“Az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági–társadalmi stabilitásnak egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az ún. konvergenciakritériumok, és a maastrichti szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen.”¹

Nem érdektelen a nyugat-európai közgazdász szakértők véleményét részletesen, szó szerint idézni. A harmadik évezred küszöbén, amikor a kelet–közép-európai (ezen belül a hazai) politikai elit vigyázó szemeit Brüsszelre veti, nem haszontalan a nemzetközi – és a hazai – pénzvilág reprezentánsai által egyedül üdvözítőnek elismert monetáris politika irányelveit nyugati közgazdász szakértők ettől tökéletesen eltérő alternatív gazdaságpolitikai koncepciójával ütköztetni.²

Az EU gazdasági stratégiáját megkérdőjelező közgazdász-szakértői fellépés előzményének tekinthető a közgazdaságtudomány tizennyolc vezető szakértőjének Bécsben 1992-ben megjelent “AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe” című dokumentuma.³ Ez a dokumentum a bevezetőben idézett memorandummal megegyezően élesen bírálja a neoliberális elmélet alapján kidolgozott, IMF sugalmazta programokat.⁴

“1992-re világossá vált, hogy a sokkterápiás programok, melyek célja az volt, hogy a kommunista, tervutasításon alapuló gazdaságokat felváltsák, hamarosan megbuknak, vagy már meg is buktak. Többé-kevésbé igaz ez azokra az országokra, amelyek ‘nagy csinnadratta’ nélkül vezették be az átalakulásra irányuló programokat. A tervezés bukását kísérő termelés- és beruházás-visszaesést, valamint a munkahelyek számának csökkenését sehol sem lehetett megállítani vagy visszafordítani.”

Az idézett dokumentumban megfogalmazott kritika a következőkben összegezhető: “A legfőbb hiba az, hogy az IMF-típusú programok három különálló intézkedés fontosságát hangsúlyozzák: 1. a nemzeti valuta stabilitását; 2. az árak deregulációját és az állami beavatkozás felszámolását; 3. a privatizációt.

Komoly hiba azt hinni, hogy a három intézkedésből álló csomagterv önmagában megteremti azt a társadalmi kontextust, amelyben az egyes ágensek saját hasznukra és az egész társadalom hasznára tesznek. Éppen ellenkezőleg, a sokkterápia a meglevőnél nagyobb veszélyt jelent e társadalmi kontextus számára. Az ilyen átalakítási stratégia a termelési eredmény és a munkalehetőségek csökkentése mellett negatív eredménnyel végződő játszmára ad lehetőséget, amely során a privát gyarapodás a termelési eredmény csökkenését segíti elő.”

A nemzetközi pénzügyi köröknek a kelet–közép-európai államok gazdaságpolitikájára gyakorolt nyomása ellen az AGENDA ’92 nemzetközi szakértőcsoport, míg az EU-tagországok kormányaira gyakorolt egyoldalú befolyásolása ellen az Európai Közgazdászok alternatív szakértőcsoportja vette fel a küzdelmet. A bemutatott körülmény néhány következtetés levonására ad alkalmat.

A gazdaságpolitikai szuverenitásról

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a piacgazdasági átmenet terheit viselő posztszocialista kormányok gazdaságpolitikai önállósággal rendelkeznek. Ezt a funkciót a nemzetközi pénzügyi körök nevében eljáró pénzügyi ügynökségek (Világbank, IMF) kirendeltségei gyakorolják, gyakran az ő intencióikat híven követő központi bankok útján.⁵

Elégtételt szolgáltathat a közép–kelet-európai kormányok számára az a körülmény, hogy az EU kormányainak gazdaságpolitikai szuverenitását is jelentős mértékben korlátozzák a nemzetközi pénzügyi körök. Az egyoldalú monetáris politikai “megszállottságból” táplálkozó “konvergenciakritériumok” biztosítása a választópolgárok ellenállása következtében a politikai szféra korlátjába ütközik, amit a brit és francia baloldali pártok választási eredményei igazoltak az elmúlt hónapok során. Ennek hatására a túldimenzionált, kizárólag a makropénzügyi egyensúly megvalósítására törekvő, önmagát “alternatíva nélkülinek” deklaráló monetáris politika ideológiai egyeduralma jelentősen erodálódott, ami a nemzetközi szakértők növekvő szerepvállalásában tükröződött. A változó társadalmi és gazdaságfilozófiai környezet bizonyos mozgásszabadságot biztosít az ez ideig a nemzetközi pénzügyi ügynökségek által ideológiai kalodába préselt hazai gazdaságpolitikai kormányzat számára is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikai irányzatnak a megváltozott feltételekhez történő alakítását szemléleti hatások nem hátráltatják.

A hazai gazdaságpolitikai viták az 1995-ös stabilizációs program megítélése körül folynak. A stabilizációs program objektív megítélése elkerülhetetlenné teszi a program előzményeinek és hátterének bemutatását.

Az 1995-ös stabilizációs program előzményei, háttere

A stabilizációs gazdaságpolitika a tervgazdasági modell ellentmondásából táplálkozik, amelyben a gazdaság institucionális megszerveződéséből eredő alacsony teljesítőképességét a fogyasztás (beruházás; termelő fogyasztás, lakossági fogyasztás; államigazgatás költségei stb.) rendszeresen meghaladta. A Kádár-korszak politikája által szorgalmazott, a fejlett jóléti piacgazdaság fogyasztási struktúráját (frizsider-szocializmus) imitáló törekvések a modell konzervatív ideológia által befolyásolt termelési szerkezetének korlátjába ütköztek. A konzervatív, felhalmozásra alkalmatlan termelési szerkezet miatt a gazdaságpolitika által szorgalmazott, erőltetett gazdasági növekedés törvényszerűen a gazdasági egyensúly felborulását eredményezte. A tervgazdasági modell működésében szerzett tapasztalatok alakították ki azokat a gazdaságfilozófiai szemléletváltást tükröző téziseket, melyektől az elmúlt évtized egymást követő kormányai képtelenek voltak megszabadulni:

1. A gazdasági egyensúly helyreállítása kizárólag a belső fogyasztás drasztikus restrikciója útján valósítható meg.
2. A gazdasági kibontakozás alapja az állam gazdasági szerepvállalását minimumra csökkentő piaci koordináció. Ezek szerint a gazdaságpolitika irányítása a monetáris politika feladatát képezi. Az államnak gazdaságból történő dezertálását a gazdaságpolitika három csatornán keresztül valósítja meg: a közösségi fogyasztásnak az államháztartás válságából eredő jelentős csökkentésével; a piacvédelmi feladatok elhanyagolását jelentő elsietett piaci liberalizációval; az állami tulajdon radikális lebontását előirányzó gyorsított privatizációs politika megvalósításával.

A felsorolt tézisek a rendszerváltást előkészítő Grósz- és Németh-kormány “piaci reformkonform” intézkedéseiben jelentek meg:

• Az 1987/88-ban gyorsított ütemben bevezetett adóreform nem elhanyagolható célja a belső fogyasztás visszafogásában jelölhető meg.
• A kétszintű bankrendszer kialakítását célzó bankreformnak a monetáris politika intézményi feltételeinek kialakítása mellett fontos funkciója volt, hogy a szocialista nagyvállalatok mesterséges eladósítása révén azok felhalmozó-, illetve működőképességét korlátozza.
• A tervgazdasági modell termelőszerkezetének lebontását, továbbá a bankrendszer gyors értékesítésének kényszerét szolgálta a gazdasági feltételeknek nem megfelelő, rendkívül szigorú csőd- és számviteli törvény.

A gazdasági egyensúlyhiány mérséklésére irányuló keresletkorlátozó terápia, azaz a nemzetgazdaság stagflációs állapotának megalapozása már a Grósz-, de különösen a Németh-kormány tevékenységére visszavezethető.

A nemzetgazdaság “beprogramozott” stagflációs állapota az Antall-kormány első két éves működése következtében a magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb gazdasági recessziójához vezetett. A kormány felvállalta az elődei által meghirdetett, “neoliberális” gazdaságfilozófián alapuló gazdaságpolitikai gyakorlatot. Ezt a gazdaságpolitikai gyakorlatot azonban oly mértékben ellentmondásos vonások jellemzik, hogy rendkívül nehéz a szakirodalomban használatos kategóriák alapján minősíteni. A “neoliberális” jelzőt a rendkívül szigorú fogyasztáskorlátozó módszerek, illetve a monetáris politika intézményrendszerének kiépítése érdekében tett intézkedések indokolják. Ugyanakkor a volt “szocialista” gazdálkodási egységek (“vállalatok”), a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve vezető tisztségviselőik elleni elhivatott ideológiai küzdelmet, továbbá az államigazgatási szervezet feudális jellegű túlburjánzását, az állam klasszikus gazdaságvédelmi funkcióinak tökéletes elhanyagolását nem lehet körülírható gazdaságpolitikai irányzat köré besorolni. Az Antall-kormány tevékenysége során a két legnagyobb csapás a hazai ipar és a mezőgazdaság teljesítőképességét érte.

A “stabilizációs” politika rendkívül kedvezőtlen következményei már az Antall kormány első félidejében jelentkeztek. A “stabilizációs” politika céltévesztését a következő adatok illusztrálják. A Kádár-korszak 30 évében az éves fogyasztói árindex először 1988-ban lépte át a 10%-os bűvös határt. Az árindex a továbbiakban a következőképpen alakult: 1988 – 15,5%, 1989 – 17%, 1990 – 28,9%.

A rendszerváltást megelőző húsz évben a fizetési mérleg deficitje hét alkalommal lépte át a 700 millió dollárt, hétszer az 1 Mrd dollárt – mint határértéket. A negatív rekordot, az 1,4 Mrd dolláros fizetési mérleghiányt közvetlenül a “stabilizációs politika” életbeléptetése után, 1989-ben kellett konstatálni. Ezek a negatív rekordok eltörpültek az Antall–Boros-kormány tevékenysége hatásának tükrében.

Az ipari termelés 1992-ben 33%-kal múlta alul az 1989. évi színvonalat. Ennél még súlyosabb az a visszaesés, amely a magyar mezőgazdaság teljesítményét a mélypontot jelentő 1992-ben jellemezte: a növénytermesztés 74%-át, állattenyésztés 80,5%-át, a mezőgazdaság bruttó termelése pedig 77,3%-át tette ki az 1991. évi színvonalnak.⁶

Az 1992. évi GDP közel húsz százalékkal esett vissza 1987-hez, az utolsó békeévhez viszonyítva (81%). Két–három év alatt közel másfél millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliek száma és részaránya 1993-ban érte el a mélypontot (705 ezer fő; 13,1%). A teljes igazsághoz tartozik, hogy a vizsgált periódus kedvezőtlen teljesítményét a keleti piacok elvesztése, a nyugat-európai piacokon uralkodó dekonjunktúra is kedvezőtlenül érintette, de a stagfláció mélysége és romboló hatása a legnagyobb mértékben a gazdaságpolitika hibáira vezethető vissza.

A keresletkorlátozó intézkedések nemzetgazdasági visszaesést eredményező hatását nem kompenzálta a gazdasági egyensúly javuló tendenciája. Sőt a gazdasági egyensúly állapotát tükröző mutatók legkedvezőtlenebb értékei szintén erre az időszakra esnek. 1991-ben fogyasztási árak éves növekedési indexe 35%-kal érte el a csúcspontot.

1992-ben a valuta árfolyamok közül az USA-dollár Ft-árfolyama 68%-kal, a DM árfolyama 93%-kal haladta meg az 1987. évi színvonalat. A gazdasági egyensúlyromlás tendenciáját a legszemléletesebben a költségvetés belföldi kamatozó adósságállományának dinamikus növekedése jelzi, amely az 1990. évi 828 milliárd Ft-ról 1993-ban több mint kétszeresére, 1762 milliárd Ft-ra emelkedett. A költségvetés belföldi kamatkiadásainak közel 2,8-szoros növekedése (1990-ben évi 56 Mrd Ft, 1993-ban 155 Mrd Ft) egyre jelentősebb terheket ró a költségvetésre. Az adósságszolgálat terhei a központi költségvetés bevételi főösszegéhez viszonyítva 8,7%-ról 15%-ra emelkedtek.

Az Antall-kormány első félidei tevékenysége az örökölt gazdasági recesszió elmélyülése miatt már 1992 közepén gazdaságpolitikai szemléletük és gyakorlatuk korrekciójára kényszerítette elsősorban a kormánypártokat. A gazdaságpolitika jelszókelléktárából kikölcsönzött “növekedési pályára történő átállás” szlogenen kívül megjelent a – minden gazdasági realitást nélkülöző – “félfordulat” címen elhíresült választási jelszó. Ezeknél a gazdaságszemléleti korrekcióknál maradandóbb következménnyel jártak azok az infrastruktúrafejlesztési programok, amelyek a végre meginduló gazdasági növekedés vízióját vetítették a csüggedő választópolgárok elé.

A rendkívül mély recesszióba süllyedt nemzetgazdaság talaján a gazdasági növekedés felgyorsítása kísértetiesen hasonlított a Kádár-rendszer végső összeomlását eredményező 1985-ös gazdaságpolitikai irányváltáshoz. Ez már 1993-ban és 1994-ben a magyar gazdaságtörténet addigi negatív rekordját három–négyszer meghaladó (3,6–4 Mrd USA-dolláros) fizetési mérleg-hiányhoz, és ehhez hasonló mértékű külkereskedelmi mérleg-deficithez vezetett.

Az 1994-ben megválasztott MSZP–SZDSZ kormány a gazdaságnak a nyolcvanas–kilencvenes évtized fordulójára kialakult állapotánál minőségileg súlyosabb, az ország fizetésképtelenségét előrevetítő válságot örökölt. Az Antall-kormány négyéves felemás (szigorú fogyasztáskorlátozó–reálszféraellenes, majd meggondolatlan növekedéspárti) gazdaságpolitikája bebizonyította: mind a “romeltakarító”, mind a növekedéscentrikus terápia alkalmatlan a nemzetgazdaság krónikus betegségeinek orvoslására. Az előbbi súlyos stagflációt eredményezve kedvezőtlen hatást gyakorolt a gazdaság egyensúlyára, míg az utóbbi megalapozatlan pályakorrekció a gazdasági egyensúly drasztikus felborulását, a nemzetgazdaság pénzügyi válságát idézte elő.

Az 1995. évi stabilizációs program logikai rendszere

A végső fogyasztás visszafogásán alapuló gazdaságpolitika a gazdasági stabilitás helyreállítására irányuló deklarált célját nem tudta megvalósítani. 1997-ben a fogyasztási támogatás ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elveszett munkahely terhével) harmada az 1987. évi szintnek. Ugyanakkor az 1997. évi költségvetési előirányzat kiadási oldala négyszer, a belföldi adósság kamatterhe tizenkétszer, azaz az államadósság költsége háromszor haladja meg a tíz évvel előtti szintet. A Bokros Lajos nevével fémjelzett pénzügypolitika vitathatatlan eredményét tehát nem a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyának helyreállításában, hanem a nemzetgazdaságot fenyegető fizetésképtelenség elhárításában lehet megjelölni.

A fenti két egymásnak ellentmondó állításból levonható a következtetés, hogy bár az egy évtizede követett, restrikción alapuló terápia stagflációs következményeit joggal lehet elmarasztalni, ugyanakkor az 1994–1995-ben – jelentős részben a követett gazdaságpolitika hatására – kialakult gazdasági “vészhelyzet” parancsoló szükségességgé tette a legszigorúbb szanálási módszerek alkalmazását.

A program az importvám és az exportösztönző valutaleértékelés kérdéseiben helyesen szakított a korábbi évek értelmetlen piacliberalizálási gyakorlatával. A Bokros-csomag többi pontjaiból az Alkotmánybíróság szerencsére többet hatálytalanított, a maradék zöme a közvéleményt felháborító, kicsinyes és túlbuzgó megszorításokat tartalmazott. Az elmondottak ellenére a szóban forgó szanálási program bevezetésének megkérdőjelezése olymértékű szakmai dilettantizmusról tanúskodik, amely kizárólag az önmagukat a gazdasági racionalitástól függetlenítő politikusok politikai kultúráját minősíti.

Bokros Lajos pénzügypolitikájának lényege és egyben eltérése a korábbi évtized stabilizációs politikájától abban áll, hogy az államadósság nemzetközi pénzügyi kötelezettségét a reálszféra állapotától függetlenül, sőt annak rovására is, a hazai valutának a nemzetközi pénzügyi rendszerbe történő integrálása útján tudja teljesíteni. A monetarizált manőver lényege, hogy a korábban az MNB által bonyolított devizabevonást a kül- és belföldi pénztőke-tulajdonosok kamatnyereség által ösztönzött önkéntes betételhelyezése váltotta fel. Ennek a “technológiai” váltásnak két feltétele van:

• a kétirányú külföldi és belföldi pénzáramlást gátló devizagazdálkodási korlátok felszámolása, ami a belföldi valuta konvertibilitásában ölt testet;
• a hazai pénzpiac működési mechanizmusának művi úton történő kialakítása.

A vázolt monetarizált módszer alkalmazása, az államháztartás pénzügyi likviditásának biztosítása súlyos anyagi áldozatokat követel.⁷ A “monetarizált” pénzügypolitika költségei pedig kizárólag a már eddig is legyengített reálszféra (ezen belül a munkavállalók és járadékosok, például a nyugdíjasok) reáljövedelmének további korlátozása útján, a pénzügypolitika által gerjesztett infláció módszerével finanszírozható.

A költségvetés szerény mértékű belföldi eladósodási folyamata közvetlenül az Antall-kormány hivatalba lépése után indult meg. Jelentőségét az MNB jogállásáról szóló 1991. évi LX. törvény alapozta meg. Az adósságnövekedés 1994-ben két és félszerese, 1995-ben közel 2,8-szorosa volt az 1990. év értékének. Ennél sokkal dinamikusabban nőtt a költségvetés belföldi bruttó kamatfizetési kötelezettsége, amely 1994-ben közel hat és félszer, 1995-ben közel kilencszer haladta meg az 1990-es színvonalat. A vázolt rendkívül dinamikus növekedés szinte eltörpül a Bokros és Surányi nevével fémjelzett időszak “teljesítménye” mögött, amely a belföldi adósságállomány értékét 1996-ra közel 5000 Mrd Ft-ra, az 1997. évi előrejelzés szerint pedig 5500 Mrd Ft-ra tornászta fel.⁸

A költségvetés eladósodásának mélyülésében jelentős szerepe volt a gyengélkedő bankszektor működtetését biztosító hitelkonszolidáció több száz milliárdos akcióinak. Még ennél is nagyobb részarányt tett ki az inflációt követő forintleértékelésből származó fiktív államadósság-növekedés, amelyet 1995 végéig teljes egészében az ún. “0 kamatozású” hitelből finanszíroztak. Az árfolyamkülönbözetből származó hitel mértékére jellemző, hogy ennek volumene 1996-ra, illetve 1997-re a bruttó belföldi államadósság 32, illetve 38%-át teszi ki. Az 1997. évi költségvetési előirányzat szerint a belföldi adósságállomány kamatterhe 827 Mrd Ft, az 1990. évi költség közel tizenötszöröse. Az 1997. évi előirányzat 213 Mrd Ft-tal haladja meg az 1996. évi teljesítést és 290 Mrd Ft-tal az 1996. évi előirányzatot. Az 1997. évi növekedésből a korábbi 0 kamatozású hitel pénzpiaci kamatozású hitellé történő átminősítése 190 Mrd Ft-ot, azaz az 1997. évi növekmény 89%-át teszi ki.

A monetarizált pénzügypolitika elemzése néhány következtetés levonására ad alkalmat:

• A “monetarizált” pénzügypolitika működtetése súlyos anyagi áldozatokat követel;
• A költségek finanszírozása kizárólag a reálszféra, végeredményben a munkavállalók és járadékosok jövedelempozíciójának korlátozásából történik.
• A fogyasztáskorlátozás legfontosabb eszköze a pénzügypolitika által gerjesztett infláció.
• Az infláció az önmagát tápláló adósságspirál működését teremti meg. ⁹

A gazdaságpolitika korrekciójának szükségessége

Az adatok tanulsága szerint sehol a posztszocialista országokban – a fegyveres konfliktusokban részt vevő Balkán államait is beszámítva – a foglalkoztatás nem csökkent olyan gyorsan, mint Magyarországon. A foglalkoztatottak száma 1990–94 között 26,1%-kal esett vissza. Ezt a tendenciát a szocialista–liberális kormány sem tudta megváltoztatni.

Egyetlen kelet–közép-európai országban sem csökkent a reálkereset oly mértékben, mint Magyarországon. Hazánkban a reálkereset 1985 óta, azaz – az 1994-es választási év kivételével – tizenegy éve folyamatosan, 1995-ben pedig drasztikusan csökkent. A vagyoni polarizálódás egészségtelen mértékű növekedése, a munkába lépő fiatalok perspektívátlansága és a nyugdíjas rétegek sanyarú helyzete, a társadalom alapját képező szellemi és fizikai munkavállaló rétegek lecsúszása, a közbiztonságnak a rendszerváltás óta drasztikusan romló helyzete, a rendkívül lassú bírósági gyakorlat, a szociálpolitikai kormányzat által kezdeményezett “reformok” egyoldalú alárendelése a restrikció követelményeinek, a korrupciós jelenségek vélt vagy valós elburjánzása a magyar választópolgárok tűrőképességére rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorol – a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A “társadalom stabilizációja” tehát nem csak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges lépés. A feszültség oldásának eszközei a következők:

– A “szakértői” kormányzat intézményi feltételeinek megteremtése. Az, hogy a koalíciós kormány nem minősíthető “szakértőinek”, nem a politikai szféra (miniszter, államtitkár) képzetlenségének, illetve gyakorlatlanságának, hanem a politikai és a közigazgatási szféra kapcsolatrendszere rendezetlenségének következménye. Egy jól működő politikai intézményrendszerben a politikai stratégiai koncepció kialakítása általában sem delegálható még egy jól működő közigazgatási intézményrendszer keretébe sem. Különös felelősség terheli az Antall–Boros kormány ideologikus keresztes háborúját, amellyel a kormányzati apparátus tökéletes kontraszelekcióját hozta létre.

A kormányzat politikai és a közigazgatás szférája között olyan kapcsolat kialakítása szükséges, ahol – műszaki példára utalva – a konstrukció megalkotása a politikai szervek műhelyében, a technológia kiválasztása a közigazgatás intézményi keretében történik. Ezért a kormány miniszterei és államtitkárai által követendő forgatókönyvet a kormánypárt műhelyében kell elkészíteni.

– Az “etimológiai” korekció szükségessége. A másik eszköz a gazdaságpolitikai filozófia “etimológiai” korrekcióját teszi szükségessé: nem illik ugyanis stabilizációs politikának nevezni a pénzügyi egyensúly jelentős romlását előidéző terápiát. Ehhez hasonlóan nem minősíthető reformnak a kizárólag felületi kezelést biztosító katasztrófaelhárító módszer. A vázolt korrekciónak tehát a belső fogyasztás restrikciója helyett a költségvetés legkritikusabb kiadási tételének – azaz a kamatkiadásoknak –, illetve ennek hátterében a költségvetés belső eladósodásának mérséklésére kell irányulnia. A felvázolt cél lehetővé teszi egy “szemantikailag” is alátámasztható antiinflációs módszer kialakítását, megteremtve a belföldi jövedelemtermelő képesség növekedésének fiskális politikai feltételeit.

– Korrekciót a gazdaságpolitikai szemléletben. Mint látható, a monetarista gazdaságpolitika a nemzetközi fizetőképesség szanálásában elért eredményei mellett alkalmazhatóságának végső határához érkezett, ami a gazdaságpolitikai szemlélet radikális korrekcióját igényli. A Bokros-korszakot követő gazdaságpolitikai retorikában a vázolt szemléletváltás önellentmondó, inkonzisztens módon jelentkezik. Ilyen szlogen, amely már a Bokros-csomagban is megjelent, hogy a drasztikus reálbér- és fogyasztáscsökkentést a reálbér és fogyasztás elleni további restrikciós intézkedések elmaradásával szükséges kompenzálni – hozzátéve ehhez, hogy a “stabilizáció” eredményeit óvni kell a “felpuhulás” veszélyétől. A másik szokásos jelszó a szükségesnek ítélt növekedés és a vállalható növekedés közti érvrendszer ütköztetése. A Bokros utáni korszak új vonása az “antiinflációs” politika megjelenése, továbbá – elsősorban az infrastruktúra területén – az állami beruházások szorgalmazása.

A szükségesnek ítélt szemléletváltás néhány vitatható fogalom tisztázását igényli. Így a gazdaságpolitikai kurzus korrekciójának nem a stabilizáció felpuhulására kell irányulnia, hanem az eddig háttérbe szorult gazdasági egyensúlytalanság mérséklésére irányuló stabilizáció megerősítését kell célul kitűznie.

Fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy a nemzetgazdaság megváltozott intézményi feltételei közt a kormányzatnak direkt eszközök állnának rendelkezésére akár a még “vállalható” gazdasági növekedés elősegítésére. Egyértelmű, hogy a gazdasági növekedés felgyorsulására kizárólag a gazdasági növekedést gátló pénzügyi feltételek radikális megváltoztatása útján lehet számítani.

Figyelembe véve, hogy az eddig követett monetarizált gazdaságpolitika költségeit kizárólag a reálszféra – infláció igénybevételével megvalósított – restrikciója útján finanszírozták, ezért az antiinflációs politika meghirdetésére csak a monetáris politika szemléletének és preferenciarendszerének radikális megváltoztatása után van lehetőség.

– Pénzügypolitikai korrekciót. A gazdaságpolitika stabilizációs célkitűzésének csak abban az esetben tud megfelelni, ha a korrekció az adósságspirál megállítására, illetve leszorítására irányul. A cél megvalósítása érdekében olyan pénzügypolitikai korrekcióra van szükség, amely a monetáris politika középpontjába nem csupán deklaratíve, hanem valóságosan is az inflációellenes fellépést állítja. Amennyiben például a pénzügypolitika a fejlett piacgazdaságok rendszerében maximálisan alkalmazott 25%-os áfa-kulcs jelentős, 20%-ra történő mérséklését kezdeményezné, úgy az a költségvetés bevételi oldalának kb. 100 Mrd forint nagyságú kiesését az infláció mértékének csökkenése révén jelentkező adósságszolgálati tehermérséklődésen keresztül teljes egészében kompenzálná, sőt valószínűsíthetően a költségvetés pénzügyi determinációját is feloldaná.

A költségvetési determináció mérséklése pénzügyi lehetőséget biztosít a reálszféra, ezen belül az agrárium megfelelő támogatására, illetve a gazdasági növekedés feltételeit biztosító infrastrukturális szektor részleges állami finanszírozására.

A gazdasági stabilizációra irányuló antiinflációs politika alternatív eszköztára lehetővé teszi a reálbérszínvonal visszafogására irányuló pénzügyi restrikció módszereinek elvetését. A fejlett piacgazdaságok bérszínvonalának egytizedét sem elérő hazai bérszínvonal a versenyképesség megőrzése oldaláról jelentős tartalékokkal rendelkezik, s a reálbérek érezhető emelkedése az Európai Közösség perifériáján elhelyezkedő nemzetgazdaságok jövedelmének tartós növelésére is módot adhat.

***

Fenti gondolatmenetünk legfontosabb mondanivalója egy mondatban foglalható össze: a társadalompolitika stabilizációját elősegítő gazdaságpolitikai korrekció nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükséges lépés. A külső (exogén) és belső (endogén) feltételek kedvező alakulása egyaránt lehetővé teszi a gazdaságpolitikai pályamódosítás megvalósítását. Egyrészt a neoliberális elméletre támaszkodó monetarista gazdaságpolitika a fejlett piacgazdaságok politikai és szakmai elitje előtt defenzív helyzetbe került, így a hazai gazdaságpolitikában eddig megfigyelhető etalonfunkciója erodálódott. Másrészt az 1995-ben bevezetett “stabilizációs program” leglényegesebb eredményét a fenyegető pénzügyi összeomlás elkerülésében lehet megjelölni, ami immár lehetővé teszi a válságkezelő, “stabilizációs” gazdaságpolitika korrekcióját.

Jegyzetek

¹ Ezek a mondatok szerepelnek egy 25 tagú nemzetközi szakértői kör által 1997. május 27-én kibocsájtott “Full Employment and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity” című dokumentumában. A memorandum magyar változata Andor László fordításában, a Magyar Nemzet 1997. június 7-i számában jelent meg.

² Az 1995-ben Strasbourgban “European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe” néven megalakult közgazdászcsoport évről-évre növeli befolyását, alternatívát kínálva az addig kizárólagosságot élvező “monetarista internacionáléval” szemben.

³ AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe. Az Osztrák Tudományos Akadémia és a Nemzetközi Béke Intézet kiadványa, Bécs 1991.

⁴ Az AGENDA ’92-ből származó idézet megjelent: Mandel M. – Szombathelyi F.: Van-e a monetarizmusnak alternatívája a magyar gazdaságban? Társadalmi Szemle, 1995/4. 33.

⁵ A vázolt funkció gyakorlását biztosítja a jegybanktörvényben biztosított, túldimenzionált “jegybanki függyetlenség”, amely kizárólag a banknak a törvényhozó hatalomtól való függetlenséget szavatolja.

⁶ Az ellenzéki pártok nagy teret szentelnek a szocialista–liberális koalíció agrárpolitikájának bírálatára, különös tekintettel az agrárolló kedvezőtlen alakulására. A következő táblázat az árindexek alakulását mutatja be 1989 és 1992 között. (Árindex az előző év árszintjéhez viszonyítva. Felvásárlói ár = mezőgazdasági felvásárlói ár; Élelmiszerek ára = élelmiszerek termelői ára belföldi értékesítés esetén.)

⁷ Egyrészt a közel 10 Mrd USA-dollár értékű devizatartalék a nemzetgazdaság abszorpciós képességének hiányában eredménynövekedéssel nem kompenzált ráfordítást igényel. Másrészt a pénztőke-beáramlás ösztönzése érdekében a jegybank 1994–1995-ben 12–13%-os reálkamatszínvonal-növelést tett lehetővé, amely kb. 7–8%-kal haladta meg a nemzetközi pénzpiacok kamatszintjét. A hazai kvázi monetarizált pénzügyi mechanizmus lényege, hogy a szükséges pénztőke összegyűjtését az annak felhasználását elősegítő kereslet megteremtése útján biztosítsa. A magyar nemzetgazdaság objektív és szubjektív okok miatt kialakult stagflációs helyzete (a 20–30%-os hitelkamatok) önmagában a pénzpiaci mechanizmus működését nem teszi lehetővé. A pénzpiac működtetése csak művi úton, az államháztartás pénzforrásainak további megcsapolása révén lehetséges. A költségvetés egyre szűkülő pénzforrásainak a tőle függetlenül működő monetáris szektorba történő átszivattyúzása az államháztartás belföldi adósságállományának tudatos növelésével valósítható meg.

⁸ Az adósságállomány növekedése az 1990. évi szintnek 1996-ban 3,6-szorosát, 1997-ben négyszeresét teszi ki. Ezek szerint két év alatt az állomány 2,4-szeresére, három év alatt 3,75-szorosára emelkedett. Még súlyosabb a helyzet, ha a költségvetés adósságszolgálati kötelezettségének alakulását vizsgáljuk. A költségvetés 1996. évi teljesítésében az adósságszolgálat 614 Mrd Ft-ot, az 1997. évi előirányzatban 827 Mrd Ft-ot tesz ki.

⁹ Az adósságspirál működésének következményeként előálló kamatfizetési kötelezettség nagyságrendje a következőkkel illusztrálható. Ez a volumen az 1996. évi költségvetésen belül a gazdálkodó szervezetek támogatásának pl. több mint ötszörösét teszi ki (539%), a fogyasztói árkiegészítést pedig tizennégyszeresen (1364%) haladja meg.

Az 1989–90-es történelmi fordulat és a szovjet szocialista modell bukása után az “Európába való visszatérés” kérdése került a közép- és kelet-európai országok napirendjére. Ez azonban nem bizonyul egyszerűnek. Intézményi gátak, érdekellentétek, politikai konfliktusok, jogi, kulturális és egyéb akadályok mellett főképp a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségek nehezítik az “Európába vezető utat”.

Egyre inkább kiviláglik, hogy a közép és kelet-európai (KKE) országok Európai Unióba (EU) való integrációja csak akkor válik lehetővé, ha ezek az országok megközelítik az EU-országok gazdaságainak fejlettségi szintjét és stabilitását. A jövőre vonatkozóan a Maastrichti Szerződés nagyon kemény feltételeket szab. Ha összehasonlítjuk az átalakulóban levő országok gazdasági mutatóit a maastrichti stabilitási kritériumokkal, nyilvánvalóvá válik, hogy még a legjobb felvételi esélyekkel rendelkező országok is, mint például Magyarország, nagyon messze vannak ezen kritériumok teljesítésétől (l. 1. táblázat). A belépni kívánó, ám nem megfelelően felkészült, gyengén fejlett országok (Portugália, Görögország) felvételével szerzett negatív tapasztalatok is hátráltatják a további, kevésbé fejlett országokkal folytatott felvételi tárgyalásokat.

Minden jel arra mutat, hogy az EU keleti kibővítése még egy pár évet várat magára. Politikai erőfeszítések történhetnek ugyan a folyamat sürgetésére, de ezek sikere a közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésétől függ. Ezen belül a legfontosabb a gazdasági teljesítőképesség gyors és stabil növekedése, következésképpen e lökésszerű fejlődés elindítása és tartós támogatása az aktuális gazdaságpolitika elsőrendű feladata.

A folyamat történelmi egyedülállósága miatt az ezzel kapcsolatos kérdések az elmélet és a politika számára egyaránt új kihívást jelentenek: az eddigi modell, amelyben néhány fejlett ország játszik meghatározó szerepet, a másik oldalon pedig jelentős számú fejletlen ország igyekszik az iparosodás révén kikerülni a függésből és az alulfejlettségből, Közép- és Kelet-Európára nem alkalmazható. Az átalakulóban lévő országok nagy többsége nem alulfejlett agrárország, amelynek hátrányát iparosítással kellene ledolgoznia, hanem olyan nemzetgazdaság, amelynek bázisa a mezőgazdaság mellett már az ipar is. Tehát a felzárkózó fejlődés hagyományos modellje, amelyet a mezőgazdasági modernizáció és az iparosítás összekapcsolódása jellemez,¹ alapvetően nem alkalmazható a közép–kelet-európai országokra. Éppígy nem megfelelő ezen országokat fejlődő országoknak nevezni.

Kétségtelenül érezhető azonban a közép- és kelet-európai országok vezető ipari országokkal szembeni lemaradása és a jelentős felzárkózási szükséglet. Mindenekelőtt azért, mert a közép- és kelet-európai országok ipara a világpiac igényeihez képest rosszul strukturált, többnyire elöregedett és nem hatékony. További hiányosságot jelent a mezőgazdaság elmaradottsága és a nem eléggé fejlett szolgáltatói szektor.

Ebből a speciális helyzetből vezethető le – a rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni – gazdasági átalakulási folyamat fő iránya, méghozzá a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja. Ezen a téren sarkalatos különbség van a közép–kelet-európai országok és a fejlődő országok között, de megmutatkozik ez néhány jelentősen visszamaradott, átalakulóban lévő országgal való összehasonlításkor is, mint pl. Albánia, Bosznia és a déli FÁK-országok.

Az átalakulás célja a jólét növelése, végső soron a közép- és kelet-európai országok életszínvonalának a gazdag ipari országokéhoz való közelítése. Ezért természetes, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlettségbeli lemaradását főképp jóléti deficitként érzékelik. A változatlanul fennálló életszínvonalkülönbség okai elsősorban a termelékenységi szintben és ezzel kapcsolatban a tőkeellátottság terjedelmében és technikai színvonalában keresendők.

Már a rendszerváltás előtt is jelentős különbség volt a “nyugati” és “keleti” gazdaságok között, azonban az átalakulás során a termelés összeomlásával, egész gazdasági ágak tönkremenetelével és a hagyományos együttműködési és piaci kapcsolatok felborulásával csak erősödött ez a lemaradás. A termelékenységi hiányosságok pótlása csak alapvető szerkezetváltás és modernizáció révén, valamint az ezzel egyidejű feltőkésítéssel valósítható meg. Ehhez erőteljes beruházási aktivitás szükséges, azaz a beruházások dinamikájának és volumenének növekedése és szerkezetük, valamint hatékonyságuk javulása.

Az ebből következő tőkeigény Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária számára kb. 10 éven keresztül évi 300–400 milliárd dollárra becsülhető.² Ha Oroszország és más kelet-európai országok igényét is ideszámítjuk, az összeg több mint 1000 milliárd dollárra nő. Könnyen belátható, hogy ez az óriási szükséglet sem a tőkefelhalmozás közép- és kelet-európai országokban rendelkezésre álló belső forrásaiból, sem külső forrásokból nem fedezhető. Be kell ismernünk, hogy a közép- és kelet-európai országok tőkeállományának növeléséhez és modernizációjához szükséges fedezet mindmáig megoldatlan probléma. Van azonban más is. E kérdés mentén válnak el egymástól a fejlesztéselméleti és -politikai elképzelések: míg az egyik koncepció³ a problémát tőkehiányként értelmezi, ami az elégtelen belső megtakarítás következménye és nettó erőforrásbevonással megoldható, addig a másik elképzelés⁴ exporttöbblet kigazdálkodását javasolja, amit a valuta stabilitásorientált leértékelése tenne lehetővé.

Elméletileg mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.

2. A tőkeimport stratégiája

E stratégia lényege a tőkeimportra alapozott fejlődés szorgalmazása. Ezt az eljárást nyugati tanácsadók és befolyásos nemzetközi szervezetek – mint pl. a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – is hangsúlyozottan ajánlják. A tőketranszfer általában összekapcsolódik az átfogó bel- és külgazdasági liberalizáció és a mielőbbi privatizáció követelésével. A tőkeimporthoz nagyon sok pozitív makro- és mikroökonómiai hatás kapcsolódik:⁵ gazdasági növekedés, magasabb foglalkoztatottsági szint, a gazdasági modernizáció meggyorsítása, know-how importja, valamint ideológiai és kulturális hatások. Legtöbbször azonban elhanyagolják, hogy ennek a stratégiának árnyoldalai is vannak. Ide sorolható a nagymértékű eladósodás, a külföldi exportőröktől és bankoktól való függés, a teljesítendő adósságszolgálat következtében a tartós forráskivonás, és végül a nemzetközi munkamegosztásba periferizált területként való bekapcsolódás.

A legtöbb átalakulóban lévő ország ebbe az irányba indult el, figyelmen kívül hagyva a harmadik világ országainak az importorientált fejlődésstratégiákkal kapcsolatos történelmi tapasztalatait. Számos közép–kelet-európai ország számára a tőkeimport lett a kizárólagos fejlődési stratégia: a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a piacgazdaság felé való sikeres előrehaladás mértékévé. Azon mérik az átalakulás sikerét, hogy mennyi külföldi tőkét sikerült az országba vonzani, döntően ettől függ a politikusok népszerűsége – még a belpolitikai intézkedéseket is alárendelik az ország külföldi bankokkal és befektetőkkel szembeni hitelképességének stb.

A tőkeimporthoz jelentős várakozások kapcsolódtak modern technológiák és az ehhez tartozó know how kedvező feltételek melletti importját, tapasztalt külföldi vállalkozók hazai gazdasági szerepvállalását illetően. A kelet-közép-európai országokban azt remélték, hogy ezáltal majd terjeszkedhetnek a külföldi befektetők felvevőpiacán, és a világpiacon is versenyképes termékekkel döntően javíthatják külgazdasági pozíciójukat. Az elképzelések szerint az adósságállomány növekedése, ami szükségszerűen együtt jár a tőkeimporttal, csak időleges jelenség volna, hiszen az exportsikerek miatt megforduló áru- és tőkemozgások biztosítanák az adósság gyors visszafizetését… Ezek a várakozások azonban nagyrészt illúziónak bizonyultak, nem utolsó sorban azért, mert egy egész sor tévedésen alapultak.

Először is nem jól becsülik meg a nagyságrendeket. A billiós nagyságrendű tőkeszükséglethez mérten az eddig realizált és a közeljövőben várható évi 15 és 20 milliárd dollár közötti tőkebeáramlás viszonylag csekély, mindamellett, hogy ez az összeg már tartalmazza az összes humanitárius segélyt, adósság-elengedést, szerkezetátalakító támogatást stb.⁶ Még ha abból indulunk is ki, hogy ez az összeg a következő években megduplázódik vagy megtriplázódik, aránya a valós szükséglethez képest – ami eddig 1–2% körül mozgott – nem nő olyan mértékben, hogy attól jelentős változást lehetne várni az átalakulóban levő országok technikai felszereltségében, illetve termelékenységi szintjében. Ezen a sokat emlegetett, a külföldi tőkebeáramlásoknak tulajdonított és valóban megfigyelhető katalizátorhatás sem változtat sokat.⁷

Másodsorban kevés figyelmet szentelnek a tőkebeáramlások struktúrájának. Amíg a beáramló tőke nagyrészt hitelekből, ráadásul rövid lejáratú hitelekből áll, amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok a gyökeres struktúraváltoztatásra, addig a gazdasági hatások jelentéktelenek maradnak. Kedvezőbben kell megítélni a működőtőke-befektetéseket, bár ezek egy része is csak a felvevőpiacok meghódítását és biztosítását szolgálja – legalábbis általában úgy tűnik.⁸ Magyarországon kedvezőbb a kép mind a közvetlen beruházások mértékét, mind az ágazati struktúrát illetően, hiszen “a külföldi beruházások döntő többsége a termelésbe áramlott”.⁹

Harmadsorban az importorientált és hitelekből finanszírozott fejlődési stratégia szükségszerűen növekvő külső eladósodáshoz vezet. Az adósságok növekedésével viszont csökken a befektetők és hitelezők bizalma, ennek pedig egyrészt az lesz a következménye, hogy a megkezdett stratégia évről évre drágul. Hiszen a növekvő adósságállománnyal és a stabilitásba vetett hit csökkenésével nő az ár, ami az új hitelek emelkedő kamatlábában, illetve rosszabb feltételeiben, valamint a külföldi bankoknak és befektetőknek biztosítandó egyre nagyobb adókedvezmények és különleges feltételek formájában tett engedményekben fizetendő meg.

Másik következményként a növekvő külső eladósodás fejlődési csapdának mutatkozik az átalakulóban lévő országok számára a keményvalutával rendelkező országok által dominált világpiacon. Mivel a közép- és kelet-európai országok nem rendelkeznek szerződéskötésre elfogadott valutával, ezért kénytelenek külföldi valutában (dollárban, márkában stb.) kötni szerződéseiket. Ez maga után vonja, hogy a kamatokat és törlesztéseket is külföldi valutában kell fizetniük. Az adósságszolgálat kényszere viszont a minden áron való exportot erőlteti. E gazdaságoknak – az alacsony munkabérek miatt – kiváltképp a munkaintenzív termékei és a nyersanyagai exportképesek. Fennmarad tehát a tartós lemaradás a nyugati reálbérektől, termelékenységtől és életszínvonaltól, holott ennek a tendenciának épp ellenkező irányúnak kéne lennie! De nem csak erről van szó. Nő a veszélye annak is, hogy megbomlik belföldi valuta, a hitelpiac és a megtakarítási folyamat működőképessége, mivel a belföldi tranzakciók közt növekszik a külföldi valutában végrehajtottak részaránya. A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik. Ezáltal a tőkeimport nem fejlődést hoz, hanem gazdasági periferizálódást, ahol a valuták közötti verseny a végrehajtó mechanizmus szerepét játssza.

Fel kell ismernünk végül, hogy az adósságállomány növekedése okozta bizalomcsökkenés veszélyezteti a további tőkeáramlást is. Bizalomvesztés esetén fennáll az adósságválság veszélye, ami a megkezdett fejlődés megszakadását eredményezné. Az ilyen forgatókönyvek, minden gazdasági és szociális következményükkel együtt, jól ismertek Latin-Amerikából. 1995 elején Magyarország is alig tudta elkerülni adósságproblémáinak ilyen kiéleződését.

Negyedsorban az importorientált fejlődési stratégia olyan helyzetet eredményez a belföldi gazdaságban, amely inkább a stagnálás rögzítése felé tendál, mint a fejlődéshez szükséges erők felszabadítása felé. Ez már abból is következik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya túlkínálatot eredményez az árupiacon, ami viszont csökkentőleg hat a termelésre és a beruházásokra. Ez megnehezíti a felhalmozási folyamat sikeres beindítását. A kapacitások parlagon hevernek, a gazdaság pedig egy meglehetősen merev, recesszió és infláció által meghatározott pályán mozog. Magyarország esetében is létezett egy ilyen szakasz (1988–1993), mikor is az időszak végén semmivel sem volt kevesebb a probléma, mint az elején.¹⁰

Ötödsorban kérdéses, hogy a nyugati ipari országoknak fűződik-e egyáltalán érdekük a reformországok átfogó gazdasági fejlődéséhez. Egyelőre csak az új felvevőpiacokhoz, nyersanyagforrásokhoz, alacsonyabb környezetvédelmi előírásokat és alacsonyabb bérszínvonalat biztosító telephelyekhez fűződő érdek fedezhető fel. E feltételek jövőbeli biztosításához inkább egy korlátozott fejlődés tűnik kívánatosnak, nem pedig az átalakulóban levő országok termelékenységi és jóléti szintjének a fejlett gazdaságok szintjére való emelése.

A piacvásárlás mint telepítőtényező mellett a Közép- és Kelet-Európába befektetők számára a munkaköltségek játszottak döntő szerepet. A viszonylag alacsony bérszínvonal főképp a munkaintenzív (vagyis tőkeszegény) termelés közép- és kelet-európai országokba telepítését eredményezi. E befektetések által viszont a fejlett és az átalakuló országok közötti termelékenységi szakadék nemhogy eltűnne, inkább kiszélesedik. A közép- és kelet-európai országok efféle munkamegosztáson és tőkekapcsolatokon alapuló világgazdasági integrációja piacgazdaságba való átmenetüket mutatja ugyan, de nem a modern ipari országokká válásukat.

Azt a versenyelőnyt, amit a legmodernebb technikának az alacsony bérekkel való ötvözése nyújtana – ami főképp Délkelet-Ázsiára jellemző –, az átalakulóban lévő országok felzárkózásuk során kevéssé tudják kihasználni. Inkább annak a veszélye áll fenn, hogy – nem utolsó sorban a nyugati hitel- és beruházási támogatások miatt – hosszú távú függőség és alulfejlettség alakulhat ki.¹¹

Hatodsorban egyre inkább megmutatkozik, hogy az ipari országok nem készek megnyitni piacaikat az átalakuló országok előtt. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre például arról, hogyan gátolja az EU a közép- és kelet-európai országok kívánságával ellentétben a kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a szorosabb gazdasági együttműködést és végül az EU-hoz való csatlakozást.

A piaci hozzáférést főképp az EU szempontjából “érzékeny” területeken, mint például a mezőgazdaság, a textilipar, a ruházati-, illetve az acélipar területén késlekedő kereskedelmi liberalizáció gátolja.¹² Így az EU deficitet idéz elő a közép- és kelet-európai országok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegében. Ilyen körülmények között nem jöhet létre az áru- és tőkeáramlás irányának az adósságállomány leépítéséhez szükséges megfordulása, ez pedig végül az ismertetett stratégia bukásához vezet.

Érdekes módon az átalakulóban levő országokban is egyre többen adnak hangot fenntartásaiknak a növekvő tőkeimport stratégiájával szemben.¹³ Álláspontjukat gyakran kifejezetten mint nemzeti érdeket fogalmazzák meg.

3. Kelet-Németország példája

A volt Kelet-Németország a posztszocialista átalakulási folyamatot tekintve éppenséggel nem modellértékű. Sokkal inkább egy semmivel sem összehasonlítható kivételes esetről van szó, amelyet kevésbé az átalakulási folyamat általános folyamatai jellemeztek, mint inkább a Német Szövetségi Köztársaságba való integrációja és a német újraegyesülés folyamatának specifikus momentumai. Ennek ellenére Kelet-Németország fejlődéséből is levonhatók bizonyos következtetések a különböző átalakulási stratégiák és módszerek értékelése számára. Már csak azért is, mert az első, átalakulási fázis – az intézményrendszer átalakítása – már 1992-ben lezárult, és a második fázis – a modernizáció szakasza – már ugyanabban az évben, azaz jóval korábban elkezdődött, mint a többi országban.

Egy másik érv Kelet-Németország példájának az átalakulási folyamatok értékelésében való figyelembevételére abból adódik, hogy ott az import által támogatott fejlődésnek egy extrém változatát alkalmazzák. A világon egyetlen más régióban sincs ekkora eltérés a GDP (bruttó nemzeti termék) termelése és felhasználása között, mint itt. Ha az export–import elemzés során a Nyugat-Németországból származó transzfereket is figyelembe vesszük, akkor Kelet-Németország importkvótája (import/GDP) meghaladja a 100%-ot, az import/GDP hányados pedig négyszer akkora, mint az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya.

Az egykori NDK már 1991-ben túljutott a gazdasági visszaesés mélypontján. 1992 óta a kelet-német gazdaságban erőteljes növekedés zajlik, és folyik a nyugat-német gazdasághoz való felzárkózás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a tényeket, sokkal kritikusabban kell megítélnünk a fejlődési eredményeket, méghozzá több okból.

Az első ilyen szempont a hatékonyság kérdése: 1990 és 1996 között mintegy 1100 milliárd német márka értékű (bruttó) transzfer érkezett a volt NDK-ba. E transzferek nettó értéke is kb. 900 milliárd márkát tesz ki (l. 2. táblázat). Ez mintegy négyszerese annak a tőkének, ami beruházások, hitelek, segélyek és támogatások formájában mindeddig valamennyi közép–kelet-európai országba együttesen érkezett.

E kiadások kb. 40%-a beruházási célokat szolgált, nagyrészt az infrastruktúra területén. Ha azonban a privátszféra befektetéseit is ideszámítjuk, akkor az 1990 és 1996 közötti időszakra kb. 900 milliárd márka befektetés-volument kapunk! A beruházási ráta a reál bruttó hazai termék viszonylatában átlagosan több mint 50% volt Kelet-Németországban.¹⁴ Ha ezeket az adatokat más átalakulóban levő országok mutatóival hasonlítjuk össze, Kelet-Németország különösen privilegizáltnak, szerencsés kivételnek, a legjobb felzárkózási esélyekkel rendelkező régiónak tűnik. Ám ez nem így van. Az óriási összegek ellenére, amelyeket egyetlen másik átalakulóban lévő országban sem lehet még csak közelítőleg sem előteremteni és befektetni, Kelet-Németországnak máig nem sikerült a gazdasági teljesítménye 1989-es szintjét újra elérni, pláne túlhaladni. Amit elértek, az a mélyreható strukturális változás, a gazdasági aktivitás szintje azonban alacsonyabb, mint az átalakulás előtt volt. Az 1992 óta Kelet-Németországban zajló fellendülés egy mesterséges, transzferekből finanszírozott folyamat, itt ugyanis a rendszerváltás hetedik évére sem sikerült önálló gazdasági fejlődést megvalósítani.

Másodsorban: minden valódi gazdasági fejlődési folyamat multiplikátor hatással is jár, és ebből származik lendülete. Kelet-Németországban azonban ebből semmit sem lehet érezni. A gazdasági aktivitás elért szintjét is a nyugat–keleti transzferek biztosítják, és minden, a transzfer-kifizetéseket csökkentő próbálkozás a gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Mint a 2. és a 3. táblázat adatai mutatják, még növekvő transzferek mellett sem sikerült stabil gazdasági növekedést biztosítani: a bruttó hazai termék növekedési üteme 1994 óta csökken, és 1997-re előreláthatólag majdnem megszűnik a gazdasági növekedés. Ezzel megsemmisül a kelet-német termelési szint gyors felzárkóztatásának illúziója.

Harmadsorban: bár Kelet-Németországban a transzferek és a tőkeimport révén egy modern és az előzőekhez képest teljesen megváltozott gazdasági struktúra alakul ki, mely ugyanakkor jelentősen függ a nyugat-német gazdaságtól és rászorul az onnan érkező megrendelésekre és támogatásra is .

Az 1990 óta zajló változás Kelet-Németország számára nem más mint a KGST vezető ipari országából egy rossz szerkezetű, dezindusztrializálódott, transzferekre és importra utalt, az egyesült Németországon belül periferizált régióvá való süllyedés. Ez rajzolódik ki a kelet-német gazdaság német exporton belüli különösen alacsony részesedéséből, vagy abból, hogy az itteni iparsűrűség (1000 lakosra jutó ipari dolgozók száma) csak fele a nyugat-németnek. A valamikori 3,5 millió kelet-német ipari alkalmazottból mára alig 600 000 maradt. Kelet-Németország legiparosodottabb területein az iparosodottság mértéke Nyugat-Németország agrárrégióinak megfelelő fokot mutat.

Ha összehasonlítjuk Kelet-Németország gazdasági adatait a többi rendszerváltó ország adataival (4–6. táblázat), meglepő a bőséges tőkebeáramlás ellenére összességében mégis viszonylag gyenge eredmény. Mindemellett Kelet-Németország viszonylag rossz eredménye nem vezethető vissza kedvezőtlenebb kiindulási pozícióra. Épp ellenkezőleg: adottságai sokkal kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb másik átalakuló országnak. Az okok nem kereshetők a politikai viszonyokban sem, és a kelet-német lakosság hiányzó teljesítőkészségében sem.

A kedvezőtlenül alakuló fejlődésért sokkal inkább a külső átalakulás rendje és módja okolható. Különösen az egyik oldalon radikális sokkból és a másik oldalon masszív tőkeimportból álló kombináció bizonyult végzetesnek. E keverék hatására a meglévő adottságok és struktúrák nagyon hamar felbomlottak, egy önfenntartó fejlődés azonban mindeddig nem jött létre.

Ehelyett Kelet-Németország több mint hat éve főképp a nyugat-németek által finanszírozott költségvetési forrásokból tartja fenn magát. Egyre világosabban látszik, hogy bár gyors kezdeti sikereket tudott felmutatni, és kétségtelenül bizonyos fejlődésen megy keresztül, Kelet-Németország ennek ellenére teljes mértékben Nyugat-Németországtól függő marad. Annak a módnak, ahogy Kelet-Németország az egyesült NSZK és Európa periferizált régiójává süllyed, minden ország számára intő jelül kell szolgálnia. Itt nyilvánvalóan nem a megfelelő utat választották. Más országok számára igen hátrányos lenne, ha ez a folyamat az egyesült Európa keretei között megismétlődne. Mindenképpen ajánlatos tehát az alternatív fejlődési pályák vizsgálata.

4. Az alternatíva: export által támogatott fejlődés

A transzferforrásokra és tőkeimportra támaszkodó stratégia alternatívájaként fogalmazódott meg a másik fejlődési koncepció, amelyben “az export növelése a fejlesztési stratégia központi tényezőjeként”¹⁵ jelenik meg. Képviselői merkantilista érvekre, valamint a rég- és a közelmúlt azon gazdaságtörténeti példáira hivatkoznak,¹⁶ amelyek azt támasztják alá, hogy az exportorientált stratégia sokkal eredményesebben indíthatja be a gazdasági fejlődési folyamatot, mint a tőkeimport.

A gazdasági fejlődésre vonatkozó problémafelvetés tulajdonképpen egy kérdésre fut ki: hogyan lehet stabil jövedelemképző folyamatot előidézni, és ezt fenntartani. A választ a beruházások dinamikájában illetve szerkezetében kell keresnünk. A beruházások érezhető élénkítéséhez két alapvető makrogazdasági feltételre van szükség. Az egyik, hogy a nemzeti valutának bizonyos stabilitással kell rendelkeznie, hogy meglegyen iránta a kellő bizalom, és a befektetők készek legyenek hosszú távon is a nemzeti valutában gazdálkodni. A másik ilyen feltétel a szokásosnál jóval nagyobb kereslet, egy olyan külső lökés, amely életre kelti a gazdaságot, és mobilizálja a parlagon fekvő forrásokat. Az utóbbi feltételt az export biztosítja, az elsőért a nemzeti pénzpolitika felelős.

Az exportorientált stratégia külkereskedelmi mérleg többletet okoz, ami az árfolyamok segítségével biztosítható. Ehhez a nemzeti valuta alulértékeltsége szükséges. Ez a helyzet jelentős leértékeléssel érhető el, majd hosszabb távon a megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával tartható fenn.

Célszerű az exportoffenzívából kiinduló gazdasági fejlődést protekcionista rendelkezésekkel is támogatni. Csak a külkereskedelmi mérleg többlet és a szelektív támogatás kombinációja által válik az exportorientált fejlődésmodell megvalósítható gazdaságpolitikává. A valuta alulértékeltsége lehetővé teszi a külkereskedelmi mérleg többlet eléréséhez szükséges exportot, támogatja a felértékelési várakozásokat, és a reálbér-különbségek növelése által erősíti a hazai termelők világpiaci versenyképességét. A szelektív támogatás pedig lehetővé teszi, illetve ösztönzi a termelési szerkezet diverzifikációját, ezáltal pedig egy versenyképes gazdaság létrejöttét.

Az ismertetett stratégia, illetve a tartós külkereskedelmi mérleg többlet tagadhatatlan előnye, hogy a kereslet által kiváltott termelésnövekedéssel egyidejűleg a belföldi valuta iránti bizalom is javul. Ez lehetővé teszi, hogy a konjunktúrát támogató pénzpolitika mozgástere megnövekedjék, csökkenthetővé váljék a kamatláb – különös tekintettel a hosszú lejáratú hitelek kamataira –, és ezáltal nőjön a beruházási kedv.

Az exportorientált fejlődési stratégia sikeres megvalósítása az intézményi feltételek mellett mindenek előtt stabil bel- és külföldi helyzetet, kiegyensúlyozott költségvetést, valamint visszafogott jövedelempolitikát igényel, amely megakadályozza, hogy a pénzbeli bérek emelkedése inflációt eredményezzen. Ezek a feltételek néhány közép- és kelet-európai országban, mint pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország messzemenőleg adottak. A többi országban a következő években kell ezeket lépésről lépésre megteremteni.

Az ilyen exportorientált stratégia legnagyobb akadálya jelenleg az Európai Unió protekcionizmusa, továbbá néhány ország esetében a nagymértékű külső eladósodás. Mindkét tényező megnehezíti az átalakulóban lévő országok exportoffenzíváját, és hozzájárul periferizálódásukhoz. Itt van tehát az ideje, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja ellensúlyozni e kedvezőtlen hatásokat, megragadva az exportnövelés és az importcsökkentés támogatásának minden eszközét. Szükséges továbbá az adósságállomány leépítése, ami által csökkenthető az adósságszolgálat céljaira elfolyó összeg.

Kedvező esetben az ilyen stratégia olyan piaci helyzethez vezet, amelyet egy jól működő beruházás–jövedelem-mechanizmus, valamint növekvő megtakarítás jellemez. Ez a külföldi befektetőket is további közvetlen beruházásokra ösztönözné, méghozzá fokozottan a termelési szférára koncentrálva. Az eredmény végül egy stabil, önfenntartó gazdasági fejlődés lenne, amelynek lendülete az állandóan bővülő termelés bázisán alapulna. Az ismertetett fejlődési út fölénye a kelet-német modellel szemben, ahol a termelési bázis a tőketranszferek ellenére (vagy épp ezért) csekély, a gazdasági fejlődés pedig “mesterséges”, instabil és a nyugat-német konjunkturális helyzettől függő, nyilvánvaló.

A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. Jelenleg főképp három tényező gátolja meg az átalakulóban lévő országokat abban, hogy kompromisszumok nélkül belevágjanak az exportorientált fejlődés stratégiájának alkalmazásába.

Az első ilyen körülmény a külgazdasági kiinduló helyzet, Csehország kivételével ugyanis minden ország nagymértékű külföldi adósságállománnyal lépett az átalakulás útjára. Magyarország esetében, amely az ország nagyságát és gazdasági potenciálját figyelembe véve a legtöbb adósságot halmozta fel, ez a tény nagyban befolyásolta a politikát. Ebben az esetben az alkalmazandó gazdaságstratégiával kapcsolatos döntési szabadságról nem is lehet beszélni. Az export nagyságát sokkal inkább az a kényszer diktálja, hogy törleszteni kell az adósságokat és fenntartani a fizetőképességet, a kivitel tehát nem rendelhető alá a stabil belső gazdasági növekedést megalapozni kívánó gazdasági stratégia szempontjainak.

Másodsorban még nem teljesül az exportorientált fejlődéshez szükséges valamennyi belgazdasági feltétel: a piaci helyzet néhány országban inkább az inflációs gazdaság típusának megfelelő, ahol meghatározó szerepet játszik a magas inflációs ráta, a költségvetési deficit, a valuta reálfelértékelődésének tendenciája és a külső eladósodottság. Még ott is, ahol a hatékony piacgazdaság intézményi keretei már megteremtődtek, mint Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon, nagyszámú olyan mikro- és makrogazdasági hiányosság van a gazdaságban, amelyek a javasolt fejlődési stratégia konzekvens alkalmazását megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik.

Harmadsorban maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását és folyó fizetési mérleg többlet kialakítását. Bizonyítéka ennek az, hogy az 1989. évi mintegy 8%-ról 1993-ra mindössze kb. 3%-ra esett vissza az átalakulóban levő országok világpiaci részesedése, míg külső adósságállományuk ugyanezen idő alatt jelentősen növekedett, kb. 140 milliárd dollárról mintegy 250 milliárdra.¹⁷ Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.

Nagyobb számú közép- és kelet-európai, valamint harmadik világbeli ország exportorientált fejlődési stratégiára való áttérése a világpiaci viszonyok megfordulásának tendenciáját eredményezné. Azaz az ipari országoknak el kellene fogadniuk valutáik felértékelődését, folyó fizetési mérlegeik deficitbe fordulását, el kellene adósodniuk a fejlődő és az átalakulóban levő országoknál, és fel kéne adniuk mindenféle protekcionizmust. Ennek azonban jelenleg nincs komolyan vehető jele, amiből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legjobb esetben is csak egyes, a fenti feltételek értelmében különösen kedvező helyzetben lévő rendszerváltó országok lesznek majd képesek exportorientált fejlődési stratégiát alkalmazni. Csehország és Lengyelország ebbe a csoportba tartoznak. Talán Magyarország is.

(Fordította: Szabó Adrienne Ágnes)

Jegyzetek

¹ V. ö. Senghaas, D.: Von Europa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen, Frankfurt, 1982. 66.; Riese, H.: Entwicklungsstrategie und ökonomische Theorie – Anmerkungen zu einem vernachlässigten Thema. In: Entwicklungsländer und Weltmarkt. Ökonomie und Gesellschaft. Jahrbuch 4., Frankfurt–New York, 1986. 160.

² Institut der deutschen Wirtschaft Köln: Osteuropa auf dem Weg in die Marktwirtschaft, Köln 1993. 86.

³ V. ö. Khan, M. S. – Montiel, P. – Haque, N. U.: Adjustment with Growth. Relating Analytical Approaches of the IMF and the World Bank. In: Journal of Development Economics, vol. 32.,1990. 155–179.

⁴ V. ö. Riese, 1986.; Herr, H. – Westphal, A.: Transformation in Mittel- und Osteuropa: Makroökonimische Konzepte und Fallstudien. Frankfurt–New York, 1993.; Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion: Peripherisierung und ihre Überwindung aus geldwirtschaftlicher Sicht. Marburg, 1993.

⁵ V. ö. Radice, H.: A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban. Eszmélet, 24. 48–73.

⁶ V. ö. Institut der deutschen Wirtschaft. Köln, 91.

⁷ V. ö. Witkowska, J.: Umfang und Struktur der ausländischen Direktinvestitionen in Polen und ihr Einfluß auf den polnischen Außenhandel. In: Transformation. Leipziger Beiträge zu Wirtschaft und Gesellschaft. (Szerk. M. Miegel) 1995/2., 88–101.

⁸ V. ö. Beyfuß, J.: Dokumentation: Standortqualitäten der Länder Mittel- und Osteuropas. In: Institut der deutschen Wirtschaft, iw-trends 1995/2. 33.

⁹ Natinal Bank of Hungary, Monthly Report, 1994/8. 144.

¹⁰ V. ö. Busch, U.: Die makroökonomische Bilanz Ungarns und die Grenzen einer importgestützten Entwicklungspolitik. In: Transformation…, 121–142.

¹¹ V. ö. Andor, L.: Peripherisierung in Ungarn. Utopie kreativ, 1996/63. 32–47.; Hopfman, A.: Transformation und Weltmarktintegration. Perspektiven der Reformländer Mittel- und Osteuropas in der internationalen Arbetsteilung. Prokla, 1995/4. 541–564.

¹² V. ö. Stehn, J.: Stufen einer Osterweiterung der Europäischen Union. Die Weltwirtschaft, 1994/2. 198.

¹³ V. ö. Klaus, V.: Signale aus dem Herzen Europas. Wiesbaden, 1991. 94.

¹⁴ V. ö. M. Wegner: Die deutsche Einigung oder das Ausbleiben des Wunders. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 1996. 40 k. 13.

¹⁵ V. ö. Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion…, 15.; Busch, U.: Conflicts and constraints in development strategies. In: Köhler, G. (szerk.): Questioning Development. Marburg 1996. 360.

¹⁶ V. ö. Herr, H.: Geld, Währungssystem und Währungswettbewerb. Theoretische und historische Analyse einer internationalen Geldwirtschaft. Frankfurt–New York, 1992. 280.

¹⁷ V. ö. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995. január 26.

Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!