Szalai Erzsébet szociológus a rendszerváltó értelmiség szociál-liberális szárnyához tartozott, amelynek tagjai 1989-90-ben mindkét lábbal a piacgazdaság (kapitalizmus) talaján álltak. Mégis volt lelkiismeretfurdalása, mert tudta, hogy milyen kapitalizmus vár Kelet-Európára. Másrészt azonban igazolta a gazdasági rendszerváltást, ami a hatalmi elit liberális szárnyának ízlésvilágával mutatott rokonságot. Ennek ellenére az olyan szélsőségesen ultraliberális szerzők, mint például Tamás Gáspár Miklós, nem egyszer megdorgálták Szalait, mert tekintettel volt a munkavállalók bizonyos érdekeire is.¹ Szalai a gazdasági-piaci versenyképesség fenntartása és a bérmunkások szociális érdekei között látott olyan ellentéteket, amelyek bizonyos kritikai elemzésekre indították. Alighanem e kettősségből fakad az a “rossz lelkiismeret”, amelynek terméke a címben jelzett kiváló könyvecske. E könyv nem egyszerűen leírja a magyar munkástanácsok születését és halálát 1989-91-ben, hanem kísérletet tesz arra, hogy megragadja e problémakör keretein belül a rendszerváltás néhány alapkérdését.

1. A civil társadalom: polgári társadalom vagy társadalmi ellenhatalom

A kelet-európai rendszerváltozás előtörténetének egyik kulcskategóriája a “civil társadalom” volt. Minden fontos szellemi-politikai irányzat (a (neo)liberális, nemzeti-konzervatív, a marxista rendszerkritikai baloldal) ebben a kategóriában fogalmazta meg a 80-as évek második felében-végén a maga “jövőképét”. Ezekben a megközelítésekben a “civil társadalom” fogalma Kelet-Európában mindenütt úgy jelent meg, mint amelyet a régi államszocialista rendszer rombolt le, s az egypártrendszer helyére kell újonnan felépíteni.²

A rendszerváltás folyamatában a civil society (neo)liberális értelmezése az állam vagy “pártállam” (“állampárt” ) fogalmának a társadalommal való szembenállását fejezte ki olyképpen, hogy a civil society a politikai pártok fogalmát is magába építette, vagyis egybecsúszott a politikai társadalom fogalmával. Szalai Erzsébet könyvének már címe is – “A civil társadalomtól a politikai társadalom felé” – jelzi ezt az alapvető félreértést, “egybecsúszást”. Mintha kezdetben minden rendben lett volna: megkezdődött a civil társadalom kiépítése, s csak később valamilyen ok miatt elromlott a “fejlődés”, s a “politikai társadalom” kiszorította a civil társadalom életképes struktúráit. Nem tagadván e megkülönböztetés jelentőségét, ki kell mondani: a probléma lényege ettől még rejtve maradt. Az “uralommentes kommunikáció területe” habermasi fogalmát használva, Szalai megpróbálja értelmezni a civil társadalom egész problémáját úgy, hogy ugyanakkor ne oldja el az egész kérdést a tőkés magántulajdon és az egész tőkés újratermelési folyamat szerkezetétől.³ Ez úgy-ahogy sikerül is a szerzőnek. Ám a nyugati centrumországok fejlődésének kategóriáit minden további nélkül rávetíteni a kelet-európai félperiféria fejlődésformáira – módszertani problémákat vet fel. A mi régiónk fejlődési sajátosságainak egyike éppen az, hogy itt a politikai társadalom egyáltalán nem a civil társadalomból nőtt ki. S bár igaza van a szerzőnek abban, hogy maga a “civil társadalom” fogalma az államszocializmus demokratikus átalakítása kapcsán vált népszerűvé Magyarországon, de elmossa a különbséget az egyes irányzatok között. Vagy egyszerűen csak a liberális koncepciót akceptálja. Nem derül ki Szalai elemzéséből, hogy egyesek a civil társadalom fogalmával a kapitalizmusnak törtek utat, mások a szocializmus önigazgatói formájának kibontakozása jegyében érveltek. Ráadásul a civil társadalom valóságos kifejlesztése, mint a társadalom minden szférájának átfogó és demokratikus önszerveződésének strukturált rendszere, a kelet-európai félperifériás kapitalizmus körülményei között nem lehetett több puszta utópiánál, miután a tőkés visszarendeződés kikerülhetetlenné vált.

Igaz, a civil society hegeli-marxi felfogása nem fejezte ki a politikai társadalom és a polgári (civil) társadalom elkülönültségét. Marx számára ugyanis az volt fontos, hogy a polgári társadalom és a kapitalista magántulajdon immanens összekapcsoltságát hangsúlyozza, ami nem felelt meg a kelet-európai rendszerváltó elitek nyilvánosan kimondott érdekeinek. A liberális rendszerváltás ugyanis éppen azon a feltevésen nyugodott, hogy a politikai társadalom és a polgári társadalom elválasztottságát hozza létre.⁴

Az államszocializmus ellentmondásai iránt érzékeny kritikai marxisták körében már a 70-es években Gramsci felfogása vált népszerűvé, amennyiben az állami bürokratikus elnyomó apparátusokkal szemben a társadalmi-politikai “önszerveződés” lehetőségeit hangsúlyozták, mint az államszocialista rendszer meghaladásának lehetséges módját. Bizonyos értelemben a centrum-kapitalizmus is létrehozza a politikai és a civil társadalom összefonódását. Valójában Gramsci állítása magában foglalta azt az alapvető gondolatot, hogy a civil társadalomban is létrejön a polgári-kapitalista hegemónia speciálisan a kultúra területén, éppen ezért a “rendszerváltó” baloldali értelmiség – a liberális felfogással vitázva – a civil társadalom fogalmát a társadalmi önigazgatás elméleti keretei közé illesztette, mert célja az volt, hogy a politika uralmát a társadalom fölött megszüntesse.⁵ Vagyis a termelés terén megnyilvánuló önszerveződési struktúrákat is a társadalom részeként tekintették.

Ám 1990-től már nem volt szükség a “civil társadalom” mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom egyfajta funkcióváltása ment végbe. Szalai nem érzékelte, hogy az új uralmi elitnek meg kellett szabadulnia magának a problémának a felvetésétől is. A “civil társadalom” a parlamenti demokrácia egyfajta hajtószíjává redukálódott, tevékenységi körét liberális és nacionalista politikusok egész sora nyilvános beszédekben korlátozta. A társadalmi önvédelmet – ebben különösen Orbán Viktor járt az élen -, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szemben alapvető “civil funkciónak” tekintették.

Az egykori demokratikus ellenzék, amelyből jelentős mértékben került ki az új uralmi elit, egyszerűen mint feleslegessé vált ballasztot dobta ki a civil társadalom demokratikus szocialista ideológusát, Bibó Istvánt a liberális hajóból. A rendszerváltást jellemző új ideológiai és kulturális hegemónia minőségét jelezte Karl Popper és “nyitott társadalma” doktrínájának előtérbe kerülése az egész kelet-európai régióban.

Több mint szimbolikus, hogy Popper könyvének első kiadását még 1942-ben Fridrich Hayek segítette életre és a számos nyugati publikálást követő első orosz kiadását a híres tőzsdespekuláns, Soros György, a “nyitott társadalom” nagy barátja finanszírozta.⁶ Ebben a liberális utópiában az intézmények olyan hálózatáról van szó, amely vitafórumként tárgyalópartnere lehet a végrehajtóhatalomnak. Ám a “szabadpiac önszabályozó mechanizmusai” és a hatalom intézményeit “ellenőrizni” szándékozó vitaklubok és felvilágosító intézmények nem tudtak mit kezdeni a civil társadalom kelet-európai valóságával. Ugyanis a rendszerváltás folyamatában viharos gyorsasággal megsemmisültek azok a civil társadalmi szervezetek, amelyek speciálisan a rendszerváltás előtörténetének részét képezték, és amelynek támogatását Soros György oly sokszor megígérte.⁷

Vagyis a “civil társadalmat” is a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről létrehozni, egyeseket finanszíroztak, másokat negligáltak. Az alapvető ismérv – némileg leegyszerűsítve – az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépítése folyamán végső soron a “nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy egyfelől a lakosság tömegeinek a jóléti államtól való elválasztottságát igazolja, másfelől pedig az, hogy a társadalmat elválassza a politikába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is.⁸ Az új civil szervezeteket jórészt egyszerűen “privatizálták” , vagyis megfosztották őket működésük anyagi-pénzügyi feltételeitől, elveszítették helységeiket, épületeiket, gyakorlatilag megszűntek létezni vagy pusztán a periférián vegetálnak, mint valamiféle vallási kisközösség. A fejlődésnek ezt a típusát tükrözték a különböző peresztrojka-klubok, illetve felmorzsolódásuk Oroszországban vagy a magyarországi társadalmi és kulturális “önvédelmi” szervezetek felszámolása, anyagi alapjainak radikális csökkentése, megvonása. A bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában hovatovább ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Ebben rejlik hát hatalomnélküliségük “titka”. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött mint az új uralmi viszonyok legsajátabb vonása.

Szalai Erzsébet, aki Márkus Péternek és Tütő Lászlónak mondott köszönetet értékes információkért, igen jelentős forrásanyagot dolgozott fel, amelyet eddig az uralkodó liberális politológia nemigen mert komolyan megvizsgálni. Sőt, a demokratikus ellenzék dokumentumainak nem régen kiadott köteteiből “kikorrektúrázták” a szocialista irányzat dokumentumait. Szalai becsületére legyen mondva, hogy éppen a “baloldali diskurzus” vizsgálatát vállalta magára. Azonban – a kelet-európai régión kívül – nem ágyazta be e diskurzust a maga nemzetközi összefüggés-rendszerébe. A magyarországi és a csehországi Baloldali Alternatíva ideológusaitól az orosz Buzgalinon át a német Altvaterig, az amerikai Kotzig sokan abból indultak (és indulnak) ki, hogy az elkülönült bürokratikus apparátusok funkcióinak a társadalom önigazgató szervezeteihez való széles körű letelepítésére lett volna szükség, amelyek a munka és a tulajdon, a gazdaság és a politika összekapcsolására képesek lehettek volna. Úgy vélik, hogy a lakosság maga képes létrehozni azokat a struktúrákat, amelyek a fennálló államrenddel szemben egy ellenhatalmi alternatívát jelentenének vagy jelenthettek volna. Ezek a történészek, politológusok, egyszóval értelmiségi ideológusok 1989 Kelet-Európájában a politikai társadalom többpártrendszerű tagozódásával szemben a közvetlen demokrácia alternatíváját vetették fel. A valóságban azonban egy ilyen fordulat társadalmi támogatottsága nem szerveződhetett meg számos ok következtében. Mindenekelőtt a (neo)liberális ihletettségű politikák és elgondolások nemzetközileg fojtották el az ilyen kezdeményezéseket.⁹

Szalai ugyanakkor nagyon helyesen látja, hogy az önigazgatói új baloldal – amely tehát a társadalom újjászerveződését nem a “kommunizmus” szociáldemokratizálásában vagy liberalizálásában képzelte el – bizonyos naivitással közeledett a politikai realitásokhoz. Nem vette kellően számba annak a ténynek a súlyát, hogy az adott körülmények között a tulajdon-átalakítás kapcsán csak azok a szervezetek juthatnak valódi politikai legitimitáshoz, amelyek a magántulajdon dominanciájából indulnak ki. Azok a közösségek, amelyeket nem ezt tették, sorra bomlottak fel, és az újonnan alakultak tiszavirág életűeknek bizonyultak. Volt eset, hogy maga a parlament szavazta le a népszavazás megtartására irányuló társadalmi kezdeményezést, amelynek élén Magyarországon például a Létminimum Alatt Élők Társasága állt.

A “dolgozói-közösségi tulajdon” képviseletére alkalmasnak látszó új szervezetek némelyike (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magán-kisajátítás kizárólagos eszközét. Tehát a magántőke-felhalmozás helyett a termelők közvetlen hatalmából indultak ki egy olyan történelmi pillanatban, amikor a világrendszer meghatározó (gazdasági-társadalmi-politikai síkon egyaránt) dinamikája a tőkefelhalmozás más, új formáit állította előtérbe.¹⁰ Szalai azt is jól érti, hogy tulajdonképpen a lengyel Szolidaritás vagy a munkástanácsok magyarországi megjelenése és egész tradíciója is ebbe a közegbe illeszkedett, ennek történelmi hátterét képezte.

2. Munkásönkormányzás és történelmi tradíció: 1917, 1956, 1968, 1989

A szerző tisztában van azzal, hogy a társadalmi önigazgatás mint praxis és elmélet sok forrásból és hagyományból származik, bár ennek irodalmát a rendszerváltás szempontjából igazán áttekinthette volna.¹¹ Magának a hagyománynak az ismerete is világosabb eligazítást adhatott volna az olvasók számára. Végül is honnan jöttek a munkástanácsok és hová tartanak? Mely gondolatok és politikai stratégiák képezik a baloldali hagyomány elméleti gerincét? Ezek és az ehhez hasonló kérdések legalább vázlatos elemzése egyértelműbbé tehette volna, hogy az 1989-es munkástanácsok nem valamiféle múltból itt maradt “utópia” intézményei, ahogyan a tucatliberális ideológusok szeretik a problémát bemutatni.

A legfontosabbaknak természetesen az orosz forradalom gyakorlati tapasztalatai számítottak. A szovjet viták centrumában mindvégig az a kérdés állt, hogy vajon életképes-e a forradalmi szocializmus öröksége: a szovjetek, a munkástanácsok, valamint a termelés olyan intézményei, mint a gyári-üzemi bizottságok, a munkásszakszervezetek, a kommunák és a szövetkezetek különféle formái. Vagyis olyan intézményekről folyt a vita, amelyeket egy nem-hierarchisztikus munkamegosztásra épülő gazdaság- és társadalomszerveződés struktúráinak tekintettek. Miközben folytak a nagy elméleti és politikai viták egy ilyen alternatíva esélyeiről, az évek előrehaladtával a szocializmus “helyi”, szovjet-oroszországi kísérlete egyre kiterjedtebb módon állami, bürokratikus jelleget öltött. A paternalista hagyomány új életre kelt. A viták pedig egyre inkább teoretikus jelleget öltöttek, ám egészen a 20-as évek végéig eme eszmecserék tükrében úgy tűnt, hogy léteznek alternatívák.¹²

Az 1929-es etatista fordulattól az SZKP XX. kongresszusáig az orosz forradalom öröksége: a társadalmi önigazgatás gondolata és praxisa rendszerellenesnek számított, híveit üldözték a Szovjetunióban (majd a szövetséges államszocialista országokban is). Ám a szocializmus reformszükségletei, amelyeket a Szovjetunióban már Hruscsov terjesztett elő a XXII. kongresszuson 1961-ben, nem tudták megkerülni a társadalmi (együttesen: termelési és politikai) önigazgatás problémáit. Kiderült, hogy a szovjet fejlődés előtt alapjában három út áll: 1. a sztálini korszakból örökölt rendszer konzerválása, 2. a társadalmi önigazgatás, 3. “szocialista” piaci vegyesgazdaság. Az SZKP új programja perspektívában 1961-ben a társadalmi önigazgatás mellett tört lándzsát, amelynek két alapvető vonását húzták alá. Az államhatalmi bürokráciával szemben a hatalom egyre több jogosítványát a termelésben a dolgozói kollektívák testületéhez kell letelepíteni, a lakóterületeken pedig meg kell kezdeni a szovjetek demokratizálását, azaz a bürokratikus hierarchia lebontását és az alulról centralizálódó szisztéma visszaállítását. A valóságban mindez papíron maradt, és tulajdonképpen egy sajátos negyedik út története volt 1989-ig az államszocializmus története: konzerválni az államszocializmust a szcientista (“techno-bürokratikus”) alapokon álló állami-bürokratikus tervgazdaság és a piac kombinációjával. Vagyis fennmaradt a sztálini eredetű rendszer alapszerkezete a maga “utolérő természetével” , amely a termelési munkamegosztás, valamint a technikai-technológiai és fogyasztási értelemben a Nyugatot tekintette modellnek. A szocializmus úgyszólván ideológiai problémává “szublimálódott”.

Erre a tendenciára mutatott rá az idős Lukács György 1968-ban a magyarországi gazdasági mechanizmus reformjának kritikája kapcsán. Úgy fogalmazott, hogy a kommunista pártban “a liberálisok és dogmatikusok” titkos szövetsége van érvényben.¹³ Ezen azt értette, hogy a párt két fő irányzatának egyike sem érdekelt az államszocializmus “valódi szocialista”, vagyis önigazgatói reformjának megvalósításában, amely során az állami és menedzserbürokrácia társadalmi ellenőrzése megvalósulhatna. Lukács eközben az oroszországi szovjetek és általában a presztálinista marxista örökség bizonyos elemeihez, tendenciáihoz tért vissza, bár ki nem mondva nyilvánvalóan ott lebegett a szeme előtt az 56-os munkástanácsok tapasztalata is.¹⁴ Lukács 1971-es halála után hívei és az államszocialista rendszer baloldali kritikusai egy ideig kitartottak az állami tulajdon társadalmasításának kikísérletezése mellett.¹⁵

Az állami tulajdon társadalmasításának egyik első közgazdasági teoretikusa Magyarországon Liska Tibor volt, aki Ökonosztáz c. munkájában az 50-es évektől hirdette a közösségi tulajdon egyéni birtoklásának lehetőségét. Koncepciója sok ok miatt nem talált szélesebb támogatásra. Mindenekelőtt azért, mert a koncepció a hatalmi és pénzügyi elit érdekeit közvetlenül sértette. Ez a tény magyarázza, hogy Liska fő ellenfelei is éppen ebből a közegből kerültek ki. Ugyanakkor maga Szalai Erzsébet hangsúlyozza, hogy egy 1984-es MSZMP-határozat, amely az új vállalatirányítás formáival foglalkozott, magában foglalta az önigazgatói irányzat számos elképzelését.¹⁶ A menedzsment és a munkásság is magára vehette a vállalati igazgatás kezdeményezését, és ez a körülmény alternatívát rejtett magában. Azt a kérdést: ki fogja a vállalaton belül az önigazgatói jogokat gyakorolni? A régi rendszer végső szakaszában voltak is kísérletek az önigazgatás bizonyos elemeinek meghonosodására. Elegendő itt arra utalni, hogy létrejöttek munkásrészvétellel a vállalati tanácsok, az általános és középiskolákban a tanári testületek maguk választották az igazgatókat stb. Végső soron ebbe az összefüggésbe tartoznak a munkástanácsok is. A rendszerválság, mint annyiszor, most is megszülte tehát az önigazgatás lehetőségét.

A 80-as évek elején-közepén közgazdászok és filozófusok egy köre, jórészt a mai rendszerváltó értelmiség vezető képviselői (Bence György, Kis János, Lengyel László, Bauer Tamás, Soós Károly Attila és mások) az ellenzéki reformelképzelések centrumába állították a termelők tulajdonának mint “csoporttulajdonnak” a kérdését. Sőt, ezt az irányzatot, még az SZDSZ előtörténetének dokumentumai (Társadalmi Szerződés – 1987) sem tagadták meg. Bár akkor már nyilvánvalóan csak taktikai jelentősége volt e dolognak a régi rendszer elleni harcban. Más szavakkal: a liberális főerők el akarták kerülni a belső vitákat a demokratikus ellenzék szocialista irányzatával.¹⁷

Szalai maga is megemlékezik itt-ott ezekről az előzményekről, ám az értelmiségnek a munkásságtól való elfordulását komolyan nem vizsgálja. A demokratikus ellenzék fordulata a társadalmi önigazgatástól a neoliberalizmushoz a 80-as években három alapvető okcsoport következtében ment végbe. 1. Elbukott a jugoszláv kísérlet és a lengyel Szolidaritáson belül a baloldali szocialista önigazgatói szárny is periferizálódott a 80-as évek közepére-végére. 2. A világgazdasági folyamatok akkora már Kelet-Európába is “begyűrűztek”, Magyarország IMF-tagsága már 1982-től mutatta a világgazdasági integráció fő irányát, 1984-től pedig az adósságkérdés meghatározó jelentőségűnek tűnt a perspektívákat illetően. 3. Ez az értelmiségi csoport megtalálta a maga számításait a neoliberális diskurzus keretei között, amikor jól artikulálta a menedzserbürokrácia és az állampárti hatalmi elit ún. reformszárnyának hajlandóságait és érdekeit, ami végül is a rendszerváltásra való áttérésben kulminált. Maguk kerültek a hatalmi elit pozíciójába.

3. A rendszerváltás alternatívája: munkástanácsok vagy szakszervezet

Szalai Erzsébet könyvének legérdekesebb részei, amikor a kibontakozó munkástanácsi mozgalom eseményeit, gyakorlati tapasztalatait vizsgálja. Mivel nem kívülről, hanem kezdettől 1990 nyaráig nagyon is belülről figyelhettem a munkástanács-mozgalmat (nem egy dokumentumot írtam a központi és a helyi munkástanácsok számára, sokfelé jártam és sok gyűlést ültem végig harcolva a háttérben a nacionalista és liberális értelmiségiekkel stb.), bátran állíthatom, Szalai Erzsébet igen jelentős forráscsoportokat ismert meg és mutatott be. Igen jól ábrázolja, hogy amikor a privatizáció 1989-ben a maga konkrétságában felmerült, számos helyen megindult a munkások és a menedzsment szervezkedése. Hol együtt, hol külön. Ám már kezdettől látható volt a döntő tendencia: a menedzserek élesen szembefordultak a munkásokkal, hogy ők váljanak tulajdonosokká az állam vagy/és a külföldi tőkés közreműködésével. A munkásokat általában nem valamiféle szocialista ideológia hajtotta a “tulajdonszerzés” kérdésében, hanem – sokszor éppenséggel antikommunista ideológiai burokban – mindenekelőtt saját munkahelyük megőrzése. A menedzsmentet pedig a gyár fölötti ellenőrzés megtartása, az új tulajdonos osztályba való felemelkedés lehetősége csábította. Amikor az állam utat nyitott a menedzsment számára, akarata ellenére utat nyitott egy rövid ideig a munkások számára is. Ezt a lehetőséget vették észre az értelmiségiek azon kis csoportjai (néhány száz ember), amelyek főleg a Baloldali Alternatíva Egyesülésben találkoztak. Hangadó figurái (régi baloldaliak, “munkástanácsosok”, történészek, közgazdászok, filozófusok) a néhány helyen akkor már megszerveződött munkástanácsok hatására maguk kezdeményezték az 1989 decemberében megalakult Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) létrehozását. Nem a tőkés, “piaci” tulajdonszerzés lehetőségéből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 56-os munkástanácsok tapasztalatait elevenítették föl. Az 1990. február 24-én létrejött MOSZ alapító dokumentumában az alapvető célt így fogalmazták meg: “A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása… A vállalatok irányításában való dolgozói részvétel és ellenőrzés meglévő jogainak közös megvédése és kiterjesztése, az együttes fellépés szervezése. A nyereséges gyáregységek, egész vállalatok menedzseri vagy vállalkozói magán-kisajátításának, a külföldi tőkének való kiárusítás megakadályozása… Fő cél a vállalati dolgozók tulajdonának megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajonként.”¹⁸ Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt abban a tekintetben, hogy a Munkásparlament 1956. október 31-i ülésén elfogadott dokumentum legyen a kiindulópont.¹⁹ Ugyancsak a Baloldali Alternatíva Egyesülés nyomására került be a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain kezdeményezett követelés a módosított Alkotmány 12. paragrafusába: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését.”²⁰

Rövid ideig ez abszolút legalitást jelentett a munkástanácsok számára. De a munkásság széles köreiben mindez nem keltett mély érdeklődést. Egyrészt azért, mert nem hittek saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették azt, amit privatizációnak neveztek), másrészt a múltban sem szerezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között. Szalai lényegében pontosan írja le, hogy a munkástanácsokon belül három alapvető irányzat formálódott meg 1990 folyamán. Kettő az állami tulajdon társadalmasításának különböző formáiban gondolkodott, míg a harmadik, kezdetben a leggyengébb, később a győztes irányzat a munkástanácsok szakszervezetté való átalakításának koncepciójával léptek fel. A “szakszervezetesítés” politikai hátterét és anyagi támaszát a Magyar Demokrata Fórum, Antall József miniszterelnök pártja (és liberális ideológiával az SZDSZ) képezte. Palkovics Imre, Antall pártjának 1990-es parlamenti képviselője, egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelángyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkástanácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, s a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Azonban ő a szakszervezeti vonalat képviselte, s kezdettől csak az MRP-t ismerte el a dolgozói tulajdon kizárólagos formájának, határozottan elutasította az üzemek munkás-önigazgatását.²¹ Ám ekkor ez a beállítódás egyáltalán nem volt kizárólagosan jellemző a MOSZ-ban. Az “igazi” fordulat csak 1990 nyarán következett be éppen Palkovics MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Palkovics szerepéről Szalai Erzsébet csak annyiban ír kritikailag, amennyiben az MDF-et képviselte, de szakszervezeti vonalát egyáltalán nem bírálja, holott Palkovics történelmi “teljesítményének” éppen ez alkotta a lényegét: a magántulajdon rehabilitálása a munkástanácsok körében. Nem véletlen, hogy Palkovics lett később a munkástanácsok vezére (akit sokan közönséges “árulónak” vagy “karrieristának” tekintettek).

Az átalakulás tőkés dominanciáját tükrözte az a tény is, hogy az eleve “szabad szakszervezetként” létrejött Liga közvetlenül a liberális párt (SZDSZ) által ellenőrzött szakmai szervezet volt, mely kezdettől a tőkés viszonyok restaurálásának programjával, a tőkeérdekek képviseletével rukkolt ki a régi “állampárti” szakszervezetekkel szemben. De a Liga éppen úgy, sőt, még gyorsabban periferizálódott, mint az MDF-es munkástanácsokból létrejött szakszervezet. Szalai Erzsébet nem igazán világította meg, hogy mi okozta ezt a periferizálódást és a régi szakszervezetek átütő sikereit, holott 1989-90 elején a SZOT a legkevésbé népszerű szervezet volt Magyarországon.

A munkástanácsoknak 1990 végén, a “csúcsponton” kb. 19 600 tagja volt, ami természetesen imponáló lehetett sok ember számára. Ugyanakkor a létszám azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely munkástanácsba, a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt.²² A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a munkásság egyáltalán nem rendelkezett a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel és nemzeti szintű (és nemzetközi) kapcsolatokkal. Szalai említi, de nem elemzi, hogy mindenekelőtt a kommunista párt reformszárnya és a menedzserbürokrácia döntő erői fordultak szembe a munkástanács-mozgalommal a piacgazdaság strukturális kiépítésének jegyében. (Mindez, illetve az új szakszervezetek és pártok “kapitalista harácsolása” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tömeges ellenszenv jöjjön létre – mind jobbról, mind balról a rendszerváltással szemben.)

Magyarán szólva: az állami tulajdon szétosztása volt a tét. Ám – mint hangsúlyoztuk – a magyar munkásság sem érezte a sajátjának az állami tulajdont. 1989 után azonban az állami tulajdont előállító milliókat zárták ki az állami tulajdon újraosztásának folyamatából. Mint említettük, a Liga, majd 1990 nyarától Palkovics elnökletével a munkástanácsok is az állami tulajdon magán-kisajátításának álláspontjára helyezkedtek.

1990. július 14-én, az MDF-es győzelmet hozó választások után – a baloldali önigazgatói irányzat felmorzsolásával – szerveződött újjá a Munkástanácsok Országos Szövetségének “második kiadása”. Az Információs Iroda – “korrigálva” az első MOSZ örökségét – a maga “Önmeghatározása” szerint élesen “elhatárolódott a közösségi tulajdon koncepciójától”, mert úgy vélte, hogy a régi rendszer “konzerválását” segítené.²³ Itt már “a legnagyobb szervezet”, az ún. MDF-es munkástanács-mozgalom szerepét hangsúlyozzák. Szervezetileg már az MDF által támogatott munkástanácsok a legerősebbek, mivel nekik van pénzük embereket buszon utaztatni és a megfelelő szavazási időpontokban a többséget megszerezni. Az új Szövetség új programot fogadott el: immár kizárólag a munkavállalói részvény keretei között mozgott, amelyet minden párt ilyen vagy olyan formában elismert. E fordulat értelmezése során Szalai nemcsak Palkoviccsal szemben túlságosan elnéző, “megértő”, de azt sem hangsúlyozza kellően, hogy az MDF-es munkástanácsok felülkerekedésében az SZDSZ-nek is megvan a maga súlyos felelőssége. A kapitalista viszonyok kiterjesztésének szinte mániákus siettetése és a párt specifikus hatalmi érdeke játszott ebben szerepet. Az MDF bozótharcosa, egy véletlenszerű “figura”, Bajtay József, a MOSZ ügyvivője Kis Jánossal, az SZDSZ elnökével és Furmann Imrével, MDF alelnökével 1990. október 10-én aláírt egy-egy dokumentumot, amelyek szerint “csak a piaci alapokon” létrejövő munkavállalói részvénytulajdon szerzését támogatják, mint a privatizáció egyik esetét.²⁴ Ezzel a munkástanácsok története tulajdonképpen befejeződött. Mindaz, ami ezután következett, részben az MDF, részben egy sikertelen szakszervezet igencsak jelentéktelen története.

A régi szakszervezetek bürokráciája is elfogadta a privatizációt, az állami vagyon magán-kisajátítását. Sőt, a szakszervezeti bürokrácia részt is vett benne, másfelől viszont kísérletet tettek arra, hogy a politikai hátterüket képező Magyar Szocialista Párttal együtt a szélsőséges neoliberális megoldásokat 1994-ig fékezzék. Az ő álláspontjuk tehát belsőleg ellentmondásos volt: a vezetők nem látták vagy nem akarták látni, hogy e két követelmény, a privatizáció (a neoliberális gazdaságpolitikai kurzus) támogatása és a “jóléti vívmányok” megőrzése kizárják egymást. 1994 májusától azután, amikor ők kerültek hatalomra a szocialista párt parlamenti frakciójának tagjaiként, maguk álltak a valutaalapi programok megvalósításának élére. A liberális kritikában “a bukott kommunizmus képviselőiként” szerepeltek, akik – úgymond – nem megfelelő módon preferálják a tőkeérdekeket, “népszerűsködnek” a munkavállalói érdekek védelmével. Az 1993-as szakszervezeti választásokon is ez tükröződött: a régi szakszervezetek abszolút többséget kaptak.

4. A “dolgozói tulajdontól” a menedzser-burzsoáziáig

Szalai tudatában van annak, és ez a könyv nagy érdeme, hogy a munkástanácsi mozgalom alapkérdése mindvégig a tulajdon kérdése körül mozgott. S bukását is azzal hozza összefüggésbe, hogy a munkások megértik: a hatalmi elit olyan törvényeket hoz, amelyek minden formában megakadályozzák tulajdonszerzésüket. Kántor Csaba, kiváló szabolcsi munkástanács-szervezőre hivatkozva írja Szalai: “1990 őszén már nem lehetett határozatképes testületi ülést összehívni.” Vagyis Kántor szerint a dolgozók kezdték megérteni: “A rendszerváltást a gazdasági vezetés a munkavállalók kárára igyekszik megoldani.” A munkástanács-mozgalom felmorzsolódása azért következik be – írja Szalai -, mert annak kiterjedése szemben áll a hatalmi elit érdekeivel, “így akadályát jelentette volna a politikai társadalomba való betagozódásnak”.²⁵ Valóságban azonban ennél is fontosabb oka volt annak, hogy az elitek “leverték” a mozgalmat. Az elit alapvető problémája az volt, hogy észrevette: a mozgalom tétje az, hogy ki szerzi meg az ellenőrzést a termelési folyamat fölött. A menedzserek még Antallnál vagy Kisnél is hamarabb megértették, hogy itt 1956 – az ő szempontjukból – “halálos üzenete” a kérdés: ki kit alkalmaz az üzemekben, vajon a munkások a menedzsereket vagy fordítva?

Szalai sok érdekes elemzése ellenére sem szentel nagyobb figyelmet annak a problémának, hogy az SZDSZ-MDF-pártelit minden fogadalmuk ellenére sem támogatják még a kapitalista alapelveken nyugvó MRP-t sem. Miként később a szocialista párti elit is inkább csak a maga ellenőrzését kívánja meghonosítani az üzemekben.

A dolgozói tulajdon jelszava már 1990-ben felkerült a baloldali értelmiségiek nyomására az MSZP választási jelszavai közé is, de az akkor súlyos vereséget szenvedett párt még ha komolyan gondolta volna is e jelszó realizálását, akkor sem tudta volna hatékonyan képviselni. Más erők – úgy tűnt – hatékonyabban képviselhették ezt a törekvést.

Mint közismert, és Szalai Erzsébet is igen plasztikusan leírja, a “dolgozói tulajdon” bizonyos formáit és technikáit részben Amerikából importálták a különböző politikai erőkkel szimpatizáló szakemberek. Mindenekelőtt az ESOP dolgozóirészvény-koncepcióját népszerűsítették Magyarországon, amelyet elvben – eltérő hangsúlyokkal – minden irányzat elfogadott. Amint fentebb aláhúztuk, a meginduló privatizáció keretei közé csak az ESOP illeszkedik, ezért a politikai pártok mindegyike csak ezt a “dolgozói tulajdont” támogatja. A menedzsment, amelynek az állam meggyengülésével hatalma hirtelen megerősödött, már azért harcol, hogy a dolgozói részvények sehol se haladják meg a 8-10%-os arányt. 1990 áprilisában ülésező munkástanácsok (hivatalosan 35 bejegyzett szervezetről volt szó, amelyek mögött lehettek tucatnyian éppen úgy, mint több ezren, bár az év első felében még számos helyen jött létre munkástanács) 300-400 képviselője és támogatója szervezetileg és ideológiailag még a közösségi tulajdon dominanciájának álláspontja alapján állt (Rácz Sándortól a marxistákig húzódik az “egységfront”). Az MDF-es irányzat feje, majd az átalakuló munkástanácsok új vezére, Palkovics Imre már 1990 kora tavaszán a hatalmi elit érdekeinek megfelelően fogalmazott: “Mi két fő célt kívánunk elérni. Ezek: erős érdekvédelem és tulajdon. Nem valami ködös bolsevik közösségi tulajdont követelünk, tehát nem a munkástanács mint szervezet követeli magának a tulajdonjogot, hanem tagjait, az egyéneket kívánja tulajdonhoz juttatni – részvények révén, részvénytársaság keretei között.”²⁶ Mint láttuk, 1990 tavaszán a Munkástanácsok Országos Szövetségében még a marxista baloldal volt túlsúlyban. A “balosok” politikai síkon úgy érveltek, hogy az állami tulajdon csakis a munkásoké, a dolgozóké, a munkavállalóké lehet, mivel senkinek sem lehet arra legálisan elegendő pénze, tőkéje, hogy vállalatot vásároljon, hacsak a külföldi tőkés ezt meg nem teszi. Igazságtalannak deklarálták, hogy egyesek kapnak kölcsönöket, hogy áron alul gyárakat vásároljanak, miközben milliók ismét kisemmizettekké válnak. E folyamat végérvényesen azután zárult le, hogy 1990 decemberében a Liga és a Munkástanácsok vezetői a DGB meghívására Düsseldorfban tárgyaltak. Itt a nem régen elhunyt Christofersen vezette a német küldöttséget, melynek tagjai azt ajánlották, hogy a MOSZ és Liga fuzionáljanak, mivel az alapkérdésben nem voltak ellentétek. (A munkástanácsok elutasították a fúziót.) A német szakszervezeti vezetők az önálló tulajdonosi munkástanácsokat nem támogatták, mivel azok érvelésük szerint nem illeszkedtek a fennálló európai szakszervezeti struktúrákba.²⁷

A munkástanácsok szakszervezetesítésének folyamata 1990 májusától gyorsult fel, amikor a nacionalista koalíció jutott hatalomra. A “régi” menedzsment elleni harc antikommunista és antiszocialista ideológia jegyében folytatódott azzal a céllal, hogy bizonyos munkásrétegek is beemelkedjenek “a magántulajdon óhajtott birodalmába”, s a kormány kiszélesítse társadalmi bázisát. A kormány és az uralkodó párt (MDF) célja az volt, hogy az új tulajdonosokat és a vezető menedzsereket saját soraiból emelje ki. Meggátolták a parlamentben még a munkásrészvény törvényi tárgyalását is, pedig a kész tervezet rendszerimmanens megoldást javasolt az amerikai tapasztalatok felhasználásával. Ugyanakkor a módosított alkotmányból – a konzervatív-liberális paktumnak köszönhetően – a parlamenti többség kiszavazta (még néhány szocialista, mint az ex-miniszterelnök, Németh Miklós, támogatásával) a dolgozói-önigazgatói tulajdonnak a magántulajdonnal való egyenjogúságát kimondó – fentebb említett – passzust.

Szocialista zászló alatt a Magyar Szocialista Pártban még így is folytak és folynak utóvédharcok a “munkástulajdonért”²⁸ Mocsáry József közgazdász-szakértő vezetésével, ámbár a párt 1994-es hatalomra jutása után azonnal feladta a dolgozói tulajdon korábbi követelését, sőt, a szocialista párt döntő tényezői a liberálisokhoz hasonlóan minden úton-módon gátolták és gátolják a munkások tulajdonszerzését a menedzser- és banki érdekek védelmében. Olyannyira, hogy 1994 májusa után a szociál-liberális kormánykoalíció idején a munkástulajdon növekedése nem egyszerűen megállt, hanem radikálisan csökkent, ami alátámasztja Szalai következtetését arról, hogy az uralmi elit milyen önző módon viszonyul a magyar társadalom dolgozó tömegeihez. Érdemes a reális folyamatokat adatok tükrében vizsgálni. 1990-ben munkástulajdonról 1 cég esetében lehetett beszélni, ami 400 főt érintett. A következő, 1991-es évben újabb 3 cégnél 1500 fő csatlakozott a munkástulajdonosokhoz. 1992 a “fordulat éve”, megkezdődik az MRP – viszonylagos értelemben – tömegessé válása: 8 cég 1400 fővel csatlakozott. Összesen 1,3 milliárd forint jegyzett tőke ellenőrzéséről volt szó. 1993-ban 124 cég 24 ezer dolgozója lett munkástulajdonos 20,7 milliárd forint jegyzett tőkével, 1994-ben 62 cég 23 ezer dolgozója 14,6 milliárd forint jegyzett tőkével, majd 1995-ben már csak 27 cég csatlakozott és 6,3 milliárd forint jegyzett tőkével rendelkezett. 1996 első félévében már csak 5 cég tudott, 0,7 milliárd forint jegyzett tőkével, az MRP mozgalomhoz csatlakozni.

Ha az egyes cégek, vállalatok helyzetét abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy milyen arányban voltak tőketulajdonosok a dolgozók, akkor azt mondhatjuk, hogy a dolgozói tulajdon jelentősége a társadalom szempontjából jelentéktelen. Nemcsak azért, mert elválik a “tulajdonlás” és az irányítás egymástól, hanem egyszerűen mennyiségi szempontból sem történt áttörés. 1995 végén a dolgozói tulajdon nem haladta meg a 10%-os arányt a cégek 8%-ának (18 cég) esetében. 10-25%-ig terjedt a dolgozó tulajdon aránya a cégek 17%-ában (38 cég), 25-50%-ig pedig a cégek 23%-ában (52 cég), 50-75%-ig volt tulajdonos a dogozó a cégek 18%-ában (40 cég), végül 75-100%-ig lett tulajdonos a dolgozó a cégek 33%-ában (76 cég). Vagyis 230 cég 49 ezer dolgozójának tőketulajdona 44 milliárd forint volt. A jegyzett tőke pedig 70 milliárd forintot tett ki, amely a 30 milliárd tartaléktőkével együtt éppen 100 milliárd forintra rúgott. Ezt ellenőrizték a dolgozók a maguk tőketulajdonával. Hogy erről a 100 milliárdról mint mennyiségről világos képünk alakuljon ki: ez alig több mint 10 százaléka az 1996 évi belső államadósságnak.

Az 1990-től 1994 májusáig tartó nacionalista koalíció időszakában az összes privatizáció 11%-a volt a munkások része, 1994-től 1996-ig terjedő időszakban, a szociál-liberális periódusban pedig mindössze 1,4%. Jól tükrözi a folyamatok jellegét, hogy 1994 márciusától az ÁVÜ tulajdonából hazai magántulajdonba 21,5% került, s ennek volt 27%-a az MRP munkavállalói tulajdon. Ez az arány egy évvel később már 31,2% volt, amelyből a dogozói tulajdon már csak 6,2%-ot tett ki. Vagyis a hazai magántulajdon 45%-kal nőtt, a dolgozói tulajdon pedig csak 17%-kal. Pedig 1994-ben az MRP-s cégek nyeresége közel olyan volt, mint a nemzetközi tőkés cégeke: 5,4%. Ezzel szemben a hazai állami és magánvállalatoknál a nyereség 0,5% volt.²⁹

Mindennek fényében egyértelműnek tekinthető a végkonklúzió.

Az “eredeti felhalmozás”, a tőkés tulajdon kiterjedésének feltételei között – a kelet-európai autoritariánus történelmi hagyomány bázisán – a gyenge civil társadalom nem tudott lábra kapni a régióban. Az újra megjelenő és a politika által “megregulázott” “polgári társadalom” a maga magántulajdonosi uralmi viszonyaival abban volt érdekelt, hogy elválassza a társadalmat az állami tulajdon társadalmasítási lehetőségeitől és a közvetlen demokrácia csírázó önszerveződéseitől. Szalai Erzsébet könyvének alapvető elméleti problémája éppen az, hogy a civil társadalom szerepét és lehetőségeit eltúlozta a félperifériás kapitalizmus keretei között. A társadalmi önigazgatás ideológusainak “naivitása” , “illúziója” nem abban állt, hogy nem látták már 1989-90-ben, hogy a történelmi fejlődés főiránya az egész régióban a kapitalizmus félperifériás restaurációja. Pontosan látták. Azzal is tökéletesen tisztában voltak, hogy a régi államszocialista rendszer, amelynek méhéből ez az új-kapitalizmus megszületett, menthetetlenül megbukott. Erkölcsileg azonban nem tartották lehetségesnek az új hatalmi elitek szolgálatát sem, mivel az ő uralmuk a világrendszer adott keretein belül elkerülhetetlenül a társadalom új típusú elnyomásának szisztémáját hozta létre. Ettől azonban a meghirdetett antikapitalista alternatíva gyakorlati realizálhatósága 1989-90 Magyarországán az illúziók világába tartozott.

Az önigazgatás hívei – szemeiket a távoli és kellően homályos jövőre függesztve – az önigazgatói hagyomány ápolásával egy új, lehetséges humanista társadalmi ellenállás alapvonalait, egy, a “megfelelő” időben követhető modell kereteit próbálták felvázolni. A 89-es “munkástanácsos” baloldal számos figurája lelki szemeivel az önigazgatói szocializmus sejtjeit, a társadalmi önvédelem, a társadalmi önigazgatás életképes struktúráit pillantotta meg. E hagyomány “teremtésében” a maga helyén Szalai Erzsébet könyve is minden bizonnyal használható lesz.

Jegyzetek

¹ L. például Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó kritikáját, amelyben – morbid módon – Szalait egyenesen a demokrácia ellenfelének nevezi: A magyar liberalizmus válsága. I-II. Magyar Narancs, 1997. május 29., június 5. Szalai Erzsébetről szólván így ír: “Mind az új magyar demokráciának, mind a szabadelvűségnek a legtisztességesebb ellenfele…” Szalai Erzsébet mint liberális demokrata a Tamás Gáspártól idegen szociális irányzathoz tartozik, amely politikai értelemben közel áll az európai szociáldemokrata tradicióhoz.

² E problémakör vizsgálata mára már komoly irodalomra tekinthet vissza. L. Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. MIT Press Cambridge, 1992.; Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil Society”. Ideology and Strategy in the Neo-liberal Project. (Kézirat.)

³ Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 147-149.

⁴ L. erről Elisabeth Heidt: Politische Herrschaft and bürgerliche Gesellschaft. In: Handbuch Politische Theorien und Ideologien. 1 UTP für Wissenschaft, 1995. 291-342.

⁵ L. erről Magyarországon Tütő L.: Gramsci és a gazdasági demokrácia kérdése. In: Tanulmányok Gramsciról. Marx Károly Közgazdasági Egyetem, 1987. 85-111. és egy 1988-as konferencia-előadását: Uő.: Az önkormányzás mint történeti és elméleti probléma. In: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995. 99-107.

⁶ Popper ideológiai alapvetésének “A nyitott társadalom” c. munkájának történelmileg változó funkcióját kitűnően írja le egy orosz szerző, Jurij Bokarjev: Otkritoe obscsesztvo i ego druzja. I. rész. Roszszija XXI., 1995. 1011. sz. 100-126. Soros Oroszországban és egész Kelet-Európában ezen ideológia jegyében építette ki a rendszerváltást “segítő” alapítványait, amelyekről az említett orosz szerző mellett maga Soros nyújtott átfogó képet: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány. Bp., 1991. L. még: Karl Popper in Prague in memoriam. Prague, 1994.

⁷ Soros György idézett művében részletesen kifejti, hogyan képzelte a civil társadalom gründolását Oroszországban. Soros naivitásánál csak csalódottsága volt nagyobb.

⁸ Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil society”. I. m.

⁹ Mindennek Oroszországgal kapcsolatos összefüggéseit részletesebben is megvizsgáltam az Eszmélet 33. számában.

¹⁰ L. Eszmélet books I-II. First International Conference of social-critical journals. Bp., 1991.; Eszmélet books 2. The Anti-Capitalist Left on the Eve of the XXI century. Social and Political Restructuring and Perspectives. International Conference. Budapest, 16-18 September 1994. Bp., 1996.

¹¹ A kelet-európai és benne a magyarországi hagyomány mindenekelőtt a marxi örökségből, az 1917-es, 1919-es orosz és európai forradalmi hagyományból, valamint a háborúk utáni önszerveződés gazdag tapasztaltaiból táplálkozott. Jól megfértek itt együtt olyan igen különböző teoretikusok és politikusok, mint Rosa Luxemburg és Lenin, Csajanov és Trockij, a spanyol és az orosz anarchisták, Gramsci és Lukács, Heller Ágnes és Bibó István. Kelet-Európában kétségtelen nagy befolyása volt mindannak, ami a Szovjetunióban történt a sztálini fordulat előtt és annak, ami Magyarországon, Jugoszláviában és Lengyelországban történt 1945 és 1948 között. L. erről: Roy Morrison: We build the Road as We travel. Philadelphia, Santa Cruz etc., 1991.; New Society Publishers, Economy and democracy. (Ed.: A. Buzgalin) Moscow, 1992.; A. I. Kolganov: Kollektivnaja szobsztvennoszty i kollektivnoe predprinimatelsztvo. Moszkva, 1993., Újabban l. Önkormányzás vagy az elitek uralma. (Szerk.: Krausz T. – Márkus P.) Liberter Kiadó, 1995.

¹² Ezeknek a vitáknak a történeti elemzését végeztem el Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi-politikai előzményei 1917-1928. (Budapest, Napvilág Kiadó, 1996.) című munkámban. A könyv orosz nyelvű kiadása folyamatban van. Sematikusan kifejezve három alapvető alternatíva rajzolódott ki sajátságos kombinációkkal. 1. A baloldali ellenzék, mindenekelőtt Preobrazsenszkij és Trockij a társadalmi önigazgatás, a munkásdemokrácia elemeit próbálta egyeztetni az “eredeti szocialista felhalmozás és a piaci vegyesgazdaság” szisztémájával; 2. Buharin az önigazgatás elemeit és a “szocialista piacgazdaság” összeegyeztethetőségéről gondolkodott; 3. Sztálin pedig a totálisan államosított gazdaság bürokratikusan centralizált tervgazdaságának koncepciójából indult ki, amelynek piaci kiegészítéséhez élete végén jutott el a híres tankönyv-vitában (l. 1951-es brosúráját: A szocializmus problémái a Szovjetunióban). Az állam mint kulcstényező szerepelt ugyan mind a három felfogásban, ami nyelvileg-szimbolikusan kifejezte a fejlődés ún. reálpolitikai értelemben vett lehetséges irányát, ám a kombinációk azért nagyon is eltérő irányokat jeleznek.

¹³ Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető Kiadó, 1988.

¹⁴ Vö. Lukács: I. m., eredetileg: G. Lukács: Demokratisierung Heute und Morgen. 1968. Kézirat, amely két évtizeddel később látott napvilágot Budapesten A demokratizálás jelene és jövője címen. A társadalmi lét Ontológiájához c. terjedelmes művének Prolegomena c. kötete is számos adalékul szolgál e tekintetben.

¹⁵ Bence György és Kis János Rakovsky néven még liberális fordulatuk teljessé válása előtt 1983-ban is magyarul a Párizsi Füzetek sorozatban megjelentették A szovjet típusú társadalom marxista szemmel című munkájukat, amely a társadalmi önigazgatás elméletét fejtette ki az államszocializmus rendszerkritikájának keretei között.

¹⁶ L. erről Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 15.

¹⁷ Szalai Pál és Mikes Tamás előadásai és publikációi sok adalékot szolgáltatnak mindehhez.

¹⁸ Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995.198-199.o. Ez a kötet tanulmányokat, cikkeket, dokumentumokat, a BAL konferencia-anyagait tartalmazza.

¹⁹ Szalai: I. m. 11.

²⁰ Önkormányzat vagy az elitek uralma. 8.

²¹ Szalai: I. m. 59. és Palkovics I.: Nyílt levél. Heti Világgazdaság, 1990. március 31.

²² Ezt az információt Thoma Lászlótól, a Munkástanácsok Információs Irodájának vezetőjétől kaptam.

²³ Munkástanácsok Országos Szövetsége, tájékoztató 1. Munkástanács 90. MOSZ Információs Iroda, 1990. 19-20.

²⁴ Uo. 42.

²⁵ Szalai: I. m. 124-125.

²⁶ Szalai: I. m. 59. és Palkovics: I. m.

²⁷ Ezt az információt is Thoma Lászlótól kaptam, aki egy darabig az Információs Iroda vezetője maradt az MDF-es fordulat után is.

²⁸ Mocsáry József, a dolgozói részvénytulajdonlás legjelesebb magyarországi képviselője egy szocialista közgazdász, egykori vállalatigazgató, aki tagja mind az MSZP balszárnyának, mind a Baloldali Alternatíva vezető grémiuámának. Az ő “népi kapitalizmusa” pártján belül is erős ellenállásba ütközik természetesen jobbról. Balról “csak” elméleti bírálatok érik, mondván, hogy illúziókat táplál a munkástulajdon szocialista jellegzetességei iránt.

²⁹ A dolgozói tulajdonlásra vonatkozó adatokat Mocsáry József bocsátotta rendelkezésemre..

A könyv hű marad címéhez: számtalan alapvető mítoszt tár fel, melyek a különböző országok Európai Unióvá (EU) való egyesülése mögött bújnak meg. Első ezek között az a hit, hogy az integráció csökkentette a társadalmi és regionális különbségeket a tagországok között, nagyobb “kohéziót” hozva létre közöttük, mely kezdettől fogva az EU egyik fő célkitűzése volt. A kötetben szereplő 12 különböző esszé, melyeket a regionális fejlődéssel foglalkozó kutatók és közgazdászok írtak, az EU alapvető kudarcát mutatja meg e cél megvalósításában.

A kudarc okai – a szerzők többsége szerint – az EU “vak, ám téves” hite a szabad kereskedelemben. Az Európai Unió mítosza mögött erőssége valóban az EU által erőltetett szabadkereskedelmi fundamentalizmus gyilkos kritikájában van, és az ezen irány folytatásából szükségszerűen következő veszélyek feltárásában.

Az Európai Egységes Piac megalkotása megerősítette a multinacionális társaságok pozícióit, miközben végzetes hatással van a “hátrányos helyzetű régiók”-ra. A társadalmi és a regionális különbségek nőnek. Az EU jövőbeli terveinek megvalósulása, az Európai Monetáris Unió (az egységes valuta) tervével együtt valószínűleg még inkább a “kemény magba” koncentrálja majd a termelést, mély megosztottságot okozva ezzel Európa gazdag és a szegény régiói között.

“A kohézió kihívásai” című esszéjükben a szerkesztők, Ash Amin és John Tomaney bírálják az EU regionális fejlesztési politikája mögött meghúzódó elvet: minden régiónak egyenlő lehetőséget biztosítani a versengéshez. Példának okáért EU-pénzek ömlenek a szállítási infrastruktúra kiépítésébe, és annak oktatására, hogy miként lehet a “hátrányos helyzetű régiók” versenyképességét növelni, ám a nagyvállalatok továbbra is erősen a “fejlett” régiókban gyökereznek, ahol kihasználják a már létező méretgazdaságossági előnyöket, és onnan látják el Európa többi részét.

Ennek eredményeképpen megszilárdul a “kék banán” nevű övezet; “fejlett nagyvárosi területek és rugalmasan specializálódott ipari körzetek, amelyek a jólét Európa közepén átívelő hídját alkotják, Dél-Kelet Angliától Észak-Olaszországig”.

Amin és Tomaney elutasítja azt az elméletet, amely szerint a gazdasági globalizáció és a változó termelési rendszerek a “hátrányos helyzetű régióknak” kedveznek, mert a társaságok “decentralizálódnak”, és jobban építenek az alvállalkozókra és vegyesvállalatokra. Ehelyett megállapítják: “ha a globalizáció bátorítja is a régióközpontú termelési hálózatok kialakulását, ez leginkább az erőforrásokban gazdag régiókban fog megtörténni”.

A hátrányos helyzetű régióknak marad a munkaköltségek csökkentési lehetőségeit kereső nemzetközi tőke beruházásaiért vívott harc. Ráadásul az, hogy a hatalom átkerül a nemzetállamok szintjéről a transznacionális és multinacionális képződmények szintjére – mint amilyenek a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vagy maga az Európai Unió -, aláássa sok hagyományos helyi termelést védő eszköz alkalmazását. Közbeszerzési szerződések például már nem irányulhatnak régióbeli cégekre, a közszolgáltatásokat deregulálták, és munkahelyek szűnnek meg a szubvenciók eltűntével.

A “Munkanélküliség Európában” című fejezetben Jonathan Michie megállapítja, hogy az EU integrációs politikáinak ortodox szabadpiaci közgazdaságtanra való építése az egyik fő oka a munkahelyek elvesztésének. Az automatizáció után – mondja – a monetarizmus dominanciája, a munkaerőpiac deregulációja és a privatizáció sarkallták a munkanélküliség emelkedését egészen 20 millió fő fölé (az adatok kozmetikázására irányuló folyamatos erőfeszítések ellenére).

Ezek az adatok – és a mögöttük lévő valóság – csak romlani fognak, ha az Európai Bizottság folytatja tankönyvízű neoliberális politikáját. Michie óv Nagy-Britannia követésétől abban, hogy “sodródjunk a szegénység, az alacsony bérek és a rossz foglalkoztatási feltételek felé, mely a munkaerő nagy és egyre növekvő részét érinti”.

Az esszék közül sok tartalmaz komoly figyelmeztetéseket az EMU “bevezetésének” hatásaival kapcsolatban, mely a következő, és potenciálisan a legrombolóbb fázisa az európai egyesülésnek. Miként Amin és Tomaney rámutatnak, a közkiadások nagyméretű csökkentése és a szigorú monetáris politikák “dögvészt bocsátanak a hátrányos régiókra, sőt az EU egészére is”, mert csökkentik a keresletet, és növelik a munkanélküliséget és a létbizonytalanságot.

Nem kevésbé súlyos azoknak a lehetőségeknek az elvesztése, melyekkel az országok reagálni tudnak az őket körülvevő speciális viszonyok változásaira, például a nemzeti valuta leértékelésén vagy központi beruházásokon keresztül. Ráhúzni egy monetáris uniót olyan különböző gazdaságokra, mint amilyenek az Európai Uniót alkotják, rendkívül veszélyes kísérlet.

Mindemellett komoly hibák vannak az esszéíróknak a jelenlegi gazdasági modellel szemben javasolt alternatíváiban. Ez a hagyományos keynesiánus közgazdaságtanba vetett közös hitből ered, mely szerint egy aktív beavatkozó állam fogyasztói keresletet és növekedést gerjeszt. Az 1950-es, 1960-as és korai 1970-es évekről olyan képet festenek, mint egy “aranykorról”, amelyben az ilyen gazdaságpolitikák biztosították a teljes foglalkoztatottságot és a csökkenő egyenlőtlenséget. Ám ez volt az az időszak, amely azt a tömegfogyasztó társadalmat is megalapozta, amely bolygónk túlélését fenyegeti. De a szerzők a fenntartható fejlődés korlátaira tett néhány utaláson kívül nem gondolkodnak tovább a gazdaság és a környezet közötti kapcsolaton. Egyik szerző sem tesz utalást arra, hogyan férhet össze a magas gazdasági növekedés a csökkenő környezeti tér határaival anélkül, hogy a természeti erőforrásokat példátlan sebességgel merítenénk ki. Ráadásul a tanulmányírók ragaszkodnak egy tiszta “eurocentrikus” nézőponthoz, amelyben nyoma sincs a méltányosságot figyelembe vevő globális szemléletnek.

Ezen túl például a “hátrányos helyzetű régiók” és hasonló terminusokhoz való kritikus hozzáállás is örvendetes volna. Ezeknek a régióknak – minden EU országban léteznek, de főleg Portugáliában, Írországban és Spanyolországban – talán alacsonyabb a GDP-jük, de nem feltétlenül alacsonyabb a jólétük vagy az életminőségük, mint az EU többi része elé példaként állított, erősen városiasodott régióknak.

A keynesiánus stílusú központi beruházások iránt érzett szimpátiájuk vezeti a szerzőket arra, hogy lelkesedéssel írjanak a szállítási infrastruktúra nagyméretű terjeszkedéséről, a Transzeurópai Hálózatokról (Trans-European Networks, TENs), feltételezve, hogy a szállítási infrastruktúra az, amire a régióknak szükségük van. Csak egy szerző figyelmeztet, hogy ezek a beruházások valószínűleg a termelést a már gazdag régiókba koncentrálnák. A legnagyobb szállítási beruházások katasztrofális környezeti hatásait még csak meg sem említik.

Bár a szerzők közül sokan érvelnek a helyi gazdasági tevékenységek védelme mellett, nem vizsgálják meg a helyi munkahelyek és a környezet védelmének lehetőségét zöld adók, illetékek, illetve ökológiai adóreform szempontjából. Inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy a központi beruházások jelentik a választ, anélkül, hogy megkérdőjeleznék a tőke és az áruk szabad mozgásának dogmáját.

Így a szerzők ismételten amellett érvelnek, hogy több pénzt kellene szánni az EU strukturális alapjaira, de nem határozzák meg pontosan, hogy miként kellene ezt a pénzt a régiók javára szolgáló módon elkölteni. Szociális és környezeti szempontból az EU strukturális alapjai az unió kiadásainak legkatasztrofálisabb területei közé tartoznak az autópályákba és bizonyos környezetvédelmi technológiákba való erőteljes beruházások miatt.

Nyilvánvalóan végzetes különbség van egyrészt az autópályákba, erőművekbe és más projektekbe való központi beruházások hatásai – melyek örökké növekvő energiafogyasztáson és a javak hosszú távolságra történő szállításán alapuló gazdaságból származnak -, másrészt olyan befektetések következményei között, mint az oktatásra, a közösségi megújulásra, az egészségre, a megújítható erőforrásokra és egyéb programokra fordított, másrészt a helyi munkát, tevékenységet teremtő kiadások.

Az EU nem hajlandó tudomásul venni, hogy a nemzeti gazdaságok drámai mértékű átalakításának következménye nem “minden hajó felemelkedése” lesz, hanem egyre inkább egy társadalmi és környezeti katasztrófa. 1996 júniusában az EU válaszolt a növekvő türelmetlenségre és bizonytalanságra, melyet az EU állampolgárainak óriási többsége érez, “Munka Csúcs”-nak keresztelve az államfők félévi rendes találkozóját Firenzében. A “bizalom szerződésé”-ben még egyszer előadták “csodagyógyszereiket”: dereguláció, rugalmas munkaerőpiac és erőteljes beruházások a szállítási infrastruktúrába. Csakhogy pontosan ezek azok a programok, melyek súlyosbítani fogják a munkanélküliséget, a társadalmi megosztottságot, a regionális egyenlőtlenséget és a környezet rombolását. A globális versenyképesség üres jelszava alatt a multinacionális vállalatok szentként tűnnek fel, míg a helyi gazdaságok és a természeti környezet keresztre feszíttetnek.

Franciaországban, Spanyolországban és más európai országokban a munkanélküliség és a szegénység elleni mozgalmak egyre inkább fellépnek a társadalom drasztikus neoliberális átalakítása ellen. Sok országban az EU-t kritizáló mozgalmak népszavazásokat készítenek elő az Európai Monetáris Unióról és a következő EU-szerződésről (Maastricht-II). Ahhoz azonban, hogy az önpusztító fejlődési modellt – amelynek szorításában Európa vergődik, megszállottan vergődik – megváltoztathassuk, Európa-szintű összefogásra van szükség a munkanélküliség, a szegénység és a környezetpusztítás elleni mozgalmak részéről. Megérett az idő egy ilyen áttörésre.

Ahhoz, hogy korunk neoliberális "konszenzusa" kialakuljon, hosszú évtizedek munkájára volt szükség. A vezető konzervatív közgazdászok, politológusok és szociológusok tevékenységét az amerikai nagyvállalatok alapítványai közvetlenül is szponzorálják. E hálózat feltérképezése azonban nem könnyű feladat.

Ha a neoliberálisok¹ és az egyirányú gondolkodás² reprezentánsai ma uralkodnak is az ideológia terepén, ez korántsem volt mindig így. A második világháborút követő években a neoliberalizmus sehol sem volt meghatározó jelentőségű. Bár az Egyesült Államokban az alapító atyák kezében eleinte kevés ütőkártya volt, egy fontos elvet hamar elsajátítottak: a gondolatoknak következményeik vannak. 1948-ban Richard Weaver ezt a jelmondatot adta könyve címéül, amely azután hosszú karrierre és hatalmas visszhangra tett szert az Atlanti-óceánon túl.³

Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy ez az írás akkoriban az University of Chicago Press-nél látott napvilágot, ha tudjuk, hogy ennek a városnak az egyeteme⁴ jelentette a születő neoliberalizmus kemény magját. Friedrich August von Hayek, az emigráns osztrák közgazdász itt jelentette meg 1944-ben Út a szolgasághoz ⁵ című nagyhatású művét. Egy másik fiatal és ragyogó tehetségű közgazdász, egy bizonyos Milton Friedman szintén itt talált kiadóra, csakúgy, mint az irányzat más emelkedőben lévő csillagai.⁶ A közkeletűen csak “chicagói fiúknak” nevezett közgazdászokból álló Chicagói Iskola híressé vált, s tagjai szétrajzottak a világban, így kerültek Pinochet tábornok Chiléjébe is. Közgazdasági s vele filozófiai és szociális doktrináikat urbi et orbi kezdték tanítani. Milton Friedman művei – mint a Kapitalizmus és szabadság⁷ – a könyvesboltok sikerkönyveivé léptek elő.

A neoliberálisok számára az egyén szabadsága egyáltalán nem a politikai demokráciából és az államilag szavatolt jogokból következik: szabadnak lenni, e felfogásban, egyenlő azzal, hogy szabad vagyok az állam beavatkozásától. Ez utóbbinak pusztán a szabadpiaci keretek rögzítésére kell korlátozódnia. A termelőeszközök magántulajdona, illetve következésképpen ezek magánosítása elengedhetetlen követelmény. A forrásokat, a beruházásokat és a munkaerőt a legmegfelelőbben a piac osztja el; a szociálisan hátrányos helyzetű csoportoknak szánt állami programok szinte egészét egyéni, önkéntes jótékonykodásnak kell felváltania. Az egyén így válik maradéktalanul felelőssé saját sorsáért.

A neoliberálisok mindig is tudták, hogy ennek a New Deallel és a jóléti állam tanaival diametrálisan ellentétes programnak a gyakorlati kivitelezéséhez először a szellemi szférát kell megdolgozniuk. Az elveket azelőtt kell propagálni, mielőtt következményeik érzékelhetők lennének a honpolgárok és a társadalom életében. Azok számára pedig, akik előállítják, közzéteszik, oktatják és terjesztik ezeket a gondolatokat, kellően jó körülményeket kell teremteni. Ezért a neoliberális irányzat 1945-től kezdve állandóan törekedett arra, hogy gondolkodó elméket és anyagi támogatókat toborozzon, hogy megfelelő pénzügyi és intézményi háttérrel vértezze fel magát. Úgynevezett “agytrösztjei” (thinktanks) közül a legbefolyásosabbak az Egyesült Államokban találhatók. Talán nem felesleges, ha némelyikük tevékenységét itt újra felidézzük.⁸

A Hoover Intézetet (Hoover Institution on War, Revolution and Peace) 1919-ben a későbbi elnök, Herbert Hoover alapította. A Stanford Egyetem campusában székelő intézmény az orosz és a kínai forradalomra vonatkozó dokumentumgyűjteményeiről híres. Elsőrendű szerepe (a hidegháború élharcosa, főként évkönyve, az International Communist Affairs révén) a 60-as évektől gazdasági feladatkörrel is kiegészült. Évi mintegy 17 millió dolláros költségvetése lehetővé tette, hogy finanszírozza – mások mellett – Edward Tellernek, az atombomba egyik atyjának munkáit, valamint olyan közgazdászok munkásságát, mint George Stigler vagy a Stanford és Chicago között ingázó Milton Friedman.

Ugyancsak régi intézmény az American Enterprise Institute (AEI), amelyet 1943-ban a New Deal bizonyos aspektusaival szemben álló üzletemberek hoztak létre. A washingtoni székhelyű, a szellemi közszférával különlegesen jó viszonyban lévő AEI közvetlen együttműködésben áll a Kongresszus tagjaival, a szövetségi adminisztrációval és a médiával. A 80-as években az Intézet mintegy 150 fővel dolgozott, akik közül ötvenen kizárólag könyvek, jelentések, elemzések, illetve politikai és gazdasági ajánlások kutatási és előállítási feladataival foglalkoztak. Az AEI befolyásának viszonylagos csökkenésére utal, hogy évi költségvetése (1993-ban 12,8 millió dollár) jelenleg alig fele a tíz esztendővel korábbinak.

A legismertebb és Ronald Reagan elnökségéhez a legerősebben kötődő intézmény a Heritage Foundation (HF). Az 1973 óta működő HF, amelynek évi költségvetése kb. 25 millió dollár, évente mintegy kétszáz dokumentumot termel. Ez a média területén különösen aktív, minden más intézménynél többet idézett alapítvány adja ki – többek között – a public policy szakértőinek évkönyvét, amely ezerötszáz – hetvenféle rubrikába besorolt – neoliberális kutató és szakértő nevét tartalmazza (az időhiánnyal küzdő újságírók megelégedésére, akik cikkeiket ezáltal megfelelő “tudományos” nevekkel támaszthatják alá).

Említésre érdemes további két intellektuális központ is: a gyorsan fejlődő Cato Institute, amely a “minimális kormányzat” szószólója, s a privatizáció tanulmányozására szakosodott, illetve a Manhattan Institute for Policy Research, melyet 1978-ban a CIA későbbi igazgatója, William Casey alapított, s amelynek a redisztributív kormányzati programokkal szembeni kritikái komoly befolyásra tettek szert. E két “műhely” egyaránt a piacot ajánlja gyógyírnak valamennyi társadalmi problémára. A think-tankeket és a kormányzati szférát egyfajta közlekedőedény-rendszer köti össze, ami lehetővé tette, hogy a Nixon-éra “régi harcosai” menedéket találjanak James Carter interregnuma idején, illetve hogy ugyanezt tegyék a Reagan-Bush korszak emberei Clinton mostani elnöksége alatt.

Az Egyesült Államokon kívül a neoliberális szellemű intézmények hálózata kevésbé gazdag. Mindazonáltal az Egyesült Királyságban “Thatcher asszony kommandói” – ahogyan magukat szerették nevezni – fontos pozíciókat szereztek az ideológiai harcban. Említsük meg közülük a Centre for Policy Studiest és az Institute of Economic Affairst, amelyek kiadványainak listája a konzervatív közgazdászok egyfajta Ki kicsodája, illetve méginkább a londoni Adam Smith Institutot, amely – a kérdésben szakértőnek számító Brendan Martin szerint⁹ – “többet ért el, mint az újjobboldalon belül bármely más nyomásgyakorló csoport a privatizáció doktrínájának az egész világon való népszerűsítéséért”.

Mindazonáltal a rangidős és legbefolyásosabb formáció a Société du Mont Pelerin. 1947-ben vagy negyven amerikai és európai személyiség, Fridrich von Hayek meghívására, ebben a Montreux melletti svájci faluban jött össze, hogy egy tíznapos konferencián vegyen részt. Hangsúlyozva a történelmi pillanat komolyságát – “a civilizáció központi értékei forognak kockán” -, a csoport tagjai kijelentették, hogy “a magántulajdon és a piaci verseny jegyében fogant eszmék hanyatlása” veszélyt jelent a szabadságra, “mert az ezen intézmények által meghatározott hatalom és a belőlük következő kezdeményezőkészség diffúziója nélkül nehéz elképzelni olyan társadalmat, ahol ténylegesen meg lehetne őrizni a szabadságot”.¹⁰

1947 és 1994 között a Société huszonhatszor tartott – minden alkalommal egy-egy hetes – összejövetelt különböző városokban. 1994-ben Cannes volt a helyszín, ez év (1996) szeptemberében pedig a tagok – akiknek létszáma időközben negyvenről négyszázötvenre nőtt – az osztrák alapító, Hayek városában, Bécsben találkoztak. A Société előszeretettel hivatkozik a soraiból kikerült közgazdasági Nobel-díjasokra, tagjainak listáját azonban – akik mindannyian egyénileg csatlakoztak a Társasághoz – nem kívánja nyilvánosságra hozni; jobbnak látja elkerülni “a reklámot és a média reflektorfényét”.¹¹

A neoliberális ideológia termelésére és terjesztésére hosszú esztendők óta több száz millió dollárt fordítottak. Kérdés: honnan származik ez a pénz? A kezdet kezdetén, az 1940-es és 50-es években a főszerepet a William Volker Fund játszotta. Ez az alap mentette meg az ingatag folyóiratokat, s finanszírozta számos, Chicagóban kiadott könyv megjelentetését, fizette ki a befolyásos Foundation for Economic Education lejárt váltóit, illetve szervezett konferenciákat az amerikai egyetemeken. Szintén a Volker Fund volt az, amely pénzelte az amerikai résztvevők utaztatását a Société du Mont Pelerin első összejövetelére.

A 60-as években azután a neoliberálisok jelentősége már nem volt egészen marginális. Több amerikai családi alapítvány kezdte el őket s intézményeiket támogatni. A Ford Alapítvány – a jótékonykodásnak ez az igazi “elefántja” – a középjobb és a centrum sok egyéb pénzforrását is megnyitotta számukra azzal, hogy 300 ezer dolláros szubvenciót nyújtott az American Entreprise Institute-nak. A Bradley Alapítvány (28 millió dollárnyi adomány 1994-ben) – többek között – a HF-t és az AEI-t pénzeli, s magazinokat, folyóiratokat támogat.¹² Így 1990-1993 között a legjelentősebb neoliberális lapok közül négy (The National Interest, The Public Interest, New Criterion, American Spectator) különféle forrásokból összesen 2,7 millió dollárhoz jutott. Összehasonlításképpen: a mindösszesen négy progresszív szellemű amerikai folyóirat (The Nation, The Progressive, In These Times, Mother Jones) ugyanezen időszakban együtt csupán 269 000 dollár támogatásban részesült.¹³

A régi, nagy amerikai ipari vagyonokon nyugvó alapítványok, mint a Coors (sörgyártás), a Scaife vagy a Mellon (acélipar) s különösen az Olin (vegyipari termékek) ugyancsak pénzelnek egyes nagy presztizsű amerikai egyetemi tanszékeket. A cél: “erősíteni azokat a gazdasági, politikai és kulturális intézményeket, amelyeken a magánvállalkozás alapul”, miként ez az Olin Alapítvány brosúrájában olvasható, amely már 1988-ban 55 millió dollárt fordított efféle célokra. Magától értetődik, hogy ilyen nagyságrendű pénzekkel a nagylelkű adományozók fenntartják maguknak a jogot arra, hogy megjelöljék azt a professzort, aki a támogatott tanszék élére kerülhet, vagy az adott kutatóközpontot irányíthatja.¹⁴ Az Olin-féle jogi és közgazdasági tanszékek már megtalálhatók a Harvard, a Yale és a Stanford Egyetemen s természetesen – mások mellett – a chicagóin is.¹⁵ A francia történész, Francois Furet, aki a Chicagói Egyetemen a John M. Olin politikatörténeti és politikaikultúra-program igazgatójaként 470 000 dollárban részesült, egyike az ilyesfajta bőkezűség illusztris személyiségeinek.

Ily módon a pénz lehetővé teszi, hogy minden ízében kész “vitáknak” kellő hírnevet s hozzá megfelelő színteret teremtenek. 1988-ban Allan Bloom, a Chicagói Egyetemen működő Olin Központ a Demokrácia Elméletének és Gyakorlatának Tanulmányozására elnevezésű műintézmény igazgatója (aki minden évben 3,6 millió dollárt kap az Olin Alapítványtól) előadásra kérte fel a Külügyminisztérium egyik szürke funkcionáriusát. ő a felkérésnek eleget is tett, s előadásában proklamálta a Nyugat és a neoliberális értékek totális győzelmét a hidegháborúban. Beszédét cikk formájában azonmód leközölte a The National Interest, amely évi 1 millió dolláros Olin-támogatást kap, s amelynek főszerkesztője egy jól ismert neoliberális, Irving Kristol, akit akkoriban – mint a New York-i Egyetem Businnes Schooljának professzorát – az Olin Alapítvány 326 000 dollárral “ismert el”. Kristol ezután felkérte Bloomot, valamint az újjoboldal egy másik prominens alakját, Samuel Huntingtont (a Harvardon működő Olin Stratégiai Tanulmányok Intézete igazgatóját; ezt az intézetet 1,4 milliós Olin-támogatásból hozták létre), hogy “kommentálják” a cikket a folyóirat ugyanazon számában. Kristol a számban a saját “kommentárját” is lehozta.

Az így elkezdődött “vita”, amelyet az Olin-pénzalapok négy haszonélvezője indított útjára egy Olin-féle folyóiratban, hamarosan a New York Timesban és a Time magazinban folytatódott. Ma pedig már mindenki hallott Francis Fukuyamáról és A történelem végé-ről, amely több nyelven is bestseller lett. Az ideológiai kör bezárul, midőn sikerül meghódítani a nagy példányszámú napilapokat, a rádiót és a képernyőt. Ezt a győzelmet gyakorlatilag kardcsapás nélkül sikerült elérni. Ha nem vesszük tudomásul, hogy a gondolatoknak következményeik vannak, előbbutóbb kénytelenek leszünk a tézis igazságát a magunk kárán megtapasztalni.

[Megjelent: Le Monde diplomatique, 1996. augusztus, 16-17.]

Jegyzetek

¹ A kifejezés félreértésre adhat okot. Az Egyesült Államokban a neoliberálist neokonzervatívnak (vagy neo-connak) nevezik, mivel ott a “liberális” inkább baloldalinak vagy legalábbis demokrata-szavazónak számít.

² Az “egyirányú gondolkodás” azonosítását, meghatározását és megbélyegzését először Ignacio Ramonet végezte el a Le Monde diplomatique 1995. januári vezércikkében.

³ Richard Weaver: Ideas Have Consequences. Chicago, University of Chicago Press, 1948.

⁴ L. Serge Halimi: L’université de Chicago, un petit coin de paradis bien protégé. Le Monde diplomatique, 1994. április.

⁵ Friedrich August von Hayek: La Route de la servitude. Párizs, PUF, 1992. Magyarul: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁶ Például Russel Kirk: The Conservative Mind. 1953.; Leo Strauss: National Right and History. 1953.

⁷ Milton Friedman: Capitalisme et liberté. Párizs, Laffont, 1971. Az eredeti kiadás, Capitialism and Freedom, 1962-ben látott napvilágot.

⁸ L. Serge Halimi vizsgálódását: Les boîtes à idées de la droite américaine. Le Monde diplomatique, 1995. május. L. még erről a témáról James Allan Smith: The Idea Brokers: Think-Tanks and the Rise of the New Policy Elites. New York, The Free Press, 1991.; George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement since 1945. New York, Basic Books, 1976.

⁹ Brendan Martin: In the Public Interest? London, Zed Books, 1993. 49.

¹⁰ Statement of Aims: Mont Pelerin Society; elfogadva 1947. április 8-án, idézi George Nash: I. m. 26.

¹¹ A Société du Mont Pelerin jelenlegi tevékenységére vonatkozó adatokat jelenlegi elnöke, Pascal Salin, a Paris-Dauphine egyetem professzora, Alain Madelin közeli tanácsadója szívességéből közöljük.

¹² L. Beth Schulman: Foundations for a Movement: How the Right Wing Subsidises its Press. Fairness and Accuracy in Reporting (FAIR), New York, 1995. március-április.

¹³ L. David Callahan: Liberal Policy’s Weak Foundations. The Nation, 1995. november 13.

¹⁴ Jon Weiner: Dollars for Neocon Scholars. The Nation, 1990. január 1.

¹⁵ Uo.

***

Susan George cikkére válaszul az LMd októberi számának levelezési rovata közölte Francois Furet-nek a szerkesztőséghez írott válaszlevelét. Ebben a francia történész, többek között, a következőket írta:

“Aligha kerülhette el az Önök figyelmét, hogy az amerikai egyetemeken, ahol az akadémiai programoknak a legkülönfélébb irányultságú alapítványok általi finanszírozása bevett gyakorlat, az effajta pénzügyi támogatás, szellemi oldalról, mindig egy vagy több, a szubvenció által preferált témában tekintélyes professzor bevonásával valósul meg, anélkül, hogy ez utóbbi(ak) befolyással lenne (lennének) magára a pénzügyi lebonyolításra, amely az egyetemi adminisztráció dolga. Ami a Susan George által említett összeget illeti, amelynek nagyságát egyébként még ellenőrizni kellene, ez – több évre elosztva – az amerikai és a francia forradalomra vonatkozó kutatásokat volt hivatva ösztönözni, a bicentenáriumok idején. Az én megbizatásom (vagy inkább társmegbizatásom, hiszen osztoztam rajta Keith Baker kollegámmal, aki akkor a Chicagoi Egyetem tanára volt), abban állt, hogy elnöke voltam annak a bizottságnak, amely kiválasztotta a legmegfelelőbb jelölteket arra a kutatási ösztöndíjra, amelyet ez az ‘Olin-féle pénz’ finanszírozott… Nevezetesen, ha jól emlékszem, a támogatás révén (a pályázaton nyertes egyetemisták közül) sokan Franciaországba jöhettek kutatni. Azaz minden szabályszerűen történt, az egyetem ellenőrzésével. Hozzáteszem, mert munkatársuk inszinuációja erre kényszerít, hogy ezért a pluszmunkáért én semmiféle díjazásban nem részesültem. Végül pedig: gondom volt ügyelni rá, miként egész életemben tettem Chicagóban és Párizsban egyaránt, hogy pártpolitikai megfontolások ne legyenek befolyással döntéseinkre.

Ilyenformán megérthetik, hogy az egyetemi tevékenységemnek erről az epizódjáról az Önök munkatársa és szerkesztősége által eszközölt ábrázolás felháborított, s tökéletesen méltatlannak tűnik számomra az önök lapja részéről.”

(Fordította: Lugosi Győző)

Az elmúlt év során két hang szólalt meg váratlanul a közéletben, hogy felhívja a figyelmet a neoliberális gazdasági korszakváltás tragikus következményeire. Az egyik a katolikus egyházé, a másik Soros Györgyé. Tudvalevő persze, hogy egyikük esetében sem új keletű a "szociális érzékenység", és az is, hogy ez utóbbi még nem azonosítható sem a baloldalisággal, sem a progresszióval.

Az egyház és a szociális problémák kapcsolatával foglalkozó írásaink különböző korszakokból és világrészekről vett példákkal mutatják be, miként próbáltak enyhíteni az egyházak a nélkülözők nyomorán, és hogyan viszonyultak a társadalmi haladást képviselő baloldali politikai erőkhöz.

Könyvszemlénkben bemutatjuk, hogyan gondolkodik a piacgazdaság mechanizmusairól a nemzetközi sajtóban gyakran "filantrópként" aposztrofált Soros György. Olvasóink összevethetik nézeteit néhány progresszív közgazdász: Marx, Keynes és Schumacher szemléletével

Tartalomjegyzék

1. alfabeta : Jótékony egyházak, jótékony polgárok?
2. Gergely Jenő : Szociális intézmény-e az egyház? (Interjú a történésszel)
3. Benoit Guillou : A „jólét teológiája” – Pünkösdizmus és neoliberális politika Peruban
4. Zsumbera Árpád : Az ókeresztény közösségek szociális tevékenységéről
5. Illés László : Az átkos halálfolyam ellen – Az egyház szociális tanításai és a magyar katolikus sajtó az 1930-as évek elején
6. Balogh Margit : Egyház és egyházpolitika a Kádár rendszerben
7. Lugosi Győző : Felszabadítási teológia
8. Lugosi Győző : Szekták
9. Balogh Sándor : Mindszenty József a politizáló katolikus főpap
10. Mester Béla : Bretter György a filozófus
11. Bretter György : Tény és elmélet
12. Hild Márta : A marxi elmélet újrafelfedezésének története
13. Lóránt Károly : Soros György: A pénz alkímiája könyvéről
14. Magyar Jenő : Ártalmas-e a tudomány? – Ernst Schumacher az emberről, az ésszerűségről és a gazdaságról
15. Susan George : Hogyan lett a gondolkodás egyirányú?
16. Richard Gott : Az év, melyben Che Guevarának nyoma veszett

Harminc évvel ezelőtt, 1967-ben gyilkolták meg Bolíviában az argentin származású Ernesto Guevarát, akinek neve a kubai forradalomban és több más felszabadító mozgalomban játszott szerepének köszönhetően a soha meg nem alkuvó, önfeláldozó forradalmi elkötelezettség szimbólumává vált. Cikkünk "Che" Guevara kalandos életének egy kevéssé ismert epizódját villantja fel, amely a hatvanas évek Afrikájába kalauzolva a jelenkori fekete-afrikai társadalmi tragédiák eredetét is megvilágítja.

Afrika szívében járunk. Az országban, mely egykor Belga-Kongó volt, lázongások törnek ki. A tuszi harcosok, akiknek sikerült a szomszédos Ruanda hutu törzseinek mészárlásai elől elmenekülni, teszik a dolgukat. A nyugati hatalmak az oldalvonalakon kívül toporognak azon töprengve, vajon mennyire avatkozzanak be. Ez nem az 1996-os esztendő Zaire-ja. Ez Kongó, ahogy Zaire-t 1965-ben nevezték. És a forradalmi harcok sűrűjében ott találjuk a nagy latin-amerikai gerillavezért, Che Guevarát. Ezerkilencszázhatvanötben Guevarának nyoma veszett. Kubából márciusban “tűnt el”, és haláláig nem is, amely két évvel később, 1967 októberében a bolíviai őserdőben érte, bukkant elő. Tudjuk, hogy Bolíviába 1966 novemberében érkezett, hogy később balsikerű hadjáratát megkezdje, és mindig is köztudott volt, hogy ennek a hiányzó esztendőnek a folyamán a kongói felkelőkkel tartott. Ám az 1995-ben Párizsban kiadott kötetet megelőzőleg, melynek címe L’Année où nous n’étions nulle part (Az év, melyben sehol se voltunk), a kongói kaland részletes története nem volt hozzáférhető.

Ez a könyv két kubai újságíró, Froilán Escobar és Félix Guerra, valamint egy mexikói író, Paco Ignacio Taibo munkája. ők hárman Guevara afrikai expedíciójának általuk megtalált minden túlélőjét kikérdezték, és felfedték azt, amit joggal a “kubai forradalom legsikeresebben megőrzött titkának” neveznek.

A kubai kormánynak huszonöt éven keresztül sikerült a történetet homályban tartania. A könyvben közölt részletek még ma is zavarbaejtők, hitelességét többen kétségbe vonják. Miután a korabeli eseményeket közelről követhettem nyomon, számomra a könyv hitelessége nem kérdéses. A három szerzőnek “a kubai államapparátus egyik fontos tagja” egy százötven oldalas, sűrűn gépelt beszámolót mutatott a Kongóba irányuló kubai expedícióról, melyben Guevara kézzel írt javításai voltak olvashatók. Az írás címe Pasajes de la guerra revolucionaria: el Congo. Biztos, hogy ez Guevara saját, kiadatlan kézirata volt.

Az argentin születésű Guevara kulcsszerepet töltött be a kubai forradalomban 1956 és 1959 között. Neve kezdettől fogva összefonódott Kubának azzal a törekvésével, hogy a forradalmat az egész világra kiterjessze.

A kongói hadjáratot Fidel Castro kormánya feltétel nélkül támogatta – Afrikában ez volt az első kubai katonai beavatkozás. Később még számos másik követte. Kuba számára, mivel népességének zömét nagyszámú fekete, korábban rabszolgaságban élő lakosság adta, ez tökéletesen megfelelt történelmi múltjának és forradalmi szándékainak.

Személyes érintettségem az eseményekben 1963 októberétől datálódik, amikor első alkalommal látogattam el Kubába. Guevarának egy követségi fogadás alkalmával mutattak be, és hamarosan elbűvölő személyisége hatása alá kerültem. Négy évvel később, 1967 októberében, amikor a Guardian bolíviai tudósítójaként dolgoztam, éppen Vallegrandéban, a kis vidéki városban tartózkodtam, mikor Guevara holttestét – öt órával korábban lőhették le – közszemlére kitették a helyi kórház mosodájában. A jelenlévők közül néhányan kétségbe vonták, vajon tényleg Che Guevara teste-e az, és mivel én voltam az egyetlen olyan jelenlévő újságíró, aki vele valaha is találkozott, felkértek, hogy azonosítsam.

Ezt követően Dar es Salaam-ba költöztem, ahol a Tanzanian Standard külpolitikai munkatársaként működtem. Az ország elnöke, Julius Nyerere volt a lap főszerkesztője, Frene Ginwala, jelenleg a dél-afrikai parlament elnöke, pedig a lap szerkesztője. Forradalmi idők voltak ezek. Afrika egyes részei még gyarmati uralom alatt álltak, és Dar es Salaam jelentette a legtöbb afrikai felszabadítási mozgalom székhelyét – miként a kubaiak Kongóba irányuló expedíciója idején is.

Az elnyúló kongói válság a világ színpadán ugyanazt a szerepet játszotta a hatvanas évek kezdetén, mint a volt jugoszláviai események a kilencvenes évtized folyamán – csakhogy az előbbit a hidegháborús feszültségek is “fűszerezték”. Kongót készületlenül érte a Belgiumtól 1960 júniusában kapott függetlenség, miniszterelnöke a baloldali Patrice Lumumba lett. Az addigi helyzet szinte azonnal szilánkokra hullott szét. A hadseregben lázadás tört ki, az ország leggazdagabb tartománya, Katanga, ahol a rézbányák találhatók, és ahol a korábbi gyarmatosító hatalom továbbra is megőrizte érdekeltségét, Moise Csombe vezetése alatt kivált. Ezt azonnal az országot alig hogy elhagyó belgák katonai beavatkozása követte; (Lumumba kérésére) az Egyesült Nemzetek Szervezete is csapatokat küldött. Amikor Lumumba a Szovjetunióhoz is katonai segítségért fordult, Joseph Kasavubu elnök nyomban elmozdította, akit ebben az intézkedésében főparancsnoka, Joseph Mobutu is támogatott. Nem sokkal ezután Lumumba ellen (Csombe utasítására) merényletet követtek el, míg Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, aki az ENSZ-hadműveleteket jött ellenőrizni, repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ez nem kis feszültséget keltett.

Több mint három évig a kongói események foglalták el a világ lapjainak címoldalát. Ez a három év az afrikai földrész életképességi vizsgáját jelentette. Vajon a függetlenedő Afrika visszahullik az “imperialisták” ölébe? Vagy – egy másik nézőpontból – a “kommunisták” uralma alá kerül? 1963 végére a válság látszólag lecsendesült. A nemzetközi érdeklődés más irányba fordult.

A történelem azonban nem törődik azzal, vajon figyelemmel követik-e. 1964 elején sorozatos felkelések törtek ki Kongó területén, amelyek Lumumba nevét és az általa bevezetett radikális szólamokat hangoztatták. Ezek a zavargások nyugatra, a burundi határ menti övezetre, továbbá keleti irányba és északra is kiterjedtek. Ez utóbbi terület lázadóinak vezére Gaston Soumaliot volt, aki kapcsolatokat tartott fenn Kínával. Társai között ott találhattuk Laurent Kabilát, a nyílt beszédű, észak-katangai parlamenti tagot, az egykori franciaországi diákot.

1964 júniusában az északi terület felkelői a Tanganyika-tó nyugati partján elfoglalták Albertville (jelenleg Kalemie) városát. Ez volt az a terület, ahova Che Guevarának és csapatának egy évvel később érkeznie kellett.

1964 derekára a régi lumumbista baloldal – Kína és a Szovjetunió támogatását élvezve – Kongó széles területei felett vette át az ellenőrzést. Ám ez a győzelem korántsem volt biztosnak mondható. A politikai vezetők között fennálló nézetkülönbségek folyamatosan gyengítették a forradalmi erőket. Az ENSZ-csapatok júniusban visszavonultak, és Moise Csombe, a régi szeparatista vezető, szinte azonnal magához ragadta a hatalmat. Az északi és keleti területek felkeléseinek leveréséhez segítségül dél-afrikai fehér zsoldosokat hívott, régi szövetségesével, a legendás hírű Mike Hoare-ral az élükön. A zsoldosok már egyszer, 1960-ban “megmentették” Katangát; ezúttal egész Kongót kellett megmenteniük a “kommunizmustól”. Mobutu tábornok, Csombe főparancsnoka, Hoare-t arra kérte, hogy Dél-Afrikából és Rodéziából toborozzon össze ezer embert. Ezzel egy időben belga katonákat is hadba állítottak ismét, hogy ezáltal megerősítsék a Kongói Nemzeti Hadsereget.

Lyndon Johnson elnök kormánya néhány harci repülőgépet bocsátott Csombe rendelkezésére; pilótának kubai száműzötteket toboroztak. (A Kuba ellen kudarccal végződő, 1961-es disznó-öbölbeli támadás után az amerikaiaknak bőséggel állt rendelkezésére bevethető kubai zsoldos.) Megérkeztek a belga ejtőernyősök is – látszólag azért, hogy megmentsék a túszként fogva tartott európaiak életét. Valójában a művelet több mint kétszáz európai és számtalan afrikai halottat hagyott maga után. Egyúttal egyesítette a független Afrika radikálisabb rendszereit, hogy szembeforduljanak azzal, amit láttak, mint ami Kongó ismételten gyarmati hatalom alá való helyezése is volt Csombe, a fekete bábvezér irányítása alatt.

Mind Algéria, mind Egyiptom kijelentette, hogy a kongói felkelők támogatására fegyvereket és katonákat küld, ezenfelül erre szólították fel a többi kormányt is. Ez volt az a pillanat, amikor Kuba a közvetlen kongói beavatkozás mellett döntött.

Emlékszem, amikor 1963 októberében Havannába látogattam, mindenhol a fogságba került Lumumba tragikus arca nézett rám vissza a házfalakról. A következő szöveg volt alatta olvasható: “Kuba nem Kongó”. Kuba önmagát egy el nem kötelezett szocialista államok alkotta csoport középpontjának tekintette, melynek az a küldetése, hogy a világtörténelmet megváltoztassa, és véget vessen az amerikai imperializmusnak. Minthogy az USA már három kontinensen beavatkozott katonailag – Vietnamban, Kongóban és a Dominikai Köztársaságban -, a Harmadik Világ egységes ellenállásának gondolata, amely uralkodóvá a 60-as évek folyamán vált, és amelyet Guevara is magáévá tett, kezdett kibontakozni.

1964-ben Guevara az ENSZ New York-i közgyűlésén Kuba küldötteként felszólalva kifogásolta, hogy belga ejtőernyősök érkeztek Kongó területére, akiket brit támaszpontokról kiindulva az amerikai légierő szállított. Beszédét a következő retorikai fordulattal zárta: “A szabad embereknek világszerte kötelességük, hogy megbosszulják a Kongóban történteket.” Maga Che Guevara is hamarosan hozzálátott ehhez.

1965 elején tapasztalatszerző körútra indult számos afrikai ország érintésével. Kairóban találkozott Nasszer ezredessel, aki csöppet sem mutatkozott lelkesnek elgondolásai iránt. Nasszer vejének, az újságíró Mohamed Heikalnak a találkozóról szóló összefoglalója szerint Guevara elmondta: azt tervezi, hogy egy csapat fekete kubai élén Kongóba megy harcolni. “Kongóba fogok menni – mondta Guevara -, mert az most a világ legforróbb pontja. Azt remélem, hogy Katangánál döntő csapást mérhetünk az imperialistákra.” Heikal visszaemlékszik arra, hogy Nasszer figyelmeztette Guevarát, nehogy “egy új Tarzan akarjon lenni, azaz fehér ember a feketék között, aki vezérük és megmentőjük. Mert ez nem lehetséges.”

Márciusban Guevara visszatért Havannába. A repülőtéren Castro üdvözölte. Ez volt utolsó nyilvános megjelenése. Távolléte alatt egy 150 főnyi, gerillákból álló elitcsapat – mindannyian önkéntesek és mindannyian feketék – már gyakorlatozott. Nem árulták el nekik, hogy mire szánják őket.

Senkinek sem volt szabad arról tudnia, még a kongóiaknak sem, hogy Guevara Kongóba fog érkezni. Külsejét alaposan elváltoztatva, Moszkván és Kairón keresztül repült Dar es Salaam-ba, kubai forradalmi csoportjának kíséretében. A repülőtéren 1965. április 19-én az új kubai nagykövet, Pablo Rivalta fogadta őket. Ugyanakkor vezető kongói politikai személyiség nem jelent meg. A Kongó keleti vidékén zajló felkelést Gaston Soumaliot és Laurent Kabila irányították, a kubaiak az ő megsegítésükre indultak útnak. Che Guevara és csoportja érkezésének időpontjában mindketten egy hosszúra nyúló értekezleten vettek részt Kairóban, melynek során a kongói forradalmi mozgalom belső politikai nézetkülönbségeit kellett volna tisztázniuk.

Már kezdettől fogva világos volt, hogy Guevara és az afrikaiak nem fognak tudni zöld ágra vergődni egymással. Politikusok, mégha kényszerhelyzetben vannak is, csak ritkán örülnek annak, hogyha kívülállók mondják meg nekik, hogyan folytassák le saját forradalmaikat. A kubaiak a szó legtisztább értelmében voltak internacionalisták. Azért jöttek, hogy az imperialisták ellen küzdjenek, bárhol is bukkanjanak azok föl, és hogy kiterjesszék a világforradalom körét.

A kongóiak általában nem tápláltak ilyen nagy ambíciókat. Mindössze azt kívánták, hogy a kubaiak képezzék ki őket. A potenciális gerillák már mind orosz, mind kínai kiképzésében részesültek a Szovjetunió, illetve Kína területein létrehozott katonai táborokban. Guevara azt a kubai nézetet igyekezett kifejteni, hogy sokkal több értelme volna annak, ha a gerillaharcosok helyben, Kongóban kapnának kiképzést ahelyett, hogy Kubába küldenék őket. Ez azonban az afrikaiaknak nem volt ínyére. Guevara korábban már meg is jegyezte, hogy számos afrikai forradalmár túlságosan is hozzászokott ahhoz az életmódhoz és kényelemhez, amelyet a száműzetés – mindenféle rájuk háruló költség nélkül – számukra biztosított.

A különféle beszámolók mind egyetértenek abban, hogy Guevara központi terve az volt, hogy hasznosítja a már felszabadított övezeteket a Tanganyika-tó partvidékén, és itt rendezi be óriási kiképzőtáborát. Ez a terület az afrikai földrész közepén található, és egy barátságos ország, Tanzánia fekszik a szomszédságában. Az egész olyan tankönyvbe illőnek tűnt. 1965. április 23-án Guevara és 14 fős gerillacsapata Dar es Salaam-ból a Tanganyika-tóhoz indult. Konvojukat három Mercédesz és egy nagy teherautó alkotta. A teherautó tetejére egy csónak került, amelyet a tengerparton vásároltak, hogy a tavon át tudjanak kelni.

Elindulásuk előtt Guevara mindegyik kubai társának egy-egy szuahéli álnevet adott. Victor Dreke és Martinez Tamayo, a csoport két hadnagya az ‘egyes’ és a ‘kettes’ szuahéli megfelelőjét (Moja, illetve M’bili) kapták, önmagának Guevara a “Tatu”, azaz ‘hármas’ nevet adta. Ez természetesen előre látható zavart okozott a későbbiekben. Moja és M’bili, azaz “Egyes” és “Kettes” nyilván a vezéreket kellett hogy jelentse. De hát akkor miért volt “Tatu”, azaz a “Hármas” annak az embernek a neve, aki valójában a főnök szerepét töltötte be? – A kongóiak ezt nem értették.

A csapat a kongói Kibamba falunál kelt át a tavon, ahol is egy felfegyverzett kongói csapat, önmagát “Népi Felszabadító Hadseregnek” nevezve, érkezett üdvözlésükre. Kínaiak által rendelkezésükre bocsátott khaki gyakorlóruhát viseltek. Jelszavakat kiáltoztak egymásnak, és lelkesítő dalokat énekeltek. Azonban nehezen értették meg egymás szavát, és ez a továbbiakban sem volt másként. Guevara és a kubaiak közül néhányan komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megtanuljanak szuahéliül, ami ugyan gyakori nyelv volt a tanzániai lakosság körében, de ez nem volt érvényes Kongóra, ahol ezen kívül még rengeteg törzsi nyelvet beszéltek. A kubaiak közül egyedül Guevara beszélte Kongó gyarmati nyelvét, azaz a franciát.

Mike Hoare, a kongói zsoldosparancsnok, könyvében jól hasznosítható leírást ad arról a területről, ahova a kubaiak megérkeztek: “A Fizi Baraka ellenállási sziget kétszer akkora területet foglalt el, mint Wales. Uvirától, a Tanganyika-tó felső csücskétől egészen 150 mérföldnyire [mintegy 300 km] nyúlt délre, Kabimba faluig, amely 30 mérföldnyire [kb. 55 km] fekszik Albertville-től északra; a szárazföld belsejének irányában a Lualaba-hegyen fekvő Kasongóig ért. A sziklás tájat váratlan szakadékok, sebes folyók és kanyargó ösvények szabdalták. Már egy jó esztendeje, hogy ez a hegyi menedék az ellenség kezére jutott.”

A kubaiakat lenyűgözte a kongói katonai felszerelések minősége. A fegyver-, a lőszer- és a ruházati utánpótlás sohasem jelentett gondot. De még inkább meglepte őket a kongóiakkal együtt küzdő mintegy 4000 főnyi ruandai tuszi harcos jelenléte. A tuszik korábban, Kongó függetlenségének idején, már egyszer megbosszulták a hutu mészárlást. Minthogy Ruandából kiűzték őket, abban reménykedtek, hogy egy sikeres kongói forradalom hátszelében visszatérhetnek országukba.

A politikai nehézségek, melyek a hadjáratot akadályozták, már korán felszínre törtek Kibambában. A kubaiak Antoine Godefroi védelme alatt érkeztek, aki a Dar es Salaam-i központú felszabadítási mozgalom még tapasztalatlan politikai kádere volt. Guevara számára hamarosan világossá vált, hogy Godefroi nem élvezi a kongói felszabadított övezet katonai vezetőinek bizalmát.

Amikor Godefroi ezeknek a katonai irányítóknak azt javasolta, hogy néhány kubai vezető vegyen részt a megbeszéléseiken, vonakodás volt a válasz. Azt is elmondták nekik, hogy egy kubai különítmény érkezésére számíthatnak, de azt nem is sejtették, hogy ennek Guevara lesz a vezetője – minthogy erről nem is hallottak. Guevara úgy döntött, fel kell világosítani Godefroit, ki is ő valójában. Mikor ezt megtette, Godefroi kétségbeesett. Szüntelenül azt ismételgette: “scandale internationale (nemzetközi botrány)”, és hogy “senkinek sem szabad megtudnia”.

A Kibambában állomásozó kongói parancsnokok végül kissé meglágyultak az idegen jövevények iránt, Guevarát pedig – jóllehet még mindig nem tudtak valódi kilétéről – felkérték, körvonalazza számukra közvetlen cselekvési tervét. Ez egy jellegzetesen ortodox gerilla-kampány terve volt. Eszerint száz embert 20 fős csoportokba sorolnának, alapvető katonai kiképzésben részesítenének, amely külön fegyvernemi kiképzést, lövészárokásást és híradósi ismereteket foglal magában. A kiképzés öt-hat hétig tartana, azt követőleg a résztvevőket M’bili, az egyik kubai parancsnok vezénylete alatt hadba állítanák. Harc közben aztán kitűnne, kik a legalkalmasabbak a katonáskodásra. Ezeket az embereket aztán ütőképes szakasszá lehetne szervezni. Guevara szerint száz emberből mindössze húsz bizonyul jó katonának, és ezek közül is alig kettő-három válik be igazán. Mindezt a kongói vezérkar tudomására hozta, de az csak hímezett-hámozott.

A vezérkar egyik tagja, Kiwe, később Guevarának minden szépítés nélkül beszámolt a felszabadító harcban részt vevő politikusokról: az egyik, aki Stanleyville-t szállta meg, “beképzelt ember volt, aki mindannyiszor újabb plecsnivel jutalmazta magát, ahányszor egy új faluba érkezett”; egy másik, aki korábban miniszterelnök is volt, ráadásul Lumumba egyik leszármazottja, “nem volt egyéb, mint egy baloldali lesipuskás”; egy harmadikat pedig úgy jellemzett, hogy “az inkább emlékeztetett egy rablóbanda, mint egy forradalmi mozgalom vezérére”.

A helyzet az alsóbb szinteken sem volt túl biztató. Miközben Kabila érkezését várta Kairóból, Guevara néhány napig a helyi kórház gyógyszerlaboratóriumában dolgozott, visszatérve eredeti orvosi hivatásához. Aggodalommal töltötte el, hogy mennyi szexuális úton terjedő betegségben szenvedő pácienssel találkozott. Ez annak a következménye volt, hogy a katonák a tavon átkelve gyakorta keresték fel a tanzániai Kigoma bordélyházait. “Nem a lakosság, vagy a kigomai prostituáltak rossz egészségi állapota döbbentett meg – jegyezte fel Guevara -, hanem az a tény, hogy a fertőzés ilyen rohamosan terjed. Ki ad pénzt ezekért a nőkért? Mi történt a forradalom céljaira tartalékolt pénzzel?” Guevara ugyancsak élesen támadta azt is, amit a kongóiak a kínai és szovjet utánpótlás-szállítmányok kicsomagolásakor műveltek. A kínaiak fegyvert küldtek, az oroszok gyógyszereket. A kongói katonák azonban ahhoz voltak szokva, hogy minden felbontott csomagot szétosztottak, kiárusítottak, “mint egy arab bazárban”.

Május 8-án, úgy két héttel azután, hogy Guevara csoportja megtelepedett Kibambában, újabb kubai csapat érkezett. Guevara szempontjából lényeges volt, hogy ezt a második különítményt egy tapasztalt kongói parancsnok, Leonard Mitoudidi irányította. Egyetemet végzett, franciául jól beszélő ember volt, akinek a politikához is volt érzéke. Úgy tűnik, kezdetben Guevarának sikerült megfelelő ismeretekhez jutnia a Kongóban uralkodó tényleges erőviszonyokról. A helyzet nem volt valami fényes, különösen ami az ország belső területein harcoló felkelőket illette.

A létszámban megnövekedett kubai csapat, Mitoudidi beleegyezésével, a tó körüli hegyvonulat legmagasabb pontján, a Luluabourg-hegyen alakította ki központi táborhelyét, mintegy öt kilométernyi távolságra Kibambától. Ez négyórás, szüntelen hegynek felfelé tartó gyaloglást jelentett. Miként az egyik kubai megállapította: “Itt másmilyenek a hegyek, mint Kubában. Késsel lehetne vágni a ködöt még délelőtt tízkor is.”

A lelkes Mitoudidi irreális javaslatokkal állt elő. Közölte, hogy mostantól az a kubaiak feladata, hogy a Csombe kezében lévő, kulcsfontosságú Alberville ellen támadást indítsanak, le egészen a tó déli csücskéig. Az előző évben ez már egyszer a “felszabadított övezet” része volt, aztán megint elesett. Kétségtelen, hogy Albertville politikai célpontot jelentett, de megszállásával kísérletezni – miként Guevara igyekezett rámutatni – katonailag túlságosan nagyszabású terv lett volna. Alig egy maroknyi ember állt rendelkezésére, azoknak is fele beteg volt.

Végül május 23-án egy szerényebb tervben állapodtak meg. Eszerint a kubaiak stratégiai támaszpontjukról több irányba felderítő expedíciót indítanak útnak: keleten Lulimbába, délen Benderába és Kabimbába, míg északon Fizibe és Barakába. A kubaiakat nemigen hitték el, amit nekik mondtak, és maguk akarták felfedezni a terepet. Guevara a háttérben maradt, még mindig titokban és szigorú védelem alatt.

Ezek a felderítések körülbelül két hetet vettek igénybe. A kubaiak felkutatták a felszabadított övezet határait. Jónéhány baráti csapattal találkoztak, mindamellett azt is feljegyezték, hogy az ellenség előretolt állásai alapos védelmet élveznek. A fizi területen Mojának (Dreke századosnak) látnia kellett, hogy a kongói harcosok morális szintje milyen alacsony. Fehér katonákból álló csapattal akkor találkoztak először, amikor a kubaiak Csombe városon kívül eső táborának felderítésére előrenyomultak. A helikopterek és a repülőgépek számára csupán egy rövid leszállópálya állt rendelkezésre.

Amikor a felderítő csapatok visszaérkeztek, Guevara két kifejezésben foglalta össze beszámolójuk lényegét: hozzá nem értés és szervezetlenség. A kongói lakosság véleménye nem volt hízelgő a felkelés irányítóiról. Kabilát és Mitoudidit idegennek, sőt “külföldi látogatónak” tartották. “Soha nem voltak ott, ha szükség volt rájuk” – mondták róluk. Az őket körülvevő vezérkarról pedig azt állították, hogy “ivászattal töltötte az idejét, majd nagyokat ettek anélkül, hogy ezt leplezték volna. Értelmetlen expedícióikkal csak pazarolták a benzint.”

A kubaiak a bajok gyökerét a kiképzés hiányában vélték megtalálni. Végül is a kubaiak éppen emiatt érkeztek.

Ezenközben mindvégig mindenki arra várt, hogy Laurent Kabila, a legfőbb kongói vezér, felbukkanjon. Ez azonban a végtelenségig halasztódni látszott. Ráadásul katasztrofális dolog történt: Mitoudidi június 7-én a Tanganyika-tóba fulladt. A történtekről számos, egymásnak ellentmondó jelentés látott napvilágot. Baleset volt, esetleg gyilkosság? Vízbe ugrott, hogy egy vízbe esett emberen segítsen, de ezenközben ő maga került bajba. A kubaiak gyakorlatilag újra egyedül maradtak.

Tíz nappal később, június 17-én végül levél jött Kabilától. Ebben arra szólítottak fel, hogy a harcolók felejtkezzenek el Albertville-ről, és helyette inkább a Bendera-erőd ellen indítsanak támadást, amely Csombe helyőrségének szállása volt a Kimbi-folyó partján, s amely Kibambától a szárazföld belseje felé vezető úton helyezkedett el. Azonfelül ez a hely vízierőműtelepként is működött. A támadást a ruandai különítménynek kell vezetnie, és egy hét múlva, június 25-én kell végrehajtani 50 kubai segítségével. A ruandaiak felvilágosították Guevarát, hogy a benderai erőd faépületei a környék legnagyobb barakkjai, melyekben akár 300 Csombe-askari és további 100 belga zsoldos ejtőernyős is elrejtőzhet.

Úgy tűnt, ennek az utasításnak is csak az a célja, hogy egy kongói vezér mindenki másnál nagyobb hőstettet “hajtson végre”. Guevara úgy vélte, az erőműtelepet különösen jól fogják védeni. Tehát ez legálább olyan rázós műveletet jelent, mintha Albertville-t próbálnák meg bevenni. Arra is rámutatott, hogy politikai hiba volna az első nagyobb feladat alkalmával “külföldinek” tekinthető csapatok irányítása alatt állni. Saját emberei közül jó pár még mindig betegeskedett.

Guevara titokban egy másik, ésszerűbb elgondolást dédelgetett: kisebb célpont megtámadását tervezte, foglyok ejtését, ezáltal az ellenségről addig szerzett ismereteik bővítését. Ám több heves vita után arra a döntésre jutottak, hogy bármilyen lépés jobb a kilátástalan egyhelyben topogásnál. A kongóiak beismerték, hogy már kétszer is megpróbálták elfoglalni a barakkokat, ám kitartottak amellett, hogy mivel ez a legközelebb fekvő, ezért a legkívánatosabb célpont is egyben. Június 20-án negyven-egynéhány kubai, alig 100 tuszi és kongói katonával együtt nyugatnak indult, és előkészületeket tett a banderai erőműtelep és helyőrség lerohanására.

A művelet kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Kilátásait tovább rontotta az a tény, hogy a tuszi harcosok nem tudtak szuahéliül. Amikor tényleges harcra került sor, sokan megfutamodtak, a kongóiak nem voltak hajlandók benne részt venni, és négy kubai meghalt. Irataik és személyes feljegyzéseik az ellenség kezébe kerültek. Guevara legsötétebb félelmei valóra váltak. A Csombe-rezsim immár kézzelfogható bizonyítékkal rendelkezett arról, hogy a lázadásban kubaiak is részt vesznek.

Abból az elemzésből, amelyben a kubaiak a kudarc okát tárták fel, kitűnik, hogy a rendelkezésre álló százhatvan főből hatvan még a támadás megkezdése előtt dezertált, és a megmaradt száz nagy része sem adott le egyetlen lövést. Guevara már korábban kifejezésre juttatta a kongóiak fegyverhasználatra való alkalmatlansága felett érzett csalódottságát. Ha géppisztoly közelébe kerültek, behunyták a szemüket, és addig tartották az ujjukat a ravaszon, míg a tölténytár ki nem ürült. Bármilyen sok kiképzésben is részesültek, nem voltak képesek a sorozatlövés elsajátítására.

Bár a benderai ütközet a kubaiak számára nagy szerencsétlenséggel járt, a zsoldosvezér, Mike Hoare igencsak gondolkodóba esett. Rádöbbent feladata nehézségére. Július elején érkezett Albertville-be új, hat hónapra szóló szerződésével, melynek végső célja a keleti országrészben kitört lázadás leverése lett volna. Johannesburgból további ötszáz zsoldost toborzott ennek a megbízatásnak a végrehajtásához.

Hoare tudatában volt, hogy kubai ellenfelei is lesznek. Visszaemlékezéseiben azt is feljegyezte, honnan tudta ezt: “Az utóbbi hónapokban a megfigyelők enyhe változást észleltek abban az ellenállásban, amelyet a felkelők a leopoldville-i kormánnyal szemben tanúsítottak. Míg ezt korábban egyfajta józan passzivitás jellemezte -amink van, azt megőrizzük -, most kezdett egyre agresszívebbé válni. Ez a változás párhuzamosan zajlott le egy olyan kubai tanácsadói csoportnak a térségbe való érkezésével, amely különösen jól értett a gerillaharcok művészetéhez.”

Hoare visszaemlékezését azzal folytatja, hogy minden kétség, mely a kubai jelenlét körül lebegett, egy csapásra “eloszlott, amikor a Bendera-ütközet után előbukkant egy kubai holttest”. “A nála talált notesz és útlevél azt bizonyította, hogy Prága és Peking érintésével Havannából érkezett. Mindkét közbülső megállóhelyén alapos kiképzésben részesült. A notesz egyik bejegyzése egyértelműen árulkodik a valóságról. Tulajdonosa ezt írta: a kongói felkelők átkozottul lusták a 76 mm-es löveg meg a nehéz lőszer cipelésére.”

A benderai csata, melyben a kongóiak oly szánalmasan szerepeltek, döntő jelentőségűnek bizonyult. A kubaiak körében először ütötte fel a fejét vereségtudat. Ha a kongóiak nem készültek fel a harcra, mi dolguk lehet ott a kubaiaknak? A kubai különítmény több tagja is jelezte Guevarának, hogy szeretnének Kubába visszatérni. A kubaiakat lehangolta a kongóiaknak csodaitalukba, a dowába vetett hite: azt hitték, ha ezt fogyasztják, nem fogja őket a golyó. Hoare fehér zsoldosai sem hittek ebben a babonában.

A kubaiakat az is elkeserítette, ahogy a kongóiak foglyaikkal bántak. Június elején a kongóiak elkaptak egy hajót, fedélzetén egy francia zsoldossal. Az elfogott franciát aztán nyakig beásták egy majdnem két méternyi mély gödörbe – ez a gyarmati idők egyik elterjedt büntetési módja volt. Amikor ezt a kubaiak meghallották, panaszt tettek a parancsnoknál, hangsúlyozva, hogy a zsoldostól információkhoz juthatnak, és több hasznát lehetne venni, ha életben marad, mintha meghal. A parancsnok azt mondta, majd utánanéz a dolognak. Ám másnapra a zsoldos halott volt.

Guevara cseppet sem örült a morális hanyatlásnak – főként azért nem, mert éppen újabb erősítés érkezett Havannából. 39 katona jött, köztük Harry Villegas, akit Pombo néven ismertek, és akit Fidel kifejezetten Guevara testőrének jelölt ki. (Pombo korábban Guevara mellett harcolt Kubában, ezt követően harcolni – és túlélni – ment Bolíviába.)

A nemzetközi kilátások egyre komorabbá váltak. Guevara legfőbb afrikai elvtársát, az algériai Ben Bellát június 19-én katonai puccsal eltávolították. Ben Bella a kongói forradalmi kormány és a kongói kubai expedíció fontos támogatója volt. Bukásával a kongói ellenállási mozgalom nemzetközi támogatottsága lassan bomlásnak indult.

Július elején, több mint három hónappal a kubaiak megérkezése után, Laurent Kabila végre felbukkant a felszabadított övezetben. Guevara a tóhoz utazott, hogy találkozzék vele; az egyik kubai orvos epésen megjegyezte, hogy Kabila “guineai hölgyek társaságában” érkezett.

Kabila nem hozott jó híreket. Súlyos nézeteltérésbe került a keleti front másik fővezérével, Gaston Soumaliottal. De, mint mondta, még nincs minden veszve. Kabila jó szónok volt, újra lelkesedést tudott önteni a kongói harcosok szívébe. Ám csupán öt napig volt jelen, mivel feltétlenül fel akarta keresni Soumaliotot Dar es Salaam-ban.

Kabila lesújtó véleményét Soumaliotról a Darban akkreditált, kubai Pablo Rivalta is osztotta: “Ami engem illet, úgy tartottam, hogy Soumaliot hazudik.” Más vonatkozásban Kabila nemigen tett mély benyomást Rivaltára.

“Nem tehetünk úgy, mintha a helyzet kedvező volna” – írta harcosainak szóló üzenetében Guevara augusztus 12-én. Majd így folytatta: “A mozgalom vezetői idejük nagy részét az ország határain kívül töltik… Szervezeti munka szinte nem is folyik, mivel a középkáderek nem dolgoznak, nem tudják, hogyan kell dolgozni, és senkiben sem keltenek bizalmat… A harcosokat fegyelmezetlenség és az áldozathozatal iránti elszántság hiánya jellemzi leginkább. Kizárt dolog, hogy ilyen csapatokkal meg lehessen nyerni egy háborút.” Az esztendő közepére minden kubai legalább egyszer ágynak esett, Guevarát is az asztma és a malária rohamai gyötörték. Mindannyian elcsüggedtek. Ugyanakkor a havannai vezetés változatlanul igen heves vérmérsékletű maradt. Guevara nem továbbította személyes sorsának elkeseredett hangú feljegyzéseit Castróhoz. Semmi sem történt, hogy leálljon a frissen kiképzett gerillák rendes havi “beszállítása” Kubából Tanzániába.

Szeptember első napjaiban a kubai kormánynak lehetősége nyílott arra, hogy első kézből győződjék meg arról, mi folyik. Gaston Soumaliotot meghívták Havannába; két hetet töltött a kubai politikai vezetés rajongó szeretetétől övezve – amit nem helyeselt a józanabb véleményt formáló Guevara és a Dar es Salaam-i kubai nagykövet, Pablo Rivalta.

Kubában egy alkalommal Soumaliot hihetetlen elragadtatással számolt be Castronak a forradalmi küzdelem eredményeiről, minek következtében a kubaiak beleegyeztek, hogy – kérésére – 50 orvost küldjenek. Castronak mindazonáltal bizonyára megvoltak a maga kételyei. Úgy döntött, hogy kiküldi José Ramón Machado Venturát, a kubai egészségügyi minisztert, hogy ellenőrizze, igazán szükség van-e ezekre az orvosokra. Machado október elején érkezett meg Kibambába, a kubaiak hatodik gerillacsoportjával. Azonnal megállapodott Guevarával, hogy a hadjárat jelenlegi szakaszában az orvosok kiküldése súlyos hiba volna.

Miután Machado felvilágosította a havannai hangulatról, Guevara a következő őszinte szavakkal fordult Castrohoz október elején: “Kedves Fidel! …Soumaliot és elvtársai alaposan átvertek téged. Túl sok időt venne igénybe minden hazugságukat elsorolni, jobb, ha arról írok neked, mi történik igazán a térképen. Két olyan övezet van, ahol valamiféle, szervezettnek mondható forradalmi tevékenység zajlik: az egyik az a hely, ahol mi tartózkodunk, a másik Kasai tartomány, ahol Mulele állomásozik. Ez utóbbit továbbra is nagy bizonytalanság jellemzi. Az ország más tájain nincs semmi az elszigetelt alkalmi csoportokon kívül, amelyek az erdőben bújnak meg; ezek harc nélkül veszítették el mindenüket…”

“További 200 ember megjelenése pillanatnyilag több kárt okozna, mint hasznot, hacsak nem határozzuk el véglegesen, hogy önálló harci tevékenységbe kezdünk. Ebben az esetben szükségünk volna egy újabb hadosztályra… Egyedül nem tudunk felszabadítani egy országot, ha az nem hajlandó ezért küzdeni.”

A kongói bevetés során a kubaiakat végig súlyos kétségek gyötörték a kiképzési célokból rájuk bízott gerillacsapatok értelmi színvonala miatt. Az egyik kubai tiszt úgy jellemezte a problémát: “A kongói harcosok között sok az olyan alezredes és ezredes, akik Csombe hadseregéből álltak át a gerillákhoz. Mások katonai tapasztalatok nékül csatlakoztak a mozgalomhoz, köztük újságírók és a szó szoros értelmében vett turisták, akik minden péntek este rendesen el is tűntek.” Ráadásul, folytatódik a visszaemlékezés, ez a szedett-vedett hadsereg helytelenül viselkedett a helyi parasztokkal. Guevara úgy vélekedett, hogy nem sokat lehet tenni a kongói gerillahadsereg érdekében. Abban reménykedett, hogy talán egy napon majd ki lehet állítani egy helyileg toborzott paraszti harci alakulatot. A parasztságról csak dicsérőleg nyilatkozott.

A két tapasztalt kubai politikai személyiség, Emilio Aragonés és Fernandez Mell megérkezésével, tömören fogalmazva, némileg helyre billent a kubai harcosok lelki állapota. Ám Hoare zsoldosai már jócskán készültek az erőteljes ellentámadásra, és ez a kubaiak egész helyzetére fenyegetőleg hatott. Szeptember vége felé Hoare zsoldosserege egy éjszaka kihajózott Albertville-ből, és partra szállt a Tanganyika-tó partján, a kubai főhadiszállástól északra. Felszerelésük egy kb. 25 méter hosszú ágyúnaszádból, fél tucat rohamcsónakból, 12 T-28-asból – rajtuk egy tucatnyi száműzött kubai pilótával -, 4 B-26-osból és egy Bell típusú helikopterből állt. Ez meglehetős erőt képviselt.

Szeptember 27-én a zsoldosok két oldalon lendültek támadásba. Mindkét helyszínen 100-100 fős egységekkel indultak a felkelők kezére került Baraka városa ellen. Egy ugyancsak 100 főből álló harmadik egységüket szárazföldön irányították Lulimba és Bendera visszaszerzésére. Hoare beszámolója szerint azonban ez egyáltalán nem volt sétagalopp. A kubai kiképzés kezdte éreztetni a hatását.

“Az ellenség egészen másképp viselkedett, mint eddig tapasztaltuk” – jegyezte fel Hoare. “Felszereléssel rendelkeztek, tervszerűen helyezkedtek, és válaszoltak a füttyjelekre. Világos volt, hogy kiképzett tisztek vezetése alatt állnak. Spanyol nyelvű üzeneteket csíptünk el. Egyik távirászom spanyol nemzetiségű volt, szerinte az üzenet nyelvezete alacsony néposztályra vallott. Ebből arra következtettünk, hogy Baraka védelmét kubaiak irányítják.”

Október végére, mikor Guevara kubai emberei már éppen hat hónapja tartózkodtak Kongóban, Hoare zsoldoshadserege szoros gyűrűbe fogta állásaikat. Baraka elesett, és tíz nap múlva a zsoldosok Fizit is elfoglalták. Készen álltak arra, hogy délre induljanak, Lubondja és Lulimba felé. Egy utolsó összecsapásra készülve, Guevara visszavonult a luluabourgi táborba. Ez alkalmas helynek tűnt a tartós ellenállásra.

Ám ekkor egy diplomáciai vereség sokat rontott a dolgok állásán. Október 13-án a kongói elnököt, Joseph Kasavubut, tisztán látva, hogy az afrikai államok többségével semmiféle közeledést nem lehetne elérni, ha Moise Csombe marad az ország miniszterelnöke, arra igyekezték rávenni, hogy távolítsa el Csombét.

Ezt követően Kasavubu az afrikai államfők Kwame Nkrumah vezette accrai értekezletén október 23-án bejelentette, hogy az országban zajló felkelés lényegében véget ért. Ezért tehát lehetségessé vált a fehér zsoldosok kivonása. Ez volt az a jel, melyre az afrikai országok régóta vártak. Ha Kasavubu elnök hajlandó befejezni a független Afrika sértegetését, akkor ők is hajlandók támogatásukat megvonni a Soumaliot-féle felkeléstől.

A radikálisabb afrikai államokra nézve ez súlyos vereséget jelentett, és egy évtizedre megbontotta a kontinensen uralkodó erőegyensúlyt. Megérezve, hogy a légkör kedvező, a rodéziai vezető, Ian Smith úgy döntött, hogy két héttel később, november 11-én egyoldalú nyilatkozatban hirdeti ki országa függetlenségét. Az afrikai fehérek tartós ellenállása a többségi uralom bevezetésével szemben új és hosszúra nyúló fejezetéhez érkezett. 1966 elején Nkrumah elnököt is eltávolították, helyét egy konzervatív katonai rezsim foglalta el.

Hoare és zsoldosai számára, akárcsak Guevara és a kubaiak számára ezek a külső politikai fejlemények súlyos veszélyeket hordoztak magukban. A kongói zsoldos-epizód gyakorlatilag lezárult. Hoare-t, a legmeghatározóbb és leginkább előtérben levő kongói zsoldost november végén Dél-Afrikába vezényelték vissza, ámbár katonái közül sokan év végéig helyükön maradtak.

Guevara is hasonló gondokkal küzdött. November 1-én sürgős üzenetet kapott Kuba Dar es Salaam-i nagykövetségéről, mely szerint a tanzániaiak – az accrai értekezlet nyomán – kötelességüknek érzik, hogy megszüntessék a kubai expedíciós erők további támogatását. Nem sokkal később levél érkezett Castrótól is, valószínűleg válaszul Guevara október elején küldött levelére. Guevara Castro tanácsát tömören így összegezte: “Ha Tatu [ez Guevara szuahéli álneve volt] úgy látja, hogy kongói jelenlétünk indokolatlan és értelmetlen, akkor fontolóra kell vennünk a visszavonulás kérdését. Mindig az adott helyzetnek és az emberek lelkületének megfelelően kell cselekedni. Ha úgy látod, hogy maradnunk kell, mindent elkövetünk majd, hogy az általad szükségesnek tartott létszámot és segítséget biztosítsuk. Ha tévedésből esetleg attól félnél, hogy döntésedet defetistának vagy pesszimistának tarthatjuk, azt bízd csak ránk.”

Castro ezután Guevara személyes sorsára tereli a szót: “Ha a visszavonulás mellett dönt, Tatu szabadon megőrizheti jelenlegi helyzetének status quo-ját akár visszatér [Kubába], akár máshová költözik. Bárhogyan is dönt, támogatni fogjuk. A fő, hogy elkerüljük a teljes vereséget.”

Castronak küldött válaszában Guevara a további harcok mellett tört lándzsát. Tanzánia érzelmi változása ellenére a végleges döntés elhalasztására törekedett: “Kuba nem bújhat ki kötelezettségei alól, méltatlanul otthagyva testvéreit a zsoldosok prédájául. Csak akkor hagyjuk el a küzdőteret, ha alapos indokkal vagy vis maior következtében a kongóiak erre felszólítanak bennünket – de mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez ne következzék be.”

Guevara a zsoldosok előretörése miatt már számításba vette annak lehetőségét, hogy a kongói vezetők elhagyhatják a harcteret. Ha ez bekövetkezne, jegyezte meg, arra is vannak tervei: “Már elhatároztam, hogy 20 jól megválogatott emberrel hátramaradok, a többieket átküldöm [a tó túlpartjára]. Folytattam volna a küzdelmet, míg csak a mozgalom összeáll, vagy amíg lehetőségei ki nem merülnek; ez esetben úgy döntöttem volna, hogy egy másik frontot keresek a magam számára, vagy menedékjogot kérek valahol.”

A legvégső szakaszban Guevara komolyan fontolgatta egy erőltetett menet ötletét, mely a Kongó folyón vezetett volna át, hogy az ország szívében egyesítse az egymással súlyos nézeteltérésben álló hivatalos és gerilla-harcosokat. De Kuba nem támogatta vad elképzelését.

Mi mást tehettünk volna? – tette fel a kérdést Guevara november 20-án, amikor meghirdette a végső visszavonulást, és megszervezte, hogy emberei a kongói Yunga csinos kis kikötőjéből indulva keljenek át a tavon vissza Tanzániába. “Minden kongói hanyatt-homlok menekült, a parasztok egyre többet kegyetlenkedtek. Mégis, az a gondolat, hogy végleg elhagyjuk a harcok színterét, és azon az úton távozunk, amelyen ideérkeztünk, és hogy védtelenül hagyjuk itt a parasztokat, akárcsak a még mindig felfegyverzett embereket (akik szintén igen védtelenek voltak – legyőzött emberek, akik úgy érezték, elárulták őket -) mindez meglehetősen rossz érzéseket keltett bennem.”

Castrót ez kevésbé izgatta. “Végül is – magyarázta később – Kongó forradalmi vezetősége döntött a harcok leállítása mellett, és ők vonták ki az embereket. És ez a döntés helyes is volt: már korábban bizonygattuk, hogy pillanatnyilag nem állnak rendelkezésre azok a feltételek, amelyek ennek a küzdelemnek a kibontakoztatásához szükségesek.” Castro és Kuba számára még adódtak más “pillanatok” Afrikában – de Guevarának már nem.

Kongó területein is felgyorsultak az események. November 25-én Mobutu tábornok magához ragadta a hatalmat Leopoldville-ben, megdöntötte Kasavubu elnökségét, és új politikai programmal, a háború befejezésének szándékával lépett fel. A Tanganyika partján a nagyjából 100 főnyi kubai három csónakba zsúfolódott, amely Kigomába szállította őket. Úgy 40 kongói felkelő is velük tartott, miközben több száz lemaradt. Ez minden résztvevő számára zavarba ejtő és megszégyenítő esemény volt. Három teherautón jutottak vissza Dar es Salaam-ba.

Mielőtt Kubát elhagyta volna, Guevara búcsúlevelet írt Castróhoz, melyben lemondott a pártvezetésben betöltött posztjáról és állampolgárságáról. Ezzel az volt a szándéka, hogy Castro elhatárolhassa magát a kongói hadjárattól, ha az balul ütne ki. A levél októberben a nyilvánosság elé került, és szomorú, előre nem látott következményt vont maga után: Guevarát elidegenítette kubai elvtársaitól. “Az utolsó órákban Kongóban – írta Guevara nem sokkal ezután – olyan egyedül éreztem magam, mint még azelőtt soha, sem Kubában, sem hosszú zarándoklatom során a föld kerekén.”

Néhány napnyi Dar es Salaam-i tartózkodás után a kubai különítményesek csoportja hazatért. Guevara a kubai nagykövetségen maradt, és nekilátott, hogy fájdalmas visszaemlékezéseit papírra vesse.

Következő év decemberében utolsó és végzetes gerillaexpedícióját vezette Bolíviában. A kongói tapasztalatok még élénken éltek emlékezetében, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ez alkalommal ő álljon ennek az új gerillaháborúnak az élén. Türelme nem volt olyan végtelen, mint Kibambában, amikor azt remélte, hogy majd csak akad egy helyi vezető. De a bolíviai kommunisták vezére nem volt hajlandó Guevara szándékába beleegyezni. Ettől fogva Guevara bolíviai szabadcsapatával teljesen magára volt utalva.

***

1997-ben lesz harminc esztendeje, hogy Che Guevara meghalt. Ebből az alkalomból fél tucatnyi újkeletű életrajzot készülnek róla megjelentetni. Bizonyára lesz köztük olyan, amely az eddigiektől eltérő képet fest majd a hatvanas évek egyik szentként tisztelt forradalmi alakjáról. Egy, a kongói epizódot feltáró részletes tanulmány nem árthat a katonai parancsnok, a leleményes gerillavezér, a karizmatikus személyiség és a lankadatlan elszántság jó hírének, miközben politikai tevékenységét nagyon is kétségbe vonhatja.

Az 1965-ös kongói expedícióról szóló részletes beszámolójában Guevara változatlanul hibáztatja magát, amiért 1965 novemberében elfordult a kongói forradalomtól. Nem telik el két év, és ő máris meglehetősen vészterhes helyzetben találja magát a kelet-bolíviai őserdőkben, ahol hozzá hűséges harcostársak egy csapatával igyekszik önmagát a küzdelem folytatására rábírni. A kongói kudarc megalázó élménye után lehetetlen volt ismételten a visszavonulásra gondolni.

És bizonyos értelemben a kubaiak nem is hátráltak meg. 1965-ös kongói kalandjukban az a legmeghökkentőbb, hogy az ott szerzett tapasztalatok láthatóan arra sarkallták a résztvevőket, hogy újra próbálkozzanak. Miközben Guevara korábbi latin-amerikai terveihez tért vissza, és Bolíviába indult, addig Castro – mint fontos szereplő – szemlátomást örömmel bajlódott Afrika politikai helyzetével.

Castrót egyáltalán nem törte le Guevara kongói hadjáratának balszerencsés kimenetele. Földrészszerte változatlanul támogatta az afrikai forradalmi mozgalmakat: a hatvanas évek végén katonai szakértőket küldött Bissau-Guineába, 1975-ben Angolába légi úton kubai csapatok érkeztek, nehogy az NPLA a dél-afrikaiak kegyetlenségének essen áldozatul.

A gerillaháborúk jellegzetesen rendszertelen műfaját, amelyhez oly kitartóan ragaszkodtak, a kubaiak egyre inkább a fegyveres katonai beavatkozás hivatalos megoldásaival váltották fel. 1977-ben és 1978-ban kubai csapatok érkeztek, hogy megfordítsák az Etiópia és Szomália között folyó küzdelem állását. A Carter-kormány által felkért szakértők szerint ekkorra 16 különböző afrikai országban már mintegy 27 ezer kubai harcolt, illetve dolgozott. Ez már cseppet sem emlékeztetett annak a száz embernek az eredeti küldetésére, akik hősiesen, ám sikertelenül kísérelték meg Kongó történelmének megváltoztatását.

(Fordította: Battyán Katalin)

[Az írás eredetileg a The Guardian Weekend 1996. november 30-i számában jelent meg. A fotókat is innen vettük át.]