John Westergaard: Who Gets What? The Hardening of Class Inequality in the Late Twentieth Century.

A könyv három témával foglalkozik: az osztálykülönbségek to­vábbélésével – sőt megszilárdulásával; a közpolitika változó, az egyenlőtlenséget mérséklő vagy felerősítő szerepével; valamint a kulcsfontosságú osztálykülönbségekkel – e tematika kereté­ben a jólét elosztásával és a társadalmi igazságosság biztosítá­sával. Ezen témák lehetővé teszik, hogy Westergaard cáfolja azt a – többnyire – célirányos eszmét, amely szerint az osztálystruk­túra és az osztálytudat halott. Sorra veszi az „osztályhalál" kü­lönböző elméleteit, amelyek a foglalkoztatás újjászervezésén, különböző fogyasztási mintákon, háztartási stratégiákon, életcik­lusokon és választási mintákon alapulnak, majd bemutat egy három szintű elemzési eljárást: először azonosítja a hatalom for­rásait a kapitalista társadalomban – a kulcsfontosságú gazda­sági erőforrások feletti rendelkezés nyomán – és az ezekkel járó előnyöket; azután feltérképezi az erőforrások feletti rendelkezés­ben rejlő egyenlőtlenségeknek az életkörülményekre és az egyé­nek lehetőségeire gyakorolt hatását; harmadszor pedig, és csak az előbbi átgondolása után, megvizsgálja az egyén válaszadási lehetőségeit.

Ez a megközelítés alátámasztja azt az érvelését, hogy bár a gazdasági hatalom személytelenebb, mint régen, mégis „szem­mel láthatóan létezik egy felső osztály, amely egy még in­kább tőkeközpontú gazdaságban gyakorolt uralmán keresz­tül most még több hatalmat és előnyt élvez Nagy-Britanniá­ban, mint egy-két évtizeddel ezelőtt" (127.). Az 1980-as évek­ben a vagyon felhalmozódása egyes személyeknél, s a növek­vő jövedelmi egyenlőtlenségek „nyilvánvaló jelei annak, hogy a materialista osztályszerkezet inkább megszilárdult, mintsem fel­lazult volna" (137.). Ez még akkor is fennáll, ha a nemek szerinti megosztottságot is számba vesszük. Világos, hogy léteznek egyenlőtlenségek férfiak és nők között, de az egyes nemeken belüli megosztottság közel azonos. Tehát míg a nemek szerinti megkülönböztetés az egyenlőtlenségnek egy, az osztálytól el­különíthető dimenziója, addig a nemek közti egyenlőtlenségek hatásai inkább felerősítik, mint semlegesítik az osztályok sze­rinti megosztottságot. Hasonló az érvelés a faj és az osztály vi­szonyát tekintve: az osztály az az elsődleges struktúra, amelyen keresztül a fajjal kapcsolatos egyenlőtlenségek kifejeződnek. A következtetés nem az, hogy „az osztálykülönbségek 'magyaráz­zák' a nemek és etnikumok közötti egyenlőtlenségeket. Még csak az sem, hogy ez utóbbiak ipso facto eltűnnének, ha valamilyen módon az előbbi megszűnne… Azonban (…) egy hipotetikus, közel osztály-nélküli társadalom kisebb játékteret biztosítana a nemi és etnikai egyenlőtlenségeknek." (146.)

Számos egyéb újszerű megállapítás is fellelhető a műben. Westergaard különösen jól érzékeli a közpolitika viszonyulását a tőkés elosztás – szerinte – két fő szabályához: „a tulajdon és a munkapiaci jövedelmek szabályaihoz" (104.). Különféle köz­politikákat vizsgál, amelyek ugyan módosítják e két szabály ha­tását, de egyetlen kivételtől eltekintve a progresszív célok és hatások ellenére egyik sem képes jelentős mértékben megvál­toztatni a kapitalizmus működési szabályait:

„A minimális megélhetési feltételek szerencsétlenség esetén történő biztosítása, valamint a személyes kockázat jövedelem­hez igazodó további csökkentése arra irányul, hogy elkerüljék a profitszerzés és a foglalkoztatás motivációinak összeütközését. Az egyéni lehetőségek egyenlőségének megteremtését célzó intézkedések egy, a liberális kapitalizmussal egyidős törekvés­ből fakadnak, amelynek megvalósulását a rendszer belső ellent­mondásai és a mindennapok társadalmi valósága továbbra is gátolják. A fenti három közül egyik sem mond ki társadalmi igaz­ságosságra vonatkozó normát, amelynek ki kellene töltenie azt az erkölcsi űrt, amely a magánvállalkozásokra épülő gazdaság hozott létre … az újraelosztás szerteágazó módozatai ténylege­sen nem jutottak el odáig, hogy akadályozzák az üzleti tevékeny­séget, vagy hogy megfosszák azt az élet javaihoz való egyen­lőtlen hozzáférést előíró szabályaitól." (104.)

Egyetlen kivétel van, ami az elosztást egy bizonyos területen ellenállóvá teszi a magántulajdonnal és a piaci erőkkel szem­ben. Ahol az emberek képességeikre való tekintet nélkül, szük­ségleteik szerint, egyenlő alapon férnek hozzá az erőforrások­hoz. Nagy-Britanniában az egészségügyi ellátás áll legközelebb ehhez a modellhez, s habár az egészségügyi ellátás valódi egyenlősége nem valósulhat meg, amíg a létezés egyéb felté­telei nem egyenlőek, az mégis megszegi a kapitalista elosztás elveit.

A kapitalista elvek sérülése hatással van az osztályok szerinti meghatározottságra. Míg Westergaard felismeri az állami szek­tornak mind sajátos voltát, mind változó viszonyulását a tőke szükségleteihez, addig képtelen feloldani azt a szemmel látható paradoxont, hogy bár az egyes állami szerveknek eltérő a tőké­vel való kapcsolata, a foglalkoztatás formális struktúrája és fel­tételei mégis kevéssé különböznek. Részben azért képtelen fel­oldani ezt a paradoxont, mert a termelési viszonyokat viszony­lag figyelmen kívül hagyja. Westergaard szerint az állami alkal­mazottak csak annyiban munkások, amennyiben „munkájuk – a serkentés, a fenntartás vagy a megóvás által – megfelelően hoz­zájárul egy kiváltságos célra fordított össztöbblet előállításához, amelyből ők legfeljebb csak korlátozott mértékben részesülnek" (21.). A rendőrség és a hivatásos katonaság éppen ezt a több­letet megőrző szerepet tölti be, azonban a klasszikus szocialis­ta elemzés eddig nemigen tekintette őket egyenruhás munká­soknak.

Nyilvánvalóan Westergaard elméleti hozzáállása az oka an­nak, hogy nem sikerül elég figyelmet fordítania a termelési vi­szonyokra. Az osztály-nélküliség gondolatának módszeres táma­dása mellett vitát folytat a strukturalista marxistákkal is, akik az osztályok szerinti meghatározottságot a termelési viszonyokban betöltött helyen keresztül ragadják meg. Westergaard joggal kri­tizálja az általa vizsgált mű nagy részének absztrakt és klasszi­fikáló jellegét, mindazonáltal nem sikerül ezt a művet elhelyez­nie azon munkák sorában, amelyek válaszként születtek arra a jelenségre, hogy „a kapitalista munkafolyamatot" csaknem tel­jes egészében kihagyják az elemzésből: ez a jelenség megte­remtette a maga formalizmusát is, amelyben az osztályok sze­rinti tagozódás a termelő eszközök feletti rendelkezés kérdésé­re redukálódott. Nem beszélve arról, hogy az általa idézett mű az 1970-es években íródott, így napjainkban már alig van hatá­sa, legalábbis eredeti formájában.

Az, hogy főleg ennek a tendenciának a vizsgálatában mélyed el, abból a meggyőződéséből fakad, hogy szerinte a javak el­osztásának előtérbe helyezését weberiánus címkével illetik. Ez egy bizonyos fokig ugyan igaz lehet (habár Westergaard erre vonatkozóan nem szolgál példákkal), azonban a dolog lényege nem az, hogy nincs egyetértés a jövedelmek és az erőforrások egyenlőtlen elosztásának kérdésében. Jóval fontosabb az, hogy ezen egyenlőtlen részesedések önmagukban történő vizsgála­ta figyelmen kívül hagyja, hogy az egyenlőtlenség forrása a ter­melési viszonyokban rejlik – ezen szemlélet következményeként pedig nem sikerül feltárni a kapitalizmus kulcsfontosságú kizsák­mányolási viszonyait. Westergaard a maga módján elfogadja ezt a háromszintű elemzési modelljében. Továbbá elemzésének vannak olyan összetevői, amelyek tökéletesen beleillenek abba a szemléletbe, amely felhasználja a tőke szerepének és az álla­mi alkalmazottak feladatainak elkülönülését, mint fontos osztály meghatározó tényezőt.

Valójában Westergaard a struktúra meghatározására olyan fogalmat használ, amely a kulcsfontosságú erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésen és annak következményeiről – az egyenlőtlen elosztásról – kialakított képén alapul, azonban ke­vés figyelmet fordít a kizsákmányolásra mint a kapitalista rend­szer naponta újratermelődő, központi problémájára. A kizsákmá­nyolás szerinte „a tőkés gazdaság össztöbbletéből való kirekesz­tés: gyakorlatilag a megtermelt összvagyonból való részesedés arányának megfelelően". (24.) Ez a megállapítás hangsúlyelto­lódáshoz vezet. Míg az elosztás eddig csak a termelési viszo­nyok lenyomata volt, most formailag is fontos osztály meghatározó tényezővé válik: ,A 'kinek mi jut' kérdésének ezért ugyanolyan központi jelentőségűnek kell lennie az osztályok feltérképezé­sében, mint a 'ki mit csinál' kérdésének" (24.). Ennek hangsú­lyozása egy olyan szociáldemokrata programmal cseng össze, mint amilyenről Marx oly lesújtóan írt A gothai program kritikája című művében.

(Fordította: Kocsis Viktória)

Etienne Balibar – Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Classe. Les identités ambiguës. [Rassz, nemzet, osztály. Ambivalens identitás] Edition La Découverte, 1988.

E munka, amelynek érdekessége abból is fakad, hogy a szer­zők kifejtik az egymás nézeteit bíráló álláspontjukat, Balibar elő­szavával indul, Wallerstein utószavával zárul, ily módon formai­lag is kifejezve az „egységet és az elkülönböződést". A teoreti­kusok koncepciója egy hároméves, a párizsi Maison des Sciences de l'Homme-ban megtartott szemináriumon formálódott (1985­87). Balibar közös álláspontnak ad hangot akkor, amikor kije­lenti, hogy nem törekedtek sem abszolút teljességre, sem pedig koherenciára, pusztán a kutatás bizonyos útjait akarták kijelölni, és még nagyon korai volna végkövetkeztetéseket levonni. Ugyan­akkor remélik, hogy gazdag anyagot nyújtanak az olvasónak a reflexióra és a kritikára. (A szemináriumon még sokan résztvettek, így pl. Samir Amin, Eric Hobsbawm, az azóta elhunyt Ernest Gellner stb.)

Habár azóta végbement a rendszerváltás, ma is változatlanul fontos a kritikai számvetés a szerzők akkori álláspontjával, még­hozzá mindenekelőtt a szövegek kortörténeti jelentősége miatt, hiszen Wallerstein és Balibar a „nyugati marxizmus" aktuális vi­táihoz kívántak a kor színvonalán hozzászólni. Egyben bizonyos lényeges vonatkozásokban képet kaphatunk arról, hogy^milyen elméleti és módszertani felfogások váltak dominánssá a rend­szerváltás érlelődése során egyes kiemelkedő „nyugati marxis­táknál".

Az „egyetemes rasszizmusról" szólva Balibar összefoglaló jel­legű előszavában kifejti, hogy a rasszizmus tradicionális és új formái előtörnek, s ehhez hozzájárult a dekolonizáció is, amely új, konfliktusokkal terhes megosztottságokat hozott létre. Egyik vezérmotívuma a rasszizmussal kapcsolatos gondolatmenetek­nek, hogy a polgári ideológia és ezen belül a humanizmus univerzalizmusa korántsem összeegyeztethetetlen a hierar­chiák és kizárások rendszerével (mindenekelőtt a rasszizmus­ról és a szexizmusról van szó). Wallerstein az univerzalizmust a piacformára, az akkumulációs folyamat univerzalitására vezeti vissza, a rasszizmust pedig a munkaerőnek a centrumon, illet­ve a periférián megvalósuló egyenlőtlen értékelésére, végül pe­dig a szexizmust arra az ellentétre, ami a „férfi-munka" és a ház­tartásban megvalósuló női „nem-munka" közt áll fenn. Balibar álláspontja szerint viszont a rasszizmus szóban forgó sajátos alakja a nacionalizmussal függ össze. „A történelmi nemzet" kér­déséről szólva a szerzők a nép és a nemzet kategóriáját elem­zik, Balibar diakronikusan, amennyiben a nemzetforma fejlődé­sét vizsgálja, Wallerstein pedig szinkronikusan, azt elemezve, hogy mi a szerepe a nemzeti felépítménynek a világgazdaság többi politikai intézménye között. Míg azonban Balibar az osz­tályharcokat abba a nemzeti keretbe illeszti, amely ugyanakkor e harcok antitézisét alkotja, addig Wallerstein a nemzeti formát az osztályharcok régiójába utalja. Wallerstein továbbá a „nép" létrejöttének három nagy történelmi formáját különbözteti meg, ezek a faj (le race, die Rasse, magyarul az elterjedt közhaszná­latnak megfelelően és hibásan a fajta helyett a faj), a nemzet valamint az etnicitás, s ezek a maguk részéről a világgazdaság különböző struktúráira utalnak. Balibar ezzel szemben a világ­gazdagság konstituálásában nagy szerepet tulajdonít a politikai formák pluralitásának. A nép (mint fiktív etnicitás) konstituálá­sában a hegemónia létrejötte a döntő, s azoknak az intézmé­nyeknek a szerepe, amelyek a nyelvi és a fajtabeli közösség lét­rejöttéhez vezetnek. Ugyanakkor mindketten olyan történelmi konstrukciókként értelmezik a nemzetet és a népet, amelyek ré­vén a mai intézmények és antagonizmusok az egyéni identitá­sok létrehozása érdekében a múltba vetíthetők.

„Az osztályok: polarizáció és túldetermináció" kérdéseiről szól­va Balibar kiemeli, hogy míg Wallerstein fenntartja a magánvaló és magáértvaló osztály megkülönböztetését, ő nem. Ugyanakkor az ilyen és hasonló véleménykülönbségek ellenére a követ­kező nézetekben megegyeznek: Marxnak igaza volt az osztá­lyok polarizációját illetően – a kapitalizmusban az osztályoknak nincs ideáltípusa, azonban léteznek (a proletariátusról és a bur­zsoáziáról szólva) a proletarizálódás és az elpolgáriasodás fo­lyamatai,, továbbá a „burzsoát" sokrétűbben kell meghatározni, mint pusztán a profitot akkumulálót (vagy akár produktív befek­tetőt). E fogalomról szólva szintén felszínre kerül a szerzők kü­lönböző nemzeti tradíciója: a francia Balibar a hazájában elter­jedt (Engelstől eredő) előítéletre reagál, szerinte a burzsoá-kapitalista nem parazita. Ezzel szemben Wallerstein a hazájában, az USA-ban fogant menedzser-mítoszt bírálva azt bizonyítja, hogy a burzsoá nem az arisztokrata ellentéte. A szerzők továb­bá megegyeznek abban, hogy a „fejlett országokban" az osz­tálykülönbségeket az általános iskoláztatás nemcsak reprodu­kálja, hanem produkálja is, eszköze a káderek kiválasztásának, és egy olyan ideológiai apparátust testesít meg, amely a társa­dalmi különbségeket, elválasztottságokat naturalizálja a fizikai és a szellemi munka, valamint a végrehajtó és az irányító mun­ka szétválasztásával. És ez a fajta naturalizálás, amely a szer­zők szerint szorosan összefügg a rasszizmussal, nem kevésbé hatékony, mint a privilégiumok más legitimációi. Nincs azonban szó arról – így Balibar -, hogy e közös elméleti megfontolások hatására közös álláspontra jutnának: míg Wallerstein szerint a csoporttudat erősebb, mint az osztálytudat, (vagy pedig az előbbi az utóbbi megvalósulási formáját testesíti meg), míg továbbá a rasszizmust az osztálystruktúra kifejeződésének tekinti, addig Balibar szerint a rasszizmus a politikai elidegenedés olyan sa­játos formája, amely az osztályharcokat a nacionalizmus régió­jában jellemzi (a proletariátus rasszizálódása, az ouvrierizmus, az osztálykonszenzus válság esetén stb.).

Balibar összefoglaló jellegű előszavában leszögezi, hogy a harmadik világ pauperizált tömegeinek és Nyugat-Európa „új pro­letárjainak" a gyakorlatban közös ellenfelük az intézményes rasszizmus és ennek tömeghatása. Ezért Balibar szerint új ala­pokon kell megfogalmazni azt az osztályideológiát, amely szembe tud szegülni a nacionalizmussal. Ennek egy olyan hatékony antirasszizmus a feltétele, amely már meg is hatá­rozza ennek az ideológiának a tartalmát.

Nos, miután egy mégoly elvont, ám átfogó jellegű képei alkot­hatunk a műben foglalt problematikáról, a következőkben vázla­tosan ismertetek néhány kérdéskört. Ezután kritikai reflexióimra térek ki. s«~

Mindenekelőtt a rasszizmusról van szó, s ezen belül is arról a Balibar által megfogalmazott kérdésről, hogy létezik-e neo-rasszizmus (I. az ugyanilyen című fejezetben). Leszögezi, hogy a rasszizmus elméleti dimenziója, ma éppúgy, mint régen, nem elsődleges jelentőségű, hiszen olyan totális szociális jelenség­ről van szó, amely számos praxisformát tartalmaz, éppúgy ma­gában foglalja az erőszak alkalmazását, mint a lenézést, a sem­mibevételt, az intoleranciát, a lealacsonyítást és a kizsákmányo­lást. Emellett tartalmaz a szegregáció agyrémével összefüggő olyan nézeteket, mint amilyenek pl. a társadalom megtisztítása mindazoktól, akik „radikálisan mások". A hangulatok és érzések specifikus megszervezéséről van tehát szó, s eközben sztereo­tip formát nyer a rasszizmus alanya és tárgya: akiket tárgyként érint a rasszizmus, arra kényszerülnek, hogy magukat közös­ségként vegyék tudomásul – szemben a rasszisták közösségé­vel.

Balibar rámutat, hogy a rasszisták áldozatainak szempontjá­ból a tettnek és a tetthez való átmenetnek elsőbbsége van a rasszista tanokkal szemben, s a tetteket nem korlátozzák a fizi­kai erőszakra és a diszkriminálásokra, hanem belefoglalják a szavak által gyakorolt erőszakot is. Ugyanakkor, függetlenül at­tól, hogy honnan származnak a rasszista nézetek (az uralkodó vagy a neki alávetett osztályokból), mindenképpen az értelmi­ség racionalizálja azt az elméletet, amely nélkül nem lehetsé­ges rasszizmus. A neorasszizmus a bevándorláshoz kapcsoló­dik, ahhoz a jelenséghez, amelyben megfordul a lakosság moz­gási iránya a régi gyarmatok és a régi „anyaországok" között. Egy olyan, „rasszok nélküli rasszizmusról" van szó, amelynek uralkodó motívuma többé nem a biológiai öröklődés, hanem a kulturális különbségek megszüntethetetlen jellege. Ezen az ala­pon körvonalazódik a határok fenntartásának szükségessége. Balibar azt elemzi a továbbiakban, hogyan járult hozzá Lévi-Strauss elmélete (eszerint minden kultúra egyformán komplex és egyaránt szükséges az emberi fejlődéshez) ahhoz a felfogás­hoz, hogy a kulturális keveredések, a kulturális distanciák meg­szüntetése káros hatású. Arról van tehát szó, hogy átmenet ment végbe: a fajokról szóló, a történelemben a fajok harcát „felmuta­tó" elmélet helyett immár a társadalmon belüli „etnikai viszonyok" (vagy rassz-viszonyok) alkotják az elmélet centrális tárgyát. Ez a differenciális vagy metarasszizmus rehabilitálja az irracionális mozgalmakat, a kollektív agresszivitást és az erőszakot, a. xenofóbiát.

Balibar kifejti, hogy ez „a rasszok nélküli rasszizmus" nem is olyan új; előfutára és prototípusa az antiszemitizmus, hiszen a modern antiszemitizmus már kulturális rasszizmus: itt a tulajdon­képpen megfoghatatlan, azonosíthatatlan testi jegyek nem ön­magukat reprezentálják, hanem inkább egy lelki alkatot, szelle­mi örökséget nyilvánítanak ki. A zsidóság lényege eszerint ab­ban rejlik, hogy sajátos kulturális örökségként a morális züllesz-tés eleme. (Ebben az értelemben mutat rá Ruth Benedict arra, hogy H. S. Chamberlain sem fizikai vonásaik vagy származá­suk alapján különböztette meg a zsidókat, hanem ellenségnek tekintette őket, sajátos gondolkodási és tevékenységi módjuk miatt. „Az ember nagyonis gyorsan zsidóvá válhat.") Ezért for­máját tekintve elmondható, hogy a jelenlegi differenciális rasszizmus egyfajta általánosított antiszemitizmus. Ez a mozzanat lényeges pl. a Franciaországban uralkodó arabellenesség meg­értéséhez. Állandóan felcserélik az arabságot és az iszlámot: az iszlámról olyan képet alakítanák ki, hogy ez összeegyeztet­hetetlen az európai gondolkodással és ideológiai egyeduralom­ra tör. Abban a mértékben azonban, ahogyan a népcsoportok mozgása felerősödik, újragondolják a nemzetállamok határainak fogalmát. Ennek jegyében a határok „társadalmi profilaktikus" funkciót töltenek majd be, míg a technológiai változások hatá­sára az osztály harcban egyre nagyobb szerepet tölt be az egyen­lőtlen iskoláztatás, s egyáltalán a szellemi hierarchia.

Immánuel Wallerstein az „Ideológiai feszültségek a kapitaliz­musban: Univerzalizmus verzus szexizmus és rasszizmus" c. fe­jezetben azt a feszültséget elemzi, ami az „Alle Menschen werden Brüder" („Minden ember testvérré lesz") fennen hirde­tett univerzalizmusa és a testvériesülésből ugyanakkor a nőket kizáró jellege közt áll fenn.

A rendszert ideológiailag legitimáló univerzalizmus ellentétben áll a rasszista és a szexista struktúrákkal, s ez az ellentét jelen­tős szerepet játszik magának a rendszernek a dinamikájában. Koránt sincs arról szó, hogy az egymással szembenállók tábora képviselné az univerzalizmust, illetve a rasszizmust, a szexizmust: elmondható, hogy általában ugyanazok és egyszerre azo­nosulnak az egymást kizáró, ám ilyenként nem tudatosított né­zetekkel. Már a XVIII. században, a felvilágosodás ideológiájá­ban úgy fogalmazódott meg az univerzalizmus ideológiája, hogy a nők mellett a nem-fehérek kiszorultak belőle. Az univerzalista ideológiát létrehívó-fenntartó okok magában a társadalmi-gaz­dasági valóságban rejlenek: a kapitalista világrendszer lényege a végtelen tőkeakkumuláció, elengedhetetlen mechanizmusa a mindennek áruvá változtatása, s ily módon minden partikulari­tás kizárása. Mindennek két következménye is van, s ez külö­nösen a munkaerő-árura vonatkozik: a „szabad utat kell adni a szorgalmasnak" jelszava megvalósításához számos intézmény járult hozzá (pl. a nyilvános oktatás stb.), eredményeként pedig létrejött az úgynevezett teljesítmény-társadalom. A valóságban azonban a kifejtett munkáért nem jár egyenlő díjazás, az egyen­lőségre való hivatkozás tarthatatlan, és ezért politikailag a telje­sítmény-társadalom az egyik legkevésbé stabil rendszer. Ezál­tal alapozódik meg a szexizmus és a rasszizmus jelentősége. A prekapitalista történelmi formációkban a xenofóbia úgy hatott, hogy „fizikailag" zárták ki a „barbárokat" a közösségből, ám az expanzióban lévő tőkés rendszernek az összmunkaerőre van szüksége. Ugyanakkor az uralmon lévők a termelési költsége­ket, ezen belül a munkaerő újratermelési költségeit, valamint azokat a kiadásokat, amelyeket a munkásság politikai tiltakozá­sának leszerelése követel meg, a minimumra akarják csökken­teni. A rasszizmus az a varázsformula, amely összhangba hoz­za ezeket a célokat. Hajdan a meghódított majd megtérített ős­lakosságot (túl azon a korszakon, amikor még legyilkolták őket) integrálták a dolgozó lakosságba, persze „képességeik" szint­jén, tehát a foglalkoztatottsági és bérskála legalacsonyabb fo­kán.

A rasszizmus a munkásság „etnizálásának" funkcióját látja el. Mindig is létezik a teljesítmények és javadalmazásaik hierarchi­kus rendszere, habár változó, alakuló formában, és mindig lesz­nek olyanok, akik a rendszer „négerei". Ha pedig kevés olyan fekete lesz, akire ezt a szerepet lehetne ruházni, akkor kitalál­ják a „fehér nigger" kategóriáját. A rasszizmus ezen állandó, ám mozgékonyan formaváltoztató jellegében igen hasznos funkciót tölt be. Lehetővé teszi azoknak kijelölését, akik a legigénytele­nebb munkákat végzik és a legalacsonyabb béreket kapják, le­hetővé teszi a családokon, a közösségeken belül a felnövekvők­nek ebben a szellemben történő szocializációját.

A rasszizmus szorosan összefügg a szexizmussal. A jelzett alacsony bérek csak azért lehetségesek, mert a bérmunkások egy olyan háztartási struktúrában élnek, ahol a nők (valamint az öregek és a fiatalok) úgy hoznak létre a tőkések számára többletértéket, hogy ezért egy fillért sem kapnak, munkájukat mint „nem-munkát" veszik számításba. Kitalálják a „háziasszony" fogalmát és megállapítják, hogy nem végez munkát,,,csak„a ház­tartást vezeti".

A rasszizmus fokozódása vezet az ellenséggé stilizált csoport teljes kiirtásához, mint amilyen pl. a zsidók kiirtása-volt a nácik által, ám az ilyen és az ehhez hasonló irracionális ideológiákkal és praxisokkal nemcsak az áldozatok szegülnek szembe, ha­nem azok a gazdasági-hatalmi struktúrák is, amelyeknek leg­főbb célja az etnizált, ám ugyanakkor produktív munkásság.

Vajon milyen eredményekkel járna az univerzalizmus foko­zódása, extrémmé válása? Tendenciáját tekintve kibontakoz­hatna a munkateljesítmények és javadalmazásaik egy olyan ténylegesen egalitárius elosztása, amelyben az etnikai szár­mazás és a nemek szerinti megkülönböztetés többé már nem játszana szerepet. Ehhez azonban törvényi és intézményi vál­tozásokra lenne szükség, mi több, az etnikai minták belsővé tett, elsajátított formáinak meghaladására is. Ezért a rassziz­mus könnyebben csaphat át extrém formába, mint az univer­zalizmus. Fellelhető azonban egyfajta cikk-cakk minta e feszült­ségek történelmi alakulása során, amely hasonló azokhoz az ingadozásokhoz (amelyekkel részben össze is függ), mint ami­lyenek a gazdasági expanzió és összehúzódás folyamatai. A tőkés gazdaság állandósuló strukturális válságával párhuza­mosan egyre inkább fokozódik a feszültség az univerzalizmus és a rasszizmus/szexizmus között, és ez az a tulajdonképpeni ideológiai és intézményi terep, ahol a fennállón túlmutató rend­szert körvonalazhatjuk. Arról a rendszerről van szó, amelynek többé nem lesz szüksége sem az univerzalista, sem a rasszista-szexista ideológiára.

„A nemzet-forma: történelem és ideológia" c. tanulmányban Balibar a nemzet-eredetek és nemzeti folytonosságok mítoszát hatékony ideológiai formaként elemzi. Braudel és Wallerstein nyomán azt tartja, hogy a nemzetek létrejöttét nem a tőkés piac absztrakciójával összefüggésben kell magyarázni, hanem beta-goltságában abban a konkrét történeti világgazdasági rendszer­ben, amely a centrum és a periféria formájában szerveződik és nyer hierarchikus alakzatot. Ennek a rendszernek különböző akkumulációs formái vannak, és az egyenlőtlen csere és az ura­lom jellemzi. A nemzeti forma jelentősége abban rejlik, hogy helyi szinten lehetővé tette az osztályharcok korlátozását, és hogy ki­alakította a tulajdonképpeni, azaz az állami burzsoáziát. Ez a burzsoázia, pontosabban ezek a nemzeti burzsoáziák gyakorol­ták egyrészt a politikai, a gazdasági és a kulturális hegemóniát – és ugyanakkor ez a hegemónia alakította is őket. Balibar a továbbiakban elemzi azt a problémát, hogy csak a periférián, illetve a félperiférián maradt tér a nemzeti fejlődés számára hogy mit jelent a szociális nemzeti állam fogalma. Ami ez utóbbit ille­ti: ez az állam behatol nemcsak a gazdasági reprodukcióba, hanem az ember képzésébe, a családi struktúrába és egyáltalán, áthatja az egész „privát életet". Az egyének egzisztenciája, tar­tozzanak bármely osztályba, alá van rendelve nemzeti állampol­gári létezésüknek. Balibar elemzi továbbá, hogy mit jelent a nép mint imaginárius formáció: nem lévén etnikai bázisa és ugyan­akkor áthatják az osztálykonfliktusok, a népnek állandóan nem­zeti közösségként kell konstituálnia önmagát. Az „ideológiai ál­lamapparátusok" jelentős szerepet játszanak az etnicitás létre­hozásában, ahogyan ezt Althusser vázolta, hangsúlyozva, hogy az uralkodó ideológia a polgári társadalomban immár nem a csa­lád-egyház, hanem a család-iskola régiójában rejlik.

Elméleti szinten összefüggés áll fenn a társadalmi formációk egyenes vonalú fejlődése és annak kritikátlan elfogadása közt, hogy a nemzeti állam a politikai intézmények legmagasabb és örökéletű formája.

Wallerstein utószavában hangsúlyozza, hogy amennyiben a munkásosztály a partikularizmus eszméivel azonosul, annyiban gyakran ösztönösen is attól a képmutató univerzalizmustól igyek­szik megszabadulni, amely elleplezi az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt. A nemzet, a faj és az osztály fogalmai azért népszerűek, mert menekvési lehetőséget ígérnek az el­nyomottak számára.

Nos, élve a szerzők által javasolt reflexióval és kritikával, in­kább csak jelzésszerűen néhány ellenvetést tennék. Balibar sze­rint a marxi elemzések többértelműek, hiszen állandóan inga­doznak a gazdasági, illetve a politikai vonatkozások között. Marx egyrészt azt tartja, hogy a tőkés termelési viszonyok bizonyos pontokon ellentétükbe csapnak át, innen a válság és a forrada­lom. Másrészt ezzel szemben a marxi elemzések azon a kez­dettől fogva meglévő tényen alapulnak, hogy az emberi munka­erőt nem lehet az áru állapotára redukálni – és éppen e reduká­lással szemben bontakozik ki a szervezett ellenállás, a tulajdon­képpeni, a rendszer megdöntésére irányuló osztályharc. Balibar egyenesen meghökkentőnek tartja, hogy e két ellentétes állás­pontból Marx egyaránt levezethetőnek tartja a kisajátítók kisajá­títását mint a tagadás tagadását. Szerintem azonban talán in­kább az tűnik meghökkentőnek, hogy a marxisták Althusserig és rajta túl (Balibar ugyanis Althusser szerzőtársa volt) nem re­konstruálták a tulajdonképpeni politikai gazdaságtani aspektus „tőalakját" Marxnál, holott ez felfedezéseinek centrumában áll. Hiszen Marx ifjúkorától kezdve mindvégig úgy ábrázolta (adott esetben) a tőkés gazdaság tőalakját, mint a más számára való, elidegenült tárgyiasulás kényszerét és mint idegen munka elsa­játítását. Nem volt tehát szüksége rá, hogy egy tisztán gazdasági (értsd: a politikai viszonyoktól mentesen elgondolt) pólustól eltá­volodva egy másik szférában, a politikaiban lelje meg az antago-nizmus, s így az alullévők ellenállásának bázisát. A tőkés terme­lési viszonyok által formameghatározott munkában immanensen adott volt az, amit majd a politikai szféra bontakoztat ki: az ellen­állás szükségessége. Ahol eredeti egység van a marxi műben, ott az értelmezők – nem ismerve fel az egység elméleti alapját, a társadalmi-gazdasági formameghatározás kategóriáját – ellentétet konstruálnak, s ennek alapján vetik szét a marxi művet. Ezért igen problematikusnak tűnik, amikor Balibar arról szól, hogy Marx fo­galmaival kell meghaladni magát Marxot…

Hasonlóképpen nem tűnik elfogadhatónak az a nemcsak Balibarnál fellelhető módszertani állásfoglalás, amely annak alap­ján értelmezi a marxizmust, ahogyan a „reális szocializmusban" érvényesült és megvalósult. Ki ne tudná – főként a tudós nyu­gati marxisták körében -, hogy a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége és valósága egy hírhedt sztá­lini tétel, amelynek első kiemelkedő kritikusa, Trockij, már elutasította a marxi eszméknek ezt a sztálini megtagadását. Miért kellett ennek és a többi marxista által megfogalmazott kri­tikának veszendőbe mennie? Ez az itt ható módszertani elv a hie et nunc történeti konstellációját emeli piedesztálra, ennek ren­deli alá és szolgáltatja ki az elméletet, közönyösen az igaz és a hamis megkülönböztetése iránt (192.).

Wallerstein bírálja Marx koncepcióját a forradalmakról (165.), és arról értekezik, hogy az immár nemsokára történelmi végé­hez érkező tőkés világrendszer egy szükségszerű átmeneti kor­szakba jut, ám ez az átmenet nem elkerülhetetlenül a szocializ­mushoz, azaz egy olyan egalitárius társadalomhoz vezet, amely­ben az áruforma megszűnésével kizárólag használati értékeket termelnek majd. Wallerstein azt is mondja, hogy sorsunk kulcs­kérdése az átmenet stratégiája. De hát micsoda stratégiáról le­het szó, ha az átmenetnek nincs objektív és egyben az elméleti tudat által anticipálható fő tendenciája? A „nyugati marxizmus" ebben a kérdésben szerencsére nem egységes, gondoljunk csak Ernest Mandel művére (Marxist Economic Theory. I-II., 1962., 1968.), amelyben Marx szellemében mindmáig is maradandó érvénnyel ábrázolta az átmeneti korszak tendenciáját, jellegét és eredményét. Ám hivatkozási alapul szolgálhat magának Wallersteinnek is egy korábbi álláspontja (From Feudalism to Capitalism: Transition or Transitions. 1977.). Itt Schumpejerrel egyetértésben állapította meg, hogy a kapitalizmusból a szocia­lizmusba való átmenet korai szakaszának kortársai. Félreértés ne essék: nem öncélúan állítom szembe ezeket az egymásnak ellentmondó álláspontokat, hanem azért, mert fontos volna meg­érteni az álláspont-megváltoztatás miértjét. A „nyugati" és a „ke­leti" marxisták túlnyomó többsége kezdettől fogva nem értette meg az átmeneti korszak jellegét, s főként innen eredt az elmé­letet bomlasztó, devalváló eklektika. A képlet egyszerű: Balibar is kimondta, hogy az átmeneti korszak maga a szocializmus. (Étienne Balibar: Sur la dictature du proletariat. Maspéro, 1976. 44. „Az elkerülhetetlen átmenet fázisa, amely egy egész törté­nelmi korszakot jelent – habár Lenin és a bolsevikok alábecsül­ték tartamát – maga a szocializmus.") Ezt az uralkodó hamis pa­radigmát nevezte Jánosi Ferenc „formafelcserélésnek", feltárva az elméletet és a gyakorlatot, a magát az egész rendszert bom­lasztó ellentmondásokat. Mivel a gyakorlat cáfolta az elméletet, rossz fény vetült az elméletre és persze arra a gyakorlatra is, amely semmiképpen nem akart megfelelni a szocializmus ma­gasrendű kritériumainak. Mindmáig érvényesül ennek az eklek­tikának a hatása – ahogyan tegnap könyvtárnyi irodalom szüle­tett arról (a többi között a magyar úgynevezett demokratikus el­lenzék és emigráns szárnyának művei), hogy mit vétett a való­ságban az átmeneti korszak kezdetét megtestesítő rendszer a szocializmus kritériumai ellen, úgy napjainkban ugyanennek a szellemnek a jegyében szerveződik a neosztálinista irányzat. Ez utóbbi szintén a szocializmus meglétének híján marasztalja el a rendszert, a XX. kongresszustól kezdve felbomlásáig. Mindkét kritika szerves összefüggésben áll az ismeretes sztálini állás­ponttal, csakhogy az előbbi irányzat a „nem tudják, de teszik" szellemében jár el, hiszen Marxra hivatkozik…

A valóságban minden ellentmondása, torzsága ellenére, a re­latíve fejletlen termelőerők szintjén, a hidegháború stb. közepette a „koránjött jóléti állam" főként nálunk, leginkább humanista alak­jában paternalista módon széleskörűen kísérelte meg biztosíta­ni azokat a szociális jogokat, amelyeket napjainkban a tőkés of­fenzíva visszavesz. (Kell-e mondani, hogy e visszavétel jogosult­ságát kívánja alátámasztani a „koránjött" jelző?) Sokszorosan is későn jött és túl rövid ideig is állt fent a többi közt a romák számára, akiket alig tudott kimozdítani abból az archaikus el­maradottságukból, amelynek ma még sötétebb bugyraiba süllyednek vissza. Ugyanakkor a rendszer paternalista jellegének hatására – kell-e egyáltalán mondani – az egyének még a szo­ciális jogokat is egyfajta közönybe burkolt természetadta eviden­ciával gyakorolták. Teljesen máshogy értelmezik a szerzők ezt a múltat. Wallerstein az önmagáértvaló osztály tevékenységé­nek nevezi a nemzeti felszabadító mozgalmak mellett az új tár­sadalmi mozgalmakat, valamint a szocialista országok anti­bürokratikus mozgalmait. (Ami ez utóbbit illeti: ezen a nyomvo­nalon haladva dolgozta ki terjedelmes könyvét Hilary Wainwright, a többi közt a Fideszben ünnepelve a „forradalmi rendszervál­tás" előfutárát…) A „nyugati marxisták" jelentős része nem értet­te meg a rendszerváltást, hiszen általánosan elterjedt volt az a nézet, amit a többi közt Balibar is képvisel, hogy tudniillik ez a rendszer államkapitalista volt – némely a kommunizmusba mu­tató proletár tendenciával, ahogyan ezt Balibar kiegészíti, Maóra hivatkozva. Bibó István jobban megértette ezt a rendszert és 1956-ot, mint a „nyugati marxisták" többsége. Ezért ír pl. Balibar arról, hogy ezekben a rendszerekben forradalmi osztályharcok mentek végbe (Kína, Lengyelország), és ennek jegyében ambi­valens a marxizmus jelene. Hiszen egyrészt úgy tűnik, mintha a marxizmushoz való viszony még mindig megosztaná a világot, másrészt viszont az is igaz, hogy az osztályharcok sohasem ott vannak, ahol a marxizmus szerint lenniük kellene. Balibar sze­rint a marxizmus részt vett saját forradalmi programjának meg­haladásában, mert e program feltételei (az osztályharcok, a ka­pitalizmus különös formája) már megszűntek – részben éppen a marxizmus közvetett hatására (192.). Másrészt „a szocializ­mus felépülése" során a (vagy egy bizonyos) marxizmus prokla­málta saját megvalósulását; a marxizmus bizonyos elemei be­hatoltak a formális intézményekbe. És éppen itt került sor klasszi­kus típusú osztályharcokra.

Mindez Balibar szerint a marxizmus történelmi hatásában fel­táruló „meglepő ellentmondásosság". Csakhogy a forradalmi program a maga általánosságában meghaladhatatlan; tisztázan­dó volna továbbá, hogy milyen különös ideológia (is) tárgyiasult a „felépült szocializmusban", és miért nem voltak, nem is lehet­tek klasszikus osztályharcok ezek a rendszerellenes mozgalmak.

A marxi tradícióból Balibarnál és Wallersteinnél egyaránt fenn­marad a többletmunkát kifejtők és azt elsajátítok ellentéte, nem látják azonban az előbbiekben az emancipáció potenciális hor­dozóját. Hozzájárul ehhez az a Wallerstein által elemzett körül­mény, hogy a munkásosztály ritkán válik magánvalóból önma­gáértvaló osztállyá. Hiányoznak azonban – úgy tűnik – a miért­tel kapcsolatos elemzések, amelyek politikai, szervezeti és nem utolsósorban elméleti okokra utalnának vissza, miközben felme­rülne a marxista teoretikusok felelőssége is. Evidensebb – így Balibar – a munkások vonzódása a jobboldali populizmushoz, de hát mit is tehetnének (kérdezhetünk vissza), ha nem létezik a szociális jogok baloldali képviselete. Napjainkban azonban Dahrendorf hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a süllyedő közép­osztály válik a szélsőjobboldal prédájává.

A közvetlen termelők osztályáról szólva is a már jelzett mód­szertani elv érvényesül: az „éppígylét" megörökítése, általános érvényűvé tétele. Máshogyan kifejezve: mert ennek az osztály­nak nincs megfelelő forradalmi szervezete, megújult elmélete és stratégiája, ezért magánvalóságát úgy ábrázolják, mint egyfajta természetadta adottságot.

Magáértvalóságát pedig – mint fentebb jeleztem – ott mutat­ják fel, ahol valójában nem létezik.

Minél inkább hangsúlyozza a szerzőpár, hogy napjainkban „válságrasszizmus" van, hogy a kapitalizmus strukturális válsá­ga szítja a neorasszizmust, annál kevésbé tűnik megalapozott­nak a tétel, hogy a megújítandó elmélet tartalmát az antirassziz­musnak kell alkotnia, hogy a munkásoknak a rasszizmusban kell felismerniük fő ellenségüket.

A tőkés centrumnak ma már ki kell löknie magából a felesle­gessé vált vendégmunkásokat. Ezért gyakorlatát tekintve rasszista módon jár el, ugyanakkor deklaratíve elítéli a rassziz­must. Juppé gyakorlati rasszizmusának ideológiai megfelelője az az univerzalizmus, amelynek jegyében elítéli Le Pen „elmé­letileg" kifejezett rasszizmusát. Csinálni lehet, sőt kell is, de populista módon nem szabad beszélni róla. (Igaza van Wallen­steinnek és Balibarnak: akkor is, azóta is, az univerzalizmus képmutató és sajátos partikularizmusok leplezője.) Az ideoló­giai antirasszizmus ebben az összefüggésben az uralkodó ha­talom eszköze éppúgy, mint maga a vendégmunkásokat stb. kitoloncoló gyakorlat. De rasszizmus és antirasszizmus között ezáltal csak „fent" relativizálódik a határvonal, „lent" nem: a tö­meges tiltakozások az Abu Jamalok, a kurdok, a romák, a zsi­dók, a palesztinok, a baszk politikai foglyok, a vendégmunkás­ok, a menekültek stb. halálos fenyegetettsége, diszkrimináció­ja, az őket érő atrocitások ellen, a kezdődő összefogások az „Európa-erőd" ellen a szabadságjogok érvényesítésének érde­kében stb. az általános emancipáció szükségszerű lépcsőfo­kaiként érvényesülhetnek. Ám csak akkor, ha részeivé válnak egy, a tőkés rendszeren túlmutató stratégiának. " ■   .

Éppen ezért – úgy tűnik – nem az antirasszizmusnak kell al­kotnia az elmélet tartalmát és nem az univerzalizmus„és a rassz­izmus/szexizmus közti feszültség ideológiai és intézményes te­rében kell keresni a kitörési lehetőséget a tőkés rendszerből (Wallerstein, 48.). Balibar továbbá azt is mondja, hogy az utóbbi években a munkások harcai (angol bányászok, francia vasmun­kások és vasúti dolgozók) részlegesek és védekező jellegűek voltak, olyanok, amelyeknek a kollektív jövő számára nincs je­lentőségük. A szociális konfliktuspotenciál új formákat öltött, s ezek lényegesen jelentősebbek. Ilyenek a generációs konfliktu­sok, a környezet veszélyeztetettségével kapcsolatos, valamint az etnikai konfliktusok és a nemzetközi terrorizmus (195.). Má­sutt azért Balibar azt is mondja, hogy az alapvető osztályellen­tétek áthatnak mindenfajta konfliktustípust.

Ha tehát vannak is ellentétes jellegű utalások, végül is a tő­kés társadalom ellentmondásai között túlnyomó jellegre tesz szert az univerzalizmus-rasszizmus/szexizmus közti feszültség, pedig Wallerstein másutt ezt egy derivált ellentmondásként ér­telmezi. A formációelmélet feladásával a stratégia a senki föld­jére került, a közvetlen termelők osztálya, habár létezik, kontú­rok nélkül, még potenciális tartást is nélkülözve egzisztál. Wallerstein úgy fejezi be utószavát, hogy az univerzalizmus és szexizmus/rasszizmus nem tézis-antitézisként viszonyulnak egy­máshoz, amelynek szintézisére számíthatunk, „hanem inkább olyan közös hálót alkotnak, amelyben az uralom és a felszaba­dulás egyaránt visszatükröződnek. Történelmi feladatunk ezt a hálót feloldani és ebben az értelemben mindig az a feladatunk, hogy megragadjuk saját ambivalenciáinkat. Mert nem vagyunk több és kevesebb, mint saját történelmi rendszerünk integráns alkotóelemei." (278.) Ez a háló azonban még szorosabbra fonó­dik körénk, ha az áttörési pontot nem az uralom és a felszaba­dulás eredeti régiójában keressük, ha továbbá az ambivalenci­ák elhomályosítják a változatlanul egyértelműt, a végtelenül sok­színű társadalmi lét alaptónusát, ha egybemosódnak a lényeg és a különös megjelenési formák, ez utóbbi dominanciájával. A következményekről nem is szólva, hiszen hogyan is lehetne itt és most számba venni, hogy miért és hogyan került az elmélet középpontjába és nyert adekvát vagy nem-adekvát értelmezést ez vagy az a fogalom, ha már egyszer feltárul az elméleti ala­pok szétesettsége. Az alapoktól kiindulva kellene elkezdeni a vi­tát.

Az egyén szeresse a hazát vagy a haza szeresse az egyént? Bumeráng-e az etnikai identitás, illetve a multikulturalizmus? Öngól-e a nemzeti önrendelkezésért, a kollektív jogokért való küzdelem? Mi a pozitív diszkrimináció fonákja? Szülhet-e több­letjog jogfosztást? Hány történelem van? Mi fán terem a poszt­modern fajelmélet? Ezek a kérdések merültek fel bennem Gom­bár Csaba új könyvét olvasva. A Magammal vitázom című ta­nulmánykötetet felesleges iskolásán ismertetni, márcsak azért is, mert nyolc írásból hét másodközlés. Kivételt csupán a legér­dekesebb – esszébe hajló – értekezés, a „Világ etnikumai, szeparálódjatok!" képez. Az alábbiakban tehát a szerző által felve­tett problémákra reagálok – széljegyzetszerűen.

Az egyén és a haza viszonyát a határainkon túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában feszegeti a kiadvány. Gombár sze­rint a nemzetpolitikusok rosszallják, ha valaki orvosi hivatása jobb gyakorlása vagy gyermeke előnyösebb iskoláztatása miatt Szé­kelyföldről Bukarestbe, Bécsbe vagy Buenos Airesbe költözik. Helytelenítik, hogy elhagyja a vártát, hogy hűtlen a-hazához. Az egyént, aki amúgy is nehéz vállalkozásba kezd, lelkiismeretfurdalásba kergetik, előírva számára a kívánatos identitást. Miért nem mondhatja végre imaginárius közösségeinek, így egyházának, nemzetállamának és etnikai csoportjának az egyes em­ber, hogy „Ne zavarjátok a köreimet!"?

Az individualizmus története századokon átnyúló mentegetődzés. A rendiség ellen lázadó egyén hol a nemzet, hol az osz­tály közösségéhez csatlakozott, ma viszont a gazdasági háttér­be szorítás vagy a hivatalos nemzetállamba kényszerítés az et­nikai fölszabadítási mozgalmakba löki. S ez az egyén szempont­jából újabb zsákutca. Noha az egyház által legitimált állam so­kat merített a vallási közösség hitéből, az osztályállam az osz­tályöntudatból, a nemzetállam meg a nemzeti érzésből, ideje, hogy az állam megálljon a maga lábán, hogy csupán az állam­polgárok közössége legyen. Nem lehet mindörökké elhanyagol­ni az egyéni szabadság vágyából eredő erőt.

A nemzetállamot – állapítja meg Gombár – ma két irányból morzsolják. Kívülről a globálisan jelentkező informális és gaz­dasági folyamatok, belülről pedig a különböző etnikai mozgal­mak. Számára az etnikai identitás a multikulturalizmus új formá­ja, amely ártatlan tudományos fogalomból egyre gyakrabban lesz bumeráng. Leszögezi, hogy minden kultúra ápolásra érdemes, de ha ez a gondozás fontosabbá válik, mint a biztonságpolitika vagy az adókérdés, akkor baj van – akkor a társadalom szemlé­lete már etnizálódott. Amíg a kultúra régen gyógyírt kínált a vallási és a politikai dezintegrálódásra, addig ma inkább el­választ, mintsem összeköt. Amíg a sokfajú társadalomban az egységes kulturális modell kiegyenlítette az etnikai sokszínűsé­get, addig a sokkultúrájú társadalomban, úgy tűnik, épp a kultú­ra válik a türelmetlenség forrásává.

A kultúra elvének védelme alatt Alain Finkelkraut szerint újjá­alakult a fajelmélet. S igaza van, ha a kultúrát nem mint valami­re való törekvést fogjuk fel, hanem mint eredetet, akkor fajelmé­letet gyártunk. Ha ugyanis a kultúrák egyenrangúak, akkor csu­pán a harc lehet érintkezésük formája. A kultúrák azonban nem egyenrangúak, az köztük a fejlettebb, amelyikben az egyén job­ban leszakadhat a közösség köldökzsinórjáról. „A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azo­kat a barbár hagyományokat, amelyek igazolására Isten már nem képes" – olvashatjuk A gondolat veresége című műben. Elég ha a bűnözők testi büntetésére, a klitorisz kimetszésére, a vegyes házasságok tilalmára stb. gondolunk, és rögvest hiszünk a fran­cia filozófusnak.

A nemzeti önrendelkezés és a kollektív jog öngól jellegéről a következőket mondanám. Az előbbit Wilson elnök és Lenin egya­ránt igenelte, mondván, minden nemzet élhet vele. Az utóbbit pe­dig a hazai politika piedesztálra emelt témája. De mi dönti el, hogy kik alkothatnak nemzetet? A nagyhatalmi geopolitika vagy a szembenálló közösségek fegyverei? És kik élhetnek az ön­rendelkezés jogával? Az amerikai négereket és a magyar cigá­nyokat is megilleti ez a jog? Lehet, hogy azokat igazolja az idő, akik a nemzetek önrendelkezési jogát megvalósíthatatlannak tartották? És akik most bármely országban kollektív jogokat kö­vetelnek, gondolnak arra, hogy egy közjogilag elkülönült közös­ség bármikor megvádolható kollektív bűnösséggel? Az etnikai válaszfalak állami intézményesítésével az egyén identitást zsa­roló közösségekbe kényszerül, és ismételten pórul jár. Össze­gezve: mind az önrendelkezési, mind a kollektív jog privilé­giumokat termel ahelyett, hogy megszüntetné őket.

Most nézzük meg a pozitív diszkrimináció fonákját! Ami a tör­ténelmi igazságszolgáltatás nézőpontjából jó szándék, az az egyén szempontjából kontraszelekció. Ha nem elég, hogy tanulni vágyok, hogy munkába szeretnék állni, hogy megpályáznék va­lamit, előbb lajstromba kell vetetni magam „etnikailag", akkor nem vagyok szabad. Az etnikai választóvonalak intézményes meg­húzásával – írja Gombár – a nemzetpolitika hívei ugyanazt te­szik, mint az államszocialista bürokraták annak idején a szár­mazás szerinti kategorizálással. Az egyes ember szempontjá­ból a pozitív diszkrimináció fonákja nyilvánvaló. Amerikában az ún. affirmatív akciókkal nem véletlenül nem értek el komoly ered­ményeket.

Az 1989-ben módosított alkotmánnyal és az 1993-as etnikai kisebbségekről szóló törvénnyel az etnicitás a jogrendbe került. Paradoxon, de többletjogból is eredhet jogfosztás. Ha kiskun-, jászkun- és nagykunügyi minisztériumokat hoznánk létre, akkor azok előbb-utóbb megszülnék a kiskun-, jászkun-, nagykun-prob­lémákat. Ha katolikus- és protestánsügyi minisztériumokat szer­veznénk, akkor felerősödnének a már elhalványodott katolikus-protestáns ellentétek. Az etnizáló társadalomszemlélet oda ve­zethet, hogy Pásztó és Salgótarján térségében összeütköznek és kölcsönös etnikai tisztogatásba kezdenek a Palóc Népi Fel-szabadítási Hadsereg és a Matyó Nemzeti Megmentési Front csapatai. Ez nem vicc, ez multikulturális lehetőség.

A posztmodern gondolkodók szerint nincs igazság, csak töb­bé-kevésbé igazolható vélemények vannak, nincs személyiség, mert az csak az állandóan változó struktúrák hálójának a met­széspontja. De ahogy Lukács György mondja, nincs ártatlan egyetemi előadás, nincs ártatlan kávéházi beszélgetés. Amíg a művészet területén a posztmodern nem veszélyes, addig az élet­ben – a II. János Pál emlegette – új barbárságba csaphat át. Hisz a posztmodern ember összetéveszti privát érdekének követelését az autonómia iránti vággyal, és viselkedését nem befolyásolja semmiféle tekintély. Ám ez csak azért van, mert – Finkelkraut szavaival élve – a tekintély evidenciáját korunk­ban felváltotta az evidencia tekintélye, és a szabadság a csator­naváltás lehetőségévé silányult.

A történelemmel kapcsolatban két álláspont létezik. 1. Nincs történelem, csak történelmek vannak. Ez az Európa-centrizmussal szemben szimpatikus gondolat, mert nem hiszi, hogy a fe­hér ember küldetése a történelmen kívüli/alatti népek civilizálá­sa. De ha a történelmek egyenrangúak, akkor köztük csak az erőszak dönthet. 2. Egy történelem van, és az a kapitalizmus­ban alakult ki, annak előtte csupán helyi történelmek voltak. Marx szerint pl. a gyarmatosítás gyalázatos, de helyénvaló, mert szét­zúzza a prekapitalista struktúrákat. Persze levezethető ebből az álláspontból az is, hogy csak a mi történelmünk, a mi kultúránk az igazi.

A világtörténelem nagyjából egységesíti a kiváltságosok és a diszkrimináltak életmódját (persze Belgiumban másként, mint Ukrajnában), mert felbomlasztja a természetadta vagy annak lát­szó helyi történelmeket. A cigányközösségek pl. a századfordu­ló után felbomlottak, ugyanakkor ki is rekesztődtek a társada­lom vérkeringéséből. Hasonló az ezredvégi vendégmunkások helyzete, akiket előbb befogadnak, majd kitaszítanak. Az USA-ban zöld kártya nélkül a minimális órabérnek csak a felét lehet megkeresni. A világszellem ennek ellenére ma a McDonald'son lovagol. Noha kiszorítja a prágai kiskocsmákat és a buda­pesti kerthelyiségeket, noha Indiába exportálja a szennyezett környezetet, noha a térségre erőlteti az amerikai giccset, de ha csak az emberevő törzsfőnökök és a kommersz amerikai akció­filmek között választhatok, akkor szemlesütve és fogcsikorgat­va az utóbbira szavazok. Miután nem vonz a csecsen önrendel­kezés és autonómia, ami lefejezések és megkövezések, vala­mint kéz- és láblevágások legalizálásába torkollik.

Az 1989-es korfordulót Ralf Dahrendorf szerint három egye­sülés, Németország, Európa és a beszédmód egyesülése jel­lemzi. Ehhez teszi hozzá Gombár, hogy a bipoláris világrend kettős beszédmódját, sajnos, nem egy értelmes, univerzális nyelv váltotta föl, hanem az etnikai nacionalizmusok folyományakép­pen a miniatűr diskurzusok egymásra lefordíthatatlan hangza­vara. Dunának, Oltnak más a hangja – mondaná a költő ma. Az etnizáló társadalomszemlélet démonával egyelőre senki nem veszi fel a küzdelmet, de legalább néhányan, így Gombár Csa­ba is, már szembenéznek vele.

A Human Rights Watch jelentése több mint 40 magyarországi városban, falun, településen 1995. június 1. és augusztus 20. között készült 120 interjúra épül. A könyv az 1993-as Struggling for Ethnic Identity: The Gypsies of Hungary [Harc az etnikai iden­titásért: a magyarországi cigányság] c. Human Rights Watch (Helsinki) kiadvány folytatásának tekinthető. Jórészt az 1993 utá­ni időszakkal foglalkozik, de kitér az 1989 előtti és az 1989-93-as időszakra is. Egyenlő súlyt kapnak benne az azonnali figyel­met igénylő ügyek – romák elleni támadások, nyílt diszkriminá­ció, kormányhivatalnokok túlkapásai -, illetve a diszkrimináció és marginalizáció szélesebb társadalmi kérdései, amelyek való­színűleg tovább élnek az előre látható jövőben is.

1. Háttér

A romák Észak-Indiából érkeztek Európába, több hullámban, a IX. és a XIV. század között. Az európaiak nem tudták róluk, hon­nan jöttek, és ez a zavar kifejeződik jól ismert elnevezéseikben is. Az angol „gypsy" és a spanyol „gitano" abból a téves képzet­ből származik, hogy a romák egyiptomiak; a francia „tsiganes", az olasz „zingaro", a német „zigeuner" és a magyar „cigány" a tévesen használt görög „atsigani" szóból ered, amely egy egy­kori kisázsiai eretnek szektát jelöl.

Manapság a cigányok többsége a rom/roma elnevezést ked­veli (amely embert jelent saját nyelvükön, egyes és többes szám­ban), mivel az eredeti kifejezésekhez gyakran pejoratív jelentés­tartalom társul. A továbbiakban a „roma" szót fogjuk használni, mivel ez a legkedveltebb a roma közösségekben.

Bár a magyarok többsége a romákat egységes közösségnek képzeli, az igazság az, hogy több különálló csoportjuk létezik. A magyarországi romák mintegy háromnegyede romungro („ma­gyar ember"), azaz magyarul beszél, és az asszimilációban elő­rehaladottabb. További egyötöd oláh, azaz román anyanyelvű, egy kisebb, 50 ezer főnyi csoport pedig a beást, a román egy dialektusát beszéli. Van egy maroknyi sinti, akik Nyugat-Euró­pából vándoroltak Magyarországra. A beások délnyugaton, az oláhok északkeleten tömörülnek, bár ők is és a romungrók is elterjedtek az egész országban.

2. Áttekintés

A piacgazdaságba való áttéréssel járó gazdasági átalakítás leg­súlyosabb terhei a romákat sújtják: elsőként őket bocsátották el 1989-90-ben, és számosan váltak azóta is munkanélkülivé. A romák közötti munkanélküliség magasabb mint 60 százalék; Budapesten kívül a közel 100 százalékos roma munkanélküli­ségi ráta sem ritka. (Az országban a munkanélküliségi ráta, a romák magas adatait is figyelembe véve, kb. 13 százalék. A ro­mák az ország népességének 5-6 százalékát teszik ki.)

A romák hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve az is­kolákban és a közösségekben is. Csupán maroknyian szerez­nek diplomát, vagy akár kerülnek be felsőfokú oktatási intézmé­nyekbe. A romák alig fele végzi el az általános iskolát, nagy ré­szük különféle „kisegítő" iskolákban vagy osztályokban tanul, ahová csak nagyon kevés magyar gyerek jár. A városi romák nagy része gettószerű slumokban lakik, a vidékiek pedig „cigány­sorokon" vagy egyre növekvő számban elkülönült, tisztán roma településeken. Számos közintézmény kirekeszti a romákat, nem­egyszer nyíltan.

A gazdasági nehézségek miatt egyre több magyar hangoztat negatív véleményt a romákról – a romák a magyar többséggel való kapcsolatot megterhelő „hétköznapi rasszizmusról" panasz­kodnak.

A legnagyobb haladás az elmúlt két és fél évben a tizenhá­rom nyilvántartott magyarországi kisebbség, köztük a romák önkormányzatának létrejötte volt. A Nemzeti és Etnikai Kisebb­ségek Jogairól szóló (LXXVII/1993) törvényt 1993. július 7-én fogadták el, a helyi önkormányzatok megválasztására 1994 vé­gén került sor, a nemzetiségi parlamentek pedig 1995 elején szerveződtek meg.

Az új kisebbségi rendszer azonban nagyrészt nem volt képes betölteni szerepét. A kisebbségi önkormányzatok teljesen füg­gének a helyi magyar önkormányzatoktól. Erős bizonyítékok van­nak, hogy az állam beavatkozott a roma önkormányzatok meg­választásába, megsértve a nemrég biztosított autonómiát.

Több megfigyelő szerint a törvény valódi célja az volt, hogy javítsa az ország imagoját Nyugaton, nem pedig a kisebbsé­gek, különösen a romák helyzetének javítása. Ezt jelzi az is, hogy az első „körben" a romák nem szerepeltek a védett ki­sebbségek között, csupán a hangos tiltakozások hatására ke­rültek be.

3. Erőszak és rendőri válasz

Az 1980-as évek előtt a nacionalista és rasszista érzelmek nyílt kifejezését kifejezetten gátolták, így rasszista erőszakos táma­dások csupán elvétve fordultak elő. Gyakoriak voltak azonban a rendőri visszaélések; minden rendőrkapitányságon volt olyan részleg, amely a „cigánybűnözéssel" foglalkozott. Az effajta rendőri tevékenységet a központi hatalom kifejezetten támo­gatta.

Ahogy a központi hatalom gyengült a 80-as években, úgy buk­kantak fel a különféle szkinhedcsoportok, és szaporodtak a tá­madások. A romák és külföldiek elleni igazi erőszakhullám 1989-ben indult be, és 1991-92-ben tetőzött. Megjegyzendő, hogy a hivatalos szervek szinte minden esetben tagadták, hogy az ese­teknek rasszista háttere lenne, gyakran nem emeltek vádat, máskor pedig csupán enyhébben ítélték meg azokat – pl. huli-ganizmusként. Egy ízben egy szkinhedtámadást „gyerekes csíny­tevésnek" minősítettek. A romaellenes közvélemény is támogatja ezt az álláspontot.

A HRW/Helsinki megfigyelései szerint az erőszakos támadá­sok csupán kis részét hajtják végre igazi szkinhedcsoportok, nagyobb részükben egyaránt részt vesznek szkinhedek, nem szkinhedek és alkalomadtán rendőrök is. Az a széles körben el­terjedt álláspont, hogy a támadásokért egy maroknyi szélsősé­ges felelős, tarthatatlan. A legsúlyosabb atrocitások a gazdasá­gilag legnehezebb helyzetben levő északkeleti régióban történ­tek, de mindenhol előfordulnak.

1995. május elsején Kalocsán, a püspökkertben tartott majá­lison 2 óra körül egy fiatalember sörrel öntötte le Kolompár Jó­zsefet, majd az üveget széttörte az idős férfi segítségére siető Soltész István fején. A fiatalembert üldözőbe vevő romákat a park határánál nagy csapat szkinhed támadta meg, akik vasbotok­kai, baseballütőkkel és egyéb fegyverekkel is fel voltak szerel­ve.¹ Soltészt súlyosan bántalmazták (egy hónapot töltött kórház­ban), és több emberbe is belekötöttek – összesen 17 embert vertek meg, köztük egy várandós anyát. Mindeközben rasszista jelszavakat kiabáltak: „Fehér Magyarországot!"; „Magyarország a magyaroké!" stb. A rendőrség fél ötkor érkezett a helyszínre, annak ellenére, hogy fél három körül értesítették őket. A nyo­mozás folyamán több szemtanút és támadó szkinhedet ki sem hallgattak: A rendőrség tagadja, hogy a támadásnak köze len­ne a szkinhed mozgalomhoz, mivel Kalocsán nincsenek is szkinhedek.

Gyöngyösön 1993 februárjában, 1994 júniusában és júliusá­ban is támadtak meg szkinhedek romákat, végül novemberben Molotov-koktélt dobtak egy házra. A helyi rendőrség szerint az esetek privát konfliktusok voltak, Gyöngyösön nincsenek szkinhedek és nincs etnikai konfliktus sem. Hatvanban is meg­támadtak egy roma otthont.

Berhidán 1993 szeptemberében az Illés család házát 40-50 ember tartotta ostrom alatt. Néhány nappal később az egyik tá­madót sikerült azonosítani egy veszprémi nyomozó személyé­ben. Az ügyben a nyomozást a veszprémi rendőrkapitányság végzi, mindmáig eredménytelenül.

Azon túl, hogy a rendőrség nem mutat túl nagy buzgóságot a „cigányverések" felderítésére, gyakran a rendőrök alkalmaznak erőszakot: igen gyakoriak a kényszervallatások és a „rövidített nyomozás". A rendőrök sok helyen csak a romákat igazoltatják, őket viszont többször is.

1993. május 21-én legalább 60 rendőr nagyszabású razziát hajtott végre a Budapesttől délkeletre fekvő Örkény roma közös­sége ellen. A rendőrök megkülönböztetés nélkül verték az elé­jük kerülőket, nőket és gyerekeket is. Többen kerültek kórház­ba, köztük egy várandós nő, aki elvetélt. s*-

Egy férfi hallotta, hogy a rendőrök parancsnoka az akció után megkérdezi beosztottjait, hogy jól érezték-e magukat. Örkény polgármestere gratulált a rendőröknek, mondván „ a cigányok a jövőben is erre számíthatnak". Az eset kapcsán 8 romát tartóz­tattak le, hatot el is ítéltek, első fokon és később jogerősen is. A helyi ügyészség ejtette a rendőrök elleni vádakat.

1995. május 18-án egy szolgálaton kívüli rendőr és két barát­ja két dobermannt és egy németjuhászt uszított egy roma fiatal­ra a budapesti Köztársaság téren. Aznap este a rendőr egyen­ruhában meglátogatta a fiú családját, tanácsolva, hogy felejtsék el az esetet. Mivel a család visszautasította, későn este a rend­őr visszatért több szkinhed barátjával, és betörtek a lakásba. A családnak és barátaiknak sikerült visszaverni a támadást. A rend­őrt feljelentették, ennek ellenére még mindig állásban van.

1993 márciusában Pápateszéren a Birkás család házát kb. 50 ember támadta meg, jórészt a helyi polgárőrség tagjai, gázpisz­tolyokkal, botokkal és baseballütőkkel felfegyverezve. A házigaz­da felismerte a polgármestert, több képviselőt, a helyi tanítót és a polgárőrség alelnökét is. A rendőrfőnök szerint a támadáshoz nincs köze a polgárőrségnek, bár annak több tagja is a gyanú­sítottak között van; az eset magánemberek közötti személyes ellentétekre vezethető vissza. A polgármestert – aki tagadja, hogy jelen lett volna a támadásnál – nem kérdezték ki. Ugyan­csak a polgárőrség szerepelt az erőszakos támadásokban Óz­don és Kalózon is.

4. A szkinhedmozgalom és a politikai pártok

A rendőrség felmérése szerint mintegy 4 ezer fiatal tekinthető szkinhednek. A Népjóléti Minisztérium 1994-es felmérése sze­rint 40 ezerre tehető azok száma, akik teljességében azonosul­nak a szkinhed ideológiával, és 160 ezren lehetnek azok, akik „valamilyen mértékben" azonosulnak vele.

A Király B. Izabella-féle Magyar Érdek Pártja az, amely leg­szorosabb kapcsolatban áll a szkinhedmozgalommal. Ám a szkinhedek kötődnek a jóval „mainstreamebb" Kisgazdapárthoz is. Egerben a helyi szkinhedvezetők egyben a párt agitátorai is. Az egri „Nemzeti Ifjak" szervezet vezetője, Fazekas Péter meg­bízólevelet kapott Torgyán József aláírásával, amelyben a kis­gazda pártvezetés szervezési és toborzási feladatokkal bízta meg őt.

1995. január 15-én a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség két aktivistája betört egy debreceni zsinagógába, és felgyújtotta azt. Utóbb kiderült, hogy a KABSz-t két nappal korábban jegyezte be a megyei bíróság, központjukként pedig a Kisgazdapárt szék­háza szerepelt.

A debreceni rendőrség szerint nem volt szándékos, hogy a fiatal vandálok tettüket éppen Szálasi Ferenc születésnapján követték el. A KABSz más tagjai szerint az elkövetők részegek voltak, és lehet, hogy nem is tudták, hogy zsinagógában van­nak. Ha más épület kerül az útjukba, oda mentek volna be.

Kapronczai Mihályt, a kisgazdák megyei vezetőjét, aki meg­engedte a KABSz-nak a kisgazda helyiségek használatát,

Torgyán utóbb eltávolította a pártból, így független képviselő lett belőle.

5. A Btk. 156. paragrafusa

A Büntető törvénykönyv 156. paragrafusa kettőtől nyolc évig terje­dő szabadságvesztést helyez kilátásba azoknak, akik valakit nem­zeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozása miatt bántalmaznak.

Bár 1961 óta a Btk. része, a magyar bíróságok 1989 előtt és után sem alkalmazták a 156. paragrafust. 1986-ban a Legfel­sőbb Bíróság a pártvezetés utasítására érvénytelennek minősí­tette, amivel a faji vagy etnikai erőszak magyarországi meglétét kívánták leplezni.

A rendszerváltás után új erőfeszítések történtek annak érde­kében, hogy használják a 156. paragrafust. Legjelentősebb az ún. Nagy Szkinhedper volt, de más esetekben is megkísérelték a vádlók a 156-os alkalmazását. Végül 1993 novemberében a Legfelsőbb Bíróság ismét használaton kívül helyezte. Azóta az ügyészségek nem képesek megfelelő vádat emelni a rasszista támadások végrehajtói ellen; annyit tehetnek, hogy a huliganizmus vádját alkalmazzák az „aljas indokból elkövetett" formulá­val (amely súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé).

Még ha feltesszük is, hogy a 156-os paragrafus tényleg alkalmazhatatlan, felmerül a kérdés: akkor miért nem módosították az elmúlt évek során? Erre nincs válasz…

1994-ben Göncz Árpád egy sor kisebbségi ügyekkel kapcso­latos törvényjavaslatot terjesztett be. Ezeket – sok módosítás és heves viták után – végül 1996 márciusában fogadta la Parla­ment. Az új paragrafus (Btk. 269.) nem csak az erőszakos cse­lekményekkel, de a szóbeli uszítással is foglalkozik. Félő, hogy ez a paragrafus kicsit túl általános, így inkább szimbolikus je­lentőséggel bír majd.

6. Javaslatok

A Human Rights Watch/Helsinki sürgeti a magyar kormányt, hogy:

Vesse alá magát nemzetközi szerződésekben és saját tör­vényeiben foglalt, kisebbségi állampolgáraival szemben vállalt kötelezettségeinek, és teljességükben alkalmazza azokat. En­nek magában kell foglalnia:

1. minden állampolgár számára, legyen magyar, roma vagy más kisebbség tagja, a törvény egyenlő védelmét;
2. etnikai, vallási hovatartozástól és származástól függetlenül minden állampolgár biztonságának garantálását az erőszakos támadásokkal szemben;
3. a romák elleni bármiféle diszkrimináció tilalmát;
4. Göncz Árpád három, a kisebbségek helyzetét javító törvény­javaslatának elfogadását (1996 márciusában megtörtént).

Gátolja meg vagy megfelelően szankcionálja a romák elleni privát erőszakos cselekményeket. Ebbe beletartozik:

1. bármely, a romák ellen erőszakot alkalmazó személy vagy csoport vád alá helyezése a Btk. 156. §-a vagy hasonló törvény alapján;
2. azon esetek felderítése, amikor a rendőrség valamilyen módon fedezi a romák elleni erőszakos cselekményeket;
3. a szkinhed- és egyéb erőszakos csoportok felderítése.

Gátolja meg vagy megfelelően szankcionálja a romák elleni rendőri erőszakos cselekményeket. Ebbe beletartozik:

1. bármely, a romák ellen erőszakot alkalmazó rendőr vád alá helyezése a Btk. 156. §-a vagy hasonló törvény alapján;
2. végére járni a verésekről, kényszervallatásról, törvénytelen be-börtönzésről, és egyéb hivatalos túlkapásokról szóló jelentéseknek.

Állítson fel független felügyelőbizottságot elkülönített sze­mélyzettel és költségvetéssel, amely kivizsgálja a rendőrök el­leni vádakat.

Biztosítsa, hogy a helyi ügyészségeknek meglegyenek a fel­tételei a rendőrségtől független nyomozás lebonyolítására olyan­kor, ha rendőrök ellen nyomoznak.

Vessen véget a roma települések elleni nagyszabású razzi­áknak.

Teremtsen hatékony, független csatornát a rendőrség elleni állampolgári panaszok számára.

Követelje meg, hogy a rendőrök nyilvántartsák az igazolta­tásokat és ezek a nyilvántartások legyenek hozzáférhetők a köz­vélemény és az ombudsman számára.

A rendőrök számára növelje meg az emberi jogok oktatását és csökkentse az erőszak használatát.

Bátorítsa a romák felvételét a rendőrséghez,

Az oktatás területén:

1. reformálja meg a kisegítő osztályokba és iskolákba való sze­lekciót, írjon elő objektív normákat a válogatáshoz;
2. biztosítsa, hogy az iskolák felvételi rendszere nem diszkri­minatív a romákkal szemben;
3. tegye lehetővé, hogy a fent említettek mérésére pontos sta­tisztikák készüljenek.

A munkapiaci diszkrimináció elleni harcban:

1. bővítse ki és tartassa be a foglalkoztatáspolitikai etnikai diszkrimináció elleni jelenlegi tilalmakat;
2. vizsgálja ki az „etnikai kódolást" és a diszkriminatív bánás­módot a munkaközvetítő irodákban.

A lakáspolitika területén:

1. tiltsa meg törvényileg és a gyakorlatban is a romák vagy más kisebbségek elleni diszkriminációt a lakásbérlés és a
2. lakáshitelek területén;
3. akadályozza meg a törvénytelen kilakoltatásokat, és járjon végére az ilyen ügyeknek;
4. vizsgálja meg a kárpótlás működését és derítse fel a diszk­riminatív bánásmódokat.

Lépjen fel a közintézményekben tapasztalható folyamatos diszkrimináció ellen, és biztosítsa minden állampolgár számára az egyenlő bánásmódot.

„Az új bizonyítékok három fontos dol­got tisztáznak. Egyrészt a társadalmi kohézió erősödése, amit mindannyian kívánatosnak tartunk, nagyban függ a jövedelemkülönbségek csökkentésé­nek mértékétől. Másrészt a szűkebb jö­vedelemkülönbségek és a növekvő tár­sadalmi kohézió nagyon erőteljes sze­repet játszik nemcsak az erőszakos bűncselekmények csökkentésében, ha­nem azon nemzeti halálozási mutatók javításában is, amelyek a legjelentő­sebb betegségekből adódnak. Harmad­részt tekintet nélkül arra, hogy a múlt­ban mi volt érvényes, a modern gazda­sági életben a szűkülő jövedelemkü­lönbségek kapcsolatban állnak a gyor­sabb – nem lassabb – gazdasági nö­vekedéssel." (Richarc F. Wilkinson)¹

Bevezetés

Az 1990-es évek közepén a magyar kormány az ország roma lakosságával kapcsolatban szerencsétlen helyzetben találta ma­gát. A „piacgazdaságba" való átmenet a legtöbb roma életében romboló hatással járt. A képzetlen munkaerő iránti kereslet visszaesése drámaian csökkentette a roma férfiak foglalkozta­tottságát, az 1984-es 85%-ról 1994-re 26%-ra. A roma nők es­tében még rosszabb a helyzet: a foglalkoztatottsági szint ugyan­ebben az időszakban 53%-ról 18%-ra csökkent.² A hosszú távú, strukturális munkanélküliség kelepcéjében (amely arra késztet­te a Munkaügyi Minisztériumot, hogy új kategóriát vezessen be a munkamegosztásba, nevezetesen a „cigányok" kategóriáját)³ a Magyarországon élő romák 70%-a a szegénység állapotába került.⁴ A szegénység növekedésével és ennek társadalmi, ok­tatási és egészségi állapotbeli következményeivel párhuzamo­san az állam a romákkal kapcsolatban újfajta megközelítésmó­dot fogadott el. 1984 óta növekvő hangsúlyt helyezett a romák­kal folytatott „párbeszéd" ösztönözésére. Kezdetben ez egy or­szágos és több megyei szintű Cigány Tanács megalakítását és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének (MKCSZ) megalapítását jelentette, de azóta a romák által létrehozott szer­vezetek révén és a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakí­tásán át fejlődött tovább.

Ennek az írásnak az a célja, hogy megvizsgálja a romák kö­rében növekvő szegénység és a politikai „párbeszéd" közötti kapcsolatot. Azt a látszólagos paradoxont elemzi, miszerint a történelem egy adott időszakában, amikor a romák (potenciális) követelései nagymértékben megnőttek, az állam elősegítette, hogy olyan politikai követeléseknek adjanak hangot, amelyeket nem képes teljesíteni. Azt állítja, hogy a „párbeszéd jó", mivel a legkisebb rossz elvét követi annyiban, amennyiben a kialakult helyzetre a kormányzatnak viszonylag korlátozottan rendelkezé­sére álló eszközökkel kellett reagálnia. Azonban a „párbeszéd egyszersmind rossz" is, mert reakciós jelleggel bír, és elkerül­hetővé teszi azon lényegi problémák megnevezését, amelyek­nek kezelése eleve külön politikákat követelne meg. A romák érdekkinyilvánításra való buzdításának „csúf" következménye pedig, a potenciális követelések skálájának drasztikus bővíté­sével egyidőben az, hogy a kormányzat a kinyilvánított követe­lések olyan szoros ellenőrzésére törekszik, amely aláássa a roma képviselők befolyását. Mind a társadalmi konvenciók, mind a kohézió szempontjából egyértelműen szükséges annak biztosí­tása, hogy az állam sikeresen kezelje a problémát. Felmerül te­hát a kérdés, mennyire hatásos hosszú távon a jelenlegi roma­politika.

A „párbeszéd" politikájának kifejlődése

Magyarország modernizációja és iparosodása módosította a korábbi egyensúlyt az ország roma népessége és az állam kö­zött. A születés előtti és a gyermekgondozási szolgáltatások megnövekedett hozzáférhetősége lehetővé tette, hogy a roma népesség mind abszolút, mind relatív értelemben a Holocaust előtti 100.000⁵ főről kb. félmillióra⁶ növekedjen, bár egyéb becs­lések magasabb értéket is mutatnak. A romák ma a teljes né­pességének legalább 5%-át teszik ki. 1961-től a kommunista re­zsim olyan politikát kezdett kifejleszteni, amely a romák margi­nalizálódásának és szegénységének a megszüntetését céloz­ta. Az újfajta megközelítési mód mögött kettős motiváció rejlett. Egyrészt az, hogy a romák nem maradhatnak el a társadalom többi részének fejlődése mögött, mivel ez nemcsak feltárná a szocializmusnak az egyetemes haladás megvalósításával kap­csolatos hiányosságát, hanem a romáknak a többiektől való nö­vekvő társadalmi és gazdasági eltávolodása csökkentené is a társadalmi stabilitást. Másrészt a romák növekvő számától, a munkakínálat növekedését, valamint a képzettebb foglalkozások felé áramló munkaerő felváltását várták. Ilyen okokból célozták meg az intézkedések a romák lakás-, egészségügyi és oktatási színvonalának emelését, javítva ezzel a roma munkaerő minő­ségét és hozzáférhetőségét.

Egy negyedszázad leforgása alatt ez a megközelítés néhány figyelemre méltó eredményt produkált. A romák foglalkoztatott­sága az egyharmados arányról a társadalom többi részéhez ha­sonló szintre emelkedett. Javultak az életfeltételek, ami sok roma számára biztosította az elektromos áramhoz, a folyóvízhez és egyéb létfontosságú forráshoz való hozzájutást. Az oktatás szín­vonala lassan, de biztosan olyan szintet ért el, hogy a roma gyer­mekek több mint fele kijárta az általános iskolát, és 20%-uk kö­zépiskolában tanult tovább.⁷ Sajnos az 1980-as évek gazdasá­gi válságával ez az időszak véget ért. Két tényező együttes je­lenléte, a képzetlen (roma) munkaerő iránti kereslet mérséklő­dése és a kormányzati kiadások csökkentésére irányuló nyomás arra késztette a kormányzatot, hogy újragondolja elképzeléseit. Olyan kritikák láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték a vonzó statisztikák mögötti valóságot, különösen a lakáshelyzet alacsony színvonalára és a romák által végzett kellemetlen, alul­fizetett munkákra hivatkozva. A kormánynak ekkor már az elért eredmények elvesztésével kellett szembenéznie. Mivel a kor­mányzat a romákat minden korábbinál nagyobb függőségbe hoz­ta a társadalom többségétől és az államtól, így már nem vetheti el magától egyszerűen a felelősséget, és nem engedheti meg, hogy a dolgok maguktól fejlődjenek, hiszen az elkerülhetetlen társadalmi katasztrófához vezetne.

A megoldás, amellyel a kormány előállt, a „párbeszéd" politi­kájának bevezetése volt. Ahelyett, hogy. a romák életkörülmé­nyeinek javítására összpontosítottak volna, a figyelem azokra az eszközökre terelődött, amelyek segítségével a politikai ügyeket meg lehetett vitatni a romákkal, pontosabban a roma lakosság képviselőivel. Számos tényező közrejátszott egy ilyen irányú vál­tozásban, nem utolsó sorban a romák (bár szűk) intellektuális rétege (amely az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való hozzáférésben történt előrelépésnek a terméke volt), továbbá az európai roma mozgalom erősödése⁸ és a kisebbségekre a Helsinki Egyezmény eredményeképpen fordított nagyobb figye­lem. Azonban a változások legfontosabb oka a gazdasági vál­ság és a roma programok költsége volt. Ezt a kapcsolatot A Ha­zafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében című dokumentum tette explicitté, amely 1984-ben jelezte az újfajta politika bevezetését. Eszerint: „[természetesen a cigányságról van szó]… Felzárkózásukat… korlátozza nehéz gazdasági hely­zetük … aminek következtében a cigányságot mint az új köz­megegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsopor­tot kell figyelembe vennünk."

Más szóval a gazdasági válság eredményeképpen az integ­rációs politikát felváltotta a romákkal folytatott „párbeszéd" kiépí­tése.

Az előző rezsim hanyatlásának évei alatt ez a „párbeszéd" az 1985-86-ban alapított országos és megyei szintű Cigány Taná­csok kizárólagos hatáskörébe tartozott. A központ megőrizte az ellenőrzést ezen politikaifórum-kezdemények felett, amelyeknek tagságát a Hazafias Népfront Titkársága hagyta jóvá. Egy ké­sőbbi testület, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1986-ban alakult meg. Mint neve is jelzi, ez egy kevésbé politi­kai irányultságú intézmény volt, amely elsősorban a roma mű­vészek támogatását tartotta feladatának. Bár a rendszerváltás a Cigány Tanácsok végét jelentette, a kormány romapolitikája megmaradt a párbeszéd ösztönzésénél. Ez nem meglepő, hi­szen azok a problémák, amelyekkel az első posztkommunista kormány szembekerült, hasonlítottak az öt évvel azelőttiekhez, habár még súlyosabbak voltak. Azonban az eszközök, amelyek­kel a politikát végrehajtották, módosultak. Az állam elkezdte pénz­ügyileg támogatni a növekvő számú roma szervezeteket, ami­nek következtében ezeknek száma drámaian emelkedett: míg 1989-ben 2,1990-ben pedig 18, addig 1993-ban már 200 körüli volt a számuk.

A párbeszéd politikája később, 1993-ban újabb lépést tett előre a „nemzeti ós etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény" (kisebbségi törvény) elfogadásával, amelynek legfon­tosabb eleme a kisebbségi önkormányzati rendszer volt. A tör­vény engedélyezte, hogy a romák (éppúgy, mint a másik 12 el­ismert kisebbségi közösség tagjai) önkormányzatot hozzanak létre helyi és nemzeti szinten. Lényeges, hogy a párbeszéd po­litikájából ez az, ami intézményesült, s tisztázta azt, hogy a roma közösségekből kikkel tárgyalhatnak a kormány és az egyéb ad­minisztratív szervek. Bár a rendszert nemcsak a romáknak al­kották, ők azok, akik azt leginkább használták, létrehozva 483 kisebbségi önkormányzatot, amelyek a hasonló intézmények két­harmadát teszik ki, s ezzel nagyobb arányban vannak jelen, mint amekkorát a magyarországi nem magyar polgárok között képvi­selnek.⁹

Eredménytelen válságkezelés

Míg az elmúlt évtizedben a párbeszéd mechanizmusának kiépí­tése képezte a kormány romákhoz való viszonyulásának gerin­cét, a párbeszéd nem az egyedül követett politika volt. Számos programot hajtottak végre, elsősorban az oktatásban és a fog­lalkoztatásban, ám e programok nem tudták megállítani a ha­nyatlást ezeken a területeken: a munkanélküliség nőtt, az isko­lázottsági mutatók romlottak. E programok sikertelenségének fő oka a rájuk áldozott források korlátozottsága, nemkülönben az, hogy zavar mutatkozik a kitűzött célok és az azok eléréséhez szükséges módszerek, röviden – egy gyakran használt kifeje­zést használva – a válságkezelés tekintetében.

A romák iskolázottsági mutatóinak javítása hosszú távon a leg­jobb megoldásnak látszik a munkanélküliség és a szegénység problémájára. Az 1960-as évektől kezdődő, általános javulás el­lenére a romák és a társadalom többi része között meglévő tá­volság nem szükségszerűen mérséklődött az országos színvo­nal javulásából adódóan. Míg számos romának lehetősége volt középfokú végzettséget szerezni, ez majdnem teljes egészében a szakmunkásképző iskolákra korlátozódott, kevesebb mint 2%-uk járt gimnáziumba, és kevesebb mint 1%-uk tanult tovább a felsőoktatásban.¹⁰ A kormánypolitika törekszik a roma gyerme­kek támogatására a hátrányos helyzetű tanulók és a nem ma­gyar anyanyelvűek (arányuk kisebb, mint az ország roma lakos­ságának 30%-a) számára létrehozott pótlólagos alapokon ke­resztül. Emellett jelentős forrásokat fektettek egy speciális cigány iskola, a Gandhi Gimnázium létrehozásába. A kisebbségi tör­vény engedélyezi, hogy a kisebbségi önkormányzatok oktatási tevékenységet végezzenek, és néhány helyi hatóság épületet is biztosított számukra erre a célra. Ezek a lépések a roma gyer­mekek külön iskolákba történő szegregációjának folyamatára emlékeztethetnek, azonban a szülőknek még mindig megvan a joguk arra, hogy gyermekeik a klasszikus iskolarendszeren be­lül tanulhassanak. A fő kérdés az, hogy a javul-e színvonal egyál­talában véve, illetve a társadalom többi részéhez képest. Saj­nos a rendszerváltás óta folytatott politikák nem vezetettek a szín­vonal növekedéséhez. Az utóbbi években az iskolázottság emel­kedő trendje nemcsak hogy megállt, de meg is fordult. Azon roma gyermekek aránya, akik az általános iskola után folytatják tanul­mányaikat, 22%-ról 11,8%-ra csökkent,¹¹ azoké pedig, akik gim­náziumba, szakközépiskolába vagy technikumba járnak, az 1988-89-es 0,23%-hoz képest 1992-93-ra 0,19%-ra csökkent.¹²

A romák foglalkoztatottsága az utóbbi években drámaian be­szűkült. Az 1980-as évek végén a romákra aránytalanul voltak hatással az országban jelentkező munkaerőbőség első hullámai, bár sokan képesek voltak helyzetükön javítani a korkedvezmé­nyes és a rokkantsági nyugdíj révén. Számos tényező felelős a romák között kialakult magas munkanélküliségért, köztük a roma népesség földrajzi elhelyezkedése is, többségük ugyanis az or­szág szegényebb északi és keleti megyéiben, nem urbanizált régióiban lakik. A roma népességben túlsúlyban lévő fiatalok aránya is arra utal, hogy sok munkanélkülinek nincsen semmi­lyen munkatapasztalata. Az alacsony képzettségi szint, ideért­ve az újfajta képzettségek – a nyelvek és a számítógép haszná­latának ismerete-teljes hiányát, csökkenti a lehetőségeket. Még akkor is, ha a romák rendelkeznek a munkához szükséges kép­zettséggel, a diszkrimináció gyakran akadályozza meg őket ab­ban, hogy munkát találjanak.¹³

Az MDF vezette kormány (1990-94) nem rendelkezett átfogó romafoglakoztatás-politikával, bár 1993-ban a Munkaügyi Minisz­tériumban elkészült egy Munkaterv a cigány munkanélküliség csökkentésére és foglalkoztatottságuk támogatására. Ez azon­ban inkább az információgyűjtésre összpontosított, mintsem a foglalkoztatás tulajdonképpeni növelésére, és gyakran még a korlátozott javaslatokat sem ültették át a gyakorlatba.¹⁴ 1992-ben bevezették a „szociális földprogramot", amely megengedte, hogy a roma közösségek (1996-ban 124) az üresen hagyott föld­területeken élelmiszert termeljenek a maguk számára. Ez ugyan bizonyosan sok embernek nyújt segítséget, illetve mezőgazda­sági jártasságot is ad, hosszú távon azonban nem tekinthető megfelelő megoldásnak. Az igazi esélyegyenlőséghez, valamint a szegények és a társadalom többi része közötti szakadék csök­kentéséhez, amely a társadalom stabilitásához szükséges, a romáknak képesekké kell válniuk egyenlő eséllyel versenyezni minden állásért, és nem szabad a gazdaságnak egy fejletlen te­rületére sodródniuk.

A színre lépett MSZP-SZDSZ koalíció nagyobb elkötelezett­séget tanúsított a romák munkanélkülisége csökkentésének ügyében. 1994 októberében megalakult a Cigány Válságkezelő Programiroda, azonban az annyira áhított válságmenedzselési program soha nem öltött testet, így a hivatalt 1995 végén meg­szüntették. A kormánypolitika ma arra helyezi a hangsúlyt, hogy a romákat segítse saját gazdasági vállalkozásaik megalapítá­sában. 1995-ben 150 millió forint tőkével megalakult a Magyar­országi Cigányokért Közalapítvány (MCK), azzal a szándékkal, hogy roma közösségeket, főként önkormányzatokat támogassák kereskedelmi vállalkozások létrehozásában. Sok tekintetben ez annak a nagy és hivatalos változata, amivel az Autonómia Köz­alapítvány 1990 óta foglalkozik, így nem meglepő, hogy az Au­tonómia alapítóját, Bíró Andrást nevezték ki az MCK vezetőjé­nek, A romák foglalkoztatottságának efféle támogatását csak üdvözölni lehet: azonban ahhoz, hogy egy életképes vállalko­zás jöjjön létre, több kell, mint egy jó terv és a sikeres alkalma­zás. Ha nincs a megtermelt árunak piaca, az üzlet túlélése hosszú távon kétséges, mint ahogy az Autonómia fel is ismerte, „hogy az alapítvány akciói minden erőfeszítés mellett sem vol­tak sikeresek".¹⁵ Gazdasági növekedés nélkül, főként azokban a szektorokban, melyekben a képzetlen munkaerő iránt növe­kedni fog a kereslet, és azokban a régióban, melyekben sok roma él, kevés kilátás van arra, hogy a jelenlegi intézkedések jelentő­sen csökkentenék a roma munkanélküliséget.

A politika címszó alatt azokat az erőfeszítéseket is meg lehet említeni, amelyeket a kormány tett annak érdekében, hogy kife­jezze a romák egyenlőségét a többi állampolgárral, illetve jogu­kat arra, hogy elfoglalják helyüket a magyar társdalomban. A ki­sebbségi törvény harmadik paragrafusa (1) szerint „a Magyar Köztársaságban élő kisebbségek részesei a népi hatalomnak: államalkotó tényezők, Kultúrájuk része a magyarországi kultú­rának." Horn miniszterelnök ennél messzebbre ment a Roma Napon (1994. augusztus 3.) annak hangsúlyozásával: „a magyar­országi cigányok igenis ennek a hazának gyermekei, nem befo­gadott, hanem jogokkal született polgárok".¹⁶ 1995 decemberé­ben a kormány deklarálta, hogy a romák szegénysége nemzeti érdekeket érintő kérdés, és a következő márciusban kijelölte a parlament munkarendjének egy napját a romákról szóló politi­kai vitának, amelyen az összes párt képviselője fel is szólalt.

A hivatalos befogadó diskurzus ellenére az utóbbi években hanyatlás volt tapasztalható a romák szociális helyzetében. Pár­tos Ferenc 1979-es kutatása arra az eredményre jutott, hogy a legtöbb magyarnak, aki romák környezetében él és/vagy dolgo­zik, pozitív a hozzáállása a kérdéshez – viszont ezt erősen el­lensúlyozza azoknak a negatív véleménye, akik kevésbé van­nak kapcsolatban romákkal.¹⁷ Az 1980-as évek közepére meg­jelent a cigányellenes skinhead-mozgalom, és Kenedi János megjegyezte, hogy „a cigányságtól való megkülönböztetés ré­vén újra magához kezd térni egy egyre inkább kiüresedő ma­gyar etnikai öntudat".¹⁸ Egy 1994-es kutatás megállapította, hogy a romák kevésbé népszerűek, mint a kínaiak, az afrikaiak, vagy az arabok (valójában mint minden, a kutatásban résztvevő egyéb csoport), s a válaszadóknak csupán 18%-a mondta, hogy „szí­vesen fogadna" cigányt barátjául, 15%-a pedig azt, hogy szom­szédjául.¹⁹ Valószínű, hogy a tömeges szegénység és az ah­hoz kapcsolódó jelenségek, mint a növekvő bűnözés, droghasz­nálat, prostitúció és a szorongás, teljesen meghiúsítják a romák szociális helyzetén javítani kívánó hivatalos próbálkozásokat. Va­lóban sok megfigyelő van azon az állásponton, hogy ezek a té­nyezők valószínűleg növekvő feszültségekhez és konfliktusok­hoz vezetnek majd, különösen a falusi térségekben.

Időt nyerni

Ebben a kritikus állapotban a tömeges, strukturális munkanélküli­ségnek és a hozzá fűződő jelenségeknek (növekvő bűnözés, tár­sadalmi feszültségek, az egészségi állapot színvonalának romlá­sa) a távoli jövőbe történő elhúzódása, valamint a iskolázottság zuhanó trendje miatt a legtöbb roma számára kilátástalan a hely­zet. Magától értetődő annak szükségessége, hogy hatékony meg­oldást találjunk ezekre a problémákra, nem csak azért, hogy meg­mentsünk 100.000 nehéz sorsra ítéltet, hanem azért is, mert ha engedjük, hogy ezek a nehézségek fennmaradjanak, akkor előbb-utóbb alá fogják ásni az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét. Ezért a „párbeszédre", amelyet a kormány a romák­kal kapcsolatos elsődleges politikai eszköznek tekint, nagy fele­lőség hárul a problémák megoldásának elősegítésében.

Sajnos ez a párbeszéd önmagában nem rendelkezik a mun­kanélküliség csökkentéséhez és az iskolázottság színvonala ja­vításához szükséges eszközökkel. Nem tudja növelni a roma munkaerő és szolgáltatások iránti keresletet, nem tesz ételt az asztalra, nem csökkenti a kirekesztettek osztályának méretét, és nem száll szembe a diszkriminációval. Mindezek alapvetően a gazdasági fejlődéstől függnek. Ha nincs a romák munkájára ke­reslet, az állam nem fog különösebben invesztálni sem munka­helyekbe, sem szakmai gyakorlatba, és forrásokat sem fog biz­tosítani a roma iskolarendszer számára, ha a végzősökre csak a segély vár. Történnek ugyan intézkedések a rasszista meg­nyilvánulások betiltására, ám a romák általános társadalmi hely­zete nem fog javulni, ha a valóság: szegénység és szorongás. A párbeszéd legfeljebb a helyzet jelentős javulását eredményez­heti, de azt önmagában nem képes megteremteni.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy a párbeszéd nem tudja javítani a romák többségének helyzetét. Annak ellenére, hogy ennek a politikának tudatosan az a célja, hogy felváltsa azon korábbia­kat, amelyek a romák társadalmi és gazdasági integrációját cé­lozták, a kommunikációs csatornák javítása elősegítheti olyan politikák hatékonyabb kifejlesztését és alkalmazását, amelyek csökkenthetik a szegénységet. A romák nézeteinek ismeretében a politika alkotói és tervezői olyan programokat javasolhatnak, amelyek a romák törekvéseivel jobban összhangban vannak, és így hatékonyabbá is válhatnak. Az önkormányzati rendszer a közösségi alapú roma intézmények százait összefogó hálózat megalkotásával létrehozott egy olyan mechanizmust, amelyen belül átfogó politikát lehet folytatni. Egy másik demokratikus érv az lehet, hogy a roma érdekek képviseletének elősegítése erő­sítheti a roma képviselői lobbikat, ami ahhoz vezethet, hogy a nemzeti jövedelemnek egy nagyobb szeletét fektetik majd pél­dául munkahelyteremtésbe. Ez az érv kevésbé meggyőző, mi­vel Magyarországon az egész közösségi szektor válságban van, nemcsak az a terület, amely a romákkal foglalkozik. Egy véges tortából bármely újabb, roma ügyekre fordított szelet hátrányt je­lenthet egy másik csoport számára. Nem valószínű, hogy ez megtörténik bármilyen méretben, bármely esetben tekintettel a romák mint csoport és szervezeteik politikai gyengeségére, de ha mégis megtörténne, valószínűleg konfliktust okozna a poten­ciális „vesztesekkel", akik saját részesedésük megőrzésére tö­rekednek.

Melyek a lehetőségei annak, hogy a párbeszéd jelentős vál­tozások katalizátoraként működjön? A tendencia nem túl bizta­tó, ha arra gondolunk, hogy miként fogant meg ez a politika, s hogy a kormányzat kudarcot vallott a romák létfeltételeinek biztosításában és az oktatási eredmények javításában. Az alapve­tő problémák a jelenleg divatos makrogazdasági fejlődés esz­méjében keresendők. A magyar gazdaság strukturális kiigazítá­sa, ami az exportra helyezi a hangsúlyt – a hazai kereslet elfoj­tása és a kormányzati kiadások szűkítése mellett -, nemhogy nem segíti elő a romák sorsának javulását, hanem inkább fele­lősség terheli a jelenleg létező tragikus körülmények kialakulá­sáért. A világ országainak tapasztalatai Bolíviától Nagy-Britan­niáig jól mutatják, hogy az efféle politikák nemcsak növelik a sze­gények számát, de a szegénység csapdájában is tartják őket. A szegényekkel az a gond, hogy túl sokba kerülnek. Nemcsak az életben tartásukhoz szükséges költségek merülnek fel, hanem azok a spekulatív költségek is, amelyek a szegényeknek a tár­sadalom többi tagjával egyenlő szintre emeléséhez lennének szükségesek. A sors iróniája, hogy olyan politikák gyakorlása, amelyek a nyomor magasabb szintjét termelik ki, az olyan álla­mi költekezés iránt növelik a keresletet, amelyet éppen most kur­títanak meg – és ezért jellemző a kormányokra, hogy aláássák a jogosultságok morális alapjait. Mivel számos roma elszántan igényli a jogosultságot (például az elviselhető életszínvonal ér­dekében), a jelenlegi helyzet, úgy tűnik, strukturálisan nem ked­vez olyan politikák kifejlesztésének, amelyek valóban újra mun­kához juttatnák a romákat, és segítenék csökkenteni a szegény­séggel járó problémákat. Ha így tekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy a párbeszéd politikája nem annyira kifinomult politikai esz­köz egy demokratikus korban, hanem inkább egy gyorsan fel­húzott rozoga gát a problémák mindent elöntő áradata ellen. Az időnyerés módszere, abban a reményben, hogy a körülmények változni fognak, és majd lehetővé teszik, hogy szembeszálljunk a problémákkal és enyhítsük őket, mielőtt véglegesen elboríta­nak mindent.

Mi van Pandora szelencéjében?

A párbeszéd politikájának két jellegzetességét tartják számon. Elsőként azt, hogy egy gazdasági válságra adott válaszból fej­lődött ki, s szükségszerűen azt az űrt töltötte be, amely az elő­ző politikákkal való felhagyást követően keletkezett. Másodsor­ban a párbeszéd lényegében reakciós. Azzal, hogy olyan for­mális struktúrák megteremtésére összpontosít, amelyek azt a benyomást keltik, hogy valami történik, a párbeszéd csökkenti a kormányok indíttatását arra, hogy valódi problémákat vessenek fel és hatékony megoldásokkal álljanak elő. Azonban van en­nek a párbeszédnek egy harmadik jellemzője is, amely látszó­lag szöges ellentéte az első kettőnek. Arra irányul ugyanis, hogy növelje az állammal szemben támasztott követelések számát, melynek következtében olyanok is előkerülnek, amelyeket az ál­lam nem tud vagy nem akar teljesíteni, s ezzel egy potenciáli­san robbanásveszélyes politikai konfliktusnak biztosít talajt. Egy ilyen helyzetben világos, hogy a párbeszédet úgy kell irányítani, hogy megelőzhető legyen az olyan követelésekre irányuló poli­tikai nyomás kialakulása, amelyeknek a kormányok nem hajlan­dók eleget tenni. A romapolitika utóbbi tíz év alatt végbement fejlődésének vizsgálata jól mutatja, hogy ez volt a helyzet.

A kommunista időszakban a romák politikai képviselete feletti ellenőrzés viszonylag egyszerűen történt: „megerősített" szemé­lyeket választottak a Cigány Tanácsok tagjainak. Mindamellett a kormány még ebben a korai szakaszban sem számíthatott az összes roma értelmiségi feltétlen támogatására. A romák ma­gyar társadalomban elfoglalt hátrányos helyzetének, s az 1984-es kormánypolitikában bekövetkezett változásoknak következ­tében s egy valószínűleg még nehezebb jövőnek tudatában nem meglepő, hogy néhány roma, akit kirekesztettek a hivatalos ro­mapolitikából, elégedetlenségét fejezte ki a kormány hozzáállá­sával kapcsolatban. Magyarország hangsúlyosabb nyugati ori­entációjának, a kisebbségi jogok növekvő tudatosodásának és az Európai Roma Mozgalom erősödésének hatására a („ma­gyar") politikai ellenzék szorgalmazta, hogy a romák kisebbségi jogokat kapjanak. Maguknak a roma intézményeknek a kialaku­lása volt az ellenzék központi témája az MCKSZ megalakítása körüli vitában 1986-ban. Olyan személyiségek, mint például Daróczi Ágnes, azt követelték, hogy a roma érdekékét mind a politikaiakat, mind a kulturálisokat – egyetlen olyan szervezet­ben képviseljék, amely érzékenyen tud reagálni a roma közös­ségek szükségleteire és kívánságaira. Független szervezetek megalakításának a lehetősége nélkül ezek az ellenzéki hangok háttérbe szorulhatnának, s ha továbbra is kritikus hangot ütné­nek meg, rendőri beavatkozással is fenyegethetnék őket.²⁰

Megtervezett demokrácia

A rendszerváltás azzal, hogy a politikai tevékenységnek új ke­reteket szabott, más eszközök megteremtését tette szükséges­sé a roma érdekképviselet ellenőrzés alatt tartására. Annak az okait, hogy a kormánynak miért kell ellenőriznie a roma politika fejlődését, Báthory János, a kormány fő cigányügyi tanácsadó­ja világosan vázolta A nemzeti egységtörekvések és a cigány mozgalom című bizalmas dokumentumban,²¹ amelyet 1989-ben készített az MSZMP-nek. Az 1990-es választásokat követően Báthory lett az MDF vezette kormány cigányügyi szakértője. A dokumentumban kifejezett nézeteit beépítette a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal (NEKH, felállítva 1990-ben) munkájába – ezzel biztosítva a folytonosságot a kommunista és a poszt­kommunista korszak között.

Báthory azt hangoztatta, hogy a „cigány mozgalom" (ahogy ő nevezte) potenciális veszélyt jelent a nemzeti egységre (amely egy másik kifejezés a politikai stabilitásra). Beismeri ugyan, hogy az asszimilációs politikákkal felhagytak, valamint hogy a cigány­ügyek lekerültek a nagypolitika napirendjéről. De megjegyzi: „nemzetközi példák mutatják, hogy hátrányos szociális helyzet és etnikai mozgalom ideológiája kétkomponensű társadalmi rob­banóanyagként fogható fel". A kormánynak nemcsak a nem je­lentéktelen roma népességgel kell szembeszállnia, hanem az­zal is, hogy a roma ügyek megvitatása által gerjesztett indula­tok nagy teret engednek az egységtörekvés megbontásának, az indulatok eltérítésének és a bűnbakkeresésnek, ami lehetővé teszi a demagógoknak, hogy a romák ügyéből politikai tőkét ko­vácsoljanak.

Báthory elég éles eszű volt ahhoz, hogy felismerje: a kialaku­ló roma politizálás a veszélyek mellett lehetőségeket is hordoz magában a kormány számára. A kisebbségpolitika alapelveként elfogadott pluralista szemlélet megszabadította az államot a ro­mák társadalmi és gazdasági integrációjával kapcsolatos fele­lősségétől, s ezzel arra redukálta szerepét, hogy elősegítse „az optimálisként feltételezett folyamat érvényesülését". A roma po­litikát a külpolitikában is fel lehetett használni (konkrétan a szupranacionális európai intézményekhez való csatlakozáshoz és a szomszédos országokra történő nyomásgyakorláshoz a magyar kisebbségek védelmében), hiszen „a magyar külpoliti­kai eszközrendszer lényeges része, hogy európai normáknak megfelelő kisebbségi politikát kíván folytatni és ezt a nemzetkö­zi kapcsolatban érvként kívánja használni".

Az elkerülendő veszély az volt, hogy a romapolitikát olyan „ra­dikálisok" uralják, akik „túl sokat" követelnének az államtól. A ro­mákat Báthory „a megszokott játékszabályok között gyenge nyo­másgyakorló csoport"-nak tekintette, amelyet kivételes körülmé­nyek etnikai felkelésre késztethetnek. Csodálta azt, ahogy a „de­mokratikus rendszerek sikeresen kanalizálták, 'pacifikálták' az agresszív etnikai mozgalmakat" azáltal, hogy intézményesítet­ték őket a főáramú politikai rendszeren belül. Javasolta a Ma­gyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének (MCDSZ) támogatását, amelyet nemrég alakítottak a Cigány Tanácsok re­formszellemű romái, mivel „nem támaszt teljesíthetetlen feltéte­leket, mozgalmi módszere a hivatalos tárgyalás, egyezkedés". Felismerte, hogy a küszöbönálló pluralizmus következtében a romák nyilvánosan is kritizálhatnák a hivatalos romapolitikát: ezért a „mérsékeltek" gyors támogatását sürgette, hogy védő­pajzsul szolgáljanak a radikalizációval szemben. Báthory azt is javasolta, hogy a romák választott hivatalnokok lehessenek. Ez „a rendszerben érdekeltté" tenné a roma képviselőket, akik így hajlanának a kompromisszumra.

A Roma Parlament tündöklése és bukása

Közvetlenül a rendszerváltást követő években úgy tűnt, hogy Báthory félelmei valóra válnak. Amikor a roma radikalizmus ve­szélyeiről írt, legbelül a kommunista rezsimmel szemben kriti­kus, növekvő számú roma értelmiségi politizálására gondolt. 1989 áprilisában sokan közülük (mint Osztojkán Béla, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Hága Antónia, majd később Daróczi Ág­nes) megalakították a Phralipe nevű független szervezetet. Ez a csoport akkor már kapcsolatokat épített ki a liberális ellenzék­kel olyan kampányok-ügyek során, mint a miskolci „gettóügy". Az 1990-es választások hajrájában a Phralipe és az SZDSZ vá­lasztási paktumot kötött, melynek eredményeként Horváth Ala­dár és Hága Antónia lett az első két roma képviselő az első poszt­kommunista parlamentben.

A Phralipe aktivistái gyorsan kezdeményező szerephez jutot­tak a roma politikai életben, és ők voltak a Roma Parlament 1991. januári megalakulásának legfőbb kezdeményezői. A Par­lamentet, amelyet tizennégy tagszervezet csúcsszervezeteként alakítottak meg, azért hozták létre, „hogy a tagszervezetek ér­dekeit képviselje, és érvényre juttassa a Magyar Köztársaság legfelsőbb döntéshozó és végrehajtó fórumain", s tagjai között „radikálisok", „lojalisták" csakúgy szerepeltek, mint újonnan po­litizáló romák.²² Phralipe-tagok foglalták el a vezető helyek több­ségét az új szervezetben, habár Nadáy Gyulát, az MCDSZ ve­zetőjét választották alelnöknek. Annak ellenére, hogy a formális egység megvolt, folytatódott a már korábban elkezdett küzde­lem a két tábor között, kezdetben a Roma Parlament keretein belül. Egy éven belül Nadáy pénzlopással vádolta meg a Phralipe tagjait, és tüntetést szervezett a Parlament irodái előtt. Az MCDSZ-t 1992 elején kizárták a Parlamentből. A Parlament 1992. februári II. Kongresszusán Raduly József (100 tagú Ci­gányzenekar) sikertelen elnöki kampányt folytatott azzal a jel­szóval, hogy kiveszi a Parlament irányítását a „radikálisok" ke­zéből. Az év végére ő és Farkas Flórián (Lungo Drom) kivonták szervezeteiket a Roma Parlamentből miután azzal vádolták meg őket, hogy bizalmas információkat továbbítottak a NEKH-nek.²³

A Roma Parlament külső ellenállással is szembesült. Rövid­del a Parlament megalapítása után az MDF létrehozta a Cigány Szervezetek Érdekszövetségét, amely Rostás Farkas Györgyöt támogatta. 1991 végén Mohácsi Attila alakította meg a Roma Fórumot, amelynek az MSZP székházában voltak az irodái, és a következő évben Raduly. József és Farkas Flórián alapította meg az Együttélés Magyarországi Cigányok Szövetségét, amely „a másik két ellencsúcsszervezettel együtt támadta a Roma Par­lament 'radikális' irányvonalát".²⁴ A Roma Parlamenttel ellentét­ben egyik szervezet sem törekedett tömegbázis kialakítására vagy a roma érdekek képviseletére a Kisebbségi Kerekasztalban (amelyet 1991-ben állították fel azért, hogy a beterjesztett kisebb­ségi törvényről tárgyaljon a kormánnyal). Ezek lényegében elit­formációk voltak, amelyek az aktivisták csak egy szűk csoport­jának biztosítottak állást. Ezek a szervezetek eszközök lettek a nagyobb pártok kezében, amelyeket a roma politika uralkodó erejének érzékelhető SZDSZ-orientációja ellen fordíthattak.

Pár évig a Roma Parlament volt a legdinamikusabb roma po­litikai szervezet. Petíciót szervezett, amelyben kárpótlást jöve­telt a Holocaust okozta veszteségekért, valamint azt, hogy a kor­mány valósítson meg egy kétmilliárd forintos foglalkoztatási és továbbképzési programot, amely a romák munkába való vissza­állítását célozná.²⁵ Tüntetéseket kezdeményezett romák elleni rasszista támadások ellen (Eger és Gyöngyös), és egy sor köz­életi kérdésben állást foglalt. A Parlament a Kisebbségi Kerekasztalban is a legaktívabb roma hang volt, s a kisebbségi testület szóvivője is a Parlamentből került ki (Zsigó Jenő). A Par­lament egyre erősebben kritizálta a kormány előterjesztéseit, különösen miután a kisebbségi törvény ún. „konszenzus-vázla­tát" egyoldalúan visszavonták 1992-ben; szóvá tette a törvényi és pénzügyi garanciák hiányát, amely nem teszi lehetővé az önkormányzati rendszer hatékony működését. A Parlament ak­tivitása magához vonzott számos újonnan alakult roma szerve­zetet: tagszervezeteinek száma az alapítástól számított tizen­nyolc hónap alatt 44-re emelkedett.

A Phralipe vezetősége ugyanakkor megosztott lett. Daróczi Ágnes röviddel az alakulás után távozott a Roma Parlamentből, mondván: kár minden erőfeszítés a korábbi riválisokkal való kö­zös munka érdekében. Hamarosan követte őt Hága Antónia, aki Péli Tamással, az MSZP roma parlamenti képviselőjével karölt­ve később azt szorgalmazta, hogy a Parlamentet váltsa fel egy információs központ.²⁶ A korábbi ellenségek és szövetségesek távozásával egyre inkább a Horváth Aladár – Zsigó Jenő -Osztojkán Béla alkotta 'triumvirátus' gyakorolta a hatalmat a Roma Parlamentben. 1993 elejére Osztojkánnak kétségei me­rültek fel a Parlament megítélésével kapcsolatban. 1992-ben a megváltozott szabályok kizárták a Roma Parlamentet a közvet­len állami támogatást kapók köréből, ami arra késztette, hogy hozzájárulásokat csikarjon ki a tagszervezetektől. Elterjedt az a hiedelem is, hogy maguknak a tagszervezeteknek a támogatá­sa azért csökken, mert a kormány ellenségesen szemléli a Par­lamentben való részvételüket. A Roma Parlament döntésképes­ségére nézve fenyegetőleg hatott, hogy a tagszervezetek szá­ma 1993 februárjára 25-re esett vissza. Osztojkán úgy vélte, hogy a Parlament kritikája a küszöbön álló kisebbségi törvényről túl összetett és érthetetlen a romák nagy tömege számára. Míg a vezetők, akik közelről követték a Kisebbségi Kerekasztalban foly­tatott vitákat, tisztában lehettek a Parlament aggályaival, addig a romák többsége (valójában az állampolgárok többsége) szá­mára egy megalkotásra váró kisebbségi törvény önmagában pozitív dolog volt.²⁷ Ezeket az aggodalmakat nem lehetett a Roma Parlamenten belül tartani, így Osztojkán rövidesen vissza­vonult, és követte őt a Phralipe-szervezetek többsége. Egy év­vel később Zsigó és Horváth összekülönbözése az önkormány­zati választásokon való részvétel kérdésében újabb töréshez vezetett, melynek eredményeképpen a Roma Parlament egy maroknyi szervezetre zsugorodott, és elvesztette befolyását a roma politikában.

A lojalizmus győzelme a liberalizmus felett

A Roma Parlament elhalása nagyban tulajdonítható a kisebb­ségi önkormányzati rendszer előretörésének, amely a roma po­litika újrarendeződését vonta maga után. A rendszerben elnyer­hető „díj" az 53 Országos Roma Kisebbségi Önkormányzat (ORKÖ) – a tagszervezetek – feletti ellenőrzés megszerzése volt. Az önkormányzati rendszer előnyben részesíti a jól pénzelt or­szágos szervezeteket. A helyi aktivisták érdeke, hogy szövet­ségre lépjenek egy olyan szervezettel, amelytől pénzügyi és po­litikai támogatást kaphatnak és így növeljék esélyeiket az ön­kormányzati választásokon. Az országos szervezetek pedig hasznot húznak abból, hogy minden lehetséges jelöltet támo­gatnak, hiszen az ORKÖ-t egy olyan választási bizottság választ­ja, amely főleg helyi önkormányzati képviselőkből áll. Mivel a helyi szintű romapolitika alapja nem az ideológia, és a helyi ügyek kevésbé fontosak, mint a nagypolitikaiak, az országos szerve­zetek sikere nagyban múlik azon, hogy jelen tudnak-e lenni egy körzetben, amit viszont nagyban meghatároznak a rendelkezé­sükre álló pénzügyi és személyi források.

Az első helyi kisebbségi önkormányzati választásokat 1994 decemberében tartották és 422 roma intézmény megalakulását eredményezték. A választások hajrájában világossá vált, hogy az igazi versenyzők a Farkas Flórián vezette Lungo Drom, és az Osztojkán-féle Phralipe. Ők ketten támogatták az összes nem független jelölt 83%-át. 1995 áprilisában az ORKÖ megválasz­tására Szolnokon, a Lungo Drom városában került sor. Négy je­löltlistát állítottak fel, amelyeket Farkas, Osztojkán, Nadáy és Horváth vezetett, és a választás eredménye az volt, hogy a Lungo Drom listájáról mind az 53 jelöltet megválasztották, s az 54 megválasztott képviselőjelölt közül csak egy szerepelt a Phralipe listáján. A Lungo Drom és a Phralipe közti viszony, amely már eleve rossz volt, tovább romlott azzal, hogy Osztojkán sikertelenül megóvta az eredményt. Amikor a bíróságok vissza­utasították azt a panaszát, hogy a kormány manipulálta a vá­lasztást, Osztojkán megalakította a Cigány Kisebbségi Önkor­mányzati Képviselők Országos Szövetségét, hogy az ÖRKÖ el­lenpólusaként működjön. Egy kifejlet nélküli megvesztegetési botrány következményeként Osztojkán végül is az ORKÖ tagja lett, de hamarosan kizárták az ülésekről a jogorvoslat lehetősé­ge nélkül.

Farkas Flóriánt azonnal megválasztották az első ORKÖ elnö­kének. Az ő pályafutása az 1980-as évek végén kezdődött az Országos Cigánytanácsban, majd az MCDSZ-ben folytatódott, amelynek a főtitkára volt. 1990-ben megalapította saját szerve­zetét, a Lungo Dromot, amellyel folytatta azt a közeledést a kor­mányzó MDF felé, amely már az MCDSZ politikáját is meghatá­rozta. Miután elhagyta a Roma Parlamentet, a Lungo Drom sa­ját szervezeti bázisának kiépítésére összpontosított, melyben az is segítségére volt, hogy több állami támogatásban részesült, mint bármely más roma szervezet. Farkas úgy fogalmazott, hogy a Lungo Drom azért kapott több pénzt, mert több politikai és társadalmi tevékenységben vett részt, mint a rivális szerveze­tek.²⁸ A Lungo Drom bevételének nagy részét költötte az ön­kormányzati választásokra, amelynek jelentőségét a Lungo Drom sokkal előbb felismerte, mint a többi roma szervezet. A Lungo Drom láthatóan jó kapcsolatokat létesített az NEKH-val, és annak egyik hivatalnokát, Kurunczi Sándort, akinek a pénz­ügyi támogatásokkal kapcsolatos javaslattétel volt a feladata, Farkas a választási győzelmet követően ki is nevezte az ORKÖ főállású titkárává.²⁹

1989 és 1996 között a roma politika kereke egy teljes fordula­tot tett, A rendszerváltás lehetőséget biztosított azoknak a roma aktivistáknak, akik azelőtt ki voltak zárva a hivatalos kommunis­ta roma politikából, hogy az új korszakban magukhoz vegyék a kezdeményezést a roma politika irányának meghatározásában a Roma Parlament keretén belül. Mindazonáltal a radikálisok di­namizmusa nem tudta elfedni az alapvető nézetkülönbségeket. Az egyes csoportok-irányzatok a belső és külső csatározások eredményeképpen leszakadtak: amikor ez a folyamat megállt és helyébe egy olyan politizálás lépett, amely jobban alkalmazko­dott azokhoz a keretekhez, amelyeket a kormányzat hozott lét­re. Ma a roma politizálást az Osztojkán-féle 'mérsékelt' Phralipe és a Lungo Drom vezette koalíció szeli ketté: ez utóbbinak töb­bek között tagjai Mohácsi Attila, Raduly József és Rostás Far­kas György, s „lényegében azoknak az egységfrontja, akik a HNF cigányszervezeteiben kezdték és a Roma Parlamenttel szem­ben létrehozott csúcsszervezetekben folytatták a 'radikálisok' el­leni harcukat".³⁰

Biztatás a kompromisszumra

A Lungo Drom-koalíció győzelme nyomán Báthory elképzelése vált valóra: a roma politikát olyan aktivisták határozzák meg, akik 'megbízhatóak' a kormány számára. Azonban azt, hogy mely egyének vagy szervezetek lesznek 'benn' vagy 'kinn', nem egy zenei székfoglaló játszma döntötte el, amelynek végén a leg­ügyesebbek vagy legtapasztaltabbak kerülnek ki győztesként. Ez inkább a roma politizálás környezetének a kormányzat veze­tése alatt történő újjászervezéséből következett. Báthory felis­merte, hogy az új rendszerben nem lesz elegendő azokat támo­gatni, akik már korábban mérsékeltnek mutatták magukat, mivel a roma politikában rejlő potenciál azt jelenti, hogy egy gyökeres változás követelése elhomályosíthatja vagy akár radikalizálhatja is az együttérző romákat. Egy olyan struktúrát kell megalkotni, amely arra ösztönzi a roma képviselőket, hogy inkább a kor­mánnyal, mint a kormány ellen dolgozzanak; ő úgy látta, hogy egy ilyen struktúrának hozzá kell segítenie a roma képviselőket ahhoz, hogy választott hivatalokhoz juthassanak. Valójában a kormányok által a rendszerváltás óta alkalmazott eszközök, ame­lyekkel azt biztosították, hogy a roma képviselők ne követelje­nek túl sokat az államtól, bonyolultabbak, mint ahogy azt Báthory eredetileg 1989-ben elgondolta. A fő eszközök a roma szerve­zetek állami pénzelése és a roma politikai tevékenység állami­lag ellenőrzött kereteinek, más néven az önkormányzati rend­szernek a megteremtése voltak.

Báthory érdeme a romák pontos azonosítása volt: egy olyan „gyenge nyomásgyakorló csoport [amelynek] nincsenek hatékony politikai, gazdasági eszközök a kezében (például munkaerejé­nek visszatartásával nem tud komoly hatást gyakorolni a kor­mányra)". Szervezetelméleti szemszögből a roma népesség zö­mének szegénysége azt jelenti, hogy a roma szervezetek nem tudják finanszírozni önmagukat a közösségen belülről: bevétel­ük legnagyobb, ha nem teljes része az állami támogatástól függ. A szervezeteknek jutó állami pénzt a Roma Parlament osztja szét, miután az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság mérlegelte a NEKH javaslatát. Habár léteznek objektív kritériu­mok a szervezetek finanszírozásával kapcsolatban, általánosan elfogadott, hogy az állami források megkaparintásáért folytatott harc áll a romák közötti viszony középpontjában. Csalog, Zsolt szerint „ez a pénz nem az önszerveződés segítését, hanem épp ellenkezőleg, riválisok összeugrasztását, a kisebbség szervező­désének manipulálását, végső tönkretételét célozta".³¹ Bogdán Béla, az NEKH főosztályvezetője is beismerte, hogy egyes szer­vezetek azért lobbiznak a kormánynál, „hogy saját érdekeiket szembeállítsák egy másik szervezet érdekével: magyarán elkö­vetnek mindent, hogy azt a másikat a sárga földig lehordják".³² A finanszírozási mechanizmus a roma szervezeteknek ahhoz szolgál eszközként, hogy demonstrálják kormány iránti lojalitá­sukat. A Blaha-Havas-Révész szerzőhármasnak a források el­osztásáról készített elemzése emellett megmutatja, hogy a sza­bályokat gyakran figyelmen kívül hagyják, és hogy „a pénzek el­osztásában sokszor jelentősebb szerepet játszottak a politikai hűségnyilatkozatok, a diplomáciai manőverek (beleértve a felje­lentői buzgalmat is), mint a bizottsági határozat kritériumai vagy a szervezetek tényleges teljesítménye".³³

Míg az állami finanszírozás hozzájárult a roma politizálás újra­rendeződéséhez (mint pl. a csúcsszervezetek kizárása), hatáso­sabb újítás volt az önkormányzati rendszer. A kisebbségi törvény, amellett, hogy a roma intézmények számának rohamos növeke­dését eredményezi, mind több romát vonz a közéletbe, és lehető­vé teszi, hogy a politikai tevékenység mélyebbre hatoljon a roma közösségekben. Egyúttal a romák politikai tevékenységét is sza­bályozza azzal, hogy megmondja: mi az, amit ezek az intézmé­nyek megtehetnek, és mi az, amit nem. A jogi és pénzügyi garan­ciák hiánya azzal kapcsolatban, hogy az önkormányzatok a ki­sebbségi törvényben lefektetett módon gyakorolhassák jogaikat, azt jelenti, hogy a romák politikai tevékenységének felügyelete na­gyobbrészt a helyi hatóságokra tartozik. A helyi önkormányzatok a kisebbségi önkormányzatok politikai és pénzügyi támogatásá­nak elsődleges forrásai, mindamellett ők maguk is egyre szigorodó pénzügyi felügyelet alá kerültek az utóbbi években. Az önkormány­zati rendszer valóban hozzájárulhat a problémák javításához he­lyi és országos szinten egyaránt, de inkább csak katalizátorként, amely a politikai és pénzügyi támogatásba történő befektetést hatékony programokká változtatja. Önmagában képtelen elérni sok mindent, és ellenséges körülmények között még növelheti is a tár­sadalmi különbségeket, hiszen nézetkülönbségek esetén (mond­juk a helyi önkormányzat és a hozzá tartozó roma kisebbségi ön­kormányzat között) az intézmények általában az őket támogatók mozgósítására törekednek. A rendszer jelenlegi formájában tar­talmaz egyfajta kompromisszumkényszert, mivel a helyi roma kép­viselők, eredendő gyengeségük tudatában, tisztában vannak az­zal, hogy jó kapcsolatokat kell létesíteniük a helyi hatóságokkal, ha bármit is el akarnak érni. Sőt, a magas munkanélküliség miatt számos képviselő rá van utalva képviselői jövedelmére, hiszen az adja az összes jövedelmének túlnyomó részét. Az pedig, hogy mindenki szavazhat egy önkormányzatra, azt jelenti, hogy az olyan aktivistát, aki a nem roma többség érdekeit valamilyen módon sértő követeléseket támasztott, a következő alkalommal már nem biz­tos, hogy megválasztják.

Következtetés

Az utóbbi tíz év katasztrofálisnak bizonyult Magyarország roma népességére nézve. A korábban munkával rendelkezők többsé­ge munkanélküli lett, és a fiatalok előtt nem nyílnak lehetősé­gek. A félgőzzel haladó kormánypolitikának, amely a romák tár­sadalmi és gazdasági helyzetét hivatott javítani, nem sikerült megállítania a romák rohamos elszegényedését. Olyan szegény­séggel kapcsolatos problémák megoldásához sem látott hozzá, mint az oktatás csökkenő színvonala, a szorongás, a rossz egészségi állapot, a bűnözés, a prostitúció stb. A gondok egyre halmozódnak, és szembe kell nézni velük, ha Magyarország bármiféle társadalmi, politikai vagy gazdasági előrelépést kíván tenni hosszú távon. Mialatt az integráció folyamata a visszájára fordult és dezintegrációvá vált, a romák lehetőségei a közpoliti­kai arénába történő belépésre jelentősen kibővültek.

Első pillantásra paradoxnak tűnik, hogy annak ellenére, hogy egy érdekcsoport lehetőségei a formális politikai nyomásgyakor­lásra megsokszorozódtak, a csoport zömének életkörülményei rosszabbodnak. Azonban közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy valóban létezik okozati összefüggés a két jelenség között. A roma képviselőkkel való „párbeszéd" kialakítása 1986 óta a kormány­politika sarokköve. Ezt a politikát egészen pontosan azon politi­kákat felváltandó fejlesztették ki, amelyek a romák életszínvo­nalának javítását és a nagyobb társadalmi integrációt tűzték ki célul. Elsőre ez bölcs lépésnek tűnik. A gazdasági válság miatt a korábbi politikák finanszírozhatatlanná váltak, és a párbeszéd, az olcsóbb változat szükséges volt annak az űrnek a betöltésé­re, amelynek nem volt szabad létrejönnie. A párbeszéd azon­ban nem olyan politika, amely önmagában képes kezelni a léte­ző, valódi problémákat. Ezzel csak időt nyer a kormányzat, azt remélve, hogy a körülmények megváltoznak, lehetővé válik a befektetés a szegénység és az azzal járó nehézségek enyhíté­sébe. Mivel a körülmények ilyetén megváltozása az előrelátha­tó jövőben valószínűtlennek tűnik, a párbeszéd annak lett a mód­ja, hogy hogyan kerüljük meg a problémák súlyosságának^jelis­merését, és hogyan előzzük meg fantáziadúsabb és hatékonyabb kormányzati intézkedések kialakulását.

A jelenlegi helyzetben csak idő kérdése, hogy a követelések dagálya elmossa azoknak a politikusoknak a szavahihetőségét, akik azt állítják, hogy minden lehetőt megtesznek. A roma politi­zálás rendszerváltás utáni története jól mutatja, hogy milyen erő­feszítéseket kellett tennie a kormányoknak annak érdekében, hogy a romák törekvései ellenőrizhető szinten maradjanak. Ugyanakkor mivel az egyetlen reális politika a kínálatban olyan, amely azt teszi lehetővé az embereknek, hogy képviselőkön ke­resztül hangoztassák követeléseiket, az állam számtalan re­ménnyel kecsegtet a politikai folyamatban. Ezt fenntartandó a reményeket éltetni kell azzal, hogy az emberek életében valódi javulások mennek végbe. A kormányok mind a mai napig sike­resek voltak a romák mint politikai erő strukturális gyengeségei, valamint amiatt, hogy a gyengék nem hajlandók felvállalni a konf­liktust. Mindazonáltal a párbeszéd óhatatlanul növeli majd a ro­mákban a hajlamot, hogy a politikai folyamaton keresztül tegyék jobbá életüket. Ezért, ha a kormány nem hoz hatékony intézke­déseket a roma szegénység széles körű visszaszorítására, ak­kor a párbeszéd politikája saját bukását fogja elősegíteni.

(Fordította: Kocsis Viktória és Szikszai Szabolcs)

Jegyzetek

¹ Wilkinson, R. (1996): For richer not poorer. Guardian [Society], szep­tember, 11.6.

² Mezey B. (1986): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó, 276., Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 januárja között végzett kutatásról. MTA Szociológiai Intézet (kézirat).

³ Ágoston E. (1994): Hungary – The State of Crisis Management in the Social Stratum of Unemployed Gypsies. Ministry of Labor, 2.

⁴ Népszabadság, 1995. május 13.

⁵ Pomogyi L. (1995): Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, 10.

⁶ Havas G. – Kertesi G. – Kemény I. (1995): The statistics of Depri­vation. Hungarian Quarterly nyár, 67.

⁷ Uo. 73.

⁸ A Roma Világkongresszus Háborús Bűnök Bizottsága (the War Crimes Commision of the World Romany Congress) 1974-ben Magya­rországra látogatott, és „javasolta", hogy a romáknak adjarjak nemzeti státuszt. A kormány válaszul formálisan újjáélesztette az 1961-ben meg­szüntetett Cigányszövetséget, habár a szervezetnek „nem volt semmi­féle tényleges hatása a cigányok ügyeire". Crowe D. (1991): The Gypsies in Hungary. In: Crowe D. – Kolsti J.: The Gypsies of Eastern Europe. ME Sharpé, Armonk, 124.

⁹ 422 roma önkormányzatot alapítottak 1994-ben, további 61-et pedig 1995-ben. Mivel azóta közülük számos feloszlott, jelenleg 476 helyi roma önkormányzat létezik.

¹⁰ Havas-Kertesi-Kemény: I. m.

¹¹ Uo.

¹² Kertesi G. (1995): Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 58.

¹³ Az utóbbi hónapokban nagyobb hajlandóság mutatkozott a kormány részéről a munkahelyi romaellenes diszkrimináció mértékének felisme­résére, amely lehetővé teheti egy, a Brit Fajok Közötti Viszonyról Szóló Törvényhez (Britain's Race Relations Act) hasonló törvény megalkotá­sát.

¹⁴ Ágoston: I. m.

¹⁵ Mikor pénzről van szó, mindig vigyázni kell. Interjú Bíró Andrással. In: Osztojkán B. (1994): Megkérdezem Önt is. Phralipe, 53.

¹⁶ Amaro Drom, 1994. október, 2.

¹⁷ Pártos F. (1980): A cigány és a nem cigány lakosság véleménye a főbb társadalompolitikai célkitűzésekről. Szociológia, 1. sz. 4.

¹⁸ Kenedi J. (1986): Why is the Gypsy the scapegoat and not the Jew? East European Reporter, 2/1. 12.

¹⁹ Lendvay J. – Szabó I. (1994): Zárt karokkal. HVG, április 29. 105­106.

²⁰ Osztojkán B. (1995): Verőviszonyok. Phralipe, 7-9. sz. 26-28.

²¹ A dokumentum teljes szövegét I.: Phralipe, 7-9. sz. 104-108.

²² A Roma Parlament Alapító Nyilatkozata. In: Vajda I. – Zsigó J. (szerk.) (1993): Roma Parlament '92 – Válogatás a Magyarországi Roma Parlament 1992. évi Dokumentumaiból. I. k. 1.

²³ Blaha M. – Havas G. – Révész L. (1995): Nyerőviszonyok. Beszé­lő, 19. sz. 27.

²⁴ Uo.

²⁵ A petíció teljes szövegét lásd Vajda I. – Zsigó J.: lm. 88-89.

²⁶ Osztojkán B.: I. m. 114.

²⁷ Uo. 144.

²⁸ Az önkormányzat nem lesz a politika cigánysora. Interjú Farkas Fló­riánnal. Lungo Drom, 1994. február 4-5.

²⁹ Blaha-Havas-Révész: I. m. 26.

³⁰ Uo. 28.

³¹ Amaro Drom, 2. sz. 28.

³² Miért ne lehetne kormányához lojális egy szervezet. Interjú Bogdán Bélával. In: Osztojkán B: I. m. 140.

³³ Blaha-Havas-Révész: I. m. 28.