Magyarországon is ismert az amerikai politológus elmélete arról, hogy korunkban a macdonaldizálódás és a dzsihád kultúrája áll szemben egymással. Ezúttal a McDonald-társadalom antidemokratikus vonásairól értekezik. A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Az álmodott jövőben pedig az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztató ipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak.

Az egész világot behálózó amerikai hamburger-kultúra inkább közömbös, semmint ellenséges a demokráciával szemben. Közösségek és polgárok – tehát potenciálisan rossz vásárlók – nélküli új társadalmat kíván teremteni, egy új emberi fajta, a fogyasztó civilizációját. Ez az új, globális kultúra nemcsak az őt reakciós szemszögből elemzőket golyózza ki a mezőnyből, de saját vetélytársait is, akiknek pedig egy nemzetközi civil társadalom az álmuk, amelyet a legkülönfélébb kultúrák szabad polgárai alkotnának.

A gyarmatok és a helyi kultúrák, akárcsak a gyarmatosítók meg a világpiac együttműködést hazudnak egymásnak. Az előbbi azért, mert a minimumra szeretné csökkenteni alávetettsége mértékét, az utóbbi pedig hegemóniáját stabilizálandó. Ám ezzel az együttműködéssel is az a helyzet, mint az óriáskígyóval, amelyik nyulat evett: a valódi hatalom kizárólag az egyik oldalon összpontosul. A McVilág-óriáskígyó is pár másodpercre még magára ölti az elnyelt kultúrák színeit. A Los Angeles-i barriókban latin meg reggae elemekkel tarkított popzene szól; Párizsban francia sört isznak a Big Mac-hez; Kelet-Európában a hamburgert bolgár marhahúsból készítik; EuroDisneylandben meg franciául beszélő Mickey egérrel találkozhatunk. A MusicTv (MTV), a McDonald’s és Disneyland – végeredményben trójai falovak, a más nemzetek kultúrájába beszivárgó amerikai kultúra ikonjai.

A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Egy integrációt és uniformizációt hozó, gazdasági, technológiai és ökológiai erőktől alakított jövőt álmodó Amerika. Ebben a jövőben az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztatóipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak. A hamburger-kultúra még azokon a területeken is hatékonyabbnak bizonyul, ahol a vallás és a vérségi kapcsolatok (törzsi összetartás) ereje gátolja kibontakozását. Az iráni fundamentalisták egyik fülükkel talán még mollahuk szent háborúra hívó szavaira ügyelnek, a másikkal azonban Rupert Murdoch csatornáját, a Star Televisiont figyelik, amelyiken már sokadszor megy a Dinasztia.

Európában, Ázsiában és Amerikában a piac hatására már erősen erodálódott a nemzeti önrendelkezés; új kultúra született: a nemzetközi bankok, kereskedelmi szervezetek, transznacionális érdekszövetségek (pl. OPEP), a világméretű médiabirodalmak (pl. CNN, BBC), és multinacionális cégek kultúrája. Új urak egy új világban, melyben a nemzetállamok többé már nem képesek szabályozni saját gazdaságukat, s még kevésbé képesek irányítani a nemzetközi piacok tőkeáramlását.

Jóllehet sem közös érdekeket, sem egységes törvénykezést nem szolgál, a piac mégis egységes fizetőezközt és közös nyelvet követel. A dollárt és az angolt. Sőt, mindenhol egyforma viselkedési formákat ültet el, egy egyszerre urbánus és kozmopolita életvitel sablonjait. A segédpilóta és az informatikus, a filmrendező és a bankár, a színházi híresség és a filmcsillag, a környezetvédelmi szakember meg az olajmágnás, a demográfus, a könyvelő, az ügyvéd és a sportoló mind-mind egy új emberfajtát képviselnek. Számukra vallás, kultúra, etnikai hovatartozás csak mellékes momentumok. Identitásukat mindenekelőtt foglalkozásuk határozza meg.

De az új világkultúra hozadékai nemcsak anyagi formák, meg különféle áruk széles skálája, hanem az ikonok vagy az esztétikai rendszer is ide tartoznak. Ez egy külsőségekre redukált kultúra; itt a ruha teszi az embert, s a külső bizonyos ideológiát közvetít. Üzletházak, magántulajdonba vett közterületek és kertvárosi villanegyedek lettek az elüzletiesedett civilizáció új templomai. Egy-egy új termék nem is annyira áru, hanem inkább ikon, egy egységes érzésvilág megteremtésének eszköze. S ezt a közös planetáris tudatot logók, sztárok, slágerek és márkanevek közvetítik. Az erőviszonyok lassan befolyásként kezdenek működni; az ideológia fokozatosan bitekben és videoklipekben megnyilvánuló hangzó anyaggá, videológiává alakul.

A videológia a hagyományos politikai ideológiánál zavarosabb, ezért lényegesen hatékonyabban képes értéket fecskendezni az arra ácsingózó világpiacba. Ezeket az értékeket nem kormányzati kényszer vagy egy autoriter oktatási rendszer diktálja, hanem álkultúrtermékek pumpálják őket a köztudatba. A filmekből vagy reklámokból pedig materiális javak, a divat és a szórakozás kiegészítői származnak. Az Oroszlánkirály, a Jurassic Park vagy a Titanic nem egyszerűen filmek, hanem valódi keresletgenerátorok: élelmiszert, zenét, ruhát és játékokat adnak el.

Amerika világméretűre duzzadt hamburger-kultúrája szinte feltartóztathatatlan. Japánban például a hamburger és a sültkrumpli tulajdonképpen kiszorította a sushit meg a tésztaféléket; a fiatalok, csak mert az olyan "cool", angol kifejezésekkel vagdalkoznak, pedig alig értik őket. Franciaországban, ahol nem egészen tíz éve a puristák még ádáz harcot vívtak az angol eredetű kifejezések térhódítása ellen, az egészséges gazdasági fejlődést mára már a párizsi Disneyland sikerén mérik. Az, hogy Halloween hirtelen francia ünnep lett – élénkítendő a Karácsony előtti holtszezont -, nem több mint ennek az amerikanizálódási folyamatnak egyik lehangoló illusztrációja.

De van itt más is, nem csak az uniformizálódás. A törzsi villongások, a terrorizmus, a vallási szélsőségek, a szélsőjobbos fanatizmus és a polgárháborúk megingathatatlan valóságával szemben csúfos vereséget szenvedtek a Fukiyama-szósszal nyakon öntött, vége-a-történelemnek próféciák. Ám a mikro-konfliktusok állandósulásával, a McVilág piacok hatására létrejövő homogenizálódás feltételezhetően a kereskedelmet és a fogyasztást stimuláló makro-békét teremt. Ezzel végleg az információt, a kommunikációt és a szórakoztatást uralók kezébe adja a kultúra feletti, az emberi sors feletti hatalmat. Ez azt is jelenti, hogy Paul Kennedy félelmei teljességgel megalapozatlanok. ő ugyanis attól tartott, hogy a hagyományos, anyagi javakra alapozott gazdaság összeomlásával Amerika csillaga is lehanyatlik. Ennél különben már az a variáció is valószínűbbnek tűnik, mely az információtechnikai hatalmára, s nem a hazai össztermékre, vagy ipari termelékenységére támaszkodó új nagyhatalom kialakulását tételezi.

Létezik-e a kereskedelemnél eredendően globalizálóbb hatású folyamat; a nemzeti sorssal szemben a kapitalizmusnál közönbösebb ideológia; a piacnál nagyralátóbb vállalkozás? Az óriáscégek több szempontból is sokszor fontosabb szerepet játszanak a nemzetközi ügyek intézésében, mint az egyes nemzetek vagy nemzetiségek. Multinacionálisként emlegetjük ezeket a vállalatokat, holott helyesebb volna "posztnacionálist" vagy "antinacionálist" mondanunk. Hiszen elutasítják a határoknak vagy a provincializmusnak még a gondoltát is. Egyáltalán bárminek, ami akár idő, akár tér tekintetében gátat szabna működésüknek. "A Reebok világában nincsenek határok" – hirdeti a sportcipő-gyártó cég szlogenje.

Az USA-ban egy protekcionalizmust támogató, népszerű matricán a következő mondatot olvashatjuk: "Az igazi amerikai amerikait vesz." S nagyon sokan úgy vélik, hogy az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás (NAFTA) sérti az amerikai munkások érdekeit. Na de melyik autó a legamerikaibb? Talán a Chevy, amit más országokból importált alkatrészekből szerelnek össze Mexikóban, hogy aztán onnan exportálják az Államokba, ahol a fogyasztók azt hihetik, valóban amerikai kocsit vesznek? Vagy esetleg a Ford, ami Németországban török munkaerővel készül, és Nigériába exportálják? A világpiacon már sem a tőke, sem a munkaerő, sem pedig a nyersanyag nem meghatározó tényező. A tálalás a döntő. Az, hogy az információ, a kommunikáció és az adminisztráció – az új gazdaság valódi irányadói – miként manipulálják ezt a három elemet.

Ezek az inkább virtuális, mint kézzelfogható gazdasági irányítók ellenszegülnek a "minimális állami beavatkozás" ideológiájától kikezdett kormányzati kontroll-szervek területi és fizikai rendszerezésének. Sok elemző már teljesen magától értetődőnek kezeli a virtuális vállalat koncepcióját, ami néhány évvel ezelőtt, mikor Robert Kuttner útjára indította, még kivételesnek számított. Kuttner találmánya egy olyan vállalat, mely nem egy kötött telephelyen, állandó csapattal működő konkrét entitás, hanem számítógépen, telefonon és faxon bonyolított időleges kapcsolatok állandó mozgásban lévő halmaza.

Az előbbi definíciót alapul véve: hogyan is lehetne összeegyeztetni a globalizációt a nemzeti, demokratikus önrendelkezés hagyományos koncepciójával? Egy bizonyos, a piac diktálta új kényszerek láthatatlanok, sőt, a választási és fogyasztói szabadság tetszetős retorikájától kísérve még kívánatosak is. "Mi megadjuk önnek a szabadságot – hirdeti egy sültkrumpligyártó cég reklámja az USA-beli Midwestben -, mert nálunk Ön választhatja a szószt!" Szabadságunk egyre inkább ilyen formát ölt: eldönthetjük, hogy milyen szósszal kérjük az egyetlen létező fogást.

A 60-as években Herbert Marcuse megjósolta a személyiség redukálódását: elég némi konformizmus, terror helyett technológiai uralom, s a civilizáció máris kizárólag "egydimenziós embereket" termel. Ám akkoriban a marcusei dialektikának egy másik oldala – a tiltakozás lehetősége (capacité de contestation) – került előtérbe, s előbbi próféciája túlzónak tűnt. S még ha érzékelte is az ipari kultúra egységesítő, sőt totalitárius irányzatainak erősödését, bízott abban, hogy majd lazul a szorítás.

Marcuse félelmei ma megint aktuálisak, hiszen a piac rendkívül ügyesen olvasztja magába a különbségeket és a tiltakozásokat, és keni el, információ és tálalása közti csúsztatásokkal, az ideológiai ellentéteket. A világméretűvé duzzadt fogyasztási láz olyan társadalommal fenyeget, melyben a vásárlás lenne az egyetlen emberi aktivitás, s következésképpen az embei lényeg meghatározója. Az üzletházak szerkezetében, ahol a közös tereket kiszorítják a kereskedelem ösztönzésére kialakított irodák, az egyén egydimenziójúsága kitapintható, térbeli formát nyer. Ezek a centerek Privatópia megtestesítői. A közönséges, soknemzetiségű és veszélyes tömegek számára elérhetetlen városé, a nyugalom és a biztonság szigorúan őrzött univerzumáé.

A piac tömjénezői rendszerint úgy tekintik ezt a kritikát, mint ráadást Herbert Marcusénak, az ő szemükben egyébként lila gőzös próféciáira. Sokan támogatják azt az elképzelést, mely szerint a fogyasztói társadalom, még ha ízlésromboló is, a választási lehetőségek megsokszorozásával megteremti a fogyasztói demokráciát. Ám a piac világában köttetett kapcsolatok nem helyettesíthetik a társadalmiakat. Nem magával a kapitalizmussal van probléma, hanem azzal az elképzeléssel, hogy a kapitalizmus önmagában is választ adhat minden emberi szükségletre, s megoldást kínálhat az összes problémára. S ugyanúgy, mint régen, amikor bizonyos haladó gondolkodók azt hitték, hogy egy paternalista kormányzat minden gondot képes lenne megoldani, most az anti-etatista konzervatívok erősen kételkednek nem csak abban, hogy az állam bármit is megoldana, de abban is, hogy a piac sikert arathat ott, ahol az állam előzőleg megbukott.

Végzetesen összemosódott két állítás: az a józan és szélesen megalapozott tétel, mely szerint a gazdasági termelékenységnek és a tőkefelhalmozódásnak nincs jobb eszköze, mint az óvatosan szabályozott piac, keveredik azzal a zavaros kijelentéssel, hogy csak egy teljesen szabályozatlan piac képes kitermelni és szétosztani mindazt, amihez ragaszkodunk. A tartós fogyasztási cikkektől kezdve a szellemi értékekig, a tőkeújratermeléstől a társadalmi igazságosságig, a jelenlegi rentabilitástól a jövő századoknak megőrzött környezetig, Disneylandtől a magas kultúráig, a személyes boldogulástól a közjóig. Ez az elképzelés egyeseket arra indít, hogy olyan tisztán közhasznú egységeket, mint az oktatás, a kultúra, a teljes foglalkoztatottság, a társadalombiztosítás vagy a természetes élőhelyek védelme, a magánszektorba utaljanak.

Szabadságjogainkat és a közjót valójában csak az oly sokszor kikezdett állam garantálhatja. S ha felszámolják is az államot, azt nem a függetlenség érdekében teszik, hanem, hogy a világcégek és a fogyasztói materializmus jármába kényszerítsék a polgárt. Ezt az evidenciát olyan amerikai konzervatívok is elfogadják, mint M. William Benett vagy Patrick Buchanan. A piac nem arra van, hogy véghezvigye, ami a demokratikus közösségek feladata lenne. Ám lehetővé teszi számunkra, hogy mint fogyasztók megmondjuk a gyártóknak, hogy mit is akarunk. Vagy sokkal inkább a gyártóknak ad lehetőséget arra, hogy reklámokon keresztül és a kulturális befolyás útján megmondják nekünk, hogy mi mit szeretnénk. Mindenképpen gátolják a polgári eszmecserét, megakadályozák, hogy megvitassuk a fogyasztóként hozott személyes döntéseink társadalmi következményeit. Mint fogyasztó akarhat az ember egy 220 km/h végsebességű autót, de polgárként biztos, hogy a sebességkorlátozás mellett teszi le a voksát, ami egyfelől üzemanyagot takarít meg, másfelől garantálja a közúti biztonságot.

Egy piac mindig inkább egyezményes, mint közösségi. Az egyén egóját mindenben kiszolgálja, ám az általános jólét iránti vágyakat már nem elégíti ki. Tartós fogyasztási cikkeket és tűnékeny álmokat kínál, s nem teremt közösségi összetartást, öntudatot. Ezért szerveződnek olyan identitásformáló, nem demokratikus közösségek, mint a klánok és szövetségek. Ha nem tudunk a demokratikus közössségek számára lehetőséget biztosítani arra, hogy összetartozási igényüket kifejezésre juttassák, az így keletkező vákuumot a szabadság és az egyenlőség rovására a nem demokratikus közösségek fogják kitölteni. A lakószövetségek helyét gengszterek veszik át, az önkéntes csoportosulásokét pedig maffiák.

Azoknak, akiknek megvannak a megfelelő eszközeik, a piac biztosítja a kívánt javakat, de a vágyott életformát már nem. Néhányaknak gazdagság jut, a legtöbbeknek kilátástalanság; méltóság pedig senkinek. Az a közel huszonhatezer nemzetközi és nem állami szervezet egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy felvehesse a harcot a McVilág ötszáz legnagyobb multinacionális cégével szemben. Az ötszázas listát egyébként az amerikai Fortune magazin közölte. Ugyan mit ér a Pentagon Disneylandhez képest? A Pentagon egyetlen amerikai katona életét sem merné kockára tenni, míg a Disney cég üzleti bátorsága nem ismer határokat: Floridában, Celebration-ben egy villaparkot hozott létre; New Yorkban megszerezte és rendbehozatta a Times Square-t, valamint kísérletet tett a Függetlenségi Háború eredeti hadszíntereinek rekonstruálására, mondván, "azok a területek úgyis kihasználatlanok".

Vajon eredményesebben gondoskodik a United States Information Agency (USIA) az USA dicsőségéről, mint Hollywood? S mennyit nyom a latban az ázsiai válsággal küszködő ENSZ, vagy akár a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a tőzsde 1500 milliárd dolláros napi forgalmával szemben?

A demokratikus közösségek igényeit kielégíteni képtelen piac a túléléshez elengedhetetlen önszabályozásra sem képes többé. Képtelen kitermelni a monopólium-vírus és a saját természetében rejlő végletes mohóság elleni védekezéshez szükséges antitesteket. A piac saját természetének kiszolgáltatva annyira "legyengül", hogy végül nem csak az árutermelőktől, de a fogyasztóitól is megszabadul; pedig a kettő – amint azt Henry Ford felfedezte – tulajdonképpen egyet jelent. Ez tehát a McVilág-paradoxon: lerombolja a fogyasztók anyagi bázisát, amire pedig szüksége van ahhoz, hogy termékeit versenyképes áron adhassa el; túltermelést és alacsony munkahelykínálatot produkál, nem vévén észre, hogy ezek szorosan összefüggenek.

A privatizációval foglalkozó ügyvédek váltig állítják, hogy a piac, lényegéből adódóan, demokratikus. Ismét összetévesztik a fogyasztóként hozott személyes döntéseket az állampolgárként hozottakkal. A 27 féle aszpirin közti választás nem hasonlítható össze egy általános társadalombiztosítási rendszer megszavazásával. Viszont a fogyasztói autonómia rendszeres hangoztatása kedvez a termelőknek, igen népszerű diskurzusra ad lehetőséget: Nem tetszik az egyhangú hamburgerkultúra? Ne a termelőket hibáztassa, hanem a fogyasztókat!

Mintha az a 200 milliárd dollár, amit az USA-ban évente reklámra költenek, csak dekorációra menne el! Mintha a fogyasztói igények a semmiből születnének! Mintha azokat a szükségleteket és vágyakat, amelyekből a piac táplálkozik, nem maga a piac alakítaná és generálná! Mintha nem a New Yorker-ben nemrégiben közölt esszé után "vásárlás- tudományként" emlegetett tevékenység lenne a fogyasztói ipar tanácsadóinak egyik legjövedelmezőbb profilja! Azt tanítják a kiskereskedőknek, hogy miként lehet ügyesen elhelyezni az árut, és üzletükben vásárlásra ösztönző légkört teremteni.

A hagyományos piacok telítődése és az árutúltermelés folytán a kapitalizmus már nem engedheti meg magának, hogy kizárólag valós fogyasztói igényekre termeljen. Az igényeket mesterségesen, ösztönzéssel, tálalással, reklámmal vagy kulturális befolyásolással gerjesztik, hogy felszívják az árukínálatot. Míg a hagyományos gazdaság a testet célozta meg, addig a virtuális szolgáltatások új gazdasága az elmét és a lelket veszi célba. "Nem akarom, hogy a vevőknek az a benyomásuk legyen, hogy egy ruhaüzletben kóvályognak – magyarázza Dona Karen divattervező -; azt szeretném, hogy úgy érezzék, mintha egy teljesen új közegben mozognának, mintha kivonnám őket a mindennapi létükből, hogy eddig teljesen ismeretlen élményekkel találkozanak, melyeknek semmi közük az öltözködéshez, de saját egyéni identitásukat juttatja kifejezésre."

Az amerikai termékek világméretű keresletéhez az igényeket is hasonló mértékben kell gerjeszteni. A nagynevű cégek – Coca-Cola, Marlboro, Nike, Hershey, Levi’s, Pepsi, Wrigley vagy McDonald’s – mikor amerikai termékeket adnak el, magát Amerikát adják el. Eladják kultúráját, annyiszor hangoztatott gazdagságát, képzeletvilágát, sőt, még a lelkét is. A marketing árucikkeket és szimbólumokat egyaránt érint; nem termékeket kíván eladni, hanem életstílusokat és sablonokat. A vagyonos városi, a kemény cow-boy, a hollywoodi csillag életét, vagy a végtelen Édenkert, a szociális érzékenység, a "political correct", a meghódított üzleti világ sablonjait kínálja. Ez utóbbiba nem egyszer belevegyülnek – groteszk módon – a fekete gettók életképei. Ám az itt megjelenített feketék amolyan nemtörődöm repper-félék, vagy a Michel Jordan típusból valók, de semmiképpen sem a szociális segélyből élő börtöntöltelék fajta.

A Coca-Colának nem sok esélye van a teaivó nemzeteknél: Ázsiában az atlantai vállalat hadat üzent a bennszülött teakultúrának. A mediterrán országokban megszokott kényelmes, otthon elköltött ebéd nagyban gátolja a gyorséttermek térhódítását. Ám azok a láncolatok, melyek itt gyökeret eresztettek, csakúgy, mint a hollywoodi akciófilmek, alapjaiban rengetik meg a családi értékeket. A hamburger-kultúrákban a munka az első, az emberi kapcsolatok csak aztán következnek, a gyors átlép a lassún, és az egyszerű győz az összetett felett.

De hasonlóképp fékezi a hatékony tömegközlekedés az autópiacot, s következésképpen jelentős károkat okoz az acéliparnak, továbbá a cement-, a gumi-, és a petróleumgyártásnak. A hagyományos mezőgazdasági életmód (hajnali kelés, munka a mezőn reggeltől estig, lefekvés szürkületkor) nehezen egyeztethető össze a tv-nézési szokásokkal. Azok, akik nem nézik a tv sportközvetítéseit, nemigen vesznek edzőcipőt. A mértékletesség morális logikája, ami keresztények, hithű muzulmánok és laikus aszkéták számára egyaránt kedves, ütközik a piac fogyasztói logikájával. A cigarettagyártók pedig kénytelenek célba venni a fiatalokat, mert termékeik folyamatosan megtizedelik a régebbi fogyasztókat.

A technikai kütyük, melyek azt ígérik, hogy "kiszabadítanak" minket az irodából, valójában egy folyamatosan duzzadó munkaburokba zárnak. Az autonómia címén a faxok, a mobilok és a különféle modemek kezünk-lábunk megkötözve kiszolgáltatnak minket a "bárhol, bármikor végezhető" munka elektronikus csápjainak. A sétálómagnó munkahelyi vagy szabadidős zenehallgatásra való; azután arra ösztönöz, hogy rendszeres, a nap 24 óráját kitöltő kazettákat vegyünk. A dzsoggingolás is egy sor új termék – sportkazetták, sportcipő – megvásárlására késztet. De fordítva is igaz, a sportcipők rengeteg kazettát és walkmant adnak el.

A piaci öntörvényűség McVilág-i univerzumában a nagyvállalatok vezetői nem ítéltettek talán eleve a felelőtlen polgár szerepére? S az eddig részidős polgárnak végképp teljes fogyasztói munkakört kell vállalnia ahhoz, hogy minden eladható legyen? A régi belvárosok és üzleti negyedek, ahol még sokfajta tevékenységet folytattak, most kihaltak, a tömbszerű, csak az eladásra koncentráló üzletkomplexumok viszont dugig vannak. Ezek a centerek és plázák pedig mindent elkövetnek, hogy saját profitéhségükhöz mért új emberfajtát kreáljanak.

A McVilág egyre szélesedő univerzumának fővárosai és szórakoztató centrumai az üzletközpontok. Nem találunk bennük sem színházat, sem gyermekellátót, sem egy nyugodt helyet, ahol megszólíthatnánk a járókelőket, sem vallási kegyhelyet, sem egy polgármesteri hivatalt, mezőgazdasági szövetkezetet, vagy iskolát… Nincs ott más, csak üzletek hosszú sora, s mindegyik arra tör, hogy megfosszon minket identitásunktól, hogy semmi ne maradjon belőlünk, csak a fogyasztó; azt követelik, hogy mondjunk le polgári mivoltunktól, hogy minél jobban kiélvezhessük a vásárolgatás magányos örömeit.

Létezik egy tévhit, még a fogyasztói autonómiát érintőnél is régibb és szilárdabb, mely szerint a piac demokratikus, és még maguknál a fogyasztóknál is szabadabb. Pedig a nagyából lojális kapitalista konkurrencia is csak a keynesi politikát folytató demokratikus kormányzatok őrködésével tudott kibontakozni. Az önmagának kiszolgáltatott piac képtelen hasonló eredményt elérni. Ami annyit tesz, hogy a konkurens piacok életképessége még sosem volt annyira veszélyeztetett, mint a dereguláció és az állami kivonulás jelenlegi szakaszában. S főként, mivel információ, szórakoztatás és telekommunikáció azonos gazdasági szektorban összpontosul. Az "információs szórakoztatás eme tv-szektorában" fúzió és monopólium szinte már kötelező.

A Walt Disney, miután megszelidítette az Oroszlánkirályt és birodalmához csatolta a Times Square-t, 19 milliárd dollárért visszavásárolta a Capital Cities/ABC-t, valamint megvette az Anheim Angeles base-ball-csapatát. Murdoch Ruppert és cége, a New Corporation, a Los Angeles Dodgers-t vásárolta meg, mintegy a tv-csatornát élénkítendő, továbbá megvette a Fox Televisiont is, hogy versenyben maradhasson az Atlanta Brave-es Ted Turnerrel (a Time Warner alelnöke) meg a Florida Marlins-os Wayne Huizingával (Block-Buster Video) szemben. De mire jó egy kommunikációs rendszer, vagy egy kábelcsatorna, ha az embernek nincs mit sugároznia?

"Szinergiaként" [energiaközpontosulás] emlegetik ennek a feltartóztathatatlan, vertikális integrációnak a rendezőelvét. "Monopólium", egy kis eufemizmussal. A McVilág-univerzum legtöbb konglomerátumnak mintájára a Disneynek sem csak stúdiói, szórakoztató parkjai meg sportcsapatai vannak, de tulajdonát képezi több kiadó, tv-csatorna, újság, sőt, új városok is… Egy vállalati vezető teljesen elámult a Disney üzleti stratégiáján, mert a cég az ABC visszavásárlásával már nem világ-, de univerzális méreteket öltött. Ugyanezt a stratégiát követi a Paramount is, amelynek pont azelőtt sikerült megszereznie a Simon and Schustert, a Madison Square Garden, a Knicks kosárlabdacsapat és a Rangers hokicsapat tulajdonosát, mielőtt őt magát is fölvásárolta a Viacom. A nagy halat megeszi a még nagyobb.

Egy hardvergyártónak érdemes szert tennie egy operációs rendszereket gyártó cégre. Akinek tv-állomásai vannak, az vegyen sugárzási jogot; Ted Turner is ezt tette, mikor megvette és kicsit kipofozta az MGM filmrepertoárját. De ugyanígy járt el Bill Gates is, a Microsoft tulajdonosa: megvette a múzeumoktól a gyűjtemények terjesztésének a jogát, ezek így elérhetők lesznek a Microsoft CD-ROM-jain.

Bill Gates, hogy a konkurens Networköt kiüsse a nyeregből, minden egyes Windows operációs rendszerrel felszerelt számítógépre, valamint a hálóra ingyen feltette saját navigátorát, az Explorert. Akciója olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy még az igazságügyi hivatalt is felrázta szendergéséből, aki aztán kénytelen volt trösztellenes eljárást indítani. A Ruppert Murdoch féle New Corporation saját kiadóját (Harper Collins) használta fel arra, hogy fennhatóságát Kínára is kiterjessze. A Cristopher Pattennel, Hongkong ex-kormányzójával kötött megállapodást végül semmisnek nyilvánították, azzal az indoklással, hogy a szerződés Kínára nézve túlságosan diszkriminatív. A McVilág-univerzumban az értékek és a választási szabadság pluralizmusának eszméjét rendre legyőzi a praktikum.

Volt idő, mikor állam és piac pólusai között még létezett egy középső, de mindenképpen létfontosságú út. Kezdetben a civil társadalom volt az amerikai polgári céltudatosság és a demokratikus erők bázisa. Sok jelentős vívmánya közül az egyik az volt, hogy megosztotta az állammal a köz dolgai iránti felelősséget, valamint hogy közösen ügyeltek az általános érdekek, illetve a közjó tiszteletben tartására. A civil társadalom közvetítő szerepet tölthetne be állam és magánszektor között. Összekapcsolhatná egy magába zárkózó törzs féltékenyen őrzött, s a magára hagyott fogyasztó egyre elmosódottabb identitását. Híd lehetne a dzsihád és a hamburger-kultúra között. Mivel állam és piac között nem létezhet középút, fogyasztóként még talán elvegetálunk valameddig, de az állampolgárnak nincs esélye a túlélésre.

(Fordította: Mihályi Patricia)

A kialakult világrendben defenzívába szorultak mindazok a jogok és igények, amelyek a felvilágosodás kora óta az európai progresszió céljait képezik. A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása egyebek között feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szféra uralma alá került területeket.

Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány második fejezetének (Proletárok és kommunisták) végén tíz olyan "rendszabály" foganatosítását javasolja, "amelyek… a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon". Ezek a földtulajdon kisajátításától a gyermekek gyári munkájának megszüntetéséig és a nevelésnek az anyagi termeléssel való egyesítéséig terjednek. A tíz rendszabály célja – ami hallgatólagos utalás a Tízparancsolatra -, "hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét", s "hogy az állam… kezében centralizáljon minden termelési szerszámot". Mindezt az első időkben "zsarnoki beavatkozások" útján gondolják megvalósítani.

Noha magától éretődően eltérő keretek között, a nemzetközi pénztőke – a globalizáció motorja – napjainkban éppolyan megkerülhetetlenül uralja a gazdaságot, mint azt a múlt század közepén a "burzsoázia" tette. A kommunizmusra hivatkozó rendszerek csődje mégis minden "zsarnoki beavatkozásra" épülő, az állam által irányított társadalmi átalakulást hiteltelenít.

Fizikai vagy lelki elnyomás, éhínség, munkanélküliség és nyomor: az emberszázmilliók által elszenvedett s további százmilliókat fenyegető erőszak különféle megjelenési formáira ma csak a békés véleménynyilvánítás, a törvényes szavazás és a jogrend számít az egyedül helyes reakciónak. Még akkor is, ha ez viszonzás nélkül marad. Chilében például (1970 és 1973 között), amikor az uralkodó osztályok erőszakkal, sőt a terror eszközével harcoltak a különben demokratikus keretek között megválasztott kormányprogram végrehajtásával szemben, a nép kitartott a törvényesség mellett. Súlyos árat fizetett ezért: majd’ két évtizednyi diktatórikus kormányzat lett a bére.

Ha ma valaki a Kiáltványban meghirdetett intézkedések "aktualizálására" vállalkozna, csupán egy igen egyszerű elvet kellene követnie. Nevezzük ezt "az állampolgári érdekek elsőbbsége" elvének. A pénz és a piac mindent elborító, öngyilkos áradatával szemben ma egyre nagyobb szükség mutatkozik a társadalmak emberiességi deficitjének kiegyenlítésére. Arra, hogy az embert visszahelyezzük a politika: a stratégiai célok és döntések centrumába. S az emberen itt nem a részvénytulajdonost, a járadékost, a fogyasztót vagy az adófizetőt értjük, akinek csak az itt és most számít. Nem, nem ezeket, hanem az emberi lényt, az embertársaival szolidáris állampolgárt. Azt, aki nem csupán saját szűkebb vagy tágabb – helyi és nemzeti – közösségével vállal szolidaritást, hanem az emberi közösség egészével, sőt, ezen túlmenően, az eljövendő generációkért is felelősséget érez. Ennek eléréséhez szakítani kellene a világ mostani hatalmasságainak gyakorlatával és "értékrendjével", valamint radikális döntések meghozatalára lenne szükség. Álljon most itt ezekből a "rendszabályokból" tíz, csak hogy hűek legyünk a játékszabályokhoz.

Nem lehet egy merőben új világról a régi fogalmak és kategóriák szerint gondolkodni. Világítsunk rá először is a közgazdasági retorikát alkotó fogalmak viszonylagos és nem egyszer abszurd természetére! Ilyen például a munkanélküliség százalékaránya, amelyet más tényezőktől – így a népességnövekedéstől, az elítélteknek az aktív lakossághoz viszonyított arányától (ami az Egyesült Államokban közel 2%-ot tesz ki), a részleges foglalkoztatottság jelenségétől, a nők munkavállalási lehetőségeitől, a bérszínvonaltól stb. – elszigetelten s országonként különböző számítások szerint közölnek. Ez minden összehasonlítást megnehezít, s bármiféle modellalkotást kockázatossá tesz. De ugyanez igaz a bruttó hazai össztermékre is. A közúti balestek és a velük kapcsolatos árbevételek (Franciaországban évi 100 millió frank) igencsak "megdobják" a GDP-t, míg – mondjuk – a kerékpárközlekedésre való áttérés éppenhogy csökkenti azt! "Termelékenység", "gazdagság", "szabadkereskedelem", "versenyképesség": gyanítható, hogy ezek a terminusok is egytől-egyig hasonló félrevezető torzítást takarnak.

Helyettük olyan új értékmérő fogalmakra lenne szükség, mint amilyen az ENSZ Fejlesztési Programja által megalkotott emberközpontú fejlődés kategóriája. El lehetne különíteni például az elsődleges (emberi és természeti) erőforrásokat, a belőlük származtatott, a meglétüket feltételező erőforrásoktól. Avagy ki kellene alakítani egyfajta "rombolási indexet": azaz a deficitoldalon feltüntetni mindazt, ami ugyan része a GDP-nek, de a környezetre és a lakosságra nézve pusztító hatású (balesetek, környezetszennyezés stb.), a pozitív oldalon pedig megjelölni a megelőzésnek köszönhető megtakarításokat. Röviden: új típusú, terminológiájában is rendhagyó közgazdaságtanra lenne szükség, amelyben a szavaknak jelentésük van, s amely az emberi lényeket nem egyszerű számadatként kezeli. Sürgős és hatalmas munka ez, mely olyan közgazdászokra vár, akik nem ragadtak bele a liberális konformizmus csirizébe.

A tömegeket vonzó nagy televíziós és rádiós magáncsatornák világszerte ipari és pénzügyi óriáscsoportok kezében vannak. Számukra egy-egy médium birtoklása hatalmi eszköz a piacért folyó küzdelemben. Bizonyítja ezt a francia példa, többek között a TFI, az M6 és az Europe 1 helyzete. A "piaci zsurnalizmus" is ennek a kártékony gyakorlatnak a spontán vagy kényszerű alkalmazása.

Minthogy ugyanezek a nagy vállalati csoportok egymással versengve hirdetik, mennyire fontosnak tartják a szabad információáramlást, ideje, hogy a jogalkotó végre szavukon fogja őket, s megteremtse a "szerkesztői szentség" törvényes és kötelező érvényű kereteit, jogi és pénzügyi értelemben egyaránt. Minden (a híradóban, a magazinokban megjelenő) információ tartozzon az újságíró kizárólagos felelősségi körébe, amellyel ilyenformán a közönségnek valóban elszámolással tartozik. A kereskedelmi műsorok készítői pedig – akiket normál körülmények között csupán részvényeseik vonhatnak felelősségre -, felügyeljék azokat a "programokat", amelyek segítségével nézőiket és hallgatóikat eladhatják hirdetőiknek.

Tegyük hozzá: az érintett médiumok részvényeinek az efféle rendszabályok életbe léptetésével kiváltott (estleges) csökkenése pontosan lemérhetővé tenné, milyen mértékűnek értékeli egyáltalán a tőzsdepiac azt a politikai befolyást, amelyet a Bouygues, a CGE vagy a Matra-Hachette élvez az általuk ellenőrzött tévé- és rádió-hírműsorokon keresztül. A rádióhallgató és tévénéző közönségnek ugyancsak alá kellene vetnie magát e szabályoknak, illetve megfelelő formában, ezt kellene tennie a szerkesztőik által nem kontrollált sajtóorgánumoknak is. Az úgynevezett vélemény-újságírás külön szabályozás alá esne.

Az információáramlás és a kommunikáció robbanásszerűen fejlődő új technológiáinak köszönhetően – amelynek jelképe az Internet – a legjobb úton haladunk egy olyan "információs társadalom" felé, amely szinte kizárólag a kereskedelmet, a multik érdekeit és az amerikai hegemóniát szolgálja. Az állampolgárnak itt helye nincs. Ám ezek a technológiák, amelyek behálózzák az emberi tevékenység legtöbb területét, korántsem ártalmatlanok: meghatározzák a tanulás, a gondolkodás, a termelés, a csere, a döntéshozatal és a világban való eligazodás mikéntjeit. E technológiák elsajátítását az közhatalom köteles lenne beilleszteni a társadalom egészének állampolgári nevelésébe. S ennek érdekében anyagi áldozatvállalásra szorítani az informatikai szektor vállalatait, nem pedig tálcán felkínálni számukra a közoktatás intézményrendszerét. Vajon lassúbb lenne-e így a multimédia terjedése, "lemaradnánk"-e valamiről, valamihez képest ? Nem kerget a tatár. Az egyedüli valóban sürgető tényező: az állampolgárok felkészítése a demokratikus működés ezen új eszközeinek használatára.

Az információipari robbanás mind több termék és szolgáltatás előállítását teszi lehetővé, mind kevesebb emberi erőforrás felhasználásával. Aminek jó hírnek, vívmánynak kellene lennie, legtöbször ürügyként szolgál egész társadalmi csoportok mellőzéséhez. Meg kell fordítani hát a "re-engineering" logikáját, hogy az állampolgárok érdekeit szolgálja. Először is azt a kérdést kell feltenni magunknak, hogy milyen társadalmat akarunk, s azután felépítéséhez fel kell használni a számtalan eszközök valamelyikét, elsősorban a politikai és technológiai eszközöket. Igen, immár megvan a pénzügyi és a műszaki lehetősége annak, hogy megfelelő mértékű jövedelem garantálásával és a legalapvetőbb szociális juttatásokkal mindenki számára biztosítva legyen a minimális személyes biztonság, függetlenül attól, van-e állása vagy sem. Ez a munkalehetőségek és a bérek újraosztását kívánja, olyan plurális gazdaságot, ahol a piac a mozgástérnek csak egy részét fedi le, ahol létezik szolidáris szektor, s mind több és több szabadidő áll rendelkezésre. Hasonló javaslatok már többször napvilágot láttak. Megvalósításukhoz azonban most, amikor talán még nem késő, amikor a marginalizáció és társadalmi kirekesztés folyamatai még nem lépték át a visszafordíthatatlansági küszöböt, hiányzik a kellő a politikai akarat. Pedig aminek ma érvényt szereznek Északon, az holnaptól az egész világon elterjedhet.

A pénzügyi globalizáció nem csupán nem ténylegesen világméretű, de ráadásul a Föld érintett térségeiben hatalmas társadalmi és ökológiai károkat okoz: Kelet-Ázsia a szomorú példa rá. Nincs ebben persze semmi meglepő. Hiszen volt-e valaha is más célja a tőkének, mint a lehető leggyorsabb megtérülés? Törődött-e bármikor egy fikarcnyit is azzal, hogy mi történik a rendszerint időleges befektetési terület népességével vagy az ottani természeti környezettel? A gazdag Észak által felkínált "fejlődési" modell ökológiai szempontból elviselhetetlennek bizonyul.

Biztosítani kell Dél érdekeit is, azaz véget kell vetni a szerkezetátalakítási programoknak, el kell engedni az államadósságok jelentős részét, növelni kell a fejlesztési segélyeket, amelyek pillanatnyilag zuhanó ágban vannak, és a közös fejlődésen keresztül elő kell mozdítani az önmagukra összpontosító vagy legalábbis nem túlságosan nyitott gazdasági rendszerek fejlődését. Csak ezek a lépések garantálhatják az egészséges növekedést s biztosíthatják az élelmezés biztonságát. Hatalmas arányú beruházásokra van szükség az iskolák, lakások és egészségügyi központok létesítéséhez. Ivóvízhez kell jutatni azt az egymilliárdnyi emberi lényt, aki jelenleg meg van fosztva az ivóvíztől.

Északnak el kell fogadnia saját zsákmányszerző életmódjának megkérdőjelezését, főleg ami az energiaforrásokat illeti, a világméretű egyensúlyteremtés érdekében pedig meg kell mozgatnia minden köz- és magánforrást. Itt kiváltképp a high-tech-őrületbe ölt dollármilliádokra kell gondolnunk. A szociális háló nem korlátozódhat egyetlen közösségre vagy nemzetre. Véges világunkban ez a háló csak határokon átívelő lehet. Mert ha nem ilyen, akkor felesleges is lesz megpróbálni ellenállni a destabilizáció erőinek (tömeges elvándorlás, fundamentalizmus), amelyek számára az északi egoizmus majd úgyis kitapossa az utat.

Mivel az állampolgár demokratikus jogainak összességét – ha egyáltalán rendelkezik ilyen jogokkal – kizárólag nemzeti kereteken belül tudja gyakorolni, a megoldásra váró problémák s a mögöttük álló főbb tényezők (pénzpiacok, transznacionális vállalatok, maffiák) globálissá válása átfogó, világméretű rendezést kíván. Elvben ez a nemzetközi szervezetek és kormányközi intézmények feladata lenne, amelyeknek érdekérvényesítő képességét meg kell erősíteni. Ha pedig az Egyesült Államok, amely mellesleg nem fizet az ENSZ-nek, a multilaterális struktúrák ellehetetlenítésére törekszik, hogy a kétoldalú formákat helyezze előtérbe – amelyekben ő diktálhat -, ez a világ többi országa számára legalább lehetővé tenné egy Amerika-mentes szervezet kidolgozásának tervét. Miért is ne követelhetné egy európai vagy ázsiai kormány, hogy az ENSZ helyezze át székhelyét New Yorkból máshová, vagy hogy a Világbank és az IMF (feltéve, hogy egyáltalán szükség van rájuk) költözzön el Washingtonból?

Ezek a nemzetközi szuperstruktúrák azonban – hasonló léptékű közösségi tér hiányában – kényszerűen megragadnak az oligarchia és bürokrácia szintjén. Ezért minden olyan eljárás és eszköz, amely a határokon átívelő kapcsolatok kialakítását vagy megszilárdítását szolgálja, s amely hozzájárul a földgolyó-méretekben való gondolkodás megszületéséhez, üdvözlendő: egyesületi, szakszervezeti, vallási, sport- vagy kulturális hálózatok; humanitárius vagy más civil szerveződések (NGO-k); a nyelvi közösséget (francia, spanyol, portugál) előtérbe helyező kezdeményezések; a szolidaritás-elvű vagy alternatív gazdaság, illetve az egyenlő előnyöket biztosító kereskedelem érdekében létrehozott társulások – a felsorolást a végtelenségig folytathatnák.

Anélkül, hogy idealizálni akarnánk a sokszor nem igazán demokratikusan működő egyesületeket, vagy hogy olyasfajta reprezentativitást tulajdonítanánk nekik, mint amilyet csakis az általános választójog biztosíthat, az efféle szervezetek nagy számú jelenléte, véleményünk szerint, a közösségi világtér létrejöttének elsődleges, mindennél fontosabb feltétele. E szervezetek ugyanis a nyomásgyakorlás és a tudatosítás eszközei lehetnek a kormányokkal és a kormányok alkotta nemzetközi szervezetekkel szemben.

A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szférával szemben előzőleg elveszített területeket. A szóba jöhető módszerek némelyike közismert: a tőke, a pénzbevételek és a valutapiaci tranzakciók jelentős mértékű megadóztatása (Tobin-adó); az állami és állami feldatokat ellátó vállatok számára a folyószámla-nyitás megtiltása olyan bankoknál, amelyek valamelyik adóparadicsomban működtetnek fiókintézményeket. Az ilyen bankok listáját rendszeresen és széles körben nyilvánosságra kelle hozni. Hasonló céllal nemzetközi kampányt kell indítani a magánkézben lévő vállalatok részvényesei körében is. Követelni kell a banktitok feloldását elsősorban Svájcban és Luxemburgban. El kell vetni a juttatásos alapon működő nyugdíjrendszer magánnyugdíjpénztárral való felváltását. Mindezeknek a kérdéseknek a kidolgozása lesz egy hamarosan megalakuló nemzetközi szervezet, az Attac (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – Akció az állampolgárok segélyezését célzó Tobin-adó bevezetésére) feladata.

A rosszemlékű AMI-tervezet (Accord multilatéral sur l’investissement – Multilaterális Beruházási Egyezmény), a "tőke egyetemes jogainak nyilatkozata", megmutatta, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországai – a befektetők vége-hossza nincs ígérgetéseinek engedve – mennyire készek lemondani a közjó védelméről. A közvélemény nyomása azonban – a francia kormány emiatt volt kénytelen valamelyest visszatáncolni – egy pillanatra sem lanyhulhat, még akkor sem, ha az egyezmény aláírását elhalasztották. Itt lenne a megfelelő alkalom egy valódi AMI-projekt beindítására, amely ezúttal a befektetéseknek helyet adó ország polgárainak jogaira s a befektetők kötelezettségeire épülne. Ezek a következők: feltétel nélkül tiszteletben kell tartani a mai és a jövőbeli társadalmi-környezeti normákat; a beruházóknak kötelezniük kell magukat a hozzáadott érték bizonyos hányadának helyi felhasználására, a megtermelt javak egy részének régión belüli értékesítésére, valamint a profit részleges visszaforgatására; vállalniuk kell, hogy az állami kölcsönöket kamatostúl visszafizetik, valamint, hogy delokalizáció esetén nagy összegű bírságot fizetnek.

A fékevesztett szabadkereskedelem avagy a szabadjára engedett üzletelés – a bérek állandó lefaragásával és a környezet elpusztításával – a társadalom széteséséhez vezet. A szabályoknak azonosaknak lenniük nemzeti és regionális szinten egyaránt: helyi termelés és helyi fogyasztás, export és import csak kivételes esetekben. Természetesen szó sincs autark gazdasági rendszerről. Csupán arról, hogy a szervezeti egységek (országok vagy országcsoportok) stabilitását, fejlődésük demokratikus irányítását, szociális – egészségügyi, oktatási, nyugdíj- stb. – rendszerük védelmét nem lehet más módon biztosítani. A különféle termékek és szolgáltatások importjával sérülnek a gyártó és a vásárló ország szociális és környezeti normái, s az áruk szállítása még szennyeződést is okoz; az így felmerülő költségek egy részét, változó mértékben, a határt átlépő árukra kellene terhelni.

Az importból befolyt összeg nem feltétlenül maradna a célországban, illetve régióban, hanem – pontosan ma még meg nem határozott módozatokkal – visszaszállna a terméket előállító országra, ahol oktatási, kulturális és szociális célokra lehetne fordítani. Ezt az összeget pillanatnyilag a nemzetközi szervezetek zsebelik be. Első ránézésre feltűnik, hogy ezek a szabályok a Kereskedelmi Világszövetség újjászervezését teszik szükségessé, méghozzá az annak mostani alapszabályában foglaltakkal ellentétes elvek szerint.

Egy megújult Európai Unió rendelkezik az ezeknek a rendszabályoknak a megvalósításához szükséges hatalommal és legitimitással. Pillanatnyilag mégsem ebben az irányban halad. Bár a közelmúltban visszautasították az amerikai érdekek érvényesítését, s felhagytak, szerencsére, az Új Transzatlanti Piac kialakításának tervével, nincs, ami igazán gátat szabna a liberalizmusnak, a szabadkereskedelemnek s a pénztőke uralmának.

Egy olyan kormányzatnak, amely megfelelő történelmi rálátással rendelkezik, s amely tisztában van azzal is, miféle nemzeti és kontinentális tétek forognak kockán, nincs miért tartania egy átmeneti válságtól; nyugodtan síkra szállhat a közvélemény előtt az Európai Bizottság által szorgalmazott parttalan liberalizáció megfékezéséért és a közösségi vívmányok védelméért. Így feltárható lenne, hogy milyen Európát akarnak valójában a nemzetek, s azután a kellő ideig tartó, elmélyült viták nyomán ki lehetne dolgozni és a világ elé lehetne tárni egy, már a jövő századra érvényes civilzációs modellt. Olyan hatalmas köztestületeket lehetne így kialakítani, amelyek egy új kiáltvány, az állampolgári érdekek elsőbbségének kiáltványa szellemében sokkal többet tehetnének az európai közösségi tér megteremtéséért, mint amennyit eddig a több évtizednyi elhallgatás, és a kész tények politikája hozott…

(Fordította: Mihályi Patricia)

Jegyzet

¹ Szójáték: "ami" jelentése franciául "barát" (a ford.)

Gondolatok századunk első feléből – a kapitalizmusról, a kommunizmusról, a pénzről, az üzletről, a közösségről, s e fogalmak alkalmazásának nehézségeiről. A szerző szerint a kapitalizmus lényege "nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje".

Felkértek, hogy tegyem közzé az egyéni tulajdonról szóló, kissé elnagyolt vázlatomat, amely valamikor egy hetilapban látott napvilágot, s amely arról az egyéni tulajdonról szólt, amely olyannyira elfelejtődött a magánvállalkozás körüli újságírói örvendezés közepette. Maga az a tény, hogy az újságírók éppen olyan keveset beszélnek az elsőről, mint amilyen sokat a másodikról, mintegy mutatója korunk erkölcsi hangvételének. A zsebtolvaj ugyanis magától értetődően bajnoka a magánvállalkozásnak, ám talán túlzás lenne azt állítani, hogy bajnoka az egyéni tulajdonnak. A kapitalizmus és az üzlet lényege – ahova a legutóbbi időkben jutottak – éppen az, hogy sokkal inkább az üzlet bővítését kellett prédikálni, mint az egyéni tulajdon védelmének fontosságát, és a sajtónak minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy a zsebtolvajt felruházza a kalózok némi erényével. A kommunizmus lényege ezzel szemben az, hogy azzal alakítják át a zsebtolvajt, hogy betiltják a zsebeket.

A zsebek és az egyéni tulajdon melletti érvek számomra nem csupán ésszerűbbeknek tűnnek, hanem méltóságteljesebbeknek is, mint az igazán szennyes individualizmuséi, amely a magánvállalkozásról beszél. A magánvállalkozás nem éppen a legnemesebb módja annak, hogy bizonyítsuk vele az egyik parancsolat igazságát, de volt idő, amikor legalább többé-kevésbé létezett. A manchesteri radikálisok meglehetősen nyers és kegyetlen fajtáját prédikálták a versenynek, de ők legalább azt tették, amit prédikáltak. Azok az újságok azonban, amelyek ma a magánvállalkozást dicsérik, pontosan az ellenkezőjét hirdetik mindannak, amit bárki gondolna vagy álmodna annak gyakorlati megvalósulásáról. Minden mai kereskedelmi és üzleti tevékenység a nagy egyesülések felé tart, amelyek többnyire imperialistábbak, személytelenebbek és nemzetek felettibbek, mint a legtöbb kommunista elképzelés az általános jólétről. Vagyis olyan dolgok felé, amelyek legalább annyira kollektívek, ám egyáltalán nem kollektivisták. Remekül lehet ismételgetni: "Mi lesz ebből a sok bolsevizmusból?" – csakhogy ugyanilyen fontos megkérdezni: "Mi lesz bolsevizmus nélkül?" A magától értetődő válasz ugyanis a monopólium. Ami azonban talán mégsem magánvállalkozás. Akkor már igazabb lenne a spanyol inkvizíciót magánbíráskodásnak nevezni. A monopólium se nem magán, se nem vállalkozás. Éppen azért létezik, hogy megakadályozza a magánvállalkozást. Márpedig a trösztöknek és monopóliumoknak ez a rendszere, amely az egyéni tulajdon tökéletes lerombolását jelenti képezi jelenlegi haladásunk lényegét, még ha egyetlen bolsevista sem lenne a földön.

Azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy a centralizáció gyógyszere a decentralizáció. Ez úgy hangzik, mint valami paradoxon. Nyilvánvalóan van valami fantasztikus és szemtelen abban az állításban, hogy ha a tőke túl sokká válik túl kevés ember kezében, akkor jogos dolog azt visszaszolgáltatni a többségnek. Ám a szocialisták még kevesebb ember kezébe adnák: politikusoknak, akik (legjobb tudomásunk szerint) a többség érdekében kezelnék azt.

Mielőtt a kedves olvasó elé tárnám a jelen értekezés sűrűjében foglaltakat, előre kell bocsátanom néhány meghatározást, meg kell világítanom néhány kifejezést, és részleteznem kell bizonyos feltételezéseket. Ahhoz, hogy mondanivalóm világosan érthető legyen, néhány definícióval, vagy legalábbis körülírással kell kezdenem.

A kapitalizmus például meglehetősen kellemetlen szó. Ugyanennyire kellemetlen dolog is. Miközben a dolgot, amiről beszélek, definiálhatónak találom, a szó maga meglehetősen alkalmatlan erre. Nyilvánvaló persze, hogy valamilyen szóra szükség van. Amikor "kapitalizmust" mondok, általában olyasmit értek rajta, amire igaz a következő megállapítás: "Az a gazdasági állapot, amelyben létezik a tőkéseknek egy jobbára felismerhető és viszonylag kicsi osztálya, amelynek kezében olyan mértékben koncentrálódott a tőke, hogy ez az állampolgárok túlnyomó többségét arra készteti, hogy munkabérért szolgáljanak nekik." A dolgoknak ez a speciális állapota lehetséges és létezik, és így szükség van valamilyen szóra, hogy megnevezzük, illetve valamilyen módszerre, hogy megvitassuk. A kapitalizmus szó azonban kétségtelenül rossz erre a célra, mert különböző emberek egészen különböző dolgokat értenek rajta. Úgy tűnik, vannak, akik egyszerűen az egyéni tulajdon rendszerének látják. Mások viszont abból indulnak ki, hogy minden olyan dolgot kapitalizmusnak kell tartanunk, amelyben a tőke használata megjelenik. Ha ezt szó szerint vesszük, a meghatározás túl tág és túl általános. Ha a kapitalizmus a tőke használata, akkor minden kapitalizmus. A bolsevizmus is kapitalizmus, az anarchista kommunizmus is kapitalizmus, és minden forradalmi eszme, akármilyen vad is, nem kevésbé kapitalizmus. Lenin és Trockij legalább annyira hittek abban, hogy a mai gazdasági műveletek szükségszerűen előidéznek valamit a holnapi gazdasági helyzetre vonatkozóan, mint Lloyd George és Thomas. Ebben a gazdasági értelemben azonban a kapitalizmus csupán ennyit jelent. Ebben az esetben a szó használhatatlan. Az, ahogy én használom, lehet hogy önkényes, de nem használhatatlan. Ha a kapitalizmus az egyéni tulajdon rendszerét jelenti, én kapitalista vagyok. Ha a kapitalizmus a tőke használatát jelenti, akkor mindenki kapitalista. De ha a kapitalizmus azt a speciális állapotot jelenti, amelyben a tőkét a többségnek munkabér formájában fizetik ki, akkor az valami kézzelfoghatót jelent, még ha valami mást kellene is jelentenie.

Amit kapitalizmusnak neveznek, sokkal inkább proletarizmusnak kellene nevezni. A lényege ugyanis nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje. Fiatal koromban hősies erőfeszítéssel próbálkoztam, ahogy jártam a világban, hogy mindig proletarizmust mondtam kapitalizmus helyett. Utam azonban csak a megpróbáltatások és a meg nem értés rögös útja volt. Azt tapasztaltam, hogy amikor Northumberland grófját proletarizmusa miatt bíráltam, szavaim nem találtak megértésre. Amikor azt mondtam, hogy gyakrabban értenék egyet a The Morning Posttal, ha nem lenne olyan sajnálatosan proletarista, úgy tűnt, hogy bizonyos akadályok keletkeztek, amelyek eltorlaszolták a tökéletes megértés útját. A létező kapitalizmus védelmére felhozott érveket azért hibáztatom – még ha szigorúan pontosak lennének is -, mert ez az érvelés az embereknek a munkabértől való függését védelmezi, vagyis azt, hogy a legtöbb embert tőke nélküli állapotban tartják. Nem tartozom azok közé a szőrszálhasogatók közé, akik előszeretettel fejtik ki szabatosan azt, hogy mit nem akarnak mondani, ahelyett, hogy kevésbé szabatosan elmondanák azt, amit akarnak. Nekem tökéletesen másodlagos a kifejezés a tárgyához képest. Nem sokat törődöm azzal, vajon megnevezhetek-e egy dolgot egy k-val kezdődő egyszerű, nyomtatott szóval mindaddig, amíg úgy látom, hogy az egy bizonyos dolog és nem valami más. Nincs ellenemre, hogy egy kifejezést éppen olyan önkényesen használjak, mint egy matematikai jelölést – mindaddig, amíg úgy is értik, mint egy matematikai jelölést. Nem esik nehezemre x-nek nevezni az egyéni tulajdont és y-nak a kapitalizmust, mindaddig, amíg senki nem gondolja szükségszerűnek azt az állítást, hogy x = y. Nincs ellenemre macskának nevezni a kapitalizmust és kutyának a disztributizmust mindaddig, amíg az emberek megértik, hogy ezek a dolgok épp eléggé különböznek egymástól ahhoz, hogy úgy marakodjanak egymással, mint kutya a macskával. A disztributizmus, vagyis a tőke széleskörűen kiegyenlített megosztásának javaslata ugyanaz marad, bárminek nevezzük, vagy bárminek nevezzük a jelenleg létező kirívó ellentétét. Amit állítunk, ugyanaz marad, akár azt mondjuk, hogy túl kevés kapitalizmus van az egyik értelemben, akár azt, hogy túl sok a másik értelemben. Valójában semmitmondó szőrszálhasogatás azt mondani, hogy a tőke használata maga a kapitalizmus. Akkor akár azt is mondhatnánk, hogy minden szociális dolog szocialista, hogy a társadalmat azonosíthatjuk egy társasági összejövetellel, vagy a köztulajdont egy közös pohárral. Sajnos azonban nem ez a helyzet.

Mindazonáltal meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodik a szocializmus meghatározása körül is. A szocializmus olyan rendszer, amely egy, a társadalmat testületileg képviselő csoportot tesz felelőssé minden gazdasági tevékenységért, illetve mindenért, ami az alapvető életfeltételeket meghatározza. Ha bármi fontosat eladnak, a kormányzat adja el, ha bármi fontos kapható, azt a kormányzat adja, sőt, ha bármi fontos dolog még megtűrhető, a kormányzaté a felelősség, hogy megtűrje azt. Mindez pont az ellentéte az anarchiának: inkább valami szélsőséges rajongás a hatalomért. Az értelem erkölcsi méltóságának túlértékelése, egy hihetetlenül bonyolult kollektív felelősség elfogadása. Ostobaság arra panaszkodniuk a szocialistáknak, hogy a szabadság lerombolásának nevezzük a rendszerüket. Ám majdnem ugyanilyen ostobaság, amikor a szocializmus ellenfelei arra panaszkodnak, hogy a bolsevik kormányzat természetellenes és brutális módon söpri el politikai ellenfeleit. A szocialista kormányzat egyike azoknak a kormányzati formáknak, amelyek természetüknél fogva nem tűrnek meg semmilyen valódi ellenzéket. Mivel a kormányzat hoz létre mindent, ostobaság számon kérni rajta, hogy nem hozta létre az ellenzéket.

Nem mehetünk oda egy szultánhoz ezzel a szemrehányással: "nem segítettél az öcsédnek, aki meg akart fosztani a hatalomtól, és el akarta foglalni a kalifátust". Nem mehetünk oda egy középkori királyhoz, mondván: "Felség! Adj mellém kétezer lándzsást és ezer íjászt, s én felkelést szítok ellened." Még kevésbé követelhetünk ilyesmit egy olyan kormányzattól, amelyik azt állítja, hogy ő hoz létre mindent, mert nem fog létrehozni semmi olyasmit, amivel le lehet rombolni azt, amit létrehozott. A lázadás és az ellenállás az egyéni tulajdontól és a szabadságtól függ. Ezeket pedig csak ott tűrhetik meg, ahol az uralkodó központi jogai mellett más jogok is gyökeret ereszthettek. Ezeket a jogokat olyan erkölcsi törvényeknek kell támogatniuk, amelyeket még egy uralkodó is vonakodna megszegni. Az állam kritikája csak ott létezhet, ahol a jogok egyfajta vallásos felfogása megvédi a jogot a saját íj és a saját lándzsa, vagy legalább a saját toll és a saját nyomdagép birtoklására. Képtelenség feltételezni, hogy kölcsön lehet kérni a király tollát a királygyilkosság érvényesítésére, vagy állami nyomdagépet lehet használni az állam korrupciójának leleplezésére. Éppen ez képezi a szocializmus lényegét: ha minden nyomdagép állami nyomdagép, a nyomdászokat el lehet nyomni. Minden az állam igazságszolgáltatásán múlik, ez az, ami minden tojást egy kosárba tesz. Lehet közöttük sok záptojás, de attól még nem lesz megengedve, hogy bárki felhasználja azokat a politikai választásoknál.

Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt az öreg New Age-ben és a New Witness-ben néhányan hirdetni kezdtük a szétosztott kistulajdonok rendszerének politikáját (amelynek azóta a disztributizmus az elfogadott – ügyetlen, de szabatos – elnevezése), ahogy akkor mondani akartuk, a kapitalizmus és a szocializmus két véglete ellen. Az első bírálatot a rendkívül szellemes fabiánusoktól, elsősorban Bernard Shawtól kaptuk. Ez az első bírálat csak annyi volt: az elképzelésünk képtelenség. Nem más, mint a tündérmesék világába tartozó katolikus hiszékenység tipikus példája. A bértörvény és más gazdasági törvényszerűségek elkerülhetetlenné teszik, hogy a tulajdon kicsi patakjai belefussanak a pénzuralom tavába. Igazából a fabiánusok szellemessége nyilvánult meg ebben, s nem csupán azé a tory bohócé, aki így támadta a mi látomásunkat: "És ha holnapra szétosztanánk mindent mindenkinek?!"

Mi válaszoltunk a bírálatra, s bár azóta sok más érvet is találtunk, talán tisztázni fogja a kérdést, ha megismétlem álláspontunk lényegét. Igaz, hogy én hiszek a tündérmesékben, abban az értelemben, hogy annyira csodálkozom mindenen, ami létezik, hogy kész vagyok csodálni bármit, ami létezhetne. Megértem azt az embert, aki hisz a tengeri kígyó létezésében, mert sokkal több lény él a tengerben, mint amennyi valaha kikerült belőle. De még jobban megértem őt azért, mert a másik ember, abban az igyekezetében, hogy bebizonyítsa a tengeri kígyó létezésének lehetetlenségét, rendszerint azzal érvel, hogy nemcsak a tengerben nincsenek kígyók, de sehol a világon. Tételezzük fel, hogy Shaw úr, magyarázva a hiszékenységemet, azért hibáztat engem, mert elhiszem (néhány hazug pap szavára), hogy a kövek képesek felemelkedni a levegőbe, és úgy lebegni ott, mint valami szivárvány. Képzeljük el, amint elnézően mondja, hogy biztosan nem hinnék a mágikus kövek pápista meséjében, ha valaha is hallottam volna a gravitáció törvényének tudományos leírását. És képzeljük el, hogy mindezek után kiderül, csak a boltív építésének lehetetlenségéről beszélt. Azt hiszem, a legtöbben két fő következtetést vonnánk le róla és a követőiről. Először is meglehetősen tájékozatlannak tartanánk abban, hogy mit is jelent egy természeti törvény ismerete. Egy természeti törvényt felismerhetünk a megkerülése vagy túlfeszítése révén, vagy – mint a gravitáció esetében – az önmaga elleni felhasználása útján. Másodszor, és sokkal súlyosabban: megdöbbentően tájékozatlannak tartanánk őket mindabban, ami valójában már létezett a földön.

Így az első tény – amikor arról vitatkozunk, hogy lehetséges-e a kistulajdonok rendszere – az, hogy már létezik. Ezt ugyanúgy látni lehet, mint azt, hogy nem csak létezik, de fenn is tud maradni. Shaw egyfajta elvont dühvel maga erősítette meg, hogy "a kistulajdonok nem maradnak kicsik". Érdemes itt megjegyezni, hogy az olyan dolgok ellenfelei, mint a különálló tulajdonok rendszere, két teljesen ellentétes érvet szoktak felhozni ellenük. Folyamatosan hangoztatják, hogy a latin vagy más országokban lévő parasztság élete monoton, elmaradott, gyomos babonákkal teli, s voltaképpen a kőkorszak egy kövülete. S miközben ezen a kövületen gúnyolódnak, azzal érvelnek, hogy ez az életforma soha nem tud megszilárdulni. Szerintük a parasztság egy földhözragadt növényhez hasonlít, amit azonban vonakodnak bárhová is elültetni a földön, azon a különleges alapon, hogy képtelen gyökeret ereszteni. A két állítás eléggé vitatható, de ahhoz, hogy megbélyegezzék a parasztságot, ennek a megbélyegzésnek tartalmaznia kell valamit, amit megbélyegeznek. Ha igaz az, hogy a parasztság rendszerint gyorsan elenyészik, nem lehet igaz az, hogy olyan primitív szokásokat és konzervatív véleményeket mutat, amellyel vádolják. Józan ésszel nem lehet egy dolgot egyszerre azzal vádolni, hogy ősi, és azzal, hogy rövid életű. A száraz tény, ami világosan látható, természetesen az, hogy a paraszti kistulajdon nem rövid életű. Akárhogy is, Shaw úrnak és követőinek nem kellene először azt állítaniuk, hogy boltívet nem lehet építeni, azután pedig arra panaszkodniuk, hogy elcsúfítják a tájat. A disztributív állam nem egy hipotézis, amit meg kell cáfolni, hanem tény, amit meg kell magyarázni.

Igazság szerint az az elmélet, hogy a kapitalizmus a kistulajdonok rendszeréből fejlődött ki, olyasmit ír le, ami a valóságban sehol sem fordult elő. Ezt az igazságot földrajzi tények is alátámasztják, olyan tények, amelyek fölött, úgy tűnik, egyszerűen átsiklottak. A modern, kapitalista típusú civilizáció tíz eset közül kilencben azokon a helyeken keletkezett, ahol az olyan disztributív társadalom, mint a paraszti közösség, ismeretlen volt. A kapitalizmus egy olyan szörny, amely a sivatagból nőtt ki. Az ipari szolgaság majdnem mindenhol azokon az "üres" helyeken keletkezett, ahol az öreg civilizáció gyér volt vagy hiányzott. Így könnyebben tudta felütni a fejét Észak-Angliában, mint Délen, pontosan azért, mert Észak összehasonlíthatatlanul üresebb és barbárabb volt azokban a korszakokban, amelyekben Délen a céhek és a parasztság civilizációja virágzott. Ezért jött létre könnyebben az amerikai kontinensen, mint Európában, mert ott semmi mást nem kellett elpusztítania, mint néhány vad törzset, míg Európában ki kellett volna irtania a sokféle mezőgazdasági kultúrát. Ahol ilyen kultúra létezett, a vályogkunyhó soha egyetlen lépést sem tett a városi manufaktúra felé. Ahol létezett a vályogkunyhó, ott minden esetben a szabad parasztság, illetve a céhek felé haladt a fejlődés, és soha egyetlen centimétert nem tett a manufaktúrás város irányába. Ahol úr és szolga puszta viszonya létezett, az majdnem azonnal át tudott változni elnyomó és elnyomott puszta viszonyává. Ám bárhol létezett szabad ember, még ha viszonylag szegény vagy erőtlen volt is, puszta hagyományai lehetetlenné tették az ipari kapitalizmus kialakulását. A kapitalizmus olyan ellenség, amely gyomot vet, de még ellenségnek is gyáva, mert csak azokra az üres helyekre veti a magvait, ahol nincs búza, amely felnövekedve megfojtaná.

Hogy folytassuk a hasonlatunkat, először is láthatjuk, hogy boltív létezik, sőt nemcsak létezik, hanem meg is tud maradni. Száz római vízvezeték és amfiteátrum mutatja, hogy pontosan annyi ideig képes fennmaradni, mint bármi más. S ha egy haladó gondolkodó arról tájékoztat minket, hogy a boltív általában gyárkéménnyé fejlődik, vagy rendszerint ledől, mert gyengébb, mint a gyárkémény, vagy arról, hogy ahol az emberek ledőlt boltívet találtak, azt rendszerint gyárkéménnyé építették újjá, lehetünk elég bátrak ahhoz, hogy kételkedjünk ezekben az állításokban. Amit esetleg elismerhetünk az az, hogy a kémény statikai elve egyszerűbb, mint a boltívé, és pontosan ez az az ok, amiért könnyebb gyárkéményt építeni boltív helyett a vigasztalan pusztaságban.

Ám hasonlatunk tágabban is alkalmazható. Ha ma azt tapasztaljuk, hogy a latin országok jobbára a kistulajdonok rendszerének modelljét követik, ez csak annyit jelent, hogy a történelem bizonyos periódusaiban egyedül ők képviselték a boltívet. Volt idő, amikor minden boltív római boltív volt, s a Temze vagy a Liffey partján élő ember épp olyan keveset tudhatott róluk, mint maga Shaw úr a paraszti tulajdonosokról. De ez nem jelenti azt, hogy valami merőben idegen dologért küzdünk, hogy a boltívet egyfajta itáliai specialitásnak tartjuk. Nem akarunk vele mást mondani, mint hogy a Temzét ugyanolyan sárgának látjuk, mint a Tiberist, vagy hogy mindenkire egyforma hatással lehet a makaróni vagy a malária. A boltív eszméje emberi, és az egész emberiség számára, az egész emberiség által alkalmazható, ugyanúgy, ahogy a nagyjából egyenlően elosztott egyéni tulajdon eszméje. Az a néhány római boltív, amelynek a maradványai Britannia területén találhatók, nem azt bizonyítja, hogy itt lehetetlen boltívet építeni, hanem azt, hogy lehet.

És most, hogy teljessé tegyük a hasonlatot, tegyük fel a kérdést: mi is voltaképpen a boltív alapelve? Nevezhetjük, ha tetszik, a gravitáció megszégyenítésének, de helyénvalóbb lenne a gravitációhoz intézett kérdésnek neveznünk. Az alapelv úgy szól, hogy ha bizonyos alakú köveket kiválogatunk, és azokat bizonyos módon egymáshoz illesztjük, akkor elérhetjük, hogy éppen a lezuhanásra való törekvésük fogja megakadályozni őket abban, hogy lezuhanjanak. S bár ez a hasonlat puszta illusztráció, nagy általánosságban érvényes marad az egyenlővé tett kistulajdonok működésére nézve is. Ami a boltívet összetartja, az a különálló kövek egymásra gyakorolt egyenlő nyomása. Ez az egyenlőség egyrészt segítséget, másrészt korlátozást jelent. Igazán nem nehéz kimutatni, hogy egy egészséges társadalomban a különálló tulajdonok erkölcsi nyomása ugyanilyen módon hat. Ám ha ellenfeleink ezt a magyarázatot nem találják kielégítőnek, nekik kell másikat találniuk. Nyilvánvaló, hogy a természeti törvények nem mondhatnak ellent a tényeknek. Az az állítás, hogy bármely törvényszerűség, mint például a bértörvény, ellentmondana ennek a rendszernek, csak abban az értelemben lehetne igaz, hogy sok természeti törvényszerűség mond ellent az erkölcsnek, vagyis áll ellentétben emberi mivoltunk lényegével. A tudományos érvek pontosan annyit érnek ebben az esetben, mint amennyit Shaw úr esetében értek az élveboncolás elleni vitájában.

Végül pedig nemcsak az igaz, hogy a kistulajdonok boltíve fenn tud maradni, hanem az is, hogy az ilyen boltozatokból emelt épületek képesek növekedni, mind mennyiségileg, mind minőségileg. A francia paraszt például kimondatlanul már a Nagy Francia Polgári Forradalom előtt is tulajdonos volt, és a forradalom csak még jobban megerősítette ebben a helyzetében. Egy francia paraszt ma valószínűleg sokkal kevésbé adná föl ezt a rendszert, mint valaha, amely most, a háború megpróbáltatásai között másodszor – ha nem századszor – bizonyította, hogy a virágzás legstabilabb típusát képviseli. Egy ugyanilyen hősies és még legyőzhetetlenebb forradalom Írországban már egyaránt szétoszlatta a kommunista ábrándokat és a kapitalista valóságot, méghozzá olyan energiával, amellyel még senki sem merte kijelölni a határokat. A rómaiak és a normannok boltívei hosszú korszakokon át ereklyeként maradtak fenn, de a kereszténység újjászületése megtalálta számukra mind az újjáépítés, mind a továbbfejlesztés lehetőségét. Így szökött a boltív egy pillanat alatt a gótika titáni formáiba, amikor az ember szinte istennek tűnt, aki a semmi fölé függesztette világait. Akkor újra megsejtettek valamit abból az ősi titokból, amely egyformán különösnek festi a papot és a hidak építőjét. S ma, amikor azokra a hidakra nézek, amelyeket ők emeltek a levegőbe, megértem azokat, akik képtelenségnek tartják őket, mert ez az egyetlen valóságos dicséret a számukra.

Mit értünk azon, hogy a "nyomás egyenlősége"? Általában azt mondhatjuk, hogy a modern szenvedély, a nyughatatlan és fáradhatatlan adásvétel szenvedélye együtt jár a túlságosan gazdag és a túlságosan szegény emberek egyenlőtlenségével. A paraszti életforma folyamatossága (amelyet ellenfelei nem tudnak megmagyarázni) éppen abban leli magyarázatát, hogy ahol függetlenség létezik, azt pontosan ugyanolyan tiszteletben tartják, mint bármely más méltóságot, amely az ember természetéhez tartozik, mint ahogy senki nem jár meztelenül, vagy nem vereti magát bottal pénzért.

Az az elmélet, hogy azok, akik nagyjából egyenlő feltételekkel indultak, képtelenek megőrizni egyenlőségüket, tévesen azon a társadalmi berendezkedésen alapult, amely már a kezdetekkor is szélsőségesen egyenlőtlen feltételeket biztosított. Való igaz, hogy amikor a kapitalizmus meghalad egy bizonyos pontot, a tulajdon széttört szilánkjait nagyon könnyen képes elnyelni. Más szóval, igaz ez akkor, amikor a kistulajdonokból kevés van, ám egyáltalán nem igaz akkor, ha sok van belőlük. Abból, hogy mi történt a nagy üzleti tülekedésben a szétszórt kistulajdonok legyőzésekor, arra következtetni, hogy minek kell minden esetben történnie, még ha a különböző tényezők nagyjából egy szinten vannak is, meglehetősen logikátlan. Olyan, mintha a Niagarával akarnánk bizonyítani, hogy tó, mint olyan, nem létezik. Borítsuk föl egyszer a tavat, s az összes víz egy irányba fog rohanni, mint ahogy a kapitalizmus összes gazdasági tendenciája egyetlen irányba rohan. De hagyjuk meg a tavat tónak, vagyis az egyenlő feltételeket egyenlőnek, és semmi nem fogja megakadályozni, hogy a tó mindaddig fennmaradjon, ameddig be nem következik valami természeti katasztrófa, miként a paraszti társadalom egyenlősége is fennmaradni látszik a balsors beütéséig. Mindez tapasztalati tény, még ha elméletileg nem magyarázható is, de a helyzet az, hogy az elméleti magyarázatot is megkísérelhetjük. Az az igazság, hogy mindaddig nem létezik semmiféle gazdasági tendencia, amely a kistulajdonok eltűnését eredményezné, ameddig azok olyan kicsivé nem válnak, hogy megszűnnek tulajdonként működni. Ha valakinek van száz hold földje, a másiknak meg csak egy, akkor ez valószínűleg elég ok lesz arra, hogy az utóbbi nem fog tudni megélni a földjén. Ebben az esetben az ő számára érvényesülni fog az a gazdasági tendencia, hogy el kell adnia a földjét, amivel az előbbi embert százegy hold büszke tulajdonosává teszi. Ám ha az egyik embernek harminc holdja van, a másiknak pedig negyven, semmiféle gazdasági tendencia nem fogja azt okozni, hogy az egyik eladja a földjét a másiknak. Egyszerűen hamis az az állítás, hogy az egyik nem fog tudni megélni a harminc holdon, vagy a másik nem fog megelégedni negyvennel. Tökéletes képtelenség, olyan, mintha azt mondanám, hogy ha valakinek van egy bull-terrierje, kénytelen lesz eladni annak, akinek egy mastiffe-ja van. Olyan, mintha azt mondanám, hogy nem tarthatok lovat, mert van egy különc szomszédom, akinek van egy elefántja.

Mondanom sem kell, hogy akik kitartanak amellett, hogy a nagyjából kiegyenlített tulajdonok rendszere nem létezhet, valamennyi érvüket arra alapozzák, hogy az már egyszer létezett. Hogy bizonyítsák álláspontjukat, azt kell feltételezniük, hogy az emberek Angliában valamikor egyenlők voltak, csak azután igen gyorsan egyenlőtlenekké váltak. Éppen az teszi teljessé álláspontjuk nevetségességét, hogy azt kell feltételezniük, aminek létezését cáfolni akarják, méghozzá éppen abban az egy esetben, amikor az nem fordulhatott elő. Úgy beszélnek, mintha tíz bányász futóversenyt tartott volna, s a bajnokból lett volna Northumberland grófja. Úgy beszélnek, mintha az első Rotschild egy paraszt lett volna, aki türelmesen ültetgette a többiekénél jobb káposztáját. Az igazság ezzel szemben az, hogy Anglia azért lett kapitalista ország, mert hosszú ideig oligarchikus ország volt. Meglehetősen nehéz lenne kimutatni, hogy egy olyan országnak, mint például Dánia, miért kellett oligarchikus országgá válnia, de még nehezebb, ha a gazdasági szempontokhoz hozzátesszük az erkölcsieket is. Ha egyszer kialakul egy széles kiterjedésű tulajdonosi társadalom, azonnal létrejön egy közvélemény is, amely erősebb, mint bármely törvény, és nagyon gyakran (amit a mai kor még erősebben mutat) létrejön egy törvény is, amely a közvélemény megnyilvánulása. Meglehet, a mai embernek nehéz elképzelnie egy olyan társadalmat, amelyben az emberek nem telhetetlenségükért vagy szomszédaik letiprásáért csodálják egymást, de biztosíthatom önöket arról, hogy a földi paradicsomnak ezek a különös szigetei valóban fennmaradtak a földön.

Az igazság az, hogy az a bizonyos első bírálat, miszerint a mi elképzelésünk már önmagában is képtelenség, meglehetősen laposnak tűnik az emberi természet és a tapasztalat tükrében. Nem igaz az, hogy az erkölcsi normák nem tudják elégedetté tenni az embereket egy ésszerű helyzet elfogadásában, sőt, hogy ne tennék őket elég óvatossá ahhoz, hogy törekedjenek annak megőrzésére. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy amiért néhány férfi vonzóbb a nők számára, mint a többiek, ezért a Victoria korabeli Balham nevű villanegyed lakói nem maradhattak volna meg a monogámia keretei között, ahol egy férfi egy nőhöz tartozik. Ezek szerint előbb vagy utóbb minden nőt a körül a néhány vonzó férfi körül kellene találnunk, míg a kevésbé vonzók számára nem maradna más, mint az agglegénység. Az egész városrész előbb-utóbb száz remetelakból, és néhány háremből állna. A valóság azonban nem ez. Nincs így, bármi történt is, még ha elvesztek is a házasság erkölcsi hagyományai Balhamben. Mindaddig, amíg ezek a hagyományok élnek, amíg megvetik mások feleségének elcsábítását, vagy tiszteletben tartják a hitvesi hűséget, léteznek majd azok a határok, amelyeket még a legelvetemültebb nőcsábászok sem fognak tudni áthágni Balhamben, hogy felborítsák a nemek közötti egyensúlyt. Ugyanígy: bármely földhalmozó igen hamar fel fogja ismerni azokat a korlátokat, amelyek között felvásárolhatja a földet egy ír, egy spanyol, vagy szerb faluban. Amikor egyformán gyűlöletesnek számít elrabolni Nábót szőlőjét és meggyalázni Urija feleségét, nem lesz nehéz megtalálni azt a helyi prófétát, aki Isten ítéletét hirdeti. A kapitalizmus légkörében azt az embert csodálják, aki földet föld mellé halmoz, ám a tulajdon légkörében azonnal ki fogják gúnyolni, vagy talán meg is kövezik. Az eredmény az, hogy a falu nem süllyed bele a pénzuralomba, sem a kertváros a poligámiába.

A tulajdon a tisztesség alapja. A tulajdon szó valódi ellentéte a prostitúció. Nem igaz az, hogy az emberek mindig ki fogják árusítani azokat a dolgokat, amelyek a szónak ebben az értelmében szentek, akár a test, akár a testvériség tekintetében. Vannak, akik mindkét értelemben megteszik ezt, csakhogy az ilyeneket ki fogják közösíteni. Az pedig semmiképp sem igaz, hogy a többség tenné ezt, és ha valaki ezt állítja, az tudatlan – nem a mi elképzelésünk vagy javaslataink szempontjából, nem abban a tekintetben, hogy ki mit álmodik vagy hirdet a disztributizmusról, vagyis a tőke különféle módszerek szerinti megosztásának kérdéséről, hanem a történelem tényeinek és az emberi természet lényegének szempontjából. Aki ezt állítja, nem más, mint egy barbár pogány, aki még sohasem látott boltívet.

Amit még meg kell jegyeznem ebben az írásban, az az, hogy egy ilyen egyszerű modellnek a helyreállítása egy ennyire bonyolult társadalomban nyilván meglehetősen nehéz. Itt csak abból a szempontból vizsgáltam a kérdést, hogy megmutassam: amit valaha érvényesnek gondoltunk, az ma is az. Visszautasítom azt a gondolatot, hogy lehetetlen helyreállítani azt a világot. Azt a régi, misztikus dogmát vallom ugyanis, hogy amit az ember egyszer már megtett, azt meg tudja tenni újra. Úgy tűnik azonban, hogy ellenfeleim egy még régibb és misztikusabb dogmát vallanak, hogy tudniillik az ember azért nem képes megtenni valamit, mert már megtette. Ebből azt lehet kihámozni, hogy az egyéni tulajdon elavult. Ami valójában azt jelenti, hogy minden tulajdon halott. Ez a gondolatmenet azt tartalmazza, hogy mindannyian egyre nagyobb mértékben veszítjük el tulajdonunkat, amelyet egy olyan rendszer nyel el, amely ugyanolyan személytelen, mint amennyire embertelen. Ha nem tudunk visszafordulni ezen az úton, aligha lesz értelme előre menni.

Nincs más előttünk, mint a standardizáció lapos pusztaságának őrülete, akár a bolsevizmus, akár a Nagy Üzlet következménye lesz is az. Ám több mint különös, hogy amíg nekünk, ha csak egy látomás formájában is, megadatott az ésszerű megoldás felismerése, addig a többség feltartóztathatatlanul halad e felé az őrültség felé, mindörökre odaláncolva a gyarapodáshoz, amelyből hiányzik a szabadság, és a fejlődéshez, amelyből hiányzik a remény.

Egy 1998 elején közzétett tanulmány meghirdette a rendszerváltás végét. A valóságos folyamatok azonban rácáfoltak az efféle kinyilatkoztatásokra. Az új kormány új elképzelésekkel állt elő a tulajdonviszonyokkal kapcsolatban, és ismét napirendre került a dolgozói tulajdon problémaköre is. Az egész régió gazdasági helyzetét megrengette az úgynevezett orosz válság, amely messzemenő politikai közvetkezményekkel is járhat. Nem utolsó sorban újabb fordulójához érkezett a permanens rendszerváltás nyugati vonulata: az EU és a NATO-integráció.

Tartalomjegyzék

1. Rácz Margit, Csapody Tamás : Hátunk mögött NATO, fejünk fölött EU!
2. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Peremvidékről peremvidékre: Köztes-Európa fejlődésének útja
3. Agárdi Péter : Konzervativizmus vagy hatalomkoncentráció? (interjú)
4. Kiss Aranka : A dolgozói tulajdon tíz éve
5. Len Krimerman : A munkástulajdon bizonytalan jövője
6. Somogyi Csaba : A német Mitbestimmung az ezredfordulón
7. Corey Rosen : MRP (ESOP) az Egyesült Államokban
8. Chitra Somayaji : Munkás-szövetkezetek
9. John Ross : Privatizációs botrányok Oroszországban
10. David M. Kotz : Kapitalista összeomlás
11. Németh György : A nyugdíjreform kérdőjelei II.
12. Krausz Tamás : Ferencváros, 1956
13. Benjamin Barber : McVilág kontra demokrácia
14. Bernard Cassen : Az állampolgári érdekek elsőbbségének tízparancsolata
15. Gilbert Keith Chesterton : Egyéni tulajdon kontra magánvállalkozás
16. Sándor Karikó : Lukács és Marx

A nyugati filozófiatörténeti szakirodalomban Lukács mint "Marx autentikus követője" jelenik meg. A tanulmány e tézis szempontjából elemzi a két gondolkodó fogalomrendszerét, fókuszában olyan kategóriákkal, mint munka, termelés, társadalom.

Roy Bhaskar nagyszabású művében, a Dialectic. The pulse of Freedomban többször úgy említi Lukács György nevét mint Marx autentikus követőjét.¹ Nincs okunk kétségbe vonni Lukács Marx iránti mély, egész élete végéig tartó vonzódását s elkötelezettségét. Ám módfelett nyugtalanító, hogy – minden eddigi kezdeményezés ellenére – nem sikerült egyöntetűen s egyértelműen tisztázni, valamint megbízhatóan megítélni marxista korszakát. Sem a nemzetközi, sem a magyar filozófiában. Ami szembetűnő s nem éppen szívderítő jelenség: megpróbálkoznak a fiatal- s öregkori Lukács-kép merev szembeállításával. Oly módon, hogy csak egy Lukácsot ismernek el, tudniillik az ifjú gondolkodót, aki Simmel, Weber, Hegel emlőin nevelkedett, és a Lélek és formák, A regény elmélete s más, invenciózus műveket írta. A felfelé meredeken emelkedő pálya csúcsa – igaz, nem akármilyen gondolati és politikai fordulat nyomán – a Történelem és osztálytudat című könyv, amely talán a legtöbbet idézett Lukács-mű a nemzetközi filozófiai szakmában. A többi – vagyis későbbi munkássága – néma csend; mintha nem is létezne Az esztétikum sajátossága vagy A társadalmi lét ontológiájáról című alkotás. Megdöbbentő, hogy mérvadó tematikus filozófiai munkák, filozófiatörténeti összefoglalók és filozófiai szakszótárak egyaránt mellőzik a késői Lukács-munkák bemutatását és értékelését. Mi több, olykor mégcsak meg sem említik a késői korszak szellemi dokumentumait.²

Azok az értékelések pedig, amelyek az "érett" Lukáccsal is foglalkoznak, az 1930 utáni teljesítményét – filozófiai szempontból – egyszerűen "lenullázzák", legjobb esetben degradálják. Lényegében a filozófiai mibenlétét kérdőjelezik meg. Azt állítják, az "ideológus" elnyomja a filozófust, a bolsevik Lukács nem tudott vagy nem akart megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól, túlságosan odakötötte magát a totalitárius rendszerhez s ennek nagy ára lett: az ész, a szabad gondolat a dogma szolgálatába szegődött, megrekedt a sztálini ortodoxia szintjén.³ Mármost vitatkozhatunk azon, vajon nevezhető-e ez a magatartás az ész elárulásának, mindenesetre az tény, hogy Lukács másfél évtizedes "moszkvai emigrációja alatt gyakorlatilag el volt tiltva a filozófiától… A marxizmus a dialektikus gondolkodást lényegében teljesen hatástalanná teszi. Hogy Lukács ebben az időszakban nem tudott radikálisan szakítani a szovjet ideológiával, hanem csak taktikai manőverekre vállalkozott az adott keretek között, nos ebben lelhetjük meg a… benső okát annak, hogy miért is nem rendelkezett ekkor önálló filozófiával."⁴ A foglyul ejtett ész működése nyilvánvalóan lehangoló, s első pillanatra könnyen okozhat csalódottságot. "1930 után többé nem maradt autonóm a filozófiai gondolkodása. Ezek után is lehet vitatkozni ontológiáról, esztétikáról, de én mindig fogok élni a gyanúperrel – mondja az úgynevezett ‘Budapesti iskola’ egyik képviselője -, hogy saját kiábrándulásom a késői Lukács életművét illetően innen fakad. Valahol mindenütt határt szab saját gondolkodásának."⁵

Azt hiszem, indokolatlan lenne Lukács marxista korszakának egészét sommásan meg (s el)ítélnünk, miként elvakultság lenne megfeledkeznünk arról a tényről, hogy életműve nagyobbik részét a Marxhoz, illetőleg a marxizmushoz való viszonya határozza meg. Számomra az tűnik járható útnak, ha elfogulatlanul s körültekintően próbáljuk mérlegre tenni marxista korszakát s újabb vizsgálódásokat kezdeményezünk az életműről. Abban a reményben, hogy túlléphetünk bizonyos Lukács-mítoszokon és -legendákon, egyáltalában, hogy teljesebb és differenciáltabb Lukács-képünk legyen.

Most azonban számomra fontos feladat a már kialakult marxista korszakának tüzetesebb megvizsgálása, s azon belül annak a kérdésnek az újbóli megvilágítása, miként is értelmezhetjük és értékelhetjük Marxhoz és a marxizmushoz való kötődését. Azt gondolom, a késői Lukács munkakoncepciójának tükrében jó s eddig nem kellő mértékben hasznosított lehetőség nyílik e problémakör áttekintésére. Az alábbiakkal ilyen munkálathoz kívánok hozzájárulni néhány, általam fontosnak vélt összefüggés vázlatos bemutatásával.

* * *

Nincs vita abban, hogy a marxista fordulat Lukács számára kitörölhetetlen élmény, egész életre szóló meghatározottság. Ám sokan nem értik vagy nem hajlandók elfogadni, hogy a marxista tradícióhoz kötődés nem föltétlen jelent szolgai azonosulást. Lukács esetében is erről van szó: ő nem adja fel az önálló gondolkodásmód és kritika készségét, illetve képességét. Ellenkezőleg: elmélyedni akar a marxi gondolatvilágban, kifejteni, majd továbbvinni kívánja az eredeti szövegeket. Nem a katedramarxizmus tucatképviselőinek egyike ő, hanem autonóm személyiség, nagyformátumú (koncepciózus) gondolkodó, aki miközben Marxot értelmezi, saját meglátásokkal, új felvetésekkel is előrukkol. Éppen ezért nem adatott meg neki – a bolsevizmus és a marxizmus sajátos fintoraként – egy tipikus problémamentes karrierpálya. Ha a mozgalom s a hivatalos ideológia felől nézzük a lukácsi életutat, akkor nem nehéz felfedeznünk, Lukács egész életében egy "kellemetlen elfogadó volt, aki magára vállalta a szembenállást a jelenlevő értelemmel."⁶

Személye és életműve Magyarországon és a volt Szovjetunióban egyaránt sok gondot okozott a politika és a kultúrpolitika számára. Egy rövid időre le is tartóztatják (1941-ben) a Szovjetunióban, mivel azt állítja – szemben a hivatalos ideológiai felfogással -, hogy a műalkotás szempontjából a tehetség a legfontosabb kritérium.⁷ Itthon pedig 1957-től tízévi pártonkívüliségre kárhoztatják, írásait nem adják ki, s még azt is meg akarják akadályozni, hogy külföldön publikáljon.

S mint közismert, meghirdeti a marxizmus reneszánszának nagyívű programját, melynek értékét s hatását lehet ugyan kétkedve fogadni, de az vitathatatlan, hogy legalább "Marx filozófiai interpretációjának teljesen új nyelvén… valóságos tertium daturt ígért, a válságoktól válságokig ‘épülő’ szocializmus demokratizálását."⁸ Lukácsra tehát úgy is tekinthetünk, mint a sztálinizmus nem adekvát filozófusára, inkább egy azon túllépni akaró "monumentális felvilágosítóra".⁹ Olyan gondolkodóra, kinek – mégha semmiféle eredményt sem tudna felmutatni – már útkeresése tiszteletre méltó, tévedései pedig nem minden tanulság nélküliek.¹⁰

Lukács filozófiai munkásságában is a tertium datur elvét kívánja érvényesíteni. Jó érzékkel mutat rá, hogy "az ontológiai tertium datur a társadalmi-történelmi folyamat valódi folyamatosságából indul ki",¹¹ amely lényegében az emberek alternatíváinak folyamatosságát jelenti, nem pedig a relativista és a dogmatista társadalomszemlélet végletes formáit.

Az alternativitás létezése közvetlen összefüggésben áll az emberi célkitűzés működésével. Ez a gondolati kapocs vezeti el Lukácsot munkakoncepciója megszületéséhez. A kérdések, melyeket mindenképpen fel kell tennünk, a következők: mi a munka Lukács szerint, illetőleg mi a viszony a lukácsi és a marxi munkafelfogás között.

A munka, Lukács értelmezésében, olyan használati értéket előállító tevékenység, amely kettős mozzanatot (funkciót) hordoz. Egyfelől a munkát "teleológiai tételezések talpazatának és modelljének fogjuk fel."¹² A teleológia-működés nagy jelentősséggel bíró ontológiai tény, most csupán arra a hatásra gondoljunk, hogy ennek révén a természetben olyan változások következnek be, "amelyek többé semmiféle analógiát nem mutatnak magával a közvetlen természeti folyamattal."¹³ Ilyen módon a munka mint teleológiai tételezés megadja az állati és az emberi világ közti ontológiai ugrás mibenlétét. Másfelől a munka sajátossága az, hogy benne az "ember-természet közti anyagcsere"¹⁴ zajlik: az ember táplálkozási szükségletét a természet anyagaiból elégítheti ki, éppen munkatevékenységével alakítja át a természet javait olyan formákká, amelyeket már közvetlenül elfogyaszthat, felhasználhat. Tehát létrejön egy természetes, szükségszerű és a konkrét társadalmi-politikai viszonyoktól bizonyos mértékben független kölcsönhatás ember és természet között.

A továbbiakban viszont hangsúlyeltolódás történik, vagy talán új szempont körvonalazódik. Miközben Lukács próbál – Marxból kiindulva – elmélyedni a munka filozófiai összefüggéseiben, két új vagy újnak tűnő mozzanatot emel ki, és ezzel bizonyos tekintetben el is kanyarodik mesterétől. Új mondanivalóval lép elő, ami egy egészen más koncepciót sejtet Marxhoz képest. Hogy Lukács különböző eredményre jut munkafogalmának kifejtése során (melynek lényegét azonnal összefoglalom), az alighanem azzal a ténnyel függ össze, hogy ő nem egyszerűen utánozza, lemásolja, rekapitulálja Marxot, hanem – mint nagyformátumú gondolkodó – szuverén és eredeti módon értelmezi. Olyan elemzéseket végez, melyek megjegyzéseket, kiegészítéseket, saját meglátásokat is tartalmaznak – a vizsgálódások belső érvrendszere, logikája pedig új állítások megfogalmazásához vezetnek. Lukács két új szemponttal jelentkezik.

1. A munka szerepét s jelentősségét messzemenően kiemeli, továbbgondolva Engels A munka szerepe a majom emberréválásában című írását: közvetlenül s pontosan nem tudhatjuk, hangsúlyozza, miként alakult át a szerves lét társadalmivá. Ugyanis kísérletileg lehetetlen rekonstruálni az egyik létszférából a másikba való átlépést, az ontológiai ugrást. A társadalmi létbe való átcsapásról nem rendelkezünk semmiféle empirikus anyaggal. Egyedül gondolati eljárásokra, fogalmi műveletekre hagyatkozhatunk. Lukács megfontolásra javasolja az alábbiakat. A társadalmiság létrejöttét minden bizonnyal hosszú átmeneti időszak előzi meg. A folyamat szakaszai csakis az emberi öntevékenység, az életért folytatott harc eredményeiként formálódnak meg. A társadalmi lét minden fontosabb kategóriája (tulajdon, munkamegosztás, közösség, nyelv, termelés, erkölcs, vallás, művészet) a már kialakult társadalom létéhez kötődik, vagyis eleve feltételeznünk kell azt a tényt, hogy az ontológiai ugrás megtörtént. Kivéve a munka kategóriáját. "Csak a munkának van ontológiai lényege szerint határozott átmeneti jellege."¹⁵ – összegez Lukács. A munka és csak a munka átmeneti kategória, abban az értelemben, hogy megjelenik az élő természet és a társadalom közötti időszakban. Mi több, éppenséggel ez eredményezi, hogy a dolgozó lény kiküzdje a pusztán biológiai létből a társadalmi létbe való felemelkedést.

2. A másik szempont arra a történelmi korszakra vonatkozik, amikor már létrejött az új létszféra, tehát a társadalom. Mi történik az átmenet után a munkával, milyen változás áll be szerepében, működésében? Lukács válasza félreérthetetlen. "A munka… csírájukban tartalmazza mindazokat a meghatározásokat, amelyek a társadalmi lét új sajátosságainak lényegét alkotják. Ezért a munkát a társadalmi lét ősjelenségének, modelljének tekinthetjük."¹⁶ Lényegében arról van szó, hogy minden társadalmi tevékenység szerkezete leírható a munkamodellel. A munka "folyamat, e folyamat előkészítése, eredményei stb. csírájában tartalmazták már az emberiség későbbi létének, még a legfejlettebbnek is, legfontosabb és legmagasabbrendű kategóriáit."¹⁷

A fenti két állításból, jelesül, hogy egyrészt átmeneti kategóriáról, másrészt minden társadalmi gyakorlat modelljéről van szó, Lukács levonja – első pillanatra teljesen logikusnak tűnő – következtetését: mivel minden társadalmasodási folyamat a munkán alapszik, a munka egyben "az emberi lét valamennyi mozzanatának alapja",¹⁸ újabb fogalmazással élve "a társadalmi lét alapvető mozgásformája".¹⁹ S végül a csattanó: "Marxnál mindenütt… a munka a központi kategória."²⁰

Kirajzolódik tehát Lukács álláspontja. Szerinte a munka a társadalom legfontosabb, legalapvetőbb kategóriája, az egész emberi történelem ontológiai síkra emelt eszköze. Nagy horderejű mondanivalóhoz érkezünk itt, egyszerűen nem engedhető meg, hogy az elemző minden további nélkül és könnyedén átlépjen fölötte. Megkerülhetetlen a kérdés: valóban a munka tudja betölteni a társadalom központi fogalmának dicső szerepét? Valóban logikus és következetes állítás a munka-kategória jelentőségének ilyen mérvű ontológiai megemelése? S vajon a marxi terminológiákban is ilyen előkelő hely jut a munkának, ahogyan Lukács véli?

Alapvetően a munka-fogalom legdöntőbb társadalmi kategóriaként való tételezése kétséges. Igaz ugyan, hogy Lukács – éppen a marxizmus reneszánsza jegyében – a munka kitüntetett szerepével azt a merev cezúrát kívánja felszámolni, amit a sztálinizmus emelt Hegel és Marx közé,²¹ mégis álláspontja egészével szemben jogos kritikával élhetünk, ahogyan azt meg is tették az úgynevezett Budapesti iskola képviselői a híres "Feljegyzésekben". Lukácsnál, írják a tanítványok, "a munka kizárólag mint céltételezés… jelenik meg, nincs szó arról, hogy a munka társadalmi tárgyiságot teremtő aktus, tehát nincs kifejtve a munkának az az oldala, amelyik… a társadalmi lét történetiségét létrehozza."²²

Amit felvethetünk a munkakoncepció ellen, az először is az a dilemma, hogy ha minden létforma fundamentális tulajdonsága a történetisége (amiben nincs okunk kételkedni), akkor miként egyeztethető össze a társadalmi lét történetisége a munka primátusával? Másképpen fogalmazva, a munka mint a társadalom döntő kategóriája, a maga szisztematikus általánosságával, legabsztraktabb szerkezetével mennyire képes áthatni a társadalmi létforma történeti mozgását? Azt gondolom, az Ontológiával kapcsolatos kritikák egy – nem jelentéktelen – része arra vezethető vissza, hogy ez a probléma Lukácsnál lényegében megoldatlan marad.

* * *

Nem kevésbé tanulságos a lukácsi és a marxi munkafelfogás összevetése.

Kétségtelen: Marx megkülönböztetett módon foglalkozik a munka filozófiai kérdésével. Kiderül, a munka valóban a legabsztraktabb, az elemzésnek mégsem erre a pontra kell koncentrálnia. "A munkafolyamat, ahogy azt egyszerű és elvont mozzanataiban ábrázoltuk – mondja Marx -, használati értékek előállítására irányuló célszerű tevékenység, a természeti dolognak emberi szükségletekre való elsajátítása, az ember és a természet közötti anyagcsere általános feltétele, …az emberi élet örök természeti feltétele, s ezért független ennek az életnek minden formájától… Ezért nem volt szükségünk arra, hogy a munkást más munkásokhoz való viszonyában ábrázoljuk… Ahogy nem érezni a búzán, hogy ki művelte meg, éppúgy nem látszik meg ezen a folyamaton sem, milyen feltételek között megy végbe, a rabszolgafelügyelő durva ostorcsapásai alatt-e, vagy a tőkés aggódó pillantásaitól kísérve."²³ Marx számára nyilvánvaló, ez a "munkás viszonya más munkásokhoz"-összefüggés új horizontot, gazdagabb (mert konkrétabb) tartalmat kínál a vizsgálódásra. Túl kell lépnünk a puszta "ember-természet"-viszony hatókörén. Új szempont nyomul előtérbe: a társadalom (mint emberek szükségszerű együttműködési alakzata) és a természet összefüggés-rendszere, amely nyilvánvaló módon átrendezi az egyes kategóriák szerepét, értékét, egymáshoz való függőségi helyzetét. Az "egyszerű", az "általános", az "elvont" munkafogalom mellé, mi több, fölé belép a "többletmunka termelése". A többletmunka termelő-folyamata, még rövidebben kifejezve, maga a termelés mikéntje fogja meghatározni s egymástól történetileg elválasztani az egyes társadalomalakulatokat. Nem nehéz észrevenni, hogy a marxi gondolatvilágban egy új fogalom válik központivá: ez pedig a termelés. Nem véletlen fogalmazásról van szó, Marx többször s egyértelműen leszögezi: a "társadalmi életfolyamat… az anyagi termelési folyamatnak az alakja",²⁴ a "termelés a valóságos kiindulópont és ezért egyben az átfogó mozzanat".²⁵ A gazdaság, ennélfogva a társadalom totalitását a termelés adott szintje, formája határozza meg: "az anyagi termelés fejlődését, tehát az egész társadalmi élet és ezért az egész valóságos történelem alapzatát"²⁶ vizsgáljuk meg – jelöli ki A tőke szerzője a fő feladatot.

Miért tarthatjuk termékeny gondolatnak az ilyen kiindulópontot? Maga Marx adja meg a választ. "Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén… Amikor tehát termelésről van szó, mindig egy meghatározott társadalmi fejlődési fokon álló termelésről – társadalmi egyének termeléséről van szó."²⁷ A termelés fogalmából való kiindulópont jelentőségét tehát az adja meg, hogy szükségképpen vezet el a meghatározott fejlődési fok, lényegében a történeti mozgás megragadásához.

Kétségtelen, két magyarázattal állunk szemben: a lukácsi munka-, illetőleg a marxi termelés-fogalomra levezetett társadalomfelfogással. Két koncepció, melynek alapkategóriái jelentésben módfelett közel állnak egymáshoz (gyakran használják is distinkciók nélkül, önkényesen váltogatva a kifejezéseket), azonosítani őket mégsem lehet, ugyanis a relatív különbözőségükből fakadó következmények számottevők. Hadd utaljak itt legalább két fontos eltérő vonásra, illetőleg hatásra. A termelés mint a társadalom alapzata olyan totalitást foglal magában, melyben mindig és szükségképpen egy hármas viszony működik: tudniillik az egyének, az együttműködésükből fakadó közösségek és a termelési eszközök tulajdona közötti vonatkozások. E három "elem" közti konkrét viszony egyúttal "egy-egy különös termelési mód (és társadalmi forma) alapmeghatározása lesz."²⁸ Viszont a munkára alapozó társadalomontológia talajáról "már nem nyílik lehetőség a társadalomtörténet konkrét menetének, a különböző konkrét társadalmi formáknak a vizsgálatára, csupán látszatgenetikus fogalomkifejtés végezhető el".²⁹

A másik hatásra Mészáros István hívja fel figyelmünket. "Lukács A társadalmi lét ontológiájáról című művének vizsgálatában lássuk a különbséget az ő szemlélete és a marxi szemléletmód között. A lukácsi érvelés tendenciája az, hogy kirekessze a minőségi különbséget a társadalmi és a közösségi …termelés között, és az utóbbit az előbbi formájába vonja. Más szavakkal, a lukácsi megközelítés azon alapszik, hogy a közösségi rendszert a társadalmi termelés alá vonja, amely mindig alávetett, az értékviszony kényszere által uralt forma marad."³⁰ A lukácsi munkakategória tehát kevésbé tűnik történetileg operacionalizálhatónak, s ezt a fogyatékosságot talán Lukács maga sem ismeri fel, inkább abban a hiszemben kutat, hogy Marx nyomdokain halad.

* * *

Egyetértek Jacques Bidet-vel, aki azt mondja: Marxnak "Ténylegesen az a célja, hogy megmutassa, a munka… nem tévesztendő össze a ‘termeléssel’ általában."³¹ S megfontolhatjuk Liessmann apodiktikus kijelentését: "Marx tulajdonképpen… a termelés felülmúlhatatlan filozófusa."³² Azaz a termelés és nem a munka nagyformátumú gondolkodója ő. Mondhatjuk, Liessmann formulájával élve, Lukács viszont a munka felülmúlhatatlan filozófusa.

* * *

Lukács Marxhoz való viszonyának kérdése felveti általában a Marx- és Lukács-megítélés dilemmáját. Egyetértek Konrad Paul Liessmann-nal abban, hogy "Marxot nem olvasni, ostobaság lenne. De úgy olvasni, mint eddig, még inkább az…. A ‘létező’ szocializmus bukása lehetővé teszi, hogy Marxot egyszerűen úgy olvassuk, megszabadulván a történelmi valóság terhétől, ahogyan mindig is kellett volna: teoretikusként, filozófusként… A kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadították a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, mint egy nem-katolikus ember Aquinoi Szent Tamást."³³

Azt hiszem, Liessmann fentebbi idézete jó kiindulópontul szolgál a Lukácshoz való korrekt megítélés kialakításához is. Lukácsot nem tudomásul venni vagy életművét megcsonkítani, ostobaság lenne. Ám még nagyobb hiba, mi több, végzetes elvakultság lenne Lukácsban egyrészről sztálini inkvizítort, másrészt a marxizmus valamiféle oszlopszentjét látni, aki mint jó ortodox-követő, csupán ismétli mestere állításait, tévedéseit és illúzióit. Nem tan-imádója és/vagy ellenfilozófusa ő Marxnak, hanem autonóm gondolkodó, akit ugyan végérvényesen megigéz Marx szelleme, de teoretikus tevékenysége középpontjába a sztálini manipuláció leküzdését helyezi. Ennyiben igaza van Norberto Bobbionak, aki hangsúlyozza: a lukácsi ontológia lényegében a "kritikai marxizmus végső beteljesedése, …amely egyúttal tagadja az összes őt megelőző ‘eltévelyedett’ – nyugati és keleti változatú – marxizmust."³⁴

 

[Ez a cikk "Marx – marxizmus nélkül" című, T 023675 sz. OTKA-kutatásom alapján íródott. K. S.]

 

Jegyzetek

¹ Roy Bhaskar: Dialectic. The pulse of Freedom. Verso, London-New York, 1993. 94. 217.

² Ide tartozik Roy Bhaskar említett könyve. Továbbá Gunnar Skirbekk – Nils Gilje: Filosofiens Historie 1-2. University of Bergen, Norge. Guldental, 1992. 248-249.; Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. The MIT Press, Cambridge, 1992.; A Dictionary of Philosophical Quotations. Blackwell Publishers, USA, 1992. 266-267.; The Oxford Dictionary of Philosophy. Oxford University Press, 1994. 226.

³ Leszek Kolakowski: Die Hauptströmungen des Marxismus. Bd. III. Piper Verlag, München-Zürich, 1978. 276-277.

⁴ Fehér Ferenc: Lucien Goldmann mint Lukács "egyszerű olvasója". In: A Budapesti Iskola. Tanulmányok Lukács Györgyről. (Sorozatszerkesztő: Sziklai László.) T-Twins Kiadó, Lukács Archívum, 1995. 246. és 257.

⁵ Vajda Mihály: A filozófus és a politika: Lukács és Heidegger. In: Miért Lukács? (Szerkesztő: Szabó Tibor) Szegedi Lukács-kör, Budapest, 1990. 37.

⁶ Zs. Bjorn Andersen: Georg Lukács – The Reluctant Recipient. In: The Voice from Outside. Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 1994. 192.

⁷ Illés László: Paradigmaváltás és a totális diktatúrák. In: "de nem felelnek, úgy felelnek". A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Janus Pannonius Egyetem Kiadó, Pécs, 1992. 161.; Különben sem volt Lukács oroszországi fogadtatása egyértelmű. Lásd erről Krausz Tamás – Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Gondolat, Budapest, 1985.

⁸ Sziklai László: Egyszer volt – hol nem volt. Eszmetörténeti esszék. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995. 97.

⁹ Tőkei Ferenc: Monumentális felvilágosító. In: Lukács és a modernitás. (Szerkesztő: Szabó Tibor.) Szegedi Lukács Kör, Szeged, 1996. 9.

¹⁰ Bayer József: Lukács és a sztálinizmus. In: Miért Lukács? I. m. 39-55.

¹¹ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. (A továbbiakban: Ontológia) Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. k. 414.

¹² Ontológia. III. k. 188.

¹³ Ontológia. III. k. 191.

¹⁴ Ontológia. II. k. 49.

¹⁵ Ontológia. II. k. 14.

¹⁶ U. o.

¹⁷ Ontológia. III. k. 365-366.

¹⁸ Ontológia. III. k. 43.

¹⁹ Ontológia. III. k. 334.

²⁰ Ontológia. I. k. 285.

²¹ Antonino Infranca: A lukácsi munka-kategória klasszikus esete. In: Miért Lukács? 162.

²² Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György – Vajda Mihály: Feljegyzések Lukács elvtársnak az Ontológiáról 1968-1969. Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, 1978. 1. sz. 105.

²³ Marx: A tőke. Kossuth Kiadó, Budapest, 1978. I. k. 174.

²⁴ U. o. 81.

²⁵ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (a továbbiakban: Alapvonalak.) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972. 21., 25.

²⁶ Marx: A tőke I. k. 171.

²⁷ Alapvonalak. 15., 12.

²⁸ Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. 59., 11.

²⁹ Balogh István: A társadalmi formáció problematikájához. Társadalmi forma és a lukácsi Ontológia. Társadalomtudományi Közlemények, Budapest, 1981. 2. sz. 151.

³⁰ István Mészáros: Beyond Capital. Merlin Press London, 1995. 747.

³¹ Jacques Bidet: Théorie de la Modernité. Marx et le Marché. Presses Universitaires de France, Paris, 1990. 119.; Más kérdés, hogy Bidet szerint Marx már képtelen volt különbséget tenni az "általában vett termelés" és a "kapitalista termelés" kifejezések között. Lásd 199-202. E kérdés tisztázása messzire vezetne, így hadd tekintsek el elemzésétől.

³² Konrad Paul Liessmann: Karl Marx 1818-1989. Man stirbt nur zweimal. Sonderzahl, Wien, 1992.

³³ U. o.

³⁴ Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Editori Riuniti, Roma 1997. 227. Bobbio hivatkozik Constanzo Preve-re.