1967. október 9-én, a bolíviai La Higuera-ban, egy apró tanteremben kivégezték Ernesto Che Guevarát, akit előző nap fogtak el. Így fejezte be életét az az ember, akit Jean-Paul Sartre korunk legteljesebb személyiségeként emlegetett. Argentína, Guatemala, Kuba, Kongó és legvégül Bolívia. Forradalmi elhivatottsága egyre újabb és újabb utakra indította, mindvégig azzal a nemes céllal a lelkében, hogy enyhítsen a szegények szenvedésein. Utolsó állomása La Higuera lett. 1962 és 65 között Ahmed Ben Bella miniszterelnök, az alábbi visszaemlékezés szerzője, gyakran találkozott vele Algírban, mely akkoriban menedéket nyújtott a világ összes anti-imperialistája számára.

***

Már harminc éve, hogy Che Guevara nem hagyja szunnyadni lelkiismeretünket. Téren és időn át egyre csak “Che” hangját halljuk, mely válaszra kényszerít: igen, az emberben valóban csak a forradalom képes fényt gyújtani. A világ minden táján megjelent képek tanúsága szerint “Che” kiterített testéből is ez a fény sugárzott, valahol ott, Nancahuazu-ban; utolsó pillantásának üzenete a mai napig lelkünk legmélyére hatol.

“Che” hős volt, tudatos hős; asztmás, gyenge szervezettel. Elkísértem néha a Chéra magaslataira, Blida városa fölé. Közös sétáink alkalmával gyakran voltam tanúja, amint a rátörő roham hatására arca egészen zöldre vált. Aki olvasta Bolíviai Napló című könyvét, az tudhatja, hogy élete során mennyire leromlott állapotban kellett szembenéznie a rendkívüli fizikai és erkölcsi megpróbáltatásokkal.

Mindaddig, míg a forradalom máshová nem szólította, Kuba volt “Che” második, választott hazája. Élete és sorsa annyira összefonódott az országgal, hogy ha “Che”-ről beszélünk, Kubát és a mi személyes kapcsolatunkat is meg kell említeni.

Ernesto Che Guevarával 1962 őszén ismerkedtünk meg, az amerikai flotta-blokád és a kubai rakétaválság kirobbanásának előestéjén. Algéria nemrég vívta ki függetlenségét, kormánya frissen alakult. 1962 őszén tehát nekem, mint a kormány vezetőjének, ott kellett lennem az ENSZ New Yorkban megrendezett ülésén, melynek keretein belül sor került az algériai zászló ünnepélyes felvonására. Az ünnepséggel függetlenségi háborúnk elismerést nyert, és Algéria végre a szabad nemzetek sorába léphetett.

Az FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) politikai osztálya úgy határozott, hogy az ENSZ-ülést követően Kubába kell utaznom. Ez az út több volt egyszerű látogatásnál, politikai elkötelezettségünket juttatta kifejezésre. Kuba akkoriban nehéz időket élt át, ezért Algéria fontosnak ítélte, hogy nyilvánosan is kiálljon a kubai forradalom mellett.

1962. október 15-én, reggel, a Fehér Házba voltam hivatalos. John Fitzgerald Kennedy elnökkel rendkívül őszinte, de éles vitát folytattunk Kubával kapcsolatban. Nyíltan rákérdeztem, vajon sor kerül-e fegyveres összeütközésre az Egyesült Államok és Kuba között. Percig sem titkolta valódi szándékait: “Abban az esetben, ha bebizonyosodik, hogy az orosz rakétasilók nem léteznek, nem; ellenkező esetben igen.” Kennedy olyannyira le akart beszélni arról, hogy New Yorkból egyenesen Kubába utazzam, hogy még egy lehetséges repülőgéptámadást is szóba hozott. Óvott attól, nehogy megtámadják a gépet, mellyel a miami székhelyű kubai ellenzékhez készültem. Ezekre az alig burkolt fenyegetésekre azzal vágtam vissza, hogy egy szabadságharcost – s én annak tartom magam – kubai vagy algériai árulók nem félemlíthetnek meg.

Október 16-án érkeztünk Kubába. Fogadásunkból egész népünnepély kerekedett. A program szerint rögtön a delegáció megérkezése után megkezdődtek volna a politikai tárgyalások a párt havannai székházában. Ám minden másképp alakult. Épp csak letettük bőröndjeinket a szálláshelyünkön, s máris, programot, protokollt sutba dobva, parázs vitába bonyolódtunk Fidellel, Che Guevarával, Raul Castróval és a vezetőkkel, akik még a kíséretükben voltak.

Csak beszéltünk és beszéltünk, órákon át. A Kennedy elnökkel folytatott tárgyalás tapasztalatait természetesen megosztottam velük. A végén azon kaptuk magunkat, hogy amíg az összetolt asztalok körül beszélgettünk, tulajdonképpen kimerítettük a tervezett összes témát. Ilyenformán a pártszékházban tartandó ülésnek nem sok értelme lett volna. Közös megegyezéssel ezért úgy határoztunk, hogy minden további nélkül rátérünk a program következő részére és a találkozót országjáró körúttal folytatjuk.

A fenti kis történet jól illusztrálja kapcsolataink rendhagyó voltát. Az algériai és kubai forradalmak viszonyát csakúgy, mint az én Fidel Castróhoz és Che Guevarához fűződő személyes kapcsolatomat is már a kezdetektől a kötetlenség jellemezte.

1963 októberében, mikor a Tindouf-ügy kapcsán az első komoly fenyegetés érte az algériai forradalmat, a szolidaritás látványos formában mutatkozott meg. Fiatal hadseregünk, mely épp ekkor próbálta rendezni sorait a szabadságharc után, sem légierővel – egyetlen repülőnk sem volt –, sem más harci gépezettel nem rendelkezett. A marokkói fegyveres erők pedig a számunkra legkedvezőtlenebb terepen indították meg támadásukat. A gerillaharcot, az egyetlen ismert és kipróbált harcászati eszközt csapataink itt nem alkalmazhatták. A sivatag hatalmas, csupasz területeivel távolról sem hasonlított az Aures- vagy a Djurdjura-hegységre, a Collo- vagy a Tlemcen-félszigetre, melyek hadseregünknek a természetes közeget jelentették volna, ahol minden zugot és rejteket ismer. Ellenségeink elhatározták, hogy mindenáron letörik szabadságharcunkat, mielőtt az túlságosan megerősödne és másokat is a példa követésére ösztönözne.

Nasszer, egyiptomi miniszterelnök azonnal rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges légi fedezetet; Fidel Castro, Che Guevara, Raul Castro meg a többi kubai vezető pedig egy páncélos hadosztályt, huszonkét járművet és több száz katonát küldött. A katonákat aztán a Sidi-Bel Abbestől délre fekvő Bedeau felé irányítottuk, ahol meglátogattam a csapatokat. Ha arra került volna sor, ezek a fiúk készek lettek volna hadrendbe állni értünk.

A tankok infraérzékelővel voltak felszerelve, hogy éjjel is bevethetők legyenek. Ezeket a harckocsikat Kuba azzal a határozott feltétellel kapta a Szovjetuniótól, hogy sosem kerülhetnek idegen hatalom birtokába, idegen hatalmon értve a kommunista államokat, például Bulgáriát is. A kubaiakat azonban egyetlen szovjet kikötés sem bátortalaníthatta el. Minden tilalomfát ledöntve, perc késedelem nélkül a veszélybe sodródott forradalom megsegítésére vezényelték a tankokat.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Tindouf-ügy hátterében az USA áll. A marokkói csapatszállító gépeket például amerikai pilóták vezették. Tulajdonképpen azonos szituációban, az Egyesült Államok politikai fenyegetésének hatására került sor az Atlanti-óceán partvidékén, Angolában, és más országokban végrehajtott kubai intervenciókra is.

Talán érdemes részletesebben kitérnem a páncélos hadosztály megérkezése körüli eseményekre. Ez az anekdota is nagyszerűen illusztrálja az országaink közti viszonyt.

Egy alkalommal Kuba ígéretet tett, hogy három milliárd régi frank értékben segélyt folyósít Algériának. Mikor 1962 októberében Kubába látogattam, Fidel Castro ragaszkodott hozzá, hogy eleget tegyen ennek a megállapodásnak. Kuba gazdasági helyzetére való tekintettel a kifizetést természetesen nem pénzben, hanem cukorban képzelte el. Bár úgy vélekedtem, hogy Kubának nagyobb szüksége van erre a cukorra, mint nekünk, Castro hallani sem akart az ellenvetéseimről. Úgy egy évvel ezt a beszélgetést követően kubai felségjelzésű hajó kötött ki Oránban. Rakterében ez a bizonyos cukor, s meglepetésünkre két tucat tank, és a segítségünkre sietett kubai katonák százai. A bajtársi gesztusról Raul Castro egy kitépett füzetlapon értesített. Nyilván nem hagyhattuk, hogy a hajó üresen térjen vissza. Megraktuk hát mindenféle algériai áruval, és végül – Jorge Seguera nagykövet tanácsára – még néhány arab telivérrel toldottuk meg a szállítmányt. Ezzel sajátos cserekereskedelem kezdődött köztünk. Minden gazdasági érdektől mentes volt, egyedül a szolidaritás szentesítette; s bár a játékszabályokat a – néha kényszerítő – körülmények diktálták, ez a cserekereskedelem mindvégig kapcsolatunk alapvető eleme maradt.

Che Guevara teljesen tisztában volt vele, hogy számtalan buktató adódhat, melyek aláássák és meggyöngítik az igazi forradalmi fellépést. Jól tudta, hogy minden terv és próbálkozás – még a legszélsőségesebb is – eleve határok közé szorított. A határokba pedig azonnal beleütközünk, amint a forradalom kapcsolatba kerül – legyen ez a kapcsolat akár közvetlen, akár közvetett – a piac farkastörvényeivel és számító racionalitásával. Az 1965 februárjában Algírban megrendezett Afro-Ázsiai Konferencián Che Guevara ezekre a csapdákra nyilvánosan is rámutatott.

A kubai rakétaválságot lezáró sajnálatos események, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió között született megállapodás kesernyés szájízt hagytak maguk után. Mindezekről meglehetősen éles hangú vitám volt a Szovjetunió algériai nagykövetével. Az Afrikában egyre inkább kiéleződő helyzet, valamint a nemzetközi viszonyok ilyetén alakulása hatalmas forradalmi erők létezését sejtette; “Che”-t pedig ráébresztették, hogy az imperializmus láncában Afrika az egyetlen gyenge szem, erőit tehát egyedül erre a célra kell összpontosítania.

Próbáltam megértetni vele, hogy talán nem a személyes jelenlétével segíthet a leghatékonyabban a kontinensen készülődő forradalmi hullám megindításában. Előfordulhat ugyan, hogy egy forradalom külső támogatásra szorul, de a hazai erőforrásokat, amelyekre támaszkodhat, meg kell teremtenie. Mondhattam bármit, Che Guevara ragaszkodott hozzá, hogy valódi tettekkel vegye ki a részét a forradalmakból. Így Cabindába és Brazzaville-Kongóba is többször ellátogatott.

Felajánlottam neki egy magánrepülőt, hogy útjait feltűnés nélkül bonyolíthassa, de visszautasította. Többet nem tehettem, értesítettem a térségben állomásozó nagyköveteket, hogy mindenben álljanak rendelkezésére.

Fekete-Afrikából visszatérőben mindig meglátogatott, és ilyenkor hosszú órákon át beszélgettünk. A kontinens mesés kultúrkincse minden alkalommal lenyűgözte, ám a marxista pártokkal szövögetett kapcsolatai egyáltalán nem elégítették ki, politikai hozzáállásuk dühítette. A Cabindában szerzett tapasztalatai mélyen kiábrándították; a helyzetet pedig csak súlyosbította az egykori Stanlyville közelében folytatott gerillaháború. Csalódott volt. “Che” tevékenységével párhuzamosan mi magunk is a nyugat-zairei forradalmat igyekeztünk megmenteni. Nyererével, Nasszerrel, Mobido Keitával, N’Krumahhal, Kenyattával és Sekou Touréval közös akcióba keztünk. Uganda és Mali katonai szakértőkről gondoskodott, Algéria feladata pedig a fegyverszállítás volt, amit Egyiptomon keresztül, légifolyosó igénybevételével sikerült megoldanunk. Javaslatomra Kairóban gyűltünk össze ülésezni; itt dolgoztuk ki a mentési akció részleteit, és a végrehajtást is innen irányítottuk, amint megkaptuk a katonai vezetők kétségbeesett segélyhívását. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, de sajnos elkéstünk. A szabadságharcot vérbe fojtották Patrice Lumumba gyilkosai.

Egyik algíri látogatása során Che Guevara beavatott Castro elképzeléseibe. Mivel Kubát szigorúan ellenőrizték, lehetetlenség volt Latin-Amerikán keresztül fegyvereket vagy katonákat becsempészni az országba. Algéria viszont eljátszhatta volna a titkos összekötő szerepét. A távolság aligha jelenthetett akadályt; épp ellenkezőleg, még hasznára is válhatott egy hasonló horderejű ügynek, melynek kimenetelét a titoktartás alapvetően befolyásolja. Természetesen gondolkodás nélkül rábólintottam. Azonnal nekikezdtünk az előkészítő munkálatoknak, hogy mihamarább lehetővé váljon a latin-amerikai forradalmi mozgalmak befogadása. Az intézkedéseket Che Guevara irányította. A mozgalmak vezetőit igyekeztünk minél előbb Algírba telepíteni, ahol aztán “Che” társaságában több alkalommal találkoztam velük. Főhadiszállását a vezérkar, amelyben tehát több különböző mozgalom képviseltette magát, az algíri hegyekben, egy kertekkel körülvett, hatalmas villában rendezte be. Úgy határoztunk, hogy ezt az épületet, a Susini-villát, jelképesen nekik ajándékozzuk. A villa arról volt híres, hogy a függetlenségi háború alatt itt folytak a kínvallatások. Rengeteg ellenálló, férfi és nő, lelte itt halálát. Neve ezért örökre fennmarad. Egyszer Che Guevara így szólt hozzám: “Ahmed, súlyos csapás ért minket, elfogtak párat azok közül, akik ismerik a Susini-villát, félek, megtörnek a kínvallatás alatt, beszélni fognak.” Rengeteget aggódott, örökké félt, hogy felfedezik ezt a helyet, ahol fegyveres akcióinkat készítettük elő; vagy, hogy ellenségeink esetleg felismerik a dél-amerikai export–import vállalatok valódi tevékenységét.

Che Guevara 1965. június 19–én, a katonai puccs napján hagyta el Algírt. Ettől az eseménytől különben mindvégig óvott. A győzedelmes forradalmak korszakát rohamos hanyatlás követte. “Che” elutazását, majd Brazíliában bekövetkezett halálát, akárcsak saját tizenöt éves eltűnésemet is, ebben, a visszaesés jellemezte történelmi kontextusban kell értékelni. Patrice Lumumba meggyilkolása csak a nyitánya volt annak a korszaknak, melyben a harmadik világ liberális politikai rendszereinek, köztük N’Krumah, Mobido Keita, Sukarno és Nasszer kormányainak sorra el kellett bukniuk.

Október 9. Ez a dátum lángbetűkkel íródott az emlékezetünkbe. Ezen a napon a rádió testvérem halálhírét harsogta, ellenségeink, akik ellen vállvetve harcoltunk, vészterhes győzelmi dalukat zengték, én pedig, magányos fogoly, mérhetetlen gyászba merültem. Ahogy távolodunk ettől a naptól, úgy mosódnak el lassan a nanchahuazui gerillaháború eseményei. Ám mindazokban, akik még küzdenek és remélnek, “Che” emléke egyre elevenebben él és mindennél erősebben fonódik bele életük szövedékébe. Marad bennük valami “Che” személyiségéből, a szívükhöz nőve. Lelkük legféltettebb, legtitkosabb tartományában, mélyen eltemetett kincs gyanánt őrzik ezt a parányi parazsat, mely felszítja bátorságukat és megsokszorozza erőiket.

Börtönöm áthatolhatatlan csöndjét több száz katona vigyázta. De 1972-ben, egy májusi napon a nyomasztó csendet hatalmas hahota foszlatta szét. Így tudtam meg, hogy Fidel ott van, tőlem pár száz méterre. Épp valami közeli mintagazdaságot látogatott meg, s nyilván még csak nem is sejtette, hogy én is ott vagyok, a dombtetőn, abban az elszigetelten álló, mór stílusú házban, melynek tetejét könnyűszerrel felfedezhette a fák csúcsai fölött. Nyilván a gyarmatosító hadsereg sem véletlenül ebben az épületben rendezte be vallatópincéit.

Ekkor emlékek özöne tört fel bennem, arcok hosszú sora réges régi film gyanánt csak pergett és pergett az agyamban megállíthatatlanul. Soha, mióta elváltunk, Che Guevara emléke nem volt oly eleven, mint akkor, abban a percben. Minket, a feleségem és engem, ez az emlék igazából sosem hagyott el. “Che” egyik nagyméretű fotója mindig ott függött cellánk falán, az ő tekintete volt mindennapjaink, fájdalmaink és örömeink tanúja. Van egy másik kép is. Ezt az újságból vágtam ki, felragasztottam egy kartonra, s műanyag lap alá helyeztem, hogy ne sérüljön. Nekünk ez a legkedvesebb képünk, bujdoklásunk során mindig velünk volt. Ma Maghinában, a szülőfalumban van, idős szüleim házában, akik már nem élnek. Mielőtt száműzetésbe vonultunk volna, náluk helyeztük el a legféltettebb, legértékesebb emléktárgyainkat. A fotó Ernesto Che Guevarát ábrázolja, kiterítve; mellkasa mezítelen, teste fényt áraszt. Mérhetetlen fényt és végtelen reménységet.

(Fordította: Mihályi Patricia)

“Bűnös, aki egy orszában kirobbant egy elkerülhető háborút, de az is, aki nem robbant ki egy elkerülhetetlent.” (José Martí)

*** 

Párizsban újra kiadták Mihael Löwy Ernesto Che Guevaráról szóló, eredetileg 1969-ben írt, nyolc nyelven, számos kiadásban megjelent, Che gondolkodását elemző könyvét (La pensée de Che Guevara. Un humanisme révolutionnaire, Éditions Syllepse, 1997. 158 o.). Azzal a jelentős bővítménnyel, hogy a kötet két új előszót tartalmaz, melyek a ma álláspontjáról is megközelítik forradalmár hősüket. Az elmúlt 25 évben fontos marxista témákról írt könyveivel magának jó nevet szerző – csak példaképpen: a fiatal Marx forradalomelméletéről, Lukács vagy Lucien Goldmann intellektuális fejlődéséről, a latin-amerikai térségről és marxizmusáról, a nemzeti kérdésről stb. írt munkáival – jelentős trockista elemzőén kívül Janette Habel előszava is tartalmaz figyelemre méltó álláspontokat. Utóbbi az etikai mozzanatok jelentőségét méltatja Che politikai harcában. Olyan, a kommuntípusú állam ideáljával összhangban cselekvő és élő vezetőt jellemez, aki erkölcsi szigorával és személyes példamutatásával nemcsak a privilégiumokat és a különleges bánásmódot tagadta meg, hanem államférfiként is harcolt ezek ellen. A szavak és a tettek, az önkéntes cselekvés és a forradalom összhangjának nevében, saját bürokráciájával szemben. (Valószínűleg épp ezért is nagy kár, hogy számos írását máig sem tették közzé Kubában.)

Löwy könyvének eredeti megjelenésekor két évvel voltunk túl Che meggyilkolásán és egy évvel a fejlett centrumországok 1945 utáni egyetlen valóban nagyobb szabású baloldali kihívásán, 1968 májusán. Az idők változnak, s ami az akkori történelmi kontextusban, politikai és társadalompszichológiai atmoszférában magától értetődő volt – és a korszakot átélő emberek számára gyakran az is maradt –, azzal szemben a ma új nemzedékei sokszor tanácstalanul állnak, s bizony álmélkodnak. Ugyanis a ma tapasztalatával valóban nehéz elképzelni annál különbözőbb világot, mint amilyen a hatvanas évek voltak. Az nemcsak a hidegháború, hanem a remény és az utópiák kora volt. Akkor a neoliberalizmust vagy elfelejtették, vagy pedig XIX. századi anakronizmusnak tartották. A harmadik világban a felkelés szellői fújdogáltak, és Kuba a szovjet modellel szemben alternatívát kínáló útnak tűnt. A Dél országai akkor nem humanitárius segélyek tárgyai, hanem az emancipatorikus szolidaritás megnyilvánulásai voltak. Röviden szólva, a hatvanas évek egy illúziókkal és vakságokkal terhelt, de egyben a világos harc és a logikus felkelés korszaka is volt.

Találóan fogalmazta meg ezt a kontrasztot François Maspero Che Boliviai Naplójának 1995-ös újrakiadása előszavában: “A mi korszakunk olyan, amelyben minden történés kulcsa két terminuson nyugszik: a történelem végén és az egyenirányított gondolkodásén. Ezzel szemben ahhoz, hogy megértsük Guevarát, vissza kell térnünk abba a korba, melyben élt – tehát a mozgásban lévő történelem és az antagonisztikus gondolatok állandó konfrontációjának korába.” (19.)

Ha arra gondolunk, hogy, mondjuk, a Párizsi Kommün álmaiból mi maradt harminc évvel későbbre, 1901-re, vagy a felszabadulás utáni reményekből 1974-re, nem is olyan meglepő, hogy ennyi év radikális változásai mennyit nyomnak a latban. És mégis, a kubai–argentin gerilla-orvos üzenetében és életében van valami, aminek kemény magva ma is izzik, ami sokat mond a ma élő generációknak, ami épp ezért sokféleképpen foglalkoztatja is őket.

Löwy önértékelése szerint könyvének Guevara humanizmusáról szóló része az, amelyik legjobban ellenszegült az idő múlásának. Kevésbé áll ez Guevara gazdasági kérdésekről és a szocializmusra való átmenetről vallott nézeteire, továbbá a forradalmi háborúról alkotott elképzeléseire. Térjünk ki mi most – a magyarázó miértek bevonásával – az első és az utolsó témára.

Guevara humanizmusát filozófiai nézeteinek rendszerezésén és interpretálásán keresztül tárgyalja a szerző. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szemben azzal az amerikai sajtó által 1959-ben, a gerillaforradalom győzelme után terjesztett denunciálással, miszerint Che Kubába beszivárogtatott kommunista ügynök lett volna, valójában már 1954-től tanulmányozni kezdte a marxista irodalmat és felfogást. Egyfelől a latin-amerikai népek személyesen megtapasztalt nyomorára és elnyomására kapott magyarázatot Marx és Lenin műveiben, másfelől a guatemalai invázió radikalizálta elgondolásait, s ettől indíttatva fordult a fegyveres harc irányába. A guatemalai ellenforradalom győzelme után, mexikói száműzetésben folytatta alapos, például A tőke mindhárom kötetére kiterjedő tanulmányait. Eltérően a kubai forradalom több vezetőjétől, Che ezt a forradalmat kezdte saját módszere szerint, a marxi utat követve értékelni, nem pedig az események után vált marxistává.

Che marxizmusának lényeges karaktere szenvedélyes dogmatizmusellenessége, amely kb. 1960-tól nyilvánult meg írásaiban. Marxot olyan új tudomány megalapítójaként tartotta számon, amelynek magának a valós társadalmi átalakulás folyamatában lehet és kell kibontakoznia – éppen a cselekvést szolgáló, utolsó analízisként. Marx és Lenin tételeit nem látta el a csalhatatlanság dogmájával, mint a II. Internacionálé ortodoxiája, hanem nála a materialista dialektika kritizálható, továbbfejlesztendő, a társadalom átalakulása közben keletkező új problémák megoldását segítő eszköz. Guevara szerepéről, jelentőségéről elmondható, egy analógiával kifejezve a dolgot, hogy a forradalomelmélet megújításában azt a feladatot végezte el – legalábbis a latin-amerikai népek tekintetében –, amelyet Lenin a kontinensen, a II. Internacionálé korában.

Tudjuk, hogy Fidel Castro a kubai forradalmat humanista forradalomként definiálta. Elvtársához hasonlóan a marxizmus humanizmusa sokat foglalkoztatta Guevarát is. A kubai forradalom eredetiségét és jelentőségét abban látta, hogy az megpróbál létrehozni egy olyan megközelítőleg koherens, marxista–szocialista rendszert, melynek centrumában, a forradalom lényeges tényezőjeként, maga az ember áll. A marxi Gazdasági-filozófiai kéziratok jelentőségéről írva Che ezért emelte ki, hogy az ember mint szociális lény felszabadulása az elidegenedés által előidézett ellentmondások megoldása, maga a kommunizmus. A kommunizmus mint humanizmus pedig nem az osztályok fölött álló, absztrakt, keresztény vagy filantróp humanizmus, nem is a régi világ egyszerű tagadása, eltörlése, hanem megszüntetve-megőrzése, tehát pozitív meghaladása.

Egyénisége és példamutató bátorsága mellett ezekért és hasonló gondolataiért lehet Guevara vonzó napjaink ifjúsága számára. Azok számára, akiket humanista és etikus motívumok ösztönöznek aktív elkötelezettségre a mai nacionalizmus és rasszizmus elleni harc vagy a harmadik világgal való szolidaritás vállalásában. Az emberi méltóság és szabadság szeretete nélkül – valaminő strukturalista, antihumanista kifejtésben – a marxizmus nem tudna szellemi erővé válni azon új, rebellis generációk szemében, akik Guevarához hasonlóan nem integrálódtak a tőkés rendszerbe.

Térjünk még ki a forradalmi háborúról alkotott, sokat vitatott guevarai elképzelések és gyakorlat néhány kérdésére. Löwy nem rejti véka alá sem azt, hogy korábbi elemzése sok szempontból elégtelen volt, amennyiben Che katonai–politikai stratégiáját túlzottan is a forradalmi háborúhoz kötötte, sem pedig azt, hogy ma is elutasítja a szakaszokon keresztül megvalósuló forradalom szovjet doktrínáját. Ezzel szemben, Guevarával szólva: “a szocialista forradalom vagy a forradalom karikatúrája” kiélezett alternatívája az érvényes stratégia. De az azért mégis megtalálható tendencia Guevara írásaiban, és még inkább tragikus bolíviai kísérletében, hogy a fegyveres harcra, a falusi gerillára és ebben egy tevékeny kis mag fókuszáló szerepére (noyau du foco) redukálja a forradalmat. Latin-Amerikában ez a tendencia uralkodott a guevarista örökségben, akkor is, ha maga Guevara menet közben finomította álláspontját, s rámutatott a fegyveres harc helyzet-inadekvátságára egy olyan országban, ahol demokratikus rezsim létezik, vagy pedig sürgette a tömegek körében végzendő politikai munkát. A merénylet és a vak terror eszközeit pedig explicit és kategorikus módon vetette el.

A latin-amerikai radikális baloldal életében (például a brazil földnélküli parasztok mozgalmában) a forradalmi érzékenység, a megtörhetetlen ellenállás a fennálló elnyomó renddel szemben élő példa volt és maradt, akkor is, ha a guevarizmus által inspirált bizonyos szervezetek, elsősorban a földrész déli országaiban, elbuktak. Melyek a hagyaték pozitív elemei a guevarista eredetű gerillamozgalmakban, a közép-amerikai országok tekintetében? Löwy négy ilyen mozgalmat értékel, éspedig a következőképpen. Nicaraguában, a nemzeti felszabadítás sandinista frontja átment a foquista- (gyújtópont-) koncepción, de meg is haladta azt, amikor egy olyan diverzifikáltabb és átfogóbb stratégiára tért át, melyben kombinálta a falusi gerillaharcot a városi akciókkal, a szegény negyedekben végzett politikai munkát a helyi felkeléssel, a tömegsztrájkot a politikai szövetséggel. Viszont ha nem választja a guevarizmus befolyása alatt a fegyveres felkelés útját, akkor nem döntötte volna meg (1979 júliusában) a somozista diktatúrát. Salvadorban, a nyolcvanas években a Farabundo Martí Frontnak sikerült olyan politikai és katonai erővé válnia, amely mélyen a szegény néprétegekben gyökerezett. Guatemalában a nemzeti forradalmi egység bizonyos tagjai, csoportjai, mint a fegyveres népi gerilla, azóta is Che eszméire hivatkoznak. “A legújabb zapatista felkelés (Chiapas) egy új, a falusi gerilla eléggé váratlan változatát képviseli: anélkül, hogy a hatalom megragadására törekednének, a mexikói civil társadalom javára váló, a demokráciáért harcoló erők akarnak lenni. A guevarista összetevő a nemzeti felszabadítás zapatista hadseregében olyannyira jelenlévő, hogy ez a mozgalom a nyolcvanas évek során szerves kifejeződésévé vált a chiapasi indiánok közösségének, azután, hogy az 1994. januári felkelés után privilegizálta az alulról, a civil társadalomból jövő politikai akciókat, a mexikói állam autoriter rezsimjével szemben. Öniróniája, a libertariánus–anarchista szabadság iránti érzékenysége révén, a hatalomra törés megtagadása, továbbá a neoliberalizmus elleni harcra vonatkozó internacionalista felhívása következtében Mexikó határain messze túlterjedő, erőteljes visszhangot váltott ki tevékenységével. Mint minden magasabbra törő mozgalomban, az új itt is kibogozhatatlanul keveredik a régivel, de az azért megállapítható, hogy a guevarizmus a forradalmi kultúrának egy váratlan és forrongó, ugyanakkor lényeges alkotóeleme. Che gondolatai a latin-amerikai forradalmárok kollektív képzeletében, módszerbeli és stratégiai vitáiban, hol jobban, hol kevésbé láthatóan, de megtermékenyítően hatnak.

A világ ma – a berlini fal összeomlása, a kelet-európai autoriter rezsimek vége, a kapitalista globalizáció győzelme és a neoliberális ideológia hegemóniája – azon évek megvilágításában tűnik fel, amelyek látták élni és harcolni Ernesto Che Guevarát. Mégis, azok számára, akik nem hisznek az álhegeliánus ‘történelem végében’, sem pedig a liberális–kapitalista piacgazdaság örök voltában, továbbá azok számára is, akik megtagadják a kiáltó szociális igazságtalanságokat és a Dél népeinek marginalizálódását az új világrendben, nos mindezek számára Che humanista és forradalmi üzenete nyitott ablak marad a jövőre” – fejezi be könyve előszavát Löwy (22–23.).

A kötet fontos és érdekes fejtegetéseihez – melyek Guevarára koncentrálva helytállóak is – egy olyan kritikai megjegyzést szeretnék fűzni, amely túlmutat e könyvön, s a ma álláspontjáról az etikai és tudományos szocializmus másutt is gyakran előkerülő viszonyát, esetenként valóságos dilemmáit érinti. Értékelésproblémákat.

Ha a kubai modell valaha a szovjet alternatívájának tűnt, s Guevara az említettek mellett ezért és ebben példaértékű, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy a karib-tengeri ország miért hasonult olyan nagy mértékben az utóbbi évtizedre az ex-Szovjetunióhoz, mint ahogy ez megtörtént. Általánosabban fogalmazva: érdemes-e úgy foglalkozni hét évtizednyi, másfél tucat közepes és alulfejlett országban keletkezett valóságos kísérlet után a szocializmus problémájával, hogy ezen országok történelmi–strukturális és szaktudományokra is támaszkodó elemzése nélkül, az eszmény erkölcsi tisztaságát és humanista értékeit állítjuk szembe az ún. autoriter rezsimek erkölcsileg alantas karakterével. Valaminő “szeplőtelen fogantatás” gondolatát fenntartani az “annál rosszabb a létezetteknek” alapon – tudományosan aligha lehet meggyőző. Ugyanis ebben a perspektívában szükségképpen az igazi (vagy igazibb) szocializmus küzd a nem igaziakkal – függetlenül azon tapasztalati anyag feldolgozásától, rendszerezésétől és az elméletalkotásban való felhasználásától, amely magyarázatot adhatna az eszményektől való eltérés valóban súlyos, de aligha csak szubjektív politikai és erkölcsi tényezőkre visszavezethető okaira. Ahhoz, hogy a világot megváltoztathassuk, nemcsak másképp kell magyaráznunk, mint ahogy a fennállót magyarázzák nekünk, hanem meg is kell értenünk.

Az önéletrajz, amely felfedi: hogyan lesz valakiből forradalmár

A forradalmárok nem forradalmárként jönnek a világra, forradalmárt csinálnak belőlük. Forradalmárt csinálnak saját magukból, a tapasztalataikra építve. Tapasztalatszerzésük azonban a megfigyelés olyan különleges képességét előfeltételezi, amelyhez az értékelés igénye és az ítélkezés merészsége társul.

Duczynska Ilona, hosszú életének vége felé járva, sokat töprengett azon, hogy milyen ügyet is képviselt valójában, és hogy miként jutott el idáig. Miért tette meg azokat a bizonyos, súlyos következményekkel járó lépéseket, mi vitte odáig, hogy társadalmát halálosan betegnek lássa, hogy radikális változtatásokat követeljen az emberi megújulás érdekében? E kérdésekre adott válaszai sok szempontból különböztek egymástól, de mindegyik gyermekkorát és fiatalkori éveit állította középpontba.

Duczynska Ilona hatvan éves volt, amikor hozzáfogott múltjának feldolgozásához. Sokat emlegetett diáklányos hangja, mosolya, életfelfogása valamint a magyar fiatalsághoz fűződő egyre intenzívebb barátsága és elkötelezettsége mind hozzájárult ahhoz, hogy sikerült megtalálnia a kulcsot saját múltjának megértéséhez. Olyan kulcsnak bizonyult ez, amelyen nem fogott az idő vasfoga, sőt még a mára már berozsdásodott zárakat is könnyűszerrel felnyitotta.

Még nem volt 21 éves, amikor a magyar politikai élet aktív szereplője lett: kezdeményező szerepet játszott abban a küzdelemben, amely arra irányult, hogy hazáját kimenekítse a Nagy Háborúból. Még nem volt negyven, amikor az osztrák munkásosztály oldalán harcolt a modernkori Európa által valaha is ismert leghatalmasabb totalitariánus fenyegetés, az egyre jobban előrenyomuló fasizmus ellen. Mindkét esetben a politikai aktivitás egy olyan új formája mellett kötelezte el magát, amely a döntéshozatalban való részvételt és a kölcsönös elismerésen alapuló munkás–értelmiségi kapcsolat javítását is magában foglalta. Az akkor fennálló parlamenti rendszerrel kapcsolatos nézetei tették őt forradalmárrá: szerinte ugyanis az a status quo fenntartását, a karrierizmust és az autoriter formákat támogatta. Lényegében ugyanazon kritikák ezek, amelyeket a Magyar Kommunista Párttal szemben fogalmazott meg nem sokkal azután, hogy tagjává vált. A szocializmus és a szabadság iránti elkötelezettsége mércéjeként értelmezhető az a tény, hogy innen is, majd az Osztrák Kommunista Pártból is kizárták. Duczynska a determinizmus elutasításával – legyen az gazdasági vagy történelmi – mindig is az egyén meghatározó szerepét kívánta érzékeltetni, akinek viszont mindig a lelkiismerete alapján kell döntenie. Ebből következően, bár kiadásra került emlékiratai véget érnek a magyar szocialista forradalom megvalósításáért folytatott harc kezdetével, élete azonban csak azzal a végső kampánnyal, amely a létező magyar szocializmus meghaladásával a forradalom minél tökéletesebb megvalósítását tűzte ki célul.

Három mozzanatát lehet elkülöníteni annak, ahogy Duczynska igyekezett saját maga számára a forradalmár mibenlétét megragadni. Az első a The Plough and the Pen (Az eke és a toll) című irodalmi antológiájához kapcsolódik, amely válogatott magyar írások fordítását tartalmazza az 1930 és 1956 közötti időszakból. Duczynska ebben 1956-ot spontán forradalmi lendületként ábrázolja, amely egy olyan megújult szocializmus irányába hat, amely a jövőre nézve minden eddiginél hitelesebben foglalja magában az emberi gyarlóság beismerését és az egyéni felelősség iránti elkötelezettséget. A második mozzanat azon döntéséhez kapcsolódik, hogy lefordítja angolra a meglehetősen individualista kommunista író, Lengyel József (“a magyar Szolzse­nyicin”) novelláinak és elbeszéléseinek nagy részét. Ezen írásokban a szerző a forradalmárok különböző típusait veti egybe, kezdve saját magával, aki csupán opportunista módon hagyja magát sodródni az árral, egészen az olyanokig, mint Duczynska, akik egy új társadalom felépítéséért szállnak síkra.

Írásunkban a forradalmár meghatározásának arra a harmadik mozzanatára helyezzük a hangsúlyt, amikor is Duczynska saját emlékiratai segítségével, saját tapasztalatai tükrében próbálja megfejteni a politikai elkötelezettség gyökereit. Tartózkodó mivolta és másokért érzett felelőssége sajnálatos módon nem tette lehetővé számára, hogy befejezhesse ezt a feladatát. Bár számos interjút adott, több cikke is megjelent, és bőséges kézirat is rendelkezésére állt (néhány ezek közül a régi elvtársakkal folytatott levelezéseken alapul), emlékiratainak így is csak az első fejezete készült el “Korán reggel” címmel, amelyet – jellemző módon – az unokák generációjának ajánlott. Ezen írások nagy része életének első 21 évéhez kapcsolódik, azokhoz az évekhez, amelyek saját bevallása szerint meghatározták jövőjét. Bár az utalásokban bővelkedő első fejezet közel áll a szépirodalmi szinthez, minden bizonnyal nem ilyen céllal íródott, már csak azért sem, mert Duczynska pontosan ezzel a váddal illette Kelen Jolánnak ugyanebben az időszakban született összegző művét. Tisztában volt azzal, hogy az emberi emlékezet szelektív, de ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy amit leírt, az csak olyan tapasztalatokon nyugszik, amelyeket teljes mértékben átélt. (Pontosan ezért elismeri, hogy szinte semmire sem emlékszik, s így nem is tud írni a Tanácsköztársaságról, arról a forradalomról, amiért küzdött, mivel egy jó ideig beteg volt.) Emlékirataiban azokat a legmélyebb érzéseket fogalmazza meg, amelyeket már gyermekkorában is magában hordott: a késztetést arra, hogy szembeszálljon a hatalom különös szervezetével – legyen az a családon, a társadalmi osztályon, a valláson, az oktatáson, a politikán vagy a nemek közötti viszonyokon belül –, és ellenálljon azoknak az eszközöknek, amelyeken keresztül ez jóvátehetetlen károkat okoz. Duczynska számára a veszteség fogalma már életének első 12 évében is meghatározó értelemmel bírt (még a szűk családon belül is az oda begyűrűző társadalmi viszonyok következtében), és ez a felismerés egyrészről dacot, másrészről a változtatásban való kötelességszerű részvételt alakított ki benne.

Duczynska emlékiratai bevezetőjében azon elmélkedik, hogy vajon mi lehet a forradalmár egyedi jellemvonása. Véleménye szerint a forradalmárt az a megszállottság jellemzi, amely “az ördögi múlt és a múlt ördöge elleni harc szükségességébe vetett vak hiten alapul, ami nélkül nem létezik, és nem is létezhet sem forradalmi újjászületés, sem forradalmi megújulás”. Ezek az emberek olyan “soha ki nem alvó fénysugarak”, akik nem riadnak vissza csak azért, mert a siker bizonytalan. Ezek az emberek alkothatják a “hősök bölcsőjét”, de akár a “szellemek kertjét” is. Duczynska pályafutásának kezdetén még minden rögtönzött volt. Ez az időszak jelentette számára a “tavaszt”, amelynek virágai még a felnőttkor “reményvesztett éveiben” sem veszítettek pompájukból. Emlékeit tulajdonképpen azzal a céllal vetette papírra, hogy felhívja a fiatalabb nemzedék figyelmét arra, hogy az ő tavaszuk is számtalan lehetőséget rejt magában. Vajon hogyan sikerült neki elindítania azt, amit ő az “út kezdetének” nevezett? Honnan tudta, hogy létezett-e valaha is ilyen út? Vagy talán csak hagyta magát sodródni ebbe az irányba? Duczynska úgy látja, hogy sokkal inkább arról volt szó, hogy “sietett megtalálni ezt az utat, úgy, mintha hosszú időn keresztül szinte alig kivehető nyomokat követett volna, úgy, mintha alvajáró lett volna”.

Duczynska 1978-ban hunyt el, távol szülőföldjétől, egy már-már elvadult kert közepén álló apró kunyhóban, a kanadai Rouge (Vörös) folyó mentén. Közvetlensége, szerénysége és barátságos hangvétele mögött a szabadság tüzes szelleme rejtőzött. Túlélte a budapesti börtön szigorú fegyelmét, a tbc-t a helyőrségi kórházban, a hírhedt 1918-as influenza-járványt, a fasizmus győzelmét és hatalomra törését az 1934 utáni Bécsben, az 1940-es londoni bombatámadást, a transzatlanti hajójáratokat a háború idején, az évente beköszöntő kemény kanadai tél hófúvásait, amelyek eltorlaszolták kunyhójának ajtaját – mindezt örökös bizonytalanság, betegeskedés és soha meg nem szűnő szegénység közepette. Mindezek dacára, kötelességérzetének megingathatatlan volta tartotta benne az erőt, és nem engedélyezett számára egy perc nyugodalmat sem. Duczynska mindvégig gyakori utasa volt az Atlanti-óceánt átszelő hajójáratoknak, hiszen az évet Kanada, Bécs és a Balatontól nem messze fekvő monoszlói nádtetős házrész között kellett megosztania. Annak ellenére, hogy Magyarországon a haszonleső hivatalnoki kar nagy tisztelettel viseltetett Duczynska iránt, és képeit még múzeumokban is kiállították, ő egyre nagyobb figyelmet fordított a disszidens írók, filozófusok és szociológusok támogatására és ösztönzésére. Egy feledhetetlen csoportképen, amely egy fiatal maoista filozófus és író bírósági tárgyalásának nyitó napján készült, a tárgyalóterem első sorában a forradalom három megözvegyült királynőjét lehetett felfedezni: Duczynska Ilonát, Károlyi Katalin grófnőt és Rajk Júliát.

Duczynska célja az írással az volt, hogy megmutassa, hogyan lehet következetes magatartást kialakítani és fenntartani még azokban az esetekben is, amikor előre nem látott eseményekkel találjuk szembe magunkat. Valóban, az ilyen eseteket – amelyeket sikerült előásnia a fél évszázados “sűrű ködből” – nem tekinti a szó igazi értelmében vett “fordulópontnak”, hanem sokkal inkább küldetése megerősítésének.

Duczynska tulajdonképpen saját életének azt a “kora reggeli” szakaszát eleveníti fel, amely 1917 derekán érte el csúcspontját. A “Korán reggel” olyan cím, amelyen minden bizonnyal sokat töprengett, de amelyet mégis egy olyan konkrét eset kapcsán választott, amely az első mélyre ható élményt jelentette számára. Duczynska elmeséli azt a történetet, amikor hatéves kislányként egyszer a szokásosnál korábban ébredt fel egy magyarországi vidéki házban. A madarak szokatlanul hangosan énekeltek; a kertész nagy zajjal gereblyézte a kavicsos utat. Kinézvén a vendégszoba ablakának rácsain, megpillantotta a pázsiton csillogó harmatcseppeket. Mozgolódása felriasztotta anyját, aki valószínűleg ugyanabban az ablak melletti ágyban aludhatott. Az anya ráripakodott a kis Ilonára, hogy maradjon csendben, és bújjon vissza az ágyba aludni, mert még korán van – túlságosan korán! (Vajon fiatalok hány nemzedéke hallhatta ugyanezt különböző összefüggésben?) A kislány ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy felkeljen, kimenjen és szaladgáljon a hűvös reggeli frissességben. De engedelmeskednie kellett; forró könnyeket hullatott, látta, ahogy átitatják párnáját, érezte, ahogy égetik arcát. Duczynska amúgy érzelmileg visszafogott emlékezéseiben sehol máshol nem találjuk az érzéseknek ilyen ábrázolását (és más forrásokban sem, még akkor sem, amikor az első férjével való megismerkedéséről ír). Később, amikor újra felébredt, “a reggel már messze járt, és minden olyan volt, mint máskor”. Ez a reggel jelentette számára a veszteség-érzet első tapasztalatát, a lehetőség elveszítését, de mindenekelőtt a bizalom elvesztését azon személy iránt, aki pedig a legközelebb állt hozzá, és aki mindezt orvosolni tudta volna. Ezt az esetet felidézvén, Duczynska hozzáfűzi: “Vannak dolgok, amelyeket a gyermek soha nem bocsát meg a szerencsétlen szülőknek, ha azok nem értik meg őket.” Ez a kora reggeli közjáték két olyan dolgot hozott felszínre, amelyekkel aztán a felcseperedő lány újra és újra szembekerült: a dolgok mögé látás képességével és az ellenállás ösztönével.

A vendégszoba ablakából felfedezett ragyogó reggel képe úgy is értelmezhető, mint a teljességet képviselő új világ egyfajta látomása. Már csak azért is, mert pontosan ez volt a kis Ilona életének azon szakasza, amikor ráeszmélt arra, hogy ez a teljesség saját családjából is hiányzik. A nyarakat apjától távol, Magyarországon töltötte; az apa még bécsi lakásukban is tanulmányaiba merült – ha nem éppen munkában volt. A kislány tudatában volt annak, hogy családjában két világ között él. Korai emlékeiben elevenen él a két és félszobás bécsi lakás képe, egy olyan lakásé, amelynek hangulata inkább határtalanságot, mint biztonságot sugallt: a magas átjáróajtók mindig kitárva álltak, így a falakon elhelyezett tükrök egymásba nyíló szobák hosszú sorának érzetét adták. Hasonlóképpen, a család két hanyatlófélben levő világ szülte bizonytalanság talaján igyekezett egyfajta egzisztenciát megteremteni: apai oldalról a Duczynskiak, az elszegényedett osztrák–lengyel nemesi család, anyai oldalról pedig a magyar fölbirtokos dzsentri-réteghez tartozó Békássy család adta a keretet. Nem véletlen, hogy Duczynska az “Inga” címet adta emlékiratai első részének. A két család a nyelv és a kultúra két külön világát képviselte. És természetesen a várakozások két külön világát is. Így a “művelt, szegény, de becsületes” Duczynski-rokonság felfogása szöges ellentétben állt Ilona anyjának hozzáállásával, aki rosszalló rokonságának befolyása alatt a “hajlongó és alázatoskodó kétlaki létet” dicsőítette. Anyjának ez az buzgó engedelmessége még az akkor három éves Ilonának is szemet szúrt, ahogy azt írta is: “a kisgyerek tudja, hogy az anyja mikor fél”.

Ezek a tényezők (a szemmel láthatóan hiányzó bensőséges családi kapcsolat, a “gyermeki magány”, az iskola, a testvérek hiánya) voltak tehát a leginkább meghatározók a fiatal Duczynska fejlődése szempontjából, mielőtt életének első, valóban súlyos veszteségével – nevezetesen apja elvesztésével – szembe találta volna magát. Bár szinte alig volt ideje megismerni apját, mégis az ő alakja rajzolódik ki legtisztábban Duczynska emlékezetében: ő volt az egyedüli, aki az öröm, az ösztönzés, sőt – ha rövid ideig is – a bensőségesség forrását jelentette a lánya számára. Duczynska csak három pillanatra emlékszik abból a felhőtlenül boldog kéthetes nyaralásból, amelyet apja feleségével és lányával töltött egy vidéki házban. Ezekben az emlékfoszlányokban rejlő érzékiség azonban olyan érzelmi és fizikai eszmélést sugall, mint írásaiban sehol másutt. Elmeséli, hogyan sétálgatott szüleivel fel és alá anyaszült meztelenül a veteményes kertben – ez feltehetőleg apjának a homeopátia iránti érdeklődéséhez, illetve az akkoriban értelmiségi körökben divatos “Rikl way” irányzathoz kapcsolható. Elmeséli azt is, hogyan visított talán ugyanazon a délután, amikor zöld békák ugráltak elő a kútból kivezető cső végéből, amelybe az apja előzőleg vizet öntött a teli vödörből, és hogy hogyan gurultak szerte-szét a porlepte ezüstös vízcseppek az ösvényen. A harmadik emlékfoszlány azt idézi fel, ahogy apja pisztollyal célbalövést gyakorolt ugyanabban a kertben. Bár Duczynska soha nem mondja ki, hogy szerette őt, csak azt, hogy “mindenki szerette őt”, nyilvánvaló, hogy Amerikába utazása után a családban űr keletkezett, hiányzott az apa központi figurája. Duczynska apjával kapcsolatos legmélyebb érzelemnyilvánítása ez volt: “Biztosra tudom, hogy apám volt a legjobb minden ember közül.”

Vajon az apa nélkül maradt lány azt a társadalmi rendszert hibáztatta-e, amely megtagadta apjától a támogatást technikai leleményességének kibontakoztatásához, vagy azt az amerikai társadalmat, amely elcsábította őt? Ha az indítékok tisztázására nem is került sor, a következmények világosan látszottak. Az otthoni bizonytalanság elviselhetetlenné vált: a bécsi “háztartás szétbomlott”, és a körülmények (“az inga”) kivetették őket az országból, hogy aztán Magyarországon egyik vidéki házból a másikba vándoroljanak, mintha csak vendégek lennének. Három évvel később Chicagóból kapták a hírt, hogy apja meghalt.

A tragédia azonban minden bizonnyal segítségére volt az akkoriban már tíz éves Ilonának, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön azzal, ami később érdeklődésének középpontjába került. A magánélet nem nyújtott biztonságot a világ kegyetlenségeivel szemben. Ez vette rá a gyereket arra, hogy közelebbről megnézze ezt a bizonyos világot. Bizonyos értelemben apja szellemisége továbbra is hatással volt rá: házikönyvtára hamarosan a lány kedvenc időtöltései közé tartozott, megmaradtak természettudományos, társadalomtudományos és az orosz irodalommal kapcsolatos munkái is. Ezek az írások segítségére voltak lánya felkészülésében az első iskolai évekre, amelyeket Baden-bei-Wienben töltött. Az iskolában teljesen újradefiniálták számára a világot. Ez történt akkor is, amikor a természettudományokat oktató tanár, akinek a nevére Duczynska ugyan már nem emlékszik, de ahogy írja, “még most is hálával gondol rá”, kifejtette azt a véleményét, hogy ha az emberek képesek lennének szervetlen dolgokat is elfogyasztani, akkor a szegények földdel is táplálkozhatnának… és így “a szociális kérdés (social question) megszűnne létezni”! Duczyinska így emlékszik vissza az esetre: “Ez volt az első alkalom, hogy ezeket a szavakat hallottam. Még egy fáklya sem tudott volna hamarabb lángra lobbanni.”

A szociális kérdésre történt utalás Duczynska szerint egyenesen a megértéshez és az ítélkezéshez vezette őt. A helyszínek és események összevisszasága – a lakhelyek folyamatos cserélődése, az utazások oda-vissza Ausztriába, Magyarországra és később Németországba, a kultúrák, gazdasági és társadalmi viszonyok korábban megmagyarázhatatlan összeütközése –, ez a “gyökerét veszített és ide-oda hánykolódó különös élet” most mind közös nevezőre került a “szociális kérdés” fogalmában.

A fiatal Ilona számára talán még az apja halála okozta személyes trauma leküzdésében is segítséget nyújtott ez a kezdődő vonzódás a szociális tényező iránt. Miért is ment el elsősorban az apja? Mert a családnak pénzre volt szüksége (“das lumpige Geld”, Duczynska a német kifejezést használja). Apjának pénzre volt szüksége ahhoz is, hogy finanszírozni tudja találmányait. Anyjának is szüksége volt rá, vagy legalábbis azt gondolta, miközben sokkal inkább csak arra volt szüksége, amit a pénz szimbolizált. Nem lehet nem észrevenni kritikus felhangját Duczynska azon megjegyzésének, hogy “anyámnak a pénzbe vetett hite felér egy igazi hívőével”. Anyja számára a férje oldalán elért anyagi jólét jelentette volna kisebbségi érzésének dicsőséges leküzdését, a család két ága közötti, “végeláthatatlan perhez hasonló élet” felszámolását és “romantikus házasságuk újabb bizonyítékát”. Nem elégítette ki, hogy férje a Békássyaknál magasabb szinten állt a “szellemi képességek” terén, azt szerette volna, ha a “földi javakban” is megelőzte volna őket. Szemmel láthatólag a feleség családjára csekély vagy éppen semmilyen hatással sem volt az a tény, hogy a férj – édesapjával együtt – elsőként készített motoros, navigálható léghajót (a kislánynak azonban megmutatták a terveket a Bécsi Műszaki Múzeumban, és ő fel is figyelt a dologra). Az apa a feleség családja számára mindössze egy “őrült”, egy “elmebeteg” volt. A későbbiek során, meg nem erősített források azt állították, hogy apját üzlettársa ölte meg: halálos injekciót adott neki, hogy zsebre tehesse a biztosítási pénzt és talán a szabadalmi jogokat is. Apja Amerikába utazásával kapcsolatos élményei hatására – hogy kénytelen volt elmenni, ahelyett, hogy itthon maradt volna a családjával – Duczynska fejében hamarosan az a kép alakult ki Amerikáról, hogy ez az ország a kapitalizmus megtestesítője, azé a kapitalizmusé, amelyet a későbbiekben elítél.

Duczynska számára tehát – aki persze még mindig gyerekkorban volt – az élet kezdte felvillantani azt, hogy mi az, amivel szembe kell szállni, és ami ellen küzdeni kell. Ha a gazdasági vagy a társadalmi hierarchia érvényben levő szabályai (valójában szokásai) azok, amelyek felelősek a család széthullásáért, az élet pusztulásáért, akkor ezeket meg kell tagadni! Nincsenek könnyek, nincsen félelem, csak elszántság: “Én, tízévesen, én fogom örökölni apám magányát, én fogok felkelni a világ ellen!” Tizenkétéves korára megtanulta gyűlölni a hatalmon levő társadalmi intézményeket, az Egyházat és a Koronát. De látszólag hasztalan. Hiszen ahogy írja, “ahol mi voltunk, abban az időben szinte semmi nem történt, a Monarchia világa egyszer és mindenkorra bebetonozta magát”.

A lány azonban hamarosan további információkat kap arról a szélesebb útról, amelyen haladnia kell. Az első ezek közül szimbolikus, de túlságosan is “átérezhető”. Nem sokkal azelőtt, hogy apja halálhírét megtudták, a fiatal Duczynskán teljes letörtség, lidércnyomásos állapot lett úrrá, ami tulajdonképpen a közeledő családi tragédiát és egyúttal a dualista monarchia világának közelgő romba dőlését is jelképezte. Annak a vidéki háznak a pincéjében, ahol laktak, volt egy mély kút, amelyben – a helyi babona szerint – egy víziszörny élt. Egy téli éjszakán anya és lánya éktelen morajra, reccsenő és loccsanó hangokra ébredt. Másnap reggel, gyertyafénynél lementek megnézni mi történt, és azt látták, hogy a kutat kitámasztó korhadt gerendák összetörtek, és a mélybe zuhantak. E történet szimbolikája messze ható. Olyan volt ez, mintha miközben anya és lánya aludtak, az élet vizeinek folyását a babona és a múlt szörnyei eltorlaszolták volna.

Természetes, hogy elsőként a családon belül vált nyilvánvalóvá az, hogy a múlt összeroskadóban van saját terhe alatt. Teljesen megvalósíthatatlannak tűnt az anya azon ábrándja, hogy újraélhetik családjának dzsentri múltját. Ahogy Duczynska is írja: “anyám minden igyekezetével azon volt, hogy olyan életet éljünk, amelyre nem volt ereje nemet mondani, de amihez – az álmokat kivéve – visszaút sem volt”. Ez volt az az időszak, amikor az apai rokonok beavatkoztak a család életébe, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a kislányt iskolába küldjék. Azok a dolgok, amelyeket egyedülléte során megtapasztalt, minden bizonnyal felkészítették őt arra, hogy az iskolát úgy tekintse, mint új “realitást”, egy olyan kalandot, amely ötvözi a “lehetségest és a lehetetlent”. Ott vezették be őt a “szociális kérdés” rejtelmeibe – ami persze valószínűleg inkább egy elejtett megjegyzésen alapult –, amely később olyan fáklyát jelentett számára, amely mindig meghatározta előrehaladásának irányát.

Sokkal konkrétabb hatást gyakorolt rá anyjának a szociális bizonytalanságra irányuló, soha meg nem szűnő aggodalma, ami végül az alternatív életformák felé irányította érdeklődését. Tizenkétéves korára így “olyan erős tapasztalattal rendelkezett, amely talán sorsdöntőbb volt minden eddiginél”. Azon törekvés által vezérelve, hogy életének “több értelmet” adjon, anyja kapcsolatba lépett egy svájci vallásos szektával. A szekta karizmatikus vezetőjének levelei, valamint ebben az agráriánus közösségben tett látogatás egy sokkal aprólékosabban kidolgozott társadalmi vízióval gazdagította Duczynskát: “Csak a közösségi életben, a közös használatra termelt javakra épülő közösségi életben lehet szent életet, emberi életet élni.” Nem az üdvözülés vallásos terminológiája, hanem a megvalósításához szükséges eszközökre vonatkozó világi nyelvezet az, amely új utakat nyitott, amelyekben a társadalmi és az anyagi keresztezte egymást. Új fogalmakat tanult meg: termék, kizsákmányolás, eladás, vétel. Ezek, ahogy Duczynska írja, “új régiókba” emelték őt. De sokkal emelkedettebb régiókba, mint a szekta világa, mert ezek sokkal befogadóbbak, sokkal egyetemesebbek voltak. Hiszen a szekta életvitele kivonulásra, a bűnös világtól elzárt életre, kizárásra épült. A jövő forradalmára számára azonban, és talán mindenki számára, aki olyan, mint ő, a lényeg pontosan a befogadáson és nem a kizáráson van. Amikor a szekta vezetője meghozta döntését – amellyel őt befogadta, de anyját kizárta – semmi kétsége nem volt afelől, hogy mit feleljen.

1910-ben, az emlékiratok első fejezetének nem egészen a felénél járunk, amikor pontot teszünk a sor végére. Azokkal a szavakkal zárjuk írásunkat, amelyek akár a fiatal Duczynska Ilona első papírra vetett gondolatai is lehetnének. A proletár internacionalizmus összeomlása felett érzett fájdalom, az 1917-es orosz forradalom lelkesítő ereje már a későbbi oldalak tárgya. A tizenkétéves lány kijelentései azonban már annak nőnek a testamentumaként is szolgálhatnak, akivé ez a lány nemsokára majd válik. A “szociális kérdést” egy magasabb szinten ragadja meg, a részvállalás, a tenni akarás, a befogadás szintjén. Az emberi szolidaritás elvének abszolút felvállalásáról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy elveti azt a gondolatot, hogy elhagyja anyját. Azt írja: “Ha az emberi társadalom, mint egész a bűn állapotában van, akkor nincs eszköz arra, hogy elválasszuk tőle. Az embernek vállalnia kell benne saját részét, mindenben, a szenvedésben is. És keresni kell a kivezető utat. Lennie kell egy útnak, egy útnak, amely mindenkié.”

E rendkívüli asszony életútjával kapcsolatban számos anyagot találhatunk Ausztriában és Magyarországon is. Annak ellenére, hogy életének jelentős részét Angliában és Kanadában töltötte, tevékenysége és munkássága csak az utóbbi időben kezd ismertté válni az angolszász országokban. Kiemelkedő emberi kvalitásaival legalább olyan elismerést érdemel, mint Polányi Károly vagy Polányi Mihály.

1897-ben született, Bécstől nem messze. Gyermekkorát különböző vidéki kúriákon töltötte. Mérnöki tanulmányokat folytatott Zürichben, és 1917-ben ő csempészte be Magyarországra az szocialista internacionalisták háborúellenes Zimmerwaldi Nyilatkozatát. Tüntetéseket és földalatti mozgalmakat szervezett, amiért letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték.

Az 1918-as forradalom idején szabadult, majd részt vett a Tanácsköztársaságban. 1920-ban Moszkvába menekült, majd Bécsbe küldték. Ott szerkesztőként, íróként és politikusként tevékenykedett, részt vett 1934-ben az osztrák dolgozók (a Schutzbund) fegyveres fasizmusellenes mozgalmában (erről ír a Workers in Arms című művében).

1936-ban követte férjét, a világhírű gazdaságtörténészt, Angliába és az angol hadierőknél dolgozott, az aeronautikai kutatásoknál. Magyarország háború utáni kilátásait vizsgálva került kapcsolatba Londonban Károlyi Mihály gróffal. 1947-ben Magyarországra utazott, hogy saját szemével tanulmányozhassa a mindent elsöprő földreformot.

1955 és 1963 között férjével együtt egy olyan antológiát állítottak össze, amely egyedülálló összegzését adja az 1956-os forradalom intellektuális, társadalmi és irodalmi gyökereinek (The Plough and the Pen). Néhány magyarországi íróval való kapcsolata hatására közreműködött egy közismert költő verseskötetének fordításában (The Selected Poems of Ferenc Juhász), és öt kötetben megjelentette Lengyel József (“a magyar Szolzsenyicin”) novelláinak és elbeszéléseinek fordított változatait.

Osztrák tudósok elismeréssel adóztak a munkásmozgalom 1918 és 1938 közötti történetére irányuló levéltári kutatásainak. Magyarországon – és sok más országban is – figyelemmel kísérte férje szinte összes munkájának megjelentetését, és számos írásműve született az 1916–1919-es időszakról (több TV-műsorban és filmben is szerepelt). Szülőhazájában kiemelkedő pártfogója lett a fiatal disszidens értelmiségieknek – köztük a kiváló írónak, Konrád Györgynek is –, akiket bizonyos mértékig védeni tudott azzal, hogy elismertsége révén befolyással bírt a hivatalos körökben.

Végül, de nem utolsósorban fáradhatatlan és szókimondó támogatója volt mindazoknak, akikről úgy gondolta, hogy megtagadták tőlük az igazságot – mint például Peter-Paul Zahl, fiatal német költő –, és mindig azoknak az oldalán állt, akik a diktatúra és az imperializmus helyett a szabadságot keresték, akár a szovjet, akár az amerikai válfaját. 1978-ban hunyt el otthonában, Pickeringben, Ontario államban, Kanadában.

(Ford: Nagy Zsuzsa)

1997. november 1-én és 2-án az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés nemzetközi konferenciát rendezett. Immáron negyedik alkalommal került sor Budapesten arra, hogy az antisztálinista és antikapitalista baloldal különböző, kisebb-nagyobb csoportjai és személyiségei eszmét cseréljenek a neoliberális nemzetközi kurzussal szembeni alternatívákról és a rendszerkritikai baloldal perspektíváiról.

A konferencia céljairól szólva Krausz Tamás azt hangsúlyozta megnyitójában, hogy a baloldalon sokan félreértették a kelet-európai rendszerváltás jellegét. Miközben a hagyományos kommunizmus a sztálinizmus és a liberalizmus szorításában morzsolódott fel, a szociáldemokrácia döntően a liberalizmus áldozata lett, gazdaságpolitikai kezdeményezések helyett maga vált a neoliberális kurzus megvalósítójává. A rendszerváltás nem forradalom volt tehát, hanem békeidőben példátlan hanyatlás, amelynek okait és következményeit már évek óta elemzik a konferencia résztvevői. Kate Hudson, a brit Munkáspárt baloldalának képviselője és a konferencia társszervezője azt hangsúlyozta, hogy ma a baloldal talán legfontosabb feladata egy új nemzetközi kooperáció felépítése a neoliberalizmussal szembeni alternatíva megformálása érdekében: a kelet- és nyugat-európai baloldal párbeszéde. A neoliberális kurzus “új termékei” az Európai Monetáris Unió és a NATO keleti kiterjesztése annak érdekében, hogy a szociális és munkavállalói jogokat, lehetőségeket tovább szűkítse. Ami rendszerkritikai erő a baloldali szociáldemokráciából és a kommunista pártokból megmaradt, napjainkban a társadalmi és gazdasági újrastrukturálódás keretei között egy új baloldallá transzformálódik mind Nyugaton, mind Keleten.

Az elméleti jellegű előadások többnyire a kelet-európai rendszereknek, illetve magának a világrendszernek az elfogadhatatlanságából indultak ki, és ugyanezt fogalmazták meg végkövetkeztetéseikben is; a politikusok a neoliberális világrenddel szemben, de a rendszeren belül határozták meg a neoliberális kurzussal szemben követendő alternatívát.

Ezt legplasztikusabban Ken Livingstone, a Brit Munkáspárt balszárnyának vezéralakja fogalmazta meg. Ő a fennálló neoliberális szabadpiaci kapitalizmussal szemben a társadalom többsége érdekében a piac állami korlátozását állította, mint a baloldali politika egyik centrális követelését, ami egyértelmű polémia a Blaire által dominált neoliberalizálódott hivatalos politikával, egy baloldali keynesianus hagyomány jegyében. Álláspontja szerint nincs visszatérés sem a “szocializmus egy országban”, sem a “kapitalizmus egy országban” praxisához, hanem a nemzetközi gazdaságot és annak pénzügyi központjait a politikai demokrácia intézményeinek kellene ellenőriznie. A “szabadpiaci modellel” szemben egy “demokratikus modellt” kell a nemzetközi gazdaságban felépíteni. A Maastrichti Egyezmény éppen a demokratikus modellel szembenálló fejlemény. A szabadpiaci modell az egykori szocialista országokban is megbukott, ám az Európai Unióhoz való csatlakozásuk egész problémaköre megoldatlan. Livingstone főbb gazdasági tézisei bekerültek a konferencián elfogadott dokumentumba is.

A világgazdasági globalizálódás két újnak tekinthető nemzetközi szervezetét, a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet tevékenységét mutatta be Alain Freeman, a neves brit közgazdász. Felvázolta e szervezetek neoliberális funkcióját, működési módját, szinte korlátlan hatalmát. Mérhetetlen mennyiségű emberi munka, kultúra és képesség ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása bonyolódik e szervezetek segítségével. A gazdag és szegény nemzetek közötti viszony klasszikus módon tükröződik ebben a struktúrában. A Világkereskedelmi Szervezetet Freeman úgy jellemezte mint a tőkének “az IMF és a Világbank melletti harmadik kezét”, mint institucionális rendőrt, amely a multinacionális társaságok érdekeit védelmezi.

Többen is rámutattak, hogy Kelet-Európa a nemzetközi gazdasági és pénzcentrumok számára perifériális régióként jön csak számításba, amely a nemzetközi munkamegosztás alárendelt területévé válik a neoliberális szellemnek megfelelően. Az Európai Unió igényeivel hozta összefüggésbe Arndt Hopfmann, az Utopie kreativ szerkesztője a specifikusan kelet-európai kapitalizmus kialakulását. Szigeti Péter politológus és az Európa-parlamenti tag, Jonas Sjöstedt (a Svéd Baloldali Párt képviselője) a munkavállalók egyéni és kollektív jogainak korlátozását, a jóléti állam leépítésének okait és következményeit vázolta fel, és másokkal együtt a perspektívát a monetáris Európa vagy szociális Európa alternatívájában határozta meg. Szigeti egyebek között azt húzta alá, hogy egykoron jól összefért a Welfare State a tőkés gazdasággal és a pluralista demokráciával, s ennek mai radikális visszavétele már nem az univerzális szociális ellátás, hanem a rászorultság elvében jelenik meg.

A szociális Európa, illetve a globális világgazdasági integráció következményeit vizsgálta Judith Dellheim, a PDS elnökségének tagja is, akinek a gyakorlati politikáról is volt érdemi mondanivalója. A baloldali szervezetek nemzetközi akcióit és helyi–nemzeti tiltakozási mozgalmainak eredményeit tekintve az előadó mindenekelőtt az Agenda 21 jelentőségét domborította ki. Az ismert francia trockista teoretikus, Cathrine Samary az Európai Unió kelet-európai kiszélesítésének problémáival foglalkozott. Álláspontja szerint meg kellene fordítani az eszközök és célok eddigi viszonyát. Előbb azt a kérdést kell feltenni, hogy milyen európai társadalomban akarunk élni, és a megfogalmazott célhoz kell az eszközöket keresni, amelyek természetesen akár monetáris eszközök is lehetnek. Az előadás szerint Kelet és Nyugat ugyanazon csónakban evez, hiszen a liberális logikák mindenütt kétségbe vonták a szerzett szociális jogokat, a közszektor létét.

Márkus Péter közgazdász 20 tézist tartalmazó referátuma abból indult ki, hogy az új baloldal erős a rendszerkritikában, de gyengébb a radikális gyakorlati–politikai programok megfogalmazásában és megvalósításában. Olyan megfogalmazást javasolt, amely túllép a neoliberalizmus és a neokeynesianizmus régi vitáján, mert már mindkettő jelentős mértékben a történelmi múlthoz tartozik. Márkus gyakorlati javaslatai arra intik a baloldalt, hogy a pártcentrikus megközelítések helyett a civil társadalom önszerveződéseit, a közvetett demokráciával szemben a közvetlen demokrácia elemeit részesítse előnyben mind a helyi, mind a nemzetközi küzdőtéren, a politika és a gazdaság szférájában egyaránt.

A neoliberális politikával szemben a gyakorlati politika síkján Eduard Hesser a Francia Kommunista Párt tapasztalatairól beszélt, s ennek részeként említette a 35 órás munkahét bevezetésének követelését, és olyan szociális jogokét, amelyek újra garantálnák a munkavállaló létbiztonságát.

A konferencián a politikai és az elméleti érvelések hatása egymásra minimális volt. Érdekes vita inkább elméleti téren alakult ki Hofbauer–Komlósy, illetve A. Buzgalin között. A polémia középpontjában az “utolérés”, a “felzárkózás”, egyszerűbben szólva, a fejlődés fogalma állt. Itt egyidejűleg több kérdés is felmerült: a félperiféria, a bukott államszocializmus régiójának viszonya a centrumhoz és a magának a fejlődés fogalmának az értelmezése. Míg az osztrák szerzőpáros az új baloldal stratégiájának lényegi vonását az utolérés mint alapvető koncepció elutasításában határozta meg, Buzgalin a félperiférián a baloldali gondolkodásából nem tekintette kitörölhetőnek az utolérés “projectjét”. Arra az elméleti kérdésre, vajon lehetséges-e humanista irányú fejlődés a tőkés technikai fejlesztés keretein belül, nem egy hozzászóló szerint, főként a harmadik világ és általában a szegénység problematikája szempontjából már nem adható pozitív válasz.

A konferencia végén az Ausztrál Demokratikus Szocialista Párt elnöke, John Percy a baloldali szocializmus politikai erőinek, szervezeteinek új nemzetközi kooperációjának és szorosabb együttműködésének lehetőségeit latolgatta, s az ilyen kooperáció fejlesztésére szólított fel. Tiny Kox, a Holland Szocialista Párt és Eva Dragheim, a Dán Szocialista Párt, Oliver Meier Francia Kommunista Párt nevében fogalmazott meg hasonló gondolatokat.

Krausz Tamás zárszavában arra utalt, hogy az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva ezeket a konferenciákat igyekszik évente–kétévente Budapesten továbbra is megszervezni. A Budapesti Fórum önmagát a hasonló nemzetközi konferenciák, fórumok és más rendszerkritikai mozgalmak részeként tekinti, melyek előbb-utóbb a nemzetközi baloldal stabil intézményévé válhatnak.

Az 1997. november 1-jén és 2-án lezajlott Budapesti Vitafórum tanácskozásán szocialisták, kommunisták, zöldek és egyéb társadalmi és civil mozgalmak több mint 200 aktivistája gyűlt össze 35 szervezet, újság és folyóirat képviseletében Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából, valamint Oroszországból, Ausztráliából és az Egyesült Államokból.

A konferencia megállapította, hogy a nemzetközi kapitalizmus jelen fázisa, amelyben a kormányzatokra Európának mind keleti, mind nyugati régiójában, éppúgy, mint a világ más részein, a neoliberális gazdaságpolitika változatainak általános alkalmazása jellemző, a világ népessége többségének rovására fejti ki hatását, az egyenlőtlenség, a szegénység és a szociális diszkrimináció hatalmas növekedéséhez vezet mind az egyes országokon belül, mind nemzetközi vonatkozásban; továbbá hogy éppen ezek a neoliberális politikák felelősek azért, hogy Európában és a világ más részein a huszadik század végén lábra kapott a rasszizmus, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet.

Minthogy e neoliberális politikák támogatására és érvényesítésére a tőke nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt kialakította a maga általános szervezeteit, a résztvevők egyetértettek abban, hogy Közép-, Kelet- és Nyugat-Európa, valamint a világ más részei különböző, sokszínű baloldali és társadalmi mozgalmainak is együtt kell működniük, hogy szembenézzenek közös problémáikkal, beleértve a következő feladatokat:

1. Nemzetközi együttműködés a szociális ellátásnak, a foglalkoztatottságnak, a nők és a férfiak, a bevándorlók és a nemzeti kisebbségek demokratikus jogainak védelmében.
2. Fellépés a NATO elkerülhetetlenül gazdasági terheket okozó és új konfliktusok kockázatát előidéző bővítése ellen – egy olyan korszakban, amikor az az ellenség, amelynek elrettentésére létrehozták, már nem is létezik.
3. A Maastrichti Szerződés által előirányzott Európai Monetáris Unió neoliberális feltételrendszerének és az EU Kelet- és Közép-Európa országaival szembeni diszkriminatív magatartásának elutasítása, és ehelyett munkálkodás a kontinens minden népének azon jogáért, hogy egy szociálisan progresszív Európa jöjjön létre, amelyben nincsenek másodosztályú állampolgárok vagy országok.
4. Fellépés annak érdekében, hogy radikálisan csökkentsék, vagy még inkább: töröljék el az úgynevezett harmadik és második világ országainak a nyugati bankokkal és kormányokkal szemben fennálló adósságkötelezettségeit.
5. Saját országaikban: kiállás a munkahelyeket, a szociális ellátást és a munkavállalói jogokat védelmező, a rasszizmust, a diszkriminációt és a környezetrombolást ellenző szakszervezetek, feminista, ökológiai és más társadalmi mozgalmak mellett.

A résztvevők megállapították, hogy ahhoz, hogy a kapitalizmus jelenlegi neoliberális fázisának tendenciáival szemben életképes szocialista, humanista és demokratikus alternatívákat lehessen kidolgozni, döntő szerepet szánva az alulról jövő kezdeményezéseknek és a demokráciának, vitákra és gyakorlati tevékenységre van szükség nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Európán belül dialógust kell teremteni a kontinens két felének szocialista, kommunista, zöld és más civil mozgalmai között.

Konferenciánk ehhez a párbeszédhez járult hozzá a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európát, valamint a világ más részeit képviselő baloldali aktivisták között. Örömmel üdvözöljük azt a kezdeményezést, hogy más nemzetközi vitafórumok tapasztalataira is támaszkodva ezt a találkozót is kövessék további hasonló összejövetelek, amelyek elősegítik, hogy a neoliberalizmus baloldali alternatívájának megteremtését célzó mozgalmak felhasználhassák annak az eszmecserének a tanulságait, amelyben minden európai nép és a kontinens határain kívül élő népek is hallatják hangjukat.

Alexandr Buzgalin, egyetemi tanár, Oroszország

Stephen Day, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Judith Delheim, Szociáldemokrata Párt, Németország

Eva Dragheim, Dán Szocialista Néppárt

Alan Freeman, közgazdász, Nagy-Britannia

Peter Gowan, New Left Review, Labour Focus on Eastern Europe, Nagy-Britannia

Havas Ferenc, Eszmélet, Magyarország

Hannes Hofbauer, egyetemi tanár, Ausztria

Arndt Hopfmann, Utopie Kreativ, Németország

Kate Hudson, Labour Focus on Eastern Europe, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Andrea Komlosy, egyetemi tanár, Ausztria

Tiny Kox, Holland Szocialista Párt

Krausz Tamás, MSZP Baloldali Tömörülés, Magyarország

Jenny Lindahl, Yang Left, Svédország

Ken Livingstone, parlamenti képviselő, Munkáspárt, Nagy-Britannia

Márkus Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Olivier Meier, Kommunista Párt, Franciaország

John Percy, Ausztrália Demokratikus Szocialista Pártja

William A. Petz, Munkásosztály-történeti Intézet, Chicago

Catherine Samary, egyetemi tanár, IV. Internacionálé, Franciaország

Sebestyén György, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Jonas Sjöstedt, parlamenti képviselő, Svéd Baloldali Párt

Curn Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Lene Bøgh Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Szigeti Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Roman Viorel, egyetemi tanár, Németország