Napfogyatkozás nem Antonioni nyomán

“Az újságok és a folyóiratok nem arra valók, hogy informálják a lakosságot, hanem arra, hogy nyomást gyakoroljanak rá… Ez olyan probléma, amely minden nyugati demokráciát érint. …Az időszaki kiadványok az élet egy sor szféráját figyelmen kívül hagyják, mint például a munka világa vagy az egyetemeké.” (Angelo Del Boca)

“Századunk a történelem első olyan korszaka, amikor jól képzett emberek ezrei szentelik minden idejüket annak, hogy birtokukba kerítsék a közvéleményt. Kisajátítsák, hogy aztán manipu-lálhassák, kizsákmányolhassák, ellenőrizhessék.” (McLoin marsall)

“Két olyan intézmény létezik, amelyet meg kell semmisíteni: a maffia és a televízió.” (Edward Teller)

***

Szerény célt tűztem magam elé: felmérni, hogyan reagálnak tömegtájékoztatási eszközeink a diákzavargásokra, és azután ezen a konkrét példán tetten érni néhány olyan tendenciát, amely hazai médiumaink fejlődését (vagy ellenkezőleg: degradációját) tükrözi.

Miért éppen a diákzavargásokat választottam? Több ok is erre késztettett. Először is: bármiféle polgári zavargás már eleve “kiemelt témának” számít, első hasábos hír, fősorként fut a beharangozó hírlistán. Másodszor: a diákzavargásoknak mitizált és szakralizált jelentősége van a köztudatban; hogy is ne lenne így, hiszen jól ismerjük őket, emlékezünk rájuk, olvastuk, kíváncsiak voltunk, élénk figyelemmel követtük: ott volt 68 májusa, a Sorbonne, a barikádok, Cohn-Bendit, “az ifjúsági forradalom”, “a nemzedéki konfliktus”, a hippik, a “Blitz”, Rudi Dutschke, “Diákok a demokratikus szabadságért”, Woodstock, Janis Joplin, Bob Dylan, “The Times They Are a-Changin”, Sartre, Godard, Marcuse, “Itt a nyár, ideje megbirkóznunk az utcákon…” A negyveneseknek, akik nálunk most vezető helyeket foglalnak el a médiában, mindez fiatalságuk emléke, szent dolog… Harmadszor: az ifjúsági téma profitábilis: mindenki elolvassa, mindenki megnézi: a fiatalok, mert róluk szól, az idősebbek, mert nekik is vannak gyerekeik. Ez többszörösen beigazolódott az elmúlt tíz évben azoknak a cikkeknek és filmeknek a példáján, amelyek a “Rendszerrel”, a fiatalkorúak kábítószer-fogyasztásával, a rock-szubkultúrával, a “kazányi kommandókkal” foglalkoztak. Végül, negyedszer: a diákzavargások egyszerűen látványosak, ahogy a profik mondják, “szép képek”, a tévé különösen ráharap az ilyesmire…

Már látom is az ellenvetést: mindez rendben van, de hát tulajdonképpen miféle diákzavargásokról van szó? Senki sem hallott itt semmiféle zavargásokról.

Hát éppen ez az. Zavargások ugyanis voltak. Információ nem volt róluk. Hogy pótoljuk a tömegtájékoztatási eszközeink által keltett hiányt, először is magukról a zavargásokról kell megemlékeznünk.

1. számú zavargás – Moszkva, 1994. április 12.

A zavargás a kormányzati épület (“Fehér Ház”) előtti tüntetésből nőtt ki, amelyet egy hivatalos intézmény, az Egyetemisták Szakszervezeti Egyesületeinek Társasága (APOSZ) szervezett, hogy hangot adjon az ösztöndíjak emelésére és rendszeres kifizetésére irányuló követeléseknek. A hivatalos szakszervezetek szokott eljárása szerint a megmozdulásra Közép-Oroszország legkülönbözőbb városaiból (Kaluga, Tver, Penza, Voronyezs) autóbuszokon felhozták az ottani diákság képviselőit. Itt, természetesen, csatlakoztak hozzájuk a moszkvai egyetemisták. A résztvevők létszáma így elérte az ötezret. A tüntetésen persze megjelentek a baloldali ellenzék képviselői is – a komszomolistáktól az anarchistákig –, akik a diákok között személyre szóló propagandát folytattak, és élénken kínálgatták a saját folyóirataikat.

Két órányi unalmas és eredménytelen álldogálás után a résztvevőknek elfogyott a türelme. A kormány nyilvánvalóan tüntetőleg semmibe vette a megmozdulást. A balosok biztatására az egyetemisták spontán nagygyűlés szervezésébe fogtak, egy építkezési felvonulási kocsit használva tribün gyanánt. A hivatalos szakszervezeti vezetők próbálták volna útját állni a fordulatnak, de senki sem hallgatott rájuk. A diákok egymást váltva, egyre nagyobb hangerővel hánytorgatták fel a kormánynak és az elnöknek mindazt, ami felgyülemlett bennük. A felszólalók híján voltak minden szónoki tapasztalatnak, és nem csoda, hogy az érvelő kritikától hamar eljutottak “a legfelsőbb vezetés” fenyegetéséig és szidalmazásáig. Ekkor a kezdeményezést magukhoz ragadták a nagygyűléseken edződött balos vezetők. Forradalmasító beszédeikkel felszították az indulatokat, és rávették a tömeget, hogy vonuljanak a Kremlhez, és a demonstrációt folytassák a Vörös Téren. Elvégre a hatalmi szervek egy ilyen megmozdulást már aligha hagyhatnak figyelmen kívül.

A tömeg kitódult az Új Arbatra, miközben ilyeneket skandált: “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Minden hatalmat a diákoknak!”, “Fuck off burzsujok!”, “Jelcin barom!”. A vonulásban két és fél – háromezer ember vehetett részt. A szervezettséggel nem dicsekedhettek. A “tiltakozó menet” inkább népünnepélyre emlékeztetett, és csak az első sorok tűntek igazán rendezettnek, ahová a politikai aktivisták csoportosultak.

A tüntetők megbénították a közlekedést az Új Arbaton; a rendőrség kénytelen volt elterelni a forgalmat. Mellesleg valami “újorosz” a nyugati márkájú kocsijával habozás nélkül a felvonulók közé hajtott, és elütött egy egyetemistát (a fiú szerencsére megúszta néhány zúzódással). A földühödött diákok azonnal összetörték a kocsi szélvédőjét, és megfenyegették az “újoroszt”, hogy felgyújtják az autójával együtt. A résztvevők emlékezete szerint “a burzsuj úgy összehúzta magát a talicskájában, mint egy kisegér”.

Az első összeütközésre a rendőrséggel az “Október” mozi előtt került sor. Az oszlop megállítása kudarcba fulladt: a diákok áttörték a rendőrkordont – igaz, hármójukat letartóztatták (közöttük Dmitrij Kosztyenkót, a Forradalmi Anarchista Kezdeményezés [IREAN] vezetőjét). Ezek után az egyetemisták hangulata radikalizálódott, és az “Ösztöndíjat!” típusúakat véglegesen kormány- és elnökellenes, sőt általában antikapitalista jelszavak váltották föl. Több további kordont áttörve, az oszlop kijutott a Manyézs térre, és a Kutafja-torony vonalában megütközött az OMON karhatalmistáival.

Bár a diákok aktívan ellenszegültek, a demonstrációt feloszlatták. Ugyanakkor néhány száz tüntető (különböző adatok 300 és 600 közé teszik a számukat) átverekedte magát a Sándor-kerten, és eljutott az Isztoricseszkij közig. Ez a csoport alapjában komszomolistákból, anarchistákból meg az ifjúsági new left, a “Partizánmozgalom” aktivistáiból állt. E kirajzottak élén egyszercsak átvette az irányítást Alekszej Cvetkov, a kultúraellenesek Lila Internacionáléjának vezetője.

Az Isztoricseszkij közben azután a csoport az OMON masszív erőfölényébe ütközött. A tüntetők többségét megverték és megfékezték. Többek között maga Cvetkov is harcképtelenné vált, miután súlyos agyrázkódást kapott (később sokáig kezelték, és mind a mai napig orvosi megfigyelés alatt áll). Ám az IREAN aktivistáinak vezetésével 100–150 egyetemista még így is átverekedte magát a karhatalmisták kordonján, és “behatolt” a GUM áruházba. Ott azután jelszavakat skandálva és forradalmi tartalmú transzparensekkel meg vörös és fekete zászlókkal hadonászva hatalmas felfordulást keltettek. A GUM kellős közepén, pontosan a szökőkútnál, egy elegáns újorosz (drága öltöny, bőrkabát) kötelességének vélte, hogy megállítsa a tüntetőket, értésükre adandó, mennyire elégedetlen külső megjelenésükkel és zászlóik színezetével, mire a diákok egyszerűen belehajították a szökőkútba.

Keresztülrohanva a GUM-on, a tüntetők kiözönlöttek a Vörös Térre, ahol azonban már várták őket az OMON újabb alakulatai. Rövid összecsapás következett, amelynek során a tüntetők csoportját végleg szétoszlatták.

A zavargások során 60–80 tüntetőt bántalmaztak súlyosan, illetve sebesítettek meg, kilenc embert pedig letartóztattak. Az utóbbiak ügyében már másnap sor került az ítélethozatalra. Újságíró nem volt jelen. Néhány tüntetőt később a jogi következményeken túli hátrányok is sújtottak (Kosztyenkót például, aki a bíróság előtt megúszta figyelmeztetéssel, kizárták a nappali aspirantúráról).

Az 1994. április 12-i diákzavargás ösztönzésére jött létre a Diákönvédelem nevű szakszervezet, amelynek alapító konferenciáját éppen a megmozdulás résztvevői hozták tető alá április 16-án a Moszkvai Állami Egyetemen. A szakszervezet végrehajtó bizottságába bekerült a tüntetés egy sor aktív résztvevője, elnökké pedig Kosztyenkót választották. Az 1995/96-os tanév elejére a Diákvédelemnek már 12 800 tagja volt Oroszország húsz régiójából.

Ez az 1994. április 12-i diákmegmozdulás volt az első tömeges utcai zavargás Moszkvában (sőt, ha nem tévedek, egyáltalán Oroszországban) az 1993. októberi államcsíny után, és az első diákzavargás Moszkvában a 60-as évek vége óta, amikor a Szovjetunióban tanuló kínai egyetemisták demonstráltak.

Hogyan reagált erre az eseményre a mi írott és elektronikus sajtónk?

Sehogy.

Ez nem azt jelenti, hogy az újságírók közül senki sem tudott róla, hogy nem figyelmeztették őket előre, és ezért semmit sem lehetett rögzíteni – hiszen a tüntető diákok csak tévékamerákból 18 darabot számoltak össze! Tegyük fel, ebből három a biztonságiaké volt, de a többi kétségtelenül különböző tv-társaságokhoz tartozott. A vezető hazai televíziós csatornák mind jelen voltak a “Független TV” kivételével (ők éppen valami tűzeset rögzítésével voltak elfoglalva a város túlsó végén). Ám ezekről a Kormánypalota előtt és a Kreml közvetlen közelében lezajlott zavargásokról végül egyetlen televíziós társaság sem adott le akár egyetlen kockányi képet is!

Persze akadhat, aki mindezt a véletlennek tulajdonítja. Én nem tudom így látni.

A nyugati televíziós újságírók ezzel szemben tették a dolgukat. A moszkvai diákzavargásokról szóló híradások a brit, a kanadai, a francia, a belga, a luxemburgi, a svéd és a lengyel társaságok adásaiban képernyőre kerültek. Legalábbis ezekről az országokról tudok, persze lehet, hogy máshol is tudósítottak a tüntetésről.

Érdemes-e ezek után hinnünk azoknak a szakembereknek, akik állítják, hogy Oroszországban ma a világ “legszabadabb” tömegkommunikációs eszközei működnek (mert, ahogy mondják, a pártdiktátum már nem fenyegeti őket, a finánctőke diktátumának pedig még nincsenek kitéve)?

Az, hogy egy ilyen vehemens diákmegmozdulást a médiumok totálisan elhallgattak, még meghökkentőbb ténynek bizonyul, ha azzal hasonlítjuk össze, ahogyan ugyanezek a tömegtájékoztatási eszközök az 1993. októberi államcsínyre reagáltak. A tüntetők és a rendőrség 1992. február 25-i összecsapásait (amelyek, mellesleg, sokkal kisebb volumenűek voltak, mint a most ismertetett diákzavargás esetében) az összes “vezető orgánum” és az elektronikus sajtó tüzetesen bemutatta, és azután még hat napon át szakadatlanul csócsálta, a legutolsó részletekbe menő elemzéseket pedig még március 6-án is olvasni lehetett.

A “Hazugság Birodalmának ostroma”, ez a hírhedt esemény 1992 júniusában, amely 22-én az “ostromlók” táborának szétkergetésében, az ezt követő demonstrációs menetben és a Rigai Pályaudvar előtti téren a rendőrséggel való megütközésben tetőzött, nemcsak a tv-ben és a rádióban volt “egyes számú téma” – ez magától értetődik –, hanem az összes központi újságban és az igényesebb folyóiratokban is.

Amikor 1993. május 1-jén a tüntetők a Lenin sugárúton összecsaptak a rendőrséggel, a sajtó az eseményről a lehető legrészletesebben tudósított. És bár a kormány nyíltan propagandisztikus megközelítést erőltetett a tévére, el kell ismernünk, hogy nem sikerült teljes mértékben maga alá rendelnie az elektronikus sajtót, és a televízió a hivatalos kommentárok mellett elegendően sokszínű válogatásban mutatta be a résztvevők és szemtanúk véleményét és elég részletes videoanyaggal ábrázolta az eseményeket ahhoz, hogy bármely néző, aki csak egy kicsit is képes a dolgok önálló megítélésére, ennek alapján kialakíthatta a saját véleményét. A “vezető” újságokban pedig még ennél is szélesebb skálán szóródtak a vélemények és a részletes érvelések.

Feltűnő egyöntetűség nyilvánult meg az elektronikus média híradásaiban 1993 szeptemberében is, mind Jelcin 1400. számú utasításának kiadása után, mind a “Fehér Ház” ostromának kezdetén – legalábbis az események kiéleződéséig (azaz október 2-áig, amikor összecsapásra került sor a tüntetők és az OMON között a Szmolenszk téren). Az október 3-i történéseket a televízió már tüzetes részletességgel ismertette, bemutatva a tüntetők átözönlését az Október térről a “Fehér Házhoz” és a blokád felszámolását. Még a tv egyes számú csatornájának kikapcsolása sem béníthatta meg az eseményekről szóló információk áramlását. S még ha a lakosság jelentős része félretájékoztatottnak bizonyult is október 3-án és 4-én (emlékeztetek rá, hogy az ellenzéki kiadványokat október 4-e után időlegesen betiltották), még a hivatalos kiadványokban is elegendő információ volt ahhoz, hogy rövid időn belül meglehetősen teljes és tárgyilagos képet lehessen alkotni a történtekről.

Így hát joggal állapítjuk meg, hogy az 1994. április 12-i diákmegmozdulás elhallgatásakor hazai tömegtájékoztatási eszközeink első ízben sáncoltak körül effajta “holt térrel” egy ilyen jellegű eseményt.

Teljes mértékben persze nem kerülték el a sajtó figyelmét az 1994. április 12-i események. De melyik sajtó adott hírt róla? Az alternatív – vagyis az elhanyagolhatóan kis példányszámban megjelenő ellenzéki (főleg baloldali) újságok és röplapok. A Bumbaras–2017 elég hosszú cikket közölt főszerkesztőjétől, Pavel Bilevszkijtől;¹ Pétervárott az “alternatív” szakszervezetek szerény kiadású újsága közölte Jurij Nyerszeszov cikkét;² az ugyancsak pétervári Orosz Ellenállás, ez a “bal-jobboldali” ellenzéki újság pedig ezzel a jellemző címmel közölt cikket G. Udavov tollából: “Szerzőnk a Kremlt ostromolja”.³ “Szerzőnkön” Dmitrij Kosztyenkót kell érteni. És ha Kosztyenko nem vállalkozik szerzői szerepre az Orosz Ellenállásban? Más kiadványok közül csak a marginális A baloldali információs központ bulletinje elemezte az eseményeket V. Levackij “Diáklázadás a márványköves város utcáin” című rövid írásával,⁴ no meg az Új Nesztór⁵ és a Fekete Csillag⁶ című anarchista lapok – az utóbbiak mellesleg megegyező szöveggel, lévén, hogy az Új Nesztórt és a Fekete Csillagot egyaránt régi ismerősünk, Dmitrij Kosztyenko adta ki.

Mindezen kiadványok közül csupán a Bumbaras–2017-nek volt ötezres példányszáma, bár ez is “dömpingnek” számított a többiek megjelenéséhez képest. És hát mi az az ötezer példány egy százötvenmilliós országban? Előfizetni nem lehet rá, kapni meg úgyszintén sehol, kivéve az ellenzéki gyűléseket. Ami pedig A baloldali információs központ bulletinjét meg az Új Nesztórt illeti, ezeknek a példányszáma néhány tucattól néhány százig terjed, minek következtében egy perccel megjelenésük után bibliográfiai ritkaságszámba mennek.

Meg kell mondani, hogy ezeknek a kiadványoknak néhány kósza példánya az 1994. április 12-i események leírásával vidéken is eljutott a diákok és általában a fiatalok köreibe, ahol azután először is ronggyá olvasták őket, majd a cikkek tartalma, szájról szájra tovaterjedvén, olyan epizódokkal dúsult fel, amelyeknek nem volt valóságalapja. Például az 1995-ben Vlagyivosztokból Moszkvába érkezett egyetemisták meg voltak győződve arról, hogy a tüntetők április 12-én megostromolták és kis híján bevették a Kremlt, ugyanezt vélték tudni a barnauli pedagógiai főiskola hallgatói (megtoldva egy kiszínezett legendával arról, hogyan is kellett ezen a napon Jelcint sietősen helikopteren evakuálni a Kremlből). A minszki diákok kiadtak egy röplapot, amelyen az 1994. április 12-i moszkvai eseményeket az 1968-as párizsi “Vörös Május” jelentőségéhez hasonlították. Bármennyire is nevetséges, de igaz, hogy ennek a röplapnak az állításait külön ülésen vizsgálta meg a Belorusz Állambiztonsági Központ egy bizottsága, minek következtében Oleg Novikovnak, Belarusz Szabad Diákszövetsége elnökének ideiglenesen emigrálnia kellett a “szomszédos országba”, Ukrajnába, ahol a belorusz állambiztonságiak, hinnénk-e, nem tudtak nyomára bukkanni.

2. számú zavargás. Moszkva, 1995. április 12.

Április 12-én a Szakszervezetek Nemzeti Föderációjának (FNPR) égisze alatt megrendezték a szakszervezeti akciók összoroszországi napját. A “felnőtt” szakszervezetekhez természetesen csatlakozott az APOSZ is. Az APOSZ-hoz meg a Diákönvédelem.

A megmozdulás bejelentett időpontjára – délután három – a “Fehér Ház” előtt úgy ötezer főiskolás gyülekezett össze. A nagygyűlésen a Diákönvédelem szokatlanul tevékenynek mutatkozott. Kifejezetten erre a napra hatalmas mennyiségű röplapot készítettek, és a Diákönvédelem című hetilap különkiadásával együtt bárki megkaphatta őket. Ezen túlmenően a tér három különböző pontján egymás után hangzottak el megafonos szónoklataik. Követeléseik a hatalommal szemben a következők voltak: vonják vissza az orosz kormánynak azt a rendeletét, amely még az eredményes hallgatókat is megfosztja az ösztöndíj-jogosultságtól; utasítsák el azt a törvénytervezetet, amelynek értelmében a felsőoktatás hallgatóit és friss végzettjeit két évre sorkatonaként behívhatnák a hadseregbe; terjesszék ki a hallgatói önkormányzat rendszerét a felsőoktatási intézményekben; a hallgatók vehessenek részt a főiskolák és egyetemek gazdasági tevékenységének felügyeletében; hagyjanak föl azzal a gyakorlattal, hogy csökkentik a térítésmentes hallgatói helyek számát, és kereskedelmi szervezeteknek adják bérbe a kollégiumokat. Az APOSZ követelései ennél sokkal szerényebbek voltak, ők – mint rendesen – csak azt akarták elérni, hogy ne késlekedjenek az ösztöndíjak kifizetésével, és, ha lehet, emeljék az összegüket.

A. Scserbinát, az APOSZ vezetőjét, aki egy teherautó tetején elhelyezett mikrofon mögül beszélt, hamar kimerítette a kényszerű konkurrálás a radikálisokkal (márpedig főleg őket hallgatták), és szellemes megoldást talált az eltávolításukra: “a közegek gondjaira bízta őket”. Kérésére a rendőrség minden magyarázat nélkül lefogott három megafonos szónokot (köztük volt Dmitrij Kosztyenko, a Diákönvédelem vezetője, meg Igor Maljarov, az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetségé). A letartóztatottakat előállították a rendőrörsre. Utánuk tódult a Diákönvédelem vezetőinek többsége, azzal a szándékkal, hogy elérje a szabadon engedésüket. Az egyetemisták nyugtalankodni kezdtek, és egyre ingerültebbé váltak. Scserbina úgy döntött, hogy nem kockáztat, és befejezettnek nyilvánította az éppen csak elkezdődött gyűlést. A rendőrség hozzálátott, hogy eltávolítsa a diákokat a “Fehér Ház” előtti térről.

Ezekután az események felgyorsultak – a már ismerős forgatókönyv szerint. A vezetés távolléte ellenére a hallgatók megszervezték magukat, oszlopokba sorakoztak, és elsöpörve a fémkorlátokat, átszakítva a rendőrláncot, menetben elindultak az Új Arbaton a Kreml felé. A tüntetésnek egyértelműen spontán jellege volt, és csak az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél sikerült az oszlop élére törniük azoknak a vezetőknek, akik a Diákönvédelem végrehajtó bizottságából a tömeggel maradtak: a számunkra már ismerős Alekszej Cvetkovnak (az Irodalmi Főiskola hallgatója, a Lila Internacionálé és a “Partizánmozgalom” vezetője) és Sztanyiszlav Markelovnak (a Jogakadémia hallgatója, az Oroszországi Szociáldemokrata Párt tagja).

Mint kiderült, a hatóságok felkészültek az események ilyetén kimenetelére. A helyhatósági rendőrség váratlanul felbukkanó kiegészítő egységei hátba támadták a diákokat, az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél pedig a tüntetők útját karhatalmistákkal teli teherautók torlaszolták el. Minthogy a menet végén főleg lányok vonultak, számottevő ellenállásról a helyhatóságiakkal szemben nem lehetett szó, a rendőrség pedig könnyű szívvel vetette be gumibotot a “gyöngébb nem” ellen. A lányok az ütlegelés elől a szomszédos házak udvaraiban találtak menedéket.

Eközben az oszlop eleje megütközött az OMON-nal. A karhatalmisták gumibotokat használtak, a tüntetők köveket, botokat és üres üvegeket. A diákságot nem sikerült feloszlatni. Ellenkezőleg: a tüntetők betörték az OMON összes gépkocsijának ablakát, és a karhatalmistákat visszaszorították részben a kocsikba, részben mögéjük. A kereszteződésekhez újabb rendőregységek közeledtek.

Az egyetemisták végül is nem bírtak továbbhaladni az Új Arbaton. Viszont megkerülték a torlaszt, és benyomultak a Régi Arbatra. Igaz, ez nem mindannyiuknak sikerült, csak körülbelül másfél–kétezren maradtak. A rendőrség és a karhatalmisták hátulról ostromolták őket, kisebb csoportokat leválasztva a többiekről. De a Régi Arbaton újabb fiatalok csatlakoztak a tüntetőkhöz, számuk elérte az ötszázat.

Eddigre a tüntetők már komolyan feldühödtek. A “főiskolás” követeléseket nyíltan kormány- és kapitalizmusellenes jelszavak váltották fel, a legfelkapottabb közülük ez volt: “P…-ba Jelcinnel!” A menet élén kifeszítettek egy hatalmas transzparenst ezzel a felirattal: “A kapitalizmus egy nagy szar!”

A hatóságok többször is kísérletet tettek arra, hogy a tüntetőket megállítsák a Régi Arbaton, de kemény összeütközések után minden alkalommal meg kellett hátrálniuk. A legkomolyabb ilyen próbálkozásra az 5. számú rendőrkapitányság előtt került sor.

A felbőszült főiskolások bevertek az úton néhány kirakatot, amelyik különösen “burzsujnak” tűnt számukra. Az Albey cég üzlete előtt még meg is akasztották a menetet, amíg sikeresen be nem zúzták a “betörhetetlen” kirakatot.

Azon a helyen, ahol az Arbat kiér az Arbat térre, a diákokat már várták a rendőrség és a karhatalom új csatárláncai. Amikor a menetoszlop behatolt a térre, kezdetét vette az egyik legelkeseredettebb összeütközés, amelynek során tíznél több egyetemista súlyosan megsérült; az OMON darabokra tépte a híres “A kapitalizmus egy nagy szar!” feliratú transzparenst; a Prága vendéglő bejáratának összes ablaka szilánkokká esett szét, és egy rendőrnek is betörték a fejét.

Vagy 1200 fiatalnak mégis sikerült keresztülvágnia magát a torlaszokon: ők eljutottak a Honvédelmi Minisztérium épületéig, amelyet aztán kövekkel, üvegekkel, tintapatronokkal megdobáltak, egyszersmind a közeli építkezésen hagyott festéket felhasználva telepingálták az épületet és a bejárata előtti aszfaltot különböző hadseregellenes jelszavakkal.

A tüntetők megbénították a forgalmat az Arbat téren, az Új Arbaton és a Bulvár körúton. A diákok egy része valamiért megpróbált az Új Arbat mentén a “Fehér Ház” irányában áttörni (lehet, hogy a “különösen burzsuj” kirakatok vonzották őket, amelyekből a sugárútnak ezen a szakaszán nem kevés akad), de a karhatalom gumibot és könnygáz alkalmazásával visszaverte őket. A tüntetők többsége viszont a Manyezs tér felé vette az útját.

A Manyezs téren a demonstrációt a rendőrségnek, az OMON-nak és a hadsereg belügyi csapatainak egységei várták, akik egyesült erővel előbb két részre szakították a tüntetők menetét, azután háromra, és hozzáláttak a “feloszlatáshoz”. Ez a feloszlatás hamarosan dühödt hajszává vált: az egyetemisták üldözése a közeli utcákon, sőt a metrómegállókban is folytatódott. A gumibotosok a diákokat kegyetlenül ütlegelték, rugdosták, rendőrautókba és autóbuszokba zsuppolták, és ott tovább verték őket. Ugyanez folyt a metróállomásokon is. Olyanoknak is bőven kijutott, akik részt sem vettek a fevonuláson, csak szerencsétlenségükre rossz pillanatban kerültek a kíméletlen intézkedők kezeügyébe.

A három részre szakított diáktömeg két csoportját viszonylag könnyen feloszlatták, ám az oszlop élén haladók – éppen itt gyülekeztek a politikai aktivisták – 1994-es tapasztalataik alapján kísérletet tettek arra, hogy behatoljanak a Sándor-kertbe. Ez részben sikerült is, vagy 500 tüntető eljutott a parkig. Igaz, eközben a menet két vezetőjét, A. Cvetkovot és Sz. Markelovot, kíméletlen ütlegelés közepette kiemelték a sorból (Cvetkov ekkor szenvedte el második súlyos agyrázkódását, és le is tartóztatták).

A Sándor-kertben öszegyülekezett körülbelül félezer egyetemista szervezetten a Lenin Múzeumhoz vonult, ahol megtámadták és alaposan helybenhagyták azokat az embereket, akik ott fasiszta irodalmat osztogattak. Az összecsapás színhelyére végül az OMON is odaért, és a fasiszták oldalára állva az elkeseredetten védekező egyetemistákat beszorította a Színház térre, majd onnan a Nyikolszkaja utcára, ahol azután véglegesen fel is oszlatta a tömeget.

A zavargások során több mint 200 diák sebesült meg, harmincon felül volt azoknak a száma, akiket egy napra őrizetbe vettek (néhány órára még többen kerültek rendőri felügyelet alá – megtelt velük az 5., a 11. és a 122. rendőrkapitányság –, ezeket személyazonosságuk megállapítása és némi magyarázkodás után szabadon bocsátották). A letartóztatottak közül ötöt a bíróság is elítélt, a többiek megúszták egy figyelmeztetéssel. A forradalmi szimbólumokat bírósági határozattal elkobozták és megsemmisítették. A Diákönvédelem három szónokát, akiket még a zavargások előtt, a “Fehér Háznál” tartóztattak le, a bíróság felmentette és szabadon engedte. A diákok mérlege: több összetört rendőrautó és a rendőrség két munkatársának komoly fejsérülése.

Míg a pontosan egy évvel azelőtti megmozdulás körülbelül másfél óra alatt lezajlott, az 1995. április 12-i zavargás már több mint három órán át folytatódott. A tüntetőkkel szemben legalább 1100 rendőrt, karhatalmistát és belügyi katonát vetettek be. Az események a főváros központjának olyan kiterjedt részét érintették, hogy egyszerűen nem lehetett nem tudomást venni róluk, ahogyan az is elképzelhetetlen, hogy valaki ne észlelje a könnygáz szagát. Ez csak a mi “központi sajtónk” és elektronikus médiánk munkatársainak sikerült.

1995. április 12-én a diákok 13 televíziós kamerát számoltak össze, ezenkívül húsznál több igazolt tudósítót és legalább annyi sajtófotóst. Tegyük fel ismét: egy részük belügyis volt (legalább 3 operatőr és 5 fényképezőgépes megfigyelő – hiszen a bíróságon később a zavargások résztvevői elleni bizonyítékként szolgált egy sor videó- és fényképfelvétel); de a többiek mégiscsak hús-vér újságírók voltak. Hova lettek az anyagaik? A mass media ezúttal is hallgatásba burkolódzott.

A Diákönvédelem aktivista egyetemistáinak, a Lila Internacionálé és az IREAN tagjainak emlékezete szerint a zavargások kezdete előtt, tehát még a nagygyűlés alatt egy sor interjút készítettek velük (legalább három televíziós interjúról, két rádióriportról és minimum hat különböző újságnak adott nyilatkozatról van szó). Ezek az interjúk sehol sem jelentek meg. Talán ez is véletlen?

A kormány, ha látszólag rá sem hederített is a két tüntetésre, valójában regisztrálta a zavargásokat, és le is vonta belőlük a következtetéseit. Mindkét alkalommal a zavargások után a hatalom hamarosan előteremtette az eszközöket a ki nem fizetett ösztöndíjak pótlására és az egyetemi hallgatók és aspiránsok ösztöndíjának felemelésére. Nem sokkal az 1995-ös diákzavargások után Csernomirgyin, a miniszterelnök, azt a nevezetes kijelentést tette – le is adta minden tv-csatorna –, miszerint a forradalmak nem bányászsztrájkokkal, hanem diákmegmozdulásokkal szoktak kezdődni. Szegény átlagnéző ezt hallván bizonyára elképedt: miről beszél ez? Hát valami olyasmiről, kedves néző, amiről Csernomirgyinnek jelentést tettek, neked meg nem, hogy tudniillik sor került bizonyos diákzavargásokra. (Csernomirgyin egyébként általában sem híve a nagy nyilvánosságnak, ha a fiatalokról van szó. Itt volt például az a tematikus monográfia az ifjúság helyzetéről Oroszországban, amit 1995-ben az Ifjúsági Intézet – a volt VKS – tudományos kutatóközpontja dolgozott és adott ki I. Iljinszkij akadémikus vezetésével. A fiatalok helyzetének felmérése olyan lesújtó eredményre vezetett, hogy Csernomirgyin személyesen tiltotta meg a könyv terjesztését – ez egyébként maga is figyelemreméltó ötlet: a könyv természetesen nincs betiltva, elvégre demokrácia van, pusztán csak nem hozzáférhető.)

Ahogyan egy évvel korábban, most is az “alternatív” sajtó adott hírt a zavargásokról. A Bumbardas–2017 rengeteg fotóval jelentette meg cikkét, és újra közölt még egy karikatúrát is, amelyik eredetileg a Diákönvédelem április 12-i röplapján jelent meg. A karikatúrán egy szánnivalóan vézna, piszkalábú diák hatalmasat rúg Csernomirgyin fenekébe, és azt kiáltja: “Ezt neked, te rohadt!”⁷ A Diákönvédelem hetilapja persze vezércikkben foglalkozott a főiskolások megmozdulásával (“Diákzavargások Moszkvában”).⁸ Ez alkalommal a zavargásokról író alternatív sajtótermékek közül a (hétezres példányszámú) Limonka vitte el a pálmát, meglehetősen objektív cikket publikálva a “partizán” P. Vlaszovtól “Az egyetemisták megtanulnak verekedni” címmel.⁹ A “vezető sajtó” bezzeg hallgatott.

A Diákönvédelem – hogy áttörje az információs blokádot – április 16-án az Oroszországi–Amerikai Sajtóközpontban speciális tájékoztatót rendezett az április 12-i eseményekről. A sajtókonferenciára közel ötven hazai és külföldi újságíró futott be, köztük rádiósok, televíziósok, fotósok is. De az ott elhangzottakról mégsem jelent meg egyetlen riport sem. Az egyetemisták rádöbbentek, hogy a témát egyetemlegesen tabunak minősítették – méghozzá nyilván olyasvalakik, akik rendkívüli hatalommal rendelkezhetnek, ha egyszer az ellenzéki sajtót is hallgatásra tudták bírni.

Az egyetlen nyúlfarknyi közlemény a Diákönvédelem sajtókonferenciájáról az Interfax hálózatán jelent meg. A rövid hírben szó sem esett a diákmegmozdulásról, csak a moszkvai szervezete elnökének fenyegető kijelentését idézték, miszerint az egyetemisták készek blokád alá venni tanintézeteiket és bizonyos kormányhivatalokat, ha a hatalom a felsőoktatásban továbbra is semmibe veszi hallgatók érdekeit. Ez a rövid szöveg aztán – jórészt tovább zanzásítva – megjelent néhány újságban is, főleg vidékiekben.¹⁰

Az 1995. április 12-i zavargások és a velük kapcsolatos minden tény ilyetén mellőzése különösen akkor feltűnő, ha összevetjük a Diákönvédelem egyéb akcióiról szóló rádió- és tv-tudósításokkal. Például 1994. október 14-én a Diákönvédelem gyűlést rendezett a Moszkvai Állami Egyetem zsurnalisztikai kara előtti Lomonoszov-szobornál. A gyűlésen maximum 200 ember vett részt, ráadásul zömmel újságírók, kíváncsiskodók és odacsöppent járókelők. Tulajdonképpen meg sem lehet mondani, hogy (néhány tucat szervezőtől eltekintve) hány ember vett ténylegesen részt az akcióban, minthogy a gyűlésre közvetlenül a fakultás bejáratánál került sor, és azok a hallgatók, akik óráik után éppen kijöttek az épületből, automatikusan a gyűlés résztvevőivé lettek (egyébként egy kis álldogállás és egy-két szónok meghallgatása után általában el is mentek; igaz, az újonnan kijövők pótolták őket). A szónokok (többek között egy Freddy Krügernek öltözött illető, trikóján “csak az ösztöndíjamból éltem” felirattal) arra szólították fel az egyetemistákat, hogy küzdjenek a jogaikért, és lépjenek be a Diákönvédelembe. Mindez hatalmas transzparensek égisze alatt – “Le a kapitalizmussal!”, “A kapitalizmus egy nagy szar!” –, az egész akció végén pedig rituálisan elégettek egy burzsujt ábrázoló bábut, piros zakóban, a hajtókáján egy jelvénnyel: “Akarsz lefogyni? Elmondom, hogy kell.” Rögtön a bábuégetés után egy mindenki számára ismeretlen fiatalember (aki korábban állandóan a szervezők körül forgolódott, és a Diákönvédelem programjáról meg ehhez hasonló dolgokról kérdezősködött) egy sörösüveget hajított a közelben álló rendőrökre, mire a gyűlést habozás nélkül feloszlatták (a tolonckocsik persze készen álltak). Ugyanennek az ismeretlen fiatalembernek a tájékoztatása alapján a rendőrség letartóztatta a gyűlés két szervezőjét (igaz, a Duma képviselőinek követelésére még aznap este szabadon bocsátották őket).

Ha röviden is, erről a szerény, majdhogynem karneválinak nevezhető eseményről beszámolt szinte minden újság, minden tv-társaság, készült egy sor rádióriport. A “16 éven alul és túl” című tévéműsor még egy félórás különkiadást is szentelt neki. A Diákönvédelem éber aktivistái összeszámolták, hogy a gyűlésről szóló tv-adások összideje 1 óra 49 percet tett ki! Az Új Hetilap külön cikkben számolt be az eseményekről, méghozzá ezzel a blikkfangos címmel: “Hogy bűzlött a fortyogó burzsuj?”¹¹

Egyszóval, ezt a kislétszámú, rosszul szervezett, paródia számba menő akciót a “vezető sajtó” és különösen az elektronikus tájékoztatási eszközök nagydobra verték, míg az utóbbi két év legnagyobb szabású tömegmegmozdulásait sikerült teljes mértékben elhallgatniuk. Magától adódik a feltételezés, hogy az október 14-i gyűlés éppen komolytalan, ártalmatlan, vásári jellegének köszönhette élénk sajtóvisszhangját, annak, hogy belefért a “játékszabályokba” – az április 12-i események agyonhallgatása ezzel szemben azzal magyarázható, hogy itt ezeket a “játékszabályokat” áthágták: a társadalmi tiltakozás ezúttal nyílt, tevékeny és részben erőszakos módon nyilvánult meg, olyan cselekményekre került sor, amelyek veszélyt jelenthettek a hatalom számára – a rádiós és tévés vezetőség pedig, amellett, hogy teljesítenie illett a “felülről” származó (mindegy, hogy nyílt vagy sugallt) elvárásokat, még attól is tartott, hogy ilyesfajta akciók “reklámozása” esetleg még sokba kerülhet neki.

Ha az állampolgári zavargások (még ha diákmegmozdulások formájában is), tehát a nyílt tömeges engedetlenség pontosan olyasmi, aminek félelemmel néz elébe és amitől ezért óvakodik mind a kormány, mind Oroszország “politikai osztálya” (a “szolíd” ellenzéket is beleértve) – márpedig Csernomirgyin nyilatkozata alapján így áll a dolog –, akkor a “rossz precedensek” puszta elhallgatása aligha lesz elegendő, hiszen az információ úgyis elterjed az “alternatív” sajtó csatornáin, a résztvevők és a szemtanúk elbeszélésein keresztül, sőt, mint láttuk, egyszerűen hallomás útján is. Hiszen a történelem tanúsága szerint az ilyen események száz százalékos eltussolása még diktatúrák idején, a külső világtól való elzárkózás keretei között is lehetetlen.

Az információs zárlat után következő fokozat a dolgok logikája szerint nem lehet más, mint az “adagolt” tájékoztatás, más szóval a dezinformálás. És valóban: nagy késéssel ugyan (április végén) az “alternatív” sajtó szféráján kívül is megjelent két cikk, amelyekben elismerték, hogy április 12-én “történt valami”.

Az Expressz-Krónika című újságban (15 ezres példányszám), amely mintegy átmenetet képez az “alternatív” és a “vezető” sajtó között, megjelent Vitalij Voszkreszenszkij cikke “A kényelmes élet hívei” címmel.¹² Az írás a maga nemében remekműnek nevezhető. Ugyanis az egyetemisták “Fehér Ház” előtti április 12-i gyűlését tárgyalja; de úgy, hogy közben egyetlen szó sem esik benne sem a gyűlés lefolyásáról, sem az azt követő zavargásokról! Az eseményekről való tudósítást az egyetemistáknak címzett, hosszú lére eresztett és homályos utalásokkal terhes szidalmak helyettesítik (a cikk nyelvezete általában is szokatlanul zavaros). Az írásból az derül ki, hogy az egyetemi és főiskolai hallgatók kizárólag a katonai szolgálatra való behívásuk ellen tüntettek, a szerző pedig azon háborog, hogy egyáltalán miért illetné meg ilyen kivételezés őket, mennyivel különbek, mint akárki más? “Lehet hogy egyszerűen arról van szó – gúnyolódik Voszkreszenszkij –, hogy az egyetemistáknak nincs ínyére kényelmes életformájukat rosszabbra cserélni?” Világos: ha az emberek nem akarják, hogy az életük rosszabbra forduljon, ez maga a fertő. Valójában persze már a cikk “leleplező” címe (“A kényelmes élet hívei”) is meghökkentő. Úgy látszik, a szerző feltételezése szerint vannak olyan emberek is, akik “a kényelmetlen élet hívei” (ennek megfelelően önként okoznak maguknak kényelmetlenségeket, teszem azt, lefejtik a cipőjük talpát, hogy ázott, piszkos és sebzett lábbal járkálhassanak, állva alszanak egy bútorhoz kötözve, munkahelyükre menet hosszú kerülőutat választanak, hogy elkéshessenek és így magukra zúdítsák a főnök dühét, emberi fogyasztásra alkalmatlan dolgokkal táplálkoznak és ehhez hasonlók), és ezeket kell példaképül állítani a többiek elé.

Az Expressz-Krónikát hagyományosan a “fél-ellenzékiek” és a “politikai világ” marginális szereplői olvassák, többek között a balosok, ezért kétségtelenül jó húzás volt éppen itt közzétenni egy ilyen tökéletesen dezinformáló cikket az április 12-i eseményekkel kapcsolatban.

Maradt még egy lakosságcsoport, amelyet dezinformálni kellett: a fiatalság. És lám, a Moszkovszkij Komszomolec le is hozott egy cikket Jekatyerina Golovackajától, ezzel a címmel: “Betörhetetlen kirakatüvegek nincsenek, csak betörhetetlen fejek”.¹³

A maga módján ez a cikk is remekműnek sikerült. Vozkreszenszkij cikkétől eltérően, világos, meggyőző nyelven íródott. Ami azonban az eseményeket illeti, azok meglehetősen sajátos értelmezést nyertek benne. “Április 12-én vezető egyetemista köreink nagyszabású ivászatot rendeztek. Mégpedig a Fehér Ház előtt. Mint minden igazi orosz ivászat, ez is botránnyal végződött. A Diákönvédelem aktivistái számára persze, akik szeretik a fellengzős kifejezéseket, ez a botrány nem egyéb volt, mint ‘diákmegmozdulás Moszkvában’. …A gyűlésre körülbelül 5000 ember jött össze. Arról, hogy mennyi sör fogyott, hallgat a statisztika. …A tömeg elindult, hogy végigjárja Moszkva központi helyeit. A ‘diákönvédelmisek’ útmutatásával megfordultak a városháza előtt, a Régi Arbaton, a Honvédelmi Minisztérium épületénél, amelyet bemázoltak fekete festékkel…, és ha már ott voltak, betörték az Albey-Diplomat üzlet kirakatát is. …Miután kellőképpen elszidták a hatalom felmenőit a minisztériumnál, megint nekilódultak az útnak, amíg aztán fejjel neki nem mentek a Kreml falának. Ott aztán végre szétkergették őket… Két óra hosszat kódorogtak Moszkva utcáin és terein, szitkozódtak és ijesztgették a járókelőket… Hát így halmozzák fel az ifjú lázadók eredeti politikai tőkéjüket, olyan sörkedvelők között, mint ők maguk. Márpedig nálunk a sört igen sokan kedvelik. Persze az élvezetnek ára is van. Van például egy jó csomó kerületi csoportosulás. A ‘Szetuny úttörői’ redszeresen beverik a ‘Nogin-gyári úttörők’ képét, aztán zokszó nélkül leülik a garázdaságért kapott tizenöt napjukat.”

Egyszóval: nem voltak diákzavargások. Nem voltak összeütközések az OMON-nal. Volt egy visszataszító részeg randalírozás, ordináré garázdaság, a Diákönvédelem aktivistái pedig közönséges csőcselék. Propagandisztikai szempontból ez kétségtelenül hatékony húzás volt, ha nem is túl eredeti. Ugyanezt a módszert – a lealacsonyítás révén történő befeketítést – már 1992-ben előszeretettel alkalmazta a kormánysajtó a Jelcin–Gajdar-komány ellenfeleivel szemben. Akkoriban az elégedetleneket lumpeneknek nevezték. A felháborodott profeszorok pedig beírtak az újságokba: mitől vagyok én lumpen?! Emlékszem egy ilyen nyílt levélre egy bizonyos hölgytől, aki a filológiai tudományok doktora volt és több külföldi akadémia tagja. A szegény asszony megütközve értetlenkedett: hogyan jut önöknek eszébe engem, egy anyai vonalon nemesi származású, ötödik generációs értelmiségit, aki 18 éve megszakítás nélkül dolgozik a szakmájában, egyszerre csak lumpennek titulálni? És valóban, a “lumpen” bélyeget nemigen sikerült minden ellenzékire rásütni.

A diákaktivistákat sem nagyon sikerülhet azonosítani egy részeg csőcselékkel. De meg lehet próbálni.

Apropó, sör. Tényleg ittak sört a gyűlésen. Vagy szemfüles árusok révén jutottak hozzá, vagy ingyen osztogatták – Osztap Bender ismert jelszavának értelmében. De hát a sör mégsem LSD. Mennyi sört kellene meginnia egy tömegnek ahhoz, hogy a hatására megostromolja a Kremlt? És még valami: Az OMON az egyetemistákat gyorsan és hatékonyan megállította könnygáz segítségével. Részegekre a könnygáz nem hat.

Golovackajának egyébként sem kenyere a hitelesség. Ugyanebben a cikkben ezt írja: “Tavaly a diákönvédelmisek az APOSZ-nál magukkal hurcoltak 3000 embert, kierőszakoltak néhány dulakodást, megfürdettek a szökőkútban egy burzsujt ábrázoló bábut – egyszóval: kitombolták magukat.” Ennyit az 1994. április 12-i eseményekről. Mi az, hogy “magukkal hurcoltak”? Hova hurcoltak magukkal? Mit jelent az, hogy “néhány dulakodás”? Ki kivel dulakodott? Egymással? A szökőkút-történet pedig végleg vicc. Akit megfürdettek, az egy élő burzsuj volt, nem egy bábu. Az utóbbit, mint tudjuk, épppen ellenkezőleg, elégették, ám nem április 12-én, hanem október 14-én. De hát kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha egyszer egy “részeg csőcselék” viselt dolgairól van szó.

A Diákönvédelem vezetői okosan jártak el. Több tízezer példányban lexeroxozták Voszkreszenszkij és Golovackaja cikkeit – és kiosztották őket a zavargások résztvevői között, eljuttaták a Diákönvédelem minden aktivistájához, szétküldték a vidékieknek (persze megfelelő kommentárokkal). Hogy az egyetemisták hogyan reagáltak ezekre a “sajtómegnyilvánulásokra”, azt saját szememmel láttam. Golovackajáról többnyire azzal a jól ismert szóval nyilatkoztak, amellyel a két legősibb foglalkozás egyikének képviselőit szokták illetni, amit pedig Voszkresznszkijről mondtak, azt még cenzúrázott, eufémikus formában sem vagyok képes visszaadni. Ezek a diákok nyilvánvalóan sem az Expressz-Krónikáról, sem a Moszkovszkij Komszomolecről soha többé, sehol egyetlen jó szót ki nem fognak ejteni. Számukra ezek egyszerűen “hazug szennylapok”. A Moszkovszkij Komszomolecnek ez persze mindegy, hiszen P. Guszev maga jelentette ki, hogy bulvárlapot akar létrehozni. De az Expressz-Krónikának nagy öngól volt az eset.

3. számú zavargás. Tver, az 1994. május 19-ről 20-ra virradó éjjel.

A színhely a Tveri Állami Egyetem (TGU) kampusza. Ami ott történt, azt tulajdonképpen erős túlzás lenne zavargásnak nevezni. Ha mégis, akkor mindenesetre nem annyira a hallgatók, hanem inkább a rendvédő szervek által keltett zavargásról volt szó.

Miután betiltották a Szovjetunió Kommunista Pártját és a hozzá kapcsolódó függelék-struktúrákat (az utóbbiak közé tartozott a Komszomol és az úttörőszervezet), illetve végbement a Szovjetunió széthullása, a kampuszon egyszercsak kialakult egy “egészségtelen” hagyomány: az úttörőszervezet születésnapjának megünneplése (az úttörőmozgalom 1922. május 19-én indult). Az ünnep eredetileg nagyszabású diákivászatként jött létre, de 1994-re már egy sor rituáléval dúsult fel: illett úttörőnyakkendőt és úttörőjelvényeket viselni, egész éjjel egyfolyában úttörő- és komszomolista dalokat énekeltek, kürtjeleket adtak, doboltak, meneteléseket rendeztek és tábortüzeket gyújtottak. Eközben az ünnep évről évre egyre kevésbé szólt az ivásról (az egyetemisták egyébként is szűkösen éltek, és áttértek a vodkáról a sörre, habár sokszor arra sem telt), kárpótlásul viszont egyre tömegesebb és “úttörősebb” lett a dolog. Persze mindez hecc volt, de tendenciáját tekintve érezhetően jelen volt benne a burzsoá hatalom elleni kihívás is. Két éven keresztül a hatóság kegyesen elnézte ezeket az énekléssel, kürtöléssel, tábortűzrakással kísért nagyszabású ivászatokat, mígnem 1994-ben minden megváltozott.

Az itteni egyetemisták egy kis csoportja, amelyik részt vett az április 12-i moszkvai megmozdulásban, és lelkes hívévé vált annak az ideának, hogy Tverben is létrehozzák a Diákönvédelem helyi tagozatát, arra a meglátásra jutott, hogy az úttörőmozgalom születésnapja a legmegfelelőbb alkalom ennek az eszmének a propagálására. A még szinte józan hallgatók nagy lelkesedésére bejelentették a kampusz területének elfoglalását és a “kormányellenes forradalmi gyűlés” megnyitását. A “gyűlés” mellesleg két rövid beszédre korlátozódott, amelyben kifejtették, hogy mennyire rosszul élnek az egyetemisták, milyen jó szervezet a Diákönvédelem, és hogy késlekedés nélkül létre kell hozni Tverben is. A “gyűlésnek” sikere lett, nem kis mértékben azért is, mert egy hatalmas zápor eloltotta a tábortüzet, és bekergette a diákokat a zárt helyiségekbe. “A kompromisszumok nélküli forradalmi harc jegyében” az egyik szónok azt javasolta, énekeljenek el egy “felnőttebb” indulót is: az Internacionálét. A társaság lelkesen rázendített (meglepő módon a szöveget mindannyian tudták).

A hatóság nem késlekedett a reagálással. A Szportyivnij közben a kampusz előtt megjelent hat teherautó, tele golyóálló mellényes, sisakos, géppisztolyos – de többnyire pajzsok és gumibotok nélküli – karhatalmistákkal. A kampuszra való kirendelés az omonistákat nyilván váratlanul érhette, minthogy nagyrészt totálisan részegek voltak (talán ők is ünnepeltek valamit). Később az a hír járta, hogy az OMON-t az ijedt adminisztráció hívta ki telefonon, bejelentve, hogy a kampuszt fegyveres ampilovisták szállták meg, akik az Internacionálét énekelve vörös zászló alatt oszlopokba sorakoztak, és minden jel arra vall, hogy meg akarják ostromolni a várost. Ebben az információban minden igaz volt, kivéve az ampilovistákat, a fegyvereket és az ostromot.

A karhatalmisták “Mindenki a földre, büdös k…k!” csatakiáltással bezúdultak a kampusz területére, és az ablakokat és ajtókat betörve kíméletlenül verni kezdték az elképedt egyetemistákat. Azok nem álltak ellen: egyesek már maguk is részegek voltak, mások egyébként sem tudtak verekedni, sokan pedig egyszerűen aludtak. A bezárt ajtók (zömmel a lányok szobáiról volt szó) ösztönös dührohamot váltottak ki az omonistákból. Feltépték az ajtókat, (rendszerint a hajuknál fogva) kivonszolták a félmeztelen lányokat, eközben verték őket, és követelték, hogy “adják ki a fegyvert és a kábítószert”. Sok lány emlékezetébe vésődött be az a karhatalmista, aki profi módon – egyetlen rúgással – tépte fel az ajtókat, és vad üvöltéssel vetette be magát a szobákba: “Ki szűz itt? Jelentkezni! Szüzekre vagyok kiképezve!”

Bizonyos helyeken az emeleteket rácsszerkezet választotta el egymástól, a egyetemistáknak sikerült bezárniuk őket, és így megmenteni szobáikat a feldúlástól, magukat pedig a veréstől. A háztetőn néhány diák igyekezett elbarikádozni magát, és üres sörösüvegek záporával fogadták az omonistákat. De azok, még ha részegek voltak is, sértetlenül visszaverték a ellenállást, megkötözték a háztető védőit, odavonszolták és betuszkolták őket a tolonckocsikba. Egyszersmind elkaptak még néhány diákot, aki valamiért nem tetszett nekik, lefoglalták a “forradalmi szimbólumokat” (a zászlót, a kürtöket és a dobot), minden szeszt, ami előkerült, nemkülönben egynémely további személyes holmit.

A megvert egyetemisták előmerészkedtek a rejtekhelyekről, és a “zsarukat” és Jelcint szidalmazva hozzáfogtak a sebek bekötözéséhez meg a síró lányok megnyugtatásához. Egy diákot egyébként annyira összevertek, hogy többszörös csonttöréssel kellett a helyi kórházba szállítani.

Az egyik “forradalmár”, aki hihetetlen szerencsével elkerülte a letartóztatást, újra szónokolni kezdett, nagyjából abban a szellemben, hogy hát tessék, “a hatalom vadállati vicsora most mindenki számára megmutatkozott”, és arra hívta fel a jelenlevőket, hogy ezekután azonnal hozzák létre a Diákönvédelmet Tverben is. Így is történt. A Fekete Csillag az eseményekről szóló beszámolójához teljes joggal fűzte hozzá a szarkasztikus megjegyzést: “Száz anarchista agitátor egy éves munkával sem tudta volna ugyanezt elérni.”

Másnap az összes vezető tveri lap – a Tveri Vecse, a Tveri Hírek, az Új Újság – tájékoztatott a “részeg randalírozásról az egyetemi kampuszon”, amely “olyan méreteket öltött, hogy a nyugalom helyreállítására be kellett vetni a rendvédő szerveket”. A cikkek úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy kéz írta volna őket, és bővelkedtek az “ittas garázdaság” meghökkentő bizonyítékaiban: az egyetemisták, úgymond, cafatokra tépték minden jegyzetüket és tankönyvüket, kidobálták őket a kilencedik emeleti ablakokból, késő éjszaka obszcén dalok üvöltözésével (Internacionálé?) zavarták a polgárok nyugalmát, üvegekkel, vizeszacskókkal és egyéb tárgyakkal dobálták meg a békésen sétáló polgárokat (késő éjszaka?), mi több, tűzoltófecskendők (?!) sugarával le is verték őket a lábukról. És egyáltalán, ha a hatóság nem avatkozik közbe, az egész kampusz leégett volna, minthogy a részeg diákok egy épület kellős közepén irdatlan tábortüzet gyújtottak. A helyi elektronikus médiumok ugyanilyen szellemben tájékoztattak.

A részeg omonisták “hősiességéről” természetesen egy szó sem esett, az események politikai (vagy kvázipolitikai) jellegéről még kevésbé. Az “ittas garázdák randalírozása” kizárólagos témává vált, jóllehet valójában az omonisták rendeztek garázda randalírozást, nem az egyetemisták. Ellopott holmijaikat a diákok sohasem kapták vissza. A TGU rektorát a helyi adminisztrációban úgy “eligazították”, hogy a rákövetkező, 1995-ös évben már egyáltalán nem lehetett megünnepelni május 19-ét. Olyan biztonsági intézkedéseket vezettek be, mintha a kampuszon nem tanulók, hanem csecsen harcosok laktak volna.

Az igazságot erről a vidéki eseményről szinte senki sem írta meg. Objektív közelmények (de akkor is csak nyúlfarknyiak) mindössze a Fekete Csillagban jelentek meg (egyébként ilyen költői címekkel, mint “Vörös nyakkendők szállnak az égre, az úttörőcsapatot az OMON legyőzte”),¹⁴ az Új Nesztór című kiadványban pedig – szerzőtársként egy tveri újságíróval, Igor Mangazejevvel, aki szemtanúja volt az eseményeknek – a nevezetes Dmitrij Kosztyenko helyezett el egy kis cikket, azzal a némileg inadekvát címmel, hogy “Ujjong az Úttörőszervezet”.¹⁵ A “vezető sajtóban” a tveri eseményekről csak egyszer tettek említést, A. Cvetkov – már ismerjük – az Obscsaja Gazeta hasábjain szentelt egy bekezdést “A baloldaliság mint posztkommunista egyetemista betegség” című cikkében¹⁶ a tveri zavargásoknak, az is tele volt tévedésekkel: ecsetelte a diákok “hősies ellenállását” a karhatalmistákkal szemben, és említést tett az egyetemisták állítólagos tűzvészkeltési szándékáról az épületben.

4. számú zavargás. Irkutszk, 1995. április 12.

Ahogyan a tveri eseményeket, tulajdonképpen az irkutszkiakat is csak feltételesen lehet “zavargásoknak” nevezni. Április 12-én az irkutszki Sportpalota előtti téren az APOSZ hivatalos gyűlést rendezett, tiltakozásul Csernomirgyin azon rendelkezése ellen, amellyel a színjelesek kivételével minden jól tanuló egyetemistától is megvonták az ösztöndíjat. Az APOSZ vezetői hamar kiszámították, hogy így a hallgatók több mint 90%-a ösztöndíj nélkül marad. A megmozduláson – Irkutszkban példátlan módon – tízezer ember gyűlt össze.

Az APOSZ-féle hivatalos gyűlés unalmasan folyt le, és nem vezetett semmire. Közönséges egyetemista szót sem kapott. Az APOSZ-vezetőket a “tömegektől” jogászhallgatókból álló kordon választotta el (ez utóbbiak közül többen a rendőrségen dolgoznak).

Ennek eredményeképpen, amikor a tribünről bejelentették a gyűlés befejezését, több mint kétezer elégedetlen hallgató nem volt hajlandó hazamenni. Spontán módon meglódultak a helyhatósági hivatal épülete felé, útközben “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Éhesek vagyunk!” és más efféle ártatlan jelszavakat skandálva. A Diákönvédelemnek Irkutszkban nyoma sem volt.

A városi és a közlekedési rendőrség a Kirov térig kísérte a menetoszlopot. Amikor az egyetemisták beértek a térre, a rendőrség minden oldalról teherautókal állta el az útjukat, és az OMON több egységének bevetésével kordont vont a tér köré. A városban rendelkezésre álló összes rendőri erőt a tér környékére rendelték. A diáktömeg megtorpant. A moszkvai eseményekkel ellentétben itt semmiféle kitörési kísérletre nem került sor. De a rendőrség, úgy látszik, maga volt olyan izgatott, hogy felkészült a legrosszabbra. Valami ezredes hisztérikus kiabálásba fogott egy megafonon keresztül: “Lázadni akartok? Kihívunk egy egész különítményt! Ha kell, lőni fogunk!”

Az egyetemisták válaszul visszakiabálták, hogy hívják oda Govorint, az irkutszki polgármestert (ami tökéletes ostobaság volt, hiszen Govorin természetesen nem bírálhatta felül Csernomirgyin rendelkezéseit). Govorin viszont megijedt, és mindenféle beosztottjait küldte maga helyett. A diákok kezdtek felbőszülni, amikor egyszercsak megjelent személyesen Jurij Nozsikov, az Irkutszki járás kormányzója.

Nozsikov szándéka szerint megnyugtatta volna a tüntetőket olyasféle szövegekkel, hogy ő is volt egykor egyetemi hallgató, de az összegyűltek bombázni kezdték a szemrehányásaikkal. Többek között felhánytorgatták, hogy a felsőoktatási intézmények vezetése a kollégiumokat cégeknek adja bérbe, a hallgatókat pedig utcára teszi; hogy a Műszaki Egyetemen különböző törvénytelen eljárási díjakat vezettek be, egészen odáig menően, hogy az egyetemet sikeresen befejező hallgatóknak a minimálbér 55-szörösét kell befizetniük a diploma kiállításáért stb. stb. Nozsikov esküdözött, hogy minderről fogalma sem volt, és felkérte az egyetemistákat, hogy helyben válasszanak egy csoportnyi képviselőt, akiket tárgyalásra hívott meg három nappal későbbre. A csoportot megválasztották, és ezzel véget is ért Irkutszk történetének legtömegesebb engedély nélküli nagygyűlése.

Íme az események következményei. Április 13-án a rendőrség (operatív fénykép- és videofelvételek segítségével) letartóztatta a megmozdulás néhány “legaktívabb” résztvevőjét. A helyi tömegtájékoztatási eszközök pedig hírül adták, hogy az előző nap a város központjában – ugye, kitalálják? – “ittas randalírozásra” került sor. A tévé műsorában megjelent a városi belügyi igazgatóság parancsnokhelyettese, és tájékoztatta a nézőket: április 12-én az engedélyezett szakszervezeti gyűlés után ittas garázdák kezdtek randalírozni, és pusztán a rendvédelmi szervek idejében foganatosított intézkedéseinek, valamint a kormányzó személyes bátorságának köszönhető – aki ugyanis nem félt személyesen megjelenni, hogy lecsillapítsa a dühöngő garázdákat –, hogy Irkutszk megmenekült a randalírozók özönétől és a város feldúlásától. A parancsnokhelyettes érzékletesen ecsetelte a részeg huligánok fékevesztett tombolását, és a nézők tudomására hozta, hogy a teret az egyetemisták távozása után hegyekben borították el az üres sörösüvegek, a használt fecskendők és a megrágott óvszerek. Hogy az egyetemisták miért rágták az óvszereket, azt a parancsnokhelyettes nem fejtette ki. A helyi újságok felhőtlen bizalommal és abszolúte megegyező módon tálalták ugyanezt a verziót. Az egyetlen kivétel a Szovjet Ifjúság volt, ahol megjelent egy meglehetősen objektív jegyzet a diákmegmozdulásról és annak okairól, de csak azért, mert ennél az újságnál dolgozik a legnevesebb irkutszki anarchista, Igor Podsivalov. A főszerkesztő aztán a cikk miatt természetesen kapott is a járási elöljáróságtól, de ő jobban félt Podsivalovtól, mint a helyi hatalomtól: Podsivalovot az irkutszkiak “megfékezhetetlennek” tisztelik, terrorizmus gyanújával eljárás folyik ellene, és egyébként is egyszer már betörte a saját főszerkesztőjének a képét.

Ami az egyetemisták követeléseinek teljesítését illeti, a hatóság átejtette őket. A megválasztott tárgyalócsoport június 2-áig egyezkedett velük, de semmit sem tudott elérni. Az eljárási díjakat a Műszaki Egyetemen nem törölték el, a kollégiumi kérdést nem oldották meg, az APOSZ, a felsőoktatási hallgatók hivatalos szakszervezete pedig elhatárolta magát a diákok kezdeményezéseitől. Azután megkezdődött a nyári szünet, és a hatóságok végképp megfeledkeztek az egyetemisták problémáiról.

Igazat olvasni az irkutszki diákzavargásokról a Szovjet Ifjúságon kívül csak az Anarcho-szindikalisták Konföderációjának KASZ-kontakt című, minimális példányszámban megjelenő információs röplapjában lehetett. Ott az eseményekről V. Mihajlov, egy helyi anarchista részletesen beszámolt.¹⁷

A központi tömegtájékoztatási eszközök természetesen ignorálták a diákmegmozdulásokat. Persze Irkutszk neve azért előbukkant a vezető újságokban, a központi tv híradóiban még fel is villant egy-két képkocka a hivatalos gyűlésről, amikor végigpásztázták azokat a városokat, ahol április 12-én szakszervezeti akciókra került sor (emlékeztetek rá, hogy ezt a napot az FNPR a szakszervezeti akciók összoroszországi napjának nyilvánította). Mindezt aligha lehet az események “megvilágításának” nevezni. A dolog inkább egy mesterséges napfogyatkozásra emlékeztetett.

Nos, lássuk a következtetéseket.

Bátran kijelenthetjük, hogy az 1994. április 12-i moszkvai zavargások elhallgatása, szemben az 1992–93-as megmozdulások (habár ideologikus) ismertetésével, közelebbről az április 12-i események spontán jellegével és a zargás résztvevőinek szociális meghatározottságával hozható kapcsolatba. A baloldali ellenzék hívei (nem is beszélve a kommunistákról) a nyugati politikai propaganda szabályai szerint “rossz fiúk” – mit várnánk tőlük, amikor szinte egyenesen arra valók, hogy mindenféle zavargásokat szervezzenek. Velük szemben, természetesen, ott vannak a “jó fiúk” – a rendőrök, akik “védenek minket” (tudjuk a krimikből). Az egyetemisták viszont – nem az anarchista egyetemisták, a kommunista egyetemisták, hanem az egyetemisták mint olyanok – valamiképpen maga a NÉP, márpedig a nép, mint egész, a propaganda fogalomrendszerében nem lehet “rossz fiú”. A nép, mint tudjuk, “mindig támogatja a hatalmat” – hangzik a hatalom legitimációjának hivatalos magyarázata. A tisztán egyetemista–főiskolás zavargásokkal kapcsolatban nem volt alkalmazható a hagyományos “egyfelől mi (a jók), másfelől ők (a rosszak)” sémája. Itt egy másik, nem kevésbé klasszikus propagandaeszközt kellett elővenni: a megbélyegzést. De a hatalom erre nem mindjárt jött rá, és nem azonnal sikerült megtalálnia a megfelelő címkét. (A politikai propaganda szabályai szerint a megbélyegző címkének rikítónak, emlékezetbe vésődőnek, lekezelőnek, egyszerűnek kell lennie, és főleg tűnjön kétségbevonhatatlanul találónak, hiszen megengedhetetlen, hogy a címke megalapozottságát bizonyítani kelljen, ez ugyanis eleve kilátástalan vállalkozás.) Amikor aztán végre rátaláltak a “részeg garázdák” sémájára, amely megfelelt ezeknek az elvárásoknak, a médiumok azonnal meg is változtatták hozzáállásukat.

Széles körben elterjedt vélemény, hogy a “sajtószabadság” ideje Oroszországban a “peresztrojka” végével lejárt, és napjainkban egyre nyíltabban visszatérünk a tömegtájékoztatási eszközök irányításának és manipulálásának a szovjet korszakban megszokott mechanizmusaihoz, persze finomabb, liberálisabb és leplezettebb formában. A diákzavargásokkal kapcsolatos tanulságok azonban – ha a nyugati tömegtájékoztatási eszközök valóságos gyakorlatát tekintjük, és nem a deklarációkat – cáfolják ezt a megállapítást.

A mass media reagálása az 1994–95-ös diákzavargásokra valójában teljes tagadását jelentette annak a módszertannak, amelyet annak idején a szovjet rendszer dolgozott ki hasonló esetekre. Például az ilyen típusú történéseket a Szovjetunió idején vidéken elhallgatták ugyan, de a fővárosokban nem. Ennek pragmatikus okai voltak: a fővárosokban számolni kellett a nyugati újságírók, és általában véve is tekintélyes számú külföldi jelenlétével. Ugyanakkor vidéken a nyilvános tájékoztatás (többek között a sajtóban) éppen azért maradt el, mert ott a nyugati megfigyelők testi valójukban nem voltak jelen, másfelől tudták, hogy a nyugati szovjetológiai központok és propagandaintézmények (például a “Szabadság” rádióadó) a helyi sajtót is járatják.

A Szovjetunióban az ilyen típusú eseményeket “pártvonalon” (ha a nyilvánosság kizárásával is) feltétlenül elemzésnek vetették alá, “szervezeti következtetéseket” vontak le belőlük, zártkörű pártgyűléseket tartottak a megvitatásukra, és helyi szinten, mondhatni, politikai eligazítási kampányokat szerveztek velük kapcsolatban. Így aztán, még ha a tömegtájékoztatási eszközök hallgattak is róluk (“a fecsegő ember a kémek kincsesbányája!”), ezek az események de facto mégiscsak “egyes számú témává” váltak mind a hatóságok, mind a lakosság számára.

A nyugati módszertanok abból indulnak ki, hogy a Rendszer számára kedvezőtlen eseményeket, ha ez technikailag megvalósítható, ki kell szorítani az információs térből. Ez kétféleképpen lehetséges: először is elhallgatással, másodszor pedig elfedésükkel, tizedrangú hírré degradálásukkal más szenzációs közlemények dömpingjének segítségével. Ilyenkor a “szenzáció” lehet mesterségesen kiszínezett vagy akár teljesen légből kapott hír is.

Az elhallgatás módszere a nyugati médiumokban az utóbbi években jól megmutatkozott például a jugoszláv konfliktus tálalásában, amikor is a tömegtájékoztatási eszközök híranyagából tüzetesen kicenzúráztak minden olyan információt, amely a szerbek számára kedvező, a horvátok és muzulmánok számára kedvezőtlen lett volna. (Ennek eredményeképpen, hogy mást ne említsünk, a nyugati közvélemény számára tökéletesen ismeretlen maradt az a tény, hogy Hitlert Horvátország díszpolgárává nyilvánították.) Az “elfedés” módszerére Ruanda a jó példa. A ruandai tragédiát gyakorlatilag a gazdaság teljes összeomlása okozta, ami viszont következménye volt annak a “gazdaságrehabilitációs programnak”, amelyet 1989 végén az IMF kényszerített rá az országra. Minthogy az IMF programját a nyugati tömegtájékoztatási eszközök agyonreklámozták, katasztrofális következményeit – 800 000-nél több, akár 1 millió ember halálának tényét – mindenképpen az információs tér legtávolabbi zugaiba kellett rejteni. A ruandai tragédia tetőpontján, amikor ebben a parányi országban néhány hét alatt félmillió ember pusztult el, a ruandai hírek az információs műsorok legutolsó, képekkel nem is illusztrált közleményei között kaptak helyet, miközben a szalagcímekkel beharangozott riportok tele voltak felfújt szenzációkkal, a Diana hercegnő körüli kisszerű botrányoktól a kéménybe szorult macska kimentésének több órás munkálatait bemutató ostoba történetekig.

A nyugati módszertan klasszikus elemei közé tartozik a politikai események információs depolitizálása is. Például az 1992-es Los Angeles-i felkelést a nyugati tömegtájékoztatási eszközök úgy mutatták be, mint rasszista momentumokat felmutató, alapjában bűnügyi történetet, holott már az események kibontakozásakor világosan látszott, hogy a megmozdulásokat kiváltó ellentétek nem a rasszok, hanem a szegények és a gazdagok között nyilvánulnak meg, és egy sor városban (magában Los Angelesben, Rochesterben, Tampában, Las Vegasban) szervezett városi gerillák lépnek fel politikai jelszavakkal.¹⁸ Ezzel szemben a Szovjetunióban az olyan nem-politikai jelenségeket is politikaivá stilizálták, mint a dzsessz, a divatmajmolás, a hippik, a punkok, a rock stb., ha pedig erőszakos akciókra került sor, ezek már per definitionem “a szovjet állam és a szocialista jogrend elleni cselekményeknek” minősültek, amelyeket természetesen “a világimperializmus machinációiként” lehet magyarázni.

A polgári engedetlenségi megnyilvánulások vagy a hatóságokkal való tevékeny szembeszegülési akciók elhallgatása (különösen akkor, ha a példa követőkre találhat) ugyancsak jól ismert gyakorlat a nyugati mass media berkeiben. Például a brit tömegtájékoztatási eszközök (még a munkáspártiak érdekeltsége ellenére is) hosszú ideig sikeresen eltitkolták a “Poll Tax Revolt”, a Margaret Thatcher adóreformja elleni tiltakozó mozgalom kibontakozását és tevékenységét. Ezért sok hírfogyasztót (mind Nagy-Britanniában, mind különösen külföldön) tökéletesen váratlanul értek a Trafalgar téri nagyszabású zavargások. Franciaországban ugyanez volt a helyzet a “kertvárosok” ifjúsága és a rendőrség szembekerülésével kapcsolatban 1994–95-ben.

A Szovjetunióban, ezzel ellentétben, az ellenállás erőszakos jellege kíméletlen megtorlások hivatkozási alapjává vált, és “szentesítette” a rendőri erőszakot. Ezért, ha már nem sikerült agyonhallgatni az engedetlenségi akciót, különösen hangsúlyozták annak “társadalomellenes” és agresszív voltát. Oly mértékben domborították ki a “törvénysértők” cselekményének erőszakos jellegét, hogy ez teljesen hátérbe szorítsa annak a kérdését, vajon a hatóságok által alkalmazott erőszak törvényes volt-e. Ez jól nyomon követhető a 80-as évek ifjúsági zavargásainak példáján (Alma-Atában vagy Almetyevszkben), amikor egyfelől már nem hallgatták el az ilyen jellegű incidenseket, másfelől még hatékonyak voltak mind a rendőrségi represszió, mind az ideológiai propaganda klasszikus szovjet mechanizmusai.

Mindent összevéve tehát abból, ahogyan tömegtájékoztatási eszközeink az 1994–95-ös dákmegmozdulásokra reagáltak, világosan látható, hogy az oroszországi írott és elektronikus sajtó éppenséggel a nyugati mass media működési mechanizmusait tanulja el, többek között a “negatív” információ kezelésének vonatkozásában is. Ami a működtetés színvonalát illeti, a mieink már közel kerültek azokhoz a nyugati országokhoz, amelyek hagyományosan erős baloldali ellenzéki pártokkal és szervezetekkel rendelkeznek (például Franciaországhoz), de még elég messze vannak az “egydimenziós” Egyesült Államoktól, legalábbis abban a tekintetben, hogy nálunk még nem működik egy olyan fontos mechanizmus, mint az álesemények (pseudo-events) megkomponálásának és sajtóhírként való terjesztésének bejáratott rendszere.¹⁹

Befejezésül pedig álljon itt még három idézet, három epigráf (ha a görög epi-t nem “fel”-nek, hanem “utó”-nak fordítjuk):

“Az információelmélettel valamiféle végletes, meghökkentően következetes módon visszaélnek. Kiderül, hogy még irgalmatlanabb kínzóeszköz, mint bármilyen fizikai kényszer. Az információt megválogatják, akadályozzák, visszatartják – így aztán tényleg el lehet jutni egy mértani pontosságú, szörnyű ‘Prokrusztész-technikához’…” (Stanis³aw Lem)

“Mi nem állunk neki, hogy felépítsük Dachauinkat és Auschwitzeinket: a tömegtájékoztatási eszközök ravasz manipulációi olyan szellemi koncentrációs táborokat hoznak létre, amelyek feltehetőleg az emberek ellenőrzésének sokkal hatékonyabb terepeivé lesznek…” (Jim Harrison)

1996. március 15.–április 12.

Jegyzetek

¹ Bumbaras–2017, 1994. 3. sz.

² Rubikon (Szentpétervár), 1994. 3. sz.

³ Russzkoje szoprotyivlenyije, 1994. 2. sz.

⁴ Bjulletyeny Levogo informcentra, 1994. 14. sz.

⁵ Novij Nesztor, 1994. 6. sz.

⁶ Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 20–21.

⁷ Bumbaras–2017, 1995. 3. sz.

⁸ Sztugyencseszkaja zascsita, 1995. 4. sz.

⁹ Limonka, 13. sz.

¹⁰ Vö. Vecsernyaja Moszkva, 1995. április 18.; Szmena (Szentpétervár), 1995. április 18.; Szankt-Petyerburgszkije vedomosztyi, 1995. április 18.

¹¹ Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. október 18.

¹² Ekszpressz-Hronyika, 1995. 13. sz.

¹³ Moszkovszkij komszomolec, 1995. április 26.

¹⁴ Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 21–22.

¹⁵ Novij Nesztor, 1994. 12. sz.

¹⁶ Obscsaja gazeta, 1994. 35. sz.

¹⁷ KASZ-kontakt, 27. sz.

¹⁸ L. részletesebben: Anarchy. A Journal of Desire Armed, 2. sz., 1992. ősz.

¹⁹ L. részletesebben: Boorstin, D.: The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York, 1987.

Ellentmondások és időbeli eltolódások jellemzik Latin-Amerika gerillamozgalmainak politikai fejlődését. A hatvanas évekkel ellentétben a nyolcvanas és a kilencvenes években már nem mutatkozik az egész kontinensre kiterjedő hajlandóság a politikai célú erőszak-alkalmazásra. A fegyveres harc mégsem számít “kifutó modellnek” a politikában. A fegyverletételek, a békeszerződések és az államhatalom fegyveres megragadásának rövid vagy középtávú esélytelensége ellenére semmiképpen sem lett általánossá a gerillaakciók eszközének teljes és végleges elvetése. Az ezzel ellenkező várakozásokat, amelyek a berlini fal lehullta és a sandinisták választási veresége után – politikai hovatartozás szerint vágyálomként vagy katasztrófa-forgatókönyvként – a közvélekedés részét képezték, mára megcáfolta a valóság. A gerillacsoportok működése, akcióformái, célkitűzései azonban differenciálódtak és részben jelentős változáson mentek keresztül. A mozgalmak így válaszoltak a létező szocializmusok bukásával és a kétpólusú világrendszer végével megváltozott ideológiai és politikai keretfeltételekre. Ezek az új tényezők, továbbá az éveken, évtizedeken át húzódó polgárháborúk, valamint a neoliberális gazdaságpolitika egész világra kiterjedő diadalmenetének társadalmi és gazdasági következményei ugyanis gyökeresen megváltoztatták minden felszabadító mozgalom feltételeit. A különböző forradalmi és reformmozgalmak igen eltérően válaszoltak az új kihívásokra.

Az első hullám: Kuba, Che és a karizma

A gerillának – ami spanyolul annyit tesz: a “kis háború” – Latin-Amerikában régi hagyománya van. Már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok ellen az irreguláris háborúk eszközéhez folyamodott a katonai hátrányban levő fél, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét és jobb felszereltségét. A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelmével aztán új aktualitást nyert ez a stratégia. Kuba ugyanis bebizonyította, hogy akár az USA holdudvarában is megvívható és megvédhető a társadalmi forradalom. A tényt az egész szubkontinensen történelmi fordulópontnak tekintették. Ez lett a kiinduló- és tájékozódási pontja a gerillamozgalmak első hullámának, amely 1961/62-ben indult, és az argentin PRT/ERP, valamint a montonerók 1976/77-es vereségével halt el.

A kommunista pártok csalódott tagjai és a diákság egyes csoportjai lelkesen kapták fel a meghatározó baloldali és kommunista pártok fokozatos és reformista taktikájának ezen új alternatíváját, hiszen a szovjet stratégiához való alkalmazkodás évtizedeken keresztül arra ítélte őket, hogy a kapitalizmust – minden kritika ellenére is – történelmileg szükségszerű uralmi viszonyként fogadják el. A kubai vezetés, amely főleg a hatvanas években aktívan törekedett a forradalom exportjára, hogy így gyengítse az USA latin-amerikai befolyását és egyúttal csökkentse saját elszigeteltségét, sok helyütt nyitott fülekre talált. Azonban a titkosszolgálati akcióknál, a gyakorlati segítségnyújtásnál, a katonai kiképzésnél és a fegyverszállítmányoknál – amelyeknek Jorge Castañeda “La utopía desarmada” c. könyvében oly nagy figyelmet szentel – valószínűleg jóval nagyobb volt az ideológiai befolyás jelentősége. Itt különösen Che Guevara tekintélyét és az ő széles körben ismert írását, a “Gerillaháború – egy lehetséges módszer” címűt kell megemlíteni, amely a szubkontinensen egészen a hetvenes évekig számos csoportnak szolgált vezérfonalául.

Az ideológiai és politikai–gyakorlati hatások eredményeképpen a hatvanas évek folyamán egyebek között Bolíviában, Guatemalában, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában is kis gerillacsoportok alakultak, amelyek a diákságból és a városi középrétegek soraiból szerveződtek. Ezzel a baloldalon létrejött egy új, kubai orientációjú vonal, amelynek célkitűzései és akcióformái lényegesen radikálisabbak voltak a hagyományos kommunista pártokéinál. Ezek a kis csoportok Guevara útmutatásainak megfelelően a távoli, ritkán lakott, lehetőleg az állami szervek jelenlététől mentes területeken hozták létre gyújtópontnak szánt kis “gerillaközpontjaikat”. Arra számítottak, hogy akcióik demonstrációs hatása – ugyanúgy, mint Kubában – az oldalukra állítja majd a szegényparasztokat (campesinókat), egész futótüzet indítva el ezzel. A vidéki lakosságot, amely ezekben az országokban helyenként a népesség 70%-át alkotta és részben félfeudális kizsákmányolási viszonyok között élt, “hatalmas lehetséges forradalmi erőnek” tekintették. Azt gondolták, hogy mivel kitűnően ismerik lakóterületüket, a hadsereg sem győzheti le őket. Ennek megfelelően az volt a cél, hogy a gerillák megszerezzék “a nép támogatását”. Azonban éppen ez nem sikerült az első hullám “gerillaközpontjainak”. De miért?

A hatvanas évek kubai orientációjú gerillacsoportjai élesen elhatárolódtak a szovjet orientációjú kommunista pártok “álforradalmáraitól”. Ez utóbbiak legalista irányvonalát sajátos, unilineáris fejlődéselméletük (az ún. “korszakelmélet”) teszi érthetővé, amely szerint az elsődleges feladat egyelőre a tőkés termelési viszonyok és ezzel együtt a városi munkásság megteremtése. A Szovjetunió Latin-Amerika-politikája – amely az 1961-es kubai rakétaválság után elfogadta, hogy a szubkontinens az USA befolyási övezete marad – szintén ellenezte, hogy a kommunista pártok aktuális feladatuknak tekintsék a szocializmusért folytatott harcot. Ezzel szemben a gerillacsoportok Kubához hasonlóan az államhatalom megszerzéséért folytatott harcot és a társadalmi rend radikális megdöntését tűzték zászlajukra. Leninhez kapcsolódva abból a tételből indultak ki, hogy az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalmi rendszer csak forradalmi úton jöhet létre. Mivel pedig az elnyomók és kizsákmányolók ezt katonai erőszakkal próbálják megakadályozni, a forradalmárok ugyancsak erőszakot kényszerülnek alkalmazni. Az osztályharcnak eszerint elkerülhetetlenül polgárháborúba kell átcsapnia, ha el akarják érni a kitűzött célt. A forradalmi vezetés feladata pedig abban állna, hogy a fentieket szem előtt tartva megtalálja a legkedvezőbb feltételeket a fegyveres harc megkezdéséhez.

A politikai ellentétek a leghatározottabban az erőszak alkalmazhatóságáról folytatott vitákban nyilvánultak meg. Az ehhez kapcsolódó viták azt eredményezték, hogy az első hullámhoz tartozó gerillacsoportok – amelyek tagsága főképpen a városi középrétegekből és különösen a radikalizálódott diákságból rekrutálódott – alig kaptak elismerést vagy támogatást a kommunista pártok befolyása alatt álló szakszervezetekben, illetve földmunkás-szervezetekben. Az erőszak abszolutizálása, ami viszont együtt járt a hiányzó katonai tapasztalattal, a vidéki terep elégtelen ismerete, a hiányzó társadalmi támogatottság, a legális társadalmi szervezetek lebecsülése és a politikai szövetségek szektás elutasítása végzetes következményekkel járt. A rendszerint pár tucat, legfeljebb pár száz főből álló gerillacsoportok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani a katonai támadásokkal szemben. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a kubai forradalom győzelme után a latin-amerikai hadseregeket amerikai katonai tanácsadók képezték ki “a belső ellenség elleni harcra”, továbbá az amerikaiak nagyvonalú katonai és rendőri támogatással is ellátták ezeket az országokat. Miközben “a nemzetbiztonság doktrinája” mindenütt a szubkontinensen a haderők elsőrangú feladatává nyilvánította a felkelések leverését, lehetővé téve a forradalmárok országhatárokon is átnyúló üldözését, a guevarista gerillák igénye egy nemzetközi mozgalomra megrekedt a deklarációk szintjén. A hatvanas évek végére a vidéki gerillacsoportok feloszlottak, de legalábbis cselekvésképtelenné váltak, legendás példaképük pedig halott volt.

Gerillák és gorillák

A vidéki gerillák veresége után a hatvanas évek vége felé Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban városi gerillacsoportok bukkantak fel. Ezek a csoportok továbbfejlesztették a megbukott gyújtópont-koncepciót, amennyiben szakítottak azzal az elképzeléssel, hogy egy “eltökélt élcsapat” egyedül is képes volna meghatározó módon befolyásolni az osztályharc menetét. Ebből kiindulva jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legális munkának és a szövetségi politikának. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt a mély szakadék köztük és a kommunista pártok között. A gerillacsoportok saját tömegmozgalmakat építettek ki, és ezzel párhuzamosan afféle fegyveres “Robin Hood”-akciókat követtek el, amivel nagy népszerűséget vívtak ki a városi ifjúság körében. Az akciók során zsákmányolt élelem szétosztása, ismert gyáriparosok vagy katonai vezetők elrablása, vagy a rajtaütések során megszerzett titkos információk nyilvánosságra hozása mind Latin-Amerikában, mind Európában felelevenítették a gerillákról Che Guevara óta alkotott romantikus képet.

A fegyveres akciók azonban, amelyek nem voltak többek bosszantó tűszúrásoknál, alkalmat adtak a hadsereg vezetőinek arra, hogy az Egyesült Államok támogatását élvezve katonai puccsok útján magukhoz ragadják a hatalmat. E katonai rezsimek látszottak ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy feltartóztassák azt a forradalmi hullámot, amely Délkelet-Ázsiában és Afrikában máris nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok hadseregét és annak helyi szövetségeseit. E biankó felhatalmazás alapján aztán “a jog és a rend biztosításának” nevében a gorilladiktatúrákban kezdetét vette a terrornak és az üldözésnek egy mindaddig elképzelhetetlen hulláma. A városi gerillacsoportok sem logisztikai szempontból, sem létszámuknál fogva nem voltak abban a helyzetben, hogy a városi központokban a guevarai koncepciónak megfelelően népi felszabadító hadseregekké alakuljanak át, és így szegüljenek szembe az elnyomó apparátussal. Az elnyomás egyébként nem korlátozódott a fegyveres csoportokra és holdudvarukra, hanem kiterjedt a legális és fegyvertelen városi mozgalmakra is. Ezek üldözése teljesen független volt attól, hogy közel álltak-e a gerillacsoportokhoz vagy sem. A dél-amerikai forradalmi mozgalmat ily módon fizikailag megfosztották bázisától. Az Egyesült Államok hátországában egyidejűleg több fronton is sikerült visszaállítani a nyugalmat és megakadályozni az USA befolyásvesztését. E külpolitikai vonatkozások mellett azonban a dél-amerikai baloldali mozgalmak vereségének alapvető belpolitikai következményei is voltak. A hetvenes évek második felére ugyanis nem maradt olyan szervezett erő, amely eséllyel szegülhetett volna szembe a katonai junták ekkor induló gazdasági szerkezetkiigazító politikájával. A hetvenes évek közepére tehát a gerillamozgalmak első hulláma, amely önmeghatározásában többé vagy kevésbé hangsúlyosan a kubai tapasztalokra támaszkodott, végérvényesen elbukott.

A második hullám: a hálózatok kora

Kuba, amely egy mély gazdasági válságot követően a hetvenes évek elejétől erősebben támaszkodott a Szovjetunióra és Kelet-Európára, letett a forradalom latin-amerikai exportjáról, és több országgal diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Dél-Amerikában majdnem minden vereséget szenvedett gerillacsoport bekapcsolódott a legális ellenzék munkájába. Közben pedig a mozgalom első hullámának túlélői Közép-Amerikában, Kolumbiában és Mexikóban új gerillamozgalmak alapítását készítették elő. Éveken keresztül tartó önkritikus viták után, amelyek során feldolgozták vereségeiket, a hetvenes években kezdetét vette egy újraszerveződési fázis, és megindultak az új gerillaközpontok felépítésének titkos előmunkálatai.

A második gerilla-hullám kibontakozása időbeli átfedést mutat az első hullám elhalásával. Kezdetei az 1972–74-es évekre tehetők, amikor Guatemalában, El Salvadorban és Kolumbiában új típusú szerveződések kezdtek megjelenni. A második hullám tetőpontját Somoza megbuktatása jelentette 1979. július 19-én. A Kuba utáni második sikeres forradalom új történelmi korszakot nyitott meg Közép-Amerikában, amelyet 1981–82-ig a forradalmi mozgalmak viharos előretörése jellemzett. A nyolcvanas éveket aztán a felszabadító mozgalmak és ellenfeleik elhúzódó és véres küzdelme határozta meg. Miközben a második hullám legfontosabb erői, a közép-amerikai mozgalmak 1996 végéig békeszerződések útján legális mederbe terelődtek, az andokbeli Peruban és Kolumbiában tovább húzódnak a fegyveres harcok. Ezekben az országokban időközben jelentősen megváltoztak ugyan a körülmények, de a felkelők politikai elképzelései és akcióformái alapvetően a régiek maradtak. Ezért egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a gerillamozgalmak második hulláma már teljesen kifulladt volna.

A gerillamozgalmak második hullámát meghatározó szervezetek számos új vonást mutatnak fel. Az új mozgalmakban sor került mind a gyújtópont-elmélet, mind a “korszakelmélet” hibáinak és gyengeségeinek kritikus kiértékelésére. A katonai megmozdulásokat alárendelték az osztályharc egy átfogóbb politikai koncepciójának, és nagy figyelmet szenteltek az akciók saját táborukon kívüliek számára való megjelenítésének. Minden csoportnál központi jelentőségre tett szert a szövetségi politika és a taktikai rugalmasság: a kommunista pártokkal, illetve a szociáldemokrácia vagy különféle keresztény csoportosulások bizonyos elemeivel kötött kapcsolatok és szövetségek szélesítették a felkelők társadalmi bázisát, és csökkentették elszigeteltségüket. Ezen túlmenően a titkos fegyveres apparátus mellett legális tömegmozgalmakat és féllegális fórumokat is létrehoztak. E különböző szintek a politikai–katonai szervezetek vezetőségében találkoztak, miközben azonban az egyes csoportok megtartották politikai és szervezeti önállóságukat. Így több szintű, társadalmilag sokszínű, kollektív vezetésű felszabadítási frontok alakultak ki, amelyek különböző politikai hagyományokat és irányzatokat fogtak össze. Működésükkel egy szélesen értelmezett beavatkozásellenes, emberi jogi és békepolitika volt hivatott korlátokat szabni a hadsereg tevékenységének. E felszabadítási frontok élvezték a nagyvárosokban jelen levő nemzetközi szolidaritási mozgalmak támogatását, és védte őket a diplomáciai kapcsolatok egy sűrű hálója is, amelyet fáradságos aprómunka árán szövögettek. A “kontinentális forradalom” elvét felváltotta a “nemzeti felszabadítás” célkitűzése. Végül a lényegesen rosszabb keretfeltételekre a mozgalmak egy minőségileg új politikával, a béketárgyalások felvételével válaszoltak, ami megakadályozta a politikai–katonai szervezetek fenyegető széthullását.

Ebben az összefüggésben megváltozott a fegyveres akciók jelentősége is: ezek a 80-as évek folyamán stratégiai eszközből – amelyet eredetileg a hatalom forradalmi megragadásának céljával vetettek be, bár egyedül a sandinisták esetében sikerrel – fokozatosan taktikai elemmé váltak, és arra szolgáltak, hogy az adott politikai rendszeren belül szabad mozgástereket nyissanak. Miközben a “gerilla” és a “fegyveres harc” a gyújtópont-elmélet hatása alatt egészen odáig a “forradalom” szinonimájának számított, a 80-as években ezek a fogalmak leváltak egymásról. Az államhatalom megszerzéséért küzdő klasszikus gerillamozgalmak mellett kialakult egy “fegyveres reformizmus”, amely már nem a társadalmi viszonyok megdöntéséért lépett fel, hanem azok demokratizálásáért. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy adott csoport kizárólagos besorolása a “fegyveres reformizmus” irányzatába inkább csak társadalomelméleti elvonatkoztatás lehet, mintsem a csoport valóságos természetének leírása. Az egyes esetek ugyanis azt mutatják, hogy a gerillamozgalmak ide-oda ingadozhatnak a korlátozott cél, azaz bizonyos játéktér biztosítása, illetve az átfogó kísérlet, vagyis az államhatalom átvétele között. Hogy végül melyik irányba fog kimozdulni az inga, az kevésbé programokon vagy ideológiai álláspontokon múlik, mint inkább a gyakorlati sikereken, illetve kudarcokon.

Elődeikkel szemben a második hullám nagy mozgalmai már képesek voltak támogatást szerezni a vidéki lakosság körében, ami növekedésük és sikereik alapvető feltétele volt. A gerillamozgalom derékhadát immár nem diákok, hanem campesinók alkották, közöttük sok nő is. Guatemalában és Peruban nagyszámú indián is csatlakozott a mozgalomhoz. A vidéki gerillaegységek mellett egyes mozgalmak városi csapatokat is fenn tudtak tartani. Mivel pedig El Salvadorban és Guatemalában a felkelők irányító szervezetében a Kommunista Párt is részt vett, a gerillacsoportok a városi szakszervezetekkel is jó kapcsolatokat ápoltak. A második hullám mozgalmai kiterjedt társadalmi bázisépítő munkájuk következtében összehasonlíthatatlanul erősebb támogatást élveztek a lakosság körében, mint az egykori gerillaközpontok.

A harmadik hullám

Az EZLN új jelszava (“Ya basta!” – “Ebből elég!”) egy új korszak kezdetét jelzi, csakúgy mint a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) 1996-os megjelenése. Kuba és Nicaragua győzedelmes felkeléseihez hasonlóan “az első posztkommunista gerilla” (Carlos Fuentes) fellépése is mozgásba hozott egy megmerevedő hatalmi konstellációt. A zapatista mozgalmat azonban mind tartalma, mind a politizálás új formái, mind a megváltozott nemzetközi feltételek megkülönböztetik elődeitől. Az EPR fellépése alátámasztja azt a nézetet, amely szerint Chiapasban nem egyszerűen egy késői utóvédharc folyik, hanem a neoliberális támadással szemben kibontakozó konfliktus tanúi vagyunk.

A zapatista felkelés ráirányította a figyelmet a neoliberális gazdaságpolitika társadalmi következményeire, nyomás alá helyezte Mexikó politikai rendszerét, és jelentősen megnövelte a parlamenten kívüli baloldali ellenzék befolyását. Legfontosabb hatása, hogy közvetlen és közvetett módon gyengítette a hagyományos tekintélyuralmi erőket, a PRI állampártot, erősített viszont egy mérsékelt baloldali reformirányzatot, a “Demokratikus Forradalom Pártját” (PRD). Hasonlóan Kubához és Nicaraguához, a zapatista mozgalom hatására ismét politikai alapkérdéseket feszegető, széles körű és heves viták bontakoztak ki Latin-Amerikában, továbbá mind Európában, mind az Egyesült Államokban kialakult egy aktív szolidaritási mozgalom. Persze a forradalom ebben az esetben is elsőként az ellenforradalmi törekvéseket erősítette fel. A mai mexikói helyzetben ez azt jelenti, hogy nő a hadsereg befolyása a civil erők rovására, és növekvő jelentőségre tesz szert az Egyesült Államokkal folytatott katonai együttműködés. Elődeikkel ellentétben sajnos nemzetközi kapcsolataikban a zapatisták nem rendelkeznek semmiféle jelentősebb szövetségessel vagy baráti kormánnyal, amely például egy katonai offenzíva esetén a mozgalomnak bizonyos védelmet nyújthatna. A szovjet tömb összeomlása, a sandinisták veresége (1990), valamint az el salvadori (1992) és guatemalai (1996) békeszerződések után, tekintetbe véve továbbá, hogy Kuba igen jó kapcsolatokat ápol a mexikói uralkodó osztállyal, az EZLN-nek meg kell elégednie különböző politikai pártok semmire sem kötelező szimpátia-megnyilvánulásaival és a saját országaikban is minden befolyást nélkülöző csoportok szolidaritásával. A szövetségi politika gyengeségében a nemzetközi politikai klíma tükröződik vissza. Hogy a zapatista vezetés ennek tudatában van, azt azok a törekvései is mutatják, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrumot megcélzó nemzetközi kongresszusok rendezésével a világ nyilvánossága előtt legalább egy bizonyos erkölcsi és politikai ellensúlyt szerezzen.

Élcsapat helyett: indianizálódás

A gerillamozgalmak első és második hullámától eltérően a zapatisták nem tekintik magukat a társadalmi átalakulás élcsapatának, nem harcolnak az államhatalomért vagy az – akárhogy is definiált – szocialista rendszer megvalósításáért. Az EZLN a demokratikus értelemben vett civil társadalomban gondolkodik. Szóvivőjük, Marcos alparancsnok egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza ezt. A francia forradalom olyan jelszavaihoz nyúl vissza, mint a “szabadság és egyenlőség”, beemeli a vitába az “igazságosság” és a “méltóság” fogalmát, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunikáció új formáinak, valamint a jelképeknek. Az EZLN egy demokratikus forradalomért lép fel, amely véget vet a PRI uralmának, és biztosítja az indián lakosságnak nemcsak a jogi, de a tényleges egyenjogúságot is. A termelési viszonyok kulcsfontosságú kérdésében viszont csak annyiban foglal állást a mozgalom, amennyiben elutasítja a neoliberalizmust, továbbá agrárreformot tart szükségesnek.

Megnyilvánulásaikban hiába is keresnénk a hagyományos szocialista diskurzus érvelési mintáit. Ehelyett gyakran utalnak a mexikói történelemre és az indián közösségek tapasztalataira. Az EZLN olyan jelképeket használ, mint a vörös és fekete színek, amelyek széles körben elterjedtek más latin-amerikai forradalmi mozgalmaknál is, és saját magát “Nemzeti Felszabadító Hadseregként” határozza meg, ami a gerillamozgalmak első és második hulláma idején is jellemző volt. Elődje, az FLN, amely 1983 novemberében változtatta nevét EZLN-re, éppen úgy a guevarizmus hagyományaiból érkezett, mint a szóvivő, Marcos alparancsnok. Eredeti stratégiájuk – titkos fegyveres csoportok létrehozása a lakott területektől messze – nem különbözött a sok más hasonló szervezetétől.

Az EZLN sajátos jellege onnantól kezdve alakult ki, hogy az eredeti csoport indián aktivistákkal és indián közösségekkel került érintkezésbe. A politikai–katonai élcsapat a 80-as évek második felében az indián közösségek fegyveres mozgalmává alakult át. A szóvivőtől származó információk szerint az EZLN azokat a döntéseket követi, amelyek a közösség valamennyi tagjának részvételével folytatott előzetes konzultációk után születnek. Ez az eljárás a feje tetejére állítja a gerilla és társadalmi bázisa közti hagyományos kapcsolatot, amelyben mindig az előző fél volt a meghatározó. Egyúttal egészen más jelentőséghez jut a mozgalomban a bázisdemokrácia elvén nyugvó részvétel. Az EZLN tehát kettős értelemben is “indianizálódott”: egyrészt, mivel mára csaknem minden tagja indián etnikumú, másrészt pedig azért, mert az indián közösségek a szervezet vezetését – a “Titkos Forradalmi Indián Bizottságot” – is átvették, érvényre juttatva saját célkitűzéseiket és döntéshozatali formáikat.

Álcázott háború

Két hétig tartó fegyveres konfrontáció után, amelynek során a mexikói hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat, ám ennek ellenére nem boldogult a zapatistákkal, sőt helyenként csúfos katonai vereségeket kellett tudomásul vennie, 1994 elején Salinas de Gortari elnök egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Az állami vezetés elsősorban a nemzetközi közvéleményből érkező bírálatok és a Mexikóváros utcáin békét követelő tömegtüntetések miatt került lépéskényszerbe. Azóta a zapatistáknak új belpolitikai helyzetben kell boldogulniuk: egyedül maradtak a felkeléssel, a PRI ugyanis a katonai megoldás helyett a fegyverszünet és a tárgyalások eszközét vetette be, elkerülendő a társadalmi feszültségek további éleződését és a zapatisták további megerősödését. Az EZLN számára nem maradt más hátra, mint felkészületlenül a tárgyalóasztalhoz ülni és megkezdeni a kormány által javasolt, valamint a civil társadalom által követelt párbeszédet. A tárgyalások – többszöri megszakítással – 1994 februárja óta tartanak.

A zapatisták a fegyvernyugvás kikiáltása óta többszörösen is paradox helyzetbe kerültek. Az ország demokratizálásáért küzdenek, miközben fegyverben állnak; az indián közösségek “fegyveres kommunitarizmusának” kifejeződései, miközben nemzeti jellegű civil mozgalommá szeretnének válni; feltalálták a fegyveres erőszakmentességnek egyfajta stratégiáját, amely mellett a sokszoros katonai provokáció ellenére is kitartottak, a fegyveres támadásokkal költői megfogalmazású nyilatkozatokat és nemzetközi kongresszusokat szegezve szembe. Azokat a különböző próbálkozásokat azonban, amelyek nemzeti keretekben megvalósuló, legális jelenlétre irányulnak, hiábavalónak kell tekintenünk. A zapatisták egyelőre nem léptek túl egy bizonyos nemzetközi kisugárzással is bíró, ám alapvetően regionális földalatti mozgalom státuszán. A Zedillo-kormány egy, a kifárasztásra és a mozgalom lassú kivéreztetésére törekvő stratégiát követ, amellyel szemben igen nehéz védekezni. Az államhatalom megsokszorozta katonai jelenlétét, és 1995 februárjában megközelíthetetlen őserdei területekre szorította be az EZLN erőit. A mozgalom civil támogatóit a félkatonai jellegű “Fehér Gárda” üldözi, amely állami intézmények támogatásával, illetve hallgatólagos jóváhagyásával működik.

Az 1994. május 1-jén megalakított EPR (politikai–katonai szervezet, amely elképzeléseiben és fellépésében is az elmúlt periódus vidéki gerilláihoz hasonlít) 1996. júniusi fellépésével immár létezik egy másik fegyveres csoport is, amely nyíltan működik. Az EPR néhány déli szövetségi államban van jelen, mint Guerrero vagy Oaxaca. Állítólag van némi befolyása néhány legális tömegszervezetre is. Emellett több száz fegyveres tagot számlál, akik a kiterjesztett népi háború koncepciójának jegyében az államhatalom megszerzéséért harcolnak. Nyilvános fellépésüket követően – amely az EPR saját adatai szerint az első 10 hónap során 140 áldozatot követelt a biztonsági erők soraiból – a hadsereg nagy nyilvánosságot kapott támadási hullámot intézett ellenük, így azóta a csoport mindössze a “fegyveres propagandára” és a védekező akciókra korlátozza aktivitását. A szervezet hangsúlyozza, hogy még lát lehetőséget a legális politikai tevékenységre, és az 1997. júliusi választások alkalmából egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Állítólag más szövetségi államokban is léteznek földalatti mozgalmak.

A zapatisták felkelése óta Mexikóban egy álcázott háború zajlik, ahol az állami biztonsági erőkkel változatos társadalmi bázisra támaszkodó, eltérő jelentőségű és politikai orientációjú, többé vagy kevésbé jól felfegyverzett mozgalmak állnak szemben. A chiapasi hivatalos fegyverszünet óta az állam egy hadüzenet nélküli, és ezért a nemzetközi nyilvánosság által nem észlelt, alacsony intenzitású háborút (low intensity war) folytat. A támadások elsősorban a civil lakosság azon rétegei ellen irányulnak, amelyeket a gerillák lehetséges támogatóinak tekintenek. A harcok immár a hétköznapok részévé váltak, különösen Chiapas, Guerrero és Oaxaca szövetségi államokban. Hogy a konfliktus kiterjed-e és még határozottabban fegyveres jelleget ölt-e, vagy sikerül politikai úton rendezni, az a mexikói nyitási és átmeneti folyamat további alakulásának függvénye. Amennyiben a hadsereg – akár hallgatólagos támogatással, akár a választott parlament ellenében – tovább fokozza a chiapasi megszállást, esetleg további területekre is kiterjeszti a csendes háborút, úgy nem zárhatók ki az újabb katonai összecsapások. A konfliktus ilyen kimenetelének azonban – Mexikó politikai és gazdasági súlya, NAFTA-tagsága és az Egyesült Államokkal közös határa miatt – az egész földrészre kiterjedő hatásai volnának.

Egy új modell

Az ún. létező szocialista rendszerek összeomlása és a közép-amerikai békeszerződések után a fegyveres harc modellje általában elavultnak számított. A fennmaradt felszabadítási mozgalmakon eluralkodott a kételkedés, hogy vajon még a legjobb esetben is, azaz ha sikerülne megszerezni a hatalmat, a várható bel- és külpolitikai feszültségek közepette, volna-e lehetőség forradalmi elképzeléseik megvalósítására, avagy a hatalom megtartása csak a forradalmi társadalmi tartalom feladása árán volna lehetséges. A zapatisták felkelésével és a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) megjelenésével azonban újra napirendre került a fegyveres harc. Ezek az események először is világossá tették, hogy a fegyveres ellenállás változatlanul lehetséges, és hogy a felszabadítási törekvések értelmes eszköze lehet. Azt is megmutatták, hogy léteznek gerillamozgalmak, amelyek képesek kifinomult stratégiák kidolgozásával alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. E mozgalmak alulról jövő kezdeményezéseikkel számottevően hozzájárultak országaik demokratizálásához, amenynyiben komolyan megkérdőjelezték a tekintélyuralomra épülő hatalmi berendezkedést, de legalábbis legitimációs válságokat idéztek elő. Sajátos arculatuk megóvta őket attól, hogy a hadsereg masszív bevetésével elhallgattassák vagy megsemmisítsék őket. A zapatista mozgalmat az a sajátos jellege teszi kiemelkedő jelentőségűvé, hogy célzott politikai beavatkozással és szövetségesek keresésével párosítja az indián közösségekben végzett földalatti munkát. Amennyiben sok más csoporthoz hasonlóan a zapatisták is legális indián szervezetként működnének, a hatalom ugyanolyan gyorsan és keményen elnyomná őket, mint amazokat. Ez az oka annak, hogy a zapatista mozgalom először is békeszerződést akar kötni, és útjára akar indítani egy széles körű demokratizálódási folyamatot, mielőtt legalizálná saját tevékenységét. Ez a magyarázat a harisnya-maszkjaikra is. Ezek ugyan valóban nagyon látványosak a tévé képernyőjén is, elsődleges funkciójuk azonban mégiscsak viselőik megóvása az üldöztetéstől.

Az EZLN másik fontos tulajdonsága, hogy nem élcsapatként viszonyul a demokráciához és a hatalomhoz. A zapatisták ezzel olyan tényezőknek is figyelmet szentelnek, amelyekkel a guevarista vagy leninista baloldal legfeljebb érintőlegesen foglalkozott, mivel elsősorban az államhatalom megragadására, a (biztonsági) apparátusok feletti ellenőrzés megszerzésére és a forradalmi párt kiépítésére koncentrált. Az új megközelítésre ezzel szemben jellemző a különböző érdekcsoportok bevonása a saját elképzelésekbe és a véleménykülönbségek tudomásulvétele; a felelős közreműködés egy olyan demokratikus hatalom kiépítésében, amely az ellenhatalom, a “poder popular” vagy “poder local” felfogásaira támaszkodik; a különböző kultúrák egyenrangúságának és a másság jogának elismerése, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem; az ideológiai hegemónia elleni küzdelem egy saját és összetéveszthetetlen nyelvezet bevetése, a modern kommunikációs eszközök használata és saját jelképvilág kialakítása révén. Éppen ez utóbbi jellemvonásai alapozták meg a zapatizmus széles körű nemzetközi elismertségét, és gyengítették az afölötti kételyt, hogy vajon lehetségesek-e, sőt egyáltalán: kívánatosak-e a baloldali alternatívák a világgazdaság perifériáján. E jellegzetes új arculat teremtette meg a csíráját annak az EZLN iránti nemzetközi szolidaritásnak, amely nélkül tartósan egyetlen harmadik világbeli forradalmi mozgalom sem maradhat fenn.

Az első és a második hullám mozgalmaihoz képest a zapatisták leggyengébb pontja az olyan társadalmi alapkérdések megkerülése, mint a mexikói termelési és uralmi viszonyok természete. A PRI-uralom végének követelése, a civil társadalom dicsőítése és a neoliberalizmus elutasítása ugyanis önmagában nem hatol elég mélyre. Bármilyen rokonszenves is a más nézetekre való nyitottság, úgy tűnik, csak arról tereli el a figyelmet, hogy a zapatistáknak nincs saját álláspontjuk, de legalábbis nem tárják azt a széles nyilvánosság elé. A nagy kérdés, hogy mozgalmuk meddig képes fenntartani az ez ideig kétségkívül termékeny feszültséget az erkölcsi kategóriák és a puskagolyók, illetve a szimbolikus töltetű békés szuverenitás és a piac törvényei között. A társadalomban mindenütt növekvő, részben megfoghatatlan erőszak közepette, amelynek gyakorlásában a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt (félkatonai szervezetek, kábítószermaffiák, emberrablásra szakosodott szervezetek, ifjúsági bandák), és amely helyenként zűrzavaros állapotokat hoz létre, mind a zapatistáknak, mind más mozgalmaknak rendkívül óvatosan kell eljárniuk. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy fegyveres erőik túl messzire mennek, és a felszabadítási folyamat előmozdítása helyett elriasztják a befolyási övezetükben élő lakosságot, erőszakosan keresve annak támogatását. Egy rugalmas politikai stratégia és a politikai, illetve gerillaaktivitás megfelelő kombinációja jelentheti azt az eszközt, amely a minimálisra csökkentheti ezt a veszélyt, másfelől viszont a lehető legtöbb társadalmi támogatást tudja felsorakoztatni a demokratikus és forradalmi hagyományok mögött.

(Fordította: Bellon Erika)

Bevezető Fulbright tanulmányához.A hatalom arroganciája

(Fulbright tanulmánya elé)

Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos külpolitikája az elmúlt kétszáz év során – az esetek döntõ többségét alapul véve – kétféle képpen viszonyult a világ különbözõ pontjain bekövetkezett forradalmakhoz. 1. Támogatta azokat a forradalmakat, amelyek az európai gyarmatosító országok, vagyis a legfõbb világpolitikai riválisok ellen irányultak, és a nemzeti önrendelkezés megteremtését célozták. 2. Ellenzett minden olyan forradalmat, amely veszélyeztette az amerikai érdekeknek megfelelõ liberális nemzetközi gazdasági rendet, különösen ha ez a forradalom valamiféle radikális szociális átalakulás programját követte. Ez a séma mint a washingtoni politika legerõsebb tendenciája figyelhetõ meg a XIX. és a XX. század tanulmányozása során, de nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna akár viszonylag erõs irányzatok is az amerikai politikában, amelyek más, progresszívabb álláspontot képviseltek.

A második világháború utáni idõszakban a Szovjetunióval való együttműködés tapasztalatai egy újfajta, toleráns magatartást alakítottak ki az amerikai politikai elit egy részében, különösen pedig az északi liberális körök vezetése alatt álló Demokrata Pártban. Ennek az irányzatnak volt jellegzetes képviselõje J. William Fulbright szenátor.

Maga Fulbright nem északról, hanem a déli Arkansas államból származott, amelyet aztán az Egyesült Államok törvényhozásában, a Kongresszusban képviselt. Elõször 1942-ben választották képviselõvé, amikortól egyben a Képviselõház Külügyi Bizottságának tagja is lett. Az õ kezdeményezésére fogadták el az úgynevezett Fulbright-határozatot, amelynek döntõ szerepe volt a béke fenntartását célzó nemzetközi szervezet, vagyis a késõbbi ENSZ létrehozásában. Fulbright szenátor 1946-ban kezdeményezte annak a nemzetközi oktatási csereprogramnak a létrehozását, amely azóta is az õ nevét viseli. 1954-ben azon szenátorok egyike volt, akik a Joseph McCarthy által vezetett antikommunista vizsgálóbizottság (Special Investigating Subcommittee) további finanszírozása ellen szavaztak. Egyidejűleg tagja volt annak az elnök által kinevezett delegációnak, amely az ENSZ-ben képviselte az Egyesült Államokat.

A liberális beállítottságú szenátor gondolkodásába és a hatvanas évek politikai dilemmáiba enged bepillantást az a kötet, amelybõl az alábbiakban közölt írás származik. A kötet elõzménye egy elõadássorozat, amely egy, a kormányhivatalokkal szoros kapcsolatban álló felsõoktatási intézmény, a Johns Hopkins School of Advanced International Studies rendezésében zajlott. Ez az intézmény 1964-tõl fogva hagyománnyá tette a Christian A. Herter Lecture Series névre keresztelt elõadássorozat megtartását, amelynek keretében köztiszteletben álló, befolyásos személyiségek adták elõ nézeteiket az amerikai külpolitika kérdéseirõl. A sorozat részeként hívták meg három elõadásra 1966-ban William Fulbright szenátort, a Szenátus Külügyi Bizottságának elnökét. A Johns Hopkins külügyi iskolában tartott három elõadás A magasabb szintű patriotizmus, A forradalom külföldön és A hatalom arroganciája címeket viselte. Az elõadások kibõvített és szerkesztett változata önálló kötetben jelent meg még 1966-ban, a New York-i Vintage Books kiadásában.

Fulbright akkoriban köztudomásúan ellenezte Lyndon Johnson elnök vietnami politikáját, az amerikai katonai beavatkozás eszkalációját. Irányításával a Szenátus Külügyi Bizottsága vizsgálatot folytatott az Egyesült Államok vietnami, kínai és észak-atlanti politikájáról. A kötethez elõszót író Francis O. Wilcox dékán szerint a második világháború óta Fulbright volt az elsõ külügyi bizottsági elnök, aki egy fontos kérdésben szembehelyezkedett az elnök politikájával. Ebben nem zavarta, hogy ugyanazt a pártot képviselte, mint Johnson. Korábbi demokrata elnökök politikáját is tudta kritikusan vizsgálni. Nem értett egyet például azzal, hogy a második világháború végéhez közeledve az Egyesült Államok mereven ragaszkodott a feltétel nélküli megadás követeléséhez, és Truman elnök ennek jegyében hezitálás nélkül ledobatta az atombombát Japánra (néhány évvel késõbb ugyanis ugyanõ volt kénytelen nagy összegeket kicsikarni a Kongresszustól Japán újjáépítésének finanszírozására). Kétségbe vonta a Kennedy által meghirdetett holdutazási program szükségességét is.

A szókimondó szenátor persze messze nem radikális figura. Mint maga mondja: nem akarja felmagasztalni a kínai kommunistákat, nem akarja feloszlatni a NATO-t és nem akar lemondani Berlinrõl sem. Olyan légkört kíván a politikai vitához, amelyben az ortodoxtól eltérõ gondolatok nem indulatokat és érzelmi reagálást váltanak ki, hanem figyelmet és a tényleges érdekek tekintetbe vételét. Egy szellemes fejezetcímben (Amerikai birodalom vagy amerikai példa?) arra szólít fel, hogy a birodalomépítés helyett az Egyesült Államoknak inkább a példa erejével kellene hatnia a világ népeire.

Az elõadássorozat és a kötet lezárásaként Fulbright arról értekezik, hogy kétféle amerikai politikai hagyomány létezik. Az egyik az, amelyet a múlt században Abraham Lincoln, az 1950-es és 60-as években pedig Adlai Stevenson (Illinois állam kormányzója, a Demokrata Párt kétszeres elnökjelöltje, késõbb az USA ENSZ-nagykövete) képviselt, a másik pedig Theodore Roosevelté és a kortárs “szuperpatriótáké”. Az elsõ nagylelkű, humánus, önkritikus, mérsékelt és igazságkeresõ, míg a másik egoista, romantikus, kinyilatkoztató, és arrogáns a nagyhatalmi erõ felhasználásában. Amerika hol egyik, hol másik, hol mindkét arcát mutatja a világnak. Az Egyesült Államok külpolitikája ettõl inkonzisztens és kiszámíthatatlan.

Saját magát Fulbright természetesen az elsõ kategóriába sorolja: “Ami engem illet, én jobban szeretem Lincoln és Adlai Stevenson Amerikáját. Jobban szeretem, ha hazám nem ellensége, hanem barátja azoknak, akik társadalmi igazságosságot követelnek. Jobban szeretem, ha a kommunistákat nem az elvont rossz megtestesítõinek tekintjük, hanem olyan emberi lényeknek, akik egyaránt képesek jóra és rosszra, bölcsességre és ostobaságra, akárcsak bárki más. És jobban szeretem, ha hazám rokonszenvet ébresztõ barátja és nem szigorú, öntelt tanítómestere az emberiségnek.”

Nem sokkal azután, hogy Fulbright ezeket a gondolatokat kifejtette, az amerikai külpolitika – Richard Nixon és Henry Kissinger irányítása alatt – gyors ütemben tolódott el a második irányzat felé. A Carter-években még történt egy ellentmondásos kísérlet az emberi jogok programjának zászlóra tűzésére, Ronald Reagan fellépésével azonban teljesen egyértelműen az arrogáns és öntelt “tanítómester” szelleme uralkodott el Washingtonban. A kilencvenes évek végéhez közeledve pedig úgy tűnik, hogy hiába választott ismét demokrata elnököt az Egyesült Államok 1992-ben és 1996-ban, a hatvanas évek liberalizmusát ez sem a gazdaságpolitikában, sem a külpolitikában nem tudta feléleszteni. Hiába ígér Kennedy-stílust Bill Clinton, folyton-folyvást valami nixoni jön ki belõle; hiába próbál Franklin Rooseveltként viselkedni, tettei Harry Trumanra emlékeztetnek; és hiába próbál Woodrow Wilsontól ihletet meríteni, gyakorlati lépései Teddy Rooseveltéhez hasonlítanak inkább.

Bizonyos tekintetben Kissinger nemzetbiztonsági és külpolitikája összhangban volt Fulbright intelmeivel, hiszen az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalásának visszafogását kezdeményezte. Ez azonban igazából csak látszólagos hasonlóság, hiszen Nixon alatt a dél-kelet-ázsiai katonai beavatkozás a korábbiaknál is intenzívebbé és kiterjedtebbé vált. A változás inkább az volt, hogy az Egyesült Államok nem saját kezűleg, hanem brutális diktátorok segítségével hajtotta végre a megszokottá vált műveleteket (Chile, Indonézia stb.). Fulbright elsõsorban nem a külpolitika passzivitásáért, hanem humanizálásáért lépett fel, és ez semmiképpen sem hozható kapcsolatba a Nixon–Kissinger-korszakkal.

A Fulbright által képviselt liberalizmus nem tűnt el nyomtalanul az amerikai politikából, de elmúlt harminc év alatt jelentõsen meggyengült. Képviselõit legutóbb az 1994-es kongresszusi választás tizedelte meg; a megmaradók pedig tartós defenzívába szorultak és utóvédharcokat folytatnak a jóléti állam maradványainak védelméért. A kilencvenes évek amerikai külpolitikájának ugyan legfõbb jelszavai között szerepel a demokratizálás, ez azonban rendszerint üres retorikává válik, amint a tényleges demokratizálódás az amerikai kereskedelmi érdekeket fenyegeti. (Az Anthony Lake által kidolgozott nemzetbiztonsági doktrína megismerhetõ Jochen Hippler írásából az Eszmélet 29. számában. Ugyanez a lapszám közöl elemzést a kubai gazdasági reformokról, amely aktuális megvilágítást ad a Fulbright-dokumentumban olvasható eszmefuttatásnak.)

Madeleine Albright személyében ma olyan demokrata politikus irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, aki egyes kérdésekben megõrzött egyet-mást (például az Oroszországgal való együttműködési készséget és az emberjogi retorikát) a korábbi évtizedek liberalizmusából, mégis ritkán látott harmonikus viszonyt tudott kialakítani a Szentátus jelenlegi külügyi bizottsági elnökével, a szélsõségesen konzervatív, republikánus Jesse Helms szenátorral. E meghitt nézetazonosság kiterjed azoknak a latin-amerikai országoknak a megítélésére, amelyekkel az általunk kiválasztott Fulbright-szöveg is foglalkozik. A kubai forradalommal szembeni magatartás tekintetében az amerikai politikai elit köreiben ma széles körű konszenzust találunk. Elvétve található olyan politikus Washingtonban, aki helytelenítené a szigetországgal szembeni embargót.

Ma az amerikai politikai diskurzus magától értetõdõ tényként kezeli, hogy az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynöksége (CIA) már Eisenhower elnök hivatali ideje alatt merényletet tervezett Fidel Castro ellen és megkezdte a Disznó-öbölben végrehajtott invázió elõkészítését. A kubai kommunisták rendszerét azonban azóta sem sikerült megdönteni, ami Vietnam után az amerikai külpolitika talán legnagyobb kudarcának is tekinthetõ. Richard Helms, a CIA egykori igazgatója szerint az USA képes lenne a Castro-féle vezetés eltávolítására, de nem lehetne biztos abban, hogy az utána következõ kormányzatot konszolidálni tudná és ellenõrzése alatt tudná tartani – tekintettel a kommunista rezsim népi támogatottságára. Úgy tűnik, hogy az amerikaiak már azt sem tudják, hogy a célt vagy az eszközt tekintsék-e szentnek ebben a nagy ideológiai jelentõséggel bíró konfliktusban. Mindazonáltal a Castro-rendszer bázisának értékelése igazolja azt a meglátást, amelyet a hatvanas évek közepén Fulbright szenátor is képviselt Kubával kapcsolatban.

Néha egy-egy ismert külföldi politikusnak kell Amerikába látogatnia ahhoz, hogy az Albright–Helms-tengelytõl eltérõ álláspontok hangozzanak el Latin-Amerika kérdésében. 1997 decemberében például Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) volt fõtitkára, a Szovjetunió volt elnöke tett látogatást New Yorkban, ahol tárgyalásokat folytatott a város polgármesterével. Az ezt követõ sajtótájékoztatón elhangzott, hogy Gorbacsov helytelennek tartja az USA embargópolitikáját, értelmetlennek és igazságtalannak a szankciókat. Szerinte Kubát inkább integrálni kellene a nemzetközi gazdaságba, s ez maga után vonná a politikai rendszer demokratizálódását is. Azoknak, akik hasonló véleményen vannak, mint ma Gorbacsov vagy harminc évvel ezelõtt Fulbright, napjainkban körülbelül annyi a befolyásuk a washingtoni politikára, mint a volt szovjet elnöknek a moszkvaira.

Fulbright könyvét a hetvenes évek közepén ún. zárt terjesztésű, számozott kiadványsorozatában (a kiadó és a megjelentetés évszáma feltüntetése nélkül), vagyis a szélesebb olvasóközönség számára nem elérhetõ módon jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. Az MSZMP illetékes szervei részérõl minden ilyesfajta titkosításnak és félig nyilvános közlésnek jelzésértéke lett volna, ha a társadalom pontosan tudta volna, hogy minek az ismeretétõl fosztják meg, és ha azok, akikhez a számozott kiadások eljutottak, valóban el is olvasták volna ezeket a köteteket. Egyiket sem feltételezhetjük, és így a negyedszázad elõtti kiadói szándék is homályban marad elõttünk.

Szerkesztõségünk azzal a szándékkal közli Fulbright szenátor írását (a Kossuth-kiadás fordítását felhasználva), hogy érzékeltesse: létezett az amerikai politikában egy liberális irányzat, amely empátiával és konstruktívan közelített a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdõ népi mozgalmak felé. Ez a fajta liberalizmus mérce lehet mindazoknak, akik a jelenkori amerikai külpolitikáról próbálnak ítéletet mondani, és akik korunkban a szocialista és a liberális irányzatok közötti együttműködés lehetõségeit keresik.

Sohasem fogjuk megérteni a forradalmakat, amíg nem tisztázzuk magunkban, mi nevezhető valóban forradalomnak és mi nem. A probléma részben nyelvi pontatlanságból ered. Mint ahogy az “erkölcsös” szóval egyaránt jelölhető a türelmesen humánus és a képmutatóan puritán magatartás, a “forradalmi” szót is a legkülönbözőbb jelenségekre lehet használni, kezdve Robespierre terrorjától egészen egy frissen piacra dobott, új mosószappanig. A fogalombeli tisztázás kedvéért tehát a következő meghatározást javaslom: az igazi forradalom csaknem mindig erőszakos, sőt többnyire rendkívül erőszakos; lényege az, hogy lerombolja egy társadalom fennálló rendjét és intézményeit, s megkísérli – nem mindig sikerrel – egy új társadalom megteremtését, annak új rendjével és intézményeivel. (…)

A forradalom anatómiája

Ahogy Crane Brinton klasszikus tanulmányában rámutatott, a nagy forradalmakat bizonyos hasonló vonások – nem azonosságok, csupán a fejlődési szakaszokban, a forradalom menetében mutatkozó hasonlóságok – jellemzik. E hasonló vonások tanulmányozása az amerikaiak számára is megkönnyítheti olyan jelenségek megértését, amelyek kívül esnek tapasztalataikon. A régebbi forradalmak – így például az angol, a francia vagy a mexikói forradalom – vizsgálata pedig arról is meggyőzhet, hogy sok minden, amit a mai Kínában vagy Kubában, vagy a húszas és a harmincas évek Oroszországában felháborítónak és barbárnak tartunk, nem is annyira a kommunista ideológiára, mint inkább a forradalmak egy meghatározott szakaszára jellemző.

A nagy forradalmak többé-kevésbé hasonló és jól megkülönböztethető szakaszokon mennek át. Crane Brinton elemzése szerint a nagy forradalmakat általában a hagyományos uralkodó osztályok demoralizálódása előzi meg. Maga a forradalom a mérsékeltek uralmával kezdődik: ők azonban épp mérsékelt voltuk miatt képtelenek megbirkózni az erőszakkal, amelyet alkalmasint maguk szabadítottak el. Következik tehát a szélsőségesek uralma, amely terrorrá fajul. S őket követik végül a gyakorlatiasabb emberek, akik visszavezetik a társadalmat a normális, hétköznapi kerékvágásba. Ezzel elkezdődik az a szakasz, amelyet a francia forradalomban “thermidor”-nak neveznek.

Minden forradalomban a szélsőségesek uralma jelenti a legkritikusabb, heveny szakaszt. A szélsőségeseket a heves változások dinamikája juttatja hatalomra. A változásnak ez a folyamata, ha egyszer elkezdôdik, önmagát gerjeszti, s táptalaja lesz a fanatizmusnak. Ahogy Brinton írja, “a forradalom heveny szakaszában felcserélődik a realizmus és az idealizmus szokásos társadalmi szerepe”.¹

A nagy forradalmak – az angol, a francia, az orosz, a kínai vagy a kubai forradalom – szélsőséges elemeit, tekintet nélkül ideológiájukra, bizonyos közös vonások jellemzik. Mindenekelőtt bármi is a meggyőződésük, ezt a meggyőződést azzal a fanatikus türelmetlenséggel és kíméletlen idealizmussal képviselik, amely rendszerint arra szolgál, hogy igazolja az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolást. Emellett a forradalmi cselekvésnek jórészt ugyanazokat az eszközeit alkalmazzák valamennyien; így például a forradalmi propagandát, a felvonulásokat, az utcai harcot, a terrort, a gerillaháborút, békés módszerekkel és egyéb eszközökkel is kombinálva.

A szélsőséges elemek, amint hatalomra kerülnek, rendszerint feladják vagy elárulják a törvényességgel kapcsolatos egykori elveiket, s önkényuralmi módszerekkel hajtják végre vagy próbálják végrehajtani programjukat. A diktatúra bizonyos mértékig szervesen beletartozik a forradalom menetébe – teljesen függetlenül a forradalom céljaitól és ideológiájától –, mert a forradalom szétzúzza a társadalom régi törvényeit és szokásait, s erőszak nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát. Ez a sajátos jelenség, Robespierre meghatározása szerint, a szabadság önkényuralma a zsarnokság fölött; Marx a proletariátus diktatúrájának nevezi.

A szélsőségesek általában aszkézisre és puritánságra is hajlanak. Amikor Oroszországban hatalomra kerültek a bolsevikok, Nyugaton azt jósolgatták, hogy ezzel beköszönt a szabadosság és az erkölcstelenség uralma. De aztán kiderült, hogy a bolsevikok olyan prűdek és agresszívan erényesek, mint a XVII. századi kálvinisták voltak. Nem vitás, hogy Oroszország még ma is a világ legpuritánabb társadalmainak egyike.

A terrort a forradalmaknak az a törekvése hívja életre, hogy átalakítsák az emberi természetet, s a forró levest lekényszerítsék az egyszerű állampolgár torkán. De a terror aztán véget is ér a thermidor időszakában, amikor kiderül, hogy az emberi természetet egyszerűen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A terror korszakában a forradalom túllő a célján, eleve kudarcra ítélt kísérlet tesz az emberi természet és az emberi vágyak között tátongó szakadék áthidalására. Ilyenkor a végsőkig próbára teszi az egyszerű ember türelmét és teherbírását. Az emberek arra vágynak, hogy visszatérhessenek a hétköznapok megszokott világába. Torkig vannak az erény és az önfeláldozás szakadatlan gyakorlásával, s azt kívánják, hagyják őket békében, hadd élhessenek megszokott kis örömeiknek és vétkeiknek. Akár az egyes ember, a társadalom is csak korlátozott mértékben tudja elviselni az erényt és a magasrendű eszményeket, nem sokáig bírja, ha az eget le akarják hozni a földre. S amikor az emberek végképp megelégelték a dolgot, a forradalom hanyatlani kezd, s a terror átadja helyét a thermidori reakciónak.

A thermidor nem jelenti a forradalom visszacsinálását; csupán visszatérés az égből a földre, a fanatizmus csökkenése, az emberi természet jogainak elismerése, visszakanyarodás a hétköznapi életbe. Amint Brinton írja: “örök fanatizmus nem létezik, vagy legalábbis eddig nem létezett. A keresztény és a muzulmán mindmáig nem jutottak el oda, hogy megértsék egymást, de az egymás ellen folytatott szent háborúkkal felhagytak. A kommunizmus pedig alkalmasint kevésbé hajthatatlan hitnek fog bizonyulni az iszlámnál.”²

A nacionalizmus és a kommunizmus a forradalom amerikai szemléletében

Latin-Amerikában és Ázsiában, ahol nagy forradalmak mentek végbe, s még továbbiak is várhatók, az amerikai politika hatékonyságát erősen csökkenti, hogy egyrészt szemlátomást nem tudunk hinni a kommunizmus hajlékonyságában, a kommunista fanatizmus enyhülésében, másrészt képtelenek vagyunk megérteni, miért nem tudják ezeknek a kontinenseknek a népei ugyanazon a rendes, szabályos úton haladva átalakítani társadalmaikat, amely út olyan pompásan bevált az Egyesült Államokban. Ennek aztán az az eredménye, hogy noha őszintén rokonszenvezünk mindazokkal, akik szót emelnek a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, s anyagi támogatásban is részesítünk sok szegény országot, rokonszenvünk nyomban ellenséges érzületté változik, amint a reformokból forradalom lesz valahol. Ha pedig – ami gyakran előfordul – a kommunizmusnak is szerepe van ebben a forradalomban, ellenszenvünk szégyenletes pánikba csap át.

Ha szemügyre vesszük a Kínával, Vietnammal, Kubával és a Dominikai Köztársasággal szemben követett múltbeli és jelenlegi politikánkat, az a benyomásunk támad, hogy csak az olyan társadalmi forradalmakat vagyunk hajlandók “törvényesnek” és “elfogadhatónak” tekinteni, amelyek békésen, rendben és önkéntesen zajlanak le, vagyis amelyekben tisztelt képmásunkra ismerhetünk – illetve ismerhetnénk, mert ezek a követelmények egyszerűen irreálisak. Mivel pedig a legcsekélyebb kétségünk sincs afelől, hogy a kommunizmusban egy olyan forradalmi folyamat lendítő erejét kell látnunk, amely nem kevesebbre, mint világuralomra tör, szörnyülködünk, ha balról jön az erőszak, de korántsem vagyunk ilyen érzékenyek, ha ugyanez az erőszak jobbról jön. Így azután a társadalmi forradalom iránt elméletben érzett rokonszenvünket egyre inkább meghazudtolja, hogy a gyakorlatban ellenségesen viselkedünk e forradalmakkal szemben. (…)

Valószínűleg sok amerikai, sőt talán még legmagasabb rangú kormányférfiaink is megdöbbentőnek találják azt a gondolatot, hogy a világ bármely részén, bármilyen körülmények között is el lehetne vagy kellene fogadnunk egy kommunista kormány hatalomra kerülését. Ezzel kapcsolatos magatartásunk természetesen attól függ, miként vélekedünk a kommunizmusról mint forradalmi ideológiáról; a világhódítás kérlelhetetlenül érvényesülő, semmiképp meg nem változtatható tervezetének tartjuk-e ezt az ideológiát, vagy hajlékonyabb, rugalmasabb és változóbb valaminek, olyan eszmének, amely egy-egy ország nagyságának és erejének, nemzeti jellegének, gazdasági fejlettségének és a forradalom adott szakaszának megfelelően változik.

A kommunizmus mint forradalmi ideológia

A kommunizmus fő baja nem elméleti tartalma – ennek nem lehet nagyobb hibája, mint hogy utópista jellegű –, hanem fanatikus magabiztossága, messiási heve és az, hogy nem tűri az ellenvéleményt. Nem az a baja, hogy megjósolja a boldog, öntudatos “dolgozók” világának eljövetelét – ez a látomás jó szándékú és üdvös, sőt kimondottan csábító is –, hanem az, hogy mértéktelenül túlzó követelményeket támaszt az emberi természettel szemben, s türelmetlenül viszonyul az emberek gyengéihez: nem hajlandó elfogadni az embert olyannak, amilyen, s amilyen mindig is volt. Ebből a türelmetlenségből fakad az igazhitű kommunistának az az elviselhetetlen megyőződése, hogy egyedül ő tudja, mi a jó az összes többi embernek, s mert ezt tudja, joga és kötelessége rájuk is kényszeríteni.

Ha a kommunizmusnak rossz lenne az elmélete, és megváltoztathatatlan a gyakorlata, akkor nem lenne egyéb választásunk, mint az, hogy lankadatlanul harcoljunk a kommunista országok ellen mindaddig, amíg vagy az egyik, vagy a másik ideológia meg nem semmisül. A javíthatatlan rosszal nem lehet kompromisszumot kötni. A kompromisszum az ellentétes érdekek összeegyeztetésének módja, s mint ilyen, azon a feltételezésen alapul, hogy az érdekek mindkét részrôl jogosak, s bizonyos fokig érvényesülniük is kell. Ha abból indulunk ki, hogy a kommunisták céljainak semmiféle jogosultságuk nincs, a kommunista társadalmakból tökéletesen hiányzik minden tisztesség és emberség, akkor bárminő kompromisszumot az ördöggel kötött szövetségnek kell tekintenünk, s erkölcsi végromlást kell látnunk kormányunknak abban a hivatalosan meghirdetett politikájában, amelynek célja “hidakat verni” a két rendszer között. Ha ez a kommunizmusról vallott felfogás helyes volna, akkor a becsület és az elvszerűség azt követelné, hogy minden szükséges eszközzel, ha kell, akár nukleáris háborúval is harcoljunk a kommunizmus megsemmisítéséért, és a demokrácia nálunk meghonosodott válfajának osztatlan, világméretű uralmáért.

Nem hiszem, hogy a kommunizmus ilyetén való felfogása helyes volna, és azt sem hiszem, hogy indokolt volna egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. A nácizmus beteges lelki eltévelyedés volt, a romantika vérgôzös, elfajzott fellobbanása, a kommunizmus viszont a társadalmi igazságosság tana és a nyugati civilizáció terméke, amely filozófiailag a XIX. századi kapitalizmus igazságtalanságai elleni humánus tiltakozásban gyökerezik. A “Christianity and Crisis” vallási folyóirat szavaival élve: “A kommunizmus esetében másról van szó, mint a nemzetszocializmus esetében… A kommunizmus fejlődôképesebbnek bizonyult, mint amilyennek hittük, és kitűnt, hogy különböző mértékben humanizálódni, sőt még demokratizálódni is tud. Nem monolitikus rendszer többé, nem is jelent állandó jellegű rabszolgaságot, s így politikailag és morálisan lehetővé válik, hogy fejlettebb szakaszaiban megvalósítsuk vele az együttműködésen és a békés versengésen alapuló együttélést. Nem hisszük, hogy a nácizmussal valaha is lehetségessé vált volna az ilyesfajta koegzisztencia.”

Forradalom Latin-Amerikában

A forradalommal kapcsolatos amerikai magatartás ambivalenciája sehol sem olyan nyilvánvaló, és sehol sem okoz annyi zavart, mint az Egyesült Álllamok és Latin-Amerika viszonyában. Az Egyesült Államoknak, ennek a mélységesen nem forradalmi országnak, akárcsak Ázsiában, Latin-Amerikában is választania kell a között, hogy elfogadja-e a forradalmat, vagy megkísérli elfojtani.

Itt bizony kutyaszorítóba kerültünk: egyfelől őszintén rokonszenvezünk a társadalmi reformokkal, másfelől rettenetesen félünk a kubai típusú forradalmaktól. Így aztán mindmáig nem tudunk vagy nem akarunk következetes politikát folytatni. Egyrészt baráti jobbot nyújtottunk néhány haladó, demokratikus kormánynak, s összefogtunk a latin-amerikai országokkal a “Szövetség a haladásért” program keretében, amelynek célja a békés eszközökkel végrehajtott társadalmi forradalom. Másrészt hagytuk, hogy a kommunizmustól való félelmünk olyan kormányok támogatóivá tegyen meg bennünket, amelyeknek politikája – enyhén szólva – nem áll összhangban a “Szövetség a haladásért” céljaival, három esetben pedig – 1954-ben Guatemalában, 1961-ben Kubában és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban – nyílt erőszakhoz is folyamodtunk, ami nem csupán jogtalan és meggondolatlan lépés volt, hanem ráadásul még visszafelé is sült el, hiszen ezek a beavatkozások alkalmasint fokozták a kommunizmus vonzóerejét a művelt latin-amerikaiak fiatalabb nemzedékének soraiban.

Az Egyesült Államok tehát kétféle, egymással lényegében össze nem egyeztethetô politikát folytat Latin-Amerikában: bizonyos esetekben támogatást nyújt a társadalmi reformokhoz, viszont válogatás és megkülönböztetés nélkül segíti az antikommunista erőket, s így gyakran katonai diktatúrák és reakciós oligarchiák barátjává válik. Emellett megfigyelhető, hogy a kommunistaellenesség mindinkább háttérbe szorítja a reformok támogatását. Az amerikai politika irányítói kétségkívül jobban szeretik a reformista, demokratikus kormányokat, mint a gazdasági oligarchiákat és a katonai juntákat, de csak addig, amíg az előbbiek határozottan és agresszíven kommunistaellenesek. Ha csak a leghalványabb gyanú is szól amellett, hogy egy reformmozgalmat a kommunisták is támogatnak, ez a mozgalom nyomban kegyvesztetté válik Észak-Amerikában, s az amerikai politika irányítói a tábornokok és az oligarchák fojtogató ölelésébe menekülnek.

Azzal a reflexszel, amelyet Fidel Castro fejlesztett ki bennük, az amerikai politika irányítói szívesen azonosítják a forradalmat a kommunizmussal. A kettônek csakugyan van valami köze egymáshoz, de ebbôl ôk már azt a hamis következtetést vonják le, hogy a kettô egy és ugyanaz. A forradalmi mozgalmakkal szemben táplált gyanakvásuk tulajdonképpen rendkívül káros az Egyesült Államok szempontjából, hiszen Latin-Amerikában alighanem további társadalmi robbanások várhatók; s amennyiben az Egyesült Államok végképp ellenségévé válik a forradalmi mozgalmaknak, a kommunizmusnak módjában áll majd, hogy barátjuk legyen. Az Egyesült Államok politikájának forradalomellenes elfogultsága, amely a kubai típusú komnunizmnustól való félelemben gyökerezik, csakis a kommunizmus megerôsödéséhez vezethet.

A dominikai beavatkozás

A “Szövetség a haladásért” program azt a reményt keltette Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok nem csupán eltűri, hanem tevékenyen támogatni is fogja a belső társadalmi forradalmakat. A dominikai beavatkozás azután – legalábbis átmenetileg – véget vetett ennek a reménységnek.

Amikor 1966. június elsején Joachin Balaguert – a legtöbb megfigyelő tanúsága szerint szabad választásokon, megfelelő körülmények között – a Dominikai Köztársaság elnökévé választották, ebben sokan az 1965 áprilisában lezajlott amerikai intervenció igazolását látták, annak bizonyítékát, hogy ez az intervenció szükséges, indokolt és bölcs cselekedet volt. Nekünk, akik annak idején bíráltuk az amerikai beavatkozást, el kell ismernünk, hogy gyorsabban sikerült bizonyos fokú rendet és biztonságot teremteni a Dominikai Köztársaságban, mint ahogy 1965 tavaszán és nyarán valószínűnek látszott, s hogy ez valóban az amerikai diplomáciának, az Amerikai Államok Szervezetének, az 1966 nyaráig Dominikában állomásozó Amerika-közi fegyveres erőknek, valamint az 1965 szeptemberétól 1966 júliusáig hivatalban levő ideiglenes kormánynak és a helyébe lépő választott kormánynak köszönhető.

De mindössze ennyi az, amit el lehet és kell ismerni. És ettől függetlenül fennáll, hogy az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavátkozást hajtott végre, s ezzel megsértette az Amerika-közi jogot, a jószomszédság harminc éve érvényben levő politikáját és a Punta del Este-i Alapokmány szellemét; hogy az Amerikai Államok Szervezete súlyosan meggyöngült azáltal, hogy – beleegyezésével – az Egyesült Államok politikájának eszközéül használták fel; hogy a Dominikai Köztársaságban lényegében sértetlenül megmaradt a reakciós katonai oligarchia hatalma; hogy az intervenció megfosztotta az Egyesült Államokat a latin-amerikai reformerek és fiatalok bizalmától és megbecsülésétől, tehát éppen azokat idegenítette el tőle, akik nélkül a “Szövetség a haladásért” útján végrehajtandó békés forradalom nem járhat sikerrel; s hogy nem csupán Latin-Amerikában, hanem Ázsiában és Európában, sôt még idehaza, saját országunkban is súlyosan megrendült az Egyesült Államok kormányának szavahihetőségébe és szándékaiba vetett bizalom.

Egy katasztrófa, ha kiheverjük, attól még nem válik győzelemmé. A dominikai alkotmányos kormányzat helyreállítását az intervenció igazolásának tekinteni éppen olyan, mintha egy kiégett ház újjáépítését a tűzvész igazolásának tekintenénk. A dominikai beavatkozás külföldi hatását így jellemezte Alberto Lleras Camargo volt kolumbiai elnök, az Egyesült Államok régi barátja, aki abban az időben épp Európában utazgatott: “Az általános hangulat az volt, hogy a Fehér Ház új, nyíltan imperialista politikába kezdett Theodore Roosevelt stílusában, s hogyha a nyugati féltekén kétségtelen jogtiprással, tengerészgyalogosok bevetésével intervenciót hajtottak végre, akkor számítani kell rá, hogy Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt újabb erőszakos lépésekre kerül sor, s az is előfordulhat, hogy a hidegháborút rövid időn belül melegháborúvá változtatják.”³

Az Egyesült Államok dominikai intervenciójában a legfontosabb körülmény az volt, hogy nem vettünk tudomást a forradalom okairól, és sehogyan sem akartuk elismerni jogosultságát egy olyan országban, ahol a demokratikus játékszabályok betartása csődöt mondott. Úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy mivel a dominikai forradalomban meghatározatlan számú kommunista is részt vett, ezek, mint méreg a kutat, az egész reformmozgalmat megrontották; s ahelyett, hogy tekintélyes erőforrásaink latba vetésével versenyre keltünk volna a kommunistákkal a demokratikus erők befolyásolásáért – ezek az erők fokozottan igényelték is támogatásunkat –, katonai beavatkozást hajtottunk végre a korrupt és reakciós katonai oligarchia oldalán. Ily módon tehát alapot szolgáltattunk ahhoz az állításhoz, hogy az Egyesült Államok ellensége a társadalmi forradalomnak, s ezért ellene van annak is, hogy Latin-Amerikában diadalmaskodjék a társadalmi igazságosság.

Cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy 1965. április 28-án az amerikai csapatok elsősorban nem azért szálltak partra Santo Domingóban, hogy megvédjék az ott tartózkodó amerikaiak életét – amint ezt hivatalosan állították –, hanem mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag azért, hogy leverjék a forradalmat, amelyet a kommunista befolyásra vonatkozó hiányos bizonyítékok és eltúlzott becslések alapján nálunk úgy ítéltek meg, hogy vagy máris kommunista vezetés alatt áll, vagy mindenképpen az alá kerül. Nem kívánom itt sorra venni a beavatkozással kapcsolatos események bonyolult láncolatát, csak néhány szembeszökő tényt szeretnék kiragadni, amelyek megerősítik azt az állításomat, hogy az Egyesült Allamok elhamarkodottan és helytelenül járt el, mert ok nélkül megijedt a Dominikai Köztársaságban kitört belsô forradalomtól.

Amikor 1965. április 24-én, szombaton elkezdődött a dominikai forradalom, az Egyesült Államoknak háromféle választási lehetôsége volt: először is támogatást nyújthatott Donald Reid Cabral kormányának, vagyis annak a juntának, amely 1963 szeptemberében megdöntötte Juan Bosch demokratikusan megválasztott kornányát, hiszen ha ez akkor fölöttébb megdöbbentette is az Egyesült Államok vezetőit, csakhamar minden különösebb nehézség nélkül megegyezésre jutottak Cabrallal; másodszor, támogathatta a forradalmi erőket; harmadszor, azt is választhatta, hogy nem csinál semmit.

Kormányunk a legutóbbi megoldást választotta. Amikor április 25-én, vasárnap reggel Cabral az Egyesült Államok közbelépését kérte, nem kapott semmiféle biztatást. Ezek után lemondott, s az ország politikai erői sehogyan sem tudtak megegyezni abban, milyen kormány lépjen az addigi helyébe. Juan Bosch pártja, a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) “az Egyesült Államok jelenlétét” kérte a kormányhatalom átadásának idejére, de az amerikai kormány erre nézve sem tett ígéretet. Így aztán zűrzavaros helyzet állt elő, s ez a kormány nélkül maradt országban polgárháborúhoz vezetett.

Lényegében az történt, hogy a dominikai hadsereg megtagadta támogatását Cabraltól, de arra sem volt hajlandó, hogy Juan Boscht vagy a PRD valamely más vezetőjét elfogadja Cabral utódjául. A PRD, amely mögött néhány katonatiszt is állt, bejelentette, hogy Bosch visszatértéig ideiglenes elnöki minőségben Rafael Molina Urena fog kormányozni, aki Bosch uralma idején a szenátus elnöke volt. A katonai vezetôk ekkor ultimátumot intéztek a lázadókhoz, de azok még csak válaszra sem méltatták őket. Április 25-én délután fél öt tájban a légierő és a haditengerészet lôni kezdte a Nemzeti Palotát. Valamivel később a PRD vezetői arra kérték az Egyesült Államok nagykövetségét, vesse latba befolyását, és bírja rá a légierőt a támadás megszüntetésére. A nagykövetség közölte velük, hogy nem kíván beavatkozni a lázadók oldalán, de másnap, április 26-án, hétfőn mégiscsak rábeszélte a katonai vezetôket, hogy meghatározott időre függesszék fel a légitámadásokat.

Ez volt a válság első kritikus pillanata. Ha az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy a Cabral-kormánynál jobb kormánya úgysem volt vagy úgysem igen lehet a Dominikai Köztársaságnak, akkor miért nem támogatta erôteljesebben Cabralt? Ha pedig úgy látta, hogy a Cabral-kormányt már semmiképpen sem lehet megmenteni, miért nem nyújtott határozott bátorítást az államcsíny mérsékelt erőinek? Ha már nem teljesítette a PRD-nek az Egyesült Államok jelenlétére vonatkozó kérését, miért nem adta tudtul legalább, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi a kilátásban levő rendszerváltozást, vagy miért nem sürgette Juan Bosch visszatérését a Dominkai Köztársaságba? A rendelkezésre álló adatok szerint, az amerikai kormány a válság első napjaiban még csak kísérletet sem tett arra, hogy érintkezésbe lépjen Boschsal.

Az Egyesült Államok tehát kezdetben éppúgy nem támogatta Cabralt, mint ahogy nem volt hajlandó támogatni – ha ugyan kimondottan nem ellenezte – Bosch visszatérését. Az április 24-ét követő napok eseményeinek tanúsága szerint Cabral népszerűsége olyan csekély volt, hogy méltán elmondható: az Egyesült Államok, hacsak a fegyveres beavatkozás eszközéhez nem folyamodik, semmit sem tehetett volna a rezsim megmentéséért. Az érdekesebb kérdés azonban az, miért idegenkedett annyira az Egyesült Államok attól, hogy Bosch ismét uralomra kerüljön. Ám ez már beletartozik abba a nagyobb kérdéskomplexumba, hogy miért változott meg annyira az Egyesült Államok magatartása azóta, hogy 1963-ban ismételten oly lelkes elismerésben és támogatásban részesítette az akkor még uralmon levő Boschot, amilyenben kevés latinamerikai elnöknek volt valaha is része hazánkban.

A dominikai válság második kritikus pillanatára kedden, április 27-én került sor, amikor a lázadók vezetői, köztük Molina Urena és Francisco Camano Denó, a lázadó erők katonai vezetője felkérték az amerikai nagykövetséget, hogy vállaljon közvetítő szerepet a két fél között, tárgyalások megkezdése céljából. A lázadó, vagyis alkotmányos erők katonai helyzete ekkor nagyon rossznak látszott. És W. Tapley Bennett, az Egyesült Államok nagykövete, akit négyszer is utasítottak, hogy igyekezzen elérni a tűzszünetet és egy katonai junta megalakulását, úgy vélte, nincs joga a közvetítésre, mert ez “beavatkozást jelentene”. A közvetítés ekkor még csendben, békésen megvalósítható lett volna. Huszonnégy óra múlva a nagykövet már a tengerészgyalogság bevetését kérte, s ettől kezdve az Egyesült Államok több mint egy éven át oly kiadósan beavatkozott a Dominikai Köztársaság belügyeibe, mint a Monroe-elv legszebb napjaiban.

Április 27-én délután Wessin y Wessin tábornok páncélosai készen álltak, hogy a Duarte-hídon át benyomuljanak Santo Domingo belvárosába. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Miután az amerikai nagykövetségen elutasításban részesültek, egyes vezetôik – köztük Molina Urena – a latin-amerikai országok Santo Domingó-i követségein kerestek menedéket. Az Egyesült Államok kormánya ezt úgy értelmezte, hogy a nem kommunista lázadók felismerték mozgalmukban az egyre növekvô kommunista befolyást, s ezért hátat fordítottak a forradalomnak. Molina Urena viszont egyszerűen kijelentette, azért kért menedékjogot, mert elveszettnek látta a forradalom ügyét.

Április 27-én az amerikaiak nagy lehetőséget szalasztottak el. Bennett nagykövet olyan helyzetben volt, hogy ha vállalja a közvetítést, minden bizonnyal el tudta volna érni a demokratikus kibontakozást, ő azonban – azzal a képmutató indokolással, hogy jószolgálatainak felajánlása az adott helyzetben egyértelmű lenne a beavatkozással – úgy döntött, hogy nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat. A Washington Postban Murrey Marder – legjobb tudomásom szerint azoknak az újságíróknak egyike, akiket nem vádoltak elfogultsággal – a következôket írta erről:

“Bízvást elmondhatjuk, hogy a múlt kedden, április 27-én az Egyesült Államok sorsdöntô alkalmat szalasztott el. Ekkor még megkísérelhette volna, hogy gátat vessen az amerikai beavatkozáshoz vezetô folyamatnak, ezzel szemben tűrte, hogy egy viszonylag vezetés nélküli lázadás olyanok kezébe kerüljön, akiket kommunistáknak tart.”⁴

E mulasztás legfőbb oka az amerikai államférfiaknak az a legjobb esetben is csak hiányos bizonyítékokra alapozott meggyôzôdése volt, hogy a lázadó mozgalom kommunista vezetés alatt áll. Ezenkívül az Egyesült Államok nagykövetségét még az elôbbivel összefüggô és talán egyenrangú ok is késztette az április 27-ei közvetítési lehetôség elutasítására, hogy itt, a követségen a lázadók vereségét kívánták, s az adott kritikus pillanatban úgy látták, hogy ez be is következik. Ezért szalasztották el az Egyesült Államok helyi képviselôi a kitűnő alkalmat, mely arra kínálkozott, hogy a lázadók mérsékelt elemeinek bátorításával és a demokratikus kibontakozás elősegítésével csökkentsék vagy akár ki is küszöböljék a mozgalomban érvényesülô kommunista befolyást.

Ám a várakozással ellentétben a lázadók még szerdán, április 28-án reggel is harcoltak. A másik fél erôi ugyanis oly szervezetlennek és gyávának bizonyultak, hogy az felülmúlt minden elképzelést: erre sem az Egyesült Államok nagykövetsége, sem maguk a lázadók nem számítottak. Bennett nagykövet sürgősen javasolta, hogy a de los Santos Cespedes repülőtábornok parancsnoksága alatt álló ellenforradalmi erőknek bocsássanak rendelkezésére ötven hordozható rádió adó-vevő készüléket az amerikai hadügyminisztérium Puerto Ricó-i raktárából. A nagykövet még ugyanaznap megismételte ezt a javaslatát, s ezúttal azzal indokolta, hogy a harc a castróizmus és ellenfelei között folyik. Maguk az ellenforradalmárok kérték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be fegyveresen az ő oldalukon, de az amerikai kormány ekkor még elutasította kérésüket.

A nap folyamán a helyzet gyors ütemben rosszabbodott általában a közrend, különösen pedig az ellenforradalmárok szempontjából. Április 28-án, a délután közepe táján Pedro Bartolome Benoit ezredes, egy sebtében megalakított junta elnöke ismételten – s ezúttal írásban – kérte az amerikai csapatok közbelépését, arra hivatkozva, hogy a kommunista hatalomátvételt csak az intervenció akadályozhatja meg. (Arról, hogy a junta képtelen megvédeni az ott tartózkodó amerikaiak életét, ekkor még említés sem törtrént.) Washington megtagadta a kérés teljesítését, majd pedig tudtára adta Benoitnak, hogy az Egyesült Államok csakis akkor avatkozna be, ha ő, Benoit kijelentené, hogy nem tudja megvédeni a Dominikai Köztársaságban tartózkodó amerikai állampolgárokat. Lényegében tehát tudomására hozták a junta elnökének, hogy az Egyesült Államok beavatkozik, ha ő azt mondja, hogy amerikaiak élete forog veszélyben. És pontosan így is történt.

Ekkor, április 28-án hozták meg az Egyesült Államokban azt a döntést, amellyel kormányunk megszegte az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában foglalt előírásokat. S e döntés azután megszabta az események további menetét: John Bartlow Martin és McGeorge Bundy küldetésének kudarcát, az amerikai csapatok átformálását Amerika-közi fegyveres erőkké, a Camano Denó vezetésével harcoló lázadók és Antonio Imbert Barreras tábornok juntája között kikényszerített döntetlent, az Amerikai Államok Szervezetének közvetítését és az ideiglenes kormány megalakítását célzó gyötrelmes, de végül is eredményre vezető tárgyalásokat. Az április 28-i végzetes döntés mindenesetre megszabta az események fő irányát. Amikor ezen a napon a tengerészgyalogság partra szállt, s még inkább, amikor a rákövetkező napokban jelentős erősítéseket kapott, a kocka el volt vetve, s az Egyesült Ál1amok alaposan belekeveredett a dominikai nép belső küzdelmébe. Ez pedig olyan bonyodalmakat okozott a többi amerikai országhoz fűződő kapcsolataiban, amelyeket kevesen láthattak elôre, s bizonyára senki sem kívánt.

Az Egyesült Államok azért avatkozott be a Dominikai Köztársaság belügyeibe, hogy megakadályozza egy olyan forradalom gyôzelmét, amelyet szerinte a kommunisták irányítottak. Bennett nagykövet Washingtonba küldött távirataiból kétségkívül kiviláglik, hogy nem az amerikaiak miatt érzett aggodalom, hanem a kommunizmustól való félelem volt az a fő vagy éppenséggel egyedüli ok, amely Bennettet arra késztette, hogy katonai beavatkozásra tegyen javaslatot. A valóság az, hogy egyetlen amerikai életét sem oltották ki Santo Domingóban mindaddig, amíg április 28-a után el nem kezdődött a tűzharc a tengerészgyalogosok és a lázadók között. Az amerikaiak életét veszélyeztető nagyarányú lövöldözésekről szóló jelentések erôsen túlzottnak bizonyultak.

A kommunista befolyás mértéke tehát döntő kérdés volna, de erre a kérdésre nem lehet megbízható választ adni. A bizonyítékok végeredményben arra vallanak, hogy a forradalom kitervelésében a kommunisták nem vettek részt – egynémely jel szerint egyenesen meglepte ôket a forradalom kitörése –, de aztán nagyon gyorsan megpróbáltak hasznot húzni belőle, s mindent megtettek, hogy irányításuk alá vonják. Hogy ez bármikor is sikerült volna, arra nincs bizonyíték. Alkalmasint volt bizonyos befolyásuk a forradalmi mozgalomban, ennek a befolyásnak a mértékét azonban legfeljebb találgatni lehet.

Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben szinte kezdettôl fogva abból indult ki, hogy a forradalmat a kommunisták irányítják, vagy elôbb-utóbb biztosan ôk fogják irányítani, s a kommunista hatalomátvételt csak erőszakkal lehet megakadályozni. Egyes államférfiaink, úgy látszik, pánikba estek a gondolattól, hogy a Dominikai Köztársaságból “második Kuba” lesz, s rémületükben elfeledkeztek arról, hogy a kommunisták gyakorlatilag minden reformmozgalmat több-kevesebb támogatásban részesítenek; hogy nagy különbség van a között, irányítanak-e vagy csak támogatnak a kommunisták egy politikai mozgalmat; s hogy egy reformmozgalom befolyásolását nem kell feltétlenül átengedni a kommunistáknak, hanem versengeni is lehet velük ezért a befolyásért. Nyomatékosan hangsúlyozom: mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a dominikai válságban semmiféle szerepük nem volt a kommunistáknak, hanem egyszerűen azt, hogy kormányunk a forradalom kommunista irányításának feltételezéséből indult ki, ennek alapján cselekedett, holott ezt a feltételezést sem akkor, sem azóta nem tudta bebizonyítani.

Az intervenciót tehát tulajdonképpen nem is a dominikai forradalom kommunista irányítása, hanem csupán a kommunistáknak a forradalomban való részvétele miatt hajtották végre. Pánikból és gyávaságból fakadó hiba volt ez, s amellett még Latin-Amerika mai politikai életének teljes félreértését is tükrözi. Hiszen a kommunisták valamennyi latin-amerikai országban működnek, igyekeznek bekapcsolódni csaknem minden itteni forradalomba, s megpróbálják kezükbe ragadni ezek irányítását. Ha minden olyan csoport vagy mozgalom, amellyel a kommunisták szövetségre lépnek, pusztán ezért megbélyegzetté válik az Egyesült Államok szemében, akkor voltaképpen már fel is adtuk a reményt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni tudjuk a Latin-Amerikán végigszáguldó forradalmi mozgalmakat és társadalmi átalakulásra irányuló követeléseket. S ami még ennél is rosszabb, ha így gondolkodunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a latin-amerikai oligarcháknak, akik egyik hiábavaló kísérletet a másik után teszik a status quo fenntartására – ezeknek a reakciósoknak, akik részben érzelmi elfogultságból, részben pedig azzal a feltett szándékkal, hogy az Egyesült Államokat megijesszék, és önző, lejáratott céljaik támogatására késztessék, általában igen könnyedén és nagyvonalúan használják a “kommunista” kitételt. (…)

Latin-Amerikában a jövő mozgalma a társadalmi forradalom. A kérdés csak az, hogy ez a forradalom kommunista vagy demokratikus jellegű lesz-e; s a latin-amerikaiak választása részben attól függ, miként használja fel nagy befolyását az Egyesült Államok. Világosan kell látnunk, hogy a választás nem a társadalmi forradalom és a konzervatív oligarchia között kínálkozik, s ha a reformokat támogatjuk, ezzel nem a kommunista népi baloldalt erősítjük, ha viszont a néptől idegen oligarchia mögé állunk, ezzel a művelt és hazafias latin-amerikaiak most felnövő, fiatal nemzedékét ugyanolyan elkeseredett és ellenséges kommunista álláspont elfoglalására késztetjük, mint amilyet Fidel Castro vall Kubában.

Nem járhatunk egyszerre két úton. Választanunk kell a “Szövetség a haladásért” céljai és a latin-amerikai status quo fenntartásának eleve kudarcra ítélt kísérlete között. Ezzel a választással fogunk feleletet adni a sajnálatos dominikai események által felvetett és mindeddig megválaszolatlan fő kérdésre, s egyúttal tulajdonképpen a Latin-Amerikához fűzôdő jövőbeni kapcsolataink ugyancsak megválaszolatlan fő kérdésére is. (…)

Két forradalom

Latin-Amerikában ma a legfőbb hajtóerô az emberek mind nagyobb részének vágya a személyes és a nemzeti méltóságra. A felnövő nemzedék szemében ezt a törekvést két fő veszély fenyegeti: a belsô reakció és az idegen uralom. S dominikai intervenciójával, a konzervatív oligarchák és a katonai diktátorok uralmának készséges elfogadásával, s az ilyen rendszereknek nyújtott katonai segéllyel az Egyesült Államok sajnálatos módon elérte, hogy mindkét veszéllyel kapcsolatba hozzák. Mindezzel megsértettük a fiatal, idealista latin-amerikaiak méltóságát és önérzetét. Sokan közülük most már azt is el tudják képzelni, hogy az Egyesült Államok egyszer majd az ő hazájukban is beavatkozást hajt végre a társadalmi forradalom eltiprása végett, s egy szép napon saját szülôvárosukban amerikai tengerészgyalogosokkal találják szembe magukat a barikádokon.

A reakció és a külföldi uralom elleni harcnak Latin-Amerikában eddig két modellje – két prototípusa – van: a kubai és a mexikói. Hogy a kettô közül melyiket találja majd vonzóbbnak a reformokra törekvő, tevékeny és határozott latin-amerikaiak új nemzedéke, az sokban függ az Egyesült Államoknak a jövendő forradalmi mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásától is. Ezért úgy gondolom, érdemes lesz újból szemügyre vennünk a kubai és a mexikói forradalom jellegzetes vonásait: van mit tanulnunk belőle.

Kubában is, Mexikóban is mélyreható társadalmi forradalom zajlott le ebben az évszázadban. Mindkét forradalom heves és erőszakos lefolyású volt, mindkettő szenvedéssel és igazságtalansággal sújtott rengeteg ártatlan embert, s kezdetben mindkettô sikertelen katonai beavatkozásra késztette az Egyesült Államokat. A kubai forradalom – Crane Brinton meghatározásával élve – még a szélsôségesek uralmának korszakában van, bár ez a szélsőségesség mérséklődhet. Mexikó viszont már régen túl van a maga thermidorján, jelenleg demokratikus egypártrendszerben él, s kölcsönös megbecsülésen alapuló baráti kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokkal, annak ellenére – azaz szerintem inkább annak következtében –, hogy mentesebb az Egyesült Államok befolyásától, mint a legtöbb latin-amerikai ország.

Bármekkora szerepe van is a marxizmusnak a kubai forradalomban, ez a forradalom vitathatatlanul kubai. Hruscsov miniszterelnök Bécsben állítólag azt mondta Kennedy elnöknek, hogy Fidel Castrót nem tekinti “igazi” kommunistának. Azt viszont még senki sem merte komolyan állítani, hogy Castro ne volna “igazi” kubai nacionalista, mégpedig erőszakos, antidemokratikus és Amerika-ellenes kubai nacionalista.

Castro amerikai és európai látogatók tanúsága szerint is rendkívül népszerű a kubai nép körében. C. K. McClatchy, a “Sacramento Bee” munkatársa, aki 1965 nyarán járt Kubában, arról számolt be, hogy Fidel, ahogy országszerte nevezik, valóságos nemzeti hôs. Csodálják, mert gyorsabban vágja a cukornádat, mint akármelyik kubai, mert úgy játszik baseballt, mint Mickey Mantle, mert hosszabban és ékesszólóbban tud beszélni, mint bármely más élő ember. Csodálják, mondja McClatchy, mert “megtestesíti a forradalmat”.⁵

Miként lehetséges, hogy egy kormány, amely nem engedi érvényesülni az egyéni szabadságjogokat, nyomban hatalomra jutása után – egy sportstadionban megrendezett komolytalan perek alapján – kivégezteti ellenfeleit, s a Disznó-öbölben partra szállt bátor emberekért váltságdíjat követel az Egyesült Államoktól, mást is ébreszthet népében, mint félelmet és megvetést? A válasz, azt hiszem, az olyanfajta tényekben rejlik, amilyenekről McClatchy tudósításában is olvashatunk.

A forradalom előtt a Havannát körülvevő 22 mérföld hosszú parti sávnak csupán egyetlen kis darabja szolgált nyilvános strand céljára. Ma az egész tengerpart nyitva áll mindenki előtt, s a kubaiak, akik régebben be sem tehették oda a lábukat, most ezrével látogatják a strandokat.

A közoktatásra rá sem lehet ismerni. Az analfabéták száma erősen csökkent, s ma kétszer annyi iskola működik, mint a forradalom előtt. A havannai egyetem egyik hallgatója ezt mondta McClatchynek: “Azelőtt csak a gazdagok gyerekei jöhettek ide. Most mindenkit felvesznek, aki megfelelő előképzettséggel rendelkezik.”

A régebben nincstelen parasztok ma szövetkezetekben dolgoznak, vagy kis parcellákat kaptak a kisajátított földekből. Az állami vállalatok és intézmények dolgozói lakást, orvosi ellátást és fizetést kapnak.

A forradalom előtt 20 százalék körül volt a munkanélküliek aránya; ennél alig akadt magasabb az egész világon. Ma viszont az iskolaköteles korhatáron felül szinte mindenkinek van munkája.

A legfontosabb azonban az emberi méltóság és a nemzeti büszkeség érzése, amelynek forrását a kubaiak a forradalomban látják. A szigetország hat évtizeden át gazdasági értelemben gyarmata volt az Egyesült Államoknak, s ma a gazdasági kudarcok és az egyes közszükségleti cikkekben mutatkozó súlyos hiány ellenére a kubaiak hallatlanul büszkék, hogy Castro ilyen sikeresen dacol az észak-amerikai óriással. Az Egyesült Államok meg nem szűnô ellenséges magatartása pedig kétségkívül fokozza Castro bátor függetlenségének hatását.

Kubában talán soha nem is volt meg a békés, demokratikus forradalom lehetôsége. Castro, amikor Herbert Matthewsnak adott nyilatkozatában, 1963. október 29-én kifejtette, hogyan és miért lett marxista–leninista, elmondta, hogy mint földbirtokos család sarja, akit jezsuiták neveltek, még a születésénél és neveltetesénél fogva beléplántált eszmékkel került az egyetemre. Egyetemi hallgató korában aztán olvasni kezdte a marxista irodalmat, 1953-ban pedig, amikor bíróság elé állították, mert diáktársaival megrohamozta a santiagói Moncada laktanyát, már kifejtette elgondolását egy “igen radikális forradalomról”. Ekkor azonban még úgy képzelte, “hogy ez az 1940-es alkotmány alapján, demokratikus rendszer keretében is megvalósítható”. “Megtérésem – mondta Matthewsnak – fokozatosan, de mégis gyorsan végbemenő folyamat volt, mert az események nyomása kényszerített rá, hogy elfogadjam a marxizmust válaszul arra, amit kerestem.” Az a mód, ahogyan az amerikaiak az 1959-es májusi agrárreformot fogadták – jegyezte meg később –, “megértette velem, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet megegyezésre jutni”. “Így aztán – vonta le a konklúziót – az események sodrában fokozatosan eljutottam a marxista–leninista állásponthoz. A folyamat annyira fokozatosan és természetesen ment végbe, hogy nem is tudnám önnek pontosan megmondani, mikor lettem marxista–leninista.”⁶

Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a kubai forradalom is eljuthat a szélsőségességből a maga thermidori szakaszába. Amint már a harmadik fejezetben rámutattam, olyan folyamat ez, amelyen más nagy forradalmak is keresztülmentek. A francia forradalmat végül is a harmadik köztársaság konszolidálta, az orosz forradalmat pedig Sztálin, vagy talán még inkább Hruscsov. S mindezekben az esetekben az átmenetet nem a forradalmi ideológia feladása jellemezte, hanem az, hogy ez az ideológia gyakorlati politikából fokozatosan hazafias liturgiává alakult át.

Jellegzetesebb példa azonban Latin-Amerika számára a mexikói forradalom, amely 1910-ben tört ki, és csak tízévi szélsőséges erőszakoskodás, fosztogatások, gyújtogatások és vallásellenes atrocitások után kezdett konszolidálódni. Ez a forradalom igazi osztályháború volt; a földesurakat halomra gyilkolták, a külföldi vagyont pedig kisajátították. A forradalom első éveiben az Egyesült Államok kétszer is megtámadta Mexikót: egyszer Veracruznál, a tenger felől, hogy bosszút álljon egy sérelemért, amely a csillagos lobogót érte, egyszer pedig a szárazföldön, amikor sikertelen kísérletet tett Pancho Villa, a banditavezér kézre kerítésére.

Aztán az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, s egy ideig nem tudott Mexikóval foglalkozni, a háború után azonban újult erôvel bontakozott ki a Mexikó megszállására és a forradalom elfojtására ösztönzô agitáció. Coolidge elnöknek, aki meg volt áldva az alázatosság erényével, szerencsére sikerült elkerülnie a beavatkozást. Mexikóba küldött megbízottja, Dwight Morrow eredményes tárgyalásokat folytatott a mexikóiakkal a kisajátított amerikai ásvány- és kőolajbányászati jogok kérdéséről. Morrow azután jóindulatú felbuzdulásában rávette Charles A. Lindbergh-et, hogy repüljön el Mexico Citybe.

Mexikó ma már politikailag szilárdan áll a lábán, s gazdaságilag is figyelemre méltó ütemben fejlődik. Nem értett egyet az Egyesült Államok dominikai intervenciójával, s még ezt megelőzôen azzal a határozattal sem, amely Kubát kizárta az Amerikai Államok Szervezetéből. Ma is fenntartja diplomáciai kapcsolatait Kubával, s Mexico City és Havanna között rendszeres légi járat közlekedik. Emellett Mexikó jobb viszonyban van az Egyesült Államokkal, mint a legtöbb latin-amerikai ország – azt hiszem, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert független. Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a függetlenség tette lehetővé és oly természetessé azt a lelkes, baráti fogadtatást, amelyben a mexikói nép részesítette Johnson elnököt. És Diaz Ordaz elnök is azért vehetett részt népével együtt olyan természetesen ebben a szívbôl jövő üdvözlésben, mert nem kellett attól tartania, hogy bárki is az amerikaiak bábjának tekinti. A két ország kapcsolatait a kölcsönös megbecsülés és önbecsülés jellemzi, s mindez akkor kezdődött, amikor negyven évvel ezelôtt az Egyesült Államok kiegyezett a mexikói forradalommal.

Túlzott merészség volna részemről, ha azt jósolnám, hogy ugyanilyen szerencsésen fog alakulni az Egyesült Államok és a kubai forradalom viszonya is. De azért mégsem zárnám ki teljesen ezt a lehetôséget. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Államok egyszer már kiegyezett egy nagy társadalmi forradalommal Latin-Amerikában, ez a kiegyezés mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult, s ebbôl a tapasztalatból nyilvánvaló és fontos következtetések adódnak egy olyan kontinenshez való viszonyunkat illetôen, ahol további forradalmak – erôszakos vagy békés forradalmak – elkerülhetetlenek.

[A fentiekben közölt szöveg részlet a bevezetőben említett kötet Fulbright, J. William (1966). The Arrogance of Power, New York: Random House harmadik, Amerika és a forradalom, illetve negyedik, Forradalom Amerikában c. fejezetéből.]

Jegyzetek

¹ Crane Brinton: The Anatomy of Revolution. Vintage, New York, 1965. 146.

² Uo. 234.

³ Alberto Lleras Camargo: The Price for the Intervention. Vision, 1966. június 24.

⁴ Murrey Marder: Crisis Under the Palms. The Washington Post, 1965. június 27.

⁵ C. K. McClatchy: Cuban Dignity Has Soared. The Washington Post, 1965. szeptember 26.

⁶ Hispanic-American Report. Stanford University Press, 11.

“A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell.” (Szun-ce: A hadviselés törvényei)

*** 

A neoliberalizmus, mint világrendszer, a területszerző háború új fajtája. A harmadik világháború – más szóval a hidegháború – vége korántsem jelenti azt, hogy a világ túllépett volna a bipolaritáson, s a győztes hegemóniájával új stabilitásra tett volna szert. Mert bár legyőzött van (a szocialista tábor), nehéz megnevezni a győztest. Az Egyesült Államok? Az Európai Unió? Japán? Hármójuk együtt? A “gonosz birodalmának” bukása új piacokat nyit meg, amelyek megszerzéséért új háború kezdődik, a negyedik világháború.

Mint minden konfliktus, ez is arra kényszeríti a nemzetállamokat, hogy önazonosságukat újradefiniálják. A világrend visszatért a régi korokhoz, Amerika, Afrika és Óceánia meghódításának idejéhez. Különös ez a modernség, amely hátrálva halad előre: a XX. század alkonya inkább hasonlít a régi barbár századokhoz, mint a tudományos–fantasztikus regényekben oly sokszor leírt racionális jövőhöz.

Óriási területek és vagyonok, s főleg a rendelkezésre álló munkaerő hatalmas tömegei várnak új gazdára. A világ urának szerepköre egyedüli, a jelöltek azonban sokan vannak. Ez az oka az új háborúnak azok között, akik szeretnének részévé lenni a “jó birodalmának”.

Míg a harmadik világháború a kapitalizmus és a szocializmus konfrontálódását jelentette – különböző területeken s változó hevességgel –, a negyedik világháború a nagy pénzügyi központok között zajlik – világméretű színpadokon s tartósan magas intenzitással.

A téves elnevezéssel illetett “hidegháború” olykor igen magas hőfokot ért el, a nemzetközi kémkedés katakombáitól Ronald Reagan hírhedt “csillagok háborújának” kozmikus szférájáig; a Disznó-öböl fövenyétől Kubában, a vietnami Mekong deltájáig; az atomfegyverekért vívott fékevesztett versenyfutástól a latin-amerikai katonai puccsokig; a NATO haderőinek bűnös manővereitől a CIA-ügynökök aknamunkájáig Bolíviában, ahol Che Guevarát meggyilkolták. Mindezek az események végül a szocialista tábor mint világrendszer összeomlásához s mint társadalmi alternatíva megszűnéséhez vezettek.

A harmadik világháború bebizonyította a totális háború “jótéteményeit” a győztes, a kapitalizmus számára. A háború utáni helyzet új, globális leosztást sejtet, amelynek legfontosabb konfliktustényezői: a “senki földje” területek jelentős kiterjedése (a Kelet összeomlása nyomán), néhány nagyhatalom (az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán) fejlődése, a világgazdasági válság és az új informatikai forradalom.

A számítógépeknek köszönhetően a pénzpiacok – kezdve a pénzváltó helyiségektől – kényük-kedvük szerint erőltethetik a világra törvényeiket és elveiket. A “globalizáció” nem több mint sajátos logikájuk totalitárius kiterjesztése az élet minden területére. Az Egyesült Államok maga is, amely azelőtt a gazdaság ura volt, a pénzügyi hatalom dinamikájának, a kereskedelmi szabadversenynek az irányítása, távirányítása alá került. E logika hasznot húzott a telekommunikáció fejlődésével előidézett prosperitásból, s megkaparintotta az ellenőrzést a társadalmi cselekvés valamennyi oldala felett. Íme, a valóban totálisan totális világháború! Első áldozatainak egyike a nemzeti piac. Egy páncélterem belsejében leadott lövéshez hasonlóan, a neoliberalizmus által elindított háború visszaüt, és a lövést leadót sebesíti meg. A globális pénzgazdaság ágyútüze megsemmisítette a nemzeti kapitalista államhatalom alapjainak egyikét, a nemzeti piacot. Az új, nemzetközivé vált kapitalizmus sérülékennyé teszi a nemzeti kapitalizmusokat és a közhatalmi ágakat éhhalálra kárhoztatja. A csapás oly brutálisra sikeredett, hogy a nemzetállamoknak nincs többé erejük arra, hogy állampolgáraik érdekeit megóvják.

A hidegháborúból örökölt, szépnek mondott kirakatot – az új világrendet – szilánkokra törte szét a neoliberális robbanás. Alig néhány perc elegendő ahhoz, hogy vállalatok és államok omoljanak össze; nem a proletárforradalom szelétől, hanem a heves pénzügyi viharok következtében.

A fiú (a neoliberalizmus) felfalja az apát (a nemzeti tőkét), szétzúzva egyszersmind a kapitalista ideológia hazugságait: az új világrendben nincs sem demokrácia, sem szabadság, sem egyenlőség, sem testvériség. A földgolyó-méretű színpad új csatatérré változik, ahol a káosz uralkodik.

A hidegháború vége felé a kapitalizmus feltalálta a katonai iszonyatot: a neutronbombát, vagyis az olyan fegyvert, amely az életet kioltja, az épületeket azonban megkíméli. A negyedik világháború során most új csoda fedeztetett fel: a pénzügyi bomba. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákkal szemben emez nem csupán megsemmisíti a poliszt (ez esetben a nemzetet), s nemcsak halált, terrort és nyomorúságot hoz lakosaira, hanem célpontját a gazdasági globalizáció kirakós játékának egyszerű mozaikkockájává változtatja. A robbanás nem füstölgő romokat és mozdulatlan tetemeket hagy maga után: eredménye egy-egy új részleg létrejötte a világméretű hipermarket kereskedelmi megapoliszában, valamint a munkaerő újraprofilírozása az immár planetáris nagyságrendűvé vált foglalkoztatási piac számára.

Az Európai Unió saját bőrén tapasztalja meg a negyedik világháború következményeit. A globalizációnak sikerült eltörölnie az államok – egymás évszázados ellenségei – közötti határokat, s politikai unióra kényszerítenie őket. A nemzetállamoktól az európai föderációig vezető út azonban pusztulással és romokkal – elsőként az európai civilizáció romjaival – lesz kikövezve.

A megapoliszok földgolyószerte szaporodnak. Legkedveltebb terepeik a kereskedelmi integrációs övezetek. Észak-Amerikában az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), amelynek Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó a tagja, egy régi hódító tervet teljesít be: “Amerika az amerikaiaké”. De vajon a megapoliszok tényleg a nemzetek helyébe lépnek? Nem, illetve nem kizárólagosan. Inkább új szerepekkel, új határokkal és új távlatokkal látják el őket. Egész országok válnak a neoliberális megavállalatok részlegeivé, amelyek ily módon egyrészt régiók és nemzetek romba döntését és elnéptelenedését, másrészt újjáépítésüket és újjászervezésüket váltják ki.

Az atomfegyvereknek a harmadik világháború idején elrettentő, megfélemlítő és kényszerítő jellegük volt. A pénzügyi hiperbombák viszont most, a negyedik világháborúban egészen másfajta természetűek. Területek (nemzetállamok) megtámadására szolgálnak, lerombolják szuverenitásuk anyagi alapjait, és elnéptelenedésüket, illetve az újfajta gazdaság számára alkalmatlanok (például az őslakosság) kirekesztődését vonják maguk után. Egyidejűleg azonban a pénzügyi központok a nemzetállamok rekonstrukcióját is elvégzik, új elv szerint szervezve újjá őket, amely szerint a gazdaságnak elsőbbsége van a társadalom szempontjaival szemben.

Az őslakosok által lakott térségek e stratégia számtalan példáját szolgáltatják: Ian Chambers, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) Közép-amerikai Irodájának igazgatója például kijelentette, hogy a világ bennszülött lakossága (300 millió fő) olyan övezetekben él, amelyek a világ természeti erőforrásainak 60%-át rejtik magukban. “Nem meglepő tehát, hogy konfliktusok sokasága robban ki e területek megkaparintása érdekében. (…) A természeti erőforrások (a kőolaj és a bányakincsek) kiaknázása, valamint a turisztika azok az ágazatok, amelyek az amerikai őslakosok területeit a leginkább veszélyeztetik. Azután jön a környezetszennyezés, a prostitúció és a kábítószer-kereskedelem.”

Ebben az új háborúban a politika – a nemzetállam motorja – megszűnik létezni. Illetve csupán a gazdaság igazgatására szolgál, olyannyira, hogy maguk a politikusok immár csupán egyfajta vállalatigazgatók. A világ új urainak nincs szükségük a közvetlen kormányzásra. A nemzeti kormányok az ő számlájukra foglalkoznak az ügyek adminisztrálásával. Az újfajta rend egyet jelent a világ egyetlen piacban való egyesítésével. Az államok inkább csak vállalkozások, élükön a kormányokat helyettesítő ügyintézőkkel, az új regionális társulások pedig sokkal inkább kereskedelmi egyesülésekhez hasonlítanak, semmint valódi politikai szövetséghez. Az unió, amelyet a neoliberalizmus előidéz, gazdasági jellegű; a gigantikus méretű, planetáris hipermarketban csupán az áru cirkulál szabadon, nem az emberek.

A globalizáció egyszersmind sajátos gondolkodásmód elterjedését is maga után vonja. Az American way of life, amely az amerikai csapatok nyomában járt előbb a második világháború folyamán Európában, majd később Vietnamban, legutóbb pedig a Perzsa-öbölben, most a számítógépeknek köszönhetően az egész földgolyóra kiterjed. Ez a nemzetállamok anyagi alapjainak lerombolásával s egyúttal történelmi és kulturális pusztulásukkal egyenértékű. Mindazok a kultúrák, amelyeket a nemzetek létrehoztak – Amerika őslakóinak nemes múltja, a ragyogó európai civilizáció, az ázsiai nemzetek bölcs történelmi öröksége, Afrika és Óceánia ősi gazdagsága – az amerikai életmód előidézte bomlás áldozatává válnak. A neoliberalizmus tehát kikényszeríti a nemzetek, nemzetcsoportok pusztulását, hogy azután egyetlen öntőformában olvassza össze őket. Valóban földgolyó-méretű – a lehető legrosszabb és a legkegyetlenebb – háborúról van tehát szó, amelyet a neoliberalizmus intézett az emberiség ellen.

Egyfajta kirakójátékkal állunk szemben. Ahhoz, hogy darabjait összerakhassuk, s mai világunkat megértsük, sok mozaikkocka hiányzik még. Mindazonáltal a puzzle hét darabja már látható. Hét mozaikkocka, amely megrajzolható, kiszínezhető, kivágható s a többihez illeszthető – valamiféle világméretű fejtörő keretében.

A mozaik darabjai közül az első a gazdagság és a szegénység kettős felhalmozódása a planetáris társadalom két pólusán. A második a kizsákmányolás világméretűvé válása. A harmadik az emberiség egy részének tétlenségre kárhoztatása. A negyedik a hatalom és a bűnözés közti visszataszító kapcsolat. Az ötödik az állami erőszak. A hatodik a megapolitika rejtélye. Végül a hetedik az emberiség sokféle formát öltő ellenállása a neoliberalizmussal szemben.

A mozaik első darabja: a javak koncentrálódása és a szegénység megoszlása

Az első darab formája egy pénzjel.

Az emberiség történelme során különböző modellek versengtek egymással azért, hogy általuk a világrend jelévé az abszurd váljék. Nos, ha majd az érmek kiosztására kerül sor, a neoliberalizmus eséllyel pályázhat az első helyek egyikére. A javak “megoszlására” vonatkozó felfogása kettős értelemben is abszurd: az egyik oldalon a gazdagság néhányak kezében halmozódik fel, a másikon pedig a szükség milliók osztályrésze. A mai világ megkülönböztető vonása az igazságtalanság és az egyenlőtlenség. A föld lakosainak száma jelenleg 5 milliárd: közülük 500 millióan kényelemben élnek, négy és fél milliárdnyian viszont szegénységben. A gazdagok számbeli kisebbségüket dollármilliárdjaikkal kompenzálják. A világ 358 leggazdagabb dollármilliárdosának vagyona nagyobb, mint a föld 2,6 milliárdnyi szegényebb felének éves jövedelme.

A transznacionális nagyvállalatok növekedésének nem feltétele a fejlett nemzetek előrehaladása. Ellenkezőleg: minél inkább gazdagodnak ezek az óriások, annál súlyosabbá válik a szegénység a gazdagnak mondott országokban. A gazdagok és a szegények közti távolság hatalmas: a szociális egyenlőtlenségek ahelyett, hogy csökkennének, egyre mélyebbekké válnak.

A pénzjel, amelyet rajzoltunk, a gazdasági világhatalmat szimbolizálja. Most színezzük ki a dollár zöld színével; az orrfacsaró bűzt azonban nem kell hozzátennünk: a trágya, a mocsok és a vér e jellegzetes szaga vele született.

A mozaik második darabja: a kizsákmányolás világméretűvé válása

A második darab háromszöget formáz.

A neoliberálisok hazugságainak egyike az, hogy a vállalatok gazdasági növekedése a javak és a munkahelyek jobb eloszlását eredményezi. Ez az állítás hamis. Ahogyan egy király hatalmának növekedése nem jár együtt alattvalói hatalmának gyarapodásával (sőt, ennek inkább az ellenkezője igaz), a pénztőke abszolutizmusa sem javít a javak eloszlásán, s nem teremt munkahelyeket. Strukturális következményei a szegénység, a munkanélküliség és a létbizonytalanság.

Az 1960-as és 70-es években a szegények száma (azaz, a Világbank meghatározása szerint azoké, akik naponta 1 dollárnál kisebb jövedelemmel rendelkeznek) 200 millióra rúgott. A 90-es évtized elején a szegények már 2 milliárdnyian voltak.

Egyre több a szegény és az elszegényedett ember, s egyre kevesebben vannak a gazdagok és a meggazdagodottak: ez a mozaik első darabjának a tanulsága. Ahhoz, hogy ez az abszurd helyzet előálljon, a kapitalista világrendszer “modernizálja” a javak termelését, forgalmazását és fogyasztását. Az új technológiai forradalom (az informatika), illetve az új politikai forradalom (a nemzetállamok romjain felépülő megapoliszok terjedése) új szociális “forradalomhoz” vezet: a társadalmi erők, mindenekelőtt a munkaerő újraszerveződését idézi elő.

A világ gazdasági értelemben aktív népessége az 1960-as 1,38 milliárd főről 1990-re 2,37 milliárdra nőtt. Egyre több tehát a munkaképes ember, az új világrend azonban jól körülhatárolt térségekbe szorítja őket, s újraszabályozza működésüket (avagy éppen – mint a munkanélküliek és a létbizonytalanságban élők esetében – nem-működésüket). A világnépesség aktív – valamilyen tevékenység keretében foglalkoztatott – része az elmúlt húsz esztendőben gyökeres változáson ment át. A mezőgazdaság és a halászat részaránya az 1970-es 22%-ról 1990-re 12%-ra csökkent, az iparé 25-ről 22%-ra, míg a harmadik szektoré (kereskedelem, szállítás, bankok, szolgáltatások) 42-ről 56%-ra nőtt. A fejlődő országokban a tercier ágazatok aránya 40%-ról (1970) 57%-ra (1990) emelkedett, a mezőgazdaságé és a halászaté ugyanakkor felére, 30-ról 15%-ra csökkent.

Egyre több azoknak a dolgozóknak a száma, akik nagy termelékenységű tevékenységekben vesznek részt. A rendszer ilyenformán olyan óriás tulajdonos módjára működik, amely számára a planetáris piac csupán egyetlen, “modern” elvek szerint működtetett vállalat. A neoliberális “modernitás” azonban, úgy tűnik, közelebb áll a születő kapitalizmus bestialitásához, mint az utópisztikus “racionalitáshoz”. A kapitalista termelés továbbra is igényt tart a gyermekmunkára. A világon élő 1,5 milliárd gyermek közül legalább 100 millió hajléktalan s 200 millió dolgozik (előrejelzések szerint, számuk 2000-re 400 millióra emelkedik). Egyedül Ázsia manufaktúráiban 146 millió gyermeket foglalkoztatnak. De a fejlett Északon is több százezer gyermek kényszerül arra, hogy dolgozzon, a családi jövedelem kiegészítésére vagy a puszta létfenntartás érdekében. Rengeteg gyermeket alkalmaznak a szexiparban is: az ENSZ kimutatása szerint minden évben 1 millió gyermek válik a szexkereskedelem áldozatává.

A világ dolgozóinak millióit sújtó munkanélküliség és szegénység ma olyan realitás, amely egyelőre nem látszik eltűnni. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országaiban a munkanélküliség, amelynek aránya 1966-ban 3,8% volt, 1990-re 6,3%-ra, Európában pedig 2,2-ről 6,4%-ra nőtt. A világméretűvé vált piac szétzúzza a kis- és középvállalkozásokat. Ezek ugyanis a helyi és regionális piacok eltűnésével védtelenekké válnak, s nem képesek elviselni a transznacionális óriások támasztotta konkurrenciát. Emiatt dolgozók milliói veszítik el munkahelyüket. A neoliberalizmus abszurditása, hogy a gazdasági növekedés nemcsak hogy nem teremt, de megszüntet munkahelyeket; az ENSZ “foglalkoztatás nélküli növekedésről” beszél.

A lidércnyomás azonban itt nem ér véget. Akik dolgozhatnak, azok is kénytelenek bizonytalan, ideiglenes munkafeltételeket elfogadni. Növekvő instabilitás, meghosszabbodott munkanap és alacsonyabb munkabér: ezek a következményei a globalizációnak és a szolgáltató szektor robbanásszerű térnyerésének.

Mindez sajátságos többletet hoz létre: az új világgazdasági rend számára haszontalan emberi lények tömegét, akik immár feleslegesek, mert nem termelnek, nem fogyasztanak s nem kölcsönöznek a bankoktól. Egyszóval eldobhatók. A pénzpiacok nap mint nap rákényszerítik törvényeiket az államokra és az államok csoportjaira. Újra elosztják a lakosokat, s végül megállapítják, hogy még mindig túl sok az ember.

A háromszöget alkotó ábra tehát a világméretű kizsákmányolás piramisát fejezi ki.

A mozaik harmadik darabja: a népességvándorlás rémképe

A mozaik harmadik darabját egy kör megrajzolásával kapjuk.

Szóltunk már – a harmadik világháború végével kapcsolatban – az új, hódításra váró térség (a volt szocialista országok), illetve a visszahódítandó területek létéről. Ebből következik a piacok hármas stratégiája: szaporodnak a “regionális háborúk” és a “belső konfliktusok”; a tőke atipikus felhalmozási célt követ; s a dolgozók hatalmas tömegei kényszerülnek helyváltoztatásra. Az eredmény: migránsok millióinak földgolyó-méretű vándorlása. A vándorlók – a hidegháborúban győztesek elképzeléseinek megfelelően – “idegenekké” válnak a “határok nélküli” világban, idegengyűlölettől, a foglalkoztatás bizonytalanságaitól, kulturális identitásuk elvesztésétől, rendőri üldöztetéstől és éhezéstől szenvednek, sőt, gyakran börtönbe vetik őket, vagy gyilkosság áldozatává válnak. Az elvándorlás lidércnyomása, bármi is ennek az oka, tovább erősödik. Azok száma, akik az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának joghatósága alá tartoznak, szó szerint robbanásszerű növekedésen ment keresztül: 2 millióról (1975) 27 millióra (1995) nőtt.

A neoliberalizmus migrációs politikája – az immigráció megfékezése helyett – egyre inkább a munka világának destabilizálására irányul. A negyedik világháború – romboló és elnéptelenítő, illetve újjáépítő és újjászervező mechanizmusaival – emberek millióinak helyváltoztatását kényszeríti ki. Sorsuk, hogy vándoroljanak, s a lidércnyomás, amit magukkal visznek, fenyegetést jelent az állással rendelkező dolgozókra és ürügyet a fajgyűlöletre.

A mozaik negyedik darabja: a pénzügyi globalizáció és a bűnözés általánossá válása

A negyedik elem egy téglalap.

Ha bárki azt gondolná, hogy a bűnözés világa az obskúrus, síron túli világ szinonimája, súlyosan téved. A hidegháborúnak nevezett időszak alatt a szervezett bűnözés valójában egyfajta “respektusra” tett szert. Nem csupán modern vállalkozásként kezdett el működni, hanem mélyen behatolt a nemzetállamok politikai és gazdasági rendszerébe is.

A negyedik világháború kezdetével a szervezett bűnözés tevékenységi területei is globalizálódtak. Az öt világrész bűnszervezetei elsajátították a “világméretű együttműködés szellemét”, s együttesen vesznek részt az új piacok megszerzéséért folytatott versengésben. Legális vállalkozásokba ruháznak be, s nemcsak azért, hogy a piszkos pénzt tisztára mossák, hanem azért is, hogy tőkéhez jussanak illegális üzelmeikhez. Kedvelt aktivitási területük a luxusingatlanok piaca, a szabadidő-eltöltés, a média és… a bankszféra.

Ali Baba és a 40 bankár? A helyzet rosszabb. A kereskedelmi bankok a piszkos pénzt legális tevékenységeikhez használják fel. Az ENSZ egyik, a bűnözés globálissá válásról szóló 1995-ös jelentése szerint, “a bűnszervezetek fejlődését megkönnyítették a szerkezetátalakítási programok, amelyeket az eladósodott országok kénytelenek voltak magukra vállalni, hogy hozzájussanak a Nemzetközi Valutaalap kölcsöneihez”.

A szervezett bűnözést szolgálják az “adóparadicsomok” is. Vagy 55 van belőlük szerte a világon; egyikük, a Kajmán-szigetek, amely az ötödik helyet foglalja el a bankközpontok között, több bankot és regisztrált vállalkozást számlál, mint amennyi lakosa van. A piszkos pénz tisztára mosásán kívül az adóparadicsomok az adózás alóli kibújást is szolgálják, s egyúttal a vezető kormánypolitikusok, az üzletemberek és a maffiavezérek találkahelyei.

Íme hát a téglalap alakú tükör, amelyben a legális és az illegális üzleti szféra egymásra néz. Vajon a tükör melyik oldalán helyezkedik el a bűnöző s melyiken az, aki üldözi?

A mozaik ötödik darabja: törvénytelen hatalom – törvényes erőszak

A kirakós ötödik eleme egy ötszög.

A globalizáció színpadán az állam sztriptíztáncot lejt, amelynek végén csupán a “nélkülözhetetlen minimumot” hagyja magán: az elnyomáshoz szükséges fegyveres erőt. A nemzetállam, amelynek anyagi alapjait szétrombolták, s amelynek szuverenitása és függetlensége megszűnt, politikai osztálya pedig felszámolódott, a megavállalatok puszta biztonsági szervezetévé válik. Ahelyett, hogy a beruházásokat a szociális kiadások felé terelné, gondja inkább a társadalom ellenőrzését szolgáló eszközök fejlesztésére van.

Vajon mi a teendő akkor, amikor az erőszak a piac törvényeiből fakad? Hol van a törvényes erőszak és hol a törvénytelen? A szerencsétlen nemzetállam az erőszak miféle monopóliumát követelhetné magának, midőn a kereslet és a kínálat szabad érvényesülése megkérdőjelezi e monopóliumot is? Hiszen a szervezett bűnözés, a kormányzatok és a pénzügyi központok között szoros kapcsolat áll fenn. Nem nyilvánvaló-e, hogy a szervezett bűnözés valódi fegyveres erővel rendelkezik? Ilyenformán az erőszak monopóliuma többé nem a nemzetállamoké: a piac erre is rátette a kezét… Ha pedig az erőszak monopóliumával szembeni tiltakozás megpróbál az “alul lévők” érdekeire s nem a piac törvényeire apellálni, a világhatalom tüstént beavatkozást kiált. Ez az egyik legkevésbé tanulmányozott (s a leginkább elitélt) aspektusa ama kihívásnak, amelyet a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg mögött álló bennszülött lakosság fegyveres lázadása intézett a neoliberalizmus ellen, az emberiség érdekében.

Az amerikai katonai hatalom jelképe az ötszög, a Pentagon. Az újdonsült világrendőrség azt szeretné, ha a nemzeti hadseregek és rendfenntartó erők egyszerű testőrgárdák lennének, amelyek szavatolják a rendet és a fejlődést a neoliberális megapoliszokban.

A mozaik hatodik darabja: a megapolitika és a törpék

A hatodik mozaikdarabon valamilyen firkálmány van.

Azt mondottuk, hogy a nemzetállamok ki vannak téve a pénzpiacok támadásainak, s kényszerűen feloldódnak a megapoliszokban. A neoliberalizmus által folytatott háború azonban nemcsak a nemzetek és a régiók “egyesítését” jelenti. A romboláson és elnéptelenítésen, illetve újjáépítésen és újjászervezésen alapuló neoliberális stratégia a nemzetállamokon belül is szakadásokhoz vezet. Ez a mostani negyedik világháború egyik paradoxona: miközben megszünteti a határokat és egyesíti a nemzeteket, egyszersmind meg is sokszorozza a határokat, a nemzeteket pedig felaprózza.

Ha valakinek mindezek után kétségei lennének még arról, hogy a globalizáció világháborút jelent, vegye számba azokat a konfliktusokat, amelyek a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia széteséséhez vezettek; ezek az országok a nemzetállamok gazdasági alapjait és kohézióját széttörő válság áldozatai.

(Fordította: Lugosi Győző)

[A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezetője, Marcos sub-commandante (alparancsnok) írása a Le Monde diplomatique 1997. augusztusi számában jelent meg.]