Gárdos Mariska és Schwimmer Rózsika a századforduló Magyarországán¹

Schwimmer (ill. Bédy-Schwimmer) Rózsa 1877-ben született, Gárdos Mária pedig 1885-ben a Somogy megyei Nagyberényben. Schwimmer Temesváron és Szabadkán nőtt fel, apja ga­bonával, különféle mezőgazdasági termékekkel és lovakkal ke­reskedett, de kísérletezett gabonatermesztéssel is. Rózsa, aki a nagyobbik lánya volt, 1891-ben fejezte be a polgári lányisko­lát. Idegen nyelveket tanult, s a szabadkai városi zeneiskolában „kitűnő" minősítést kapott. Odahaza a lányok anyjuk irányításá­val megismerték a háztartási munka minden ágát, ami azért volt fontos – mint Rózsika később írta -, „hogy szükség esetére cse­lédeinknek jó példával szolgálhassunk". Miután az apa üzleti vállalkozása csődbe jutott, 1897-ben az egész Schwimmer csa­lád Budapestre költözött. Ettől fogva gyakorlatilag állandó eg­zisztenciális gondokkal küszködtek. Az apa számára az elhe­lyezkedés amiatt sem ment könnyen, hogy „ki úr volt, azt nem alkalmazzák". Rózsa még évek múlva is gyakran támogatta öccsét anyagilag.²

Gárdos Mariska apja eredetileg szabósegéd volt. A megélhe­tési gondok 1886-ban arra késztették, hogy családjával együtt Budapestre költözzön, ahol aztán segédmunkásként dolgozott, napibérért, az Óbudai Hajógyárban. Később újra talált munkát mint kisegítő szabó, és építkezéseken is megfordult. Az anya otthon kora reggeltől késő estig talpon volt. Bár sok gyermek­nek adott életet, közülük végül négy érte meg a felnőttkort. Akár­csak Rózsa, Mariska is polgári iskolát végzett. Még nem volt nyolc éves, amikor az óbudai szervezett munkások egyik műso­ros estjén Petőfi-verset szavalt.³

A két fiatal nő 1903-ban alapította meg közösen az első női munkásszervezetet, a Magyarországi Munkásnő Egyesületet. Maga az elhatározás egy kétnapos találkozón született, ahol Schwimmer Rózsa „a munkásnők általános gazdasági, politikai és társadalmi helyzetéről", Szabó Hanna „a munkásnők egyen­jogúsításának a kérdéséről" beszélt, míg Gárdos Mariska „a szer­vezkedés célja és módszerei" címmel tartott előadást. Az alapí­tó közgyűlést ugyanazon év május 3-án tartották, a tulajdonkép­peni megalakulásra pedig – miután az alapszabály belügymi­niszteri ellenjegyzése végre megérkezett – 1904. szeptember 18-án került sor. Az egyesület elnöke az első időkben Schwimmer Rózsika volt.⁴

Rózsika és Mariska – egymástól függetlenül – már évekkel az egyesület megalapítása előtt foglalkozott az alkalmazottak érdekképviseleti szervezésével. Szakmai és nőpolitikái pályafu­tásuk során áttörést jelentett az 1903 és 1905 közötti időszak. Gárdos a század elején kezdte szakszervezeti munkásságát a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakegyletében, ahol különösen a női alkalmazottak szervezése ügyében fáradozott. Egyik elvtárs­nőjével együtt hamarosan beválasztották a vezetőségbe is, ami más szakmai egyesületekhez képest figyelemre méltó újdonság­nak számított. 1903-ban a Szociáldemokrata Párt kongresszu­sán az első női küldöttek egyikeként vett részt, és a kialakuló szociáldemokrata nőmozgalom élére állt. Ettől kezdve jelentős szerepet játszott a szociáldemokráciában, 1905-től pedig fele­lős szerkesztője lett az újonnan alapított Nőmunkás című lap­nak.⁵ Schwimmer az első hónapoktól tagja volt az 1897-ben lét­rehozott Nőtisztviselők Országos Egyesületének (NOE). Az au­gusztusi alapító közgyűlésről egyébként az újságok úgy számol­tak be, hogy egy „aranyos leány-armádia" vette birtokba az új városháza tanácstermét. Rózsika, akit 1899-ben a NOE máso­dik számú vezetőjévé választottak, 1900 (vagy 1901) és 1908 között a szervezet elnöke volt. Utódja megválasztására csak 1911-ben került sor. 1904-ben Glücklich Vilmával együtt kezde­ményezte a Feministák Egyesületének (FE) megalapítását, majd 1907-től felelős szerkesztője lett a két egyesület igényes havilap­jának, amely A nő és a társadalom címet viselte.⁶ ­Mariska és Rózsa személyes körülményeiket és életstílusukat illetően is azok közé tartoztak, akik a lehető legnyíltabban képvi­selték az új női nemzedéket. Gárdos – valószínűleg egyedüliként a budapesti nőmozgalmárok között – már az első világháború előtt rövidre vágva viselte haját. Kortársai több ízben is beszámoltak arról, hogyan változott át az egyszerű megjelenésű fiatal nő a szó­noki emelvényen tehetséges agitátorrá.⁷ Schwimmer sem kerülte el a feltűnést, amelyet persze óhatatlanul kiváltott a korabeli női­esség megszokott normáitól való bármilyen eltérés. „Egyenes sza­bású reformruhát viselt. Nem volt benne darázsdereka, máját, tü­dejét a szoros, halcsontos fűző nem préselte össze. Tüntető bá­torság kellett ahhoz, hogy valaki ilyen ruhában végigmenjen az utcán. Az előlapokban rajzolgattak ilyen alakokat. Utána bámultak, szemébe nevettek, kész botrány volt."⁸

A reformruhás hölgy 1904-től a Bédy-Schwimmer Rózsa ne­vet viselte, jóllehet csak 1911 és 1913 között volt hivatalosan is felesége egy Bédy nevű újságírónak. Ezután többé nem ment férjhez, és arra sem utal semmi jel, hogy együtt élt volna egy férfival.⁹ Gárdost 1909-ben vette feleségül Bresztovsky Ernő új­ságíró. Közös gyermekük, egy kislány, egyéves korában meg­halt. A házasság nem tartott soká. Gárdos arról számol be visszaemlékezéseiben, hogy férje nem volt képes arra a „meg­alkuvásra", amely az együttélés elkerülhetetlen velejárója. Túl­ságosan gyakran várakoztatta őt hiába a megbeszélt időpont­okban, bár meglehet – írja Gárdos -, hogy „én sem vagyok fele­ségnek való". A fiatalasszony mégis nehezen szánta rá magát a szakításra és a közös megegyezéssel hozott döntés végrehaj­tására. „Hát tényleg nekem, egy … kemény energiájú, jobb kilá­tású embernek ne volna más választásom a pusztulásnál egy szerencsétlen házasság miatt?" – írta. Nem sokkal a válás után hosszabb időre elhagyta Budapestet, majd a világháború kitö­rése előtt új, immár tartós házasságot kötött.¹⁰

Vajon mi indította ezt a két, különböző környezetből származó és hamarosan ismét különböző körökben mozgó fiatal nőt arra, hogy a Monarchia korabeli Magyarországon a nők szakmai-poli­tikai szervezkedésének és átfogó egyenjogúsítási törekvéseinek élére álljon? Miért nem kötött ki Schwimmer Rózsika egy férfiak által meghatározott polgári vagy szocialista alkalmazotti szerve­zetben? Vagy miért nem vett részt egy úgynevezett „mérsékelt polgári nőmozgalomban", ahol a nemek szerepeiről úgynevezett „dualista" értékrendszer alapján gondolkodtak: a nemek feladatai egymástól eltérőek és egymást kölcsönösen kiegészítik? És mi­ért nem futott be Gárdos Mariska valami egészen szokványos-párt­karriert férfi elvtársak oldalán? Miért szorgalmazta, hogy önálló munkásnő-egyesület és viszonylag független szociáldemokrata nőmozgalom jöjjön létre, s ne „csupán" a meglévő szakmai egye­sületekbe szervezzék be a nőket? Másképpen szólva: mi kész­tette a századfordulós Budapesten a nőket arra, hogy érdekeiket és problémáikat nemileg specifikus módon (is) megfogalmazzák? Miért látták szükségesnek, hogy mint nők lépjenek fel más nők­kel együtt ezeknek az érdekeknek a képviseletében? És miért til­takoztak a mindennapi életben is azok ellen a hagyományos kor­látok ellen, amelyek minden osztályban megszabták a nők szá­mára, hogy mi illik és mi nem?

„Szánalmas, félszeg és elkeserítő…" A dolgozó nő képe a századforduló társadalmában

Nem akarom itt felvetni azokat a jól ismert téziseket, amelyeket a különféle haladó szellemű társadalomelméletek hangoztatnak a női bérmunka általános elterjedése, a társadalmi modernizá­ció vagy a nők megkésett, illetve részleges önállósulása kap­csán. Inkább azt szeretném megmutatni, hogyan szembesültek a nők az életüket meghatározó személyes, politikai, gazdasági és társadalmi feltételekkel, s miként igyekeztek ezeket befolyá­solni. Pontosabban arra a kérdésre keresek választ, hogy ho­gyan lett feminista Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska, mi­közben megpróbálta kialakítani a maga életviszonyait.

Á kiindulópont kettejük esetében igencsak eltérő. Schwimmer Rózsika számára az „úrilányok" hagyományos életpályája való­jában az apa üzleti bukásával kérdőjeleződött meg először. Bár a szülők már korábban kijelentették, hogy lányaiknak „pályát kell választaniuk", Rózsa még túl fiatal volt ahhoz, hogy kívánságá­nak megfelelően tanítónőképzőbe járjon. A csőd bekövetkeztével aztán meghiúsultak azok a tervek is, hogy az egyik legjobb bé­csi intézetben folytassa zenei tanulmányait.¹¹ Rózsa 1893 őszé­től 1894 márciusáig eredményesen látogatott Temesváron egy tulajdonképpen fiútanulóknak fenntartott kereskedelmi esti isko­lát, s 1895 késő nyarán írt először Irma nevű barátnőjéhez inté­zett levelében arról, hogy most már igazán munkát keres.¹² Ez­zel el is kezdődött kálváriája a különböző állásokkal. Miközben igyekezett javítani helyzetén, állandó konfliktussorozatba keve­redett, amelyet csak olykor-olykor szakítottak meg kisebb, re­ményteljes időszakok. Barátnője szüntelenül biztatta. Bár mind­két lány tartott a „szégyentől" és a munka világához kapcsolódó megpróbáltatásoktól, a legfontosabbnak azt tartották, hogy se­gítsenek szüleiken. „Láttam – írja Rózsa 1900-ban -, hegy atyám, nagy egészséges ember létére absolute nem képes többé csa­ládját fenntartani… Mi nem természetesebb, minthogy szüksé­gét éreztem annak, hogy a nagy bajon segítsek. Pálya válasz­tás!"

Míg Rózsika elviselhetetlennek érezte, hogy továbbra is „otthon ülő házi kisasszonyként éljen",¹³ Irma fejében, minthogy ő nem volt kénytelen „kilépni" a valóságba, a régi és az új gondolatok sajátos egyveleget alkottak. A fiatal lány úgy vélte, hogy azt az utat, amely a férfiakéhoz hasonló polgári individualitáshoz vezet, a nők csak a jövőben teszik meg. „A vágy, valamivé lenni, telje­sülni fog! Boldog kor!"¹⁴ Barátnője viszont – szerinte is – nem ön­magáért, hanem csakis szüleiért és családjáért vállalja a bérmun­ka terheit. Vagyis azt a szokatlan lépést, amellyel a polgári körök­ből származó, nők megszüntették, vagy legalábbis csökkentették hagyományos függésüket a családtól, Irma nyomatékosan össze­kötötte az ugyanezen családhoz fűződő megszokott viszonyaik­kal. Úgy gondolta, nem azért kell minden nehézség ellenére ki­tartani a bérmunka világában, mert ezen az áron bizonyos sze­mélyes függetlenség szerezhető, hanem azért, mert ezt az áldo­zatot meg kell hozni a családért. Irma minden eszközzel igyeke­zett az új helyzetet a régi értékekkel összhangba hozva megérte­ni. A polgári nőképzés és női munka korabeli női szószólóinál ez a fajta megközelítési mód sajátos „dualista" érvkészletet hozott létre, s így végső soron újszerű, megváltozott képet teremtett sa­ját helyzetükről és érdekeikről. A nő családi szerepének, igazi női „hivatásának" eszerint egyáltalán nem szükséges csorbulnia, sőt a magasabb képzettség mintegy felértékeli az otthon végzett mun­kákat is. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a nők számára több társadalmi lehetőséget kell biztosítani, megengedve, hogy tanul­janak és dolgozzanak, amennyiben mindez harmonikusan össze­illeszthető eredeti női hivatásukkal, ha tehát mondjuk tanítónőként, nevelőnőként stb. tevékenykednek.¹⁵

Az olyan fiatal nők számára persze, mint Schwimmer Rózsika és barátnője, a keresőfoglalkozás problémája nemcsak a csa­lád anyagi helyzetével kapcsolatban vetődött fel, hanem a lehe­tő legszorosabb összefüggésben állt a férjhez menés kérdésé­vel is. Ezek a lányok egyfajta „életrajzi vákuumban" éltek a fel­serdülés és a házasságkötés között. Ezt a vákuumot pedig an­nál nyomasztóbbnak érezték, minél inkább felértékelődött a „pol­gári házasság" más hagyományos, szélesebb körű és több ré­tegű társadalmi és anyagi kapcsolatokhoz képest. Jóllehet a szá­zadfordulón élő „úrilányok" elég sok feladatot kaptak a szülői házban, amolyan várakozóhelyzetben voltak, s az évek múlásával kimondva-kimondatlanul nőtt a rájuk nehezedő nyomás, hogy menjenek férjhez. Ahogy lassan ráébredtek, hogy eljöven­dő egzisztenciájuk a feleség státusára fog korlátozódni, úgy erő­södött meg sokukban az igény valami alternatíva iránt. A férj­hez menésre mondott „nem" és a keresőfoglalkozásra mondott „igen" gyakran járt együtt, és segített – legalábbis egy időre – egyértelmű helyzetet teremteni az identitáskereső nő számára.¹⁶

Schwimmer Rózsika kezdettől fogva Irma barátnőjénél erőseb­ben vágyott arra, hogy megszabaduljon a válságos családi hely­zettől, a rá nehezedő szerepelvárásoktól, a függőségtől és attól az érzéstől, hogy szüleinek terhére van. Újra meg újra nyíltan hangoztatta, hogy önálló szeretne lenni, és nem akar férjhez menni.¹⁷ Először azonban ő is tett egy kísérletet, hogy új hely­zetében megfeleljen a hozzá hasonló származású lányokkal kap­csolatos társadalmi „elképzelésnek". 1896 elején Budapestre ment, ahová amúgy is régóta vágyott, s rövid időre házi nevelő-, női állást vállalt egy családnál. A merőben új körülmények közt szerzett riasztó tapasztalatok hatására szilárdan eltökélte, hogy a továbbiakban csakis alkalmazottként próbál elhelyezkedni.¹⁸ Csakhogy a tanítónői képesítés megszerzése, amely még mindig erősen foglalkoztatta, azzal járt volna együtt, hogy négy évig nem tud pénzt keresni. Ahhoz pedig, hogy varrónő, kalaposlány vagy virágkötő legyen, nem tartotta magát elég ötletesnek, ügyesnek és „sikkesnek".¹⁹ így hát az ezt követő években rövid megszakí­tásokkal előbb Temesváron, majd Szabadkán, 1897 októberétől pedig, miután egész családja átköltözött, Budapesten mint köny­velő, illetve kereskedelmi levelező dolgozott.²⁰

Az elégedetlenség azonban, amelyet a fiatal lány mindenkori, gyakran változó munkakörülményei miatt érzett,²¹ ezekben az években végigkísérte pályáját. Schwimmer Rózsika nem volt boldog, s nem is csupán a barátságtalan főnökök és az alacsony fizetés miatt, vagy akár azért, mert jobb házból való „elkényez­tetett"²² lányként nehezen boldogult a keresőmunkából fakadó nehézségekkel. A munkába állás utáni első idők még egy olyan lány számára is, mint Gárdos Mariska, aki szinte beleszületett abba a helyzetbe, hogy (legalább élete egy bizonyos szakaszá­ban) dolgozó nő legyen, egyet jelentettek a nyomasztó és riasz­tó tapasztalatokkal, a több mint örömtelen hétköznapokkal. Gárdos Mariska először szintén kereskedelmi szaktanfolyamra járt, amelynek elvégzéséhez szülei boldogan gratuláltak 1900-ban.²³ A fiatal lány hamarosan megpróbált elhelyezkedni, ám ezzel rögös útra lépett. A korabeli munkaerőpiacon ugyanis gyak­ran kerestek olyan gépírókisasszonyokat, akik a háztartási mun­kába is besegítettek főnöknőjüknek vagy főnökük feleségének. Különösen a fiatal munkáslányok és női alkalmazottak között akadtak mindig sokan, akiknek tevékenységét sem a munkálta­tók, sem ők maguk nem tekintették „igazi" bérmunkának. Nem egy varrónő feketén dolgozott munkaadónője lakásán,²⁴ az al­kalmazottak kénytelenek voltak személyi titkárnői feladatokat el­látni stb. A szexuális zaklatások is mindennaposnak számítot­tak.²⁵ Mariska első munkahelyéről például kiderült, hogy a „lelki­ismeretes nevelőnőnek" meghirdetett állás valójában egy „torz­szülött és indulatos fiú" gondozását jelentette. Egy másik alka­lommal az egyik reklámügynökség tulajdonosa a bemutatkozó beszélgetésre érkező Mariskával haladéktalanul közölte, hogy nőtlen és „gyakran kissé csintalan", a havibér viszont „bőkezű­sége folytán megötszöröződhetik, csak akaratát kell mindenben teljesíteni. Minden mondat után – írja Mariska – gúnyosan kér­dezte, hogy megértettem-e?"²⁶

Számtalan fiatal nőnek a munka során szerzett tapasztalatai sok tekintetben alapvetően különböztek a férfiakétól vagy leg­alábbis attól a világtól, amelyre a munkásmozgalom büszkén-heroikusan hivatkozott. Ez nemcsak a tényleges vagy épp ilyen formán nyilvántartott cselédlányok seregére vonatkozott, akik még 1900-ben is a női munkaerő 40,9 százalékát alkották Bu­dapesten,²⁷ s nem is csupán a nevelőnőkre meg a „mindenesek­re", akiknek munkáját – mint sajátosan „női" tevékenységet – amúgy is külön kategóriának tekintették. Rengeteg női alkalma­zott munkahelyi élete is jelentősen eltért az elképzelések sze­rinti munkásosztályétól. Természetesen akadtak egészen normá­lis irodai munkahelyek is, ahol a „hivatalnok kisasszonyok" tá­gas szolgálati helyiségekben töltötték napjukat. Ilyen munkahe­lyeken a nők hasonló tapasztalatokat szerezhettek, mint a férfi­ak. Az alkalmazotti lét „megőrli az embert … azon tudatnál fog­va, hogy ez így tart majd örökké! Az ember olyan kicsiny pont, olyan rab marad…" A nőknél mindez kiegészült azokkal a sajá­tos tapasztalatokkal, amelyek csak a szebbik nem kenyérkere­ső munkájára voltak jellemzőek. Ezeket azonban a kortársi tu­dat mintha nem vette volna tudomásul, ha pedig mégis, akkor egyedi, véletlenszerű jelenségnek tekintette. Nemcsak arról az 50 százalékkal magasabb fizetésről volt szó, amelyet annak az aktivistának a férfi-kollégái kaptak, aki az előbb idézett levélben panaszkodott sorsáról Schwimmer Rózsikának.²⁸ „A nagyságos főnök úr – írja egy Emma álnév mögé bújó férfi szerző – elker­geti levelezőjét, s odaültet helyébe egy kisasszonyt, akit kétszer annyi ideig dolgoztat, feleannyit fizet neki, s többnyire még kamatot is szed tőle – természetben." Az újságokban megjelent beszámolók nyomán, amelyek egy női kereskedelmi tanfolyam növendékeinek a budapesti, börzén tett látogatásáról tudósítot­tak, „Emma" kíméletlen képet festett a női munkavállalók e réte­gének szociális helyzetéről: „valami nehéz, fojtó pára marad utá­nuk az utcán, amit a szegénység lélegzetének nevezhetnék – a kenyérkereső nő éppenséggel nem hódító látvány, hanem inkább szánalmas, félszeg és elkeserítő."²⁹

Mindezek ellenére Mariska és Rózsika kénytelen volt boldo­gulni valahogy ebben a világban. Itt szerzett negatív tapasztala­taikat, elmagányosodásukat, társadalmi identitásuk hiányát csak fokozta a korabeli sajtó meg az „Emmához" hasonló szerzők. Nemcsak az általuk végzett tevékenységről gondolták és állítot­ták, hogy nem jellemző, „nem igazi" munka, hanem mindjárt egész életüket is „szánalmasnak" tartották.³⁰ A századforduló budapesti társadalmában a kulturális élet (többé-kevésbé) elis­mert formái, a hagyományos polgári női szerephez vagy a férfi­központú munka világához szabott élet mintái csak kevés pozi­tív kapcsolódási pontot kínáltak a dolgozó nőknek. Ezekben ők sem önmagukra, sem igényeikre nem ismerhettek rá, épp ellen­kezőleg: bármely oldalról világították is meg helyzetüket, a be­vett kulturális minták egyike sem adott lehetőséget arra, hogy ezek a nők egy átfogóbb és szubjektíve is értelmes világkép ke­retében valamiképp feldolgozzák hétköznapi tapasztalataikat. Egyik sem teremtett olyan vonatkoztatási pontot vagy alapot, amelyről szélesebb távlatok nyíltak volna, túlmutatva a családi és magánszférán, meg esetleg a fogyasztás világának szerény áldásain.

A munkásmozgalom politikai és kulturális megnyilvánulásaiban az egyszerű, „teljesen normális" gyári munkások névtelen töme­ge állt a középpontban, sőt talán még inkább a szakmunkás és családapa tiszteletre méltó alakja. A szociáldemokrácia identitás­tudata kulturális és politikai tekintetben is egyértelműen „maszkulin", férfiközpontú volt. A munkásság helyzetének javításáért ví­vott harcban sokszor élesen elhatárolódtak a másik nemtől. Ez­zel persze fizikai valóságukban még semmiképp sem zárták ki a nőket, de olyan munkáskultúrát teremtettek, amely a maga érté­keit férfias értékekként határozta meg.³¹ Amikor például a buda­pesti szociáldemokrácia egyértelműen elutasította a szegénygon­dozást mint a munkásság szociális támogatásának formáját, nem mulasztotta el „nőiesnek" minősíteni az ilyesfajta tevékenységet. Kijelentették, hogy felebaráti szeretetből fakadó adomány legfel­jebb az egyedül álló nőknek és gyermekeknek adhat némi segít­séget. Az éhező családját fenntartó ezer és ezer férfi szociális problémáit ez nem képes megoldani. A munkásság ahelyett, hogy „özvegyek és árvák segélyét" irigyelné, hogy a „kolduskenyér után" nyúlna, munkát követel, hogy a „családjának" ne kelljen tovább éheznie.³² És amikor arról volt szó, hogy a nőket be kell szervezni a mozgalomba, ez a lépés szintén úgy jelent meg, mint betagolásuk egy már adott, összerendezett és férfias világba, a „mi moz­galmunkba" (tehát a férfiakéba). Az 1914-es nemzetközi nőnap alkalmából rendezett gyűlésen a szónokként meghívott elvtárs így fordult oda a férfi résztvevőkhöz: „Azt látom, hogy az elvtársak szép számmal jelen vannak, de nem látom, hogy feleségeik is itt volnának. .:. Sokkal jobb lett volna, ha az elvtársak nagy buzgal­mukban künn álltak volna, és itt benn a teremben a feleségük és nővérük foglalnának helyet. … Hát nem érzitek, férfiak, milyen pokol olyan asszony mellett élni, aki nem ismeri a harc szüksé­gességét? Hozzá kell segíteni a nőket ahhoz,… hogy azok ve­lünk harcoljanak."³³

1903-ban pedig, amikor befejeződtek a Munkásnő Egyesület megalapításának előkészületei, a pártvezetőség a húsvéti párt­kongresszuson közölte, hogy megtette kötelességét és létreho­zott egy női egyesületet.³⁴

A középrétegek képviselői a nemek kérdését úgy látták, hogy a nők és főként a női alkalmazottak házon kívüli keresőfoglal­kozása elsősorban hagyományos polgári életformáikat és osz­tályuk társadalmi státusát fenyegeti. A nők tömeges, rosszul fizetett munkája következtében persze nemcsak a lecsúszás­tól való félelem és a (némileg) jobb körökből származó, de egy „másik, idegen" világba kilépő nők jövője miatti aggodalom nö­vekedett. Az „Emma" típusú szerzők világlátásában az is tük­röződött, hogy sokan nyugtalanul figyelték, mi lesz a sorsa a polgári családban hagyományos „nemek közötti szerződésnek" – amelynek értelmében a családot kifelé a férfi képviselte, és ő élt úgy, mint független egyén, nem pedig a nő.³⁵ Annak szá­mára, aki nem kérdőjelezte meg az e társadalmilag domináns szerződésben rejlő nemek közötti hierarchiát, a női bérmunka szükségképp a legrosszabb alternatívának tűnt. „Ha az uram­mal bemegyek a könyvesboltba, hátamon érzem a typewriter előtt szorgalmatoskodó leányok irigy pillantását: ez már fogott magának, én isten tudja, mikor találok, s tudom, ilyenkor nem bánnák, ha a szemükből kötőtűk lövellenének felém, hogy át­szúrják a szívemet. … Pedig … ama bizonyos nagyvilági hölgy bizonyára megmosolyogja ezt az én büdzsémet, s mégis, Ta­más, ha meggondolom, hogy én, ha kenyérkereső asszony vol­nék, éppen csak a fátyolra s a kesztyűre valómat tudnám* meg­keresni! S ha az uram … megcsal a guvernánttal, új ruhával nyugtat meg… Nem vagyok én a maga tipikus vidéki asszony­kája, aki … szívszakadva lihegi a jövevénynek: Vigyen el in­nen… akárhova, csak váltson meg! … Úgy látom magát, Ta­más, a messzeségen, a félhomályon át is látom, milyen szomorú és milyen szelíd ilyenkor… [miközben azt mondja:] ma­radjon itt, lelkem, a patikus meg a fűszeres között, és tudja meg, hogy e világon nincsen megváltás!"³⁶

Egészében véve a női munkának a legkülönbözőbb rétegek­ben uralkodó társadalmi megítélése csak még inkább hangsúlyozta a rosszulfizetettségnek és a korlátoltságnak azt a tapasz­talatát, amelyre a fiatal női alkalmazottak a munkahelyeken szert tettek. A női munkát, bármily tömegesen elterjedt lett is, szociá­lisan peremhelyzetnek tekintették. A munkásmozgalomban min­denekelőtt a tisztes férfi munkásoknak kínáltak kulturális alter­natívát. Ez a világ hangsúlyozottan a férfiak és nem a nők ta­pasztalataihoz kapcsolódott. A női munka ellenképéül szolgáló hagyományos polgári női szférát Schwimmer Rózsika hosszú éveken át egészen közelről ismerte. Míg ő végül kénytelen volt elmenekülni belőle, Mariska számára soha még gondolatban sem állt nyitva az ide vezető út. Ha a fiatal női alkalmazottak „elkeserítő" és „szánalmas" helyzetükben szabadabb társadal­mi mozgástérre vágytak, meg kellett teremteniük saját ellenkul­túrájukat. És pontosan ez volt az, amihez – egyik lehetséges alternatívaként – a merőben eltérő pozíciókból induló Rózsika és Mariska a XX. század küszöbén hozzáfogott.

A női kollektivitás felfedezése

De vajon hol találhattak a fiatal dolgozó nők kapcsolódási pon­tokat ahhoz, hogy kialakítsák saját pozitív identitásukat? Mit ál­líthattak szembe az oly gyakran átélt szorongattatásokkal és kor­látozásokkal? Gárdos Mariska mindenekelőtt a munkásmozgal­mat használta egyfajta kapuként, amelyen át egy új világba lép­hetett. Már gyermek- és ifjúkorában megtanulta értékelni ezt a (férfiak által uralt) kollektivitást. Saját otthonában a szegénységtől és munkától elgyötört anya állt a középpontban. A külvilágban a munkásmozgalmi kultúrán kívül nemigen létezett számára más elfogadható közösség. A polgári és jótékonysági kulturális min­ták alázatosságra kényszerítették a kislányt,³⁷ s a munka világá­ban a fiatal nő eleinte alig tudta megvédeni legelemibb érdekeit.

Mariska nem egészen nyolcévesen találkozott először a szo­ciáldemokrata politikával. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy egy vasárnap reggel, miközben édesanyja reggelihez hívta a csalá­dot, apja őt meg a bátyját kézen fogta, és elvitte „valahova". „Az óriás teremben egymás mögött padok álltak, s azokon tereferé­lő férfiak ültek. … Kevés volt a pad, ezért sok-sok férfi állt mö­göttünk és oldalt a teremben." A „pesti szónok bácsi" szavai mély benyomást tettek a kislányra. Lenyűgözte, hogy ez a vadidegen ember mintha az ő családjáról beszélt volna, s minden tekintet­ben találóan ki tudta fejezni legsajátabb, egészen személyes tapasztalatait.³⁸

A munkásmozgalommal való kapcsolat később megnyitotta Mariska számára az utat ahhoz, hogy bekerüljön egy nyilvános közegbe, s azonosuljon egy olyan szociális közösséggel, amely­ben mint nő is kivívhatta a maga helyét. Az egykor hétévesen versszavalással bemutatkozó kislány fiatal lányként már rend­szeresen fellépett a különböző munkásegyletekben.³⁹ Az ezzel járó társadalmi elismerésen túl bizonyára büszkeséggel töltötte el az is, hogy nő létére képes érvényesülni ebben a férfiak által meghatározott világban.⁴⁰ 1900-ban, tizenöt éves korában az­tán tagja lett a Magyar Szociáldemokrata Pártnak.⁴¹ Csakhogy az a pozíció, amelyet ő és még néhány, a későbbiekben politi­kai funkciót betöltő fiatal nő foglalt el a munkásmozgalomban, korántsem jelentette, hogy ezáltal egyenlők lettek volna az egyen­lők között. Inkább valami különlegességként, legfőképp női kü­lönlegességként vonták be őket a férfiak közösségébe. Amikor például 1908-ban a női szabók budapesti szakegyletében Singer Irén tizennyolc évesen szót kért, „az elnökségben ülők össze­néztek. Először fordult elő a szakegyletben, hogy nyilvános gyű­lésen egy lány … felszólaljon…. A hangomat alig ismertem meg – írja később. – Szécsi bátorítólag intett felém."⁴² Női mivoltából eredően Mariska is különleges, bár bizonyos szempontból igen hízelgő helyzetbe került a munkásmozgalomban. Egy este pél­dául a Budapesti Általános Munkás Dalegylet képviseletében váratlanul megjelent vagy három tucat elvtárs a Gárdos csa­lád ablaka alatt, hogy névnapi szerenádot adjon a fiatal lány­nak. Mariska ugyanis gyakran fellépett az egylet összejövete­lein, és ettől fogva éveken át így köszöntötték névnapján.⁴³ A már tapasztalt fiatal szociáldemokrata agitátornőre csodálattal és bizonyos tisztelettel néztek a munkások. „Hát nem férfi a pesti szónok?" – kérdezték ámulva, és sehogy sem akart szá­jukra jönni az „elvtársnő" megszólítás, újra meg újra visszatér­tek a „kisasszonyához.⁴⁴

Ám az „atyai" jóindulat s az a bizonyos fokú elismerés, ame­lyet a többnyire fiatal és hajadon nők megjelenése a szerve­zett munkásság meg a pártapparátus körében olykor kiváltott, nem sokat változtatott azon, hogy a gyakorlati politikában hát­térbe szorultak érdekeik. Amikor a kereskedelmi alkalmazottak szakegylete – amelynek vezetőségébe, mint említettük, hama­rosan Gárdos Mariskát is beválasztották – alapító ülését tar­totta, több száz ember szorongott a helyiségben, köztük ren­geteg női alkalmazott is, például a híres budapesti Párizsi Áru­házból. Bár a felszólalók közt akadt egy nő, aki „rövid pár sza­vaival ékesen tolmácsolja] a női alkalmazottak helyzetét", a később megválasztott tisztikarban eleinte kizárólag férfiak fog­laltak helyet.⁴⁵

Az ilyesfajta mellőzések ellenére Mariska mindig is úgy érez­te, „nem … közömbös, beletartozom-e a nagy közösségbe, vagy nem."⁴⁶ Érthető hát, ha a megoldást egy olyan társadalmi tér megteremtésében látta, amelyet nem ennyire egyértelműen a férfiak határoznak meg, és ahol a dolgozó nők némiképp zavartalanul fogalmazhatják meg érdekeiket. Az első magyar Munkás-nő Egyesület megalapítására irányuló törekvések nemsokára központi szerepet játszottak a fiatal nők egy egész növekvő cso­portjának hétköznapjaiban és önmagára találásában.

Amíg az egyesület belügyminiszteri jóváhagyása meg nem érkezett, a szervezet mint „asztaltársaság" működött. „Az Alsóerdősor ucca 18. sz. ház egyik alkóvos szobájában gyülekezett hetenként egyszer a tanulni vágyó nők tarka serege. … Az elő­adások a kinyilatkozás erejével hatottak, és fokozódó érdeklő­dést váltottak ki az egyre sokasodó hallgatóságból; a tömött so­rokban vegyesen akadtak ipari munkásnők, üzleti és háztartási alkalmazottak, tisztviselőnők, diáklányok, háziasszonyok stb." Nem kétséges, hogy Gárdos Mariska visszaemlékezéseiben hajlamos megszépíteni a múltat. De az asztaltársaságnak, majd később az Óvoda utcai egyesületnek – amelynek idővel már a címe is valóságos jelszó lett – minden bizonnyal komoly kisu­gárzó ereje volt, s nemcsak a szervezett munkásnők és női al­kalmazottak körében. Az első magyar munkásnő-egyesület meg­alapítása sok nő számára jelenthetett meghatározó segítséget azokhoz a törekvésekhez, amelyek során megpróbáltak lélek­ben kiszabadulni az őket nyomasztó kalickából. Azok a nők, akik itt összejöttek, hogy közösen tanuljanak, vitatkozzanak és szó­rakozzanak, korántsem voltak egytől egyig a szociáldemokrácia derék katonái. A csoport és az egyesület szervezésében jó pá­ran a Nőtisztviselők Országos Egyesülete (NOE) tagjai közül is tevékeny részt vállaltak, megint másokat egyszerűen a kíván­csiság és egyfajta általános érdeklődés hajtott.⁴⁷

Gárdostól eltérően Schwimmer Rózsika másféle úton jutott el a Munkásnő Egyesület megalapításáig, amelynek aztán ő lett az első elnöke. Társaival együtt már a NOE-ben folyton azt ta­pasztalta, hogy amikor a női alkalmazottak érdekeit szeretnék érvényesíteni a férfiak által meghatározott, „polgári" érdekkép­viseletekben – különösen a Magyar Tisztviselők Országos Egye­sületében, illetve a Magántisztviselők Országos Szövetségében -, kísérleteik erőteljes elutasításba ütköznek. Az ilyen megnyil­vánulások közé tartozott, hogy a férfi kartársak vagy egészé­ben véve ellenezték a női alkalmazottak tevékenységét, vagy legalábbis ambivalens magatartást tanúsítottak a nőkkel szem­ben, akik úgymond „lenyomják a béreket". Megtagadták a „kollegalitást gyakorlatban", és valóságos védőfalat alkottak, nehogy a NOE képviselői bejussanak e szervezetek vezető testületei­be. Az effajta jelenségek ellen Rózsika 1902-ben tör ki először igazán keserű hangon.⁴⁸

Mindez éppen akkor történik, amikor ő és a NOE-ban tevé­kenykedő kolléganői elkezdik támogatni egy munkásnő-egyesület megalapítását a hői alkalmazottaknak létesített saját szerveze­tük mellett. A NOE aktivistái ekkor még elsősorban a nők szak­mai érdekeit tartották szem előtt. De a női alkalmazottak külön­leges helyzetéről szerzett számtalan munkahelyi tapasztalat s a férfiak szolidaritásának hiánya egyre inkább egy átfogóbb jellé­gű feminista irányban vezette őket. A munka világának legkü­lönbözőbb szektoraiban előforduló és jellemzően csak a nőket érintő problémák, valamint azok a konfliktusok és mellőzések, amelyeket a meglévő érdekképviseletekkel való együttműködés során maguk is érzékeltek, arra késztették őket, hogy felismer­jék a nők tapasztalatainak közös vonásait. ,,[E]ddig csak a vé­letlen vezette a nőket a szakszervezetekbe. … Hihetetlen tét­lenséggel tűri a munkásnő, hogy teste-lelke elsatnyuljon abban a tengetésben, mit életnek csúfolunk. … Egy sorba kell állnunk a férfiakkal, s velük küzdeni az emberséges megélhetésért." Ám az első lépés – folytatta beszédét Schwimmer Rózsika a Mun­kásnő Egyesület 1903 májusában megtartott alapító közgyűlésén -, hogy „fel kell önmagunkat rázni". Oszoljon szét „az ezeréves hazugság, amely eddig kényszerítette a nőt, hogy szótlanul tűr­jön el mindent: nyomorúságot, gyalázatot csak azért, mert nő".⁴⁹ A nők sajátos és közös elnyomásával kapcsolatos felismeré­sek azonban nemcsak arra ösztönözték Schwimmer Rózsikát, hogy a Munkásnő Egyesület formájában segítsen létrehozni a női dolgozók kibővített és lehetőleg átfogó szervezetét. Érdek­lődése hamarosan kiterjedt általában véve a nők kollektív hely­zetére és szervezésére is. Ehhez kül- és belföldről egyaránt megkísérelt alapvető anyagokat gyűjteni. A Kereskedelemügyi Minisztériumból a női keresőmunkáról, az iparfelügyeletről és iparoktatásról próbált adatokat szerezni. Igyekezett hozzájutni az 1880-ban alapított Nemzeti Nőnevelés régebbi számaihoz, mivel ez a folyóirat a századforduló előtt a nők tanulással és munkavégzéssel kapcsolatos törekvéseinek legfontosabb orgá­numa volt. Németországból a kereskedősegédek helyzetéről ígértek neki szakirodalmat.⁵⁰ Rózsika gyors egymásutánban a nőmozgalom számos különféle irányzatú, külföldi publikációs fórumával vette fel a kapcsolatot, kéziratokat küldött, és infor­mációkat kért.⁵¹ 1902-ben a NOE ötéves fennállása alkalmából emlékkönyvet akart összeállítani, majd nem sokkal ezután egy „Feminista Lapnak a megvalósításán fárad[t]".⁵² Lassan a nem­zetközi nőmozgalom olyan kiemelkedő alakjai is, mint például az osztrák Marie Lang és Adelheid Popp, kezdtek érdeklődni a magyar nők helyzete és Rózsika tevékenysége iránt.⁵³ A holland Aletta Jacobs, akivel Rózsika nemsokára személyesen is meg­ismerkedett, különösen erősen pártolta egy magyar nőszövet­ség létrehozását. Mint írta, minden létező csoportnak, a hagyo­mányos, nagyrészt filantróp beállítottságú nőegyleteknek is össze kellene fogniuk. Szerinte Rózsikának feltétlenül be kell kerülnie a megalapítandó szövetség elnökségébe, magának a szövetség­nek pedig ott lenne a helye az International Council of Women (ICW) elnevezésű szervezetben, amely 1904 nyarán Berlinben tartja legközelebbi kongresszusát. „El kell jönnöd, és beszélned kell Berlinben" – szólt a biztatás.⁵⁴ És Rózsika, nem törődve az ezzel járó anyagi nehézségekkel, el is ment nemcsak erre a kongresszusra, hanem már két héttel korábban az újonnan meg­alapított International Woman Suffrage Association (IWSA) ren­dezvényére is, ahol nemzetközi keretekben folyt tanácskozás a nők szavazati jogáról. Bizalmas munkatársa, Glücklich Vilma, az utolsó pillanatban döntötte el, hogy vele tart.

A berlini út mindkét nő életében fordulópontot jelentett. Első ízben volt lehetőségük arra, hogy személyesen ismerkedjenek meg az önálló nőmozgalom minden irányzatával és szervezeté­vel. Közvetlen közelről láthatták, hány sorstársuk foglalkozik el­méletben és gyakorlatban a „nőkérdés" egyes területeivel, és egy csapásra úgy érezhették, hogy egy hatalmas nemzetközi moz­galom részévé válnak. Rózsika többek között a magyar ipari munkásnők helyzetéről tartott előadást.⁵⁵ Nagybátyja és támo­gatója, Leopold Katscher ezt írta neki később: „Csak akkor bol­dog az ember, ha elemében érzi magát, és te olyan boldog vol­tál … 1904-ben Berlinben … mint hal a vízben."⁵⁶

Hazatérése után Schwimmer és Glücklich Vilma még ugyan­azon évben megalapította a Feministák Egyesületét (FE), ami­nek közvetlen előtörténetéhez tartozott az is, hogy időközben újabb korlátozásokat vezettek be a nők egyetemi képzését ille­tően. A FE tehát már kezdettől fogva nemcsak a női alkalmazot­tak szakmai érdekeivel foglalkozott, hanem célkitűzése volt „a nő egyenjogúsága minden területen és a női munka érdekeinek védelme". Schwimmer Rózsika úgy fogalmazott, hogy,mivel már a századforduló táján érzékelhetővé vált: hiányzik a „megfelelő fórum" a nők valamennyi érdekének képviseletére, ezt a hiányt most akarták pótolni.⁵⁷

Közvetlenül megalakulása után a FE csatlakozott az IWSA szervezetéhez mint annak magyar tagozata, s ettől az időpont­tól kezdve Rózsika tevékenysége szempontjából messzemenő­en elvesztette jelentőségét a Munkásnő Egyesület és a többi szociáldemokrata nőszervezet. Az események ilyetén alakulá­sát ugyanakkor heves konfliktusok kísérték.⁵⁸

Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska útjai ezzel újra szét­váltak, mégis kétségtelen, hogy miközben azonosultak valami­vel, amit talán „női szempontnak" nevezhetnénk, mindketten a függőségtől, a másodrendű polgár helyzetétől való megszaba­dulás irányában haladtak. Mindketten részt vettek annak a tár­sadalmi közösségnek a megteremtésében, amelyben végül egy történelmileg új szerepben megszüntetve-megőrizték a munka­végzés során szerzett negatív tapasztalataikat és mindazon el­lentmondásokat, amelyek a társadalmi létezés során női mivol­tukból fakadtak. Korábban ugyanis, belépvén a munka (férfi) vi­lágába, úgy látták, hogy mind a polgári, mind a szociáldemokra­ta nyilvánosságban és a „civil társadalomban" a legjobb eset­ben is csak a „női másságot" képviselhetik.⁵⁹ A hivatalos politika világából pedig eleve ki voltak rekesztve, nemcsak osztályhely­zetüknél fogva, hanem, ettől teljesen függetlenül, nemük miatt is. A két női egyesület megalapítása, majd ezt követően a Nő-munkásnak és a Feminista Értesítőnek – A nő és a társadalom című folyóirat előfutárainak – megjelentetése csak úgy értelmez­hető tehát, mint ezekre a viszonyokra adott kollektív válasz. Mind­ez fontos lépés volt a női (ellen)nyilvánosság⁶⁰ megteremtése és a nők szakmai-politikai érdekeinek közös képviselete szem­pontjából. Kiindulópontul szolgált ahhoz, hogy a nő társadalmi magárahagyatottságának nyomasztó tapasztalatával szemben kialakuljon valamilyen ellensúly.

Személyes és kollektív kibontakozás

E kezdeti lépések után egyre több változás történt Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska politikai és társadalmi életében. Mindketten bekerültek a politikai események forgatagába, s mi­közben igyekeztek működtetni a fent említett egyesületeket és folyóiratokat, mindketten erős és átfogó kapcsolatokra tettek szert azokban a társadalmi csoportosulásokban, amelyek e szerve­zeti struktúrák körül alakultak ki. Megváltozott életüket azonban korántsem csak a klasszikus értelemben vett politika határozta meg. A nők magánéleti és politikai kibontakozásában nemcsak olyan törekvések kaptak fontos szerepet, mint mondjuk a cse­lédlányok megszervezése – ahogy például a nők szavazati jo­gáért folyó, jól kidolgozott politikai kampányban sem csupán ülé­sekből, előadásokból és gyűlésekből állt minden teendő. A szo­ciáldemokrata nőmozgalomban éppúgy, mint a „feministáknál" (ahogyan a kor nyelvén az FE és a NOE körüli csoportot nevez­ték), a politikai munka a lehető legszorosabban együtt járt bizo­nyos kollektív felszabadító tettekkel, valamint az érintettek sze­mélyes és társadalmi életének jelentős változásával.

A közéleti fórumok gyakorlati és jelképes meghódítása felé tett lépéseknek nem lebecsülendő jelentőségük volt a századelő magyar városaiban. A Munkásnő Egyesület szervezői már 1905-ben elérkezettnek látták az időt, hogy egyik nyilvános gyűlésük számára kibéreljék a Pesti Vigadó nagytermét, „mely egyébként a fényes jogász- és medikusbálok, valamint a nagy hangverse­nyek színhelyéül szolgált. … A pártban helytelenítették határo­zásunkat – írja Gárdos -, azt tartották, nem kell mindenáron uj­jat húzni a közvéleménnyel…. No hát éppen az vezetett a hatá­rozásunkhoz. Meg akartuk mutatni ország-világnak, a kétkezi dolgozó nők méltók arra, hogy megbeszélnivalójukat [itt] mond­ják el. … Igen, a külvárosi sikátorok kartonruhás proletárlányai és asszonyai betértek a főváros legszebb szórakozóhelyére. Éspedig ezrén és ezren, úgyhogy a bálterem szűknek bizonyult, a melléktermeket is ki kellett nyittatni."⁶¹ Ugyanezen évben a Fe­ministák Egyesülete is kezdte kibérelni olyan tekintélyes társa­ságok nagytermeit, mint például a Közgazdasági Társulat vagy a Társadalmi Múzeum. A főváros vezetése pedig – ahogy már a NOE alakuló gyűlésekor, 1897-ben tette – később is többször rendelkezésre bocsájtotta az új városháza üléstermét.⁶²

A nőmozgalom fiatal szervezetei nemsokára helyet találtak a különféle progresszív és szocialista csoportok között is. Schwimmer és Gárdos a saját egyesületi működése, valamint a „nőkér­dés" iránti elméleti érdeklődése folytán kapcsolatba került a szá­zadelő értelmiségi és társadalomreformer köreivel. Ismeretsé­geket kötöttek, együtt dolgoztak és vitatkoztak a korabeli ma­gyar társadalom értelmiségének és szellemi elitjének számos képviselőjével. Szoros szálak fűzték őket sok újságíróhoz. Gár­dos természetesen személyes kapcsolatokat ápolt a Szociálde­mokrata Párt vezetőivel és különféle szocialista beállítottságú értelmiségivel, így például Szabó Ervinnel, de ismeretségi köré­hez tartozott Ady Endre is. A „feministák" jó viszonyt alakítottak ki a fővárosi tanács közoktatási ügyosztályának vezetőjével, Bárczy István későbbi polgármesterrel, vagy Máday Andor egye­temi professzorral, aki Svájcban élt és dolgozott.⁶³ Schwimmer Rózsika és a Feministák Egyesülete ezenkívül kitűnő kapcsola­tokat tartott fenn a nemzetközi nőmozgalmakkal, valamint kü­lönböző bel- és külföldi társadalomreformerekkel. Rendszeresen meghívtak előadóként Budapestre olyan fontos személyisége­ket, mint Charlotte Perkins Gilman és Ottó Frick – utóbbi az egy-konyhás házról szóló elképzelés neves képviselője volt -, Aletta Jacobs pedig nemsokára Rózsika személyes barátnője és tanács­adója lett.⁶⁴ A NOE és a FE kezdettől fogva utat talált a hivatalos polgári és hatalmi körökhöz is. Rózsika például már 1903-ban részt vett azon a belügyminiszteri ankéton, ahol az állami gyer­mekvédelmi rendszer kialakításának elveiről és a megvalósítás módjairól tanácskoztak.⁶⁵

Rózsika és Mariska is úgy lépett be a műveltség világába, hogy nem látogatta a felsőoktatás hivatalos intézményeit. Szellemük és személyiségük fejlődése során részint vitatkoztak a kor hala­dó értelmiségével, részint segítséget és támogatást kaptak tőle. Szabó Ervin például sokat törődött mind a feminista, mind a szo­cialista fiatal lányokkal. Például ő hívta fel Schwimmer Rózsika figyelmét arra a dokumentumra, amelynek alapján aztán az utób­bi egy brosúrát írt a magyar nők 1848 előtti jogairól. A „feminis­ták" különben főként a női választójog kérdésében szívesen hi­vatkoztak az ilyesfajta „ősi" dokumentumokra, amelyek szerin­tük azt bizonyítják, hogy más országokhoz képest Magyarorszá­gon a nőknek régen jobb helyzetük volt, és hogy a nők érdekei­nek képviselete nem „idegen" a magyar társadalomtól.⁶⁶ Ami Gárdos Mariskát illeti, ő így emiékezik vissza támogatójukra: „tud­tunk mindenről, ami világszerte történik, hála Szabó Ervinnek, tanítómesterünknek, akinek módjában állott könyvtárosi tevé­kenysége útján minden újonnan megjelent műhöz hozzájutni".

Mindketten igyekeztek a legkülönfélébb módokon és helyeken új ismeretekre és olvasmányokra szert tenni.⁶⁷ A kor haladó szel­lemű, nyitott oktatási intézményei szintén elősegítették fejlődé­süket. A Társadalomtudományi Társaság szabadiskolája példá­ul meghívta tanfolyamaira a munkásmozgalom fiatal aktivistáit, s a kiválasztottaknak végül mintegy a fele nő volt. „Mint hívők a templomba, úgy készültünk mi esténként a Szabad Iskolába."⁶⁸

A két fiatal nő már a századforduló idején kezdett maga is pub­likálni.⁶⁹ Néhány évvel később Mariska kiadott egy levélregényt, amelyben főként a társadalmi fejlődés kérdéseivel, valamint a szerelem, házasság és szexuális erkölcs megreformálásának szükségességével foglalkozott, Rózsika pedig többek között írt egy brosúrát „Eheideale und Idealehen" (Házasságeszmények és eszményi házasságok) címmel, továbbá lefordította Charlotte Perkins Gilman feminista alapművét, „A nő gazdasági helyze­tét".⁷⁰ Gárdos Mariska a Nőmunkáson kívül hamarosan a Nép­szavában és más újságokban is közölt cikkeket.⁷¹ Rózsika ugyan­csak igyekezett elhelyezni írásait kül- és belföldi lapokban, de tapasztalatlansága miatt meg kellett fizetnie a tanulópénzt, és kénytelen volt számos visszautasítást eltűrni. Idővel aztán még­is támogatásra és kritikus szolidaritásra talált. Marie Lang pél­dául rendszeres publikációs lehetőséget ígért neki, amikor át­vette Bécsben a Die Zeit című napilap női mellékletének szer­kesztését. Egy alkalommal még arra is gondja volt, hogy a ka­pott cikkeket alaposan kivesézze. „Ebből nem derül ki, hogy tu­lajdonképpen mire akar kilyukadni a bírálatával" – írta a fiatal magyar szerzőnek. Adelheid Popp pedig részletesen elmagya­rázta, miért volt „roppant kínos", hogy Rózsika ugyanazt a cikket egyszerre két helyre is elküldte, s így az megjelent mind a Die Zeitban, mind két nappal később Marie Langnál az Arbeiterinnenzeitung című hetilapban.⁷²

A két fiatal nő ugyanakkor nemcsak írásaival, hanem szónoki és agitátori minőségében is a nyilvánosság elé lépett. Beszé­deik mind Budapesten, mind vidéken nagy sikert arattak.⁷³ Ró­zsika nemsokára már évente tett előadó körutakat Európában.⁷⁴ Mariska számára ez a lehetőség kezdetben nem állt fenn, mint­hogy – legalábbis visszaemlékezései szerint – a kőzte és a párt­vezetés között lévő alapvető nézetkülönbségek miatt nem küld­ték nemzetközi kongresszusokra.⁷⁵ Kétszer, 1907-ben és 1912-ben Párizsban tölthetett valamennyi időt, ahonnan magyar – egyébként nem csak szociáldemokrata – lapokat tudósított. Ké­sőbb az Amerikai Szocialista Párt magyar szekciójának meghí­vására az Egyesült Államokba utazott, s ott részt vett egy na­gyobb előadókörúton.⁷⁶

A két nő, miután bekerült a társadalmi reformok és a politikai elkötelezettség világába, s bejutott a nemzetközi nőmozgalom, il­letve a munkásmozgalom vezető köreibe, végre személyesen is megszabadult a kenyérkereső munkának azoktól a nyomasztó kö­rülményeitől, amelyek oly fontos ösztönzést adtak pályájuk indu­lásához. 1905-ben Mariska részben családi problémák miatt, rész­ben azért, hogy letegye az érettségit, amire már régóta készült, egy időre elutazott Kolozsvárra. Ott Kun Béla és néhány haladó szellemű újságíró állást szerzett neki egy napilapnál,, ahol önálló rovatot kapott „A munkás" címmel. Bár fizetése igen szerény volt, ez a munka – mint később írja – „jóval többet jelentett számomra: földet éreztem a lábam alatt… újságírói tevékenységi"⁷⁷

Kolozsváron Gárdos Mariskát 1905 végén felvették a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségébe, amely az első női tagját kö­szönthette személyében. „Üdv, kedves kartársnő, addig is, amíg valamelyik kongresszuson megisszuk a szervuszt. Lapnál van, vagy csak sorokat ír? Vagy talán könyvet nyom? … Most már nekünk is van nőújságírónk, akit bizonyára egyforma örömmel köszöntenek a Nuchemek, mint a velük átellenes oldalon dol­gozó Somák." De mi lesz majd, vetődik föl a kérdés, „ha például királygyakorlatról kell hadi tudósítást szerezni: lesz-e bátorsága annyi tiszt közé menni? … Reméljük azonban, hogy egyet min­denesetre le fog venni a vállainkról ön és az ön követői: a mű­vésznők intervjuvolását… Nekünk, őszintén szólva, kissé 'brü' ez a dolog, önnel szemben talán… elárulják a harisnyakötőik számát [és] hogy francia vagy angol midért viselnek… amikre régtől fogva kielégíthetetlenül áll a közönség kíváncsisága."⁷⁸

Ami Schwimmer Rózsikát illeti, ő 1907-ben lett tagja a Magyar Szakírók Egyesületének.⁷⁹ Számára is az újságírói tevékenység nyitott utat egy új foglalkozás felé. Már azok a korábbi próbálko­zásai, hogy a nemzetközi nőmozgalom lapjaiban publikálhasson, egyértelmű összefüggésben álltak kenyérkereseti gondjaival. Amikor 1901-ben ismét állás nélkül maradt, kifejezetten valami másféle elfoglaltságot keresett, mint a szokásos alkalmazotti munka. Ez év végétől aztán a Kiviteli Szemle című lapnál, majd a Lloyd tudósítóirodájában dolgozott. 1904 márciusától valószí­nűleg sehol sem volt már állandó alkalmazásban. Ettől fogva fő­ként újságírói tevékenységből, később pedig az előadásokért járó tiszteletdíjakból élt. A nő és a társadalom megalapításakor ké­sőbb olyan szerződést ajánlottak neki felelős szerkesztőként, amely mondjuk Gárdos Mariska kolozsvári fizetéséhez képest hellyel-közzel tisztességes évi jövedelmet biztosított számára.⁸⁰

Mariska a kolozsvári tartózkodása után sem tudott az újság­írásból azon a szinten megélni, mint Rózsika a cikkeiből és elő­adásaiból. Azt, hogy végül viszonylag kötetlen félnapos elfog­laltságot talált az egyik „elvtárs" újonnan megnyitott ügyvédi iro­dájában, ő maga „véletlennek" érezte, amely épp kapóra jött szá­mára.⁸¹ Történelmi távlatból nézve persze félreismerhetetlen, hogy sajátos képességeit mindkét nő – pontosan az adott moz­galom keretei között és segítségével – szakmai téren is felhasz­nálta önmaga felszabadítására. Minden kétség,⁸² konfliktus és visszaesés ellenére a társadalmi mozgalomban sokkal erősebben ki tudták bontakoztatni tehetségüket, célratörésüket, személyiségkiteljesítési törekvéseiket és öntudatukat, mint ahogy ezek nélkül az összefüggések nélkül lehetséges lett volna.

Rózsika és Mariska személyes pályájának felívelése, életük gyakran viharos eseményei és fordulatai éveken keresztül szo­rosan összefonódtak a mozgalmon belüli közvetlen szociális kör­nyezetük fejlődésével. A barátnők és barátok köre, amely politi­kai tevékenységük és egyesületeik körül alakult ki, nélkülözhe­tetlen társadalmi hátteret nyújtott számukra. Kétségtelen, hogy e megbízható hétköznapi támasz nélkül lényegesen kevésbé és lényegesen nehezebben sikerült volna politikai érdekeiket és személyiségüket érvényre juttatni. Az FE és a NOE tagjai szo­ros baráti közösséget alkottak. Ezek a lányok és asszonyok nem­csak ugyanazt a politikai célt követték közösen, hanem szóval és tettel is messzemenően, már-már családi szövetségben se­gítették egymást. Ha a csoportból valamelyikük elutazott, nem mulasztotta el elküldeni „sok szíves üdvözlet[ét] a család és a 'banda' összes tagjainak".⁸³ Még Rózsika mamája is így címez­te lányának feladott egyik levelezőlapját: „Fr. Rosika Schwimmer/ az egyleti családnak".⁸⁴ Amikor pedig Rózsika egy konferencián megint Hollandiában járt, Glücklich Vilma ezt írta barátnőjének: „tegnap este sétáltattam Krószit, a Maga árváját".⁸⁵ Willhelm Szi­dónia, aki a NOE-ban éveken át a legszorosabb egyleti körhöz tartozott, egy ízben két héten át ágyban fekvő, súlyos beteg volt. Dacolva minden fáradsággal, a csoportból állandóan három nő gondoskodott róla, úgyhogy Szidónia már végül rá akarta venni az orvost, hogy barátnőit kímélendő utalja őt kórházba. Úgy vélte ugyanis, hogy olyan életet, mint amilyen az övék, csak tartós egészséggel lehet élni.⁸⁶ Amikor Rózsika húga, Franciska elő­ször vett részt egy nemzetközi kongresszuson Amszterdamban, egy gyümölcskereskedésből írta: „óriási halom málnát és epret zabálunk. …Olyan álmos vagyok, hogy alig látom, mit írok. … Roslt rettentően körülrajongják. A többit majd szóban."⁸⁷ Máskor Rózsikát tudósították ily módon: „tartottunk egy vidám választ­mányi] ülést… Én rövid, de érthetetlen bővített mondatokban beszéltem, de Willhelm volt olyan szíves, hogy mindig megma­gyarázta aztán, hogy mit óhajtok akarni."⁸⁸ Másfelől természete­sen a csoporton belül adódó konfliktusok is drámai erővel rob­bantak ki.⁸⁹

Az egyesületi helyiség mellett a „banda" a nevezetes Japán kávéházat választotta állandó találkozóhelyéül. Akinek volt egy kis ideje, benézett ide. Rózsika és Franciska rendszeresen itt osztotta meg egymással meleg ebédjét, vacsoráján⁹⁰ .A többiek­kel együtt információkat cseréltek, haditerveket kovácsoltak, új­ságot olvastak.⁹¹ Mindez a nőktől addig elzárt társadalmi terek és életformák olyasfajta meghódítását jelentette a hétköznapokban, amely ritkaságszámba ment a korabeli Budapesten.⁹² Emellett azt is tervezték, hogy saját társadalmi-társasági intéz­ményeket hoznak létre a nők számára, előbb egy „nőcasinót", majd egy női klubot.⁹³

Nem hiányzott belőlük az irónia és az önirónia sem. Amikor a fővárosban újabb szigorú erkölcsrendészeti tervek születtek azokra a „gyanús" nőkre való tekintettel, akik főleg késő este egyedül jártak az utcán, Willhelm Szidónia így reagált: „Nagyon büszke vagyok, hogy olyan fiatalok és szépek vagyunk, hogy gyámba fognak bennünket. Azóta éjjelente 1/2 2-kor megyek egyedül haza, de eredmény nélkül."⁹⁴ Egy alkalommal pedig, szo­kás szerint megfelelő szónokot keresve valamilyen rendezvény­hez, Vilma Glücklich azt írta Rózsikának, hogy már csak azért is éppen egy bizonyos hölgyet kellene megnyerni, „minthogy a szép feministák igen hasznosok."⁹⁵

A közös ügyért lelkesedő fiatalok köre Gárdos Mariska min­dennapi életének és tevékenységének is nélkülözhetetlen kí­sérője volt, és segítette őt abban, hogy átlépje a hagyományos női életforma szűk korlátait. Mariska hétköznap és ünnepnap is rendszeresen tett szónoki körutakat Budapesten kívül, más fiatal aktivisták pedig közösen jártak vasárnap délutánonként színházba vagy kirándulásra a Hűvösvölgybe.⁹⁶ Visszaemléke­zései szerint Gárdos Mariska hétközben „rendszerint éjfél után" vetődött haza, s csak nehezen sikerült megnyugtatnia mamá­ját, aki aggódott, hogy mit fog szólni ehhez a házmester. De „sohasem egyetlen férfi a kísérőm -mondta az anyjának – ha­nem fiatal elvtársak egész csoportja". Más estéken és hétvé­geken az „elvtársak és elvtársnők" a Gárdos család lakásán gyűltek össze, esetleg szakegyletekben és oktatási intézmé­nyekben találkoztak, vagy „ha másként nem lehetett… kiskocs­mák zugaiban". A fiatal aktivistáknak kedvelt helyei voltak a kávéházak is, ahol nemritkán záróráig maradtak. Amikor Ka­posváron egy alkalommal Mariska a kávéházban reggelizett elvtársaival, „néhány perc elteltével a kíváncsiak rohamot in­téztek ablakunk ellen, hiszen akkora csodát még nem látott a város, hogy egy nő délelőtt beült volna a kávéházba". Mariska a budapesti New York kávéházban ismerte meg második férjét is. „Meglepő volt, hogy társaságunk … milyen egyöntetű szívélyességgel fogadta a jövevényt. És a mi 'bandánk' elég kriti­kus, csípős nyelvű, igaz, hogy 'jómájú' elvtársakból, elvtársnőkből tevődött össze."⁹⁷

Rózsika és Mariska tehát nem egyedül járták be azt az utat, amelyen személyiségük kibontakozása közben letértek egy eleve elrendelt életpályáról. Hasonló gondolkodású fiatalok egész cso­portjával közösen törték át az alsó és középrétegekben meg­szokott női életforma határait. Családjukon kívül csak ezek a csoportok alkothattak számukra olyan biztos ellenkulturális tám­pontot, amely legalább részben megóvta őket az identitásválsá­goktól, és segített leküzdeni vagy már csírájában mérsékelni el­bizonytalanodásukat, amely a domináns kultúrával való szem­benállás, illetve a vele való együttélés folyamán időnként úrrá lett rajtuk. Életpályájuk felívelése egy szociális kollektíva kere­tében történt, s szorosan kötődött a közös politikai célokhoz, a közös politikai munkához és szervezőtevékenységhez. Saját si­kerüket ezért nem is önmagában véve értékelték, hanem össze­függésben ezekkel a közösségekkel és azzal a harccal, ame­lyet valamennyiük helyzetének s a társadalom egészének meg­változtatásáért folytattak.

Társadalmi ellentmondások és személyes ellentétek

A korai magyar nőmozgalmak két reményteljes „káderét" nem­csak a közösségi élet és a közösségben végzett munka óvta meg az elgyámoltalanodástól, hanem azok a küzdelmek is, ame­lyeket maguk vívtak ellentmondásokkal teli helyzetükben. A cso­porthoz, a mozgalomhoz és a közös célhoz való kötődésük mi­att távol állt tőlük, hogy leányéveik szorongató nehézségeiből és konfliktusaiból egyéni kiutat keressenek. Mindazonáltal azok az ellentmondások, amelyek szinte be voltak programozva sze­mélyes-politikai fejlődésükbe, az évek folyamán egyre inkább kiéleződtek. Végül mind Rózsika, mind Mariska elkerülhetetle­nül beleütközött saját pályájának, stratégiáinak kényszerű kere­teibe, a nem „önként", de „szabadon" járt út korlátaiba.

Gárdos Mariska nem kis árat fizetett azért, hogy jelen volt és elismerést szerzett magának a pártban. A szociáldemokrata nő­mozgalom előharcosainak visszaemlékezéseiben mindvégig érezhető egyfelől, hogy a fiatal nők (és férfiak) mennyire azono­sultak mindennapi szervezőmunkájukkal, s mennyi lehetőség nyílt meg ezáltal előttük. Másfelől a munkásnők fiatal mozgal­mának a párton belül folyton egyfajta peremreszorítottsággal kellett küszködnie. A pártvezetőségtől alig érkezett valami támo­gatás, a nőmozgalmat – Gárdos szerint – „szükséges rossznak" tekintették.⁹⁸ E két pólus között a fiatal nők, miközben-egymás között többé-kevésbé függetlennek érezhették magukat a moz­galom „maszkulin" árnyalatától, egyúttal kötődtek is ehhez a mozgalomhoz, amely mégiscsak újra meg újra fórumot terem­tett tevékenységük elismeréséhez. Nem utolsósorban éppen ez az ambivalencia ösztönözte őket szüntelenül újabb tettekre.

Mariska számára tehát a nőkérdés iránti elkötelezettség be­ágyazódott egy társadalmi mozgalomba, amely a századfordu­lós Budapesten minden bizonnyal szélesebb bázissal rendelke­zett, mint, mondjuk, a FE. Ezzel szemben viszont annak, hogy a nők érdekeit ily módon a munkásmozgalom keretein belül kép­viselte, az volt az ára, hogy – legalábbis kifelé – a napi politika, sőt a stratégia számos kérdésében is el kellett ismernie a párt­ban uralkodó hegemóniákat.⁹⁹ Az 1903-ban rendezett pártkong­resszuson, amikor a Munkásnő Egyesület megalapításának elő­készületei már teljes gőzzel folytak, Mariskának első ízben volt alkalma az egész párt e legfontosabb fóruma előtt képviselni a nők ügyét. Mindezt mindjárt össze is kötötte azzal, hogy kifejez­ze feltétlen lojalitását az iránt a férfiakból álló pártvezetőség iránt, amely, ha egyáltalán tenni akart valamit a nőkérdés dolgában, azt csak a saját felügyelete alatt akarta, és igényt tartott arra, hogy maga határozza meg, melyek is a nők érdekei. Mariska szerint tehát: „mi nők is, kik eddig látó szemekkel vakon jártunk, letéptük a kötelékeket, melyek eddig eltakarták előlünk a vilá­got. A nők szervezkedésében a legfőbb agitációt a pártvezető­ség fejti ki."¹⁰⁰

A következő években ismételten kiderült, hogy az egyensúly, amelyet Gárdos Mariska a „nagy mozgalomban" való részvétel és a nők érdekeinek képviselete között igyekezett megőrizni, rendkívül törékeny volt. A választójog kérdésében például a nők érdekei szinte kezdettől fogva áldozatául estek a szociáldemok­rata taktikának. Elvileg persze a feminista és a szociáldemokra­ta nők is a mindkét nemre érvényes, általános választójog mel­lett szálltak síkra. A gyakorlatban azonban a szociáldemokrata nők alárendelték magukat a párt taktikájának, amely abból állt, hogy a „szebbik nem" választójogának kérdését a bizonytalan jövőbe tolták ki. A feministák viszont ragaszkodtak a nemek kö­zötti egyenlőség azonnali és maradéktalan érvényesítéséhez. Ez, pusztán logikai szempontból nézve, bizonyos – persze szintén nem „önkéntesen" választott – történelmi helyzetekben oda ve­zethetett, hogy egy osztályértelemben véve egyenlőtlen válasz­tójogot fogadtak el.¹⁰¹ Az ezzel kapcsolatos ellentmondások nem kis szerepet játszottak abban, hogy egyrészt a FE és a NOE, másrészt a nőmunkásmozgalom között hamarosan nyíltan kitör­tek az immár súlyos és áthidalhatatlan konfliktusok.¹⁰²

Végül a szociáldemokrata nőmozgalmon belül is törésre ke­rült sor a Gárdos Mariska vezette régi Munkásnő Egyesület tag­jai, valamint egy másik csoport között, amelynek élén Ladányi Szeréna, a párt központi titkárának, Buchinger Manónak felesé­ge állt. Ez utóbbi nők esetében a pártapparátus iránti, kifelé mu­tatott engedelmesség együtt járt azzal, hogy belső köreikben is messzemenően elfogadták a nőmozgalom céljainak és szerve­zeti struktúráinak a férfi hegemóniához való hozzáigazítását. Az olyan országosan tevékenykedő, önálló nőmozgalom hívei, mint amilyet Gárdos – minden párthűsége ellenére – még az 1909-es országos nőkonferencián követelt,¹⁰³ 1912-től kezdve egyre inkább kisebbségbe szorultak. Ettől fogva a nők szervezésével kapcsolatos hivatalos állásfoglalásokban a párt az „önálló nő-munkásmozgalom megteremtését" mint az „elmúlt évek kísérle­tezéseit" elhibázottnak nyilvánította.¹⁰⁴

A szociáldemokrata párt végül 1912-es, új szervezeti szabály­zatában a nők szervezését a korábbiaknál lényegesen erőseb­ben kötötte hozzá saját döntéseihez.¹⁰⁵ A szociáldemokrata nők nőpolitikusainak régi és új gárdája közötti ellentétek ezekután nyílt személyes „vetélkedés"¹⁰⁶ formájában jelentek meg.¹⁰⁷ E „vetélkedés" mögött azonban tulajdonképpen az a vita húzódott meg, hogy vajon melyik utat válasszák a nők: a párttal szembe­ni önállóságot és vele a marginalizálódást, vagy a pártpolitikai sikert az alárendelődés árán. Mindenesetre a pártvezetőség nem hagyott kételyt afelől, hogy nem fog autonómiát adni a nőmozgalornnak, mivel úgy vélte, hogy „annak idején volt egy egyesü­let, mely nagyon agresszív szerepet játszott, s ez okozta a meg-hasonlását".¹⁰⁸ A nőmunkásmozgalmon belüli konfliktus aztán 1916-ban egy drámai összetűzéssel lezárult. Az eseményekbe a pártvezetőség is beavatkozott, oly módon, hogy a régi Mun­kásnő Egyesület viharos közgyűlése után, ahol is a résztvevők kölcsönösen választási csalással vádolták egymást, másnap érvénytelennek nyilvánította a régi-új egyesületi vezetőség meg­választását. Ezt követően Gárdos Mariska és más vezetőségi tagok „teljesen hátat fordítottak a nőmozgalomnak".¹⁰⁹

A Schwimmer Rózsika körül kialakult csoportnak nem kellett ilyesfajta problémákkal szembenéznie. Ebben a körben elkép­zelhetetlen volt, hogy a nők érdekeit alárendeljék bármilyen más megfontolásnak. Ráadásul a „feministák" azt is tudták, hogy ha abban a férfiak által uralt társadalomban, amelyben élnek, ér­vényre akarják juttatni törekvéseiket, akkor ennek-előfeltétele, hogy a nőknek önálló szervezete legyen. „Addig, amíg Magya­rországon a Pesti Magy. Kereskedelmi Bank vezérigazgatói ál­lása véletlenül egyszer nő által lesz betöltve, … amíg …az összes foglalkozási ágakban … nők nem vesznek részt, amíg a nőt csakis az alsóbbrendű fizikai és szellemi munkára, a rosszul fizetettre, tekintély és befolyás nélkülire találják alkalmasnak, … szükség van és lesz külön szervezkedésükre. … Mutassanak egyetlen olyan szakszervezetet, akár nálunk, akár haladottabb kultúrájú államokban, ahol túlnyomó többségben férfiak vannak együtt szervezve a nőkkel, és ahol ezek az egyletek felvették volna a küzdelmet azért, hogy a nők jobb fizetéseket, jobb mun­kakört kapjanak stb."¹¹⁰

Mindazonáltal Schwimmer Rózsikának is nagy árat kellett fi­zetnie ezért a maga módján ugyancsak radikális beállítódásért s a végül ebből következő gyakorlati stratégiáért. Ő a munka­erőpiacon vagy a választójog kérdéseiben a nemek közötti egyenlőség elvét a „magyar asszonyok összessége"¹¹¹ számára kívánta azonnal és maradéktalanul érvényesíteni. E törekvése mentén azonban a gyakorlati politikában kezdte szem elől té­veszteni, illetve mellékesnek tekinteni azokat a szociális hierar­chiából fakadó különbségeket, amelyek egy bankigazgató vagy bankigazgatónő, illetve egy munkás vagy munkásnő között fenn­álltak. Igaz, Schwimmer Rózsika mindvégig megőrizte különö­sen erős szolidaritását a munkásnők mint a nők leginkább ki­zsákmányolt csoportja iránt, választójogi kérdésekben pedig éveken át az a jelszó képezte a FE politikájának alapját, hogy „általános választójog csak az, amely a nőkre is kiterjed".¹¹² Mégis főként gyakorlati választási politikájukban ő és a FE körüli cso­port – nem utolsósorban a szociáldemokráciával és a haladó szellemű férfiak táborával e kérdésben támadt konfliktusa kö­vetkeztében¹¹³ – olyan eljárásokba bocsátkozott, amelyeket a NOE már nem tudott elfogadni. A szavazati jogért folyó különfé­le kampányokba, valamint az IWSA 1913-ban Budapesten tar­tott VII. kongresszusának előkészületeibe Schwimmer és legszű­kebb köre megpróbált néhány tekintélyes arisztokrata nőt¹¹⁴ is bevonni. Egyáltalán, mindinkább arra törekedett, hogy mintegy személyesen befolyásolhassanak minél több fontos személyisé­get, parlamenti képviselőt, illetve a női választójog érdekében felhasználhassák a velük való kapcsolatokat.¹¹⁵

Végül Rózsika és Willhelm Szidónia között is sor került egy látszólag ugyancsak személyes színezetű konfliktusra. Ezúttal azonban a „vetélkedések" és kölcsönös sértegetések formájá­ban itt is mélyebb politikai és személyi ellentmondások kerültek felszínre. A NOE tagjai, akik többségükben úgynevezett egyszerű alkalmazottak voltak, nem tudtak és nem akartak egy ilyen poli­tikával azonosulni, nem tudtak és nem akartak érintkezésbe-lépni a fent említett társadalmi körökkel.¹¹⁶ A FE vezető tagjai viszont éppen ebben láttak esélyt arra, hogy kibővítsék a csoport politi­kai és társadalmi cselekvésének szűk lehetőségeit. Mivel vég­ső konzekvenciáiban gyakorta egy „tisztán" női szempontot kép­viseltek, a politikáról alkotott fogalmuk pedig erősen korlátozott volt,¹¹⁷ ez az út tűnt számukra a leginkább járhatónak.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a századforduló nő-mozgalmának felívelő szakaszában a feminista mozgalom és a nőmunkásmozgalom radikális képviselői két szempontból meg­egyeztek. Alapvetően mindkét csoport igyekezett megakadályoz­ni, hogy a gazdasági egyenlőtlenség és a nemek közötti egyen­lőtlenség kérdéseit különválasszák egymástól, de egyikük sem érezte „egyedül" elég erősnek magát ahhoz, hogy valóban el is érjen valamit. Amikor az ebből következő „kompromisszumkö­tés", illetve „irányváltás" bekövetkezett, Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska lendületes pályafutása is beleütközött a maga korlátaiba. Rózsika az 1913-as budapesti világkongresszus után a teljes kimerültség s az alig titkolt depresszió állapotába jutott. Az előkészítés fáradhatatlan munkával töltött évei nem múltak el nyomtalanul. „Annyira fáradt vagyok, de annyira; és ez nagyon elgyengíti az embert…"- írja.¹¹⁸ A szavazati jogért folyó meg-megújuló kampány – amelynek hullámzása lényegében véve szorosan összefüggött a különféle választási reformjavaslatok változó sorsával a korabeli magyar politikai életben – végül is nem vezetett eredményre. Rózsika új egyensúlyt keresett a sze­mélyes kibontakozás és a nőmozgalmi tevékenység között. Még a háború kitörése előtt Londonba költözött, ahol az IWSA sajtó­titkáraként dolgozott. Döntésében az a cél vezette, hogy nőmoz­galmi tevékenységének folytatását összekösse hivatásbeli és po­litikai helyzetének javításával. Az aktivista lét hosszú évei után saját szavaival élve szeretett volna „ismét polgári vizekre evezni".¹¹⁹

*

A fent vázolt folyamatokkal Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska személyes és politikai pályájának felívelése a fiatal ha­ladó nőmozgalom keretein belül egyelőre befejeződött. A törést a századfordulós Magyarországon a nő és a társadalom viszo­nyában meglévő ellentmondások okozták, valamint azok az utak és módok, amelyeket a két fiatal nő az adott feltételek között, ha nem is „önként", de „szabadon" választott. Útjaikban az volt a közös, hogy mindkettejük számára lehetővé vált összekapcsol­ni a nők politikai, társadalmi, gazdasági helyzetének javítására irányuló következetes törekvéseket a társadalmi elismeréssel, az értelmiségi elitekkel és a haladó kultúrával. Mindez a szemé­lyes és politikai kibontakozás addig nem sejtett esélyét adta meg nekik. Képességeik kiteljesítése, tehetségük kamatoztatása kol­lektív tapasztalatok által meghatározott, alternatív formában ment végbe, kívül azokon a hivatalos oktatási és szocializációs intéz­ményeken, amelyek az alsó és középrétegekben a nők előtt még sokkal inkább zárva voltak, mint a férfiak előtt. Rózsika és Ma­riska, akárcsak több más aktivista társnőjük, elérte, hogy kisza­baduljon a keresőfoglalkozások alsó kategóriájából, a „semmi­be vett mindeneslányok", a munkásnők vagy egyszerű alkalma­zottak létformájából.

A mozgalomba való integrálódás még azok számára is, akik nem futottak be politikai karriert, legalább alapot teremtett az ellenkulturális kollektív identitás és a szellemi felszabadulás ki­vívásához. Azáltal, hogy szociálisan betagolódtak az azonos és hasonló gondolkodásúak kis csoportjaiba, amelyek meghódítot­ták a nyilvánosság fórumait, és új társadalmi tapasztalatokat sze­reztek, de egyáltalán: a társasági élet, a barátság és a többiek­kel való szolidaritás által ezek a nők lehetőséget kaptak arra, hogy egyénileg és közösen átlépjenek a merev konvenciókon. Rózsika és Mariska számára csak a közös „más" élet adhatta meg a szükséges támaszt ahhoz, hogy szóba kerülhessen há­zasságuk felbontása, hogy reformruhát viseljenek, megteremt­sék személyes függetlenségüket, és emellett sikeresen megpró­bálkozzanak az újságírással vagy a szónoklással. Tudati és tár­sadalmi kilépésük a nagyvárosi munkaerő nyomasztó-arctalan létezéséből szorosan összekapcsolódott a közös tapasztalatok­kal és azzal a közös harccal, amely az e tapasztalatok alapjául szolgáló viszonyok megváltoztatásáért folyt. Szellemi és tevőle­ges szolidaritásukat mindazokkal, akiknek világából ők maguk éppen csak előbb léptek ki, de amelytől később egyre távolabb kerültek, hosszú éveken át megőrizték.

Mindezen körülményekből adódóan tehát az új század kez­dete óta Gárdos Mária és Schwimmer Rózsa számára – akár tudatában voltak, akár nem – az ügy eggyé vált személyes fel­szabadulásukkal. És mind egyéni felszabadulásuk, mind az ügy korlátozottsága ellenére ezekben az években olyan személyes, magánéleti és kollektív kibontakozást éltek meg, amelyért ma a legtöbbünk – legyen férfi vagy nő – csak irigyelheti őket.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Ez a tanulmány egy nagyobb kutatás része. Rövidesen megjelenik: Frauenbestrebungen und Frauenbewegungen in Ungarn. Zur Organisationsgeschichte der Jahre 1848-1918. In: Nagy Beáta – S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alko­tóművészetben. Debrecen 1997. [Zimmermann 1997a] Egy hosszabb munka pedig a magyar nőmozgalmak politikai és társadalmi törekvései­nek történetéről szól a Monaohia korában, amely nyomdai előkészítés alatt áll [Zimmermann, 1997b],

² New York Public Library, MSS. & Archives Section, Schwimmer-Lloyd Collection [NYPL SLC] A2-Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A447. Dosszié bizonyítványokkal és más hivatalos dokumentumokkal; Dictionary of American Biography. Supplement 4. New York, 1974. 724; American Reformers. An H.W.Wilson Biographical Dictionary. Ed. by Alden Whitman. New York, 1985. 729.

³ Gárdos Mariska: Százarcú élet, Budapest, 1975. 41-46., 51. skk.; Kende János: Gárdos Mariska. Egy nő a történelem sodrában. In: Ken­de János (szerk.): Gárdos Mariska. Budapest, 1985. 7. skk. (5-24.)

⁴ Politikatörténeti Intézet Levéltára [PIL] 940. f. 24. ő. e. fol. 250.; vö. NYPL SLC A4-Budapest székesfőváros tanácsának irománya 1904. jan. 15.; A6-ua.1904. aug. 8.; A magyarországi szociálísztikus munkásmoz­galmak. 1905. 298. skk.

⁵ Vö. Gárdos, 1975. 69., 101. skk., 105. skk.; Gárdos Mariska: A nő a történelem sodrában. Budapest, 1942. 115.; A Magyarországi Szociál­demokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-ikén Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61; Kende, 1985. 10. Nem Gárdos volt az első női küldött, aki a pártkongresszuson felszólalt. Vö. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1902. március 30., 31. és április 1-jén Budapesten tartott IX. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Bu­dapest, 1902. 101.

⁶ NYPL SLC ML; A2. lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 18.; A nő és a társadalom [NT] 1908. 87.; 1912. 94.

⁷ Vö. PIL 867. f. M-34. fol. 71; PIL 940. f. 4 . ő. e. fol. 2. skk.

⁸ PIL 689,f.18.ő.e. fol. 82. skk.

⁹ „Hogy jössz Te ahhoz, hogy hirtelen Bédy-Schwimmernek hívjanak?" NYPL SLC A5. Aletta Jacobs: lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 26.; vö.: Marie Lang: lev. 1904. febr. 13.; American Reformers. 1985. 729.

¹⁰ Gárdos, 1975. 217. skk.; Korabeli levélidézet in: Kende, 1985. 11.; vö. uo. 13.

¹¹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A477. Schwimmer Rózsika: lev. 1892. szept. 20. „

¹² Vö. NYPL SLC A477. bizonyítvány 1894 márc.18.; Kubicsék Irma: lev. 1895. szept. 14.; Dictionary of American Biography. 1974. 724.

¹³ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1895. szept. 14.; A2–. levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. Kubicsek Irma: lev.1896. szept.14. és okt. 8.

¹⁴ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. márc. 28.

¹⁵ Vö. Csáky Albinné (szerk.): A Nőkérdés. A Mária Dorothea-egylet tíz éves fennállásának ünnepére. Budapest, 1895. 45., 65. skk., 146. skk., 156. skk.; Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek szö­vetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivata­los közlönye, (1910). 119. skk.

¹⁶ Így például Kubicsek Irma éveken keresztül újra és újra tájékoz­tatta barátnőjét arról, hogy milyen gondot okoz neki nem tetsző ké­rők elhárítása. Sok éven át érezte magát nyomás alatt, és kételke­dett saját létének értelmét illetően. Végül Irma a házasságkötést fel­szabadulásnak élte meg. A múlt most úgy tűnt neki mint egy „csúnya álom", ami „nincs többé". Azok az évek, amelyeket érdemtelen em­berekre pazarolt, s amelyekben, ahogy írta, úgyszólván nem is élt, most végre elmúltak. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. aug. 12. A munkaerőpiacon különböző szakmákban, mint például a taní­tónőiben, több országban hivatalból is dönteniük kellett a nőknek: vagy szakma, vagy házasság.

¹⁷ lrma barátnőjéhez hasonlóan neki is voltak frusztráló élményei a lehetséges kérőkkel. Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. júl. 4.7. és dec. 25.

¹⁸ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. Jan. 26. és 29.

¹⁹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.

²⁰ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. nov.15. és 29.; 1897. aug. 24. és 25.; okt. 16.; A477. Dosszié bizonyítványokkal és más hi­vatalos dokumentumokkal.

²¹ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. márc. 12.

²² Így vélekedett barátnője, Irma NYPL SLC A1. lev. 1896. Jan. 26.1.

²³ Vö. Gárdos 1975. 53., 59.

²⁴ Vö. pld. PIL 867.f. M-34. fol. 38. skk.

²⁵ Mindez jól tükröződött az álláshirdetésekben is: „Ápolónő, egyúttal kedélyes társalkodónő" vagy „csinos ügyes elárusító leány … kereste­tik". Ahol a keresett elárusítónőnek nem kellett csinosnak lennie, ott ehe­lyett azt remélték, hogy „egyúttal kézipénztárt vezet és irodai teendők­ben is jártas". A keresett „Komptorista nő"-től azt várták, hogy „reprezentálos" legyen, a jövendőbeli „házikisasszony"-tól pedig az egyik le­hetséges munkadó nemcsak azt várta, hogy a főzésben és a varrásban otthonos legyen, hanem még „a baromfitenyésztés[ben]" is. Magyaror­szág 1901. szept. 22.; Budapesti Hírlap 1906. okt. 13. és 29.

²⁶ Vö. Gárdos olvasói levelének másolata az utóbbi esettel kapcsolat­ban, amely 1902 áprilisában megjelent a Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak Lapjában. In: PIL 940.f.24.ö.e. Egy másik kenyéradó gaz­da az első fizetési nap előtt nem sokkal váratlanul hátulról megölelte és megcsókolta Gárdost, aki azonnal megszökött. Vö. Gárdos, 1975. 60­68.; Gárdos, 1906. 48., 50. Ugyanakkor persze bonyolultabb összefüg­gések is rejlettek a kortársak ama meglátásai mögött, amelyek a hői szexualitásnak a munkahelyen játszott szerepére utaltak. A férfi mun­kások, a férjek esetében a dolog azzal is összekapcsolódott, hogy amennyiben a főnökök rendelkeztek a munkásnők szexualitásával, úgy az ő lehetőségeik a nők „birtoklása" terén szűkültek.

²⁷ Vö. Budapest székesfőváros Statisztikai Évkönyve 1909/1912. 50. skk.; saját számításom.

²⁸ NYPL SLC A20. Trombitás Erzsébet: lev. 1909. szept. 14.

²⁹ „Emma" mögött Ignotus rejtőzött. „Emma" 1893 és 1906 között a sajtóban visszatérően levélformában állást foglalt a nemek kérdésében. Itt idézem: Emma: Lányok a börzén. Kóbor Tamásnak [16.4.1897], Újra megjelent in: Ignotus: Emma asszony levelei. Budapest, 1985. 67-73., itt 69., 71.

³⁰ Egy másik példa, ami legalábbis a korabeli adatok szerint egy nő tollából való: „Módot kell adni mindenkinek arra, hogy munkája árán tiszta és becsületes életet éljen – ha kedve van rá. Ámde én azt hiszem, hogy a nők kenyérkereső munkája csak szükség, melybe bele kell nyugod­nunk, de nem szent cél, mely után törekednünk kell. A férfinak életszük­séglete a munka, mely nélkül elpusztulna, a nőnek keserű kényszerű­ség, mellyel életét tengeti. Ha nem lenne oly tragikus a dolog, talán mu­latni lehetne rajta, hogy mint kínlódik, gyötrődik abban a szabadságban, melyet Önök ki akarnak vívni számára. … [V]oltaképpen nem az a nő rabszolga, a ki férfi uralma alatt áll, hanem az, akinek a jó Isten különös rendelkezése folytán nem jutott férj, aki uralkodjék rajta." Magyar Or­szágos Levéltár [MOL] P999/20/40. tol. 25b. Lengyel Laura: A feminiz­mus. (újságkivágás)1906.

³¹ Ez a „maszkulinitás" tehát szimbolikus, elvont jellemvonásokra utal, nem pedig fizikai személyre. Vö. Joan Wallach Scott: Über Sprache, Geschlecht und die Geschichte der Arbeiterklasse. In: Christoph Conrad – Martina Késsel (szerk.): Geschichte schreiben in der Postmoderne. Beiträge zur aktuellen Diskussion. Stuttgart, 1994. 299. skk. (283-309.). L. ezenkívül e tanulmány következő példáit.

³² Budapest Fő- és Székesvárosi Állami Rendőrségi 1901. évi műkö­dése. 278., 288., 292.

³³ Ez áll Müller Ernőné, szül. Singer Irén visszaemlékezésében. PIL 867. f. M-34. tol. 4. Hasonlóan adja vissza fol. 202.

³⁴ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak. 1903. 87.

³⁵ Vö. Carole Pateman: The Sexual Contract. Cambridge, Stanford, 1988.

³⁶ Emma [1897]. 67. skk.

³⁷ Vö. Gárdos 1975. 15. skk.

³⁸ Gárdos 1975. 21. skk.; „Milyen igaz minden szava" – számos akti­vista pályája kezdődött ezzel az érzéssel a szociáldemokrata munkás­mozgalomba vezető úton. PIL 867.f. M-34- fol. 43.; Gárdos 1975. 21. skk.

³⁹ Vö. Gárdos 1975. 51. skk.

⁴⁰ Visszaemlékezésében olyan epizódot is említ, hogy a különben egy­nemű fiúgyerek-társaságban csak az ő gyomra nem keveredett fel a „cigizés" közben. „Nagyon acsarkodtak rám ezért a fiúk, de tekintélyem nagyot nőtt előttük." Gárdos 1975. 36. skk.

⁴¹ Vö. Munkásmozgalomtörténeti lexikon. Budapest, 1976. 193.

⁴² PIL 867.f.M-34. fol. 1, 63.

⁴³ Vö. Gárdos, 1975. 57.

⁴⁴ Gárdos, 1975. 67, 81.

⁴⁵ PIL 940.f.16.ö.e. Ébredjetek! (röplap)

⁴⁶ Gárdos, 1975. 124.

⁴⁷ Gárdos, 1942. 118. skk.; vö. Gárdos 1975. 99., 102. skk..

⁴⁸ Rózsika 1901-ben jóhiszeműen belépett a Magántisztviselők Orszá­gos Szövetségébe Vö. NYPL SLC M1. Magyar Hírlap, 1899. márc. 8. és júl. 19.; A2. A Szövetség levele 1901. ápr. 9.; A7. Willhelm Szidónia: lev. 1905. máj. 4. Függetlenül ezektől a konfliktusoktól Schwimmer tag maradt e szervezetekben, és a későbbi években is fáradozott azon, hogy a NOE és a különféle a tisztviselőket tömörítő szervezetek dolgozza­nak együtt. Vö. pl. NYPL SLC A2. lev. 1901. okt. 4.; A4. lev. 1903. okt. 17.; A7. lev. 1906. febr. 26. A Magántisztviselők Országos Szövetségé­ben 1907-ben először választottak be direkt jelöléssel egy nőtisztviselőt a tanácsba. A NOE képviselői ettől függetlenül is rendszeresen részt vettek a szövetség munkájában. Vö. NT 1907. 88.; 1908. 89. 1906-ban Schwimmer tag lett a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesüle­tében is. Vö. NYPL SLC A7. lev. 1906. febr. 26.

⁴⁹ NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika beszédének kézirata.

⁵⁰ Vö. NYPL SLC A2. Kreutzer Lipót: lev. 1901. Jan. 12. és júl. 7.; A3, válaszlev. pld. 1902. márc. 5., jún. 6., jún. 18., dec. 23.

⁵¹ Vö. NYPL SLC A2. válaszlev. pld. 1901. júl. 1., szept. 7., 9., nov. 11., 12. és 18.; A4-24.10.1902.

⁵² NYPL SLC A4. lev. 1903. Jan. 9.; vö. A3, lev. 1902. aug. 8. és 22., szept. 2. és 3.

⁵³ Vö. NYPL SLC A2. Marie Lang: lev. 1901. szept. 6.; A3. Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁵⁴ NYPL SLC A4. Aletta Jacobs: lev. 1903. nov.10.; vö. A2. ua. 1902. aug. 1. és nov. 5.; A3, ua. 1903. máj./jún.; A4. ua. 1903. okt. 3.

⁵⁵ Vö. NYPL SLC A5. A Nemzetközi Nőkongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 26.; A Választójogi Kongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 15. [postabélyegző]; Alice Salomon: lev. 1904. ápr. 27. és máj. 4.; lev. 1904. jún. 2.; M1. Official report of the International Congress of the ICW in Berlin, June 12-18.1904. fol. 28-43.

⁵⁶ NYPL SLC K2. Katscher Leopold: lev. 1906. szept. 29.

⁵⁷ Rosika Schwimmer: Der Stand der Frauenbildung in Ungarn. In: Helene Lange – Gertrud Bäumer (szerk.): Handbuch der Frauenbewegung. 3. rész: Der Stand der Frauenbildung in den Kulturlandern. Ber­lin, 1902. 195.; vö. Huszadik Század. Társadalomtudományi Szemle, (1905). 76. skk.; NT 1911. 3.; NYPL SLC A6. Sebestyenné Stetina Ilo­na: lev. 1904. szept. 12.

⁵⁸ Vö. pl. NYPL SLC A6. Gárdos Mariska: lev. 1905. Jan. 25,; A15. Levélváltás 1908. febr.; A-16. Schwimmer Rózsika indítványa a Munkásnő Egyesülete számára. 1908. máj.17.; A19. ua. 1909. márc. 23.; A29. Leirás 1912. aug. 9.; az utóbbi esemény Gárdos ábrázolásában in: Gárdos, 1975. 230. skk.; PIL 689. f. 18. ő. e. fol. 84. Az ellentétek, illetve a szervezeti átcsoportosítások már 1904 elején előrevetítették árnyéku­kat. Nemcsak a Munkásnő Egyesülettel keveredtek perpatvarba. 1904-ben a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége (MNSZ) is létrejött, ame­lyet még ebben az évben felvették mint magyar szervezetet az ICW-be. Maga a FE az MNSZ tagja volt. Vö. részletesen Zimmermann 1997a.

⁵⁹ Vö. pl. Silvia Bovenschen: Die imaginierte Weiblichkeit. Exemplarische Untersuchungen zu kulturgeschichtlichen und literarischen Präsentationsformen des Weiblichen. Frankfurt, 1982.; Luce Irigaray: Spe­culum. Spiegel des anderen Geschlechts. Frankfurt, 1986.

⁶⁰ Egyébként egyik egyesületből, illetve folyóiratból sem rekesztették ki a férfiakat. Mindkét egyesületben, nagyobb hangsúllyal a FE-ben, a férfiak még a vezető grémiumokban is előfordultak. Vö. Gárdos, 1975. 105; MOL P999/20/6. fol. 211.

⁶¹ Gárdos, 1975. 103. skk.

⁶² Vö. MOL P999/II/6. fol. 54., 101. skk.

⁶³ Vö. Gárdos, 1975. 90., 180. skk., 107. skk., 200. skk.; NYPL SLC A3. Máday Andor: lev. 1902. [dáium nélkül] és 1902. [jan. vagy febr.] 18.; A7. Glücklich Vilma: lev. 1905. okt. 20.

⁶⁴ Vö. MOL P987/III/2. fol. 6.

⁶⁵ Vö. NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika jegyzete a gyermekvédel­mi ankéton 1903. márc. 17./18.; M1. Az ankét jegyzőkönyve. In: Buda­pesti Tudósító, 1903. márc.

⁶⁶ Vö. NYPL SLC A6. Szabó Ervin: lev. 1904. dec.15.; Schwimmer Rózsa: A magyar nőmozgalom régi dokumentai. Budapest, 1907.

⁶⁷ Gárdos, 1975. 123.; vö. 140. skk.; NYPL SLC A3. Irományok 1902. jún. 23. és okt. 29.; NT 1910. 150. skk.

⁶⁸ PIL 867.f. M-34. fol. 89.; vö. 83., 87.

⁶⁹ Egy korai írása újra megjelent in: Kende, 1985. 27. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e.; NYPL SLC A2. lev. 1901 szept. 7. és okt. 4.; M1.

⁷⁰ Mariska Gárdos: Az igazság: az élet. Kolozsvár, 1906.; Rosika Schwimmer: Ehe-ldeale und Ideal-Ehen. Berlin, 1906; Charlotte Perkins Gilman: A nő gazdasági helyzete. Tanulmány a férfi és nő közötti gaz­dasági viszonyról, mint a társadalmi evolúció tényezőjéről. Budapest, 1906.

⁷¹ Vö. Gárdos, 1975. 126; PIL 940. f. 24., 25. ő. e.

⁷² NYPL SLC A3. Marie Lang: lev. 1902. okt. 17.; Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁷³ Vö. pld. Gárdos 1975. 117. skk., 133. skk.; NYPL SLC A4. Meghí­vó Schwimmer Rózsika részére 1903. márc. 9.; A6. ua. 1904. dec. 20.; A20. ua. 1909 jún. 8.

⁷⁴ Először már 1906-ban komolyan fontolgatta, hogy külföldön, még­hozzá Németországban hosszabb időre letelepszik. De „a nők ügye ér­dekében" mégis hazatért. Vö. NYPL SLC K2. Katscher Leopold: 1906. dec. 9. [levélbélyegzés]; vö. A10. lev. 1906. szept. 4. és 8.; A11. C. Chapman-Catt: lev. 1907. febr. 13.

⁷⁵ Vö. Gárdos, 1975. 125.

⁷⁶ Vö. Kende, 1985.12.; Gárdos, 1975. 166., 171-194.; 228-230., 234. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e. Újságkivágás a Munka Szemléjé-ből 1907. júl. 13. fol. 191. skk.

⁷⁷ Gárdos, 1975. 137. skk.; vö. 127.

⁷⁸ PIL 940. f. 4. ő. e. Az Aradi Közlönyben megjelent cikk kommentált másolata 1905. dec. 30.; vö. Gárdos, 1975. 142. A Nuchem és a Soma csúfnevek voltak, amelyekkel a korabeli szerkesztőségekben a fiatal ta­gokat illették.

⁷⁹ Vö. NYPL SLC A11. Közlemény 1907.

⁸⁰ Vö. NYPL SLC A478. Bizonyítékok 1902. dec. 15. és 1904. márc. 12.; egyezmény 1906. nov. 6.; K1. Schwimmer Rózsika: lev. 1903. júl. 4.; A2. Minna Cauer: lev. 1901. júl. 1.; Schwimmer Rózsika: levélvázlat 1901. okt. 12.; lev. 1901. okt. 21.

⁸¹ Gárdos, 1975. 159.

⁸² Vö. pld. NYPL SLC K2. Leopold Kalscher: lev. 1906. szept. 29.; A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat Kóbor Tamásnak [így Rózsika sajátke­zű megjegyzése 1942-ből] 1900. Kóbor Tamás A Hét azon másik mun­katársának volt az álneve, akihez „Emma" a fent idézett levelében for­dult. Vö. Péter Kardos. Előszó. In: Ignotus, 1985. 9. (7-30.).

⁸³ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1909. szept. 3.

⁸⁴ NYPL SLC K1. lev. 1905. júl. 22.

⁸⁵ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1908. ápr. 7.

⁸⁶ NYPL SLC A10. Willhelm Szidónia: lev. 1906. nov. 26.

⁸⁷ NYPL SLC K2. Schwimmer Franziska: lev. 1906. aug. 10.

⁸⁸ NYPL SLC A16. lev. 1908. jún. 16.

⁸⁹ A barátnők között létező szoros kapcsolatoknak e másik oldalával itt nem foglalkozom.

⁹⁰ Ezekért az információkért köszönetet mondok Edith Wynnernek, Schwimmer Rózsika egykori személyi titkárának (New York-Manhattan).

⁹¹ Vö. NYPL SLC A12. lev. 1907. ápr.

⁹² A „tisztes" nő férfi kíséret nélkül a budapesti kávéházakban legin­kább a nap bizonyos szakaszában vagy szeparált helyiségekben tar­tózkodhatott. Vö. Éva Varga: Hölgyközönség a pesti kávéházban. In: Budapesti Negyed, 1996. 12-13. 86. skk.

⁹³ NYPL SLC A7. lev. [dátum nélkül]; a női klubot illetően vö. NT 1912. 216.; 1913. 37, 189.

⁹⁴ NYPL SLC A15. lev. 1908. jún.16.

⁹⁵ NYPL SLC A10. lev. 1907. dec.

⁹⁶ Vö. Gárdos, 1975, 84.; PIL 867. f. M-34. fol. 89., 96-100.

⁹⁷ Gárdos, 1975. 82., 88., 123., 204., 236.; vö. 169., 200.

⁹⁸ Gárdos, 1975. 195.

⁹⁹ Az osztrák munkásnőmozgalom példájáról I. Gabriella Hauch: Der diskrete Charme des Nebenwiderspruchs. Zur sozialdemokratischen Frauenbewegung vor 1918. In: Wolfgang Maderthaner (szerk.): Sozialdemokratie und Habsburgerstaat. Wien, 1988. 101-118.

¹⁰⁰ A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-én Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61. Ezt a jegyzőkönyvet az MSZDP hivatalosan jelentette meg. Egy másik jegyzőkönyvben viszont, amelyet a rendőrség készített és publikált, az állt, hogy „Gyuriás elvtárs ezen nézete nagyon téves, amennyiben mi nők eddig látószemekkel vakon jártunk". Szociálisztikus munkásmozgalmak 1903., 109.

¹⁰¹ A NOE az 1905-ben a képviselőháznak címzett első beadványá­ban csak a dolgozó nők bizonyos rétegeinek számára követelte a vá­lasztójogot. A FE követelése akkor az általános választójog és a nők számára a férfiakkal egyenlő választójog volt. A feministák választójogi politikájában a taktika és a stratégia tovább fejlődéséről I. Zimmermann, 1997b.

¹⁰² Vö. A nő. Rendkívüli szám Glücklich Vilma emlékének. Budapest, 1927-1928. 38. Nem itt van a helye annak, hogy a szociáldemokrata nők és a feministák közötti konfliktusokkal mélyebben foglalkozzam.

¹⁰³ Vö. Fonó Zsuzsa: A magyarországi szocialista nőmozgalom törté­netéhez 1895-1918. A mozgalom és a szociális összetétel konfliktusai. Budapest, 1975. 35.

¹⁰⁴ Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1911., 90.; vö. 1912., 141.

¹⁰⁵ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1913., 470. skk.

¹⁰⁶ PIL 867. f. M-34, fol. 520.; vö. fol. 511-526..

¹⁰⁷ Az egyik tábor az újjáéledt Nőmunkásl a Buchinger család „csalá­di lapjának" nevezte. A másik tábor a régi Munkásnő Egyesület ellenzé­ki pozíciójában kizárólag azt a törekvést látta, hogy a külföldről hazatért Gárdos Mariskát újra Buchingerné helyére állítsák. PIL 867. f. M-34, fol. 509. skk.

¹⁰⁸ Szociálisztikus munkásmozgalmak 1913., 483.

¹⁰⁹ PIL 867. f. M-34. fol. 520-524.

¹¹⁰ Willhelm Szidónia azokat a szociáldemokrata törekvéseket támad­ta, amelyek arra irányultak, hogy közösen legyenek megszervezve a férfi és női tisztviselők. /V71913., 173.

¹¹¹ A/T1913., 200.

¹¹² A/7"1909., 82.

¹¹³ Vö. különösen NT 1909. 1. skk., 35. skk.; MOL P987/III/6/2. fol. 6. [1913].

¹¹⁴ 1910-ben gróf Haller Györgyné és gróf Teleki Sándorné (Szikra) belépett a FE-be. Vö. MOL P999/II/6. fol. 235, 242. Az utóbbi hamaro­san a budapesti Női választójogi világkongresszus előkészítő bizottsá­gának az elnöke lett.

¹¹⁵ Vö. 101. Ij.

¹¹⁶ Vö. Zimmermann, 1997a és b. A NOE-val Való konfliktusokra vo­natkozóan kaptam tájékoztatást Edith Wynnertől is.

¹¹⁷ Más területen is messzemenő politikai önkorlátozás kísérte e sze­mélyes befolyásoláson alapuló politikát. Az önkorlátozást illetően viszont a NOE is ugyanezen a vonalon haladt. A feministák nyilvános akciói rendszerint termekben tartott rendezvényekre korlátozódtak. Bár előfor­dult az is, hogy egy üres telekre kimerészkedtek, az utcán azonban soha nem gyűléseztek. Az utóbbiról I. MOL P999/II/6. fol. 105.

¹¹⁸ NYPL SLC A34. Schwimmer Rózsika: lev. másolatául 3. okt. 1.

¹¹⁹ NYPL SLC A32. Schwimmer Rózsika: lev. másolata 1913. máj. 5.; vö. A29. ua. 1912. jan. 22.; Dictionary of American Biography. 1974. 725.

John Lennon: Gondolkodásomat, tudod, mindig is jellemezte a politikusság. Mindig is érdekelt a politika, és mindig is szem­ben álltam a fennálló rendszerrel. Persze az elsöprő Beatles-időszak alatt ez háttérbe szorult. Ez eléggé kézenfekvő, hogy­ha az emberbe gyermekkorában, miként belém is, beleoltják a rendőrség iránti természetes gyűlöletet és félelmet, no meg a hadsereg megvetését, mondván, hogy az valami olyan, ami min­denkit elvisz, majd halottként otthagy valahol. Szóval ez csak egy olyan prolis dolog, ami az ember életkorának előre haladtával megkopik – amikor már család is van, amikor bedarálta a rendszer.

T. A.: Mi lehetett zenei sikereidnek az oka?

J. L.: Ez ugyanolyan hazug dolog volt, mint amit a feketékkel műveltek. Nekik is megengedték, hogy futók, bokszolok vagy a szórakoztató műfaj dolgozói legyenek. Csak a felkínált válasz­tási lehetőségeken múlik – a popsztári pálya is egy a néhány közül. Erről szól a Working Class Hero [A munkásosztály hőse] című dalom.

T. A.: Mikor kezdted levetni azt a szerepet, amelyet az egykori Beatles-tagság kényszerített rád?

J. L.: Már a Beatles fénykorában is próbáltam ellene tenni. George [Harrison] ugyancsak. Amikor olykor Amerikában turnéz­tunk, [az együttes menedzsere, Briar,] Epstein mindig azt pa­polta, hogy Vietnam ügyében ne jártassuk a szánkat. Hát egy­szer George és én megelégeltük ezt, és azt feleltük: „Figyelj, Brian. Ha megkérdeznek bennünket, legközelebb azt fogjuk vá­laszolni, hogy nem értünk egyet ezzel a háborúval, és legjobb lenne, ha máris befejeznék." így is tettünk. Abban az időben ez eléggé radikális fellépésnek számított, különösen a mi „mese­beli négyesünktől". Én ekkor nyilvánítottam először különvéle­ményt. Olyan nagy nyomás nehezedett ránk, hogy jóformán nem is volt lehetőségünk megmutatni önmagunkat. Pláne abban a munkatempóban, a szüntelen utazás közepette. A mítoszok és az álmok dicsfénye vett minket körül. Nehéz dolog, ha az ember a császár, és mindenki azt mondja: csodálatosak vagytok. Ha lábai előtt hever minden, a lányok is, nehéz úgy dönteni, hogy nem akarok király lenni, hétköznapi ember leszek. Ami a máso­dik politikai akciómat illeti: kijelentettem, hogy a Beatles nagyobb, mint Jézus. Ez tényleg óriásit robbant, Amerikában majdnem le­lőttek miatta. Az albumjaimmal meg ezekkel a nyilatkozatokkal nem akarok mást, mint hatással lenni mindazokra az emberek­re, akikre tudok. Azt akarom nekik elmondani, hogy az andalító álmoknak vége.

Robin Blackburn: Már annak idején is új szövegekkel énekel­ték az emberek a Beatles-dalokat. A Sárga tengeralattjárónak például számos változata élt. Az egyiket sztrájkolok is énekel­ték, így hangzott: „We all live on bread and margarine." [Mind margarinos kenyéren élünk.] Az LSE-n [London School of Economics] ez így szólt: „We all live in a Red LSE". [Mind a vö­rös LSE-n élünk.]

J. L: Ez tetszik. És annak is örültem, amikor a futballmérkő-zések nézőseregei még a pályafutásunk kezdetén azt énekel­ték: „All Together Now" [Most mind együtt!] – ez egy másik szá­munk volt. Jól esett, amikor az amerikai békemozgalom tagjai a Give Peace a Chance [magyarul Őrizd a békét! címmel] dalo­mat választották, mert azt tényleg éppen rájuk gondolva írtam. Azt reméltem, hogy az 1800-as évek vagy akörüli We shall overcome [Győzni fogunk, meglátod] helyett valami moderneb­bet fognak énekelni. Szinte kötelességemnek éreztem, hogy olyan dalt írjak, amilyet az emberek poharazgatás vagy tünteté­sek alkalmából énekelhetnek. Ezért szeretnék most forradalmi számokat írni…

R. B.: Alig akad néhány forradalmi dalunk, és azokat is még a XIX. században szerezték. Sikerült valami olyasmire bukkannod zenei hagyományunkban, ami jól jöhet a forradalmi dalok kom­ponálásához?

J. L: Pályám kezdetén maga a rock-and-roll jelentette a forra­dalmat a hozzám hasonló korú és helyzetű fiataloknak. Szüksé­günk volt valami hangos és tiszta dologra, hogy kitörjünk abból az idegenségből és elnyomásból, amely ránk, kölykökre nehe­zedett.

Yoko Ono: A zenémmel arra akarom az embereket felbujtani, hogy lazítsanak a rájuk nehezedő nyomáson, dolgozzanak, épít­kezzenek zeném alapjain. Nem kell attól félniük, hogy felépítsék saját énjüket.

R. B.: Gondolom, a munkásvezetés valami ilyesmi lenne.

J. L: Hát nem valami ehhez hasonlót próbáltak Jugoszláviá­ban csinálni?

T. A.: De ahelyett, hogy szabad utat engedtek volna a mun­kásvezetésnek, nagyfokú politikai irányítást valósítottak meg.

J. L: Úgy tűnik, minden forradalom egyetlen személyiség kul­tuszába torkollik. Még a kínaiaknak is szükségük van egy apafi­gurára. Gondolom, ugyanez lesz a helyzet Kubában Chevel és Fidellel… A nyugati típusú kommunizmusban egy képzeletbeli munkás képét kellene megteremtenünk, hogy legyen apafigu­ránk.

R. B.: …mindaddig, amíg ez nem csak vigasztaló illúzió len­ne, hanem létrejön a tényleges munkáshatalom. Ha az ember életét egy tőkés vagy egy apparátcsik irányítja, akkor illúziókkal kell táplálkoznunk…

Y. O.: Az embereknek önmagukban kell bízniuk.

T. A.: Ez a lényeg. Ezt nem lehet puszta rábeszéléssel elérni. A munkásoknak kell megmozdulniuk, birtokba venniük saját gyá­raikat, a tőkéseket pedig elküldeni a francba.

J. L: De van itt egy probléma. Minden eddigi forradalom csak akkor tudott kiteljesedni, amikor egy Fidel vagy Marx vagy Le­nin vagy valaki, aki értelmiségi volt, meg tudta szólítani a mun­kásságot. Maguk köré gyűjtöttek pár embert, akiknek a munká­sok elhitték, hogy el vannak nyomva. Az itteniek meg még fel sem ébredtek. Még mindig azt hiszik, hogy az autó és a tévé a minden.

T. A.: Ez az új, az érdekegyeztetésről szóló, szakszervezet ellenes konzervatív törvényjavaslat, amelyet a kormány mosta­nában próbál beterjeszteni, egyre több munkást ébreszt rá a va­lóságra…

J. L: Szerintem ez a törvény végrehajthatatlan. Szerintem a munkások nem fogják betartani. Azt hittem, hogy a [munkáspárti] Wilson-kormány után már nem jöhet rosszabb. De ez az [Edward] Heath-féle konzervatív társaság még nagyobb csalódást kelt bennem. A földalatti szervezeteket állandóan zaklatják, a fekete katonatiszteket már saját otthonaikban sem hagyják nyugodtan élni, ráadásul még több fegyvert adnak el a dél-afrikaiaknak. Ahogy Richard Neville fogalmazott: „Mindössze egy hajszálnyi különbség van Wilson és Heath között. És mi épp ezen a szűk mezsgyén élünk…"

R. B.: De hát te nem csinálsz egyebet, mint megpróbálsz a tőkés társadalom áramlata ellen úszni. Ez borzasztó nehéz…

J. L: Számomra az okozza a gondot, hogy ahogy egyre in­kább eltávolodtam az élet valós problémáitól, ugyanúgy távolod­tam el a legtöbb munkásosztálybeli embertől is. Minket napjainkban az egyetemi diákság hallgat, és ez nem jó. Mára a Beatles már négy különálló ember. Nincs akkora hatásunk, mint az együt­tes működésének idején. Az EMI keresztbe tett kettőnk Two Virgins [Két szűz] című lemezének, mert nem tetszett neki. A legutóbb kiadott lemezünknél pedig kicenzúrázták a borítóra nyomtatandó dalszöveget. Rohadtul röhejes és hazug viselkedés – azt, hogy énekeljek, nem tilthatják meg -, de a dalszövegek megjelenésé­hez nem mernek hozzájárulni. Micsoda idiotizmus!

R. B.: Az igaz, hogy kevesebb emberhez érsz el, de lehet, hogy így a hatás annál átütőbb.

J. L: Közvetlenül kell a munkásokat megszólítani, főként a fi­atalokat. Azért kell velük kezdeni, mert ők tudatában vannak an­nak, hogy mivel kell szembenézniük. Ezért is énekelek az isko­láról a lemezen. Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet és szüntelenül sértegessék a hatalmat.

Y. O.: Mi tényleg nagyon szerencsések vagyunk, mert létrehoz­hatjuk a magunk valóságát, John és én. De tudjuk, hogy igazából a többi emberhez kellene eljutnunk. Vigyáznunk kell, nehogy a hagyományos módon szólítsuk meg őket – főként ne az államap­parátust. Vadonatúj kifejezésmóddal kell meglepnünk az embe­reket. Ennek a fajta közeledésnek hihetetlen ereje lehet mindad­dig, amíg az ember éppen nem azt teszi, amit várnak tőle.

R. B.: Közeledés nélkül lehetetlen új mozgalmat indítani. De végül ez is erőtlenné válik, ha az ember nem építi ki népi támo­gatottságát.

T. A.: A történelemben még nem volt arra példa, hogy az ural­kodó osztály önként lemondott volna hatalmáról. A magam ré­széről nem látom úgy, mintha ez mostanában másképp lepne.

Y. O.: De a dolgokat azon a hangon, amelyen ez az új zene szól, szóval az új kommunikációs csatornák révén meg lehet vál­toztatni.

J. L: De amikor a tényekről van szó, nem engedik, hogy az emberek valóban dönthessenek. Előadni szabad, táncolni sza­bad, de semmi valódi hatalom…

Y. O.: Az a baj, hogy beszélhetünk mi itt forradalomról, de ha az emberek nem bíznak önmagukban, akkor bizony újabb és újabb problémák elé néznek.

J. L: Egy forradalom után szembesülni kell a kivívott helyzet fenntartásának feladatával. És meg kell szabadulni az eltérő né­zetektől. Természetes dolog, hogy a forradalmároknak különfé­le elképzelései vannak, hogy ezek alapján frakciókat alkotnak, majd újra átalakulnak – ez a dialektika törvénye, nem igaz? De ezenközben egységesen kell fellépniük az ellenséggel szemben, hogy az új rendet meg tudják szilárdítani. Nem tudom, mi a he­lyes út.

R. B.: A veszély az, hogy ha már egyszer a forradalmi állam kialakult, egy újabb konzervatív államapparátus igyekszik körü­lötte kikristályosodni. Ennek a folyamatnak a valószínűsége na­gyobb, ha a forradalmat elszigeteli az imperializmus, és az anyagi javak hiánya lép fel.

J. L: Ha egyszer az új hatalom győzött, akkor egy új staus quo-t kell létrehoznia, hogy a gyárak és a vonatok ne álljanak le.

R. B.: Ez igaz, de egy elnyomó államapparátus nem fogja fel­tétlenül jobban működtetni a gyárat és a vasutat, mint a munká­sok tennék a forradalmi demokrácia rendszerében.

J. L: így van. De mindannyian burzsoá ösztönöket hordozunk magunkban, mindannyian kifáradunk és örülünk egy kis pihe­nésnek. Hogyan tudná az ember működtetni és fenntartani for­radalmi lelkesedését, ha már egyszer elérte azt, amit kitűzött maga elé. Persze Kínában Mao tartja az emberekben a hitet. De mi lesz, ha Mao eltűnik a színről? Ő is a személyi kultusz eszközéhez folyamodik. Lehet, hogy erre szükség van. Ahogy már mondtam: úgy tűnik, mindenkinek kell egy apafigura. Ép­pen most olvasom a Hruscsov emlékezik című könyvet. Jó, tu­dom, hogy ő maga is egy szemét alak, de valószínűleg komo­lyan gondolta, hogy helytelen dolog egyetlen személyt isteni gló­riával övezni. Úgy tűnik, ez nem része a kommunizmus alap­gondolatának. Az emberek azonban gyarlók – ez a probléma. Ha átvennénk a hatalmat Angliában, nekünk kellene felszámol­ni a kapitalizmust, és közben őrizni a nép forradalmi gondolko­dásmódját.

T. A.: A személyi kultusz teljesen idegen a marxizmustól, már ami az eszméket illeti.

R. B.:Az a döntő, hogy a forradalmi állam középpontjában tud­junk népi hatalmat kiépíteni.

J. L: Azt hiszem, nem volna nagy munka a fiatalokat idecsá­bítani. Csak szabad kezet kellene kapniuk, hogy nekitámadhas­sanak a helyi önkormányzatoknak, vagy hogy lerombolhassák az iskolai tekintélyeket. Mint azok a diákok, akik az egyetemi el­nyomás ellen tüntetnek. Ez már létező dolog, csak az emberek­nek jobban együtt kellene működniük. És a nők is nagyon fonto­sak. Olyan forradalomról szó sem lehet, amely a nők részvétele és felszabadítása nélkül zajlik. Tudjátok, milyen észrevétlenül oltják az emberbe a férfiak felsőbbrendűségét! Én is csak hosszú idő elteltével ébredtem rá arra, hogy az én férfiúi mivoltom is csonkítja Yoko személyiségének bizonyos területeit. Ő elszánt híve a nők felszabadításának, és nem késlekedett rámutatni az e téren elkövetett hibáimra, amiket én addig a normális viselke­dés részének hittem. Ezért érdekel mindig, hogy az önmagukat radikálisnak tekintő emberek miként is gondolkodnak a nőkről.

Y. O.: Nem szerethetünk úgy valakit, hogy az illetővel ne len­nénk egyenlőek. Egy csomó nő a biztonsága érdekében ragasz­kodik a férfiakhoz. Ez nem szerelem. A nők számára a problé­mát az jelenti, hogy ha szabadok próbálnak lenni, akkor az rend­szerint elmagányosodásukkal jár, mert a legtöbb nő szívesen válik rabszolgává – a férfiak általános örömére.

J. L: Mi a véleményetek a Közös Piacról? A Morning Star ellenzi, hát… nem is tudom. Azt hiszem, hogy ez a kapitalista országok európai konglomerátumához vezetne; de ugyanakkor a munkásmozgalom révén mind a kommunizmus, mind pedig a kapitalizmus megerősödhetne.

T. A.: Nekünk a munkások egyesült Európájáért kell küzde­nünk, egy Szocialista Európai Egyesült Államokért, egy vörös Európáért…

J. L: Szédületes elképzelni azt a hatalmat, ami a munkások kezébe kerülhet, Olaszországot, Németországot meg a többie­ket is ideértve.

T. A.: John, szerinted hogyan tudnánk lerombolni az angliai tőkés rendszert?

J. L: Azt hiszem, csak úgy, ha rádöbbentjük az embereket va­lódi, elkeserítő helyzetükre, más szóval leromboljuk azt az álom­világot, amelyben élnek. Azt hiszik, hogy ez egy csodálatos, nyílt beszédű ország, autóik vannak és tévézhetnek, és nem is akar­nak ennél többet az élettől. Tudomásul veszik, hogy a fejesek dirigálnak nekik, meg hogy a gyerekeik elhasalnak az iskolában. Még álmodni is a mások álmait álmodják. Rá kell döbbenniük, hogy a feketék és az írek után őket fogja a társadalom kitaszíta­ni. Ha majd már kezdik mindezt átlátni, akkor léphetünk mi mű­ködésbe igazán. A munkások majd csak akkor kezdhetik átven­ni a hatalmat. Nem az a lényeg, hogy az embereket megvigasz­taljuk, hogy jobban érezzék magukat, hanem éppen az, hogy rosszabbul; hogy állandó lenézésnek és megaláztatásnak legyenek kitéve, hogy lássák, mi is az a valódi létminimum.

***

Az interjú évében, 1971-ben lettek népszerűek azok a dalok, amelyek leginkább tükrözték John Lennon politikai nézeteit. Az Imagine, a Working Class Hero (1970), a Power To The People, vagy az I Don't Wanna Be A Soldier megszületéséhez valószí­nűleg szükség volt a legendás Beatles együttes megszűnésére. John Lennon, a liverpooli zenekar vezetője ugyanis a zene vilá­gában véghezvitt forradalmat egy általánosabb, átfogóbb társa­dalmi forradalom első állomásának tekintette. A világpiaci sike­rek folytán azonban a zenekar olyan szerepbe került, amelyben termékeit éppen a társadalmi átalakulás helyettesítőjeként fo­gyasztották.

A Beatles sem volt teljesen politikamentes. Azzal, hogy a 60-as évek elején Észak-Angliából, munkásszármazású fiatalokként hódították meg a brit, majd az amerikai közönséget, szimbólu­mai voltak az országban bekövetkezett politikai hangulatválto­zásnak. Az 1964 és 1970 között – tizenhárom évi, megszakítás nélküli kormányzás után – ellenzékbe szorult konzervatívok egyik céltáblája volt a zenekar, amelynek népszerűségét így a mun­káspárti miniszterelnök, Harold Wilson aknázhatta ki a maga ja­vára. Lefényképeztette magát a Beatles tagjaival, és mint kiemel­kedő exportőröket lovagi címre terjesztette fel őket az uralkodó­hoz. Kifejezetten politikus szöveget – mint például a Revolution vagy a Money- keveset adott elő a Beatles – John Lennon azon­ban már ebben az időszakban is kihasználta a színpadi és más közszerepléseket Nagy-Britannia félfeudális rendjének bírálatá­ra.

Liverpool volt az a brit város, amelyben a legnagyobb arányú ír származású népesség élt. Ez pedig nemcsak az ír zenei ha­gyomány átvételét segítette elő, hanem a lázadó politikai kultú­ráét is. Az írek, a skótok és a walesiek – a chartistáktól a mai árnyékkormányig – mindig is nagy számban voltak, megtalálha­tók a progresszív brit politika élharcosai között. Lennon és több zenésztársa is Liverpool ír közösségéhez tartozott, amely politi­kai értelemben a Munkáspárt helyi bázisát jelentelte. Amikor 1964-ben Nagy-Britanniában általános választásokat tartottak, Liverpool és környéke volt az a terület, ahol a legnagyobb ará­nyú eltolódás következett be a szavazati arányokban a Munkás­párt javára. Eric Hobsbawm szerint ez egyértelműen azzal ma­gyarázható, hogy „a város nem ír és nem katolikus munkásai végre késznek mutatkoztak arra a pártra szavazni, amely a múlt­ban döntően a helyi ír közösséggel volt azonosítható". Wilson tehát – bár Lennon nem kifejezetten szívelte őt – az exporttelje­sítményen túl is sokat köszönhetett a Beatles hatásának.

A Beatles 1970-ben szűnt meg. Ezután Lennon a maga útját járta, dalai megírásában nem korlátozták a korábban szigorúan érvényesített marketing-szempontok. Az Imagine-ben olyan vi­lágról álmodott, amelyben nincsenek országhatárok, háborúk, vallás, magántulajdon és éhínség, amelyben az emberek meg­osztják egymás között a világot. Néhány sor nyersfordítása a Working Class Hero-ból: „Amint megszülettél, éreztetik veled, hogy kicsi vagy / Azzal, hogy nem hagynak időt semmire. / A fájdalom oly nagy, hogy semmit sem érzel, / A munkásosztály hősének lenni, az valami! … Amikor már kínoztak és megfélem­lítettek huszonvalahány évig, / Azt akarják, hogy válassz egy szakmát, / Amikor már nem tudsz működni, tele vagy félelem­mel, / A munkásosztály hősének lenni, az valami!"

Hasonlóképp idézhetjük a Power To The People-ből: „Hatal­mat a népnek, de azonnal! / Mondd, hogy forradalmat akarunk, / Jobb, ha már most nekilátunk, / Kelj fel, és menj ki az utcára / Énekelve: hatalmat a népnek! … A munkások milliói a semmiért dolgoznak, / Jobb, ha megadod nekik, ami valójában az övék!" Az I Don't Wanna Be A Soldier – hasonlóan az 1968-as kelte­zésű Give Peace A Chance-hez – a vietnami háborúval szem­beni ellenállás egyik jelképévé vált.

A lemezborítón az illegális sajtó szimbólumaival jelent meg 1972-ben a Some Time in New York City című album, amelynek dalai az írek jogairól, a görög ezredesek diktatúrájának áldoza­tairól, bebörtönzött polgárjogi harcosokról szóltak. Ezek között található a Woman is the Nigger of the World is, az alábbi so­rokkal: „Az asszony a szolgák szolgája / Jobb, ha kimondjuk han­gosan / Rákényszerítjük, hogy kihordja és felnevelje gyermeke­inket / Aztán elhagyjuk, mert kövér, vén tyúk lett belőle / Aztán mondjuk, mindig otthon a helye / És aztán panaszkodunk, mert túl zárkózott ahhoz, hogy a barátunk legyen / Az asszony a vi­lág négere…"

Mindenki tudta, hogy John Lennon dalai mozgósító erővel bír­nak. Olyannyira, hogy amikor az 1971-1972-es időszakban amerikai letelepedési engedélyért folyamodott, maga Nixon elnök foglalkozott ügyével. J. Edgar Hoover FBI-elnökkel és Strom Thurmond (korábbi elnökjelölt) szenátorral együttműködve pró­bálta késleltetni Lennon és Yoko Ono beutazását. Az aggoda­lom egyik oka a háború elleni demonstrációktól való félelem volt. A másik az, hogy az Egyesült Államokban az 1972-es választá­sokon szavazhattak először a 18. életévüket betöltött fiatalok. Az amerikai politikai elit tartott attól, hogy a Lennonék által ter­vezett koncertek és demonstrációk radikalizálhatják az először szavazó fiatal tömeget, és így hatást gyakorolhatnak a válasz­tások kimenetelére.

John Lennonról 288 oldalnyi információt őrzött az FBI. Az in­formáció nyilvánosságáról és a személyiségi jogokról szóló tör­vények ellenére ennek mind ez idáig kevesebb mint egyharma­dába tekinthetett bele Lennon özvegye.

Lennon ismerői, pályatársai és követői mindig is tisztában vol­tak zenéjének politikai üzenetével. „A béke, az emberek közötti egyenlőség hirdetése Lennon természetes vállalkozása volt" – mondta például Bródy János néhány nappal Lennon halála után. Tizenöt évvel később neves amerikai popzenészek egy 15 dal­ból álló összeállítást adtak ki John Lennon tiszteletére. A Red Hot Chili Peppers, a Mad Season, a Blues Traveler és más ze­nekarok egy-egy Lennon-számot dolgoztak fel és adnak elő. A lemez címe: Working Class Hero.

***

Az interjú 1971 márciusában jelent meg a Red Mole-ban, majd ismételten a Red Pepper 1996. februári számában.

(Fordította: Battyán Katalin.)

A kommentárhoz felhasznált irodalom:

Jon Wie­ner: John Lennon versus the FBI. In.: Professors. Politics and Pop. London, Verso 1991.;

Koltay Gábor (szerk.): John Lennon, 1940-1980. Budapest, Zeneműkiadó, 1981.;

Richard Buskin: John Lennon élete és legendája. Debrecen, Phoenix Kiadó, 1993.

Eric J. Hobsbawm: Industry and Empire. Harmondsworth, Penguin, 1969.

John Westergaard: Who Gets What? The Hardening of Class Inequality in the Late Twentieth Century.

A könyv három témával foglalkozik: az osztálykülönbségek to­vábbélésével – sőt megszilárdulásával; a közpolitika változó, az egyenlőtlenséget mérséklő vagy felerősítő szerepével; valamint a kulcsfontosságú osztálykülönbségekkel – e tematika kereté­ben a jólét elosztásával és a társadalmi igazságosság biztosítá­sával. Ezen témák lehetővé teszik, hogy Westergaard cáfolja azt a – többnyire – célirányos eszmét, amely szerint az osztálystruk­túra és az osztálytudat halott. Sorra veszi az „osztályhalál" kü­lönböző elméleteit, amelyek a foglalkoztatás újjászervezésén, különböző fogyasztási mintákon, háztartási stratégiákon, életcik­lusokon és választási mintákon alapulnak, majd bemutat egy három szintű elemzési eljárást: először azonosítja a hatalom for­rásait a kapitalista társadalomban – a kulcsfontosságú gazda­sági erőforrások feletti rendelkezés nyomán – és az ezekkel járó előnyöket; azután feltérképezi az erőforrások feletti rendelkezés­ben rejlő egyenlőtlenségeknek az életkörülményekre és az egyé­nek lehetőségeire gyakorolt hatását; harmadszor pedig, és csak az előbbi átgondolása után, megvizsgálja az egyén válaszadási lehetőségeit.

Ez a megközelítés alátámasztja azt az érvelését, hogy bár a gazdasági hatalom személytelenebb, mint régen, mégis „szem­mel láthatóan létezik egy felső osztály, amely egy még in­kább tőkeközpontú gazdaságban gyakorolt uralmán keresz­tül most még több hatalmat és előnyt élvez Nagy-Britanniá­ban, mint egy-két évtizeddel ezelőtt" (127.). Az 1980-as évek­ben a vagyon felhalmozódása egyes személyeknél, s a növek­vő jövedelmi egyenlőtlenségek „nyilvánvaló jelei annak, hogy a materialista osztályszerkezet inkább megszilárdult, mintsem fel­lazult volna" (137.). Ez még akkor is fennáll, ha a nemek szerinti megosztottságot is számba vesszük. Világos, hogy léteznek egyenlőtlenségek férfiak és nők között, de az egyes nemeken belüli megosztottság közel azonos. Tehát míg a nemek szerinti megkülönböztetés az egyenlőtlenségnek egy, az osztálytól el­különíthető dimenziója, addig a nemek közti egyenlőtlenségek hatásai inkább felerősítik, mint semlegesítik az osztályok sze­rinti megosztottságot. Hasonló az érvelés a faj és az osztály vi­szonyát tekintve: az osztály az az elsődleges struktúra, amelyen keresztül a fajjal kapcsolatos egyenlőtlenségek kifejeződnek. A következtetés nem az, hogy „az osztálykülönbségek 'magyaráz­zák' a nemek és etnikumok közötti egyenlőtlenségeket. Még csak az sem, hogy ez utóbbiak ipso facto eltűnnének, ha valamilyen módon az előbbi megszűnne… Azonban (…) egy hipotetikus, közel osztály-nélküli társadalom kisebb játékteret biztosítana a nemi és etnikai egyenlőtlenségeknek." (146.)

Számos egyéb újszerű megállapítás is fellelhető a műben. Westergaard különösen jól érzékeli a közpolitika viszonyulását a tőkés elosztás – szerinte – két fő szabályához: „a tulajdon és a munkapiaci jövedelmek szabályaihoz" (104.). Különféle köz­politikákat vizsgál, amelyek ugyan módosítják e két szabály ha­tását, de egyetlen kivételtől eltekintve a progresszív célok és hatások ellenére egyik sem képes jelentős mértékben megvál­toztatni a kapitalizmus működési szabályait:

„A minimális megélhetési feltételek szerencsétlenség esetén történő biztosítása, valamint a személyes kockázat jövedelem­hez igazodó további csökkentése arra irányul, hogy elkerüljék a profitszerzés és a foglalkoztatás motivációinak összeütközését. Az egyéni lehetőségek egyenlőségének megteremtését célzó intézkedések egy, a liberális kapitalizmussal egyidős törekvés­ből fakadnak, amelynek megvalósulását a rendszer belső ellent­mondásai és a mindennapok társadalmi valósága továbbra is gátolják. A fenti három közül egyik sem mond ki társadalmi igaz­ságosságra vonatkozó normát, amelynek ki kellene töltenie azt az erkölcsi űrt, amely a magánvállalkozásokra épülő gazdaság hozott létre … az újraelosztás szerteágazó módozatai ténylege­sen nem jutottak el odáig, hogy akadályozzák az üzleti tevékeny­séget, vagy hogy megfosszák azt az élet javaihoz való egyen­lőtlen hozzáférést előíró szabályaitól." (104.)

Egyetlen kivétel van, ami az elosztást egy bizonyos területen ellenállóvá teszi a magántulajdonnal és a piaci erőkkel szem­ben. Ahol az emberek képességeikre való tekintet nélkül, szük­ségleteik szerint, egyenlő alapon férnek hozzá az erőforrások­hoz. Nagy-Britanniában az egészségügyi ellátás áll legközelebb ehhez a modellhez, s habár az egészségügyi ellátás valódi egyenlősége nem valósulhat meg, amíg a létezés egyéb felté­telei nem egyenlőek, az mégis megszegi a kapitalista elosztás elveit.

A kapitalista elvek sérülése hatással van az osztályok szerinti meghatározottságra. Míg Westergaard felismeri az állami szek­tornak mind sajátos voltát, mind változó viszonyulását a tőke szükségleteihez, addig képtelen feloldani azt a szemmel látható paradoxont, hogy bár az egyes állami szerveknek eltérő a tőké­vel való kapcsolata, a foglalkoztatás formális struktúrája és fel­tételei mégis kevéssé különböznek. Részben azért képtelen fel­oldani ezt a paradoxont, mert a termelési viszonyokat viszony­lag figyelmen kívül hagyja. Westergaard szerint az állami alkal­mazottak csak annyiban munkások, amennyiben „munkájuk – a serkentés, a fenntartás vagy a megóvás által – megfelelően hoz­zájárul egy kiváltságos célra fordított össztöbblet előállításához, amelyből ők legfeljebb csak korlátozott mértékben részesülnek" (21.). A rendőrség és a hivatásos katonaság éppen ezt a több­letet megőrző szerepet tölti be, azonban a klasszikus szocialis­ta elemzés eddig nemigen tekintette őket egyenruhás munká­soknak.

Nyilvánvalóan Westergaard elméleti hozzáállása az oka an­nak, hogy nem sikerül elég figyelmet fordítania a termelési vi­szonyokra. Az osztály-nélküliség gondolatának módszeres táma­dása mellett vitát folytat a strukturalista marxistákkal is, akik az osztályok szerinti meghatározottságot a termelési viszonyokban betöltött helyen keresztül ragadják meg. Westergaard joggal kri­tizálja az általa vizsgált mű nagy részének absztrakt és klasszi­fikáló jellegét, mindazonáltal nem sikerül ezt a művet elhelyez­nie azon munkák sorában, amelyek válaszként születtek arra a jelenségre, hogy „a kapitalista munkafolyamatot" csaknem tel­jes egészében kihagyják az elemzésből: ez a jelenség megte­remtette a maga formalizmusát is, amelyben az osztályok sze­rinti tagozódás a termelő eszközök feletti rendelkezés kérdésé­re redukálódott. Nem beszélve arról, hogy az általa idézett mű az 1970-es években íródott, így napjainkban már alig van hatá­sa, legalábbis eredeti formájában.

Az, hogy főleg ennek a tendenciának a vizsgálatában mélyed el, abból a meggyőződéséből fakad, hogy szerinte a javak el­osztásának előtérbe helyezését weberiánus címkével illetik. Ez egy bizonyos fokig ugyan igaz lehet (habár Westergaard erre vonatkozóan nem szolgál példákkal), azonban a dolog lényege nem az, hogy nincs egyetértés a jövedelmek és az erőforrások egyenlőtlen elosztásának kérdésében. Jóval fontosabb az, hogy ezen egyenlőtlen részesedések önmagukban történő vizsgála­ta figyelmen kívül hagyja, hogy az egyenlőtlenség forrása a ter­melési viszonyokban rejlik – ezen szemlélet következményeként pedig nem sikerül feltárni a kapitalizmus kulcsfontosságú kizsák­mányolási viszonyait. Westergaard a maga módján elfogadja ezt a háromszintű elemzési modelljében. Továbbá elemzésének vannak olyan összetevői, amelyek tökéletesen beleillenek abba a szemléletbe, amely felhasználja a tőke szerepének és az álla­mi alkalmazottak feladatainak elkülönülését, mint fontos osztály meghatározó tényezőt.

Valójában Westergaard a struktúra meghatározására olyan fogalmat használ, amely a kulcsfontosságú erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésen és annak következményeiről – az egyenlőtlen elosztásról – kialakított képén alapul, azonban ke­vés figyelmet fordít a kizsákmányolásra mint a kapitalista rend­szer naponta újratermelődő, központi problémájára. A kizsákmá­nyolás szerinte „a tőkés gazdaság össztöbbletéből való kirekesz­tés: gyakorlatilag a megtermelt összvagyonból való részesedés arányának megfelelően". (24.) Ez a megállapítás hangsúlyelto­lódáshoz vezet. Míg az elosztás eddig csak a termelési viszo­nyok lenyomata volt, most formailag is fontos osztály meghatározó tényezővé válik: ,A 'kinek mi jut' kérdésének ezért ugyanolyan központi jelentőségűnek kell lennie az osztályok feltérképezé­sében, mint a 'ki mit csinál' kérdésének" (24.). Ennek hangsú­lyozása egy olyan szociáldemokrata programmal cseng össze, mint amilyenről Marx oly lesújtóan írt A gothai program kritikája című művében.

(Fordította: Kocsis Viktória)

Etienne Balibar – Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Classe. Les identités ambiguës. [Rassz, nemzet, osztály. Ambivalens identitás] Edition La Découverte, 1988.

E munka, amelynek érdekessége abból is fakad, hogy a szer­zők kifejtik az egymás nézeteit bíráló álláspontjukat, Balibar elő­szavával indul, Wallerstein utószavával zárul, ily módon formai­lag is kifejezve az „egységet és az elkülönböződést". A teoreti­kusok koncepciója egy hároméves, a párizsi Maison des Sciences de l'Homme-ban megtartott szemináriumon formálódott (1985­87). Balibar közös álláspontnak ad hangot akkor, amikor kije­lenti, hogy nem törekedtek sem abszolút teljességre, sem pedig koherenciára, pusztán a kutatás bizonyos útjait akarták kijelölni, és még nagyon korai volna végkövetkeztetéseket levonni. Ugyan­akkor remélik, hogy gazdag anyagot nyújtanak az olvasónak a reflexióra és a kritikára. (A szemináriumon még sokan résztvettek, így pl. Samir Amin, Eric Hobsbawm, az azóta elhunyt Ernest Gellner stb.)

Habár azóta végbement a rendszerváltás, ma is változatlanul fontos a kritikai számvetés a szerzők akkori álláspontjával, még­hozzá mindenekelőtt a szövegek kortörténeti jelentősége miatt, hiszen Wallerstein és Balibar a „nyugati marxizmus" aktuális vi­táihoz kívántak a kor színvonalán hozzászólni. Egyben bizonyos lényeges vonatkozásokban képet kaphatunk arról, hogy^milyen elméleti és módszertani felfogások váltak dominánssá a rend­szerváltás érlelődése során egyes kiemelkedő „nyugati marxis­táknál".

Az „egyetemes rasszizmusról" szólva Balibar összefoglaló jel­legű előszavában kifejti, hogy a rasszizmus tradicionális és új formái előtörnek, s ehhez hozzájárult a dekolonizáció is, amely új, konfliktusokkal terhes megosztottságokat hozott létre. Egyik vezérmotívuma a rasszizmussal kapcsolatos gondolatmenetek­nek, hogy a polgári ideológia és ezen belül a humanizmus univerzalizmusa korántsem összeegyeztethetetlen a hierar­chiák és kizárások rendszerével (mindenekelőtt a rasszizmus­ról és a szexizmusról van szó). Wallerstein az univerzalizmust a piacformára, az akkumulációs folyamat univerzalitására vezeti vissza, a rasszizmust pedig a munkaerőnek a centrumon, illet­ve a periférián megvalósuló egyenlőtlen értékelésére, végül pe­dig a szexizmust arra az ellentétre, ami a „férfi-munka" és a ház­tartásban megvalósuló női „nem-munka" közt áll fenn. Balibar álláspontja szerint viszont a rasszizmus szóban forgó sajátos alakja a nacionalizmussal függ össze. „A történelmi nemzet" kér­déséről szólva a szerzők a nép és a nemzet kategóriáját elem­zik, Balibar diakronikusan, amennyiben a nemzetforma fejlődé­sét vizsgálja, Wallerstein pedig szinkronikusan, azt elemezve, hogy mi a szerepe a nemzeti felépítménynek a világgazdaság többi politikai intézménye között. Míg azonban Balibar az osz­tályharcokat abba a nemzeti keretbe illeszti, amely ugyanakkor e harcok antitézisét alkotja, addig Wallerstein a nemzeti formát az osztályharcok régiójába utalja. Wallerstein továbbá a „nép" létrejöttének három nagy történelmi formáját különbözteti meg, ezek a faj (le race, die Rasse, magyarul az elterjedt közhaszná­latnak megfelelően és hibásan a fajta helyett a faj), a nemzet valamint az etnicitás, s ezek a maguk részéről a világgazdaság különböző struktúráira utalnak. Balibar ezzel szemben a világ­gazdagság konstituálásában nagy szerepet tulajdonít a politikai formák pluralitásának. A nép (mint fiktív etnicitás) konstituálá­sában a hegemónia létrejötte a döntő, s azoknak az intézmé­nyeknek a szerepe, amelyek a nyelvi és a fajtabeli közösség lét­rejöttéhez vezetnek. Ugyanakkor mindketten olyan történelmi konstrukciókként értelmezik a nemzetet és a népet, amelyek ré­vén a mai intézmények és antagonizmusok az egyéni identitá­sok létrehozása érdekében a múltba vetíthetők.

„Az osztályok: polarizáció és túldetermináció" kérdéseiről szól­va Balibar kiemeli, hogy míg Wallerstein fenntartja a magánvaló és magáértvaló osztály megkülönböztetését, ő nem. Ugyanakkor az ilyen és hasonló véleménykülönbségek ellenére a követ­kező nézetekben megegyeznek: Marxnak igaza volt az osztá­lyok polarizációját illetően – a kapitalizmusban az osztályoknak nincs ideáltípusa, azonban léteznek (a proletariátusról és a bur­zsoáziáról szólva) a proletarizálódás és az elpolgáriasodás fo­lyamatai,, továbbá a „burzsoát" sokrétűbben kell meghatározni, mint pusztán a profitot akkumulálót (vagy akár produktív befek­tetőt). E fogalomról szólva szintén felszínre kerül a szerzők kü­lönböző nemzeti tradíciója: a francia Balibar a hazájában elter­jedt (Engelstől eredő) előítéletre reagál, szerinte a burzsoá-kapitalista nem parazita. Ezzel szemben Wallerstein a hazájában, az USA-ban fogant menedzser-mítoszt bírálva azt bizonyítja, hogy a burzsoá nem az arisztokrata ellentéte. A szerzők továb­bá megegyeznek abban, hogy a „fejlett országokban" az osz­tálykülönbségeket az általános iskoláztatás nemcsak reprodu­kálja, hanem produkálja is, eszköze a káderek kiválasztásának, és egy olyan ideológiai apparátust testesít meg, amely a társa­dalmi különbségeket, elválasztottságokat naturalizálja a fizikai és a szellemi munka, valamint a végrehajtó és az irányító mun­ka szétválasztásával. És ez a fajta naturalizálás, amely a szer­zők szerint szorosan összefügg a rasszizmussal, nem kevésbé hatékony, mint a privilégiumok más legitimációi. Nincs azonban szó arról – így Balibar -, hogy e közös elméleti megfontolások hatására közös álláspontra jutnának: míg Wallerstein szerint a csoporttudat erősebb, mint az osztálytudat, (vagy pedig az előbbi az utóbbi megvalósulási formáját testesíti meg), míg továbbá a rasszizmust az osztálystruktúra kifejeződésének tekinti, addig Balibar szerint a rasszizmus a politikai elidegenedés olyan sa­játos formája, amely az osztályharcokat a nacionalizmus régió­jában jellemzi (a proletariátus rasszizálódása, az ouvrierizmus, az osztálykonszenzus válság esetén stb.).

Balibar összefoglaló jellegű előszavában leszögezi, hogy a harmadik világ pauperizált tömegeinek és Nyugat-Európa „új pro­letárjainak" a gyakorlatban közös ellenfelük az intézményes rasszizmus és ennek tömeghatása. Ezért Balibar szerint új ala­pokon kell megfogalmazni azt az osztályideológiát, amely szembe tud szegülni a nacionalizmussal. Ennek egy olyan hatékony antirasszizmus a feltétele, amely már meg is hatá­rozza ennek az ideológiának a tartalmát.

Nos, miután egy mégoly elvont, ám átfogó jellegű képei alkot­hatunk a műben foglalt problematikáról, a következőkben vázla­tosan ismertetek néhány kérdéskört. Ezután kritikai reflexióimra térek ki. s«~

Mindenekelőtt a rasszizmusról van szó, s ezen belül is arról a Balibar által megfogalmazott kérdésről, hogy létezik-e neo-rasszizmus (I. az ugyanilyen című fejezetben). Leszögezi, hogy a rasszizmus elméleti dimenziója, ma éppúgy, mint régen, nem elsődleges jelentőségű, hiszen olyan totális szociális jelenség­ről van szó, amely számos praxisformát tartalmaz, éppúgy ma­gában foglalja az erőszak alkalmazását, mint a lenézést, a sem­mibevételt, az intoleranciát, a lealacsonyítást és a kizsákmányo­lást. Emellett tartalmaz a szegregáció agyrémével összefüggő olyan nézeteket, mint amilyenek pl. a társadalom megtisztítása mindazoktól, akik „radikálisan mások". A hangulatok és érzések specifikus megszervezéséről van tehát szó, s eközben sztereo­tip formát nyer a rasszizmus alanya és tárgya: akiket tárgyként érint a rasszizmus, arra kényszerülnek, hogy magukat közös­ségként vegyék tudomásul – szemben a rasszisták közösségé­vel.

Balibar rámutat, hogy a rasszisták áldozatainak szempontjá­ból a tettnek és a tetthez való átmenetnek elsőbbsége van a rasszista tanokkal szemben, s a tetteket nem korlátozzák a fizi­kai erőszakra és a diszkriminálásokra, hanem belefoglalják a szavak által gyakorolt erőszakot is. Ugyanakkor, függetlenül at­tól, hogy honnan származnak a rasszista nézetek (az uralkodó vagy a neki alávetett osztályokból), mindenképpen az értelmi­ség racionalizálja azt az elméletet, amely nélkül nem lehetsé­ges rasszizmus. A neorasszizmus a bevándorláshoz kapcsoló­dik, ahhoz a jelenséghez, amelyben megfordul a lakosság moz­gási iránya a régi gyarmatok és a régi „anyaországok" között. Egy olyan, „rasszok nélküli rasszizmusról" van szó, amelynek uralkodó motívuma többé nem a biológiai öröklődés, hanem a kulturális különbségek megszüntethetetlen jellege. Ezen az ala­pon körvonalazódik a határok fenntartásának szükségessége. Balibar azt elemzi a továbbiakban, hogyan járult hozzá Lévi-Strauss elmélete (eszerint minden kultúra egyformán komplex és egyaránt szükséges az emberi fejlődéshez) ahhoz a felfogás­hoz, hogy a kulturális keveredések, a kulturális distanciák meg­szüntetése káros hatású. Arról van tehát szó, hogy átmenet ment végbe: a fajokról szóló, a történelemben a fajok harcát „felmuta­tó" elmélet helyett immár a társadalmon belüli „etnikai viszonyok" (vagy rassz-viszonyok) alkotják az elmélet centrális tárgyát. Ez a differenciális vagy metarasszizmus rehabilitálja az irracionális mozgalmakat, a kollektív agresszivitást és az erőszakot, a. xenofóbiát.

Balibar kifejti, hogy ez „a rasszok nélküli rasszizmus" nem is olyan új; előfutára és prototípusa az antiszemitizmus, hiszen a modern antiszemitizmus már kulturális rasszizmus: itt a tulajdon­képpen megfoghatatlan, azonosíthatatlan testi jegyek nem ön­magukat reprezentálják, hanem inkább egy lelki alkatot, szelle­mi örökséget nyilvánítanak ki. A zsidóság lényege eszerint ab­ban rejlik, hogy sajátos kulturális örökségként a morális züllesz-tés eleme. (Ebben az értelemben mutat rá Ruth Benedict arra, hogy H. S. Chamberlain sem fizikai vonásaik vagy származá­suk alapján különböztette meg a zsidókat, hanem ellenségnek tekintette őket, sajátos gondolkodási és tevékenységi módjuk miatt. „Az ember nagyonis gyorsan zsidóvá válhat.") Ezért for­máját tekintve elmondható, hogy a jelenlegi differenciális rasszizmus egyfajta általánosított antiszemitizmus. Ez a mozzanat lényeges pl. a Franciaországban uralkodó arabellenesség meg­értéséhez. Állandóan felcserélik az arabságot és az iszlámot: az iszlámról olyan képet alakítanák ki, hogy ez összeegyeztet­hetetlen az európai gondolkodással és ideológiai egyeduralom­ra tör. Abban a mértékben azonban, ahogyan a népcsoportok mozgása felerősödik, újragondolják a nemzetállamok határainak fogalmát. Ennek jegyében a határok „társadalmi profilaktikus" funkciót töltenek majd be, míg a technológiai változások hatá­sára az osztály harcban egyre nagyobb szerepet tölt be az egyen­lőtlen iskoláztatás, s egyáltalán a szellemi hierarchia.

Immánuel Wallerstein az „Ideológiai feszültségek a kapitaliz­musban: Univerzalizmus verzus szexizmus és rasszizmus" c. fe­jezetben azt a feszültséget elemzi, ami az „Alle Menschen werden Brüder" („Minden ember testvérré lesz") fennen hirde­tett univerzalizmusa és a testvériesülésből ugyanakkor a nőket kizáró jellege közt áll fenn.

A rendszert ideológiailag legitimáló univerzalizmus ellentétben áll a rasszista és a szexista struktúrákkal, s ez az ellentét jelen­tős szerepet játszik magának a rendszernek a dinamikájában. Koránt sincs arról szó, hogy az egymással szembenállók tábora képviselné az univerzalizmust, illetve a rasszizmust, a szexizmust: elmondható, hogy általában ugyanazok és egyszerre azo­nosulnak az egymást kizáró, ám ilyenként nem tudatosított né­zetekkel. Már a XVIII. században, a felvilágosodás ideológiájá­ban úgy fogalmazódott meg az univerzalizmus ideológiája, hogy a nők mellett a nem-fehérek kiszorultak belőle. Az univerzalista ideológiát létrehívó-fenntartó okok magában a társadalmi-gaz­dasági valóságban rejlenek: a kapitalista világrendszer lényege a végtelen tőkeakkumuláció, elengedhetetlen mechanizmusa a mindennek áruvá változtatása, s ily módon minden partikulari­tás kizárása. Mindennek két következménye is van, s ez külö­nösen a munkaerő-árura vonatkozik: a „szabad utat kell adni a szorgalmasnak" jelszava megvalósításához számos intézmény járult hozzá (pl. a nyilvános oktatás stb.), eredményeként pedig létrejött az úgynevezett teljesítmény-társadalom. A valóságban azonban a kifejtett munkáért nem jár egyenlő díjazás, az egyen­lőségre való hivatkozás tarthatatlan, és ezért politikailag a telje­sítmény-társadalom az egyik legkevésbé stabil rendszer. Ezál­tal alapozódik meg a szexizmus és a rasszizmus jelentősége. A prekapitalista történelmi formációkban a xenofóbia úgy hatott, hogy „fizikailag" zárták ki a „barbárokat" a közösségből, ám az expanzióban lévő tőkés rendszernek az összmunkaerőre van szüksége. Ugyanakkor az uralmon lévők a termelési költsége­ket, ezen belül a munkaerő újratermelési költségeit, valamint azokat a kiadásokat, amelyeket a munkásság politikai tiltakozá­sának leszerelése követel meg, a minimumra akarják csökken­teni. A rasszizmus az a varázsformula, amely összhangba hoz­za ezeket a célokat. Hajdan a meghódított majd megtérített ős­lakosságot (túl azon a korszakon, amikor még legyilkolták őket) integrálták a dolgozó lakosságba, persze „képességeik" szint­jén, tehát a foglalkoztatottsági és bérskála legalacsonyabb fo­kán.

A rasszizmus a munkásság „etnizálásának" funkcióját látja el. Mindig is létezik a teljesítmények és javadalmazásaik hierarchi­kus rendszere, habár változó, alakuló formában, és mindig lesz­nek olyanok, akik a rendszer „négerei". Ha pedig kevés olyan fekete lesz, akire ezt a szerepet lehetne ruházni, akkor kitalál­ják a „fehér nigger" kategóriáját. A rasszizmus ezen állandó, ám mozgékonyan formaváltoztató jellegében igen hasznos funkciót tölt be. Lehetővé teszi azoknak kijelölését, akik a legigénytele­nebb munkákat végzik és a legalacsonyabb béreket kapják, le­hetővé teszi a családokon, a közösségeken belül a felnövekvők­nek ebben a szellemben történő szocializációját.

A rasszizmus szorosan összefügg a szexizmussal. A jelzett alacsony bérek csak azért lehetségesek, mert a bérmunkások egy olyan háztartási struktúrában élnek, ahol a nők (valamint az öregek és a fiatalok) úgy hoznak létre a tőkések számára többletértéket, hogy ezért egy fillért sem kapnak, munkájukat mint „nem-munkát" veszik számításba. Kitalálják a „háziasszony" fogalmát és megállapítják, hogy nem végez munkát,,,csak„a ház­tartást vezeti".

A rasszizmus fokozódása vezet az ellenséggé stilizált csoport teljes kiirtásához, mint amilyen pl. a zsidók kiirtása-volt a nácik által, ám az ilyen és az ehhez hasonló irracionális ideológiákkal és praxisokkal nemcsak az áldozatok szegülnek szembe, ha­nem azok a gazdasági-hatalmi struktúrák is, amelyeknek leg­főbb célja az etnizált, ám ugyanakkor produktív munkásság.

Vajon milyen eredményekkel járna az univerzalizmus foko­zódása, extrémmé válása? Tendenciáját tekintve kibontakoz­hatna a munkateljesítmények és javadalmazásaik egy olyan ténylegesen egalitárius elosztása, amelyben az etnikai szár­mazás és a nemek szerinti megkülönböztetés többé már nem játszana szerepet. Ehhez azonban törvényi és intézményi vál­tozásokra lenne szükség, mi több, az etnikai minták belsővé tett, elsajátított formáinak meghaladására is. Ezért a rassziz­mus könnyebben csaphat át extrém formába, mint az univer­zalizmus. Fellelhető azonban egyfajta cikk-cakk minta e feszült­ségek történelmi alakulása során, amely hasonló azokhoz az ingadozásokhoz (amelyekkel részben össze is függ), mint ami­lyenek a gazdasági expanzió és összehúzódás folyamatai. A tőkés gazdaság állandósuló strukturális válságával párhuza­mosan egyre inkább fokozódik a feszültség az univerzalizmus és a rasszizmus/szexizmus között, és ez az a tulajdonképpeni ideológiai és intézményi terep, ahol a fennállón túlmutató rend­szert körvonalazhatjuk. Arról a rendszerről van szó, amelynek többé nem lesz szüksége sem az univerzalista, sem a rasszista-szexista ideológiára.

„A nemzet-forma: történelem és ideológia" c. tanulmányban Balibar a nemzet-eredetek és nemzeti folytonosságok mítoszát hatékony ideológiai formaként elemzi. Braudel és Wallerstein nyomán azt tartja, hogy a nemzetek létrejöttét nem a tőkés piac absztrakciójával összefüggésben kell magyarázni, hanem beta-goltságában abban a konkrét történeti világgazdasági rendszer­ben, amely a centrum és a periféria formájában szerveződik és nyer hierarchikus alakzatot. Ennek a rendszernek különböző akkumulációs formái vannak, és az egyenlőtlen csere és az ura­lom jellemzi. A nemzeti forma jelentősége abban rejlik, hogy helyi szinten lehetővé tette az osztályharcok korlátozását, és hogy ki­alakította a tulajdonképpeni, azaz az állami burzsoáziát. Ez a burzsoázia, pontosabban ezek a nemzeti burzsoáziák gyakorol­ták egyrészt a politikai, a gazdasági és a kulturális hegemóniát – és ugyanakkor ez a hegemónia alakította is őket. Balibar a továbbiakban elemzi azt a problémát, hogy csak a periférián, illetve a félperiférián maradt tér a nemzeti fejlődés számára hogy mit jelent a szociális nemzeti állam fogalma. Ami ez utóbbit ille­ti: ez az állam behatol nemcsak a gazdasági reprodukcióba, hanem az ember képzésébe, a családi struktúrába és egyáltalán, áthatja az egész „privát életet". Az egyének egzisztenciája, tar­tozzanak bármely osztályba, alá van rendelve nemzeti állampol­gári létezésüknek. Balibar elemzi továbbá, hogy mit jelent a nép mint imaginárius formáció: nem lévén etnikai bázisa és ugyan­akkor áthatják az osztálykonfliktusok, a népnek állandóan nem­zeti közösségként kell konstituálnia önmagát. Az „ideológiai ál­lamapparátusok" jelentős szerepet játszanak az etnicitás létre­hozásában, ahogyan ezt Althusser vázolta, hangsúlyozva, hogy az uralkodó ideológia a polgári társadalomban immár nem a csa­lád-egyház, hanem a család-iskola régiójában rejlik.

Elméleti szinten összefüggés áll fenn a társadalmi formációk egyenes vonalú fejlődése és annak kritikátlan elfogadása közt, hogy a nemzeti állam a politikai intézmények legmagasabb és örökéletű formája.

Wallerstein utószavában hangsúlyozza, hogy amennyiben a munkásosztály a partikularizmus eszméivel azonosul, annyiban gyakran ösztönösen is attól a képmutató univerzalizmustól igyek­szik megszabadulni, amely elleplezi az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt. A nemzet, a faj és az osztály fogalmai azért népszerűek, mert menekvési lehetőséget ígérnek az el­nyomottak számára.

Nos, élve a szerzők által javasolt reflexióval és kritikával, in­kább csak jelzésszerűen néhány ellenvetést tennék. Balibar sze­rint a marxi elemzések többértelműek, hiszen állandóan inga­doznak a gazdasági, illetve a politikai vonatkozások között. Marx egyrészt azt tartja, hogy a tőkés termelési viszonyok bizonyos pontokon ellentétükbe csapnak át, innen a válság és a forrada­lom. Másrészt ezzel szemben a marxi elemzések azon a kez­dettől fogva meglévő tényen alapulnak, hogy az emberi munka­erőt nem lehet az áru állapotára redukálni – és éppen e reduká­lással szemben bontakozik ki a szervezett ellenállás, a tulajdon­képpeni, a rendszer megdöntésére irányuló osztályharc. Balibar egyenesen meghökkentőnek tartja, hogy e két ellentétes állás­pontból Marx egyaránt levezethetőnek tartja a kisajátítók kisajá­títását mint a tagadás tagadását. Szerintem azonban talán in­kább az tűnik meghökkentőnek, hogy a marxisták Althusserig és rajta túl (Balibar ugyanis Althusser szerzőtársa volt) nem re­konstruálták a tulajdonképpeni politikai gazdaságtani aspektus „tőalakját" Marxnál, holott ez felfedezéseinek centrumában áll. Hiszen Marx ifjúkorától kezdve mindvégig úgy ábrázolta (adott esetben) a tőkés gazdaság tőalakját, mint a más számára való, elidegenült tárgyiasulás kényszerét és mint idegen munka elsa­játítását. Nem volt tehát szüksége rá, hogy egy tisztán gazdasági (értsd: a politikai viszonyoktól mentesen elgondolt) pólustól eltá­volodva egy másik szférában, a politikaiban lelje meg az antago-nizmus, s így az alullévők ellenállásának bázisát. A tőkés terme­lési viszonyok által formameghatározott munkában immanensen adott volt az, amit majd a politikai szféra bontakoztat ki: az ellen­állás szükségessége. Ahol eredeti egység van a marxi műben, ott az értelmezők – nem ismerve fel az egység elméleti alapját, a társadalmi-gazdasági formameghatározás kategóriáját – ellentétet konstruálnak, s ennek alapján vetik szét a marxi művet. Ezért igen problematikusnak tűnik, amikor Balibar arról szól, hogy Marx fo­galmaival kell meghaladni magát Marxot…

Hasonlóképpen nem tűnik elfogadhatónak az a nemcsak Balibarnál fellelhető módszertani állásfoglalás, amely annak alap­ján értelmezi a marxizmust, ahogyan a „reális szocializmusban" érvényesült és megvalósult. Ki ne tudná – főként a tudós nyu­gati marxisták körében -, hogy a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége és valósága egy hírhedt sztá­lini tétel, amelynek első kiemelkedő kritikusa, Trockij, már elutasította a marxi eszméknek ezt a sztálini megtagadását. Miért kellett ennek és a többi marxista által megfogalmazott kri­tikának veszendőbe mennie? Ez az itt ható módszertani elv a hie et nunc történeti konstellációját emeli piedesztálra, ennek ren­deli alá és szolgáltatja ki az elméletet, közönyösen az igaz és a hamis megkülönböztetése iránt (192.).

Wallerstein bírálja Marx koncepcióját a forradalmakról (165.), és arról értekezik, hogy az immár nemsokára történelmi végé­hez érkező tőkés világrendszer egy szükségszerű átmeneti kor­szakba jut, ám ez az átmenet nem elkerülhetetlenül a szocializ­mushoz, azaz egy olyan egalitárius társadalomhoz vezet, amely­ben az áruforma megszűnésével kizárólag használati értékeket termelnek majd. Wallerstein azt is mondja, hogy sorsunk kulcs­kérdése az átmenet stratégiája. De hát micsoda stratégiáról le­het szó, ha az átmenetnek nincs objektív és egyben az elméleti tudat által anticipálható fő tendenciája? A „nyugati marxizmus" ebben a kérdésben szerencsére nem egységes, gondoljunk csak Ernest Mandel művére (Marxist Economic Theory. I-II., 1962., 1968.), amelyben Marx szellemében mindmáig is maradandó érvénnyel ábrázolta az átmeneti korszak tendenciáját, jellegét és eredményét. Ám hivatkozási alapul szolgálhat magának Wallersteinnek is egy korábbi álláspontja (From Feudalism to Capitalism: Transition or Transitions. 1977.). Itt Schumpejerrel egyetértésben állapította meg, hogy a kapitalizmusból a szocia­lizmusba való átmenet korai szakaszának kortársai. Félreértés ne essék: nem öncélúan állítom szembe ezeket az egymásnak ellentmondó álláspontokat, hanem azért, mert fontos volna meg­érteni az álláspont-megváltoztatás miértjét. A „nyugati" és a „ke­leti" marxisták túlnyomó többsége kezdettől fogva nem értette meg az átmeneti korszak jellegét, s főként innen eredt az elmé­letet bomlasztó, devalváló eklektika. A képlet egyszerű: Balibar is kimondta, hogy az átmeneti korszak maga a szocializmus. (Étienne Balibar: Sur la dictature du proletariat. Maspéro, 1976. 44. „Az elkerülhetetlen átmenet fázisa, amely egy egész törté­nelmi korszakot jelent – habár Lenin és a bolsevikok alábecsül­ték tartamát – maga a szocializmus.") Ezt az uralkodó hamis pa­radigmát nevezte Jánosi Ferenc „formafelcserélésnek", feltárva az elméletet és a gyakorlatot, a magát az egész rendszert bom­lasztó ellentmondásokat. Mivel a gyakorlat cáfolta az elméletet, rossz fény vetült az elméletre és persze arra a gyakorlatra is, amely semmiképpen nem akart megfelelni a szocializmus ma­gasrendű kritériumainak. Mindmáig érvényesül ennek az eklek­tikának a hatása – ahogyan tegnap könyvtárnyi irodalom szüle­tett arról (a többi között a magyar úgynevezett demokratikus el­lenzék és emigráns szárnyának művei), hogy mit vétett a való­ságban az átmeneti korszak kezdetét megtestesítő rendszer a szocializmus kritériumai ellen, úgy napjainkban ugyanennek a szellemnek a jegyében szerveződik a neosztálinista irányzat. Ez utóbbi szintén a szocializmus meglétének híján marasztalja el a rendszert, a XX. kongresszustól kezdve felbomlásáig. Mindkét kritika szerves összefüggésben áll az ismeretes sztálini állás­ponttal, csakhogy az előbbi irányzat a „nem tudják, de teszik" szellemében jár el, hiszen Marxra hivatkozik…

A valóságban minden ellentmondása, torzsága ellenére, a re­latíve fejletlen termelőerők szintjén, a hidegháború stb. közepette a „koránjött jóléti állam" főként nálunk, leginkább humanista alak­jában paternalista módon széleskörűen kísérelte meg biztosíta­ni azokat a szociális jogokat, amelyeket napjainkban a tőkés of­fenzíva visszavesz. (Kell-e mondani, hogy e visszavétel jogosult­ságát kívánja alátámasztani a „koránjött" jelző?) Sokszorosan is későn jött és túl rövid ideig is állt fent a többi közt a romák számára, akiket alig tudott kimozdítani abból az archaikus el­maradottságukból, amelynek ma még sötétebb bugyraiba süllyednek vissza. Ugyanakkor a rendszer paternalista jellegének hatására – kell-e egyáltalán mondani – az egyének még a szo­ciális jogokat is egyfajta közönybe burkolt természetadta eviden­ciával gyakorolták. Teljesen máshogy értelmezik a szerzők ezt a múltat. Wallerstein az önmagáértvaló osztály tevékenységé­nek nevezi a nemzeti felszabadító mozgalmak mellett az új tár­sadalmi mozgalmakat, valamint a szocialista országok anti­bürokratikus mozgalmait. (Ami ez utóbbit illeti: ezen a nyomvo­nalon haladva dolgozta ki terjedelmes könyvét Hilary Wainwright, a többi közt a Fideszben ünnepelve a „forradalmi rendszervál­tás" előfutárát…) A „nyugati marxisták" jelentős része nem értet­te meg a rendszerváltást, hiszen általánosan elterjedt volt az a nézet, amit a többi közt Balibar is képvisel, hogy tudniillik ez a rendszer államkapitalista volt – némely a kommunizmusba mu­tató proletár tendenciával, ahogyan ezt Balibar kiegészíti, Maóra hivatkozva. Bibó István jobban megértette ezt a rendszert és 1956-ot, mint a „nyugati marxisták" többsége. Ezért ír pl. Balibar arról, hogy ezekben a rendszerekben forradalmi osztályharcok mentek végbe (Kína, Lengyelország), és ennek jegyében ambi­valens a marxizmus jelene. Hiszen egyrészt úgy tűnik, mintha a marxizmushoz való viszony még mindig megosztaná a világot, másrészt viszont az is igaz, hogy az osztályharcok sohasem ott vannak, ahol a marxizmus szerint lenniük kellene. Balibar sze­rint a marxizmus részt vett saját forradalmi programjának meg­haladásában, mert e program feltételei (az osztályharcok, a ka­pitalizmus különös formája) már megszűntek – részben éppen a marxizmus közvetett hatására (192.). Másrészt „a szocializ­mus felépülése" során a (vagy egy bizonyos) marxizmus prokla­málta saját megvalósulását; a marxizmus bizonyos elemei be­hatoltak a formális intézményekbe. És éppen itt került sor klasszi­kus típusú osztályharcokra.

Mindez Balibar szerint a marxizmus történelmi hatásában fel­táruló „meglepő ellentmondásosság". Csakhogy a forradalmi program a maga általánosságában meghaladhatatlan; tisztázan­dó volna továbbá, hogy milyen különös ideológia (is) tárgyiasult a „felépült szocializmusban", és miért nem voltak, nem is lehet­tek klasszikus osztályharcok ezek a rendszerellenes mozgalmak.

A marxi tradícióból Balibarnál és Wallersteinnél egyaránt fenn­marad a többletmunkát kifejtők és azt elsajátítok ellentéte, nem látják azonban az előbbiekben az emancipáció potenciális hor­dozóját. Hozzájárul ehhez az a Wallerstein által elemzett körül­mény, hogy a munkásosztály ritkán válik magánvalóból önma­gáértvaló osztállyá. Hiányoznak azonban – úgy tűnik – a miért­tel kapcsolatos elemzések, amelyek politikai, szervezeti és nem utolsósorban elméleti okokra utalnának vissza, miközben felme­rülne a marxista teoretikusok felelőssége is. Evidensebb – így Balibar – a munkások vonzódása a jobboldali populizmushoz, de hát mit is tehetnének (kérdezhetünk vissza), ha nem létezik a szociális jogok baloldali képviselete. Napjainkban azonban Dahrendorf hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a süllyedő közép­osztály válik a szélsőjobboldal prédájává.

A közvetlen termelők osztályáról szólva is a már jelzett mód­szertani elv érvényesül: az „éppígylét" megörökítése, általános érvényűvé tétele. Máshogyan kifejezve: mert ennek az osztály­nak nincs megfelelő forradalmi szervezete, megújult elmélete és stratégiája, ezért magánvalóságát úgy ábrázolják, mint egyfajta természetadta adottságot.

Magáértvalóságát pedig – mint fentebb jeleztem – ott mutat­ják fel, ahol valójában nem létezik.

Minél inkább hangsúlyozza a szerzőpár, hogy napjainkban „válságrasszizmus" van, hogy a kapitalizmus strukturális válsá­ga szítja a neorasszizmust, annál kevésbé tűnik megalapozott­nak a tétel, hogy a megújítandó elmélet tartalmát az antirassziz­musnak kell alkotnia, hogy a munkásoknak a rasszizmusban kell felismerniük fő ellenségüket.

A tőkés centrumnak ma már ki kell löknie magából a felesle­gessé vált vendégmunkásokat. Ezért gyakorlatát tekintve rasszista módon jár el, ugyanakkor deklaratíve elítéli a rassziz­must. Juppé gyakorlati rasszizmusának ideológiai megfelelője az az univerzalizmus, amelynek jegyében elítéli Le Pen „elmé­letileg" kifejezett rasszizmusát. Csinálni lehet, sőt kell is, de populista módon nem szabad beszélni róla. (Igaza van Wallen­steinnek és Balibarnak: akkor is, azóta is, az univerzalizmus képmutató és sajátos partikularizmusok leplezője.) Az ideoló­giai antirasszizmus ebben az összefüggésben az uralkodó ha­talom eszköze éppúgy, mint maga a vendégmunkásokat stb. kitoloncoló gyakorlat. De rasszizmus és antirasszizmus között ezáltal csak „fent" relativizálódik a határvonal, „lent" nem: a tö­meges tiltakozások az Abu Jamalok, a kurdok, a romák, a zsi­dók, a palesztinok, a baszk politikai foglyok, a vendégmunkás­ok, a menekültek stb. halálos fenyegetettsége, diszkrimináció­ja, az őket érő atrocitások ellen, a kezdődő összefogások az „Európa-erőd" ellen a szabadságjogok érvényesítésének érde­kében stb. az általános emancipáció szükségszerű lépcsőfo­kaiként érvényesülhetnek. Ám csak akkor, ha részeivé válnak egy, a tőkés rendszeren túlmutató stratégiának. " ■   .

Éppen ezért – úgy tűnik – nem az antirasszizmusnak kell al­kotnia az elmélet tartalmát és nem az univerzalizmus„és a rassz­izmus/szexizmus közti feszültség ideológiai és intézményes te­rében kell keresni a kitörési lehetőséget a tőkés rendszerből (Wallerstein, 48.). Balibar továbbá azt is mondja, hogy az utóbbi években a munkások harcai (angol bányászok, francia vasmun­kások és vasúti dolgozók) részlegesek és védekező jellegűek voltak, olyanok, amelyeknek a kollektív jövő számára nincs je­lentőségük. A szociális konfliktuspotenciál új formákat öltött, s ezek lényegesen jelentősebbek. Ilyenek a generációs konfliktu­sok, a környezet veszélyeztetettségével kapcsolatos, valamint az etnikai konfliktusok és a nemzetközi terrorizmus (195.). Má­sutt azért Balibar azt is mondja, hogy az alapvető osztályellen­tétek áthatnak mindenfajta konfliktustípust.

Ha tehát vannak is ellentétes jellegű utalások, végül is a tő­kés társadalom ellentmondásai között túlnyomó jellegre tesz szert az univerzalizmus-rasszizmus/szexizmus közti feszültség, pedig Wallerstein másutt ezt egy derivált ellentmondásként ér­telmezi. A formációelmélet feladásával a stratégia a senki föld­jére került, a közvetlen termelők osztálya, habár létezik, kontú­rok nélkül, még potenciális tartást is nélkülözve egzisztál. Wallerstein úgy fejezi be utószavát, hogy az univerzalizmus és szexizmus/rasszizmus nem tézis-antitézisként viszonyulnak egy­máshoz, amelynek szintézisére számíthatunk, „hanem inkább olyan közös hálót alkotnak, amelyben az uralom és a felszaba­dulás egyaránt visszatükröződnek. Történelmi feladatunk ezt a hálót feloldani és ebben az értelemben mindig az a feladatunk, hogy megragadjuk saját ambivalenciáinkat. Mert nem vagyunk több és kevesebb, mint saját történelmi rendszerünk integráns alkotóelemei." (278.) Ez a háló azonban még szorosabbra fonó­dik körénk, ha az áttörési pontot nem az uralom és a felszaba­dulás eredeti régiójában keressük, ha továbbá az ambivalenci­ák elhomályosítják a változatlanul egyértelműt, a végtelenül sok­színű társadalmi lét alaptónusát, ha egybemosódnak a lényeg és a különös megjelenési formák, ez utóbbi dominanciájával. A következményekről nem is szólva, hiszen hogyan is lehetne itt és most számba venni, hogy miért és hogyan került az elmélet középpontjába és nyert adekvát vagy nem-adekvát értelmezést ez vagy az a fogalom, ha már egyszer feltárul az elméleti ala­pok szétesettsége. Az alapoktól kiindulva kellene elkezdeni a vi­tát.

Az egyén szeresse a hazát vagy a haza szeresse az egyént? Bumeráng-e az etnikai identitás, illetve a multikulturalizmus? Öngól-e a nemzeti önrendelkezésért, a kollektív jogokért való küzdelem? Mi a pozitív diszkrimináció fonákja? Szülhet-e több­letjog jogfosztást? Hány történelem van? Mi fán terem a poszt­modern fajelmélet? Ezek a kérdések merültek fel bennem Gom­bár Csaba új könyvét olvasva. A Magammal vitázom című ta­nulmánykötetet felesleges iskolásán ismertetni, márcsak azért is, mert nyolc írásból hét másodközlés. Kivételt csupán a legér­dekesebb – esszébe hajló – értekezés, a „Világ etnikumai, szeparálódjatok!" képez. Az alábbiakban tehát a szerző által felve­tett problémákra reagálok – széljegyzetszerűen.

Az egyén és a haza viszonyát a határainkon túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában feszegeti a kiadvány. Gombár sze­rint a nemzetpolitikusok rosszallják, ha valaki orvosi hivatása jobb gyakorlása vagy gyermeke előnyösebb iskoláztatása miatt Szé­kelyföldről Bukarestbe, Bécsbe vagy Buenos Airesbe költözik. Helytelenítik, hogy elhagyja a vártát, hogy hűtlen a-hazához. Az egyént, aki amúgy is nehéz vállalkozásba kezd, lelkiismeretfurdalásba kergetik, előírva számára a kívánatos identitást. Miért nem mondhatja végre imaginárius közösségeinek, így egyházának, nemzetállamának és etnikai csoportjának az egyes em­ber, hogy „Ne zavarjátok a köreimet!"?

Az individualizmus története századokon átnyúló mentegetődzés. A rendiség ellen lázadó egyén hol a nemzet, hol az osz­tály közösségéhez csatlakozott, ma viszont a gazdasági háttér­be szorítás vagy a hivatalos nemzetállamba kényszerítés az et­nikai fölszabadítási mozgalmakba löki. S ez az egyén szempont­jából újabb zsákutca. Noha az egyház által legitimált állam so­kat merített a vallási közösség hitéből, az osztályállam az osz­tályöntudatból, a nemzetállam meg a nemzeti érzésből, ideje, hogy az állam megálljon a maga lábán, hogy csupán az állam­polgárok közössége legyen. Nem lehet mindörökké elhanyagol­ni az egyéni szabadság vágyából eredő erőt.

A nemzetállamot – állapítja meg Gombár – ma két irányból morzsolják. Kívülről a globálisan jelentkező informális és gaz­dasági folyamatok, belülről pedig a különböző etnikai mozgal­mak. Számára az etnikai identitás a multikulturalizmus új formá­ja, amely ártatlan tudományos fogalomból egyre gyakrabban lesz bumeráng. Leszögezi, hogy minden kultúra ápolásra érdemes, de ha ez a gondozás fontosabbá válik, mint a biztonságpolitika vagy az adókérdés, akkor baj van – akkor a társadalom szemlé­lete már etnizálódott. Amíg a kultúra régen gyógyírt kínált a vallási és a politikai dezintegrálódásra, addig ma inkább el­választ, mintsem összeköt. Amíg a sokfajú társadalomban az egységes kulturális modell kiegyenlítette az etnikai sokszínűsé­get, addig a sokkultúrájú társadalomban, úgy tűnik, épp a kultú­ra válik a türelmetlenség forrásává.

A kultúra elvének védelme alatt Alain Finkelkraut szerint újjá­alakult a fajelmélet. S igaza van, ha a kultúrát nem mint valami­re való törekvést fogjuk fel, hanem mint eredetet, akkor fajelmé­letet gyártunk. Ha ugyanis a kultúrák egyenrangúak, akkor csu­pán a harc lehet érintkezésük formája. A kultúrák azonban nem egyenrangúak, az köztük a fejlettebb, amelyikben az egyén job­ban leszakadhat a közösség köldökzsinórjáról. „A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azo­kat a barbár hagyományokat, amelyek igazolására Isten már nem képes" – olvashatjuk A gondolat veresége című műben. Elég ha a bűnözők testi büntetésére, a klitorisz kimetszésére, a vegyes házasságok tilalmára stb. gondolunk, és rögvest hiszünk a fran­cia filozófusnak.

A nemzeti önrendelkezés és a kollektív jog öngól jellegéről a következőket mondanám. Az előbbit Wilson elnök és Lenin egya­ránt igenelte, mondván, minden nemzet élhet vele. Az utóbbit pe­dig a hazai politika piedesztálra emelt témája. De mi dönti el, hogy kik alkothatnak nemzetet? A nagyhatalmi geopolitika vagy a szembenálló közösségek fegyverei? És kik élhetnek az ön­rendelkezés jogával? Az amerikai négereket és a magyar cigá­nyokat is megilleti ez a jog? Lehet, hogy azokat igazolja az idő, akik a nemzetek önrendelkezési jogát megvalósíthatatlannak tartották? És akik most bármely országban kollektív jogokat kö­vetelnek, gondolnak arra, hogy egy közjogilag elkülönült közös­ség bármikor megvádolható kollektív bűnösséggel? Az etnikai válaszfalak állami intézményesítésével az egyén identitást zsa­roló közösségekbe kényszerül, és ismételten pórul jár. Össze­gezve: mind az önrendelkezési, mind a kollektív jog privilé­giumokat termel ahelyett, hogy megszüntetné őket.

Most nézzük meg a pozitív diszkrimináció fonákját! Ami a tör­ténelmi igazságszolgáltatás nézőpontjából jó szándék, az az egyén szempontjából kontraszelekció. Ha nem elég, hogy tanulni vágyok, hogy munkába szeretnék állni, hogy megpályáznék va­lamit, előbb lajstromba kell vetetni magam „etnikailag", akkor nem vagyok szabad. Az etnikai választóvonalak intézményes meg­húzásával – írja Gombár – a nemzetpolitika hívei ugyanazt te­szik, mint az államszocialista bürokraták annak idején a szár­mazás szerinti kategorizálással. Az egyes ember szempontjá­ból a pozitív diszkrimináció fonákja nyilvánvaló. Amerikában az ún. affirmatív akciókkal nem véletlenül nem értek el komoly ered­ményeket.

Az 1989-ben módosított alkotmánnyal és az 1993-as etnikai kisebbségekről szóló törvénnyel az etnicitás a jogrendbe került. Paradoxon, de többletjogból is eredhet jogfosztás. Ha kiskun-, jászkun- és nagykunügyi minisztériumokat hoznánk létre, akkor azok előbb-utóbb megszülnék a kiskun-, jászkun-, nagykun-prob­lémákat. Ha katolikus- és protestánsügyi minisztériumokat szer­veznénk, akkor felerősödnének a már elhalványodott katolikus-protestáns ellentétek. Az etnizáló társadalomszemlélet oda ve­zethet, hogy Pásztó és Salgótarján térségében összeütköznek és kölcsönös etnikai tisztogatásba kezdenek a Palóc Népi Fel-szabadítási Hadsereg és a Matyó Nemzeti Megmentési Front csapatai. Ez nem vicc, ez multikulturális lehetőség.

A posztmodern gondolkodók szerint nincs igazság, csak töb­bé-kevésbé igazolható vélemények vannak, nincs személyiség, mert az csak az állandóan változó struktúrák hálójának a met­széspontja. De ahogy Lukács György mondja, nincs ártatlan egyetemi előadás, nincs ártatlan kávéházi beszélgetés. Amíg a művészet területén a posztmodern nem veszélyes, addig az élet­ben – a II. János Pál emlegette – új barbárságba csaphat át. Hisz a posztmodern ember összetéveszti privát érdekének követelését az autonómia iránti vággyal, és viselkedését nem befolyásolja semmiféle tekintély. Ám ez csak azért van, mert – Finkelkraut szavaival élve – a tekintély evidenciáját korunk­ban felváltotta az evidencia tekintélye, és a szabadság a csator­naváltás lehetőségévé silányult.

A történelemmel kapcsolatban két álláspont létezik. 1. Nincs történelem, csak történelmek vannak. Ez az Európa-centrizmussal szemben szimpatikus gondolat, mert nem hiszi, hogy a fe­hér ember küldetése a történelmen kívüli/alatti népek civilizálá­sa. De ha a történelmek egyenrangúak, akkor köztük csak az erőszak dönthet. 2. Egy történelem van, és az a kapitalizmus­ban alakult ki, annak előtte csupán helyi történelmek voltak. Marx szerint pl. a gyarmatosítás gyalázatos, de helyénvaló, mert szét­zúzza a prekapitalista struktúrákat. Persze levezethető ebből az álláspontból az is, hogy csak a mi történelmünk, a mi kultúránk az igazi.

A világtörténelem nagyjából egységesíti a kiváltságosok és a diszkrimináltak életmódját (persze Belgiumban másként, mint Ukrajnában), mert felbomlasztja a természetadta vagy annak lát­szó helyi történelmeket. A cigányközösségek pl. a századfordu­ló után felbomlottak, ugyanakkor ki is rekesztődtek a társada­lom vérkeringéséből. Hasonló az ezredvégi vendégmunkások helyzete, akiket előbb befogadnak, majd kitaszítanak. Az USA-ban zöld kártya nélkül a minimális órabérnek csak a felét lehet megkeresni. A világszellem ennek ellenére ma a McDonald'son lovagol. Noha kiszorítja a prágai kiskocsmákat és a buda­pesti kerthelyiségeket, noha Indiába exportálja a szennyezett környezetet, noha a térségre erőlteti az amerikai giccset, de ha csak az emberevő törzsfőnökök és a kommersz amerikai akció­filmek között választhatok, akkor szemlesütve és fogcsikorgat­va az utóbbira szavazok. Miután nem vonz a csecsen önrendel­kezés és autonómia, ami lefejezések és megkövezések, vala­mint kéz- és láblevágások legalizálásába torkollik.

Az 1989-es korfordulót Ralf Dahrendorf szerint három egye­sülés, Németország, Európa és a beszédmód egyesülése jel­lemzi. Ehhez teszi hozzá Gombár, hogy a bipoláris világrend kettős beszédmódját, sajnos, nem egy értelmes, univerzális nyelv váltotta föl, hanem az etnikai nacionalizmusok folyományakép­pen a miniatűr diskurzusok egymásra lefordíthatatlan hangza­vara. Dunának, Oltnak más a hangja – mondaná a költő ma. Az etnizáló társadalomszemlélet démonával egyelőre senki nem veszi fel a küzdelmet, de legalább néhányan, így Gombár Csa­ba is, már szembenéznek vele.