A közgazdasági, szociológiai vagy politológiai eredetű definíci­ókkal leírt világrendszer-teóriák a történettudomány kulcskérdé­seire keresik a választ, kísérletet tesznek az emberi történelem maximálisan átfogó, szintetikus értelmezésére, egyúttal pedig hátteret és összehasonlítási alapot teremtenek a specialisták számára. Az Eszmélet láthatólag nagy súlyt fektet a témakör elemzésére: fennállása óta, 26 számában összesen 15 tanul­mányt és 2 kislexikon-cikket közölt (felerészt külföldi szerzők tol­lából), melyek a Föld gazdasági-politikai régióival, illetve ezek egymással fenntartott kapcsolatával foglalkoznak, avagy a gaz­dasági fejlődés lehetőségeit vizsgálják. Az említett írásművek -a lap arculatából következően – elsődlegesen baloldali teoreti­kusok nézeteit tükrözik, ám a különböző elméletek között nem feltétlenül uralkodik összhang; mivel a külföldi és hazai cikkírók személyes vagy sajtó útján történő kapcsolattartása nehezen biztosítható, a tanulmányok jelentős hányada nem számíthat szakértői reagálásra (igaz, a hazai szerzők is inkább kívülálló kutatókkal, mintsem egymással folytatnak vitát az Eszmélet ha­sábjain). E recenzió célja az eltérő teóriák rendszerbe foglalá­sa, egyúttal pedig bizonyos kutatási területek jelentőségének ki­emelése.

Régió-fogalmak

A világrendszer tagolásában a legtöbb szerző a gazdasági in­terakciókból indul ki. Peter Gowan¹ véleménye szerint az orszá­gok három alaptípusba sorolhatók (centrum, félperiféria és pe­riféria) annak alapján, hogy melyikük milyen technológiai szin­ten termel, s hogyan rendelődik alá a legfejlettebb övezeteknek. A félperiféria egyik modelljét a távol-keleti „sikerországok" má­sodik vonalú termelésében látja, míg a másikat alvállalkozói stá­túszként határozza meg (példa erre az 1945 utáni osztrák-NSZK viszony). A perifériális állapot megmutatkozhat a multinacioná­lis cégek gépezetébe való integrálódásban („támaszpont"-stá-tusz), avagy egy centrumállam parazita jellegű, a perifériális ál­lam erőforrásait elszívó dominanciájában (USA és Mexikó). Ha­sonló hármas csoportosítás figyelhető meg Szegő Andreánál² , Marco Bonzionál³ és Giovanni Arrighinél⁴ (a séma eredetét Immánuel Wallerstein időközben továbbfejlesztett – más oldal­ról pedig hevesen bírált – teóriája képezi). Arrighi hangsúlyoz­za, hogy az egyes régiókat az árucserén kívül a tőke és a mun­kaerő áramlata is összeköti. A gazdaságelvű világrendszer-el­méletet legrészletesebben és legátfogóbban Andre Gunder Frank⁵ , illetve Barry K. Gills⁶ fejti ki, ők azonban nem élnek a félperiféria fogalmával: a centrum és a periféria mellett a hátor­szágnak nevezett területekkel egészítik ki világrendszerüket. Szintén hiányzik a félperiféria-gondolat Tamás Pál⁷ tanulmányá­ból, de periféria osztályozásának egyik kategóriája, a „kiegyen­súlyozott periféria", bizonyos mértékig megfeleltethető ennek. Tamás a „kiegyensúlyozott periféria", Wallerstein⁸ pedig a fél­periféria maghatározásánál nemcsak a vizsgált országok belső társadalmi-kulturális sajátosságaira is.

Az utóbbi megközelítés elvezet a „régió" terminus egy más jel­legű értelmezéséhez. Krausz Tamás⁹ , Niederhauser Emil¹⁰ és Bodács Emil¹¹ Kelet-, illetve Közép-Európa definiálásánál és jel­lemzésénél szinte kizárólagosan a szociálstruktúrára, a politikai mechanizmusokra és a vallási-kulturális elemekre összponto­sítanak; problematikusnak tekinthetjük, hogy például a felsorolt társadalmi sajátosságok, melyek alkalmasak az európai cent­rum és az Elba-Lajta-vonalon túl fekvő övezet elkülönítésére, nem határolják el egyértelműen Kelet-Európát Ibériától és Dél­Itáliától (az idevágó komparatisztikai irodalom bővítése felettébb kívánatos). Megemlítendő egyúttal, hogy Arrighi mindkét régiót Európa félperifériá.jaként osztályozza, míg Bodácsnál és Nieder-hausernél Kelet-Európa a nyugat-európai centrum perifériájaként jelenik meg. Másfelől az itt tárgyalt régió-értelmezés mutatóit használja a szakirodalom az egy országon belül található, elté­rő tulajdonságokkal bíró területek leírására, melyeket szintén régió névvel szoktak illetni; az utóbbi esetben célszerűbb a „szubrégió" kifejezés alkalmazása.

Visszatérve a gazdaságcentrikus kategorizálásra, a különbö­ző szerzőknél szereplő azonos kifejezések értelme igen gyak­ran élesen eltér egymástól, így az egységes terminológiai rend­szer megalkotása jókora lépéssel vinné előbbre e tudományág fejlődését. A probléma érzékeltetésére elegendő néhány példa: a fejlett elektronikai stb. iparral rendelkező Tajvan és Dél-Korea Gowannál és Arrighinél a félperifériához tartozik (Arrighi ide so­rolja a függetlenségét frissen elnyert, agrár-monokultúrás Ghánát is!), ugyanakkor Tamás Dániával és Hollandiával együtt a perifé­riához sorolja őket, miáltal a periféria-terminus még differenciá-latlanabbá válik, mint a „harmadik világ" fogalma. Wallerstein az 1914-es Oroszországot – ipari kapacitása, városi humán infrast­ruktúrája és fegyveres ereje alapján – félperifórikus helyzetűnek minősíti, bár a cári birodalom egyértelműen agrárexportőrként és tőkeimportőrként kapcsolódott be a világgazdaságba.

(Arrighi szerint a félperiféria a perifériával folytatott kereskede­lem által tesz szert nettó profitra, de ennek kevés jele tapasztal­ható az Orosz Birodalom esetében – amennyiben egy államhatá­rain belül fekvő elmaradott övezetet nem tekintünk perifériának, mely megközelítés viszont ellentmond a hagyományosan orszá­gok közötti viszonyokat vizsgáló világgazdasági elméleteknek.)

Törökország és Mexikó Gowan szemében az USA perifériáját képezi (mégpedig igen kedvezőtlen státuszban), ugyanakkor Arrighi csoportosításában a félperiférián láthatjuk őket – némi­leg meglepő módon Jamaica, Costa Rica, Izrael, Dél-Afrika és Hongkong társaságában. Arrighi kísérletet tesz Latin-Amerika államainak differenciált vizsgálatára, Tamás ellenben az egész térséget a perifériára helyezi.

A centrum jellemzőinek ismertetését általában a szűkszavú­ság hatotta át, ugyanakkor igen alapos elemzéseket találtunk az említett írásművekben a félperiféria, a periféria és a hátor­szág mibenlétéről. Bonzio így definiálja a félperifériát: „Olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása követ­keztében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkcióju­kat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal fokoza­tosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban"¹² -'szemben a „leszakadás", a „leértékelődés" által fenyegetett perifériával.

E perifériameghatározás egybevág Gunder Frank hasonlatá­val, melyben a mai Fekete-Afrika a centrum által kifacsart cit­romként jelenik meg (további példák: Északkelet-Brazília, Bang­lades, Közép-Amerika). Arrighi találóan fogalmazza meg a félperiferiális országok alapvető fejlődési dilemmáját: a periféri­ához képest „több profitot halmoznak fel annál, mint amennyi a nemzetközi munkamegosztásban való hosszú távú részvételhez minimálisan elég, ám keveset ahhoz, hogy felzárkózzanak a cent­rum országainak állandósult gazdasági szintjéhez¹³ ". A felsorolt meghatározások hozzásegítik a kutatót az olyan államok kate­gorizálásához, melyek nem illenek bele a differenciálatlan peri­féria-képbe.

A „kis tigrisekének szerzőink többsége figyelmet szentelt, ám például a közel-keleti régió olajexportőr arab országairól gyakor­latilag nem esett szó. Szaúd-Arábia, Kuvait, Omán vagy Bahrein világgazdasági integráció szempontjából perifériának minősül, amennyiben az egyoldalú nyersanyagszállítás-késztermék­behozatal viszonyt szemléljük.¹⁴ Másfelől, az exportált nyers­anyag magas ára és többé-kevésbé biztos piaca lehetővé teszi a fenti államoknak, hogy jelentékeny külföldi beruházásokat lé­tesítsenek, a „harmadik világ" átlagához képest magas életszín­vonalat biztosítsanak lakosságunknak, s viszonylag független külpolitikát folytassanak. (A Washington és Riyad közötti rend­kívül szoros kapcsolat dacára a szaúdiak évtizedekig hatalmas összegeket áldoztak arra például Fekete-Afrikában, hogy Izrael befolyását visszaszorítsák.) Sőt, miként az „olajsokk" megmu­tatta, gazdaságilag is képesek (legalábbis ideiglenesen) haté­konyan képviselni érdekeiket a centrummal szemben.

Gunder Frank, Bonzio és Arrighi mellett Tamás Pál nyújt átfo­gó definíciót a perifériáról: „Gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenzív termékekkel, szerke­zetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált, életszínvo­naluk és életminőségük alacsonyabb, kulturális importőrök is. Társadalomszerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hi­ányoznak, világképük saját miliőjükben reked."¹⁵ Az ismertetés egyedüli gyenge pontja, hogy nem fedi le teljesen azt a térsé­get, melyet szerzőnk periféria névvel illet, hanem csak a nála szereplő „kiegyensúlyozatlan perifériára" vonatkozik. (Az ellent­mondásra maga Tamás hívja fel a figyelmet, midőn így ír: „A pe­riféria-lét a nemzetközi helyzetben azonban nem jelent automa­tikusan gazdasági elmaradottságot."¹⁶ Ausztrália, Új-Zéland, Ka­nada „nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ foglalkoztatottsági szintjét és jövedelemskáláját tud­ták társadalmuk számára biztosítani".¹⁷ Tamás kiemeli, hogy a „perifériák alacsony fajlagos értékű termékek exportőrei, nyers­anyag- és félkésztermék-kiszállítók és berendezésimportőrök"¹⁸ , továbbá egymással lényegében csak a centrum közvetítésével kerülnek gazdasági kapcsolatba. A hátország fogalma csupán Gunder Frank és Gills tanulmányában szerepel, a következő jel­lemzéssel: „A hátországba a centrum kizsákmányoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmo­zási folyamatával…. olyan természeti erőforrásokat, többek kö­zött emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria fel­használ…. népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletértékelvonás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a 'periferizáció' folyamata."¹⁹ (Gunder Frank megemlíti, hogy Wallerstein értelmezésében a „hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent".) Hozzáfűzhetjük azonban a definícióhoz, hogy a Föld bizonyos régiói évszázadokon át minimális kapcsolatot sem tartottak fenn az eurázsiai-arfikai világrendszerrel, s így komolyan mérlege­lendő Wallerstein felfogása, aki a tényleges világgazdasági rend­szer kiépülését Amerika meghódításától számítja (ellenkező esetben egy trikontinentális övezetet azonosítanánk, némileg Európa-centrikusan, az emberlakta Földdel). A prekolumbiánus Amerika nem illik bele Gunder Frank centrum-periféria-hátor­szág (CPH)-képletébe, s esetleg önálló világrendszernek is fel­fogható. Másfelől, a politikai alárendelődés megelőzheti a gaz­dasági dependenciát, sőt attól függetlenül is érvényesülhet (lásd bizonyos fekete-afrikai gyarmatok; orosz és szovjet hódítások Kelet-Európában).²⁰

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a világrendszer átfogó leírásához sem a centrumra és perifériára korlátozódó duális, sem pedig a CPH-elvű, illetve centrummal, félperifériával és perifériá­val számoló trilaterális képlet nem tűnik elégségesnek, hanem a felsorolt négy fogalom mindegyikét önálló és szerves alkotóelem­nek tekinthetjük a túlságos felaprózódás veszélye nélkül.

A világrendszer kialakulása és belső feszültségei

Gunder Frank koncepciója szerint a világgazdaságTrendszer körülbelül 5000 éve létezik, s megszületését az egyiptomi, me­zopotámiai és elő-indiai civilizációk kapcsolatba kerülése tette lehetővé. E felfogás, eltérően a korábbi nézetektől, a XVI. szá­zad előtti kor CPH-elvű tanulmányozása felé is utat nyitott. Gunder Frank megállapítja, az egységes világazdasági rendszer kiépülése mindmáig nem vezetett az egész földre kiterjedő egy-központú politikai birodalom létrejöveteléhez, s elutasítja a „vul­gáris" gazdasági determinizmust:,a gazdasági láncolat nem fel­tétlenül szabja meg „az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát".²¹ Szerzőnk hangsúlyozza, hogy a világ­rendszer fejlődését kezdettől fogva a tőkefelhalmozás folyama­tos és kumulatív folyamata hajtotta előre. A politikai terjeszke­dést is a gazdasági haszon elve motiválja, a politikai és ideoló­giai elemeknek Gunder Frank csak félautonóm szerepet tulaj­donít. Egy terület addig vonzó a hódító számára, amíg leigázá­sa rentábilis; ellenkező esetben a nagyhatalom idejében sorsá­ra hagyja.

A politikai és gazdasági tényezők függetlenségének, illetve prioritásának kérdésére érdemes különös figyelmet fordítani. Bár e motivációk, miképpen Gunder Frank hangsúlyozza, szorosan összefonódnak, bizonyos államok és társadalmak esetében az expanziós külpolitikában a várható profit csak korlátozott szere­pet játszott. Mi több, nem csupán gazdasági okok válthatnak ki politikai lépéseket, hanem merőben kül-, katona-, sőt belpoliti­kai célkitűzések is messzemenően irányt (például kényszerpá­lyát) szabhatnak magának a gazdasági fejlődésnek. Gondoljunk itt Nagy Péter vagy Mohamed Ali reformjaira! A XIX. századi ja­pán modernizációt sem belső vagy külső gazdasági tényezők indították be, hanem a katonai fenyegetettség érzése.²²

A történelem iróniája továbbá, hogy az ún, államszocialista rendszerek – Marx elveit talpáról fejére állítva – a gazdasági éle­tet (kevés kivétellel) a politika szolgálóleányaként kezelték. A „klasszikus" és a fasiszta olasz imperializmus, vagy az afganisz­táni háború magyarázata meglehetősen kívül esik a racionalitás és rentabilitás birodalmán, s valószínűleg meghatározó mérték­ben a nagyhatalmi presztízsféltésben rejlik. Japán 1945 utáni sikerei elválaszthatatlanok a kritikus periódusban nyújtott ame­rikai segítségtől, pedig egy lehetséges vetélytárs támogatása aligha nevezhető gazdasági érdeknek (a State Department vi­szont nagyobb veszélyt látott Japán válságba süllyedésében).

A centrum – (fél)periféria viszonyt szerzőink eltérően értéke­lik. A „pesszimisztikus" szemlélet hívei Gunder Frank, Bodács Emil, Szegő Andrea, Kapitány Ágnes és Kapitány Gáber.²³ ők úgy vélik, a centrum a periféria elmaradottságának tartósításá­ban érdekelt, így a függőség közvetlen okozója (lehet) az alul-fejlettségnek; a fejlett világ a perifériát pusztán kizsákmányolandó objektumnak tekinti. Minderre a gyarmatosítás története bősé­ges bizonyítékkal szolgált, a Kapitány-szerzőpáros azonban a koncepciót – némi túlzással – az 1848-as Európára is kiterjesz­ti: az akkori szabadságmozgalmak, úgymond, „proletár nemze­tek harcai voltak a tőkés centrumok ellen".²⁴ Az osztrák-magyar és osztrák-olasz konfliktusra még ráillik a definíció, ám Oroszor­szágot aligha érezhetjük „tőkés centrumnak", a szerb, román, szlovák felkelőkről nem is beszélve.

Kedvezőbb képet alakít ki a periféria esélyeiről Marco Bonzio („egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele"),²⁵ Arrighi („vitatható feltevés az, hogy a cent­rum-periféria kapcsolatok kizárólag egyenlőtlen cseréből áll­nak")²⁶ és Balogh András,²⁷ aki hangsúlyozza a „kis tigrisekének nyújtott nagy nyugati segítséget. Tamás Pál Furtado és Sunkel nézetét említi, akik nem mondanak le a „periféria megújulási, fej­lődési potenciáljáról".²⁸

Zalai²⁹ cáfolja Wallerstein ama koncepcióját, miszerint a cent­rum sikere csak a periféria helyzetének romlásából következ­het. E szerzőcsoport nézetei különösképpen a perifériáról a félperifériára kerülő országok útjának elemzését segítik elő.

Létezik- e fejlődés?

A tanulmányok a felzárkózás esélyeiről háromféle felfogást fogal­maznak meg. Gunder Frank és Arrighi stabilnak, arányaiban ál­landónak látják a világrendszert, melyben az országok túlnyomó többsége nem lép ki jövedelmi zónájából, illetve a státuszváltoz­tatást más állam(ok) ellenkező irányú mozgása egyenlíti ki. Gunder Frank szerint a történelem folyamán sorozatos helycserék zajla­nak le a CPH-zónákon belül (semminemű vezető pozíció nem áll fenn örökké), ám a világ hármas megoszlása változatlanul fenn­marad. E szituáció nyomán vonja le következtetését Arrighi: a fejlődés – illúzió. (Más kérdés, hogy a Balogh András által felso­rolt mutatók – például egy főre jutó össznemzeti termékérték, is­kolázottság szintje, gyermekhalandóság – globális mértékben is egyértelműen javultak az évszázadokkal korábbi állapotokhoz képest; Anglia az ipari forradalom idején szuperhegemonikus he­lyet foglalt el a világrendszerben, ugyanakkor lakosainak nem biz­tosított a maihoz mérhető életkörülményeket.)

Zalai K. László, Balogh András, Ernest Mandel³⁰ és Tamás Pál kiemeli a sikeres modernizációkat, bár némileg eltérő szemlé­lettel: Mandel az NSZK és az 1945 utáni Japán élre törését szá­mottevően a technológiaimporttal magyarázza, míg Tamás sze­rint a XX. század fejlett technológiája inkább akadályt képez a felzárkózni akarók számára. Zalai hisz a centrum gyarapodásá­ban, s éles kritikának veti alá Wallerstein teóriáját, mely a cent­rum-periféria viszony végletes kiéleződésétől az osztálykülönb­ségeket felszámoló forradalmat „reméli". Wallerstein, John Ross³¹ és kisebb mértékben Gunder Frank a „pesszimista" koncepció hívei, akik a fejlődésben fokozódó marginalizálódást és elsze­gényedést fedeznek fel a periféria oldalán.

Ross tanulmányával érdemes külön is foglalkozni. Állítása sze­rint 1960-1988 között megnégyszereződött azon országok szá­ma, melyekben az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút mértékben csökkent (sajnálatos módon egyéb mutatókkal nem él). A differenciálatlan szemlélet következtében egyaránt hanyatló országnak minősül Haiti, Mali, Szomália, Szaúd-Arábia, Líbia, Kuvait és Dél-Afrika, nem tartozik viszont e kategóriába Csád, Afganisztán, Guinea és Burundi az 1960-1970-es periódusban. Szerzőnk a kontinensek fejlődéséről, illetve hanyatlásáról is be­számol, így például Ázsia rendkívül gyors gazdasági növekedé­sét említi – Japánnal, Tajvannal, Nepállal, Laosszal együttvéve. Ennek kapcsán utalhatunk arra a körülményre, hogy a világrend­szer-irodalom rendszerint erősen kötődik a politikai határokhoz és országokban „gondolkozik", pedig például a Szovjetunió, Kína, India, Indonézia és Brazília egyes szubrégiói között rendkívüli­ek a fejlettségi különbségek (a szerzők közül Gunder Frank ké­pez kivételt).

Gunder Frank „helycsere-elmélete" alkalmasabbnak tűnik a centrumon belül lejátszódó mozgások értelmezésére, mint Wallerstein „szűkülő oázis"-koncepciója. 1880 és 1980 között Anglia fokozatosan hátrább került a fejlett országok rangsorá­ban, míg. az Egyesült Államok, Németország és Japán az élre tört; az 1970-es évektől fogva viszont az USA veszít teret Ja­pánnal és az NSZK-val szemben, amint azt Szegő Andrea szemléltetően ábrázolja. Figyelemreméltó probléma, hogy amíg számos kutató a centrum és a periféria közötti, az utóbbira néz­ve deficites kereskedelmet kizsákmányolásként jellemzi, vajon beszélhetünk-e hasonló viszonyról az iparcikkeket exportáló Ja­pán s az őt nyersanyagokkal (is) ellátó Amerika között?

Andre Gunder Frank kételkedik a „kis tigisek" sikereinek le-másolhatóságában („a világpiac nem tudná felvenni egy Kína méretű Hongkong exportját"³² ), s úgy véli, az említett államok­ban kezd megtörni a dinamikus fejlődés üteme. Arrighi szerint pedig a félperiféria által elért eredmények gátolják más, perifé­rikus országok felzárkózási törekvéseit. A „kis tigrisek" jelenlegi exportnehézségei azonban nem egyedül a centrum protekcio­nizmusából következnek, hanem a periféria oldaláról is szem-lélhetők: a „sárkányok harmadik nemzedéke" (Malaysia és Thai­föld) alacsonyabb béreket fizetve egyre komolyabb vetélytárssá emelkedik, éppen annak a mechanizmusnak a segítségével, amely Dél-Koreának, Tajvannak, Szingapúrnak, Hongkongnak tette lehetővé a betörést bizonyos japán iparágak piacaira (a lép­csősor utolsó fokát maga Japán képezi, hiszen az itteni bérek még mindig elmaradnak a nyugati keresetek mögött). Másfelől a „második generációs sárkányok" maguk is számottevő beru­házásokat létesítenek Malaysiában és Thaiföldön, hasonló (bár mérsékeltebb) szerepet játszva az utóbbi országok gazdasági életében, mint korábban Japán (és az USA) a tajvaniban, kore­aiban stb.

Alternatív fejlődési stratégiák

Gunder Frank, Balogh András és Szegő Andrea egyaránt meg­határozó tényezőként említi a „kis tigrisekének adott centrum­támogatást a „take-off" periódusában. (Tamás Pál is úgy találja, lényeges, hogy „az adott történelmi pillanatban a központokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó progra­moknak a központ számára kívánatos voltáról".³³ ) Sőt, Szegő Andrea egyenesen így fogalmaz: „gazdaságuk minden szekto­rát döntően meghatározta a külföldi működő tőke",³⁴ „nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazkodási politikája a magya­rázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához."³⁵ A kül­földi tőke befolyása Thaiföldön és különösképpen Malaysiában még kiterjedtebb, s az 1980-as években felfuttatott elektronikai ágazatok működtetése nélküle valószínűleg még évtizedekig tel­jesen megoldhatatlan lesz. Mégis, a modern szektorokat mono­polizáló külföldi tőke korántsem feltétlenül a fejlődés ösztönző­je, amennyiben az érintett ország állami és egyéb intézményei nem hajtanak végre bizonyos, a modernizálásban létfontossá­gú intézkedéseket – a negatív példát többek között Mexikó, Bra­zília, a századforduló Oroszországa és egyes fekete-afrikai ál­lamok szolgáltatják.

A tőkebeáramlás irányára és jellegére a perifériális átfam (oly­kor) képes pozitív hatást gyakorolni, amennyiben politikája nem a duális társadalomszerkezet kialkítására, hanem a lakosság al­sóbb rétegeinek (mindenekelőtt oktatás útján történő) integrálá­sára törekszik. Az első esetben, miként Trockijt idézve Mandel említi, az országban egymás mellett él a modern és a rendkívül elmaradott tradicionális szektor, míg a másodikban nem csak egy szűk elit részesül hosszú távon a prosperitásból. A „kis tigrisek" munkaügyi lépései a bérek leszorításához és a szakszerveze­tek (gyakran brutális) meggyengítéséhez vezettek, de nem tar­tósították a tömeges szakképzetlenséget, mely a modernizáló­dás egyik legfőbb akadálya. 1978-ban a GNP-ből az oktatásra fordított összeg arányát tekintve a világranglistán Szingapúr a 33., Malaysia a 44., Dél-Korea a 76. helyen állt, míg Burma, Thai­föld, India, a Fülöp-szigetek, Pakisztán, Banglades és Indoné­zia a 101. és a 127. között. Az oktatás jelentőségére Balogh And­rás is felhívja a figyelmet. Másfelől a szó szoros értelmében vett éhbérek és a rendkívül hosszú munkaidő tette versenyképesssé ezekben az országokban a „take-off" periódus idején a munkaerőigényes ágazatokat, melyek nagyobb foglalkoztatott­ságot teremtettek a tőkeintenzív vállalkozásoknál, szintén elő­segítve a szociális integrálódást. Végül pedig Tajvanon és Dél-Koreában a prosperitás – nem pedig latin-amerikai stílusú vál­ság – járult hozzá a diktatúrák felszámolásához.

Gunder Frank és Pinochet valószínűleg egyaránt tévedett, ami­kor úgy vélte, a chilei, argentin stb. neoliberális-monetarista rezsimek Dél-Koreát igyekszenek másolni. Latin-Amerikában az ortodox módon felfogott neoliberális doktrínát nem „betegség­megelőző" irányelvrendszernek, hanem válságkezelési modell­nek tekintették. A költségvetési deficit mérséklése nevében pél­dául az infrastruktúrán és az oktatáson takarékoskodtak, a tár­sadalom alsó kétharmadának leszakadását pedig elkerülhetet­len végzetnek fogták fel. Míg a „kis tigrisek" fejlődése bizonyos értelemben a „nulláról indult", a latin-amerikai (és kelet-európai) gazdaságok csak egy mind súlyosabbá váló strukturális válság hatására, annak (és az eladósodásnak) terhét már az indulás pillanatától magukkal hurcolva kísérelték meg követni a távol­keleti példát. (A „sikerországok" és Japán egyébként sem az im­portliberalizálást, sem a protekcionizmust nem abszolutizálták, így módjukban állt mind új ágazatok kifejlesztése, mind – az ex­portorientáltság következtében – a versenyképesség megőrzé­se.) Szegő Andrea rámutat az IMF által előírt stabilizációs prog­ramok latin-amerikai hatására" „A keserű pirulát ugyan minde­nütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott",³⁶ „a fejlett régió óriási jövedelmet szív el az adó­soktól".³⁷

Balogh András véleménye szerint a világgazdasági verseny­ben hátrányos helyzetbe kerültek azok az ázsiai országok (In­dia, Pakisztán, Burma, Banglades), melyek nem részesültek je­lentékeny külföldi segélyben és tőkebefektetésben, a kelleténél kisebb súlyt helyeztek az infrastruktúra és a közoktatás fejlesz­tésére, nem ösztönözték következetesen a magánkezdeménye­zést, valamint rugalmasabb munkaügyi politikát folyattak. A Fü­löp-szigetek, Dél-Vietnam és Laosz szemléltetően példázza, hogy az igen nagy összegű nyugati segély sem gyakorol kedve­ző hatást a társadalmi-gazdasági viszonyokra, amennyiben szin­te kizárólagosan az elit gazdagságát gyarapítja, elmélyítve a szo­ciális különbségeket. Mindamellett az országcentrikus megkö­zelítés, a belpolitikai mozgások figyelmen kívül hagyása téve­dés volna: Li Szin Man dél-koreai vagy Csang Kaj-sek kínai ural­ma sokkal inkább Ngo Dinh Diem vagy Ferdinand Marcos kor­rupt diktatúrájával hozható párhuzamba, mint a koreai Pak Csöng Hi-juntával avagy a tajvani Kuomintang-rezsimmel.

Arrighi a periféria felzárkózási stratégiáit két alaptípusra oszt­ja: a kirekesztés elleni sikeres harc eredményeképpen az ország specializált formában, intenzív fokon kapcsolódik be a világkeres­kedelembe, míg az árat a bérek lenyomásával, a külföldtől való függés fokozódásával fizeti meg; a kizsákmányolás elleni autar­chies, protekcionista törekvések viszont a piacokról és az inno­vációkból való kirekesztődéssel járhatnak.

Balogh András kiemeli, hogy az autarchiát szorgalmazó or­szágok végül a külkereskedelem helyett a dependencia sokkal negatívabb formájának elfogadására kényszerültek: kölcsönfel­vételre és állandósuló segélykérésre. Az Arrighi által utóbb em­lített modellről szólva kiemeli, hogy az még a hatalmas Kína ese­tében sem bizonyult alkalmazhatónak, a Szovjetunió pedig nem tudott alternatív „szocialista világrendszert" létrehozni.

Jegyzetek

¹ Peter Gowan: A fejetlenség hegemóniája. Az euro-atlanti szerveze­tek szerepe Kelet-Közép-Európában. Eszmélet, 26. sz.

² Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmé­let, 1. sz.

³ Marco Bonzio: Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevé­sek a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról. Eszmé­let, 15-16. sz.

⁴ Giovanni Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet, 15-16. sz.

⁵ Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. sz.

⁶ Barry K. Gills – Andre Gunder Frank: A felhalmozódás felhalmozó­dása. Eszmélet, 11-12. sz.

⁷ Tamás Pál: Függőség és állami szerepvállalás. A globális perifériák államának mozgásteréről. Eszmélet, 18-19. sz.

⁸ lmmanuel Wallerstein: A XX. századi szocialista kísérletről. Eszmé­let, 8. sz.

⁹ Krausz Tamás: Kelet-Európa konzervatív forradalmai. Eszmélet, 4.sz.

¹⁰ Niederhauser Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹¹ Bodács Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹² Bonzio, 99.

¹³ Arrighi, 150.

¹⁴ Az Öböl menti államokra emellett a szakképzett és szakképzetlen munkaerő nagyarányú importja, illetve a társadalomszerkezet középko­ri elemeinek szívós továbbélése jellemző.

¹⁵ Tamás, 190.

¹⁶ Tamás, 196.

¹⁷ Tamás, 196.

¹⁸ Tamás, 190. – A „kis sárkányok" exportcikkei közé tartoznak a gé­pek, elektromos berendezések, híradástechnikai és számítástechnikai eszközök, melyek Japánban is piacra találnak.

¹⁹ Gills-Gunder Frank, 212.

²⁰ Ennek ellenkezője: a modern Szíria, Líbia és Algéria kül- és kato­napolitikai téren egyértelműen NATO-ellenes vonalat követett, míg gaz­daságilag nem szakították meg nyugati kapcsolataikat. Hasonló kettős kötődés mutatkozik az 1970-80-as években Kelet-Európában: a szovjet politikai fennhatóság dacára fokozatosan kialakult a Nyugattól való gaz­dasági függés.

²¹ Gills – Gunder Frank, 230.

²² Sokatmondó a reformprogram jelszava: „Gazdag ország, erős had­sereggel."

²³ Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Hová mégy, Kelet-Európa? Esz­mélet, 4. sz.

²⁴ Kapitány Á. – Kapitány G., 7. – A „proletár nemzet" kifejezés Gentile óta használtatik, nem feltétlenül baloldali interpretációval.

²⁵ Bonzio, 98.

²⁶ Arrighi, 146.

²⁷ Balogh András: Integráció és felzárkózás. Eszmélet, 23. sz.

²⁸ Tamás, 194.

²⁹ Zalai K. László: A valóság mítosza. Wallerstein haladás-k'ritikájá-nak szemléleti-módszertani fogyatékosságairól. Eszmélet, 15-16. sz.

³⁰ Ernest Mandel: Egyenlőtlen fejlődés. Eszmélet, 25. sz.

³¹ John Ross: Növekvő világszegénység. Eszmélet, 15-16. sz.

³² Gunder Frank, 239. – Másfelől egy Indonézia, India, Kína, Pakisz­tán, Banglades vagy Brazília méretű ország modernizálásához eleve sokkal több tőkére van szükség, és sokkal hatalmasabb az elmaradón körülmények között élő agrárnépesség száma – az utóbbi probléma Szin­gapúr és Hongkong esetében teljesen hiányzott.

³³ Tamás, 199.

³⁴ Szegő, 67.

³⁵ Szegő, 79.

³⁶ Szegő, 70.

³⁷ Szegő, 72.

Az 1996-os esztendő első két hónapjában a gazdaságpolitika slá­gerlistájának élére került az Államháztartási Reform megvalósí­tásának szándéka, és átvette a gazdaságpolitikai cselekvés meg­határozó „láncszemének" szerepét. Az 1988-89-ben meghirde­tett és azóta jegelt államháztartási reform immáron következetes bevezetését – egyes megfogalmazásokban folytatását – az 1995 márciusában megkezdett, az európai, valamint a tengerentúli kor­mányzati körök osztatlan elismerését kiváltó önelégülten maga­biztos stabilizációs politika tette szükségessé. Az államháztartási reform megvalósítását előirányzó operatív intézkedések körül ki­alakult nézetkülönbségek járultak hozzá a legújabbkori magyar politika- és gazdaságtörténet törvényszerű, általában évenként bekövetkező pénzügyminiszter-váltásaihoz.

A szóbanforgó reform a gazdaságpolitika prioritása lett. Az ál­lamháztartási reform jelszóvá magasztalását bizonyítja az új pénzügyminiszter kinevezését követő nyilatkozatdömping, amely a kezdeti „sikereket" felmutatni tudó stabilizációs politika legfon­tosabb megvalósítási eszközének rangjára emelte a csaknem egy évtizede mélyhűtött reformot.

A műhelymunka elemzési tapasztalataira támaszkodó cikk* nem az államháztartás szerkezeti decentralizálásának szüksé­gességét, hanem az államháztartási „reformnak" a társadalom és a makrogazdasági környezetet negligáló vonalvezetését kér­dőjelezi meg.

Az államháztartási reform következetes megvalósításának mítoszáról

Az 1995. évi „Bokros-csomagot" követő 1996. évi államháztar­tási reformra készült agit-prop., illetve mai elnevezéssel PR terv azt sugallja, mintha az 1988-89-es államháztartási reform meg­hirdetése óta egyedül a közelmúltban leköszönt miniszterben lett volna meg a politikai és szakmai elszántság az államháztartási reform következetes megvalósítására. Az elmúlt évekre oly jel­lemző emlékezetkihagyásos történetírás, amelyre a „tudomá­nyos" PR művek támaszkodnak, felületes és az elmúlt évtized­ben lejátszódott újraelosztási folyamatok jellegének tagadására alkalmas. A hosszadalmas bizonyítás helyett csak egy tétel: a tervkoordinációról a piaci koordinációra történő áttérés el­kerülhetetlenné tette az államháztartás, illetve a költségve­tés szerkezeti átalakítását.

a) A költségvetés kiadási szerkezetében jelentősen – 4,5%-ra – csökkent a gazdálkodó szervek támogatása. A csökkentésben a legnagyobb részarányt a termelői árkiegészítés leépítése fog­lalta el, amely 1996-ban az államháztartási kiadások 1,5%-át sem éri el. A fejlett piacgazdaságok költségvetésében a gazdál­kodó szervek támogatása között szereplő agrártámogatás mér­tékénél sokkal alacsonyabb a hazai agrártámogatás, amely 1996-ban az államháztartás kiadásainak 2,3%-át teszi ki.

Lényegében megszűnt a fogyasztói árkiegészítés, amely az államháztartás kiadási főösszegének 1,5%-át éri el.

A felhalmozási jellegű államháztartási ráfordítások minimális mértékre zsugorodtak. A vállalkozási szféra területén a költség­vetés által finanszírozott beruházások (beleértve az állami la­kásépítést) megszűntek. Az államilag finanszírozott központi beruházások részaránya 1996-ban az államháztartási kiadások 3,5%-át, a lakásépítés támogatása 2,5%-ot tesz ki.

b) Az elmúlt évtizedben az államháztartási bevételek – ezál­tal a jövedelem – újraelosztási struktúrája is megváltozott.¹ Augusztinovics Mária számításai szerint 1989 és 1993 között a Nettó Nemzeti Termék (NDP) volumene 28%-kal csökkent. Ez a visszaesés meredekebb az erre az időszakra általánosan hasz­nált 22%-os GDP csökkenésnél. Ez a különbség nyilvánvalóan az amortizáció szabályozásának „liberalizmusában" rejlik, amely a nyereség eltüntetésének egyik módszere.

„Az amortizáció ugyanis nemcsak arányában, hanem értéké­ben is jelentősen megnőtt 1989 óta. Ez eléggé furcsa egy olyan időszakban, amikor a tőkeállomány fizikailag és piaci értékét te­kintve egyaránt lepusztult, új beruházás alig volt és a vállalato­kat a könyv szerinti érték töredékén adták el."

Az idézett elemzés szerint 1993-ban az állami költségvetés az eredeti munkajövedelmek 31,8%-át vonta el, amely az 1985. évi 15,8%-os elvonás kétszerese. (1985-ben az USA-ban ere­deti munkajövedelmek állami elvonása 23,5%-os volt.)

Még jelentősebb az eltérés a tőkejövedelmek állami centrali­zációjában. Az 1985. évi 21,9%-os állami elvonás 1993-ra 3,4%­ra, a bázis időszak 15,5%-ára mérséklődött, megközelítve az USA 1985. évi 2,7%-os értékét. A radikális csökkenést az 1985­1993 között végbement tulajdonszerkezeti változás csak rész­ben indokolhatja.

Összegezve: a bemutatott szemelvények is igazolják, hogy a jövedelem újraelosztási folyamat jellegét tükröző állam­háztartási, illetve költségvetési struktúrája megközelíti -egyes esetekben meghaladja – a fejlett piacgazdaságok költségvetési szerkezetét. Ezért a 1996-os esztendőnek az Államháztartási Reform évévé történő minősítése mögött 1995 márciusától a megszokott pénzügypolitikai (vagy talán inkább pénzügytechnikai) manőverezés ideológiai megalapozása hú­zódik.

Az államháztartási reform újraélesztésének indokai

Az „államháztartási reform" jelszó halaszthatatlan megvalósítá­sának szükségességét a már idézett elemzés (Drecin, 1996.) három okra vezeti vissza:

• az államháztartás aktivitása kiterjedt (túlsúlyos) a GDP-hez mért mutatóhoz viszonyítva;
• az államháztartás alrendszereinek működése a megválto­zott társadalmi viszonyai között nem racionális;
• az államháztartás kialakult konkrét (krónikus jellegű) deficit­je finanszírozhatatlan.

a) Az államháztartás bevételei Magyarországon a GDP-hez viszonyítva 1989-ben 61,2%-ot, 1992-ben 56,1%-ot tettek ki.² Ugyanez az arány 12 fejlett piacgazdasággal összehasonlítva 36,4% és 65,6% között van. Hét országban az arány megköze­líti az 50%-ot.

Az államháztartás kiadásai Magyarországon a GDP-hez viszo­nyítva 63,6% (1989), 61,6% (1992). A már említett'nemzetközi összehasonlítás szerint ez a mutató 41,3%-59,8%-os értékek között helyezkedik el.

Mint az a nemzetközi összehasonlításból kitűnik, a hazai ada­tok eltérése a fejlett piacgazdaságok mutatóitól nem tekint­hető olyan kiugrónak, amely a vázolt reform megvalósítását elengedhetetlenné tenné. Ennél sokkal jelentősebb a makropénzügyekhez egyedül értő szakemberek által alkalma­zott „bezzeg effektus", amely a gyanútlan politikai döntéshozók manipulálására kitűnően alkalmas.

b) Tagadhatatlan, hogy az államháztartás különböző alrend­szereiben (nyugdíj, egészségügyi ellátás, felső-, illetve közokta­tás, közigazgatás, területi önkormányzat stb.) rendkívül sok a megtakarítható tartalék. Az államháztartási reform megvalósí­tását azonban nem lehet az államháztartási deficitcsökkentés kritériuma alá rendelni. Ennek bizonyítására szolgál egy kölcsön­vett hivatalos dokumentumból szolgáló idézet.³

„Az államháztartási reform – tartalmát és célját legegysze­rűbben megfogalmazva az ország fejlődési szintjéhez mérten túldimenzionált állami szerepvállalás új alapokra helyezését, egyben szűkítését jelenti – azzal a céllal, hogy az állami újraelosztás érzékelhetően csökkenjen. A cél megvalósítása a nagy ellátó (elosztó) rendszerek reformjától várható, de vilá­gosan látni kell, hogy a már megszületett, vagy előkészítés alatt álló (szociális, közoktatás, felsőoktatás, közalkalmazotti, köz­tisztviselői stb.) törvények alapvetően egy-egy terület szakmai tevékenységének olyan megújítását, strukturális átalakítását célozzák, amely a költségvetési, államháztartási egyensúlyt nem javítja."

c) Az államháztartási reform újraélesztésének leglényegesebb indítékai az állami pénzügyi rendszer finanszírozhatatlanságá­ra vezetnek vissza. A már idézett elemzés (Drecin, 1996.) fon­tos következtetése, hogy az állam finanszírozási válsága az elmúlt évtized céltévesztő pénzügypolitikai vonalvezetése következtében kialakult államháztartási bevételi és kiadási szerkezet következménye.

Az 1988-89 óta követett időszakban az államháztartási szfé­ra kiadási oldala – a már említett gazdálkodó szervek támoga­tásai, fogyasztói árkiegészítés, felhalmozás, lakásépítés szám­talan szociálpolitikai jellegű ráfordításoktól mentesülve – jelen­tősen mérséklődött. Mindezek a kétségtelen egyensúlyt "javító korrekciók ellenére az állami pénzügyi rendszer egyensúlyi hely­zete fokozódó mértékben romlott. A paternalista „osztogató" költ­ségvetési ráfordítások helyét az adósságszolgálat foglalta el. Az államháztartási kiadások között szereplő adósságszolgálat a 1996-os előirányzatban 573,2 Mrd Ft, amely az összes kiadá­sok 20,5%-át, a GDP 9,6%-át teszi ki.

Az adósságszolgálatból származó kiadások rendkívüli mérté­kű növekedési dinamikát képviselnek. A költségvetés belső adós­ságállománya 1994 végén két és félszerese az 1990. év végi­nek. Még riasztóbb ez a növekedési index az 1994. évi adós­ságszolgálati kötelezettség esetében, amely mintegy ötszörösen (506%) haladta meg az 1990. évi szintet.⁴ Az adósságszolgálat növekedési indexe az 1990. évi bázishoz viszonyítva 1995 és 1996-ban tovább gyorsult. (1995-ben 854; 1996-ban 1023 index­értékkel.)

Az államháztartás finanszírozhatatlanságát másik oldalról az elosztható torta mértékének csökkenésével szokás magyaráz­ni. Az elosztható nettó nemzeti termék zsugorodása – a ked­vezőtlen külgazdasági klíma alakulásán kívül – jelentős mér­tékben az elmúlt 6-8 év gazdaságpolitikai következményé­re lehet vezethető vissza.

A következőkben csak utalni lehet arra, hogy a restrikciós elvonáspolitika hatására a GDP kb. egyharmadát kitevő volumen a feketegazdaságon keresztül kikerül a szervezett gazdaság pénzügyi folyamataiból.

A már idézett elemzés⁵ szerint a nyereségadózás csökkené­sével a bevallott adóköteles nyereség folyóáron az 1989-es 302.5 Mrd Fr-ról az 1993. évre 189 Mrd Ft-ra, azaz 62%-ra esett vissza. A pénzintézetek bevallott folyóáras nyeresége 54,4 Mrd Ft-ról 5,1 Mrd Ft-ra csökkent, azaz 1992-ban az 1989-es szint 9%-át érte el.

A tényleges nyereségadóbefizetés folyóáron az 1989. évi 116,5 Mrd Ft-ról 1993-ban 57,1 Mrd Ft-ra zsugorodott, ami a GDP-hez viszonyítva 6,8%-1,6% nyereségadó befizetést reprezentál. Ez utóbbi mutató a fejlett piacgazdaság 3%-os értékéhez viszonyítva rendkívül alacsony.

A restrikciós terápia és az államháztartási reform kontinuitása

A nyolcvanas évtized végén kialakult stabilizációs terápia, első­sorban a tervgazdasági modell által manipulált gazdasági növe­kedés institucionális feltételeinek lebontásával kívánta a gazda­ság, ezen belül az államháztartás súlyosan megbomlott egyen­súlyát helyreállítani. A stabilizációs terápia első szakasza a gaz­dasági növekedés, a beruházások visszaszorítására irányult. A piaci koordináció működőképességét túlbecsülve a gazdaság adottságait figyelmen kívül hagyó teljeskörű piacliberalizációt va­lósított meg. Az 1990-es parlamenti választáson legitimált kor­mányzat a vázolt stabilizációs politikát az amúgy is rossz hatás­fokú „szocialista" nagyvállalatok, mezőgazdasági termelőszövet­kezetek és vezetői ellen irányuló ideológiai keresztesháborúval toldotta meg. A külgazdasági piacok elvesztése mellett a rögtön­zött, a globalizált világra nem figyelő, csak taktikai elemekre épü­lő gazdaságpolitika irreverzibilis útra terelte a magyar nemzetgaz­daságot, mit sem törődve annak társadalmi következményeivel.

1993-94-ben a korábban kompromitálódott gazdasági növe­kedés rehabilitása a külkereskedelmi áruforgalom és fizetési mérleg éves 3,5-4 Mrd USA-dolláros deficitjével a gazdasági egyensúly súlyos megbomlásához vezetett. Ezért az 1994-es választásokon kormányzati pozícióba került koalíció kénytelen volt a gazdasági összeomlás elkerülését biztosító válságkeze­lési intézkedések meghozatalára.

Az 1994-es választások, de különösen az 1995-ös márciusi ifjaknak a gazdaságpolitika centrumába való kerülése óta a sta­bilizációs politika második szakasza indult el. Ennek a pénzügypolitikai korrekciónak legfontosabb pillére a hazai valu­ta egyszeri 9%-os devalválása, az 1,4, illetve 1,2%-os havonta előre bejelentett csúszó leértékelése, valamint az ideiglenesen bevezetett import vámilleték. E liberális, illetve monetárisnak nem nevezhető terápia pozitív hatását 1995-ben az áruforgalmi és a fizetési mérleg pozíciójának javuló tendenciájában, ezen keresz­tül a pénzügyi válság elkerülésében lehet megjelölni. Ugyanak­kor a vázolt terápia a pénzügypolitika által gerjesztett infláció fel­gyorsulásán keresztül kedvezőtlen hatást gyakorolt az államház­tartás egyensúlyi helyzetére. A mesterségesen gerjesztett inflá­ció felgyorsulásának elkerülése érdekével magyarázható az a restrikciós terápia, amely mintegy 12%-kal kurtította meg a ha­zai munkavállalók nemzetközi összehasonlításban rendkívül ala­csony bér-, illetve vásárlóerő színvonalát.

A nemzetközi összehasonlításban a budapesti bér- és vásárlóerőszínvonal rendkívül kedvezőtlen pozícióját igazolja, hogy a bérszínvonal esetében fővárosunk 51 nemzetközi nagy­város között a 45., míg a belső vásárlóerő tekintetében a 44. helyet foglalja.

Ez a súlyos, az ország társadalmi stabilitását veszélyeztető áldozat egyúttal az igénybe vett inflációs terápia miatt a költség­vetés pénzügyi egyensúlyát is kedvezőtlenül érinti, ezért a reál­bér-színvonal további csökkentésének lehetőségei a társa­dalmi tűrőképesség határához közelítenek. Ezért talán nem véletlen, hogy az elmúlt egy-két évben a restrikciós főcsapás iránya a munkavállalók szociális szolgáltatási ellen irányul. Ez a kampány – jól csengő jelszava szerint – a „koraszülött jóléti ál­lam" lebontását szorgalmazza. Az elmúlt hónapokban gyakorta idézett állítással kapcsolatban megállapítható, hogy az ún. jólé­ti ráfordítások mértékét nem szerencsés alkalmazni olyan orszá­gok esetében, ahol a jóléti kiadások a munkaerő újratermelési költségeit messze alul múló bérköltségek kompenzálására szol­gál. Ezzel az ellátással szemben mit mutatnak a statisztikai ada­tok? A KSH egy kiadványa⁶ – 1980 közepén – összehasonlítot­ta a lakás, a kommunális, a TB, a jóléti kiadások részarányát az állami költségvetéshez viszonyítva.

„Az államháztartás finanszírozhatóságának kulcsa a gazda­sági növekedés, a gyorsabb növekedés elősegítésében pedig meg kell változtatni a közkiadások szintjét és összetételét… Mi­vel Magyarország jóléti rendszerének fenntartása felemészti a közkiadások nagy részét, a növekedéshez szükséges erőforrás­ok felszabadításához elkerülhetetlen e rendszer szerkezeti át­alakítása… Nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy Magyarország erőforrásainak lényegesen nagyobb hányadát költi jóléti intézkedésekre és intézményekre, mint a fejlődés hasonló fázisában lévő más piacgazdaságok. Sőt, a magyar transzfer-és jogosultsági rendszer szolgáltatásait csak a magas arányú jövedelemújraelosztásukról ismert OECD-gazdaságokban, így például Svédországban, Hollandiában és Franciaországban múlják felül."⁷

Az idézet nem a volt pénzügyminiszter, illetve a jegybank je­lenlegi elnöke, hanem a világbanki szakértők írói munkássá­gának terméke. Ez a dokumentum annak a hazai pénzügypo­litikának a forrása, amely napjainkban az államháztartási re­form ürügyén a „jóléti" rendszer költségeinek lefaragására tö­rekszik. Az államháztartási reform súlyponti kérdése a nyug­díjrendszer, illetve az egészségügyi ellátás reformja, amelynek bevezetése a Pénzügyminisztérium és az adott két önkormány­zat közötti, a megszokottnál is súlyosabb szakmai viták jelle­gét ölti.

A jóléti (nyugdíj, egészségügy) rendszerek reformját a Pénz­ügyminisztérium azért tartja rendkívül égető problémának, mert a tőke alacsony hozadékát a magas bérköltség (!) okozza. A bérköltség mérséklésének programját a munkáltató által fizetett TB-járulék csökkentéssel kívánja megoldani. A nyugdíj- és egészségügyi reform igazi célja a tőke és a munkajövede­lem arányainak megváltoztatása a munkajövedelem hátrá­nyára. A nyugdíjreform fontos iránya a nyugdíjkorhatár felemé^ lése, ami a járulékfizetési idő meghosszabbítását, a kifizetési kötelezettség csökkentését eredményezné.

A másik fontos, egyelőre kidolgozatlan elképzelés a jelenlegi kiróvó-felosztó nyugdíjellátási rendszer átállítása az „egyéni tő­keszámlák" hozadékától és tőkenagyságától függő egyéni ellá­tási rendszerre.

Összegzés helyett

A jóléti rendszerek átalakítására redukált, az államháztartás finanaszírozhatóságát biztosító reformtörekvések tartalékai ki­merültek. E felismerés aprópénzre váltása nemcsak a társa­dalmi reagálás, azaz a politikai stabilitás, hanem a makrogaz­daság működése szempontjából is elengedhetetlen követel­mény.

Az államháztartás pénzügyi egyensúlyának helyreállítására irányuló stabilizációs politika olyan korrekciót igényel, amely a lakosság reáljövedelmének és jóléti szolgáltatásainak megkur­títása helyett az egyensúly helyreállítását a pénzügypolitika ál­tal gerjesztett infláció megfékezésén keresztül akarja elérni és ezt tekinti elsődleges feladatának. A vázolt hangsúlyváltás nem teszi feleslegessé az államháztartási reformot, beleértve a jóléti rendszerek átalakítását. Ebben a reformfolyamatban azonban a sorrendiség szempontjából is sokkal nagyobb szerepet kell biz­tosítani az eddig kevésbé hangoztatott, az államigazgatás és a területi önkormányzatok gazdálkodását elősegítő pénzügyi, illet­ve adóreform megvalósításának, amely megteremtheti egy piackonform gazdasági növekedés kereteit.

Jegyzetek

* A cikk Drecin József: „Gondolatok az államháztartási reformról" c. UNI-ECO Egyetemi Tanácsadó KFT kiadásában megjelent vitaexpozé, illetve az MSZP Közgazdasági Tagozata e tárgyban megtartott vitájá­nak tapasztalataira támaszkodik.

¹ A következőkben támaszkodom: Augusztinovics Mária: Újraelosztás és jóléti állam. Társadalmi Szemle, 1996/2. 14-28.

² Az adatok forrása: Magyarország – Szerkezetváltás és tartós növe­kedés. Világbank Országtanulmány, Washington DC, 1995. 160.

³ Az államháztartási reform koncepciójának néhány kérdése. Pénzügy­minisztérium, 1994. szeptember.

⁴ Az adatok forrása: Konjunktúrajelentés. A világgazdaság és a ma­gyar gazdaság helyzete és kilátásai 1995 nyarán. 1995/2. Kopint-Datorg 100.

⁵ Drecin (1996) számításai szerint.

⁶ Gazdasági fejlettség színvonalának összehasonlítása. KSH, 1989. 323-330.

⁷ L: Világbank országtanulmány, 25.

Dick Howard nevezte a posztmodern teoretikusokat antimilitáns militánsoknak a Magyar Lettre Internationale 1993 nyári számá­ban megjelent cikkében. J. Derridának most megjelent Minden dolgok vége¹ című – Kant (látszólag) hasonló tárgyú esszéivel feleselő – tanulmányait elolvasva, igen találónak mondhatjuk e jellemzést. A két írás közül A filozófiában újabban meghonoso­dott apokaliptikus hangnemről című tartalmazza inkább a poszt­modern alapvetés központi gondolatát. Az „antimilitáns militáns" jellegnek megfelelően nem direkt módon támadja a felvilágosí­tói attitűdöt. Sőt kijelenti, hogy nem is szabad megtagadni az Aufklärungot, mely „törvény és sors", „a megvilágító magyará­zat, a kritika és az igazság rejtélyes vágyaként lép fel parancso­ló erővel". Csak rögtön hozzáteszi: „ám olyan igazság vágya­ként, mely ugyanakkor magában őrzi az apokaliptikus vágyat, ezúttal, mint a világosság és a reveláció vágyát, hogy demisz-tifikálja, vagy ha jobban tetszik így, dekonstruálja magát az apo­kaliptikus diskurzust…"

A Nietzsche nyelvére, mitológiai metaforákban kifejtett előadás­módjára emlékeztető (a diszkurzív gondolkodást ezzel is igno­ráló) szöveg, János Apokalipszisével hozza közös nevezőre a felvilágosító, demisztifikáló törekvéseket. Az apokalipszis „vég­ítélet" értelmét használja fel arra, hogy azonosítsa a racionális igazságkeresést, ítélkezést a mítosszal, az apokaliptikus vággyal. „Maga az igazság a vég, a rendeltetés, a vég eljövejele pedig az, hogy az igazság lelepleződjék. Az igazság az utolsó ítélet végcélja (fin) és instanciája. Az igazság struktúrája ezúttal apo­kaliptikus volna." így a szó szoros értelmében apokaliptikus Jánosi kinyilatkoztatás csupán „példaszerű revelálása ennek a transz­cendentális struktúrának", mely a világosságot nyújtó, demisz­tifikáló gondolkodást nem kevésbé jellemzi, mint a megcáfolt misztifikációt: „mindaz, ami most a demisztifikálás vágyát sugall­hatja az apokaliptikus hangnemmel szemben, tudniillik a fény, az éleselméjű éberség, a megvilágosító virrasztás vagy az igaz­ság iránti vágyat, nos, mindaz már az apokalipszis útvonalán, mondhatnám, az apokaliptikus transzferen belül van, már János citálása vagy recitálása…"

Imigyen szóla a posztmodern Zarathusztra. Valóban antimili-táns militáns ő, hiszen nem üzen hadat sem a rációnak, sem az igazságnak. Csupán azt fejti ki, hogy mindez apokaliptikus dis­kurzus, János Apokalipszisének citálása vagy recitálása. Ezzel azonban Derrida valóban megfújta az utolsó ítélet trombitáit. Mi­közben ironizál a különböző; a Nyugat végét, az osztályharc vé­gét, az irodalom végét stb. prognosztizáló teóriákkal, maga vá­zolja fel a legapokaliptikusabb „vég" vízióját: egy olyan emberi­séget, mely nem tud és nem is akar különbséget tenni a fanati­kus irracionális hit és a racionális úton megszerezhető és ellen­őrizhető tudás, a mítosz és a tudomány között. Itt csakugyan helyénvaló ördögi gondolatról beszélni:

„Mephistopheles:
Csak vess meg észt s tudást, te vakmerő
Emberben ez a fő erő
…
Így lész feltétlenül enyém." (Goethe: Faust)

Jegyzet

¹ A Századvég Kiadó és a Gond folyóiratnak a Művelődési és Közok­tatási Minisztérium által támogatott kötete. Budapest, 1993.

Ez a tanulmány egy, a globalizmussal és a posztkommunista szo­ciálpolitikával foglalkozó kutatás első eredményeit teszi közzé, elemezve a szervezetek politikájának orientációja és a jóléti rend­szerek típusai közötti összefüggést. Emellett megvizsgáljuk a Vi­lágbank által Kelet-Európának és a volt Szovjetuniónak tett szo­ciálpolitikai javaslatokat is. A tanulmányban a szociálpolitikát a társadalombiztosításon és szociális segélyezés politikáján át mu­tatjuk be.

A központi állítás az, hogy a globalizáció mostani fázisát a nemzetek fölötti és globális intézmények jelentős belső és egymásközti vitája jellemzi. Ez a vita, amely a helyes nemzeti szociálpolitikáról szóló hagyományos kérdéseket és a nemze­tek fölötti regulációról szóló új kérdéseket is tárgyalja, fontos ele­me a jövő szociálpolitikája kialakításának Kelet-Európában, a volt Szovjetunióban és máshol is.

A nemzetközi szereplők és a posztkommunizmus

A nemzetek fölötti és globális intézmények Kelet-Európábarpt989 óta a szociálpolitika formálásában játszott szerepének elemzé­sét kezdjük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), az Euró­pai Unió Bizottsága és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) célkitű­zéseinek és gyakorlatának vizsgálatával, tekintettel a számos országban a gazdaság- és szociálpolitika jövőjére gyakorolt ha­tásukra. A globális szereplők gondolkodásának és gyakorlatá­nak áttekintésével a következő eredményekre juthatunk:

• A jelentős nemzetközi szervezetek bekapcsolódnak a poszt­kommunista szociálpolitika formálásába.
• A különböző intézmények tanácsai különböző irányokba „húznak".
• A pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank, EBRD) hangsúlyai különböznek.
• Az adott tanács függhet a szervezet által alkalmazott kon­zultánstól.
• Az intézmények közötti globális konfliktusok visszatükröződ­nek az országokon belüli konfliktusokban.
• Az intézmények közötti verseny tükrözi a világkapitalizmus különböző frakciói közötti globális versenyt (pl. az Európai Unió Bizottsága Európát, az IMF az USA-t képviseli).

Nyilvánvaló, hogy jelentős ideológiai küzdelem zajlik a társa­dalombiztosítás és a jövedelem szintentartásának formájáról és tartalmáról az újonnan létrejött kelet-európai demokráciákban. A küzdelem, hogy mi váltsa fel a kényszerű, de elérhető foglalkoz­tatottság társadalmi garanciáit – egy amerikai típusú individualis­ta szociálpolitika, egy európai típusú „konzervatív" vagy „szociális piacgazdaság" jellegű szociálpolitika, vagy valami futurisztikus polgári jogosultság egy garantált jövedelemihez -, a nemzetközi szervezetek szintjén éppúgy kifejeződik és lezajlik, mint az egyes állami politikák küzdőterein. Utóbbiban az IMF, az Európai Unió Bizottsága és az ILO éppolyan fontos szereplők, mint a helyi poli­tikusok, szakszervezetek és társadalmi mozgalmak. E témákban a társadalmi és politikai harc globális arénában folyik.

A pénzügyi szervezeteken belüli és azok közötti különbsége­ket jobban kifejthetjük, ha feltesszük, hogy az egyes globális in­tézmények különböző nézetei és gyakorlata a világkapitalizmus velük leginkább összefüggésbe hozható frakcióinak érdekeit tük­rözhetik vissza. Hipotézisünk az, hogy a különböző globális és nemzetközi szervezetek rendszeresen terjesztik tanácsaikat a kelet-európai és a volt szovjet országokban; hogy ezek a taná­csok szervezettől függőek (pl. az ILO ezt, az Európai Unió Bi­zottsága azt javasol); mi több, hogy ezek a tanácsok a különbö­ző jóléti államokkal tipikusan összefüggésbe hozható politiká­kat tükröznek vissza (pl. az Európai Unió Bizottsága az európai jóléti államokban tipikus szociálpolitikát ír elő). A továbbiakban a hipotézist kiterjesztjük, miszerint az egyes országokat szoci­álpolitikájuk kialakításában inkább befolyásolja rendszeresen az egyik szervezet, mint a másik – olyan tényezők miatt, amelyek hatnak a szervezetek befolyásoló képességére. Más szavakkal, a hipotézis egy változata szerint az IMF rendszeresen hirdeti a liberális jóléti államra jellemző szociálpolitikát; Lengyelországra pedig – nagyon valószínű – jelentős mértékben gyakorol majd hatást az IMF a magas lengyel eladósodottság miatt (amely faktor növeli az IMF mint a politikát befolyásoló szervezet erejét).

Az 1. táblázat részletesebben mutatja be a hipotézist. Meg kell jegyezni, hogy hipotézisünk magában foglalja azt a feltevést is, hogy bizonyos szervezeteket nem lehet úgy leírni, mint amelyek tipikusan egyfajta politikát hirdetnek, mivel politikai ajánlásaik vál­tozóban vannak. Ez különösen érvényes az OECD-re és a Vi­lágbankra.

A politikai tanácsok jellemzése Esping-Andersen 1990-es ti­pológiáján alapul, ám a Világbank esetén feltettük, hogy jövőké­pe meghaladja a létező államtípusokat, hogy helyet adjon egy posztfordista dekonstrukcióhoz és rugalmassághoz illő szociál­politikának. Ez máshol is érvényes lehet.

Esping-Andersen nem foglakozott elemzésében a délkelet-ázsi­ai kistigrisekkel. Feltesszük, hogy ez az államtípus (államkapitaliz­mus oktatási és közegészségügyi infrastruktúrával) modellkén! szol­gálhat a volt szovjet tagállamok számára, de ennek az ötletnek nincs jelentős támogatója. (Kivéve talán a Világbankot?) Jelenleg nem világos, hogyan jellemezzük az OECD-t és az Európai Tanácsot.

A tanulmányban öt különböző geopolitikai helyzetű, különbö­ző mértékben eladósodott és az intézmények iránt különböző politikai orientáltságú országot vizsgálunk. Ezek Magyarország, Bulgária, Litvánia, Ukrajna és Üzbegisztán.

A szociálpolitika alakítására számos eszköz áll az intézmé­nyek rendelkezésére. Ezek között megtalálhatóak:

• Szociális feltételesség: a Világbank a szociálpolitika meg- p5 változtatása esetén ad kölcsönt.
• Gazdasági feltételesség: az IMF a gazdaságpolitikai válto­zásokhoz köti a kölcsönt (szociálpolitikai implikációkkal).
• Kiegészítő ösztönzők: EU-segélyek a helyi erőforrásokhoz mérten.
• Jogi szabályozás: Az ET jelentése a tagállam szociálpoliti­kájának hiányosságairól, ha az tagja az ET Szociális Chartájá­nak.
• Technikai segítség: az ILO, az EU, a Világbank, az OECD stb. ingyenes technikai tanácsokat nyújt.
• Politikai megállapodás: EU megállapodások a csatolt tagál­lamokkal.
• Forrás-újraelosztás: EU Strukturális Alap (ha ezt kiterjesztik Közép- és Kelet-Európára).

Ezen eszközök megnövelték a komparatív előnyök versenyét az intézmények között. Arra a kérdésre, hogy miért vegyék fi­gyelembe a kelet-európai és a volt szovjet államok a politikai ajánlásokat, az intézmények képviselői szervezetük komparatív előnyeit emelik ki. Ezek:

• IMF: biztonság és gyorsaság (6 hónaponként új tanácsok).
• Világbank: kimerítő szektorális technikai elemzés és hitelek.
• OECD: pártatlanság és a hitelek hiánya.
• EU: európai aspirációk/kulturális affinitás
• ET: jogi eszközök (különösen az Emberi Jogok területén).
• ILO: érzékenység a társadalmi költségek és a társadalmi megállapodások iránt.

A Világbank: változó hangsúlyok a szociálpolitikában

A Világbank szociálpolitikai előírásainak jellemzésre bemutatjuk bevezető értékelésünket a Bank által nyújtott technikai tanácsok­ról és politikai ajánlásokról.

1. A Bank eszközei és tevékenysége

A 2. táblázat mutatja be a Bank néhány politikaformáló eszkö­zét és alkalmazásuk eddigi mértékét a vizsgált országokban.

A magyar eset a legteljesebb történet. Lezajlott a teljes ciklus a kiinduló országtanulmánytól a jóléti szféra tanulmányozásán és a javaslattételeken át a Szerkezeti Kiigazítási Kölcsönökig (Structural Adjustment Loans, SAL), amelyek egy része feltételes volt, a szociális törvénykezés előrehaladtától függött. A Vi­lágbank Tevékenységértékelő Részlege (Operation Evaluation Division) arra a következtetésre jutott, hogy: „A SAL feltételek időben teljesültek… Elkészült egy szociális háló, amely munka­nélküli-járulékokat és segélyezést biztosit, de még sok mindent kell tenni a szociális kiadások racionalizálása érdekében, hogy azok valóban a rászorulókhoz jussanak el."

Hogy milyen befolyása volt a Banknak a törvényhozásra, még nem világos; ez egy folyamatban levő vizsgálat tárgya. A Bank nézőpontjából a SAL feltételessége további bizonyítéka volt a Bank elkötelezettségének a szegénység elleni harc mellett. A Világbank stratégiájának megvalósítása a szegénység csökken­tése érdekében (Implementing the World Bank's Strategy to Reduce Poverty, 1993b) című saját kiadványában megjegyzi: „A szociális célú kiigazítási hitelek aránya az 1984-86-os pénzügyi évi 5%-ról az 1990-92-es pénzügyi évre 50%-ra nőtt. Az 1992-es pénzügyi évben a 32 kiigazítási hitelből 18 tartalmazott kife­jezett szegénységellenes célokat, és 14 közülük részletenként is feltételekhez volt kötve."

2. A Bank ajánlásai

A vizsgálódásunkban szereplő többi országban a Bank munká­ja nem ilyen előrehaladott. Ebben a fázisban még csak a társa­dalombiztosítást és jövedelemfenntartást érintő, a kiinduló nem­zetgazdasági jelentésben megjelent javaslatokat tudjuk megvizs­gálni. Ilyen elemzést már végzett más országokkal kapcsolat­ban Milanovic (1992.) a Bank részére. A volt SZU öt volt tagál­lama (Oroszország, Kazahsztán, Kirgizia, Grúzia és Litvánia) számára a jelentésben nyújtott javaslatokat megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy voltak területek, ahol úgy tűnik, konszenzus van a Bankon belül, vannak területek, ahol az elté­rő javaslatokat az egyes országok eltérő körülményei indokol­ják, és van néhány kulcsterület, ahol az eltérő ajánlások implicit vagy explicit nézeteltéréseket tükröznek a Bank tisztviselői, il­letve a tisztviselők és az alkalmazott tanácsadók között.

Eszerint konszenzus létezik négy területtel kapcsolatban;

Az időskori, rokkantsági stb. nyugdíjak területén:

• a törvény által meghatározott nyugdíjkorhatárt fel kell emel­ni, és egyenlővé kell tenni a nők és a férfiak esetében;
• a dolgozni szándékozó nyugdíjasokat el kell téríteni szán­dékuktól (választásra kötelezve őket a bér és a nyugdíj között, vagy a keresetük arányában csökkentve nyugdíjukat);
• a legalacsonyabb nyugdíjak reálértékét védeni kell az eró­ziótól.

A betegszabadság területén:

• át kell csoportosítani a költségek egy részét a vállalatokhoz.

A munkanélküliség területén:

• a pályakezdők számára nyújtott segélyeket meg kell szüntetni.

A szociális segélyezés (szegénység) területén:

• a szegénységi határokat újra kell definiálni.

A következő területeken azonban nézetkülönbségek mutatkoz­tak:

A nyugdíj összege. Azonos legyen mindenki számára (állami minimum), vagy legyen keresetarányos (egy implicit múltbéli „biz­tosítási szerződésnek" megfelelően)? ^

Családi pótlék. Keresettől függjön vagy legyen általános? Az előbbi elleni érvek a változatlanul szűk kereseti határok, az ad­minisztratív infrastruktúra hiánya és a gyerekek számának szo­ros összefüggése a családi szegénységgel.

Munkanélküli segély. Azonos legyen mindenki számára vagy keresetarányos?

Általános szociális háló. Legyen ilyen stratégia vagy sem? (A Milanovic által vizsgált országokban szociális hálót, azaz olyan szegénységi küszöböt, amely alá senki sem kerülhet, javasol­tak Oroszországban és Litvániában, nem foglalkoztak a kérdés­sel Kazahsztánban és Kirgíziában, és ellene érveltek Grúziában.)

Közmunka. A szociális segélyezést helyettesítő közmunka­programokat csak egyes országokban támogatták.

A 3. táblázat bemutatja a jelen elemzésben szereplő öt ország összehasonlítható elemzését az egyet nem értés fent felsorolt területeire koncentrálva. Ez nem lehet több, mint pillanatfelvétel egy adott időpont politikai ajánlásairól. A Bank stábja és konzul­tánsai is különböznek azoktól, akik a kiinduló jelentéseken dol­goztak, így az ajánlásokban változások következhetnek be. Ezt alább részletesebben kifejtjük.

A nyugdíjpolitika területén – bár még mindig vannak hangsúly­beli különbségek a keresetarányos nyugdíjak ellenzői és hívei, illetve a magánnyugdíjakat nyíltan támogatók és ellenzők között – észrevehető a közeledés egy válságtól hajtott, rövidtávú, az egységes nyugdíjat támogató stratégia felé. Ezt állapította meg Vodopivec (1992.) is, aki Milanovic munkáját folytatva későbbi jelentéseket vizsgált (Örményországról, Észtországról, Lettor­szágról és Ukrajnáról), és arra a következtetésre jutott, hogy „min­den most vizsgált jelentés az egységes munkanélküli segélyt és nyugdíjat támogatja. Ez az egyezés a Bank összehangolt tevé­kenységének gyümölcse – a Milanovic által említett erős érvek az egységes juttatás ellen nem tudtak ellenállni". Ami azt illeti, ez a kérdés egyáltalán nem tisztázott a Bankon belül – erre ké­sőbb még visszatérünk. A családi pótlék esetén változatos ja­vaslatok léteznek, ami vélhetően részben az országok politiká­jának, részben a jelentések szerzői, illetve a konzultánsok nézeteinek különbségeit tükrözik. A nagylelkű, keresetfüggő, magas helyettesítési rátájú munkanélküli segély elleni heves ostrom folyik. A szociális háló esetében ezek a jelentések feltár­ják, hogy a szokásos üres kijelentéseken túlmutató elemzések és ajánlások igencsak eltérőek. Míg a magyarországi jelentés az országos szintű rászorultsági elv stratégiáját támogatta (bár a valóságban régiónként különböző szociális segélyezési tör­vényt fogadtak el), addig a bulgáriai jelentés ezt az ötletet elvet­ve a kategoriális segélyeket támogatta (bár a valóságban orszá­gos szintű rászorultsági vizsgálati rendszert fogadtak el). A „ke­vésbé európai" (volt szovjet) országokban a Bank részéről is megértés mutatkozik aziránt, hogy az élelmiszersegélyek és az általános jogosultságok a szegény társadalmi rétegek felé elő-nyösebbek, mint az életképtelen, rászorultsági elvű stratégiák. Erre a témára később még visszatérünk.

A közmunka ötlete, amit korábban Milanovic említett, úgy tű­nik, kiesett a Bank kedvelt stratégiái közül. Érdekes módon ezt a stratégiát felkarolta az IMF (Ahmad, 1993.): az IMF-en belüli hívei erősen védelmezik azon az alapon, hogy a csak részben monetizált és változó gazdaságokban a rászorultság vizsgálata bizonytalan, és a diszkriminatív gyakorlat (pl. hogy az előítélet­tel rendelkező szociális dolgozók egyesektől megtagadják a jut­tatást) is elkerülhető a közmunka-rendszerben. Eme stratégia védelmében az IMF tisztviselői rámutatnak arra is, hogy a szo­ciális biztonság megteremtése sürgősebb, mint ahogy a megfe­lelő adminisztratív kapacitást üzembe helyezik.¹

3. Banki határozatlanság – a nyugdíj és a szociális háló vitái

A Világbanknak a jövedelmek szintentartására vonatkozó aján­lásait vizsgálva legalább két olyan területre bukkantunk, ahol egyértelmű belső véleménykülönbség és/vagy zavarodottság látható a Bank tisztviselői és konzultánsai között.

Mindenekelőtt szükséges bizonyos kontextualizáció a Bank szegénységellenes stratégiájáról. A Világbank és kisebb mér­tékben az IMF még a kelet-európai állami bürokratikus rendsze­rek összeomlása előtt, a fejlődő országokkal kapcsolatos politi­kájára és tevékenységére vonatkozó korai kritikákra válaszolva szegénység elleni stratégiát fogadott el. A Jelentés a világ fejlő­déséről (World Development Report, 1990.) a szegénységre kon­centrált. 1991-ben megjelent a Kiegészítő jelentés a szegény­ség csökkentésére (Assistance Strategies to Reduce Poverty). Ezt követte 1992-ben a Szegénység csökkentésének kéziköny­ve (Poverty Reduction Handbook). Ám 1989 előre nem látott ese­ményei meghaladták ezt a kezdeményezést, és a Világbank sze­génység elleni munkájában a fő figyelem a FÁK országaira és Kelet-Európára irányult. Ez azt jelentette, hogy a Banknak fog­lalkoznia kellett és ajánlásokat kellett készítenie európai iparo­sodott országok számára. Mivel ehhez gyengén volt felszerel­ve, a cél érdekében számos új munkatársat kellett felvennie és új konzultánsokat kellett alkalmaznia, akik jobban ismerik az ipa­rosodott országok jövedelem-szintentartó rendszereit és érzé­kenyebbek a korábbi kormányok által nyújtott szociális biztosí­tékok iránt. A Bank Európa és Közép-Ázsia Részlegének (Europe and Central Asia Division) Emberi Erőforrások Csoportja (Human Resources Sector) gyorsan gyarapodott.

Míg a Bank Emberi Erőforrások szektorainak domináns tradí­cióját és gyakorlatát otthon az amerikai liberalizmus, külföldön a privát szociálpolitikai fejlődés dél-amerikai modelljei befolyá­solták, a fejlődő országokban helytálló szegénységellenes gon­dolkodással kombinálva, addig az új tehetségek új látásmódot hoztak. Nicholas Barr, Sipos Sándor, Igor Tomes, John Micklewright és még sokan mások magukkal hozták a kereset­függő szociális biztonsági rendszer „európai" hagyomárryanak a megértését és a „kommunizmus" szociális garanciái iránti ér­zékenységet. Ezen összefüggésben érvelni lehet amellett, hogy nem csak a Világbank fontos szereplője a posztkommunista szo­ciálpolitika alakításának, de a „kommunizmus" korábban létre­jött szociális garanciái is visszahatnak a Bankra, és újraformál­ják gondolkodását a helyénvaló szociálpolitikáról.

Természetesen a Bankon belüli vitákat kiváltó okok ennél bo­nyolultabbak. A Bank gondolkodását úgyszintén befolyásolták a délkelet-ázsiai „kis csodák", amelyek igazolták az állami infrast­rukturális oktatási és egészségügyi kiadások stratégiáját, így csorbítva a liberális fundamentalizmus igazát. Clinton megválasz­tása és közelmúltbéli rögtönzött megjegyzése („Úgy vélem, az IMF politikája nem volt jó Oroszországnak. Az USA megpróbál­ja megnyugtatni őket, több figyelmet fordítva a munkahelyterem­tésre és a társadalmi nyomorúságra, elősegítve a gazdasági re­formot.") ugyancsak jelentős tényező. További bonyodalom, hogy az európai konzervatív korporatizmust és a skandináv szociál­demokráciát a gazdasági verseny fenyegeti, és megkérdőjelezi lehetőségeit, hogy kezelni tudja a gazdaság posztfordista (Jessop, 1991.) átstrukturálását.

Ha ez a háttere a Bankon belüli egyet nem értésnek, amelyet a Kelet-Európának és a FÁK-nak javasolt eltérő ajánlások tük­röznek, hova jutottak mostanra a viták? Eldőlt-e a nyugdíjak vagy a szociális háló ügye? A nyugdíjak ügyében a Bank abban a szokatlan helyzetben van, hogy egy időben két különböző ori­entációjú anyag jelent meg stábjától és a konzultánsoktól. Egyik a Világbank politikai kutatási jelentése a nyugdíjakról (World Bank Policy Research Report on Pensions. Estelié James, 1994.), amely része Louise Fox nagyobb tanulmányának, az Időskori biztonság az átalakuló gazdaságokban címűnek (Old Age Security in Transition Economies). Louise Fox készítette a bol­gár társadalombiztosításról szóló fejezetet (Világbank, 1992.), amelyben a szerző támogatta a magánnyugdíjrendszer kialakí­tását és elkerülte az érvelést a nemzeti szociális biztonsági rend­szer mellett. Fox most közvetlenül az elnöknek, Lewis Prestonnak dolgozik. Fox ajánlásai a térség országai számára az állami nyug­díj erős csökkentésén nyugszanak, javasolva vagy egy létmini­mumnak megfelelő általános nyugdíjat, vagy egy rászorultaknak járó általános nyugdíjat, amelyet adóból finanszíroznak. Kiegé­szítésként önkéntes magánnyugdíjat javasol, elválasztva a fog­lalkoztatási rendszertől.

Nicholas Barr, másrészről, egy másik Világbank-kiadványban a szociális biztonságról szóló fejezetben egy csoport olyan poli­tikai javaslatot tesz, amelyek inkább összhangban vannak a „mainstream" európai rendszerek jelenlegi gyakorlatával. Itt is felbukkan a nyugdíjkorhatár felemelésének és a minimális jára­dékok védelmének szükségessége. Ami eltér, az az állami jöve­delemfüggő nyugdíjak és magánalternatíváik hatásköre. Barr szerint a társadalombiztosítási járulékokat meg kell osztani a munkás és a munkáltató között, és erősíteni kell a be- és kifize­tések kapcsolatát. A magánnyugdíjakat nem szabad bevezetni addig, amíg a szükséges szabályozó struktúra készen nincs. Ezenfelül kijelenti, hogy „a politikacsinálók megválaszthatják az állami és a magánnyugdíj keverékének a formáját". A „main-stream" nyugat-európai országokban hárompillérű rendszer lé­tezik, amelyet az állami és magánnyugdíjak egymás mellett élé­se jellemez. Az alap felosztó-kirovó állami rendszer feladata na­gyobb, mint a puszta létminimum biztosítása. Ezen felül vannak a kötelező és önkéntes magánrendszerek.

A releváns országrészlegek Emberi Erőforrások csoportjaiban a kérdés nem tisztázott. Egy 1993. novemberi belső tanácsko­zás eredményét az „európaiak" saját győzelmükként értékelték, az egységes állami pillér hívei pedig stratégiájuk helyességé­nek elismeréseként. A tanácskozás jelentése azt a következte­tést vonta le, hogy „egy lehetséges stratégia az, hogy egy-két reprezentatív országot kiválasztva, ezekbe fókuszáljuk a régió energiáit és erőforrásait" (Világbank, 1994.). Ezután egy belső konferenciát tartottak, amelynek az elnöke azt hangsúlyozta, hogy nem volna bölcs dolog a kelet-európai országokat a nyu­gat-európai költséges és hibás döntések közötti választásra késztetni, és lehetőséget látott arra, hogy a kelet-európaiak a posztfordista rugalmas termeléshez inkább illő rendszereket al­kalmazzanak. Itt minimális rászorultsági elvű állami nyugdíjakra gondol. A politikai vita valószínűleg még tart, mint az a példák­ból látszik (pl. Litvánia), így fontos a Bank stábjának és konzul­tánsainak kiválasztása.

Míg az Emberi Erőforrások csoportokban a kérdés még eldön­tetlen, a szegénységi stratégiáért felelős, elkülönült Oktatási és Szociálpolitikai Ágazat (Education and Social Policy Arm) készí­tett egy kiadványt (1993.) a Világbank és az IMF közös Fejlesz­tési Bizottsága (joint Development Committee) számára a tár­sadalombiztosítási reformról és a szociális hálókról. A kiadvány szerint „Chile drámai áttörést hajtott végre, amikor átváltott egy, magánszektor által működtetett nyugdíjrendszerre", de „a chilei vonalat követő nyugdíjreform lehet, hogy irreális cél Kelet-Euró­pa és a FÁK országai számára. Középutas megközelítés lehet a két- vagy hárompillérű rendszer, benne egy, csupán a létmini­mumot biztosító állami nyugdíjjal". (71.) Ezt az álláspontot tá­mogatta a bizottság elnöke is a tanácskozáson (1993. szeptem­ber 27.). így a folytatódó viták és Nic Barr munkájának jelentő­sége ellenére a Bank nyugdíjpolitikája félő, hogy „keményedni" fog a-maradékelvű minimális állami nyugdíj irányába. Az ügy azonban még nem zárult le. A Világbank 1996-os Éves Jelenté­se az átmeneti gazdaságokkal foglalkozik; érdekes megjegyez­ni, hogy Louise Fox helyett Nic Barrt kérték fel a nyugdíjakkal és közkiadásokkal foglalkozó fejezet megírására. Most (1995. június) mindkét tábor szóvivői a korábbi nézetkülönbségek eny­hüléséről beszélnek. Egyik oldalon felismerték, hogy a teljesen érett privatizált nyugdíjrendszer infrastruktúrája még messze van á megvalósulástól. A másik oldalon az állami rendszer elkötele­zettsége a társadalmi szolidaritás irányába ma már csak az első pillérben testesül meg, amely mindenkinek 30%-os helyettesí­tési rátát biztosít. A második állami pillér 2%-os társadalombiz­tosítási járulékkal további 20%-os helyettesítést adhat 20 év alatt. Ezek fölött és ezeken túl már a magánrendszerek területe talál­ható.

A szociális háló politikája megoldatlan és kísérleti maradt, még a közös Fejlődés Bizottság hivatalos szintjén is. Az elnök arra a következtetésre jutott, hogy „nincs általános konszenzus ennek a [szociális háló] problémának a megközelítésére és megoldá­sára". A közös kiadvány azonban a rászorultsági elvű szociális hálók adminisztratív akadályairól szólva megjegyzi: „az alacsony béreket biztosító közmunkaprogramok költséghatékony, bár kor­látozottabb alternatívát nyújthatnak az adminisztrációs költségek­nek az önszelekció általi csökkenése révén". Ez világosan tük­rözi az IMF gondolkodásmódjának hatását. A Bank Oktatási és Szociálpolitikai Osztálya megbízást kapott egy jelentés elkészí­tésére a szociális hálók hatékonyságáról 1995-ben. Ugyanek­kor az európai „táborral" összefüggésbe hozható csoport meg­bízásából értékelés készült a szociális segélyezési stratégiák­ról. Mindkét jelentés megjelenését érdeklődve várjuk.

Következtetések

1. Változó hangsúlyok a szociálpolitikai diskurzusban

Nem túl erős a bizonyíték arra, hogy az egyes intézrjjények in­tézményfüggő szociálpolitikai ajánlásokkal, és ezek az ajánlá­sok a jóléti rendszerek bizonyos típusaival hozhatók kapcsolat­ba. Inkább azt mutattuk be, hogy a kívánatos nemzeti és nem­zetközi szociálpolitikáról folyó vita áthatja ezeket az intézménye­ket. Más szavakkal, mindegyik vizsgált intézményre jellemző a belső egyet nem értés, a változó politikai ajánlások és a válto­zékony politikai gondolkodásmód. A globális vita, vagy más ter­minológiát használva, a globális ideológiai küzdelem a Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban helyes szociálpolitikáról foly­tatódik, de a különböző pozíciók és az egyes intézmények közé nem lehet egyenlőségjelet tenni.

Az EU-ból keletre áramló tanácsok nem mindig európai kon­zervatív korporatista tanácsok. Az euroliberálisok és az euro-korporatisták közötti küzdelmet tükrözte a DGV (a szociális ügyek európai „minisztériuma") sikertelen kísérlete, hogy felügyelje a Phare-programot kezelő DGI-ből kiáramló tanácsokat. A Phare versenyeztetése, kombinálva a fogadó kormányoknak a tendert eredményét befolyásoló képességével oda vezet, hogy a szoci­ális szférában a Phare a Világbank, néha az ILO, néha más meg­győződés konzultánsainak irányítása alá kerül. Az OECD szoci­álpolitikai gondolkodásmódjában paradigmaváltás látszik meg­történni, az amerikai liberalizmustól egyfajta társadalmilag sza­bályozott kapitalizmus felé. Az Európai Tanácsban a Szociális Ügyek Igazgatósága, úgy tűnik, át kívánja gondolni eddigi meg­közelítését a szociálpolitika területén, amelybe beletartozhat a munkából és juttatásból származó bevételek közötti éles különb­ségtétel megtörése is. Talán a Világbankon belül a legnyilván­valóbb, hogy eszmék és politikai ajánlások heves és éles küz­delme zajlik. Azonosíthattunk egy „tábort", amely az európai jö­vedelemfüggő, állami finanszírozású társadalombiztosítási rend­szerek híve, és egy másikat, amely egyfajta egységes, mara­dékelvű nyugdíjpolitikát támogat. Bár ebben a tanulmányban nem vizsgáltuk részletesen az ILO álláspontját, úgy tűnik, ellentét van a Közép- és Kelet-Európa Teamen belül azok között, akik egy hagyományos közép-európai, bismarcki megközelítést támogat­nak állami társadalombiztosítással, rászorultsági elvű szociális segélyezéssel (szociális háló), és azok között, akik állampolgári jogon járó juttatással helyettesítenék a régi rezsimek által ga­rantált munkajövedelmet.

2. Szociállíberalizmus versus konzervatív korporatizmus

Bemutattuk, hogy a nyugati jóléti kapitalizmus klasszikus formái (liberalizmus, konzervativizmus, szociáldemokrácia) részt vesz­nek a vizsgált globális vitában, de azt is kezdtük megmutatni, hogy a jóléti politika létező paradigmái összeomlanak a munka és biztonság posztfordista dekonstrukciójával szemben. A világ­bankon belül világosan látszik a kísérlet – bár lehet, hogy nem lesz sikeres -, hogy túljussanak az egyesek szerint csődbe ju­tott és fenntarthatatlan európai társadalombiztosítási rendsze­reken, és egy maradékelvű és rászorultsági elvű szociális hálót hozzanak létre Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban. Ez a stratégia, amelyet szociálliberalizmusnak nevezhetünk, még nem fogalmazódott meg világosan. A szociális háló pontos jelentése még nem tisztázott. A rászorultsági elv problémáit még nem gon­dolták át. Az IMF által kedvelt közmunkán alapuló szociális háló („munkáért-kenyeret") eszméjét nem osztja a Bank. Talán az IMF ezen gondolkodásmódja, talán a szociálliberalizmus „work-fare" változata. Ez párhuzamba állítható egy hasonló, bár más irányú kísérlettel az ILO-n belül. Eszerint a volt szovjet államokban he­lyes volna egy rászorultsági elv nélküli, állampolgári jogon járó juttatás bevezetése. Ezt az ötletet nem osztja testületileg az ILO, amely még mindig erősen konzervatív korporatista.

Más szavakkal, meg vagyunk győződve arról, hogy a szociál­politika kialakítása során Kelet-Európa különböző nyugati szoci­álpolitikai stratégiák kísérleti terepe, de az eszmék és stratégiák ezen küzdelme ma magában foglalja a posztfordista szociálpoliti­ka egy szociálliberális változatát is, amely időnként visszhangra talál az intézmények gondolkodásában is. Csupán puhatolózva ajánljuk a keletre áramló tanácsok ezen tipológiáját, és az egyes intézmények összekapcsolását bizonyos típusú ajánlásokkal.

(Fordította: Magi István)

Jegyzet

¹ Az IMF politikáját illetően érdekes megjegyezni, hogy a pénzügyi gondolkodásmód, úgy tűnik, előnyben részesíti a déli fejlődő országok­ban inkább helyénvaló gyakorlatot, és ennek védelmében a meg­valósíthatóságot és a fenntarthatóságot hozza fel. Az észak-európai fejlett keresetfüggő állami nyugdíjrendszereket fenntarthatatlannak bélyegzi.

Irodalom

Ahmad, E. (1991): Social Safety Nets in Transition Economics. In: Tanzi, V. (szerk.): Fiscal Issues in Economics in Transition. IMF.

Ahmad, E. (1993): Poverty, Demography and Public Policy in CIS countries. IMF Working Paper, 93/9. február.

Bair, N. (1994): Labour Markets and Social Policy in Central and Eastern Europe. World Bank.

Cornia, G. – Jolly, R. – Stewart, F. (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford University Press.

Deacon, B. (1995): The impact of supranational and global agencies on Central European national social policy. In: Boje, T. P. (szerk.): Welfare State and Labour Markets in a Changing Europe. M E Sharpe, New York.

Development Committee (1993): Development Issues: Presentations to the 47^th meeting of the Development Committee. 1993. szept. 27. World Bank.

Esping-Andersen, G. (1990): The Three Worlds of Welfare Capitalism. Policy, Cambridge.

I.L.O – C.E.E.T (1994a): The Bulgarian Challenge: Reforming Labour Market and Social Policy. Budapest

I.L.O – C.E.E.T (1994b): Social Protection in Transition Economies: From Improvisation to Social Concepts. (A discussion paper by Michael Cichon), Budapest.

I.L.O (1995): Making Social Protection Work: The challenge of tripartism in social protection goveinance for countries in transition. Geneva.

James, E. (1994): Averting the Old-Age Crisis. Policy Research Department, World Bank.

Jessop, B. (1991): The Politics of Flexibility. Aldershot, Edward Elgar.

Milanovic, B. (1992): Review of Social Safety Net Chapters in Reports on the Former Soviet Union. 1992. szept. 11. World Bank (kéziratban).

Tanzi, V. (1991): Fiscal Policies in Economies in Transition. IMF.

Tanzi, V. (1993): Transition to Market: Studies in Fiscal Reform. IMF.

Vodopivec, M. (1992): Review of the Labour Market and Social Safety Net Sections of CIS' CEMs. 1992. dec. 23. World Bank (publikálatlan).

World Bank (1993a): Perfomance Audit Report: Hungary; Structural Adjustment Loan. Report No 12103. 1993. Junius Operations.

World Bank (1993b): Implementing the World Bank's Strategy to Reduce Poverty. World Bank.

World Bank (1994): ECA Region: Social Security Regional Review, (3 Nov 1993) Summary of Plenary Session Discussion, 1994. Jan. 21.

A hidegháború befejeződésével egyes európai és észak-ameri­kai kormányok esetében olyan törekvéseket figyelhetünk meg, amelyek a harmadik világ demokratizálására irányulnak. A fej­lesztési segélyeket demokratikus reformoktól teszik függővé, a Dél diktátorainak pedig bele kell nyugodniuk a „felvilágosító" tö­rekvésekbe, és el kell fogadniuk a külső nyomást. A „demokrá­ciát a harmadik világban" mint célt még a Világbank is „felfedez­te", még ha homályosan megfogalmazva és gyakran a „jó kor­mányzás" (good governance) jelszava mögé bújtatva is. Az Egye­sült Államok kormánya már Reagan elnöksége alatt „keresztes hadjáratot" hirdetett a demokráciáért, amelyet most a Clinton­kormány igyekszik – bizonyos módosításokkal – újraéleszteni. Az Európai Unió a 90-es évek eleje óta kimondottan örömét leli abban, hogy a fejlesztési segélyeket demokratizálási folyama­toktól tegye függővé. A tudomány pedig „felfedezte" a demokra­tizálás egy újabb „hullámát",¹ amely magával ragadta a harma­dik világot és Kelet-Európát. Marc F. Plattner szerint a demokrá­cia nemcsak ideológiai szempontból vonzóbb, mint alternatívái, hanem gazdaságilag és katonailag is erősebb. „Egy békés de­mokratikus hegemónia, egyfajta 'Pax Democratiea' hosszú pe­riódusának kezdetén vagyunk"² – folytatja.

Ez a misszionáriusi igyekezettel ötvözött optimizmus hasonló jelenségekkel találja magát szemben a déli országokban is, ahol egykoron marxista-leninista felszabadítási mozgalmak a szabad választások értékeiről és a civil társadalom hasznáról vitatkoz­nak,³ volt katonai diktátorok a demokratizálás újabb változatait rendelik el országaikban, afrikai országok nemzetgyűlései fino­man megfosztják hatalmuktól diktátoraikat, és a nem kormány­zati szervezeteket (NGO-kat) egy demokratikus tavasz új elő­hírnökeiként fogadják. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1990-ben kifejezte annak szükségességét, hogy „társadalmainkban folytatni kell a demokratikus folyamatokat, és meg kell szilárdí­tani a demokrácia intézményeit".⁴ És szinte minden másodran­gú diktátor menetrendszerűen kifejezi elkötelezettségét a demok­rácia mellett, miközben pártokat tilt be, cenzúrázza a sajtót, és börtönökben ellenzékieket kínoztat. A demokrácia melletti „hit­vallás", azaz a demokratikus retorika ezáltal magának a demok­ráciának a helyébe lép, gyakran a Nyugat demokratikus politi­kusainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.

A demokrácia iránt való általános érdeklődés hátteréül egy olyan, immáron túlhaladott blokk-konfrontáció szolgál, amely politikailag és ideológiailag két antagonisztikus táborra osztotta a világot. E kettéosztottság túlhaladása ideológiailag többek kö­zött abban mutatkozik meg, hogy a demokráciával kapcsolatos viták terén nagyfokú egyetértés tapasztalható, történjen az a vita Északon vagy Délen, (a korábbi) Keleten vagy Nyugaton, a har­madik világ bázismozgalmaiban vagy az ipari államok kormá­nyainak berkeiben. Egy vita kiszélesedésének azonban ennek mélysége és élessége látja kárát. A „demokrácia" teljesen mást jelent egy mindanaoi civil szervezet (NGO) számára, mint a National Endowment for Democracy számára Washingtonban, és megint mást egy algériai munkanélküli fiatalnak vagy a Vi­lágbanknak. Az a tény azonban, hogy manapság szinte minden érintett szereplő igen pozitívan viszonyul a demokrácia kérdé­séhez, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal valami ha­sonlót terveznének is.

E tanulmányban azt mutatjuk be, hogy a Nyugat miként viszo­nyul a harmadik világbeli demokráciákhoz, és hogy a demokra­tizálásra vonatkozóan ezen összefüggésben milyen stratégiá­val rendelkezik. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések két törté­nelmi előfeltételből indulnának ki: az egyik a nyugati politika ed­dig meglehetősen ellentmondásos jellege a Dél demokráciájá­val kapcsolatban, a másik a nyugati ideológiának a saját érde­keihez való viszonya, amennyiben a harmadik világ befolyáso­lásáról van szó. Egyik pont sem hangzik különösképpen erede­tinek, itt azonban mégis meg kell említenünk őket, mivel sokan rendszeresen tagadják, vagy egyszerűen figyelembe sem ve­szik őket.

1. Demokráciapárti és demokráciaellenes gyakorlatok a múltban

Az északi kormányok a hidegháború alatt és annak befejeződé­sével is mindig egyértelműen kiálltak a harmadik világbeli de­mokrácia mellett. Ez más formában a Szovjetunióra is érvényes

volt. A demokrácia mindig is pozitív töltésű fogalomnak, nyíltan deklarált célkitűzésnek számított. Az ünnepi beszédek színfala mögött azonban példák sorozatát lehet felvonultatni, mihelyt a demokrácia, a szabad választások és az emberi jogok mindig másodrendűvé degradálódtak, amikor a saját érdekek veszély­be kerülni látszottak. A demokratikus és szabad választásokkal szemben a CIA és más ügynökségek által létrehozott, illetve erő­teljesen támogatott államhatalmak Iránban (1953), Guatemalá­ban (1954), Brazíliában (1964) vagy Chilében (1973) csak egy­-két példát jelentenek a legismertebbek közül.⁵ Ezeket a műve­leteket rendszerint a hidegháborúval, a szovjet fenyegetettség­gel indokolták. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes beavatkozá­sokhoz ne lettek volna a kelet-nyugati konfliktustól független nyo­mós érvek, mint például a nyugati olajérdekeltség Iránban, amely komoly hajtóerőt jelentett az 1953-as fordulat támogatásához. Bár volt néhány különösen szélsőséges eset is, amikor nyu­gati kormányok közvetlenül döntöttek romba demokráciát, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a demokráciákat nyomás alá helyezve, a hadsereget civil politikusokkal szemben tá­mogatva, vagy a kulisszák mögött intézkedve, befolyást gya­koroltak annak érdekében, hogy szakszervezeteket, balol­dali pártokat vagy parasztszövetségeket távol tartsanak a hatalomtól. Ezenkívül voltak olyan szituációk is, amikor válasz­tásokat követeltek, az eredményekkel azonban elégedetlenek lévén, azok szabályos menetét megkérdőjelezték – mint 1984 novemberében Nicaraguában, annak ellenére, hogy számos nemzetközi, a témában jártas szakértő a választásokat tisztá­nak és szabadnak értékelte: Fordított esetben is szinte azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményeket demokratikusnak és korrektnek minő­sítsék, mint ahogy ezt nemrég Panamában tették. Más esetek­ben még ezen is túlmentek, és a szabadság és demokrácia je­gyében antidemokratikus, az emberi jogokat megsértő, sőt rész­ben terrorista és félkatonai csoportokat támogattak, finanszíroz­tak és fegyvereztek fel.

A másik oldalon viszont a nyugati kormányok demokratikus fo­lyamatokat is ösztönöztek. Itt lehet megemlíteni például Kennedy elnök politikáját, amely támogatni igyekezett Latin-Amerikában a demokratikus baloldalt, Carter politikájának emberjogi eleme­it, vagy az USA politikai és katonai erődemonstrációit a Fülöp­-szigeteken, amelyek hozzájárultak a Marcos-diktatúra bukásá­hoz és Corazon Aquino elnökségének megszilárdulásához. To­vábbi példa, amikor El Salvadorban az USA a hadsereget és az oligarchiát földreform bevezetésére és választások kiírására késztette, vagy amikor Panamában és Grenadában katonai be­avatkozás útján, erőszakkal érte el a parlamentarizmushoz való visszatérést. E politikákat nyilvánvaló ellentmondások jellemez­ték, és nem is mindig jártak különösebb sikerrel. Lehet, hogy több szempontból taktikai lépéseknek bizonyultak, és bár gyak­ran nem éppen következetes vagy „önzetlen" alapon folytatták őket – ezek mégiscsak megtörténtek.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az északi kormá­nyok nem rendelkeztek egységes politikával a harmadik világ demokratizálásával kapcsolatban (akár támogatásról, akár ellen­zésről legyen szó). Demokráciákat tettek tönkre, közömbösen viseltettek irántuk, vagy teljes erővel támogatták őket. Ábrahám F. Lowenthal, amerikai Latin-Amerika kutató ezen kontinensre vonatkoztatva meg is jegyezte: „A század elejétől a 80-as éve­kig az Egyesült Államok politikájának Latin-Amerikára gyakorolt hatása a demokratizálódás szempontjából rendszerint elhanya­golható volt, de összességében inkább ártott, mint használt. És bár még korai teljes bizonysággal állítani, de ez az általános vég­következtetés a 80-as és 90-es évekre is érvényesülni látszik."⁶

2. A jelenlegi demokratizálódási „hullám" közkeletű magyarázatai

Hát akkor honnan fakad az északi kormányok egy ideje egyre erőteljesebben hangsúlyozott érdekeltsége a Dél demokratizá­lódását illetően? És ami nem kevésbé fontos, miért éppen most válik ez a jelenség ennyire szembetűnővé?

A hidegháború végét követően a harmadik világbeli demokrá­cia hangsúlyozásának egyik előfeltétele abban áll, hogy az ma­napság sokkal kevesebb kockázattal jár. A tűrőképesség hatá­rai kitágultak, mert lehet ugyan, hogy egy ellenőrzésen kívül ke­rült demokratizálódási folyamat nem kimondottan örvendetes, de semmilyen stratégiai ellenfélnek nem játszik többé a kezére. Ugyanakkor Nyugaton a demokrácia politikai és morális fölénye más uralkodási formákkal szemben teljességgel vitathatatlan, legitimációs ereje pedig töretlen. Mindkettőnek azonban csak korlátozott jelentősége van: a demokrácia egy nagy kisugárzás­sal rendelkező, vonzó ideológia, és Délen kitágultak a tűrőké­pesség határai a demokratikus kísérleteket illetően. Lehet, hogy mindez néhány politikai keretfeltételt előtérbe helyez, de ez még messze nem ad magyarázatot arra, hogy a nyugati kormányok reálpolitikájukban miért fektetnek valóban súlyt a demokratizá­lásra. Nem minden közkedvelt, bizonyos megvalósítási játéktér­rel rendelkező politikai koncepció válik ennyire kiemelkedővé.

Mivel magyarázható hát a Nyugat demokratikus offenzívája? Nem kell-e attól tartania, hogy ily módon veszít befolyásából? A déli országok demokratizálódása nem vonja-e szükség­szerűen magával, hogy a nyugati érdekek ezen országok lakossága többségének érdekei mögé kerülnének, és hogy ezáltal csökkenne Észak kontrollja a Dél országai felett? A demokratizálás végső soron nem azt jelentené-e, hogy a har­madik világ „ellenőrzésen kívül" kerül? Végső soron nem lenne-e egyszerűbb, ha a nyugati kormányok a déli országok elnyugatiasodott elitjein keresztül, közvetve gyakorolnák a hatalmat, amennyiben ezeket a csoportokat részesítik az ellenőrzés hasz­nából, mint ha választott képviselőkkel kellene szembenézniük, akiknek beszámolási kötelezettségük van választóikkal szem­ben. Vegyünk egy példát: a hadsereg atomprogramja Pakisz­tánban rendkívül nagy népszerűségnek örvend, és szinte min­denki úgy véli, hogy az atombomba nélkülözhetetlen, mivel a szomszédos India szintén rendelkezik atombombával. Minél demokratikusabban szervezik meg a politikai folyamatokat Pa­kisztánban, annál kevésbé valószínű, hogy a pakisztáni atom­bomba megszületését meg lehetne akadályozni.

A szakirodalomban és a közvéleményben két, egymásnak el­lentmondó válasz dominál. A harmadik világ demokratizálásá­nak politikáját egyrészt mint üres beszédet éri kritika, másrészt viszont mint a nyugati külpolitika axiomatikus, morális alapelvét, azaz mint egyfajta nyugati fundamentalizmust kívánják ábrázol­ni. Természetesen egyik szélsőséges álláspont sem nyújt kielé­gítő magyarázatot a nyugati politika jellegére. A-demokráciát pártoló fundamentalizmusnak nyilvánvalóan vajmi kevés köze van az utóbbi évtizedek realitásaihoz, a történelem legalábbis számos kirívó demokráciaellenes esetet tart számon, ami erő­síti a kételyeket. Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak min­denekelőtt „az emberiség jogait" támogatnák mindenütt és min­denki számára, legalább annyira romantikusnak, mint a valóság­tól elrugaszkodottnak hangzik. A másik oldalról viszont, ha a harmadik világ demokratizálásának nyugati politikája annyira ide­alisztikus volna, mint ahogy azt egyes „realista" tudósok kritiku­san megállapítják, akkor mivel magyarázható, hogy számos, ér­dekeinek és hatalmának nagyonis tudatában lévő kormány az utóbbi években – és más formákban már jóval ezelőtt is – ilyen politikát folytatott? Talán Cartert, Reagant és Clintont egyszerű­en naivnak és idealisztikusnak akarjuk feltüntetni azért, mert meghirdették „keresztes hadjárataikat a demokráciáért"? Vagy lehetséges, hogy ezen emelkedett és idealisztikus megfogalma­zások mögött valamiféle „realisztikusabb" politika húzódik?

3. A Nyugat belső önazonosság-képének formálódása

A demokráciáért folyó nyugati keresztes hadjáratok ideológiai kiindulópontja viszonylag egyszerű: a hidegháború alatt mindig azzal legitimálták magukat és saját politikájukat, hogy tartalmi­lag és formailag is „demokratikusak", és ebben különböznek az ellenfél Szovjetuniótól. Demokrácia versus kommunizmus, ez volt a Nyugat elsőrendű jelmondata a hidegháború alatt. Itt egyrész­ről külpolitikai jelszóról, a kelet-nyugati konfliktus egy ideológiai fegyveréről volt szó. A demokráciának a kommunista diktatúra elvével szemben való képviselete legitimálta a saját létezést, a saját politikát, sőt még a saját bűnöket is. Még a mégoly elnyo­mó harmadik világbeli diktatúrák támogatását és a választott kor­mányokkal szemben fellépő államhatalmak megszervezését is el lehetett fogadtatni, amennyiben azok hasznára váltak az – an­tidemokratikus- kommunizmus elleni küzdelemnek. Az „autoriter" és a „totalitariánus" diktatúrák finom megkülönböztetését Jeane Kirkpatrick vezette be az akadémiai és politikai viták fogalomtá­rába: a „totalitariánus" diktatúrák elleni küzdelemhez a Nyugat­nak támogatnia kell az „autoriter" diktatúrákat.⁷ Pinochet, Mobutu vagy a guatemalai és iráni puccsok támogatása önkényesen ki­ragadott példák. Az a tény, hogy ezen cselekedeteknek legtöbb­ször vajmi kevés közük volt a kommunizmushoz (és természe­tesen még kevesebb a demokráciához), a mechanizmuson leg­alább annyira nem változtat, mint azon, hogy a szovjet oldal is nagyon hasonló legitimációs eljárásokhoz nyúlt.

Mindazonáltal, a demokrácia a nyugati önmeghatározás és önérzékelés lényeges eleme volt. A kelet-nyugati konfliktus nemcsak a nemzetközi politika egy kérdése volt, hanem olyan támaszként is szolgált, amely a politikai rendszerek és számtalan egyén számára kényelmes és pozitív önmeg­határozást tett lehetővé. Mint önmaguknak a másik oldallal szembeni ellenpólusként való meghatározása jelentette a ké­nyelmet, a demokráciára való hivatkozásként pedig a pozitív tar­talmat. Antikommunizmus és demokrácia ugyanazon érem két oldalát jelentette: kölcsönösen meghatározták egymást. Ez az ellentét tette lehetővé a Nyugat és polgárai számára, hogy sa­ját magukat mint jókat, az ellenfelet pedig mint rosszat állítsák be. Reagan elnök azon megfogalmazása, hogy a Szovjetunió a „Gonosz birodalma", sokak számára csak az utóbbi antidemok­ratikus jellege miatt vált elfogadhatóvá.

A Szovjetunió szétesésével és a kommunizmusnak mint hite­les fenyegetésnek az eltűnésével az antikommunizmus is divat­jamúlttá vált. Nem szolgálhat többé alapul a hiteles önmeghatá­rozáshoz, mivel egy időközben már megszűnt ellenpólusra ha­gyatkozik. A demokráciafogalom azonban – annak ellenére, hogy veszített antikommunista tartalmából – továbbra is nagy jelentőséggel bír a pozitív önkép megalkotásában, sőt nagy va­lószínűséggel még fontosabbá válik, mivel pótolnia kell az identitásban keletkezett hézag legalább egy darabját, amely hézag ugyanis a negatív önmeghatározás eltűnésével keletke­zett.

Többek között ezért sem túlságosan meglepő, hogy az észa­ki országokban létezik egy olyan tendencia, hogy a demokráci­át egyre inkább saját magukkal azonosítják. Ezáltal a fogalom elveszíti bizonytalan jellegét, és egyszerre vonzóbbá is válik. Ezen kényelmes párhuzamba állítás magyarázatára egy sor rendkívül különböző okot fel lehet sorolni, amelyek legtöbbször valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Először is, egyfajta rövidlátó logika termékéről van szó. A Nyugat – illetve Észak – demokratikus, amennyiben a kommunizmus elleni harcát foly­tatja, valamint teljességgel tiszteletben tartja a képviseleti de­mokrácia és az emberi jogok szabályait. Nyugati és demokrati­kus nagyon hamar szinonimákká válnak. Most viszont a hideg­háború utáni korban élünk. A nyugati identitás nem támaszkod­hat tartós jelleggel a régi sémákra. így hát nem véletlen, hogy az újabb „barátom-ellenségem" latolgatások rendkívül népsze­rűek, és hogy nagy keletjük van az új identitás-meghatározások­nak. Ez nemcsak az utcára – a nacionalizmus és a fajgyűlölet újjáéledésére – érvényes, hanem a politikai és tudományos dis­kurzusokra is. A megkerülhetetlen és korábban már idézett Samuel Huntington pontosan ezt a hiányt kihasználva írta meg hírhedt tanulmányát „Civilizációk harca?" címmel. Ez az írás egy olyan küzdelmet tételez fel a Nyugat és a Föld többi része kö­zött, amely már önmagában is identitást határoz meg, és meg­nevezi a „nyugati eszméket", mint a nyugati politikai identitás lé­nyegi elemeit. Huntington számára nyugati eszmék a követke­zők: „Individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jo­gok, egyenlőség, szabadság, jogállamiság, demokrácia, szabad piac, az állam és egyház szétválasztása."⁸

Nem akarunk kicsinyeskedően azon rágódni, hogy itt néhány dolog nem egészen állja meg a helyét (így például „az egyház és állam szétválasztásának" amúgy is csak keresztény társa­dalmakban van értelme, mivel az „egyház" keresztény termino­lógia, és a zsidó, iszlám, buddhista, hindu vagy számtalan más vallás esetében nem jön tekintetbe). Mégis meg kell azonban jegyeznünk, hogy azáltal, hogy ezeket az „eszméket" (a szabad piac most eszme, érték vagy erkölcsi kategória?) nyugatinak nyilvánítja, ezeket más kultúrák esetében elvitatja és kétségbe vonja. Mivel ha egyetemes értékekről lenne szó, akkor a „civili­zációk harcának" semmi értelme nem lenne, ami viszont ponto­san a kultúrák különbözősége által meghatározott. Szabadság és demokrácia tehát, a többi főnévvel egyetemben, a nyugati identitás magvát alkotják, és a déli országok lakóit ezáltal intellektuális értelemben azon látszólagos alternatíva elé ál­lítják, hogy vagy „nyugatinak" kell magukat tartaniuk, ha a demokrácia és a szabadság pártján állnak, vagy mindkét értéket ellenezniük kell, ha nem akarnak nyugatiak lenni. Ilyen intellektuális imperializmuson csak akkor szórakozhatnánk jókat, ha azt nem vennék tömegesen komolyan.

A lényegi elem azonban nem más, mint a Nyugaton belüli iden­titásformálás a hidegháború végét követő időszakban. Mi, a Nyu­gat, egyrészről egységet képezünk (ez esetben kulturális érte­lemben), másrészt kívülről fenyegetve vagyunk („the West against the rest", ahogy azt Huntington ugyanazon tanulmányában szí­nesen ecseteli), harmadrészt pedig erkölcsileg és kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk (hiszen a demokrácia és a többi ma­gasabb rendű érték „nyugati" érték). Az ilyen gyakorlatok a nyu­gati emberekben, akik a hidegháborús ellenségképpel együtt saját identitásuk egy részét is elveszítették, egy újfajta megelé­gedettséget válthatnak ki, a Dél számára azonban inkább fenye­gető hatásúak. A demokrácia nyugati exportja ebben az össze­függésben ugyanis nem azt jelentené, hogy a Dél diktátorok ál­tal oly gyakran elnyomott lakossága végre saját magát kormá­nyozhatná, hanem azt úgy kellene értelmezni, mint a nyugati ide­ológia exportját, a „világ maradék részével szembeni" ideológiai fegyvert, és a nyugatosítás stratégiájaként kellene megbélyegez­ni. Ennek következtében Huntington egy húron pendül a kínai piaci sztálinistákkal, Kelet-Ázsia más diktátoraival és mondjuk Algéria iszlám antidemokratáival, akik pedig akkora félelmet kel­tenek benne. Ha a demokrácia lényegét tekintve nyugati ér­ték, akkor a demokrácia exportja ideológiai imperializmus.

A demokrácia és a hidegháború utáni globális nyugati hege­mónia közötti kapcsolatot valóban gyakran és nyíltan emlegetik. Plattner így fogalmaz: „És így a hidegháború után egy olyan vi­lágban találjuk magunkat, amelyben a politikai legitimitásnak csak egy uralkodó elve van, a demokrácia, és amelyben csak egy szuperhatalom létezik, az Egyesült Államok."⁹

Az, hogy e kettő szorosan összetartozik, a legtöbb szerző szá­mára nem kétséges. Plattner már korábban idézett megfogal­mazása, a „békés politikai hegemónia – egyfajta Pax Democratica" pontot tesz a dolog végére: ha a demokrácia nyugati, ak­kor a Pax Democratica (mint ahogy korábban a Pax Americana) a Nyugat uralma a világ felett, még ha csak „békés politikai he­gemónián" keresztül is.

Egy évvel ezelőtt az American Enterprise Institute (egy igazi washingtoni agytröszt) megjelentette Joshua Muravchik egy könyvét, amelynek címe magyarul így hangzana: „A demokráci­át exportálni – az Egyesült Államok küldetését teljesíteni". E könyv utolsó bekezdése már tárgyalja a fent vázolt összefüg­gést, és megoldást kínál. Az USA-nak világméretekben kellene exportálnia a demokráciát, eközben azonban a két legfontosabb országra kell koncentrálnia, Kínára és (az akkor még éppen lé­tező) Szovjetunióra.

„Ha ez sikerül, akkor egy olyan Pax Americana-t vívunk ki, amilyen még egyik korábbi béke sem volt, nem a hódítás, ha­nem a harmónia békéjét valósítjuk meg. Ekkor a XXI. század az Amerikai Évszázaddá válik, mégpedig azon humánus eszme győzelme alapján, ami az amerikai kísérlet során született meg: minden embert egyenlőnek teremtettek, és elidegeníthetetlen jogokkal ruháztak fel."¹⁰

Lehet, hogy a Szovjetunió szétesése feletti győzedelmi má­mor szárnyakat ad a képzelőerőnek, de a legutóbb idézett szer­ző ugyanakkor maga is gyakran és szívesen beszél az „ideoló­giai harc" (ideological combat) szükségességéről, és a leg­messzebbmenőkig meg van győződve arról, hogy a demokrá­cia exportjáról alkotott elképzelése az Amerikai Modell export­jának a magva. Pontosan ez a célja. A demokrácia exportja és az amerikai modell exportja azonosak, mivel a Nyugat (itt tehát az USA) és a demokrácia ugyanannak a dolognak két kifejező­dési formája. Kifelé offenzív, befelé identitást alapozó – ilyen hasznos lehet a demokrácia.

4. A Dél demokratizálása és az északi külpolitika

Elhamarkodott lépés lenne, ha a publicisztikai és akadémiai cél­kitűzéseket a politikai döntéshozók nézeteivel automatikusan egy kalap alá vennénk, még akkor is, ha az USA-ban az egyetemek, az agytrösztök és a politika között sokkal kisebb a szakajtók, mint például Nyugat-Európában. És ahogy a tudósok Észak-Amerikában gyakran abban látják szerepüket, hogy közvetlen tanácsadóként hozzájáruljanak a politikacsináláshoz, ugyanúgy a politikusok is gyakran éreznek késztetést arra, hogy gyakor­lati tevékenységük színvonalát ideológiai szempontból emeljék, amikor is szívesen nyúlnak vissza a népszerű intellektuális di­vatokhoz.

Anthony Laké, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és e funkciójában a külügyminiszterrel együtt a külpolitikát meg­határozó legszűkebb hatalmi körhöz tartozik. Nos, ez a Laké 1993 szeptemberében beszédet tartott a Johns Hopkins Egye­temen, amelyben a világ demokratizálását a Clinton-adminiszt­ráció egyik központi feladatának jelölte meg. Egyébként nyíltan elhatárolódott a „civilizációk harca" jellegű koncepcióktól, és a békére való törekvést egyetemes, és nem csak nyugati küzde­lemnek minősítette. Laké az Egyesült Államok kormányzatának perspektíváit a következőképpen foglalta össze:

„Mi az egyéneket úgy tekintjük, mint akiket egyenlőnek terem­tettek, és mint akiket Isten az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint a boldogság utáni vággyal ruházott fel (fogal­mak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból; J. H.). Éppen ezért bízunk a szabad egyének bölcsességében, hogy megvé­dik ezen jogokat. Ők ezt a demokrácián keresztül teszik, mint amely a legmegfelelőbb folyamat a közös szükségleteknek az egyéni kívánságokkal szembeni kielégítésére, valamint a piacon keresztül teszik, amely a legmegfelelőbb folyamat a személyes szükségletek oly módon való kielégítésére, hogy az mindenki számára növelje a lehetőségeket. A két folyamat egymást köl­csönösen erősíti: a demokrácia önmagában biztosíthatja az igaz­ságosságot, de nem biztosíthatja azokat az anyagi javakat, ame­lyeket az egyének sikereik érdekében igényelnek; a piac önma­gában növelheti a jólétet, de nem erősítheti az igazságosság gondolatát, amely nélkül viszont a civilizált társadalmak elpusz­tulnak."¹¹

Laké Woodrow Wilson elnökre emlékeztetett. Wilson „megér­tette, hogy biztonságunk a külföldi kormányzati formák függvé­nye". Erre építve Laké átfogó koncepciót fogalmaz meg az USA külpolitika számára a hidegháború utáni korra:

„A hidegháború alatt még a gyerekek is megértették bizton­ságpolitikánk lényegét. Ha az osztálytermekben ránéztek a fal­ra kifüggesztett hatalmas térképekre, akkor tudták, hogy a mi célunk az, hogy e nagy vörös térség további terjeszkedését meg­akadályozzuk. Manapság – a leegyszerűsítés veszélyével élve – biztonságpolitikánk feladatát a piaci demokráciák „kék térsé­gének" kiterjesztésével lehetne jellemezni. A különbség termé­szetesen abban rejlik, hogy intézményeink hatósugarát nem erő­szak, felbujtás vagy elnyomás árán próbáljuk kiterjeszteni."¹²

Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kül- és biztonságpo­litikájának célja „intézményeink hatósugarának kiterjesztése", még ha erőszak nélkül is. Laké megfogalmazásának érdekes­sége azonban abban rejlik, hogy nem a demokrácia mint olyan kiterjesztését és exportját tűzi ki célul, hanem a piaci demokrá­ciákét (market democracies). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy ez „védi érdekeinket és biztonságunkat, és ugyanakkor olyan értékeket közvetít, amelyek egyszerre amerikaiak és egye­temesek". A befolyási övezet és a piaci demokráciák kiterjesz­tése tehát egyszerre lenne érdekek által vezérelt és erkölcsi meg­alapozású – ahol is az amerikai erkölcsi értékek általánosan ér­vényesek, és az egyetemes értékektől nem különböznek.

„Stratégiánknak pragmatikusnak kell lennie. A demokráciában és a piacokban való érdekeltségünk nem egyedülálló. Más ame­rikai érdekek időnként olyan irányba mozgatnak minket, hogy nem demokratikus államokat támogassunk, sőt bizonyos ese­tekben meg is védjünk, ha ez mindkét oldal számára előnyökkel jár. (…) Stratégiánk második imperatívuszának abban kell állnia, hogy a demokrácia és piac kiterjesztését ott kell elősegíteni, ahol biztonsági szempontból a leginkább érdekelve vagyunk, és ahol a legnagyobb befolyásunk van. Ez nem demokratikus keresztes hadjárat, ez egy pragmatikus kötelezettség, hogy a szabadsá­got ott segítsünk meggyökereztetni, ahol az nekünk a leginkább használ. Erőfeszítéseinket tehát olyan államokra kell összpon­tosítanunk, amelyek stratégiai érdekeinket befolyásolják, tehát nagy gazdasági erővel rendelkeznek, stratégiai szempontból kedvező a földrajzi fekvésük, atomfegyver van a birtokukban, vagy nagy valószínűséggel jelentős menekültáradatot zúdíthat­nak ránk vagy barátainkra és szövetségeseinkre."¹³

Lake-nek igaza van abban, hogy ezt valóban nem lehet de­mokratikus keresztes hadjáratnak nevezni. A stratégia arra megy ki, hogy a demokrácia iránt szimpátiával viseltessünk, de aztán összekapcsolva a piacgazdasággal, mindkettőt a market democracy fogalmába egybeolvasszuk. Ez utóbbit viszont ott kell támogatni, ahol az az Egyesült Államok stratégiai érdekében áll. A demokrácia támogatása ezáltal két területre választódik szét: egyrészről a fogalom és a fogalommal összefüggő „értékek iránti absztrakt szimpátia, másrészről annak a gazdasági és stratégi­ai célok érdekében való intézményesítése. A végső következ­tetés – miszerint az USA áttérne a feltartóztatás (containment) politikájáról, tehát a Szovjetunió feltartóztatásáról a kibővítés (enlargement) politikájára, azaz a piaci demokrá­ciák befolyási övezetének kiterjesztésére, így nyer értelmet.

Lake beszédét azért elemezzük ilyen kimerítően, mert annak nemcsak alapelveket kimondó és programadó jellege van, ha­nem a kormányzat köreiben gondosan egyeztetésre is került. A külügyminiszter, az ENSZ-nagykövet és Clinton elnök maguk erősítettek meg minden Laké által képviselt állásfoglalást, sőt Bili Clinton még az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt 1993 szeptemberében tartott beszédében is visszatért rájuk. Ezen ki­emelkedő fórum előtt is „a piaci demokráciák közössége erősí­téséről és kibővítéséről" beszélt, és nem önmagában a demok­ráciáéról."¹⁴

Laké három hónappal beszédét követően (az elnök hátfede­zete mögött) még egy lépéssel tovább ment. Világossá tette, hogy piac és demokrácia számára milyen módon kapcsolódnak össze. Az alkalmat egy New Yorkban, a Council on Foreign Relations előtt tartott beszéde teremtette meg, ahol újra megvi­lágította az enlargement, a piaci demokráciák kiterjesztésének koncepcióját: „Az előnyök Amerika számára világosak. Ha a régi parancsuralmi gazdaságok a piac felé fordulnak, ez az amerikai export iránti igény megnövekedéséhez vezet. Ezenkívül a sza­bad piac egy középréteget hoz létre, amely kedvez a demokra­tikus kormányzatok kialakulásának, olyan kormányzatokénak, amelyek védik polgáraik jogait, és a stabilitást erősítik."¹⁵

Ezzel világossá vált a prioritás: ha az exportlehetőségek szem­pontjából nézzük a dolgot, ami itt másodlagos, akkora piacgaz­daság az alapkategória, a kiindulási pont. A piacok létrehoznak egy társadalmi szereplőt, akinek viszont demokráciát kell létre­hoznia. Piac és demokrácia eszerint tehát nem egyenlő súllyal bírnak, hanem a demokrácia az alárendelt kategória, amely csak gazdasági reformokon keresztül valósítható meg. A demokrácia a kapitalizmus kívánatos következménye. Hogy nem félreértésről van szó, az később válik világossá, amikor Laké az enlargement stratégiáját Latin-Amerikára vonatkoztatja, ahol „egyre több nemzet fáradozik piacainak megnyitásán, privatizálja gazdaságát, és a better governance (jobb kormányzás) alapján működőképesebbé teszi demokráciáját."¹⁶

Újra a piacok megnyitása – a Nyugatnak, kinek másnak – és a gazdaság privatizálása az alapkategóriák, és csak ezt köve­tően esik szó a demokráciáról. És akkor is jobb „működőképes­ségéről" és nem demokratikus tartalmáról van szó.  A megfelelő eszköz ennek megvalósítására a good governance, ami kissé sajátos megfogalmazás, és amely mindenekelőtt a közigazga­tás magasabb színvonalára céloz.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a demokratizá­lás offenzívájának, ahogyan azt a Clinton-kormányzat meghir­deti és űzi, pontosan nem az a fő célja, hogy a harmadik világ lakossága számára lehetővé tegye saját sorsának alakítását. Nem is a lakosságnak a társadalom peremére szorult, elszegé­nyedett többsége lebeg a szemük előtt, amely többség a politi­kai folyamatok szélére vagy azon kívülre került, hanem a közép­rétegek. És végül a demokratizálás itt nem más, mint puszta esz­köz, amely a piacgazdasági reformokat szegélyezi és kiegészí­ti, és lényegében támogatásra is csak ott kerül, ahol az az USA érdekei számára hasznosnak tűnik.

Ezen megállapítások szűkebb értelemben nem az Egyesült Ál­lamok politikájának erkölcsi kritikáját jelentik, hiszen igazán nem meglepő, ha egy nagyhatalom politikáját nem a harmadik világ marginalizálódott lakosságának érdekei, hanem sajátjai alapján irányítja. Inkább figyelmeztető szándékkal születtek, nehogy ide­alisztikus és naiv módon bárki is félreértse az USA – és összes­ségében a nyugati kormányzatok – politikáját, szándékait és stra­tégiáját. Még ha ezek a kormányok „értékekről" beszélnek és a harmadik világ demokratizálásának stratégiáját hirdetik is, akkor sem szabad világmegváltásra gondolni. Általában érdekek szem előtt tartásáról van szó, és a demokratikus reformok csak annyi­ban érdekesek, amennyiben ehhez hozzá tudnak járulni.

5. A fogalom körüli harc

Ha az USA vagy a nyugat-európai kormányok együttesen azon a véleményen vannak, hogy a demokrácia csupán a kapitaliz­mus politikai kifejeződése, ha a demokráciát csak akkor szán­dékoznak támogatni, ha az más célok érdekében felhasználha­tó, akkor mindez két problémakört szül. Egyrészről felvetődik a kérdés, hogy mi a demokrácia fogalma, mi a demokrácia lénye­ge. Hogyan lehetséges az, hogy a „demokrácia" Délen Észak uralmi eszközeként funkcionál, anélkül hogy jelentése bármifé­leképpen kiüresedne? Hogyan ragadják meg egyáltalán a nyu­gati kormányzatok a demokrácia-fogalmat? A második kérdés inkább gyakorlati jellegű: hogyan lehet konkrétan a demokráci­át mint uralmi technikát a Dél ellen felhasználni? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával.

A „demokrácia" és a „demokratizálás" fogalma sincs világo­sabban definiálva, mint a „szabadság" – szinte minden politikai irányzat, majd minden politikai rendszer megpróbálja a fogalma­kat magának kisajátítani és eszközzé tenni. Ez nem jelenti azt, hogy ezáltal automatikusan értelmetlen vagy alkalmazhatatlan fogalmak lennének. Mindez viszont azt mutatja, hogy egyrészt szükséges annak megvilágítása, hogy hogyan és milyen szán­dékkal használják ezeket a fogalmakat, másrészt világossá kell tenni azt a tényt is, hogy legtöbbször nem analitikus kategóriák­ról van szó, hanem harci fogalmakról. A demokrácia-fogalom maga is csatamező.

Aki képes a demokrácia-fogalmat hitelt érdemlően és sikere­sen birtokolni és végül (saját felfogása szerint) definiálni – az felbecsülhetetlen politikai pozícióelőnyt vívott ki magának. Aki viszont politikai ellenfeleit sikeresen „antidemokratikusnak" mi­nősíti, félig-meddig már meg is nyerte a csatát. Szinte senki sem fogadja el önszántából ezt a jellemzést, szinte minden politikai erő küzd azért, hogy ő birtokolhassa a demokrácia-fogalmat. Nyugat-Európa és Észak-Amerika plurális-liberális kormányza­ti formái, a sztálinista „demokratikus centralizmus", a harmadik világ számos diktatórikus és autoriter rendszere nagy súlyt he­lyezett arra, hogy „demokratikus" legyen, vagy még inkább, hogy a valódi demokrácia tulajdonképpeni modelljét megtestesítse.¹⁷

A demokrácia mindig is harci fogalom volt, vagy a hatalom megszerzése vagy annak megvédése érdekében. Ez a ténymeg­állapítás azonban csak a fogalom tisztázatlan volta miatt válik lehetségessé. Nem sokat segít, ha a demokráciát a „nép ural­maként" definiáljuk, amely kétségtelenül találó, de nem sokkal tisztább fogalommeghatározás. Mit jelenthet, vagy mit kell je­lentenie pontosan az „uralomnak"? A kormányzati hivatalok át­vételét jelenti, vagy a teljes hatalmat? Lehet-e, vagy kell-e az uralmat jogi vagy más úton korlátozni, vagy ez a népuralom meg­szorítását jelentené? Elképzelhető lenne-e a többség diktatúrá­ja, és megvalósulhatna-e ez egy párt diktatúrája során? A „nép uralma" nem jelent-e automatikusan pártpluralizmust? És végül, de nem utolsósorban, ki a „nép" tulajdonképpen? A nép etnikai nemzeti kategória vagy egy földrajzi egység lakóinak összessé­ge? Mikor válnak a bevándorlók a „nép" részévé? Mi történik a nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségekkel, mikor tartoznak a néphez, – amelynek, ugyebár, uralkodnia kell -, és mikor nem tartoznak bele? Ezen kérdések nagy része egyálta­lán nem számít újnak, válasz azonban még nem született rá­juk.

A „népuralom" fogalma többek között azért olyan homályos, mert minden politikai erő, mindenki végülis saját maga határoz­hatja meg, hogy mit kell „uralmon" és „népen" érteni. Úgy tűnik, Anthony Laké a demokráciát a középrétegekre és a szabad piac szereplőire korlátozza, miközben a lakosság tömegeinek mar­ginalizálódása szemlátomást nem zavarja. Gondolhatunk konk­rét, valóságosan létező emberek és csoportok politikai és gaz­dasági önmeghatározódására, vagy ugyanezeknek a népura­lom absztrakt gondolatának való feláldozására, amelyet a sok egyes érdekeivel vagy ellenállásával szemben kell bevetni. Ez a rousseau-i gondolat lehet, hogy beteljesedésre talált a fasizmus­ban és a sztálinizmusban, de a demokratikus modernizálok szá­mára sem idegen: bár az egész társadalom nevében és érde­kében csak a középrétegek kerülnek hatalomra a szabad pia­con keresztül, és csupán ők építik ki a demokratikus intézmé­nyeket, ez az egész „nép" érdekeit szolgálja, akkor is, ha annak többsége a piaci mechanizmuson keresztül elnyomorodik. A la­kosság többsége véleményének megkérdezése vagy akár dön­tési szabadságuk biztosítása egy ilyen fajta demokratizálódás esetében csak gátló tényező lehet.

Aki ilyen háttér mellett azt akarja hinni, hogy egy egyszerű „de­mokrácia melletti hitvallás" elegendő, vagy hogy létezne a kije­lentés erejének valamilyen minimuma, az saját magát kergeti il­lúziókba, vagy megpróbál másokat is saját demokrácia-felfogá­sa melletti hitvallás felé irányítani. A demokrácia nyilvánvalóan nem olyasmi, ami mellett egyszerűen ki kell, vagy ki lehet állni, hanem egy nagyon bizonytalan kategória, amelynek definíciója sok politikai vita középpontja. Aki a „demokrácia – igen vagy nem" kérdésre adható lehetséges válaszokat le akarja szű­kíteni, s így annak jellegéről, határairól és létfeltételeiről szó­ló vitákat be akarja szüntetni, azzal szemben az a gyanú merül fel, hogy a demokrácia-fogalmat saját maga számára akarja instrumentalizálni. A demokrácia melletti hitvallás, azaz hogy demokrácia – igen vagy nem: ezek gyakran olyan dema­góg mechanizmusok, amelyek a „barátom-ellenségem" számítgatásokat egy megfoghatatlan fogalom fátyla mögé rejtik. A de­magógia abban áll, hogy a demokráciát általában saját magá­val, a politikai ellenfelet pedig annak ellentétével határozzák meg, és pontosan ezen az alapon követelik meg a demokrácia mel­letti hitvallást. Ebben áll nagyrészt a nyugati kormányzatok demokrácia offenzívájának politikai-ideológiai magva. A hideghá­ború győztesei a fogalmat saját maguknak követelik, amelyet burkoltan megtöltenék saját tartalommal, és így az az ideológi­ai dominancia eszközévé is válik. Ki tudná az USA-tól, mint a „demokrácia bölcsőjétől" – a jó öreg Görögország már régen a feledés homályába merült – azt a tekintélyt elvitatni, hogy a fo­galmat birtokolhassa?

A „demokrácia" a nyugati elitek diskurzusában a „szabad­sággal" határozódik meg, a szabadság pedig a gazdasági szabadsággal, amelyet viszont a „szabad piacgazdasággal" állítanak párhuzamba. Ezen az úton-módon demokrácia és sza­bad piacgazdaság szinonimákká válnak. A demokrácia ekkor tehát a kapitalizmus politikai formája. Ez a veleje és alap­tétele annak, hogy a Clinton-adminisztráció a „piaci irányult­ságú demokráciákat" támogatja. Mivel azonban a hidegháború végével a kapitalizmusnak nincs relevánsán képviselt alternatí­vája, a demokráciafogalom politikailag a Nyugat koncepciójára korlátozódik, azaz, hogy a demokráciát úgy kell értelmezni, mint a piacgazdaság liberális politikai szervezeti formáját, amelyet a választási mechanizmusok és politikai jogok minimális szabá­lyai kielégítenek. A demokrácia ebben a diskurzusban a gazda­sági szabadság politikai megszervezése, a kapitalizmus pedig annak megfelelő formája, amelyek így együtt fejlődnek a legjob­ban. A másik oldalon a demokrácia ebben a gondolatmenetben nem más, mint a kapitalizmusnak, a szabadpiacnak a politikába való átültetése: a pártok és politikusok szolgáltatásokat nyújta­nak, és az ügyfelekért (a választókért) versenyeznek egymás­sal. A választási szavazatok a pénznek, azaz egy vásárlási dön­tésre leadott szavazatnak felelnek meg. A nyugati kormányok demokratikus offenzívája tehát a kapitalizmus offenzívája ideo­lógiai részének központjává válik, amely kapitalizmus ki akarja használni hidegháborús győzelmét. A világméretekben győze­delmeskedő kapitalizmus térképén fel kell számolni az utolsó el­lenállási gócpontokat és fehér foltokat.

Ezen belül a nyugati gazdasági és fejlődési modell világmé­retű megvalósításáról van szó. Ez mindenesetre nem azt je­lenti, hogy ezen kereteken belül a harmadik világ minden or­szága követni tudná, vagy mindegyiknek követnie kellene a nyugati utat. Nem jelenti sem azt, hogy a Dél valamennyi or­szága a nyugat-európai és észak-amerikai politikai rendsze­rek politikai másolata lesz, sem azt, hogy ezeknek az orszá­goknak – példának okáért – a „szociális piacgazdaság" német formáját, vagy az USA gazdasági és társadalmi rendszerét kel­lene átvenniük. Ehhez rendszerint hiányzik mindenféle alap, és erre nem is törekednek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyugati országok minden ország piacaihoz, valamint hatal­mi és piaci struktúráihoz szabad hozzáférést kaphassanak, hogy dominanciájuk világméretekben biztosítva legyen. Emlék­szünk a Pax Democratica megfogalmazásra, amely lényegé­ben egy Pax Americana-t, egy új nyugati (vagy amerikai) év­századot jelent.

Warren Christopher amerikai külügyminiszter a Reagan és Bush-kormányzat pozícióival kapcsolatban – Clinton elnökkel összhangban – újra és újra kinyilvánította az USA igényét a vi­lág vezető szerepére vonatkozóan. Egy példa: „Amerikának kell irányítania. Amerika vezető szerepének szükségessége válto­zatlanul jelentős. Áldott és hatalmas nemzet vagyunk. Mi visel­jük a világ irányításáért való felelősséget."¹⁸ Ezután nem sokkal arra is rávilágított, hogy „az amerikai vezető szerep szükséges­sége egyike a Clinton-adminisztráció alapvető tételeinek". Odá­ig ment, hogy az USA-nak a világban betöltött vezető szerepét a „Clinton-doktrína" központi elemének nevezte.¹⁹

Az USA kormányzatának demokratizálási offenzívája nem áll ellentmondásban ezzel, hanem az ennek kifejeződése. És a nyu­gati politika ennek felel meg, a hidegháború utáni kor világpoliti­kájában ez a nyugati dominancia egyik eleme.

6. A demokrácia mint a Dél feletti uralkodás technikája

Ha a demokrácia exportja a kormányzatok – és nem a számos NGO, emberjogi szervezet és hasonló csoportok – szemszögé­ből a dominanciára törekvés politikájának egyik eleme, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a valóságban is ez érvé­nyes. Felvetődik a kérdés, hogy csupán ideológiai offenzíváról van-e szó, vagy arról, hogy a nyugati kormányoknak sikerül-e a demokratizálást a harmadik világban a gyakorlatban és konkré­tan is uralkodási eszközként felhasználni. Ebben az összefüg­gésben két szint lehet érdekes: a demokratizálódás mint az ala­csony intenzitású hadviselés stratégiájának eleme (low intensity warfare), elsősorban a felkelések elleni sürgős vagy az azokat megelőző fellépések esetén, illetve a gazdasági szerkezetvál­tás világbanki programjaival kapcsolatban.

a) felkelések elleni fellépés

Katonai tervezők egyetértenek abban, hogy a felkelések leküz­dése nem teljesen katonai feladat, hanem jelentős mértékben­ függ szociális, gazdasági és politikai intézkedésektől is. Itt saj­nos nem áll módunkban a felkelések leküzdésének általános koncepcióját (low-intensity warfare) és annak variánsait ismer­tetni,²⁰ de egy-két megjegyzést mégis tennünk kell. Mivel a ge­rillamozgalmak tisztán katonai leverése általában kizárt (többek között a gerillák és civil lakosság közötti keveredések miatt), a civil intézkedések jelentik a sikerhez vezető utat. Végső soron nem a katonai győzelemről van szó, hanem a lakosság ellenőr­zéséről. Ez utóbbit el lehet ugyan érni a kényszerítés eszközei­vel is, de hosszú távon csak akkor valósítható meg, ha a lakos­ság számára pozitív ösztönzőket biztosítanak. A represszív po­litika a lakosságot még inkább a gerillák felé hajtja. A kiindulási pontnak tehát annak kell lennie, hogy a lakosság köreiben min­denképpen semleges, de inkább békés hangulatot kell kelteni; márpedig ez csak akkor lehetséges, ha sikerül azt az érzést sugallni, hogy a fennálló rend keretei között az emberek képe­sek lehetnek helyzetük javítására. Végső soron arról van szó, hogy lehetővé kell tenni a reménykedést, hogy fegyveres ellen­állás nélkül is van perspektívája a jövőnek, és hogy a gerilla – és nem a kormányzat vagy a hadsereg – jelenti a helyzet javítá­sának fő akadályát. Ezt sohasem lehet megvalósítani csak pro­paganda útján, ehhez reformok kellenek. Az emberi jogok hely­zetének javítása, egy földreform és a demokratikus változtatá­sok képezik ezen koncepciók alapelemeit. A probléma most töb­bek között abban áll, hogy olyan reformokat vezessenek be, amelyek egyrészről komolyan elegendőek arra, hogy okot adja­nak a reményre, és ne csak holmi kozmetikának tűnjenek, más­részről viszont az ország hatalmi struktúráját ne változtassák meg alapvetően. Hiszen a felkelési mozgalmakat végső soron azért kell leküzdeni, hogy a (végszükség esetén megreformált) hatalmi struktúrát stabilizálni tudják, másrészt a megrendült ha­talmi egyensúly az egész országot is destabilizálhatja, és így a felkelés leküzdése elveszíthetné alapját.

Itt most csak a demokratizálási aspektussal kell foglalkoznunk. Két tényező játszik döntő szerepet. Először is a gyűlölt diktatúra leküzdése. A represszív diktátorok rendelkeznek egyfajta mobilizálási hatással, amely az érintett országban egyesíti és szo­rosra fűzi az ellenállást, és ezáltal jelentősen kiélezheti a konf­liktusokat. A Fülöp-szigetek lakosságának megbékélése a 80-as évek közepén a Marcos-diktatúra bukását előfeltételezte, mert különben a tömegek mobilizálódtak és radikalizálódtak volna. A „demokratizálás" – itt egy gyűlölt diktátor bukása értelmében – ily módon a politikai radikalizálódásnak veszi elejét, legalábbis akkor, ha ez a bukás ellenőrzött formában megy végbe. Termé­szetesen döntő szerepet játszik, hogy a hatalom a folyamat önálló dinamikája következtében ne a radikális ellenzékhez kerüljön át, hanem a „mérsékelt" erőkhöz. Másodsorban azonban szüksé­ges, hogy ezen tisztogatási folyamat után hiteles választási me­chanizmusokat intézményesítsenek. Nem szabad, hogy nyilván­való választási csalások tarkítsák őket, és meg kell felelniük bi­zonyos minimális normáknak. A másik oldalon azonban termé­szetesen nem vezethetnek olyan erők választási győzelméhez, amelyeket éppen távol szándékoznak tartani a hatalomtól. A hatalmat választások útján átadni egy gerillamozgalomnak, ame­lyet éppen legyőzni kívánnak, a kampányok előkészítői számá­ra értelmetlennek tűnne.²¹

Ilyen választások megszervezésének általános módszerei többek között: az ellenzék egyrészt együttműködésre képes („mérsékelt") csoportokra, másrészt militánsokra való fel­osztása. Az utóbbiak elvben vagy gyakorlatilag a választáso­kon való részvételből ki vannak zárva; a választásokon való rész­vétel bizonyos feltételekhez kötése (például az ellenzék fegyver­letétele, miközben a kormányhaderő megtartja fegyvereit, vagy a kormány legitimitásának formális elfogadása, amely ellen ép­pen harcolnak); elrablások, „eltűnések" vagy ellenzéki politikai vezetők akadályoztatása, személyük elleni merényletek annak érdekében, hogy az ellenzék számára megnehezítsék a válasz­tási küzdelem irányítását; bizonyos területek lakói vagy a mene­kültek választóként való nyilvántartásának elmulasztása; netán olyan választójog, amely a kormányzati ellenőrzés alatt álló te­rületeket vagy a kormánypártokat támogatja. Végszükség ese­tén a választás kockázatait még a szavazatok összeszámlálásakor alkalmazott korlátozott manipulációkkal is csökkenteni le­het, ameddig azok nem túl gyakran és nem túl feltűnően történ­nek. A megszorítások általában a szegényebb vagy marginali­zálódott lakossági csoportokat és azok szervezeteit célozzák meg, miközben a középrétegeket sokkal kevésbé érintik. A kis­parasztokat, földműveseket, munkanélkülieket és squattereket lakókörzeteikben vagy a választás napján katonai jelenléttel megfélemlítik, miközben a lakosság képzettebb és vagyonosabb rétegeinek lehetőleg tiszta választásokat biztosítanak, (így tehát nemcsak az ellenzék kerül megosztásra (lehetőleg választási résztvevőkre és bojkottálókra), hanem társadalmi törést való­sítanak meg a társadalom alsóbb néprétegei és a középré­teg potenciális vezető elemei között is.

Ezen intézkedések általában eléggé hatásosak ahhoz-; hogy az ellenzéket jelentősen meggyengítsék, de önmagukban még­sem nyújtanak elégséges indokot a választásoktól való távolma­radásra. Ha ez mégis megtörténik, akkor az ellenzék „antide­mokratikusnak" tituláltatik, vagy azt állítják majd, hogy azért nem vett részt a választásokon, mert úgyis elvesztette volna.²² A meg­szorítások egy része ebben az összefüggésben politikai jel­legű, tehát a kormányzathoz kapcsolódik, egy másik része ad­minisztratív, mint például a választási bizottságokkal kapcsola­tos szabályok, egy további részét pedig a kormányzattal hivata­losan kapcsolatban nem lévő csoportok, halálszázadok, szolgá­laton kívüli milíciák, rendőrök és katonatisztek vagy emberek fel­bérelt csoportjai „gyakorolják", akiket korábban „lumpenproleta­riátusként" emlegettek volna.

Mindent összevetve az eredmény az lehet, hogy egy nagy va­lószínűséggel megosztott és meggyengített ellenzék a válasz­tásokat elveszíti (hacsak nem bojkottálja), miközben lehet, hogy bár a megfigyelők számos kis részlettel kapcsolatban tesznek majd megjegyzést, a választások lefolyását technikai szempont­ból mégis tisztának fogják minősíteni. Ha sok polgár kételkedik is majd a folyamat tisztaságában, akkor is valószínűleg azon a véleményen lesz, hogy megtörténtek az első lépések a demok­rácia irányába.

Egy ilyen választási folyamat fő célja a középrétegeknek az ellenzék kemény magjától való elidegenítése, valamint a társadalom demobilizálása. Arra megy ki a játék, hogy a la­kosság főleg szegényebb rétegeinek aktivitását és politikai rész­vételét mérsékeljék, és a politikát lehetőség szerint magára a választási aktusra korlátozzák. Ha ez sikerül, akkor az uralkodó elitek sikert könyvelhetnek el maguknak: minél kisebb a társa­dalmi mobilizálódás, annál biztosabban érezhetik magukat a bőrükben. E demokrácia megszületése után a korábbinál sok­kal nehezebb katonai ellenállást kifejteni, mivel az most már vá­lasztott kormányzat ellen lépne fel, még akkor is, ha a válasz­tások még nem tökéletes formában mentek végbe, és még hagy­nak maguk után némi kívánnivalót.

b) szerkezeti kiigazítás

Egy vélhetően még fontosabb terület, ahol a demokratizálás a helyi elitek és az északi kormányzatok (a kettő általában szoro­san összefügg) uralkodási eszközévé válik, a demokratizálódá­si folyamatot összekapcsolja a gazdaság szerkezeti kiigazítá­sának programjával, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is teszi.

A harmadik világ súlyosan eladósodott országai mindkét in­tézménytől (amelyeket a legfontosabb ipari államok hatásosan az ellenőrzésük alatt tartanak) hiteleket kapnak, amelyek azon­ban feltételekhez, bizonyos szerkezet-kiigazítási programok vég­rehajtásához kötöttek. Ezek működési módjának ismertetésébe sincs módunk kellő részletességgel bocsátkozni,²³ tartalmuk rö­vid összefoglalását azonban megtesszük:

Az utóbbi időben ilyen listák egészíti ki a demokratizálással kapcsolatos kívánalmakat. Stefan Mair például a Párizsi Klub Kenyával szemben 1991 végén megfogalmazott elvárásait így foglalja össze: „A megkívánt reformok közé tartozott a gazda­ság deregulációja és a költségvetési deficit leépítése, a korrup­cióval szembeni kemény fellépés valamint a politikai demokrati­zálás és liberalizáció."²⁴

Az eladósodott országokra kirótt intézkedések ezen gyűjtemé­nye összefüggésben van azzal, amit Anthony Laké, az USA nem­zetbiztonsági tanácsadója a „piacok megnyitásának" nevez. A külkereskedelem liberalizálása végső soron ugyanannak a cél­nak egy másik megfogalmazása. A szerkezeti kiigazítás poli­tikája összességében a harmadik világnak a piac felé való orientálódását jelenti, kifelé és befelé egyaránt. A világpiac­ba való integrálódás a külső aspektus, a privatizáció és a piac megerősítése a belső. Emlékszünk még a „piaci demokrácia" megfogalmazásra, amely a demokratikus offenzívát hivatott tá­mogatni és terjeszteni. Itt ütközünk bele abba a lényegi elem­be, amely e mögött áll. Belpolitikailag ez a harmadik világ szá­mára egy új politikai orientációt jelent: gazdasági liberalizálás, privatizálás, a világpiac felé való nyitás és ezáltal a nagy nem­zetközi vállalatok beengedése a helyi piacra jelenti az egyik, az állam leépítése, visszaszorítása és gyengítése a másik oldalát az éremnek. Egyik sem saját politikai döntés következtében megy végbe, hanem mert azt a Világbank és az IMF kívülről elrendelte. Ezen intézkedéscsomag nyilvánvaló célja a teljes pi­aci orientáció, amely tökéletes összhangban van London, Bonn és Washington ennek megfelelő elvárásaival.

Hogy állunk azonban ezen összefüggésben a demokráciával? A hivatalos ideológia könnyen elintézi a dolgot: eszerint ugyanis a piac és demokrácia ikertestvérek, és a piac megerősödése – a középrétegek támogatása útján – közvetlenül vagy közvetett módon a demokrácia erősödéséhez vezet, még ha bizonyos fá­ziskéséssel is. A valóságban azonban sajnos mindez máskép­pen mutatkozik meg.

A szerkezet-kiigazítási programok a harmadik világban az állami apparátus leépítését, illetve gyengítését célozzák. Itt azonban nem a bürokrácia ésszerű visszaszorításáról, a fel­duzzasztott és inkompetens állami apparátus megnyirbálá­sáról van szó. Ebben semmi kifogásolható nem lenne. Az álla­mi apparátusokat a harmadik világban, például Afrikában nem hatékonyságnöveléssel és a méretek csökkentésével teszik mű­ködőképesebbé, hanem ehelyett megfosztják őket alapvető feladataiktól. Baske Vashee ezen politika néhány hatását egy beszélgetésben így fogalmazta meg:

„A harmadik világ sok országában, elsősorban a szegényeb­bekben, az állam nagyon fontos tényező az emberek millióinak túlélőképessége szempontjából, mivel ezekben az országokban nincs más intézmény, amely az emberek szükségleteit védené (például az oktatáson, a létfenntartás támogatásán, az élelmi­szertermelésen keresztül), azon szükségleteket, amelyek az em­berek általános életszínvonalát biztosítják. Ha az államnak nem szabad erre többé pénzt fordítania, akkor az emberek számára nem marad más alternatíva. A harmadik világbeli kormányok adósságtörlesztéseinek közvetlen eredménye, hogy kevesebb pénzük marad saját népeik számára. Ezáltal növekszik az alul­tápláltság, nincs többé egészségügyi ellátás, az embereknek kell fizetniük a gyerekek taníttatását, és ezt nem tudják megengedni maguknak. A gyerekeknek ott kell hagyniuk az iskolát, és beso­rolódnak a munkanélküli tömegek közé. A szegénység általá­nos szintje jelentős mértékben megnő, amint az állam a szociá­lis kiadások folyósítását leállítja."²⁵

Azonban a harmadik világban nemcsak a társadalmi kihatá­sokról van szó, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények – amelyek mögött mint döntéshozók ugyebár az USA, Nyugat-Európa és Japán kormányai állnak – a déli kormányoknak köte­lező takarékoskodást írnak elő. Arról van szó, hogy az IMF és a Világbank az államot ideológiai okokból megtépázza, és legfontosabb hagyományos funkcióitól megfosztja. Az állam gazdasági funkcióinak egész sorát privatizálják, tehát a harmadik világ magánszektorának és a nemzetközi konszernek­nek juttatják. Más feladatokat, elsősorban a gazdaság- és pénz­ügypolitikát (amelyek természetesen más politikákat, így a szo­ciálpolitikát is meghatározzák) nemzetköziesítenek, tehát köz­vetlenül vagy közvetve Washingtonban vagy Londonban gyako­rolják majd őket, legtöbbször nemzetközi pénzügyi intézmények révén. Egy harmadik világbeli eladósodott szegény ország köz­ponti gazdasági irányszámainak forrása manapság nem ritkán a helyi pénzügyminiszter és a Világbank illetve az IMF (mind­kettő Washington székhelyű) közötti megegyezés, amelynek során általában a pénzügyminiszter húzza a rövidebbet. A he­lyi parlament, még a miniszterelnök is gyakran kimarad a döntési folyamatokból, sőt még az információáramlásból is. Még a saját államháztartás is gyakran külföldön határozódik meg – a Világbank és az IMF bürokratái által, akiket nem demokrati­kusan választottak, és szinte senkinek nem tartoznak beszá­molási kötelezettséggel. A harmadik világ sok régiójában a he­lyi állam szinte teljesen kiüresedik. Aki nem birtokolja az állam­háztartás feletti „felségjogot", annak semmi esélye arra, hogy saját országa sorsát meghatározza. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi intézmények teljes körűen beleavatkoznak az adott ország irányításába, meghatározzák a kamatlábakat, megha­tározzák a valuta fel-, de általában inkább leértékelését, és a kenyér és energiaárak emelését kényszerítik ki a támogatások csökkentése révén. A korábban gyenge és hibásan működő ál­lami apparátust ezáltal nem teszik működőképessé, hanem szin­te teljesen megfosztják jelentésétől. A szegény országok ese­tében a privatizáció és a valamikori állami funkciók nemzetközi­vé válása azt eredményezi, hogy az állam csak üres burok marad – egy olyan valami, ami az északi államoknak soha nem tetszene, bármennyire is oda vannak a piac és a pri­vatizálás ideológiájáért. A déli államok számára nem marad más, csak a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat: az elnyomást szolgáló intézmények. Ezt ugyanis aligha lehet pri­vatizálni vagy Északra "átutalni".

Ily módon olyan állami képződmények jönnek létre, amelyek­nek piaci irányultsága aligha vitatható. Ezen képződmények „de­mokratizálása" ezek után teljesen egyszerű és kockázatmentes formai lépés: miután az Észak ezeket az államokat megfosztotta legfontosabb funkcióitól, a kiüresedett burkot demokratizálják. Választásokat rendezhetnek, amelyek szabadon és tisztán folynak le, de amelyek nem relevánsak, mivel a választott kép­viselők nem rendelkeznek többé olyan hatalommal, hogy aktív és építő politikát folytassanak országukért. Claude Aké ezt jogosan a „hatalomnélküliség demokratizálásának" nevezi. A demokrácia egy olyan szituáció igazgatására korlátozódik, amelyet elvben már javítani sem lehet, és így teljesen jelentéktelenné válik.

Az egyik eredmény az, hogy a déli országok polgárai csalód­nak, és csalódniuk is kell saját „demokráciájukban" – és a nem­zetállamban végképp -, mivel az általuk megválasztott politiku­sok és kormányzatok alapvető problémáikat nem oldják meg, és nem is tudják megoldani. A csalódottság a demokráciától való elforduláshoz, apátiához vagy céltalan zendülésekhez vezet.

Jorge I. Dominguez ezt a problémát az angol nyelvű karibi tér­ségre vonatkozóan a következőképpen ábrázolja: „El kell ismerni, hogy a liberális demokrácia nem képes túlélni, ha összes pillé­rét, amelyre épült, összetörik anélkül, hogy azokat más alapok­kal helyettesítenék. A diktatúrák kapcsán már megszokott el­lenállás a liberális demokratikus rend ellen fordulhat."²⁶

A „nemzetállam", amely a harmadik világban egyébként is csak csírájában létezik, tovább diszkreditálódik, más, etnikai, etnikai­-vallási identitások lépnek az előtérbe, feltámasztási és felszabadítási ideológiák válnak népszerűvé. Az Észak demokrati­zálási offenzívája hatásosnak mutatkozott, de nem hozta meg a harmadik világ lakóinak saját sorsuk meghatározá­sának lehetőségét. Az enlargement a piaci demokráciák ural­mát megnövelte, erősítette Észak befolyását Délen, ezáltal az északi lakosokban jó érzést keltett, mert magukat világszintű demokratáknak interpretálhatják – de tovább csökkentette a sa­ját sors meghatározásának esélyeit. A demokrácia minden ele­me és mechanizmusa – a rendszeres és nagyjából szabad választások – ellenére a „nép uralmából" Délen nem maradt semmi.

7. A Dél demokratizálása – így vagy másképp

Egyes kritikák nagyon erős szavakkal illetik ezeket a folyamato­kat. Cyrus Bina egy más összefüggésben így fogalmaz: „Az USA globális hegemóniája előbbre való a szabadságnál és a boldog­ság keresésénél". Azt veti az USA szemére, hogy „egyszerre kiált demokráciáért és ugyanakkor akadályozza is azt".²⁷

Ez nem egészen így van. A Nyugat valóban támogatja a de­mokráciát a harmadik világban. De ezt olyan meghatározott spe­ciális úton-módon teszi, amely saját érdekeit szolgálja. Ha nem sérti az érdekeit, a szabad és tiszta választásokat részesíti előny­ben a diktatúrával szemben. Ennek vannak ideológiai és anyagi okai is: a választott kormányzatok legitimebbek, és így nagyobb stabilitás bázisává válhatnak. És nem ritkán a demokratikusan választott kormányzatok többet várhatnak el népeiktől, mint a követelődző és illegitim diktatúrák. Miért lenne tehát a Nyugat a demokrácia ellen?

A probléma pontosan nem abban áll, hogy a nyugati kormá­nyok a demokrácia ellen lennének. A probléma azon a tényen alapul, hogy egy általános ideológiai szimpátiától eltekintve, a demokráciát a déli országokban a lehető legnagyobb természe­tességgel alárendelik a saját gazdasági és stratégiai érdekeik­nek, és hogy a demokráciát úgy próbálják kialakítani, hogy azt a szabad piacok irányításához átszabják. Számukra a demok­rácia reális kérdés, de lényegében „management"-probléma. A déli országok lakói számára ez nyilvánvalóan másképp jelenik meg: számukra a demokrácia kérdésénél arról van szó, hogy sorsukat saját maguk legyenek képesek irányítani, és ne a ha­zai diktátor vagy külföldi pénzügyi hatóságok határozzák meg kívülről. Tehát nem az a kérdés, hogy legyen-e demokrácia vagy sem,²⁸ hanem az, hogy a demokrácia az önmeghatáro­zás és az egyéni sors irányításának kategóriája legyen-e, vagy egy uralkodási technika a hazai elitek ellenőrzésének és a nemzetközi hegemónia biztosításának céljából.

A Dél progresszív – vagy nem is annyira progresszív – tár­sadalmi mozgalmainak pozíciójából a helyzet elég zordnak és bonyolultnak mutatkozik. Gyakran kerülnek szembe olyan hely­zettel, amelyben az uralom valóban diktatórikus és oligarchi­kus rendszerei meggyengültek vagy megszűntek, amikor vá­lasztásokra kerül sor, amelyek értelme azonban nem ritkán pontosan az, hogy őket a peremre kényszerítsék. A demokrá­cia a piacgazdaság záloga lesz, mindenekelőtt a középréte­gek és a társadalmi elitek számára lesz érvényes, miközben a társadalom nagyobbik része megmarad külső személőnek. Ez ellen szinte alig lázadhatnak fel, mivel különben egy csónak­ban találhatják magukat a diktatúra és az elnyomás régi erői­vel. A fejleményekkel sem lehetnek azonban elégedettek, mi­vel azok pontosan ellenük irányulnak. Jelentősnek mondható az a próbálkozás, hogy igyekeznek visszavonulni az állami ha­talom körüli harcból, és ezt ráadásul a civil társadalom erősö­déseként próbálják beállítani.

Valójában viszont a küzdelmet az államért is kell vívni, a sze­gényebb és marginalizálódott néprétegeknek az állami appará­tusban való részvételéért és befolyásáért. Nem szabad átenged­ni azt az eliteknek és a középrétegeknek. Ez egyébként nem csak az „igazságosság" alapjaiból fakad: Rueschemeyer-Stephens-Stephens átfogó kutatásai során arra a következte­tésre jutott, hogy „a domináns osztályok csak addig alkalmaz­kodtak a demokráciához, ameddig az a pártrendszer érdekeiket védte."²⁹ Miközben a lakosság többsége és elsősorban az alsóbb néprétegek számára szükséges a demokrácia, azért hogy egyál­talán befolyásuk legyen saját társadalmukra, a hatalmi elitek szá­mára a demokrácia csak egy hatalomgyakorlási lehetőség a többi között, amelyet lehet előnyben részesíteni vagy mellőzni.

A küzdelemnek arról is kell szólnia, hogy az államot megvéd­jük teljes kiürítésétől, és hogy a harmadik világ sok országában legalább egy működőképes társadalmi szintre emeljük. Egy olyan állam, amely feladatait nem képes ellátni, nem is érdemel vá­lasztásokat. Az állam északi szereplők közreműködésével meg­valósuló gyengítésének – és ezt követően a középrétegekre kon­centráló demokratizálásnak – a harmadik világban ahhoz is köze van, hogy Délen pontosan azt az intézményt szándékoznak alá­ásni, amely jelenleg az egyetlen olyan intézmény, amelynek mi­nimális esélye van az északi dominancia-politika elleni fellépés­re. Az állam felszámolódásának tendenciája a déli államokban a harmadik világ további atomizálódását is jelenti, amikor is ez a szféra a világpiac és az északi domináns hatalmak számára már csak kezelendő objektum marad, amely nem képes tárgya­ló, önmagát védelmező vagy önálló szubjektumként fellépni.

A demokratizálásnak két fontos aspektusa van. Eiőszöris vi­tathatatlan, hogy a demokrácia meghatározott formái nélkülöz­hetetlen és értékes vívmányok. Az északi demokratizálási offen­zívának dacosan véget vetni, ellene lenni még a szabad válasz­tásoknak, az emberi jogoknak és a demokrácia bizonyos jogi kategóriáinak is – mint ahogy azt az iszlám egyes áramlatai vagy Ázsia egyes autoriter uralkodói manapság előszeretettel teszik – végzetes lenne. Ellenkezőleg, ezeket a gyakran „formálissá" lefokozott demokráciaelemeket erősíteni és védeni kell, ki kell állni betartásuk mellett, és tovább kell fejleszteni őket. De nem szabad ennél megállni. Túl kell mutatni a formális és jogi azo­nosságon és azon fikción vagy realitáson, hogy minden polgár ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik a törvény és a választóur­nák előtt, tehát az államban. A demokrácia reális lehetőségeit, és nem csak az egész népesség részvételének elvét kell kiesz­közölni. „Demokrácia – de kinek?" – ez a döntő kérdés. Csak egy képzett vagy tehetős kisebbségnek van reális esélye, hogy aktívan részt vegyen saját társadalmának alakításában, avagy a harmadik világ lakossága túlnyomó többségének is, amelyik a globális világgazdaság peremén vagy azon kívül él? Van-e a nőknek, nincstelen napszámosoknak, kiszorultaknak, etnikai ki­sebbségeknek, analfabétáknak, munkásoknak és munkanélkü­lieknek valóban esélyük arra, hogy egyszer saját országuk poli­tikájában hallassák a hangjukat, és valós hatalmat gyakorolja­nak? A demokrácia nyugati verziója a Dél számára pontosan a lakosság többségének részvétele ellen irányul. Ezen többség gyakorlati kizárása egyidejűleg működő demokrácia mellett – ez a market democracy mint célkitűzés lényegi magva. Aki kívül reked a piacról és nem versenyképes, annak gyakorlatilag nincs befolyása, még akkor sem, ha elméletben és a törvény szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezhet.

A szegény néprétegeknek ma gyakorlatilag az a választás marad, hogy vagy elfogadják marginalizálódásukat, és részvé­telüket az alkalmi választásokra korlátozzák, vagy szervezkedés és mobilizálódás útján hatalmi tényezővé válnak, és megpróbál­ják a civil társadalmat megformálni. Ez a dualizmus azonban csak fél demokrácia: az eliteknek megvan a hatalmuk, és a civil tár­sadalom csoportjainak a joguk, hogy ezt kritizálják. Ez jobb, mint a semmi, de ez nem egy valóban demokratikus alapokon műkö­dő társadalom szerkezete. A demokrácia társadalmi tartalma akkor teljesedik be, ha a civil társadalom nem marad kívül a hatalmi struktúrán, hanem annak alkotórészévé válik.

Ez azonban demokráciát jelentene piacgazdaság helyett, és ez csorbítaná Észak politikai és gazdasági érdekeit.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Lásd többek között: Sámuel P. Huntington: The Third Wave – Demo-cratization in the Late Twentieth Century. Norman/Oklahoma, 1991.

² Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk.): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 32.

³ Lásd többek között: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1991. 105-110.

⁴ ldézve: Heather Deegan:The Middle East and Problems of Democ­racy. Buckingham 1993 (Issues in Third World Politics), 132.

⁵ Lásd többek között: Dávid P. Forsylhe: Democracy, War, and Cgvert Action. In: Journal of Peace Research, 1992/4, 385-395.

⁶ Abraham F. Lowenthal:The United States and Latin American Demo­cracy: Learning from History, In: Abraham F. Lowenthal: Exporting Dejjio-cracy – The United States and Latin-America. Baltimore, 1991.261.

⁷ Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards. In: Com-mentary, 1979. november, 34-45.

⁸ Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations? In: Foreign Affaires, 1993/3 nyár, 40.

⁹ Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 28.

¹⁰ Joshua Muravchik: Exporting Democracy – Fulfilling America's Destiny, Washington 1991. 227.

¹¹ Lake says U.S. Interests Compel Engagement Abroad. In: USIS, US Policy – Information and Texts, 1993. szeptember 23. 7.

¹² Uo. 8.

¹³ Uo. 8., 9.

¹⁴ Clinton Warns of Perils Ahead Despite Cold War's End, Adress to U.N. General Assmebly. In: USIS, US Ploicy – Information andTexts, 1993. szeptember 29.4.

¹⁵ Effective Enlargement in a Changing World, by Anthony Lake. In: USIS, US Ploicy – Information and Texfs, 1993. december 20.21.

¹⁶ Uo. 23.

¹⁷ Ritka kivételt jelent Irak és Szaddam Husszein. „Természetesen Irak nem demokrácia, hanem diktatúra. De országunk számára ez az egyet­len lehetőség, hogy problémáit megoldhassa" – így érvelt egy iraki dip­lomata a szerzővel szemben. Számos kormánytaggal folytatott beszél­getés során egyikük sem törekedett arra, hogy Irakot demokráciaként igye­kezzen beállítani.

¹⁸ Warren Christopher külügyminiszter 1993 júniusában. Idézet átvéve: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1994. 91., forrásmegjelölés ott.

¹⁹ ldézet átvéve: Jochen Hippler, lásd fenn.

²⁰ Lásd többek között: Jochen Hippler: Low-lntensity Warfare – Key Strategy tor the Third World Theater. In: MERIP Middle East Report (New York – Washington), 1987/1 január-február.

²¹ A választások problematikájához lásd: Edward S. Hermán – Frank Brodhead: Demonstration in the Dominican Republic, Vietnam and El Sal­vador. Boston, 1984. amely anyag néhány retorikai túlzástól eltekintve ér­dekes adalékokat tartalmaz.

²² Klasszikus esete ennek a salvadori választások 1982-ben és 1984-ben, amikor az ellenzék többek között a biztonsági helyzet miatt tagad­ta meg a választásokon való részvételt. Lásd többek között: Jochen Hipp­ler: Menschenrechte und „Politik der Starke" – USA und Lateinamerika seit 1977. Duisburg, 1984. 175-167.

²³ Lásd például Susan George-nak az adósságválságról és a Világ­bankról szóló különböző könyveit: A Fate Worse than Debt.

²⁴ Stefan Mair: Kenia's Weg in die Mehrparteiendemokratie. SWP – S 387, Ebenhausen, 1993. július, 41.

²⁵ Egy hangfelvétel alapján

²⁶ Jorge 1. Dominguez: The Caribbean Question: Why has Liberal De­mocracy (suprisingly) Flourished? In: Jorge I. Dominguez-Robert A. Pastor-R. Eslie Worrell: Democracy in the Caribbean – Political, Economic and Social Perspectives. Baltimore, 1993.25.

²⁷ Cyrus Bina:The Rhetoric of Oil and the Dilemma of War and Ame­rican Hegemony. In: Arab Studies Quarterly, 1993/3 nyár, 14.

²⁸ Ezen összefüggésben érdemes a demokráciába való mostani át­menet négy típusát megkülönböztetni. Lásd: Georg Sorensen: Democracy and Democratization. Boulder/Colorado, 1993.47.

²⁹ Dietrich Rueschemeyer-Evelyn Huber Stephens-John D. Stephens: Capitalist Develpomenf and Democracy. Chicago, 1992.287.