Világszerte elméleti és politikai viták folynak a hazai tőke és a külföldi tőke szerepéről, megítéléséről, viszonyáról. Különösen élénkek ezek a viták a világgazdaság félperifériáján és perifériáján levő országokban. Melyek a hazai és a külföldi tőke viszonya, rangsora, hierarchiája értelmezésének és értékelésének legtipikusabb változatai? (Megjegyzendő, hogy a felsorolásra kerülő változatok képviselőit igen eltérő motivációk, intellektuális és indulati elemek vezérlik. Elméleti meggyőződés, politikusi–ideológusi pozíció, újságírói hatásvadászat, az “utca emberének” hangulatai stb. egyaránt tükröződnek és keverednek bennük.)

A. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Nem eredete, származási helye, hanem nagysága és gazdasági teljesítménye alapján kell minden egyes tőkét minősíteni. Bármiféle további megfontolás és megszorítás nélkül annak a tőkének az alkalmazása előnyös, amelyet a gazdasági teljesítmény, a piaci siker igazol. Akármilyen más szempont figyelembevétele hátráltatja a fő cél, a maximálisan elérhető gazdasági növekedés megvalósulását.

B. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Valamennyi tőke az emberekkel, a vele bérmunkás viszonyba kerülő dolgozókkal szembenálló ellenséges hatalom. Bárminemű differenciálás a hazai és a külföldi tőke között káros, mert a közös tartalmi lényegről tereli el a figyelmet. Minden tőke végső soron azáltal növekszik, hogy meg nem fizetett többletmunkát sajtol ki: emberi erőt alakít át gazdasági erővé, dologi hatalommá. A tőke minden formája az ember ellensége.

C. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben. A hazai tőke a nemzet gazdagodását, gyarapodását segíti, a külföldi tőke viszont több szempontól is nemzetellenes. Nemzetellenes, mert rátelepszik a piacra: hagyományos hazai termékeket, fogyasztási cikkeket, fogyasztói szokásokat szorít ki külföldi fogyasztási cikkek behozatalával, illetve meghonosításával, idegen fogyasztási szokások, divatok elterjesztésével. Ennyiben káros gazdaságilag. Nemzetellenes továbbá, mert egyrészt kulturálisan, másrészt lélektanilag gyengíti a nemzeti közösség integritását.

Miben áll a kulturális vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági hatalomként, hanem kulturális hatalomként is megjelenik az országban, és behatol az emberek mindennapi életébe. A helyi hagyományoktól különböző munkakultúrát képvisel, importálja a hazai szokásoktól eltérő reklámtechnikákat. A nemzeti hagyományoktól idegen értékrendet közvetít. A nemzeti nyelvvel ellentétes úton jár: idegen szavakat, kifejezéseket honosít meg, visz át a közhasználatba. Ezzel pusztítóan hat a nemzeti nyelvre és kultúrára.

Miben áll a lélektani vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági erőforrásokat hoz be az országba, hanem új életideálokat, illetve életformákat is. A nemzettudatra, a nemzeti közösséghez való tartozás érzésére rombolóan hat a hagyományostól eltérő, vele szemben konkurrenciát jelentő idegen eszmények, törekvések, fogyasztási szokások, divatok, nyelvi kifejezések terjeszkedése. A korábban többé-kevésbé egy irányba mutató nemzetgazdaság és nemzettudat külön, sőt ellentétes pályára áll. A nemzetgazdaság sikerei a nemzettudat ellenében fejtik ki hatásukat. Mindez sokak szemében és életvitelében lefokozza a nemzethez való tartozás jelentőségét. Bomlasztóan hat széles rétegek nemzeti érzésére, nemzeti azonosság-tudatára, ezáltal individualizálja, elszigeteli egymástól a társadalom tagjait.

D. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben – taktikai megfontolásból. Minden tőke – közvetlenül vagy közvetve – emberek kifosztása, emberi erők kizsákmányolása révén működik és gyarapodik. Az emberek védelme, az aktív humanizmus megköveteli a tőke hatalmának korlátozását, illetve felszámolását. Az ellenségként kezelt tőke gyengítésének, illetve kisajátításának törekvése számára a hazai tőke kisebb ellenfél, mint a külföldi tőke. A hazai tőke védelmében közvetlenül csak hazai politikai erők ellenállására kell számítani, míg a külföldi tőke védelmében az egész világkapitalizmus mozdul meg.

E. A külföldi tőkét előnyben kell részesíteni a hazai tőkével szemben – politikai megfontolásból. A gyenge hazai tőke nem képes a politikai rendszer legitimálását biztosítani: nem alapoz meg olyan általános jólétet, amelynek révén a civil társadalmat politikai passzivitásban (vagyis a képviseleti rendszer keretei között) lehet tartani. Ezért privatizáció stb. segítségével kell növelni a külföldi tőke jelenlétét és gazdasági befolyását. A külföldi tulajdon védelmét idegen államok és nemzetközi szervezetek minden körülmények között garantálják. Az idegen fegyverek árnyéka a hazai politikai erők számára is biztonságot jelent.

Nyilvánvaló, hogy a külföldi és a hazai tőke viszonyának megítélése (egyenértékűségük hangoztatása vagy valamelyikük preferálása) minden esetben csupán eszköz. Azon cél megvalósításának eszköze, amelyet a preferáló előnyben részesít, el kíván érni. Az egyes célok mögött pedig többé-kevésbé jól felismerhető álláspontok, világképek mutathatók ki. Vegyük sorra azokat a legtipikusabb álláspontokat, világképeket, amelyek a hazai és a külföldi tőkéhez való viszonyulásokat meghatározzák.

1. Az emberiség története egységesülési, globalizálódási folyamat. A kapitalista rendszer kialakulása elindította a helyi társadalmak széttagoltságának megszűnését, egymástól való elszigeteltségük felszámolódását, a különböző helyi kultúrák integrálódását. A korábban izolált társadalmak világpiaci érintkezése olyan mércét teremtett, amelyen történelmi súlyuk, jelentőségük összemérhetővé válik: gazdasági teljesítményük egyértelműen kijelöli helyüket, értéküket a világgazdaságban. A világpiaci verseny egyúttal ambícióikat, alapvető társadalmi céljaikat, eszményeiket is megadja: modernizáció, technikai fejlődés, gazdasági növekedés.

A liberális, valamint a szociáldemokrata felfogás szerint a világtörténelem unilineáris: az egyirányú gazdasági növekedési folyamat során az egész emberiségre kiterjedő egységes technikai civilizáció fog születni, amely végső eredményként feloldja a helyi közösségeket, helyi kultúrákat, és magába olvasztja a ma még különböző régiókat. Ebben a perspektívában – minden további differenciálástól függetlenül – az a pozitívabb, ami jobban szolgálja a gazdasági–technikai felzárkózást, ezáltal az emberiség egységesülési, integrálódási, globalizálódási folyamatát.

2. Az emberiség multikulturális felfogása szembehelyezkedik az unilineáris felfogással és a globalizálódási tendenciával. Mivel önértéknek tekinti a nemzetet, kulturális önállóságra törekszik és ápolja a helyi hagyományokat. Állami beavatkozással igyekszik bizonyos fokú létbiztonságot nyújtani azoknak, akiket a nemzet tagjaihoz sorol. Ebben a nemzetközpontú szemléletben a nemzeti közösség, a nemzeti állam, a nemzeti kultúra előbbre való az emberiségénél, illetve az emberiséget éppen a különböző kultúrák sokféleségének egymásmellettisége gazdagítja.

3. Bizonyos emberközpontú felfogások sem az emberiség, sem a nemzet preferálását nem tekintik mérvadónak. Különböző emberi szempontok nevében elutasítják mind a világgazdaság (világpiac, modernizáció, globalizáció), mind az államhatalom követelményrendszerét. Az egyediség, az egyéniség védelme, a személyes autonómia biztosítása érdekében az egyének közötti kapcsolatoknak, társadalmi vonatkozásoknak a hagyományos (bürokratikus, illetve eldologiasult) intézményektől független szerveződésére (vagyis a civil társadalom önszerveződésére) koncentrálnak. Olyan önmagukat kormányzó kisközösségek, helyi közösségek létfeltételeinek megteremtésére törekszenek, amelyek a világgazdaság és a világpolitika rendszerébe való betagozódás nélkül, saját erejükre támaszkodva működnek.

Ami a globalizációs ideológiában progresszív gazdasági növekedésként jelenik meg, az humanista nézőpontból az egyének fölötti idegen erők növekedése. Amit a nemzeti ideológia a társadalom tagjait segítő, védelmező államnak tüntet fel, a humanista felfogásban az emberek autonómiáját korlátozó, a civil társadalommal szemben ellenséges hatalom. Ebből következően mind a globalizálódással, mind a nemzetállammal szemben elkerülhetetlen a közösségi önvédelem, a hagyományos gazdasági és politikai hatalmakkal szemben védekező civil társadalom megszerveződése. Elkerülhetetlen egyfajta kettős hatalom kiépülése: a parlamentáris, képviseleti politikával párhuzamosan működő önálló társadalmi politizálás, a piacgazdasági szélsőséggel szemben alternatív, államilag nem befolyásolható, nem ellenőrizhető gazdálkodási formák meghonosodása. Ebben a felfogásban a történelmi progresszivitás mércéje a civil társadalom önállósulása, az államhatalomtól és az államilag szabályozott piactól való függetlenedés.

Az Aula Kiadó gondozásában jelent meg az a tanulmánykötet, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának jegyzőkönyveit, illetve vitaindító írásait tartalmazza. A szakosztály legfőbb célkitűzése egy alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozása.

A jelenlegi magyar gazdaságpolitikának létezik alternatívája mind a gyakorlat, mind pedig – ennek megalapozásaként – az elmélet terén, és elkerülhetetlenül szükséges, hogy felváltsa azt. Ez a legfőbb üzenete annak az Aula Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötetnek, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának anyagait tartalmazza. Már a kötet címe – Gazdaságpolitika más megközelítésben – is jelzi a szakosztály legfőbb célkitűzését: olyan alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozását, amely megállja a helyét a mindennapi és a tudományos élet vitáiban is.

A vitasorozat foglalkozik a hazai gazdaságpolitika átfogó bírálatával és erre alapozva egy alternatív gazdaságpolitika felvázolásával, illetve ezen belül kiemelten is bizonyos részterületekkel – az inflációval és egy lehetséges antiinflációs politikával, a privatizációval, az állam gazdasági szerepvállalásával, a stabilizációval. A viták amellett, hogy tükröt tartanak a jelenlegi magyar gazdaságpolitika elé, egy olyan lehetséges jövőbeli gazdaságpolitika képét is elénk tárják, amely megfelelő kihívást jelenthet a jelenleg uralkodó közgazdasági gyakorlatnak, a neoliberális–monetarista iskolának.

A jelenlegi gazdaságpolitika bírálata

A jelenlegi, Csikós-Nagy Béla szavaival élve a monetarista illúzió csapdájába esett magyar gazdaságpolitika a fenntartható, sőt mi több, az önnfenntartó gazdasági növekedés beindulását egyre inkább kitolja és ezzel az ország felzárkózását, modernizációját is késlelteti. Nyugodtan nevezhetjük ezt a gyakorlatot, Hoós Jánossal szólva, sodródásosnak, illetve – a már idézett Csikós-Nagy Béla után – a visszavonulás gazdaságpolitikájának. Ez a gazdaságpolitika ugyanis csak követi az eseményeket, nem próbál meg kitörni a már szinte közhelyszerűnek számító szűk mozgásteréből, hanem csak ‘sodródik’ az eseményekkel. Mindeközben pedig egyre inkább elmarad a világátlagtól (GDP), és világgazdasági térvesztése is folytatódik. Mindez a gazdasági környezet téves diagnózisának eredménye, aminek következményei a téves célok és az oly gyakran hibás gazdaságpolitikai lépések. Ahhoz tehát, hogy a gazdaságpolitika mozgásterét tágíthassuk, autonómiáját növelhessük, az eddigi téves diagnózis és az ezen alapuló gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség.

A magyar gazdaságpolitika legfontosabb elemeit (intézményi rendszer, törvények, valuta, szakmai felkészültség) tekintve megfelel a piacgazdaság követelményeinek. Fennálló adósságát minden áron és pontosan törleszti, bármiféle könnyítés nélkül. Az állam szerepét lehetőleg minimálisra korlátozza, a mainstream közgazdasági elméletnek megfelelően hisz a piac mindenhatóságában. Eszköztárának legfontosabb eleme a liberalizáció és a dereguláció. A magyar gazdaság talán legsúlyosabb problémáját, a forráshiányt a belső fogyasztás korlátozásával és ezzel egyidejűleg a külföldi tőke becsábításával igyekszik enyhíteni. Széles körű, piaci alapú, gyorsított privatizációs politikát folytat. Közvetlenebb állami akciókat csak a legrosszabb helyzetű térségekben vesz igénybe, iparpolitikája sematikus és meglehetősen általános.

Elméleti hátterét tekintve elmondható, hogy egy monetarista alapokon álló gazdaságpolitikáról van szó, amely azonban belsőleg inkonzisztens, továbbá a gyakorlat gyakran ellentmond a kitűzött céloknak és az azok mögött álló elméletnek. Ráadásul ezeket az elveket mindenki másnál jobban és pontosabban próbálja meg érvényesíteni, amiből következően nem számol a magyar realitásokkal: az IMF és a Világbank elvárásait kritika nélkül elfogadja és teljesíti.

Mocsáry József a jelenlegi magyar gazdasági rendszert ‘parazita’ kapitalizmusnak nevezi: a gazdaságban a spekulációs tőke szerepe domináns, a gazdaságpolitikát az elit különérdekei és dilettantizmusa határozzák meg. Részben ezek következménye az, hogy ma az országban egy igen mély és hosszantartó strukturális és gazdasági válság játszódik le.

Az előbbiekben jellemzett gazdaságpolitika számos hibát követett el a múltban és követ el jelenleg is. Időrendi sorrendben haladva ide tartozik – mint a múlt terhes öröksége – az ország súlyos eladósodása, a szerkezeti változások elmaradása, a nyolcvanas évek közepén lezajlott sikertelen gyorsítási kísérlet, valamint a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben a dollárelszámolásra való áttérés. A rendszerváltás óta ide sorolhatjuk a privatizáció és a kárpótlás területén elkövetett hibákat, de ide tartozik az Antall-kormány termelőszövetkezet-ellenessége is. Ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor jelentős felfogásbeli hibákat, téveszméket találhatunk, amelyeket Kopátsy Sándor öt pontban összegzett. A rendszerváltás kezdetén sokan hitték, hogy egy rövid átmeneti időszak után felzárkózunk Nyugat-Európához. Mindehhez elegendő a régit lebontani és a romokból spontán módon valami jobb és korszerűbb születik majd meg. A gyakran cél nélküli rombolás azonban súlyos munkanélküliséget és jelentős kereslethiányt eredményezett. Ehhez a ‘gyakorlathoz’ külgazdasági téren is ragaszkodtunk, amit jól mutat részvételünk a szocialista országok közötti árucsere (KGST) felszámolásában, amelynek során külpiacaink jelentős részét elvesztettük. Ehhez járult még a belső piac már említett szűkülése, valamint a túl gyors liberalizáció, amely ugyan bizonyos értelemben fontos és hasznos volt, de elkapkodott bevezetése olyan vállalatokat is tönkretett, amelyek némi állami segítséggel még talpra állhattak volna. A monetarista elméletnek megfelelően a gazdaságirányítás mindkét kormányzati ciklusban mindenek elé helyezte az – amúgy joggal fontosnak tartott – pénzügyi egyensúlyt. Azonban nem vette figyelembe, hogy a gazdaságpolitika központjába a monetáris politikát helyező megközelítés csak olyan országban lehet sikeres, ahol adottak a piacgazdaság társadalmi és kulturális feltételei és ezekre alapozva már megindult egy egészséges gazdasági növekedés. Ugyanennek a poltikának a másik oldala az, hogy az ország mindig pontosan teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, ami azonban ugyancsak jelentős mértékben csökkenti a belföldi fizetőképes keresletet. Elismerve, hogy adósságaink elengedésének nincs sok esélye, meg kell jegyezni: ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme ilyen irányú tárgyalásokat kezdeményezni, alternatív terveket kidolgozni vagy legalábbis kevésbé becsületbeli kérdésként kezelni az adósságszolgálatot. Ráadásul adósságunk legalább egy részének elengedése a rendszerváltás idején sokkal valószínűbb volt, de ezt a lehetőséget az akkori kormányzat nem használta ki (gondoljunk pl. a Soros-tervre).

És mindezekkel párhuzamosan a lakosság közérzete másodlagos kérdéssé vált. A gazdaságpolitika magától értetődőnek tekintette, hogy a lakosság elviseli életkörülményeinek romlását – mivel nincs más választása.

Hoós János négy pontban foglalta össze a gazdaságpolitika által elkövetett hibákat. Az eddig érvényesülő gazdaságpolitikai gyakorlat nem volt képes megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni a költségvetés jelentős deficitjét, amelynek egyrészt jelentős növekedést visszafogó, dekonjunkturális hatása van, másrészt az inflációt is gerjeszti. A hiány egyenes következménye a gazdasági növekedés elmaradásának, az adósságszolgálati kötelezettségeknek és a kormányzat más jellegű kiadási kötelezettségeinek (pl. szociális kiadások). A hazai gazdaságpolitika másik fontos részterülete az erősen restriktív jellegű monetáris politika, amely azonban reflexszerű restriktivitásával nem tudta kezelni a megoldásra váró problémákat (a költségvetési deficit kiszorító hatása, a gyorsan meglóduló infláció, a hatalmas behajthatatlan vállalati hitelállomány stb.). Ugyancsak súlyos elmaradások, hibák és tévedések találhatók a liberalizáció és a privatizáció terén. Az előbbi, azáltal, hogy hatékonyabb gazdálkodásra ösztönöz és az erőforrások hatékonyabb allokációját eredményezi, kétségtelenül növeli a gazdasági racionalitást is. Elhamarkodott bevezetése ugyanakkor a már említett veszélyekkel jár, ráadásul gyakran fölösleges, a termelőkapacitásokat nem növelő importot (pl. személygépkocsi) eredményez. Szintén káros hatása lehet az idejekorán végrehajtott bérliberalizálásnak is. A privatizációs politika legfőbb problémája, hogy túl gyors végrehajtása túlkínálathoz és így leértékelődéshez vezetett. Ezenkívül a külföldi befektetők számos alkalommal csak piacot vettek, rövid távú érdekeik és szemléletük nem használt az ország gazdaságának. A privatizációs bevételeknek a költségvetési deficit csökkentésére történő felhasználása pedig a privatizáció további felgyorsítására, és így a tőke felélésére ösztönöz. Mindent egybevéve az ilyen privatizációs politika nem eredményez megfelelő mértékű hatékonyságjavulást.

Mivel a piacgazdaságra való áttérés talán legfontosabb eleme a magántulajdon dominanciájának kialakítása, a privatizáció mindig is központi szerepet töltött és tölt be a magyar gazdaságpolitikában. 1990-ben a vége felé közeledett a mára elhíresült spontán privatizáció. A privatizáció ezen sajátos magyar formája ma már minden bizonnyal törvénytelennek számítana, Matolcsy György szerint viszont akkor bizonyos értelemben hozzájárult a rendszerváltás felgyorsulásához és befejeződéséhez. Ebben az évben azonban megalakult az Állami Vagyonügynökség, a hivatalos privatizációs szervezet, amely véget vetett ennek a folyamatnak. A privatizáció kapcsán három koncepció kristályosodott ki. Az első elképzelés központi eleme a reprivatizáció volt, azaz a vagyon ingyenes visszaadása az eredeti tulajdonosoknak. A második koncepció hívei egy hosszabb-rövidebb átalakulási folyamatot javasoltak, amely során a vagyon értékesebbé tehető, majd annak befejeződése után magasabb áron értékesíthető. A harmadik tervezet lényege az volt, hogy egy gyorsan végrehajtott privatizáció után a beérkezett tetemes (kb. 10 Mrd USA-dollár) bevételt adósságcsökkentésre kell felhasználni, megteremtve ezzel a lehetőséget a gazdasági növekedés minél gyorsabb beindulásához. A koncepciók harcából végül is – tipikusan magyar megoldásként – egy negyedik, vegyes megoldás került ki győztesként, amely azonban rosszabb megoldásnak bizonyult bármelyiknél – egyetlen kitűzött célját sem érte el. A vagyonveszteséget Matolcsy György hatalmasra, mintegy 45–50%-ra becsüli. Nemzetközi összehasonlításban mind a külföldi szektor (45–50%) mind pedig a magánszektor aránya (kb. 85%) kirívóan magas és túl nagy a multinacionális cégek aránya is. A jövőben ez a szerkezet nem változik számottevően. Mivel a kialakult magánszektor nem lesz képes befelé terjeszkedni, a szereplők egymásnak esnek a belföldi piac minél nagyobb szeletének birtoklásáért, majd – jobb esetben – a változtatás érdekében nyomást gyakorolnak a gazdaságpolitikára.

A magyar gazdaságpolitika legfőbb dilemmája a jövőben is a növekedés és az egyensúly egymásnak látszólag ellentmondó célkitűzése lesz. A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában, annak ellenére, hogy most beindulni látszik valamiféle gazdasági növekedés, továbbra is az egyensúly fenntartása áll. Elismerve az egyensúly biztosításának jelentőségét, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy csak a két cél együttes biztosításával lehet létrehozni fejlett piacgazdaságot. Ehhez azonban fordulatra van szükség. Fel kell ismerni, hogy téves az a diagnózis, miszerint az egyensúlytalanság oka a belföldi túlfogyasztás, a “rossz” növekedés. A viták során kikristályosodott diagnózis, nem a restrikció elkerülhetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy inkább gazdasági növekedésre van szükség, de úgy, hogy lehetőleg az egyensúly se sérüljön súlyosan.

Az intézkedések meghozatalakor figyelembe kell venni azok társadalmi, gazdasági következményeit, s nem kell minden áron az IMF által kitűzött célokat teljesíteni. Mindezt figyelembe véve kijelenthetjük – és erre a következtetésre jutottak a vitasorozat résztvevői is –, hogy a gazdaságpolitika válaszút előtt áll: vagy létrehozunk egy önnfenntartó gazdasági növekedést, vagy pedig stagnálás, a modernizáció és a felzárkózás elmaradása vár az országra. A növekedés eléréséhez alapvető feladat volna a jelenlegi forráshiány megszüntetése, az adósságszolgálat mérséklése és a nemzetközi integráció. Mivel azonban az utóbbi kettőre nem sok esélyünk van, a legvalószínűbb forgatókönyv – legalábbis Hoós János szerint – az alábbi: lassú, 2-3%-os gazdasági növekedés, és stop–go-politika, tele állami és piaci kudarcokkal. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, fordulatra, alternatív gazdaságpolitikai programokra van szükség.

Gazdaságpolitikai alternatívák

A belgazdasággal kapcsolatban Köves András szerint három fő ponton szükséges változtatásokat végrehajtani a gazdaságpolitikán. Ezek az egyensúly és a növekedés viszonya, a költségvetési deficit problémája és az állam szerepének meghatározása.

A legfontosabb a makrogazdasági egyensúly helyreállítása (vegyük figyelembe, hogy az írás 1995 elején készült), amely során azonban a növekedés beindulását is biztosítani kell. Tehát az egyensúlyt és a növekedést – ahogy arról már szó volt – párhuzamosan kell létrehozni és biztosítani. Az egyensúly elérésében a szerző a sokkterápiánál előnyösebbnek tartja a fokozatos megoldásokat. A folyó fizetési mérleg egyensúlyát preferálni kell a költségvetési egyensúllyal szemben. Ennek oka az, hogy egyrészt az egyensúlyhiány a két esetben különböző okokra vezethető vissza (fizetési mérleg esetén ez az export és az import alakulásának kedvezőtlen tendenciája, a költségvetési hiány esetében pedig a magas kamatlábak), másrészt a költségvetés az adósságszolgálat miatt merevebb, kevésbé alakítható, harmadrészt pedig a folyó fizetési mérleg hiányának következményei súlyosabbak. Ilyen a fizetésképtelenség, amely az ország adósságai miatt egyoldalú külföldi függéshez vezethet.

A folyó fizetési mérleg mint cél prioritása természetesen csak relatív fontosságot jelent, hiszen a költségvetési deficit csökkentéséről sem szabad lemondani. A költségvetési deficit mérséklése két úton valósulhat meg a legkönnyebben: a gazdasági növekedés beindítása és/vagy a kamatterhek csökkentése révén.

A Köves által szorgalmazott alternatív gazdaságpolitika elemét képezi a feketegazdaság visszaszorítása és az államháztartási reform is. Az utóbbival kapcsolatban a szerző leszögezi: nem igaz az, hogy valamiféle túlfejlett, koraszülött jóléti államról lenne szó. A szociálpolitika kérdése mellett tisztázni kell az állam gazdaságban betöltött szerepét is. Itt a jelenlegi gyakorlattal szemben nem további kivonulásra van szükség, hanem éppen ellenkezőleg, az állam szerepének növelését kell elérni, ami azonban nem feltétlenül jelent közvetlen, tulajdonosi szerepvállalást. Sokkal inkább összefogott, részletes iparpolitikai elképzelésekre van szükség, amelyek segítséget nyújthatnának egyrészt a kínálati oldal erősítésében, másrészt a növekedés irányának meghatározásában. Miközben azonban a gazdaságpolitika ezen intézkedések végrehajtásán fáradozik, ügyelnie kell arra, hogy ne akadályozza az autonóm fejlődést, viszont biztosítani kell, hogy szelektív, diszkrecionális intézkedéseket is megtehessen.

A külgazdaság terén is változtatásokra van szükség, beleértve az ország keleti politikáját, az EU-csatlakozást, valamint az adósságproblémát is. A folyó fizetési mérleg javítása során az export növelésének egyértelmű prioritást kell élveznie az import visszafogásával szemben. Ehhez két fő eszköz áll a mindenkori magyar gazdaságpolitika rendelkezésére: az exportkínálat erősítése, vagyis a versenyképesség és a piacrajutás biztosítása minden rendelkezésre álló eszközzel (pl. iparpolitika), valamint az árfolyampolitika, azaz a leértékelés. Elismerve az utóbbi hátrányait is, be kell látni, hogy teljes helyettesítésére nincs lehetőség. A vázolt folyamat lassú: a deficit nehezen tűnik el – ám bizonyos értelemben szükség is van rá. Mint arról már volt szó, az export növelése mellett, korlátozott mértékben ugyan, de az import csökkentésére is szükség van, mivel a túl nagy mértékű import kiszorítja a belföldi termelést, és így késlelteti a növekedést. Ugyanakkor figyelembe kell venni az import kettős természetét, vagyis hogy az import egyszerre épít és rombol, hiszen például a termelékenységet növelő gépimportra szükség van a gazdaságban. Nincs szükség viszont a használt nyugati gépkocsik és a luxuscikkek behozatalára, legalábbis addig, amíg a növekedés be nem indul. Ezeken a területeken tehát ipar- és agrárvédelmi intézkedéseke szükségeltetnek. A magyar importliberalizáció ennek fényében elhamarkodott volt: nem vette figyelembe a belső és külső körülményeket, és nem az export megerősítése után vezették be.

Az országnak a hetvenes évektől kezdve súlyos adósságszolgálati kötelezettségei vannak, ami – főképpen a költségvetési deficit képében – ma is rányomja bélyegét a gazdaságra. Ezzel kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik az országban. Az egyik, amely a mainstream közgazdasági tanítás és egyben a hivatalos vélemény is, az, hogy adósságszolgálati kötelezettségeinknek mindig eleget kell tennünk. A másik vélemény az, hogy szükség van az adósság könnyítésére akár egyoldalúan, a fizetés megtagadásán avagy a fizetésképtelenség deklarálásán keresztül is. A realitásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy külső segítség (elengedés, átütemezés) nem várható, mivel válsághelyzetről nem beszélhetünk (mint pl. a nyolcvanas évek elején), és az ország stratégiailag sem jelentős (mint pl. Lengyelország). A fizetésképtelenség deklarálása súlyos gazdasági destabilizációt eredményezne, így semmiképpen sem ajánlatos. Az egyetlen esélyt a gazdasági növekedés beindulása és a működőtőke-beruházás növekedése jelenthetné, bár az is igaz – ahogy azt Artner Annamária megjegyzi –, hogy már az is sokat segíthet, ha nem tekintjük olyannyira be­csületbeli ügynek az adósságszolgálatot, mint ahogy nem tekinti annak rajtunk kívül több mint 100 ország. Így például ma már csak költői kérdésnek tekinthető annak megvizsgálása, hogy mi lett volna akkor, ha az 1996-ban beérkezett hatalmas privatizációs bevételt nem a kamatok visszafizetésére és adósságunk csökkentésére, hanem állami beruházások finanszírozására használjuk fel. Egy biztos: több ilyen lehetősége már nem lesz egyik jövőbeni magyar kormánynak sem.

Az EU-csatlakozás ideje bizonytalan: időpontja egyre inkább kitolódik, ami érthető, hiszen a csatlakozás számunkra előnyös, a tagok számára azonban többnyire hátrányos. Ebből az is következik, hogy csatlakozásunk csakis politikai döntés eredménye lehet. Amellett, hogy a csatlakozás számunkra fontos (hiszen nincs más út, mint a világgazdasági integráció), elkapkodása veszélyes lehet, ezért a feltételeit még a csatlakozás előtt tisztázni kell.

A keleti piacok visszahódítása – tekintve a politikai és a fizetési nehézségeket – irreális és veszélyes, véli a szerző. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy most, tehát 1997 közepén, ennek egyre több esélye van, a helyzet és így kapcsolataink is normalizálódni látszanak.)

A Mocsáry József által javasolt alternatív gazdaságpolitika első számú célkitűzése a stabilizáció lenne, amelynek elemei a fizetőképesség megőrzése, az arányos közteherviselés biztosítása, az állami kiadások, valamint kötelezettségvállalások felülvizsgálata, és az államháztartás oly sokszor emlegetett reformja.

Hazánkban a stabilizációnak, a megszorításoknak, a különféle stabilizációs politikáknak hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Andor László három stabilizációs szakaszt különböztet meg a magyar gazdaságtörténetben. 1978 és 1984 között kedvezőtlen körülmények között (a hidegháború felerősödése, az exportlehetőségek beszűkülése, a kamatok emelkedése) ugyan, de igen jelentős külföldi (IMF és BIS) segítséggel ment végbe a stabilizáció. A konszolidációt – a növekedés visszafogásán keresztül – végül is éppen ez a külföldi segítség tette lehetővé. A rendszerváltás idején, 1987 és 1990 között ismét egyensúlyjavító intézkedésekre volt szükség. Ekkor a kedvezőbb körülmények (enyhülés és konjunktúra) ellenére ismét a növekedés visszafogásán keresztül hajtották végre a stabilizációt. Az utolsó stabilizációs szakasz a jelenlegi kormány nevéhez fűződik: a körülmények ismét rosszabodtak (mexikói válság, a HungarHotels privatizációs botránya, a volt kommunista politikusokkal szembeni bizalmatlanság), viszont a fontosabb piacainkon exportnövekedés ment végbe. Mindhárom stabilizációs szakaszból az az egyszerű következtetés vonható le, hogy a stabilizáció sikere legnagyobb mértékben a külső feltételeken múlik.

Mocsáry József javaslata szerint a lehetőleg minél rövidebb stabilizációs szakasz után – illetve ha lehetséges, akkor már alatta is – a növekedés megindítása kerülne a gazdaságpolitika fókuszába. A cél eléréséhez szükséges lépéseket öt pontban foglalja össze a szerző, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a már ismertetett Köves-féle program ajánlásaihoz. Így például központi eleme az egyszerre biztosítandó stabilizáció és növekedés. A növekedés biztosításán a szerző a kínálati oldal élénkítését érti, a beruházási források biztosítása érdekében többek között javaslatot tesz a spekulációs tőke, illetve a luxusfogyasztás megadóztatására. Meg kell reformálni – például adók segítségével – az újraelosztás rendszerét is, csökkentve ezáltal a társadalmi egyenlőtlenségeket. További eszközökként a fogyasztási cikkek importjának korlátozásán keresztül a belső piac védelmét, a monopolellenes, decentralizáló politikát, a szektorsemleges gazdaságpolitikát valamint az iparpolitikát ajánlja a szerző.

Mocsáry szerint a belső és a külső gazdasági egyensúly javulása is kedvezően befolyásolja a gazdasági növekedést. Ebbe az irányba hat ugyanis a költségvetési hiány csökkenésével a kiszorítási hatás enyhülése, az infláció mérséklődése következtében a kalkulálhatóság növekedése, valamint a folyó fizetési mérleg javítása érdekében gyakorolt exportösztönző gazdaságpolitika is.

Mocsáry dolgozatában külön kitér a privatizációra és az agrárpolitikára. A privatizációs politikával kapcsolatos diagnózisa és elképzelései megegyeznek az előző dolgozatban leírtakkal: azaz egy tőkeemelő (és nem osztogató) privatizációs politikára van szükség, amely biztosítja a hatékony és gazdaságos működést. Az agrárpolitikával kapcsolatban leszögezi, hogy a működőképes és gazdaságos mezőgazdaság kialakításához a felgyülemlett adósság rendezésére (hitelkonszolidáció), illetve megfelelő üzemviszonyokra van szükség. Az utóbbi az elaprózódottság megszüntetését és a helyi kezdeményezések támogatását jelenti. Jelen esetben is fontos, hogy a gazdaságpolitika szektor­sem­le­ges legyen, azaz szükség van a termelőszövetkezetek diszkriminációjának megszüntetésére. Az ajánlott gazdaságpolitikai lépések között szerepel továbbá a spekulációellenes (pl. telekspekuláció, erdőspekuláció) politika és végül a mezőgazdasági infrastruktúra helyreállítása.

Hoós János szerint a magyar gazdaság legfontosabb jellemzője a piacvesztés, az integráció hiánya és az ország rendkívüli eladósodottsága eredményeként fellépő krónikus forráshiány. Megszüntetésére három lehetséges megoldás kínálkozik: a gazdasági növekedés beindítása, újabb hitelek felvétele, valamint a fogyasztás korlátozása. Mivel ezek egyoldalú alkalmazása mindhárom esetben súlyos társadalmi és gazdasági problémákat okozna (többek között szegénységet, a szellemi tőke erodálódását, a növekedés késleltetését, az integráció elhúzódását), a szerző hármójuk kombinációjának használatát javasolja. Mindent egybevéve az új magyar gazdaságpolitikának három új jellemzővel, eszközzel kell rendelkeznie – ezek valamilyen formában már mind szerepeltek az eddigiekben –: az első a fogyasztás ésszerű korlátozása, a második az adósságkönnyítés (viszont az ebből származó kamatmegtakarításokat nem szabadna fogyasztásra felhasználni), a harmadik pedig a nemzetközi piacra való kijutás. Az intézkedések különböző hatással lennének a fiskális és monetáris politikára, de mindkettő esetében megegyeznének abban, hogy növelnék a gazdaságpolitika mozgásterét. A fiskális oldalon lehetővé tennék az adócsökkentést (bevételi oldal), az adósságcsökkentést és nagyobb támogatások megadását (kiadási oldal). A monetáris politika esetében megteremtenék a teret egy hatékonyabb antiinflációs politika bevezetésére, megszüntetnék vagy legalábbis csökkentenék a kiszorító hatás negatív következményeit, lehetővé tennék a kamatcsökkentést, valamint a rossz hitelek elengedését. Az intézkedések megtételének jótékony hatásai közé tartozna a racionálisabb, az árfolyamspirálokat elkerülni képes árfolyampolitika kialakításának lehetősége is. Mindehhez az eddig elmondottakon kívül szükség van az állam szerepének újragondolására: erős államra van szükség, amely többek között képes biztosítani a nagyobb jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. A liberalizáció terén ez tudatosabb piacvédelmet, importkorlátozást, ár- és bérmegállapodásokat jelentene. A privatizáció esetében pedig lassabb, megfontoltabb magánosítási politikát eredményezne, amely a bevételeket korszerűsítésre és munkahelyek teremtésére használná fel. Természetesen azonnal felvetődik a megvalósíthatóság kérdése. Hoós János szerint az általa ajánlott gazdaságpolitikának rövid távon valószínűleg számos ellenzője lenne, de hosszabb távon a külföld is belátná, hogy ez megfelel az érdekeinek. E koncepció célja ugyanis az ország modernizációja és felzárkóztatása, és az a külföldnek sem érdeke, hogy egy társadalmilag és gazdaságilag destabilizált Magyarország legyen Európa közepén.

A világgazdasági környezet

A külföld, gazdasági értelemben a világgazdaság kulcsszerepet játszik a magyar gazdaságpolitika alakításában. Így a vitáknak is az egyik legfontosabb részét képezte a világgazdaság folyamatainak tárgyalása.

Farkas Péternek a világgazdaság jelenlegi állapotáról és a várható folyamatokról szóló tanulmánya szerint a világgazdasági növekedés üteme csökken (Kelet–Közép-Európában az elmúlt években mintegy 20–50%-kal csökkent a nemzeti össztermék). A makroegyensúlyi mutatók (folyó fizetési mérleg, költségvetési deficit) romlása nem áll meg, és a GDP szerkezetében is változás figyelhető meg: a szolgáltatások részaránya növekszik, a beruházások részesedése pedig csökken. Mindeközben szűkül a foglalkoztatottság, gyengül a fejlett országok külkereskedelmi teljesítménye, ezzel párhuzamosan növekszik a protekcionizmus, és folytatódik a nemzetgazdaságok differenciálódása. Megállapítható, hogy az infrastruktúra fejlettsége az adott ország fejlettségi fokának függvénye: a fejletlen országok nem rendelkeznek ezzel a lehetőséggel, és a jövőben sem várható ennek megváltozása. A környezetvédelem szerepe az elmúlt években a gazdaságpolitikai döntések meghozatala során – a látszattal ellentétben – marginális volt. A globalizáció és a regionalizáció folytatódik, miközben a bipolaritás igen jelentős destabilizáló tényezőnek bizonyult.

Mindezen itt ismertetett tendenciák legfőbb oka az ún. csomópontválságban keresendő, melynek lényege, hogy a világgazdaság egy mind ez ideig végre nem hajtott modellváltást görget maga előtt. A strukturális válság okozói a szerző szerint a keynesi gazdaságpolitika, az állami újraelosztás, a monopóliumok, az adósságválság és az időközben hatalmas méretűre nőtt alternatív (pénzügyi) befektetési lehetőségek. Az ún. csomópontválság mellett hozzájárult a világgazdaság jelenlegi feszültségeihez az amúgy lehetséges technikai ugrás elmaradása, valamint az országok közötti különbségek növekedése, amelyek természetesen szoros kapcsolatban állnak a csomópontválsággal: részben okozói, részben következményei annak. Mindazonáltal bizonyos reményekre ad okot az, hogy mind az IMF szigorú monetáris politikájában, mind pedig az EU munkanélküliséggel kapcsolatos terveiben pozitív változás figyelhető meg: az IMF egyre inkább elfogadja a heterodox jellegű stabilizációs programok létjogosultságát, az EU pedig a munkanélküliség elleni harcot tekinti egyre fontosabbnak.

A világgazdaságban várható legfontosabb folyamatokkal kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy 1. a nemzetközi biztonság egyre fontosabb lesz; 2. Kelet–Közép-Európa nem lesz képes a kedvező folyamatokat (pl. integráció) kihasználni; 3. a globalizáció és regionalizáció folytatódik; 4. bár a növekedés beindul, annak mértéke alacsony (2–3%) lesz, miközben az egyensúlyi problémák nem oldódnak meg; 5. az infláció mértéke ugyan kedvező lesz, de az államadósság aránya a GDP-ben növekszik; 6. a magas állami kamatok mellett a pénzügyi szféra előretörése folytatódik, egy igen veszélyes pénzügyi luftballon alakul ki.

Ez utóbbi megállapítás megegyezik Szabó-Pelsőczi Miklós véleményével. Szerinte a pénzügyi szféra egyre inkább önállósul, jelenleg “nincsen gazdája”, s mindez igen veszélyes folyamatok beindulását eredményezheti a jövőben. Szabó-Pelsőczi három lehetséges forgatókönyvet lát a közeljövő világgazdasági folyamataival kapcsolatban. A három alternatíva a valószínű, a katasztrófa- és a megújulási szcenárió. A legvalószínűbb alternatíva egy alacsony, kb. 2–3%-os növekedési ütem. A szerző szerint azonban az is lehetséges, hogy a pénzügyi buborék kipukkan, ez láncreakciót indít be, ami végeredményben súlyos gazdasági válságot eredményez. A legkevésbé valószínű a harmadik, a “megújulási” forgatókönyv megvalósulása. Lényege ugyanis az összefogás, az együttműködés, többek között a növekedés érdekében, de ugyancsak tartalmazza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok intézményi reformját, valamint a válságjelenségek közös kezelését.

Farkas Péter előzőekben ismertetett írásával szemben a vita során számos ellenvélemény, illetve kiegészítés hangzott el. Egyesek szerint ugyanis a dolgozat túlságosan monetarista alapállású, elhanyagolja a hosszú távú elemzést, valamint a régió helyzetének részletesebb vizsgálatát, jövőképe pedig túlságosan pesszimista.

Inflációellenes gazdaságpolitika

Az infláció témáját több okból is érdemes elkülönítetten tárgyalni. A jelenlegi magyar gazdaság egyik legjelentősebb és a stabilizáció során meg nem szüntetett problémája ez, és így a gazdaságpolitika deklarált célja egy határozott antiinflációs politika folytatása. Szintén a probléma kiemelt tárgyalása mellett szól az, hogy a viták során számos, egymásnak gyakran ellentmondó vélemény hangzott el. Mindezekből következően érdemes megvizsgálni, hogy a magyar gazdaság mennyire súlyos problémája a relatíve magas infláció, mi áll mögötte, és mekkorák az esélyei egy konzekvensen végrehajtott antiinflációs politikának. Végül még egy megjegyzés fűzhető az infláció kérdéséhez: eredetileg a stabilizációs politikák célja az infláció leküzdése volt, ma azonban már, mint Magyarországon is, a folyó fizetési mérleg egyensúlya került a középpontba.

Balázsy Sándor kötetben megjelent írásában az új gazdaságpolitikának (az írás 1995-ben készült, amikor a kormány az előzőekben elmondottaknak megfelelően a stabilizáció során nem az inflációra, hanem a fizetési mérlegre koncentrált) két tévhitét különbözteti meg: az inflációt és az árfolyampolitikát. A hosszú távon tartó, magas inflációnak ugyanis egyrészt súlyos, egyensúlyrontó következményei lehetnek, másrészt deformálja és bénítja a gazdasági folyamatokat. Így például nehezíti a hitelek felvételét, fokozza a költségvetési hiányt, nehezíti a tőkebeáramlást. Éppen ezért – vonja le a következtetést a szerző – határozott antiinflációs politikára van szükség. Balázsy szerint a kormányzat egyik legnagyobb tévedése éppen az volt, amikor a rövid távú stabilizációs politika érdekében felvállalta az infláció növekedését, sőt ő maga is hozzájárult gerjesztéséhez. A legfontosabb az infláció minél hamarabbi megállítása, illetve egyszámjegyűre való csökkentése. Ehhez határozott antiinflációs politikára és a leértékelési várakozások csökkentésére van szükség.

Ezzel szemben, illetve ezt kiegészítendő, a vita résztvevői közül sokan, így Nagy Pongrác, Szegő Andrea, Mandel Miklós sem tartották elegendőnek a Balázsy által kifejtetteket. Szerintük ugyanis nem beszélhetünk sem bérinflációról, sem pedig a költségvetési hiányon keresztüli inflációról, vagyis az inflációt nem a kormányzati (sem a fiskális, sem a monetáris) intézkedések eredményezték. Az infláció csak kísérőjelenség, azonban a monetáris érvelés azt az állami cselekvés következményének tünteti fel, ezáltal is megalapozva a reálbércsökkentéseket, növelve a társadalmi feszültségeket. Mutatja ezt az is, hogy a monetáris politika mind ez ideig nem volt képes sem a pénzmennyiség, sem a hitelmennyiség szabályozásával megállítani az inflációt. Ennek oka a helytelen diagnózis: a jelenlegi magyarországi infláció ugyanis kínálati oldali s nem bérinfláció. Megállítani ezért nem restrikcióval, hanem épp ellenkezőleg, a termelés ösztönzésével lehet.

Balázsy szerint a gazdaságpolitika másik tévhite az árfolyam­poli­ti­kával kapcsolatos, hogy tudniillik a forint leértékelésével érdemben lehetne javítani a fizetési mérleget. Ez ugyanis inflációs áremelkedést okoz, ami elolvasztja a leértékelésből származó előnyöket, vagyis újra visszajutunk az antiinflációs politika szükségességéhez.

***

Most, amikor 1997 augusztusát írjuk, úgy tűnik, sok minden megváltozott a gazdaságban azóta, hogy az itt ismertetett vitasorozat kezdetét vette. A növekedés beindulni látszik, a tőzsde szárnyal, az export növekedése jelentős, a csúszó leértékelés mértéke folyamatosan csökken, a munkanélküliség ugyan továbbra is magas, de legalább nem emelkedik, és csatlakozhatunk a NATO-hoz. A kérdések azonban nem tűntek el: beszélhetünk-e önfenntartó növekedésről? Mi áll a gazdasági élénkülés mögött? Mennyire törékeny a meginduló növekedés? Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az országban továbbra is tömegek vannak munka nélkül, a társadalmi és a regionális egyenlőtlenségek szembetűnőek. Az országnak határozott jövőképre, célokra, irányra van szüksége. Ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, és ezek azok a kihívások amelyeknek meg kell felelnünk. Véleményem szerint mindebben hasznos segítséget nyújthat ez a könyv.

“Az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági–társadalmi stabilitásnak egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az ún. konvergenciakritériumok, és a maastrichti szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen.”¹

Nem érdektelen a nyugat-európai közgazdász szakértők véleményét részletesen, szó szerint idézni. A harmadik évezred küszöbén, amikor a kelet–közép-európai (ezen belül a hazai) politikai elit vigyázó szemeit Brüsszelre veti, nem haszontalan a nemzetközi – és a hazai – pénzvilág reprezentánsai által egyedül üdvözítőnek elismert monetáris politika irányelveit nyugati közgazdász szakértők ettől tökéletesen eltérő alternatív gazdaságpolitikai koncepciójával ütköztetni.²

Az EU gazdasági stratégiáját megkérdőjelező közgazdász-szakértői fellépés előzményének tekinthető a közgazdaságtudomány tizennyolc vezető szakértőjének Bécsben 1992-ben megjelent “AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe” című dokumentuma.³ Ez a dokumentum a bevezetőben idézett memorandummal megegyezően élesen bírálja a neoliberális elmélet alapján kidolgozott, IMF sugalmazta programokat.⁴

“1992-re világossá vált, hogy a sokkterápiás programok, melyek célja az volt, hogy a kommunista, tervutasításon alapuló gazdaságokat felváltsák, hamarosan megbuknak, vagy már meg is buktak. Többé-kevésbé igaz ez azokra az országokra, amelyek ‘nagy csinnadratta’ nélkül vezették be az átalakulásra irányuló programokat. A tervezés bukását kísérő termelés- és beruházás-visszaesést, valamint a munkahelyek számának csökkenését sehol sem lehetett megállítani vagy visszafordítani.”

Az idézett dokumentumban megfogalmazott kritika a következőkben összegezhető: “A legfőbb hiba az, hogy az IMF-típusú programok három különálló intézkedés fontosságát hangsúlyozzák: 1. a nemzeti valuta stabilitását; 2. az árak deregulációját és az állami beavatkozás felszámolását; 3. a privatizációt.

Komoly hiba azt hinni, hogy a három intézkedésből álló csomagterv önmagában megteremti azt a társadalmi kontextust, amelyben az egyes ágensek saját hasznukra és az egész társadalom hasznára tesznek. Éppen ellenkezőleg, a sokkterápia a meglevőnél nagyobb veszélyt jelent e társadalmi kontextus számára. Az ilyen átalakítási stratégia a termelési eredmény és a munkalehetőségek csökkentése mellett negatív eredménnyel végződő játszmára ad lehetőséget, amely során a privát gyarapodás a termelési eredmény csökkenését segíti elő.”

A nemzetközi pénzügyi köröknek a kelet–közép-európai államok gazdaságpolitikájára gyakorolt nyomása ellen az AGENDA ’92 nemzetközi szakértőcsoport, míg az EU-tagországok kormányaira gyakorolt egyoldalú befolyásolása ellen az Európai Közgazdászok alternatív szakértőcsoportja vette fel a küzdelmet. A bemutatott körülmény néhány következtetés levonására ad alkalmat.

A gazdaságpolitikai szuverenitásról

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a piacgazdasági átmenet terheit viselő posztszocialista kormányok gazdaságpolitikai önállósággal rendelkeznek. Ezt a funkciót a nemzetközi pénzügyi körök nevében eljáró pénzügyi ügynökségek (Világbank, IMF) kirendeltségei gyakorolják, gyakran az ő intencióikat híven követő központi bankok útján.⁵

Elégtételt szolgáltathat a közép–kelet-európai kormányok számára az a körülmény, hogy az EU kormányainak gazdaságpolitikai szuverenitását is jelentős mértékben korlátozzák a nemzetközi pénzügyi körök. Az egyoldalú monetáris politikai “megszállottságból” táplálkozó “konvergenciakritériumok” biztosítása a választópolgárok ellenállása következtében a politikai szféra korlátjába ütközik, amit a brit és francia baloldali pártok választási eredményei igazoltak az elmúlt hónapok során. Ennek hatására a túldimenzionált, kizárólag a makropénzügyi egyensúly megvalósítására törekvő, önmagát “alternatíva nélkülinek” deklaráló monetáris politika ideológiai egyeduralma jelentősen erodálódott, ami a nemzetközi szakértők növekvő szerepvállalásában tükröződött. A változó társadalmi és gazdaságfilozófiai környezet bizonyos mozgásszabadságot biztosít az ez ideig a nemzetközi pénzügyi ügynökségek által ideológiai kalodába préselt hazai gazdaságpolitikai kormányzat számára is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikai irányzatnak a megváltozott feltételekhez történő alakítását szemléleti hatások nem hátráltatják.

A hazai gazdaságpolitikai viták az 1995-ös stabilizációs program megítélése körül folynak. A stabilizációs program objektív megítélése elkerülhetetlenné teszi a program előzményeinek és hátterének bemutatását.

Az 1995-ös stabilizációs program előzményei, háttere

A stabilizációs gazdaságpolitika a tervgazdasági modell ellentmondásából táplálkozik, amelyben a gazdaság institucionális megszerveződéséből eredő alacsony teljesítőképességét a fogyasztás (beruházás; termelő fogyasztás, lakossági fogyasztás; államigazgatás költségei stb.) rendszeresen meghaladta. A Kádár-korszak politikája által szorgalmazott, a fejlett jóléti piacgazdaság fogyasztási struktúráját (frizsider-szocializmus) imitáló törekvések a modell konzervatív ideológia által befolyásolt termelési szerkezetének korlátjába ütköztek. A konzervatív, felhalmozásra alkalmatlan termelési szerkezet miatt a gazdaságpolitika által szorgalmazott, erőltetett gazdasági növekedés törvényszerűen a gazdasági egyensúly felborulását eredményezte. A tervgazdasági modell működésében szerzett tapasztalatok alakították ki azokat a gazdaságfilozófiai szemléletváltást tükröző téziseket, melyektől az elmúlt évtized egymást követő kormányai képtelenek voltak megszabadulni:

1. A gazdasági egyensúly helyreállítása kizárólag a belső fogyasztás drasztikus restrikciója útján valósítható meg.
2. A gazdasági kibontakozás alapja az állam gazdasági szerepvállalását minimumra csökkentő piaci koordináció. Ezek szerint a gazdaságpolitika irányítása a monetáris politika feladatát képezi. Az államnak gazdaságból történő dezertálását a gazdaságpolitika három csatornán keresztül valósítja meg: a közösségi fogyasztásnak az államháztartás válságából eredő jelentős csökkentésével; a piacvédelmi feladatok elhanyagolását jelentő elsietett piaci liberalizációval; az állami tulajdon radikális lebontását előirányzó gyorsított privatizációs politika megvalósításával.

A felsorolt tézisek a rendszerváltást előkészítő Grósz- és Németh-kormány “piaci reformkonform” intézkedéseiben jelentek meg:

• Az 1987/88-ban gyorsított ütemben bevezetett adóreform nem elhanyagolható célja a belső fogyasztás visszafogásában jelölhető meg.
• A kétszintű bankrendszer kialakítását célzó bankreformnak a monetáris politika intézményi feltételeinek kialakítása mellett fontos funkciója volt, hogy a szocialista nagyvállalatok mesterséges eladósítása révén azok felhalmozó-, illetve működőképességét korlátozza.
• A tervgazdasági modell termelőszerkezetének lebontását, továbbá a bankrendszer gyors értékesítésének kényszerét szolgálta a gazdasági feltételeknek nem megfelelő, rendkívül szigorú csőd- és számviteli törvény.

A gazdasági egyensúlyhiány mérséklésére irányuló keresletkorlátozó terápia, azaz a nemzetgazdaság stagflációs állapotának megalapozása már a Grósz-, de különösen a Németh-kormány tevékenységére visszavezethető.

A nemzetgazdaság “beprogramozott” stagflációs állapota az Antall-kormány első két éves működése következtében a magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb gazdasági recessziójához vezetett. A kormány felvállalta az elődei által meghirdetett, “neoliberális” gazdaságfilozófián alapuló gazdaságpolitikai gyakorlatot. Ezt a gazdaságpolitikai gyakorlatot azonban oly mértékben ellentmondásos vonások jellemzik, hogy rendkívül nehéz a szakirodalomban használatos kategóriák alapján minősíteni. A “neoliberális” jelzőt a rendkívül szigorú fogyasztáskorlátozó módszerek, illetve a monetáris politika intézményrendszerének kiépítése érdekében tett intézkedések indokolják. Ugyanakkor a volt “szocialista” gazdálkodási egységek (“vállalatok”), a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve vezető tisztségviselőik elleni elhivatott ideológiai küzdelmet, továbbá az államigazgatási szervezet feudális jellegű túlburjánzását, az állam klasszikus gazdaságvédelmi funkcióinak tökéletes elhanyagolását nem lehet körülírható gazdaságpolitikai irányzat köré besorolni. Az Antall-kormány tevékenysége során a két legnagyobb csapás a hazai ipar és a mezőgazdaság teljesítőképességét érte.

A “stabilizációs” politika rendkívül kedvezőtlen következményei már az Antall kormány első félidejében jelentkeztek. A “stabilizációs” politika céltévesztését a következő adatok illusztrálják. A Kádár-korszak 30 évében az éves fogyasztói árindex először 1988-ban lépte át a 10%-os bűvös határt. Az árindex a továbbiakban a következőképpen alakult: 1988 – 15,5%, 1989 – 17%, 1990 – 28,9%.

A rendszerváltást megelőző húsz évben a fizetési mérleg deficitje hét alkalommal lépte át a 700 millió dollárt, hétszer az 1 Mrd dollárt – mint határértéket. A negatív rekordot, az 1,4 Mrd dolláros fizetési mérleghiányt közvetlenül a “stabilizációs politika” életbeléptetése után, 1989-ben kellett konstatálni. Ezek a negatív rekordok eltörpültek az Antall–Boros-kormány tevékenysége hatásának tükrében.

Az ipari termelés 1992-ben 33%-kal múlta alul az 1989. évi színvonalat. Ennél még súlyosabb az a visszaesés, amely a magyar mezőgazdaság teljesítményét a mélypontot jelentő 1992-ben jellemezte: a növénytermesztés 74%-át, állattenyésztés 80,5%-át, a mezőgazdaság bruttó termelése pedig 77,3%-át tette ki az 1991. évi színvonalnak.⁶

Az 1992. évi GDP közel húsz százalékkal esett vissza 1987-hez, az utolsó békeévhez viszonyítva (81%). Két–három év alatt közel másfél millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliek száma és részaránya 1993-ban érte el a mélypontot (705 ezer fő; 13,1%). A teljes igazsághoz tartozik, hogy a vizsgált periódus kedvezőtlen teljesítményét a keleti piacok elvesztése, a nyugat-európai piacokon uralkodó dekonjunktúra is kedvezőtlenül érintette, de a stagfláció mélysége és romboló hatása a legnagyobb mértékben a gazdaságpolitika hibáira vezethető vissza.

A keresletkorlátozó intézkedések nemzetgazdasági visszaesést eredményező hatását nem kompenzálta a gazdasági egyensúly javuló tendenciája. Sőt a gazdasági egyensúly állapotát tükröző mutatók legkedvezőtlenebb értékei szintén erre az időszakra esnek. 1991-ben fogyasztási árak éves növekedési indexe 35%-kal érte el a csúcspontot.

1992-ben a valuta árfolyamok közül az USA-dollár Ft-árfolyama 68%-kal, a DM árfolyama 93%-kal haladta meg az 1987. évi színvonalat. A gazdasági egyensúlyromlás tendenciáját a legszemléletesebben a költségvetés belföldi kamatozó adósságállományának dinamikus növekedése jelzi, amely az 1990. évi 828 milliárd Ft-ról 1993-ban több mint kétszeresére, 1762 milliárd Ft-ra emelkedett. A költségvetés belföldi kamatkiadásainak közel 2,8-szoros növekedése (1990-ben évi 56 Mrd Ft, 1993-ban 155 Mrd Ft) egyre jelentősebb terheket ró a költségvetésre. Az adósságszolgálat terhei a központi költségvetés bevételi főösszegéhez viszonyítva 8,7%-ról 15%-ra emelkedtek.

Az Antall-kormány első félidei tevékenysége az örökölt gazdasági recesszió elmélyülése miatt már 1992 közepén gazdaságpolitikai szemléletük és gyakorlatuk korrekciójára kényszerítette elsősorban a kormánypártokat. A gazdaságpolitika jelszókelléktárából kikölcsönzött “növekedési pályára történő átállás” szlogenen kívül megjelent a – minden gazdasági realitást nélkülöző – “félfordulat” címen elhíresült választási jelszó. Ezeknél a gazdaságszemléleti korrekcióknál maradandóbb következménnyel jártak azok az infrastruktúrafejlesztési programok, amelyek a végre meginduló gazdasági növekedés vízióját vetítették a csüggedő választópolgárok elé.

A rendkívül mély recesszióba süllyedt nemzetgazdaság talaján a gazdasági növekedés felgyorsítása kísértetiesen hasonlított a Kádár-rendszer végső összeomlását eredményező 1985-ös gazdaságpolitikai irányváltáshoz. Ez már 1993-ban és 1994-ben a magyar gazdaságtörténet addigi negatív rekordját három–négyszer meghaladó (3,6–4 Mrd USA-dolláros) fizetési mérleg-hiányhoz, és ehhez hasonló mértékű külkereskedelmi mérleg-deficithez vezetett.

Az 1994-ben megválasztott MSZP–SZDSZ kormány a gazdaságnak a nyolcvanas–kilencvenes évtized fordulójára kialakult állapotánál minőségileg súlyosabb, az ország fizetésképtelenségét előrevetítő válságot örökölt. Az Antall-kormány négyéves felemás (szigorú fogyasztáskorlátozó–reálszféraellenes, majd meggondolatlan növekedéspárti) gazdaságpolitikája bebizonyította: mind a “romeltakarító”, mind a növekedéscentrikus terápia alkalmatlan a nemzetgazdaság krónikus betegségeinek orvoslására. Az előbbi súlyos stagflációt eredményezve kedvezőtlen hatást gyakorolt a gazdaság egyensúlyára, míg az utóbbi megalapozatlan pályakorrekció a gazdasági egyensúly drasztikus felborulását, a nemzetgazdaság pénzügyi válságát idézte elő.

Az 1995. évi stabilizációs program logikai rendszere

A végső fogyasztás visszafogásán alapuló gazdaságpolitika a gazdasági stabilitás helyreállítására irányuló deklarált célját nem tudta megvalósítani. 1997-ben a fogyasztási támogatás ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elveszett munkahely terhével) harmada az 1987. évi szintnek. Ugyanakkor az 1997. évi költségvetési előirányzat kiadási oldala négyszer, a belföldi adósság kamatterhe tizenkétszer, azaz az államadósság költsége háromszor haladja meg a tíz évvel előtti szintet. A Bokros Lajos nevével fémjelzett pénzügypolitika vitathatatlan eredményét tehát nem a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyának helyreállításában, hanem a nemzetgazdaságot fenyegető fizetésképtelenség elhárításában lehet megjelölni.

A fenti két egymásnak ellentmondó állításból levonható a következtetés, hogy bár az egy évtizede követett, restrikción alapuló terápia stagflációs következményeit joggal lehet elmarasztalni, ugyanakkor az 1994–1995-ben – jelentős részben a követett gazdaságpolitika hatására – kialakult gazdasági “vészhelyzet” parancsoló szükségességgé tette a legszigorúbb szanálási módszerek alkalmazását.

A program az importvám és az exportösztönző valutaleértékelés kérdéseiben helyesen szakított a korábbi évek értelmetlen piacliberalizálási gyakorlatával. A Bokros-csomag többi pontjaiból az Alkotmánybíróság szerencsére többet hatálytalanított, a maradék zöme a közvéleményt felháborító, kicsinyes és túlbuzgó megszorításokat tartalmazott. Az elmondottak ellenére a szóban forgó szanálási program bevezetésének megkérdőjelezése olymértékű szakmai dilettantizmusról tanúskodik, amely kizárólag az önmagukat a gazdasági racionalitástól függetlenítő politikusok politikai kultúráját minősíti.

Bokros Lajos pénzügypolitikájának lényege és egyben eltérése a korábbi évtized stabilizációs politikájától abban áll, hogy az államadósság nemzetközi pénzügyi kötelezettségét a reálszféra állapotától függetlenül, sőt annak rovására is, a hazai valutának a nemzetközi pénzügyi rendszerbe történő integrálása útján tudja teljesíteni. A monetarizált manőver lényege, hogy a korábban az MNB által bonyolított devizabevonást a kül- és belföldi pénztőke-tulajdonosok kamatnyereség által ösztönzött önkéntes betételhelyezése váltotta fel. Ennek a “technológiai” váltásnak két feltétele van:

• a kétirányú külföldi és belföldi pénzáramlást gátló devizagazdálkodási korlátok felszámolása, ami a belföldi valuta konvertibilitásában ölt testet;
• a hazai pénzpiac működési mechanizmusának művi úton történő kialakítása.

A vázolt monetarizált módszer alkalmazása, az államháztartás pénzügyi likviditásának biztosítása súlyos anyagi áldozatokat követel.⁷ A “monetarizált” pénzügypolitika költségei pedig kizárólag a már eddig is legyengített reálszféra (ezen belül a munkavállalók és járadékosok, például a nyugdíjasok) reáljövedelmének további korlátozása útján, a pénzügypolitika által gerjesztett infláció módszerével finanszírozható.

A költségvetés szerény mértékű belföldi eladósodási folyamata közvetlenül az Antall-kormány hivatalba lépése után indult meg. Jelentőségét az MNB jogállásáról szóló 1991. évi LX. törvény alapozta meg. Az adósságnövekedés 1994-ben két és félszerese, 1995-ben közel 2,8-szorosa volt az 1990. év értékének. Ennél sokkal dinamikusabban nőtt a költségvetés belföldi bruttó kamatfizetési kötelezettsége, amely 1994-ben közel hat és félszer, 1995-ben közel kilencszer haladta meg az 1990-es színvonalat. A vázolt rendkívül dinamikus növekedés szinte eltörpül a Bokros és Surányi nevével fémjelzett időszak “teljesítménye” mögött, amely a belföldi adósságállomány értékét 1996-ra közel 5000 Mrd Ft-ra, az 1997. évi előrejelzés szerint pedig 5500 Mrd Ft-ra tornászta fel.⁸

A költségvetés eladósodásának mélyülésében jelentős szerepe volt a gyengélkedő bankszektor működtetését biztosító hitelkonszolidáció több száz milliárdos akcióinak. Még ennél is nagyobb részarányt tett ki az inflációt követő forintleértékelésből származó fiktív államadósság-növekedés, amelyet 1995 végéig teljes egészében az ún. “0 kamatozású” hitelből finanszíroztak. Az árfolyamkülönbözetből származó hitel mértékére jellemző, hogy ennek volumene 1996-ra, illetve 1997-re a bruttó belföldi államadósság 32, illetve 38%-át teszi ki. Az 1997. évi költségvetési előirányzat szerint a belföldi adósságállomány kamatterhe 827 Mrd Ft, az 1990. évi költség közel tizenötszöröse. Az 1997. évi előirányzat 213 Mrd Ft-tal haladja meg az 1996. évi teljesítést és 290 Mrd Ft-tal az 1996. évi előirányzatot. Az 1997. évi növekedésből a korábbi 0 kamatozású hitel pénzpiaci kamatozású hitellé történő átminősítése 190 Mrd Ft-ot, azaz az 1997. évi növekmény 89%-át teszi ki.

A monetarizált pénzügypolitika elemzése néhány következtetés levonására ad alkalmat:

• A “monetarizált” pénzügypolitika működtetése súlyos anyagi áldozatokat követel;
• A költségek finanszírozása kizárólag a reálszféra, végeredményben a munkavállalók és járadékosok jövedelempozíciójának korlátozásából történik.
• A fogyasztáskorlátozás legfontosabb eszköze a pénzügypolitika által gerjesztett infláció.
• Az infláció az önmagát tápláló adósságspirál működését teremti meg. ⁹

A gazdaságpolitika korrekciójának szükségessége

Az adatok tanulsága szerint sehol a posztszocialista országokban – a fegyveres konfliktusokban részt vevő Balkán államait is beszámítva – a foglalkoztatás nem csökkent olyan gyorsan, mint Magyarországon. A foglalkoztatottak száma 1990–94 között 26,1%-kal esett vissza. Ezt a tendenciát a szocialista–liberális kormány sem tudta megváltoztatni.

Egyetlen kelet–közép-európai országban sem csökkent a reálkereset oly mértékben, mint Magyarországon. Hazánkban a reálkereset 1985 óta, azaz – az 1994-es választási év kivételével – tizenegy éve folyamatosan, 1995-ben pedig drasztikusan csökkent. A vagyoni polarizálódás egészségtelen mértékű növekedése, a munkába lépő fiatalok perspektívátlansága és a nyugdíjas rétegek sanyarú helyzete, a társadalom alapját képező szellemi és fizikai munkavállaló rétegek lecsúszása, a közbiztonságnak a rendszerváltás óta drasztikusan romló helyzete, a rendkívül lassú bírósági gyakorlat, a szociálpolitikai kormányzat által kezdeményezett “reformok” egyoldalú alárendelése a restrikció követelményeinek, a korrupciós jelenségek vélt vagy valós elburjánzása a magyar választópolgárok tűrőképességére rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorol – a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A “társadalom stabilizációja” tehát nem csak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges lépés. A feszültség oldásának eszközei a következők:

– A “szakértői” kormányzat intézményi feltételeinek megteremtése. Az, hogy a koalíciós kormány nem minősíthető “szakértőinek”, nem a politikai szféra (miniszter, államtitkár) képzetlenségének, illetve gyakorlatlanságának, hanem a politikai és a közigazgatási szféra kapcsolatrendszere rendezetlenségének következménye. Egy jól működő politikai intézményrendszerben a politikai stratégiai koncepció kialakítása általában sem delegálható még egy jól működő közigazgatási intézményrendszer keretébe sem. Különös felelősség terheli az Antall–Boros kormány ideologikus keresztes háborúját, amellyel a kormányzati apparátus tökéletes kontraszelekcióját hozta létre.

A kormányzat politikai és a közigazgatás szférája között olyan kapcsolat kialakítása szükséges, ahol – műszaki példára utalva – a konstrukció megalkotása a politikai szervek műhelyében, a technológia kiválasztása a közigazgatás intézményi keretében történik. Ezért a kormány miniszterei és államtitkárai által követendő forgatókönyvet a kormánypárt műhelyében kell elkészíteni.

– Az “etimológiai” korekció szükségessége. A másik eszköz a gazdaságpolitikai filozófia “etimológiai” korrekcióját teszi szükségessé: nem illik ugyanis stabilizációs politikának nevezni a pénzügyi egyensúly jelentős romlását előidéző terápiát. Ehhez hasonlóan nem minősíthető reformnak a kizárólag felületi kezelést biztosító katasztrófaelhárító módszer. A vázolt korrekciónak tehát a belső fogyasztás restrikciója helyett a költségvetés legkritikusabb kiadási tételének – azaz a kamatkiadásoknak –, illetve ennek hátterében a költségvetés belső eladósodásának mérséklésére kell irányulnia. A felvázolt cél lehetővé teszi egy “szemantikailag” is alátámasztható antiinflációs módszer kialakítását, megteremtve a belföldi jövedelemtermelő képesség növekedésének fiskális politikai feltételeit.

– Korrekciót a gazdaságpolitikai szemléletben. Mint látható, a monetarista gazdaságpolitika a nemzetközi fizetőképesség szanálásában elért eredményei mellett alkalmazhatóságának végső határához érkezett, ami a gazdaságpolitikai szemlélet radikális korrekcióját igényli. A Bokros-korszakot követő gazdaságpolitikai retorikában a vázolt szemléletváltás önellentmondó, inkonzisztens módon jelentkezik. Ilyen szlogen, amely már a Bokros-csomagban is megjelent, hogy a drasztikus reálbér- és fogyasztáscsökkentést a reálbér és fogyasztás elleni további restrikciós intézkedések elmaradásával szükséges kompenzálni – hozzátéve ehhez, hogy a “stabilizáció” eredményeit óvni kell a “felpuhulás” veszélyétől. A másik szokásos jelszó a szükségesnek ítélt növekedés és a vállalható növekedés közti érvrendszer ütköztetése. A Bokros utáni korszak új vonása az “antiinflációs” politika megjelenése, továbbá – elsősorban az infrastruktúra területén – az állami beruházások szorgalmazása.

A szükségesnek ítélt szemléletváltás néhány vitatható fogalom tisztázását igényli. Így a gazdaságpolitikai kurzus korrekciójának nem a stabilizáció felpuhulására kell irányulnia, hanem az eddig háttérbe szorult gazdasági egyensúlytalanság mérséklésére irányuló stabilizáció megerősítését kell célul kitűznie.

Fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy a nemzetgazdaság megváltozott intézményi feltételei közt a kormányzatnak direkt eszközök állnának rendelkezésére akár a még “vállalható” gazdasági növekedés elősegítésére. Egyértelmű, hogy a gazdasági növekedés felgyorsulására kizárólag a gazdasági növekedést gátló pénzügyi feltételek radikális megváltoztatása útján lehet számítani.

Figyelembe véve, hogy az eddig követett monetarizált gazdaságpolitika költségeit kizárólag a reálszféra – infláció igénybevételével megvalósított – restrikciója útján finanszírozták, ezért az antiinflációs politika meghirdetésére csak a monetáris politika szemléletének és preferenciarendszerének radikális megváltoztatása után van lehetőség.

– Pénzügypolitikai korrekciót. A gazdaságpolitika stabilizációs célkitűzésének csak abban az esetben tud megfelelni, ha a korrekció az adósságspirál megállítására, illetve leszorítására irányul. A cél megvalósítása érdekében olyan pénzügypolitikai korrekcióra van szükség, amely a monetáris politika középpontjába nem csupán deklaratíve, hanem valóságosan is az inflációellenes fellépést állítja. Amennyiben például a pénzügypolitika a fejlett piacgazdaságok rendszerében maximálisan alkalmazott 25%-os áfa-kulcs jelentős, 20%-ra történő mérséklését kezdeményezné, úgy az a költségvetés bevételi oldalának kb. 100 Mrd forint nagyságú kiesését az infláció mértékének csökkenése révén jelentkező adósságszolgálati tehermérséklődésen keresztül teljes egészében kompenzálná, sőt valószínűsíthetően a költségvetés pénzügyi determinációját is feloldaná.

A költségvetési determináció mérséklése pénzügyi lehetőséget biztosít a reálszféra, ezen belül az agrárium megfelelő támogatására, illetve a gazdasági növekedés feltételeit biztosító infrastrukturális szektor részleges állami finanszírozására.

A gazdasági stabilizációra irányuló antiinflációs politika alternatív eszköztára lehetővé teszi a reálbérszínvonal visszafogására irányuló pénzügyi restrikció módszereinek elvetését. A fejlett piacgazdaságok bérszínvonalának egytizedét sem elérő hazai bérszínvonal a versenyképesség megőrzése oldaláról jelentős tartalékokkal rendelkezik, s a reálbérek érezhető emelkedése az Európai Közösség perifériáján elhelyezkedő nemzetgazdaságok jövedelmének tartós növelésére is módot adhat.

***

Fenti gondolatmenetünk legfontosabb mondanivalója egy mondatban foglalható össze: a társadalompolitika stabilizációját elősegítő gazdaságpolitikai korrekció nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükséges lépés. A külső (exogén) és belső (endogén) feltételek kedvező alakulása egyaránt lehetővé teszi a gazdaságpolitikai pályamódosítás megvalósítását. Egyrészt a neoliberális elméletre támaszkodó monetarista gazdaságpolitika a fejlett piacgazdaságok politikai és szakmai elitje előtt defenzív helyzetbe került, így a hazai gazdaságpolitikában eddig megfigyelhető etalonfunkciója erodálódott. Másrészt az 1995-ben bevezetett “stabilizációs program” leglényegesebb eredményét a fenyegető pénzügyi összeomlás elkerülésében lehet megjelölni, ami immár lehetővé teszi a válságkezelő, “stabilizációs” gazdaságpolitika korrekcióját.

Jegyzetek

¹ Ezek a mondatok szerepelnek egy 25 tagú nemzetközi szakértői kör által 1997. május 27-én kibocsájtott “Full Employment and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity” című dokumentumában. A memorandum magyar változata Andor László fordításában, a Magyar Nemzet 1997. június 7-i számában jelent meg.

² Az 1995-ben Strasbourgban “European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe” néven megalakult közgazdászcsoport évről-évre növeli befolyását, alternatívát kínálva az addig kizárólagosságot élvező “monetarista internacionáléval” szemben.

³ AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe. Az Osztrák Tudományos Akadémia és a Nemzetközi Béke Intézet kiadványa, Bécs 1991.

⁴ Az AGENDA ’92-ből származó idézet megjelent: Mandel M. – Szombathelyi F.: Van-e a monetarizmusnak alternatívája a magyar gazdaságban? Társadalmi Szemle, 1995/4. 33.

⁵ A vázolt funkció gyakorlását biztosítja a jegybanktörvényben biztosított, túldimenzionált “jegybanki függyetlenség”, amely kizárólag a banknak a törvényhozó hatalomtól való függetlenséget szavatolja.

⁶ Az ellenzéki pártok nagy teret szentelnek a szocialista–liberális koalíció agrárpolitikájának bírálatára, különös tekintettel az agrárolló kedvezőtlen alakulására. A következő táblázat az árindexek alakulását mutatja be 1989 és 1992 között. (Árindex az előző év árszintjéhez viszonyítva. Felvásárlói ár = mezőgazdasági felvásárlói ár; Élelmiszerek ára = élelmiszerek termelői ára belföldi értékesítés esetén.)

⁷ Egyrészt a közel 10 Mrd USA-dollár értékű devizatartalék a nemzetgazdaság abszorpciós képességének hiányában eredménynövekedéssel nem kompenzált ráfordítást igényel. Másrészt a pénztőke-beáramlás ösztönzése érdekében a jegybank 1994–1995-ben 12–13%-os reálkamatszínvonal-növelést tett lehetővé, amely kb. 7–8%-kal haladta meg a nemzetközi pénzpiacok kamatszintjét. A hazai kvázi monetarizált pénzügyi mechanizmus lényege, hogy a szükséges pénztőke összegyűjtését az annak felhasználását elősegítő kereslet megteremtése útján biztosítsa. A magyar nemzetgazdaság objektív és szubjektív okok miatt kialakult stagflációs helyzete (a 20–30%-os hitelkamatok) önmagában a pénzpiaci mechanizmus működését nem teszi lehetővé. A pénzpiac működtetése csak művi úton, az államháztartás pénzforrásainak további megcsapolása révén lehetséges. A költségvetés egyre szűkülő pénzforrásainak a tőle függetlenül működő monetáris szektorba történő átszivattyúzása az államháztartás belföldi adósságállományának tudatos növelésével valósítható meg.

⁸ Az adósságállomány növekedése az 1990. évi szintnek 1996-ban 3,6-szorosát, 1997-ben négyszeresét teszi ki. Ezek szerint két év alatt az állomány 2,4-szeresére, három év alatt 3,75-szorosára emelkedett. Még súlyosabb a helyzet, ha a költségvetés adósságszolgálati kötelezettségének alakulását vizsgáljuk. A költségvetés 1996. évi teljesítésében az adósságszolgálat 614 Mrd Ft-ot, az 1997. évi előirányzatban 827 Mrd Ft-ot tesz ki.

⁹ Az adósságspirál működésének következményeként előálló kamatfizetési kötelezettség nagyságrendje a következőkkel illusztrálható. Ez a volumen az 1996. évi költségvetésen belül a gazdálkodó szervezetek támogatásának pl. több mint ötszörösét teszi ki (539%), a fogyasztói árkiegészítést pedig tizennégyszeresen (1364%) haladja meg.