A baloldali gondolkodás kulcskérdése a kapitalizmussal szembeni kritikai magatartás. A szocializmushoz a szerző szerint a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Egy walesi barátom, egy munkáspárti képviselő néhány pohár rajnai bor mellett elmesélte nekem kedvenc regényötletét. Tony Blair a konzervatívoktól örökölt, de a New Labour által büszkén átvállalt Millennium Dómban köszönti az ezredfordulót. Hirtelen egy merénylő keveredik mellé, aki egyetlen lövéssel meggyilkolja a miniszterelnököt. Általános gyászba borul az ország. Óriási nyomás nehezedik a Munkáspártra annak érdekében, hogy megfelelő formában emlékezzenek meg a párt diadalmas megújítójáról. A Munkáspárt vezetői ezért úgy határoznak, hogy új vallást alapítanak, a blairizmust, amellyel egyben fel is váltják az idejétmúlt kereszténységet. Valaki azonban megkockáztatja azt a megjegyzést, hogy a kereszténységnek azért volt bibliája, evangéliuma, tízparancsolatban letisztult tanítása. Mi sem egyszerűbb, feleli az Új Munkáspárt egyik PR-főnöke, korszerűtlenebb szóval ideológusa, természetesen a blairizmusnak is lesz evangéliuma. De mivel modern időket élünk, ahol csak a rövid és frappáns üzenetekkel lehet boldogulni, a blairizmus tanítása egyetlen mondatból áll majd. “Minden nap azt kell gondolnod, amit az aznapi bulvársajtó ír.”

Amíg magyar nyelven a szövegszerkesztőbe ütöttem ezt a történetet, mindvégig magam körül éreztem lebegni az öncenzúra kísértetét. Nem fenyegető volt ez a szellem, inkább csak cinkos mosollyal incselkedő. A magyar baloldal számára a nyugati szociáldemokrácia sikerei jelentik a legnagyobb reményt ama sokat emlegetett “megújuláshoz”. Szabad-e hát megcsipkedni annak a Tony Blairnek feltétlen kultuszát, akibe Magyarországon még a jobboldali sajtó sem mer belekötni? De másfelől annyi évtized cenzúrája és öncenzúrája után, s a jelenlegi jobboldali rezsim alig átfestett agit-propja láttán érdemes-e megfosztani magunkat az árnyalt és kritikus gondolkodás örömétől? A hagyományos brit baloldal erős gyanakvással fogadja a New Labour középutas politikáját, s ez Nyugat-Európában közismert ténynek számít. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat veszthetünk azzal, ha a keleti testvérpártok után ezúttal a nyugati testvérpártokra terjesztjük ki a bírálhatatlanság dogmáját. A hazai baloldali és szociálliberális sajtóban Tony Blair már-már egyfajta Új Totemként kezd feltűnni, melynek áhítatos körüllihegése automatikusan jelzi, hogy a szerző a “megújultak”, az “európai módon gondolkodók” közé sorolja magát.

Mivel a megújuláshoz szerintem nem a bálványimádáson, hanem a kritikus gondolkodáson keresztül vezet az út, walesi barátom példázatát – mely a brit anekdoták átlagánál nem durvább és nem morbidabb – a magyar baloldal számára tanulságosnak érzem. Tony Blair “Harmadik útja” és a Gerhard Schröder-féle “Új Közép” a választásokon jól eladható jelszónak bizonyult, de egyelőre semmilyen válasz sincs arra, hogy a valóságban is a szocialista társadalmi elmélet és gyakorlat megújulását jelenti-e. A munkáspárti kormány, ha talán nem is Thatcher asszony erőszakosságával, de megkérdőjelezi az 1945 után létrejött jóléti rendszert, a munkanélküliséget pedig csak alkalmi és rosszul fizetett munkahelyek kampányszerű létesítésével tudja úgy-ahogy mérsékelni. Lafontaine drámai távozása és a vörös-zöld német koalíció első fél esztendejének mérlege azt jelzi, hogy a centrum felé sodródó SPD sem képes valóra váltani baloldali szavazói reményeit. Mindkét kormányzat felelősségét fokozza, hogy tehetetlenné vált és elszürkült jobboldalt váltott le. Olyan jobbközépet, amely belátható időn belül képtelen lesz sikeres és a nacionalizmus irányában zárt erőt alkotni.

A demokratikus baloldal a kilencvenes évek végén talán soha vissza nem térő esélyt kapott a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok sorozatos győzelmével és kormányra kerülésével. E győzelem súlyát csak növeli, hogy a liberális kapitalizmus gőzhengerszerű előrenyomulása idején, a demokratikus intézményekbe vetett hit megingása közepette, fáradt és kiábrándult közhangulat mellett következett be. A győzelemben bizonyosan egyszerre volt része az amerikai ízű kampánynak és a hagyományos baloldali értékekbe vetett hitnek. Az “igazság pillanata”, tehát a kormányzás megkezdése után azonban a világgazdasági realitásokhoz kellett igazítani a szolidaritás és a jóléti társadalom értékrendjét. A “világgazdasági realitások” esetünkben természetesen a globalizált tőkésosztály önző és rövidlátó érdekeit, a Nagy Zabálás lázasan nyeldeklő bacchanáliáját jelentik.

A szocialista pártok akkor aratnának igazi győzelmet, ha egyszer ezeket az úgynevezett “világgazdasági realitásokat” igazíthatnák a társadalom, a környezet és a józan reálgazdaság igényeihez. A globalizáció versenyfutásában, Amerika és az ázsiai térség könyörtelen kihívásával szembekerülve azonban erre gondolni sem mernek. Legjobb szándékuk is arra korlátozódik, hogy a második világháború után létrejött jóléti államból minél többet megőrizzenek (ezt csinálja a hagyományos baloldal), illetve arra, hogy annak leépítése közben lehetőleg mérsékeljék a vesztesek szenvedését (ez az “új közép” harmadik útja). Legrokonszenvesebbnek még a franciaországi baloldali koalíció látszik, amely a szociális biztonságot továbbra is a “gondoskodó állam” eszközeivel igyekszik garantálni, nem is rossz hatásfokon. Ha a szociálpolitikában az etatizmus és a neoliberalizmus között kell választanunk, akkor kisebbik rosszként feltétlenül az előbbi mellé kell állnunk: noha az igazi baloldali értékrendnek az autonóm közösségekre épülő rendszer talán jobban megfelelne. (Talán, mondom, mert az elmúlt évtized itthoni és nyugat-európai tapasztalatai arra intenek, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási szférában lényegében minden államtalanítás a társadalmi igazságtalanság rohamos növekedésével jár.)

Igaz lenne a “költekező szociáldemokrácia” vádja?

Gyökeresen új koncepció azonban a neoliberalizmus meghaladására és a rossz globalizáció jó globális együttműködéssé alakítására nem jelenik meg a baloldali kormányprogramokban. Márpedig a baloldali szociálpolitikának a neoliberális gazdaságpolitika egészéből való kiemelése szükségszerűen a “költekező szociáldemokrácia” jelenségének fennmaradásához vezet. Igazságosabb gazdasági rendben radikálisan csökkenne a szociális ellátásra szorulók száma, s a “szociálpolitika” mellett létezne “társadalompolitika” is, amely a gazdasági folyamatok és a nagy társadalmi célok között teremtene összhangot. Ami azt illeti, a magukat kommunistának nevező pártok sem képesek eredeti és reálisnak látszó társadalompolitikai kezdeményezésekkel előállni. Miközben egyre több nyugati kommunista párt kerül kormányzati koalícióba, az is világossá válik, hogy már nem a radikális antikapitalizmust, hanem a szociáldemokrácia tegnapi, “jóléti államos” értékeit képviselik gyakorlati politikájukban. Eközben a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek és ráadásul egyre többen lesznek, amihez a helyi kultúrák szétrombolása és a környezeti katasztrófa teremt sajátosan komor hangulatot.

Hogy is mondta egykor Rosa Luxemburg? Németország számára csak egy alternatíva van, a szocializmus vagy a barbárság. (ő még ismerte az “alternatíva” kifejezés helyes használatának titkát.) Ha a szocialista pártok lemondanak a kapitalizmus meghaladásának és a demokratikus szocializmus megteremtésének reményéről, akkor félő, hogy a neoliberalizmus portásaként előbb a hitelüket, majd az állásukat is elveszítik. Ezt a veszélyt persze a Szocialista Internacionálé vezetői is látják. (Amint azt is, amit e dolgozat talán túlságosan könnyedén intézett el: a világgazdasági realitások valódi súlyát.) A neoliberalizmus kihívásával szemben így született meg az Európai Unió baloldali kormányainak programjában a “szociális Európa” gondolata.

Üres jelszó ez vagy tartalmas program? Erre a kérdésre még nem kaptunk választ, de mérsékelt optimizmusra azért van okunk. Önmagában az is figyelemre méltó, hogy a globális gazdasági verseny játékszabályait elfogadva és az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetségben gondolkodva az európai baloldal a szociális értékek hangsúlyozásával kívánja újrafogalmazni a kontinenst. Európa eszerint annyiban különbözik versenytársaitól, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan is sikeres szeretne lenni. (Vagy maradni.) Ha a szociális értékekhez a nemzeti szokások és kulturális értékek sokszínűségét is hozzávesszük, akkor egy rokonszenves “európai manifesztó” gondolata rajzolódik ki előttünk. Örvendetes, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártok élen járnak ebben a kezdeményezésben, bár azt is tudni kell, hogy az esetleges bukás is rajtuk (és persze az egész baloldalon) csattanna majd.

De a jövőbe vetett rózsaszín remény mellett határozottabb okunk is van az optimizmusra. A szociális Európa tartóvázának számító Európai Szociális Charta kiállta az idők próbáját, s ha nem is magas, de értékelhető színvonalon évtizedeken át biztosítani tudta a nyugat-európai állampolgárok munkavállalói és szociális jogait. Az 1961. október 18-án Torinóban az Európa Tanács akkori nyugati tagjai által aláírt Charta igazi sikertörténet lett. Folyamatosan újabb kiegészítésekkel bővült, kiépült az ellenőrzési mechanizmusa és egyre több ország ratifikálta. Ma már az Európai Unió is jogrendjébe iktatta és csatlakozási alapfeltételnek tekinti a tagjelölt országok számára. A Charta közel négy évtizedes története kitűnő leckével szolgálhat a szociális Európa gyakorlati kivitelezéséhez. Ratifikálási folyamatának sajátos filozófiája, a különböző fejlettségű országok azonos és eltérő kötelezettségének meghatározása, a nemzetközi ellenőrzés lehetősége, a munkavállalói és szociális jogok bővítésének egyirányú utcája a II. világháború utáni Európa egyik legsikeresebb vállalkozásává teszi. Bár az Eszmélet egy korábbi számában már kitért a Szociális Charta ismertetésére, magam az Európa Tanács szociális bizottsága tagjaként új összefüggésben szeretném bemutatni és értékelni e dokumentumot.

Szociális jogok – étlapból szabadon választva

A Charta 1961-es megszületését a II. világháború utáni gazdasági fejlődés, az állandónak hitt növekedés, a szovjet kommunizmus kihívása, a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közös értékeinek felismerése tette lehetővé. Az Európa Tanács 1949-ben az emberi jogok képviseletére jött létre, erősen antikommunista és Amerika-barát szellemben, természetesen csak válogatott nyugat-európai tagállamokból. (Még Finnország is csak 1989-ben lett a tagja!) A hatvanas évek elejére érett meg a felismerés, hogy az emberi jogok után a szociális jogok minimumát is garantálni kell. A Charta nyelvéből és szelleméből ugyanaz a dinamikus optimizmus sugárzik, mint Kennedy elnök akkori fellépéséből, a hatvanas évek első felének divatos filmjeiből és a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból. (Ez a zsinat ismerte el a szakszervezetek fontosságát, külön megemlítette a sztrájkok jogosultságát, célul tűzte ki a teljes foglalkoztatottságot, és a magántulajdon kötelességének nevezte bizonyos közcélok szolgálatát.)

A Charta preambuluma megállapítja, hogy a szociális jogokat mindenki számára biztosítani kell, s az Európa Tanács tagállamai számára előírja a “gazdasági és szociális haladás” előmozdítását. Ezt követi tizenkilenc alapvető szociális és munkavállalói (illetve egy pontban vállalkozói) jog rövid deklarálása, majd részletesebb meghatározása. Ennek a kettős felsorolásnak külön jelentősége van. A Chartát ugyanis “étlapszerűen” is ratifikálni lehet, tehát az egyes tagállamok fejlettségük és belső szokásaik szerint néhány részletező cikk elfogadását kitolhatják a bizonytalan jövőbe. Ám deklaráció-szinten valamennyi céllal egyet kell érteniük. A tizenkilenc részletesen kifejtett cikk közül hét számít úgynevezett “kemény” előírásnak. A hét kemény cikk közül szabad választás alapján legalább ötöt kell elfogadni ahhoz, hogy a ratifikálás érvényes legyen, és az illető ország a Szociális Charta részes tagállammá váljon. (Összesen pedig legalább tíz cikk és negyvenöt bekezdés szükséges a ratifikációhoz.) Érdemes röviden ismertetni a hét kemény cikket, hiszen belőlük jól kiolvasható az “alapító atyák” szociális gondolkodása.

Az első cikk a munkához való jogot rögzíti, az államok céljaként nevezve meg a teljes foglalkoztatás elérését. Az ötödik cikk a dolgozók és munkaadók szervezetalakítási jogait határozza meg. A hatodik a kollektív alkuhoz és megállapodáshoz való jogról szól. A tizenkettedik (amelynek ratifikálását az Orbán-kormány megtagadta) a társadalombiztosításhoz való jogot garantálja. A tizenharmadik szociális és egészségügyi segítséget (alapellátást) biztosít mindenkinek, beleértve a részes országok polgárait is egymás területén baleset vagy betegség esetén. A tizenhatodik cikk a családok szociális, jogi és gazdasági védelmét biztosítja. Végül az utolsó kemény cikk a bevándorló munkások és családjaik védelemhez és segítséghez való jogát fogalmazza meg. (Ez a másik, amit a magyar kormány nem óhajtott elfogadni, így vállalva a kötelezően fennmaradt öt másik cikket.) A többi cikk is különböző munkavállalói és szociális jogokat rögzít, kivéve a tizennyolcadikat, amely a “Más Szerződő Fél”, tehát a többi ország területén történő vállalkozás jogát biztosítja, bár az Európai Unió későbbi szabályozásánál sokkal óvatosabban.

Csodát nem ígér e tizenkilenc cikk, hiszen egyetlen kiragadott példát említve a fizetett szabadság időtartamának minimumát a számunkra barátságtalanul rövidnek hangzó évi két hétben határozza meg. De a munkavállalói, szakképzési, szociális és egészségügyi szféra igen széles területén kiszámítható alapjogokat ígér, s azok betartására nemzetközi ellenőrzést is garantál. (Szélsőséges esetben ki is lehet zárni a ratifikációban részes országok közül azt, amelyik sorozatosan megszegi az általa elfogadott cikkeket – ezért is van nagy jelentősége annak, hogy melyik ország mennyit vállal az előírásokból.)

Az országok egyéni vállalásaira épülő ratifikáció lehetővé teszi, hogy bizonyos határok között ki-ki maga választhasson a juttatások és a jogok között. A tisztességes díjazáshoz és a tisztességes életszínvonalhoz való jog (4. cikk) például szegényebb országokban aligha biztosítható minden munkavállaló és családja számára, annál is inkább, mert valószínű, hogy a “tisztességes fizetést” ott is a leggazdagabb országok nívójával azonosítanák. A dolgozó nők fizetett szülési szabadsága vagy a pályaválasztáshoz nyújtott ingyenes tájékoztatás viszont a szegényebb országokban sem elérhetetlen cél, s így kiválthatja az előbbi cikk elfogadását. A felnőtt dolgozók átképzésének ingyenessé tételét vagy a szervezett szociális tanácsadás kiépítését az egyes országok nyilván nemcsak gazdasági helyzetük, hanem politikai szándékuk alapján is mérlegelhetik. Egészében azonban a Charta fontos munkavállalói és szociális alapjogokat rögzít, előírva azt is, hogy a tagországok “munkaügyi ellenőrzési rendszert kötelesek fenntartani”.

A Szociális Chartát az idők folyamán valamennyi mai EU-tagállam ratifikálta, s ma is ez számít az unió legfontosabb szociális “sorvezetőjének”. Svájcot és néhány miniállamot leszámítva a többi nyugat-európai ország is elfogadta, s az elmúlt egy-két évben került sor a lengyel és a szlovák ratifikációra. (Márciusban annak tudatában írom ezt a tanulmányt, hogy májusra végre megszületik a magyar ratifikáció is a már említett fenntartásokkal.) A többszintű, független szakértőkre és politikusokra épülő ellenőrzési rendszer alapvetően az angolszász esetjog alapján működik, s évente több tucat állásfoglalást hoz. Az egyik legutóbbi Hollandiát figyelmeztette arra, hogy az egészségbiztosításban meg kell őrizni a szolidaritási rendszer dominanciáját, s az önkéntes egyéni járulékokra épülő magánbiztosításnak csak másodlagos szerepe lehet az egységes társadalombiztosításhoz képest. Állásfoglalások sora hívta fel a nyugati országok figyelmét arra, hogy a nem EU-tag, de a Chartát elfogadó Ciprus állampolgárainak biztosítani kell a részes tagállamokból érkezetteknek járó jogokat. (A magyar ratifikáció után ezek a jogok természetesen hazánk legálisan Nyugat-Európában tartózkodó állampolgárait is megilleti majd.)

A Charta-család gyermekei

Az Európa Tanács az elmúlt bő évtizedben három újabb dokumentummal gazdagította az immár Charta-családnak is nevezhető joganyagot. Érdemes hangsúlyozni, hogy e dokumentumok a neoliberális gazdaságpolitika és a velejáró antiszociális keresztes hadjárat fénykorában is kiterjesztették, s nem korlátozták a szociális jogokat. Mindezt azt tette lehetővé, hogy az Európa Tanács baloldali pártjai számos esetben meg tudták nyerni a kereszténydemokratának vagy néppártinak nevezett jobbközép erők támogatását is újabb szociális jogok becikkelyezéséhez. 1988. május 5-én Strasbourgban fogadták el a nemzetközi irodalomban “Additional Protocol to the European Social Charter” néven emlegetett Kiegészítő Jegyzőkönyvet. Ez négy új joggal – a nemek közti esélyegyenlőséggel, a dolgozói tájékozódással és véleménynyilvánítással, a munkafeltételek meghatározásában való részvétellel és az idősek szociális védelmével – egészíti ki a Charta tizenkilenc cikkét. Ennek ratifikálásához a négy közül egy cikk elfogadása is elég.

Ez az igen alacsony küszöb nyilvánvalóan azt kívánja serkenteni, hogy minél több európai ország vállalkozzon a Charta-család teljes elfogadására – és arra, hogy a szociális jogok folyamatos kiterjesztését egyirányú utcaként értelmezze. A második és a harmadik cikk – bár igen óvatosan – a munkahelyi demokrácia és a beleszólási jog alapelemeit is rögzíti. A gyakorlatban a fokozódó munkanélküliség és az egyik hamburger-siló által elhíresült akciós munkahelyek korában egyre kevesebb munkavállaló élhet ezekkel a szépen hangzó jogokkal. De erről a dokumentumról is elmondható, ami az egész Charta-család esetére áll: ha minden részes ország valamennyi pontját elfogadná és betartatná, akkor a szociális Európa jelszóból valósággá válna. Még nem az igazságos társadalom, de mindenképp a szociális méltányosság szigetévé emelvén kontinensünket, vagy annak szerencsésebb részeit.

A magyar nyelven Módosító Jegyzőkönyvként ismert dokumentumot (Protocol Amending the European Social Charter) 1991. október 21-én, tehát az eredeti Charta születésének harmincadik évfordulóján írták alá, szintén Torinóban. Ez a jegyzőkönyv a nemzetközi ellenőrzést kívánja szigorítani többek között azzal, hogy a munkáltatói, a munkavállalói és más nem-kormányzati szerveket (NGO-kat) is bevonja a független szakértői csoport munkájába. Nem érdektelen megemlíteni, hogy míg az angol nyelvű szövegben “trade union organizations”, vagyis egyértelműen szakszervezetek állnak, addig az MDF-időkben készült magyar fordítás némiképp az orwelli nyelvpolitika szellemében még a “szakszervezet” szót is száműzi a hivatalos kormánydokumentumból. Mivel ez a jegyzőkönyv az előző “Kiegészítővel” szemben az eredeti Chartát módosítja, értelemszerűen csak akkor lép hatályba, ha az 1961-es alapokmány valamennyi aláírója szignálni fogja. Ez szakértők szerint még sok évet jelenthet, hiszen a leggazdagabb országok kormányai sem szívesen adják át jogosítványaik egy részét szakszervezetek és NGO-k részére.

Már az “én időmben”, szociális bizottsági tagságom idején fogadta el 1996. május 3-án, Strasbourgban a közép- és kelet-európai országokkal kibővített Európa Tanács a Módosított Európai Szociális Chartát (The Revised European Social Charter). A jogok további kiterjesztését és az ellenőrzési rendszer további bővítését garantáló dokumentumot egyelőre csak Svédország ratifikálta. A szociális bizottság legújabb célja a Charta-család teljes és minden országra kiterjedő ratifikálása mellett a szociális jogok nemzetközi bíróságon történő kikényszeríthetőségének elérése. Mint ismeretes, az emberi jogok esetleges megsértése peresíthető az emberi jogok strasbourgi nemzetközi bíróságon. Ma már a magyar köznyelvben is bevett fordulatnak számít, hogy valaki – legalábbis szavakban és indulatokban – a strasbourgi bíróságtól várja itthon hiába keresett igazának elismerését. Bár az esetek nagy többségében erre semmi esélye sincs, a jogtudat fejlődése szempontjából igen jelentős, hogy a közvélemény kezdi megismerni a nemzetközi fellebbezés, a “van apelláta a magyar jogrenden kívül is” perspektíváját.

A strasbourgi emberi jogi bíróság a kialakult gyakorlat szerint elég széles körben fogad el beadványokat: első “befogadott” magyar ügyként így került Strasbourgba a rendőrszakszervezet panasza a rendőrök politikai jogainak korlátozása miatt. A szakszervezetek szerepének nemzetközi súlyát is jelzi, hogy igen “delikát” kérdésnek számító panaszuk a nemzetközi emberi bíróság előtt először tette alperessé a magyar államot. (Delikát, mert a rendőrök esetleges párttagsága kérdésében számos jogi és történelmi érv feszül egymásnak.) Igen nagy előrelépés lenne, ha a szociális jogokat az emberi jogokhoz hasonlóan nemzetközi bíróságon kérhetné számon mindenki, aki elégedetlen hazája vagy az őt befogadó ország joggyakorlatával. Ennek biztosítására két megoldás is elképzelhetőnek látszik. Az egyik szerint az emberi jogokat ki kellene bővíteni néhány szociális alapjoggal, amelyek így a jelenlegi emberi jogi bíróságon is peresíthetők lennének. A másik szerint viszont fel kellene állítani a Szociális Jogok Európai Bíróságát, mely kifejezetten e jogok garantálását tekintené feladatának. Mindkét megoldásnak lennének előnyei és hátrányai. A jelenlegi bíróság jól bejáratott és tekintélyes intézmény, amely kellő bővítés esetén az új feladatokat is el tudná látni. Másfelől valószínű, hogy egy új és tiszta profilú bíróság szélesebb körben vállalkozna szociális ügyek feldolgozására.

Kapitalista körülmények között a szociálpolitika végeredményben mindig csak az uralkodó osztályok rossz lelkiismeretének és a forradalomtól való szorongásának lecsapódása. A szociálpolitika pótcselekvés a tőke igazságtalanságait nagymértékben korrigáló egységes társadalompolitika, illetve az azokat gyökerestül megszüntető új társadalom helyett. Ha a szocialisták elfogadnák, hogy csak a szociálpolitika területén van a polgári pártokétól eltérő programjuk, egyébként viszont nagyjából hasonló kapitalizmust kívánnak, akkor névhasználatuk a megtévesztő reklám kategóriájába tartozna. Két dologra azonban alkalmas lehet a jó szociálpolitika. Először – s természetesen messze ez a legfontosabb – arra, hogy enyhítse a szegények, a betegek, az öregek, a rászoruló milliók kínját a humánum szellemében és a legalapvetőbb társadalmi béke szellemében. Másfelől azonban megteremtheti a társadalmi igazságosság olyan “kis köreit” is, amelyekből “tükör által homályosan” és alig felismerhetően, de kibontakozhatnak egy majdani, igazságosabb társadalom körvonalai. Nyugat-Európában máris több millióan dolgoznak a “social economy”-nak is nevezett harmadik, tehát nem állami és nem privát szektorban. Szövetkezetekben, helyi szociális programokban, önkéntes társulásokban és dolgozói tulajdonban levő munkahelyeken. Olyan emberi közösségekben, ahol a vállalkozás célja nem az egyéni profitszerzés, hanem – természetesen a megélhetéshez szükséges jövedelmen túl – mások és a közösség segítése, veszélyeztetett életek és életformák megmentése, s nem utolsósorban a munkahely megtartása.

Szocialista az, aki szocializmust akar

J. M. Keynes, aki pedig legkevésbé sem tartozott a holdkóros utópisták közé, a húszas évek végén egy ritkán idézett szövegében így fogalmazott: “Ha a felhalmozásnak többé majd nem lesz olyan nagy társadalmi jelentősége… akkor végre megszabadulhatunk sok hamis erkölcsi elvtől, amelyet kétszáz éven át hordoznunk kellett”. S így folytatja: a pénztulajdon szeretete “kóros és kellemetlen”, sőt, “egyike azon hajlamoknak és félpatologikus állapotoknak, amelyeket mentális betegségek specialistáinak kell kezelniük”.

Hetven évvel később viszont Enrique Iglesias, az Amerikai Fejlesztési Bank elnöke már úgy látja, hogy a XXI. század “elbűvölő és kegyetlen” évszázad lesz. A magas társadalmi státuszú és a technika összes áldását élvező kiválasztottak számára elbűvölő lesz az egyetlen játékteremmé összesűrűsödött földgolyó. Az egyre gyarapodó számú szegények viszont annál kegyetlenebb jövőre számíthatnak. Jelentéktelenné válnak és kiszorulnak a globális történelemből. Számukra – s ezt már én teszem hozzá – a neoliberális próféta nevezetes ígéretéhez híven valóban véget ér az emberi történelem, s marad az emberalatti vegetálás, a gazdagok elhullott szemetét fogyasztó kuka-lét. A szociális Európa enyhítheti a jövő század európai szegényeinek nyomorát és kegyetlen kiszolgáltatottságát. A kapitalizmus “félpatologikus” betegségeit azonban csak a szocialista Európa – a demokratikus, európai szocializmus társadalma – szüntetheti meg. Gyökeresen új rendszerként, vagy a jelenlegi rendszer teljes és alapvető reformjaként? Számomra ez a baloldali gondolkodás kulcskérdése: s nem az, hogy ütemes taps mellett vagy csak karunkat széttárva építsük-e a kapitalizmust.

Szocialista az, mondja az angol nyelv értelmező szótára a “common sense” józanságával, aki “a szocializmus támogatója vagy hirdetője”. A józan észnek mondana ellent minden olyan “szocialista kiáltvány”, amely ezzel ellentétes következtetésre jutna. A szocializmushoz természetesen a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.