A könyv hű marad címéhez: számtalan alapvető mítoszt tár fel, melyek a különböző országok Európai Unióvá (EU) való egyesülése mögött bújnak meg. Első ezek között az a hit, hogy az integráció csökkentette a társadalmi és regionális különbségeket a tagországok között, nagyobb “kohéziót” hozva létre közöttük, mely kezdettől fogva az EU egyik fő célkitűzése volt. A kötetben szereplő 12 különböző esszé, melyeket a regionális fejlődéssel foglalkozó kutatók és közgazdászok írtak, az EU alapvető kudarcát mutatja meg e cél megvalósításában.

A kudarc okai – a szerzők többsége szerint – az EU “vak, ám téves” hite a szabad kereskedelemben. Az Európai Unió mítosza mögött erőssége valóban az EU által erőltetett szabadkereskedelmi fundamentalizmus gyilkos kritikájában van, és az ezen irány folytatásából szükségszerűen következő veszélyek feltárásában.

Az Európai Egységes Piac megalkotása megerősítette a multinacionális társaságok pozícióit, miközben végzetes hatással van a “hátrányos helyzetű régiók”-ra. A társadalmi és a regionális különbségek nőnek. Az EU jövőbeli terveinek megvalósulása, az Európai Monetáris Unió (az egységes valuta) tervével együtt valószínűleg még inkább a “kemény magba” koncentrálja majd a termelést, mély megosztottságot okozva ezzel Európa gazdag és a szegény régiói között.

“A kohézió kihívásai” című esszéjükben a szerkesztők, Ash Amin és John Tomaney bírálják az EU regionális fejlesztési politikája mögött meghúzódó elvet: minden régiónak egyenlő lehetőséget biztosítani a versengéshez. Példának okáért EU-pénzek ömlenek a szállítási infrastruktúra kiépítésébe, és annak oktatására, hogy miként lehet a “hátrányos helyzetű régiók” versenyképességét növelni, ám a nagyvállalatok továbbra is erősen a “fejlett” régiókban gyökereznek, ahol kihasználják a már létező méretgazdaságossági előnyöket, és onnan látják el Európa többi részét.

Ennek eredményeképpen megszilárdul a “kék banán” nevű övezet; “fejlett nagyvárosi területek és rugalmasan specializálódott ipari körzetek, amelyek a jólét Európa közepén átívelő hídját alkotják, Dél-Kelet Angliától Észak-Olaszországig”.

Amin és Tomaney elutasítja azt az elméletet, amely szerint a gazdasági globalizáció és a változó termelési rendszerek a “hátrányos helyzetű régióknak” kedveznek, mert a társaságok “decentralizálódnak”, és jobban építenek az alvállalkozókra és vegyesvállalatokra. Ehelyett megállapítják: “ha a globalizáció bátorítja is a régióközpontú termelési hálózatok kialakulását, ez leginkább az erőforrásokban gazdag régiókban fog megtörténni”.

A hátrányos helyzetű régióknak marad a munkaköltségek csökkentési lehetőségeit kereső nemzetközi tőke beruházásaiért vívott harc. Ráadásul az, hogy a hatalom átkerül a nemzetállamok szintjéről a transznacionális és multinacionális képződmények szintjére – mint amilyenek a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vagy maga az Európai Unió -, aláássa sok hagyományos helyi termelést védő eszköz alkalmazását. Közbeszerzési szerződések például már nem irányulhatnak régióbeli cégekre, a közszolgáltatásokat deregulálták, és munkahelyek szűnnek meg a szubvenciók eltűntével.

A “Munkanélküliség Európában” című fejezetben Jonathan Michie megállapítja, hogy az EU integrációs politikáinak ortodox szabadpiaci közgazdaságtanra való építése az egyik fő oka a munkahelyek elvesztésének. Az automatizáció után – mondja – a monetarizmus dominanciája, a munkaerőpiac deregulációja és a privatizáció sarkallták a munkanélküliség emelkedését egészen 20 millió fő fölé (az adatok kozmetikázására irányuló folyamatos erőfeszítések ellenére).

Ezek az adatok – és a mögöttük lévő valóság – csak romlani fognak, ha az Európai Bizottság folytatja tankönyvízű neoliberális politikáját. Michie óv Nagy-Britannia követésétől abban, hogy “sodródjunk a szegénység, az alacsony bérek és a rossz foglalkoztatási feltételek felé, mely a munkaerő nagy és egyre növekvő részét érinti”.

Az esszék közül sok tartalmaz komoly figyelmeztetéseket az EMU “bevezetésének” hatásaival kapcsolatban, mely a következő, és potenciálisan a legrombolóbb fázisa az európai egyesülésnek. Miként Amin és Tomaney rámutatnak, a közkiadások nagyméretű csökkentése és a szigorú monetáris politikák “dögvészt bocsátanak a hátrányos régiókra, sőt az EU egészére is”, mert csökkentik a keresletet, és növelik a munkanélküliséget és a létbizonytalanságot.

Nem kevésbé súlyos azoknak a lehetőségeknek az elvesztése, melyekkel az országok reagálni tudnak az őket körülvevő speciális viszonyok változásaira, például a nemzeti valuta leértékelésén vagy központi beruházásokon keresztül. Ráhúzni egy monetáris uniót olyan különböző gazdaságokra, mint amilyenek az Európai Uniót alkotják, rendkívül veszélyes kísérlet.

Mindemellett komoly hibák vannak az esszéíróknak a jelenlegi gazdasági modellel szemben javasolt alternatíváiban. Ez a hagyományos keynesiánus közgazdaságtanba vetett közös hitből ered, mely szerint egy aktív beavatkozó állam fogyasztói keresletet és növekedést gerjeszt. Az 1950-es, 1960-as és korai 1970-es évekről olyan képet festenek, mint egy “aranykorról”, amelyben az ilyen gazdaságpolitikák biztosították a teljes foglalkoztatottságot és a csökkenő egyenlőtlenséget. Ám ez volt az az időszak, amely azt a tömegfogyasztó társadalmat is megalapozta, amely bolygónk túlélését fenyegeti. De a szerzők a fenntartható fejlődés korlátaira tett néhány utaláson kívül nem gondolkodnak tovább a gazdaság és a környezet közötti kapcsolaton. Egyik szerző sem tesz utalást arra, hogyan férhet össze a magas gazdasági növekedés a csökkenő környezeti tér határaival anélkül, hogy a természeti erőforrásokat példátlan sebességgel merítenénk ki. Ráadásul a tanulmányírók ragaszkodnak egy tiszta “eurocentrikus” nézőponthoz, amelyben nyoma sincs a méltányosságot figyelembe vevő globális szemléletnek.

Ezen túl például a “hátrányos helyzetű régiók” és hasonló terminusokhoz való kritikus hozzáállás is örvendetes volna. Ezeknek a régióknak – minden EU országban léteznek, de főleg Portugáliában, Írországban és Spanyolországban – talán alacsonyabb a GDP-jük, de nem feltétlenül alacsonyabb a jólétük vagy az életminőségük, mint az EU többi része elé példaként állított, erősen városiasodott régióknak.

A keynesiánus stílusú központi beruházások iránt érzett szimpátiájuk vezeti a szerzőket arra, hogy lelkesedéssel írjanak a szállítási infrastruktúra nagyméretű terjeszkedéséről, a Transzeurópai Hálózatokról (Trans-European Networks, TENs), feltételezve, hogy a szállítási infrastruktúra az, amire a régióknak szükségük van. Csak egy szerző figyelmeztet, hogy ezek a beruházások valószínűleg a termelést a már gazdag régiókba koncentrálnák. A legnagyobb szállítási beruházások katasztrofális környezeti hatásait még csak meg sem említik.

Bár a szerzők közül sokan érvelnek a helyi gazdasági tevékenységek védelme mellett, nem vizsgálják meg a helyi munkahelyek és a környezet védelmének lehetőségét zöld adók, illetékek, illetve ökológiai adóreform szempontjából. Inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy a központi beruházások jelentik a választ, anélkül, hogy megkérdőjeleznék a tőke és az áruk szabad mozgásának dogmáját.

Így a szerzők ismételten amellett érvelnek, hogy több pénzt kellene szánni az EU strukturális alapjaira, de nem határozzák meg pontosan, hogy miként kellene ezt a pénzt a régiók javára szolgáló módon elkölteni. Szociális és környezeti szempontból az EU strukturális alapjai az unió kiadásainak legkatasztrofálisabb területei közé tartoznak az autópályákba és bizonyos környezetvédelmi technológiákba való erőteljes beruházások miatt.

Nyilvánvalóan végzetes különbség van egyrészt az autópályákba, erőművekbe és más projektekbe való központi beruházások hatásai – melyek örökké növekvő energiafogyasztáson és a javak hosszú távolságra történő szállításán alapuló gazdaságból származnak -, másrészt olyan befektetések következményei között, mint az oktatásra, a közösségi megújulásra, az egészségre, a megújítható erőforrásokra és egyéb programokra fordított, másrészt a helyi munkát, tevékenységet teremtő kiadások.

Az EU nem hajlandó tudomásul venni, hogy a nemzeti gazdaságok drámai mértékű átalakításának következménye nem “minden hajó felemelkedése” lesz, hanem egyre inkább egy társadalmi és környezeti katasztrófa. 1996 júniusában az EU válaszolt a növekvő türelmetlenségre és bizonytalanságra, melyet az EU állampolgárainak óriási többsége érez, “Munka Csúcs”-nak keresztelve az államfők félévi rendes találkozóját Firenzében. A “bizalom szerződésé”-ben még egyszer előadták “csodagyógyszereiket”: dereguláció, rugalmas munkaerőpiac és erőteljes beruházások a szállítási infrastruktúrába. Csakhogy pontosan ezek azok a programok, melyek súlyosbítani fogják a munkanélküliséget, a társadalmi megosztottságot, a regionális egyenlőtlenséget és a környezet rombolását. A globális versenyképesség üres jelszava alatt a multinacionális vállalatok szentként tűnnek fel, míg a helyi gazdaságok és a természeti környezet keresztre feszíttetnek.

Franciaországban, Spanyolországban és más európai országokban a munkanélküliség és a szegénység elleni mozgalmak egyre inkább fellépnek a társadalom drasztikus neoliberális átalakítása ellen. Sok országban az EU-t kritizáló mozgalmak népszavazásokat készítenek elő az Európai Monetáris Unióról és a következő EU-szerződésről (Maastricht-II). Ahhoz azonban, hogy az önpusztító fejlődési modellt – amelynek szorításában Európa vergődik, megszállottan vergődik – megváltoztathassuk, Európa-szintű összefogásra van szükség a munkanélküliség, a szegénység és a környezetpusztítás elleni mozgalmak részéről. Megérett az idő egy ilyen áttörésre.

A munkanélküliség jelenlegi, történelmien magas szintje az Európai Unió előtt álló legjelentősebb kihívás. 1993-ban a munkanélküliség átlaga az EU-ban 10,6 százalék volt, szemben az USA 6,7 és Japán 2,5 százalékával. Bár a mostani recesszió helyezte előtérbe ezt a problémát, a tömeges munkanélküliség már a 80-as években újra felbukkant. Az 50-es és 60-as évek magas munkanélküliségének visszatérése a jelenleg uralkodó gondolkodásmódok és gazdasági megközelítések alapvető megváltoztatását követeli meg. A Munkanélküliség Európában című könyv 26 szerzője feltárja a nagyfokú munkanélküliség elterjedésének okait, és értékeli a lehetséges gazdaságpolitikai javaslatokat is.

A kiadvány négy részből áll, amelyek sorrendben a munkanélküliséggel és a gazdaságpolitikával; a tanításokkal és javaslatokkal; a regionális és iparpolitikával; illetve az európai munkanélküliség elleni harccal foglalkoznak. Egészében véve széleskörű és gondolatébresztő tanulmány, bár tekintélyes áttekintési területe miatt óhatatlanul is maradnak elnagyolt témák (például a német újraegyesítés hatásait nem elemzi részletesen). Mindegyik részben a szerzők saját egyéni, időnként egymással is ütköző nézeteiket mutatják be; ez a megközelítésbeli változatosság csak növeli a könyv vonzerejét. Nemcsak gondolatébresztő olvasmányként szolgálhat a közgazdászoknak, egyetemistáknak és gazdaságpolitikusoknak, de a felsorolt tények és elemzések fel fogják szítani az Európa-pártiak és euroszkeptikusok vitáját is.

A gazdaságpolitikára vonatkozó következtetések különbözősége leginkább a regionális problémákkal foglalkozó részben tűnik ki. Reichenback, Davila Muro és Lehner (Európai Közösségek Bizottsága – Commission of the European Communities) érvelése szerint a perifériális tagállamok az arányosnál többet nyertek a közös belső piac kialakulásával. A növekedést és az integrálódást önerősítő folyamatoknak látják, ahol a gazdasági és monetáris unió további lehetséges előnyökkel kecsegtet. Ez az érvelés szemben áll például Collierével, aki szerint a tizenkét (most már tizenöt) EU-ország nem alkot optimális valutaövezetet, így az aktív fiskális és regionális politika elengedhetetlen a további integrációhoz. A MacDougall-jelentés szerint a közösség GDP-jének 7 százalékát kitevő EU-költségvetés megbirkózhatna a létező egyenlőtlenségek 40 százalékával, azonban a jelenlegi költségvetés csak a GDP 1,27 százalékának felel meg, amit az 1992-es edinburghi közgyűlésen elutasított, ambiciózusabb javaslat is csak 1,38 százalékra emelt volna. Ezeket az általános statisztikákat megerősítik Tomaney részletes ipari esettanulmányai is.

Az ilyen apró fiskális transzferek fényében riasztók a munkanélküliség méretei. 1993-ban az EU-ban 17 millió ember volt munka nélkül; a munkaképes lakosság kevesebb mint 60 százalékának volt munkája, szemben az USA és Japán 70 százalékos értékével. Michie és Wilkinson szerint a munkanélküliség növekedése a makrogazdasági politika, a fizetési mérleg kényszerei és a deindusztrializáció kölcsönhatásának eredménye. A monetarista gazdaságpolitika, a privatizáció és a munkaerőpiaci dereguláció átlag alatti fizetésekhez és munkahelyhiányhoz vezettek. Ezek megterhelik a közkiadásokat, és beindítják az alacsony bérek, alacsony termelékenység és alacsony befektetések depresszív ciklusát.

Ormerod és Nolan fejezetei megkérdőjelezik az egyensúly eszméjének relevanciáját egy dinamikus világ munkanélküliségének vizsgálatában. A gazdaságok reakciója a sokkokra, legyenek azok előnyösek vagy hátrányosak, országról-országra és időről-időre különböznek. A sokk nem csak átmenetileg mozdíthatja ki a rendszert az egyensúlyi helyzetből, de teljesen új irányba is taszíthatja.

Mindazonáltal található egy fontos hiányosság – éppen a könyv “szívében”. Többen a szerzők közül (mint Michie és Wilkinson, Collier, Kelly és Tomaney) leírják a Maastrichti Egyezmény által lefektetett, az integrációhoz vezető út deflációs, munkahelypusztító jellemzőit. Mások, köztük Cripps, Ward és Grieve Smith felvázolják, mit foglalna magában agy alternatív, növekedéspárti, munkahelyteremtő stratégia. Senki sem foglalkozik azonban azzal, hogyan lehetne a monetarista, inflációellenes EU-politikából kiegyensúlyozottabb, növekedéspárti programot csinálni. Amíg ki nem dolgozzák a radikális reformok egy erre alkalmas sémáját, addig a teljes európai foglalkoztatás terve álom marad. Sajnos, ezt a kérdést Michie és Grieve Smith könyve, minden elméleti és empirikus éleslátása ellenére, elhanyagolja. Azzal a kérdéssel sem foglalkozik, hogy ha az EU többi országa továbbra is a deflációs maastrichti ajánlásokat követi, mit tehet Nagy-Britannia a teljes foglalkoztatás visszaállításáért azon túl, hogy kijelenti: bár a koordináció előbbrevaló, lehetséges olyan stratégia, amely egy országban növeli a foglalkoztatást. Michie szerint az egyetlen módja az EU-szintű növekedés beindításának, ha először egy nemzetgazdaságban növeljük a munkahelyek számát.

Talán a szerkesztők fontolóra veszik egy további kötet kiadását, amely ezekkel a kulcsfontosságú kérdésekkel foglalkozna. A Munkanélküliség Európában elemzései fontos alapul szolgálhatnak egy hasonló, következő munkához, egyúttal emlékeztetnek bennünket arra, mennyire elégtelen támogatást kap ma a munkanélküliség elleni harc. A kormányoknak soha nem lenne szabad megengedni, hogy elhanyagolják nemzeti és nemzetközi munkahelyteremtő kapacitásaikat. A tömeges munkanélküliség által teremtett makrogazdasági és emberi nyomorúság fényében ez az üzenet alapvető minden gazdaságelmélet számára. A könyvben szereplő javaslatok minden bizonnyal még jó ideig a gazdasági viták középpontjában lesznek.

“Kísértet járja be Európát” – vajon aktuális-e Marx és Engels figyelmeztetése az 1848-as forradalmak előestéjéről? Nemcsak Jacques Derrida, a divatos filozófus válaszol erre igennel, hanem azok is, akik nemrégiben új baloldali folyóiratot indítottak Spectre (Kísértet) címmel. Az alapítók optimizmusa – ahogy arra a címlapon látható demonstráció is utal – abból az elégedetlenségi hullámból származik, amely a Maastrichti Szerződésben foglaltak, vagyis mindenekelőtt a nyugat-európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) valóra váltásának kísérletét kísérte Európa-szerte. (Az EMU-val kapcsolatos tudnivalókat l. az Eszmélet 26. számában.)

A Spectre a Maastricht-ellenes baloldal fóruma kíván lenni, ami rögtön az első cikkből is kiderül. Ennek címe: “Euro: az első lépés egy föderális Európa felé, ahol a demokrácia múlt időbe kerül.” A bevezetés előtt álló európai valuta és az antidemokratikus tendenciák közötti kapcsolatot a cikk első két bekezdése világítja meg.

“Az egyes országok hatóságai hagyományosan egy sor eszközzel tudtak válaszolni a gazdasági nehézségekre. Leértékelhették valutájukat, és ezzel ösztönözhették az exportjuk iránti keresletet és elnyomhatták az importét. Csökkenthették a kamatlábat a gazdasági tevékenység serkentése érdekében. Vagy kölcsön vehettek pénzt és beruházhatták azt gazdaságilag előnyös módon, közvetlen munkahelyteremtéssel vagy az infrastruktúrát javítva.

Az EMU megszünteti mindezeket a hatásköröket, visszafejlesztve az EU-tagországok kormányait az USA tagállamainak szintjére. Egyidejűleg az EU központi hatóságainak csak egy részét erősíti meg a föderális kormányzás szintjéig. A Központi Bank (ECB) diktatórikus hatalommal fog rendelkezni a tagállamok gazdaságpolitikája fölött, ami drákói büntetőbírságok kiszabását is lehetővé teszi majd. A nem választott Bizottságnak továbbra is lehetősége lesz, hogy bíróként és zsűriként viselkedjen olyan kérdésekben, mint az állami segélyek, a környezetvédelmi törvénykezés vagy a fogyasztói védelem. Nem lesz azonban centralizált társadalombiztosítási vagy jóléti rendszer.”

A tágan értelmezett baloldalon persze sokféle nézet él az EMU-ról. A Spectre szembesít két európai parlamenti képviselőt, akik ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak. Arra a kérdésre, hogy milyen előnyökkel jár a monetáris unió Európa dolgozói számára, Ian White, a brit Munkáspárt 51 éves képviselője (civilben pszichiátriai, oktatási és környezetvédelmi ügyekre szakosodott jogász) így válaszol: “Magasabb növekedés, egy komoly jóléti állam fenntartásának lehetősége progresszív adóztatás útján, alacsonyabb infláció, a hosszabb távú tervezés lehetősége, stabilitás, a progresszív értékek viszonylag békés és civilizált terjesztésének lehetősége.” Ugyanerre a kérdésre a svéd Baloldali Pártot képviselő, 32 éves Jonas Sjostedt (civilben a Volvo Lastvagnar kékgalléros dolgozója) ezt mondja: “Az egyszerű emberek számára az előnyök igen csekélyek. Könnyebb lesz az árakat összehasonlítani, és a szabadságra utazásnál eltűnik az átváltási költség.” Ezzel szemben Sjöstedt rámutat arra, hogy a konvergencia-kritériumoknak való megfelelés törekvése negatív hatást gyakorol a foglalkoztatásra, és szociálisan elfogadhatatlan árat követel meg az állami szektorban végrehajtott kiadáscsökkentésekkel.

Ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik cikkében az ismert brit parlamenti képviselő, Ken Livingstone is. Számításai szerint, ha a dublini csúcsértekezleten rögzített büntetőbírságok már életben lennének, Nagy-Britanniának – a költségvetési célszámok túllépése miatt – 3,5 milliárd fontot kellett volna befizetnie a közös kasszába az 1995-ös év után. Maastricht egy lefelé vivő, deflációs spirálba kényszeríti a tagországok gazdaságát. Ez a brit gazdaságra nézve különösen súlyos következményekkel jár, mivel ott az elmúlt másfél évtizedben tűrhetetlenül alacsony szintre csökkent a beruházások részaránya. Livingstone szerint a Munkáspártnak el kellene utasítania a maastrichti konstrukciót, a tervezettnél sokkal nagyobb mértékben kellene megadóztatnia a privatizált vállalatokat, és a GDP egy százalékának erejéig csökkentenie kellene a védelmi kiadásokat. Csökkenteni kell – adóztatással vagy törvényi szabályozással – az osztalékok mértékét, ami lehetővé tenné, hogy a források a beruházások felé áramolhassanak, így bővítve a foglalkoztatási esélyeket.

Az EU köreiben nem kevesen tekintenek úgy a transzkontinentális közlekedési beruházásokra (TENs), mint amelyek nagyban hozzájárulhatnak Európa foglalkoztatási helyzetének javításához. Az ilyen optimisták közé tartozik nem kevés szociáldemokrata szerző is, mint például Ken Coates brit EP-képviselő. Ezt az illúziót oszlatja szét cikkében Olivier Hoedeman, aki a Bizottság propagandájával a tényeket helyezi szembe. “1991 és 1996 között a teherautók által Európában megtett kilométerek száma 30 százalékkal nőtt – csakúgy, mint a munkanélküliség. A nagysebességű távolsági szállítást célzó infrastrukturális projektek a termelés további centralizációját teszik lehetővé. Az igen alacsony szállítási költségekkel egyetemben lehetővé teszik a multinacionális vállalatok számára, hogy csökkentsék termelő és elosztó központjaik számát, és a megmaradókból lássák el az egész európai piacot. Az eredmény egyértelmű: a helyi munkahelyek elvesztése.”

A Spectre első számában három cikk is foglalkozik a nők munkalehetőségeivel, illetve -körülményeivel. Ezen írások egyike tíz olyan tényezőt elemez, amely a kilencvenes években rontja a nők társadalmi és gazdasági helyzetét. Ezek egyikeként említi a kelet-európai rendszerváltást, amelynek során a növekvő szegénység és erőszak, valamint a vallási fundamentalizmus újjáéledése mind elsősorban a nők helyzetét nehezítette meg. “A szociális és állami juttatások összeomlása egyre növekvő megpróbáltatást jelent a megfizetetlen munkát végző nők számára.”

A kelet-európai dráma részleteiről további információkkal szolgál a piacgazdaság “előnyeiről” szóló összeállítás. “A WHO legutóbbi adatai a várható életkor radikális csökkenésére mutatnak rá az orosz férfiak körében, valamint az összes volt szovjet államban, az 1991-es dezintegráció óta. A keringési betegségek aránya különösen számottevő; ezen a területen itt a legmagasabb a férfiak és a nők halálozási aránya a megvizsgált hatvan ország között. (…) Az orosz férfiak korai halála elsősorban a stressz-jellegű betegségekhez kapcsolódik, amit a túlzott dohányzás és alkoholfogyasztás is súlyosbít.” Egyes volt szovjet köztársaságokban az öngyilkosság, a baleset és az emberölés (úgynevezett “külső okok”) a halálozások egyharmadáért felelősek. “Észtország és Lettország a női öngyilkosság legmagasabb szintjét mutatja; Oroszország, Litvánia és Lettország pedig a férfiak öngyilkossági szintjét tekintve foglal el vezető pozíciót. Eközben a volt NDK területén a német egyesítés óta 50 százalékkal csökkent a születési arányszám.”

A Spectre Lengyelországgal foglalkozó cikke (szerző: Boleslaw Jaszosuk) azt is kétségbe vonja, hogy a szociális és gazdasági veszteségekért cserébe a kelet-európaiak politikai előnyökre tettek volna szert. A szerző szerint a szociális demokrácia ideálját felváltotta a pénzügyi demokrácia gyakorlata. Csak olyan politikai csoportoknak van reményük a sikerre, amelyek a gazdagoknak kedveznek, és így élvezhetik a hazai és külföldi tőkések támogatását. Lengyelországban – csakúgy, mint Magyarországon – minden parlamenti párt támogatja a NATO-csatlakozást, s aki ellenvéleményt nyilvánít, azt mint titkos orosz ügynököt bélyegzik meg.

A NATO-bővítésről Cheryllyn Humphreys, az Európai Parlament szakértője írt cikket a Spectre számára. Ebben bírálja a bővítés jelenlegi koncepcióját, amely szerinte inkább a térség feszültségeit növeli majd. “Ha a FÁK elég kellemetlenül érzi magát a közvetlen közelében megélénkülő katonai tevékenységek láttán, kényszerét érezheti, hogy ellenlépéseket tegyen. Minél instabilabbnak érzi helyzetét Oroszország, annál valószínűbb, hogy a cseheknek, lengyeleknek és magyaroknak tényleg lehet majd némi szükségük a védelemre. Ez megadhatja majd azt az igazolást, amelyre a NATO (és Oroszország) héjáinak szükségük van.” Humphreys szerint nem arról kellene vitatkozni, hogy ki kell-e bővíteni a NATO-t, hanem arról, hogy milyen szerepe legyen ennek a szervezetnek, ha a világ egésze számára biztosítani akarjuk azt a békét, amelyet Nyugat-Európa az elmúlt ötven évben élvezhetett.

A NATO-bővítés aktuális, gyakorlati kérdés, ennél sokkal kevesebbet tudunk azonban az Európai Unióhoz való csatlakozás tényleges lehetőségeiről. Lance Vagno Jensen, a dán Vörös-Zöld Szövetség parlamenti csoportjának titkára az EU kibővítéséről az alábbiakat írja a Spectre-ben: “A kibővítésről úgy beszélnek, mint ami elkerülhetetlenné teszi az Unió reformját, holott ez csak újabb ürügy a további centralizációra. Valójában a bővítés a belátható jövőben csak egy kis csoportra korlátozódik, Magyarországra, Lengyelországra és a Cseh Köztársaságra. Ezek az országok is hatalmas problémák elé néznek, ami a mezőgazdasági és makroökonómiai alkalmazkodást illeti.”

A Spectre első számának leghosszabb cikke egy interjú, amelynek alanya Jan Marijnissen, a holland Szocialista Párt (SP) parlamenti képviselője. Ez a párt a hatvanas-hetvenes évek független baloldali mozgalmaiból nőtt ki, és ma már több mint húszezer tagot számlál. Egyre több önkormányzatban jut érdemi képviselethez, és nagy lendülettel dolgozik nemzetközi kapcsolatrendszerének kiépítésén is. Bár Nyugat-Európa minden országában találunk kisebb-nagyobb radikális baloldali pártokat, ezek közül kevés tekinthető annyira eredményesnek, mint a hollandoké.

A Spectre kérdésére, amely az SP sikerének titkát kutatja, Marijnissen az alábbiakat válaszolja: “A nyolcvanas évek közepén elhatároztuk, hogy zárni fogjuk a szakadékot a párt és potenciális támogatói között. Elhagytuk a Marxra és Leninre hivatkozó retorikát annak érdekében, hogy az igazi lenini gyakorlatot folytathassuk, vagyis elvégezzük a konkrét helyzet konkrét elemzését, és ez alapján cselekedjünk. Olyan nyelvet próbáltunk keresni, amelyet az emberek megértenek és amelyhez viszonyulni tudnak; olyan értékrendre próbáltunk helyezkedni, amely a valóságos körülmények tényleges megtapasztalásából építkezik. El kellett gondolkodnunk ezeknek az értékeknek a gyökereiről, olyan szocialista értékekről, mint a szolidaritás, az egyenlőség, az emberi méltóság. Visszatekintettünk a történelemre, hogy lássuk, mit jelenthet ezen értékek alkalmazása. Természetesen a gyakorlatban mindez nem könnyű, de mégis sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint a marxista-leninista retorika ismételgetése.”

A Spectre első számában további cikkek foglalkoznak Algéria és az Európai Unió tárgyalásaival, a Portugál Kommunista Párt helyzetével, a mexikói zapatista felkeléssel, valamint az amerikai imperializmus bűneivel (utóbbiról az ismert brit drámaíró, Harold Pinter ír). Külön oldalon ismerteti a lap azokat a kampányokat és akciókat, amelyekbe az érdeklődő és cselekvésre kész olvasók bekapcsolódhatnak.

Az első szám beköszöntőjében az alábbiakat olvashatjuk. “Célunk, hogy szakítsunk azzal, amit franciául ‘pensée unique’-nak hívnak, vagyis kitörjünk azok közül a kínosan szűkre szabott keretek közül, amelyek közé az európai politikát szorították azáltal, hogy minden jelentősebb párt a szabadpiac és az euro bevezetését tűzte ki céljául. Mi szocialisták, internacionalisták és feministák vagyunk. Várjuk, hogy cikkeket kapjunk a legkülönfélébb témákról, beleértve az egységes valutát, az EU politikáját általában, az ön hazájának helyzetét, és különösképpen kampányokat és akciókat. (…) Különösen üdvözölnénk nők, etnikai kisebbségekhez és más, a tömegkommunikációban alureprezentált csoportokhoz tartozók írásait.

A Spectre első számában nincs hirdetés, de a jövőben boldogan fogadnánk olyan termékek gyártóinak és eladóinak jelentkezését, amelyek nem járulnak hozzá a Föld és lakói degradálódásához.”

A fenti címen (teljes egészében: Full Employment, Social Cohesion and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity) tett közzé terjedelmes memorandumot egy európai közgazdász-csoport 1997. május 27-én. A szöveg kétéves egyeztetés eredménye; ennek során a huszonöt tagú nemzetközi szakértői kör tagjai két alkalommal találkoztak egy alternatív gazdaságpolitika kidolgozása céljából (Strasbourg, 1995. október és Brüsszel, 1996. szeptember). A nyilatkozat közzétételét az EU Kormányközi Konferenciájának befejeződéséhez, illetve az Unió további sorsát meghatározó amsterdami csúcstalálkozóhoz igazították. A memorandum legfontosabb gondolatait összefoglaló Deklarációból idézzük az alábbiakat.

Célok és prioritások

“Az EU legtöbb országában dolgozó közgazdászokként egyre növekvő aggodalommal szemléljük, hogy az EU országaiban a munkanélküliség példátlanul és tűrhetetlenül magas szinten állandósult. A hivatalos adatok szerint 18 millió ember, vagyis az aktív népesség 11 százaléka munkanélküli, akiknek fele több mint egy éve van munka nélkül. Az EU-ban a fiatalok több mint egyötödének nincs állása. Ennek következményeként láthatjuk a szegénység növekedését, a társadalmi polarizáció és kirekesztés erősödését, és az életesélyek folyamatos erózióját a társadalom növekvő létszámú csoportjai számára.

(…) Úgy gondoljuk, hogy az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának felettébb szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági és társadalmi stabilitás egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az úgynevezett konvergencia-kritériumok, és a Maastrichti Szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen. (…) Egyáltalán nem meggyőző az az állítás, amely szerint az alacsony infláció a piaci mechanizmuson keresztül automatikusan elvezet a dinamikus növekedéshez és így a magasabb szintű foglalkoztatáshoz. Mondhatjuk ezt az elmúlt tíz év tapasztalata alapján, amikor is az infláció nagyon alacsony szintre csökkent (az 1970-es évek 10,6 százalékos átlagáról 2,6 százalékos átlagra a 80-as években – 2,6 százalékra 1996-ban), miközben a gazdasági növekedés számottevően lassult, a munkanélküliség pedig a háború óta számított rekordszintre emelkedett az EU-ban (a 70-es évek 4 százalékáról 8,9 százalékos átlagra a 80-as években – 11,2 százalékra 1996-ban). Vannak tanulmányok, amelyek megmutatják, hogy az infláció alacsony és stabil szintje nem szükségképpen gyakorol negatív hatást a növekedésre és a foglalkoztatásra. Másrészt azonban ha az antiinflációs politikát akkor is folytatják, amikor az infláció már szigorúan kézben van tartva, nagy károkat lehet okozni a gazdaságnak. Ma ez a helyzet az EU-ban: az infláció nem jelent veszélyt a belátható jövőben. Ezért az uralkodó politika (pénzszűke és költségvetési lefaragások), amely a Maastrichti Szerződésből következik, és amelyet a közelmúltban megkötött ‘stabilitási paktum’ is megerősített, lefelé vezető deflációs spirált eredményez. Mindez aláássa azt a makroökonómiai alapot, amely szükséges a foglalkoztatási, jövedelmi és társadalombiztosítási helyzet javulásához, valamint a regionális kohézió és az ökologikus szerkezetváltás realisztikus szemléletének kialakulásához.

A munkanélküliség az érintett egyének számára személyes katasztrófát jelent. Emellett azonban hatalmas gazdasági pazarlást is és terhet az államháztartásnak (minden ellenkező erőfeszítés ellenére növeli a hiányt). A tartósan magas munkanélküliség erodálja a társadalmi kohéziót a tagországokon és az EU egészén belül, politikai instabilitáshoz, valamint a nacionalizmus és az idegengyűlölet erősödéséhez vezet.

Nézetünk szerint ez a gazdaságpolitika a külső zavarokra és a gazdasági fejlődés belső korlátaira adott, részben helytelen válasz, amelyek országainkat az 1970-es évek óta jellemzik. Másrészt azonban visszavezethető a nagyhatalmú üzleti csoportok és különösen a pénzügyi intézmények által gyakorolt erős nyomásra is. Nem fogadjuk azonban el azt a nézetet, miszerint az új problémáknak nincs más és jobb megoldása, mint a most uralkodó, és azt sem gondoljuk, hogy a megszorító politika mögötti erők univerzálisak és megfékezhetetlenek.

(…) A teljes foglalkoztatást, a szociális méltányosságot és biztonságot, valamint a környezeti fenntarthatóságot tekintjük a gazdaság alapvető céljainak. E célok mindegyikét önmagáért kell követni; együtt pedig egy komplex gazdaságpolitikai keretet képeznek. Ezek eléréséhez szükséges egy komplex és differenciált gazdaságpolitikai eszközrendszer kialakítása és alkalmazása. Mindazonáltal nézetünk szerint központi szerepet játszik a teljes foglalkoztatást célzó stratégia, mivel az oly módon erősíti a makroökonómiai alapokat, hogy egyben lehetővé teszi a többi cél követését is.

Monetáris politika

(…) Rövid távon az EU-nak azonnal enyhítenie kell monetáris politikáját annak érdekében, hogy ösztönözze a beruházásokat és mérsékelje a költségvetési politikára nehezedő nyomást, ezáltal lehetővé téve a dinamikus munkahelyteremtő intézkedéseket. Ezt az enyhítést a monetáris célkitűzések összehangolásával és a kamatlábak csökkentésével kell végrehajtani minden tagországban. A Bundesbanknak fel kell hagynia a tőkebeáramlás monetáris sterilizálásának politikájával. Annak érdekében, hogy az összehangolt monetáris enyhítést megvédjük a tőkemenekítéstől és a valuták elleni spekulatív támadásoktól, javasoljuk a devizaátváltási adó bevezetését, amely egyben erőteljes ösztönzést jelentene a nemzetközi monetáris reform felé.

Közép- és hosszú távon az EU-nak sokkal nagyobb mértékű ellenőrzést kell gyakorolnia a pénzügyi folyamatok fölött, amelyek jelenleg a legtöbb tagországot kiszolgáltatják a globalizált piacok zsarnokságának anélkül, hogy hozzájárulnának a produktív beruházásokhoz. Ilyen ellenőrzés egy szorosan összehangolt és integrált monetáris és pénzügyi rendszerben valósítható meg. Ez magában foglalná az ellenőrzési tevékenység és az eljárási normák kibővítését és javítását. Ebben az összefüggésben a teljes jegybanki függetlenség kérdését is újra kell gondolni. Anélkül, hogy tagadnánk az infláció féken tartásában fennálló különleges felelősségüket, úgy véljük, hogy az európai monetáris politikának egy különböző és egyaránt fontos célokkal, valamint átlátható és demokratikus keretek között megvitatott és kijelölt kormányzati eszközökkel rendelkező átfogó gazdaságstratégiába kell beágyazódnia.

Költségvetési politika

Mint legsürgősebb költségvetési intézkedést javasoljuk, hogy az EU indítson nagyszabású foglalkoztatási programot, amit a közkiadások számottevő bővülése támogatna. Ennek két szorosan összefüggő részből kell állnia. Az első egy igazi EU-szintű beruházási kezdeményezés néhány alapvető területen, ökológiailag fenntartható európai infrastrukturális projektekkel mint vasúthálózatok vagy decentralizált energiaszolgáltatás. Mivel az EU jelenlegi költségvetése nagyon kicsi, az ilyen EU-projekteket az Európai Beruházási Bank által kibocsátott EURO-kötvények útján kellene finanszírozni. A foglalkoztatási kezdeményezés második része a tagországok és a régiók szintjére vonatkozó, közösen kidolgozandó és összehangolandó projektekből áll. (…)

Közép- és hosszú távon az EU-nak költségvetési centralizációra és jövedelmi alapja kibővítésére van szüksége. E tekintetben elfogadjuk az 1977-es MacDougall-jelentés megállapításait, amelyek szerint az EU költségvetésének az összesített EU-termelés 5-7 százaléka fölötti rendelkezésre van szüksége (ez még mindig messze a tagországok költségvetésének mértéke alatt marad). Ennek elérése céljából javasoljuk:

– a széndioxid-kibocsátási adó bevezetését, amit már több éve fontolgatnak az EU illetékesei;

– valutaátváltási adó bevezetését a spekulatív pénzáramlás megfékezésére; és

– annak vizsgálatát, hogy az EU részesedhetne-e a kamat- és más tőkejövedelmek adójából, ami egyben lépés lenne az adórendszerek európai harmonizációja és a tagállamok közötti ‘adóverseny’ mérséklése felé is.

Munkaidő-csökkentés

(…) A jelenlegi körülmények között a munkaidő csökkentése számottevő munkahelyteremtő potenciállal bír, amit ki kell használni a teljes foglalkoztatás belátható időn belüli elérése érdekében. A munkaidő-csökkentés mértékétől és a menedzseri oldalról érkező válaszoktól függően 5-10 millió munkahely teremtése az EU szintjén reális feltételezésnek tekinthető. A munkaidő-csökkentés különböző formákban történhet, kezdve a túlórák azonnali csökkentésétől egy sor más intézkedés bevezetéséig (kevesebb napi vagy heti munkaóra, szülői és alkotói szabadságok, átképzés és részmunkaidő stb.).

(…) Az EU-nak oly módon kell lépéseit megtennie, hogy egyúttal biztosítsa: a munkakörülmények és a társadalombiztosítási feltételek nem romlanak a munkaidő-csökkentés következtében. Ez magában foglalja a létbizonytalanság elleni harcot minden területen, a minimális normák fokozatos emelésének kikényszerítését, valamint a Maastrichti Szerződés szociális záradékkal történő kiegészítését. A részmunkaidős foglalkoztatás vonzóbbá tétele érdekében különösen fontos, hogy ezeknél is fennmaradjon a társadalombiztosítás és a nyugdíjfizetés teljes rendszere. Az EU-nak e téren is vezető szerepet kell játszania.

Elméleti és politikai problémák

(…) Megbíráltuk az EU uralkodó gazdaságpolitikáját, mert az elméletileg megalapozatlan és téves, gyakorlatban pedig árt az emberek többségének és polarizálja a társadalmat. Javaslatokat tettünk egy alternatív gazdaságstratégiára, amelyet megalapozottabbnak tekintünk. (…)

Természetesen nem könnyű megvalósítani egy ilyen gazdaságpolitikai irányváltást. Mivel elutasítjuk a leegyszerűsített, csak piacban gondolkodó megközelítést, felismerjük ezeket a nehézségeket. Ezek először is abban állnak, hogy az alternatív gazdaságstratégia sokrétű megközelítést igényel a különféle szereplők és intézmények részéről; másodszor pedig elismerjük, hogy – a problémák komplexitása miatt – gyakran nem adható teljesen kielégítő megoldás, és így egyes esetekben a mi javaslataink is kísérleti jellegűnek tekintendők. Végül azzal is számolnunk kell, hogy egy alternatív gazdaságstratégia – csakúgy, mint a most uralkodó – nemcsak elméleti felismerés és kutatás, hanem anyagi érdekek, társadalmi mobilizáció és politikai erőviszonyok kérdése is.”

A Memorandum az EU-val társult országokról

“A közép- és kelet-európai országok (KKEOk) esetében a radikális piacorientált átmenet neoliberális formulája kudarcot vallott, és súlyosbította a termelés és az életszínvonal meredek hanyatlását ezekben az országokban. A különleges segélyprogramok (PHARE) elindításán túl az EU társulási egyezményt írt alá (ez idáig) tíz országgal. Ezek a megállapodások különleges kereskedelmi engedményeket tartalmaznak, valamint az EU-tagság – halvány – perspektíváját. Az EU és tagországai azonban láthatóan nem teljesítik ezeket a kötelezettségeket; az európai piacok nagyrészt még mindig zárva vannak azok előtt az ‘érzékeny’ termékek előtt, amelyek gyártásában a KKEOk versenyképesek, és vonakodás figyelhető meg a további EU-bővítés feltételeinek meghatározását illetően is. Úgy tűnik, hogy minden retorika ellenére az országok egyenlő jogait és csatlakozási lehetőségét biztosító összeurópai perspektíva nem egyeztethető össze Európa neoliberális stratégiájával. Igaz, hogy a KKEOk befogadása változásokat feltételez az EU agrár- és más közös gazdaságpolitikai területein csakúgy, mint a Közösség intézményi szerkezetében és eljárásaiban. Ahelyett azonban, hogy az efféle változásokat energikusan és rendezett módon közelítené meg, az EU stratégiája a belső ügyekre koncentrál, új belépési korlátokat emel, és kerül bármiféle konkrét előrelépést. Alternatívaként javasoljuk az érzékeny kereskedelmi szektorokban történő piacra jutásról szóló tárgyalások meggyorsítását, tagság felajánlását a KKEOk számára egy megreformált Európai Monetáris Rendszerben, és képviselőik bevonását (előkészítő, de komoly jelleggel) az európai építmény jövőbeli formájáról folyó vitákba és döntésekbe. Amennyiben az EU nem kész arra, hogy ebben a szellemben cselekedjen, és megnyissa kapuit az új európai tagok előtt – még ha ez változásokat igényel is az eddig uralkodó intézményi formákban -, felelős lesz az új európai megosztottságok kialakulásáért, alig tíz évvel a hidegháború befejeződése után.

Bárhogyan is történjék, a KKEOk EU-integrációja valószínűleg új problémákat okoz majd a jelenlegi tagállamoknak, különösen a fejlettség alacsonyabb szintjén állóknak, vagyis Írországnak és a déli országoknak. A kibővített Unió előnyei (olcsóbb javak és csökkenő migrációs nyomás) minden bizonnyal főként az északi országoknak kedveznek majd, míg a kiéleződő ipari és mezőgazdasági verseny nagyrészt a délieket fogja érinteni. A jelenlegi elosztási mechanizmusok átalakítása hasonló hatással járhat. Emiatt a déli és a nyugati periféria számára különleges kiigazítási mechanizmusokra lesz szükség.

A régi (déli és nyugati) és az új (keleti) perifériák közötti konfliktus és rivalizálás kialakulása különleges veszélyhelyzetet jelent, amelyben az EU különböző hatalmi centrumai azoknak a régióknak az érdekeit próbálhatják érvényesíteni, amelyek az ő saját érdekeik szempontjából fontosak. Ez a fejlődési irány az EU egésze számára veszélyeket hordoz, és csakis a tagállamok közötti valódi konvergenciát elősegítő, hosszú távú, átfogó stratégia segítségével kerülhető el.”

A deklaráció és a memorandum kibocsátói

Miren Etxezarreta, Departmento de Economía Aplicada, Universitat Autónoma de Barcelona, E-08193 Bellatera

Jörg Huffschmid, Institute for European Economy and Economic Policy, University of Bremen, Fachbereich 7, (BEGO), Wilhelm-Herbst Str. 1A, D-28359 Bremen, e-mail: Huffschmid@ ewig.uni-bremen.de

John Grahl, Queen Mary College, Mile End Rd, GB-London E1 4NS, e-mail: J.Grahl@qmw.ac.uk

Jacques Mazier, Université Paris-Nord, Av. Jean Baptiste Clément, F-93430 Villetaneuse

[A kibocsátók várják a további támogatók aláírását. A deklarációt magyar részről a megjelenés előtt Mandel Miklós, Lóránt Károly és Andor László írta alá. Az itt közölt összefoglalást Andor László szerkesztette és fordította.]

A rendszerváltás második politikai ciklusa hamarosan lezárul. E számunk írásai áttekintik: mit jelentett ez a folyamat néhány olyan – ebből a szempontból ritkábban elemzett vagy kevesebb figyelemmel kíséri – területen, mint a filmek és a televíziós sorozatok világa, a felsőoktatás vagy a mezőgazdaság.

Könyvekbe, folyóiratokba és dokumentumokba pillantunk be annak érdekében, hogy feltérképezzük, hogyan látják nyugat-európai baloldali szerzők a rendszerváltás végállomásaként reklámozott Európai Uniót.

Végül visszatérünk egy olyan vitára, amelyben – az Eszmélet 31. számában – akörül csaptak össze az érvek, hogy vajon a kelet-ázsiai fejlődési modell, és különösen Kína reformjainak példája sikeres alternatívát jelentett volna-e a kelet-európai országok számára

Tartalomjegyzék

1. Könczöl Csaba, Garai László, Lugosi Győző, Szűcs Katalin Ágnes : A Dallas-jelenség
2. James Clarity : Egy katolikus társadalom nyitása
3. Krisztina Sztojanova : Rendszerváltás a kelet-európal mozikban
4. Ursula Lipovec Cebron : Népszerű tv-sorozatok Szlovéniában
5. Ludmila Bulavka : Nyikita Mihalkov és a Csalóka napfény
6. Gervai Pál, Trautmann László : A Dallas politikai gazdaságtana
7. Andor László : A My Fair Lady politikai olvasata
8. Mocsáry József : Az agrárválság közelről
9. Gazsó Ferenc : A társadalmi folyamatok és a felsőoktatás
10. Csapody Tamás : Tájékoztatás vagy propaganda?
11. Krausz Tamás : A magyarországi munkástanácsok történetéről
12. Olivier Hoedeman : Európai mítoszok és sorscsapások
13. Brian Burkitt : Munkanélküliség Európában
14. Eszmélet : Spectre
15. európai közgazdászok : Felhívás – Teljes foglalkoztatás, szociális kohézió és méltányosság
16. Immanuel Wallerstein : Marx és az alulfejlettség
17. Matheika Zoltán : A japán munkaszervezet sajátosságai
18. Jordán Gyula : „Átugrani a szakadékot két ugrással” vagy „Átkelni a folyón, kitapogatva a köveket”