Gondolatok századunk első feléből – a kapitalizmusról, a kommunizmusról, a pénzről, az üzletről, a közösségről, s e fogalmak alkalmazásának nehézségeiről. A szerző szerint a kapitalizmus lényege "nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje".
Felkértek, hogy tegyem közzé az egyéni tulajdonról szóló, kissé elnagyolt vázlatomat, amely valamikor egy hetilapban látott napvilágot, s amely arról az egyéni tulajdonról szólt, amely olyannyira elfelejtődött a magánvállalkozás körüli újságírói örvendezés közepette. Maga az a tény, hogy az újságírók éppen olyan keveset beszélnek az elsőről, mint amilyen sokat a másodikról, mintegy mutatója korunk erkölcsi hangvételének. A zsebtolvaj ugyanis magától értetődően bajnoka a magánvállalkozásnak, ám talán túlzás lenne azt állítani, hogy bajnoka az egyéni tulajdonnak. A kapitalizmus és az üzlet lényege – ahova a legutóbbi időkben jutottak – éppen az, hogy sokkal inkább az üzlet bővítését kellett prédikálni, mint az egyéni tulajdon védelmének fontosságát, és a sajtónak minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy a zsebtolvajt felruházza a kalózok némi erényével. A kommunizmus lényege ezzel szemben az, hogy azzal alakítják át a zsebtolvajt, hogy betiltják a zsebeket.
A zsebek és az egyéni tulajdon melletti érvek számomra nem csupán ésszerűbbeknek tűnnek, hanem méltóságteljesebbeknek is, mint az igazán szennyes individualizmuséi, amely a magánvállalkozásról beszél. A magánvállalkozás nem éppen a legnemesebb módja annak, hogy bizonyítsuk vele az egyik parancsolat igazságát, de volt idő, amikor legalább többé-kevésbé létezett. A manchesteri radikálisok meglehetősen nyers és kegyetlen fajtáját prédikálták a versenynek, de ők legalább azt tették, amit prédikáltak. Azok az újságok azonban, amelyek ma a magánvállalkozást dicsérik, pontosan az ellenkezőjét hirdetik mindannak, amit bárki gondolna vagy álmodna annak gyakorlati megvalósulásáról. Minden mai kereskedelmi és üzleti tevékenység a nagy egyesülések felé tart, amelyek többnyire imperialistábbak, személytelenebbek és nemzetek felettibbek, mint a legtöbb kommunista elképzelés az általános jólétről. Vagyis olyan dolgok felé, amelyek legalább annyira kollektívek, ám egyáltalán nem kollektivisták. Remekül lehet ismételgetni: "Mi lesz ebből a sok bolsevizmusból?" – csakhogy ugyanilyen fontos megkérdezni: "Mi lesz bolsevizmus nélkül?" A magától értetődő válasz ugyanis a monopólium. Ami azonban talán mégsem magánvállalkozás. Akkor már igazabb lenne a spanyol inkvizíciót magánbíráskodásnak nevezni. A monopólium se nem magán, se nem vállalkozás. Éppen azért létezik, hogy megakadályozza a magánvállalkozást. Márpedig a trösztöknek és monopóliumoknak ez a rendszere, amely az egyéni tulajdon tökéletes lerombolását jelenti képezi jelenlegi haladásunk lényegét, még ha egyetlen bolsevista sem lenne a földön.
Azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy a centralizáció gyógyszere a decentralizáció. Ez úgy hangzik, mint valami paradoxon. Nyilvánvalóan van valami fantasztikus és szemtelen abban az állításban, hogy ha a tőke túl sokká válik túl kevés ember kezében, akkor jogos dolog azt visszaszolgáltatni a többségnek. Ám a szocialisták még kevesebb ember kezébe adnák: politikusoknak, akik (legjobb tudomásunk szerint) a többség érdekében kezelnék azt.
Mielőtt a kedves olvasó elé tárnám a jelen értekezés sűrűjében foglaltakat, előre kell bocsátanom néhány meghatározást, meg kell világítanom néhány kifejezést, és részleteznem kell bizonyos feltételezéseket. Ahhoz, hogy mondanivalóm világosan érthető legyen, néhány definícióval, vagy legalábbis körülírással kell kezdenem.
A kapitalizmus például meglehetősen kellemetlen szó. Ugyanennyire kellemetlen dolog is. Miközben a dolgot, amiről beszélek, definiálhatónak találom, a szó maga meglehetősen alkalmatlan erre. Nyilvánvaló persze, hogy valamilyen szóra szükség van. Amikor "kapitalizmust" mondok, általában olyasmit értek rajta, amire igaz a következő megállapítás: "Az a gazdasági állapot, amelyben létezik a tőkéseknek egy jobbára felismerhető és viszonylag kicsi osztálya, amelynek kezében olyan mértékben koncentrálódott a tőke, hogy ez az állampolgárok túlnyomó többségét arra készteti, hogy munkabérért szolgáljanak nekik." A dolgoknak ez a speciális állapota lehetséges és létezik, és így szükség van valamilyen szóra, hogy megnevezzük, illetve valamilyen módszerre, hogy megvitassuk. A kapitalizmus szó azonban kétségtelenül rossz erre a célra, mert különböző emberek egészen különböző dolgokat értenek rajta. Úgy tűnik, vannak, akik egyszerűen az egyéni tulajdon rendszerének látják. Mások viszont abból indulnak ki, hogy minden olyan dolgot kapitalizmusnak kell tartanunk, amelyben a tőke használata megjelenik. Ha ezt szó szerint vesszük, a meghatározás túl tág és túl általános. Ha a kapitalizmus a tőke használata, akkor minden kapitalizmus. A bolsevizmus is kapitalizmus, az anarchista kommunizmus is kapitalizmus, és minden forradalmi eszme, akármilyen vad is, nem kevésbé kapitalizmus. Lenin és Trockij legalább annyira hittek abban, hogy a mai gazdasági műveletek szükségszerűen előidéznek valamit a holnapi gazdasági helyzetre vonatkozóan, mint Lloyd George és Thomas. Ebben a gazdasági értelemben azonban a kapitalizmus csupán ennyit jelent. Ebben az esetben a szó használhatatlan. Az, ahogy én használom, lehet hogy önkényes, de nem használhatatlan. Ha a kapitalizmus az egyéni tulajdon rendszerét jelenti, én kapitalista vagyok. Ha a kapitalizmus a tőke használatát jelenti, akkor mindenki kapitalista. De ha a kapitalizmus azt a speciális állapotot jelenti, amelyben a tőkét a többségnek munkabér formájában fizetik ki, akkor az valami kézzelfoghatót jelent, még ha valami mást kellene is jelentenie.
Amit kapitalizmusnak neveznek, sokkal inkább proletarizmusnak kellene nevezni. A lényege ugyanis nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje. Fiatal koromban hősies erőfeszítéssel próbálkoztam, ahogy jártam a világban, hogy mindig proletarizmust mondtam kapitalizmus helyett. Utam azonban csak a megpróbáltatások és a meg nem értés rögös útja volt. Azt tapasztaltam, hogy amikor Northumberland grófját proletarizmusa miatt bíráltam, szavaim nem találtak megértésre. Amikor azt mondtam, hogy gyakrabban értenék egyet a The Morning Posttal, ha nem lenne olyan sajnálatosan proletarista, úgy tűnt, hogy bizonyos akadályok keletkeztek, amelyek eltorlaszolták a tökéletes megértés útját. A létező kapitalizmus védelmére felhozott érveket azért hibáztatom – még ha szigorúan pontosak lennének is -, mert ez az érvelés az embereknek a munkabértől való függését védelmezi, vagyis azt, hogy a legtöbb embert tőke nélküli állapotban tartják. Nem tartozom azok közé a szőrszálhasogatók közé, akik előszeretettel fejtik ki szabatosan azt, hogy mit nem akarnak mondani, ahelyett, hogy kevésbé szabatosan elmondanák azt, amit akarnak. Nekem tökéletesen másodlagos a kifejezés a tárgyához képest. Nem sokat törődöm azzal, vajon megnevezhetek-e egy dolgot egy k-val kezdődő egyszerű, nyomtatott szóval mindaddig, amíg úgy látom, hogy az egy bizonyos dolog és nem valami más. Nincs ellenemre, hogy egy kifejezést éppen olyan önkényesen használjak, mint egy matematikai jelölést – mindaddig, amíg úgy is értik, mint egy matematikai jelölést. Nem esik nehezemre x-nek nevezni az egyéni tulajdont és y-nak a kapitalizmust, mindaddig, amíg senki nem gondolja szükségszerűnek azt az állítást, hogy x = y. Nincs ellenemre macskának nevezni a kapitalizmust és kutyának a disztributizmust mindaddig, amíg az emberek megértik, hogy ezek a dolgok épp eléggé különböznek egymástól ahhoz, hogy úgy marakodjanak egymással, mint kutya a macskával. A disztributizmus, vagyis a tőke széleskörűen kiegyenlített megosztásának javaslata ugyanaz marad, bárminek nevezzük, vagy bárminek nevezzük a jelenleg létező kirívó ellentétét. Amit állítunk, ugyanaz marad, akár azt mondjuk, hogy túl kevés kapitalizmus van az egyik értelemben, akár azt, hogy túl sok a másik értelemben. Valójában semmitmondó szőrszálhasogatás azt mondani, hogy a tőke használata maga a kapitalizmus. Akkor akár azt is mondhatnánk, hogy minden szociális dolog szocialista, hogy a társadalmat azonosíthatjuk egy társasági összejövetellel, vagy a köztulajdont egy közös pohárral. Sajnos azonban nem ez a helyzet.
Mindazonáltal meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodik a szocializmus meghatározása körül is. A szocializmus olyan rendszer, amely egy, a társadalmat testületileg képviselő csoportot tesz felelőssé minden gazdasági tevékenységért, illetve mindenért, ami az alapvető életfeltételeket meghatározza. Ha bármi fontosat eladnak, a kormányzat adja el, ha bármi fontos kapható, azt a kormányzat adja, sőt, ha bármi fontos dolog még megtűrhető, a kormányzaté a felelősség, hogy megtűrje azt. Mindez pont az ellentéte az anarchiának: inkább valami szélsőséges rajongás a hatalomért. Az értelem erkölcsi méltóságának túlértékelése, egy hihetetlenül bonyolult kollektív felelősség elfogadása. Ostobaság arra panaszkodniuk a szocialistáknak, hogy a szabadság lerombolásának nevezzük a rendszerüket. Ám majdnem ugyanilyen ostobaság, amikor a szocializmus ellenfelei arra panaszkodnak, hogy a bolsevik kormányzat természetellenes és brutális módon söpri el politikai ellenfeleit. A szocialista kormányzat egyike azoknak a kormányzati formáknak, amelyek természetüknél fogva nem tűrnek meg semmilyen valódi ellenzéket. Mivel a kormányzat hoz létre mindent, ostobaság számon kérni rajta, hogy nem hozta létre az ellenzéket.
Nem mehetünk oda egy szultánhoz ezzel a szemrehányással: "nem segítettél az öcsédnek, aki meg akart fosztani a hatalomtól, és el akarta foglalni a kalifátust". Nem mehetünk oda egy középkori királyhoz, mondván: "Felség! Adj mellém kétezer lándzsást és ezer íjászt, s én felkelést szítok ellened." Még kevésbé követelhetünk ilyesmit egy olyan kormányzattól, amelyik azt állítja, hogy ő hoz létre mindent, mert nem fog létrehozni semmi olyasmit, amivel le lehet rombolni azt, amit létrehozott. A lázadás és az ellenállás az egyéni tulajdontól és a szabadságtól függ. Ezeket pedig csak ott tűrhetik meg, ahol az uralkodó központi jogai mellett más jogok is gyökeret ereszthettek. Ezeket a jogokat olyan erkölcsi törvényeknek kell támogatniuk, amelyeket még egy uralkodó is vonakodna megszegni. Az állam kritikája csak ott létezhet, ahol a jogok egyfajta vallásos felfogása megvédi a jogot a saját íj és a saját lándzsa, vagy legalább a saját toll és a saját nyomdagép birtoklására. Képtelenség feltételezni, hogy kölcsön lehet kérni a király tollát a királygyilkosság érvényesítésére, vagy állami nyomdagépet lehet használni az állam korrupciójának leleplezésére. Éppen ez képezi a szocializmus lényegét: ha minden nyomdagép állami nyomdagép, a nyomdászokat el lehet nyomni. Minden az állam igazságszolgáltatásán múlik, ez az, ami minden tojást egy kosárba tesz. Lehet közöttük sok záptojás, de attól még nem lesz megengedve, hogy bárki felhasználja azokat a politikai választásoknál.
Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt az öreg New Age-ben és a New Witness-ben néhányan hirdetni kezdtük a szétosztott kistulajdonok rendszerének politikáját (amelynek azóta a disztributizmus az elfogadott – ügyetlen, de szabatos – elnevezése), ahogy akkor mondani akartuk, a kapitalizmus és a szocializmus két véglete ellen. Az első bírálatot a rendkívül szellemes fabiánusoktól, elsősorban Bernard Shawtól kaptuk. Ez az első bírálat csak annyi volt: az elképzelésünk képtelenség. Nem más, mint a tündérmesék világába tartozó katolikus hiszékenység tipikus példája. A bértörvény és más gazdasági törvényszerűségek elkerülhetetlenné teszik, hogy a tulajdon kicsi patakjai belefussanak a pénzuralom tavába. Igazából a fabiánusok szellemessége nyilvánult meg ebben, s nem csupán azé a tory bohócé, aki így támadta a mi látomásunkat: "És ha holnapra szétosztanánk mindent mindenkinek?!"
Mi válaszoltunk a bírálatra, s bár azóta sok más érvet is találtunk, talán tisztázni fogja a kérdést, ha megismétlem álláspontunk lényegét. Igaz, hogy én hiszek a tündérmesékben, abban az értelemben, hogy annyira csodálkozom mindenen, ami létezik, hogy kész vagyok csodálni bármit, ami létezhetne. Megértem azt az embert, aki hisz a tengeri kígyó létezésében, mert sokkal több lény él a tengerben, mint amennyi valaha kikerült belőle. De még jobban megértem őt azért, mert a másik ember, abban az igyekezetében, hogy bebizonyítsa a tengeri kígyó létezésének lehetetlenségét, rendszerint azzal érvel, hogy nemcsak a tengerben nincsenek kígyók, de sehol a világon. Tételezzük fel, hogy Shaw úr, magyarázva a hiszékenységemet, azért hibáztat engem, mert elhiszem (néhány hazug pap szavára), hogy a kövek képesek felemelkedni a levegőbe, és úgy lebegni ott, mint valami szivárvány. Képzeljük el, amint elnézően mondja, hogy biztosan nem hinnék a mágikus kövek pápista meséjében, ha valaha is hallottam volna a gravitáció törvényének tudományos leírását. És képzeljük el, hogy mindezek után kiderül, csak a boltív építésének lehetetlenségéről beszélt. Azt hiszem, a legtöbben két fő következtetést vonnánk le róla és a követőiről. Először is meglehetősen tájékozatlannak tartanánk abban, hogy mit is jelent egy természeti törvény ismerete. Egy természeti törvényt felismerhetünk a megkerülése vagy túlfeszítése révén, vagy – mint a gravitáció esetében – az önmaga elleni felhasználása útján. Másodszor, és sokkal súlyosabban: megdöbbentően tájékozatlannak tartanánk őket mindabban, ami valójában már létezett a földön.
Így az első tény – amikor arról vitatkozunk, hogy lehetséges-e a kistulajdonok rendszere – az, hogy már létezik. Ezt ugyanúgy látni lehet, mint azt, hogy nem csak létezik, de fenn is tud maradni. Shaw egyfajta elvont dühvel maga erősítette meg, hogy "a kistulajdonok nem maradnak kicsik". Érdemes itt megjegyezni, hogy az olyan dolgok ellenfelei, mint a különálló tulajdonok rendszere, két teljesen ellentétes érvet szoktak felhozni ellenük. Folyamatosan hangoztatják, hogy a latin vagy más országokban lévő parasztság élete monoton, elmaradott, gyomos babonákkal teli, s voltaképpen a kőkorszak egy kövülete. S miközben ezen a kövületen gúnyolódnak, azzal érvelnek, hogy ez az életforma soha nem tud megszilárdulni. Szerintük a parasztság egy földhözragadt növényhez hasonlít, amit azonban vonakodnak bárhová is elültetni a földön, azon a különleges alapon, hogy képtelen gyökeret ereszteni. A két állítás eléggé vitatható, de ahhoz, hogy megbélyegezzék a parasztságot, ennek a megbélyegzésnek tartalmaznia kell valamit, amit megbélyegeznek. Ha igaz az, hogy a parasztság rendszerint gyorsan elenyészik, nem lehet igaz az, hogy olyan primitív szokásokat és konzervatív véleményeket mutat, amellyel vádolják. Józan ésszel nem lehet egy dolgot egyszerre azzal vádolni, hogy ősi, és azzal, hogy rövid életű. A száraz tény, ami világosan látható, természetesen az, hogy a paraszti kistulajdon nem rövid életű. Akárhogy is, Shaw úrnak és követőinek nem kellene először azt állítaniuk, hogy boltívet nem lehet építeni, azután pedig arra panaszkodniuk, hogy elcsúfítják a tájat. A disztributív állam nem egy hipotézis, amit meg kell cáfolni, hanem tény, amit meg kell magyarázni.
Igazság szerint az az elmélet, hogy a kapitalizmus a kistulajdonok rendszeréből fejlődött ki, olyasmit ír le, ami a valóságban sehol sem fordult elő. Ezt az igazságot földrajzi tények is alátámasztják, olyan tények, amelyek fölött, úgy tűnik, egyszerűen átsiklottak. A modern, kapitalista típusú civilizáció tíz eset közül kilencben azokon a helyeken keletkezett, ahol az olyan disztributív társadalom, mint a paraszti közösség, ismeretlen volt. A kapitalizmus egy olyan szörny, amely a sivatagból nőtt ki. Az ipari szolgaság majdnem mindenhol azokon az "üres" helyeken keletkezett, ahol az öreg civilizáció gyér volt vagy hiányzott. Így könnyebben tudta felütni a fejét Észak-Angliában, mint Délen, pontosan azért, mert Észak összehasonlíthatatlanul üresebb és barbárabb volt azokban a korszakokban, amelyekben Délen a céhek és a parasztság civilizációja virágzott. Ezért jött létre könnyebben az amerikai kontinensen, mint Európában, mert ott semmi mást nem kellett elpusztítania, mint néhány vad törzset, míg Európában ki kellett volna irtania a sokféle mezőgazdasági kultúrát. Ahol ilyen kultúra létezett, a vályogkunyhó soha egyetlen lépést sem tett a városi manufaktúra felé. Ahol létezett a vályogkunyhó, ott minden esetben a szabad parasztság, illetve a céhek felé haladt a fejlődés, és soha egyetlen centimétert nem tett a manufaktúrás város irányába. Ahol úr és szolga puszta viszonya létezett, az majdnem azonnal át tudott változni elnyomó és elnyomott puszta viszonyává. Ám bárhol létezett szabad ember, még ha viszonylag szegény vagy erőtlen volt is, puszta hagyományai lehetetlenné tették az ipari kapitalizmus kialakulását. A kapitalizmus olyan ellenség, amely gyomot vet, de még ellenségnek is gyáva, mert csak azokra az üres helyekre veti a magvait, ahol nincs búza, amely felnövekedve megfojtaná.
Hogy folytassuk a hasonlatunkat, először is láthatjuk, hogy boltív létezik, sőt nemcsak létezik, hanem meg is tud maradni. Száz római vízvezeték és amfiteátrum mutatja, hogy pontosan annyi ideig képes fennmaradni, mint bármi más. S ha egy haladó gondolkodó arról tájékoztat minket, hogy a boltív általában gyárkéménnyé fejlődik, vagy rendszerint ledől, mert gyengébb, mint a gyárkémény, vagy arról, hogy ahol az emberek ledőlt boltívet találtak, azt rendszerint gyárkéménnyé építették újjá, lehetünk elég bátrak ahhoz, hogy kételkedjünk ezekben az állításokban. Amit esetleg elismerhetünk az az, hogy a kémény statikai elve egyszerűbb, mint a boltívé, és pontosan ez az az ok, amiért könnyebb gyárkéményt építeni boltív helyett a vigasztalan pusztaságban.
Ám hasonlatunk tágabban is alkalmazható. Ha ma azt tapasztaljuk, hogy a latin országok jobbára a kistulajdonok rendszerének modelljét követik, ez csak annyit jelent, hogy a történelem bizonyos periódusaiban egyedül ők képviselték a boltívet. Volt idő, amikor minden boltív római boltív volt, s a Temze vagy a Liffey partján élő ember épp olyan keveset tudhatott róluk, mint maga Shaw úr a paraszti tulajdonosokról. De ez nem jelenti azt, hogy valami merőben idegen dologért küzdünk, hogy a boltívet egyfajta itáliai specialitásnak tartjuk. Nem akarunk vele mást mondani, mint hogy a Temzét ugyanolyan sárgának látjuk, mint a Tiberist, vagy hogy mindenkire egyforma hatással lehet a makaróni vagy a malária. A boltív eszméje emberi, és az egész emberiség számára, az egész emberiség által alkalmazható, ugyanúgy, ahogy a nagyjából egyenlően elosztott egyéni tulajdon eszméje. Az a néhány római boltív, amelynek a maradványai Britannia területén találhatók, nem azt bizonyítja, hogy itt lehetetlen boltívet építeni, hanem azt, hogy lehet.
És most, hogy teljessé tegyük a hasonlatot, tegyük fel a kérdést: mi is voltaképpen a boltív alapelve? Nevezhetjük, ha tetszik, a gravitáció megszégyenítésének, de helyénvalóbb lenne a gravitációhoz intézett kérdésnek neveznünk. Az alapelv úgy szól, hogy ha bizonyos alakú köveket kiválogatunk, és azokat bizonyos módon egymáshoz illesztjük, akkor elérhetjük, hogy éppen a lezuhanásra való törekvésük fogja megakadályozni őket abban, hogy lezuhanjanak. S bár ez a hasonlat puszta illusztráció, nagy általánosságban érvényes marad az egyenlővé tett kistulajdonok működésére nézve is. Ami a boltívet összetartja, az a különálló kövek egymásra gyakorolt egyenlő nyomása. Ez az egyenlőség egyrészt segítséget, másrészt korlátozást jelent. Igazán nem nehéz kimutatni, hogy egy egészséges társadalomban a különálló tulajdonok erkölcsi nyomása ugyanilyen módon hat. Ám ha ellenfeleink ezt a magyarázatot nem találják kielégítőnek, nekik kell másikat találniuk. Nyilvánvaló, hogy a természeti törvények nem mondhatnak ellent a tényeknek. Az az állítás, hogy bármely törvényszerűség, mint például a bértörvény, ellentmondana ennek a rendszernek, csak abban az értelemben lehetne igaz, hogy sok természeti törvényszerűség mond ellent az erkölcsnek, vagyis áll ellentétben emberi mivoltunk lényegével. A tudományos érvek pontosan annyit érnek ebben az esetben, mint amennyit Shaw úr esetében értek az élveboncolás elleni vitájában.
Végül pedig nemcsak az igaz, hogy a kistulajdonok boltíve fenn tud maradni, hanem az is, hogy az ilyen boltozatokból emelt épületek képesek növekedni, mind mennyiségileg, mind minőségileg. A francia paraszt például kimondatlanul már a Nagy Francia Polgári Forradalom előtt is tulajdonos volt, és a forradalom csak még jobban megerősítette ebben a helyzetében. Egy francia paraszt ma valószínűleg sokkal kevésbé adná föl ezt a rendszert, mint valaha, amely most, a háború megpróbáltatásai között másodszor – ha nem századszor – bizonyította, hogy a virágzás legstabilabb típusát képviseli. Egy ugyanilyen hősies és még legyőzhetetlenebb forradalom Írországban már egyaránt szétoszlatta a kommunista ábrándokat és a kapitalista valóságot, méghozzá olyan energiával, amellyel még senki sem merte kijelölni a határokat. A rómaiak és a normannok boltívei hosszú korszakokon át ereklyeként maradtak fenn, de a kereszténység újjászületése megtalálta számukra mind az újjáépítés, mind a továbbfejlesztés lehetőségét. Így szökött a boltív egy pillanat alatt a gótika titáni formáiba, amikor az ember szinte istennek tűnt, aki a semmi fölé függesztette világait. Akkor újra megsejtettek valamit abból az ősi titokból, amely egyformán különösnek festi a papot és a hidak építőjét. S ma, amikor azokra a hidakra nézek, amelyeket ők emeltek a levegőbe, megértem azokat, akik képtelenségnek tartják őket, mert ez az egyetlen valóságos dicséret a számukra.
Mit értünk azon, hogy a "nyomás egyenlősége"? Általában azt mondhatjuk, hogy a modern szenvedély, a nyughatatlan és fáradhatatlan adásvétel szenvedélye együtt jár a túlságosan gazdag és a túlságosan szegény emberek egyenlőtlenségével. A paraszti életforma folyamatossága (amelyet ellenfelei nem tudnak megmagyarázni) éppen abban leli magyarázatát, hogy ahol függetlenség létezik, azt pontosan ugyanolyan tiszteletben tartják, mint bármely más méltóságot, amely az ember természetéhez tartozik, mint ahogy senki nem jár meztelenül, vagy nem vereti magát bottal pénzért.
Az az elmélet, hogy azok, akik nagyjából egyenlő feltételekkel indultak, képtelenek megőrizni egyenlőségüket, tévesen azon a társadalmi berendezkedésen alapult, amely már a kezdetekkor is szélsőségesen egyenlőtlen feltételeket biztosított. Való igaz, hogy amikor a kapitalizmus meghalad egy bizonyos pontot, a tulajdon széttört szilánkjait nagyon könnyen képes elnyelni. Más szóval, igaz ez akkor, amikor a kistulajdonokból kevés van, ám egyáltalán nem igaz akkor, ha sok van belőlük. Abból, hogy mi történt a nagy üzleti tülekedésben a szétszórt kistulajdonok legyőzésekor, arra következtetni, hogy minek kell minden esetben történnie, még ha a különböző tényezők nagyjából egy szinten vannak is, meglehetősen logikátlan. Olyan, mintha a Niagarával akarnánk bizonyítani, hogy tó, mint olyan, nem létezik. Borítsuk föl egyszer a tavat, s az összes víz egy irányba fog rohanni, mint ahogy a kapitalizmus összes gazdasági tendenciája egyetlen irányba rohan. De hagyjuk meg a tavat tónak, vagyis az egyenlő feltételeket egyenlőnek, és semmi nem fogja megakadályozni, hogy a tó mindaddig fennmaradjon, ameddig be nem következik valami természeti katasztrófa, miként a paraszti társadalom egyenlősége is fennmaradni látszik a balsors beütéséig. Mindez tapasztalati tény, még ha elméletileg nem magyarázható is, de a helyzet az, hogy az elméleti magyarázatot is megkísérelhetjük. Az az igazság, hogy mindaddig nem létezik semmiféle gazdasági tendencia, amely a kistulajdonok eltűnését eredményezné, ameddig azok olyan kicsivé nem válnak, hogy megszűnnek tulajdonként működni. Ha valakinek van száz hold földje, a másiknak meg csak egy, akkor ez valószínűleg elég ok lesz arra, hogy az utóbbi nem fog tudni megélni a földjén. Ebben az esetben az ő számára érvényesülni fog az a gazdasági tendencia, hogy el kell adnia a földjét, amivel az előbbi embert százegy hold büszke tulajdonosává teszi. Ám ha az egyik embernek harminc holdja van, a másiknak pedig negyven, semmiféle gazdasági tendencia nem fogja azt okozni, hogy az egyik eladja a földjét a másiknak. Egyszerűen hamis az az állítás, hogy az egyik nem fog tudni megélni a harminc holdon, vagy a másik nem fog megelégedni negyvennel. Tökéletes képtelenség, olyan, mintha azt mondanám, hogy ha valakinek van egy bull-terrierje, kénytelen lesz eladni annak, akinek egy mastiffe-ja van. Olyan, mintha azt mondanám, hogy nem tarthatok lovat, mert van egy különc szomszédom, akinek van egy elefántja.
Mondanom sem kell, hogy akik kitartanak amellett, hogy a nagyjából kiegyenlített tulajdonok rendszere nem létezhet, valamennyi érvüket arra alapozzák, hogy az már egyszer létezett. Hogy bizonyítsák álláspontjukat, azt kell feltételezniük, hogy az emberek Angliában valamikor egyenlők voltak, csak azután igen gyorsan egyenlőtlenekké váltak. Éppen az teszi teljessé álláspontjuk nevetségességét, hogy azt kell feltételezniük, aminek létezését cáfolni akarják, méghozzá éppen abban az egy esetben, amikor az nem fordulhatott elő. Úgy beszélnek, mintha tíz bányász futóversenyt tartott volna, s a bajnokból lett volna Northumberland grófja. Úgy beszélnek, mintha az első Rotschild egy paraszt lett volna, aki türelmesen ültetgette a többiekénél jobb káposztáját. Az igazság ezzel szemben az, hogy Anglia azért lett kapitalista ország, mert hosszú ideig oligarchikus ország volt. Meglehetősen nehéz lenne kimutatni, hogy egy olyan országnak, mint például Dánia, miért kellett oligarchikus országgá válnia, de még nehezebb, ha a gazdasági szempontokhoz hozzátesszük az erkölcsieket is. Ha egyszer kialakul egy széles kiterjedésű tulajdonosi társadalom, azonnal létrejön egy közvélemény is, amely erősebb, mint bármely törvény, és nagyon gyakran (amit a mai kor még erősebben mutat) létrejön egy törvény is, amely a közvélemény megnyilvánulása. Meglehet, a mai embernek nehéz elképzelnie egy olyan társadalmat, amelyben az emberek nem telhetetlenségükért vagy szomszédaik letiprásáért csodálják egymást, de biztosíthatom önöket arról, hogy a földi paradicsomnak ezek a különös szigetei valóban fennmaradtak a földön.
Az igazság az, hogy az a bizonyos első bírálat, miszerint a mi elképzelésünk már önmagában is képtelenség, meglehetősen laposnak tűnik az emberi természet és a tapasztalat tükrében. Nem igaz az, hogy az erkölcsi normák nem tudják elégedetté tenni az embereket egy ésszerű helyzet elfogadásában, sőt, hogy ne tennék őket elég óvatossá ahhoz, hogy törekedjenek annak megőrzésére. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy amiért néhány férfi vonzóbb a nők számára, mint a többiek, ezért a Victoria korabeli Balham nevű villanegyed lakói nem maradhattak volna meg a monogámia keretei között, ahol egy férfi egy nőhöz tartozik. Ezek szerint előbb vagy utóbb minden nőt a körül a néhány vonzó férfi körül kellene találnunk, míg a kevésbé vonzók számára nem maradna más, mint az agglegénység. Az egész városrész előbb-utóbb száz remetelakból, és néhány háremből állna. A valóság azonban nem ez. Nincs így, bármi történt is, még ha elvesztek is a házasság erkölcsi hagyományai Balhamben. Mindaddig, amíg ezek a hagyományok élnek, amíg megvetik mások feleségének elcsábítását, vagy tiszteletben tartják a hitvesi hűséget, léteznek majd azok a határok, amelyeket még a legelvetemültebb nőcsábászok sem fognak tudni áthágni Balhamben, hogy felborítsák a nemek közötti egyensúlyt. Ugyanígy: bármely földhalmozó igen hamar fel fogja ismerni azokat a korlátokat, amelyek között felvásárolhatja a földet egy ír, egy spanyol, vagy szerb faluban. Amikor egyformán gyűlöletesnek számít elrabolni Nábót szőlőjét és meggyalázni Urija feleségét, nem lesz nehéz megtalálni azt a helyi prófétát, aki Isten ítéletét hirdeti. A kapitalizmus légkörében azt az embert csodálják, aki földet föld mellé halmoz, ám a tulajdon légkörében azonnal ki fogják gúnyolni, vagy talán meg is kövezik. Az eredmény az, hogy a falu nem süllyed bele a pénzuralomba, sem a kertváros a poligámiába.
A tulajdon a tisztesség alapja. A tulajdon szó valódi ellentéte a prostitúció. Nem igaz az, hogy az emberek mindig ki fogják árusítani azokat a dolgokat, amelyek a szónak ebben az értelmében szentek, akár a test, akár a testvériség tekintetében. Vannak, akik mindkét értelemben megteszik ezt, csakhogy az ilyeneket ki fogják közösíteni. Az pedig semmiképp sem igaz, hogy a többség tenné ezt, és ha valaki ezt állítja, az tudatlan – nem a mi elképzelésünk vagy javaslataink szempontjából, nem abban a tekintetben, hogy ki mit álmodik vagy hirdet a disztributizmusról, vagyis a tőke különféle módszerek szerinti megosztásának kérdéséről, hanem a történelem tényeinek és az emberi természet lényegének szempontjából. Aki ezt állítja, nem más, mint egy barbár pogány, aki még sohasem látott boltívet.
Amit még meg kell jegyeznem ebben az írásban, az az, hogy egy ilyen egyszerű modellnek a helyreállítása egy ennyire bonyolult társadalomban nyilván meglehetősen nehéz. Itt csak abból a szempontból vizsgáltam a kérdést, hogy megmutassam: amit valaha érvényesnek gondoltunk, az ma is az. Visszautasítom azt a gondolatot, hogy lehetetlen helyreállítani azt a világot. Azt a régi, misztikus dogmát vallom ugyanis, hogy amit az ember egyszer már megtett, azt meg tudja tenni újra. Úgy tűnik azonban, hogy ellenfeleim egy még régibb és misztikusabb dogmát vallanak, hogy tudniillik az ember azért nem képes megtenni valamit, mert már megtette. Ebből azt lehet kihámozni, hogy az egyéni tulajdon elavult. Ami valójában azt jelenti, hogy minden tulajdon halott. Ez a gondolatmenet azt tartalmazza, hogy mindannyian egyre nagyobb mértékben veszítjük el tulajdonunkat, amelyet egy olyan rendszer nyel el, amely ugyanolyan személytelen, mint amennyire embertelen. Ha nem tudunk visszafordulni ezen az úton, aligha lesz értelme előre menni.
Nincs más előttünk, mint a standardizáció lapos pusztaságának őrülete, akár a bolsevizmus, akár a Nagy Üzlet következménye lesz is az. Ám több mint különös, hogy amíg nekünk, ha csak egy látomás formájában is, megadatott az ésszerű megoldás felismerése, addig a többség feltartóztathatatlanul halad e felé az őrültség felé, mindörökre odaláncolva a gyarapodáshoz, amelyből hiányzik a szabadság, és a fejlődéshez, amelyből hiányzik a remény.
