Az utóbbi 50 év világgazdasági folyamatai is egyértelműen bizonyítják, hogy a gazdasági növekedés és fejlődés tekintetében az egyes országok, régiók, országtípusok között jelentős különbségek mutatkoznak. Az egyenlőtlen fejlődés legjellemzőbb megnyilvánulásai; a legfejlettebb országok egymáshoz viszonyított pozíciójának változása; a fejlett és fejlődő országok (óriási többsége) közötti szakadék folyamatos növekedése, illetve a fejlődő világon belüli differenciálódás. A jelen dolgozatnak nem célja e folyamatok statisztikai illusztrálása. Azokat a hatótényezőket mutatja be, amelyek a világgazdaságban az egyenlőtlen fejlődést előidézik. Az elemzésben elsősorban a fejlett és az elmaradottabb országok közötti gazdasági kapcsolatok lesznek előtérben.

A tőkés világgazdaság csak egységében fogható fel, hiszen nem egyszerűen nemzetgazdaságok egymásmellettisége. Az áruk, a tőkék és részben a munkaerő nemzetközi áramlása olyan szervesült kapcsolatot hoz létre a Föld összes országa között, mely a jövedelmi folyamatokat nemzetközivé teszi. S bármely piacon – így a világpiacon, a világgazdaságban is – a jövedelmek ott koncentrálódnak, ahol a jelentősebb volumenű tőkék vannak. A nagyobb tőkével rendelkezők, a monopolpozícióban lévők a jövedelmeket saját javukra tudják elosztani, s kihasználva erejüket a gyengébbekre különböző formában nyomást tudnak gyakorolni pl. termelési szerkezetük módosítása érdekében. Gunnar Myrdal írja: “ezt a fejlődést, illetve annak viszonylagos hiányát nem elsősorban a gyarmati hatalmak politikai mesterkedései kényszerítették a fejletlen országokra. Főképpen a piaci erők természetes következménye volt, mert ezek az erők nem az egyenlőség, hanem az egyenlőtlenség növelése irányában hatnak.” Máshol kiemeli (majd részletesen elemzi), hogy “a nemzetközi kereskedelem – és a tőkemozgás – általában egyenlőtlenséget szül”.¹

A tőkés tulajdon és piac nemzetköziesedésének és hatásainak értelmezése tekintetében számtalan álláspont létezik, a magyar szakirodalomban is eltérő nézetek élnek egymás mellett. Egyesek kimondva vagy kimondatlanul csakis a keresleti–kínálati viszonyokkal magyarázzák a nemzetközi piac tendenciáit, mások a monopolárak uralmára hivatkozva meghatározhatatlannak tartják a nemzetközi cserét reguláló árvonzáspontokat, megint mások – axiómaszerűen – abból indulnak ki, hogy a nemzetközi csere csak egyenértékű lehet (munkát egyik fél sem nyerhet vagy veszthet), s a nemzetközi cserét szabályozó árcentrum úgy alakul ki, hogy a felek által realizált komparatív előnyök egyenlőek legyenek. Ma ez utóbbi álláspont a leginkább elterjedt és világszerte elsősorban ezt oktatják. Véleményem szerint azonban az az álláspont tükrözi leghelyesebben a valóságos folyamatokat és azok lényegét, amely a marxi munkaérték-elmélet talaján azt mondja, hogy a tőkeáramlás, a piac jelenkori nemzetközi kiteljesedése mellett fel kell tételezni a korábban tőkés nemzetgazdaságokra értelmezett törvényszerűségek valamiféle (módosított) érvényesülését, a nemzeti és nemzetközi folyamatokban megkettőzött interferenciáját.² S ha ebből indulunk ki, akkor fel kell tételezni azt is, hogy a világpiacon (s a fejlődő országokban a hazai és a külföldi tőkések között) – hasonlóan a nemzetgazdaságokban létrehozott értéktöbbleteken (profitokon) való osztozkodáshoz – lehetséges, sőt jellemző a nem egyenlő munkamennyiségek (értékek) cseréje.

Mielőtt a nemzetközi értéktranszferek hatótényezőinek és konkrét megnyilvánulási formáinak részleteiben elmélyednénk, hangsúlyozni kell – bár evidens –, hogy a külföldi tőke szerepe az elmaradottabb országokban kettős. Miközben a gazdaság működéséhez szükséges inputok jelentős részét a tőkés világpiac biztosítja, a külföldi tőke (ha torzító szerkezeti hatások közepette is, de) hozzájárul a termelőalapok fejlődéséhez is, azt esetenként pénzügyi eszközök nemzetközi áramlása, külső növekedési impulzus segíti elő.³ E folyamat másik oldala a munkamennyiségek, profitok nemzetközi elosztása és újraelosztása.

Valószínűleg nem törvényszerű továbbá a fejlődő országok helyzetének abszolút romlása sem (többségükben – legalábbis a hetvenes évek végéig – a lakosság szaporodási rátáját meghaladta a gazdasági növekedés üteme). Ugyanakkor nagy többségük számára a valós folyamatok alapján törvényszerűnek látszik a relatív, a fejlett országokhoz viszonyított helyzet gyengülése (pl. az egy főre jutó jövedelemben, technikai színvonalban). A nemzetközi függés és a jövedelem-lecsapolás csatornáinak elemzése és értelmezése során tehát erről az összetett hatásról nem szabad megfeledkezni. Az egyenlőtlenítő hatások mögött mindig ott vannak a gazdaság működőképességéhez szükséges és esetenként pozitív, fejlődési effektusokat is hordozó tőkék, a tőkebeáramlás (és annak áruformája) mögött mindig ott rejtőznek az egyenlőtlenítő mechanizmusok.

A tőkés világgazdasághoz tartozásnak tehát a fejlődő és a nem élenjáró országokra nézve messzemenő következményei vannak. A külföldi tőke egyrészt közvetlenül, mint termelési eszközök tulajdonosa jut jövedelemhez a kevésbé fejlett országokban, másrészt közvetett formában, az árucserében különböző piaci mechanizmusok és monopolhatások révén részesedik a mások által létrehozott értéktöbbletekből, profitokból. Jelentős a jövedelmek lecsapolása a nemzetközi pénzügyek szférájában. Ugyanakkor a külföldi tőke közvetlenül (piaci stratégiájával, pénzpolitikájával stb.) befolyásolja a felhalmozási folyamatokat, a strukturális fejlődést, általában véve a gazdasági növekedést, a nemzetközi gazdasági erőviszonyok alakulását.

Jövedelemszerzés a saját és a “közvetett” tulajdon alapján

A nem élenjáró országokban a gazdaság modernebb, árutermelő szektorában a profitok egy (nagy) részét a külföldi tőkések, többnyire a multinacionális vállalatok zsebelik be. Ez nyilvánvaló, ha saját vállalkozásukról van szó. Arról már kevesebbet szoktak beszélni, hogy akkor is jelentős profitokat realizálhatnak egyes termelőtevékenységekből, ha az jogilag nem a saját tulajdonuk.

Miután a fejlődő országok többsége – igaz, éppen a nemzetközi gazdasági erőviszonyok által is korlátozott – politikai függetlenséghez jutott, igyekezett e politikai függetlenséget saját nemzetgazdasága fejlesztésével is alátámasztani. Erősödő harc bontakozott ki az erőforrások feletti ellenőrzés jogáért és általában a termelés jövedelmének elosztásáért a volt anyaországok tőkéje és a fejlődő országok között. Az ásványi nyersanyagokkal rendelkező fejlődő országok államosításokkal, nacionalizálással, adózási–adminisztratív intézkedésekkel próbálták növelni részesedésüket a kitermelés hasznából. Sok helyen nemzeti tulajdonba vették a termelőüzemeket.

A gyarmati időkre jellemző kolonialista típusú kizsákmányolásban “jártas” monopóliumok egy idő után rugalmasan reagáltak a világpolitikai és világgazdasági változásokra, s az adott ország változó belső viszonyaira: új típusú, de korábbi profitjaikat általában változatlanul biztosító szerződéseket írtak alá. A tőkés világgazdasághoz kötődő fejlődő országok gazdasága és gazdaságvezetése ugyanis “nem mondhat le a külföldi tőkével való együttműködésről és gazdaságirányítási segítségről. Különösen nem nélkülözhetik a fejlődő országok a külföldi vállalatok technológiáját, irányítási módszereit és értékesítési hálózatát. A fejlődő országok e kényszerhelyzete és az említett törekvései találkoznak a külföldi vállalatok – ezek csaknem kivétel nélkül nemzetközi monopóliumok – új út- és formakeresésével, amellyel befolyásukat, egyben nyereségüket továbbra is biztosítani igyekeznek. Így alakult ki a közös vállalakozások, az ún. szolgáltatási és ‘management’-szerződések nehezen áttekinthető rendszere. E közös vállalkozások, szolgáltatási szerződések nemcsak a beruházásra, a termelés szervezésére, a műszaki irányításra, a világpiaci értékesítésre, hanem a finanszírozásra és a szakemberképzésre is kiterjednek. Az ún. szolgáltatási ‘management’-szerződések alapján működik igen sok fejlődő ország adóhivatala, pénzintézete, bankja. A centrum tőkéje, nemzetközi társaságai ezeken a csatornákon keresztül vesznek részt burkoltan helyi vállalatok – gyakran állami vállalatok – létrehozásában, finanszírozásában és ellenőrzésében.

Különösen ez utóbbi lehetőség hívja fel arra figyelmet, hogy a jogi értelemben vett tőketulajdon és tőkefunkció (valamint az utóbbival együtt járó ellenőrzési jog) a szolgáltató szerződések segítségével mennyire elválhat egymástól. [Kiemelés tőlem – F. P.] A fejlődő országok saját tulajdonú vállalkozása a szolgáltató szerződések hálójába kerül, többé elsősorban nem a belső szükségleteknek, hanem a nemzetközi tőke érdekeinek megfelelően fejlődik. Mindez a profit elosztására is kihat. A felszínen a külföldi monopólium, pénzintézet kölcsönt nyújt (beruházásra, közös vállalkozásra stb.) a szolgáltatási szerződések bonyolult rendszerének keretében (bankok esetében a külföldi tőkéstárssal, menedzserrel való együttműködés segítségével), valójában azonban részt vesz a beruházási és termelési döntésekben, az értékesítésben, élvezi a szolgáltatószerződésben kikötött jövedelmet.

A külföldi monopólium és a hozzá kötődő pénzintézet jövedelme látszólag kamat; valójában a szolgáltató szerződés segítségével, a termelő- és pénztőke összefonódása folytán az üzletmenettől függő profithoz jutnak.”⁴

Persze a nyersanyagtermelő monopóliumok gyakran közvetlen tőkebefektetésekkel is részt vesznek a kitermelésben. Ilyen esetekben a fejlődő országok adóztatással, royalitykkal, profitrepatriálási korlátozásokkal igyekeznek növelni költségvetési bevételeiket és a beruházásokat. Ezek azonban általában nem elég hatékony módszerek, egyrészt a monopóliumok könyvelési manőverei miatt, másrészt mert a túl szigorú szabályozás kivonulásra késztetheti a külföldi tőkét, és ezt már a fejlődő ország sem akarja.

S a külföldi tőke profitjai az elmaradott országokban – igaz a kockázat is nagyobb – nemzetközi összehasonlításban igen magasak. Ez abból ered, hogy a munkaerő nemzetközi mobilitása a tőkékhez és árukhoz képest elenyészően alacsony mértékű, így a fejlődő országokban a bérek kialakult szintje a kvalifikált munkaerő esetében is – nemzetközi összehasonlításban – alacsony marad.⁵ Ez – feltételezve például, hogy viszonylag fejlett technikát mozgat meg az alacsony bérszínvonalú, így nemzetközi összehasonlításban erősen kizsákmányolt munkaerő – a tőketulajdonos(ok) részére extraprofitot biztosít (legalábbis a nemzetközi cserére kerülő, a világgazdasági globális folyamatok által meghatározott áralakulású termékek esetében). A munkaerő fejlett és fejlődő országokban eltérő bérszínvonalából és a technikai színvonalak ennél kisebb különbségeiből adódó értéktöbbletet jórészt a külföldi vállalkozók vagy bankok realizálják, s e jövedelmeket – általában – szabadon hazautalhatják…⁶

Profitrealizálás a cserében (azaz a kereskedelemben)

Helyi, nemzeti piac

1. A fejlődő országok árutermelő ágazataiban a külföldi tőke profitja a fejlődő országok hazai vállalkozói által ellenőrzött gazdasági szférák jövedelmének “átszivattyúzott” részét is tartalmazza, mivel a monopolista árképzés hatásai a helyi piacon érvényesülnek. A tőkeszegény hazai vállalkozók aligha támaszthatnak konkurrenciát a modern termelés területén. A tőkeerőben mutatkozó különbség, illetve az ágazatok közötti tőkeáramlás hiánya monopolhelyzetet teremt. Az árutermelésben és a társadalmi viszonyokban meglévő dualitás tehát az értéktöbbleteknek a modernebb ágazatok, többnyire a külföldi tőke javára történő újraelosztását eredményezi. Például a helyi piacra készterméket előállító olcsón vásárol, termékeit pedig a termelési árnál⁷ drágábban adhatja el, amennyiben érdeke ezt diktálja. A monopolár a nem tőkés termelők jövedelmének bizonyos hányadát is elvonja.

2. Ideális szabadpiaci viszonyok között tendenciaszerűen két azonos nagyságú befektetésre (tőkére) azonos nagyságú (átlag)profitot lehet bezsebelni. Másként közelítve: ha mondjuk az egyik ágazatban meghatározott idő alatt újra és újra 25 tallér értéket 50 tallér, a másikban 100 tallér befektetéssel hoznak létre, akkor – hosszabb távon – az utóbbinak kétszer akkora profittömeget kell realizálnia. A magasabb tőkeigényesség egyben azt is jelenti, hogy a foglalkoztatott munkaerőhöz képest sok a felhasznált eszköz, gép, azaz magas a tőke (szerves) összetétele.⁸ Tehát amennyiben egy tevékenység tőkeigényesebb, magasabb szerves összetételű, mint a többi, a spontán piaci áralakulás biztosítja a nagyobb tőkére jutó, arányosan nagyobb profitot.

A piaci viszonyok elmaradott országokban jellemző korlátozottsága ilyen esetben a magas tőkeösszetételű (a fejlett technikát, nagyobb tőkét képviselő termelőket) – elvileg – hátrányos helyzetbe hozhatná, mert nem alakul ki az az ármechanizmus, amely a több lekötött tőkére jutó hozadékot biztosítaná. Természetesen a tőkeerős külföldi tőketulajdonossal ez nem fordulhat elő, mert ha másként nem, a monopolista árképzés eszközével szerzi meg a neki járó profitot.⁹

Bizonyosan ezzel a helyzettel is összefügg, hogy többnyire a fejlettebb, strukturáltabb iparral és a fejlettebb piaci viszonyokkal rendelkező országokban jönnek létre a helyi bedolgozóiparokra és a felvevőpiacra támaszkodó külföldi vállalkozások.¹⁰ Az ilyen esetekben, tehát a fejlettebb fejlődő országokban a külföldi tőke már a helyi piacon (az ottani áralakulási tendenciákon keresztül) is el tuja ismertetni a több lekötött tőkéjét, a magasabb szerves összetételt.

Nemzetközi kereskedelem

1. A jövedelmek újraelosztása nemcsak a helyi piacon, hanem a nemzetközi cserében is érvényesül.¹¹ “Abból, hogy a profit az értéktöbblet alatt állhat, tehát a tőke profittal cserélődhet anélkül, hogy szoros értelemben értékesülne,¹² következik, hogy nemcsak egyéni tőkések, hanem nemzetek is folytonosan cserélhetnek egymással, folytonosan egyre növekvő szinten ismételhetik is a cserét anélkül, hogy ezért egyaránt nyerniük kellene. Az egyik folytonosan elsajátíthatja a másik nemzet többletmunkájának egy részét, amelyért semmit sem ad vissza a cserében, csakhogy itt a mérték nem olyan, mint a tőkés és munkás közötti cserében.”¹³

Nem egyenlő munkamennyiségek cseréjét eredményezik mindenekelőtt a tőkeerőn, a technikai függőségen alapuló monopolhatások a nemzetközi cserében is. Itt is az erősebb partner diktál az árak, az elszámolások, a hitelfeltételek tekintetében. Közismert például, hogy a technikai dependencia kifejeződéseként az üzemek fenntartását, bővítését szolgáló gépeket, alkatrészeket 10–20%-os felárral számlázzák a fejlődő országoknak, ugyanakkor a hosszúlejáratú szerződések keretében nyerstermékeiket a tőzsdei árnál lényegesen olcsóbban veszik át.

Különösen kirívó a helyzet az utóbbi egy-két évtizedben a hosszú lejáratú tőkerészesedéssel járó vagy attól független – már említett – szolgáltató szerződések esetében. Az egyoldalú függőség pl. olyan helyzetet teremt, hogy szolgáltató szerződésekhez (gyakran tulajdoni részesedés nélkül) rendelkezésre bocsátott hitelek után, illetve magukban a (technika-fejlesztési vagy fenntartási, termelésszervezési, marketing stb.) szolgáltató szerződésekben (tőkerészesedés nélkül vagy a tőkerészesedéssel nem arányos) üzletmenettől függő jutalékot írnak elő, azaz a bevitt tőkétől független, vagy azzal nem arányos profitrészesedést biztosítanak a külföldi vállalkozónak.

2. A fejlődő országok a munkaérték-elmélet alapján az értéktörvény természetes működése következtében is több munkát adnak cserébe a nemzetközi kereskedelemben a nemzetgazdaságokban érvényre jutó, ágazaton belüli, illetve ágazatok közötti csere analógiájára.¹⁴ Kezdjük az első esettel.

Az alacsony termelékenységi átlagszínvonalon lévő országok (ágazatok) veszteséget szenvednek a nemzetközi cserében – mint ahogy a nemzetgazdaságokban az alacsonyabb termelékenységű termelőket profitveszteség éri ágazatukon belül, míg az átlagnál termelékenyebbek, kevesebb (munka-) ráfordítással termelők árujuk egyéni és társadalmi (átlagos) értékének különbözete alapján külön extraprofithoz jutnak.¹⁵

Hangsúlyozni kell, hogy mindezzel ellentétes folyamatok is kibontakoztak az elmúlt évtizedben. Egyes fejlettebb fejlődő országokban a (viszonylag) olcsó munkaerőt a (viszonylag) fejlett technikával párosították, vagyis egyes iparágakban és még inkább azok munkaigényes szegmentjeiben a komparatív előnyök a fejlődő országok felé tolódtak el. (Persze ezt a folyamatot a külföldi tőke beáramlása kísérte.)

3. Az értéktörvény érvényesülésének másik formája a különböző ágazatok közötti cserét érinti. A munkaérték-elmélet talaján vizsgálva ugyanis a nemzetek közötti cserében az elmaradottabbak kárára veszteség jelentkezik a különböző szerves összetételű nemzetgazdasági ágazatok közötti (fentebb már tárgyalt) cseréhez hasonlóan.¹⁶

Ahogy egy zárt tőkés nemzetgazdaságban a termelési ár révén a különböző tőkeösszetételű ágazatokban működő tőkék egyénileg eltérő értéketöbbletráták¹⁷ mellett a lekötött tőkék arányában realizálják a profitot, úgy ez tendenciaszerűen – még ha a tőkés gazdaság működési mechanizmusai nemzetközileg korlátozásokkal és módosulásokkal, a nemzeti és nemzetközi folyamatok egymással összefonódó, de mégis külön létező rendszerében érvényesülnek is – a tőkés világgazdaságban is jelen van.¹⁸ Az, hogy – hosszú távon – egyenlő lekötött tőkére egyenlő profit jusson, nemzetközi méretekben is csak úgy juthat érvényre, ha a (nemzetközi) termelési ár közbelép, azaz a magasabb értékösszetételű ágazatra specializálódott országok esetében magasabb a termelési ár, mint az érték, így a lekötött tőkéjükhöz képest viszonylag sok munkaórát realizálnak a nemzetközi cserében.¹⁹ Ez azt jelenti, hogy tendenciájában a fejlettebb, termelékenyebb, magasabb műszaki színvonalon álló országok realizálják a másik országban megtermelt profitok, értéktöbbletek egy részét, illetve dinamikájában szemlélve, a technikai színvonalat gyorsabban növelő országok egyre kedvezőbb pozícióba jutnak.

Ezt a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó közgazdászok közül azok, akik a kapitalizmus gazdasági törvényeinek nemzetközi érvényesülését tagadják, illetve rendkívül korlátozottnak tartják, nem ismerik el. Akik a világgazdaság szerves egységét hirdetik, azok viszont erősen hangsúlyozzák még akkor is, ha nem állnak a munkaérték-elmélet talaján. “Végső soron – állapítja meg Prebisch – az exportárakra nehezedő nyomás és a terms of trade rosszabbodásának tendenciája a piaci erők korlátlan játékának kitett növekedés perifériális folyamatában annak a következménye, hogy a kereslet jövedelemrugalmassága különböző, és a technikai haladás egyenlőtlen módon terjed szét a világban.” (Kiemelés tőlem: F. P.)²⁰

A továbbiakban arról lesz szó, hogy az értéktörvény ezen differenciáló hatása a fejlett, alapjában véve azonos színvonalon álló, egymással konkurrálni tudó országok cserekapcsolataiban másként érvényesül, más hatást vált ki, mint a különböző fejlettségű országok viszonyában.

A fejlett tőkés országok egymás közötti kapcsolataiban – legalábbis egy elméleti modellben gondolkodva – ha A országban a technikai fejlődés folytán a tőke értékösszetétele (szerves összetétele) egy korábbi paritásos helyzethez képest gyorsabban emelkedik, mint B-ben, A ország egy ideig több értéket realizálhat, mint B. Egy határon túl azonban (még erősen monopolizált viszonyok között is) a konkurrenciaharc kényszere nyomán B ország tőkései (esetleg az A országból beáramló tőkék segítségével) beruházásokat valósítanak meg az A országnak előnyöket biztosító vagy más termelési ágazatokban a konkurrenciaképesség javítása, a technikai elmaradottság leküzdése érdekében. A tőke szerves összetétele ennek nyomán B ország exportra termelő szektoraiban emelkedni kezd, következésképpen a termelési ár színvonala A országéhoz közelít, pontosabban mindkét ország exportszektorában a (nemzeti) termelési ár a nemzetközi cserében értelmet nyerő nemzetközi értékhez közelít, (A-ban csökken, B-ben nő). A következő időszakban esetleg B országban gyorsabb a technikai fejlődés, a munkaerő az exportszektorban egyre több és értékesebb eszközt (állandó tőkét)²¹ mozgat meg, a termelés élőmunkaigénye most itt csökken. Csak ezért azonban B országban sem lehet alacsonyabb az átlagprofit, következésképpen most B ország termelési ára lesz magasabb a végső nemzetközi árvonzáspontnál, így viszonylag több munkát realizál, mint A ország.

A vázolt séma persze túlságosan szimplifikáló, hiszen a világpiacon több (fejlett) ország van jelen, s a gazdaságok nem homogén egységek, a különböző gazdasági ágazatok külön-külön és együttesen folytatják konkurrenciaharcukat. Továbbra is elméleti modellben gondolkodva azonban bizonyos, hogy szabad áru- és tőkeáramlást feltételezve a lényegében egyformán fejlett, egyformán tőkeerős országok különböző ágazataiban és alágazataiban folyó világpiaci konkurrenciaharc hatásai hosszú távon kiegyenlítik egymást.

A valóság más szempontból is bonyolultabb. A szabad konkurrenciaharc érvényesülését helyenként korlátozás, protekcionizmus akadályozza. A fejlett tőkés országok világpiaci versenyharcában résztvevő országok sem egyenlő tőkeerőt képviselnek, általános fejlettségük sem azonos, ezen túlmenően az egyes országokban a különböző gazdasági ágazatok történelmi okokból és a technikai–tudományos fejlődés által diktált szakosodási kényszernek megfelelően fejlettebbek vagy elmaradottabbak lehetnek. Így például a fejlettek között kevésbé fejlett országok esetenként – gyakran a termelési viszonyok rugalmatlansága, a politikai felépítmény tehetetlensége miatt – képtelenek megfelelő konkurrenciát teremteni, azaz nem tudják a fejlett technikai színvonalat képviselő, ezért a piac által is elismert termékek kínálatával nemzetközi cseréjüket egyenlőbbé tenni. Máshol a viszonylagos elmaradottság az “utolérési effektus” érvényesüléséhez, a külföldi technika gyors adaptálásához és továbbfejlesztéséhez vezet. A termelési árak hullámzásával kísért – fentebb vázolt – tőkés világpiaci törvények sok buktatón, ellentmondáson keresztül törnek utat maguknak. Mindenesetre a fejlettek között is legfejlettebb országok legmodernebb technikát képviselő ágazatinak harcában (gépgyártás, híradástechnika, aviatechnika, számítástechnika stb.) jól érzékelhető a felszínen technikai versenyként jelentkező, a termelési (és piaci) árak hullámzásaiban is megnyilvánuló folyamat.

Az értéktörvény tehát a fejlett országok esetében – önmagában – nem állandósítja az eltérő ütemű fejlődést, hanem a nemzetközi konkurrenciaharcon keresztül – időnként igen fájdalmas formában – bizonyos hullámzást, fluktuációt idéz elő: divergál és nivellál. A fejlett országok egyenlőtlen gazdasági fejlődésének elemzése kapcsán Lenin többek között azt állapította meg, hogy “az utóbbi évtizedekben a nagyipar, a csere és a finánctőke nyomására erős volt a világ nivellálódása”.²² (Kiemelés tőlem F. P.) Az idézet egyrészt közvetlen utalás a tőkés piaci viszonyok törvényeinek nemzetközi érvényesülésére, másrészt azt fejezi ki, hogy a fejlett országok differenciálódásának éppen e törvények hatásai határt is szabnak.

A fejlett és az elmaradott országok viszonyában azonban más az elméleti kép. A gyengén fejlett országok nem rendelkezvén megfelelő tőkével történelmi elmaradottságuk leküzdésére, tartósan lemaradnak a technikai fejlesztésben. Az exportot néhány országtól eltekintve egy-két, többnyire alacsony tőkeösszetételű, általában nyersanyagokat vagy félkész-termékeket előállító ágazat biztosítja, ugyanakkor az importált gépek és fogyasztási cikkek magasabb műszaki színvonalat képviselnek. Így ezek az országok viszonylag sok élőmunkával előállított termékeket szállítanak a világpiacra. A kisajátított értéktöbblet azonban csak ezért itt sem lehet magasabb, mint a viszonylag kevesebb élőmunkát és több állandó tőkét felhasználó fejlett országokban.²³ A tőkék nemzetközi áramlásának szabadsága és mértéke ugyanis – megítélésünk szerint – ma már a fejlődő országok felé is elérte azt a színvonalat, amelynek nyomására hosszú időszakban nézve kialakult a (nemzetközi) értékarányoktól (immár tartósan egy irányban!) eltérő (nemzetközi) termelési árak rendszere; vagyis az elmaradott országok vagy az ott termelő vállalatok nem realizálhatják a több élőmunka és a kevesebb fejlett eszköz alapján létrehozott magasabb értéktöbbletet. Következésképpen a cserében tartósan több munkát kell adniuk kevesebbért.²⁴

Az egyenlőtlen tőkeerőn alapuló, a technikai színvonalban megnyilvánuló fejlettségbeli különbség, vagyis az alacsony összetételű ágazatokra, a nyerstermékek előállítására, a feldolgozó iparon belül a kevésbé feldolgozott árukra való szakosodás az értéktörvény nemzetközileg is érvényesülő hatásai folytán a fejlődő országokban megtermelt értéktöbbletek (profitok) tartós lecsapolását eredményezi. Ugyanilyen hatása van – mint láttuk – az egyes gazdasági ágazatokon belüli termelékenységben mutatkozó elmaradásnak. Az értéktörvény így járul hozzá a tőkés világgazdaságon belüli bipolaritás fenntartásához, a fejlett és a fejlődő országok között meglévő fejlettségbeli különbség újratermeléséhez, sőt növeléséhez.²⁵ A termelékenység, a tőkeösszetétel a legfejlettebb termékeket előállító, a legmagasabb színvonalú technikát képviselő országokban nő gyorsabban (a nyers- és félkésztermékekre való szakosodás gazdaságon belüli tovagyűrűző hatása eleve szűkebb), így a tőke szerves összetételének változása, a termelékenység emelkedése a nemzetközi cserében fokozódó előnyöket biztosít a fejlettebb államoknak.²⁶

A pénzügyek

A tőketulajdonon alapuló, valamint a nemzetközi kereskedelemben érvényesülő függőség és jövedelem-átcsoportosítás esetei után meg kell említeni a nemzetközi valuta- és bankműveletek, valamint a pénzügyi szolgáltatások terén fennálló dependenciát, veszteségeket.

1. Mindenekelőtt a felvett hitelek, az adósságok törlesztésével járó jövedelem-lecsapolást és torzító mechanizmusokat kell hangsúlyozni, hiszen ezek napjainkban egyre inkább beszűkítik az egyes adós országok gazdasági mozgásterét. E tényező azért vált jelentőssé, mert a tőkés nemzetközi függőség viszonyai között (és csak kisebb részben a célratörő gazdaságstratégia hiányában), gyakorlatilag nem volt olyan fejlődő ország, amely a felvett hitelek törlesztéséhez, a növekvő reálkamatok térítéséhez szükséges mértékű strukturális fejlődést, exportárualapot biztosítani tudta volna. Mindez a fejlődő országok – közöttük a gazdaságilag legfejlettebbek – nemzetközi fizetési krízisében nyilvánul meg. Az adósságok törlesztési kényszere többnyire a belső fizetőképes kereslet, a hazai piac mesterséges szűkítését, kényszerexportot, importkorlátozást követel.

Az adósságok törlesztése örökös járadékká válik. Miközben a fejlődő és más adós országok – köztük a közép–kelet-európaiak – egyre nagyobb összegeket törlesztenek (tőketörlesztés és kamatfizetés formájában), a kamatos kamatok folyamatai alapján egyre nő az adósságuk.²⁷ Összességében a 80-as években – még a statisztikákban követhető, tehát “felszíni” formákban is – jelentős nettó jövedelemáramlás mutatható ki a világ legfejlettebb térségei felé a fejlődő világból és a volt szocialista országokból is.

A törlesztési kényszer az export fokozását feltételezi, ami sok esetben a gazdaságtalan, támogatott kivitel erőltetését is jelenti. Mindez a gazdasági szerkezet belső igényektől független, a gazdasági hatékonyság elvét háttérbe szorító, a nemzetközi munkamegosztásba való magasabb szintű bekapcsolódás igényeinek is ellentmondó további torzulását eredményezi.

2. Részben a vázolt exportkényszerrel függ össze a fejlődő és egyéb, nem élenjáró országok valutaárfolyama. A valutaárfolyamok eredeti funkciója az, hogy a vásárlóerőparitást kifejezve reális összehasonlíthatóságot biztosítson a különböző országok termelékenységi és helyi piaci értékviszonyai között. Különböző okokból – nem kis mértékben a vázolt adósságszolgálati, export- és exportösztönzési kényszer miatt, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek ezirányú nyomása következtében – nemzeti pénznemeik árfolyamát folyamatosan leértékelik. Az elmaradottabb országokban az árfolyamok ezért tartósan eltérnek – mégpedig lefelé – a valuták vásárlóerőparitásától. Ez azt jelenti, hogy a fejlett országokban (ha saját valutájukat konvertibilis keményvalutára váltják) mindent – a vásárlóerőparitáshoz viszonyított alulértékeltséggel arányosan – drágán vásárolnak, és mindent – ugyanilyen arányban – olcsóbban vesznek tőlük.²⁸

3. Veszteséget okoz továbbá a fejlődő országok nemzeti valutáinak függő helyzete. Különösen a vezető konvertibilis valutákhoz kötött nemzeti pénznemek esetében, pl. a frank és font leértékelésekor a saját pénznem is veszít az értékéből, egyben a valutatartalékok (vásárló-) értéke is csökken. A nemzeti valutatartalékok párizsi, londoni bankokban történő őrzése – ez igen jellemző – azt jelenti, hogy ezeket az összegeket nem a hazai központi bankok forgatják, hanem a volt “anyaországok” központi pénzintézetei (természetesen kamatot azért kapnak). Kiszolgáltatottságuk folytán – ebben is gyakran közrejátszik az egyoldalú relációs függőség – a fejlődő országok (a “nagyobb kockázatra”, a kisebb üzleti értékre érvényes viszonylag magasabb tarifák miatt) gyakran aránytalanul jelentős összegeket fizetnek ki a nemzetközi bankműveletekre és a nemzetközi biztosítótársaságoknak.²⁹

Felhalmozás és struktúra

1. Az előző pontokban olyan gazdasági mechanizmusokról volt szó, amelyek révén a külföldi tőke közvetlenül vagy közvetve részesül a fejlődő országokban létrehozott értéktöbbletekből, s amelyek révén a függőség és a “jövedelemlecsapolás” állandósul. Az, hogy a felsorolt gazdaságtani összefüggések hol és milyen intenzitással érvényesülnek, attól függ, hogy az egyes fejlődő országok adottságai és a külföldi tőke érdekei hogyan találkoznak. A külföldi monopóliumok és az érdekeiket képviselő államok – mindenkori érdekeiknek megfelelően – beruházási és hitelezési, illetve profit-repatriálási, tőkekivonási politikájukkal (amellett, hogy az említett csatornákon keresztül a fejlődő országokban létrehozott jövedelmekből való részesedésüket maximalizálni igyekeznek) befolyásolni tudják a modernebb gazdasági szférák fejlesztésére fordítható beruházási eszközök tömegét. Ezt a statisztikailag is bemutatható jelenséget a szakirodalom már széleskörűen tárgyalta, bővebb magyarázatra talán ezúttal nincs szükség.³⁰

2. A nemzetközi kereskedelem és a külföldi tőkével való együttműködés (közvetlen beruházás, hitelfelvétel stb.) még az értéktöbbletek egy részének “átadása”, nemzetközi lecsapolása, a munkamennyiségek cseréje egyenértékűségének megsértése, magas kamatok stb. esetén is kölcsönösen előnyös lehet, ha a “vesztes fél” számára a gazdasági szerkezet fejlesztésén, a termelékenység növelésén keresztül olyan gazdasági fellendülést eredményez, amely kompenzálja az előbbi hatásokat, a belső akkumuláció arányának növelését szolgálja, árualapot biztosít a felvett hitelek visszafizetésére, a kamatok törlesztésére, hozzájárul a nemzetgazdaság (és a társadalom) belső integrálásának folyamatához. Több tekintetben ebben az irányban mutató együttműködés valósult meg az ún. gyorsan iparosodó fejlődő országok és a fejlett tőkés országok között. Az ilyen irányú fejlődés lehetősége azonban a legtöbb fejlődő ország számára nem adatik meg. A külföldi tőke ugyanis beruházásaival, ezt kiegészítve keresletével és hitelpolitikájával, a technikai függőség kihasználásával többnyire olyan beruházási és termelési struktúra kialakítását és fejlesztését éri el, amely nem szolgálja a nemzetgazdaság integrálását, tehát az önfejlődés akadályává válik. Világos például, hogy a nyerstermékek, esetleg félkésztermékek előállítása kevésbé kapcsolódik a többi gazdasági ághoz, mint a feldolgozóipar késztermékeket előállító láncszemei, így nem vagy alig fejt ki húzó vagy tovagyűrűző hatást. Különösen így van ez az elmaradott országokban, ahol a bányászat fejlesztéséhez szükséges gépeket, berendezéseket külföldről szállítják, a helyi gazdasággal jóformán csak a munkaerőn és a költségvetésen keresztül teremtődik kapcsolat. Néhány, immár gépgyártással is rendelkező fejlődő országtól eltekintve hasonló a helyzet a feldolgozóipari enklávék létesítése esetén. A technológiai és árukapcsolatok elsősorban kifelé mutatnak, többnyire egy multinacionális vállalat nemzeti határokon átnyúló termelési vertikumaihoz tartoznak. A fejlődő országokban folyó nyersanyagkiter-melés, illetve készárutermelés jótékony struktúraalakító hatásait tehát elsősorban a fejlett tőkésországokban realizálják, míg a fejlődő országok számára ugyanez az “alacsonyabbrendű” termékek előállítására való szakosodást termeli folytonosan újjá.

A fejlődő és nem élen járó országok számára – ha eltekintünk az alapvető élelmiszerek és a közszükségleti cikkek behozatalának kényszerétől, attól, hogy a fejlődő országok “vegetálásához” is szükség van a külgazdasági kapcsolatokra – a külföldi tőkével való együttműködés, a fejlett tőkés országokkal bonyolított kereskedelem valójában csak akkor és annyiban előnyös, amennyiben hozzájárul a technikai színvonalban meglévő lemaradás csökkentéséhez, egy strukturáltabb, önfejlődésre képes (persze egyáltalában nem autarchiás) gazdaság kialakulásához. Ellenkező esetben a külgazdasági kapcsolatok csak a külföldi a és a hazai vállalakozók profitérdekeit szolgálják.

3. Végül hangsúlyozni kell, hogy egyes országok politikai függetlenségük ellenére is ki vannak téve a fejlett tőkés országok gazdasági, esetenként katonai zsarolással alátámasztható politikai nyomásának is. A gazdaságépítés fő irányait ez is jelentősen befolyásolhatja.

***

Megítélésem szerint tehát ezek azok a leglényegesebb mechanizmusok, amelyek az elmaradottabb országok specifikus helyzetében a nemzetközi gazdasági függőséget fenntartják, megtermelt értéktöbbleteik egy részét lecsapolják, nyersanyagaik, piacaik, sőt tőkéik jótékony, strukturális fejlődést elősegítő hatásait a fejlett kapitalista országokba transzferálják, fenntartva ezzel a gyarmati rendszer széthullása után is a kapitalista világrendszer kettősségét, dichotómiáját, mely ma is változatlanul “az élősdiség bélyegét nyomja rá az egész országra, amely néhány tengerentúli ország és gyarmat munkájának kizsákmányolásából él”.³¹

Az eddigi vizsgálat azt próbálta bizonyítani, hogy a társadalmi–gazdasági elmaradottság az egyenlőtlen tőkeerő és az értéktörvény egyenlőtlenítő hatása folytán általában véve folytonosan függő és hátrányos helyzetet teremt a tőkés világgazdaságban. Nyilvánvaló azonban, hogy az általában ható mechanizmusok az egyes országok sajátosságainak megfelelően érvényesülnek. A növekedést és fejlődést meghatározó törvényszerűségek felszínen jelentkező megnyilvánulási formái sokrétűek lehetnek, ez utóbbiak közül az egyes országok és országcsoportok esetében más és más tényezők lehetnek előtérben.

A fejlődő országok nagy csoportja gazdasági potenciálját, fejlettségét, exportágazatainak kínálatát, társadalmi viszonyait, kormányzatának politikai törekvéseit és még sok más jellemzőjét tekintve nem egységes. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági fejlődést közvetlenül befolyásoló tényezők ezeknek megfelelően különbözőképpen érintik az egyes országokat. Így például a nemzetközi tőke a természeti adottságoknak, a korábban kialakult gazdasági és politikai kapcsolatoknak és más sajátosságoknak megfelelően különböző irányú és mélységű együttműködésben, beruházásokban, hitelezésben érdekelt, s ez adott esetben jelentősen befolyásolhatja egy-egy fejlődő ország gazdasági, sőt közvetetten társadalom-fejlesztési lehetőségeit is. A gazdaság korábban kialakult szerkezete (fejlettsége) és az exportszektor kínálati struktúrája határozza meg az értéktörvény működése folytán a nemzetközi cserében elszenvedett jövedelemlecsapolás mértékét, ugyanis minél “alacsonyabbrendű” az árukínálata (minél alacsonyabb szerves összetételű termelést testesítenek meg az exportcikkek), annál nagyobb lehet a lecsapolt jövedelem (értéktöbblet) nagysága. Ugyancsak (elsősorban) az exportkínálattól függ, hogy a világpiac spontán működésével összefüggő és a világméretű termelés fejlődéséhez kapcsolódó keresleti–konjunkturális hatások hogyan érintik az egyes országokat. A keresett, jó konjunktúrájú, kedvezőbb áralakulású termékek exportőrei jobb helyzetbe kerülnek, bevételeik nőnek, kereskedelmi cserearányaik javulhatnak. Nem elhanyagolható tényező továbbá az a folyamat, amelynek során egyes iparágak komparatív előnyei fokozatosan a fejlődő országok felé tolódtak el. Egyes országokban, térségekben jelentős ütemű iparosítás zajlott, melynek nyomán megélénkült a belső tőkefelhalmozás, a társadalmi és a gazdasági viszonyok kapitalista alapon történő integrálódása jelentős méreteket öltött. Végül az egyes országok társadalmi berendezkedése, politikai törekvései is különbözők, ez visszahat a külföldi tőkével való kapcsolatokra, befolyásolja a külföldi tőke érdeklődését, nemzetgazdasági szerepét, rányomja bélyegét a gazdasági fejlődést megalapozó szerkezeti változásokra és az exportszerkezet alakításán keresztül a fejlesztési források mennyiségére és minőségére. Az egyes fejlődő országok (és csoportjaik) specifikumai tehát jelentős mértékben befolyásolják a nemzetközi tőkekapcsolatok alakulását, a profitosztozkodást, a fejlesztések irányait, a technikai ranglétrán való előrelépés lehetőségét, ezen keresztül a hátrányos piaci hatások mértékét.

Összességében tehát a “centrum-tőke” érdekeinek és az egyes országok adottságainak megfelelően a (tőkés világgazdasághoz tartozással járó) függőséget fenntartó és egyenlőtlenítő mechanizmusok (törvények) különbözőképpen érintik az egyes fejlődő országokat. Így a már a gyarmati korszakban is jelentős különbségek a kolonialista rendszer válsága és felszámolása óta tovább fokozódtak. Tovább fokozódtak, mert változtak a volt gyarmattartók és a volt gyarmatosítottak lehetőségei, érdekei, céljai.

Jegyzetek

¹ Myrdal, 358., 362.

² A tőkés tulajdonviszonyok – vagy még általánosabban: a termelési viszonyok – nemzetköziesedési tendenciájának és a munkaérték-elmélet világgazdasági érvényesülésének (ezen belül a fejlődő országok gazdaságára gyakorolt hatásainak) konkrét elemzése és elméleti általánosítása terén a szakirodalomnak még nagy adósságai vannak. Erre vonatkozóan számomra útmutató gondolatokat adott annak idején Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a világgazdaságról c. könyve, 410–450.

³ Jellemzően e külső impulzusok alapján modern enklávé-szektorok jöttek létre, de ma már arra is van példa, hogy egyes országokban – speciális körülmények között – átfogó modernizációs–iparosítási mechanizmusok indultak be.

⁴ Farkas Péter – Németh Sándor, 461–462. és 465–466. A vázolt folyamatok, a szolgáltató szerződések nyomán felduzzadó nemzetközi transzferek az ún. portfólióberuházások és a fizetési mérlegek szolgáltatások rubrikáinak gyorsan növekvő tételeiben statisztikailag is nyomon követhetők. Az Afrikára vonatkozó konkrét kutatások eredményeit l. Farkas Péter (1983).

⁵ ”Ami… a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik, stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a munka kizsákmányolása.” (Marx, (1978) 226.)

⁶ A hivatalos amerikai statisztikák szerint a fejlődő országokban elért profitok a direkt magán tőkebefektetések után gazdasági ágazatok szerint 20–40%-kal magasabbak, mint a fejlett térségekben megvalósított inveszticiók esetében. E kimutatásokat azonban sokan jogosan tartják torzítottnak: a multinacionális vállalatoknak ugyanis morális okokból és főleg a helyi adózási és egyéb szabályok kijátszása okán nem áll érdekében a valós helyzet kiteregetése. A statisztikában megjelenő profitok kiszámítása a nemzetközi monopóliumok – valóságos értékviszonyoktól teljesen elszakadt – belső transzferelszámolásai alapján történik. Mértékadó szakirodalmi források szerint a fejlődő országokból repatriált profitok háromszorosan haladják meg az új külföldi közvetlen befektetéseket. (Ez utóbbi értékébe a helyszínen reinvesztált vagy külföldi befektetők által a helyszíni bankoktól felvett és beruházott összegeket is beleszámítják!) L. Farkas Péter (1977) 7–19.

⁷ Marxi értelemben a termelési ár az az eszményi, tendenciaszerűen érvényesülő piaci ár, amely szabadversenyes körülmények között egységnyi lekötött tőkére egyenlő nagyságú profit realizálását teszi lehetővé.

⁸ Tőkeösszetétel: a termelő tőkén belül a munkaerő(re fordított hányad) és az egyéb tőkejavak (termelési eszközök és munkaeszközök) egymáshoz viszonyított aránya. Ugyanez értékben (értéknagyságokban) kifejezve a tőke értékösszetétele. Magas a tőke összetétele, illetve értékösszetétele, ha a munkaerő súlya viszonylag alacsony (tehát a termelékenység viszonylag magas). Amennyiben a tőke értékösszetételének változása a technikai fejlődést tükrözi, akkor – Marx alapján – a tőke szerves összetételéről beszélünk.

⁹ Azt azonban hozzá kell tenni, hogy különösen a nem helyi piacra való termelés esetében a nemzetközi monopólium egészének profitabilitása vezérli a külföldi tőke tevékenységét, ami – adott esetben – bizonyos helyi viszonyok között alacsony profitot biztosító vagy akár “veszteséges” tévékénységeket is megengedhetővé tesz.

¹⁰ Emellett természetesen az infratruktúra fejlettsége, a háttéripar megléte stb. is nagy vonzerő.

¹¹ Itt természetesen nem a multinacionális vállalatok belső termelési folyamataihoz kapcsolódó, vállalaton belüli nemzetközi áruforgalmáról van szó, hanem arról az esetről, amikor a gazdaságilag elmaradott országok állnak közvetlen árucserekapcsolatban a fejlett kapitalista országok cégeivel.

¹² Értéktöbblet: a bérmunkás által megtermelt új érték és munkabérének különbözete, amit a tőkések profit formájában kisajátíthatnak. Az említett termelési ár folytán azonban lehet, hogy az adott munkást foglalkoztató tőkés a munkás által létrehozott új értéknek csak egy részét tudja profitként realizálni. A tőke szoros értelemben akkor értékesül, ha a tőkés a gyárában létrehozott teljes értéktöbbletet realizálni (elsajátítani) képes.

¹³ K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. 326. Kifejező a cím is, mely alatt az idézet található: “Két nemzet cserélhet úgy a profit törvénye szerint, hogy mind a kettő nyer, de az egyiket mindig rászedik.” (A mind a kettő nyer kifejezés a komparatív előnyök elmélete felé átjárót biztosít!)

¹⁴ Itt tehát elvonatkoztatunk a monopolhatásoktól és attól, hogy a külföldi tőke közvetlenül is jelen van a fejlődő országok gazdaságában. “A kedvezőbb helyzetben lévő ország – írja erről Ricardót bírálva Marx – a cserében több munkát kap vissza kevesebbért.” (A tőke, 227.)

¹⁵ Szentes Tamás szerint ez csak annyiban tekinthető kizsákmányolásnak, amennyiben a termelékenységi színvonalak különbségét az egészséges gazdaságfejlődés kívülről történt elfojtása, a rákényszerített specializáció technikai fejlődést akadályozó természete magyarázza, s a nemzeti termelékenység-színvonalat döntően meghatározó alapvető iparágak és kutatási bázisok kialakulását az idegen tőke gátolja. (Szentes, 439.) A termelékenység-különbség differenciáló hatását G. Myrdal is hangsúlyozza: “a termelékenység és a jövedelmek terén fölényben lévő ország egyre inkább uralkodó pozícióra tesz szert…” Myrdal, 358.

¹⁶ Nyilvánvaló, hogy az értéktörvény nemzetközi érvénye-sülésének itt tárgyalt esete lényegesen szélesebb körűen érinti a fejlődő országokat, mint az azonos ágazaton belüli konkurrencián alapuló jövedelemátcsoportosítás, ugyanis fejlett és fejlődő országok gazdasága egymáshoz való viszonyában sokkal inkább komplementer, mint kompetitív – mégha e téren egyes esetekben jelentős arányeltolódások következtek is be.

¹⁷ A bérmunkás által megtermelt értéktöbblet és munkabérének százalékos aránya.

¹⁸ Erről tanúskodnak a Nyugat-Európa és az USA közötti különböző irányú működő tőkeáramlások az elmúlt évtizedekben.

¹⁹ Itt természetesen eltekintünk az I. pontban említett, kizsákmányolási rátákban mutatkozó különbségektől.

²⁰ R. Prebisch: Towards a New Trade Policy for Development. 261. Idézi: Szentes, 261.

²¹ Állandó tőke: gép, anyag, munkaeszköz stb.

²² Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. 110.

²³ Magasabb lehet viszont a realizált profitráta a fejlődő országokban a magasabb kizsákmányolási ráta miatt.

²⁴ Egy megszorítást azonban tenni kell. A fejlett országok magas műszaki fejlettséget reprezentáló termékeiben rejlő kvalifikált, pl. mérnöki munka a nemzetközi cserében is nyilvánvalóan többszöröződve értékelődik.

²⁵ A folyamatot, melyben “az értéktörvénynek az árutermelők gazdasági helyzetére gyakorolt mikroszintű differenciáló hatása … nemzetközileg a nemzetgazdaságok fejlődésében makroszinten jelentkező polarizáló hatásával egészül ki”, Lévai Imre más aspektusokból is bemutatta: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban című tanulmányában és Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban c. írásában.

²⁶ A nyerstermékekre, illetve alacsony feldolgozottsági fokú áruk előállítására való specializáció hosszú távon a nemzetközi áruforgalomban a kereskedelmi cserearányok (immár évszázadok óta tartó) változásaiból adódó veszteségekkel is együtt jár. A nemzetközi szakirodalomban ezt sokan jogosan a fokozódó nemzetközi “jövedelemlecsapolás” megnyilvánulásaként értelmezik.

Ma még nem tekinthető tisztázottnak, hogy az egyenlőtlenítő tulajdoni és piaci viszonyok egyes elemei milyen mértékben járulnak hozzá a cserearányoknak a fejlődő országok óriási többsége számára kedvezőtlen változásához. (Azokat a magyarázatokat, amelyek e jelenséget csak a keresleti–kínálati viszonyokkal, helyettesíthetőséggel hozzák összefüggésbe elégtelennek tarthatjuk, mert olyan tartósan, állandóan jelenlévő tendenciáról van szó, amelyet szerintünk – a munkaértékelmélet talaján – csak mélyebb értékelméleti összefüggések feltárásával értelmezhetünk.) Megítélésem szerint a nemzetközi kereskedelmi cserearányok alakulásában egyrészt monopolhatások, másrészt az értéktörvény világpiaci érvényesülése – ez utóbbi hátterében az egyenlőtlen technikai fejlődés – együttesen játszik szerepet. (L. az iménti Prebisch-idézetet is.) Így tehát a cserearányok változása a fejlett és fejlődő országok egyenlőtlen(ítő) kapcsolatataiban nem önálló tényező, hanem mélyebben fekvő okok és folyamatok felszíni tükröződése. Megjegyzendő: a termelékenységi színvonalakban és a tőke szerves összetételében mutatkozó különbség az értéktörvény érvényesülés útján akkor is (esetleg növekvő) “jövedelemlecsapolást” eredményez ha a cserearányok változatlanok. Ugyanígy, a cserearányok változatlansága – a technikai (termelékenységi és szerves összetételbeli) színvonalak korábbival azonos szintkülönbségét is feltételezve – nem azt bizonyítja, hogy nincs monopolhatás az értéktöbbletek nemzetközi elosztásában, legfeljebb csak azt, hogy az nem erősödött.

²⁷ Így pl. Magyarország a 80-as években kb. 3,5-szeresen törlesztette a 70-es években valójában felhasznált többlet-forrásokat, adóssága mégis kevesebb mint 10 milliárd dollárról 20 milliárd dollárra emelkedett. Az adósságtörlesztés évről-évre a magyar GDP kb. 10%-át köti le.

²⁸ Magyarország esetében – különböző keménydevizájú országokkal összehasonlítva – a Forint vásárlóerőparításon számított alulértékeltsége durván talán 2–2,5-szeres. Félve írom le, mert szinte hihetetlennek tűnik, hogy (csak) ilyen módon (csak) Magyarországról a teljes külkereskedelmi áruforgalom (export + import) felének megfelelő dollár érték távozik a fejlett világba, ami a GDP negyede!!! (Ezt tovább gondolva felvetődik a gyengébben fejlett országok optimális külgazdasági nyitottságának kérdése…)

²⁹ Ugyanígy a kereskedőházaknak, a nemzetközi üzleti forgalom menedzsereinek. Ez akár külön pont lehetne a jövedelem-lecsapolás csatornáinak felsorolásában.

³⁰ Lásd: Farkas Péter (1977) és Farkas Péter – Németh Sándor.

³¹ Lenin: Az imperializmus… 137. Persze gyarmatokról ma többnyire csak gazdasági értelemben beszélhetünk.

Irodalom

Farkas Péter: A külföldi tőke és a segélyek hatása a fejlődő országok gazdaságára. Tanulmányok a fejlődő országokról, 92. sz. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1977.

Farkas Péter: A külföldi tőke és az állam Afrikában. Külpolitika. 1983. 5. sz.

Farkas Péter – Németh Sándor: A fejlődő országokbeli külföldi közvetlen beruházások indítékai. Közgazdasági Szemle, 1979/4. sz. Megjelent még felfrissített és bővített formában: Motivations for Foreign Direct Investments in Developing Countries. Development and Peace. Vol. 1. No. 2. 1980.

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. A marxizmus–leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára, 10. Kossuth Könyvkiadó, 1973. 194.

Lévai Imre: Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1981. (?) kézirat.

Lévai Imre: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1980. (?) kézirat.

Marx Károly: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Karl Marx és Friedrich Engels művei 46/II. kötet. Kossuth Könyvkiadó, 1972. 411., 514.

Marx Károly: A tőke. III. k. Kossuth Könyvkiadó, 1978.

Myrdal, Gunnar: Korunk Kihívása: a világszegénység. Társadalomtudományi Könyvtár. Gondolat, 1974. 633.

Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Kossuth Könyvkiadó, 1980. 450.

Az 1989–90-es történelmi fordulat és a szovjet szocialista modell bukása után az “Európába való visszatérés” kérdése került a közép- és kelet-európai országok napirendjére. Ez azonban nem bizonyul egyszerűnek. Intézményi gátak, érdekellentétek, politikai konfliktusok, jogi, kulturális és egyéb akadályok mellett főképp a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségek nehezítik az “Európába vezető utat”.

Egyre inkább kiviláglik, hogy a közép és kelet-európai (KKE) országok Európai Unióba (EU) való integrációja csak akkor válik lehetővé, ha ezek az országok megközelítik az EU-országok gazdaságainak fejlettségi szintjét és stabilitását. A jövőre vonatkozóan a Maastrichti Szerződés nagyon kemény feltételeket szab. Ha összehasonlítjuk az átalakulóban levő országok gazdasági mutatóit a maastrichti stabilitási kritériumokkal, nyilvánvalóvá válik, hogy még a legjobb felvételi esélyekkel rendelkező országok is, mint például Magyarország, nagyon messze vannak ezen kritériumok teljesítésétől (l. 1. táblázat). A belépni kívánó, ám nem megfelelően felkészült, gyengén fejlett országok (Portugália, Görögország) felvételével szerzett negatív tapasztalatok is hátráltatják a további, kevésbé fejlett országokkal folytatott felvételi tárgyalásokat.

Minden jel arra mutat, hogy az EU keleti kibővítése még egy pár évet várat magára. Politikai erőfeszítések történhetnek ugyan a folyamat sürgetésére, de ezek sikere a közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésétől függ. Ezen belül a legfontosabb a gazdasági teljesítőképesség gyors és stabil növekedése, következésképpen e lökésszerű fejlődés elindítása és tartós támogatása az aktuális gazdaságpolitika elsőrendű feladata.

A folyamat történelmi egyedülállósága miatt az ezzel kapcsolatos kérdések az elmélet és a politika számára egyaránt új kihívást jelentenek: az eddigi modell, amelyben néhány fejlett ország játszik meghatározó szerepet, a másik oldalon pedig jelentős számú fejletlen ország igyekszik az iparosodás révén kikerülni a függésből és az alulfejlettségből, Közép- és Kelet-Európára nem alkalmazható. Az átalakulóban lévő országok nagy többsége nem alulfejlett agrárország, amelynek hátrányát iparosítással kellene ledolgoznia, hanem olyan nemzetgazdaság, amelynek bázisa a mezőgazdaság mellett már az ipar is. Tehát a felzárkózó fejlődés hagyományos modellje, amelyet a mezőgazdasági modernizáció és az iparosítás összekapcsolódása jellemez,¹ alapvetően nem alkalmazható a közép–kelet-európai országokra. Éppígy nem megfelelő ezen országokat fejlődő országoknak nevezni.

Kétségtelenül érezhető azonban a közép- és kelet-európai országok vezető ipari országokkal szembeni lemaradása és a jelentős felzárkózási szükséglet. Mindenekelőtt azért, mert a közép- és kelet-európai országok ipara a világpiac igényeihez képest rosszul strukturált, többnyire elöregedett és nem hatékony. További hiányosságot jelent a mezőgazdaság elmaradottsága és a nem eléggé fejlett szolgáltatói szektor.

Ebből a speciális helyzetből vezethető le – a rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni – gazdasági átalakulási folyamat fő iránya, méghozzá a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja. Ezen a téren sarkalatos különbség van a közép–kelet-európai országok és a fejlődő országok között, de megmutatkozik ez néhány jelentősen visszamaradott, átalakulóban lévő országgal való összehasonlításkor is, mint pl. Albánia, Bosznia és a déli FÁK-országok.

Az átalakulás célja a jólét növelése, végső soron a közép- és kelet-európai országok életszínvonalának a gazdag ipari országokéhoz való közelítése. Ezért természetes, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlettségbeli lemaradását főképp jóléti deficitként érzékelik. A változatlanul fennálló életszínvonalkülönbség okai elsősorban a termelékenységi szintben és ezzel kapcsolatban a tőkeellátottság terjedelmében és technikai színvonalában keresendők.

Már a rendszerváltás előtt is jelentős különbség volt a “nyugati” és “keleti” gazdaságok között, azonban az átalakulás során a termelés összeomlásával, egész gazdasági ágak tönkremenetelével és a hagyományos együttműködési és piaci kapcsolatok felborulásával csak erősödött ez a lemaradás. A termelékenységi hiányosságok pótlása csak alapvető szerkezetváltás és modernizáció révén, valamint az ezzel egyidejű feltőkésítéssel valósítható meg. Ehhez erőteljes beruházási aktivitás szükséges, azaz a beruházások dinamikájának és volumenének növekedése és szerkezetük, valamint hatékonyságuk javulása.

Az ebből következő tőkeigény Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária számára kb. 10 éven keresztül évi 300–400 milliárd dollárra becsülhető.² Ha Oroszország és más kelet-európai országok igényét is ideszámítjuk, az összeg több mint 1000 milliárd dollárra nő. Könnyen belátható, hogy ez az óriási szükséglet sem a tőkefelhalmozás közép- és kelet-európai országokban rendelkezésre álló belső forrásaiból, sem külső forrásokból nem fedezhető. Be kell ismernünk, hogy a közép- és kelet-európai országok tőkeállományának növeléséhez és modernizációjához szükséges fedezet mindmáig megoldatlan probléma. Van azonban más is. E kérdés mentén válnak el egymástól a fejlesztéselméleti és -politikai elképzelések: míg az egyik koncepció³ a problémát tőkehiányként értelmezi, ami az elégtelen belső megtakarítás következménye és nettó erőforrásbevonással megoldható, addig a másik elképzelés⁴ exporttöbblet kigazdálkodását javasolja, amit a valuta stabilitásorientált leértékelése tenne lehetővé.

Elméletileg mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.

2. A tőkeimport stratégiája

E stratégia lényege a tőkeimportra alapozott fejlődés szorgalmazása. Ezt az eljárást nyugati tanácsadók és befolyásos nemzetközi szervezetek – mint pl. a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – is hangsúlyozottan ajánlják. A tőketranszfer általában összekapcsolódik az átfogó bel- és külgazdasági liberalizáció és a mielőbbi privatizáció követelésével. A tőkeimporthoz nagyon sok pozitív makro- és mikroökonómiai hatás kapcsolódik:⁵ gazdasági növekedés, magasabb foglalkoztatottsági szint, a gazdasági modernizáció meggyorsítása, know-how importja, valamint ideológiai és kulturális hatások. Legtöbbször azonban elhanyagolják, hogy ennek a stratégiának árnyoldalai is vannak. Ide sorolható a nagymértékű eladósodás, a külföldi exportőröktől és bankoktól való függés, a teljesítendő adósságszolgálat következtében a tartós forráskivonás, és végül a nemzetközi munkamegosztásba periferizált területként való bekapcsolódás.

A legtöbb átalakulóban lévő ország ebbe az irányba indult el, figyelmen kívül hagyva a harmadik világ országainak az importorientált fejlődésstratégiákkal kapcsolatos történelmi tapasztalatait. Számos közép–kelet-európai ország számára a tőkeimport lett a kizárólagos fejlődési stratégia: a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a piacgazdaság felé való sikeres előrehaladás mértékévé. Azon mérik az átalakulás sikerét, hogy mennyi külföldi tőkét sikerült az országba vonzani, döntően ettől függ a politikusok népszerűsége – még a belpolitikai intézkedéseket is alárendelik az ország külföldi bankokkal és befektetőkkel szembeni hitelképességének stb.

A tőkeimporthoz jelentős várakozások kapcsolódtak modern technológiák és az ehhez tartozó know how kedvező feltételek melletti importját, tapasztalt külföldi vállalkozók hazai gazdasági szerepvállalását illetően. A kelet-közép-európai országokban azt remélték, hogy ezáltal majd terjeszkedhetnek a külföldi befektetők felvevőpiacán, és a világpiacon is versenyképes termékekkel döntően javíthatják külgazdasági pozíciójukat. Az elképzelések szerint az adósságállomány növekedése, ami szükségszerűen együtt jár a tőkeimporttal, csak időleges jelenség volna, hiszen az exportsikerek miatt megforduló áru- és tőkemozgások biztosítanák az adósság gyors visszafizetését… Ezek a várakozások azonban nagyrészt illúziónak bizonyultak, nem utolsó sorban azért, mert egy egész sor tévedésen alapultak.

Először is nem jól becsülik meg a nagyságrendeket. A billiós nagyságrendű tőkeszükséglethez mérten az eddig realizált és a közeljövőben várható évi 15 és 20 milliárd dollár közötti tőkebeáramlás viszonylag csekély, mindamellett, hogy ez az összeg már tartalmazza az összes humanitárius segélyt, adósság-elengedést, szerkezetátalakító támogatást stb.⁶ Még ha abból indulunk is ki, hogy ez az összeg a következő években megduplázódik vagy megtriplázódik, aránya a valós szükséglethez képest – ami eddig 1–2% körül mozgott – nem nő olyan mértékben, hogy attól jelentős változást lehetne várni az átalakulóban levő országok technikai felszereltségében, illetve termelékenységi szintjében. Ezen a sokat emlegetett, a külföldi tőkebeáramlásoknak tulajdonított és valóban megfigyelhető katalizátorhatás sem változtat sokat.⁷

Másodsorban kevés figyelmet szentelnek a tőkebeáramlások struktúrájának. Amíg a beáramló tőke nagyrészt hitelekből, ráadásul rövid lejáratú hitelekből áll, amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok a gyökeres struktúraváltoztatásra, addig a gazdasági hatások jelentéktelenek maradnak. Kedvezőbben kell megítélni a működőtőke-befektetéseket, bár ezek egy része is csak a felvevőpiacok meghódítását és biztosítását szolgálja – legalábbis általában úgy tűnik.⁸ Magyarországon kedvezőbb a kép mind a közvetlen beruházások mértékét, mind az ágazati struktúrát illetően, hiszen “a külföldi beruházások döntő többsége a termelésbe áramlott”.⁹

Harmadsorban az importorientált és hitelekből finanszírozott fejlődési stratégia szükségszerűen növekvő külső eladósodáshoz vezet. Az adósságok növekedésével viszont csökken a befektetők és hitelezők bizalma, ennek pedig egyrészt az lesz a következménye, hogy a megkezdett stratégia évről évre drágul. Hiszen a növekvő adósságállománnyal és a stabilitásba vetett hit csökkenésével nő az ár, ami az új hitelek emelkedő kamatlábában, illetve rosszabb feltételeiben, valamint a külföldi bankoknak és befektetőknek biztosítandó egyre nagyobb adókedvezmények és különleges feltételek formájában tett engedményekben fizetendő meg.

Másik következményként a növekvő külső eladósodás fejlődési csapdának mutatkozik az átalakulóban lévő országok számára a keményvalutával rendelkező országok által dominált világpiacon. Mivel a közép- és kelet-európai országok nem rendelkeznek szerződéskötésre elfogadott valutával, ezért kénytelenek külföldi valutában (dollárban, márkában stb.) kötni szerződéseiket. Ez maga után vonja, hogy a kamatokat és törlesztéseket is külföldi valutában kell fizetniük. Az adósságszolgálat kényszere viszont a minden áron való exportot erőlteti. E gazdaságoknak – az alacsony munkabérek miatt – kiváltképp a munkaintenzív termékei és a nyersanyagai exportképesek. Fennmarad tehát a tartós lemaradás a nyugati reálbérektől, termelékenységtől és életszínvonaltól, holott ennek a tendenciának épp ellenkező irányúnak kéne lennie! De nem csak erről van szó. Nő a veszélye annak is, hogy megbomlik belföldi valuta, a hitelpiac és a megtakarítási folyamat működőképessége, mivel a belföldi tranzakciók közt növekszik a külföldi valutában végrehajtottak részaránya. A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik. Ezáltal a tőkeimport nem fejlődést hoz, hanem gazdasági periferizálódást, ahol a valuták közötti verseny a végrehajtó mechanizmus szerepét játssza.

Fel kell ismernünk végül, hogy az adósságállomány növekedése okozta bizalomcsökkenés veszélyezteti a további tőkeáramlást is. Bizalomvesztés esetén fennáll az adósságválság veszélye, ami a megkezdett fejlődés megszakadását eredményezné. Az ilyen forgatókönyvek, minden gazdasági és szociális következményükkel együtt, jól ismertek Latin-Amerikából. 1995 elején Magyarország is alig tudta elkerülni adósságproblémáinak ilyen kiéleződését.

Negyedsorban az importorientált fejlődési stratégia olyan helyzetet eredményez a belföldi gazdaságban, amely inkább a stagnálás rögzítése felé tendál, mint a fejlődéshez szükséges erők felszabadítása felé. Ez már abból is következik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya túlkínálatot eredményez az árupiacon, ami viszont csökkentőleg hat a termelésre és a beruházásokra. Ez megnehezíti a felhalmozási folyamat sikeres beindítását. A kapacitások parlagon hevernek, a gazdaság pedig egy meglehetősen merev, recesszió és infláció által meghatározott pályán mozog. Magyarország esetében is létezett egy ilyen szakasz (1988–1993), mikor is az időszak végén semmivel sem volt kevesebb a probléma, mint az elején.¹⁰

Ötödsorban kérdéses, hogy a nyugati ipari országoknak fűződik-e egyáltalán érdekük a reformországok átfogó gazdasági fejlődéséhez. Egyelőre csak az új felvevőpiacokhoz, nyersanyagforrásokhoz, alacsonyabb környezetvédelmi előírásokat és alacsonyabb bérszínvonalat biztosító telephelyekhez fűződő érdek fedezhető fel. E feltételek jövőbeli biztosításához inkább egy korlátozott fejlődés tűnik kívánatosnak, nem pedig az átalakulóban levő országok termelékenységi és jóléti szintjének a fejlett gazdaságok szintjére való emelése.

A piacvásárlás mint telepítőtényező mellett a Közép- és Kelet-Európába befektetők számára a munkaköltségek játszottak döntő szerepet. A viszonylag alacsony bérszínvonal főképp a munkaintenzív (vagyis tőkeszegény) termelés közép- és kelet-európai országokba telepítését eredményezi. E befektetések által viszont a fejlett és az átalakuló országok közötti termelékenységi szakadék nemhogy eltűnne, inkább kiszélesedik. A közép- és kelet-európai országok efféle munkamegosztáson és tőkekapcsolatokon alapuló világgazdasági integrációja piacgazdaságba való átmenetüket mutatja ugyan, de nem a modern ipari országokká válásukat.

Azt a versenyelőnyt, amit a legmodernebb technikának az alacsony bérekkel való ötvözése nyújtana – ami főképp Délkelet-Ázsiára jellemző –, az átalakulóban lévő országok felzárkózásuk során kevéssé tudják kihasználni. Inkább annak a veszélye áll fenn, hogy – nem utolsó sorban a nyugati hitel- és beruházási támogatások miatt – hosszú távú függőség és alulfejlettség alakulhat ki.¹¹

Hatodsorban egyre inkább megmutatkozik, hogy az ipari országok nem készek megnyitni piacaikat az átalakuló országok előtt. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre például arról, hogyan gátolja az EU a közép- és kelet-európai országok kívánságával ellentétben a kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a szorosabb gazdasági együttműködést és végül az EU-hoz való csatlakozást.

A piaci hozzáférést főképp az EU szempontjából “érzékeny” területeken, mint például a mezőgazdaság, a textilipar, a ruházati-, illetve az acélipar területén késlekedő kereskedelmi liberalizáció gátolja.¹² Így az EU deficitet idéz elő a közép- és kelet-európai országok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegében. Ilyen körülmények között nem jöhet létre az áru- és tőkeáramlás irányának az adósságállomány leépítéséhez szükséges megfordulása, ez pedig végül az ismertetett stratégia bukásához vezet.

Érdekes módon az átalakulóban levő országokban is egyre többen adnak hangot fenntartásaiknak a növekvő tőkeimport stratégiájával szemben.¹³ Álláspontjukat gyakran kifejezetten mint nemzeti érdeket fogalmazzák meg.

3. Kelet-Németország példája

A volt Kelet-Németország a posztszocialista átalakulási folyamatot tekintve éppenséggel nem modellértékű. Sokkal inkább egy semmivel sem összehasonlítható kivételes esetről van szó, amelyet kevésbé az átalakulási folyamat általános folyamatai jellemeztek, mint inkább a Német Szövetségi Köztársaságba való integrációja és a német újraegyesülés folyamatának specifikus momentumai. Ennek ellenére Kelet-Németország fejlődéséből is levonhatók bizonyos következtetések a különböző átalakulási stratégiák és módszerek értékelése számára. Már csak azért is, mert az első, átalakulási fázis – az intézményrendszer átalakítása – már 1992-ben lezárult, és a második fázis – a modernizáció szakasza – már ugyanabban az évben, azaz jóval korábban elkezdődött, mint a többi országban.

Egy másik érv Kelet-Németország példájának az átalakulási folyamatok értékelésében való figyelembevételére abból adódik, hogy ott az import által támogatott fejlődésnek egy extrém változatát alkalmazzák. A világon egyetlen más régióban sincs ekkora eltérés a GDP (bruttó nemzeti termék) termelése és felhasználása között, mint itt. Ha az export–import elemzés során a Nyugat-Németországból származó transzfereket is figyelembe vesszük, akkor Kelet-Németország importkvótája (import/GDP) meghaladja a 100%-ot, az import/GDP hányados pedig négyszer akkora, mint az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya.

Az egykori NDK már 1991-ben túljutott a gazdasági visszaesés mélypontján. 1992 óta a kelet-német gazdaságban erőteljes növekedés zajlik, és folyik a nyugat-német gazdasághoz való felzárkózás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a tényeket, sokkal kritikusabban kell megítélnünk a fejlődési eredményeket, méghozzá több okból.

Az első ilyen szempont a hatékonyság kérdése: 1990 és 1996 között mintegy 1100 milliárd német márka értékű (bruttó) transzfer érkezett a volt NDK-ba. E transzferek nettó értéke is kb. 900 milliárd márkát tesz ki (l. 2. táblázat). Ez mintegy négyszerese annak a tőkének, ami beruházások, hitelek, segélyek és támogatások formájában mindeddig valamennyi közép–kelet-európai országba együttesen érkezett.

E kiadások kb. 40%-a beruházási célokat szolgált, nagyrészt az infrastruktúra területén. Ha azonban a privátszféra befektetéseit is ideszámítjuk, akkor az 1990 és 1996 közötti időszakra kb. 900 milliárd márka befektetés-volument kapunk! A beruházási ráta a reál bruttó hazai termék viszonylatában átlagosan több mint 50% volt Kelet-Németországban.¹⁴ Ha ezeket az adatokat más átalakulóban levő országok mutatóival hasonlítjuk össze, Kelet-Németország különösen privilegizáltnak, szerencsés kivételnek, a legjobb felzárkózási esélyekkel rendelkező régiónak tűnik. Ám ez nem így van. Az óriási összegek ellenére, amelyeket egyetlen másik átalakulóban lévő országban sem lehet még csak közelítőleg sem előteremteni és befektetni, Kelet-Németországnak máig nem sikerült a gazdasági teljesítménye 1989-es szintjét újra elérni, pláne túlhaladni. Amit elértek, az a mélyreható strukturális változás, a gazdasági aktivitás szintje azonban alacsonyabb, mint az átalakulás előtt volt. Az 1992 óta Kelet-Németországban zajló fellendülés egy mesterséges, transzferekből finanszírozott folyamat, itt ugyanis a rendszerváltás hetedik évére sem sikerült önálló gazdasági fejlődést megvalósítani.

Másodsorban: minden valódi gazdasági fejlődési folyamat multiplikátor hatással is jár, és ebből származik lendülete. Kelet-Németországban azonban ebből semmit sem lehet érezni. A gazdasági aktivitás elért szintjét is a nyugat–keleti transzferek biztosítják, és minden, a transzfer-kifizetéseket csökkentő próbálkozás a gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Mint a 2. és a 3. táblázat adatai mutatják, még növekvő transzferek mellett sem sikerült stabil gazdasági növekedést biztosítani: a bruttó hazai termék növekedési üteme 1994 óta csökken, és 1997-re előreláthatólag majdnem megszűnik a gazdasági növekedés. Ezzel megsemmisül a kelet-német termelési szint gyors felzárkóztatásának illúziója.

Harmadsorban: bár Kelet-Németországban a transzferek és a tőkeimport révén egy modern és az előzőekhez képest teljesen megváltozott gazdasági struktúra alakul ki, mely ugyanakkor jelentősen függ a nyugat-német gazdaságtól és rászorul az onnan érkező megrendelésekre és támogatásra is .

Az 1990 óta zajló változás Kelet-Németország számára nem más mint a KGST vezető ipari országából egy rossz szerkezetű, dezindusztrializálódott, transzferekre és importra utalt, az egyesült Németországon belül periferizált régióvá való süllyedés. Ez rajzolódik ki a kelet-német gazdaság német exporton belüli különösen alacsony részesedéséből, vagy abból, hogy az itteni iparsűrűség (1000 lakosra jutó ipari dolgozók száma) csak fele a nyugat-németnek. A valamikori 3,5 millió kelet-német ipari alkalmazottból mára alig 600 000 maradt. Kelet-Németország legiparosodottabb területein az iparosodottság mértéke Nyugat-Németország agrárrégióinak megfelelő fokot mutat.

Ha összehasonlítjuk Kelet-Németország gazdasági adatait a többi rendszerváltó ország adataival (4–6. táblázat), meglepő a bőséges tőkebeáramlás ellenére összességében mégis viszonylag gyenge eredmény. Mindemellett Kelet-Németország viszonylag rossz eredménye nem vezethető vissza kedvezőtlenebb kiindulási pozícióra. Épp ellenkezőleg: adottságai sokkal kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb másik átalakuló országnak. Az okok nem kereshetők a politikai viszonyokban sem, és a kelet-német lakosság hiányzó teljesítőkészségében sem.

A kedvezőtlenül alakuló fejlődésért sokkal inkább a külső átalakulás rendje és módja okolható. Különösen az egyik oldalon radikális sokkból és a másik oldalon masszív tőkeimportból álló kombináció bizonyult végzetesnek. E keverék hatására a meglévő adottságok és struktúrák nagyon hamar felbomlottak, egy önfenntartó fejlődés azonban mindeddig nem jött létre.

Ehelyett Kelet-Németország több mint hat éve főképp a nyugat-németek által finanszírozott költségvetési forrásokból tartja fenn magát. Egyre világosabban látszik, hogy bár gyors kezdeti sikereket tudott felmutatni, és kétségtelenül bizonyos fejlődésen megy keresztül, Kelet-Németország ennek ellenére teljes mértékben Nyugat-Németországtól függő marad. Annak a módnak, ahogy Kelet-Németország az egyesült NSZK és Európa periferizált régiójává süllyed, minden ország számára intő jelül kell szolgálnia. Itt nyilvánvalóan nem a megfelelő utat választották. Más országok számára igen hátrányos lenne, ha ez a folyamat az egyesült Európa keretei között megismétlődne. Mindenképpen ajánlatos tehát az alternatív fejlődési pályák vizsgálata.

4. Az alternatíva: export által támogatott fejlődés

A transzferforrásokra és tőkeimportra támaszkodó stratégia alternatívájaként fogalmazódott meg a másik fejlődési koncepció, amelyben “az export növelése a fejlesztési stratégia központi tényezőjeként”¹⁵ jelenik meg. Képviselői merkantilista érvekre, valamint a rég- és a közelmúlt azon gazdaságtörténeti példáira hivatkoznak,¹⁶ amelyek azt támasztják alá, hogy az exportorientált stratégia sokkal eredményesebben indíthatja be a gazdasági fejlődési folyamatot, mint a tőkeimport.

A gazdasági fejlődésre vonatkozó problémafelvetés tulajdonképpen egy kérdésre fut ki: hogyan lehet stabil jövedelemképző folyamatot előidézni, és ezt fenntartani. A választ a beruházások dinamikájában illetve szerkezetében kell keresnünk. A beruházások érezhető élénkítéséhez két alapvető makrogazdasági feltételre van szükség. Az egyik, hogy a nemzeti valutának bizonyos stabilitással kell rendelkeznie, hogy meglegyen iránta a kellő bizalom, és a befektetők készek legyenek hosszú távon is a nemzeti valutában gazdálkodni. A másik ilyen feltétel a szokásosnál jóval nagyobb kereslet, egy olyan külső lökés, amely életre kelti a gazdaságot, és mobilizálja a parlagon fekvő forrásokat. Az utóbbi feltételt az export biztosítja, az elsőért a nemzeti pénzpolitika felelős.

Az exportorientált stratégia külkereskedelmi mérleg többletet okoz, ami az árfolyamok segítségével biztosítható. Ehhez a nemzeti valuta alulértékeltsége szükséges. Ez a helyzet jelentős leértékeléssel érhető el, majd hosszabb távon a megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával tartható fenn.

Célszerű az exportoffenzívából kiinduló gazdasági fejlődést protekcionista rendelkezésekkel is támogatni. Csak a külkereskedelmi mérleg többlet és a szelektív támogatás kombinációja által válik az exportorientált fejlődésmodell megvalósítható gazdaságpolitikává. A valuta alulértékeltsége lehetővé teszi a külkereskedelmi mérleg többlet eléréséhez szükséges exportot, támogatja a felértékelési várakozásokat, és a reálbér-különbségek növelése által erősíti a hazai termelők világpiaci versenyképességét. A szelektív támogatás pedig lehetővé teszi, illetve ösztönzi a termelési szerkezet diverzifikációját, ezáltal pedig egy versenyképes gazdaság létrejöttét.

Az ismertetett stratégia, illetve a tartós külkereskedelmi mérleg többlet tagadhatatlan előnye, hogy a kereslet által kiváltott termelésnövekedéssel egyidejűleg a belföldi valuta iránti bizalom is javul. Ez lehetővé teszi, hogy a konjunktúrát támogató pénzpolitika mozgástere megnövekedjék, csökkenthetővé váljék a kamatláb – különös tekintettel a hosszú lejáratú hitelek kamataira –, és ezáltal nőjön a beruházási kedv.

Az exportorientált fejlődési stratégia sikeres megvalósítása az intézményi feltételek mellett mindenek előtt stabil bel- és külföldi helyzetet, kiegyensúlyozott költségvetést, valamint visszafogott jövedelempolitikát igényel, amely megakadályozza, hogy a pénzbeli bérek emelkedése inflációt eredményezzen. Ezek a feltételek néhány közép- és kelet-európai országban, mint pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország messzemenőleg adottak. A többi országban a következő években kell ezeket lépésről lépésre megteremteni.

Az ilyen exportorientált stratégia legnagyobb akadálya jelenleg az Európai Unió protekcionizmusa, továbbá néhány ország esetében a nagymértékű külső eladósodás. Mindkét tényező megnehezíti az átalakulóban lévő országok exportoffenzíváját, és hozzájárul periferizálódásukhoz. Itt van tehát az ideje, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja ellensúlyozni e kedvezőtlen hatásokat, megragadva az exportnövelés és az importcsökkentés támogatásának minden eszközét. Szükséges továbbá az adósságállomány leépítése, ami által csökkenthető az adósságszolgálat céljaira elfolyó összeg.

Kedvező esetben az ilyen stratégia olyan piaci helyzethez vezet, amelyet egy jól működő beruházás–jövedelem-mechanizmus, valamint növekvő megtakarítás jellemez. Ez a külföldi befektetőket is további közvetlen beruházásokra ösztönözné, méghozzá fokozottan a termelési szférára koncentrálva. Az eredmény végül egy stabil, önfenntartó gazdasági fejlődés lenne, amelynek lendülete az állandóan bővülő termelés bázisán alapulna. Az ismertetett fejlődési út fölénye a kelet-német modellel szemben, ahol a termelési bázis a tőketranszferek ellenére (vagy épp ezért) csekély, a gazdasági fejlődés pedig “mesterséges”, instabil és a nyugat-német konjunkturális helyzettől függő, nyilvánvaló.

A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. Jelenleg főképp három tényező gátolja meg az átalakulóban lévő országokat abban, hogy kompromisszumok nélkül belevágjanak az exportorientált fejlődés stratégiájának alkalmazásába.

Az első ilyen körülmény a külgazdasági kiinduló helyzet, Csehország kivételével ugyanis minden ország nagymértékű külföldi adósságállománnyal lépett az átalakulás útjára. Magyarország esetében, amely az ország nagyságát és gazdasági potenciálját figyelembe véve a legtöbb adósságot halmozta fel, ez a tény nagyban befolyásolta a politikát. Ebben az esetben az alkalmazandó gazdaságstratégiával kapcsolatos döntési szabadságról nem is lehet beszélni. Az export nagyságát sokkal inkább az a kényszer diktálja, hogy törleszteni kell az adósságokat és fenntartani a fizetőképességet, a kivitel tehát nem rendelhető alá a stabil belső gazdasági növekedést megalapozni kívánó gazdasági stratégia szempontjainak.

Másodsorban még nem teljesül az exportorientált fejlődéshez szükséges valamennyi belgazdasági feltétel: a piaci helyzet néhány országban inkább az inflációs gazdaság típusának megfelelő, ahol meghatározó szerepet játszik a magas inflációs ráta, a költségvetési deficit, a valuta reálfelértékelődésének tendenciája és a külső eladósodottság. Még ott is, ahol a hatékony piacgazdaság intézményi keretei már megteremtődtek, mint Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon, nagyszámú olyan mikro- és makrogazdasági hiányosság van a gazdaságban, amelyek a javasolt fejlődési stratégia konzekvens alkalmazását megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik.

Harmadsorban maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását és folyó fizetési mérleg többlet kialakítását. Bizonyítéka ennek az, hogy az 1989. évi mintegy 8%-ról 1993-ra mindössze kb. 3%-ra esett vissza az átalakulóban levő országok világpiaci részesedése, míg külső adósságállományuk ugyanezen idő alatt jelentősen növekedett, kb. 140 milliárd dollárról mintegy 250 milliárdra.¹⁷ Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.

Nagyobb számú közép- és kelet-európai, valamint harmadik világbeli ország exportorientált fejlődési stratégiára való áttérése a világpiaci viszonyok megfordulásának tendenciáját eredményezné. Azaz az ipari országoknak el kellene fogadniuk valutáik felértékelődését, folyó fizetési mérlegeik deficitbe fordulását, el kellene adósodniuk a fejlődő és az átalakulóban levő országoknál, és fel kéne adniuk mindenféle protekcionizmust. Ennek azonban jelenleg nincs komolyan vehető jele, amiből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legjobb esetben is csak egyes, a fenti feltételek értelmében különösen kedvező helyzetben lévő rendszerváltó országok lesznek majd képesek exportorientált fejlődési stratégiát alkalmazni. Csehország és Lengyelország ebbe a csoportba tartoznak. Talán Magyarország is.

(Fordította: Szabó Adrienne Ágnes)

Jegyzetek

¹ V. ö. Senghaas, D.: Von Europa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen, Frankfurt, 1982. 66.; Riese, H.: Entwicklungsstrategie und ökonomische Theorie – Anmerkungen zu einem vernachlässigten Thema. In: Entwicklungsländer und Weltmarkt. Ökonomie und Gesellschaft. Jahrbuch 4., Frankfurt–New York, 1986. 160.

² Institut der deutschen Wirtschaft Köln: Osteuropa auf dem Weg in die Marktwirtschaft, Köln 1993. 86.

³ V. ö. Khan, M. S. – Montiel, P. – Haque, N. U.: Adjustment with Growth. Relating Analytical Approaches of the IMF and the World Bank. In: Journal of Development Economics, vol. 32.,1990. 155–179.

⁴ V. ö. Riese, 1986.; Herr, H. – Westphal, A.: Transformation in Mittel- und Osteuropa: Makroökonimische Konzepte und Fallstudien. Frankfurt–New York, 1993.; Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion: Peripherisierung und ihre Überwindung aus geldwirtschaftlicher Sicht. Marburg, 1993.

⁵ V. ö. Radice, H.: A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban. Eszmélet, 24. 48–73.

⁶ V. ö. Institut der deutschen Wirtschaft. Köln, 91.

⁷ V. ö. Witkowska, J.: Umfang und Struktur der ausländischen Direktinvestitionen in Polen und ihr Einfluß auf den polnischen Außenhandel. In: Transformation. Leipziger Beiträge zu Wirtschaft und Gesellschaft. (Szerk. M. Miegel) 1995/2., 88–101.

⁸ V. ö. Beyfuß, J.: Dokumentation: Standortqualitäten der Länder Mittel- und Osteuropas. In: Institut der deutschen Wirtschaft, iw-trends 1995/2. 33.

⁹ Natinal Bank of Hungary, Monthly Report, 1994/8. 144.

¹⁰ V. ö. Busch, U.: Die makroökonomische Bilanz Ungarns und die Grenzen einer importgestützten Entwicklungspolitik. In: Transformation…, 121–142.

¹¹ V. ö. Andor, L.: Peripherisierung in Ungarn. Utopie kreativ, 1996/63. 32–47.; Hopfman, A.: Transformation und Weltmarktintegration. Perspektiven der Reformländer Mittel- und Osteuropas in der internationalen Arbetsteilung. Prokla, 1995/4. 541–564.

¹² V. ö. Stehn, J.: Stufen einer Osterweiterung der Europäischen Union. Die Weltwirtschaft, 1994/2. 198.

¹³ V. ö. Klaus, V.: Signale aus dem Herzen Europas. Wiesbaden, 1991. 94.

¹⁴ V. ö. M. Wegner: Die deutsche Einigung oder das Ausbleiben des Wunders. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 1996. 40 k. 13.

¹⁵ V. ö. Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion…, 15.; Busch, U.: Conflicts and constraints in development strategies. In: Köhler, G. (szerk.): Questioning Development. Marburg 1996. 360.

¹⁶ V. ö. Herr, H.: Geld, Währungssystem und Währungswettbewerb. Theoretische und historische Analyse einer internationalen Geldwirtschaft. Frankfurt–New York, 1992. 280.

¹⁷ V. ö. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995. január 26.

Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Sokszor egyetlen szó nagyobb figyelmet érdemel mint egy egész könyv: George Ritzer műve, A társadalom mcdonaldizációja (The McDonaldization of Society)¹ ennek a tételnek a mintapéldája. E rövid ismertetés megkísérli egyrészt rekonstruálni a könyv fő gondolatainak logikáját, másrészt kritikai újraolvasatát adni a szerző által is hangsúlyosnak ítélt állításoknak.

Még Ray Kroc, a McDonald’s franchise elindítója sem sejthette, találmányának milyen lenyűgöző hatása lesz. A McDonald’s a huszadik századi Amerika legnagyobb hatással bíró jelensége. A könyv, a szerző szándékai szerint, mégsem magáról a McDonald’s-ról szól. A McDonald’s-ot Ritzer csak az általa mcdonaldizációnak (McDonaldization) keresztelt folyamat bemutatására használja. A folyamat pontos definíciója a következő: a mcdonaldizáció az a folyamat, amelyben a gyorsétkezdék (fast-food restaurants) alapelvei mind az amerikai, mind a világ többi társadalmaiban egyre több és több szektorban kerülnek fölénybe. Vagyis a mcdonaldizáció nemcsak a gyorsétkezdék világát érinti, hanem megfigyelhető az oktatásban, a munkahelyen, utazás közben, a szabadidő eltöltésében, az étkezési szokásokban, a politikában, a családi viszonyokban és tulajdonképpen a társadalom minden más részében is. A folyamat megállíthatatlannak látszik, és a könyv bemutatja, hogyan veszi át a hatalmat a McDonald’s-on alapuló rendszer a társadalom nagyon sok szférájában, még ha Ritzer nagy örömére nem is mindegyikben.

A mcdonaldizáció folyamata nem a semmiből került elő. Ritzer három alapvető előzményt említ meg. Az első a bürokrácia kialakulása, pontosabban Max Weber bürokráciaelmélete. Weber munkája azonban nem szűkíthető le bürokrácia-elméletére, illetve nem érthető meg az általa leírt racionalizáció folyamata nélkül. Számára a racionalizáció paradigmatikus megjelenése volt a bürokrácia, míg Ritzer számára, bár a bürokráciák ma is léteznek és óriási jelentőséggel bírnak, a gyorsétkezdék váltak a racionalizáció modelljévé. Ritzer nem veti el a weberi elméletet, sőt kijelenti: “a könyvben kifejtett tételeket tekinthetjük a huszadik század elején kialakult weberi elmélet kiterjesztési kísérletének is a huszonegyedik század előestéjének felhalmozódó változásokra.”² Vagyis Ritzer átveszi a weberi formális racionalitás fogalmát, és az általa meghatározott szabályozások, hatáskörök, rendeletek és rendszerek hatását elemzi.

Második előzményként a Taylor-féle scientific management (tudományos igazgatás) hatását kell megemlítenünk. A taylorizmus megnövelte a munkások hatékonyságát, de ezzel együtt egy olyan racionalizált munkatechnológiát hozott létre, amely lehetővé teszi a munkások ellenőrzését. A gyorsétkezdék felhasználják a taylorista módszereket, a cél a hamburger-sütés és az étkeztetés leghatékonyabb módjának megtalálása.

A mcdonaldizáció folyamatának harmadik előzménye Ritzer szerint a futószalag. A futószalag melletti termelés nagy lépést jelentett előre a racionalizáció útján, és kiválóan illusztrálja a formális racionalitás minden alapvető elemét: hatékony, kiszámítható, előrejelezhető; lehetővé teszi a munkások maximális ellenőrzését. Mindezek mellett nem elhanyagolható, hogy lehetővé vált az autók (és más termékek) tömegtermelése. A szerző több helyen is hangsúlyozza: a McDonald’s, mint franchise, és a mcdonaldizáció, mint folyamat, nem valami új jelenség – sokkal inkább a huszadik századot átható különféle racionalizálódási folyamatok betetőződése.

A központi tételt már a mű elején megismerhettük, a bizonyítékot pedig Ritzer szerint maga a szöveg szolgáltatja. Vagyis példák hosszú sorát sorakoztatja fel a mcdonaldizáció folyamatát illusztrálandó, ezzel bizonyítva, hogy a McDonald’s által képviselt világ megfelel a formális racionalitás logikájának. A példák hivatottak bemutatni azt is, a mcdonaldizáció milyen mértékben itatta át a társadalmat, és hogy a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. A példák sorát a hatékonyság kérdése nyitja. Bár nem a gyorsétkezdék teremtették meg a hatékonyság utáni vágyakozást, de segítségükkel majdnem általános elvárássá alakult. Természetesen a leghatékonyabb megoldás keresésének nem lenne hatékony módja minden egyedi esetben az egyéni keresés – ez magyarázza Ritzer szerint a szervezeti vagy szocializációs szabályok megjelenését. A folyamatot fenntartja, hogy a nem-racionális rendszerek kevésbé vagy egyáltalán nem hatékonyak. Tehát az alaptétel az, hogy otthon főzni és enni kevésbé hatékony, mint egy gyorsétkezdében. De ez csak a kezdet a hatékonyság hajszolásában: hatékonyabb az autóban enni, mint beülni a gyorsétkezdébe. Kés és villa helyett használjuk inkább csak az egyik kezünket, közben lehet bármi mást csinálni, ez vezetett különböző, találóan finger foodnak nevezett típusok bevezetéséhez (mint pl. Chicken McNugget). A bevásárlóközpontok megspórolják a keresgéléssel töltött időt, és vásárlás közben még szórakozni is lehet. A mcdonaldizáció magyarázhatja a USA TODAY sikerét, amit News McNuggetsnek csúfol a szerző. Ritzer szerint a fenti esetben a hatékonyságnövekedést sokszor azzal érik el, hogy a szolgáltatás igénybevevőjével végeztetik el (ingyen) a kevéssé hatékony munkát.

A formális racionalitás következő tulajdonsága a kiszámíthatóság, a mérhetőség. Ebből következően a mcdonaldizáció nagy hangsúlyt fektet azokra a dolgokra, amelyek kiszámíthatók, megszámolhatóak vagy mérhetővé tehetők: a mennyiséget a minőség méréséhez használják. Mindez azt a felfogást eredményezi, hogy a minőséget meghatározott, általában (de nem mindig) nagy mennyiségű dolgok jelentik. Gondoljunk csak a termékek elnevezésére: Big Mac, Whopper,³ Super Big Gulp. Elhitetik a fogyasztóval, hogy kevés pénzért sokat fogyaszthat. Ez a fajta mérhetőség a társadalom több területét is behálózta. Ma már a televíziós társaságok kizárólag nézettségi pontszámok alapján döntenek műsoraik sugárzásáról; az amerikai egyetemeken döntő fontosságú a hallgató osztályzatainak átlaga, illetve a rangsorban elfoglalt helye; a társadalomtudósok osztályozásának kiváló módszere az egyes publikácókért járó, a folyóirat előkelőségétől függő pontszám vagy az idézettségi index; az orvosok az ellátott betegek száma alapján részesülnek fizetésben, nem az ellátás minősége alapján. Ritzer szerint a számítástechnika fejlődése is felelős a mérhetőség ilyen széleskörű alkalmazásáért.

A mcdonaldizáció harmadik és legtöbbet emlegetett aspektusa a biztonságérzetet keltő előrejelezhetőség. A pontos mérhetőség és a már kitalált leghatékonyabb megoldás ismeretében sehol sincs szükség változtatásra. A hamburger és a Coca-Cola ugyanolyan lesz Párizsban, mint Pekingben. A minden kényelemmel felszerelt kempingben, lakókocsiban eltöltött hétvége nem sokban fog különbözni egy otthonitól. A futószalagról legördülő standarizált tömegtermékek sem fognak meglepetést okozni. Előrejelezhető majdnem minden történés, bárhol is járunk a világban: eltűnt a nagyon rossz minőség, de eltűnt a meglepetésszerűen kiváló is.

A racionalizáció negyedik dimenziója a megnövekedett kontroll és az emberi technológiát felváltó gépi technológia. A gépi technológia bevezetését tulajdonképpen sokszor éppen a nagyobb ellenőrzési lehetőség motiválja. A racionalizált rendszerekben a legtöbb bizonytalanság és kiszámíthatatlanság okozói a dolgozók vagy az általuk kiszolgált emberek. Tehát az ellenőrzés növelésének kísérletei gyakran az emberek ellen irányulnak. A szerző szerint a végeredmény lehangoló, a gépi technológiák az embereket robotszerű lényekké degradálják. A gombokat csak a megfelelő sorrendben szabad megnyomni, a hamburgert csak a megfelelő módon szabad összeállítani, a bevásárlóközpontok belénk programozzák a vásárlást. A gépesítés személytelenségét ellensúlyozandó a számítógép által megírt levelek kínosan ügyelnek a hamis személyességre (megszólítás keresztnéven, udvariatlan tegezés), meg nem engedhető módon betörnek az intim szférába. Az egyhangú és monoton munka elidegenítő, kiöli az emberekből a kreativitást – de ez is volt a célja.

A formális racionalitásnak megfelelő mcdonaldizáció is beleesik a már Weber által is leírt csapdába, vagyis racionalitása önmaga ellen fordul és irracionálissá válik. Ritzer tétele tehát ez: “a racionális rendszerek elkerülhetetlenül bizonyos irracionalitásokhoz vezetnek, amelyek korlátozzák, végül is veszélyeztetik, talán meg is döntik racionalitásukat”.⁴ Vagyis a mcdonaldizáció folyamata sok esetben hatékonytalansághoz, kiszámíthatatlansághoz és az ellenőrzés elvesztéséhez vezethet. Irracionalitásuk ésszerűtlenséget jelent, amennyiben tagadják az alapvető humanitást, az emberi ésszerűséget. Másképpen fogalmazva, Ritzer a racionális rendszereket embertelen rendszereknek találja. A racionalitást és az ésszerűséget sokszor azonos jelentésűként használják, pedig ebben az esetben egymásnak ellentmondó fogalmak. A mcdonaldizáció talán legnagyobb irracionalitása a szerző félelmei szerint az, hogy az emberek elveszthetik uralmukat a rendszer felett, és a végén a rendszer ellenőriz majd bennünket. Életünk nagy részét már ma is ezek a rendszerek tartják felügyeletük alatt, nagy mértékben csökkentve ezzel változatosságát. Ezért veszi át Ritzer Webertől “a racionalizáció vasketrecének” híres metaforáját. Az ellenőrzés bizonytalansága miatt hozható a mcdonaldizáció folyamata összefüggésbe autoritariánus és totalitariánus lehetőségekkel. A szerző óva int ezeknek az irracionalitásoknak a lekicsinylésétől.

Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.).

A mcdonaldizáció folyamata a könyvben végig mint a modern világ jelensége jelenik meg – a mű tehát a modernitás elemzését és kritikáját akarja adni. Ebből következik, hogy a műnek a modern világról alkotott alternatív elképzelések kritikáját is fel kell vállalnia. Ritzer kiáll elmélete mellett mind a posztindusztrialista, posztfordista, mind a posztmodern elméletekkel szemben. A mcdonaldizációt – mint a modernitás folyamatát – létező jelenségként felfogva cáfolja meg az előbb említett elméletek feltételezését, miszerint a modernitáson már túlléptünk volna. A mcdonaldizáció nem fog eltűnni mindaddig, amíg a társadalom nem változik meg olyan mértékben, amelyhez a McDonald’s-on alapuló elvek már nem tudnak alkalmazkodni. De a szerző félelmei szerint akkor is csak azért fog eltűnni, hogy helyét egy még inkább racionalizált világnak adja át.

Jegyzetek

¹ Javított kiadása: Pine Forge Press, 1995. (ISBN: 0803990774). A mű két fejezetéből részletek jelentek meg a Replika 1997. szeptemberi számában.

² George Ritzer, 19.

³ A szó általában valami szokatlanul nagy dolgot jelent.

⁴ Uo. 121.

Amikor Korten 1992-ben, hosszabb délkelet-ázsiai tartózkodása után visszatért az Egyesült Államokba, ezt a hazatérést többek közt így indokolta egy levelében:

“Az a fejlesztés, ahogyan mi ezt a fogalmat harminc évvel ezelőtt értelmeztük, ahogyan napjainkban a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Bush-adminisztráció és a világ hatalmas gazdasági intézményeinek legtöbbje reklámozza, az emberiség többsége esetében nem működik. A probléma gyökerei pedig nem a ‘fejlődésben elmaradt’ világ szegényeihez vezetnek. Azokban az országokban találhatók ezek a gyökerek, melyek a pazarló költekezés normáit terjesztik el az egész világon, és a társadalmi, ökológiai önpusztításhoz vezető globális gazdaságpolitikák gazdái. Most, harminc évvel öregebben, és remélhetőleg jócskán bölcsebben, Fran és jómagam felismertük, hogy Amerika ‘sikere’ milyen mértékig tekinthető a világ egyik kulcsproblémájának. Állításunk végső bizonyítéka magában Amerikában lelhető fel. (…) Így tehát most a bestia belsejébe költözünk, magunkkal hozva eme állapotok okairól harminc év alatt felhalmozódott ismereteinkből kikristályosodott látásmódunkat. (…) Csak ha készek vagyunk felvállalni saját magunk megváltoztatásának felelősségét, akkor lesznek mások is képesek arra, hogy teljes mértékben visszanyerjék tőlük általunk elvett közösségi és környezeti életterüket, és újra képesek legyenek saját igényeik kielégítésére egy együttműködő közösség igazságos, demokratikus és fenntartható világának keretében.” (9–10.)

Korten könyve komoly morális belső tartásról és nagy szakmai felkészültségről tanúskodik. Hitelét emeli, hogy itt nem egy kívülálló rendszerkritikus szólal meg, hanem egy olyan gazdasági–rendszerfejlesztő szakember, tanácsadó, aki maga is hosszú évekig tevékenykedett a harmadik világban, a westernizációs értékeket és módszereket terjesztve. Hagyományos konzervatív társadalmi–szellemi gyökereitől eltávolodva jelenleg a nem kormányzati szervezetek (NGO) világhálózatának egyik elismert tekintélye, az Emberközpontú Fejlesztés Fórumának (People-Centered Development Forum, PCD Forum) alapító tagja.

Korten írása abba a vonulatba illeszthető, amely J. K. Galbraith Az új ipari állam c. munkája képviselt a hatvanas–hetvenes években. Az ott felvetett szervezeti és hatalmi koncentrációs probléma azonban a nyolcvanas–kilencvenes évekre új dimenziókkal bővült. Korten a modern gazdasági világrendszer szélesebb és aprólékosabb elemzését nyújtja, és a transznacionális cégek uralmának következményeit globális összefüggésekben vizsgálja. Az alábbiakban ennek az elemzésnek néhány fontos mozzanatára hívom fel a figyelmet, illetve jelzek néhány javaslatot, amelyet Korten (és társai) a jelenlegi gazdasági világrend átalakítására fogalmaznak meg.

A jelenlegi világrendszert Korten hármas válsággal jellemzi, ez a szegénység, a társadalmi bomlás és az ökológiai pusztulás. Az a tény, hogy kb. egymilliárd ember éhezik, szervesen összefügg a centrum túlfogyasztásával, erőforrás-elvonásával. Rendszerszemléletű megközelítésben együtt kell vizsgálni a fogyasztás, a népesség, az igazságosság kérdéseit. A gazdasági növekedés ugyanis csak akkor tekinthető előnyösnek, ha az hasznos javakban ölt testet, széles körben megosztható, és a káros mellékhatásai kicsik. A világtermelés jelenlegi szerkezete nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, és a szokásos GDP-számítások számos torz, káros eredményt is pozitívként vesznek figyelembe. A számításmódszertan maga is egy torz értékrend következménye.

A XX. század túlságosan pénzfüggő gazdaságot hozott létre. A pénzredukció érzéketlen az életminőségre. Egy túlmonetarizált gazdaság végső soron gyarmatosítja a közösségek gazdálkodását és az egész reálszférát. Korten használja a “fejlesztési menekült” kifejezést, azokra utalva, akiknek életfeltételeit éppen az IMF és Világbank tanácsadók monetáris elképzelései és javaslatai teszik tönkre. (Becslései szerint évente több millió emberről van szó.)

Korten egy hosszabb, részben történeti, részben jogi elemzéssel bemutatja, hogyan szabadulnak ki fokozatosan a közösségi és/vagy államhatalmi ellenőrzés alól a gazdasági társaságok, hogyan válnak a XX. század végére kontrollálhatatlan globális gazdasági–hatalmi tényezővé, és hogyan kezdik meg a nemzetközi intézmények és szerződések átformálását saját céljaiknak megfelelően. A társaságok “felelőtlenségi jogai” eluralják a természetes személyek és közösségek jogait az élet minden vonatkozásában a környezetszennyezéstől a jövedelemelosztáson keresztül a tömegkommunikációig. Korten olyan radikálisan támadja magát a társasági jogi formát is, hogy ezzel átértelmezi az egész gazdasági liberalizmus időszakát. Ebben az értelmezésben ez végül is nem más, mint a tőkés társaságok felülkerekedése a személyes emberi jogokon és a törvényhozói hatalmon.

A tőkés társaságok kontrollnélkülisége logikusan vezet ahhoz, hogy a nyolcvanas években Amerikában és világszerte kibontakozhatott az üzleti körök koncentrált támadása a szociális intézmények, a jóléti állam, a kiegyenlítő célú adóztatás ellen. Korten ezt úgy értelmezi, mint a valamikor a New Deal-lel létrejött “társadalmi szerződés” felrugását. A koncentrált támadás levezényléséhez kapóra jön a világméretű adósságválság, ami a restrikciós javaslatokat látszólag elháríthatatlanná teszi. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy e koncentrált támadás mögött nem kell tudatos összeesküvést feltételezni. A vezetői üzleti körök döntései enélkül is egy irányba mutathatnak. Korten bemutatja azokat a formális és informális fórumokat, intézményeket, tanácskozásokat, ahol a világ vezető elitje megfelelő irányú lépésekre hangolhatja saját magát.

Korten kikezdi a nyugati civilizáció bizonyos alapértékeit is, és ezeket mint mítoszokat, ideológiákat mutatja be. Ilyennek tekinti a szabad piac mítoszát a XX. századra, illetve a piac és demokrácia ideologisztikus azonosítását, összecsúsztatását. A modern közgazdaságtan uralkodó áramlatának fundamentumát támadja, és kimutatja, hogy rejtett előfeltevései már nem érvényesek. Ebben a vitában azonban feltárulnak Korten rendszerkritikájának belső határai, ugyanis a XX. századra kialakult helyzettel a kistulajdont, a kiegyenlített, monopóliumoktól megtisztított piacot állítja szembe, tulajdonképpen a néhai Adam Smith nyomdokain haladva. Ezért írhatja, hogy Smith holisztikus felfogását a neoklasszikusok a tulajdonosi érdekek mentén, a marxisták pedig a munkásérdekek mentén “hordták szét”. (92–93.)

Korten pontosan látja, hogy az igazságtalan jövedelem- és vagyonmegoszlás “erkölcsi igazolása” sokszor a szerződéses jogviszonyra való hivatkozással történik. A világban jelenleg a 358 leggazdagabb személynek összesen 760 milliárd dollár nettó vagyona van. Ez annyi, mint a 2,5 milliárd szegény összes vagyona. Nem ismerünk sem olyan racionális gazdasági, sem más egyéb érvet, amellyel ez az állapot legitimálható.

Az elemzés abba az irányba tart, hogy a szerző végül is kimondja: a világ pénzügyi elitjének egy állam nélküli közösségben való összeolvadása megy végbe. (140.) Erős osztálymegosztottság alakul ki. Létezik tőkés internacionálé. Ez a globalizálódás igazi értelme.

A pénzuralom eredményeként – többek között – spirituális űr jött létre. Olyan ökológiai korra van szükség, amely egyszerre képes megvalósítani a szellemi értékeket és az anyagi létbiztonságot. Az új tudatosságot hordozó, globálisan gondolkodó és lokálisan cselekvő mozgalmaknak a hálózata van kialakulóban, melyeknek vezérelvei Korten szerint a következők lehetnek:

1. Környezeti fenntarthatóság.
2. Gazdasági igazságosság.
3. Biológiai és kulturális változatosság.
4. Emberi szuverenitás, szubszidiaritás (vagyis alulról építkezés, és az az elv, hogy minden feladatot a lehető legalsóbb szinten kell megoldani).
5. Belső felelősség (többek között a negatív externáliák, azaz a káros mellékhatások okozásának tilalma).
6. Közös örökség (a környezeti erőforrások vonatkozásában is).

A jelzett alapelvek lebontásából konkrét tulajdonjogi, szervezeti, technikai, jövedelelosztási, hatalmi, életmódbeli javaslatok, követelések adódnak, és Korten könyvének utolsó fejezetei ezeket mutatják be. Ebből említünk néhányat.

A gazdaság globalizálódása helyett a lokális szükségletkielégítés felé kell fordulni. Helyi hatalom, helyi cserék, helyi piacok. Egy közösségnek nincs joga az emberi és ökológiai környezetére terhelni növekedése költségeit, és nincs joga onnan erőforrásokat egyoldalúan elvonni. A környezettel egyenértékű és mértéktartó cserét kell folytatni.

Az együttműködésnek erősebbnek kell lennie, mint a versenynek. Ez a kötődés szociális tőke, nem szabad szétrombolni. A bizalom és kölcsönösség erős hálózatát hozza létre, és így hozzájárul egy egészségesebb, szolidárisabb társadalom megteremtéséhez.

A túlfogyasztást, túlfelhasználást vissza kell fejleszteni. Ez ma körülbelül egymilliárd embert érint a Földön, és kb. ugyanannyi a kisemmizett, abszolút szegény. A túlfogyasztás mérséklésével és megfelelő átterelésével az abszolút szegénység belátható időn belül megszüntethető. A közösségek zöme ugyanis már most képes volna egy fenntartható fejlődés megvalósítására. Az igazi problémát a jelzett két szélsőség jelenti. Semmi realitása nincs ugyanis annak, hogy a világ egészét a ma túlfogyasztók szintjére felzárkóztassák. Ez nem lehetséges és nem is kívánatos.

A maitól eltérő városszerkezetre és közlekedési megoldásokra van szükség, amelyek kevesebb és olcsóbb utazással járnak. Autó helyett kerékpár – a településeken belül.

Korten egész elemzésének központi gondolata, hogy egy jobb társadalom megteremtése a civil mozgalmak megerősödésén keresztül lehetséges, amely civil mozgalmak visszaszerzik az emberi életfeltételek feletti kontrollt. Ez érinti a gazdaságszerkezeten túl a politikai intézményeket is. Így merül fel a demokratikus legitimáció újrafogalmazásának igénye. A jelenlegi politikai–hatalmi intézmények már nem alkalmasak erre a legitimációra. Korten úgy véli, hogy a demokratikus legitimációnak három pilléren kell nyugodnia: 1. szabad emberek alapította intézmények, melyek vezetői felelősséggel tartoznak; 2. elfogadott erkölcsi szabályok szerinti működés; 3. nyilvánvaló előnyök az egész közösség számára.

A modern világot uraló legtöbb intézménynél mindhárom feltétel hiányzik. (Különösen plasztikus volt ennek bemutatása a nemzetek feletti szervezetek esetében.) A feladat tehát az intézmények feletti civil hatalom visszaszerzése. Ezt szolgálhatja a civil szervezetek hálózata. A hálózatszerű, horizontális kapcsolatokra épülő, kevésbbé formalizált és nem-hierarchizált struktúra számos hátrány és előny keveréke. Egy elektronikus kommunikációs rendszerrel összekapcsolt hálózat rendkívül mozgékony, rugalmas, gyors, még akkor is, ha bizonyos pontjai gyengék, megszűnnek vagy felszámolják őket. Csak egy példa: pár évvel ezelőtt az IMF és a Világbank még fütyülhetett az őket ért civil kritikákra. Mára állandó szakmai és morális nyomás alá kerültek és kénytelenek tárgyalni az NGO-kkal is. (Korten számos pozitív példát hoz fel a civil mozgalmak részsikereiről. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a magyar társadalom nincs elkényeztetve ilyen sikerektől. Másrészt Korten néhol maga is misztifikálja a civil mozgalmakat, nincs tekintettel belső érdektagoltságukra, alapvetően eltérő irányultságukra. Ez az intézmények feletti hatalomért folytatott küzdelem bizonyos szakaszában mellékes lehet, később azonban súlyos konfliktusok csíráját hordhatja magában. Ezért a civil mozgalmak árnyaltabb elemzése nem kerülhető el.)

Korten javaslatokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a tőkés társaságokat hogyan lehetne távol tartani a politikai kampányoktól. A politikai célú televízió-hirdetések tilalma, a kampányköltségek korlátozása, valamint gazdasági szervezetnek politikaijelölt-támogatási tilalma azonban vélhetően nem elégséges és önmagában aligha célravezető. A világ gazdasági és politikai elitjeinek összefonódásai különféle rejtett csatornákon is oly erősek, hogy ezen részkorlátozás nem segít. A különféle összeférhetetlenségi szabályok is csak önámítást és polgár-ámítást jelentenek. Mindkét elitet egyszerre és egyaránt civil nyomás alá kell helyezni. Hosszú távon a megoldás aligha a két szféra (gazdaság és politika) szétválasztása, hanem inkább közösségi kontroll alatti integrációja. A szétválasztás kérdésében egyébként Korten követi az amerikai gondolkodástörténeti tradíciót.

Szerzőnk azt javasolja, hogy az üzleti célú reklámokat ne lehessen költségként elszámolni, hanem a vállalati nyereségből finanszírozzák, és adó terhelje. A filmeken belüli reklámokat is tiltaná, és az oktatási intézményeket is reklámmentesítené, beleértve az ilyen célra is alkalmas szponzorált oktatási modulokat. Az iskola: közszolgálat, ahol nem lehet helye üzleti manipulációnak.

Korten gazdasági javaslatai a tulajdoni szerkezet mélyreható megváltoztatása irányába mutatnak. Preferálja a kistulajdont, a szövetkezeti, munkás- és önkormányzati tulajdont. A tisztán pénzügyi tranzakciókra különadót vetne ki. Hasonlóan adóköteles lenne a spekulációs, rövid távú tőkenyereség. Itt igen erős degreszszivitást javasol az idő függvényében, tehát a nagyon rövid ideig, spekulációs céllal birtokolt vagyontárgy eladását magas (akár 80%-os) elvonás illetné, hosszabb birtoklás csökkenő (50–30–10%-os) adót vonna maga után. Erős trösztellenes szabályozást javasol, ugyanakkor szorgalmazza a dolgozói és közösségi tulajdonkivásárlás támogatását.

Adószerkezeti elképzelései arra irányulnak, hogy az élőmunka adóterhei csökkenjenek, viszont a természeti erőforrások felhasználását keményebben adóztassák. Általában a társadalmilag hasznos tevékenység adómentessé tételét, és a társadalmilag vitatható vagy káros felhasználást illető adók emelését szorgalmazza. Megszüntetné a kettős, társasági és személyi adóztatást a jövedelmeknél, és egységes személyi jövedelemadóztatást javasol (ez formailag azt is jelenti, hogy a társaságok nyereségét teljes egészében ki kell fizetni a tulajdonosoknak, és nem lehet manőverezni a kétféle adófajta közt).

Szükség van egy garantált jövedelemre, hogy a társadalom minden polgára számára biztosíthassa az elemi létbiztonságot. Korten véleménye szerint ez alapvetően nem csökkentené a pénzért való munka vonzerejét. A garantált jövedelem fedezete létrejöhetne a katonai kiadások csökkentéséből, luxustermékekre kivetett magasabb adókból, illetve mindazokból a megtakarításokból, amelyekkel jelenleg társadalmilag fölösleges programokat és cégeket támogatnak.

A javasolt megoldásoknak nemzetközi vonzata is van, így például az alacsony jövedelmű országok nemzetközi adósságterheinek csökkentése, a devizaügyletekből származó nyereségek megadóztatása, a Világbank megszüntetése, az IMF és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) funkcionális átalakítása az ENSZ égisze alatt.

Korten könyvének bizonyos pontjain – főleg a legelején és legvégén – feltárulnak a szerző világnézeti motívumai is. Korten olyan szellemi keveréket képvisel, amely konzervatív, liberális, protestáns, zöld, radikális elemeket ötvöz. Ez itt nem hátrány, sőt. A kérdés az, képesek-e szervesülni ezek az elemek egy modern felfogásban? Úgy vélem, nála igen. És ha valaki csak úgy képes megalapozni saját ökológiai és szociális nézőpontját, hogy ehhez transzcendens hitet vesz igénybe – ám tegye. Nem kell ezt mindig bolygatni. A kérdés az, hogy itt és most milyen együttműködésre vagyunk képesek a reális életfeltételek javítása érdekében. A hívő higgye azt, hogy vallásetikai parancs szerint jár el. A nem hívő pedig higgye, hogy az empirikus egyének jelenbeli és jövőbeli boldogulása érdekében. Korten munkájának érdemei messze felülmúlják vitatható állításainak gyengéit.

(D. C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, EKF Hálózat, Bp. 1996.)