A szakértelem és a szakértő ősrégi fogalmak, sokféle történeti alakváltozáson mentek át. Az ókori Egyiptom múmiákat bebalzsamozó papjaitól a kínai Konfuciusig, a görög Szolóntól Arisztotelészig, a római Senecatól a mai kor valutaalapi szakértőiig a társadalmi-termelési munkamegosztás differenciálódása odáig finomodott, hogy a szakértő és a szakértelem a profittermelés és az államhatalom működtetésének elválaszthatatlan alkotóeleme lett. Mai alakjában a szakértő a modern, 19. századi értelmiségi "osztály" leszármazottja. Nyugat-Európában már akkoriban a szakértelmiségi alkotta a szellemi foglalkozásúk nagy többségét, míg Oroszországban az értelmiség (intelligent, intelligencija) még a cárizmussal szembeni ellenzéki tevékenységgel volt elfoglalva, sőt, az 1905-ös forradalom vereségéig az értelmiség jelentős része forradalmárnak tekintette magát. A XX. században, pontosabban az I. világháború óta a szakértő értelmiségi szerepe és felelőssége a társadalmi folyamatok irányításában megnőtt. Gondoljunk csak Einsteinre, Szaharov akadémikusra vagy éppenséggel Chomskyra, akik szembefordultak saját szakértelmük eredményével. De hát lehetséges-e a szakértelmedet saját ellenőrzésed alá vonni a mai világban? Talán lehetséges, de érdemes-e? Így vagy úgy erről is szólnak az alább recenzálandó könyvek.

A szakértelem naiv vagy álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem "burzsoá ravaszságaival" szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az "illetékes" szakértők a valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják. Egyebek mellett ez a felismerés vezette Lukács Györgyöt az értelmiség, az "irástudók felelősségének" sokat idézett téziséig: a szakértelem nélkül sem a világháborúk, s benne Auschwitz, sem a rendszeres és tömeges éhínségek, tízmilliók permanens ínsége nem képzelhetők el. Micsoda szakértelem kell például ahhoz, hogy a svájci banktőke a náciktól átvett aranyat (mely aranytömbök jórésze a gázzal megölt zsidók szájából kitépett aranyfogakból "szublimálódott") több mint 50 évvel a háború után is saját tőkefelhalmozási érdekeinek megfelelően használja. Más-más szempontból ugyan, de mindkét recenzálandó könyv viselhetné – Lukács Györgyöt parafrazálva – A szakértők felelőssége címet is.

Viviane Forrester, a jeles francia írónő Gazdasági horror című könyve,¹ amely ebben az évben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, nem keltett Magyarországon komoly visszhangot. Érthető, hiszen a könyv főszereplője az ember, aki milliárdnyi magával a szakmai döntések áldozataként jelenik meg. A mű tartalma és mondanivalója szerint a jó ízlésű magyar liberális és/vagy nacionalista értelmiségi számára bizony botránykő, mivel – feladva (Franciaországban!) a jó kapitalizmus illúzióját – a Rendszer egyetemes és megszüntethetetlen emberellenességét mutatja be.

Az írónő sok-sok oldalon keresztül ábrázolja, hogy a világ mérhetetlen gazdagsága és mérhetetlen szegénysége között belső, eltéphetetlen kapcsolat létezik. Nem nagy csoda hát, ha a társadalomtudósok és a politikával hivatásszerűen foglalkozók döntő többsége "genetikusan" irtózik az ilyen rendszerkritikai könyvektől. (Mi van, ha szembesülünk a problémával …megváltozik bármi?) Ugyanakkor nem is könnyű egy ilyen szemléletű könyvet a piacra dobni. Gondoljunk arra: ha egy szakértő (szociológus, történész, halbiológus, akár egy esszéíró stb.) leleplezi a polgári demokrácia és a kapitalista gazdasági rendszer szociális következményeit, igen könnyen a hivatalos szakértők körén kívül kerül, szinte észrevétlenül a hivatalos tudományosság és a szakértelem berkein túl találja magát. Ha pedig szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.²

Nem tudom, hogy V. Forrester milyen elbánásban részesül Franciaországban, Magyarországon a tapasztalatok igen egyértelműek. A jelzett probléma érzékeltetésére alkalmas Szalai Erzsébet, az ismert szociológus esete, aki a rendszerváltó liberális értelmiség kritikai "balszányán" helyezkedik (helyezkedett) el. Szalai könyve, Az elitek átváltozása, amely 1996 után most, 1998-ban jelent meg másodszor, egyszer már "szakmai" viták tárgya volt. A korábbi kiadás alapján kibontakozott vita rámutatott arra, hogy miért "(fel)használhatatlan" Szalai e könyve (is?) a rendszerváltó értelmiség meghatározó irányzata számára. A mértékadó Buksz című folyóirat recenzense (L. M.) egyebek mellett azért marasztalja el Szalai könyvét, mert a szerző egyrészt csúnyán elbánik a gazdasági apparátusok (elitek) szakmai tekintélyével, másfelől mert olyan művet hozott létre, amely a szakmaiságon kívül álló szempontokat is magában foglal, ami a "szakértő" számára nem tolerálható. Szalai legsúlyosabb állításának a jelzett recenzens azt a megállapítást tartja, hogy "a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet ‘fokozódott’."³ Az elitek történelmi felelősségének vizsgálata még szociológiai szempontból sem vethető fel.⁴ Az elitnek csak érdemei lehetnek, hiszen a nárcisztikus önkép kialakításához a világ bármely részén súlyos érdekek fűződnek.

A rendszerváltó elit egyes képviselőinek "rádöbbenése" nem újkeletű, elegendő itt utalni Soros György ismert megvilágosodására. Sorost üzleti érdekeinek sérelme késztette a "revelációra". Szalai Erzsébet – Sorosénál jóval korábbi – kritikai fordulatát erkölcsi tartása ösztönözte. Míg Szalai évek óta folytatja "elitkritikai" munkásságát,⁵ egyik vitapartnere, Tamás Gáspár Miklós újabban ismerte fel a neoliberális világrend pusztító hatását, ámbár nem vonta még le magára a tőkés rendszerre vonatkozóan a megfelelő következtetéseket, nem ment tovább az állam szerepének egyfajta rehabilitálásánál. Igaz azonban az is, hogy egyelőre Szalai néhány gondolatmenetéből is adódik olyan következetetés, mintha bizakodni lehetne egy emberarcú kapitalizmus megvalósulásában, de az is lehet, hogy mindezt csak a recenzens rosszindulatú előítélete sugallja.

Ezen a téren Viviane Forrester könyve túllépett minden illúzión. Éppen arra a kérdésre keresi a választ, miképpen éri el a Rendszer a lakosság "beleegyezését", hogy évente 50 millió ember éhen haljon, hogy nap mint nap Párizstól Delhiig, New Yorktól Budapestig, Mexikóig száz- és százezrek váljanak a rendszer szemében felesleges emberré, akinek sem munkaerejére, sem fogyasztói kapacitására senkinek sincsen többé szüksége. Sokan időlegesen, még többen örökre "kiesnek" a Rendszer kegyeiből. A könyv röviden arról szól, hogy a tőke számára felesleges embermilliókat hogyan lehet a legolcsóbban, szakszerűen periferizálni, csendes és gyors pusztulásra ítélni úgy, hogy közben ne sérüljenek a polgári demokrácia törvényei, hogy a rendszert igazoló szakértő értelmiségiek jó lelkiismerettel élvezhessék működésük nyilvánvalóan megérdemelt gyümölcseit. Forrester a világ jelenkori neoliberális átrendeződésére, illetve annak – szinte hihetetlen – szocio-kulturális következményeire utalva írja: "Sohasem képzeltük volna, hogy a munka igájából való szabadulás ilyen katasztrófát idéz elő. És hogy olyan váratlanul következik be, mint valami titokban előkészített csíny…1979 és 1994 között a munkanélküliek száma a G7 országaiban 13 millióról 24 millióra nőtt, vagyis 15 év alatt csaknem megduplázódott, ehhez jön még az a négy millió ember, aki már letett a munkakeresésről, és az a 15 millió, aki jobb híján részmunkaidőben dolgozik."⁶ Természetesen Kelet-Európában, ahol jelentősebb tömegek, az alkotó erejük teljében lévő generációk sohasem tapasztalták meg a munkanélküliség nyomorúságát, még sokkal súlyosabb helyzet alakult ki. Ráadásul ezekben az országokban a hatalmi elitek pártállástól függetlenül elkonspirálták a valutaalapi és világbanki "projektek", értsd, diktátumok puszta létezését is, hogy a lakosság fel se készülhessen semmiféle szervezett önvédelmi ellenállásra.

Forrester feltárja, hogy miképpen ellenőrzik a nemzetközi pénzszervezetek a multikkal karöltve olykor a leglényegtelenebb sajtóterméket és alapítványt is, a munkanélküliek szociális ellehetetlenítését éppen úgy, mint a magyarországi egészségügyi és oktatási rendszer szétzúzását. Régen azt mondták: akié a föld, azé a vallás. Forrester könyvének tükrében azt mondhatnánk: akié a pénz, azé a föld. A vallásra nincs is többé szükség. Ugyanis a pénz a vallás.

A V. Forrester mottójában idézett Pascal-gondolat, mely szerint a polgári törvényesség lényegéhez tartozik az a funkció, hogy "a nép ne érezze a bitorlás tényét", mára a kelet-európai régióban, így Magyarországon is igen aktuálisnak látszik. Forrester sem, mint oly sok millióan mi magunk sem tudunk mit kezdeni a ténnyel: a fennálló gazdasági és politikai rezsimek a demokratikus uralmi forma eszközeivel mindenütt elfogadtathatók ma is. A tradíció persze mély, hiszen az uralkodó osztályok és elitjeik – a legtöbb helyen – a világháborúkat is képesek voltak elfogadtatni, sőt, a lakosság többsége egy ideig még ünnepelte is önmaga elpusztítását (gondoljunk például 1914-re).

A helyi hatalmi elitek lakáj-szerepéről ugyan sok mindent összeírtak már jobbról és balról, ám ez mit sem változtat azon az alternatíván, amelyet V. Forrester így vázolt: "à la carte választhatunk, hogy jobban szeretjük-e a munkanélküliséget a teljes szegénységnél, vagy a szegénységet szeretjük jobban a munkanélküliségnél. Micsoda dilemma! És aztán utólag nincs siránkozás: mi választottunk!" És a magyar szakértők jó része is éppen ezt az alternatívát fogadtatja el nap mint nap százezrekkel és milliókkal – legfeljebb a terminológia más egy kicsit. Az elitek e lakáj-szerepe természetesen a hatalommal való erős érdekösszefonódást tükrözi. (E jelenség döntő oka, hogy a hatalmi elitek Kelet-Európában mindenütt, miközben egyre újabb és újabb áldozatok elviselését kérték a lakosságtól, ők maguk egyre tollasodtak, gazdagodtak, az új uralkodó csoportok egyenesen a szélsőséges luxusfogyasztás "bűnébe" estek.) Megérte a "lakájkodás". Ezt Szalai – számos liberális és "szocialista" értelmiségivel szemben – már nem volt hajlandó megideologizálni.

Szalai kutatásai a rendszerváltó elitek érdekeivel kapcsolatosan világosan ki is mondják, hogy van mit konzerválniuk: a kelet-európai, mindenekelőtt az általa vizsgált magyarországi elitek "szerepüket politikai tőkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett gazdasági és kulturális tőkévé konvertálták, és ezzel a hatalmi szerkezet meghatározó részévé váltak".⁷

Az elitek napjaink kelet-európai átalakulásának folyamatában egy "új típusú relativitás-elmélethez" fordulnak, hogy igazolják a történelmi tevékenységükkel kapcsolatban álló ismert katasztrófa-történetet. A hatalmi elitek, illetve ideológusaik ugyanis adnak arra, hogy teljesítményüket ne lehessen büntetlenül a sárba tiporni. Ma már hallani sem akarnak azokról a 89-es célokról, amelyekre hivatkozva kényszerítették bele a lakosságot – a megígért demokratikus és közösségi átalakulás helyett – a "Nagy Durranásba".

Így például a már említett Szalai-recenzens, L. M. tulajdonképpen elégedett a magyarországi pusztulás mértékével. Ehhez az elégedettséghez (apologetikához) csupán egy szakértői trükkre van szükség: úgy kell tenni, mintha pusztán a polgárháború elkerülése lett volna a rendszerváltás célja. S mivel Magyarországon vér nem folyt (ámbár alighanem hiba lenne megfeledkezni a rég elfelejtett betegségek feltámadásáról, az élettartam megrövidüléséről, a másfél millió munkahely megszünéséről és ennek következtében minimum hárommillió ember elszegényedéséről, a jóléti rendszerek lerombolásáról stb.), ez a tény mindjárt a hatalmi elit erényeként tüntethető fel, míg ellenben Jugoszláviában persze a hatalmi elitek gonoszsága vezetett a háborúhoz. A Szalai Erzsébettel vitázó kritikus a szellemi restség olyan fokára jutott el, hogy még azt a kérdést sem tette fel: vajon nem a német és amerikai hatalmi érdekek játszották-e a vezető szerepet a jugoszláv népirtás feltételeinek kialakításában, vajon nem ők képviselik-e a nemzetközi felelősség döntő részét (nélkülük aligha ugorhattak volna egymásnak a szerb és horvát vezető csoportok, feláldozva saját népeik százezreit). Nem, L. M. így ír: "A könyvből (mármint Szalaiéból – K. T.) nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni (figyeljük megint a "szakértelem"! Nem lehet mérni, tehát a dolgok eleve nem is állnak olyan rosszul! – K. T.) az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett népirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban."⁸ Egyébként a testvérgyilkos délszláv elitek is legalább olyan hatékony ideológiával rendelkeznek mint L. M. Ôk azt mondják nap mint nap a rádióban, a tv-ben, az újságokban milliónyi példányban, hogy sikerült népeiket megmenteni a nemzeti pusztulástól, a nemzethaláltól, a végletes területi szétdarabolódástól, a nemzettest megcsonkításától, a nemzeti rabságtól stb. L. M. "szakmai" kérdésfelvetése ezen a színvonalon mozog.

Szalai valójában nem tesz mást mint következetesen publicisztikai, tehát érthető, népszerűsítő formában kifejti szakszociológiai kutatásainak eredményeit, amely eredmények nem igazolják a rendszerváltó liberális (és/vagy nacionalista) elit elvárásait, sőt, önimádó önképüket, és persze érdekeiket kifejezetten sértik. Ha Szalai kifejtésmódja a száraz szaktudományos leírások formáját követné, akkor kritikusai nyilván felvetnék vele szembe, hogy miért nem népszerűbb, közérthetőbb formában adja közre nézeteit. (L. erről Kapitányék e számunkban közölt tanulmányának ide vonatkozó megjegyzéseit.) A régebbi időkben olykor az állampárt Politikai Bizottságainak egy-egy tagja definiálta, hogy mit kell érteni tudományon, hogyan is kell azt művelni, s milyen végkonklúziókra kell jutnunk. Ma a helyzet megváltozott, új "illetékes elvtársak", új "ügyeletesek" (szerzők és szerkesztők) jelentkeznek, s határozzák meg az éppen aktuális tudományos diskurzust és divatot.⁹ Legtöbbször pártsemleges, szakértői színekben jelentkeznek, s csak szivességből vállalnak el miniszteri, tanácsosi vagy egyéb funkciókat. (Ennek tükrében az is lényegtelen, mellékes körülmény, hogy Szalai – éppen szociológiából – akadémiai doktor.)

A szakértők nem vagy csak ritkán vetik fel azt a kérdést, hogy egy olyan történelmi katasztrófa-sorozat, mint a kelet-európai rendszerváltás, miért nem torkollt általános tömegfelkelésbe, forradalomba vagy legalábbis kiterjedt társadalmi ellenállásba. Hogyan tudták a hatalmi elitek mindmáig fenntartani a "hatalmi konszenzust", miközben például Magyarországon közhelyszámba megy a pusztulás fentebb megidézett ténysora. Ám alighanem Viviane Forresternek van igaza, amikor azt írja: "Az egész jelenségben a passzivitás a legváratlanabb momentum. A világméretű érdektelenség, a beletörődés és apátia az oka, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet. A legrosszabb, ami itt toporog az ajtónk előtt." Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a tömegapátia itt leírt jelenségének okairól a szerzőnő sem tud sokkal többet, mint mi itt Budapesten.

Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nem szeretik a "normális", a rendszerhű szakértők az olyan szerzőket, mint Forrester és Szalai, akkor a következő juthat eszünkbe: ha más-más eszközökkel is, de mindketten leleplezik a hatalmon lévők tetteinek valóságos konzekvenciáit, felelősségét. Tetten érik a politikai és gazdasági hatalom döntései mögött meghúzódó szakértői részvételt. Egyúttal felvetik azt a kérdést is, hogy egy-egy kiválóan előkészített szakértői koncepció meghiúsulása esetén hogyan hárítják át a felelősséget a lakosság valamely csoportjára. Jeffrey Sachs ezen a téren alighanem utolérhetetlen, klasszikus példa. Ô volt az, emlékszünk rá, aki először keltett bűntudatot a nyugdíjasokban, mert azok – úgymond – ellenálltak a neoliberális peresztrojkának Oroszországban (és mindenütt Kelet-Európában, sőt azon kívül is). Forrester írja: "A kitaszítottakra kényszerített szégyenérzet a látszat szerint jogosan rájuk mért büntetés, a velük elszenvedtetett arrogáns és fesztelen erőszak, az őket körülvevő emberek érzéketlensége és saját közömbösségük meg passzivitásuk, amit a szerencsétlenségek közepette tanúsítanak – mind-mind a teljes szétesést jelzik, hiszen a megkínzott tömegekre kínzóiknak ezen túl már nincs szükségük céljaik megvalósításához."¹⁰

A Szalaival szembeni harag is teljesen érthető, ha a Forrester által leírtakra gondolunk. Szalai Erzsébettel is az a baj, hogy elemzésébe behozza az embert, mint mércét. Nem véletlen, hogy a hazai elitek teljesítményének szánalmas konzekvenciáit és magának az átalakulásnak a belső katasztrófáját leírva nem fogadja el a szakértői logikát, amely mindennek a mércéjéül a tőke, a profit keletkezését és gyarapítását teszi, ami mindent igazol.

Szalai egy másik, szintén ez évben megjelent kis tanulmány-kötetében¹¹ belülről, interjúk kíséretében is jellemzi a magyar gazdasági elitet. Az egykori KISZ-első titkár (Nagy Imre, a Caola vezérigazgatója) cinikus és kíméletlenül hataloméhes megnyilatkozásai kapcsán¹², Szalai úgy fogalmaz, hogy ez "a nagytőke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése", egyúttal "az első lépések egyike egy új, nagytőke által dominált államkorporatista rendszer irányába".¹³

Ma már nem kérdés, hogy a politikai elittel együtt a szakértők, a Pénzügykutatótól a Pénzügyminisztériumig mind felsorakoznak a "magyar nagytőke" mögött, ami világosan kifejeződött a mostani választások során is: a FIDESZ zászlaja alatt ismét összetalálkoztak a 1990-94-es időszak "magyar polgárságának" vezető csoportjai, félrevezetve a magyar társadalom széles rétegeit egy "igazi" magyaros modernizáció lehetőségei tekintetében. Első lépésként megkezdték a visszaállamosításokat (önkormányzatok, ügyészség, Postabank és a java csak ezután jön), ami miatt évekig szidalmazták a kommunistákat. Valójában tehát a rendszer megrekedése figyelhető meg. Az államszocializmusban politikai privilégiumokon és e rendszer speciális bürokratikus, relatíve egalitárius értékrendjén alapuló, ahogyan Szalai írja, "rendies" társadalom jött létre; az új félperiferiális "vadkapitalista" visszarendeződés Kelet-Európában egy zárt osztálytársadalom létrejöttének jegyeit viseli magán. E zártságot jól jelzi az új uralkodó osztály mérhetetlen cinizmusa. Széles Gábor "vállalkozó" például, aki a nulláról lett multimilliárdos, ma már arról mesél, hogy lehetett volna jobban is csinálni a privatizációt. És nem szakad le az ég.

Szalai kis könyvecskéi fölött – talán nem sértődik meg a szerző – bizonyos kritikát is kell mondanunk. Bármilyen találóan és szakszerűen írja is le a rendszerváltás társadalmi jellemzőit, a kötetek érvelésükben és eszközeikben bizonyos eklekticizmust mutatnak. Ennek döntő okát abban látom, hogy a szerző nem történész. A szociológia mint szaktudomány és mint a tanulmányokban alkalmazott módszer nem alkalmas arra, hogy az itt vizsgált jelenségeket a maguk konkrét és mélyebb történeti összefüggéseiben fogja át. Nem véletlen, hogy a szerző maga is érzi ezt a problémát és a "Vadkeleti metszetekben" egy interjúval próbálja ezt a hiátust betölteni. Ám az interjúalanyok maguk is távol állnak a történeti tudományoktól, egyfajta impresszionizmus jellemzi gondolkodásukat, s ez kihat magára a kötetre is.

A szakértelem kritikája természetesen a morálisan megalapozott szakértelem védelmét jelenti. Ennek érdekében Szalainak a kötetek "társszerzőit", azaz vitapartnereit és interjúalanyait "szakszerűbben" kellett volna megválogatnia. Mindent egybevetve azonban a rendszerváltás e szociológiai analízise – minden történeti megformálatlansága ellenére is – mind szakmai, mind morális szempontból fontos hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi történt velünk valójában az utóbbi egy-két évtizedben.

Végül egy másik fontos momentum: Szalai túlságosan is szűken húzza meg a baloldal határait. Egyfelől rendkívül találóan jelzi az egykori ellenzék "árulását", akik ezt természetesen nem veszik jó néven. Szalai Erzsébet e téren mondandóját végül is abban a tézisben foglalja össze, hogy Konrád Györgytől Tamás Gáspár Miklósig a "baloldali, és liberális értelmiség hallgat vagy apológiát gyárt".¹⁴ Ám a szerző valamely okból mintha megfeledkezne a valóban baloldali, vagyis a rendszerkritika értelmében antikapitalista (és a bürokratikus államszocializmust, mint az újkapitalizmus szülőanyját is elutasító) értelmiségről, amelyet a rendszer és benne Szalai Erzsébet liberális kollégái még sokkal inkább diszkriminálnak és kirekesztenek, mint őt magát. Pedig ez a radikális baloldali értelmiség jelentős szellemi produkciókkal húzza meg magát a magyar szellemi élet perifériáján, várva azokra a jobb időkre, amikor a valóságos társadalmi mozgalom szintjén létrejöhet a humanista kiindulópontú kritikai értelmiség egységesülése. Ezt elősegítendő azonban éppen Szalai Erzsébetnek (is) feladata lehetne e rendszerkritikai értelmiség különböző szellemi irányzatait komolyan megvizsgálni és a magyar szellemi élet vérkeringésébe minél szervesebben bekapcsolni. Egy ilyen vállalkozás igen szép folytatása lehetne a Munkástanács-könyvnek és az itt recenzált könyveknek is.

Jegyzetek

¹ Viviane Forrester: Gazdasági horror. Kossuth Kiadó, 1998. A kitűnő fordítás Tótfalusi Ágnes munkája.

² E számunkban Kapitány Ágnes és Gábor, az Eszmélet korábbi (alapító) szerkesztői nagyszerűen írják le ezt a folyamatot. (Nem véletlen, hogy a liberális folyóiratok nem járultak hozzá írásuk közléséhez.) Tanulmányuk második felében azonban szembekerülnek ezzel a résszel, amennyiben az értelmiséget minden látható gazdasági ok nélkül a tőkés rendszer gazdasági meghaladásának ("szellemi termelési mód") történeti szubjektumaként tüntetik fel. Gondolatmentükben tehát nem Marx bírálatával van a baj, hanem azzal, hogy a szerzők éppen a gazdasági tényező elemzését iktatják ki munkájukból, azt a síkot, amely a marxi osztályelemzés lényegét alkotja.

³ Laki Mihály: Baloldali kritika vagy nosztalgia. Buksz, 1997. nyár 132.

⁴ Konzervatív oldalról Körösényi András végezte el Szalai Erzsébetnek a tudományon kívül helyezését az új korszak új elvárásainak megfelelően, jelezve egyúttal a konzervativizmus és a liberalizmus határainak viszonylagosságát is a valamikori liberális Beszélő hasábjain: Körösényi A.: Tudomány vagy publicisztika? Beszélő, 1998. január.

⁵ Erről megemlékeztünk az Eszmélet egy korábbi számában, l. Krausz T.: A magyarországi munkástanácsok történetéről. 34. sz. 110-128.

⁶ Forrester, i. m. 141., 143.

⁷ Szalai E.: Az elitek metamorfózisa. In: Az elitek átváltozása. Új mandátum könyvkiadó, 1998. 25.

⁸ Laki, 133.

⁹ Ebből a szempontból is tanulságos Körösényi említett, erősen ideológikus jegyzete.

¹⁰ Forrester, 167.

¹¹ Szalai E.: Vadkeleti metszetek. Osiris, 1998.

¹² L. erről elsőként Makai Mária és Siklósi Attila igen találó – az ex-KISZ-titkárral, neofita burzsujjal polemizáló – kritikai írását a Népszabadságban: "A mennybemenetel vágya", 1997. június 9.

¹³ Szalai E.: Vadkeleti… 61.

¹⁴ Szalai: Az elitek átváltozása. 86.

Létezik a nyilvánosság elõtt szereplõ "szakértõknek" egy olyan csoportja, amely mindenféle szakmai kontroll nélkül kommentálja a világ eseményeit, segítve a hétköznapi ember eligazodását a politikai és a gazdasági folyamatok útvesztőiben. A laikus közönség és a kollégák jelentős része is megilletődve néz e személyiségek naprakész tárgyi tudására és frappáns elemzőkészségére, amely alapján nyilván feltételezhető, hogy tőlük tárgyilagos, korrekt, és legfőképpen politikailag semleges tájékoztatást kapunk. Valójában ezek a tudatformáló szakemberek a hazai közélet politikai szereplői, akik nem valamiféle objektív, tárgyszerű képet adnak a világ folyásáról, hanem egy konkrét ideológiai nézőpontból szemlélve mondják meg, hogy mi jó és mi rossz, minek örüljünk és mi fölött búslakodjunk a napi híreket nézve, olvasva, hallgatva. Mivel azonban politikai kultúránkból hiányzik az információ, a sajtó, a kultúra és – legáltalánosabb értelemben – az ideológia társadalmi beágyazottságának tudatosítása, az ideológiai kontextus és a politikai koncepció a szakszerűen megjelenített vélemények mögött rendszerint rejtve marad.

Az ilyen "szakértők" jellegzetes példája Magyarországon Aczél Endre, a Népszabadság újságírója, aki kenyéradó napilapja mellett hetilapokban, valamint a rádió és a televízió legkülönbözőbb műsoraiban kommentálja az ország és a világ politikai fejleményeit. Tekintélyét és népszerűségét Aczél a nyolcvanas évek második felében, a monopolhelyzetben levő állami televízió esti híradójának főszerkesztőjeként vívta ki. Vezető pozícióját előzőleg a külföldi tudósítóként szerzett tapasztalatai alapozták meg. E tapasztalatok döntően két országhoz: Kínához és Nagy-Britanniához kapcsolódnak. Az utóbbi fejezetből kiindulva vázolható fel Aczél Endre szakértői jellemrajza.

Az eredeti mítosz

Kritikai elemzésünk útmutatója a francia mondás: "keresd a nőt!" Aczél politikai koncepciójának sarkköve ugyanis az a tétel, amely szerint a huszadik század harmadik harmadának legjelentősebb, és ezért követendő személyisége az a Margaret Thatcher, aki három választást megnyerve rekordhosszúságú időt töltött az Egyesült Királyság miniszterelnöki hivatalában. Közben – Ronald Reagan amerikai elnök oldalán – az elsőrangú világpolitikai vezető szerepében is tetszelgett, és – leglelkesebb híveinek értékelését idézve – helyreállította a munkáspárti kormányok és a túlzott szakszervezeti befolyás által legyengített brit gazdaság egészségét.

Ebből kiindulva Aczél úton-útfélen hirdeti tanmeséjét a hálátlan brit társadalomról, amely nem értékelte kellőképpen, hogy a Konzervatív Párt "rendbe tette" az ország gazdaságát, és jódolgában megint a kétes megbízhatóságú Munkáspártra szavazott az 1997-es választásokon. A hálátlanság mítosza – amely az angol történelem más fejezeteiből is ismert – ezúttal azt kívánja meg tőlünk (és a brit választóktól), hogy hatódjunk meg a Major-korszak második felének (1994-1997) viszonylag stabil gazdasági növekedési mutatóitól, és felejtsük el, hogy ez a párt tizennyolc éves kormányzása során történelmileg példátlan munkanélküliségi rátákat produkált, általános létbizonytalanságot idézett elő a fizikai dolgozók és a közalkalmazottak körében, korrupt módon privatizálta a közüzemeket és az állami ipart, konfrontációs politikája oltárán elherdálta az északi-tengeri olajkincset, és a társadalom védtelen rétegeire (idősekre, bevándorlókra, betegekre és munkanélküliekre) terhelte a kiváltságos osztályok zavartalan jólétének újabb költségeit.

Mivel Aczél szerint a konzervatívok gazdaságból jók voltak (summa cum laude), vereségük nem vezethető vissza anyagi okokra, csak az ellenfélnél bekövetkezett vezetőváltásra, a rendkívüli képességekkel megáldott, már-már supermanként aposztrofált Tony Blair fellépésére. Hogy sajátos elemzési módszereinek előkészítse a terepet, Aczél ki is jelenti, hogy a politikai gazdaságtan összefüggései alkalmazhatatlanok a politikai folyamatok magyarázatára.

Senki sem feltételezte azonban (talán A. E. kivételével), hogy a politika gazdasági meghatározottsága azt jelentené, hogy a szavazók az éves makrogazdasági folyamatokról készült jelentések alapján döntenék el, kire adják voksukat. A politikai konjunktúrának van némi hatása a választók hangulatára, ezért nyilván minden kormány igyekszik egy kicsit növelni a foglalkoztatást és csökkenteni az inflációt a választások előtti évben (csökkentve az úgynevezett mizéria-indexet). Az utolsó év tapasztalata azonban mindig csak egy kis része annak az összképnek, amely a kormányzati ciklus egészéről, vagy akár egy egész politikai korszakról kialakulhat és meghatározza a politikai véleményformálást. Néhány makroökonómiai mutatószám ugyanis még nem ad képet a gazdaság egészéről. Abba beletartoznak az állományjellegű mutatók is, mint az utak és épületek értéke (állaga), a természeti környezet állapota vagy az ivóvíz minősége (ez utóbbi például a privatizáció óta legendásan rossz Angliában). A politikai gazdaságtan pedig ennél is többet takar; magában foglalja, hogy a társadalom egyes csoportjainak (például osztályainak) relatív gazdasági helyzete hogyan alakul, mégpedig nemcsak egy negyedév vagy egy év leforgása alatt, hanem közép- és hosszú távon is.

A brit választók azt is tudják, hogy az utolsó négy Major-év prosperitása nem a Major-kormány erőfeszítései eredményeként, hanem azok ellenére alakulhatott ki. Emlékeznek ugyanis arra – aminek A. E. cikkeiben nyomát sem találjuk -, hogy 1992 szeptemberében Major és Norman Lamont pénzügyminiszter többmilliárd fontot (!) áldozott a túlértékelt font sterling árfolyamának védelmére. Mivel az akció sikertelenül végződött, a brit valuta mintegy 15 százalékkal leértékelődött, s a brit munkaerő európai összehasonlításban versenyképessé vált. Ez megindította a külföldi beruházások újabb hullámát, ami a következő évekre a konjunktúra motorja lett. Időközben azonban megindult, és egészen 1997 nyaráig tartott a font árfolyamának emelkedése, aminek a fő oka persze – A. E. állításaival ellentétben – nem a brit gazdaság állapota volt, hanem az, hogy Anglia kivonta magát az Európai Monetáris Unió első köréből, és így mentesült a maastrichti konvergenciakritériumok deflációs hatása alól. A font lassú felértékelődése ugyanakkor rövid távon jótékony antiinflációs hatást gyakorolt, de egyúttal az olcsó munkaerőből fakadó versenyelőny elvesztésével is fenyegetett.

Ez tehát nem egy felhőtlen, hanem egy meglehetősen ellentmondásos konjunktúra volt. De még ha értékeljük is a kialakult prosperitást, mert tényleg sok munkahely teremtésével jár (még ha ezek többsége részleges és ideiglenes is), még a középtávú konjunktúra ellenére is nehezen lehet pozitívan megítélni, hogy egy a műszaki fejlődésben – még most is – élen járó ország a munkaerő olcsóságára, ismétlődő leértékelésére kívánja alapozni gazdasági fellendülését. Ugyanilyen megalapozatlanok a nyolcvanas évekről Amerikájáról előadott dicshimnuszok, hiszen akkor a prosperitás az Egyesült Államokban lényegében annyit jelentett, hogy külső eladósodásból és állami megrendelésekkel a hadiipar felfuttatásán keresztül tudtak konjunktúrát előidézni. Nagy-Britannia esete igen hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a külső eladósodást a hirtelen jött áldás: az északi-tengeri olajbevételek helyettesítették.

Könnyen belátható, hogy a briteknek és az amerikaiaknak bőven volt gazdasági indítékuk ahhoz, hogy leváltsák a Reagan-Thatcher-korszak örököseit. Aczél Endrének ezért át kell írnia a történelmet annak érdekében, hogy alátámassza állítását, miszerint nem a politikai gazdaságtan összefüggései (a társadalmi osztályok közötti konfliktus és kompromisszum állása) határozzák meg a politikai változásokat, hanem leginkább a vezetők személyisége.

Aczél szerint Nagy-Britannia "ötven éve nem volt jobb gazdasági állapotban", mint 1997 májusában. Bár tehetné, nyilván nem az ötven évvel ezelőtti munkáspárti kormányt akarja ezzel megdicsérni, amely 1947-re éppen hogy csak túljutott az államosítás legfontosabb feladatain (bár még az USA hathatós pénzügyi segítségnyújtásával sem volt képes helyreállítani a font sterling konvertibilitását), és nyilván nem a Konzervatív Pártot akarja elmarasztalni, amely a megelőző ötven évből harmincötöt töltött az ország kormányzásával. Hogy mitől volt 1946-ban jobb állapotban a brit gazdaság, mint 1997-ben, az valószínűleg örökre Aczél titka marad. Csakúgy mint az, hogy Clinton elnökjelöltté választása miért "azt sugallta, hogy a Demokrata Párt békét kötött a tőkével, a vállalkozással, sőt a szabadkereskedelemmel is". Az állítás nem lenne helytelen, ha Woodrow Wilson, James Cox vagy esetleg Franklin Roosevelt neve szerepelne a mondatban. Aczél Endre meg fog lepődni, pedig igaz: az amerikai demokraták az első világháború óta sokkal következetesebben hirdetik a szabadkereskedelmet, mint a republikánusok, sokkal nagyobb (had-) erőbedobással voltak készek fellépni ennek védelmében a világ minden részében, mint a rivális párt – lásd a második világháborút és a vietnami háborút, vagy akár Clinton gazdasági hadviselését Japán és Kína ellen, amelynek immár Hollywood (Gere, Pitt stb.) is szolgálatába szegődött. A Demokrata Párt a nemzetközi orientációjú tőkés csoportok pártja, amelyek éppen a transznacionális terjeszkedés hozadékának újraelosztásával tudták a maguk oldalára állítani a szervezett dolgozókat és az etnikai kisebbségeket. Emiatt cáfolható könnyen Aczélnak az az állítása, miszerint a nemzeti érdek védelme és a globalizáció között fogalmi ellentmondás lenne.

Aczél szerint sem Clintont, sem Blairt nem választották volna meg, ha nem egyezett volna ki a thatcheri-reagani konzervatív örökséggel. Tény azonban, hogy 1992-ben azt a Clintont választották meg, aki radikális változást, állami gazdaságélénkítő programokat és általános társadalombiztosítást ígért. Jóval azelőtt történt ez, hogy az elnök a "kiegyezést" apró lépésekben végrehajtotta volna. Blair is győzhetett volna a Thatcher asszonynak tett tiszteletkörök nélkül, legfeljebb a bulvárlapok támogatása nélkül és valamivel mérsékeltebb fölénnyel. Aczél figyelmét elkerüli – amit pedig még a konzervatív középosztály is észrevett -, hogy a John Major vezette párt a belső viszályokban lecsapódó gazdaságpolitikai perspektívavesztés következtében elvesztette kormányzóképességét. A középosztály ugyanúgy megvonta a bizalmat saját pártjától, mint ahogyan 1979-ben a munkásosztály undorodott meg James Callaghan – IMF-recepteket követő – kormányától, és szavazott át nagy számban a történelmi ellenfélre.

Radikális programmal nyerték a választásokat a francia szocialisták is 1997-ben. Vezetőjüknek, Lionel Jospinnek pedig nem azért kellett utólag mérsékelnie programját, mert elvtelen ember lenne, és egyébként se gondolta komolyan, hanem azért, mert a júniusi amszterdami EU-csúcson csúnyán cserben hagyta őt Tony Blair, pedig a két új kormányfő friss mandátummal elég erővel rendelkezett volna ahhoz, hogy lazítson a maastrichti folyamat restriktív kötelékein.

Ezekkel a politikusokkal nem a szociáldemokrácia ajándékozta meg a huszadik századot (ahogy azt A. E. állítja), hanem a multinacionális tőke, amely a társadalom védekezőképességének meggyengülése miatt a korábbiaknál is erőteljesebben tudja ráerőszakolni saját programját politikai ellenfeleire, ezáltal kiszorítva a képviseleti rendszerből a társadalmi alternatívaképzés lehetőségét, nagy lépéseket téve a politikai pluralizmus felszámolása felé. Sajátos ízlésre vall, ha ezt egy szakértő a pragmatikus szociáldemokrácia diadalmeneteként ünnepli.

Aki a brit Munkáspártra vagy az amerikai Demokrata Pártra szavazott az elmúlt egy év folyamán, – A. E. állításával ellentétben – nem azért tette azt, mert olyan személyiségek mögött sorakozhatott fel, mint a korrupciós és egyéb vádak árnyékában élő Bill Clinton, vagy a zsarnoki hajlamairól ismert Tony Blair. Hanem azért, mert látták, hogy az alternatíva ennél is rosszabb; a republikánusok és a konzervatívok kormányzása tovább vinné ezeket a társadalmakat a kulturális konzervativizmus útján, ami a szervezett dolgozók, a bevándorlók, az etnikai kisebbségek és a nők jogainak további korlátozásával járna. Ha nem is tudnak tényleges alternatívát kínálni (Clinton próbálkozott ilyesmivel, és a Blair-kabinet több tagjáról is elmondható ez), a demokrata és munkáspárti kormányfők alkalmasak e folyamat fékezésére. Meg lehet bélyegezni (vagy dicsérni) Clintont mint a kiegyensúlyozott költségvetés újdonsült zászlóvivőjét, de látni kell, hogy komoly konfliktusokat vállalt fel a törvényhozással annak érdekében, hogy a civil szektorokban a kiadáscsökkentési határidőket kitolják, és így az állami költekezésre nehezedő nyomás csökkenjen.

Mondhatja valaki (mint A. E. is), hogy a Demokrata Párt jelenlegi retorikája "hajszálra olyan", mint a brit Munkáspárté, arra a nüanszra azonban ügyelni kell, hogy nem az amerikaiak másolják a briteket, hanem a Munkáspárt próbálja már 1992 óta egészen tudatosan követni a Clinton-féle stílusváltás példáját. Clintontól eltérően azonban Blair – aki az angol dolgozók sokasága által megvetett magániskolába járt – semmiképp sem sorolható azon politikusok közé, akiket "a nép egyszerű fiai" között tarthatnánk számon. Leginkább ezért van szüksége a brit politikában válsághelyzetekben alkalmazott miniszterelnök-helyettesre John Prescott személyében. Némi elfogultság kell ahhoz is, hogy Blairt "kitűnő szónoknak" nevezzük; az iskolázatlan John Major sokkal folyamatosabban, közérthetőbben és megnyerőbben tudott beszélni, mint a mostani kormányfő, akinek retorikájában a modernizáció ez idáig nem az állam szerepvállalásának átalakítását jelentette (ahogy azt A. E. állítja), hanem azt, hogy a Munkáspárt megszabaduljon a szociáldemokrata mozgalom hagyományos értékeinek javától, mégpedig elsősorban attól, hogy a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására törekedjen. Pedig – Aczél állításával szemben – a munkáspárti szavazók többsége igenis elvárta volna Blairtől a privatizáció leállítását és egyes közművek visszaállamosítását – nem törődve azzal, hogy A. E. értékrendjében az ilyen magatartás a "csököttség, bigottság, dogmatizmus, radikális eszementség" kategóriájába esik.

Tudnunk kell azt is, hogy a közvéleménykutatásokban Blair vezetővé választása nem jelentett számottevő változást, a munkáspárt ugyanis már jóval korábban (1992 vége óta) vezetett a kormányzó párttal szemben. Blair szívós munkája pedig elsősorban nem a társadalom bizalmának elnyerését célozta, hanem a konzervatív sajtóét, amely láthatta, hogy a középosztálynak nem kell tartania ettől az embertől. Blair kétes dicsősége, hogy végül több jelentősebb bulvárlapot (The Sun, Daily Mail stb.) is fel tudott sorakoztatni maga mögött, míg 1992-ben a két tucatnyi országos napilap közül mindössze kettő: a Financial Times és a Daily Mirror támogatta a Munkáspártot. Figyelmet érdemel azonban, hogy még Blair sem tudott megszabadulni a baloldaliság kategóriájától, pártját továbbra is balközép (left of centre) erőként határozza meg. Gazdasági miniszterei (Brown, Prescott, Beckett) a "harmadik út" retorikájával a magán- és az állami szféra partnerségére törekedve láttak munkához.

A szociáldemokrata és a liberális politika jobbratolódása – amiről Aczél a maga módján rendszeresen értekezik – kétségbevonhatatlan tény, ahogy az is, hogy a szociáldemokrácia válságából (eufemizmussal: pragmatikus átalakulásából) még nem feltétlenül lesz baloldali újjászületés. Azt is látni kell azonban, hogy ha ilyen nem lesz, akkor a jóléti kapitalizmus és a félperiféria országai nem egy békés és biztonságos virágkor elé néznek, hanem a szociális és faji diszkrimináció újabb vészjósló korszaka elé.

Amit Aczél Endre állít az angolszász politika legutóbbi két évtizedéről, az a legenyhébb minősítésssel is félrevezetőnek ítélhető. A számos csúsztatás, pontatlanság és elhallgatás valóságos funkciója azonban elsősorban nem a közelmúlt angol és amerikai történelme szempontjából érdekes, hanem azért, mert e "szakértői" tevékenység Magyarországon is a thatcherista politika importjának ideológiai előkészítéseként és körítéseként játszik szerepet.

A hazai adaptáció

Margaret Thatcher a maga módján megpróbálta másfél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét; egészen addig, amíg Anglia a tőkés fejlődés mintaországának számított világszerte. A thatcheri Anglia elsősorban azokban a térségekben válhatott mintaországgá, ahol a neokonzervatív ideológia dogmái (szabadpiac, egyéni vállalkozás) megváltást ígérhettek a különféle néprétegeknek, gazdaságpolitikai receptjei (privatizáció, liberalizáció, dereguláció) pedig meghatározott gazdasági elitcsoportok érdekeit szolgálták. Ilyen régióvá vált a rendszerváltó Kelet-Európa, és mindenekelőtt Magyarország, amelynek két reformnemzedéke (a 68-as és a 84-es) a piaci reformok és a modernizáció úttörőjének tekintette magát.

Aczél Endre a Kádár-korszak késői, hanyatló korszakában vált vezető újságíróvá, amelyet Szalai Erzsébet az új technokrácia felfelé ívelő szakaszaként jellemzett. Ennek a rétegnek jellegzetes médiafigurája Aczél, aki a televízió híradójának főszerkesztőjeként a hírműsor gyártásában is a szakszerűséget kívánta előtérbe állítani. A rendszerváltás pillanatában világossá vált, hogy a nómenklatúra "modernizáló", fiatal technokratái túlgyőzték magukat: rendszerváltó erőfeszítéseiknek ők maguk is – mint az összeomló Kádár-rendszer tartozékai – áldozatává válnak. A nómenklatúra más csoportjaival összefonódó nacionalista pártok nem tartottak igényt a technokrata szakértelemre; káderpolitikájukat – mint minden egyéb tevékenységüket is – az 1945-ben megszakadt tradíció diktálta.

Attól kezdve, hogy a rendszerváltás Magyarországon nem a késő kádári technokrácia elképzelései szerint zajlott le, és az eseményeket – legalábbis a vártnál sokkal nagyobb részben – a konzervatív nacionalizmus erői diktálták, Aczél Endre személyiségének – mint ahogy a késő-kádári technokrácia más csoportjainak is – meghatározó eleme a sértődöttség: "mi értettük a dolgunkat, dilettánsok váltottak fel bennünket". Tény, hogy – mint az élet szinte minden területén – a telekommunikációban is egy második-harmadik vonal lépett vezető pozícióba a rendszerváltás körülményei között, nem törődve az általánossá váló minőségromlással.

Mivel az új pluralista demokrácia első körben "kitolt" a pártállamban összekovácsolódott technokrata nemzedékkel, számukra a szakértelem magasabb rendű érték maradt, mint a rendszerváltás vívmányának tekintett demokrácia. Ez utóbbi a technokraták szemében csak körítés, szükséges vagy legkisebb rossz lehetett "a lényeg", vagyis a "működő piacgazdaság" létrehozása mellett. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Horn Gyula, illetve Bokros Lajos alatt a fiatal technokrata nemzedék visszatérhetett a politikai hatalomba, kormányzati tevékenysége alig maradt belül a demokrácia és az alkotmányosság keretein. (Ebben persze nem különbözött az Antall-Boros-kormánytól, de ez más kérdés.)

Az 1994-es választásokon az MSZP a szakértelem kormányra juttatását ígérte, és ennek megvalósulását a technokrata menedzserek és hivatalnokok megelégedéssel nyugtázhatták Bokros Lajos pénzügyminiszteri és Surányi György jegybankelnöki kinevezésekor. Bokros a szorult helyzetben jól látható szakmai hozzáértéssel, de politikai dillettantizmussal látott munkához. Programja heterodox csomag volt, amely felgyorsítani igyekezett a hazai kapitalizmus kialakulását, igazolva, hogy Bokros egész munkásságának – mint ahogy Margaret Thatcherének is – egyik legfontosabb ihletője a Nobel-díjas Friedrich Hayek, a neoliberalizmus atyja volt.

Az 1995-ös stabilizáció módszerei nagyban hozzájárultak Magyarországon a baloldali politizálás újbóli lejáratásához. Aczél Endre azonban még az 1998-as választási kampány során, nem sokkal az MSZP-SZDSZ-kormány bukása előtt is azt hangoztatta, hogy érdemeinek elismeréseként "fejet kell hajtani Bokros Lajos előtt". Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a hazai tömegkommunikációs diskurzusban kialakult az a szófordulat, amellyel – a konkrét helyzetre és a részletekre való tekintet nélkül – minden megszorító intézkedést "Bokros-csomagnak" neveznek, feltételezve, hogy az ilyesmi minden országnak kijár, valami oknál fogva szükséges és elkerülhetetlen mindenütt, különösen az átalakuló ex-szocialista országokban.

A szakértő újságírás a szakértő politizálás szövetségese maradt az MSZP bukása után is. Magától értetődik, hogy a szakértő újságíró az ellenzéki helyét kereső szocialista pártot szemlélve annak "szakértő", vagyis Békesihez és Bokroshoz hű jobbszárnyát igyekszik jó fényben feltüntetni a pragmatikusabb, a baloldal társadalmi bázisával inkább kapcsolatban álló irányzatokkal szemben. Így Aczél 1998 nyarán a Népszabadság vezércikkében elemzi a Kovács László és Nagy Sándor felfogása közötti különbségeket, és felhívja a figyelmet a "veszélyre", miszerint az utóbbi nem tekinti magától értetődőnek az MSZP és az SZDSZ szövetségét. Ebben az értékítéletben a tényleges szaktudásnak nem lehet szerepe; inkább csak annak a paranoiának, amely az egykori szakszervezeti vezető személyével szemben már az MSZP-SZDSZ-koalíció válságpillanataiban is megnyilvánult (kiindulva abból a feltételezésből, hogy Nagy esetleg Bokros ellenlábasa lehet, holott ő az MSZOSZ elnökeként meghirdetése után azonnal támogatásáról biztosította a stabilizációs csomagot).

Aczél számára fontos, hogy a Bokros-féle neoliberális irányzattal szemben esetleg másutt felmerülő alternatívákat is negatív színben tüntesse fel. A legfontosabb feladat e téren a Vaclav Klaus nevéhez fűződő cseh gazdaságpolitika szapulása. A jobboldali Klaus a thatcheri filozófiát prédikálta, gyakorlati gazdaságpolitikájában azonban pragmatikus maradt. Ráadásul e politikával sikeresnek is mutatkozott – egészen az 1997-es pénzügyi válságig. Ez utóbbi megelégedéssel töltötte el Klaus ellendrukkereit, köztük Aczél Endrét, aki ebben az időszakban a káröröm minden fajtáját felvonultatta a magyar sokkterápiák igazolására, holott a kényszerű csehországi kiigazítás még a Klaus-kormány látványos bukása mellett sem volt annyira drasztikus, mint akár a Kupa-, akár a Bokros-féle megszorító csomag. (Annyi dicséretet azért kapott Klaus Aczéltól még 1997 tavaszán, hogy a "szakszervezeti gerinc megtörése" Csehországban is megtörtént.)

A cseh különút bírálata Aczél munkásságának nemcsak azért fontos eleme, mert – legalábbis az 1997/98-as időszakban – a neoliberálistól eltérő, fontolva privatizáló gazdaságpolitika kudarca mutatható ki benne, hanem azért is, hogy a magyar felsőbbrendűség – persze csak regionális összehasonlításban – bizonyítható legyen. Hogy az EU-bővítés első köréből kihagyott országoktól szakadék választ el bennünket, az nem kérdés. (Itt külön fejezetet érdemelne Aczél Romániával kapcsolatos publicisztikai tevékenysége.) Az érdekes az, hogy Aczél a lengyelekre is rápirít, mondván, hogy egy életképtelen agrárszektort próbálnak magukkal hurcolni az EU-ba, amely – tekintet nélkül a lengyelek gyengébb gazdasági eredményeire – politikailag mégiscsak egyformán fontosnak tekinti őket a többi – felvételre kijelölt – társult országgal, holott hirdetett elvei alapján a teljesítmény szerinti differenciálás lenne feladata.

A lengyel lemaradás dramatizálásánál – egy külföldi forrásra, "a világ legtekintélyesebb üzleti napilapjának" mondott londoni Financial Timesra való hivatkozással – Aczél figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, hogy a régió volt szocialista országai közül 1998-ban még mindig Lengyelország az egyetlen, amelynek GDP-ben mért nemzetgazdasági teljesítménye meghaladta a rendszerváltás előtti szintet. Arról is megfeledkezik – amit egyébként kollégája, Bossányi Katalin néhány nappal később ugyanazon az oldalon már szóvá tesz -, hogy az Antall-korszak alatt kialakult birtokstruktúrával Magyarország épp úgy egy életképtelen, a nyugat-európai normáktól távol eső mezőgazdaságot óhajt magával vinni az integrációba, mint a lengyelek.

Az pedig, hogy Aczél elvárja az EU-tól, hogy a bővítésben ne a politikai megfontolás, hanem csakis "a mérhető és kritériumokhoz illeszthető teljesítmény legyen a perdöntő", vagy színlelt, vagy valóságos naivitásként értékelhető. Az EU legalább annyira politikai közösség, mint amennyire gazdasági; soha, semmilyen döntése nem volt kizárólag üzleti megfontolásokra alapozott ("politikamentes"); a bővítés kérdéséért felelős EU-tisztségviselők (Hans van den Broek és mások) pedig számtalanszor elmondták, hogy a keleti kiterjesztés fő célja nem más, mint a stabilitás zónájának kiterjesztése. Ha az EU megfogadná Aczél Endre tanácsát, és azt vizsgálná, hogy a nyugat-európai normákhoz való közelség alapján mely országok vehetnek részt az integrációban, sok magyar "szakértő" megrökönyödésére a keleti bővítés kérdését egyszer s mindenkorra levenné a napirendről.

A neoliberális receptek eminens követésére büszke magyar reformer persze nem mondhat mást, mint hogy Magyarországnak – érdemei és teljesítménye alapján – igenis helye van a nyugati integrációs szervezetekben, így az Európai Unióban és a NATO-ban. A tétel második felének bizonyítása érdekében Aczél kénytelen démonizálni a NATO-bővítés ellenzőit, köztük az észak-atlanti katonai tömörülés keleti kiterjesztése ellen szavazó húsz amerikai szenátort. Egytől egyig mindegyikre ráhúzza a konzervatív és izolacionista jelzőket, holott az Egyesült Államokban éppen a klasszikus liberális irányzat küzdött leghevesebben a NATO-bővítés ellen – a The New York Times című, meglehetősen internacionalista napilap köré szerveződve. Aczélt nem érdeklik a béke ügyét vagy a szociális szempontokat szem előtt tartó érvek, ami miatt az ő besorolásában szélsőjobboldali figuraként tűnik fel az a Daniel Patrick Moynihan (a Demokrata Párt New York államot képviselő szenátora), aki ugyan a konzervatív Nixon elnök egyik főtanácsadója volt, de még akkor is az adminisztráció liberális arcaként tartották számon.

Aczél politikai üzeneteinek egyik visszatérő motívuma: "nincs más út". Az egyetlen racionális irány a neoliberális gazdaságpolitikai receptek követése és az "euro-atlanti" integrációs szervezetekhez való csatlakozás, ahogy azt a "szakértők" hada folyton-folyvást sulykolja. Még az egészen sajátos reformelképzeléseket megvalósító Kína számára sincs más út, mint végső soron bevezetni a – fukuyamai értelemben világtörténelmi győztesnek számító – kapitalizmust. Érdekes ellentmondás az aczéli paradigmában, hogy az univerzalista felfogás mellett megfér a kivételesség motívuma is: egyesek (például a magyarok) alkalmasabbak az üdvözítő receptúra alkalmazására, mint mások (itt most politikai korrektség végett meg nem nevezendő keleti és déli nemzetek nevei következnének).

Egyes írásaiból úgy tűnik, hogy Aczél is tudatában van a pozitívnak beállított nyugati példák közvetlen alkalmazása előtt tornyosuló akadályoknak. Jól látja, hogy az intézményi adaptációnak korlátai vannak, ezt az álláspontját azonban nem tudja kellő szakszerűséggel megindokolni. A két ország politikai rendszerét összehasonlítva kijelenti például, hogy "Magyarországon (ellentétben Nagy-Britanniával) arányos választási rendszer működik", holott már egy alapszintű politikatudományi kurzus résztvevői is tudhatják ennek ellenkezőjét. Egy olyan országban, ahol egy politikai párt az állampolgárok által leadott szavazatok 33 százalékával megszerezheti a parlamenti mandátumok 54 százalékát – amint azt az MSZP tette 1994-ben -, nem beszélhetünk arányos képviseletről. Igaz, a magyar választási rendszerben van egy arányos elem; a nemzetközi összehasonlításban egyedülállóan komplikált mechanizmus a két választási elvet (arányos és többségi) kombinálja. Ugyanakkor elmondható, hogy már a hazai választási rendszer arányos felében, vagyis a pártlistákra leadott szavazatok után elnyerhető mandátumoknál megkezdődik a rendszer aránytalanítása, amennyiben az öt (korábban négy) százalékos küszöb kiszűri a viszonylag kis támogatottsággal rendelkező pártokat.

Attól persze, hogy Aczél nem tudja, mi az arányos képviselet, még lehet igaza abban, hogy Magyarországon érdemes árnyékkormányt működtetni (még akkor is, ha ez "a brit viszonyokhoz képest kevésbé indokolt"). A lényeg, amit ezúttal meg kell figyelnünk, nem más mint az érvelési technika – a szakszerűnek látszó érv felvonultatása a laikus olvasó által ellenőrizhetetlen módon.

A szakszerűség látszatának – a politológiai szakkifejezések több-kevesebb pontossággal történő villogtatása mellett – további fontos kelléke a tekintélyes forrásokra való hivatkozás. Aczél Endre – a veterán világpolitikai elemző Gömöri Endréhez hasonlóan – két nyugati sajtótermékre hivatkozik rendszeresen: a londoni The Economist című hetilapra és az amerikai Foreign Affairs című külpolitikai folyóiratra. A nevezett lapok a maguk műfajában valóban a világ legolvasottabbjai közé tartoznak, hazai külpolitikai szakértőink kezében azonban sajátos célt szolgáló eszközzé válnak. Azzal ugyanis, hogy mint a világ "vitathatatlanul legtekintélyesebb" folyóirataira hivatkoznak rájuk, saját magukról hitetik el, hogy ők az ország "vitathatatlanul legtekintélyesebb" külpolitikai elemzői. És ez így is van; amíg a hazai újságírók jelentős része nem vesz kezébe színvonalas nyugati forrásokat – részben hiányos nyelvtudása, részben igénytelensége folytán -, addig a néhány fős elit kiváltsága marad értelmezni, hogy mit ír a Foreign Affairs és a The Economist (kicsit hasonlóan a középkori bibliaértelmezés gyakorlatához). A vakok között már a félig tájékozott szakértő is hatalmi pozícióba kerülhet.

A nevezett folyóiratokra mint szakmai tekintélyekre való hivatkozás elfedi e fórumok politikai irányultságát is. Pedig van nekik: a The Economist például születése óta – vagyis másfél évszázada – liberális folyóirat, amely a liberalizmus huszadik századi szakadása után annak konzervatívabb irányzatát képviselte. Egy magyar külpolitikai szakértőnek azonban – a politikamentesség látszatának fenntartása végett – illik meglepődnie, amikor a parlamenti választások előtt e hetilap szerkesztősége állást foglal, mégpedig a Konzervatív Párt oldalán.

E "malőr" ellenére az olvasó számára talány marad, hogy miért az angolszász neokonzervativizmus dicsérete adja meg egy szociálliberális magyar napilap alaphangját. Márpedig a konzervatív ideál máshol is felszínre bukkan Aczél munkásságában, leginkább akkor, amikor – ismét csak a fent említett Gömöri Endréhez hasonlóan – Henry Kissingert, az USA egykori külügyminiszterét teszi meg a külpolitika tudományának megfellebbezhetetlen tekintélyévé. Kissinger kiemelkedő elméleti tudással és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező figura, de amit mond, az nem "a tudomány" vagy "a diplomácia" mesterségének vagy művészetének szava, hanem egy bizonyos felfogás képviselete. Ez az irányzat a nemzetközi kapcsolatok elméletében az úgynevezett realista iskola, amelyet leginkább az erő filozófiájaként, a morális szempontok kiiktatásával, a nemzeti érdekek minden egyéb fölött történő érvényesítésével jellemezhető. Akarva-akaratlanul Kissinger magyar követői is kénytelenek pozitívan viszonyulni a hegemonizmushoz, elfogadva és hirdetve, hogy a nemzetközi viszonyokban, és általában a politikában mindig az erősebbnek van igaza.

Záró megjegyzések

Aczél Endrének – hasonlóan a többi politikai elemzőhöz és általában az állampolgárokhoz – az lehet a véleménye, ami neki tetszik. A Bertelsmann-tulajdonban levő Népszabadság Rt. is azt alkalmaz politikai publicisztikai feladatokra, akit kiadói és szerkesztői szempontjai alapján célszerűnek lát. A közszolgálati médiában is megjelenő szakértőnek azonban felelőssége a korrekt, mindenfajta manipulációtól mentes tájékoztatás. A legkisebb mértékben sem szerencsés, ha valaki a belpolitikai véleményét (tb-reformra van szükség, a szocdem vezér ne ígérjen semmi kézzelfoghatót, hanem legyen pragmatikus és opportunista stb.) kivetíti a külvilágra, és a belpolitikai állásfoglalás külső legitimációjának megteremtése érdekében hajlandó megerőszakolni a világpolitika tényeit és összefüggéseit, és mellékesen belegázolni a politikával foglalkozó társadalomkutatók önérzetébe. Az irodalmi idézetek és történelmi anekdoták nem helyettesíthetik a társadalomtudományi módszertant, még ha néhány befolyásos kommentátor a vulgármaterializmusból való kiábrándultsága miatt hajlamos is félredobni azt.

***

[Cikkünk kiindulópontját Aczél Endre A Blair-szindróma című írása képezte (Népszabadság, 1997. október 18.). Megírásához felhasználtuk a szerző más írásait is, így például a Klaus Csodaországban (1997. június 2.), a Thatcher úr a vártán (1997. február 10.), az Árnyékkormány (1998. augusztus 1.) és a Bibó az EU-ban (1998. augusztus 3.) címűeket.]

A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD, közismert nevén Világbank) és Magyarország tizenöt éves kapcsolatának kétségtelenül létezik egy "titkos története", amiről a hazai lakosság alig tud valamit, azt is töredezett, hiányos, sokszor torz formában. Mindkét fél érdeke, hogy a szűk körű beavatottakon túl minél többen és minél pontosabban megismerkedjenek ezekkel az összefüggésekkel. Ezt a viszonyt az Eszmélet korábbi számaiban is elemezte néhány tanulmány. Most egy olyan kezdeményezésről számolunk be, amely a korábbiakhoz képest átfogóbb és részletesebb módon vizsgálná a Világbank és Magyarország kapcsolatát.

A Világbank és a Development GAP amerikai civil szervezet kezdeményezésére a magyarországi civil szervezetek egy csoportja – együttműködve a kormánnyal és a Világbank magyarországi képviseletével – megvizsgálja az IBRD és Magyarország között létrejött struktúraátalakító kölcsönszerződések gazdasági és társadalmi hatásait. Az egész vizsgálatot a SAPRI (Structural Adjustment Participatory Review Iniciative) elnevezésű program fogja össze. A SAPRI első nemzeti fórumát 1998. június 6-tól 8-ig tartotta Esztergomban a civil szervezetek, a kormány és a Világbank képviselőinek részvételével.

A konferenciára kiadott tájékoztatók a hitelszerződések, valamint a hozzájuk kapcsolódó dokumentumok alapján készültek. (Magyarország 1983 és 1997 áprilisa között 36 szerződést írt alá az IBRD-vel, az ebben foglalt közvetlen kölcsönök értéke 3,6 milliárd USA-dollár, de a megállapodáshoz kapcsolódó egyéb hitelek, hitelfeltételek és tovagyűrűző, járulékos hatásaik ennél a számszerű összegnél sokkal jelentősebbek. Az is nyilvánvaló, hogy a Világbank és a másik befolyásos nemzetközi pénzszervezet, a Valutaalap [IMF] összehangolt finanszírozási, befolyásolási politikát folytat. Tevékenységüket – minden belső "munkamegosztás" ellenére – ezért célszerű együtt elemezni. Erre azonban itt és most nincs mód.) Addig is, amíg részletesebb publikációk napvilágot nem látnak, négy konkrét megállapodást ismertetünk. Az itt közölt szöveg tehát az eredeti dokumentumok alapján készített – imént említett – tájékoztatókból összeállított, erősen rövidített, stilizált változat. (A tájékoztatók eredeti terjedelme mintegy 35 oldal.) Szándékosan megőriztük a tájékoztatók szenvtelen, tárgyilagos hangvételét. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Magyarországi SAPRI Információs Bizottság vezetőjének (Lóránt Károly) és az anyagot összeállító bizottsági tagnak (Morva Tamás), hogy ezt a rövidített, szerkesztett közlést számunkra lehetővé tették.

A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az "Ipari szerkezetátalakítási kölcsön" (ISAL) szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig az IBRD már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarországnak, ezek közül hatot más hitelezőkkel együtt. A korábbi hitelek 43%-át az ipar, 32%-át a mezőgazdaság, 16%-át az energia-ágazat és 8%-át a közlekedés kapta. Az 1988-as ISAL összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő konvertibilis valuta, amit két részletben lehetett felvenni. Az első 100 millió dolláros részletet azonnal, a második részt a szerződésben foglaltak teljesülésének felülvizsgálatakor. Erre 1989 március-augusztusában került sor. A kölcsönt öt év türelmi idő után tíz egyenlő részletben kell visszafizetni 1994. március és 2003. szeptembere között. A kölcsönhöz a végrehajtás folyamán (1989-ben) a japán EXIM Bank 8 milliárd yen (kb. 50 millió USD) kiegészítő kölcsönnel kapcsolódott, amit a magyar kormány szintén igénybe vett.

A kormány az ISAL-szerződéssel kapcsolatban többek közt a következőket vállalta:

1. Javul az állami költségvetés egyenlege és 1990 végéig megáll az ország külső eladósodási folyamata.
2. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege az 1988. évi tervhez képest (amely 204,9 milliárd forint volt) legalább 10%-kal tovább csökken.
3. A társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények elfogadása, ami lehetővé teszi az állami vállalatok részvénytársasággá alakulását, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlást, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítását.
4. A vasipar és szénbányászat átalakítása a Világbank elvárásainak megfelelően.
5. A vállalati jövedelemadóztatás átalakítása, a vállalkozói adónak a nyereségadóba és SZJA-ba történő beépítése.

A program első évében kidolgozott 1989. évi terv és költségvetés megfelelt a megállapodásoknak. Kivételt képezett a költségvetési támogatások csökkentése, ami elmaradt a 10%-os vállalástól. 1989 elején az Országgyűlés elfogadta a gazdasági társaságokról szóló törvényt. Az 1988-ban kidolgozott vaskohászati program két üzem teljes bezárását és az elavult hengersorok minden üzemben való leállítását irányozta elő. A szénbányászat átszervezési programja 1988-ban 6 bányaüzem, 1989-ben további 9 üzem bezárását tervezte. Ehhez kapcsolódott a szénbányászat állami támogatásának csökkentése az 1988. évi 7,9 milliárd forintról az 1989-es 2,7 milliárdra, majd 1990-re a támogatás teljes megszüntetése. 1990 februárjában a csődtörvény módosítása kötelezővé tette a fizetésképtelen vállalatok önfelszámolását. A várható munkanélküliség miatt a kormány területfejlesztési és foglalkoztatási alapot hozott létre.

1989-ben import-liberalizálási program készült. Folytatódott a szabadáras termékek körének kiterjesztése, megszűnt a kötelező árkonzultáció jelentős része és eltörölték az import árszabályozását. A közvetlen külföldi befektetéseket az 1989 eleji már említett törvény és a létrehozott vegyes tulajdonú befektetési alapok ösztönözték. Ez utóbbiak közül az egyik a Világbank érdekeltségi köréhez tartozó Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) részvételével alakult meg.

A lakástámogatások finanszírozása a bankszektorból a költségvetésbe került át.

Egy akkori világbanki értékelés megállapította, hogy a kormány szándékai ellenére még számos terület gondot okoz, ahol további szigorításra van szükség. A végrehajtott csökkentések ellenére a fogyasztási, lakás-, termelési és beruházási támogatások túl magasak az IBRD szerint (1989-ben ezek a támogatások a GDP 13,2%-át tették ki). A konvertibilis kereskedelmi mérleg javulását lerontotta a kiutazásokkal kapcsolatos valuta-kiadások meredek növekedése.

Az akkori kormány véleménye szerint a Világbankkal való kapcsolatok az ISAL készítésének és végrehajtásának egész időszakában nagyon jók voltak. A Világbank szakértői nagyban segítették magyar partnereiket az összehangolt program elkészítésében. A Világbank és a kormány folyamatos politikai párbeszéde kiegészült a gazdasági és ágazati munkában folytatott széles körű együttműködéssel.

A magyar kormány garanciavállalásával 1990. június 21-én írták alá a "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL I.) szerződést a Magyar Nemzeti Bank és a Világbank képviselői. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta. Az első 100 millió dolláros részletet a kormány azonnal felvehette, a második részletet a program végrehajtásának felülvizsgálatát követően, ami 1991 márciusában meg is történt. A szerződés – kivételesen – azt is lehetővé tette, hogy az összegből 40 millió dollárt a szerződés aláírása előtt keletkezett behozatali fizetési kötelezettségekre lehessen fordítani. A kölcsönt öt év türelmi idő után, tíz év alatt kell visszafizetni 1995 december és 2005 júniusa közt.

A SAL I. kölcsönnel párhuzamosan a japán EXIM Bank további 200 millió dolláros társult hitelt nyújtott, valamint az Európai Közösség is jóváhagyott egy 1 milliárd dolláros hitelkeretet.

A kormány a kölcsönszerződéshez kapcsolódva többek közt az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. Kiválasztott állami vállalatok privatizációja a Világbankkal egyeztetett időrendben.
2. A Világbankkal egyeztetett középtávú privatizációs stratégia véglegesítése.
3. Legalább 10 fizetésképtelen nagy állami gazdaság és termelőszövetkezet, valamint a vállalati össztőke legalább 25%-át elérő, az MNB által kereskedelmi hitelre nem jogosított állami vállalat felszámolásának megkezdése. (Ez utóbbiba nem értendők bele a közszolgáltatások.)
4. A liberalizált import aránya az ipari termékekben az energia szektor kivételével érje el 1991-ben a 60%-ot.
5. A termelői, beruházási, fogyasztási és lakástámogatások együttes összege csökkenjen a GDP 9%-a alá. Külön említi a megállapodás a lakástámogatások csökkentését és a házépítő-ipar átalakítását.
6. A Világbankkal egyeztetett gazdasági reformok kezdeményezése és a szociális programok megerősítése, beleértve költségvetési alapok létesítését a munkanélküliség mérséklésére és a munkanélküli segély finanszírozására.
7. A nyugdíjjogosultság szűkítése a nyugdíjak reálértékének védelme mellett. Költségcsökkentő intézkedések az egészségügyben.
8. A Világbank által igényelt makrogazdasági és pénzügyi mutatórendszer kidolgozása.

A kapcsolódó dokumentumok azt mutatják, hogy a SAL I. kidolgozása és végrehajtása során szorosabbá váltak a Világbank és Magyarország kapcsolatai. A SAL I. keretében például alapos elemzés készült a szociálpolitika szerkezetéről, valamint az egész központi költségvetés méretéről és szerkezetéről. Ebben az időszakban az egész privatizációs stratégia az IBRD által meghatározott keretekben haladt. A külföldi tőke tulajdonlását a törvények és rendelkezések nem pusztán lehetővé tették, hanem kifejezetten bátorították, kedvezményezték. Az állami tulajdon ingyenes átadása – néhány speciális esetet leszámítva – lényegében a területi önkormányzatokra korlátozódott. A munkavállalói résztulajdonlást mérsékelten alkalmazták.

Az import liberalizálása az előirányzottnál gyorsabban valósult meg, amiben szerepet játszott a keleti piacok összeomlásával bekövetkező drámaian gyors külkereskedelem-szerkezeti átrendeződés. 1989-ben az energiaszektor kivételével az ipari behozatal 16%-a volt versenyhelyzetben, 1990-ben a 37%-a, 1991-ben pedig már a 72%-a (ez utóbbi adat az energia szektort is tartalmazza). Mindezzel párhuzamosan a külkereskedelmi jog is liberalizálódott. 1990 végére a fogyasztói árak csaknem 90%-a szabadáras lett. 1991-től megszűnt az Árhivatal, a szabálytalan piaci magatartást tiltó törvény betartásának ellenőrzésére létrehozták a Versenyhivatalt.

A lakásépítési kiadások csökkentése érdekében átszervezték, illetve privatizálták az állami házépítő-ipart. 1991-ben intézkedéseket hoztak a lakástámogatás költségvetési kiadásainak csökkentésére. A nyugdíj- és egészségügyi rendszer átfogó reformja későbbre maradt, azonban számos részmódosítást hajtottak végre. Ezek körébe tartozott a teljes nyugdíjjogosultság 10 évről 20 évre emelése, a nyugdíjemelkedésnek a nettó keresetek növekedéséhez való igazítása, degresszívebb nyugdíjemelési formula bevezetése. A központi egészségügyi kiadások csökkentését szolgálta a teljesítményhez kötött finanszírozás bevezetése, a gyógyszeráremelések, a gyógyszer felírási rendjének szigorítása, a kórházi ágyak gazdaságosabb kihasználására való ösztönzés.

A folyamatokat és eredményeket elemezve mind a magyar kormány, mind a Világbank arra a következtetésre jutott, hogy további pénzügyi segítségre és az IBRD aktív részvételére van szükség az átalakulásban.

1991. július 5-én a Magyar Nemzeti Bank és az IBRD képviselői aláírták az újabb "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL II.) szerződést. Ezzel a kölcsönnel a Világbank – szándéka szerint – segítséget nyújtott a magyar kormánynak a szerkezetátalakítási program sürgős behozatali igényeinek kielégítésére. A kölcsön összege 250 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit a Világbank három részletben bocsátott a kormány rendelkezésére. Az első 100 millió dolláros részlet azonnal felvehető volt, a második és harmadik részlet (75-75 millió) lehívására a vállalt kötelezettségek teljesülésének felülvizsgálata után kerülhetett sor. A Világbank a SAL II. első részletéhez kapcsolódó kötelezettségvállalások teljesítésének felülvizsgálata után, 1992. március 30-án engedélyezte a második részlet lehívását. A harmadik részlet engedélyezését 1992 szeptemberére irányozták elő. A határidőt a Világbank háromszor meghosszabbította, majd a program kedvezőtlen teljesítési mutatói, különösen az államháztartási reform lassúsága és a nagy költségvetési hiány miatt 1994 decemberével véglegesen törölte, és a szerződést lezárta. (Ennél a kölcsönnél is mód volt arra, hogy korábban vállalt behozatali kötelezettség teljesítésére fordítsanak 50 millió dollárt.) A hitelt öt év türelmi idő után tíz év alatt kell törleszteni 1997 márciusa és 2006 szeptembere közt. A SAL II-höz a japán EXIM Bank további 150 millió dolláros kiegészítő kölcsönnel társult.

A magyar kormány a kölcsönszerződéssel kapcsolatban többek között az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. A Világbank által elfogadhatónak ítélt makrogazdasági mutatók teljesítése, beleértve a pénzügyi tervet és az állami költségvetést.
2. Az ipari termelésen belül a liberalizált import arányának legalább 80%-ra emelése.
3. A fogyasztási cikkek behozatali keretének legalább 750 millió dollárra való emelése, és a keretbe tartozó cikkek körének az 1988. évi ipari termelési érték 15%-áról 10% alá csökkentése.
4. Az 1991. évi állami költségvetésben a fogyasztási, termelési, beruházási és lakástámogatásnak legalább a GDP 2%-ával vagy legalább 20 milliárd forinttal való csökkentése. 1992-re további 2%-os csökkentést vállalt a kormány, valamint azt, hogy a háztartási energia támogatása maximum 3 milliárd forint lesz.
5. Intézkedési terv elfogadása a központi költségvetési intézmények juttatásainak reálértéken való csökkentésére, ezen belül az alkalmazott kutatások, a képzés, a kultúra és az oktatás egyes tevékenységeinek privatizálására. A kormány vállalta azt is, hogy az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokért szélesebb körben díjazást alkalmaz.
6. A kormány vállalta, hogy reálértékben csökkenti a költségvetésen kívüli alapok számára juttatott összegeket, valamint megszüntet, átszervez, privatizál ilyen alapokat.
7. Nyugdíjkorhatár emelése és egységesítése a férfiak és nők számára, valamint a teljes jogú nyugdíj eléréséhez szükséges idő felemelése, a későbbi nyugdíjba menetel ösztönzése.
8. A növényolaj-termékek belső és külső forgalmának teljes liberalizálása és a növényolajipar privatizálása.
9. A távfűtési ármegállapítás önkormányzati hatáskörbe adása.
10. A villamosenergia és a földgáz olyan – a Világbankkal egyeztetett – árszerkezetének és árképzési szabályainak bevezetése, amelyek folyamatosan fedezik ezeknek a termékeknek a – meghatározott profittartalommal kalkulált – gazdasági költségeit.
11. A kormány vállalta továbbá a következő törvényjavaslatok beterjesztését az Országgyűléshez:

• néhány szolgáltatás kivételével a zéró ÁFA-kulcs megszüntetése,
• az ÁFA felső kulcsának csökkentése,
• a beruházási javaknál az ÁFA visszatérítés 100%-ra emelése,
• új állóalap-értékcsökkenési rendszer bevezetése,
• a vállalati nyereségadó preferenciáinak, kivételeinek csökkentése,
• az SZJA adóalapjának kiterjesztése, progresszivitásának csökkentése,
• az adókötelezettség kiterjesztése bizonyos bér jellegű jövedelmekre,
• munkaadók által fizetett első három heti táppénz.

A SAL II-höz kapcsolódó világbanki és kormány-értékelés jelentős eltéréseket mutatott. A Világbank a következőképpen értékelte a kialakult helyzetet. A harmadik részlet lehívásának előirányzott idejére (1992. szeptember) a makrogazdasági helyzet és különösen a költségvetés egyensúlya drámaian romlott. A feltételek közül teljesült a növényolajipar privatizálása, a háztartási energia költségvetési támogatásának megszüntetése és a további kereskedelmi liberalizálás. A költségvetési intézmények és a költségvetésen kívüli alapok támogatása lassan csökkent, az alapok száma nem csökkent. Az egészségügy finanszírozásának reformját későbbre halasztották. A harmadik részletről folyó tárgyalások időszakában (1992. szeptember-1994. december) a makrogazdasági mutatók nagymértékben tovább romlottak. A költségvetési hiány meghaladta a GDP 6%-át, a fizetési mérleg hiánya elérte a 9%-ot. Miután a kormány elhalasztotta a megígért középtávú intézkedések bevezetését – különösen azokat, amelyek a költségvetési hiány csökkentését szolgálták volna -, a kormánnyal és az MNB-vel történt konzultációkat követően a Világbank a harmadik részletet törölte. A Világbank úgy ítélte meg, hogy ez a döntése helyes volt, és felkészült a későbbi megállapodások megkötésére, amelyekre csak a kormány által végrehajtott nagyobb kiigazítási csomag után kerülhet sor. (Ez utóbbi az 1995. tavaszi Bokros-csomaggal megtörtént.)

A világbanki értékelés kifogásolta a privatizáció bizonyos mozzanatait is. Úgy ítélte meg, hogy az akkor még állami tulajdonban maradó nagy iparvállalatok vezetésének megerősítése nem járt sikerrel. Az itt képződő veszteségek 1992-ben a GDP 14%-át tették ki. (1995-re ez lecsökken a GDP 5%-ára.) A bankreform akadozott, a fedezeti szabályokat és a bankfelügyeletet nem sikerült megszigorítani, pedig ez része volt a SAL II. feltételeinek. A kormány a bankszektor újratőkésítésével (konszolidáció) próbálkozott, de ez túlterhelte a költségvetést, a GDP 7,5%-át kötve le erre a célra. A Világbank elégedetlen volt az államháztartási reformmal is. A lakosság számára történő átutalások aránya 1991-1994-ben 3%-kal nőt a GDP-ben, holott a kormány az arány csökkentését vállalta. (Megjegyzendő, hogy ez az elmozdulás csökkenő GDP mellett következett be. 1989 és 1993 között a GDP 18%-kal esett.) A Világbank az adó- és a nyugdíjrendszer körébe tartozó intézkedésekkel is elégedetlen volt. Saját szerződés-előkészítő és feladatkijelölő szerepét viszont nagyon jónak minősítette.

Az MNB és a Világbank 1992. április 27-én írta alá a "Vállalati reformkölcsön" (ERL – Enterprise Reform Loan) szerződést. A kölcsön kinyilvánított célja az volt, hogy támogassa az állami vállalatok privatizálását, átstrukturálását. A program három fő mozzanata: privatizálás, állami vállalatok gazdasági társasággá alakítása, felszámolási eljárások. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit két egyenlő részletben lehetett lehívni. Az első részlet lehívása 1993. június 30-án befejeződött. Ezt követően a két fél megvizsgálta a szerződésben foglaltak teljesülését, és 1993. október 13-án megnyílt a második részlet is, amit a magyar fél 1994. január 10-ig felvett. Az egész szerződés végrehajtásáról szóló jelentés 1996. június 27-én készült el. A türelmi idő itt is öt év, a törlesztési időszak 1997. december 1-től 2007 júniusáig tart.

A magyar kormány az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. 1991 júniusától mintegy 400 állami vállalat – amelyeknek össztőkéje legalább 500 milliárd forint – átalakítása gazdasági társasággá.
2. Az Állami Vagyonkezelő Ügynökség (ÁVÜ) részvételével a versenyszférában az össztőke 12%-ának megfelelő vállalati vagyon privatizálása 1992-ben. További 10% privatizálása 1993-ban.
3. Az ÁVÜ elfogad egyrészt egy részletes megvalósítási programot a tulajdon további privatizálására, másrészt egy széleskörű, minden részletre kiterjedő tulajdonosi intézményfejlesztési programot a Világbankkal egyeztetve.
4. A tartósan állami kézben maradó vagyont kezelő társaság létrehozása az ÁVÜ mellett, melynek munkaprogramját a Világbankkal egyeztetik.
5. Az Állami Fejlesztési Alapítvány munkaprogramjának elfogadása 1993 végéig, és legalább 15 állami vállalat szerkezetátalakítási helyzetfelmérésének befejezése.

A kormány teljesítette mindazokat a gazdaságpolitikai kötelezettségeket, amelyeket az ERL-ben vállalt. Az állami vállalatok gazdasági társaságokká alakítását végigvitte. 1994 végére a korábban állami tulajdonban lévő versenyszféra 54%-a kikerült az állam kezéből. Az ÁVÜ, ÁV Rt. és az Állami Fejlesztési Alapítvány programjai megvalósultak. Az ÁVÜ az átalakított gazdasági társaságok 75%-át privatizálta, felszámolt több mint 300 állami vállalatot. Az ÁV Rt. privatizálási eredménye kezdetben szerény volt, portfóliójának csak 9%-át sikerült értékesítenie 1995 közepéig. Ezt követően az új privatizáló szervezet, az ÁPV Rt. ismét felgyorsítja e tevékenységet. A nagy közművek privatizálása azonban későbbre maradt, amikor már létrehozzák a szabályozási feltételeket.

1995 végére 200 000 magánvállalkozás alakult és 21 000 külföldi vállalat alapított hazai céggel vegyes vállalatot. 1989 és 1995 között 12 milliárd dollár közvetlen külföldi tőke érkezett az országba, ami a legnagyobb a közép-kelet-európai térségben. (Ugyanezen időszak összehasonlítható tőkekivonási adatait nem publikálják, az érintett felek jól felfogott érdeke miatt. A becslések erősen szóródnak, de a beérkezett tőke 20-40%-ára tehetők – M. P.)

Az 1992. évi szigorú csődtörvény csődhullámot indított el. Három év alatt 27 500 felszámolási eljárás indult. A törvényt 1993 szeptemberében módosították, a kereskedelmi bankok e folyamatban nagyobb szerepet kaptak.

Összességében a kormány és a Világbank együttműködését mindkét fél sikeresnek és gyümölcsözőnek ítélte.

***

A tájékoztatókat olvasva óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, hogy nemzeti, állami szuverenitás?