A Kiáltvány hatástörténete megmutatja, hogy az nemcsak a marxista gondolkodóknak és a munkásmozgalom radikális irányzatainak volt stratégiai iránytűje, hanem a polgári tudományosság fontos reprezentánsaira is jelentős hatást gyakorolt.¹ Nemcsak a burzsoázia haladó történelmi tetteként értékelt polgári nemzetállam leírásában és termelési módjának megmagyarázásában, hanem éppen a tudományos anticipáció erejével. Miben igazolódott, s mennyiben dőlt meg e mű alaphipotézise az elmúlt másfélszáz évben? Ezt vizsgálva éppúgy szembe kell néznünk a korai, elbukott szocialista kísérletekkel, mint a jelenkori globalizációval és az ennek nyomása alatt degradálódó nyugati jóléti államokkal. Ugyanis a tőkeviszony dinamikája 1848-ban hűbéri, ma nemzetállami korlátokat döntött és dönt le.

A Kiáltvány a modern burzsoáziát egy hosszú fejlődési folyamat, a termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások termékének tekintette. Olyannak, amely megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. “A burzsoázia alig százéves uralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve.” (MEM. 4. k. 446.). A polgári társadalom termelőerőinek kifejlődése azonban a hűbéri társadalomban ment végbe. Ledöntve minden prekapitalista korlátot, termelési formát és közösségi alakzatot, a burzsoázia saját képére formálta a társadalom termelési, érintkezési és tulajdoni viszonyait. Létrehozta a modern osztálytársadalmat, amely a bérmunka és a tőke alapviszonyára épül.

A Kiáltvány gondolatmenete ezután az osztállyá szerveződés és a ciklikus gazdasági válságok problémájával folytatódik, s arra a végső következtetésre jut, hogy miképpen egykor a polgári termelőerők szétfeszítették a feudális termelési viszonyokat s formákat, azonképpen fogják a szocializmus termelő erői meghaladni a polgári társadalom válságokkal terhes termelési viszonyait. “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” (460.)

Eltekintve most a ciklikus gazdasági válságok természetének kérdésétől, elemzésünket korlátozzuk az utolsó két állításra. Nekem úgy tűnik: 1848 óta, a számottevő antikapitalista kísérletek ellenére sem következett be sem az, hogy egy ilyen kísérlet az önmagát túlélt polgári termelési viszonyokkal szembekerülő szocialista termelőerők alapzatán jött volna létre, sem pedig az, hogy ezek a kísérletek eljutottak volna “a szabad egyének szabad szövetsége” társadalomszervező elvéig. (Viszont mivel a második állítás feltételezi az elsőt, ezért azon végképp nem kell csodálkoznunk, hogy a második sehol sem valósult meg). Szögezzük le: a Kiáltvány az ún. egyenlő fejlődés, a termelési módok és formák megváltozása klasszikus magyarázó sémájának álláspontján íródott. Jogos és heves polémiája a reakciós szocializmusok ellen összhangban áll mindezzel. A szöveg csak egyetlen ponton, a IV., “taktikai” fejezetben bújik ki az egyenlő, szinkronban végbemenő fejlődés gondolati keretéből: akkor, amikor feltételezi, hogy a Németországban küszöbön álló polgári forradalmat egy fejlettebb proletariátussal hajtják majd végre, mint a XVII. századi angol és a XVIII. századi francia polgári forradalmakat, amiért a polgári forradalom csak egy proletár forradalom közvetlen előjátéka lehet.

Az egyenlőtlen fejlődés (itt és ekkor) még csak a permanens forradalom gondolati csírájaként jelenik meg, hogy aztán az elbukott 1848-as forradalmak után, az ötvenes évektől – ismert, de itt nem kifejtendő módon – egyre nagyobb súllyal essék a latba. Marxnál és Engelsnél azonban a szocialista áttörés fő szabálya kétségtelenül az egyenlő fejlődésre épült, az egyenlőtlen fejlődés ennek csak komplementere. (Lásd például a Kiáltvány 1882-es orosz kiadásához írt előszó utolsó bekezdését.)

A XX. századi történelem, nem függetlenül a világháborúktól, viszont jórészt ezen utóbbi vonalon – az egyenlőtlen fejlődés vonalán – bomlott ki. A tőkés világgazdaság és a nemzetileg, regionálisan és fejlettségi szintek szerint is differenciált világrendszer ellentmondásainak következtében jöttek létre a korai szocialista kísérletek. Ugyanazon rendszer mozgástörvényei hozták létre őket, mint amelyek hét évtizeddel később megdöntötték.

Lenin marxizmusa és a sztálini korszak marxizmus–leninizmusa mást sem tett, mint a ténylegesen megváltozott történelmi körülmények közepette alkalmazta, s érvényességi körén gyakran túlterjesztette² az egyenlőtlen fejlődés elvét, magyarázatát. A viszonylagos elmaradottság talaján létrejött szocialista kísérletek és az egyenesen elmaradott afrikai és ázsiai országok és térségek önmagukat szocialistának nevező praxisformái úgy fordították meg – esetenként sok csalódást okozva mozgalmaiknak – a termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok közötti ellentmondások feloldására vonatkozó marxi és engelsi felfogást, mintha az ellentmondások “ott és akkor” fellépő politikai formáinak megoldásai maguk lehetnének az elmaradott termelőerők pótlékai: helyettesíthetnék az alacsony gazdasági és kulturális fejlettségi szintet. Röviden: a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának a pótléka. Valójában az államilag szervezett szocializmusokból, melyek de facto nem-kapitalista modernizációs kísérletek voltak, azért lehetett visszamenet, mert – szemben az 1936-os sztálini alkotmánnyal és a fejlett szocializmus erre támaszkodó brezsnyevi ideológiájával – sohasem érték el a gothai program kritikájában körvonalazott alsó fok fejlettségét. (A marxi elmélet kategóriarendszerébe illeszkedő minősítéssel az átmenet fázisáig jutottak, a Gazdasági-filozófiai kéziratok³ nyers, politikai szocializmusáig, amely a magántulajdon negatív megszüntetéséig jut el, politikai természetű és despotikus formában.)

Helyezkedjünk-e ennek következtében a “termelőerők mindenen áttörő, automatikus fejlődésének” kautskyánus álláspontjára? Ennek fényében az orosz forradalom és a “ténylegesen létező szocializmus” a szocialista forradalom előfeltételeinek be nem várásának bűnébe fogant, és olyan kísérletté válik, amelyik önmagában hordozta törvényszerű összeomlását. A korai, korán jött forradalmak lendülete és erőfeszítései csak a késleltetett (és dicstelen) összeomlások változatait produkálhatták. A klasszikus áttörés következetes, egyenlő fejlődésre koncentráló interpretációja szerint a tőkés világpiacon úrrá lenni nem tudó politikai szocializmusok alulfejlett termelőerőikkel a XX. században képviselték azt, amit a Manifest korában a bukásra ítélt prekapitalista formák.⁴

A Kiáltvány legátfogóbb gondolati tartalma – túl az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés dilemmáin – mégiscsak az antikapitalista emancipáció. Amíg az első világháború előtti, a két világháború közötti és a hatvanas évek nemzeti felszabadító mozgalmaiig terjedő időkben sokféle ilyen emancipatorikus szándékú mozgalom létezett, addig az utóbbi húsz évben már csak sporadikusan lehetünk tanúi ilyen törekvéseknek. Amíg a világrendszer domináló tényezőjét jelentő monopol- és szervezett kapitalizmus szituációjában érvényes volt, hogy az imperialista hatalmak közötti ellentétek háborúkhoz vezettek, ezek pedig az egyenlőtlen fejlődés jegyében elősegítették – különösen a vesztes és/vagy alulfejlett országokban – az antiimperialista mozgalmak és a szocialista kísérletek politikai előfeltételeinek megteremtődését, addig a globalizálódó neokapitalista szituációban megváltoztak az erőviszonyok: a centrum a Pax Americana jegyében kiterjesztette befolyását és pacifikálja a korábban fennhatósága alá nem tartozó térségeket.

A centrumban a szervezett kapitalizmus jóléti államának és a félperiférián az államszocialista kísérleteknek a visszaszorítása nyomán egyértelműen a “kapitalizmus kapitalizálása” az uralkodó tendencia. mintha a globalizációval egyenesen a burzsoá internacionalizmus győzedelmeskedett volna a nemzetállami (és regionális) keretekbe szerveződött államszocializmusok és a kispolgári nivellálást és ellenállást képviselő jóléti állami kompenzációk felett. Valóban, a multi- és transznacionalizált dominanciájú tőkés világgazdaság a nemzetközi pénzügyi rendszerrel és a rá jellemző szervezetekkel (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet stb.) a világpiacot már majdnem az egész földtekére kiterjesztette. Ahol még létezik ellenállás, mint a népi Kínában (vagy az iszlám világ elkeseredett, romantikus antikapitalizmusának formájában), ott sem láthatók az ellentársadalom formációváltást hordozó csírái.

Éles ellentmondás, hogy amíg a verseny globális, nem tűr helyi korlátokat, addig a résztvevőknek mindig lokálisan kell megteremteniük versenyképességüket. Ahol a globalizáció liberális felfogása (minimális állam) jegyében nem tesznek semmit a versenyképesség növeléséért, ott helyileg pusztul bele ebbe a népesség. Ugyanis a globalizáció szintje – az ellenállás területeinek kivételével – eltüntetheti azokat a nemzetgazdaságra jellemző szabályozási formákat, melyek korábban a polgári nemzetállamokat és az államszocialista rendszereket egyaránt jellemezték. A deregulációval, a dezetatizációval, a privatizációval és a kormányzati politikáktól függetlenedő, a nemzetközi pénzpiacok valutaversenyéhez igazodó központi banki magatartásokkal az államok gazdasági szuverenitásuk jelentős részét vesztik el. Az ezredvégen a folyamat nyertesei a globális pénztársadalom magántulajdonosai, a világpolgárság; vesztesei azok a helyi munkatársadalmak, amelyeknek reprodukciós színvonalát negatív, alulkínálati versenyre kényszerítik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendszer függési viszonyai. Az osztályellentét a világgazdaság szintjére került. A mai kapitalizmus globálisan erős – helyileg sebezhető természetű. Mindez potenciálisan nem megszünteti, hanem napirenden tartja a Kiáltvány emancipációs üzenetét. Az inga visszalendült, egyrészt mert az államfejlődés huszadik századi íve a minimális, éjjeliőr állam és a keynesi jóléti állam után a dezetatizációnál és a deregulációnál tart a jelenlegi globalizálódó világrendszerben. Másrészt mert politikai tagoltságban is az 1914 előtti helyzetet idézi fel, amelyben döntően nemzeti-konzervatív és liberális erők⁵ versenyeztek. Mégsem ott vagyunk, ahol 150 évvel ezelőtt voltunk. Nem, mert egykor a polgári nemzetállam tört át minden prekapitalista termelési módon, formán és közösségi alakzaton, ma pedig a globális kapitalizmus éppen e nemzeti korlátokat dönti le: a polgári nemzetállam történelmileg legfejlettebb formáját, a szervezett kapitalizmus keynesi jóléti államát. E folyamat megértéséhez a “hosszú távlat” (“longue durée” – F. Brandel) történelmi perspektívájába kell helyeznünk a nemzetállami létmódot, melyben ez ideig a polgári osztályuralom és az államszocialista kísérletek egzisztáltak.

A kapitalizmus Európa-központú világrendszerként keletkezett a XVI. században és a westfaliai béke után államok közötti rendszerként terjedt a XX. század végéig. Így a “világ műhelye”, a XIX. századi Anglia a világpiac önkényura lehetett a szabadkereskedelemmel és a gyarmatai feletti uralommal. Közel sem epizodikus jelentőségű fejleményt, hanem az eszmék társadalmi változásokat előkészítő szerepét kell látnunk abban, hogy David Ricardo tanítása a nemzetközi kereskedelem komparatív előnyeiről ebben az országban született meg.⁶

A XX. században ezt a nemzetállami rendszert két nagy kihívás érte: Európa egyik külső, nyugati peremén emelkedett fel az Egyesült Államok, míg a keletin a Szovjetunió. Az USA a századvégen már egyáltalán nem szabadkereskedelemmel, hanem két és többoldalú irányított kereskedelmi és pénzügyi rendszerrel és amerikai multinacionális vállalatok vertikális szervezeteivel hálózza be a világgazdaságot. Regionális katonai szövetségek sorával együtt: ez voltaképpen az euro-atlanti integráció. Ennek következtében a világgazdasági rendszer hegemón tényezője lett.

Az európai eredetű nemzetállami rendszer másik kihívója a Szovjetunió (1917/24–91) volt, amely a világgazdaság alóli emancipáció nemzetállami keretei között maradva, regionális szövetségeseivel együtt elért modernizációs eredményei ellenére sem élte túl a hidegháború végét, és kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erőinek. A kelet-európai térség és más perifériák eredményes iparosítása és a parasztság össznépességen belüli kisebbségbe kerülésének mély társadalmi változása ellenére a periféria a világrendszerben periférikus maradt. A centrum újabb, 4. technikai forradalma következtében ugyanis a periféria iparosítása az ipar periferizálódásával, azaz leértékelődésével járt (Arrighi).⁷

A tőkés világgazdaság centrumországai – a fogalomhasználat megkerülhetővé teszi a “multinacionális versus transznacionális tőke” vitát – termelési előnyeiket kereskedelmi előnyökké, a kettőt együtt pénzügyi előnyökké fokozták. Így politikai, intézményi–szervezeti és kultúripari–ideológiai összefüggésekben is domináns helyzetet élvezhetnek.

Ezek után alapkérdés: mi szenvedett vereséget és milyen tapasztalatot hagyott maga mögött az 1917–1989/91-ig terjedő időszak?

1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel –, melyek népesség-eltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengőő kapitalista árugazdaságok. Lukács György famózus mondása – a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál – igazolódni látszik az utód kelet-európai új rendszerek alulteljesítésében. (Ha tekintetbe veszik, hogy a mondás azonos adottságú országok összevetésére érvényes.)⁸

2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése – a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és – a részmunka–összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – nem lehetett kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.

3. A “direkt irányításos tervgazdálkodás” szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője a Marx által feltételezett kommunizmusnak, és nem is hozzá vezető út, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.

4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár a regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.

5. Az átmenet periódusában szükségképpen megjelenhet a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, s a társadalom válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista kezdeményeit, elemeit, mint ez a nyolcvanas évtizedben történt, vagy pedig számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant, az egyenlőtlen fejlődés következtében létrejött antikapitalista kísérletek hosszú távon érvényes átmenetiségével, s a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak erősítésére törekszik, s a néphatalom intézményein keresztül kontrollálja a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő restaurációs hatásokat. (Persze ha Kína is elesik, akkor nehéz lenne továbbra is fenntartani egy ilyen értelmezést.)

6. Az árugazdasági viszonyokra épülő átmenetiség politikai felépítménye hosszú távon nem lehet sem az önmagát lerontó, identitását és cselekvőképességét a gyűjtőpárttá válás és a látens pluralizmus következtében elvesztő egypárti hatalomgyakorlás, sem a polgári parlamentarizmus utánzata, sem a kettő megvalósult kombinációja. A makrogazdasági irányítás demokratikus legitimációja és az üzemen belüli termelői, részvételi, önigazgatói szocializációs formák kibontakoztatása nélkül a társadalomirányítás annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális “elitnek” a kezébe kerül(t), amely az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként túlhatalmat szerzett magának a munkatársadalommal szemben.

7. Az eddigiekből adódik a következtetés az átmeneti társadalom politikai formájára nézve: annak a többletmunka feletti társadalmi rendelkezés, a felhalmozás és a fogyasztás, az egyéni és a közfogyasztás arányának és szerkezetének a specifikumára kellett volna épülnie. (Ettől lehet a tervezés demokratikus, és egy korai, szocialista orientációjú rendszer legitim.)

A világgazdaság és politika kölcsönös függési rendszerében a globalizációval a nemzetállamok gazdasági önrendelkezésüket jelentős mértékben elvesztették (noha történelmi, nyelvi és kulturális identitásukat megőrizték). Az államok fölötti globális integrációs szint azonban a kizsákmányolás és a nagyburzsoázia új hegemóniáját valósítja meg. A szociálisan, kulturálisan, vertikálisan és horizontálisan egyaránt sokféleképpen tagolt világrendszer különbségei és ellentétei a centrum–félperiféria–periféria függési viszony alapzatán ellentmondásokká alakulhatnak. Ezek feloldása tartósan azonban csak akkor vezethetne átmenethez, majd formációváltáshoz, ha az eddigi mozgásformából való kitörés feltételei radikálisan megváltoznának. Ha a tőke nemzetköziesedésével adekvát formákat tudna kiküzdeni a munkatársadalom nemzetköziesedése.

Jegyzetek

¹ Max Weber – a “polgárság Marxa” – “a legmagasabbrendű tudományos alkotásnak értékelte” a Kiáltványt (Hahn István: Utószó. In: Max Weber: Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979, 549.), de ismeretes, hogy Talcott Parsons is a korszakos gondolkodót megillető tisztelettel kezeli Marxot (Sociological Theory and Modern Society. New York–London, 1967).

² Amikor a “Mi a teendő?” ökonomizmussal szembeni helyes álláspontját, azt, hogy a politikai osztályharcot elsőbbség illeti meg a gazdasági osztályharccal szemben, átértelmezik, s a harci formák viszonyát észrevétlenül már mint a politikum gazdasággal szembeni elsőbbségét tételezik, (N. Hartmann terminusával) ilyen kategóriahibát követnek el. A gazdaság ontológiai elsőbbségét csak a vágyak szintjén lehetett eltüntetni. A kategóriahiba a forradalomelméletbe úgy került át, hogy a szocialista forradalom típussajátosságaként tételezték, hogy itt a politikai forradalom után következik a társadalmi forradalom.

³ Lásd: “Magántulajdon és kommunizmus” szerkesztői címmel ellátott fejezetet, a 3. pontig bezárólag, amely már átvisz a magántulajdon pozitív megszüntetésének fázisába.

⁴ Megjegyzendő, hogy egy ilyen interpretáció – eredményét tekintve – nagyon közel esik a liberális ideológia azon változatáéhoz, amelyik a korai, politikai szocialista rendszereket, tévesen, a refeudalizációval azonosítja.

⁵ A mai, liberalizálódó szociáldemokrácia fő vonalát már ide lehet számítani. A változás létalapja az, hogy a szociáldemokrácia objektíve kiesett a számára oly kedves, a kommunizmus és a polgári liberalizmus közötti harmadik erő szerepéből.

⁶ Hasonlóan ahhoz, ahogyan Hugo Grotius (A háború és a béke joga) című művében (1625) a feltörekvő Hollandiában, a XVII. századi tőkés mintaországban (Marx), a tengeri kereskedelem szabadsága mellett érvelt, a spanyol és a portugál abszolutizmus közötti, a pápa által szentesített tengeri kereskedelem felosztása ellen. Továbbá hasonlóan ahhoz, ahogyan a globalizáció liberális ideológusai ma a centrumkapitalizmus érdekeinek kifejezőiként semmit sem kívánnak és tudnak mondani arról, hogy a helyi társadalmak, közösségek milyen gazdasági, társadalmi és gazdaságpolitikai eszközrendszerrel növelhetnék versenyképességüket. (Vö.: Groupe de Lisbonne: Limites à la compétitivité. Sous la direction de Ricardo Petrella. Édition Labor, 1995. 53.)

⁷ A nemzetállamokra épülő államközi rendszer és módosulása leírását Giovanni Arrighitól vettük át. (Az Amerikai Szociológiai Társaság 90. éves évfordulójára, [Washington, DC., 1995. 09. 19–23.] írt tanulmányból, melynek címe: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. eszmélet, 30. sz. 169–197.)

⁸ A közepes fejlettség (félperiféria) talaján mindkét, a kapitalista és az államszocialista rendszer gazdaságpolitikája számára is felvetődött ugyanaz a dilemma: vagy bezárkóznak, s ezzel lemondanak a technikai és technológiai recepcióról, s ez esetben nem zsákmányolják őket ki a fejlettebbek, de ekkor minden innovációt a saját, korlátozott erejükből fejleszthetnek csak ki, felidézve a további lemaradás veszélyét – vagy pedig nyitnak, bejön a fejlettebb technológia, de ennek ára van: a nyitás, a tőkebehozatal előnyei függő, kizsákmányolt helyzettel járnak együtt.

Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása c. tanulmánya (Marx Centouno, 6. 1991.) azt igazolja, hogy a rendszeridegen és a rendszerkonform félperifériás diktatúrák összehasonlításában, az előző, a volt államszocialista országok mérlege kedvezőbb, mint a velük összehasonlítható dél-európai és latin-amerikai, a világgazdaságba integrálódótt rendszerkonform diktatúráké (Eszmélet, 15–16. sz. 145–180.).

A társadalom rendi burkának széttörése után az 1848-as forradalom során lehetőség nyílt a nemek közötti idejétmúlt viszonyok megkérdőjelezésére, sőt egy történelmi pillanat erejéig azok radikális változására is. A polgári nemzet létrehozásáért és megvédéséért folytatott harcban a nők is részt vettek. 1848. április 6-án, a híres 12 pont március 15-ei felolvasása után mindössze három héttel fiatal lányok egy csoportja kiáltványt fogalmazott meg a “Hazafiakhoz!”. A felhívás a nők számára is követelte a polgári egyenlőség elvének érvényesítését a forradalmi átalakulás során. A szerzők Teleki Blanka híres pesti lánynevelő intézetének növendékei voltak, és követeléseiket eljuttatták egykori tanárukhoz, Vasvári Pálhoz, aki ekkor már a forradalom egyik vezére volt. “Szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavatok, a magyar mit mond, meg is tartja, azért legyenek a nők is egyenlők.” A leányok nemcsak a nők egyetemi képzésének lehetővé tételét követelték, de felléptek a választási törvény tervezett módosítása ellen is, amely nyilvánvalóan kizárta a nőket a választójog gyakorlásától, de a férfiak választójogát is különböző cenzusokhoz kötötte. A felhívás szerint a törvényben “ne legyenek olyan mondatok: mindenki bír szavazattal, kivévén a nők”.

Mint az európai polgári forradalmak során mindenütt, úgy Magyarországon is egyértelmű volt és maradt a nők formális és tényleges politikai kirekesztése az éppen csak kivívott (Magyarországon pedig hamarosan ismét felszámolt) polgári egyenlőségből. Még a forradalom balszárnyának képviselői is elzárkóztak a nők állampolgári egyenlősítése elől. A polgári egyenlőség megvalósításáért vívott harcok (eltekintve néhány radikálistól, mind a férfiak, mind a nők sorai között) végső soron Magyarországon is kizárólag az egyik nem jogaira korlátozódtak. Valójában az egyetemes egyenlőség történelmileg új gondolatának jegyében és nyomán a forradalmak, illetve az őket követő, (legalább részben) polgári-liberális beállítottságú rendszerek a nők kirekesztésének új formáit hozták létre. Elvben az egyetemes egyenlőség eszméjének megjelenése először tette lehetővé, hogy egyáltalán felmerülhessen a nők egyenlő politikai és állampolgári jogainak elismerése. Ám a legtöbb forradalmár számára ennek már a gondolata is szörnyűséges volt. Az ő szemükben az ebbe az irányba vezető minden lépés végzetes és beláthatatlan következményekkel fenyegette a társadalmat – és, tegyük hozzá, a férfiak meghatározó szerepét az államban és a társadalomban. A forradalmárok egész Európában menekültek az egyetemes egyenlőség e kihívása elől, méghozzá a történelemben először a női nem mint olyan egyetemes politikai kirekesztésének irányába.

Magyarországon a nők polgári egyenlőségéért folyó küzdelmek még a forradalom kezdeti szakaszában is viszonylag szerény teret kaptak. 1848 forradalmi sajtójában messze kisebbségben voltak azok a hangok, amelyek a női nem közügyekben való részvétele mellett törtek lándzsát. Efféle követeléseket, amennyiben azok egyáltalán felmerültek, elsősorban maguk a nők fogalmaztak meg. Az egyik szerzőnő például Petőfi Sándor sorait alkalmazta nemének helyzetére: “Jogot tehát, jogot a nőknek, Mert a jogtalanság a legrútabb bélyeg.” Csak egészen kevés nő kísérelte meg, hogy a gyakorlatban is érvényt szerezzen a közügyekben való részvételre irányuló követelésnek. Közülük a legismertebb alighanem Karacs Teréz (tanítónő, a nők magasabb szintű képzésének úttörője; 1808–1892) volt, aki politikai eseményeket értékelő, átfogó és végiggondolt állásfoglalásaival többször is a nyilvánosság elé lépett.

Teleki Blanka grófnő a maga részéről nem fukarkodott az önkritikával sem. Véleménye szerint a forradalom első heteiben a hölgyvilág nyilvános fellépései politikai éretlenségről tanúskodnak. “Lelkesednek nehányan közülünk, és a halálra fáradt Kossuthnak ápril 15-én a zápor dacára, hosszasan mondják el hálájokat, hogy ‘özvegyen nem maradtak’ … egy lelkes éljen nőajakról a tömegben többet ért ezen önzéssugallta imánál […] Ne így, hazám hölgyei! kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés” – hangzik a nyers rendreutasítás a forradalom támogatása miatt 1853-tól 1856-ig a kufsteini erődben raboskodó grófnő szájából. Teleki Blanka végül arra a következtetésre jut, hogy a női nemet a nőoktatás alapos ki-, illetve átépítésének eszközével először ki kell szabadítani a politikai kiskorúságból, és csakis ezután lehet az állampolgári jogok aktív gyakorlására gondolni.

A politika színpadán tehát – részben a férfiak makacs ellenállása, részben azonban saját tapasztalatlanságuk okán – alig jutottak szerephez a nők. A fegyveres harcokban, illetve azok előkészítésében viszont már nagyobb súllyal vettek részt. Ám itt is be kellett érniük azokkal a feladatokkal, amelyek hagyományos női szerepkörükből adódtak – vagy el kellett titkolniuk nemüket. A csapatok, valamint a sebesültek felszerelésébe és ellátásába nagy számban és egyre inkább szervezett módon kapcsolódtak be nők. 1849 tavasza után mind több városban alakultak betegápoló nőegyletek. A nők emellett mindenütt az országban aktívan támogatták a honvédeket, a császáriak ellenőrzése alatt álló területeken pedig részt vettek a nyílt és rejtett ellenállásban. A tulajdonképpeni hadseregből azonban kizárták őket. 1849 tavaszán egy csoportjuk Kolozsvárott megkísérelt létrehozni egy saját felfegyverzett női zászlóaljat. Ezt azonban Csányi László parancsnok feloszlatta, majd rendeletet adott ki, amely szerint “a haza a nehéz napokban… a nők fegyveres szolgálatját el nem fogadhatja”. A nők feladata ehelyett “női foglalkozásokban, mit erejök megbír, a nemökhöz méltó, mint például varrásban, mosásban és betegápolásban… vitéz seregeink mellett a honnak szolgálni”.

Az érintettek némelyike erre csatlakozott az ekkor már szervezetten működő női kiszolgáló egységekhez, mások azonban valódi kilétüket eltitkolva, katonaként beálltak a honvédek közé, ahogyan azt már korábban is sok férfinak öltözött katonanő tette. A harcoló asszonyok közül nem keveset férfiként előléptettek. Mások valódi kilétét csak hosszabb idő után fedezték fel férfibajtársaik, vagy éppen megsebesülésükkor a tábori orvos. Néhány katonanő neve fenn is maradt az utókor számára, így Nyári Marié, Szentpály Jankáé, Jagelló Apollóniáé, Megyesi Karolináé, Csizmárovits Máriáé, Viola Annáé vagy Pfiffner Paulináé, akiről azt is tudjuk, hogy a Habsburg-hadsereg egy egyszerű tisztjének színésznővé lett lánya volt. Bányai Júlia, azelőtt cselédlány majd műlovarnő, elhalt férje neve alatt lépett be a hadseregbe, és egészen főhadnagyságig vitte. Szilágyi Ida altisztként szolgált a második lövészezredben. Lebstück Mária férfinak öltözve már Bécsben is tagja volt a Nemzeti Gárdának, majd Carl álnéven hónapokig harcolt a honvédseregben. 1849 májusában részt vett a budai vár ostromában, augusztusban fogságba esett, és a börtönben hozta világra gyermekét.

A nők kézzelfogható részvétele a magyar társadalom “polgárosodásáért” 1848/49-ben vívott harcban saját nemük egyenlősítése szempontjából egyelőre semmi eredményt nem hozott. A forradalom ideje alatt a nők hallatták ugyan hangjukat, a szabadok és egyenlők rendjébe nemük befogadását is követelve, ám e követelések csak évtizedekkel később kezdtek pozitív visszhangra lelni. Értelmükről vagy értelmetlenségükről, kívánatosságukról vagy nemkívánatosságukról azonban még ma is folyik a vita.

(A témához bibliográfia található az alábbi tanulmányban: Susan Zimmermann: Frauenbestrebungen und Frauenbewegungen in Ungarn. Zur Organisationsgeschichte der Jahre 1848 bis 1918. In: Nagy Beáta, Sárdi S. Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. 171–204., 173–176.)

A polgári forradalmak, amelyek Európában a 16. század közepétől kezdve az első világháború végéig lezajlottak, általában nem zárkóztak országhatárok közé. A napirendre kerülő átalakulás az esetek többségében kapcsolatba került a külvilággal, és ez a kapcsolat igen gyakran a háborús konfliktus formáját öltötte magára. A németalföldi forradalom a spanyolok ellen viselt háborút, az angol forradalom az írekkel és a skótokkal hadakozott, a klasszikus francia átalakulás pedig a királyok egész koalíciója ellen vette fel a küzdelmet. Hasonló összeütközések a 19. század csaknem valamennyi polgári forradalmában fellelhetők.

A polgári forradalom és a külföld konfliktusa az összeütközés indítékát tekintve három fő csoportba, típusba sorolható.

Az első esetben a konfliktus a forradalom osztályküzdelmeiből előállott sajátos belpolitikai helyzet terméke. A forradalom vezető rétege az általa kívánt konszolidációt a belső erőkre hagyatkozva nem tudja végrehajtani, és a belső megszilárdulás szükséges feltételeinek kialakítása érdekében a nemzetközi osztályharc eszközéhez folyamodik. A konfliktusnak ezt a formáját a leginkább szemléletes formában a 18. század végi francia forradalom “állította elő”. A királyok ellen hirdetett és kezdeményezett háborúnak 1792-ben az volt a funkciója, hogy az ancien régime mögül kidöntse a nemzetközi támfalat, hogy a nemesi osztályt a további ellenállás céltalanságáról meggyőzze, és a foganatosított változások tudomásulvételére kényszerítse. A feltételezések szerint a királyok nemzetközi méretű kapitulációja után XVI. Lajosnak és a mögötte álló nemességnek nem maradhatott más választása, mint a burzsoázia által ismételten felkínált kompromisszum elfogadása, a szerzett vagyon és az öröklött kiváltság kombinációján alapuló politikai rendszer jóváhagyása. A forradalmi háború a burzsoázia igényeinek megfelelő, de a belpolitika eszközeivel el nem érhető konszolidáció feltételeit volt hivatva megteremteni.

A forradalom és a külföld konfliktusának második típusa az összeütközésnek az a fajtája, amely a külföld kezdeményezéséből áll elő. Az intervenció származhat a konzervatív szolidaritásból, a megdöntött feudális rend iránti szimpátiából. A beavatkozás indítékai között azonban mindig erősebb a forradalmi láncreakciótól való félelem, s a fellépés így főként a forradalom terjedésének megakadályozására irányul. Az intervenciós tendencia az európai polgári átalakulás egész időszakában észlelhető volt, leginkább azonban a szent szövetségi korszakban valósult meg. A Bourbonok spanyol forradalom ellen indított háborúját, a Habsburgok többrendbeli itáliai intervencióját, a konzervatív szolidaritás által inspirált beavatkozás eme tipikus példáit mind a bécsi kongresszust követő évek produkálták. A kívülről jövő fegyveres beavatkozást a konzervatív szolidaritás mellett sok esetben a hatalmi érdek ösztönözte. Az érdekelt hatalom ilyenkor nem az érintett országon belül végbement társadalmi–politikai változások miatt fogott fegyvert, hanem a forradalom által kilátásba helyezett erőviszony-eltolódás megakadályozása érdekében. Ebbe a kategóriába kell sorolnunk a fellépésnek azt a válfaját, amely ugyancsak a hatalmi érdek szavát követve, a háborúzó forradalom oldalára áll. Példának az 1821-ben indult görög felkelést említhetjük, amely Törökország elleni harcában megnyerte az angol és francia, majd végül az orosz fegyveres támogatást.

A forradalom és a külföld konfliktusának harmadik típusa a forradalom által strukturális okok miatt kezdeményezett háború. Az európai polgári forradalmak többsége tulajdonképpeni feladatának betöltése mellett az előző történelmi korszakból örökbe kapott problémák megoldására is vállalkozni kényszerült. A centralizált, az etnikai állományt a gazdasági integráció alapján egyesítő állam ismeretlen volt a korai polgári forradalmak Európájában, de ez az államtípus még a forradalmak utolsó hullámának időszakában sem vált általánossá. A modern centralizált állam létrehozása, az eredetileg a feudális abszolutizmus tevékenységi körébe tartozó funkció ellátása majdnem mindenütt a forradalmakra várt. A forradalom ezt a funkciót vagy abban a formában gyakorolta, hogy a gazdasági és etnikai tekintetben együvé tartozó, de politikai értelemben széttagolt területeket egyesítette, vagy pedig úgy, hogy a politikai egységgé emelkedett közösséget kiszakította a különféle elemeket magába záró dinasztikus konglomerátumból. Az integráló funkció általában a nyugat-európai forradalmakra várt. A forradalom, akár az egyesítés, akár a szétbontás formájában tűzte napirendre az esedékes változtatást, mindenképpen beleütközött a feudalizmus nemzetközi (helyesebben: dinasztiaközi) jog- és államrendjébe, amely a status quo megváltoztatásának fegyverrel állt útjába. A forradalom, amely helyzetéből adódóan nem térhetett ki funkciójának gyakorlása elől, maga is rákényszerült arra, hogy a fegyverekre apelláljon.

A forradalom, amely a 19. század közepén a modern polgári társadalmi–politikai rend kialakítására vállalkozott, a strukturális konfliktus lehetőségével, mi több, bizonyosságával számolhatott. A kontinens középső és keleti részén szinte középkori rendetlenségben apró államocskák és az egykori önálló államokat, illetve ezek maradékait magába foglaló soknemzetiségű államok helyezkedtek el. Itália tíz, Németország harmincnyolc önálló államra tagolódott, ugyanakkor határaik az egykori történelmi államok területébe is belevágtak. A Habsburg Monarcia határai között tizenegy nemzet és csaknem ugyanennyi középkori állam, illetve állammaradék helyezkedett el meglehetősen összekuszált jogi és etnikai feltételekkel. A soknemzetiségű Oroszország és a Balkán-félsziget legnagyobb részét birtokló Törökország hasonló gordiuszi csomó volt, az amúgy is megkésett elrendezés azonban itt a 19. század közepén sem volt még időszerű. Németország, Olaszország és a Habsburg Monarcia esetében azonban, ahol a feltételek megértek az elrendezésre, a forradalmi átalakulás a szerkezeti adottságokból következően eleve nemzetközinek, az adott országhatárokon túlra terjedőnek, az adott etnikai–politikai–történeti egység keretein túllépőnek számított.

A 19. század közepén esedékes újjárendezés nemzetközi jellegének kialakulását az alapvető adottságok mellett egyéb tényezők is előmozdították. A forradalom szempontjából főként a kedvezőtlen külső hatással lehetett számolni. Annak lehetősége, hogy a dinasztiák azonosítják magukat a nemzetközi egyesítés vagy felszabadítás ügyével, és ennek kapcsán egy-két lépést együtt tesznek a forradalommal, a század közepén tulajdonképpen sehol sem állott fenn. A kényszerű alternatívát ekkor még a későbbi nemzeti dinasztiák, a Savoyaiak és a Hohezollernek sem érezték, ezért tőlük is inkább aktív szembeszegülést, mint segítséget lehetett várni – a Habsburgokról és a Romanovokról nem is beszélve. Arra is kevés jel mutatott, hogy valamely nagyhatalom saját érdekeitől vezettetve pártját fogja az átalakulásnak. A nagyhatalmi politika inkább a forradalmi–nemzeti átalakulás aktív ellenfelének számított. Franciaország számára a vesztfáliai béke óta a német széttagoltság tette lehetővé a terjeszkedést, aligha lehetett ezért arra számítani, hogy Párizsból segédkezet nyújtanak az egységes Németország kialakításához. Az angol külpolitika sem tekintette a maga számára hátrányosnak az európai széttagoltságot, a Habsburg Monarciát pedig az európai egyensúly legfőbb elemének tartotta. A cári Oroszország számára alapjában véve ugyancsak kedvező volt a német széttagoltság, a Habsburg Monarchia léte pedig a lengyel területek közös birtoklása révén a cári orosz integritás biztosítékának számított. Olyan elsődleges hatalmi érdekek voltak ezek angol, orosz és francia részről egyaránt, amelyek egy háborút is megértek. A konzervatív szolidaritás a Szent Szövetség virágkora óta sokat veszített ugyan intenzitásából, de még a század közepén is eleven ideológiai–politikai hatótényező volt, és most is arra sarkallt, hogy – országhatároktól függetlenül – a veszélyeztetett ancien régime segítségére siessen. A közép–kelet-európai forradalmi–nemzeti átalakulás ugyanakkor nem remélhette, hogy a nyugat-európai forradalomtól kap érdemleges támogatást. Az esedékes újabb francia forradalomnak, miként a 18. század végén, most sem volt nemzeti–állami tennivalója, de a változott viszonyok között arra sem volt többé szüksége, hogy a feudalizmus nemzetközi frontjának áttörésében közreműködjék.

A közép–kelet-európai térségben a 19. század közepén esedékes átalakulások tehát a szerkezeti adottságok folytán összekapcsolódtak egymással, és a hatalmi–politikai érdekeltségek révén a külpolitikával is érintkezésbe kerültek. A kapcsolat szinte az elméletileg lehetséges valamennyi formában jelentkezett: függés, kölcsönös függés, kizárás, hatás, kölcsönhatás egyaránt kialakult. Hogy valamely forradalom a többi forradalommal és a hatalmi politikával szemben milyen helyet foglal el, számos objektív és szubjektív tényező összhatásának eredménye volt, de közülük különösen három körülménynek: a nemzeti célkitűzés karakterének, a demográfiai adottságoknak, valamint a politikai–földrajzi elhelyezkedésnek volt döntő jelentősége.

Az olasz forradalmi–nemzeti mozgalom a részleges függőség esetét példázza. A függőség részint a célkitűzésből (Itália felszabadítja magát), részint a politikai–földrajzi elhelyezkedésből (az Ausztriával való érintkezésből) fakadt. Demográfiai adottságai alapján az olasz mozgalom nem szorult arra, hogy törekvéseit külső körülményekhez: hatalmi politikához vagy egyéb nemzeti mozgalomhoz igazítsa. De a függés tekintetében is helyénvaló a “részleges” megszorítás alkalmazása, mert az itáliai igények teljesülése nem tételezte fel a Habsburg Monarcia felbomlását. Az egységes olasz nemzeti állam kialakulása európai méretű átrendeződés nékül is végbemehetett.

A Habsburg Monarchián belüli nemzeti mozgalmak esetében mind a “kölcsönös függés”, mind a “kizárás”, mind a “függés” terminusának alkalmazása indokoltnak látszik. A mozgalmak belül kölcsönösen függtek egymástól és valamennyien függvényei voltak a külső forradalmi és hatalmi–politikai alakulásnak. A külső tényezőktől való függés még a mérsékelt nemzeti program megvalósítására is vonatkozik. Sem a magyar, sem a cseh nemzeti program nem tételezte fel eredetileg a Habsburg Monarchia dezintegrációját. Ahhoz azonban, hogy a Monarcián belüli elképzelések megvalósuljanak, megfelelő németországi alakulásra volt szükség. A magyar kívánságok teljesülése az osztrák örökös tartományok Németországgal való egyesülésétől függött, a cseh elképzelések megvalósulása csak a Habsburg Monarcia és a kialakuló egységes Németország teljes elhatárolódása esetén jöhetett szóba. A függőség mértékét csak fokozta a nemzeti programokban jelentkező extrémitás. Különösen szembetűnő volt ez a magyar mozgalom esetében, amely a történelmi jogok alapján igényelt területen hétmilliónyi (összegében saját etnikai állományánál erősebb) idegen ajkú népesség fölötti uralomra aspirált. A demográfiai adottságok sem voltak olyanok ebben a térségben, amelyek a külső feltételek mellőzésére lehetőséget adtak volna. A hiányzó adottságokat nem pótolta, inkább apasztotta, hogy mindegyik mozgalom nagyobb területen akarja céljait érvényesíteni, mint amekkorát etnikai értelemben ténylegesen birtokolt. A Monarchián belül jelentkező nemzeti mozgalmak az érintett területek földrajzi kapcsolatai, egyes területek vegyes etnikai birtoklása folytán részint feltételezték, részint kizárták egymás megvalósulását. Objektív adottságaik, pontosabban: fogyatékosságaik következtében célkitűzéseik elérése azonban elsősorban külső tényezőktől függött.

A német nemzeti–forradalmi mozgalom esetében leginkább a hatásgyakorlás képessége jellegzetes. Ennek a mozgalomnak rendkívül kedvező adottságai voltak. A negyvenmilliós német nemzet a korabeli Európában igazi “grande nation”-nak számított. A demográfiai adottságok a potenciális nagyhatalom rangját biztosították, és lehetővé tették a nemzeti mozgalom számára, hogy ügyeit a külső körülményekre való tekintet nékül, tehát a nagyhatalmi politika és a többi nemzeti mozgalom igényeinek mellőzésével intézze. A monumentális lélekszám a külső kihatás képességét is biztosította. A külső hatás lehetősége a demográfiai adottságok mellett a politikai–földrajzi körülményekkel is összefüggött. A német etnikum centrálisan helyezkedett el, és egyszerre érintkezett a lengyelek, az olaszok és a magyarok lakta területekkel. Az egységes német nemzeti állam megalakulása így nemcsak a középkori állami széttagoltság megszüntetését helyezte kilátásba, hanem egyben megkérdőjelezte a szomszédos soknemzetiségű birodalmak egzisztenciáját, illetve integritását. Igaz, az egységes Németország magába szándékozott foglalni Csehországot, és nem tisztázta a lengyel területek sorsát, melyek nem tartoztak ugyan a Német Szövetséghez, de Poroszországnak részét alkották. Ezek a belső ellentmondások azonban, a demográfiai arányoknak megfelelően, csak jelentéktelen mértékben csökkentették a német nemzeti mozgalom erejét. Németországban olyan átrendeződés készült, amely méreteiben és várható kihatásában a 18. század végi francia újjáalakulásra emlékeztetett.

A magyar forradalom nemzetközi helyzetéről és az egész európai negyvennyolc sorsáról beszélve, úgy tetszik, az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani a németországi helyzet alakulásának vizsgálatára. Ha premisszánk helyes, és Németország lehetőségeiben valóban Franciaországhoz mérhető, akkor a magyar forradalom egyéb külső vonatkozásai, a nemzetiségi kapcsolatok csakúgy, mint a hatalmi–politikai viszonylatok némiképp más megítélés alá esnek, és legfontosabbnak annak megválaszolása tűnik, hogy a német forradalom vajon miért nem váltotta valóra a hozzá fűzött, jogosnak látszó reményeket. E vizsgálatok elvégzés még jövőbeni feladat, és itt most az általunk felvetett kérdés megválaszolására sem vállalkozhatunk. Csupán néhány szempont jelzésére, amelyek talán további megfontolást érdemelnek.

A német politikai és szellemi decentralizáció, a német policentralizmus lehet az egyik vizsgálódási kiindulópont. Az a sajátos állapot, amelyet egy korábbi írásunkban úgy fogalmaztunk meg, hogy a német forradalomnak nem volt Párizsa. A francia forradalmat annak idején – egyebek mellett – a milliós főváros léte tette klasszikussá, amely elhatározó befolyást gyakorolt a franciaorsági változásokra. Német vonatkozásban ebből a szempontból Berlin, Bécs és Rajna-vidéki városok helye és szerepe vizsgálatot érdemel, és egyáltalán a város és vidék viszonyának beható analízise szükséges. A vizsgálatnak másodszor a német dinasztiák és a német feudális erőknek a német nemzeti üggyel kapcsolatos állásfoglalására kell figyelmet fordítania. Arra kell tulajdonképpen magyarázatot adni, miért nem jött létre a németországi forradalom Koblenze. Annak idején a francia forradalmat, mint ismeretes, az emigráció fenyegető magatartása, majd a külföld beavatkozása mozdította el több alkalommal a holtpontról. Milyen körülmények váltották ki, hogy a német polgári forradalom nem használhatta organizációs céljaira a külső fenyegetésből adódó óriási hajtóerőt? Végül a német Piemont-problematika is behatóbb megvilágítást igényel. Az elbai hercegségek felszabadításáért indított háború egész Németországban nagy lelkesedést váltott ki, a frankfurti nemzetgyűlés mégsem tudott mire menni vele. Milyen sajátos körülmények okozták, hogy a német forradalom nem tudta kamatoztatni az elnyomott területek felszabadításában rejlő hatalmas mozgosító- és szervezőerőt?

A magyar forradalom teljesítménye, akár a kor, akár a francia forradalom mértékrendszerét használva, kétségkívül a legjelentősebb Közép–Kelet-Európában. Ennek a forradalomnak volt Párizsa: Pest az igazi forradalmi főváros módjára diktált az országnak. Ez a forradalom fél év alatt megtette azt az utat, amelyhez a franciáknak két esztendő kellett: eljutott a Valmyval felérő pákozdi győzelemhez. Igaz, a külső tényezők indulásakor kezére játszottak, és a sajátos körülmények fokozott erőfeszítésre sarkallták. A Habsburg Birodalmon belüli különállás elérése a német forradalom segítségével történt, annak a német forradalomnak a segítségével, amely a perszonálunióra szándékozott redukálni az egyesülő német államok Németországon kívüli kapcsolatait. A magyar Valmy sem érkezett volna el a nemzetiségek fegyveres ellenállása nélkül, amely ellenállás kérdésessé tette a magyar függetlenségnél is többre becsült magyarországi szupremáciát. Nagyon jellemző ebben a tekintetben, hogy a magyar forradalom, miközben a nemzetiségekkel szemben nagy határozottságot mutatott, Ausztriával szemben továbbra is rendkívüli mérsékletet tanúsított. Erősen kérdéses, hogy a magyar forradalom Olmütz nélkül eljutott volna-e Debrecenig, a “feltétel nélküli alávetés” kilátástalansága nélkül a Függetlenségi Nyilatkozatig.

De végtére is eljutott, és az eredetileg a magyar különállás és a magyar szupremácia védelmére mozgásba hozott erők, úgy tűnt, a Habsburg Birodalom szétvetésére is elegendőnek bizonyulnak. A győztes magyar honvédsereg negyvenkilenc tavaszán a jog szerint is független Magyarország legnagyobb részét birtokba vette, és az új magyar államiságot a restaurációval és a partikularizmussal szemben egyaránt biztosította. A független állam önerőből, minden külső segítség nélkül született, és konszolidációjához sem igényelt mást kívülről, csupán semlegességet. Hogy milyenek lettek volna egy ilyen magyar hegemóniára alapozott független, soknemzetiségű Magyarország távolabbi kilátásai, annak taglalásába itt nem kell belebocsátkoznunk. A Habsburg Monarchia léte vagy nemléte európai kérdés volt, és valamennyi nagyhatalom külpolitikájában az osztrákbarát tendenciák jutottak túlsúlyra. Angol jóváhagyással a cári Oroszország másfél százezres hadserege indult a független Magyarország ellen.

A magyar forradalom maximális erőfeszítéseivel már megközelítette lehetőségeinek felső határát, a legnagyobb európai hatalom ellen azonban az erők meghatványozása is kevés lett volna. Egyedül az európai forradalmi–nemzeti mozgalmak segíthettek.

Segíthettek, de csak elméleti értelemben. A nemzeti–forradalmi mozgalmak közül csupán a német volt olyan, amely az összes külső körülmény figyelmen kívül hagyását megengedhette magának, és egyben képes volt bármiféle nagyhatalmi intervenció visszaverésére. A német polgári forradalom azonban, amely a nemzeti célok elérése érdekében ki akarta aknázni a nemzet óriási erőforrásait, ekkorra már maga is hajótörést szenvedett. A német fejlődés belső akadályait semmiféle külső akadály nem mozdíthatta el. A magyar történetírás kedvenc vitája arról, hogy mi lett volna akkor, ha Pest idejében a bécsi forradalom segítségére siet, és ha Görgey Komárom után Buda helyett Bécsnek fordul, valójában hibás körben forog. A német fejlődés irányát az adott objektív feltételek mellett semmiféle külső hatással nem lehetett megváltoztatni. A német forradalom nem tudta megszervezni önmagát, és e képesség hiánya a német egység és vele együtt a magyar forradalom sorsát is eldöntötte. A független Magyarország ragyogó fegyverténye csak negyvennyolc epilógusa lehetett. A forradalom Közép–Kelet-Európában nem tudta törleszteni a magára vállalt nemzeti–állami adósságot. Az európai forradalmi periódus lezárult anélkül, hogy a dinasztikus Európa államhatárain a legkisebb változtatást is végrehajtotta volna. Erőfeszítései mindamellett érződtek, és nyomot hagytak a későbbi rendezéseken.

A nemzeti, állami, mozgalmi ünnepeket, emléknapokat a politikai elit jelöli ki legitimációja s politikai céljai szolgálatában. E “kijelölés” akkor sikeres, ha a politikai közvélemény jelentős része támogatja, egyetért vele. Nem véletlen, hogy a nagy néptömegek számára elfogadhatatlan, népszerűtlen dátumokból aligha válnak nemzeti ünnepek, még akkor sem, ha azt számosan szeretnék. Még senkinek sem jutott eszébe pl., hogy az 1514-es magyarországi parasztháború leverését, Dózsa György kivégzésének napját “ünnepnek” nyilvánítsa, jóllehet a magyar nagybirtokosok egyes köreiben lett volna erre hajlandóság. Ami a nagy francia forradalmat illeti: a 200. évfordulón tapasztalhattuk, hogy ez még mindig megosztja a “közvéleményt”; nemcsak Franciaországban, hanem a magyar történészek körében is. (Lásd a “forradalomtalanítás” hazai jelszavát, amely szerint minden forradalom felesleges, kikerülendő és elvetendő.)

1848–49-cel, illetőleg a kezdet napjával, 1848. március 15-ével más a helyzet. Sajátos eseményről van ugyanis szó. A forradalmat a magyar politikai vezetőréteg is indokoltnak tartotta; abban nemesi és polgári elemek jelentős szerepet vállaltak. A forradalom ügye összekapcsolódott nemcsak a feudalizmus felszámolásával, a polgári átalakulással, hanem a nemzeti lét védelmével. (A “forradalom és szabadságharc” meghatározás már a XIX. században megfogalmazódott, és később sem volt jelentős politikai erő, amely ezt kétségbe vonta volna. Mint ahogy azt sem, hogy a magyar 1848 része volt az európai 1848-nak, önmagában is nemzetközi jelentőségű része. Ugyanis több mint egy évig tartó, nagyarányú fegyveres harcba torkollott, amelynek során nemcsak az Osztrák Császárság, hanem a cári Oroszország nagy hadseregeinek inváziójára is sor került.) Azt sem lehetett meggyőzően vitatni, hogy 1848–49 nélkül nem kerülhetett volna sor 1867-re, a kapitalizmus magyarországi kibontakozására, egy ellentmondásokkal terhelt, de alapjában sikerült modernizációs korszak kezdetére. Senki sem tagadhatta azonban, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeinek jelentős része – külön nemzeti aspirációkkal ötvözve antifeudalizmusát – szembefordult a magyar forradalommal, amely jobbágyfelszabadításra igen, a nagybirtokosrendszer megnyirbálására azonban nem vállalkozott. A forradalomban – ezt minden vele foglalkozó történész mindig kiemelte – több irányzat érvényesült. Így a mérsékelten konzervatív, a liberális és a radikális demokrata, amely utóbbi mögött már szocialista erők is feltűntek. (A magyar szociáldemokraták 1868, azaz a kezdetek óta megemlékeztek 1848-ról, de nem az egész vezetés, hanem a radikális demokraták méltatásával.)

A kérdést még bonyolultabbá tette, hogy Magyarország 1867, “az alkotmányos éra” beköszöntétől 1918-ig, a polgári demokratikus forradalomig az Osztrák–Magyar Monarchia társországa volt; élén a forradalmat leverő Habsburg-dinasztiával; pontosabban Bécs politikai vezető köreivel. Ez a helyzet alkalmat ad arra, hogy a nevezetes nap sorsára legalább utaljunk. Március 15-e megünneplése 1867 után lehetséges volt. (Ezzel a lehetőséggel éltek – többek között – a szociáldemokraták.) A forradalom és kormányának feje, az emigrációs Kossuth azonban Ferenc József Magyarországán hivatalosan nem volt ünnepelhető. A magyar politikai elit egyes képviselői, például a liberális Wekerle Sándor többszörös miniszterelnök, egyik célja éppen az 1848-as és 1867-es hagyomány közelebb hozása volt. A magyar hivatalosság végül is a századfordulón már megemlékezett 1848-ról, de nem március 15-én, hanem április 11-én, amikor V. Ferdinánd jóváhagyta az ún. áprilisi törvényeket (amelyek természetesen máricus 15. nélkül soha sem jöttek volna létre). Ezek a törvények a polgári átalakulás számos fontos elemét foglalták magukban. (Parlamentáris politikai rendszer megszervezése, jobbágyfelszabadítás stb.) Az említett nap már senkinek az érzékenységét sem sértette, hiszen aligha voltak a magyar politikai életnek olyan mérvadó képviselői, akik az említett törvényeket elutasították volna.

Létrejött tehát a “közmegegyezés”. 1848–49 előre vitte az ország ügyét, az 1867-es kiegyezés során sikerült 1848 örökségének jelentős részét megőrizni. Ferenc József alkotmányos uralkodó lett, akinek a forradalmi megtorlások során “in effigie” kivégzett Andrássy Gyula gróf miniszterelnöke, majd külügyminisztere. Az emigráns Kossuth Olaszországban, de egykori híveinek zöme itthon: az ország halad a modern fejlődés útján. Az 1848-as “túlzások és atrocitások” elítélendők, azoknak nem szabad megismétlődni. A jelzett álláspont mutatkozott meg a századforduló magyar történetírásának nagy vállalkozásában, a Szilágyi Sándor által szerkesztett A magyar nemzet története című tízkötetes műben (1895–1898), amelynek vonatkozó részét a nemzeti liberális Beksics Gusztáv írta.

Az első világháború végén 1918 “őszirózsás” forradalma természetesen változtatott ezen a képen. Emberei kiemelték (az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának viszonyai közepette) 1848 függetlenségi örökségét, Kossuth szerepét; az 1919-es Tanácsköztársaság idején pedig a forradalmi balszárny került előtérbe. (Egyik kiemelkedő alakjának, Petőfi Sándornak a képe az új hatalom bélyegeire is felkerült; elvégre a magyar szabadság s egyben a világszabadság költője volt.)

A Horthy-korszakban ismét változott a megítélés. Differenciáltabbakká váltak az álláspontok. A dualizmus-kori konszenzus; a 48 és 67 közelítésére irányuló nézetek – a Monarchia összeomlását követően – anakronisztikussá váltak. A hivatalosság a történeti publicisztikában, évfordulós megemlékezésekben főleg a nemzeti szempontokat emelte ki – jelezve, hogy a legfontosabb kategóriának a nemzetet tekinti. A korszak úgyszólván legjelesebb – egyébként a második világháborúig még nem ellenzéki – történetírója, Szekfű Gyula azonban árnyaltabban fogalmazott. A “konzervatív reformok” híveként nagy művében, a Hóman–Szekfű féle magyar történetben, (amelynek második, “bővített, teljes” kiadása a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában, 1936-ban jelent meg) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc valamennyi aspektusát figyelembe veszi. A balszárny radikalizmusát Szekfű sem helyesli, és kritikával él az általa is karizmatikusnak és nélkülözhetetlennek tartott vezetővel, Kossuthtal szemben is, aki nem vette kellően figyelembe a realitásokat. A republikanizmussal szemben fenntartásait hangoztatja, és láttatja a belső: nemzeti és szociális feszültségeket. A bukást a nemzetözi erőviszonyokkal magyarázza; rokonszenve a “mérsékelteké”. A hősies küzdelem érdemét azonban a forradalom egyetlen vezető emberétől sem tagadja meg. A bécsi abszolutizmust és a “pesti radikalizmust” azonban elmarasztalja, csakúgy, mint a kapitulánsokat. Nem látja problémátlannak a “nemzeti egység” kérdését sem. Rámutat arra, hogy “a szegény nép” zöme eleinte közönyös volt. Csak a császári csapatok dúlásai és a bécsi szolgálatban álló nemzetiségi fegyveresek pusztításai változtattak ezen a helyzeten. Mindezek hatására “a jobbágyság is hirtelen tudatára ébredt magyarságának”. Ez olvasható az idézett mű 395. oldalán. Nem hallgatja el azt sem, hogy a kormány a helyenként megmutatkozó földosztó törekvések ellen karhatalmilag fellépett, tartva az “agrárszocializmustól”. Általában azonban az a véleménye, hogy társadalmi akciókra “ekkor még nemcsak a falusi, hanem a városi munkásság is éretlen volt”. Majd a továbbiakban – némi egyoldalúsággal – a következőket írja: “Negyvennyolc nemzeti mozgalom volt, s városi és falusi szegény nép végső fokon alárendelte magát az intelligens osztály nemzeti vezetésének, amint többé-kevésbbé hasonló történt a nem-magyar nemzetiségek soraiban is.” (396.)

Ilyen előzmények után kellett a magyar baloldalnak az 1945 utáni években 1848-cal kapcsolatos álláspontját kialakítania. A feladatot megnehezítette, hogy itt nem lehetett másolni. A Szovjetunióban hasonló kérdések nem vetődtek fel. Itt a nemzeti ünnep november 7. volt. A szomszédos kisebb országokban is más volt a helyzet. Romániában csak nem sokkal korábban került sor a köztársaság kikiáltására, Csehszlovákiában 1948 februárjában zajlott le a “népi demokratikus” fordulat, a titói Jugoszlávia helyzete pedig a második világháború eseményei folytán egészen más volt. Az ezekben az országokban létező baloldalnak nem kellett a magyar 1848 megítéséséhez, egy sajátos jellegű polgári forradalom értelmezéséhez hasonló, politikai szempontból is jelentős problémával szembenéznie. Érdemes tehát az ötven év előtti Centenáriumot szemügyre venni.

1948 elején a politikai életet domináló Magyar Kommunista Párt – immár a hidegháború ismert viszonyai között – rátért céljai megvalósítására. A Politikai Bizottság 1948 februárjában leszögezte, hogy az országban négyféle gazdasági szektor létezik egymás mellett: 1. egyszerű árutermelő, 2. tőkés, 3. államkapitalista, 4. szocialista, amelybe az államosított és állami kezelésbe vett üzemek, szövetkezetek stb. tartoznak. Megállapította: “súlypontban és jelentőségében legfontosabb a szocialista szektor, amely már rányomja bélyegét az egész nemzetgazdaságra.”¹ Március végén államosították a 100-nál több munkást foglalkoztató üzemeket, és hamarosan feloszlatták a Gyáriparosok Országos Szövetségét. Ugyanakkor gőzerővel folyt a két munkáspárt “egyesülésének” előkészítése. A Szociáldemokrata Párt 1948. március eleji kongresszusán a “munkásegység” hívei győztek, a Magyar Kommunista Párt bejelentette, hogy június elejéig megtörténik az egyesülés. Az 1948. júniusi egyesülő kongresszus programnyilatkozata szerint a népi demokrácia “a népszuverenitáson épülő demokratikus parlamentarizmusra épül”, biztosítja a demokratikus szabadságokat, “de nem ad teret a demokrácia ellenségeinek, nem engedi, hogy a szabadságjogokkal népellenes politikai irányzatok és csoportok visszaéljenek”.² A közvetlen demokrácia kérdése semmilyen vonatkozásban sem vetődött fel.

A külpolitikai vezértétel az volt: megbonthatatlan barátság a Szovjetunióval és a szomszédos népi demokráciákkal, melyekben hasonló folyamatok zajlanak le, mint Magyarországon. Föderációról vagy konföderációról, mint a Pravda 1948. január 28-i cikke megállapította: szó sem lehet. Németország kettéosztása ténnyé vált, csakúgy, mint a “titóizmus” megbélyegzése: fennállott annak a veszélye, hogy Berlin helyzetét illetően tényleges konfliktusra kerül sor. A szembenállás szerves része volt, hogy a Szovjetunió a Marshall-tervhez való csatlakozást kategorikusan megtiltotta.

A sztálini hatalomnak a közvélemény álláspontjával kevésbé kellett számolnia, mint a nyugati, parlamentáris rendszereknek. Téves azonban az az elgondolás, hogy az államszocialista renszerekben – azok diktatórikus jellege miatt – a közvéleménynek nem volt jelentősége. Sajátosan, áttételesen volt. Ezzel mind Sztálin, mind utódai számoltak. (Gondoljunk az előbbi kampányaira, Hruscsov politikájára stb.) Az közismert, hogy ezekben a rendszerekben a művészetek – talán elsődlegesen a szépirodalom – milyen, politikai szempontból is nagy szerepet töltöttek be. Másféle diktatúrákban ez nem volt szokásos. Az “új típusú ember” voluntarizmusra mutató jelszavára magunk is emlékezhetünk. Mint ahogyan arra is, hogy Rákosi vagy Kádár milyen – ma már szinte érthetetlenül – kiemelkedő jelentőséget tulajdonított egy-egy vezető író vagy költő állásfoglalásának, sokszor a különböző pártplénumok is bíbelődtek irodalmi – esetenként másodrangú értelmiségi – ügyekkel. A “főideológusnak” a párthierarchiában fontos posztja volt; kivált, mert nemcsak az irodalmi–művészeti kérdések, hanem a tudományos és oktatási szféra is hozzá tartozott.

Magyarországon a főideológusi “beosztást” 1948 tavaszán Révai József töltötte be, akinek műveltségét, irodalmi és történeti érzékét csak kevesen vonták kétségbe. Révainak kétségkívül volt “rálátása” a magyar történelem egészére.³ Hajlamainak a kommunista világmozgalomban 1935 után kibontakozó antifasiszta népfrontpolitika történelmi és irodalmi vetülete kiváltképpen megfelelt. (Elég első kiadásban 1947-ben napvilágot látott Marxizmus, népiesség magyarság című kötetére gondolni, amelyet harmadik kiadásban 1949-ben jelentetett meg a pártkiadó, a Szikra.) Révai már a centenárium előtt kidolgozta 1848–49-ről azt a véleményt, amely később pártálláspontá vált. Amikor a Szikra Könyvkiadó 1949-ben megjelentette az 1918 őszén elhunyt Szabó Ervin munkáját, amelyet először csak a szerző halála után, 1921-ben, Bécsben adtak ki (Társadalmi és pártharcok az 1848–49-es forradalomban), ehhez Révai József írt – részben korábbi művei alapján – bevezető tanulmányt. Ennek a tanulmánynak a funkciója az volt, hogy a magyar baloldal számára a Szabó Ervin féle értékelés helyett újat adjon: az általa kidolgozott álláspontot. Nézzük először az utóbbit. Az elsődlegesen hirdetett és terjesztett írások közül a legjelentősebb a 48 útján című összefoglalás, amelyet az említett kiadó 1948-ban publikált. Az 1947. december 27-én a kommunista pártlapban olvasható és az említett kötetben újra közölt írás az egész téma jelenőségét meghatározta: “A százéves évforduló távlatából sem idealizáljuk 1848-at, szereplőit és vezetőit. Tudjuk, hogy politikájuk sokszor következetlen volt. Tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás dolgában a szabadságharc vezérei – még ha figyelembe vesszük is osztálykorlátaikat – innen maradtak azon a határon, ameddig el kellett volna menniük a nemzeti önvédelmi harc sikere, a forradalmi nemzeti egység megszilárdítása érdekében. Tudjuk, hogy hibák történtek a nemzetiségek jogos kívánságainak teljesítése dolgában is. De e hibák és fogyatékosságok nem homályosíthatják el az alapvető tényt: Az 1848-as szabadságharc vezetői merték vállalni a forradalmi harc kockázatát, mertek cselekedni, nem hátráltak meg, félre tolták azokat, akik rohadt kompromisszumok, a megalkuvás és behódolás útját javasolták a nemzetnek, vállalták a néptömegekkel való szövetkezés politikáját, nem riadtak vissza az európai demokratikus–forradalmi mozgalmakkal való szolidaritástól, és harcoltak még akkor is, amikor Európa újra csendes lett, amikor a demokratikus nemzeti forradalmak lámpafénye már csak Magyarországon világított.” Majd a továbbiakban: “A forradalmi határozottság, a néptömegekre való támaszkodás és a demokratikus népekkel való szolidaritás köti össze elsősorban a száz év előtti magyar átalakulást a három évvel ezelőtt megkezdett magyar átalakulással. Aki a magyar demokrácia politikájának és módszereinek ezekre a jellemvonásaira nemet mond, az nem mondhat igent 1848-ra sem.”⁴

Révai – nevesítve a dolgokat – Kossuth, Petőfi, Táncsics örökségéről ír. (Szabad Nép, 1948. március 14.) Petőfit forradalmi demokratának, Táncsicsot a parasztság képviselőjének, Kossuthot pedig a nemzet “vezérének” tekinti, aki a “nemzeti összefogásnak a megszemélyesítője”. Az országgyűlés 1948. március 15-i ünnepi ülésén elmondott beszédében – óvatosan bár – tovább tágítja a haladó hagyomány körét.⁵ Szól “kalózokról”, “megalkuvókról” – mindazonáltal fejet hajt Nyári Pál, Bezerédj István és mások előtt; megállapítva, hogy Kossuthnak igaza volt Széchenyivel és Deák Ferenccel, Batthyány Lajossal szemben, Petőfinek Vörösmartyval szemben, de – az említettek mellett – Szemere Bertalan és mások is tiszteletet érdemelnek. 48 tanulságát elsősorban abban látja, hogy a nemzetek szabadságának és függetlenségének ügyét a dolgozó nép felszabadulásának ügyével kell összekapcsolni.

Révai értékelése olyan tágkeblű, amilyenre korábban sem a szociáldemokraták, sem a polgári radikálisok körében nem volt példa. Még akkor is az, ha némelykor emlegeti a “korlátokat”, a “habozást”, a “megalkuvást”. Újnak hat, hogy szól a nemzetről, nemcsak a népről, sőt a parlamentarizmusról is; a “népi demokrácia” parlamentarizmusa mellett foglal állást. Nyilvánvaló, hogy a szerző (egyébként akár Lukács György) még mindig nem teljesen biztos abban, hogy ez a népi demokratikus periódus meddig fog tartani, bár azok az elgondolások, hogy a többpártrendszert valamiféle népfront váltja majd fel, arra vallanak, hogy Révai legalábbis a változások irányával és gyorsuló ütemével tisztában volt. Feltűnik a “függetlenség” gyakori emlegetése – a szovjet csapatok markáns jelenléte idején. Révai ezt a következő – később szinte állandóan olvasható – mondattal kívánja feloldani. “Az orosz cárizmus helyébe, amely 48-ban a feudális reakció fő ereje volt, a Szovjetunió lépett, mely a haladó emberiség élcsapata, a demokratikus fejlődés és a nemzeti függetlenség legbiztosabb támasza.”⁶ Tehát a leghatalmasabb nagyhatalom jelenléte nem zavarja, sőt erősíti a kis függetlenek függetlenségét. A Jó birodalma nem veszélyezteti a függetlenséget, csak a Gonoszé. Hozzátehetnénk: Hegel példájára mindenkor meg kell keresni, hogy miben, illetve kiben ölt testet a Világszellem.

Révai persze tudta, hogy a magyar munkásmozgalomban, a szociáldemokraták, a kommunisták, sőt – részben – a polgári radikálisok soraiban a Szabó Ervin-féle nézetek a meghatározó jellegűek. Az egykori tanítvány nem írt “gusztustalan” bevezető tanulmányt. Tudta, hogy szólt ő már elismeréssel is Szabó Ervinről; bírálata tiszteletteljes hangú. Azzal kezdi, hogy “az ősök kegyeletes, de alapos kritikájára” van szükség. Szabó szemére veti, hogy bár – joggal – kritizálja a szociáldemokráciát, végső fokon maga is annak az álláspontjára helyezkedik. A Szabó Ervin-probléma taglalása jelen esetben nem feladatunk. Ez nehéz is lenne, mert felfogása nem egyszer eklektikus jellegű: szociáldemokrata, anarchoszindokalista, sőt liberális elemek is felbukkannak benne. Az kétségtelen, hogy a diktatórikusan megvalósított és irányított szocializmust soha sem fogadta volna el; de a demokratikus centralizmus elvén alapuló munkáspártot sem. Révai természetesen mindezt tudja, és egykori mesterét ennek figyelembevételével bírálja, egyben nem mulasztja el, hogy némi megértéssel a “kispolgári oppoziciót”, Jászi Oszkárt és körét is kritizálja. Némi túlzással azt állítja, hogy a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és persze Szabó Ervin is a “tiszta feudalizmus” elvét vallották, mely szerint Magyarország feudális ország, s mindenekelőtt kapitalista országgá kell átalakítani. Azután kerülhet sor a tőkés rendszer valamilyen meghaladására. Révai szerint: “Ez az elmélet, melynek torz tükrét tartotta Szabó Ervin a 48/49-es forradalom eseményei elé is.”⁷

Mi a különbség Szabó Ervin és Révai József között 48/49 megítélésében? Mindketten nagyra tartják Petőfi, Vasvári és mások radikalizmusát. Szabó azonban elidőz az Egyenlőségi Klub programjánál, melyből kitetszik, hogy Petőfiék sem a polgárságtól, sem annak osztályuralmától, de még tulajdonától sincsenek elragadtatva. Révai a centenáris előkészületek kapcsán elsiklik e téma fölött és a paraszti lázongást is csak érintőlegesen tárgyalja. Ráadásul Szabó zseniális embernek tartja Széchenyit, viszont “csak” politikust lát Kossuthban. Révai ezzel szemben az érdekegyeztetőt, a nemzet karizmatikus vezérét. Nagy különbség, hogy Szabó sem a nemzeti sérelmeknek, sem a függetlenség ügyének nem tulajdonít kiemelten döntő jelentőséget. “A forradalom – írja – külsőleg és lényegében is túlnyomóan politikai természetű volt, az idegen uralom ellen irányult és a fényes nemzeti szabadságharc háttérbe szorította a társadalmit a nézők, sőt sokban a résztvevők szemében is. Tovább élt azonban, hol hamu alatt pislogva, hol lobogó lánggal égve, de tudatosan vagy öntudatlanul mindig befolyással a nemzeti politikai forradalom minden eseményére és fejleményére.” A forradalom és szabadságharc jelentőségét persze Szabó Ervin is látja, a “nemzeti egységet”, az érdekegyeztetést azonban, joggal, bonyolultnak és rövid tartamúnak véli. “Bármennyire csodáljuk is az élet-halál harcát bámulatosan bíró nép hősiességét, a bíráló tekintet mégis kénytelen az union sacrée mögött fenyegető osztály- és pártharcot is észrevenni.”⁸

Szabó Ervin független tudós, Révai viszont pártpolitikus, akinél stratégiai és taktikai megfontolások dominálnak. A manipulatív szándék, a historizálás hiányzik Szabó Ervinnél, Révainál viszont nagyon is jelen van. A tárgyalt kort egyaránt jól ismerve, mindketten szembekerültek a nagy problémával: a kapitalizmus vélhetően “jobb”, mint a feudalizmus, de igazából jobbnak bizonyul-e majd? A reformkor számos nagy alakjának ez a dilemmája: a “várurak” uralmát felváltja majd a “gyárurak”, vagy éppen a “bankurak” hatalma. Ráadásul a kapitalizmus nagyra növeli a rettegett “pauperismust”. (Azzal nem számoltak, hogy a feudalizmus számos eleme szinte halhatatlannak mutatkozik majd.)

Révai – amennyire lehet – átsiklik a probléma felett, bár ő is említést tesz arról, hogy a kapitalizmus sokak számára korábbi helyzetük romlásával jár. A reformkori dilemmát tehát valósnak tartja. Szabó Ervin munkájából kiderül, hogy a céhmunkások körében is éltek bizonyos aggodalmak. Végül is a többség a céhek felszámolását szorgalmazta, de voltak olyanok is, akik csak reformokra törekedtek. Szabó idéz egy kérvényből, amely a céhek megszüntetését követeli, de addig is azt kívánja, hogy a céhmunkások “mestereiknek bizonyos keresetre szerződött társai” legyenek. Sőt, mi több, egy másik követelés így szól: “A segédek belevonása a kiképzési és jóléti institúciók igazgatásába”.⁹ Az iparűzés szabadságáért nem mindegyik céhtag lelkesedett. Általában: a mindennapi élet képe inkább Szabó kevésbé “politikus” írásából bontakozik ki, mint Révai nem egyszer szónoklatként ható szövegeiből.

Táncsicsot mindketten nagyra becsülik, Szabó azonban rámutat arra, hogy 1848 júniusa után már mindinkább elszigetelődött. “A liberális, sőt a radikális sajtó sem lelkesedett többé érte, és nem kívánta a nép megnyugtatásának tisztét reá bízni, legszívesebben hallgatott róla. A mérsékeltebb és a konzervatív sajtó pedig, s főként maga a nemzetgyűlés hangulata egészen ellenségessé vált. Előbb azt mondták róla, hogy korlátolt, hogy bolondos; később a miniszterelnök lapja, a Pester Zeitung egyenesen kiírta róla, hogy bolond.”¹⁰

Révai tudja mindezt, de eddig – politikai okokból – már nem jut el; a súlypontot nem a radikalizmusra, szórványosan jelentkező úgynevezett kommunisztikus eszmékre, hanem az idealizált “nemzeti egység”-re helyezi, ami persze a bécsi udvart szolgálókat, ezt a “maroknyi kisebbséget” nem foglalja magában.

Az MKP tudományos folyóiratának, a Társadalmi Szemlének (1948. január) vezércikkét M. A. (Mód Aladár) írta. Rámutat, hogy 1848 a klasszikus polgári forradalmak utolsó szakaszának, a Kommunista Kiáltvány megjelenésének az éve. A forradalmak bukásáért a nagypolgárságot, a liberalizmust teszi felelőssé. A munkásság harca – úgymond – az egész nép, az egész nemzet harcává szélesedett ki. 1848 művét csak a szocializmus fejezheti be. A cikk gondolatmenete nem különbözik Révai felfogásától. Ugyanebben a számban S. Sándor Pál ír hiteles, tudományos tanulmányt Az agrárkérdés 1848 előtt címmel. Ugyanez mondható el Pach Zsigmond Pálnak a februári számban megjelent tanulmányáról (A tőkés fejlődés feltételei a magyar mezőgazdaságban 1848-ban). A márciusi szám ismét Mód cikkét hozza: A diadalmas 48. A dokumentum: Marx beszéde az 1848-as forradalomról (1856. április 14-én a chartisták ünnepi gyűlésén hangzott el Londonban). Haraszti Sándor ugyanebben a számban az 1848-as parasztmozgalmakról, Nemes Dezső pedig a munkásmozgalmakról értekezik. Nemes kiemeli Vasvári Pál szerepét. (Vasvárit némi anakronizmussal polgári radikálisnak nevezi.) Megemlíti Kecskés Ede ügyvédet (róla szó van Szabó Ervinnél is), aki “Kenyeret a népnek” című plakátján egalitárius nézeteket hirdetett. Táncsicsot bírálja, mert nem követelt általános választójogot, viszont elismeréssel jegyzi meg, hogy lapjában, a Munkások Újságában az időközben bebörtönzött “izgatók” védelmére kelt. (Az utóbbiak a vagyonosok ellen keltek ki, bizonyos értelemben kommunisztikus érveléssel.) Nemes abbeli törekvése, hogy a munkásmozgalomban mintegy mereven elkülönülő mérsékelt és radikális irányzatot mutasson ki, mesterkéltnek tűnik. Haraszti Sándor a legradikálisabb parasztmozgalmakban mutat ki bizonyos “communisticus” irányzatot. Ehhez csatlakozik Nemes a munkásmozgalmat illetően, nem mulasztva el megjegyezni, hogy a kormány ezek ellen az irányzatok ellen csakúgy, mint a földosztó törekvések ellen, karhatalmilag fellépett. (Révai a nemzeti egység kiemelésére törekedve ezekről a “fellépésekről” alig tesz említést.)

Az utolsó óráit élő Szociáldemokrata Párt folyóiratában, a Szocializmusban Szélpál Árpád (1848. március 15. címmel), Szabó Ervin gondolatmenetét követi, de annál szűkkeblűbb. Rokonszenvével Petőfit, Vasvárit és környezetüket tünteti ki. Széchenyi és Kossuth iránt egyaránt bizalmatlan, mert ellenzik, illetve nem kívánják a vagyontalanok forradalmát a vagyonosok ellen. A márius 15-iki Tizenkét ponttal maradéktalanul egyetért. “Ha erre a napra gondolunk – írja –, nem hadvezérek és csataterek jutnak eszünkbe, hanem kávéház, nyomda, múzeumlépcső és ünneplő nép, nem politikusok, hanem költők, nem bullák vagy szerződések, hanem versek és lelkesedés.” A nemzeti egységet Szélpál nem érinti, ez a fogalom általában hiányzott a szociáldemokrata szóhasználatból. A szám vezércikkét Fejtő Ferenc írta a Százéves Kommunista Kiáltvány címmel. Fejtő szerint a két szerző érdeme, hogy a “napirenden lévő forradalom közelségét felismerte”. Majd megállapítja: “Marxtól nem hitigazságokat örököltünk, hanem módszert és irányt.” A Marx és Engels után történtekről Fejtő nem tesz említést, ellentétben Szalai Sándorral, aki ugyanitt a filozófiai “frontról” szóló írásában kritikai észrevételeinek is hangot adva méltatja Lenint. (Szalai – és más szociáldemokraták – kritikai észrevételei elsősorban a demokrácia kérdéseivel kapcsolatosak.) Az ugyancsak baloldali szociáldemokratának számító Horváth Zoltán a Népszava március 15-i számában Márciusi tanulságok címmel írt cikket. Hangúlyozza, hogy a francia 48 antifeudális volt és antikapitalista, a magyar 48 erővonalai viszont nem világosak. A bukás fő oka: a nyugati hatalmak közönye. Azóta megváltozott a helyzet: az angol nagytőke szembe került a labour-kormánnyal – kockáztatja meg a merész állítást. Ezt követően lényegében már csak a XX. századi monopoltőkéről esik szó. Horváth – ez szociáldemokrata újságcikkekben ritka – Petőfi és Táncsics mellett Kossuthot is megemlíti. A szociáldemokrata szerzők azonban éppen arról nem írnak, nem írhattak, hogy Révai és követői a szociáldemokráciát mint olyant egyszerűen kiiktatták a haladó hagyományból. (Révai talán csak a szakszervezet-alapító Teszársz Károlyt és az egykori szociáldemokrata–agrárszocialista Várkonyi Istvánt, Ady Endréről írva pedig Kunfi Zsigmondot akarta vagy merte megemlíteni.) De ne feledjük: a magyar szociáldemokrácia utolsó napjait élte. A Népszava – szinte furcsa búcsúzóul – említett számában közölte a jelszót: “Az 1848–49-es szabadságharc örököse a Szociáldemokrata Párt, csatlakozz hozzá”. A március 18-i számban már az olvasható, hogy “1848 eszméinek örökösei a baloldali pártok. Hatalmas tömegek országszerte a Baloldali Blokk ünnepségein”.

Az időszak hazai szociáldemokráciájának rendhagyó személyisége, Justus Pál, aki – némi tréfás jelleggel “magyar Trockijnak” minősítette magát – Pártunk feladatai címmel szintén cikket írt a Szocializmus már idézett számába. Justus – akárcsak Szalai és Horváth – tartózkodik Lenin kritikátlan dicsőítésétől (ellentétben a párt élén álló Szakasits Árpáddal), és nem hivatkozik közvetlenül 48-ra sem. Ugyanakkor – mintegy történelmi tapasztalatok alapján – erőteljesen radikális hangot üt meg, megállapítva: “Magyarországon még inkább, mint másutt, az antiszocializmus is maga az ellenforradalom.” Állást foglal a két munkáspárt egyesülése mellett, hozzátéve, hogy azt gondosan elő kell készíteni. A szocializmusért, a monopoltőke uralma ellen folyó világtörténelmi küzdelemben a szorosan vett ipari proletáriátusnak szerveznie, nevelnie és vezetnie kell az összes kizsákmányoltakat és elnyomottakat. Nem úgy, hogy “a szocializmus menjen őhozzájuk, hanem úgy, hogy ők jöjjenek a szocializmushoz”. Justus egyébként 1948. március elején a parlamentben meghirdette a kétféle magántulajdon eszméjét. A Világ március 3-i számában arról tudósít, hogy Justus szerint van munkából és van közönséges lopásból származó magántulajdon. A kisemberek magántulajdonát a kapitalisták, nem pedig a szocialisták veszélyeztetik. Az igaz azonban, hogy az utóbbiak a stratégiai ágazatokat (pl. energiaforrások) állami tulajdonba kívánják venni.

Meg kell említeni a Szikra Könyvkiadó által 1948-ban megjelentetett tanulmánykötetet (szerzője Mód Aladár, Ember Győző, Nemes Dezső, Andics Erzsébet, Hanák Péter, Waldapfel József, Kenyeres Júlia.)¹¹ A Centenárium éve természetesen erre a munkára is hatott. A kötet érdekes olvasmány ma is. Általában 1948-ra még nem jellemző az 1949-től 1953-ig tartó évek oly sokat emlegetett “aktualizálása”, az olyannyira elvárt “pártosság”, a “marxista–leninista” történelemszemlélet szigorú megkövetelése.

Lukács György csak ritkán szólt közvetlenül hozzá történeti kérdésekhez. Közvetve azonban gyakorta. 1947–48-ban történeti mondanivalót is tartalmazó tanulmányok sorát írta.¹² Ezek a lényeget tekintve nem térnek el Révai munkáitól, de nélkülözik azok pátoszát és esetenkénti populista felhangjait. 1848-at “demokratikus forradalomnak” minősíti, szót emel a “csak liberális” (ezt maga is idézőjelbe teszi) értékek megbecsüléséért, bár úgy véli, hogy “a magyar irodalomban központi alakjai a nagy forradalmi költők: Petőfi, Ady, József Attila”. (Lukács persze maga is jól tudhatta, hogy ez az állítás történeti szempontból is mennyire vulgarizáló – mindhárom költőt illetően. Petőfi nem akart mindenáron forradalmat, Adynak volt “darabont”-korszaka, nem is szólva József Attila konfliktusairól a KMP-vel, szociáldemokrata-szimpátiájáról stb.) A kor légkörét tekintve Lukács álláspontja mindenesetre mértéktartó.

A Supka Géza által szerkesztett polgári demokrata (sőt szabadkőműves) Világ 1948. március 14-i számában maga a szerkesztő, az említett irányzat közismert személyisége írt szubjektív hangvételű vezércikket Negyvennyolc márciusa – kendőzés nélkül címmel. Ebben a 48-as tragédia lényegét (jókora túlzással) a polgári és a népi szárny, Kossuth és Petőfi ellentétében látja. A március 17-i szám beszámol a március 15-i, Kossuth Lajos téren megtartott ünnepségről és a parlament Nagy Imre elnökségével lezajló ünnepi üléséről, amelyen törvényt hoztak 1848 emlékéről. Supka egyébként igenli a Rákosi által – Révai alapján – megfogalmazott hivatalos megállapítást. “A nemzeti és társadalmi céloknak ez az egybeesése erősítette a magyarság összefogását és adott a szabadságharcnak olyan lendületet, amelyet a többi országok forradalmában hiába keresünk.” A főszerkesztő írásában – és az egész lapban – bizonyos zavartság fedezhető fel. A Polgári Demokrata Párt a baloldalhoz csatlakozott – ugyanakkor vezetői 1948 tavaszán már észrevették, hogy nem az áhított magyar demokrácia, hanem a pártállam van kiépülőben.

A már teljesen az MKP-nak megfelelően működő Nemzeti Parasztpárt lapja, a Darvas József által szerkesztett Szabad Szó a párt szövetségének tartott kommunisták véleményét vette át. Központi helyet foglal el a “törhetetlen nemzeti egység” gondolata. A lap hasábjain megjelenik a “Tiéd az ország, magadnak építed!” jelszava és a környező országokkal való együttműködés eszméje. A lap március 18-i számában részletesen közli Erdei Ferenc ünnepi előadását. A párt főtitkára mondanivalóját a következőkben foglalta össze: “A 48-as jobbágyfelszabadítás megindította a felszabadulás folyamatát, nem számolta fel azonban a feudálizmus rendjét, amely a parasztság szabadságának kifejlődését megakadályozta száz éven át, amíg 1945 márciusában meg nem jelent a nagybirtok megszüntetéséről és a parasztság földhözjuttatásáról szóló törvény. Száz év telt el tehát, amíg a jobbágyfelszabadulás műve teljessé vált, és száz év után megnyílt a népi demokráciában a parasztság gazdasági és kulturális felemelkedésének lehetősége.” Ugyanebből a számból kitűnik, hogy a párt a munkás–paraszt szövetség elmélyítése mellett száll síkra. A március 26-i szám teljes egyetértéssel közli: “Államosítják a legalább száz alkalmazottat foglalkoztató ipari vállalatokat.” (A nagybankokat már 1947 novemberének végén államosították.)

A történésztársadalom folyóiratának, a Századoknak 1948-as, összevont száma már 1949-ben jelent meg: többek között Arató Endre és Vörös Károly 1848-as problémákkal foglalkozó szakmunkáival. A vezértanulmány: Andics Erzsébetnek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének az 1949. március 27-i közgyűlésén elhangzott, erősen politikai jellegű székfoglalója. Andics már korábbi írásaiban is méltatta 1848-at és kísérletet tett a nacionalizmus értékelésére is. Szinte a Századok új számával egyidejűleg jelent meg a Munkásosztály és nemzet című munkájának második kiadása, amelyben a következő olvasható: “A nacionalizmus a maga idején szükséges és haladó volt, mert kivezette a társadalmat a feudális zűrzavarból és szétdaraboltságból. A népek nemzeti államokba egyesülése a burzsoázia nagy, történelmi teljesítménye volt.”¹³ Említett előadása ezen a vonalon haladt tovább. Méltatta az 1867-ben alakult Társulat első periódusát, Horváth Mihály, Thaly Kálmán és mások munkásságát, a XX. századi tevékenységről azonban elmarasztalólag szólt. Védelmére kelt – a hivatalos történetírás ellenében – a Dózsa- és Martinovics-tradíciónak, majd megjegyezte: “Az 1848–49-es szabadságharcnak és antifeudális forradalomnak száz év után sem bírjuk teljes és hű történetét, hogy az 1918/19-es forradalmakról ne is beszéljünk.” Főleg a magyar történettudomány feudális nosztalgiáit kárhoztatta. “A magyar nép sorsa azt bizonyította, hogyha idejekorán tértünk volna rá a polgári fejlődés útjára, akkor sok bajtól megmenekült volna az ország.” Kifogásolja, hogy a Századok előző, 1948 tavaszi száma az 1848/49-es szabadságharcról és forradalomról egyáltalán nem emlékezett meg. Nos, az említett szám megemlékezett – főleg gazdaságtörténeti és a szomszédos népek 1848–49-es történetével foglalkozó írásokkal – már akkor jónevű történészek munkáival.

Szekfű 1947-ben megjelent, Forradalom után című művében fenntartja korábbi – az 1867 utáni évtizedekre vonatkozó – liberalizmus-kritikáját. Rokonszenve azoké, akik a negyvenes években a liberális reform képviselői voltak (Szalay, Eötvös, Csengery stb.). Megállapítja: “Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van.” Szekfű konstatálja, hogy a klasszikus magyar liberalizmus visszaszorult, ami utána következett, azt elutasítja mindenfajta reformra való képtelensége és szociális közönye miatt. A nácizmussal rokonszenvező magyar politikát súlyosan kárhoztatja. Így értelemszerűen eljut annak a “forradalomnak” az igenléséig, amely az 1944–45 utáni években bekövetkezett. A különböző politikai pártokat Szekfű nem tartotta sokra, a kommunisták azonban szerinte is jelentős erőt képviselnek, és levonták 1919 tanulságait. Önmagában a parlamentarizmusban nem látván értéket, a történész úgy vélekedett, hogy a szovjet szisztéma valóságos demokratikus tartalommal tölthető meg – automatikusan viszont a parlamentarizmus sem demokratikus. Ez, valamint a geopolitikai megfontolások lehetővé tették Szekfű számára, hogy részben elfogadja, részben legalábbis tolerálja még 1948 tavaszán is Révai és általában a magyar kommunisták történetfelfogását, amelybe 1848–49 kommunista értelmezése is beleilleszkedett.¹⁴

Az aligha vonható kétségbe, hogy Révai (és vele a kommunisták) 48-ról kialakított, Kossuthot “rehabilitáló” álláspontja közelebb állt a hagyományos hazai felfogáshoz, mint a korábbi szociáldemokrata és kommunista nézetek. Így van ez még akkor is, ha a Szovjetunió szerepével való manipulálás gyanút kelthetett csakúgy, mint a jelen tendenciózus múltra vetítése, valamiféle “őskeresés”. Megfigyelhető, hogy lényegében más politikai irányzatok (beleértve a legálisan működő jobboldalt is) hasonló vonásokat mutattak. Különvélemény alig nyilvánult meg. Justus nem szólt a munkásönkormányzatról, annál erősebben hangsúlyozta az államosítás szükségességét, Supka nem beszélt a polgárosodás jelentőségéről, és még sorolhatnánk. Valószínűleg – Szekfűhöz hasonlóan – számosan beletörődtek a megváltoztathatatlanba, igyekezve abban jó vonásokat felfedezni. (Ez megmutatkozik még a konzervatív és kisgazda állásfoglalásokban, sőt a politikai katolicizmus számos képviselőjénél is.) A viszonylagos egyetértés a későbbiek során mind nehezebbé vált. 1949-ben hivatalos emberek már kiemelt formában foglalkoztak az “ellenséges erők” 1849-es elnyomásával, emlegették a terrort. Csakhamar üldözöttekké váltak olyanok is, akik erre korábban aligha gondoltak. A Révai-féle centenáris konstrukció túlhaladottá vált, még mielőtt megszilárdulhatott.

Ha néhány hónappal később kerül sor a centenáriumra, akkor az valószínűleg egysíkúbb és politikai értelemben fenyegetőbb lett volna. Az említett Révai-írásokból az a szándék tűnik ki, hogy az MKP vezetősége hajlandó a “progresszív nemzeti értékek” védelmére, elismeri a korai liberalizmus teljesítményét, s minden értékét mintegy magasabb szinten integrálja. Ezek a megállapítások hamarosan hitelüket vesztették. Már itt voltak az ötvenes évek. “48 ügye” azonban a későbbiekben, az ún. Molnár Erik-vita kapcsán ismét felvetődött.

Molnár, 1948-ban külügyminiszter – aki a centenárium idején meglehetősen passzív volt –, 1960-ban cikket jelentetett meg A nemzeti kérdés címmel a Magyar Tudomány V. kötetében. Ismerteti Marx és Lenin álláspontját és – a magyarországi viszonyokra rátérve – a Habsburg-ellenes felkelések különböző aspektusait. A Történelmi Szemle 1962. V. számában publikált, az SZKP XXII. kongresszusa és a szocialista patriotizmus c. írásában – a szó hagyományos értelmében balról – bírálja Rákosinak és persze Révainak 1848-al kapcsolatos, említett véleményét, a nemzeti egység és a függetlenség kérdésének túlhangsúlyozását – szerinte az osztályálláspont rovására. Az említettek szemére veti az ebből származó torzításokat, amelyek valamiféle “parasztfogó demagógiát” alapozhattak meg. Egyik későbbi írásában (A hazafias nemzeti ideológiáról, 1963.) pedig rámutat: “Az 1848-as magyar nemzeti forradalomban nem folyt önálló és széles tömegmozgalom az agrárdemokráciáért.”¹⁵ (Feltehetjük a kérdést: “széles és önálló” hogyan folyhatott volna?) Molnár Eriknek számos, Marxot vulgarizáló észrevétele csökkentette e baloldalinak szánt érvelés hatását.

Érdemes utalni a 48-as forradalom különböző jelzőinek kérdéseire. Ezek a jelzők korábban Révainál, Andicsnál és másoknál is váltogatták egymást – demokratikus, antifeudális, polgári. Van példa jelzők elhagyására is. A korábban a polgári jelzőt használó Molnár Erik most – politikai aspektusból – nemzeti forradalomról írt. Érdekességként említhető meg, hogy a Barankovics István kereszténydemokrata elgondolásaival rokonszenvező neves történészprofesszor, Hajnal István pedig – a jobbágyfelszabadítás okán – egyenesen szociális forradalomról szól. A Molnár- féle megfogalmazások mindenesetre széles körű vitát váltottak ki, az egyik leglényegesebb kérdésről: a historizálásról, manipulálásról, az “előkép” gyártási törekvéseiről, tehát a történelemmel való visszaélésről azonban vajmi kevés szó esett (eshetett). Ahhoz, hogy Molnár véleménye meggyőzőbb legyen Szabóénál is, Révaiénál is, a probléma sokoldalúbb megközelítésére lett volna szükség.

A vita jelentősége az volt, hogy egyáltalában sor kerülhetett rá, és jelezte, hogy már – ha a párton belül is – van lehetőség különböző vélemények hangoztatására. Ez az idők változásának jele volt.

Jegyzetek

¹ L. A magyar népi demokrácia története. Szerk.: Balogh Sándor, Jakab Sándor. Kossuth Könyvkiadó, 1978. 128.

² I. m. 133.

³ L. Révai József: Válogatott Történelmi ìrások I–II. k. Szerk.: F. Majlát Auguszta. Kossuth Könyvkiadó, 1966.; Erényi Tibor: Révai József történelem szemléletéről. Párttörténeti Közlemények, 1962. 2. sz. Révai galileista, majd anarchoszindikalista múlt után vált 1918 őszén a kommunista párt egyik megalapítójává. A Tanácsköztársaság idején elméleti–újságírói munkát végzett, később a párt ún. Landler-frakciójához tartozott, amely a magyarorsági helyzetet viszonylag reálisan látta. 1945 után Rákosi Mátyás teljes bizalmát bírta.

⁴ L. 48 útján, 6–7. Révai szerint 1848 alapozta meg a “polgári demokratikus átalakulás befejezését”. (10.) Ez az 1944 utáni három évben történt meg. Az 1918-as forradalmat vállalja, Károlyit méltányolja, a Tanácsköztársaságot – lényegében az “azonnali szocializmus” célkitűzését – bírálja. Ámde érzékelteti, hogy az említett polgári demokratikusnak minősíthető periódusból elég három év. Kerüljön hatalomra a “parasztok, kisemberek, értelmiség” – a munkásosztály “erőskezű” vezetése mellett. Semmiféle “harmadik utas polgári demokráciára” nincs szükség. Amire szükség van az a “népi demokrácia”. I. m. 14–15.; Szabad Nép, 1947. december 25. Száz esztendő – három év távlatából.

⁵ I. m. 53–53.

⁶ I. m. 75.

⁷ Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Szikra, 1949. A kötet élén Révai bevezető tanulmánya. Az idézet a 18. oldalról való. A feudalizmus–kapitalizmus problémával egyébként már korábban Révai is szembenézett. A marxizmus és népiesség c. műben éles szavakkal helyteleníti a kapitalizmus szerinte történelmietlen és káros, kategorikus elutasítását. “Aki a kapitalizmus történelmi szerepét tagadja, az nem tudja, vagy csak immel-ámmal tudja, ami épp a kapitalizmus haladó korszakában jött létre az emberiség maradandó vívmányaként: a személyes szabadságot, az egyéni méltóságot, a polgári állammal szemben is biztosított polgári jogokat, a polgári demokráciától létrehozottt valamennyi kultúrértéket.” Ezt az egyes népiekhez szóló bírálatot még 1938-ban, Moszkvában írta a szerző. Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Kossuth Könyvkiadó, 1949. 319.

⁸ I. m. 30.

⁹ I. m. 158–159.

¹⁰ I. m. 268.

¹¹ Forradalom és szabadságharc 1848–1849. Szikra, 1948.

¹² Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Gondolat Könyvkiadó, 1970. 408–409., 458–469.

¹³ Andics Erzsébet: Munkásosztály és nemzet. Kossuth Könyvkiadó, 1948. 31. A szerző hasonló gondolatokat fejezett ki a Hazafiak-e a kommunisták c. írásában. (Szikra, 1946.) Itt azonban hiányolja, hogy a felszabadított jobbágyok jelentős része föld nélkül szabadult fel. (29.)

¹⁴ A kérdésről l. Szekfű Gyula: Forradalom után. (Történetíró, nemzet, társadalom.) Glatz Ferenc bevezetője. Gondolat Könyvkiadó, 1983. 42.

¹⁵ L. Molnár Erik: Válogatott tanulmányok. Szerk.: Ránki György. Akadémiai Kiadó, 1969. 420–437. A kötet szerkesztője összeállította a Molnár-vitával kapcsolatos írások – ma is tanulságos – jegyzékét. I. m. 509., 511.