Létezik a nyilvánosság elõtt szereplõ "szakértõknek" egy olyan csoportja, amely mindenféle szakmai kontroll nélkül kommentálja a világ eseményeit, segítve a hétköznapi ember eligazodását a politikai és a gazdasági folyamatok útvesztőiben. A laikus közönség és a kollégák jelentős része is megilletődve néz e személyiségek naprakész tárgyi tudására és frappáns elemzőkészségére, amely alapján nyilván feltételezhető, hogy tőlük tárgyilagos, korrekt, és legfőképpen politikailag semleges tájékoztatást kapunk. Valójában ezek a tudatformáló szakemberek a hazai közélet politikai szereplői, akik nem valamiféle objektív, tárgyszerű képet adnak a világ folyásáról, hanem egy konkrét ideológiai nézőpontból szemlélve mondják meg, hogy mi jó és mi rossz, minek örüljünk és mi fölött búslakodjunk a napi híreket nézve, olvasva, hallgatva. Mivel azonban politikai kultúránkból hiányzik az információ, a sajtó, a kultúra és – legáltalánosabb értelemben – az ideológia társadalmi beágyazottságának tudatosítása, az ideológiai kontextus és a politikai koncepció a szakszerűen megjelenített vélemények mögött rendszerint rejtve marad.

Az ilyen "szakértők" jellegzetes példája Magyarországon Aczél Endre, a Népszabadság újságírója, aki kenyéradó napilapja mellett hetilapokban, valamint a rádió és a televízió legkülönbözőbb műsoraiban kommentálja az ország és a világ politikai fejleményeit. Tekintélyét és népszerűségét Aczél a nyolcvanas évek második felében, a monopolhelyzetben levő állami televízió esti híradójának főszerkesztőjeként vívta ki. Vezető pozícióját előzőleg a külföldi tudósítóként szerzett tapasztalatai alapozták meg. E tapasztalatok döntően két országhoz: Kínához és Nagy-Britanniához kapcsolódnak. Az utóbbi fejezetből kiindulva vázolható fel Aczél Endre szakértői jellemrajza.

Az eredeti mítosz

Kritikai elemzésünk útmutatója a francia mondás: "keresd a nőt!" Aczél politikai koncepciójának sarkköve ugyanis az a tétel, amely szerint a huszadik század harmadik harmadának legjelentősebb, és ezért követendő személyisége az a Margaret Thatcher, aki három választást megnyerve rekordhosszúságú időt töltött az Egyesült Királyság miniszterelnöki hivatalában. Közben – Ronald Reagan amerikai elnök oldalán – az elsőrangú világpolitikai vezető szerepében is tetszelgett, és – leglelkesebb híveinek értékelését idézve – helyreállította a munkáspárti kormányok és a túlzott szakszervezeti befolyás által legyengített brit gazdaság egészségét.

Ebből kiindulva Aczél úton-útfélen hirdeti tanmeséjét a hálátlan brit társadalomról, amely nem értékelte kellőképpen, hogy a Konzervatív Párt "rendbe tette" az ország gazdaságát, és jódolgában megint a kétes megbízhatóságú Munkáspártra szavazott az 1997-es választásokon. A hálátlanság mítosza – amely az angol történelem más fejezeteiből is ismert – ezúttal azt kívánja meg tőlünk (és a brit választóktól), hogy hatódjunk meg a Major-korszak második felének (1994-1997) viszonylag stabil gazdasági növekedési mutatóitól, és felejtsük el, hogy ez a párt tizennyolc éves kormányzása során történelmileg példátlan munkanélküliségi rátákat produkált, általános létbizonytalanságot idézett elő a fizikai dolgozók és a közalkalmazottak körében, korrupt módon privatizálta a közüzemeket és az állami ipart, konfrontációs politikája oltárán elherdálta az északi-tengeri olajkincset, és a társadalom védtelen rétegeire (idősekre, bevándorlókra, betegekre és munkanélküliekre) terhelte a kiváltságos osztályok zavartalan jólétének újabb költségeit.

Mivel Aczél szerint a konzervatívok gazdaságból jók voltak (summa cum laude), vereségük nem vezethető vissza anyagi okokra, csak az ellenfélnél bekövetkezett vezetőváltásra, a rendkívüli képességekkel megáldott, már-már supermanként aposztrofált Tony Blair fellépésére. Hogy sajátos elemzési módszereinek előkészítse a terepet, Aczél ki is jelenti, hogy a politikai gazdaságtan összefüggései alkalmazhatatlanok a politikai folyamatok magyarázatára.

Senki sem feltételezte azonban (talán A. E. kivételével), hogy a politika gazdasági meghatározottsága azt jelentené, hogy a szavazók az éves makrogazdasági folyamatokról készült jelentések alapján döntenék el, kire adják voksukat. A politikai konjunktúrának van némi hatása a választók hangulatára, ezért nyilván minden kormány igyekszik egy kicsit növelni a foglalkoztatást és csökkenteni az inflációt a választások előtti évben (csökkentve az úgynevezett mizéria-indexet). Az utolsó év tapasztalata azonban mindig csak egy kis része annak az összképnek, amely a kormányzati ciklus egészéről, vagy akár egy egész politikai korszakról kialakulhat és meghatározza a politikai véleményformálást. Néhány makroökonómiai mutatószám ugyanis még nem ad képet a gazdaság egészéről. Abba beletartoznak az állományjellegű mutatók is, mint az utak és épületek értéke (állaga), a természeti környezet állapota vagy az ivóvíz minősége (ez utóbbi például a privatizáció óta legendásan rossz Angliában). A politikai gazdaságtan pedig ennél is többet takar; magában foglalja, hogy a társadalom egyes csoportjainak (például osztályainak) relatív gazdasági helyzete hogyan alakul, mégpedig nemcsak egy negyedév vagy egy év leforgása alatt, hanem közép- és hosszú távon is.

A brit választók azt is tudják, hogy az utolsó négy Major-év prosperitása nem a Major-kormány erőfeszítései eredményeként, hanem azok ellenére alakulhatott ki. Emlékeznek ugyanis arra – aminek A. E. cikkeiben nyomát sem találjuk -, hogy 1992 szeptemberében Major és Norman Lamont pénzügyminiszter többmilliárd fontot (!) áldozott a túlértékelt font sterling árfolyamának védelmére. Mivel az akció sikertelenül végződött, a brit valuta mintegy 15 százalékkal leértékelődött, s a brit munkaerő európai összehasonlításban versenyképessé vált. Ez megindította a külföldi beruházások újabb hullámát, ami a következő évekre a konjunktúra motorja lett. Időközben azonban megindult, és egészen 1997 nyaráig tartott a font árfolyamának emelkedése, aminek a fő oka persze – A. E. állításaival ellentétben – nem a brit gazdaság állapota volt, hanem az, hogy Anglia kivonta magát az Európai Monetáris Unió első köréből, és így mentesült a maastrichti konvergenciakritériumok deflációs hatása alól. A font lassú felértékelődése ugyanakkor rövid távon jótékony antiinflációs hatást gyakorolt, de egyúttal az olcsó munkaerőből fakadó versenyelőny elvesztésével is fenyegetett.

Ez tehát nem egy felhőtlen, hanem egy meglehetősen ellentmondásos konjunktúra volt. De még ha értékeljük is a kialakult prosperitást, mert tényleg sok munkahely teremtésével jár (még ha ezek többsége részleges és ideiglenes is), még a középtávú konjunktúra ellenére is nehezen lehet pozitívan megítélni, hogy egy a műszaki fejlődésben – még most is – élen járó ország a munkaerő olcsóságára, ismétlődő leértékelésére kívánja alapozni gazdasági fellendülését. Ugyanilyen megalapozatlanok a nyolcvanas évekről Amerikájáról előadott dicshimnuszok, hiszen akkor a prosperitás az Egyesült Államokban lényegében annyit jelentett, hogy külső eladósodásból és állami megrendelésekkel a hadiipar felfuttatásán keresztül tudtak konjunktúrát előidézni. Nagy-Britannia esete igen hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a külső eladósodást a hirtelen jött áldás: az északi-tengeri olajbevételek helyettesítették.

Könnyen belátható, hogy a briteknek és az amerikaiaknak bőven volt gazdasági indítékuk ahhoz, hogy leváltsák a Reagan-Thatcher-korszak örököseit. Aczél Endrének ezért át kell írnia a történelmet annak érdekében, hogy alátámassza állítását, miszerint nem a politikai gazdaságtan összefüggései (a társadalmi osztályok közötti konfliktus és kompromisszum állása) határozzák meg a politikai változásokat, hanem leginkább a vezetők személyisége.

Aczél szerint Nagy-Britannia "ötven éve nem volt jobb gazdasági állapotban", mint 1997 májusában. Bár tehetné, nyilván nem az ötven évvel ezelőtti munkáspárti kormányt akarja ezzel megdicsérni, amely 1947-re éppen hogy csak túljutott az államosítás legfontosabb feladatain (bár még az USA hathatós pénzügyi segítségnyújtásával sem volt képes helyreállítani a font sterling konvertibilitását), és nyilván nem a Konzervatív Pártot akarja elmarasztalni, amely a megelőző ötven évből harmincötöt töltött az ország kormányzásával. Hogy mitől volt 1946-ban jobb állapotban a brit gazdaság, mint 1997-ben, az valószínűleg örökre Aczél titka marad. Csakúgy mint az, hogy Clinton elnökjelöltté választása miért "azt sugallta, hogy a Demokrata Párt békét kötött a tőkével, a vállalkozással, sőt a szabadkereskedelemmel is". Az állítás nem lenne helytelen, ha Woodrow Wilson, James Cox vagy esetleg Franklin Roosevelt neve szerepelne a mondatban. Aczél Endre meg fog lepődni, pedig igaz: az amerikai demokraták az első világháború óta sokkal következetesebben hirdetik a szabadkereskedelmet, mint a republikánusok, sokkal nagyobb (had-) erőbedobással voltak készek fellépni ennek védelmében a világ minden részében, mint a rivális párt – lásd a második világháborút és a vietnami háborút, vagy akár Clinton gazdasági hadviselését Japán és Kína ellen, amelynek immár Hollywood (Gere, Pitt stb.) is szolgálatába szegődött. A Demokrata Párt a nemzetközi orientációjú tőkés csoportok pártja, amelyek éppen a transznacionális terjeszkedés hozadékának újraelosztásával tudták a maguk oldalára állítani a szervezett dolgozókat és az etnikai kisebbségeket. Emiatt cáfolható könnyen Aczélnak az az állítása, miszerint a nemzeti érdek védelme és a globalizáció között fogalmi ellentmondás lenne.

Aczél szerint sem Clintont, sem Blairt nem választották volna meg, ha nem egyezett volna ki a thatcheri-reagani konzervatív örökséggel. Tény azonban, hogy 1992-ben azt a Clintont választották meg, aki radikális változást, állami gazdaságélénkítő programokat és általános társadalombiztosítást ígért. Jóval azelőtt történt ez, hogy az elnök a "kiegyezést" apró lépésekben végrehajtotta volna. Blair is győzhetett volna a Thatcher asszonynak tett tiszteletkörök nélkül, legfeljebb a bulvárlapok támogatása nélkül és valamivel mérsékeltebb fölénnyel. Aczél figyelmét elkerüli – amit pedig még a konzervatív középosztály is észrevett -, hogy a John Major vezette párt a belső viszályokban lecsapódó gazdaságpolitikai perspektívavesztés következtében elvesztette kormányzóképességét. A középosztály ugyanúgy megvonta a bizalmat saját pártjától, mint ahogyan 1979-ben a munkásosztály undorodott meg James Callaghan – IMF-recepteket követő – kormányától, és szavazott át nagy számban a történelmi ellenfélre.

Radikális programmal nyerték a választásokat a francia szocialisták is 1997-ben. Vezetőjüknek, Lionel Jospinnek pedig nem azért kellett utólag mérsékelnie programját, mert elvtelen ember lenne, és egyébként se gondolta komolyan, hanem azért, mert a júniusi amszterdami EU-csúcson csúnyán cserben hagyta őt Tony Blair, pedig a két új kormányfő friss mandátummal elég erővel rendelkezett volna ahhoz, hogy lazítson a maastrichti folyamat restriktív kötelékein.

Ezekkel a politikusokkal nem a szociáldemokrácia ajándékozta meg a huszadik századot (ahogy azt A. E. állítja), hanem a multinacionális tőke, amely a társadalom védekezőképességének meggyengülése miatt a korábbiaknál is erőteljesebben tudja ráerőszakolni saját programját politikai ellenfeleire, ezáltal kiszorítva a képviseleti rendszerből a társadalmi alternatívaképzés lehetőségét, nagy lépéseket téve a politikai pluralizmus felszámolása felé. Sajátos ízlésre vall, ha ezt egy szakértő a pragmatikus szociáldemokrácia diadalmeneteként ünnepli.

Aki a brit Munkáspártra vagy az amerikai Demokrata Pártra szavazott az elmúlt egy év folyamán, – A. E. állításával ellentétben – nem azért tette azt, mert olyan személyiségek mögött sorakozhatott fel, mint a korrupciós és egyéb vádak árnyékában élő Bill Clinton, vagy a zsarnoki hajlamairól ismert Tony Blair. Hanem azért, mert látták, hogy az alternatíva ennél is rosszabb; a republikánusok és a konzervatívok kormányzása tovább vinné ezeket a társadalmakat a kulturális konzervativizmus útján, ami a szervezett dolgozók, a bevándorlók, az etnikai kisebbségek és a nők jogainak további korlátozásával járna. Ha nem is tudnak tényleges alternatívát kínálni (Clinton próbálkozott ilyesmivel, és a Blair-kabinet több tagjáról is elmondható ez), a demokrata és munkáspárti kormányfők alkalmasak e folyamat fékezésére. Meg lehet bélyegezni (vagy dicsérni) Clintont mint a kiegyensúlyozott költségvetés újdonsült zászlóvivőjét, de látni kell, hogy komoly konfliktusokat vállalt fel a törvényhozással annak érdekében, hogy a civil szektorokban a kiadáscsökkentési határidőket kitolják, és így az állami költekezésre nehezedő nyomás csökkenjen.

Mondhatja valaki (mint A. E. is), hogy a Demokrata Párt jelenlegi retorikája "hajszálra olyan", mint a brit Munkáspárté, arra a nüanszra azonban ügyelni kell, hogy nem az amerikaiak másolják a briteket, hanem a Munkáspárt próbálja már 1992 óta egészen tudatosan követni a Clinton-féle stílusváltás példáját. Clintontól eltérően azonban Blair – aki az angol dolgozók sokasága által megvetett magániskolába járt – semmiképp sem sorolható azon politikusok közé, akiket "a nép egyszerű fiai" között tarthatnánk számon. Leginkább ezért van szüksége a brit politikában válsághelyzetekben alkalmazott miniszterelnök-helyettesre John Prescott személyében. Némi elfogultság kell ahhoz is, hogy Blairt "kitűnő szónoknak" nevezzük; az iskolázatlan John Major sokkal folyamatosabban, közérthetőbben és megnyerőbben tudott beszélni, mint a mostani kormányfő, akinek retorikájában a modernizáció ez idáig nem az állam szerepvállalásának átalakítását jelentette (ahogy azt A. E. állítja), hanem azt, hogy a Munkáspárt megszabaduljon a szociáldemokrata mozgalom hagyományos értékeinek javától, mégpedig elsősorban attól, hogy a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására törekedjen. Pedig – Aczél állításával szemben – a munkáspárti szavazók többsége igenis elvárta volna Blairtől a privatizáció leállítását és egyes közművek visszaállamosítását – nem törődve azzal, hogy A. E. értékrendjében az ilyen magatartás a "csököttség, bigottság, dogmatizmus, radikális eszementség" kategóriájába esik.

Tudnunk kell azt is, hogy a közvéleménykutatásokban Blair vezetővé választása nem jelentett számottevő változást, a munkáspárt ugyanis már jóval korábban (1992 vége óta) vezetett a kormányzó párttal szemben. Blair szívós munkája pedig elsősorban nem a társadalom bizalmának elnyerését célozta, hanem a konzervatív sajtóét, amely láthatta, hogy a középosztálynak nem kell tartania ettől az embertől. Blair kétes dicsősége, hogy végül több jelentősebb bulvárlapot (The Sun, Daily Mail stb.) is fel tudott sorakoztatni maga mögött, míg 1992-ben a két tucatnyi országos napilap közül mindössze kettő: a Financial Times és a Daily Mirror támogatta a Munkáspártot. Figyelmet érdemel azonban, hogy még Blair sem tudott megszabadulni a baloldaliság kategóriájától, pártját továbbra is balközép (left of centre) erőként határozza meg. Gazdasági miniszterei (Brown, Prescott, Beckett) a "harmadik út" retorikájával a magán- és az állami szféra partnerségére törekedve láttak munkához.

A szociáldemokrata és a liberális politika jobbratolódása – amiről Aczél a maga módján rendszeresen értekezik – kétségbevonhatatlan tény, ahogy az is, hogy a szociáldemokrácia válságából (eufemizmussal: pragmatikus átalakulásából) még nem feltétlenül lesz baloldali újjászületés. Azt is látni kell azonban, hogy ha ilyen nem lesz, akkor a jóléti kapitalizmus és a félperiféria országai nem egy békés és biztonságos virágkor elé néznek, hanem a szociális és faji diszkrimináció újabb vészjósló korszaka elé.

Amit Aczél Endre állít az angolszász politika legutóbbi két évtizedéről, az a legenyhébb minősítésssel is félrevezetőnek ítélhető. A számos csúsztatás, pontatlanság és elhallgatás valóságos funkciója azonban elsősorban nem a közelmúlt angol és amerikai történelme szempontjából érdekes, hanem azért, mert e "szakértői" tevékenység Magyarországon is a thatcherista politika importjának ideológiai előkészítéseként és körítéseként játszik szerepet.

A hazai adaptáció

Margaret Thatcher a maga módján megpróbálta másfél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét; egészen addig, amíg Anglia a tőkés fejlődés mintaországának számított világszerte. A thatcheri Anglia elsősorban azokban a térségekben válhatott mintaországgá, ahol a neokonzervatív ideológia dogmái (szabadpiac, egyéni vállalkozás) megváltást ígérhettek a különféle néprétegeknek, gazdaságpolitikai receptjei (privatizáció, liberalizáció, dereguláció) pedig meghatározott gazdasági elitcsoportok érdekeit szolgálták. Ilyen régióvá vált a rendszerváltó Kelet-Európa, és mindenekelőtt Magyarország, amelynek két reformnemzedéke (a 68-as és a 84-es) a piaci reformok és a modernizáció úttörőjének tekintette magát.

Aczél Endre a Kádár-korszak késői, hanyatló korszakában vált vezető újságíróvá, amelyet Szalai Erzsébet az új technokrácia felfelé ívelő szakaszaként jellemzett. Ennek a rétegnek jellegzetes médiafigurája Aczél, aki a televízió híradójának főszerkesztőjeként a hírműsor gyártásában is a szakszerűséget kívánta előtérbe állítani. A rendszerváltás pillanatában világossá vált, hogy a nómenklatúra "modernizáló", fiatal technokratái túlgyőzték magukat: rendszerváltó erőfeszítéseiknek ők maguk is – mint az összeomló Kádár-rendszer tartozékai – áldozatává válnak. A nómenklatúra más csoportjaival összefonódó nacionalista pártok nem tartottak igényt a technokrata szakértelemre; káderpolitikájukat – mint minden egyéb tevékenységüket is – az 1945-ben megszakadt tradíció diktálta.

Attól kezdve, hogy a rendszerváltás Magyarországon nem a késő kádári technokrácia elképzelései szerint zajlott le, és az eseményeket – legalábbis a vártnál sokkal nagyobb részben – a konzervatív nacionalizmus erői diktálták, Aczél Endre személyiségének – mint ahogy a késő-kádári technokrácia más csoportjainak is – meghatározó eleme a sértődöttség: "mi értettük a dolgunkat, dilettánsok váltottak fel bennünket". Tény, hogy – mint az élet szinte minden területén – a telekommunikációban is egy második-harmadik vonal lépett vezető pozícióba a rendszerváltás körülményei között, nem törődve az általánossá váló minőségromlással.

Mivel az új pluralista demokrácia első körben "kitolt" a pártállamban összekovácsolódott technokrata nemzedékkel, számukra a szakértelem magasabb rendű érték maradt, mint a rendszerváltás vívmányának tekintett demokrácia. Ez utóbbi a technokraták szemében csak körítés, szükséges vagy legkisebb rossz lehetett "a lényeg", vagyis a "működő piacgazdaság" létrehozása mellett. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Horn Gyula, illetve Bokros Lajos alatt a fiatal technokrata nemzedék visszatérhetett a politikai hatalomba, kormányzati tevékenysége alig maradt belül a demokrácia és az alkotmányosság keretein. (Ebben persze nem különbözött az Antall-Boros-kormánytól, de ez más kérdés.)

Az 1994-es választásokon az MSZP a szakértelem kormányra juttatását ígérte, és ennek megvalósulását a technokrata menedzserek és hivatalnokok megelégedéssel nyugtázhatták Bokros Lajos pénzügyminiszteri és Surányi György jegybankelnöki kinevezésekor. Bokros a szorult helyzetben jól látható szakmai hozzáértéssel, de politikai dillettantizmussal látott munkához. Programja heterodox csomag volt, amely felgyorsítani igyekezett a hazai kapitalizmus kialakulását, igazolva, hogy Bokros egész munkásságának – mint ahogy Margaret Thatcherének is – egyik legfontosabb ihletője a Nobel-díjas Friedrich Hayek, a neoliberalizmus atyja volt.

Az 1995-ös stabilizáció módszerei nagyban hozzájárultak Magyarországon a baloldali politizálás újbóli lejáratásához. Aczél Endre azonban még az 1998-as választási kampány során, nem sokkal az MSZP-SZDSZ-kormány bukása előtt is azt hangoztatta, hogy érdemeinek elismeréseként "fejet kell hajtani Bokros Lajos előtt". Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a hazai tömegkommunikációs diskurzusban kialakult az a szófordulat, amellyel – a konkrét helyzetre és a részletekre való tekintet nélkül – minden megszorító intézkedést "Bokros-csomagnak" neveznek, feltételezve, hogy az ilyesmi minden országnak kijár, valami oknál fogva szükséges és elkerülhetetlen mindenütt, különösen az átalakuló ex-szocialista országokban.

A szakértő újságírás a szakértő politizálás szövetségese maradt az MSZP bukása után is. Magától értetődik, hogy a szakértő újságíró az ellenzéki helyét kereső szocialista pártot szemlélve annak "szakértő", vagyis Békesihez és Bokroshoz hű jobbszárnyát igyekszik jó fényben feltüntetni a pragmatikusabb, a baloldal társadalmi bázisával inkább kapcsolatban álló irányzatokkal szemben. Így Aczél 1998 nyarán a Népszabadság vezércikkében elemzi a Kovács László és Nagy Sándor felfogása közötti különbségeket, és felhívja a figyelmet a "veszélyre", miszerint az utóbbi nem tekinti magától értetődőnek az MSZP és az SZDSZ szövetségét. Ebben az értékítéletben a tényleges szaktudásnak nem lehet szerepe; inkább csak annak a paranoiának, amely az egykori szakszervezeti vezető személyével szemben már az MSZP-SZDSZ-koalíció válságpillanataiban is megnyilvánult (kiindulva abból a feltételezésből, hogy Nagy esetleg Bokros ellenlábasa lehet, holott ő az MSZOSZ elnökeként meghirdetése után azonnal támogatásáról biztosította a stabilizációs csomagot).

Aczél számára fontos, hogy a Bokros-féle neoliberális irányzattal szemben esetleg másutt felmerülő alternatívákat is negatív színben tüntesse fel. A legfontosabb feladat e téren a Vaclav Klaus nevéhez fűződő cseh gazdaságpolitika szapulása. A jobboldali Klaus a thatcheri filozófiát prédikálta, gyakorlati gazdaságpolitikájában azonban pragmatikus maradt. Ráadásul e politikával sikeresnek is mutatkozott – egészen az 1997-es pénzügyi válságig. Ez utóbbi megelégedéssel töltötte el Klaus ellendrukkereit, köztük Aczél Endrét, aki ebben az időszakban a káröröm minden fajtáját felvonultatta a magyar sokkterápiák igazolására, holott a kényszerű csehországi kiigazítás még a Klaus-kormány látványos bukása mellett sem volt annyira drasztikus, mint akár a Kupa-, akár a Bokros-féle megszorító csomag. (Annyi dicséretet azért kapott Klaus Aczéltól még 1997 tavaszán, hogy a "szakszervezeti gerinc megtörése" Csehországban is megtörtént.)

A cseh különút bírálata Aczél munkásságának nemcsak azért fontos eleme, mert – legalábbis az 1997/98-as időszakban – a neoliberálistól eltérő, fontolva privatizáló gazdaságpolitika kudarca mutatható ki benne, hanem azért is, hogy a magyar felsőbbrendűség – persze csak regionális összehasonlításban – bizonyítható legyen. Hogy az EU-bővítés első köréből kihagyott országoktól szakadék választ el bennünket, az nem kérdés. (Itt külön fejezetet érdemelne Aczél Romániával kapcsolatos publicisztikai tevékenysége.) Az érdekes az, hogy Aczél a lengyelekre is rápirít, mondván, hogy egy életképtelen agrárszektort próbálnak magukkal hurcolni az EU-ba, amely – tekintet nélkül a lengyelek gyengébb gazdasági eredményeire – politikailag mégiscsak egyformán fontosnak tekinti őket a többi – felvételre kijelölt – társult országgal, holott hirdetett elvei alapján a teljesítmény szerinti differenciálás lenne feladata.

A lengyel lemaradás dramatizálásánál – egy külföldi forrásra, "a világ legtekintélyesebb üzleti napilapjának" mondott londoni Financial Timesra való hivatkozással – Aczél figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, hogy a régió volt szocialista országai közül 1998-ban még mindig Lengyelország az egyetlen, amelynek GDP-ben mért nemzetgazdasági teljesítménye meghaladta a rendszerváltás előtti szintet. Arról is megfeledkezik – amit egyébként kollégája, Bossányi Katalin néhány nappal később ugyanazon az oldalon már szóvá tesz -, hogy az Antall-korszak alatt kialakult birtokstruktúrával Magyarország épp úgy egy életképtelen, a nyugat-európai normáktól távol eső mezőgazdaságot óhajt magával vinni az integrációba, mint a lengyelek.

Az pedig, hogy Aczél elvárja az EU-tól, hogy a bővítésben ne a politikai megfontolás, hanem csakis "a mérhető és kritériumokhoz illeszthető teljesítmény legyen a perdöntő", vagy színlelt, vagy valóságos naivitásként értékelhető. Az EU legalább annyira politikai közösség, mint amennyire gazdasági; soha, semmilyen döntése nem volt kizárólag üzleti megfontolásokra alapozott ("politikamentes"); a bővítés kérdéséért felelős EU-tisztségviselők (Hans van den Broek és mások) pedig számtalanszor elmondták, hogy a keleti kiterjesztés fő célja nem más, mint a stabilitás zónájának kiterjesztése. Ha az EU megfogadná Aczél Endre tanácsát, és azt vizsgálná, hogy a nyugat-európai normákhoz való közelség alapján mely országok vehetnek részt az integrációban, sok magyar "szakértő" megrökönyödésére a keleti bővítés kérdését egyszer s mindenkorra levenné a napirendről.

A neoliberális receptek eminens követésére büszke magyar reformer persze nem mondhat mást, mint hogy Magyarországnak – érdemei és teljesítménye alapján – igenis helye van a nyugati integrációs szervezetekben, így az Európai Unióban és a NATO-ban. A tétel második felének bizonyítása érdekében Aczél kénytelen démonizálni a NATO-bővítés ellenzőit, köztük az észak-atlanti katonai tömörülés keleti kiterjesztése ellen szavazó húsz amerikai szenátort. Egytől egyig mindegyikre ráhúzza a konzervatív és izolacionista jelzőket, holott az Egyesült Államokban éppen a klasszikus liberális irányzat küzdött leghevesebben a NATO-bővítés ellen – a The New York Times című, meglehetősen internacionalista napilap köré szerveződve. Aczélt nem érdeklik a béke ügyét vagy a szociális szempontokat szem előtt tartó érvek, ami miatt az ő besorolásában szélsőjobboldali figuraként tűnik fel az a Daniel Patrick Moynihan (a Demokrata Párt New York államot képviselő szenátora), aki ugyan a konzervatív Nixon elnök egyik főtanácsadója volt, de még akkor is az adminisztráció liberális arcaként tartották számon.

Aczél politikai üzeneteinek egyik visszatérő motívuma: "nincs más út". Az egyetlen racionális irány a neoliberális gazdaságpolitikai receptek követése és az "euro-atlanti" integrációs szervezetekhez való csatlakozás, ahogy azt a "szakértők" hada folyton-folyvást sulykolja. Még az egészen sajátos reformelképzeléseket megvalósító Kína számára sincs más út, mint végső soron bevezetni a – fukuyamai értelemben világtörténelmi győztesnek számító – kapitalizmust. Érdekes ellentmondás az aczéli paradigmában, hogy az univerzalista felfogás mellett megfér a kivételesség motívuma is: egyesek (például a magyarok) alkalmasabbak az üdvözítő receptúra alkalmazására, mint mások (itt most politikai korrektség végett meg nem nevezendő keleti és déli nemzetek nevei következnének).

Egyes írásaiból úgy tűnik, hogy Aczél is tudatában van a pozitívnak beállított nyugati példák közvetlen alkalmazása előtt tornyosuló akadályoknak. Jól látja, hogy az intézményi adaptációnak korlátai vannak, ezt az álláspontját azonban nem tudja kellő szakszerűséggel megindokolni. A két ország politikai rendszerét összehasonlítva kijelenti például, hogy "Magyarországon (ellentétben Nagy-Britanniával) arányos választási rendszer működik", holott már egy alapszintű politikatudományi kurzus résztvevői is tudhatják ennek ellenkezőjét. Egy olyan országban, ahol egy politikai párt az állampolgárok által leadott szavazatok 33 százalékával megszerezheti a parlamenti mandátumok 54 százalékát – amint azt az MSZP tette 1994-ben -, nem beszélhetünk arányos képviseletről. Igaz, a magyar választási rendszerben van egy arányos elem; a nemzetközi összehasonlításban egyedülállóan komplikált mechanizmus a két választási elvet (arányos és többségi) kombinálja. Ugyanakkor elmondható, hogy már a hazai választási rendszer arányos felében, vagyis a pártlistákra leadott szavazatok után elnyerhető mandátumoknál megkezdődik a rendszer aránytalanítása, amennyiben az öt (korábban négy) százalékos küszöb kiszűri a viszonylag kis támogatottsággal rendelkező pártokat.

Attól persze, hogy Aczél nem tudja, mi az arányos képviselet, még lehet igaza abban, hogy Magyarországon érdemes árnyékkormányt működtetni (még akkor is, ha ez "a brit viszonyokhoz képest kevésbé indokolt"). A lényeg, amit ezúttal meg kell figyelnünk, nem más mint az érvelési technika – a szakszerűnek látszó érv felvonultatása a laikus olvasó által ellenőrizhetetlen módon.

A szakszerűség látszatának – a politológiai szakkifejezések több-kevesebb pontossággal történő villogtatása mellett – további fontos kelléke a tekintélyes forrásokra való hivatkozás. Aczél Endre – a veterán világpolitikai elemző Gömöri Endréhez hasonlóan – két nyugati sajtótermékre hivatkozik rendszeresen: a londoni The Economist című hetilapra és az amerikai Foreign Affairs című külpolitikai folyóiratra. A nevezett lapok a maguk műfajában valóban a világ legolvasottabbjai közé tartoznak, hazai külpolitikai szakértőink kezében azonban sajátos célt szolgáló eszközzé válnak. Azzal ugyanis, hogy mint a világ "vitathatatlanul legtekintélyesebb" folyóirataira hivatkoznak rájuk, saját magukról hitetik el, hogy ők az ország "vitathatatlanul legtekintélyesebb" külpolitikai elemzői. És ez így is van; amíg a hazai újságírók jelentős része nem vesz kezébe színvonalas nyugati forrásokat – részben hiányos nyelvtudása, részben igénytelensége folytán -, addig a néhány fős elit kiváltsága marad értelmezni, hogy mit ír a Foreign Affairs és a The Economist (kicsit hasonlóan a középkori bibliaértelmezés gyakorlatához). A vakok között már a félig tájékozott szakértő is hatalmi pozícióba kerülhet.

A nevezett folyóiratokra mint szakmai tekintélyekre való hivatkozás elfedi e fórumok politikai irányultságát is. Pedig van nekik: a The Economist például születése óta – vagyis másfél évszázada – liberális folyóirat, amely a liberalizmus huszadik századi szakadása után annak konzervatívabb irányzatát képviselte. Egy magyar külpolitikai szakértőnek azonban – a politikamentesség látszatának fenntartása végett – illik meglepődnie, amikor a parlamenti választások előtt e hetilap szerkesztősége állást foglal, mégpedig a Konzervatív Párt oldalán.

E "malőr" ellenére az olvasó számára talány marad, hogy miért az angolszász neokonzervativizmus dicsérete adja meg egy szociálliberális magyar napilap alaphangját. Márpedig a konzervatív ideál máshol is felszínre bukkan Aczél munkásságában, leginkább akkor, amikor – ismét csak a fent említett Gömöri Endréhez hasonlóan – Henry Kissingert, az USA egykori külügyminiszterét teszi meg a külpolitika tudományának megfellebbezhetetlen tekintélyévé. Kissinger kiemelkedő elméleti tudással és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező figura, de amit mond, az nem "a tudomány" vagy "a diplomácia" mesterségének vagy művészetének szava, hanem egy bizonyos felfogás képviselete. Ez az irányzat a nemzetközi kapcsolatok elméletében az úgynevezett realista iskola, amelyet leginkább az erő filozófiájaként, a morális szempontok kiiktatásával, a nemzeti érdekek minden egyéb fölött történő érvényesítésével jellemezhető. Akarva-akaratlanul Kissinger magyar követői is kénytelenek pozitívan viszonyulni a hegemonizmushoz, elfogadva és hirdetve, hogy a nemzetközi viszonyokban, és általában a politikában mindig az erősebbnek van igaza.

Záró megjegyzések

Aczél Endrének – hasonlóan a többi politikai elemzőhöz és általában az állampolgárokhoz – az lehet a véleménye, ami neki tetszik. A Bertelsmann-tulajdonban levő Népszabadság Rt. is azt alkalmaz politikai publicisztikai feladatokra, akit kiadói és szerkesztői szempontjai alapján célszerűnek lát. A közszolgálati médiában is megjelenő szakértőnek azonban felelőssége a korrekt, mindenfajta manipulációtól mentes tájékoztatás. A legkisebb mértékben sem szerencsés, ha valaki a belpolitikai véleményét (tb-reformra van szükség, a szocdem vezér ne ígérjen semmi kézzelfoghatót, hanem legyen pragmatikus és opportunista stb.) kivetíti a külvilágra, és a belpolitikai állásfoglalás külső legitimációjának megteremtése érdekében hajlandó megerőszakolni a világpolitika tényeit és összefüggéseit, és mellékesen belegázolni a politikával foglalkozó társadalomkutatók önérzetébe. Az irodalmi idézetek és történelmi anekdoták nem helyettesíthetik a társadalomtudományi módszertant, még ha néhány befolyásos kommentátor a vulgármaterializmusból való kiábrándultsága miatt hajlamos is félredobni azt.

***

[Cikkünk kiindulópontját Aczél Endre A Blair-szindróma című írása képezte (Népszabadság, 1997. október 18.). Megírásához felhasználtuk a szerző más írásait is, így például a Klaus Csodaországban (1997. június 2.), a Thatcher úr a vártán (1997. február 10.), az Árnyékkormány (1998. augusztus 1.) és a Bibó az EU-ban (1998. augusztus 3.) címűeket.]

A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD, közismert nevén Világbank) és Magyarország tizenöt éves kapcsolatának kétségtelenül létezik egy "titkos története", amiről a hazai lakosság alig tud valamit, azt is töredezett, hiányos, sokszor torz formában. Mindkét fél érdeke, hogy a szűk körű beavatottakon túl minél többen és minél pontosabban megismerkedjenek ezekkel az összefüggésekkel. Ezt a viszonyt az Eszmélet korábbi számaiban is elemezte néhány tanulmány. Most egy olyan kezdeményezésről számolunk be, amely a korábbiakhoz képest átfogóbb és részletesebb módon vizsgálná a Világbank és Magyarország kapcsolatát.

A Világbank és a Development GAP amerikai civil szervezet kezdeményezésére a magyarországi civil szervezetek egy csoportja – együttműködve a kormánnyal és a Világbank magyarországi képviseletével – megvizsgálja az IBRD és Magyarország között létrejött struktúraátalakító kölcsönszerződések gazdasági és társadalmi hatásait. Az egész vizsgálatot a SAPRI (Structural Adjustment Participatory Review Iniciative) elnevezésű program fogja össze. A SAPRI első nemzeti fórumát 1998. június 6-tól 8-ig tartotta Esztergomban a civil szervezetek, a kormány és a Világbank képviselőinek részvételével.

A konferenciára kiadott tájékoztatók a hitelszerződések, valamint a hozzájuk kapcsolódó dokumentumok alapján készültek. (Magyarország 1983 és 1997 áprilisa között 36 szerződést írt alá az IBRD-vel, az ebben foglalt közvetlen kölcsönök értéke 3,6 milliárd USA-dollár, de a megállapodáshoz kapcsolódó egyéb hitelek, hitelfeltételek és tovagyűrűző, járulékos hatásaik ennél a számszerű összegnél sokkal jelentősebbek. Az is nyilvánvaló, hogy a Világbank és a másik befolyásos nemzetközi pénzszervezet, a Valutaalap [IMF] összehangolt finanszírozási, befolyásolási politikát folytat. Tevékenységüket – minden belső "munkamegosztás" ellenére – ezért célszerű együtt elemezni. Erre azonban itt és most nincs mód.) Addig is, amíg részletesebb publikációk napvilágot nem látnak, négy konkrét megállapodást ismertetünk. Az itt közölt szöveg tehát az eredeti dokumentumok alapján készített – imént említett – tájékoztatókból összeállított, erősen rövidített, stilizált változat. (A tájékoztatók eredeti terjedelme mintegy 35 oldal.) Szándékosan megőriztük a tájékoztatók szenvtelen, tárgyilagos hangvételét. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Magyarországi SAPRI Információs Bizottság vezetőjének (Lóránt Károly) és az anyagot összeállító bizottsági tagnak (Morva Tamás), hogy ezt a rövidített, szerkesztett közlést számunkra lehetővé tették.

A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az "Ipari szerkezetátalakítási kölcsön" (ISAL) szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig az IBRD már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarországnak, ezek közül hatot más hitelezőkkel együtt. A korábbi hitelek 43%-át az ipar, 32%-át a mezőgazdaság, 16%-át az energia-ágazat és 8%-át a közlekedés kapta. Az 1988-as ISAL összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő konvertibilis valuta, amit két részletben lehetett felvenni. Az első 100 millió dolláros részletet azonnal, a második részt a szerződésben foglaltak teljesülésének felülvizsgálatakor. Erre 1989 március-augusztusában került sor. A kölcsönt öt év türelmi idő után tíz egyenlő részletben kell visszafizetni 1994. március és 2003. szeptembere között. A kölcsönhöz a végrehajtás folyamán (1989-ben) a japán EXIM Bank 8 milliárd yen (kb. 50 millió USD) kiegészítő kölcsönnel kapcsolódott, amit a magyar kormány szintén igénybe vett.

A kormány az ISAL-szerződéssel kapcsolatban többek közt a következőket vállalta:

1. Javul az állami költségvetés egyenlege és 1990 végéig megáll az ország külső eladósodási folyamata.
2. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege az 1988. évi tervhez képest (amely 204,9 milliárd forint volt) legalább 10%-kal tovább csökken.
3. A társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények elfogadása, ami lehetővé teszi az állami vállalatok részvénytársasággá alakulását, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlást, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítását.
4. A vasipar és szénbányászat átalakítása a Világbank elvárásainak megfelelően.
5. A vállalati jövedelemadóztatás átalakítása, a vállalkozói adónak a nyereségadóba és SZJA-ba történő beépítése.

A program első évében kidolgozott 1989. évi terv és költségvetés megfelelt a megállapodásoknak. Kivételt képezett a költségvetési támogatások csökkentése, ami elmaradt a 10%-os vállalástól. 1989 elején az Országgyűlés elfogadta a gazdasági társaságokról szóló törvényt. Az 1988-ban kidolgozott vaskohászati program két üzem teljes bezárását és az elavult hengersorok minden üzemben való leállítását irányozta elő. A szénbányászat átszervezési programja 1988-ban 6 bányaüzem, 1989-ben további 9 üzem bezárását tervezte. Ehhez kapcsolódott a szénbányászat állami támogatásának csökkentése az 1988. évi 7,9 milliárd forintról az 1989-es 2,7 milliárdra, majd 1990-re a támogatás teljes megszüntetése. 1990 februárjában a csődtörvény módosítása kötelezővé tette a fizetésképtelen vállalatok önfelszámolását. A várható munkanélküliség miatt a kormány területfejlesztési és foglalkoztatási alapot hozott létre.

1989-ben import-liberalizálási program készült. Folytatódott a szabadáras termékek körének kiterjesztése, megszűnt a kötelező árkonzultáció jelentős része és eltörölték az import árszabályozását. A közvetlen külföldi befektetéseket az 1989 eleji már említett törvény és a létrehozott vegyes tulajdonú befektetési alapok ösztönözték. Ez utóbbiak közül az egyik a Világbank érdekeltségi köréhez tartozó Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) részvételével alakult meg.

A lakástámogatások finanszírozása a bankszektorból a költségvetésbe került át.

Egy akkori világbanki értékelés megállapította, hogy a kormány szándékai ellenére még számos terület gondot okoz, ahol további szigorításra van szükség. A végrehajtott csökkentések ellenére a fogyasztási, lakás-, termelési és beruházási támogatások túl magasak az IBRD szerint (1989-ben ezek a támogatások a GDP 13,2%-át tették ki). A konvertibilis kereskedelmi mérleg javulását lerontotta a kiutazásokkal kapcsolatos valuta-kiadások meredek növekedése.

Az akkori kormány véleménye szerint a Világbankkal való kapcsolatok az ISAL készítésének és végrehajtásának egész időszakában nagyon jók voltak. A Világbank szakértői nagyban segítették magyar partnereiket az összehangolt program elkészítésében. A Világbank és a kormány folyamatos politikai párbeszéde kiegészült a gazdasági és ágazati munkában folytatott széles körű együttműködéssel.

A magyar kormány garanciavállalásával 1990. június 21-én írták alá a "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL I.) szerződést a Magyar Nemzeti Bank és a Világbank képviselői. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta. Az első 100 millió dolláros részletet a kormány azonnal felvehette, a második részletet a program végrehajtásának felülvizsgálatát követően, ami 1991 márciusában meg is történt. A szerződés – kivételesen – azt is lehetővé tette, hogy az összegből 40 millió dollárt a szerződés aláírása előtt keletkezett behozatali fizetési kötelezettségekre lehessen fordítani. A kölcsönt öt év türelmi idő után, tíz év alatt kell visszafizetni 1995 december és 2005 júniusa közt.

A SAL I. kölcsönnel párhuzamosan a japán EXIM Bank további 200 millió dolláros társult hitelt nyújtott, valamint az Európai Közösség is jóváhagyott egy 1 milliárd dolláros hitelkeretet.

A kormány a kölcsönszerződéshez kapcsolódva többek közt az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. Kiválasztott állami vállalatok privatizációja a Világbankkal egyeztetett időrendben.
2. A Világbankkal egyeztetett középtávú privatizációs stratégia véglegesítése.
3. Legalább 10 fizetésképtelen nagy állami gazdaság és termelőszövetkezet, valamint a vállalati össztőke legalább 25%-át elérő, az MNB által kereskedelmi hitelre nem jogosított állami vállalat felszámolásának megkezdése. (Ez utóbbiba nem értendők bele a közszolgáltatások.)
4. A liberalizált import aránya az ipari termékekben az energia szektor kivételével érje el 1991-ben a 60%-ot.
5. A termelői, beruházási, fogyasztási és lakástámogatások együttes összege csökkenjen a GDP 9%-a alá. Külön említi a megállapodás a lakástámogatások csökkentését és a házépítő-ipar átalakítását.
6. A Világbankkal egyeztetett gazdasági reformok kezdeményezése és a szociális programok megerősítése, beleértve költségvetési alapok létesítését a munkanélküliség mérséklésére és a munkanélküli segély finanszírozására.
7. A nyugdíjjogosultság szűkítése a nyugdíjak reálértékének védelme mellett. Költségcsökkentő intézkedések az egészségügyben.
8. A Világbank által igényelt makrogazdasági és pénzügyi mutatórendszer kidolgozása.

A kapcsolódó dokumentumok azt mutatják, hogy a SAL I. kidolgozása és végrehajtása során szorosabbá váltak a Világbank és Magyarország kapcsolatai. A SAL I. keretében például alapos elemzés készült a szociálpolitika szerkezetéről, valamint az egész központi költségvetés méretéről és szerkezetéről. Ebben az időszakban az egész privatizációs stratégia az IBRD által meghatározott keretekben haladt. A külföldi tőke tulajdonlását a törvények és rendelkezések nem pusztán lehetővé tették, hanem kifejezetten bátorították, kedvezményezték. Az állami tulajdon ingyenes átadása – néhány speciális esetet leszámítva – lényegében a területi önkormányzatokra korlátozódott. A munkavállalói résztulajdonlást mérsékelten alkalmazták.

Az import liberalizálása az előirányzottnál gyorsabban valósult meg, amiben szerepet játszott a keleti piacok összeomlásával bekövetkező drámaian gyors külkereskedelem-szerkezeti átrendeződés. 1989-ben az energiaszektor kivételével az ipari behozatal 16%-a volt versenyhelyzetben, 1990-ben a 37%-a, 1991-ben pedig már a 72%-a (ez utóbbi adat az energia szektort is tartalmazza). Mindezzel párhuzamosan a külkereskedelmi jog is liberalizálódott. 1990 végére a fogyasztói árak csaknem 90%-a szabadáras lett. 1991-től megszűnt az Árhivatal, a szabálytalan piaci magatartást tiltó törvény betartásának ellenőrzésére létrehozták a Versenyhivatalt.

A lakásépítési kiadások csökkentése érdekében átszervezték, illetve privatizálták az állami házépítő-ipart. 1991-ben intézkedéseket hoztak a lakástámogatás költségvetési kiadásainak csökkentésére. A nyugdíj- és egészségügyi rendszer átfogó reformja későbbre maradt, azonban számos részmódosítást hajtottak végre. Ezek körébe tartozott a teljes nyugdíjjogosultság 10 évről 20 évre emelése, a nyugdíjemelkedésnek a nettó keresetek növekedéséhez való igazítása, degresszívebb nyugdíjemelési formula bevezetése. A központi egészségügyi kiadások csökkentését szolgálta a teljesítményhez kötött finanszírozás bevezetése, a gyógyszeráremelések, a gyógyszer felírási rendjének szigorítása, a kórházi ágyak gazdaságosabb kihasználására való ösztönzés.

A folyamatokat és eredményeket elemezve mind a magyar kormány, mind a Világbank arra a következtetésre jutott, hogy további pénzügyi segítségre és az IBRD aktív részvételére van szükség az átalakulásban.

1991. július 5-én a Magyar Nemzeti Bank és az IBRD képviselői aláírták az újabb "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL II.) szerződést. Ezzel a kölcsönnel a Világbank – szándéka szerint – segítséget nyújtott a magyar kormánynak a szerkezetátalakítási program sürgős behozatali igényeinek kielégítésére. A kölcsön összege 250 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit a Világbank három részletben bocsátott a kormány rendelkezésére. Az első 100 millió dolláros részlet azonnal felvehető volt, a második és harmadik részlet (75-75 millió) lehívására a vállalt kötelezettségek teljesülésének felülvizsgálata után kerülhetett sor. A Világbank a SAL II. első részletéhez kapcsolódó kötelezettségvállalások teljesítésének felülvizsgálata után, 1992. március 30-án engedélyezte a második részlet lehívását. A harmadik részlet engedélyezését 1992 szeptemberére irányozták elő. A határidőt a Világbank háromszor meghosszabbította, majd a program kedvezőtlen teljesítési mutatói, különösen az államháztartási reform lassúsága és a nagy költségvetési hiány miatt 1994 decemberével véglegesen törölte, és a szerződést lezárta. (Ennél a kölcsönnél is mód volt arra, hogy korábban vállalt behozatali kötelezettség teljesítésére fordítsanak 50 millió dollárt.) A hitelt öt év türelmi idő után tíz év alatt kell törleszteni 1997 márciusa és 2006 szeptembere közt. A SAL II-höz a japán EXIM Bank további 150 millió dolláros kiegészítő kölcsönnel társult.

A magyar kormány a kölcsönszerződéssel kapcsolatban többek között az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. A Világbank által elfogadhatónak ítélt makrogazdasági mutatók teljesítése, beleértve a pénzügyi tervet és az állami költségvetést.
2. Az ipari termelésen belül a liberalizált import arányának legalább 80%-ra emelése.
3. A fogyasztási cikkek behozatali keretének legalább 750 millió dollárra való emelése, és a keretbe tartozó cikkek körének az 1988. évi ipari termelési érték 15%-áról 10% alá csökkentése.
4. Az 1991. évi állami költségvetésben a fogyasztási, termelési, beruházási és lakástámogatásnak legalább a GDP 2%-ával vagy legalább 20 milliárd forinttal való csökkentése. 1992-re további 2%-os csökkentést vállalt a kormány, valamint azt, hogy a háztartási energia támogatása maximum 3 milliárd forint lesz.
5. Intézkedési terv elfogadása a központi költségvetési intézmények juttatásainak reálértéken való csökkentésére, ezen belül az alkalmazott kutatások, a képzés, a kultúra és az oktatás egyes tevékenységeinek privatizálására. A kormány vállalta azt is, hogy az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokért szélesebb körben díjazást alkalmaz.
6. A kormány vállalta, hogy reálértékben csökkenti a költségvetésen kívüli alapok számára juttatott összegeket, valamint megszüntet, átszervez, privatizál ilyen alapokat.
7. Nyugdíjkorhatár emelése és egységesítése a férfiak és nők számára, valamint a teljes jogú nyugdíj eléréséhez szükséges idő felemelése, a későbbi nyugdíjba menetel ösztönzése.
8. A növényolaj-termékek belső és külső forgalmának teljes liberalizálása és a növényolajipar privatizálása.
9. A távfűtési ármegállapítás önkormányzati hatáskörbe adása.
10. A villamosenergia és a földgáz olyan – a Világbankkal egyeztetett – árszerkezetének és árképzési szabályainak bevezetése, amelyek folyamatosan fedezik ezeknek a termékeknek a – meghatározott profittartalommal kalkulált – gazdasági költségeit.
11. A kormány vállalta továbbá a következő törvényjavaslatok beterjesztését az Országgyűléshez:

• néhány szolgáltatás kivételével a zéró ÁFA-kulcs megszüntetése,
• az ÁFA felső kulcsának csökkentése,
• a beruházási javaknál az ÁFA visszatérítés 100%-ra emelése,
• új állóalap-értékcsökkenési rendszer bevezetése,
• a vállalati nyereségadó preferenciáinak, kivételeinek csökkentése,
• az SZJA adóalapjának kiterjesztése, progresszivitásának csökkentése,
• az adókötelezettség kiterjesztése bizonyos bér jellegű jövedelmekre,
• munkaadók által fizetett első három heti táppénz.

A SAL II-höz kapcsolódó világbanki és kormány-értékelés jelentős eltéréseket mutatott. A Világbank a következőképpen értékelte a kialakult helyzetet. A harmadik részlet lehívásának előirányzott idejére (1992. szeptember) a makrogazdasági helyzet és különösen a költségvetés egyensúlya drámaian romlott. A feltételek közül teljesült a növényolajipar privatizálása, a háztartási energia költségvetési támogatásának megszüntetése és a további kereskedelmi liberalizálás. A költségvetési intézmények és a költségvetésen kívüli alapok támogatása lassan csökkent, az alapok száma nem csökkent. Az egészségügy finanszírozásának reformját későbbre halasztották. A harmadik részletről folyó tárgyalások időszakában (1992. szeptember-1994. december) a makrogazdasági mutatók nagymértékben tovább romlottak. A költségvetési hiány meghaladta a GDP 6%-át, a fizetési mérleg hiánya elérte a 9%-ot. Miután a kormány elhalasztotta a megígért középtávú intézkedések bevezetését – különösen azokat, amelyek a költségvetési hiány csökkentését szolgálták volna -, a kormánnyal és az MNB-vel történt konzultációkat követően a Világbank a harmadik részletet törölte. A Világbank úgy ítélte meg, hogy ez a döntése helyes volt, és felkészült a későbbi megállapodások megkötésére, amelyekre csak a kormány által végrehajtott nagyobb kiigazítási csomag után kerülhet sor. (Ez utóbbi az 1995. tavaszi Bokros-csomaggal megtörtént.)

A világbanki értékelés kifogásolta a privatizáció bizonyos mozzanatait is. Úgy ítélte meg, hogy az akkor még állami tulajdonban maradó nagy iparvállalatok vezetésének megerősítése nem járt sikerrel. Az itt képződő veszteségek 1992-ben a GDP 14%-át tették ki. (1995-re ez lecsökken a GDP 5%-ára.) A bankreform akadozott, a fedezeti szabályokat és a bankfelügyeletet nem sikerült megszigorítani, pedig ez része volt a SAL II. feltételeinek. A kormány a bankszektor újratőkésítésével (konszolidáció) próbálkozott, de ez túlterhelte a költségvetést, a GDP 7,5%-át kötve le erre a célra. A Világbank elégedetlen volt az államháztartási reformmal is. A lakosság számára történő átutalások aránya 1991-1994-ben 3%-kal nőt a GDP-ben, holott a kormány az arány csökkentését vállalta. (Megjegyzendő, hogy ez az elmozdulás csökkenő GDP mellett következett be. 1989 és 1993 között a GDP 18%-kal esett.) A Világbank az adó- és a nyugdíjrendszer körébe tartozó intézkedésekkel is elégedetlen volt. Saját szerződés-előkészítő és feladatkijelölő szerepét viszont nagyon jónak minősítette.

Az MNB és a Világbank 1992. április 27-én írta alá a "Vállalati reformkölcsön" (ERL – Enterprise Reform Loan) szerződést. A kölcsön kinyilvánított célja az volt, hogy támogassa az állami vállalatok privatizálását, átstrukturálását. A program három fő mozzanata: privatizálás, állami vállalatok gazdasági társasággá alakítása, felszámolási eljárások. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit két egyenlő részletben lehetett lehívni. Az első részlet lehívása 1993. június 30-án befejeződött. Ezt követően a két fél megvizsgálta a szerződésben foglaltak teljesülését, és 1993. október 13-án megnyílt a második részlet is, amit a magyar fél 1994. január 10-ig felvett. Az egész szerződés végrehajtásáról szóló jelentés 1996. június 27-én készült el. A türelmi idő itt is öt év, a törlesztési időszak 1997. december 1-től 2007 júniusáig tart.

A magyar kormány az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. 1991 júniusától mintegy 400 állami vállalat – amelyeknek össztőkéje legalább 500 milliárd forint – átalakítása gazdasági társasággá.
2. Az Állami Vagyonkezelő Ügynökség (ÁVÜ) részvételével a versenyszférában az össztőke 12%-ának megfelelő vállalati vagyon privatizálása 1992-ben. További 10% privatizálása 1993-ban.
3. Az ÁVÜ elfogad egyrészt egy részletes megvalósítási programot a tulajdon további privatizálására, másrészt egy széleskörű, minden részletre kiterjedő tulajdonosi intézményfejlesztési programot a Világbankkal egyeztetve.
4. A tartósan állami kézben maradó vagyont kezelő társaság létrehozása az ÁVÜ mellett, melynek munkaprogramját a Világbankkal egyeztetik.
5. Az Állami Fejlesztési Alapítvány munkaprogramjának elfogadása 1993 végéig, és legalább 15 állami vállalat szerkezetátalakítási helyzetfelmérésének befejezése.

A kormány teljesítette mindazokat a gazdaságpolitikai kötelezettségeket, amelyeket az ERL-ben vállalt. Az állami vállalatok gazdasági társaságokká alakítását végigvitte. 1994 végére a korábban állami tulajdonban lévő versenyszféra 54%-a kikerült az állam kezéből. Az ÁVÜ, ÁV Rt. és az Állami Fejlesztési Alapítvány programjai megvalósultak. Az ÁVÜ az átalakított gazdasági társaságok 75%-át privatizálta, felszámolt több mint 300 állami vállalatot. Az ÁV Rt. privatizálási eredménye kezdetben szerény volt, portfóliójának csak 9%-át sikerült értékesítenie 1995 közepéig. Ezt követően az új privatizáló szervezet, az ÁPV Rt. ismét felgyorsítja e tevékenységet. A nagy közművek privatizálása azonban későbbre maradt, amikor már létrehozzák a szabályozási feltételeket.

1995 végére 200 000 magánvállalkozás alakult és 21 000 külföldi vállalat alapított hazai céggel vegyes vállalatot. 1989 és 1995 között 12 milliárd dollár közvetlen külföldi tőke érkezett az országba, ami a legnagyobb a közép-kelet-európai térségben. (Ugyanezen időszak összehasonlítható tőkekivonási adatait nem publikálják, az érintett felek jól felfogott érdeke miatt. A becslések erősen szóródnak, de a beérkezett tőke 20-40%-ára tehetők – M. P.)

Az 1992. évi szigorú csődtörvény csődhullámot indított el. Három év alatt 27 500 felszámolási eljárás indult. A törvényt 1993 szeptemberében módosították, a kereskedelmi bankok e folyamatban nagyobb szerepet kaptak.

Összességében a kormány és a Világbank együttműködését mindkét fél sikeresnek és gyümölcsözőnek ítélte.

***

A tájékoztatókat olvasva óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, hogy nemzeti, állami szuverenitás?

Bevezetés

Az 1960-as évek végétől kezdve jelent meg a közgazdasági gondolkodásban a gazdasági növekedés pozitív hatásait, sőt magának a gazdasági növekedésnek hosszú távon fenntartható voltát megkérdőjelező irányzat. A probléma felmerülése óta majd’ harminc év telt el, és fontos változások történtek a világgazdaságban, a világ gazdaságaiban és a gazdasági növekedésről folyó vitában.

A "növekedési vita" alakulásáról részletesebben alább írok, itt elég annyi, hogy a vita egy idő után már nem arról szólt, hogy a gazdasági növekedés jó-e vagy sem, hanem hogy mit is nevezünk gazdasági növekedésnek; hiszen ha valaminek a jóságát meg akarjuk vizsgálni, először meg kell határozni pontosan, hogy mi is az. Ma, és már legalább ötven éve, a közgazdászok túlnyomó többsége számára a gazdasági növekedést a GDP vagy GNP előző évhez viszonyított aránya jelzi. Tehát látszólag nagyon könnyű dolgunk van a nagy kérdés eldöntésében: csak meg kell vizsgálni, hogy ezen mutatókba foglalt tételek növekedése mit jelent, hasznosak-e a gazdaságnak és a társadalomnak. A kérdés azonban sokkal bonyolultabb, sorban merülnek fel a problémák: nem csak a belefoglalt, hanem az abból kihagyott tényezőknek is jelentősége van; a "hasznos-e" kérdés tovább bomlik a "kinek hasznos" és "milyen távon hasznos" és még sok egyéb kérdésre. Egy gazdasági ágazat szerepe és növekedésének hatásai jelentősen változnak a korszaktól függően, nem utolsósorban a környezet változása miatt. További nagy probléma még a GDP-nek mint jóléti mutatónak a használata: ez milyen körülmények között lehet jogos, és milyenek az alternatívaként kidolgozott gazdasági jóléti mutatók.

Vita a gazdasági növekedésről

A gazdasági növekedés környezeti és társadalmi hatásairól szóló vita a hetvenes évek elején kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor három korszakalkotónak nevezhető mű is megjelent rövid időn belül: "Egy tervezet a túléléshez" (A Blueprint for Survival, 1972), Edward Goldsmith szerkesztésében, "A növekedés határai" (The Limits to Growth, 1974) a Római Klub Meadows által vezetett kutatócsoportjától, és a "Kicsi szép", Ernst F. Schumachertől. A Blueprint központi állítása szerint a gazdasági növekedés a környezetre gyakorolt hatása útján mára már aláásta az emberi élet alapjait a Földön, és ezért a gazdasági rendszeren való változtatás szükséges és elkerülhetetlen. A növekedés határai modelleken keresztül elemezte a globális változásokat, és a folyamatok alapján egy húsz-harminc éven belül bekövetkező világméretű válságot jelzett előre, ha a vizsgált trendek változatlanok maradnának. A kicsi szép a növekedést egyrészt környezeti szempontból tartotta folytathatatlannak, másrészt az emberi fejlődés és a spirituális értékek szempontjából károsnak és tévútnak a mindenáron való hajszolását.

A három mű közös jellemzője volt, hogy a gazdasági növekedésről, mint per se növekedésről beszéltek. A növekedés általuk kritizált legtöbb vonása a környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásokra: erőforrások kimerülésére, szennyezésre, ökoszisztémák eltűnésére vonatkozott, de nem igazán tettek különbséget ezek között a hatások között és a GNP/GDP növekedése között. A kibontakozó vitában viszont a gazdasági növekedés védői közgazdászok vagy politikusok voltak, akik számára a gazdasági növekedés a GDP növekedésének szinonimája volt, és akik a növekedést ekképpen értelmezve támadták a fent említett szerzők elméleteit a növekedés hatásairól. A legerősebb ellenállás a politikai szereplők részéről mutatkozott a növekedés elítélése ellen: a növekedés leállításában a társadalmi fejlődés megállítását, a szegények és alullevők elől a "létra elrúgását" látták, mely csak konzerválná a meglévő társadalmi szerkezetet, és a valós emberi igények korlátozását jelentenék bizonytalan és vitatható veszélyek bekövetkezésének elkerülése végett (Anthony Crosland, 1974).¹ Ezeknek a korlátozásoknak a bevezetése a tömegek nyomásával szemben csak a demokrácia felszámolásával lehetséges.

A politikai ellenvetéseken túl a gazdasági ellenérvek közül a két legfontosabbat emelném ki: az egyik, hogy a környezet szennyezése és terhelése a gazdasági növekedéssel egyre kisebb lesz, mert egyre több közpénzt lehet a környezet védelmére fordítani; a másik szerint a piaci mechanizmusok a legtöbb felvetett problémát kezelni tudják: az erőforrások kimerülésével azok ára egyre magasabb lesz, ez használatukat visszaszorítja és alternatívák kidolgozására sarkall. Ehhez kapcsolódott később az az elképzelés is, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkező államok polgárai a nagyobb jövedelemből egyre többet áldoznak környezetük megóvására, a jobb környezeti minőséget csak a gazdagok tudják megfizetni.

A növekedést bíráló három könyv a hetvenes évek légkörében különböző módon kapott jelentőséget. Az első kettő, a Blueprint és A növekedés határai a kor válsághangulatának volt kifejeződése – a hatvanas évek végéig tartó felhőtlen gazdasági növekedés után. Az évtized során a kiéleződő Észak-Dél ellentét is megjelent a vitában, és ez a fejlesztés és gazdasági fejlődés kérdését újabb megvilágításba helyezte. A hetvenes években kerültek számszerű többségbe a fejlődő országok az ENSZ-ben; nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy a világszervezet a vita egyik fő színtere és új kezdeményezések forrása lett.

A fejlődő országok helyzete A kicsi szép-ben hangsúlyos szerepet kapott: Schumacher azt állította, hogy a fejlett országok gazdasági rendszere nem plántálható át egy az egyben a fejlődő országokra; új típusú fejlesztésre, új fajta technológiára van szükség. A kicsi szép abban is különbözött a másik két műtől, hogy míg azok a gazdasági rendszer változásait a kényszerítő körülmények miatt tartották fontosnak, Schumacher a környezeti problémát csak a mélyebb válság jelenségének tartotta; ezért is vált az akkoriban kibontakozó zöld mozgalmak "Bibliájává".

Több mint egy évtized után a vitában még mindig két szögesen ellentétes álláspontot képviselő vélemények ütköznek egymással. Az igazi áttörés vagy fordulat 1987-ben következett be, amikor a "Közös jövőnk" (Our Common Future) megjelent. A Gro Harlem Brundtland által vezetett ENSZ-bizottság (Környezeti és Fejlesztési Világbizottság) jelentése kompromisszumot jelentett a két szélső álláspont között, és a "fenntartható fejlődést" tűzte ki célul. Bár a jelentés mind a két korábbi álláspont hívei körében elégedetlenséget váltott ki, hatása mégis igen megtermékenyítő volt, mind általában a növekedésről és fejlődésről szóló vitában, mind az ezeket alátámasztó mutatók kidolgozása tekintetében.

Bár a vita hangsúlyai azóta eltolódtak, még ma is zajlik. A növekedés ellenzői az ellenérvek hatására a gazdasági növekedés definíciójaként elfogadták a GDP növekedését: ez a mutatót támadásaik célpontjába állította, és alternatívák kidolgozására késztette őket. Ennek hatására az utóbbi tíz évben jelentős haladás történt a környezeti és társadalmi hatások számbavételében, és a politikai döntéshozók számára használható mutatók, illetve mutató-rendszerek létrehozásában.

A gazdasági növekedésről szóló vita a méréssel kapcsolatban két fő kérdésre bontható szét. Az egyik, hogy az emberi gazdaság tevékenységei a Földre milyen hatással vannak, s a gazdasági növekedéssel hogyan változnak ezek a hatások térben és időben. Ennek megválaszolásához olyan mérési módszerekre, indikátorokra van szükség, melyek (nem feltétlenül pénzértékben kifejezve) a környezet változását mérik. Ezeknek a mutatóknak alkalmasnak kell lenniük arra, hogy egy komplexebb gazdaságszemlélet alapján beépíthetők legyenek közgazdasági modellekbe, és az ezek eredményeit is felhasználó politikák alapjaiul szolgáljanak.

A másik kérdéskör a gazdasági növekedés társadalmi hatásainak elemzését tartalmazza. A gazdasági növekedés védőinek gyakori érve – amely szerint nincs más út az emberek jólétének növelésére, mint a GDP növelése, akár a környezet és az erőforrások használatának növelésével is – szüli azt a kérdést, hogy a GDP növekedése valóban nagyobb jólétet jelent-e, illetve hogy a magasabb GDP-jű országok lakosainak jóléte nagyobb-e (és annyival nagyobb-e), mint az alacsony össztermékkel bíróké? Ennek nyomán fejlődött ki az az igen gazdag irodalom, amely alternatív jóléti mutatók kidolgozásával és vizsgálatával foglalkozik.

Az SNA hiányosságai jóléti szempontból

A GDP-t érő legtöbb kritika egyetért abban, hogy az eredeti szándékai szerint egy szűk értelemben vett gazdasági mutatót a legszélesebb körben a (gazdasági) jólét mutatójaként használnak, pedig erre alkalmatlan. Annak felismerése, hogy ez az alkalmatlanság miben nyilvánul meg, fontos lehet egyrészt e káros gyakorlat visszaszorításában, másrészt a helyette kidolgozott alternatívák megalkotásában és a velük való összehasonlításban.

A mai nemzeti elszámolások hibáit jóléti szempontból Victor Anderson két nagy csoportba sorolja: a jövedelem és a mért kibocsátás közötti különbségből fakadó problémák, illetve a kibocsátás és a jólét közötti eltérés okozta problémák körébe. Ez utóbbin belül több kategóriát is megkülönböztet: átlagolás és összehasonlítás, tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a hatékonytalanság hatása a jólétre. A következőkben Anderson kategóriarendszerében próbálom meg bemutatni azt, hogy a GDP miért alkalmatlan általános jóléti mutatóként való használatra.

1. Jövedelem és kibocsátás

Nem fizetett háztartási munka

Ez a kategória a legnagyobb a hagyományos elszámolások által nem mértek közül. Beletartozik a házimunka, a gyermeknevelés és sok országban a mezőgazdasági munka is. Amellett, hogy ezek figyelmen kívül hagyása miatt alulbecsülik a nők munkájának hozzájárulását a nemzeti jövedelemhez, jelentősen túlbecsülik a gazdasági növekedést az iparosodás korszakában. Tehát a termelés és a szolgáltatások változatlan szintje mellett is növekedést mutat. Ez ma főleg az iparosodó fejlődő országokban torzítja a statisztikákat.

Háztartáson kívüli, pénzmozgással nem járó csere

Az előzőhöz hasonló probléma merül fel a háztartások közötti tranzakciók esetén. Az emberek gyakran segítenek barátjuknak, rokonuknak vagy szomszédjuknak pénzbeni ellenszolgáltatás nélkül, vagy részt vesznek karitatív szervezetek munkájában. Ezek egyike sem jelenik meg értékként az elszámolási rendszerben, tehát az ilyen tevékenységek esetleges csökkenése, ami nyilvánvalóan negatív gazdasági folyamat, észrevétlen marad.

Előfordulhat, hogy ismerősöknek végzett munka után valaki fizetséget kap, és azt nem vallja be. Ez azonban más probléma, mely a rejtett gazdaság köréhez tartozik, és minőségileg különbözik az előzőtől: ennek számbavétele egyszerű becslési probléma, a fenti esetben pedig a tevékenység értékelése is kérdéses.

2. Kibocsátás és jólét

A nemzeti elszámolások által mért kibocsátás (vagy a jövedelem) és a gazdasági jólét viszonya akkor sem problémamentes, ha a kibocsátásnak csak pénzáramlással együtt járó részét nézzük. Ebben az esetben olyan kérdések merülnek fel, mint az átlagolás és összehasonlítás, a tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a mért pénzbeni érték és a tényleges jólét-növekedés közötti különbség.

2.1. Átlagolás és összehasonlítás

Jövedelemeloszlás

Egy egyenletes jövedelem-eloszlású országban az egy főre eső nemzeti jövedelem mint átlag reális képet adhat az egyes emberek jövedelméről. Egyenlőtlen jövedelem-eloszlásnál viszont, amikor a jövedelem nagy része egy kisebbségnél koncentrálódik, az emberek többsége, sőt akár túlnyomó többsége az átlagosnak mondott jövedelemszint alatt él.

Az aggregált nemzeti és az ezekből számolt átlagos mutatók természetszerűleg érzéketlenek a mért jellemző különböző csoportok közötti megoszlására. Viszont ha az egy főre eső GDP-t, vagy annak növekedését általánosan mint a társadalmi siker vagy mint egy gazdaságpolitikai program stb. mérőszámaként kezeljük, nem hagyhatunk figyelmen kívül olyan "részleteket", mint a jövedelem-eloszlás egyenlőtlensége. Ellenkező esetben ezek a mutatószámok teljesen félrevezetőek lehetnek.

Eltérő igények és körülmények

A nemzeti elszámolási rendszer a termelt javak és a nyújtott szolgáltatások mennyiségét méri. Sok jószágra és szolgáltatásra viszont csak bizonyos körülmények között van szükség. Például egy hideg országban sokkal több fűtésre van szükség, mint egy meleg országban; egy faluban élve szükség lehet autóra, hogy a városközpontba utazzon az ember, míg a város közepén élő ember könnyen sétálhat is autózás helyett. Az életkörülmények különbözősége eltérő igényeket jelent: ha valaki Izland közepén él, sokat kell költenie fűtésre és a legközelebbi boltig való utazásra anélkül, hogy melegebb lenne a házában és több árucikkhez jutna hozzá, mint egy sokkal kevesebbet költő városi olasznak.

Hasonlóképpen: ha valahol sok gyerek születése miatt nő a lélekszám, máshol meg azért, mert az emberek tovább élnek, azonos népességnél is eltérőek lesznek az igények, hiszen egy felnőttnek, még ha öreg is, sokkal nagyobbak a fogyasztási igényei, mint egy kisgyereknek vagy csecsemőnek.

Ahogy feloldjuk azt a feltételezést, hogy az emberek egyformák, csak a létszámuk számít, és megkülönböztetünk különböző embereket, eltérő körülményeket és eltérő igényeket, óriási statisztikai nehézségekkel találjuk szemben magunkat. Sokkal könnyebb a statisztikusoknak ezért ezeket a különbségeket egyszerűen elfelejteni. Ám az, hogy nem veszünk tudomást a különbségekről, nem jelenti azt, hogy megszűnnek és nem lesz többé hatásuk a mért folyamatokra.

A valutaárfolyamok használata nemzetközi összehasonlításban

A GDP és az egy főre eső GDP nemzetközi összehasonlításainak eredménye az alkalmazott átváltási aránytól igencsak függ. Erre általában az aktuális valutaárfolyamokat használják, és ez az összehasonlítást ugyanolyan változóvá, bizonytalanná teszi, mint amilyenek maguk a valutaárfolyamok. Például nem ritka, hogy egy ország valutája egy nap alatt 3%-ot essen, és ez elég ahhoz, hogy akár egy egész év gazdasági növekedését semmissé tegye, ha más valutára váltva nézzük az eredményeket.

Ide kapcsolódik az a probléma is, hogy a piaci valutaárfolyamok használata kizárja azt a lehetőséget, hogy egy ország pénze alul- vagy felülértékelt lehet. Ezért a GDP adatok nemzetközi összehasonlítása legalább annyira tükrözi a kormányok erőfeszítését a valutaárfolyamok befolyásolására, mint jövedelmi különbségeket.

2.2. Tőke és amortizáció

A tőkejavak és a jövedelmek (stocks and flows) egyaránt forrásai a jólétnek, viszont a GDP csak az utóbbit méri. Ez is több problémának a forrása.

Jólét és amortizáció

A GDP az összjövedelmet méri, így azt tükrözi, hogy milyen haszna van valakinek abból, hogy jövedelemmel rendelkezik. Viszont nem méri a már meglévő vagyontárgyakat, így az azokból származó hasznosságot sem.

Ez alól egyetlen kivétel van: a GDP-be becslés alapján beszámítják a lakástulajdonlásból származó hasznot. Egy lakástulajdon értéke annak bérleti díja, tehát úgy veszik, mintha a tulajdonos saját magának kifizette volna a bért.

Ugyanezt az eljárást be lehetne vezetni más esetekben is, például autónál vagy mosógépnél is. Ez a GDP-t az életszínvonal egy sokkal pontosabb mércéjévé tenné. Ha ezt nem tesszük meg, a GDP nemcsak az ilyen tulajdontárgyakból származó hasznosságot hagyja figyelmen kívül, hanem azok amortizációját is. Ma, ha egy autó vagy egy mosógép elromlik és kidobják, a GDP nem csökken, sőt nő, hiszen a kidobott eszköz helyett újat vesznek. Egy olyan gazdaságban, ahol gyorsan cserélik ezeket a tartós fogyasztási cikkeket, magas lesz a GDP anélkül, hogy az egyének jóléte bármivel is magasabb lenne annál, mintha lassan használnák el ezeket a jószágokat.

"Környezeti jólét" és amortizációja

A nemzeti elszámolások rendszere akkor veszi figyelembe a természeti erőforrásokat, ha azokért fizetnek. A természet igen sok szolgáltatása tényleg ingyenes: ha a szél elviszi az általam kibocsátott füstöt, nem kell fizetnem érte, pedig hasznom származott belőle, ami nem mutatkozik meg a GDP-ben. Ha a füst eltelíti a levegőt, és az másoknak a jólétét csökkenti – vagyis "amortizálódik" a környezet -, szintén kívül marad a számbavételi rendszeren.

A gazdasági tevékenységek meghatározó része nem más, mint a természeti tőke jövedelemmé és kibocsátássá való alakítása. Ha a gazdaság hasznosítja a természeti tőkét – olajkitermelés, fakivágás stb. -, az beleszámít a nemzeti jövedelembe, viszont ezeknek a tőkéknek a leromlása, pusztulása nem, holott lehet, hogy igen fontos "szolgáltatást" nyújtottak korábban.

A nemzeti elszámolások, amikor különböző alternatívák között kell választani, a természeti erőforrások és a környezet kiaknázását támogatja azok megőrzésével szemben, mert csak kiaknázásuk esetén – ami gyakran egyet jelent lerombolásukkal – keletkezik pénzáramlás.

Nemcsak hogy a természet nyújtotta szolgáltatások és ezek leromlásából származó költségek kimaradnak a számításból, hanem – ha a környezeti kárt helyreállítják – a GDP-ben duplán jelenik meg ugyanaz a tétel: először, amikor a kárt (szennyezést) okozó tevékenység értéke adódik hozzá, másodszor amikor a kárt helyreállító tevékenység értéke. Így a GDP növekedése mellett semmiféle valós jólétnövekmény nem jött létre az eredeti állapothoz képest.

Emberi lények – és "amortizációjuk"

A tárgyi javak és a természeti erőforrások mellett létezik még egy fajta "tőke", amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk: a "humán tőke", abban az értelemben, hogy ez mint erőforrás járul hozzá a termelési folyamathoz. Ennek a humán tőkének az értéke sok mindentől függ: az iskolázottságtól, a tanfolyamoktól, az illető egyén egészségi állapotától, és nem utolsósorban attól a gondoskodástól, amit szüleitől kapott gyerekkorában. Ezek a dolgok mind "humán beruházások", mert javításuk ugyanúgy hatással vannak a gazdaságra, mint egy szolgáltatás vagy egy új gépsor vásárlása.

Az emberi tőke, hasonlóan a technikai tőkéhez, amortizálódik. Egészségtelen munkahelyen dolgozni, vagy monoton, túlspecializált munkát végezni nem csak nem öröm, de a "humán tőkét" is rombolja.

A nemzeti elszámolásokban számolnak a technikai tőke amortizációjával, a GDP-ből ezt levonva kapjuk az NNP-t (Net National Product). Nem veszi figyelembe viszont az emberi tőke leromlását – attól eltekintve, hogy a GDP nő, ha pótlásáról, "javításáról" van szó, mint pl. a kórházi kezelés esetében.

Pozicionális javak

Az amortizáció, mint bizonyos javak leértékelődésének forrása, lehet még a pozicionális javak termelésének növelése. Ezek olyan javak, melyek értékét az adja, hogy nem mindenkinek vannak. Például egy magánstrandra szóló belépőjegyből minél többet adnak el, az egyes jegyek annál kevesebbet érnek majd tulajdonosuknak, mert minden újabb belépővel nő a zsúfoltság. Az GDP-ben viszont csak az eladott jegyek értéke fog szerepelni, de ezek elértéktelenedése nem.

Ugyanez történik a gépkocsik esetében is, ahol minden új autó növeli az utak zsúfoltságát, de a leggyakoribb példa a státuszszimbólumok, melyek annál kevesebbet érnek, minél többen birtokolják. Egy növekvő gazdaságban, ahol magas a pozicionális javak aránya, egyáltalán nem biztos, hogy a jólét is nő.

2.3. A jólét egyéb forrásai

Egy további oka annak, hogy a nemzeti elszámolások mérőszámai miért nem jó jóléti mutatók, az, hogy a jólétnek a termelt javakon és a fent sorolt tőkéken kívül egyéb forrásai is vannak. Ezek igen nehezen mérhetők (például a személyes kapcsolatokban lelt boldogság), de van kettő, melyek összefüggésbe hozhatóak a nemzeti elszámolásokkal: a szabadidő és a munkahely-minőség.

Szabadidő

A nemzeti elszámolások rendszere élesen megkülönbözteti a hatékonyságjavulás két felhasználási módját. Ha a magasabb termelékenységet több jószág előállítására fordítják, figyelembe veszi, és nő a GDP; viszont ha ugyanezt a hatékonyság-javulást arra használják, hogy ugyanannyit termeljenek kevesebb idő alatt, és a szabadidőt növeljék, a GDP nem változik. A gazdasági növekedés elősegítésének célja ezért a kettő közötti választásnál az elsőt támogatja, holott a szabadidő növelése ugyanolyan legitim és ésszerű politikai döntés lenne.

A munkahelyi élet minősége

Azon gazdasági modell szerint, melyre a nemzeti elszámolások épülnek, a jólét a termelt javakból származik, a termelést pedig a gazdasági tevékenység biztosítja, melynek az emberi munka az egyik legfontosabb összetevője. Ám a jólét származhat közvetlenül a munkából is. Más szóval az emberek élvezhetik is a munkájukat.

Ha ez a jelenség nem volna, a dolgozóknak bizonyára csak magasabb bérért volnának hajlandóak ugyanazt a munkát végezni. Ebben az esetben a GDP nőne, pedig a növekmény nem jelent mást, mint kompenzációt az elvesztett nem-pénzbeli juttatásokért (munkaszeretet).

2.4. A nem hatékony szolgáltatások hatása a jólétre

Ha a jólét forrásainak a javakat és szolgáltatásokat tekintjük, ezek pénzbeni értéke akkor is gyakran igen szegényes indikátora a belőle származó jólétnek.

Elégtelen közszolgáltatások

Ha a közvízszolgáltatás felmondja a szolgálatot, és az emberek boltban vásárolnak ivóvizet, a GDP nő, mert egy liter bolti víz sokkal többe kerül, mint a csapvíz. Ugyanígy, ha a tömegközlekedés nem működik, és az emberek kocsikat vásárolnak ugyanazokra az utazásokra, a GDP nő, mert a költségek is nőttek. Ennek a növekedésnek egy része a jólét növekedését is jelentheti – autóval kényelmesebb lehet utazni, mint busszal -, de a másik része csupán annak a költségét reprezentálja, hogy szűkültek az emberek választási lehetőségei: a drágábbik lehetőség vált az egyetlen alternatívává. Ha az olcsóbbik lehetőség újra elérhetővé válik, és pár ember azt választja, a GDP csökkenni fog.

Nem hatékony fogyasztói döntések

Az output és a jólét közötti különbség egy másik forrása a vásárlásnál felmerülő fogyasztói döntésekben található. Az emberek például választhatnak rövid távú előnnyel járó jószágot hosszú távú költségek árán, például ha az egészségről van szó. Néha az emberek vásárolnak olyan dolgokat, melyeket nem választottak volna, ha jobban vannak informálva az elérhető egyéb lehetőségekről – nem vezették például félre a reklámok. Kormányzati szervezetek könnyen költik a közpénzeket olyan dolgokra, amelyekből a közösségnek vajmi kevés haszna származik.

Nem hatékony termelés

A GDP aszerint értékeli az outputot, hogy mekkora volt a pénzáramlás. Egy drágán termelhető terméket csak drágán lehet eladni, és ezért nagyobb mértékben járul hozzá a GDP-hez, mint egy olcsó árucikk. Technológiaváltás esetén termékek gyakran lesznek olcsóbban termelhetők és kevesebbért eladhatók. Ekkor a GDP csökkenhet, holott világos, hogy a vásárlók jobban jártak.²

A kibocsátás értékelése és a jövedelemelosztás

A termékek árai nemcsak a termelési költségeket tükrözik, hanem függenek a fogyasztók fizetési hajlandóságától is. Ez utóbbi pedig nagyrészt a fogyasztó anyagi helyzetétől függ. Ezáltal az, hogy egy termék vagy szolgáltatás mennyit ér az SNA-ban, részben attól függ, hogy a vásárlóerő hogyan oszlik meg a társadalomban. A gazdagok által vásárolt termékek hajlamosak drágulni – nemcsak mert ezek az emberek megengedhetik maguknak, hanem mert a termelők több költséget tudnak áthárítani rájuk. Az eredmény az, hogy ezek a termékek túlértékeltek a GDP-ben.

A pénz csökkenő határhaszna

Nagyon kis költségvetéssel rendelkező emberek csak a legszükségesebbet tudják megvenni maguknak. Ha jövedelmük nő, megvásárolhatnak olyan dolgokat is, melyek a preferenciaskálájukon alacsonyabban helyezkednek el. Ha ez igaz egy egész országra, akkor az egy főre eső GDP emelkedésekor a többletből vásárolt javak alacsonyabb preferenciákat képviselnek, mint a korábban vásárolt dolgok. Ezért valószínűtlen, hogy a GDP megduplázódása esetén az emberek jóléte is megduplázódik. A GDP-növekedési ráták tehát szisztematikusan felülbecsülik a jólétben elért növekedést.

Összefoglalás

Dolgozatom végén megpróbálom összefoglalni a legfontosabb tanulságokat és következtetéseket, melyek a GDP mint jóléti vagy fejlődési mutató alternatívájaként kidolgozott mutatószámok, illetve mutató-rendszerek vizsgálatából leszűrhetők.

Az első és legfontosabb következtetés az, hogy a GDP nem az, aminek látszik. Elemző közgazdászok szerint a GDP a monetizált gazdaság bruttó kibocsátása. Ám valójában ennél sokkal több: alkalmazása a politikában, a médiában és az uralkodó közgazdasági diskurzusban arra mutat, hogy a GDP nem más, mint a siker vagy a kudarc testet öltése. Mint ahogy ma azt mondják, hogy egy cég nem kávét vagy gépkocsit ad el, hanem frissességet, életérzést vagy szabadságot: a GDP növekedése sem a gazdaság növekedését jelenti, hanem a sikert. És mint ilyen pszichológiai jelenség, sokkal mélyebben van beágyazódva a döntéshozók és véleményformálók agyába, mint egy egyszerű statisztikai mutatótól várni lehetne. Ezért elégtelen, ha egyszerűen rámutatunk a mérési hibáira, vagy alternatívákat fogalmazunk meg: figyelemmel kell lenni arra, hogy a valódi megoldást csak az hozhat, ha ezekben a fejekben a sikerről és fejlődésről alkotott elképzelések megváltoznak. Ez pedig sokkal hosszabb folyamat, mint egy egyszerű csere a gazdaságot jelző mutatókban.

Mint a siker legfontosabb jelzője, a GDP egy egydimenziós gazdasági szemléletet és lineáris fejlődési modellt tükröz. Az előbbi azért fontos, mert megadja a "felhasználónak" azt a biztonságérzetet, hogy mindent a helyére tud rakni: nem kell értékválasztással, vitákkal foglalkoznia. Az utóbbi – ami a mutató korlátozottságából fakad – pedig abban nyilvánul meg, hogy amit fejlődésnek mutat, az a monetizált gazdaság terjeszkedése a környezeti rendszerek és a társadalom nem piaci szerveződésű részeinek rovására; ebben a képben az a gazdaság fejletlen, amely ennek a folyamatnak még az elején tart. (Nem véletlen, hogy maga a "fejlődő ország" kifejezést is az egy főre eső GDP kapcsán és alapján találták ki.)³ E két tulajdonság a mai körülmények között és az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján egyre inkább anakronisztikus, és alkalmatlanná teszi a GDP-t arra, hogy egy, az állampolgárok érdekeit képviselő kormányzati politika alapjául szolgáljon.

Dolgozatom második részében felvázoltam a GDP kiszámolásának jelenlegi kereteit. A "termelés határa" meghatározásából látható, hogy az alkotók már régen szembe találták magukat azzal a problémával, hogy még a monetizált és nem-monetizált gazdaság szétválasztása sem egyszerű, mert nincs éles határvonal a kettő között. Ráadásul a GDP egy más célnak is meg akar felelni, nevezetesen az összkereslet mérésének (ami pedig eredetileg a keynesi gazdaságpolitika folytatásához volt szükséges), ezért a kormányzati kiadásokat is a mutatóba foglalták, és sok tételt imputálás útján kerül beszámításra. Tulajdonképpen a nemzeti elszámolások rendszerének célja az volt, hogy a termelést mérje; fő módszertani elve pedig az, hogy csak a piacon megjelenő termékeket vegye figyelembe. A termelés és a piac határai azonban nem esnek egybe: ezt kompromisszumos megállapodásokkal hidalták át, melyek stabilitást adtak, de ez önkényességüket nem csökkentette.

Dolgozatom központi témája a GDP-nek, mint jóléti mutatónak a bírálata. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni egy, a nemzeti számlákat bemutató cikkből: "…tényként kell elfogadni, hogy a GDP a kibocsátás és nem a jólét mérőszáma." Majd ugyanazon a cikken belül, a következő oldalon: "A rendszer egyik fontos, de nem egyetlen célja, hogy olyan aggregátumokat határozzon meg, melyek alkalmasak a jólét mérésére. A rendszer elsődleges célja, hogy az elemzők és politikusok számára olyan aggregált adatokat szolgáltasson, amelyek segítséget nyújtanak a piaci magatartások megismeréséhez és feltárják azokat a tényeket, amelyek felelősek az egyensúlytalansági helyzetek, az infláció és a munkanélküliség alakulásáért." (Bevezetés a nemzeti számlákba. II. 1994. 44., 45.) Tehát maguk a statisztikusok is ambivalensen állnak hozzá a jólét mérésének kérdéséhez: amikor a GDP-t kritikák érik jóléti szempontból, akkor azzal védekeznek, hogy ez a mérőszám nem jóléti mutató; de máshol mégis mint fontos vonását említik a jólét mérését. Nem meglepő, hogy az "elemzők és politikusok" sem tartják magukat ahhoz a felhasználási területhez, amit javasoltak nekik.⁴

"A dagály minden hajót felemel" – mondta J. F. Kennedy még a hatvanas évek töretlen gazdasági optimizmusa szellemében. Sajnos ez a gazdasági növekedés minden problémát megoldó nézete ma már nem igazolható. A nagy világválság és a II. világháború óta eltelt időszak gazdasági változásai miatt az akkor kialakult gazdasági számbevételi rendszer változatlan formában már alkalmatlan arra, hogy a gazdaságban végbemenő változásokról reális képet adjon. Új számbavételi rendszerek létrehozására sok kísérlet történt, és úgy tűnik, hogy lassan felhalmozódó tapasztalataik nyomán valós lehetőség van egy új gazdaságszemléletet tükröző számbavételi rendszer vagy rendszerek kialakítására.

Jegyzetek

¹ In: Anderson, 6.

² I. m. 31.

³ Clifford Cobb et al., 1995. In: Kovász, 1997. tél, 38.

⁴ Más kérdés, hogy az elsődleges célra megfelelő-e ez az elszámolási rendszer. Egyes vélemények szerint éppen a piaci magatartások és a munkanélküliség vizsgálatában teljesen félreveztő képet ad, mert nem számol a látható és láthatatlan gazdaság közötti átjárással. Erről bővebben lásd Brenner, 1994. 2-16.

Irodalom

Anderson, Victor (1991): Alternative Economic Indicators. Routledge, London and New York.

Atkinson, Giles (1995): Greening The National Accounts. Enviroment, június, 25-28.

Ayers, Robert U.(1996): Limits to the Growth Paradigm. Ecological Economics ,19. (1996) 117-134.

Bevezetés a nemzeti számlákba I-II. Bankszemle, 1994. május, 35-45. és 1994. június, 37-45.

Boda Zsolt, Gulyás Ágnes, Matolay Réka (1996): A fenntartható gazdasági jólét mutatója (ISEW). ÖKO, IV. évf. 2-3. sz.

Brenner, Reuven (1994): Labirinths of Prosperity. University of Michigan Press.

El Serafy, Salah (1997): Green Accounting and Economic Policy. Ecological Economics, 21. 217-229.

Hamilton, Kirk (1994): Green adjustments to GDP. Resources Policy, szeptember, 155-168.

Henderson, Hazel (1996): What’s Next in the Great Debate About Measuring Wealth and Progress? Challenge, november-december.

Lintott, John (1996): Enviromental accounting: useful to whom and for what? Ecological Economist, 16. 179-190.

Mikesell, Raymond F. (1995): The limits to growth. Resources Policy, június, 127-131.

Redefining Wealth and Progress – New Ways to Measure Economic, Social and Enviromental Change – The Caracas Report on Alternative Developement Indicators. The Bootstrap Press, New York, 1989.

Streeten, Paul (1994): Human Development: Means and Ends. Human Development, május, 233-237.