlók sorsa összefügg egymással. Luxemburg narratívája egyetlen árucikk (a gyapot) útjának változásán alapul, de figyelembe veszi a szélesebb társadalmi okokat és a változások implikációit is. Tanulmányában kitűnő példát ad arra, hogyan nézhetne ki a subaltern munkásosztály globális története. Természetesen más látószögek is elképzelhetőek, de a globális mun­kástörténet-írás fókuszában, azt hiszem, a kommodifikált munka globális összefüggéseinek és azok következményeinek kell állnia.

Ezeket az összefüggéseket telekapcsolatoknak is hívhatjuk, azon geológusok és klímaszakértők példájára, akik a XX. század eleje óta bebizonyították, hogy számos kapcsolat áll fenn egymástól igen távol eső régiók között (van der Linden 2008, 373-74). A valóságban a munkások közvetlen érdekeinek a világ egyik országában közvetlen visszahatása lehet egy másik ország munkásainak érdekeire. Az ilyen összefüggések, beágyazottságok mindenféle úton-módon kialakulnak. Egy érvényes ál­talános elmélet kialakításához sokkal több kutatásra lenne szükség, de itt most néhány példa elegendő, hogy lássuk, mi forog kockán:

A különböző régiók, országok munkafolyamatait összeköthetik a globális árucikkláncok. Luis Valenzuela például megmutatja, hogy az 1830-as évektől az 1860-as évekig igen közeli kapcsolatok alakultak ki a chilei rézbányászok és a Swanseaban dolgozó brit kohászok között (Dél-Wales). „Óriási mennyiségű chilei réz érkezett a swanseai dokkok­ba, hogy ott felhasználják és finomítsák a dél-walesi kohókban. Másfelől walesi szenet, téglát és más brit terméket szállítottak Dél-Walesből a bányákhoz közel fekvő chilei kikötőkbe, hogy fizessenek a rézért, és nem szándékoltan ugyan, de ösztönözzék a helyi bányászatot, Walesben pedig a kohászatot (Valenzuela 2001, 177)."

A munkafolyamatok maguk is néha valójában nemzetköziek. A közle­kedési munkások, mint például a tengerészek „természetes" összeköt­tetést jelentenek az egymástól nagy távolságra fekvő régiók között. Már a XVI. és a XVII. században, de talán valamivel korábban is, logisztikai kapcsolatot teremtettek a különböző kontinensek subaltern munkásai között. A tengerészek „militáns megjelenésükkel a kikötői tömegben óhatatlanul befolyásolták a plebejus tiltakozás formáját és tartalmát", és „mobilitásukat felhasználták arra, hogy […] kapcsolatot teremtsenek más dolgozó emberekkel" (Rediker 1987, 294); Linebaugh és Rediker 2000. A közlekedési munkások fontos szerepet játszottak a kollektív akciók más formái transzkontinentális elterjesztésénél, amit bizonyít az amerikai Industrial Workers of the World modelljének exportja Chilébe, Ausztráliába, Új-Zélandra és Dél-Afrikába. Sőt, 1911-ben ők voltak az elsők, akik transzkontinentális kollektív akciót szerveztek, egyidejű sztrájkokkal Britanniában, Hollandiában, Belgiumban és az Egyesült Államok keleti partján.²⁹

A bevándorlók megoszthatják élményeiket más munkásokkal a fo­gadó országban. Ezt tették az indiai munkások a karibi térségben és Délkelet Ázsiában, a brit munkások Ausztráliában, az olasz munkások

Amerikában, és a kínai munkások az ázsiai diaszpórában. Jelenlétük a fogadó országban szegmentációt okozhat a munkaerő-piacon, ami etnikailag szegregált akciókhoz is vezethet. És a visszatérő migránsok importálhatnak egy sor kollektív tevékenységet, mozgalmat, akciót is a szülőföldjükről (Hira 1982; Jayawardena 1980, 430-50; Mohapatra 2003, 187-230; Lipset 1983, 1-18; Gabaccia 1997, 177-96; Atabaki 2003, 401-26).

A munkaadók fővárosa maga is transzkontinentális beágyazottsága. A multinacionális cégek személyzetét korporatív struktúrák kötik össze – egy olyan jelenség, ami nemcsak az elmúlt 150 évre nyúlik vissza, ha­nem legalább 400 éves (Lucassen 2004, 12-39; Arrighi, Barr és Hisaeda 1999, 97-150; Chandler Jr. és Mazlish 2005).

Másfajta kapcsolat az, amikor a subaltern munkások olyan termékeket fogyasztanak, amelyeket más subaltern munkások más helyszíneken termeltek. Amikor az angol munkások a 18. században elkezdtek több cukrot fogyasztani, ez óhatatlanul befolyásolta az Új Világ cukorültetvé­nyein dolgozó rabszolgák helyzetét és tevékenységét. Ennek fordítottja is igaz lehet: Sidney Mintz szerint a cukor gazdagabbá és változatosabbá tette a brit munkások kosztját, ami elősegítette az ipari forradalmat (Mintz 1986, 183).

A subaltern munkások sorsát a kormányhivatalok is befolyásolhatják. A XIX. század végétől bevezetett bevándorlási korlátozások valószínű­leg összefüggnek a rabszolgaság eltörlésével, de említhetem az orosz jobbágyság eltörlését, ami növelte a subaltern munkások mobilitását.

Végezetül, ott vannak a kollektív megmozdulások transznacionális hullámai. Azon túl, hogy a japán győzelem Oroszország felett 1905-ben felszította az első orosz forradalom tüzét 1905-ben, Ázsia-szerte felbá­torította a nacionalista és gyarmatosítás-ellenes erőket, és sok helyen ösztönözte a munkások kollektív megmozdulásait és más akcióit (Kreiser 1981, 209-39; Sohrabi 1994-5, 1383-1447). A második orosz forradalom 1917 márciusában és a bolsevik hatalomátvétel gyújtózsinór volt minden kontinensen a munkásmozgalmak számára (McInnes 1967, 32-133).³⁰ Az 1956-os magyar felkelés „erőteljesen ösztönözte" a sanghaji munkás­megmozdulásokat a rákövetkező évben (Perry 1994, 11).

Következtetések

A globális munkástörténet-írás felemelkedése azt jelenti, hogy új pers­pektívába kell integrálnunk a régi és az új munkástörténet-írás eredmé­nyeit. Ez a perspektíva új ablakot nyit az észak-atlanti régióra, miközben komoly figyelmet fordít az informális munkára, az adósrabszolgaságra, stb. Ebben az értelemben a munkástörténet-írás visszatérhet történeti kiindulópontjához. Ugyanakkor azonban a globális megközelítés olyan kutatási kérdéseket ösztönöz, amiket korábban nem tettünk fel – például a globális kapcsolatok a kiterjesztett munkásosztály egyes csoportjainak tagjai között az árucikkláncok segítségével, a globális osztály szegmen­táció logikája, vagy a multinacionális vállalatok története „alulnézetből".

Az osztrák polihisztor, Otto Neurath írta egyszer, hogy a tudósok olyanok, mint a tengerészek, akik „amikor nagyon magas a víz, megpró­bálják megváltoztatni az alakját kormányozhatatlan hajójuknak. Hogy újraalkossák a törzset és a hajó orrát, nemcsak a régi fát használják, hanem úsztatott fát is. Nem vihetik dokkba a hajót és kezdhetik az egé­szet elölről. Miközben dolgoznak, ott állnak a régi hajó fedélzetén, és tűrik a heves viharokat és óriási hullámokat. A rekonstrukció alatt arra is oda kell figyelniük, hogy ne legyenek rések sehol se a hajón. Így nő ki apránként egy új hajó a régiből" (Neurath 1981, 918). Úgy tűnik, ez a szép képi hasonlat a globális munkástörténet-írás felemelkedésére is vonatkozik. De a feladat itt még nehezebb. Nem elegendő az úsztatott fa; egy új, sokkal nagyobb és kormányozható járművet kell építeniük, együtt más hajók vállalkozó kedvű legénységével, mint ahogyan a tengerészek megépítették a rabszolgatörténet fregattáit.

Fordította: Bartha Eszter

A szerző által az Eszmélet rendelkezésére bocsátott tanulmány.

Jegyzetek

¹ A német nyelv például megkülönbözteti az Arbeitergeschichtét (munkástörténet) az Arbeiterbewegungsgeschichtétől (munkásmozgalom-történet), miként a francia is az histoire du mouvement ouvrier-t és az histoire ouvriére-t.

² Megjegyezzük, hogy a vitának volt egy második fordulója az 1880-as és az 1890-es évek közepe között. The Wage-Fund Controversy: The Second Round, History of Political Economy, 5 (1973), 14-35.

³ Egy másik értelmezést lásd in: Hutchison (1973), 176-202, különösen 194-202.

⁴ Brentanóról lásd Sheehan (1966) és E. P. Hennock (1993), 141-60. Elyről lásd Rader (1966).

⁵ Nisbet hívja fel a figyelmet arra, hogy az eurocentrizmus (amit akkor még etnocentrizmusnak hívtak) leírható a növekedés és fejlődés biológiai metaforáival: a társadalmak hasonlatosak a növényekhez, amelyek egy magból fejlődnek ki, és érett organizmussá cseperednek. Ez a növekedés-metafora legalább öt előzetes feltevésen alapul: „Ez azt jelenti, először is, hogy a változás folyamatos. Vagyis legyen az fa, ember, vagy kultúra, minden felismerhető sajátossága ugyannak a dolognak egy megelőző állapotából jön létre. Másodszor, a nagy változások kumulatívak, amellett járulékos következményei sok kis változás együttesének. Harmadszor, a társadalmi változást a differenciálódás jellemzi. Éppen úgy, ahogyan a megtermékenyített petesejt növekvése folyamán mind a funkciókat, mind pedig a formáját tekintve differenciálódik, az emberi kultúra, illetve annak intézményei is hasonlóképpen változnak az idők folyamán. Negyedszer, az elő­remutatónak tekintett változást a legtöbb esetben tartósan meglevő, egyforma tulajdonságok vagy tulajdonságcsoportok okozzák. Az egyformaság doktrínájából fakad az a meggyőződés, hogy a társadalmi konfliktusok, a kooperáció, a földrajzi elhelyezkedés, a faj vagy bármely más feltételezett ok, amely csak megtalálható a társadalomtörténet gazdag irodalmában, minden fejlődés fő és folyamatos oka. Ötödször, egyértelmű, hogy a társadalmi fejlődés minden ilyen elmélete erősen teleologikus. Mindig van valami »végpontja« a fejlődésnek. Ezt a »végpontot« pedig mindig nyugati mintára értelmezik." (Uo. 100)

⁶ A régi és új munkástörténet fogalmát az 1970-es években „találták fel" az Egye­sült Államokban. Lásd: Krueger 1971, 277-85. David Brody tanulmányában (1979, 111-126) mintegy kodifikálja ezt a megkülönböztetést.

⁷ A japán fejleményekről lásd: Gluck 1978-79, 25-50. Az innováció azonban nem szorítkozott pusztán erre a „romantikus" megközelítésre. Lásd például: Kazuo 1997. Az ausztrál munkástörténetről lásd: Taksa 2006, 335-71.

⁸ Zenobiusz Kozik ad angol nyelvű beszámolót a lengyel munkástörténet-írás egyes fejleményeiről: Kozik 1990, 421-47. Lásd még Zarnowska 2004. Hartmut Zwahr egymaga teremtett kutatói hagyományt az NDK-ban, amely hasonlatos volt a lengyel úthoz. Úttörő munkája: Zur Konstituierung des Proletariats als Klasse. Strukturuntersuchungen über das Leipziger Proletariat während der industriellen Revolution (1978) a munkásosztály kialakulását dolgozta fel Lip­csében a XIX. században.

A kínai fejleményekről lásd: Leutner 1996, 47-63, és Dirlik 2006, 373-95.

⁹ „Állandóan panaszkodtak arról, hogy a szovjet történészek nem foglalkoz­nak eleget az októberi forradalommal és az azt követő évekkel." Mazour és Bateman 1952, 56-68, 66. 1956-tól a Szovjetunió megtapasztalhatott egy tíz éves olvadást. Ezt követően győzött az új dogmatizmus, amit csak 1987-ben sikerült megingatni. Lásd a bevezetőt in: Davies 1989. Az 1956 és 1966 közötti időszakról lásd: Heer, Politics and History in the Soviet Union (1971).

Az 1917-et követő évekkel az észak-atlanti régió kommunista történészei (pél­dául a brit marxista történészcsoport tagjai, Eric Hobsbawm, John Saville, E. P. Thompson és mások) sem foglalkoztak.

¹⁰ Természetesen vannak e szabály alól kivételek. Ez különösen igaz egyes arab országokra, ahol a historiográfia válságban van, mivel a kutatást gátolja az isz­lám szigorú értelmezése és a politikai elnyomás. Néhány esetben a munkástör­ténet-írás virágzott egy ideig, majd szinte teljesen megszakadt. Ez történt például Nigériában, ahol az 1950-es évektől gyorsan fejlődött a historiográfia, de erős politikai orientációjú volt, és elsősorban a gyarmati felszabadító mozgalmakkal foglalkozott. A történészközösség az 1970-es években két pártra szakadt: a hagyományos és reformer szárnyakra. A reformerek pártolták a munkástörté­net-írást, de ez a trend zsákutcába futott az 1980-as években, feltehetően az ország általános elszegényedése miatt. A hanyatlás másik tünete az a tény, hogy az 1956-ban alapított Journal of the Historical Society of Nigeria, ami számos munkástémájú tanulmányt közölt, 1985-ben megszűnt. Ahogyan Dibua írta 1997-ben, a nigériai történetírást a „kihalás fenyegeti". Dibua 1997, 117-137, 117. Lásd még Toyin Falola beszámolóját: Falola 1981, 96-112 és Adeoye 1992, 1-11. Az afrikai munkástörténet-írás áttekintését lásd: Eckert 1999, 502-530.

¹¹ A korai indiai munkástörténet-írás hagyományait lásd: Bose 1985, 3-10, és Gupta 1996, L27-L31. A hatvanas évek nagy áttörése feltűnő például a Proceedings of the Indian History Congress-ben, 1968-tól.

¹² Ennek talán egyik legjobb példája Ranajit Das Gupta. Tanulmányait angolul lásd: Gupta 1994.

¹³ A Subaltern Studies kritikájához lásd: Bahl 2000, 85-124, és Kaiwar 2004, 189-247.

¹⁴ Latin-Amerikáról például lásd: Alexander 1957; Alexander 1969; Goldenberg 1971. Délkelet-Ázsiáról lásd: McVey 1965. Kelet-Ázsiáról lásd: Scalapino 1967; Scalapino – Lee 1972. Scalapino csak 1983-ban publikálta a The Early Japanese Labour Movement. Labour and Politics in a Developing Society c. munkáját, ami 1982. decemberi utószava szerint, „a legutolsó zárófejezet kivé­telével pontosan húsz évvel ezelőtt már meg volt írva". Lásd a bibliográfiát in: Colotti-Pischel és Robertazzi 1968.

¹⁵ Például Franciaországban lásd: Suret-Canale 1964; Chesneaux 1962 (angolul 1968). Chesneaux kidolgozott egy munkatervet is a kínai munkásság nyugati történészei számára (1963, 310-20). Chesneaux munkájának kritikájához lásd: Dirlik 2006.

¹⁶ Lásd még Bill Freund áttekintését (1984), 1-58, aki nemcsak az afrikai, hanem sok európai és észak-amerikai munkára is kitér.

¹⁷ Az ausztrál társaságról és Labour History c. folyóiratáról lásd: Fry 1999, 83-96, és Patmore 2002, vii-ix.

¹⁸ Az ötlet egy ilyen társaság megalapítására az első indiai munkástörténeti kon­ferencián merült fel először, amelyet a South Asian Labour: Local and Global Linkages címmel rendeztek 1995 októberében az anszerdami International Institute of Social History-ban (szervezők: Prabhu Mohapatra és Marcel van der Linden). A társaság 1996 decemberében alakult meg a Jawaharwal Nehru Egyetemen rendezett találkozón New Delhiben. 1998 óta szervez kétéves konferenciákat. Lásd: http://www.indialabourarchives.org/ailh.htm.

¹⁹ Lásd: http://www.ifch.unicamp.br/mundosdotrabalho/

²⁰ A Karachiban tartott találkozó szervezői voltak: Kamran Asdar Ali (University of Rochester, USA), Karamat Ali (PILER) és Yunas Samad (University of Bradford). Lásd a beszámolót in: Samad és Ali 2000, 314-17. A szöuli beszámolót lásd a szervezőtől, Jie-Hyuntól in: 2002, 169-172. A dzsakartai találkozó szervezői voltak: Jan Elliott (Wollongong University, Australia), Erwiza (LIPI, Yogyakarta, Indonesia) és Ratna Saptari (IISH, Amsterdam). Nincs publikált beszámoló. A második johannesburgi konferenciáról lásd: Bonner, Hyslop és van der Walt 2007, 137-385.

Az első iráni munkástörténész-konferenciára száműzetésben, az amszerdami International Institute of Social History-ban került sor. Szervezői voltak: Touraj Atabaki és Marcel van der Linden. Lásd Atabaki és van der Linden 2003, 353-455.

²¹ Az Internacionálék története legkésőbb James Guillaume munkájával kezdődik: (.'internationale. A szakirodalom-áttekintés és az 1980-as évek közepéig lásd: van der Linden 1988, 624-54.

²² A Grünbergs Archiv hivatalos neve Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung volt. Az international Review for Social History 1956-ban újraindult, és felvette az international Review of Social History nevet.

²³ A konferencia előtörténetéhez és az osztrák levéltáros, Rudolf Neck (1921-99) központi szerepéhez lásd: Steiner 1981, 351-58. A konferencia anyagait rendszeresen publikálta az international Tagung der Historiker der Arbeiterbewegung. Már jóval az 1990-es évek előtt alig-alig volt lényegi kritéri­uma az anyagok publikálásának.

²⁴ Az Európán kívüli világ historiográfiáját az „ami még nem elég fejlett" és „ami hiányzik" jellemzi, mutat rá Dipesh Chakrabarty in: Postcoloniality and the Artifice of History: Who Speaks for 'Indian' Pasts? (1992), 1-26. Érdemes viszont rámutatni, hogy a Subaltern Studies projekt (amiben Chakrabarty részt vett) sem tudta megkerülni ezt a problémát. A projektet így harangozták be: „A gyarmati India historiográfiájának az volt a központi problémája, hogy nem sikerült nemzetté válni, amit a burzso­ázia és a munkásság gyengeségével magyaráztak, ami nem tudta legyőzni a gyarmatosítókat és kivívni egy győztes, klasszikusan tizenkilencedik századi polgári-demokratikus forradalmat". Guha (1988), 37-43, 43. Ez a „problematika", noha Komintern-frazeológiát követ, valójában nyugati toposz. Chandavarkar 1997, 177-196, 182.

²⁵ Eredetileg tanulmányok voltak: Studien zur Entwicklungsgeschichte des nordamerikanischen Proletariats (1905), 210-36, 308-46, 556-611; egy évvel később jelent meg a könyv: Warum gibt es in den Vereinigten Staaten keinen Sozialismus? (1906). 1922 nagyon termékeny éve volt az explicite összehason­lító munkástörténet-írásnak. Lásd: Bötcher 1922; Bull 1922; Montgomery 1922. Még régebbi a munkások életkörülményeinek összehasonlítása. Lásd például: Kindermann 1896 (a német és amerikai üvegmunkásokról).

Kiterjedtebb bibliográfiáról az összehasonlító munkástörténetről lásd: Multiple Country Surveys of West European Labour History, in: van Voss és van der Linden 2002, 186-90, és van der Linden 1998, 117-45.

²⁶ Hogy lehetséges jól működő levéltárat létrehozni szerényebb anyagi eszközök­kel is, arra bizonyíték a V.V. Giri National Labour Institute az indiai Noidában.

²⁷ Részletesebben lásd a Workers of the World c. könyvem második fejezetét.

²⁸ 883-ban a lázadás elbukott.

²⁹ Az IWW modelljéhez lásd: Burgman 1996; Olssen 1988; Philips 1978, 122-38; Simon 1946, 38-59; van der Walt 1999, 5-30. Az 1911-es sztrájkhoz lásd: van der Linden 2003, 334-36.

³⁰ A hatás közvetetten is propagálható a média segítségével, vagy pedig más­képpen, közvetlenül. Az utóbbira jó példák az iráni bevándorló munkások, akik rendszeresen jártak dolgozni Dél-Oroszországba. Az 1920-as évek elején a szakszervezetek gyorsabban fejlődtek Irán északi és északnyugati részein, mint máshol, „az Oroszországhoz való közelségnek" köszönhetően. Ladjevardi 1985, 8.

Irodalom

Adeoye, A.O. 1992: Understanding the Crisis in Modern Nigerian Historiography, History in Africa, 19, 1 -11.

Alexander, Robert J. 1957: Communism in Latin America. New Brunswick, Rutgers University Press

Alexander, Robert J. 1969: The Communist Party of Venezuela. Stanford, Hoover Institution Press

Amin, Shahid 1984: Sugarcane and Sugar in Gorakpur. An inquiry into Peasant Production for Capitalist Enterprise in Colonial india. Delhi, Oxford University Press

Arendt, Hannah 1958: The Human Condition. Chicago, Chicago University Press

Arrighi, Giovanni Kenneth Barr, and Shuji Hisaeda 1997: The Transformation of Business Enterprise, in: Giovanni Arrighi and Beverly J. Silver (szerk.): Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London, University of Minnesota Press, 97-150.

Atabaki, Touraj 2003: Disgruntled Guests: Iranian Subaltern on the Margins of the Tsarist Empire, International Review of Social History, 48, 401-26.

Atabaki, Touraj és Marcel van der Linden (szerk.) 2003: Twentieth-Century Iran: History from Below, International Review of Social History, 48, 353-455.

Bahl, Vinay 2000: Situating and Rethinking Subaltern Studies for Writing Working-Class History, in: Arif Dirlik, Vinay Bahl és Peter Gran (szerk.), History after the Three Worlds. Post-Eurocentric Historiographies. Lanham et al.: Rowman & Littlefield, 85-124.

Behal, Rana -van der Linden, Marcel (szerk.) 2007: India's Labouring Poor: His­torical Studies c. 1600-c. 2000. Delhi, Foundation Books.

Binder, Leonard 1986: The Natural History of Modernization Theory, Comparative Studies in Society and History, 28, 1, 3-33.

Blaut, James 1993: The Colonizer's Model of the World. New York, The Guilford Press

Bonner, Philip 1994: New Nation, New History: The History Workshop in South Africa, 1977-1994, The Journal of American History, 81, 3, 977-85.

Bonner, Philip, Jonathan Hyslop és Lucien van der Walt (szerk.) 2007: Trans­national and Comparative Perspectives on Southern African Labour History, African Studies, 66 (különszám), 2-3, 137-385.

Bose, Sanat 1985: Indian Labour and Its Historiography in Pre-Independence Period, Social Scientist (New Delhi), 143, 3-10.

Bötcher, Hans 1922: Zur revolutionären Gewerkschaftsbewegung in Amerika, Deutschland und England. Eine vergleichende Betrachtung. Jena, Gustav Fischer

Bozzoli, Belinda 1990: Intellectuals, Audiences and Histories: South African Experi­ences, 1978-88, Radical History Review, 46-47, 237-63.

Braunthal, Julius 1961-1971: Geschichte der Internationale. 3 kötet. Hanover, Dietz

Brody, David 1993: Reconciling the Old Labor History and the New, Pacific Histori­cal Review, 62, 1 -18.

Brody, David 1979: The Old Labor History and the New: In Search of an American Working Class, Labour History, 20, 111-26.

Bücher, Karl 1906: Die Entstehung der Volkswirtschaft. Vorträge und Versuche. Tübingen, H. Laupp'sche Buchhandlung

Bull, Edvard 1922: Den Skandinaviske Arbeiderbevegelse 1914-1920. Kristiania, Det Norske Arbeiderparti

Burgman, Verity 1996: Revolutionary Industrial Unionism. The IWWin Australia. Melbourne, Cambridge University Press

Callahan, Kevin 2000: 'Performing Inter-Nationalism' in Stuttgart in 1907: French and German Socialist Nationalism and the Political Culture of an International Socialist Congress, International Review of Social History, 45, 51-87.

Castoriadis, Cornelius 1987: The Imaginary Institution of Society. Cambridge, Polity Press

Chakrabarty, Dipesh 1989: Rethinking Working Class History: Bengal, 1890-1940. Princeton, Princeton University Press

Chakrabarty, Dipesh 1992: Postcoloniality and the Artifice of History: Who Speaks for 'Indian' Pasts?, Representations, 37, 1-26.

Chandavarkar, Rajnarayan 1994: The Origins of Industrial Capitalism in India: Business Strategies and the Working Classes in Bombay, 1900-1940. Cam­bridge, Cambridge University Press

Chandavarkar, Rajnarayan 1997: 'The Making of the Working Class': E.P. Thomp­son and Indian History, History Workshop Journal, 43, 177-96.

Chandavarkar, Rajnarayan 1998: Imperial Power and Popular Politics: Class, Resistance and the State in India, c.1850-1950. Cambridge, Cambridge Uni­versity Press

Chandler Jr., Alfred D. and Bruce Mazlish (szerk). 2005: Leviathans. Multinational Corporations and the New Global History. Cambridge, Cambridge University Press

Chesneaux, Jean 1962: Le mouvement ouvrier en Chine de 1919 ä 1927. Paris, Mouton

Chesneaux, Jean 1963: Perspectives des études d'histoire contemporaine chinoise, Archív Orientálni, 31, 310-20.

Chesneaux, Jean 1968: The Chinese Labour Movement 1919-1927. Stanford, Stanford University Press

Clarke, Marjorie Ruth 1934: Organised Labour in Mexico. Chapel Hill, University of North Carolina Press; reprint: New York, Russell & Russell, 1973

Cobley, Alan 2001: Does Social History Have a Future? The Ending of Apartheid and Recent Trends in South African Historiography, Journal of Southern African Studies, 27, 613-25.

Cohen, G. A. 1978: Karl Marx's Theory of History: A Defence. Oxford, Clarendon Press

Cole, G.D.H. 1956: The Second International 1889-1914. 2 kötet. London, Macmillan

Colotti-Pischel, Enrica -Robertazzi, Chiara 1968: L'Internationale Communiste et les problémes coloniaux, 1919-1935. Paris, Mouton

Das, Rajani Kanta 1923a: Factory Labour in India. Berlin and Leipzig, W. de Gruyter & Co.

Das, Rajani Kanta 1923b: Factory Legislation in India. With an Introduction by John R. Commons. Berlin and Leipzig: W. de Gruyter & Co.

Das, Rajani Kanta 1923c: The Labour Movement in India. Berlin and Leipzig, W. de Gruyter & Co.

Davies, Robert W. 1989: Soviet History in the Gorbachev Revolution. Basingstoke, Macmillan

Dibua, J. I. 1997: The Idol, Its Worshippers, and the Crisis of Relevance of Historical Scholarship in Nigeria, History in Africa, 24, 117-137.

Dirlik, Arif 2006: Workers, Class, and the Socialist Revolution in Modern China, in: Lucassen 2006, 373-395.

Eckert, Andreas 1999: Geschichte der Arbeit und Arbeitergeschichte in Afrika, Archiv für Sozialgeschichte, 39, 502-30.

Falola, Toyin 1981: Trends in Nigerian Historiography, Transafrican Journal of History, 10, 96-112.

Febvre, Lucien 1950: How Jules Michelet Invented the Renaissance, in: Peter Burke (szerk.): A New Kind of History. From the Writings of Febvre. London, Routledge & Kegan Paul, 1973, 258-267.

French, John D. 2000a: Latin American and International Working Class History on the Brink of the 21st Century: Points of Departure in Comparative Labour Studies, Development and Society [Seoul National University], 29, 2, 137-163.

French, John D. 2000b: The Latin American Labor Studies Boom, International Review of Social History, 45, 279-308.

Freund, Bill 1984: Labour and Labour History in Africa: A Review of the Literature, African Studies Review, 27, 2, 1-58.

Fry, Eric 1999: The Labour History Society (ASSLH): A Memoir of its First Twenty Years, Labour History, 77, 83-96.

Gabaccia, Donna 1997: The 'Yellow Peril' and the 'Chinese of Europe': Global Perspectives on Race and Labor, 1815-1930, in: Jan Lucassen and Leo Lucas­sen (szerk.): Migration, Migration History, History. Berne, Peter Lang, 177-196.

Glassman, Jonathan 1991: The Bondsman's New Clothes: The Contradictory Consciousness of Slave Resistance on the Swahili Coast, Journal of African History, 32, 2, 277-312.

Gluck, Carol 1978-79: The People in History: Recent Trends in Japanese Historio­graphy, Journal of Asian Studies, 38, 25-50.

Goldenberg, Boris 1971: Kommunismus in Lateinamerika. Stuttgart: Kohlhammer.

Guha, Ranajit 1988: On Some Aspects of the Historiography of Colonial India, in: Ranajit Guha és Gayatri Chakravorty Spivak (szerk.), Selected Subaltern Studies. New York, Oxford University Press, 37-43.

Guillaume, James 1905-1910: L'Internationale: documents et souvenirs (1864­1878). 4 kötet. Paris, Société nouvelle de librairie et d'édition.

Gupta Ranajit Das 1994: Labour and Working Class in Eastern India. Studies in Colonial History. Calcutta, K. P. Bagchi & Co.

Gupta, Ranajit Das 1996: Indian Working Class and Some Recent Historio-graphical Issues, Economic and Political Weekly, 31, 8, L27-L31.

Heer, Nancy Whittier 1971: Politics and History in the Soviet Union. Cambridge, Harvard University Press

Hennock, E. P. 1993: Lessons from England: Lujo Brentano on British Trade Unionism, German History, 11, 141-160.

Hira, Sandew 1982: Van Priary tot en met de Kom. De geschiedenis van het verzet in Suriname, 1630-1940. Rotterdam, Futile

Hobsbawm, Eric J. 1964: Labouring Men: Studies in the History of Labour. London, Weidenfeld and Nicolson

Hutchison, T.W. 1973: The 'Marginal Revolution' and the Decline and Fall of Eng­lish Classical Political Economy, in: R.D. Collison Black, A.W. Coats and D.W. Goodwin (szerk), The Marginal Revolution in Economics: Interpretation and Evaluation. Durham, Duke University Press, 1973. 176-202.

Jayawardena, Chandra 1980: Culture and Ethnicity in Guyana and Fiji, Man, New Series, 15, 3, 430-450.

Jie-Hyun, Lim 2002: From Hard History to Soft History: Cultural Histories of the Korean Working Class, International Labour and Working-Class History, 61, 169-172.

Joshi, Chitra 2002: Lost Worlds of Labour. Culture and Community in North India. Delhi, Permanent Black

Kaiwar, Vasant 2004: Towards Orientalism and Nativism: The Impasse of Subaltern Studies, Historical Materialism, 12, 2, 189-247.

Kazuo, Nimura (1997): The Ashio Riot of 1907. A Social History of Mining in Japan. Edited by Andrew Gordon. Transl. Terry Boardman and Andrew Gordon. Durham, NC: Duke University Press

Kindermann, Carl (1896): Zur organischen Güterverteilung. II. Die Glasarbeiter Deutschlands und der Vereinigten Staaten von Amerika in ihrer allgemeinen materiellen Lage. Leipzig: Duncker & Humblot

Kolchin, Peter (1987): Unfree Labour. American Slavery and Russian Serfdom. Cambridge, MA: Belknap Press

Konrad, Helmut 1994: Die Krise überwunden. Die Linzer Konferenzen der ITH gehen ins vierte Jahrzehnt, Internationale wissenschaftliche Korrespondenz zur Geschichte der deutschen Arbeiterbewegung, 30, 575-578.

Kozik, Zenobiusz 1990: Research into the History of the Working Class Movement in Poland in the Years 1945-1987, in: Marian Leczyk (szerk.), La science historique polonaise dans l'historiographie mondiale. Wroclaw, Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk, 421-47.

Kreiser, Klaus 1981: Der japanische Sieg über Russland (1905) und sein Echo unter den Muslimen, Die Welt des Islams, 21, 209-239.

Krueger, Thomas A. 1971: American Labor Historiography, Old and New: A Review Essay, Journal of Social History, 4, 277-285. Ladjevardi, Habib 1985: Labor Unions and Autocracy in Iran. Syracuse, New York, Syracuse University Press

Legassick, Martin 2002: The Past and Present of Marxist Historiography in South Africa", Radical History Review, 82, 111-130.

Leutner, Mechtild 1996: Sozialgeschichte in der VR China: Modernisierungs­paradigma statt Marxismus?, Berliner China-Hefte, 11, 47-63.

Lewis, Jon (1990): South African Labor History: A Historiographical Assessment, Radical History Review, 46-47, 213-35.

Linebaugh, Peter – Rediker, Marcus 2000: The Many-Headed Hydra. Sailors, Slaves, Commoners, and the Hidden History of the Revolutionary Atlantic. Boston, Beacon Press

Lipset, Seymour Martin 1983: Radicalism or Reformism: The Sources of Working Class Politics, American Political Science Review, 77, 1-18.

Lora, Guillermo 1967-70: Historia del movimiento obrero boliviana. 3 kötet. La Paz, Editorial Los Amigos del Libre

Lucassen, Jan 2006 Writing Global Labour History c. 1800-1940: A Historiography of Concepts, Periods and Geographical Scope, in: uő (szerk.), Global Labour History. A State of the Art. Bern, Peter Lang, 2008. 39-89.

Lucassen, Jan (Fall 2004): A Multinational and its Labor Force: The Dutch East India Company, 1595-1795, International Labor and Working-Class History, 66, 12-39.

Luxemburg, Rosa (1985): Einführung in die Nationalökonomie, in: Luxemburg, Gesammelte Werke, vol. 5. Berlin: Dietz, 524-778.

Martin, Cheryl English (1996): Governance and Society in Colonial Mexico: Chihuahua in the Eighteenth Century. Stanford, CA: Stanford University Press.

Marx, Karl (1976): Capital, vol. I, trans. Ben Fowkes. Harmondsworth: Penguin

Mathias, Regine (1978): Industrialisierung und Lohnarbeit. Der Kohlebergbau in Nord-Kyushu und sein Einfluss auf die Herausbildung einer Lohnarbeiterschaft. Vienna: Beiträge zur Japanologie, vol. 15.

Mazour, Anatole G. és Herman E. Bateman (March 1952): Recent Conflict in Soviet Historiography, Journal of Modern History, 24, 1, 56-68.

McInnes, Neil (1967): The Labour Movement, in: The Impact of the Russian Revolution 1917-1967. The Influence of Bolshevism on the World outside Russia. London: Oxford University Press

McVey, Ruth Thomas (1965): The Rise of Indonesian Communism. Ithaca, NY: Cornell University Press

Mill, John Stuart (1869): Thornton on Labour and Its Claims [a review of W.T. Thornton, On Labour, Its Wrongful Claims and Rightful Dues, Its Actual Present and Possible Future. London, Fortnightly Review, May 1869, reprinted in Mill, Collected Works, vol. 5, 631-68.

Mintz, Sidney W. (1986): Sweetness and Power. The Place of Sugar in Moden History. New York: Penguin

Mohapatra, Prabhu (2003): The Hosay Massacre of 1884: Class and Community among Indian Immigrant Labourers in Trinidad, in: Arvind N. Das and Marcel van der Linden (szerk.), Work and Social Change in Asia. Essays in Honour of Jan Breman. New Delhi: Manohar, 187-230.

Montgomery, Bo-Gabriel de (1922): British and Continental Labour Politics. The Political Labour Movement and Labour Legislation in Great Britain, France and the Scandinavian Countries, 1900-1922. London: Kegan Paul, Trench, Trubner & Co.

Nair, Janaki (1998): Miners and Millhands. Work, Culture and Politics in Princely Mysore. New De ArbeiterInnengeschichte: Sage.

Nairn, Tom (1977): The Break-Up of Britain. Crisis and Neo-Nationalism. Second, Expanded Edition. London and New York: Verso

Neurath, Otto (1981): Grundlagen der Sozialwissenschaften, in: uő: Gesammelte Schriften. Edited by R. Haller and H. Rutte. Vienna: Holder – Pichler – Tempsky.

Niederhauser, Emil (1987): Die marxistische Geschichtswissenschaft in Ost­europa, Österreichische Osthefte, 29, 147-57.

Nisbet, Robert (1971): Ethnocentrism and the Comparative Method, in: A. R. Desai (szerk.), Essays on Modernization of Underdeveloped Societies. Bombay: Thacker & Co, 1. kötet, 95-114.

Olssen, Erik (1988): The Red Feds. Revolutionary Industrial Unionism and the New Zealand Federation of Labour 1908-1914. Oxford

Palmer, Bryan D. (1994): E. P. Thompson. Objections and Oppositions. London and New York: Verso

Parmer, J. Norman (1960): Colonial Labour Policy and Administration. A History of Labour in the Rubber Plantation Industry in Malaya, c. 1910-1941. Locust Valley, NY: Association for Asian Studies

Patmore, Greg (May 2002): The Right Wing Won't Write – Labour History in 1962, Labour History, 82, vii-ix.

Perry, Elizabeth (March 1994): Shanghai's Strike Wave of 1957, China Quarterly, 137, 1-27.

Philips, John (1978): The South African Wobblies: The Origin of Industrial Unions in South Africa, Ufahamu, 8, 3, 122-38.

Pohl, Manfred (1976): Die Bauernpolitik der Kommunistischen Partei Japans, 1922-1928. Hamburg: Mitteilungen der Gesellschaft für Natur- und Völkerkunde Ostasiens, vol. 62

Popovic, Alexandre (1976): La Révolte des esclaves en Iraq au IIIe/IXe siécle. Paris: P. Geuthner

Popovic, Alexandre (1993): Al-Mukhtara, The Encyclopaedia of Islam. New Edi­tion, vol. VII. Leiden: Brill

Popovic, Alexandre (2002): Al-Zandj. 2. The Zandj Revolts in 'Irak, The Encyclo­paedia of Islam. New Edition, vol. XI. Leiden: Brill, 445-6.

Prakash, Gyan (1990): Bonded Histories: Genealogies of Labour Servitude in Colonial India. Cambridge: Cambridge University Press

Rader, Benjamin G. (1966): The Academic Mind and Reform: The Influence of Richard T. Ely in American Life. Lexington: University of Kentucky Press

Rediker, Marcus (1987): Between the Devil and the Deep Blue Sea. Merchant Seamen, Pirates, and the Anglo-American Maritime World, 1700-1750. Camb­ridge: Cambridge University Press

Reis, João José (1997): The Revolution of the Ganhadores: Urban Labour, Ethnicity and the African Strike of 1857 in Bahia, Brazil, Journal of Latin Ame­rican Studies, 29, 355-93.

Rodney, Walter (1970): A History of the Upper Guinea Coast, 1545-1800. Oxford: Clarendon Press

Rodney, Walter (1981): A History of the Guyanese Working People, 1881-1905. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press

Rogers, James E. Thorold (1884): Six Centuries of Work and Wages. London: Swan & Sonnenschein

Samad, Yunas és Kamran Asdar Ali (Fall 2000): Labour in Pakistan, International Labour and Working-Class History, 58, 314-17. Scalapino, Robert A. (1967): The Japanese Communist Movement, 1920-1966. Berkeley

Scalapino, Robert A. (1983): The Early Japanese Labour Movement. Labour and Politics in a Developing Society. Berkeley, CA: Center for Japanese Studies.

Scalapino, Robert A. és Chong-Sik Lee (1972): Communism in Korea. Berkeley: University of California Press

Schuler, Monica (1991): Akan Slave Rebellions in the British Carribean, in: Hilary Beckles and Verene Shepherd (szerk.), Caribbean Slave Society and Economy: A Student Reader. Kingston and London, 373-86.

Sen, Samita (1999): Women and Labour in Late Colonial India: The Bengal Jute Industry. Cambridge: Cambridge University Press

Sheehan, James J. (1966): The Career of Lujo Brentano: A Study of Liberalism and Reform in Imperial Germany. Chicago: University of Chicago Press

Simeon, Dilip (1995): The Politics of Labour under Late Colonialism: Workers, Unions and the State in Chota Nagpur, 1928-1939. Delhi: Manohar

Simon, Fanny S. (1946): Anarchism and Anarcho-Syndicalism in South America, Hispanic American Historical Review, 26, 38-59.

Sohrabi, Nader (1994-5): Historicizing Revolutions: Constitutional Revolutions in the Ottoman Empire, Iran and Russia, 1905-1908, American Journal of Sociology, 100, 1383-1447.

Sokolov, Andrei (2006): The Drama of the Russian Working Class and New Perspectives for Labour History in Russia, in: Lucassen, Global Labour History, 397-452.

Sombart, Werner (1893): Studien zur Entwicklungsgeschichte des italienischen Proletariats, Archiv für soziale Gesetzgebung und Statistik, 6, 177-258.

Sombart, Werner (1905): Studien zur Entwicklungsgeschichte des nordameri­kanischen Proletariats, Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 21, 210-36, 308-46, 556-611.

Sombart, Werner (1906): Warum gibt es in den Vereinigten Staaten keinen Sozialismus? Tübingen: Mohr

Sombart, Werner (1976): Why Is There No Socialism in the United States?, trans. Patricia M. Hocking and C. T. Husbands. London, Macmillan

Stein, Lorenz (1842): Der Socialismus und Communismus des heutigen Frank­reichs. Ein Beitrag zur Zeitgeschichte. Leipzig: Wigand

Steiner, Herbert (1981): Internationale Tagung der Historiker der Arbeiter­bewegung, in: Isabella Ackerl, Walter Hummelberger, and Hans Mommsen (szerk.), Politik und Gesellschaft im alten und neuen Österreich: Festschrift für Rudolf Neck zum 60. Geburtstag. Munich: Oldenbourg, vol. II, 351-58.

Suret-Canale, Jean (1964): LAfrique noire – l'ére coloniale. Paris: Editions Sociales

Taksa, Lucy (2006): What's in a Name? Labouring Antipodean History in Oceania, in: Lucassen, Global Labour History, 335-71.

Thompson, E. P. 1994: Making History. Writings on History and Culture. New York: The New Press

Tugan-Baranovskii, Mikhail I. 1970: The Russian Factory in the Nineteenth Century. Transl. from the 3^rd Russian Edition by Arthur Levin and Clara Levin. Homewood, American Economic Association [Orosz eredeti: Russkaia fabrika v proshlom i nastojashchem, Szentpétervár, 1898]

Valenzuela, Luis 2001: Copper: Chilean Miners – British Smelters in the Mid-Nineteenth Century, in: Prodromos Panayiotopoulos and Gavin Capps (szerk.): World Development. An Introduction. London, Pluto Press, 173-80.

van der Linden, Marcel (1988): Internationalism in the Labour Movement, 1830­1940: Fragments of a Bibliography, in: Frits L. van Holthoon és Marcel van der Linden (szerk.), Internationalism in the Labour Movement, 1830-1940. Leiden: Brill, 1988, vol. II, 624-54.

van der Linden, Marcel (1998): A Bibliography of Comparative Labour History, in: Jim Hagan and Andrew Wells (szerk.), Australian Labour and Regional Change. Essays in Honour of R.A. Gollan. Rushcutters Bay, NSW: Halstead Press, 117-45.

van der Linden, Marcel (2003): Transport Workers' Strike, Worldwide 1911, in: Neil Schlager (ed.), St. James Encyclopedia of Labor History Worldwide. Major Events in Labor History and Their Impact. 2 vols. Detroit: Thomson & Gale, vol. II, 334-36.

van der Linden, Marcel (2008): Workers of the World. Essays toward a Global Labor History. Leiden and Boston, Brill

van der Walt, Lucien (1999): The Industrial Union is the Embryo of the Socialist Commonwealth': The International Socialist League and Revolutionary Syn­dicalism in South Africa, 1915-1920, Comparative Studies of South Asia, Africa and the Middle East, 19, 1, 5-30.

van Onselen, Charles (1976): Chibaro: African Mine Labour in Southern Rhodesia. Johannesburg: Ravan Press

van Voss, Lex Heerma – van der Linden, Marcel (szerk.) 2002: Class and Other Identities. Gender, Religion and Ethnicity in the Writing of European Labour History. New York, Berghahn Books

Varma, Nitin 2007: Chargola Exodus and Collective Action in the Colonial Tea Plantatons of Assam, SEPHIS e-magazine [http://sephisemagazine.org/issues/vol._3_2.pdf], 2, 34-37.

Zarnowska, Anna (2004): Workers, Women, and Social Change in Poland, 1870-1939. Aldershot, Ashgate Variorum

Zwahr, Hartmut 1978: Zur Konstituierung des Proletariats als Klasse. Struktur­untersuchungen über das Leipziger Proletariat während der industriellen Revolution. Berlin: Akademie-Verlag

Étienne Balibar: Marx filozófiája. (Radikális gondolkodók) Budapest, Typotex Kiadó, 2012.

„…ne fecsegj az elveidről, hanem cselekedj azok szerint […] Ha csak magát a magyarázatot csodálom, akkor filozófus helyett grammatikus lettem […] A filozófia első és legfontosabb része az, amely a bölcseleti tanok gyakorlati alkalma­zásáról szól." (Epiktétosz)

Az első számú hazai filozófus (a Magyar Tudományos Akadémia Fi­lozófiai Kutatóintézetének igazgatója) a minap úgy nyilatkozott, hogy Marxnak nincs önálló filozófiája. A világhírű Althusser-követő, Étienne Balibar viszont könyvet írt Marx filozófiája címmel. Ezek szerint Balibar ebben a kérdésben tudatlan. A másik lehetőség, hogy tájékozott abban, amiről megnyilatkozik: tanulmányozta a témát, amelyről véleményt mond.

Szakmai és politizáló berkekben szokásos volt egykoron a „Marx kontra marxizmus" megközelítés (vö. például J. I. Löwenstein Marx contra Marxismus című műve [Tubingen, J. C. B. Mohr Verlag, 1970]). A hatvanas években divatba jött a marxi nézetek és a hivatalos (intéz­ményesült) marxizmus szembeállítása. Balibar könyve alapvetően arra vállalkozik, hogy – precíz filológiai vizsgálódással – Marxtól különböz­tesse meg Marxot. Azokra a gondolati csomópontokra koncentrál, ahol a következetes kíváncsiskodás egyfajta „Marx kontra Marx"-ba ütközik bele. Másként fogalmazva: azzal próbál szembenézni, hogy milyen ko­rábbi (huszonévesen vallott) nézeteivel való viaskodások során alakítja ki Marx saját egységes szemléletmódját. (Megjegyzendő: az olvasónak számolnia kell azzal, hogy a szerző nem szigorúan a kronológiát követi. Az egyes problémakörökre összpontosít, és a marxi nézeteket elsődle­gesen logikailag-funkcionálisan rendszerezi.)

1. Kontra „filozófusok"

A könyv gondolati kiindulópontja a sokat idézett 11. Feuerbach-tézis 1845-ből: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk." A megfogalmazásból kitűnik, hogy Marx nem tud azonosulni az általa hivatkozott filozófusok tevékenységé­vel. Mindamellett az elutasítás nyitva hagyja az alternatívát: azért, mert teljesen elhibázottnak, vagy azért, mert kevésnek, túlságosan szűknek ítéli a feladatvállalásukat. Konkrétabban: a filozófia tagadásának vagy újrafogalmazásának programjáról van szó?

Balibar válasza nem kategorikus. Elemzése különböző irányokba is elindul, aminek egyik oka lehet, hogy a filozófusok gyakorlatának kritikáját kiterjeszti: egyáltalában a filozófia kritikájaként érti.

„Forradalom kontra filozófia" – fogalmaz Balibar. Az emberek lázadó gyakorlata a filozófia ellentéte. Az érdemi bírálat területe nem a tudat, hanem a történelem. Vagy-vagy: a forradalom és a filozófia között nincs középút. (A forradalom a hagyományos filozofálás határa: egyértelmű, egyszólamú – szemben az értelmezések sokféleségével, nyitottságá­val.) A negyvenes évek közepén Marx általános társadalmi válságot vél tapasztalni, amiből a forradalom közelségére következtet. Úgymond, azonnali társadalmi átmenet lehetséges: bármikor megkezdhető és permanenssé tehető a forradalom. (Zárójelben. Ezt az értelmezést né­miképp árnyalja A német ideológia ismert megállapítása: a kapitalizmus meghaladásának konkrét történelmi előfeltételei vannak.)

Marx életműve a modern kor legjelentősebb antifilozófiája – írja Balibar. (Tehát nem filozófia.) Beszédmódja a filozófiát el nem érő és azon túli tartományok között mozog. (Tehát nem filozófia.) Ugyanakkor Balibar szerint a marxi fordulat a korlátok közé szorított filozófia kiszabadítása. A filozófia terepének, kérdéseinek, céljának áthelyezése. (Tehát filozófia, de másképp. Mondhatni, a hagyományos bölcselettől megkülönböztetett, azzal szembeállított posztfilozófiai bölcselet.)

Balibar formailag (nyelvileg!) mindvégig nyitva hagyja a „filozófia – nem filozófia" dilemmát. Tartalmilag azonban arról szól a könyv, amit a címe ígér: a marxi filozófiáról.

Közbevetés. Ha jobban belegondolunk: az idézett Feuerbach-tézis az értelmezés filozófiája és a megváltoztatás filozófiája közötti polémiaként is olvasható. A Minerva baglyaként felfogott filozófia nem egyidejű a valósággal, hanem csak arra képes, hogy újra meg újra utánaeredjen. Amire a tézis rámutat: miközben a filozófusok gyanútlan magabiztos­sággal értelmezgetik a világot, addig mások azt rendre megváltoztatják – amiről az értelmező filozófia mindig lemarad. De vajon így maga a filozófia maradt-e le a valóságról? A filozófiának szükségképpen csak követő, kísérő státusza lehet? Nem létezhet olyan filozófia, amelynek a beavatkozás, az átalakítás a fő programja? Amely az értelmezés filozófiáját nem elutasítani akarja, hanem kiegészíteni, és helyébe a világ értelmezéséből kiinduló, azt magába integráló „megváltoztatás" filozófiáját állítaná? Mintha már a Tézisek is valami ilyesfélére utalna: „a világi alapzatot kell tehát magamagában mind ellentmondásában megérteni, mind pedig gyakorlatilag forradalmasítani". Az itt programként megnevezett gyakorlati materializmus a korábbi irányzatoknak egyfajta szintézise: a filozófiai idealizmus (eszmei aktivitás) és szemlélődő mate­rializmus ellentétének meghaladása. Cselekvő filozófia, amelynek részei (pontosabban folyamatának – későbbi kifejezésekkel megjelölt – fázisai): gyakorlati (azaz cselekvésre orientált) elmélet, valamint elméleti (azaz elméletileg alátámasztott) gyakorlat.

A gyakorlati materializmus programja azon a felismerésen nyugszik, hogy az emberi viselkedésnek nem a tudat, az ismeretek a legátfogóbb végső meghatározói. A filozófia nem szűken az értelemhez, hanem tá­gabban a léthelyzetekhez, így a velük összefüggő elméleti és gyakorlati érdekekhez (ezért meghatározott értelemhez!) kötődik. Ily módon a raci­onalitás kérdése is a gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik: kinyílik a cselekvésig.

2. Kontra fogalmi bálványok

Amikor megfeledkezünk valamely eszme vagy általánosítás eredetéről – mutat rá Balibar -, úgy teszünk, „mintha saját jogon létezne az eszmék világmindenségében (»a Szabadság, az Igazság, az Emberiség, a Jog«)" és bálványokként tiszteljük ezeket az elvont képzeteket.

A pusztán értelmező filozófia kritikájának Marxnál olyan – általa is használt, illetve képviselt – absztrakt filozófiai fogalmak és eszmék „es­nek áldozatul", mint elidegenülés, emberi lényeg, elméleti humanizmus. Helyükbe materialisztikus tapasztalati tartalmak lépnek. „Ez az »elidege-nülés« – hogy a filozófusok számára érthetően fejezzük ki magunkat…"

– ironizál Marx. Megtörténik korábbi nézőpontjának radikális áthelyezé­se: Az emberi lényeg a maga valóságában nem valamilyen általános, amely alá besorolódnak az egyéni különbségek, hanem „a társadalmi viszonyok összessége". (Egy jellegzetes idézet, amely jól tükrözi az új szemléletmódot: „A tulajdon […] csak az érintkezésben – és a dologhoz való jogtól függetlenül – válik valóságos tulajdonná /viszony ez, amelyet a filozófusok eszmének neveznek/".) Az elméleti humanizmus spekulatív filozófiai antropológiáját kiszorította a történeti antropológia. Az eszmei-­etikai kommunizmusokkal való foglalkozást felváltotta a gyakorlati moz­galomra való koncentrálás.

Közbevetés. Jól mutatja ennek a változásnak a fontosságát, hogy a következő csaknem fél évtizedben Marx milyen nagy energiát fektet a német utópikus szocializmus (az úgynevezett „igazi szocializmus") bírá­latába. Cikkek, pamfletek, elemzések sorozatában – Engelsszel együtt – újra meg újra visszatér a témára. Valószínűleg azért is, mert érvelése egész irányultságának átalakulása azt a szakítást is kifejezi, amely mind saját korábbi munkatársaival (Bruno Bauer, Arnold Ruge, Moses Hess), mind egyes írásainak (főleg a Gazdasági-filozófiai kéziratok) szóhasz­nálatával, illetve szemléletével bekövetkezik.

Az „igazi szocialisták" jellegzetes módszere: a konkrét különbségek elfedése azzal, hogy beolvasztják valamilyen elvont általánosba. Az em­beri nembe (nembeliségbe), az ember lényegébe, az ember fogalmába. A valóságosan létező egyének helyébe „az ember" – egyébként szer­zőnként eltérő tartalmú – eszményképét állítják. Az „emberi társadalom" különböző ideáljaira hivatkoznak. Az „emberi ember" stb. nevében való agitációval gondolnak túllépni „az ember elidegenült lényegén". Marx leszögezi: „az »ember lényegének« birodalma" valójában az álmok birodalma, az „emberiség", „humanitás", „emberi nem" „vallásosan-­fellengzős" ködképe.

Az „igazi szocialisták" ismételten ostorozott eljárása: valamilyen – a konkrét egyének feletti – humanizmusban eltekintenek a tényleges társadalmi ellentétektől. „A humanizmusban mármost feloldódnak az összes névviták [.] Emberek vagyunk" – idéz Marx az egyik írásból, és kifigurázva kommentálja ennek absztrakciós technikáját: „Mivégre emberek, mivégre vadállatok, mivégre növények, mivégre kövek? Tes­tek vagyunk!" „A kommunizmus […] – fogalmaz – nem elvekből indul ki, hanem tényekből."

3. Kontra „általános"

Az ifjú Marx a hegeli hagyományt követve olyan partikularitások feletti „általánost" keres a maga korában, amely nem valamely társadalmi csoport részleges, különös érdekét, hanem az összesség érdekeit jele­níti meg, képviseli. Eleinte a független szócsőnek tekintett sajtóban véli ezt megtalálni, de materialista fordulata után kénytelen ezen túllépni. A Hegelnél erre a szerepre kiszemelt államhivatalnokokról kimutatja, hogy nem kizárólag az önzetlen hivatástudat vezérli őket: elsődlegesen „saját zsebre" dolgoznak. Ezzel a keresés iránya megfordul: az ön­zetlenség, érdekfelettiség eszmei általánosának primátusát felváltja a materiális érdekeltség primátusa. (Mint már korábban megfogalmazta: „a földön folytatódik a játék".) Így jut el az empirikus bérmunkássághoz, amely helyzetéből adódóan – markáns logikai összefüggést kiemelve – csak úgy emancipálhatja önmagát, ha egyúttal az egész társadalmat emancipálja. Ezért konkrét, különös osztályérdeke (volt már ilyen a tör­ténelemben!) egyidejűleg általános társadalmi érdekeket fejez ki. (Marx számára fontos módszertani összefüggés, hogy valamely általános érdek csak akkor lehet megalapozottan nem illuzórikus, ha a társadalmi realitásban gyökerezik: nem pusztán eszmeileg kitüntetett cél, hanem valamilyen különös érdek megvalósításának szükségképpeni mellékter­méke.) A proletariátus ennyiben valamiféle általános érdek empirikus, különös érdekben való megtestesüléseként, szociológiai értelemben vett hordozójaként kerül a képbe.

Miként „talált rá" Marx erre a – rómaiaktól átvett kifejezéssel – proleta­riátusnak nevezett társadalmi tényezőre? Egyrészt Engels irányította a figyelmét a munkásokra. Másrészt párizsi emigrációja során tapasztala­tilag is összetalálkozott a bérmunkássággal.

Megvalósítjuk (más fordításban: valóra váltjuk) a filozófia ígéreteit – hirdette annakidején Robespierre. 1843-ban még Marx is hasonlóképpen nyilatkozott az elméleti humanizmust képviselő (az általános emberi lényegre hivatkozó) filozófiával kapcsolatban. „Miként a filozófia a pro­letariátusban találja meg az anyagi, úgy a proletariátus a filozófiában találja meg a szellemi fegyvereit […] a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül." Később a filozófia megvalósítá­sára történő hivatkozás – értelemszerűen – elenyészik, de a társadalmi kiútnak (a világ forradalmi megváltoztatásának) a proletariátushoz való elméleti-szociológiai kapcsolása megmarad.

Az eszmei (önállóként felfogott) általánosra való alapozás helyébe az empirikus különösben megtestesülő általános érdek lépett.

Közbevetés. Marx ebben az időben olyan jellegzetesen liberális gon­dolkodókat, mint Bentham, Helvétius, Holbach a szocializmussal hoz összefüggésbe (ld. „A legkiválóbb külföldi szocialista írók könyvtárá"-nak tervezete). E meglepő besorolás magyarázata, hogy mindannyian megkér­dőjelezik a politikai értelemben vett általános érdeket. Álláspontjuk szerint kizárólag az egyéni érdekek reálisak; a közérdek, ha nem az egyéni érde­kek összegeződését jelenti, csupán elvont kifejezés. Ezért a társadalom szerveződését a személyes érdekeltségek együtthatásából magyarázzák.

4. Kontra elméleti-logikai szükségszerűség

A proletariátus egyaránt logikai és – ami Balibarnál többnyire a gyakorlati szinonimája – politikai fogalom. Logikai, amennyiben alávetett, tulajdon­nélküli helyzetén csak a fennálló rendszer felszámolásával tud változtatni. Politikai, amennyiben alávetett helyzetének megváltoztatása radikális aktivitást igényel tőle. (Ennek ellentéte a hagyományos, értelmező filo­zófia: politikai kibékülés a társadalmi valósággal.)

A bérmunkásság nem rendelkezik a saját létfeltételeivel: léte fenntar­tásának nem tulajdonosa. Idegen test a fennálló berendezkedésben: nem a magántulajdon, profit, patriotizmus, individualizmus elvei szerint él. Ezért rohamosan növekvő létszáma előrevetíti a rendszer szükség­szerű szétesését: puszta létezése – úgymond – a polgári társadalom felbomlásának kifejeződése. Ezt az elméleti megállapítást a munkások elégedetlenségének megtapasztalása („ipari lázadások") alátámasztani látszik: kitör a júniusi munkásfelkelés. A bukás után viszont a munkásság betagozódik a rendszerbe. Ezzel kihull a képből az azonnali forradalom alanya. A győztes kapitalizmuson Marx úgy vesz elégtételt, hogy megírja A tőké-t, amivel újraalapozza az elméletet – állapítja meg Balibar. Egyút­tal hozzáteszi: „A kapitalizmus története a szükségszerű ellehetetlenülése elnapolásainak története."

Egy szellemes fejtegetés a magánvaló és a magáértvaló osztály összemosásának elkerülésére – kihasználva a francia nyelv adta lehető­séget – bevezeti a bérmunkás ouvrier és a kapitalizmus felszámolásáért cselekvő prolétaire megkülönböztetését.

Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Mit csinál a proletár, amikor nem „proletárkodik" (vagyis amikor cselekedeteiben nem az egész osztálya közös érdekeit és az összmozgalom hosszú távú érdekeit képviseli)? Amikor éppen nem „valósítja meg a filozófiát"? Ugyanazt, amit a szél. Semmit. Mivelhogy ilyenkor nem is létezik a gyakorlatban. Mivel csak szerepének betöltése, funkcionálása, azaz „proletárkodása" által válik létezővé. Különben puszta bérmunkás. Bérmunkásként pedig – mutat rá Balibar – csupán az őt alkalmazó tőke kelléke, munkáltatójához ha­sonlóan, a tőkeközösség nélkülözhetetlen tagja. A bérmunkástudattal szakítva, a tőkeközösségből – részlegesen vagy teljesen – kilépve teheti magát proletárrá.

Balibar fejtegetése kitér 1848, illetve 1871 „az elméletre végzetes" eseményeire. Vázolja a franciaországi munkásság 1848 utáni magatar­tásának Marxra tett hatását. A vereséget követő időben a munkásság feltűnően nem az elméletnek megfelelő (az elmélet által logikailag elvár­ható!) módon viselkedett. Így Marx kénytelen volt szembenézni a munká­sok passzivitásával (illetve azzal, hogy a szocialisták a bonapartizmust támogatják). Tehát konkrétan megtapasztalta a számára nem idegen összefüggést: az élethelyzet erősen befolyásolja az egyének tudatát és tényleges cselekedeteit. A konkrét, közvetlen élniakarás erősebbnek bi­zonyulhat az elméletben megfogalmazott – az egyes munkás által vallott (vagy akár neki teljesen ismeretlen) – történelmi hivatásnál.

Marxnál a proletariátus elméleti-történelmi feladatának primátusa helyébe az empirikusan létező bérmunkásság tanulmányozása (majd szervezése) lépett. Az elméleti-logikai szükségszerűségre való (kvázi teleologikus) hivatkozás elsőbbségét felváltotta az empirikus oksági fo­lyamatokra való alapozás: tendenciák felismerésére és kiszabadítására való törekvés.

5. Kontra forradalmi praxis

A Tézisek az elméletet a gyakorlati kritika, a forradalmi praxis elsőbb­ségére alapozta.

Az értelmiségnél „a »baloldal«, a »forradalom« és a »proletariátus« szent szavaival találtam szemben magam" – élcelődik mintegy száz év­vel később a polgári szociológus, Raymond Aron Az értelmiség ópiuma című könyvében. Azon gúnyolódik, hogy ezek az ideologikus kategóriák a ködösítés szolgálatában állnak: valójában elfedik a tapasztalati valóság konkrétumait. (Nem meglepő persze, hogy a „demokrácia", „tulajdon", „jogállam" stb. „szent szavain" nem gúnyolódik.)

Balibar fontos szerepet tulajdonít Marxnál a stirneri látásmóddal való megismerkedésnek. A Tézisekben a filozófusok eszméi és fogalmai he­lyébe a világ megváltoztatásának feladatát helyezte Marx. A gyakorlati cselekvést és a forradalmat. Majd – Engels unszolására – elolvasta Max Stirner Az egyetlen és tulajdona című könyvét. Stirner szerint minden egyén fölötti általános (fogalom és eszme) puszta absztrakció, fikció. Megalkotásuk és használatuk az egyéni gondolkodás, sőt az egyén helyettesítését szolgálja. Intézményes feladatuk: uralom alá hajtani az individuum gondolkodását és életét. Ebben a logikában az Emberiségre és Istenre, Társadalomra és Észre, Nemzetre és Törvényre, Államra és Forradalomra, Jóra és Történelemre, Erkölcsre és Praxisra, Emberre és Proletariátusra, Humanizmusra és Kommunizmusra, Emberi jogokra és Népre, Kereszténységre és Egyenlőségre, Tulajdonra és Szabadságra stb. való hivatkozás – mind egyre megy. Semmi különbség nincs közöt­tük. Közös lényegük az egyedi ember igába hajtására való törekvés. Innen nézve tehát a forradalmi praxis programja is üres filozófiai abszt­rakciónak mutatkozik.

A stirneri érveléssel való szembesülés Marxot arra készteti, hogy ne álljon meg félúton, és a filozófiai esszencializmus bírálatát a forradalmi gyakorlatra (mint a világ megváltoztatásának általános elméleti-logikai módszerére) is kiterjessze. Ennek következtében – már A német ideoló­giától kezdve fokozatosan – a praxisontológia (mint konkrét téren és időn kívüli praxis) helyébe termelésontológia (a termelés fogalma, valamint a termelés empirikus viszonyainak vizsgálata) lépett.

A termelés tanulmányozásában megmutatkozik a társadalmi osztályok közötti munkamegosztás. Az is megmutatkozik, hogy a létfeltételek különbözősége befolyásolja az emberek gondolkodását: az alapvető osztályok a tudat szintjén is léteznek. (Az eszmék – mint ideológiák -szintén „a földön járnak".) Vagyis Stirner elutasított „általánosai" nem puszta fantomok, hanem materiális (a társadalmi helyzetekben gyöke­rező) alapjuk van.

Stirner minden absztrakció kiküszöbölésére irányuló törekvése maga is absztrakcióba, a semmi által nem meghatározott individuum képze­tébe torkollik. Az egyes individuum azonban nem önmagát értelmező zárt entitás, hanem viszonyobjektiváció. A konkrét egyén – ontológi­ailag tekintve – mindenekelőtt a saját létét termeli. De az individuális létezés úgy egyéni, hogy egyidejűleg azon túllépő, túlmutató – vagyis társadalmi.

Marx a forradalmi praxis primátusától továbblépett a társadalmi viszo­nyok és az empirikus termelés tanulmányozásához. A permanens for­radalom elképzelését felváltotta a kapitalizmus meghaladása történelmi előfeltételeinek, valamint a konkrét helyzet forradalmi érettségének a problematikája.

6. Kontra proletárdiktatúra?

Patriarchális utópiájában Thomas Morus felvázol egy helyzetet, amikor idegen érkezik a helyi közösséghez, ahol az a szokás, hogy az emberek közösen termelnek és közösen étkeznek. Mit tehet a látogató, ha elfo­gyott a „hazai", de enni szeretne? Mivel ebben a társadalomban pénz vagy más elfogadott fizetőeszköz nem létezik, ő is beáll dolgozni, majd ennek folyományaként neki is terítenek. Szükséglet és kielégítésének kapcsolata nagyon egyszerű, könnyen átlátható – az éhes egyén tevé­kenysége pedig, mondhatni, teljesen önkéntes. Ez az önkéntesség akár biológiai diktatúrának is nevezhető.

A Kommunista kiáltvány után Marx teljesen elhagyja a proletárdiktatúra kifejezést – írja Balibar. Ennek ellentmond, hogy az általa is hivatkozott A gothai program kritikája használja – sőt fontos elméleti szerepet szán neki. Balibar figyelmetlenségét feltehetően a korszellem is befolyásolja: szokásban van manapság e kategória miatt óvatoskodni, szégyenkezni. De mit is fejez ki valójában ez a kategória tartalmilag?

Ténykérdés, hogy az életben maradáshoz táplálkozni szükséges. Aki éhes, annak ennie kell. Ténykérdés, hogy a táplálékot munkavégzés­sel lehet előállítani. Aki enni akar, annak – ha nem áll módjában más munkájából megélni – dolgoznia kell. Elemi megközelítésben a prole­tárdiktatúra kifejezés Marxnál olyan állapotokra utal, amikor általános „munkakényszer" vonatkozik mindenkire: valamennyi táplálkozni akaró – munkaképes – egyén dolgozni (szükséges munkát végezni) kénytelen a megélhetéséért.

Marxnál nem megszűnik, hanem – mint ez egyébként Balibar fejtegeté­seiből is kiderül – inkább csak kibővül, konkretizálódik a proletárdiktatúra korábbi fogalma. Radikális demokrácia-felfogása – mutat rá Balibar – félresöpri a társadalom és az állam közötti hagyományos kapcsolatot. Felfogásában a kapitalizmusból való átmenet (a proletárhatalom) magva a közvetlen demokrácia kiépülése és gyakorlata: az állam lebontását, el­halását megvalósító tömegpolitika, az empirikus érdekeket megjeleníteni képes civil társadalom.

7. Mégis filozófia

A Tézisek meghirdette a filozófiából való kilépés programját, de valójában Marx „a kilépésből is kilép" – vonja le Balibar a végkövetkeztetést. Külön filozófiát nem ír, azonban történeti, gazdasági stb. írásait rendre áthatja a filozófiája. Olyannyira, hogy számos, a filozófiában eredetinek számító meglátással áll elő.

Marxi sajátosság a filozófia meghatározó terepének az elméletből a gyakorlatba való áthelyezése. Minden filozófia a nem-filozófiával való konfrontáció. Első lépésben elméleti konfrontálódás, amely mélyebb összefüggések feltárására irányul. Erre támaszkodhat a következő lé­pésben a gyakorlati konfrontáció: a valóság tudatos átalakítása.

A filozófiai megismerés nem autonóm, hanem korhoz (konkretizáló bontásban: osztály-, réteg- stb. álláspontokhoz) kötött ideológia. Ideológia abban a jelentésben, hogy ez a megismerés és tudás nem pusztán érte­lem és értelmetlenség ellentétéről árulkodik, hanem érdekekhez is kötött megismerés, függő tudás. Fogalmai és eszméi a különböző életfeltéte­lekben gyökereznek. A valóság adekvát megértésében, illetve valamilyen megtévesztésben érdekelt életfeltételek is tükröződhetnek bennük.

A filozófia ideológiának tekintése: saját végességének, korlátainak ma­terialista megnevezése. De ez egyúttal a hagyományos értelemben vett filozófia felértékelődését is jelenti: funkciója a filozófiai gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik. Így nem pusztán elméleti, hanem gya­korlati jelentőséget mutat. Miután Marx áttér a filozófiai nézetek ideológiák­ként (is!) való kezelésére, veszít a rangjából ezek direkt kritikája. Előtérbe a különböző illúziók szükségszerűségének a feltárása kerül (legismertebb közülük az áru fétisjellege). Ez történik a politikai gazdaságtannal is. Marx a bírálat módszerét (olykor a pozitív méltatásig) megfordítja azzal, hogy kimutatja valamely nézet és gyakorlat társadalmi megalapozottságát. (Vö. A gazdaságtani nézetek marxi értékelésének rétegzettségéről. Filozófiai Figyelő. 1983/3-4); Marx értékelési módszeréről. ELTE, Budapest, 1986.) Ezzel azt is megmutatja, hogy a tőkés gazdaság természete szerint em­berek feláldozása: racionális. Hogy a tőkés gazdaság természete szerint erőforrások elpusztítása: racionális. Osztályracionalitásával másik osztály­racionalitást állít szembe: a munkásosztály politikai gazdaságtanát. Marx racionalitásmodellje – fogalmaz Balibar -: az osztályharc.

Marxi újítás, hogy a filozófia elsősorban ne a gondolkodásban, hanem tágabb megnyilvánulásának helyén, a gyakorlatban szemlélje önmagát. Filozófiai alapkritérium a jelenben való hatás: a forradalomnak nem cselekvésfilozófia, hanem cselekvés felel meg. Ennek a felfogásnak utópiaellenessége – hangsúlyozza Balibar -, hogy a valóság formá­lása (a „jelenben való cselekvés") megköveteli a feltételek teoretikus ismeretét – csak így következhet be a tudományos bázis és a lázadás együttállása. (Marx – úgymond – közvetítést teremt a filozófia és a politika között.) Ezzel nyer megalapozást, hogy a filozófia a cselekvést a maga megvalósulásának („elméleti gyakorlatnak") lássa. Ezért azután számon is kérhető rajta, hogy az aktuális küzdelem valóban az elérendő célt, a szándékolt jövőt testesíti-e meg.

Egy további marxi sajátosság, ahogy nála a tudat nem az önkényes szubjektivitás, hanem az objektivitás területére tartozik: a társadalmi folyamatból ered. A hagyományos idealisztikus filozófia cáfolataként Marxnál megtörténik a szubjektivitásnak és képzeteinek (mint ideológi­áknak) a szétválasztása. Az individualitás: viszony. Az egyének társa­dalmi kapcsolatai: viszonyontológia. Az egyéni létfeltételek termelése egyszerre személyes és kollektív. A viszonyok ontológiája kifejezi a pólusok kölcsönösségét, valamint a viszony elsőbbségét a pólusokkal mint absztrakciókkal szemben. A marxi filozófia túllép individualizmus és szociologizmus ellentétén – mutat rá Balibar. Különbözik mind az atomisztikus alapú interszubjektivitás, mind az egész prioritását képviselő holisztikus komplexitás elképzelésétől. Balibar szóhasználata szerint leginkább transzindividuálisnak nevezhető. Mindent, ami egyének közötti interakciók révén létezik, transzindividualitás jellemez. A transzindividua­litás a végső társadalmi struktúra: megosztja a munkát, a gondolkodást, a politikát. Az osztályharc korrelátuma.

8. Van-e Marxnak önálló filozófiája?

Balibar megfogalmazása szerint Marx kijelentései nem alkotnak koherens egységet rendszerértelemben. (Mint egy helyen írja: rögzített premisszák nélkül is levon következtetéseket. Vagy másutt: szilárd konklúziók helyett „Marx az örök újrakezdés filozófusa".) Kétségtelenül igaza van Balibarnak: Marxnál a megszokott értelemben vett hagyományos, stati­kus rendszert hiába keresünk. (Marx valóban nem írt filozófiai rendszert.) De vajon teljesen igaza van-e akkor is, ha egy kiterjesztett értelemben vett, dinamikus, „másként rendszer" létezésére kérdezünk rá? Neveze­tesen, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy nincs-e Marxnál olyan átfogó filozófiai szemléleti keret (értelmezési struktúra), amelyen belül az egyes „kijelentései" (sőt, cselekedetei!) elhelyezkednek.

Amikor Hegel a tudós filozófiatörténet-írókat – akik hatalmas tény­anyagot, de belső egységének megragadása nélkül ábrázolnak – olyan állatokhoz hasonlítja, amelyek a zenemű összes hangját hallják, azon­ban a hangok harmóniáját nem értik, akkor szavaiban a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggések keresésére irányuló igény fogalmazódik meg. Egy ilyen, a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggés, hogy valamely filozófia mely szempontokra terjeszti ki az érdeklődését és melyekre nem. A filozófia történetének egészén átívelő belső össze­függés – egyik metszetben – úgy is tekinthető, mint a vizsgálódásba bevont szempontok bővülése-bővítése. Azon szempontok mind széle­sebb horizontú, magasabb szintézisei, amelyeket átfog, amelyekre az érdeklődését kiterjeszti.

A filozófiai látásmód először is azon a felismerésen nyugszik, hogy a közvetlen tapasztalat nem ad végső tudást: a megfigyelt tények, jelen­ségek magyarázatra szorulnak, értelmezést igényelnek. Konkrétabban fogalmazva: A tapasztalati valóság és az értelmi „megmunkálás" egye­sítése során mutatkoznak meg a mélyebb tartalmaik. De az értelmezést igénylő végső kiindulópontot a tapasztalati tények képezik!

Másodszor: Tapasztalati tény, hogy vannak olyan események, ame­lyek sajátosságai csak hosszabb folyamatokból magyarázhatók. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés esetén a vizsgálódásba a történeti szempontok bekapcsolása szintén szükséges. Harmadszor: Tapasztalati tény az is, hogy egyes jelenségek emberi cselekvés nyomán alakulnak ki, keletkeznek. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés nem mellőzheti a célirányos emberi gyakorlat figyelembevételét. Marx filozófiai szemlé­letmódja együttesen kezeli a tapasztalati tudományok, a történetiség és a célirányos emberi gyakorlat premisszáit. (Bővebben: A marxi-engelsi paradigma helye a filozófia történetében, (http://minerva.elte.hu/tuto/paradigmadani.htm .)

A marxi filozófiai nézetrendszer megalapozása a teleologikus emberi tevékenység felől történik. Ennek során bekövetkezik az objektív (ter­mészeti) logikának és az emberi célkitűzések szubjektív logikájának az egyesítése. A legátfogóbb teleologikus tevékenység termékében szubjektum és objektum egysége jön létre: az idegen természet – ten­denciájában – átalakul az ember szervetlen testévé. Ezért írhatja Marx legtágabb (tehát gyakorlatot, történetiséget és tapasztalati valóságot szintetizáló) filozófiai keretként, hogy „a szubjektum, az emberiség és az objektum, a természet ugyanaz". A céltudatos praxis olyan közvetítést valósít meg a szubjektum, vagyis az ember (végső fokon az emberi nem) és az objektum, vagyis a szélesen értelmezett természet között, mely (egy végtelenként felvett történelmi folyamat során) közvetett azonos­ságuk irányába mutat.

Marx a természet, és ennek megfelelően a természetelsajátítás eltérő szintjeiről beszél. Az idegen objektivitáson belül megkülönbözteti a tulaj­donképpeni természetet, az ember társadalmi környezetét és az egyén belső természetét. Ebből következően: az ember – jóllehet nem maga választotta körülmények, feltételek között – társadalmi viszonyrendsze­rének és történelmének is szubjektumává, szerzőjévé válhat. Céltudatos tevékenységének eredményessége azon múlik, hogy mennyire alapozó­dik az adott társadalmak tapasztalati valóságára.

A marxi típusú filozófia – struktúráját tekintve – formailag zárt: szem­léleti keretéül az idegen objektivitás-cselekvő szubjektum-elsajátított természet (az emberiség szervetlen teste) hármasság szolgál, kifejtési logikája pedig – végső fokon – e hármasság keretein belül jelenik meg. Ugyanakkor tartalmilag nyitott nézetrendszerről van szó: premisszáiból következően semmilyen gyakorlati jelenséget vagy szaktudományos felismerést (lévén az a tapasztalati valósághoz tartozó) nem tekinthet a maga számára külsődlegesnek, idegennek; ezeket – metodikai szükség­szerűséggel – a saját szerves elemeiként kell értelmeznie és beépítenie, azaz alapszerkezetébe integrálnia. Ily módon valamennyi új elméleti és gyakorlati jelenség a filozófián belülre kerül, amely – tartalmi nyitottsága miatt – mintegy önkorrekciós rendszerként működik: várja-elvárja éppen meglevő magyarázatainak kiegészítését, helyesbítését. Ennyiben elvileg zárja ki rendszeridegen tudományos és társadalmi tapasztalatok kelet­kezését; struktúrája eleve kijelöli az új ismeretek helyét és beépülésének formáját. Mindebből módszertani következményként adódik: minthogy a rendszeren belül értelmeződik minden empirikus, történelmi és gyakorlati entitás, ezért az empíria (szaktudományok) és a gyakorlat felől külső kritikának nincs kitéve. Valamennyi innen jövő kritika belső bírálatként funkcionál: a rendszer kinyilvánított rugalmasságának megfelelően az új ismeretekhez és fejleményekhez való alkalmazkodást ír elő.

Marx filozófiai nézetrendszere a praxist a teória szerves elemének, tartozékának, kiiktathatatlan részének tekinti. Ily módon a gyakorlat a filozófián belülre kerül: az elmélet által felmutatott lehetőségek kihordá­sa az emberi cselekedeteken nyugszik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy maga az elmélet a gyakorlathoz kötött: olyan praxishoz, amelyet adott teoretikus célkitűzések orientálnak. Ezáltal azonban – elvi megfogalma­zásban – nemcsak a gyakorlat lesz az elmélet része, hanem az elmélet is a gyakorlat szerves mozzanataként jelenik meg: a filozófia a praxison belül kap helyet. Legátfogóbb működési területévé a teleologikus gya­korlat válik. (Egy lazán alkalmazott párhuzammal: A filozófiát – annak egészét – nem lehet elbeszélni. Az megmutatkozik.)

III. A beletörődés szabadsága

Az írás előző részeiben szó volt arról, hogy az egyén élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: nem független azok folyamataitól. A visel­kedését befolyásoló külső hatások nemcsak közvetlen környezetéből, hanem társadalma, a történelmi múlt és a változó földi életfeltételek felől is érik. Ezek a hatások egyrészt előnyösek a számára: segítik az életben maradását. Másrészt azonban kockázatokat is hordoznak: az egyéneket különböző veszélyeztetettségeknek teszik ki. Kit az egyik, kit a másik fenyeget inkább, kit rövidebb, kit hosszabb távon – de abban az erőtérben, amelyben létezünk, senki sem érezheti magát teljes biz­tonságban. Olyan problémák ezek, amelyek – bár aktuálisan korántsem egyformán – lényegében mindenkit érintenek. Előbb-utóbb – közvetlenül vagy barátaink-szeretteink révén – valamilyen mértékben mindannyian beléjük ütközünk.

A korábbi fejtegetés arra a következtetésre jutott, hogy több komoly – a puszta létet érintő – fenyegetettséggel találkozunk, amelyeket a szabad­ságra következetesen törekvő (ezért nagyobb távlatokban gondolkodó) egyén nem tud megkerülni. Mivel ezek a fenyegetettségek alapvető lét­kérdéseket is érintenek, érdemi elméleti és gyakorlati megoldásokat (az eddigiekben alkalmazott kifejezéssel: létválaszokat) követelnek.

1. Veszélyben van a létfenntartásunk. Korunkban az egyén nem önel­látó: nem maga termeli meg a fogyasztási javait. A döntő többség nem rendelkezik a létfenntartásának eszközeivel, hanem el van választva tőlük. Jövedelemszerzése attól függ, hogy van-e éppen piaci kereslet a munkaerejére (a bérmunkájára). Ilyen keresletet a termelési eszközök és intézmények tulajdonosai, illetve irányítói támasztanak. Amikor gondok mutatkoznak az áruk értékesítésében (a termékek eladhatatlanok), illet­ve az intézmények finanszírozásában, a bérmunkások iránti kereslet is elapad. A tulajdon nélküli egyén nincs birtokában a saját létfeltételeinek (életben maradása eszközeinek) – így nem tulajdonosa a saját létének. A létfenntartása nincs biztonságban. Erre a létkérdésre a jelenlegi rend­szerben nincs létválasz.

2. Veszélyben van polgártársaink jelentős részének a létfenntartása. A jövedelemszerzés ingatagsága, a megélhetési tulajdon (illetve birtok­lás) hiánya társadalmi szinten kitermeli, felerősíti a megélhetési (és a nem pusztán megélhetési) bűnözés szelídebb és erőszakosabb jelen­ségeit, gyakorlatát, ezzel a jómódúak nyugalmát, vagyonát, biztonságát is veszélyeztetve. A szegények tömeges létbizonytalansága átcsap a biztonság általános hiányába. Erre a létkérdésre az adott társadalmi rendszerben nincs létválasz.

3. Veszélybe került a globális társadalom tagjai jelentős részének létfenntartása. A szegény országokban naponta több tízezren halnak éhen. Erre a feszültségre helyben nincs megoldás. Nem meglepő, hogy egyre többen zúdulnak rá menekültként azokra az országokra, régiókra, ahol megélhetést remélnek. Sokak szerint a nemzetközi terrorizmus felerősödése és új formái sem függetlenek ezen országok szegénye­inek kilátástalan helyzetétől. Nincs biztonságban a gazdag országok lakosságának nyugalma, vagyona, élete. Erre a létkérdésre az uralkodó világrendszerben nincs létválasz.

4. Veszélybe került az emberiség puszta fennmaradása. A természeti környezet bolygószintű pusztulása globális katasztrófával fenyeget. A világgazdaság működését mozgató növekedési kényszer nyersanya­gok visszapótlás nélküli túlhasználatával, mértéktelen erdőirtásokkal stb. jár együtt; elősegíti az éghajlat megváltozását, az időjárásbeli szélsősé­geket, az elsivatagosodást. A technikai civilizáció mostani formájának elkerülhetetlen mellékterméke a termőföld, az ivóvíz, a levegő szennye­zése. Mindez planetáris szinten veszélyezteti az emberi életfeltételeket és az emberiség közeli pusztulásával fenyeget. A gazdasági növekedés jelenlegi igénye és az életfeltételek hosszabb távú újratermelődése ki­békíthetetlen ellentétbe került egymással. Erre a létkérdésre a fennálló világrendszerben nincs megnyugtató létválasz.

A szabadságra következetesen törekvő egyén minduntalan beleütközik a fennálló rendszer által termelt és folyamatosan bővítetten újratermelt életveszélybe. Így arra kényszerül, hogy egyaránt szembenézzen mind a létfenntartás individuális, társadalmi és emberiség-szintű veszélyezte­tettségével, mind a létfeltételek planetáris szintű veszélyeztetettségével.

Ha ekkora bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban vagyunk, magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy milyen gyakorlati választ, megoldást találhatunk az élethelyzetünk kihívásaira. Mit tehetnek az emberek azért, hogy eligazodjanak ebben a többszintű erőtérben? Miként tudják a létük védettségét megnövelni?

1. Táguló horizont (A töredéktől az egészig)

Egy szépirodalmi példa szembeállítja egymással a keresésnek (valamilyen megoldás megtalálásának) két változatát. Az egyikben a lámpást felakasztjuk a sötét szoba közepén a mennyezetre. A másikban a világító eszközzel végigjárjuk a szoba zugait. A jelzett alternatíva úgy is felfogható, mint a teljes rálátás és a részleges nézőpont (a le­határolt, korlátozott látótér) közötti választás különbsége: valamilyen összprobléma, illetve egyes részproblémáinak feltárására és megol­dására való koncentrálás.

Vajon helyes választ kaptunk-e az egészre az egyes részválaszok mechanikus összeadásával, összegezésével, vagy pedig csak akkor, ha az egyes részeket eleve valamilyen strukturált egész részeiként fogjuk fel? Ez utóbbi esetben nemcsak a részproblémákra kapott válaszok, hanem már a rájuk vonatkozó kérdések sem ugyanazok. Ebben az értelmezésben minden nem átfogó kérdés részkérdés (valamilyen rész kérdése). A részkérdések viszont nem önmagukban állnak (ezért nem állnak meg önmagukban!), hanem átfogó szemléletbe illeszkednek: csak annak keretei között válaszolhatók meg elméleti jelentőséggel. Minden részprobléma az adott összprobléma részeként, abból levezetve és le­bontva oldható meg. (Természetesen arra az esetre ez nem vonatkozik, amikor töredékes válasszal, alkalmi, részleges csillapítással is beérjük – vagy éppen ez a célunk.) Következetesen végiggondolva: valamilyen összproblémának a megoldása egyúttal valamennyi részproblémájának a tényleges megoldása is.

Az egyén élete különböző létszintekben gyökerezik: az individuális lét elválaszthatatlanul (mondhatni közvetlenül) beágyazódik mind a tár­sadalmi, mind a planetáris létbe. A létezésnek ezek a szintjei egyúttal a korábban emlegetett létkérdések kifelé bővülésének rétegeit, fokozatait mutatják. Egyidejűleg azt is jelzik, hogy az egyén szemléleti horizontja (ha nem tartja fogságban valamilyen nyomasztó elemi feladat) miként nyílhat szét, miként szélesedhet. Hogy az egyén milyen fázisokon, fo­kozatokon át kapaszkodhat fel az univerzális (konkrétabban: planetáris, globális, emberiségléptékű) látásmódig, annak problémaköréig: érdek­lődése, horizontjának látószöge meddig tágulhat. Másként fogalmazva: melyik az a – mennyiségi értelemben vett, tisztán módszertani – ma­gaslat, ahonnan legteljesebben tud az őt érintő dolgokra rálátni, képes a saját élethelyzetét legjobban át- és felfogni, azt megérteni. Amely leginkább megadja a messzire tekintés lehetőségét, legelőnyösebb a „távolra látás" igyekezete számára. (A félreértések elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy a nagyobb rálátás, a szélesebb látókör a többet értésnek [a biztonságosabb eligazodásnak] csak a módszertani esélyét növeli. Ugyanakkor nyitva hagyja, hogy az adott illető mit kezd a kapott lehetőséggel: önmagában a magaslat teljességgel ártatlan az egyéni „éleslátás" meglétében vagy annak hiányában.)

A vázoltak alapján könnyen belátható, hogy valamely probléma teljes megoldására kizárólag ott van esély, ahol a legátfogóbban jelentkezik. Hozzá képest minden szűkebb terület korlátozott hatókörrel rendelkezik, ezért a legátfogóbbnak alárendelve, annak keretében értelmeződik.

Ha valaki kiterjesztette a látókörét a planetáris fenyegetettségre, illetve általában véve az emberiség szintjére, akkor egyéni problémáira adandó válaszait (konkrétan: a következetesnek tekinthető válaszait!) is ennek a szintnek a figyelembevételével, sőt fogságában kénytelen megadni. Mivel tud róla, nem képes figyelmen kívül hagyni ennek az átfogó szint­nek a létezését és működésének sajátosságait. Sőt, ennek a szintnek a szempontrendszere elsőbbséget élvez mindazokkal a területekkel szemben, ahova az itteni események következményei továbbhárulnak, „lecsurognak". Átfogó jellegéből következően megszűnik mindazoknak a területeknek a belső önállósága, amelyekre az itteni döntés hatásai szintén vonatkoznak, továbbgyűrűznek.

(Értelmező megjegyzés. Az átfogó, átfogóbb jellegnek két különböző jelentése van: mennyiségi és minőségi. Két nézőpont, vizsgálódás közül az a mennyiségileg átfogóbb, amelyik több létszintet vesz figyelembe. Minősé­gileg átfogóbbnak viszont az számít, amelyik kiterjed a tágabb, szélesebb horizontú létszintre. A nagyobb látószög alapul szolgál a biztonságosabb kimenetelű döntések számára. A kevésbé átfogó jelleg – mind mennyiségi, mind minőségi értelemben – mindig valaminek a hiányára utal.)

2. Átfogó horizont (Az egész és a részei)

„Ő egy végleges és átfogó rendre törekedett, a lényeges és életbevágó dolgok rendjére. Ebben a szándékában a nem lényeges dolgok… csak útjában álltak. Nem tehetett mást, mint hogy szabadulni próbált e rendzavaró tárgyaktól." (Örkény István)

Akinek nagyon elkalandozik a gondolkodása (mert elragadják a gondola­tai), azt kockáztatja, hogy eltéved. Aki nagyon elkalandozik a létében, azt kockáztatja, hogy eltéved az életében. Ha elhanyagolja az életfeltételeivel való törődést, azt kockáztatja, hogy „idő előtt" elpusztul.

Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az embernél – más élőlényektől eltérően – a léttel szemben viszonylagos autonómia is megjelenik: nem mindenkinél, illetve mindenkor „létkérdés" a létkérdés (az életben mara­dás). Az egyén – valamilyen megfontolásból – saját gyorsított elmúlását is választhatja. Egyesek bizonyos esetekben ösztönösen vagy tudatosan előnyben részesítik az „idő előtti" elpusztulást. Az individuum például el­sőbbséget adhat a kalandozás, a változatosság igényének a mindenáron való életben maradással szemben. „Nem érdemes tovább élni, ha nem kapom meg a nekem szükséges örömöket." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem jutok hozzá a megkívánt javakhoz." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem érem el a vágyott sikereket." Akkor sem feltétlenül érdemes valakinek tovább élni, ha megkérdőjeleződnek a létfeltételei és nem tudja kielégíteni az elemi szükségleteit.

Egy másik változatban a kiváltó ok az emberek lelki nyugalmának, bel­ső harmóniájának sérülése. A tapasztalatok szerint gyakran az életösztön ellen hat, ha az illetőnek meginog az önbecsülése vagy nincs biztosítva az emberi méltósága. Életellenes következménye is lehet annak, ha a létezés nyugalma súlyosabban csorbul. (A megmenekülés lehetőségével szemben mondja Platónnál az elítélt Szókratész: „jobb így meghalni, mint zaklatásban élni".) Az „idő előtti" elpusztulás egy további változata a hosszabb távú létezéssel szemben a rövid távú létezést választja. A felgyorsított élményszerzés igénye vagy valamilyen önpusztító maga­tartás gyakorlata nem tartozik a hosszú élet titkai közé.

A következő fejtegetések lényegében csak azokra érvényesek, akik – elméletben vagy gyakorlatban – a hosszú életre törekszenek. Vagyis azokra vonatkoznak, akik igyekeznek a létezésüket biztonságosan megalapozni: fennmaradásukról, létfeltételeikről hosszabb távon gon­doskodni.

Az emberi viselkedések (sőt, egyazon egyén megnyilvánulásai, törek­vései is) rendkívül sokfélék.

Amikor valaki éppen a „kedvtelésének él", minden egyebet – ösztönö­sen vagy tudatosan – ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulékosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni.

Amikor valaki éppen a „személyiségének él" (személyiségének szolgá­lata a fő kedvtelése), minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít. Ami nem személyiségének egyedi sajátosságából fakad, azt másodlagosként, járulékosként kezeli. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni (vö. Menekülés a szabadságba. Eszmélet 96).

Amikor valaki éppen egy adott fenyegetést akar elhárítani vagy megelőz­ni, minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulé­kosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüggeszteni.

Amikor valaki egy kitűzött cél elérése érdekében arra törekszik, hogy minden zavaró tényezőtől következetesen eltekintsen, ösztönösen vagy tudatosan lényegében a következőképpen jár el: a tapasztalati valóság egészére olyan „sablont" helyez, amely mindent letakar, ami a kitűzött célhoz való eljutás szempontjából közömbös – ezért az adott feladat megoldását zavaró tényező. Ami a megfelelő sablon felillesztése után „érzékelhető" marad, az segít megérteni, megragadhatóvá tenni a szük­séges célirányos mozgás átláthatóvá vált logikáját. Ami a sablonon kívül reked, az nem éri el az adott szempontú ingerküszöböt.

Az emberiség „sablonjának" használatakor mindaz fedésben marad, ami csak az ennél kevésbé átfogó szinteken fontos, érdekes. A struk­turális értelemben vett összkép (vö. intenzív totalitás) – módszertani megfontolásból, a „lényeglátás" érdekében – szükségképpen túllép a „tények" leltári teljességén, az extenzív totalitáson.

Más a helyzet, ha az egyén „sablonját" akarjuk elkészíteni. Ekkor azt tapasztaljuk – ha a vázolt beágyazottságok és fenyegetettségek szem­pontját elfogadjuk -, hogy amire kíváncsiak vagyunk, az nem válaszol­ható meg az egyén közvetlen szintjén maradva: nem takarítható meg a puszta individualitásénál tágabb szintek bekapcsolása a vizsgálódásba. Sőt: az egyénekkel kapcsolatos problematika teljes (vagyis felelősség­teljes) megragadása a legátfogóbb szinten, a Glóbusz és az emberiség szintjén kezdődik. Ezek szerint a fenyegetettség szempontjából az embe­riség horizontjának „sablonja" és az egyének következetesen alkalmazott horizontjának „sablonja" ugyanaz: végső fokon egybeesik. Természete­sen ebből nem következik, hogy a „hús-vér" egyén az életét alapvetően ne ennél alacsonyabb szinteken rendezné be. És az sem következik, hogy a konkrét élethelyzetében következetesen viselkedő egyén min­denkor erre a „végső fokon" álláspontra helyezkedhetne. (Lásd később.)

Az emberi élet alapvető létkérdése legátfogóbban tehát a planetáris szinten jelentkezik. Ha itt nem sikerül megnyugtató eredményt elérni (vagyis tényleges, tartós kiutat találni), akkor az összes többi szinten történő erőfeszítés – hosszabb távon – funkcióját veszti. Ebből követke­zően mindazon egyének, akik valós megoldásra törekednek, kénytelenek a létezés kérdését az emberiség lakóhelye, a bolygó problematikájának „magaslatáról" szemlélni. Az alapvető létkérdésre koncentrálva – szigorú következetesség esetén – nem engedhetik meg maguknak, hogy akár a „hobbik", akár a létezés alsóbb szintű fenyegetettségei irányába eltérül­jenek. Az ilyen egyén az átfogó alapfeladaton nem tekint túl, nem lát ki belőle, de ez az alapfeladat – egy meghatározott összefüggésben – az alacsonyabb szintű létkérdéseket is érinti: egyidejűleg az alacsonyabb szintű létkérdések is benne foglaltatnak. Mindaz, ami az alapfeladaton kívül esik, ebben a vonatkozásban érdektelenné válik, megszűnik, aktu­álisan „nem létezik" a számára.

(Megjegyzendő, hogy a „sablonos" módszer általánosabban is fel­fogható és használható. Ha feltételezzük, hogy kaotikusnak mutatkozó világunk mozgásaiban érdemes összefüggéseket, működési logikákat keresni, ez az eljárás alkalmasnak mutatkozik ilyen összefüggések, logikák feltárására, kiemelésére. Az esetleg létező belső logikai összefüggéseket – képletesen szólva – biztosabban tudjuk kitapintani, ha kérdéseinket, vizsgálódásainkat módszertani sablonokkal segítjük. Ez a „sablonos" eljárás a legkülönbözőbb logikák, összefüggések keresésére alkalmazható.

Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző egyének tet­teiben? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző államok működésében? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző társadalmi rendszerek működési struktúrájában, belső tagozódásában? Tapasztalunk-e bármiféle logikát az emberiség történetében? Stb. A hi­vatkozott módszertani sablonok használata az éppen feltett kérdésre való összpontosítást szolgálja. Egyfajta „lényeglátásban" segít: lehetővé teszi a kiválasztott szempontú lényeg észrevételét, kiemelését. A tapasztalati valóságra borított cél szerinti „sablon" mindazt elfedi, ami a vizsgálódás

során aktuálisan kiválasztott szempontból érdektelen, pusztán járulékos elem. Az így megmaradó „látványtól" viszont megkapjuk az igényelt vá­laszt. Kizárólag az éppen megfogalmazott kérdés szempontjából adekvát tényekre, konkrétumokra, folyamatokra enged rátekintést – szemlélhetővé, megragadhatóvá téve ezzel a keresett „lényeget". Illetve amikor semmit nem mutat, akkor azt jeleníti meg, hogy az adott kérdésben egyáltalán nem tapasztalható semmilyen érdemi összefüggés.)

3. A lekapcsolódás szabadsága

Az egyének történelmi és planetáris beágyazottságának következtében az individuális létezés az emberiség tagjaként, részeként zajlik. Aki tudatosít­ja magában ezt az összefüggést, annak a szemléleti horizontja – ameny-nyiben következetesen törekszik a szabadságra – az emberiségig tágul. Másként fogalmazva: felemelkedik, „felkapcsolódik" az átfogó horizontra, az emberiség szintjére, az őt érintő egészt átfogó összproblémára. Akár azért, mert – defenzív nézőpontból – szembenéz az onnan érkező fenye­getések kockázatával. Akár azért, mert – offenzív alapállásban – szemé­lyes ügyévé teszi, személyes ügyének tekinti az emberiség problémáit és hozzá kíván járulni azok megoldásához. Mindamellett abban sincs semmi meglepő, ha valakinek olykor a gyakorlati eredményesség (illetve annak esélye, reménye) fontosabbá válik, mint az elméletileg teljes – de aktuálisan bizonytalan kimenetelű – megoldásra való törekvés. Ha ösz­tönösen vagy tudatosan olyan feladatot választ, amelynél reálisnak tűnik az erőfeszítés hatásának, hatékonyságának viszonylag gyors visszaiga­zolódása. Ahol – az egyébként bármily részleges – siker elérhetőnek, megtapasztalhatónak tűnik. (Gondoljunk például a politikai csatározások lélektani furcsaságainak gazdag és szemléletes tárházára.)

Az egyes individuum számos – létét, illetve szabadságát veszélyeztető – kihívással találkozik. Vannak olyan létproblémák, amelyek megoldatlan­sága neki is alapvető fenyegetettséget jelent. A szabadságra következe­tesen törekvő egyén kénytelen számolni ezekkel. Ugyanakkor megesik, hogy szembesülve valamilyen adott létproblémával, azt számára átlát­hatatlannak találja, megoldhatatlannak ítéli. Ezért a szembenézés során dönthet úgy, hogy nem veszi magára annak terhét, hanem tudatosan eltekint tőle. Tehát dönthet úgy, hogy – realista kompromisszumot kötve a valósággal – szándékosan leválasztja (a filozófiai irodalomban elterjedt kifejezéssel: lekapcsolja) magát róla. Az ilyen lekapcsolódásnak defenzív (védekező), illetve offenzív változata is létezik. Az előbbiben az illető a probléma hárítását, a tőle való eltávolodást elsősorban kényelemből teszi. Nem kívánja magát vele terhelni. Az utóbbiban viszont az érdeklő­dését és a mozgásterét annak érdekében szűkíti le, hogy a maradékon belül megnövekedjen az eligazodása, magabiztossága, szabadsága. Gyakorlatias, pragmatikus megfontolásból ezt a tudatosan leszűkített szabadságot választja, vállalja. A lekapcsolódásnak ez a változata a létprobléma egésze orvoslásának hosszadalmas, bonyolult, bizonytalan kimenetelű feladatával szemben előnyben részesít valamely gyorsabb sikerrel kecsegtető (ezáltal az egyén szubjektív belső biztonságérzetét növelő) tevékenységet. Úgy is fogalmazhatunk: a fenyegetettségnek kitett átfogóbb létszintről átkapcsolódik valamilyen másik, aktuálisan kevésbé fenyegetettnek gondolt vagy őt jobban foglalkoztató létszintre. A nagyobb, hosszabb távú feladatvállalás érzése (olykor nyomasztó élménye) helyett a siker – vagy a problémamentesség – érzését választja.

A lekapcsolódás szabadsága gyakorlatiasan, pragmatikusan felfogott taktikai szabadság.

Az emberek arra kényszerülnek, hogy rendszeresen táplálják a tes­tüket (a biológiai rendszerüket). Ezt – elemi megközelítésben – kalóriák bevitelével teszik. Az emberek arra is rákényszerülnek, hogy a pszichikai rendszerüket táplálják. Kinek ez, kinek az jelent lelki táplálékot. Van, aki változatos kalandokkal eteti magát. Van, aki divatos fogyasztási javak­kal – mert ez kell a lelkének. De az is előfordul, hogy valakinek olyan a pszichikai rendszere, hogy csak konkrét eredményességgel, mérhető sikerekkel lehet jóllakatni. Mindenáron sikereket kell elérnie, ha el akarja kerülni pszichikumának az éheztetését.

Az átfogó feladatról szűkebb feladatra átkapcsolódó egyén – pusztán matematikailag nézve – egyenértékű cserét hajt végre: egy feladat he­lyébe egy másikat választ. Nem mechanikusan tekintve bonyolultabb a képlet: az átfogó egésszel való szembenézést behelyettesíti annak valamelyik részével vagy töredékével.

Az írás előző részében szó volt olyan korproblémákról, amelyekbe minduntalan beleütközünk.

• Korprobléma, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonó­miahiánya. Korprobléma a személyiség egyedisége elleni kihívás. Az egyes egyén megteheti, hogy a személyiségének egyedisége elleni kihívást nem tekinti a maga számára különösebben fontosnak. Végeredményben úgy dönt, hogy nem vesz tudomást erről a prob­lémáról és lekapcsolódik róla.

• Korprobléma, hogy egyre több ember nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövedelem­hez. Korprobléma a tulajdon nélküli páriák tömeges létezése, illetve az ebből fakadó többirányú fenyegetettség. Az egyes egyén meg­teheti, hogy szembenézve és szembesülve a társadalmi egyensúly elleni kihívással (a párialéttel), azt nem az ő illetékességébe tarto­zónak ítéli. Végeredményben úgy dönt, hogy nem engedheti meg magának az ezzel a kihívással való foglalkozást és lekapcsolódik róla. (A szociális kérdés átfogóbb és lekapcsolódó megközelítésének kérdéséhez: Ki törődik Koldus Józsival? Eszmélet 94)

• Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása.

Az egyes egyén megteheti, hogy – úgymond reálisan mérlegelve az ebből következő feladatot és átlátva annak nehézségét – az egész problémát elhárítja magától. A globális fenyegetettséget nem tekinti az ő problémájának. Végeredményben úgy dönt, hogy igyekszik nem tudomást venni arról a kihívásról, amit ez a korprobléma jelent és lekapcsolódik róla. (Ide kívánkozik egy pontosító és kiegészítő megjegyzés. Lekapcsolódni, vagyis valamely szint közvetlen szempontjait elhagyni, azoktól elvonatkoz­tatni egy alacsonyabb minőségről [kevésbé átfogó létszintről] is lehet. Ezt – az elmozdulás irányát tekintve – inkább fölkapcsolódásnak, magasabb minőségbe való átlépésnek kellene nevezni. [Például az „individuális" létszintről a „társadalmi" létszintre.] Amikor a felemelkedés nem átfogó, hanem részleges marad, mégis pontosabb a szimpla átkapcsolódás meg­jelölés. Ugyanis ebben az esetben – a problémamegoldás szempontjából – nem teljes, nem érdemi a minőségi változás. Annyi történik, hogy az egyik hiányt, részlegességet felváltja egy másik. – Ennek a pontosító és kiegészítő megjegyzésnek a későbbiekben még lesz jelentősége.)

Megesik, hogy az egyén számára a lekapcsolódás taktikája bevá­lik, és eljárása sikeres. Az illető megvalósítja azt, amit akart. De az is megesik, hogy ez a módszer kudarchoz vezet, mert a mesterségesen kirekesztett létszint (vagy több létszint) mégiscsak beleszól, visszabeszél és keresztezi, meghiúsítja az elképzelését. Nem a lekapcsolódó egyén kezében van a siker kulcsa – akár kudarc, akár siker, végső fokon csupán megtörténik vele. A siker feltételét képező többi létszint kívül maradt a számításon.

Amikor az egyén – kötetlenebb mozgáslehetősége érdekében – tudato­san lekapcsolódik valamilyen problémáról, akkor a választása kétirányú: egyidejűleg választja a nagyobb kötetlenséget és a nagyobb fenyege­tettséget. A nagyobb kötetlenséget abban, amiben éppen tevékenykedni akar. Az előrelátható vagy kiszámíthatatlan fenyegetést pedig onnan, ahonnan lekapcsolódott. Önkéntesen korlátozott szabadságát, de egyút­tal az előrelátható (illetve a kiszámíthatatlan) fenyegetettségét is vállalja.

Ha a mozgásterünk leszűkítésével növeljük meg a szubjektív sza­badságérzésünket, egyúttal ki is szolgáltatjuk magunkat a kirekesztett terület felől jövő fenyegetettségeknek. Azzal, hogy lekapcsolódunk a probléma egészéről (teljességéről), egyidejűleg választjuk a szubjektív szabadságérzést és az objektív fenyegetettséget.

A lekapcsolódó egyén – amikor tudatosan vonatkoztat el bizonyos feltételektől, mint a megvalósulás (az eredményesség) valamilyen elengedhetetlen eszközétől – kockázatot vállal. Nyitva hagyja a cél megvalósulásának és megvalósulatlanságának az alternatíváját. Kitűzi a szubjektív célját, de számításba veszi a viselkedésével kiváltott eset­leg negatív eredményt, mint – az adott közegben – kivitelezett objektív célt is. Tudatában van a kettős célkitűzésnek, és vállalja a szubjektív cél lehetséges bukását. Akarja a szabadságot, ugyanakkor érzékeli a fenyegetettséget. Tudatosan nem vállalja a fenyegetettség elkerülésének árát, hanem – a negatív forgatókönyv bekövetkeztének esetére – inkább lemond szubjektív célja megvalósulásáról. („Azon az áron nem kell.") Másképp fogalmazva: a lekapcsolódással azt is vállalja, hogy adott esetben cselekedetének (szándékaitól független) objektív célját követi – letéve a szubjektív cél megvalósulásáról. (Szubjektív és objektív cél viszonyáról ld. az előző részt : Eszmélet 96)

Ha az egyén kudarcot vall, megteheti, hogy a szubjektív hiányosságát (módszerének részlegességét) szubjektív eszközökkel ellensúlyozza. Vagyis a kudarca miatt nem izgatja magát. Azt is mondhatjuk, hogy felad­ja eredeti célját, a gyakorlatát pedig – az adott kérdésben – alacsonyabb szintre helyezi („savanyú a szőlő"). Más a helyzet, ha nem tudja túltenni magát a kudarcon, és az objektív kudarc szubjektíve is kudarcérzéssel párosul. A tudatosított kudarc ráirányíthatja a figyelmét egy fontos össze­függésre: mindannyiszor külső fenyegetettségnek, a kudarc esélyének tesszük ki magunkat, amikor eltekintünk némely olyan feltételtől vagy eszköztől, amelyek megléte nélkül a célunk megvalósulása bizonytalan. Nem veszünk számításba olyan összefüggéseket, amelyek figyelembe­vétele elengedhetetlen a sikerhez.

4. Szűkülő horizont (A beletörődés)

Gyakran tapasztaljuk, hogy valamely kihívásra az emberek nem a legát­fogóbb szinten keresnek választ. Mellőzik az adott problémával való kö­vetkezetes (azaz átfogó) szembenézést. Ez történhet azért, mert az illető egyáltalán nem észleli vagy nem kívánja birtokolni a fenyegetettség fel­ismert horizontját. Ösztönösen vagy tudatosan nem vesz róla tudomást: figyelmen kívül hagyja azt, ami tudható. De az is megtörténhet, hogy az egyén azért kapcsolódik le róla, mivel beletörődik a helyzetébe (illetve a helyzetéről alkotott képzetébe). Vagy abba törődik bele, hogy nem képes megfelelni a saját – önmagával szemben táplált – elvárásainak, vagy abba, hogy úgysem képes befolyásolni a nagyobb folyamatokat.

„Olyat teszek, hogy magam is megbánom" – halljuk gyakorta. Felmerül a kérdés: akkor miért nem olyat tesz, amit nem kell megbánnia? Miért nem a saját szintjén, meggyőződése szerint cselekszik? „Olyat mondok, amivel magam sem értek egyet" – hangzik el időnként. Akkor miért nem olyat mond, amivel egyetért? Miért nem a saját szintjén nyilatkozik?

A saját szinttől való eltávolodásnak különböző okai lehetnek. Bekö­vetkezhet objektív kényszerűségből, de történhet egyéni belátásból, szubjektív elhatározásból, egy helyzetbe való tudatos beletörődésből is.

Nem logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokkal küzdő egyén lemond arról, hogy a planetáris fenyegetettség orvoslásának problémá­ival foglalkozzon. Az élni akaró és közvetlenül legfeljebb rövid távon, máról holnapra élni tudó ember érthetően nem foglalkozik az ilyen,

számára életidegen „elméleti" kérdésekkel. Az sem teljesen logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokba beszorított egyént nem különö­sebben érdeklik a társadalmi egyensúly megteremtésének nagy teóriái. Ő többnyire beletörődik egy leszűkített horizonton való létezésbe és gondolkodásba.

Más esettel állunk szemben, amikor egy meglevő állapot tudatosulása idéz elő léptékváltást és kiváltja a szubjektív horizont szűkítését. „Minden jól van" – mondja a Camus által megidézett agg és vak Oidipusz. Meg­változtatni nem tudván elfogadja a helyzetét és beletörődik a sorsába. Camus kommentárja: „…a nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket. Oidipusz eleinte nem tudatosan megy a sorsa elé. Akkor kezdődik a tragédiája, amikor már tud. Ám ugyanabban a pillanatban, vakon és kétségbeesetten, azt is fölismeri, hogy az egyetlen kötelék, amely a világhoz kapcsolja, egy [őt vezető] leány hűvös keze. Hatalmas szó hangzik föl ekkor: »Ennyi megpróbáltatás ellenére, hajlott korom és lelkem nagysága úgy ítéltet velem, hogy minden jól van.«" (A Camus által abszurd győzelemnek nevezett eredmény a rezignált tisztánlátás gyümölcse. Az abszurd ember azzal, hogy tudatosan elfogadja a sorsát, legyőzi azt.)

A megfontolt, tudatos beletörődésnek az előzőtől eltérő típusát pél­dázza Roger Martin du Gard-nál Jean Barois végrendelete. „Amit ma írok, negyvenéves koromban, szellemi és testi erőm teljében, annak nyilvánvalóan nagyobb súllyal kell latba esnie, mint amit írhatok vagy gondolhatok életem végén, amikor a kor vagy a betegség testileg és erkölcsileg megnyomorított. Nem ismerek megrázóbbat, mint az olyan aggastyán magatartását, akinek egész élete egy eszme szolgálatában állott, és aki végső elgyengülésében meggyalázza azt, ami életének értelme volt, és siralmasan megtagadja a múltját.

Amikor arra gondolok, hogy életem egész erőfeszítése ehhez hasonló áruláshoz vezethet, és amikor eszembe jut, hogy e gyászos győzelmet hogyan aknázhatják ki azok, akiknek hazugságai és erőszakosságai ellen oly szenvedélyesen harcoltam, előre tiltakozom annak az embernek a vad energiájával, aki vagyok, az élő ember nevében, annak az emberi roncsnak – akivé válhatok – az alaptalan cáfolata, sőt talán öntudatlan imája ellen.

Megérdemlem, hogy úgy haljak meg, ahogy éltem: hogy ne adjam be a derekamat …"

Nagy bizonyossággal számíthatunk arra, hogy életünk nem azonos minőségen zajlik mindvégig: előbb-utóbb szembekerül egymással az életfolyamat folytonossága és a „saját szint" folytonossága. Kénytelenek vagyunk vagy életünk folyamatának időrendi egységével, vagy szemé­lyes minőségünkkel azonosulni szubjektíve. (A személyiség „saját szintje" előbb hal el, mint a biológiai egyén.) Amikor kialakul a kettő ellentéte, konfliktusa, csak abban lehet dönteni, hogy közülük az illető melyiket vál­lalja, melyiket tekinti inkább a magáénak. Bármelyikhez való ragaszkodás

szakadást idéz elő a másikban. A Camus által hivatkozott lelki nagyság lehetővé teszi az életfolyamat egészének elfogadását, a sorssal való megbékélést. Martin du Gard-nál ezzel ellentétes a választás: regény­hőse a másik mércét részesíti előnyben és nem akar megbékélni. Éli a sorsát, gyakorlatilag beletörődik, de – Oidipusszal ellentétben – lélekben lázad ellene. A személyiség „saját szintjéhez" való ragaszkodás az élet­folyamat végig azonos minőségének megkérdőjelezése (egy ponton az „élő ember" halálának beismerése, holttá nyilvánítása) árán lehetséges.

Barois, aki Zola harcostársaként a Dreyfuss-per ügyére „tette föl az életét", józanul előre látja, hogy élete végéig – amikor testileg és lelkileg már megkopott – nem lesz képes a saját szintjén („élő emberként") tevé­kenykedni. Ezért szükségesnek tartja egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy – az esetleges későbbi megnyilvánulásaitól függetlenül – kicsoda ő valójában. Úgy ítéli meg, hogy ennyit tehet (de ennyit megtehet!) a későbbi hanyatlásából fakadó eszmei kiszolgáltatottság, az „élő ember" utólagos meghamisítása ellen.

A legutolsó idézet arra is felhívja a figyelmet, hogy bizonyos helyze­tekben az egyén kénytelen belenyugodni: a továbbiakban már nem tud megfelelni az önmagával szemben támasztott elvárásainak. Kénytelen elfogadni, hogy valamilyen gyakorlatában kevesebb, mint önmaga. Kénytelen beletörődni abba, hogy a számára fontos, általa preferált horizonthoz képest csak szűkebb horizonton (alacsonyabb szinten) ké­pes létezni, cselekedni. Ha ebbe bele tud törődni, akkor hozzáigazodik cselekvésének új határaihoz. Illetve esetleg az eszményeit is ezekhez igazítja. Az előbbi esetben csupán objektív kényszerűségből tesz taktikai engedményeket. Ezt úgymond „elvei fenntartásával" cselekszi – vagyis lélekben nem adja fel. Az utóbbiban a világszemléletét, az eszményeit is az alacsonyabb szinten található, szerényebb igényű, könnyebben járható (de számára járható!) úthoz idomítja.

A beletörődés egy további változatában nem valamilyen külső cselek­vési horizontról, hanem a belső teljességről (pontosabban a terjedelmi, extenzív teljességről) való lemondás következik be. Ilyenkor a sokoldalú igényekkel rendelkező (illetve önmagáról ilyen képpel, eszménnyel ren­delkező) egyén tudatosan teszi magát egyoldalúvá: valamelyik oldal cél­tudatos kiemelése miatt redukálja a saját sokféleségét. Az önként vállalt, választott egyoldalúság valamilyen aktuálisan kitüntetett szempontra való összpontosítás (intenzív fölkapcsolódás) érdekében történik.

Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a saját sokféleség, személyes több­oldalúság érvényesítésének aktuális felfüggesztése nem feltétlenül a személyiség ellenében, annak rovására történik. Vagyis konkrétan szem­lélve nem feltétlenül csonkítás (öncsonkítás). Ellenkezőleg. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor a személyiség belső sajátossága, strukturális lényege (mint intenzív teljessége) éppen a sokféleség iránti igényének (extenzív teljességének) ideiglenes vagy tartós háttérbe szorulásával és szorításában tud kifejeződni, megnyilvánulni.

Petőfi korábban idézett ars poeticájára Eötvös József versben reagál.

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arcáról, jéghideg szívéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dícsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara,
Fajom keserve hangzik énekimből
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Míg gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő könny ragyog ezrek szemébe',
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban;
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámként sóhajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szívünket,
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.

Ugyanilyen szigorú határozottságot, a bármi másról beszélés (vagyis bármiféle „másról beszélés") aktuálisan félrevezető hobbijának felfüg­gesztését, a lazasággal, könnyed játékossággal óhatatlanul együtt járó figyelemelterelő mellébeszélés lelkiismereti tilalmát mutatja Bertolt Brecht – költőietlen – költeménye.

Kizárólag az osztályharcos városainkban Fokozódó zűrzavar miatt
Némelyek közülünk ezekben az években eltökélték
Hogy nem beszélnek többet kikötővárosokról, háztetők haváról, nőkről,
Pincebeli érett almák illatáról, a hús érzületeiről,
Mindarról, amitől az ember kerek lesz és emberi,
Hanem ezentúl csak a zűrzavarról beszélnek
Tehát egyoldalúvá válnak, szikkadttá, belebonyolódnak
A politika ügyleteibe és a dialektikus gazdaságtan
Száraz „méltatlan" szókészletébe
Hogy a (tudjuk, nem csupán hideg) hóesések
A kizsákmányolás, az elragadtatott hús és az osztálybíróság
E szörnyű tömény együttlétezése ne bírjon bennünket e
Sokrétű világ jóváhagyására s kedvünket ne leljük
Az ilyen véres élet ellentmondásaiban
Hiszen megértitek.

Jobban belegondolva, az utóbb idézett szerzők valójában a jelzett „sab­lonos" eljárást alkalmazzák: a kizárólagos fontosságúnak ítélt dimenzió kiemelése érdekében minden egyebet zárójeleznek, elfednek, letakarnak. Intellektuális, morális és érzelmi megfontolásból szükségesnek tartják valamennyi más összefüggés elhallgatását (sőt talán elhallgattatását).

Amikor ráhelyezik a kiválasztott szempontból lényegeset láttató „sablonjukat" a tapasztalati valóságra, a látvány koncentráltan egydi­menziójúvá válik. Ezzel a többrétegű, színes, soktényezős „kerek és emberi" viselkedés átalakul, egydimenzióssá szűkül. A kiélezett helyzet következtében – magától értetődő módon – felfüggesztődik a sokféle­ség, a játékosság. Könnyű belátni, hogy az ilyen viselkedés az átfogó sablon alkalmazásakor is egyoldalú, egydimenziós. Ám ott egy olyan dimenzióban mozog, amely a többi dimenziót nem kirekeszti, hanem szintén tartalmazza: egy egységes, átfogó struktúra mentén felöleli, ma­gába integrálja. Egyáltalán nem utasítva el a sokdimenziós ember, nem szüntetve meg az egységes személyiség – szabadságát nem korlátozó, azzal összhangban levő – különféle játékosságait.

*

Ez a fejezet elsősorban az átfogó horizont kiépítésének és visszabon­tásának a kérdését próbálta körüljárni. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor az intellektuálisan elért szint – különböző okok miatt – a gyakorlati magatartásban (és ennek következtében intellektuálisan is) ideiglenesen vagy tartósan vállalhatatlannak mutatkozik. A leírt pálya: fölkapaszkodás és visszaereszkedés, visszahátrálás.

A következő rész a fölkapaszkodás előli meghátrálás eseteivel foglalkozik. A „jobb nem tudni" lélektani állapotát és következményeit kívánja felidézni. Vagyis azt a helyzetet vizsgálja, amelyben az egyén nem tudatosan mond le a teljesebb horizontról, lép vissza tőle (és – jobb híján – beletörődik a leszűkítésébe), hanem eleve adottságnak tekint valamilyen szűk horizontot.