A két könyv kritikai ismertetését hadd kezdjem Szabó Miklós írásának felidézésével. Ez a kiváló történész ugyanis, miközben ugyanezeket a műveket elemezte, ahelyett, hogy történészhez illően depolitizálta volna írását, saját politikai indulataival terhel­te azt. Ezért van az, hogy noha méltán emeli ki Ripp elfogulat­lan történeti elemzésének erényeit, megalázóan „bánik el" Csiz­madia Ervin nagyszabású vállalkozásával. ítéletét nem érvek­kel, hanem személyes, méltán megszerzett, tudományos tekin­télyével támasztja alá. És ez a módszer sajnos nemcsak a múlt­ból ismerős, hanem ma sem szokatlan.

Szabó Miklós igazságtalanul állítja szembe Csizmadia Ervin könyvét Rippével. „Csizmadia bennfentes az SZDSZ-világban – írja -, de így nyert benyomásait hangsúlyozottan objektív elem­zés anyagaként kezeli. Ebből az értelmezési pozícióból nem jut termékenyebb értelmezési keretekhez a demokratikus ellenzék jellemzésében, mint a passzív társadalmi környezet és az avantgárd oppozíció vagy az intellektuel vezető elit és a plebe­jus tagság ellentétpártjaihoz. Ripp jobb látószögből elemez, és ezért értelmezési szempontja a rendszerváltás. Az ő beállításá­ban az SZDSZ kemény és következetes rendszerváltó párt. Eb­ből a megközelítésből jól értelmezhető az SZDSZ és az MSZP viszonya. Nehezebb az értelmezés, amikor a könyv az 1990-es választás utáni helyzetre térve az SZDSZ-MDF-viszonyt mint rendszerváltási alternatívák ellentétét vizsgálja. A szerző koalí­ciópárti MSZP-s álláspontról elemzi a kisebbik koalíciós partner történetét. Kívánja, hogy ama jobboldali keresztény-nemzeti fun­damentalizmus támadásaival szemben az SZDSZ őrizze meg erejét, s ezen a fronton az MSZP hosszabb időre tartsa meg a polgári szövetségest. Ám nem kívánja, hogy az SZDSZ az MSZP fejére nőjön, s erősebb partnerré váljon. Nem bocsátja meg az SZDSZ-nek az 1990-es antikommunista kampányt, de ez csu­pán tartózkodóvá teszi, nem ellenségessé." (Szabó Miklós: SZDSZ-kép végre nem „független politológus" ecsetjével. 4×4, 1995. december 7., 17-18.).

Ha Szabó Miklós szembeállítja a politológust a történésszel (s ezt a szembeállítást nem igen lehet ebben a formában értel­mezni), ő egy harmadik álláspontról értékeli a két könyvet: a párt­politikus álláspontjáról. Ez az álláspont egyébként teljesen jo­gosult („Hasznos-e a mű a pártnak?"; „Használ-e a munka az ügynek?"), csakhogy akkor nem igazán érthető, hogy ehhez mi­ért kellett Csizmadia könyvét sommásan elítélni? Hiszen amit leír, a bennfentesség, a benyomások objektív elemzés alapja­ként való kezelése, a nem termékeny értelmezési keretek stb. olyan minősítések, amelyek a művet ab ovo diszkvalifikálják az SZDSZ-es olvasók és általában az olvasók szemében. Anélkül azonban, hogy Szabó Miklós valójában is elemezné, értelme­zésekkel támasztaná alá saját minősítéseit. Ripp könyvének a méltatása, mindaz, amit Szabó Miklós a műről leírt, nem igé­nyelte a Csizmadia-monográfia sommás elintézését, különösen ilyen hányaveti módon.

Csizmadia Ervin kétségkívül nagyobb rokonszenvvel s mélyebb elkötelezettséggel közeledik a tárgyához, mint Ripp Zoltán. De, mint azt már a háromkötetes munka műfaji felosztása is jelzi, a könyv elsődleges feladatának a dokumentálást, a mintegy jelen idejű rögzítést tartja. A higgadt értékelés a dokumentálásra, a tények megállapítására, az önmeghatározásokkal való szembe­sítésre épülhetne, ettől viszont Csizmadia bizonyos fokig elha­tárolja magát; saját prekoncepcióját, saját felfogását az értéke­lésben, az immanens kritikai elemzésekben erősen korlátozza. Ez az önkorlátozás bizonyos szempontból tiszteletreméltó sze­rénység, másrészt azonban az olvasóban hiányérzetet kelt, hi­szen az egyes szereplők öndefiníciójából kiformálódó igazságok, nézetek a rendszerszerű értelmezési keretek hiányában relativizálódnak. Csizmadia nem apologéta, hanem (okulva a „pre-modern" értelmezések elfogultságaiból) „posztmodern" módon, szándékosan korlátozza önmagát. Az egyes nézetek így a tör­ténelem „narratíváiként" jelennek meg, s Csizmadia nem érzi fel­jogosítva magát arra, hogy rangsoroljon közöttük, megítélje őket. Ezt csak akkor tehetné, ha saját rendszerezett álláspontja lenne a történésekről. A posztmodernizmus (isten tudja, mit is jelent ez a szó?) így leltárba veheti a történelemről kialakított nézeteket, de nem jeleníti meg a történelmet.

A könyv monográfiakötetének történetírása, eseményleírása túlságosan általános ahhoz, hogy – mai tapasztalataink alapján – ezt a szerepet betölthesse. Ebben a keretben nagyon nehéz kellő történelmi distanciát tartania a demokratikus ellenzékkel szemben, különösen az interjúkötetnél, amelynél a műfaj mind­végig feltételezi a személyes nexusokat. A rokonszenv s a csak­nem évtizedes kapcsolat nyílt megvallása nem a bennfentesség (általam értelmezhetetlen) attitűdjét jelenti Csizmadiánál, hanem sokkal inkább azt a kérdést veti fel, hogy az interjúk, a doku­mentumok s az értékelések elkötelezettsége végül is lehetővé teszi-e azt, hogy a szerző valóban időtálló elemzést adjon. Csiz­madia szinte csak „rásegítő" kérdésekkel rögzíti a demok­ratikus ellenzék „hőseinek" már-már a veteránokra emlékez­tető emlékezéseit, de nem konfrontálja sem külső, sem bel­ső forrásból táplálkozó más véleményekkel. Felmerül a kér­dés: a szerző valójában képes-e elemezni és értelmezni interjú­alanyait? Nem mintha ez kötelező lenne számára, de a kérdező önkorlátozása így nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerű kom­mentátori szerepre vállalkozik, és ez a szerep, passzivitása mi­att, könnyen olyan látszatot kelthet, hogy Csizmadia teljes egé­szében azonosul interjú-alanyaival. Ha tudatosan vállalja azt, hogy a demokratikus ellenzék prominens alakjainak a rendszer­váltás szociológiai és intellektuális előzményeiről szóló emléke­zéseit és „narratíváit" 1990 után, tehát közvetlenül a rendszer­váltás után rögzíti, akkor is felmerülne az a kérdés, hogy interjú­alanyainak arcképcsarnoka valójában tükrözi-e a demokratikus ellenzék belső tagoltságát, különböző áramlatait. A jövendő elem­zések számára (más dokumentumkötetekkel együtt) így is fon­tos történeti anyagot jelentene, de a szerző saját értelmezése mindenképpen akkor is hiányozna. Az interjúknál az értelmező mozzanatok hiánya azzal jár, hogy akik nem szerepelnek a kö­tetben, azoknak ebből fakad a hiányérzetük, akik._;szerepelnek, (mint Szabó Miklós is) azoknak abból, hogy az interjúkhoz a szer­zőtől nem találnak külső megerősítést és igazolást.

Kevesebb problémát jelent a dokumentumkötet. Ez az össze­állítás igen jó válogatás, viszonylag teljes képet kapunk a de­mokratikus ellenzék politikai és intellektuális fejlődéséről. Ugyan­akkor nem tartalmaz olyan új felfedezéseket, új mozzanatokat vagy új szempontokat, amelyek a demokratikus ellenzékről ed­dig kialakult összképet vagy a demokratikus ellenzéknek önma­gáról kialakított képét alapjaiban érintené, vagy új megvilágítás­ba helyezné. A dokumentumgyűjtemény, valamint az interjú-kö­tet alapvetően „melléklet" a monografikus feldolgozáshoz; ebből következően a monográfia feladata az értelmezés és a folyamat­ábrázolás. Amit tehát Szabó Miklós meglehetősen publicisztikus modorban bírál, a „bennfentesség" problémája, a monog­ráfia esetében lehet igazán szempont, hiszen a szerző és az interpretátor voltaképpen itt adhat átfogó képet a demokratikus ellenzék s vele a magyar történelem csaknem három évtizedé­ről.

Szabó Miklós ellenszenve odáig terjed Csizmadia iránt, hogy még sajátos műfaji polémiába (?) is kezd. Szerinte Csizmadia könyve politológiai, míg Ripp könyve történeti jellegű. Ezt a kü­lönbségtételt nemigen lehet értelmezni. Különösen akkor nem, ha azt vesszük alapul, hogy Csizmadia elemzése lezárt korszak­kal foglalkozik, hiszen a rendszerváltással történelmileg mégis­csak új fejezet kezdődik, míg Ripp Zoltán könyve történelmileg „befejezetlen", hiszen a jelen története. Ebben a vonatkozás­ban tehát a politológiai és a történeti nézőpont szembeállítása a két mű kapcsán egyáltalán nem kézenfekvő. Nem beszélve arról, hogy nem is nagyon értelmezhető így az ún. „politológiai" nézőpont, hiszen Csizmadia Ervin könyve nem a politológia paradigmatikus módszerével íródott, hanem sokkal inkább a de­mokratikus ellenzék politikatörténetének összefoglalására tesz kísérletet. Ellenkezőleg áll tehát a dolog: Csizmadia elemzései­ből éppen a politológiai, elméleti összefoglalások, valamint a politikai szociológiai megalapozások hiányzanak. Témáját a po­litikatörténetre szűkíti, amivel bizony komoly hiányérzetet kelt olvasóiban. E szűk politikatörténeti nézőpont miatt hiányzik a rendszer és a rendszerváltás politológiai értelmezése, ugyanígy a tulajdonviszonyoknak, a hatalmi és uralmi struk­túráknak fogalmilag is kikristályosodott elemzése; ezek je­lentenék Csizmadia elemzéseinek történeti-szociológiai alapjait. A mű ábrázolja a demokratikus ellenzék létrejöttét, ábrázolja a demokratikus ellenzék ideológiai és politikai tagolódását meg­határozott periódusokban, ábrázolja a nemzetközi politikai kör­nyezetet, valamint a korábbi uralkodó elit magatartásának vál­tozásait a demokratikus ellenzék kihívásaira, de hiányzik egy mélyebb történeti-szociológiai megalapozás, amelyben a szer­ző a politikatörténetnek a posztmodern „narratívaknál" átfogóbb, mélyebb és lényegesebb értelmezését adhatná. A szerző – az átfogóbb és kritikusabb értelmezés hiánya miatt – mintegy eltű­nik a tárgy mögött, de a történelemelemzés hiányosságai miatt egyben a történelmi folyamat totalitása is eltűnik. Marad a ha­talom és az ellenzék, az államkultúra és az ellenzék konfliktu­sainak politikatörténete.

Mindezt azonban méltánytalan dolog lenne számon kérni Csiz­madián, több okból is. Egyrészt azért, mert Csizmadia áttekin­tése egy későbbi, értelmező feldolgozásnak fontos előfeltétele, tehát egy fontos történeti korszak feldolgozásának kikerülhetet­len munkafázisáról van szó. Másrészt viszont a demokratikus ellenzék történeti-szociológiai értelmezéséhez csak a kelet-kö­zép-európai átmenet feltárásán keresztül juthatunk el. Annak elemzésén keresztül, ahogyan az államszocializmusok, tehát egy specifikus tulajdon-, hatalom- és uralmi viszonyokat jelentő for­ma felbomlásának s átalakulásának kérdéseit megértjük, s az átmenet problémáit mintegy paradigmatikusan is rögzíteni tud­juk. „A »tranzitológia« paradigmáján belül dolgozó tudósok – írja Szelényi Iván – kimondva vagy kimondatlanul feltételezik, hogy az államszocializmus összeomlása után a társadalmak szükségszerűen a piaci kapitalizmus és a demokrácia Nyugat-Európából és Észak-Amerikából ismert típusa felé haladnak. …E társadalmak nem »a szocializmus romjain építik<< – külföldről is­mert mintákat »megvalósítva« – a kapitalizmust; pontosabb, ha azt mondjuk, hogy »a szocializmus romjaiból« igyekeznek egy újfajta, működőképes gazdasági rendszert kiépíteni." (Szelényi Iván: Menedzser-kapitalizmus. Magyar Lettre Internationale, 1995. tél, 19. sz.)

Csizmadia könyvéből a formának ez az elemzése hiányzik. Pedig voltaképpen ez jelentette volna a valódi politológiai elem­zést a szűken vett politikatörténettel szemben. Másrészt viszont egy ilyenfajta feldolgozásnak a tudományos, történeti, szocioló­giai és elméleti feltételei csak most érlelődnek, tehát nem lenne méltányos ezek hiányát Csizmadia első áttekintésén számon­kérni. Az erre vonatkozó elemzések az utóbbi időszak, elsősor­ban az utóbbi két év elméleti és szociológiai kutatásainak ered­ményeként születtek meg.

Ha tehát Csizmadia Ervin könyvével kapcsolatbaja ambivalen­sek az olvasó benyomásai, az leginkább egy kvázi- jelenidejűségből adódó ambivalenciára vezethető vissza: Csizmadia szinte mindent leír a demokratikus ellenzék politikatörténetéről, amit tudni érdemes (néha még többet is), de ez a történet mind az érintettekben, mind az olvasókban a legújabb történelmi tapasz­talatokkal konfrontálódik, s a politikatörténetből kibontakozó, a demokratikus ellenzék által anticipált jövőkép s a jelen empiri­kus tapasztalatai között szinte értelmezhetetlenül nagy törések vannak. Sem a demokratikus ellenzék egyes irányzatai közötti összefüggések, sem a demokratikus ellenzék különböző perió­dusokban megfogalmazott programjai nem foghatók fel úgy, mint a jelen történelmi periódus sajátosságainak elméleti és politikai megalapozására tett kísérletek. Mai tapasztalataink alapján a magyar demokratikus ellenzék története sokkal inkább a magyar szocializmus utolsó korszakának az epifenomenon-jaként jelenik meg, mint a magyar posztszocialista politikai demokrácia és történelmi forma elméleti megalapozásaként. S ez nem arra vezethető vissza, mintha a magyar demokratikus ellenzék gondolkodása nem lett volna teleologikus, hanem arra, hogy a gondolkodás telosz-mozzanata egy változó politikai tak­tikába ágyazódott be, az államszocialista forma válsága kibon­takozásának egyes periódusaihoz kötődött. Tehát a magyar de­mokratikus ellenzék gondolati fejlődésének sincs önálló törté­nete (bármennyire is illetlen ezzel kapcsolatban Marxra utalni), ez a történet mélyen beágyazódik a szocializmus legitimációs válságának történetébe.

Más kérdés az, hogy éppen a rendszerváltás folyamatában a politikai diszkontinuitás miatt nehéz megtalálni a jelen és a múlt története között a történeti és szociológiai kontinuitás mozzana­tait és trendjeit. De a jelen története nem fogható fel úgy, mint a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke által anticipált történet, noha a demokratikus ellenzék gondolkodásában a technével szemben a telosz volt a domináns elem, s ennyiben ez a gondolkodás is kelet-európai. Még akkor is, ha a rendszerkri­tikai attitűd meghatározó volt a második nyilvánosságban. Legi­timációjában az ellenzék előbb a történelemben felvállalt konti­nuitást hangsúlyozta, fokozatosan tért át egy megreformált, fel­világosult autoriter szocializmustól, valamiféle szocialisztikus és demokratikus harmadikutasságtól 1956 baloldali tradícióinak vállalására, majd – különösen 1987 után – a jövőre vonatkozó elképzelések, nyersen és egyértelműen egy liberális polgári de­mokrácia, egy közvetett parlamentáris demokrácia politikai anticipálásához jutott el. De mindaz, amit ők az átmenetről mond­tak, nem kapott elméleti távlatokat, nem szervesült a rendszer­váltás politikai aktusaihoz.

Míg a múltra vonatkoztató legitimációs hivatkozásokban a magyar 1956 és a csehszlovák 1968 különböző időszakokban, különböző hangsúlyokkal központi helyet kapott, a nyolcvanas évek végén egyre nyilvánvalóbban fogalmazódott meg egy nyugat-európai, illetve amerikai liberális demokrácia utópi­ája, mint a jövőre irányuló legitimációs hivatkozás. Ez per­sze nem Pallasz Athénéként pattant elő, hanem viszonylag hosszú idő alatt megformált jövőkép lett (amihez hozzá kell venni, hogy a konkrét megfogalmazást mindig befolyásolja a demok­ratikus ellenzék politikai taktikai érdeke is), de azzal együtt, hogy az 1968-as dezilluzionizmustól 1989-ig többé-kevésbé követke­zetesen előrehaladó folyamatnak bizonyult, az átmenetre vonat­kozó kérdések sohasem nyertek elméletileg következetes kifej­tést. Ezek az átmenetre vonatkozó elképzelések ugyanis már csak egy választási párt programjának szintjén fogalmazódnak meg. Csizmadia könyve kevésbé tudatosan és nem mindig elég­gé plasztikusan írja le ezt a folyamatot, de mind az interjúkötet­ben közölt önmeghatározások, mind pedig a dokumentumkötet­ben közölt ellenzéki dokumentumok több oldalról igazolják ezt a gondolati fejlődést, valamint azt, hogy az ellenzék a hetvenes évek második felére teljesedik ki leginkább elméletileg.

Hogy az ellenzéki gondolkodás forrásaiban, majd pedig belső irányzatainak tagoltságában nem egységes, tehát hogy koránt­sem egységes irányzatról van szó, azt Csizmadia Ervin könyve széleskörűen és gazdagon dokumentálva mutatja be. Ezt más források, feldolgozások is igazolják, noha korántsem a Csizma­diáéhoz hasonló részletezéssel és teljességgel. A könyvből azon­ban kiderül, hogy az ellenzék intellektuális fejlődése 1968 után a lengyel Szolidaritás paradigmaváltásának a megértéséig a leg­inkább egyértelmű, hiszen a hatalommal való együttműködés il­lúzióvesztő felmodásából ez alatt az idő alatt jutnak el az állam­kultúrán és az államhatalmi struktúrákon kívüli társadalmi önvé­delem – a lengyel tapasztalatok alapján – osztálybázisú meg­szervezésének (és megszerveződésének) problematikájáig. Ép­pen a lengyel ellenállás 1976 utáni tapasztalatainak tükrében válik világossá az a körülmény, miszerint a magyar nemzeti fej­lődés számára fontos, hogy az osztályszerkezetek eltűnése a szocializmussal szembeni önvédelem társadalmi megszervezé­sét más utakra sorolja, mint a lengyelt, nem teszi lehetővé, hogy a nemzeti ellenállás egy újraszervezett osztály bázisán bonta­kozzék ki, hanem sokkal inkább az alternatív gazdaság és az alternatív kultúra kérdését állítja középpontba. A magyar ellen­állásnak egy (látszólag) depolitizált, az egyéni cselekvésre, túl­élési stratégiákra épülő „polgárosodás" a hordozója. Az ellenál­lás másfelől ösztönzéseket kap az omnipotens és paternalista állam legitimációjának a hetvenes évek végén bekövetkező fo­kozatos gyengüléseiből, s a nyolcvanas évekre kialakult totá­lis válságából. A rendszerváltást előkészítő politikai erők ponto­san ennek a belső, legitimációs válságnak a különböző interp­retációjára építették politikai taktikájukat. De minél közelebb ke­rültünk a legitimációs bázis összeomlásához, a jövőre vonatko­zó elképzelések annál általánosabbak és elvontabbak lettek. Míg végül a demokratikus ellenzék is eljut egy parlamenti demokrá­cia megteremtésének politikai programjához, de az erre vonat­kozó gazdasági, szociológiai és intézményi kérdésekről szük­ségképpen csak mint normatív, politikailag artikulált, elvont cél­ról beszél.

Ebben az értelemben tehát Csizmadia monográfiája történeti mű, méghozzá politikatörténet, paradigmatikusan nem politoló­giai. Ha azokat a gazdasági, szociológiai, politikai-szociológiai kérdéseket kérjük számon az elemzésein, amelyek a rendszer­váltáshoz vezető folyamatokat tennék a mű középponti kérdé­sévé, az már nem a demokratikus ellenzék politikai története, hanem a rendszerváltás előzményeinek történeti-szociológiai elemzése lenne. Ezt az igényt a kötet „kitekintései" a nemzetkö­zi és hazai belpolitikai folyamatokra nem pótolják, mert amíg a demokratikus ellenzék belső fejlődésének terepén Csizmadia otthonosan, nagy empátiával mozog, a nemzetközi politikai vagy a belpolitikai fejlődés leírásában többnyire az általánosságok szintjén marad, a rendszerváltáshoz vezető folyamatok ábrázo­lása nem válik modellértékűvé nála. Ebből következik, hogy Csiz­madia könyvéből nem vezetnek elméletileg megalapozott utak a rendszerváltás alapkérdéseinek megértéséhez, mint ahogyan kelet-közép-európai átmenet tranzitológiai elemzé­séhez sem.

Ripp könyve nem műfajában különbözik Csizmadia monográ­fiájától, hanem abban, hogy Ripp Zoltán témáját eleve az SZDSZ-re, mint pártra szűkíti, tehát eleve szűkebb, jól körülhatárolt poli­tikai szervezetet elemez. Kiindulópontja, a Társadalmi Szerző­dés (1987) a demokratikus ellenzék párttá szerveződésének fo­lyamatában valóban felfogható a párttá szerveződés kiinduló­pontjának. Ripp Zoltán tehát párttörténetet ír, adottnak veszi a rendszerváltás gazdasági, történeti és politikai szociológiai kér­déseit csakúgy, mint azokat a nemzetközi összefüggéseket, amelyeket dokumentumok hiányában nem tárgyal. Az álláspont méltányolható, noha az SZDSZ majdan megírandó teljes törté­netéhez hozzátartozik a nemzetközi politikai és pénzügyi szer­vezetek közreműködése a magyar rendszerváltásban. Ripp Zol­tán tudatos témaelhatárolása tehermentesíti könyvét. Azok a kérdések, amelyeket Csizmadia könyvével szemben különböző oldalról meg lehet fogalmazni, Ripp könyve kapcsán fel se me­rülnek. Míg a demokratikus ellenzék társadalmi-kulturális érte­lemben egy sajátos civil szerveződés és sajátos, noha nem egy­séges szubkultúra, amely a zárt hatalmi intézményekhez mint egy nyitott, szubkulturális szervezet viszonyul, addig az SZDSZ rövid időszak alatt zárt politikai struktúrává alakul, belső ide­ológiai és kulturális ellentmondása belül marad a zárt poli­tikai intézményen, specifikus helye van a magyar parlamenta­rizmus politikai struktúrájában is. A demokratikus ellenzéki szub­kultúra különböző csoportjai nem alkottak feltétlenül rendszert, a zárt politikai struktúra szubkulturális és ideológiai tagoltsága viszont belül marad a rendszeren. Ebben a vonatkozásban te­hát Ripp tematikus elhatárolása kézenfekvő volt; noha termé­szetesen azok a kérdések, amelyek „a rendszerváltó SZDSZ" kulturális és ideológiai sajátosságaihoz hozzátartoznak, geneti­kailag levezethetők a demokratikus ellenzék meghatározott cso­portjaiból, de a demokratikus ellenzék politikai és szociológiai kérdéskomplexuma, valamint az SZDSZ-nek mint pártnak a tör­ténete között nem egyszerűen lineáris folytonosság van, hanem legalább olyan fontosak a diszkontinuitás mozzanatai is, akár történelmileg, akár a demokratikus ellenzék és az SZDSZ szer­vezetszociológiai kérdéseit vizsgáljuk. Az SZDSZ politikai atti­tűdjének változásai, belső tagoltsága, állandó konfliktusa a ra­dikalizmus és a liberalizmus között egy mozgalom párttá alaku­lásának folyamatát jelzi, s az „előtörténet" meghatározó kulturá­lis sajátosságainak fokozatos leküzdését. A radikalizmus és a belső tagoltság meghatározásában az SZDSZ politikai attitűd­jének változása a döntő. A radikalizmus és a liberalizmus állandó belső konfliktusainak megfelelően változik ugyanis a párt karaktere. Ennek ábrázolása Ripp könyvében telitalálat, ám a magyar liberalizmus és a magyar politikai radikalizmus tör­téneti-szociológiai elemzése egy majdani Szekfű Gyula-i méretű monográfia feladata lehet csupán, ehhez képest Ripp könyve a kutatás kérdésfeltevésének tudatos korlátozásán alapul. Ezért tű­nik érettebbnek, kidolgozottabbnak és befejezettebbnek Csizma­dia grandiózus méretű monográfiájánál, bár Ripp is adós maradt az SZDSZ létrejötte nemzetközi hátterének vizsgálatával.

Ripp Zoltánnak nem kellett a rendszerváltó párt elemzéséhez a rendszerváltás politikai szociológiai, illetve gazdasági kérdé­seit elemeznie. Ő ugyanis nem okokat, struktúrákat vizsgált, hanem a politikai események, történések sorát. Csizmadiá­nál viszont a demokratikus ellenzék politikai történetírása köz­ben valójában egyetlen kérdés sem érthető, ha nem veti fel a modellválságot, a modernizációs zsákutcát, a pártállam legiti­mációs problémáit. A magyar demokratikus ellenzék elemzését bele kell illesztenie a kelet-közép-európai modellválságnak, il­letve a modernizációs utak válságának regionális kérdéseibe. A demokratikus ellenzék kialakulása, az egyes irányzatok belső fejlődése, illetve az egyes irányzatok közötti mindenkori erővi­szonyok meghatározása nem függetleníthető a konkrét történe­ti-szociológiai kérdésektől. Az interjúk – legyenek azok akár olyan távlatosak is mint Kis Jánosé – ezt az értelmezést nem pótolhatják, hiszen az alanyok az érintettség miatt is elsősor­ban az egyes irányzatok öndefiniálását hajtják végre. Az így ki­rajzolódó kép viszont számos esetben nem magyarázza meg az egyes irányzatok sajátos szubkulturális, ideológiai és elmé­leti kérdéseit. Krassó és Nagy Jenő, akik a demokratikus ellen­zéknek – elfogadva önmeghatározásukat – az ún. plebejus szár­nyához tartoznak, nemcsak generációsán és szubkulturális at­titűdjeiket tekintve képviselnek egészen más és más csoportot, de az a jövőkép amely rendszerkritikai tevékenységüket meg­határozza, politikailag is élesen különbözik. Krassó közelebb áll a kötetben nem szereplő Mikes Tamáshoz vagy Szálai Pálhoz, mint a SZETA képviselőihez (akik nem reprezentánsaikkal sze­repelnek az interjú-kötetben), pedig a plebejus jelző tevékeny­ségük preferált társadalmi csoportjait illetően mindkét irányzat esetében több-kevesebb joggal használható. Ám Krassónál, Mikesnél, Szálainál, sőt akár Eörsinél is, ez döntően az 1956-os forradalom egy baloldali interpretációjára támaszkodik, s ez a tradíció határozza meg azt a jövőképet is, amely legitimálja tevékenységüket. A SZETA esetében viszont az elvontabb, ideologikusabb legitimációs bázis helyén a rendszerkritika a le­gitimációs bázis: az egyenlőséggel önmagát legitimálni akaró pártállammal szemben az egyenlőtlenség konkrét szociológiai empirikus fényeinek a rendszerbe foglalása. S mint tudható: az 1956-os tradíciókból építkező plebejus baloldali hagyományok­ból éppúgy nem következik az 1990 utáni gazdasági-politikai modell, mint ahogyan az egyenlőtlenséget rendszerkritikai spekt­rumba állító SZETA-ból sem vezetnek utak az 1990 utáni hely­zet megértéséhez.

A nyolcvanas évek második felére a hetvenes évek lengyel tapasztalatainak magyar adaptálása egyre lehetetlenebbnek tű­nik. Az államhatalmon és az államkultúrán kívül szerveződő el­lenállás és önvédelem koncepciója (osztálybázis hiányában) leg­feljebb elméletileg, értelmiségi szubkulturális jelenségként jelen­hetett meg. Ezt világosan tükrözi az ellenzék által ösztönzött szakszervezeti szervezkedések kudarca. Ez a fiaskó jelezte, hogy a politikai rendszer reformja nálunk nem támaszkod­hatott a különböző osztályokkal és rétegekkel kötött új kon­szenzusokra, a demokrácia új konstitúciójának szociológiai bá­zisa pedig az értelmiségiből politikaivá, a szocialista menedzser­ből gazdasági elitté, s a kisvállalkozóból nagyvállalkozóvá ala­kuló elitcsoportokból áll. Maga a társadalom nem rétegződött át: a kádárizmus legsúlyosabb öröksége a strukturálatlan, ato­mizált társadalom (ahol a vesztesek rétegeihez tartozók egyé­nileg keresnek túlélési stratégiákat), s vele szemben az elit, amely kontinuus a nyolcvanas évek második felében kialakuló gazdasági (menedzser) elit átalakuló politikai elitjével. Az értel­miségi elit rosszkedve éppen abból fakad, hogy sem szervesülni, sem függetlenné válni nem tudott a gazdasági és a politikai elit­től. Ugyanakkor a „vesztes" rétegekhez ma már nem talál utat: amikor a Társadalmi Szerződésben lefektetett önigazgatási elvet taktikainak minősítve kidobták a formálódó pártprog­ramokból, elvesztették ennek az esélyét is. Hogy ebből az új dilemmából merre vezethet kiút, vagy egyáltalán vezet-e, az ér­telmiségi elit egyik legfontosabb kérdése ma, de egyben – jelen ismereteink alapján – megválaszolhatatlan.

Széljegyzeteim végén a magam részéről nyitva hagyom a kér­dést.

Ez a cikk nem a futballról, hanem – ahogyan Nick Hornby írja a maga Focilázában¹ -, a „futball fogyasztásáról" szól. Negyven­kettedik éve járom hétről-hétre a magyar labdarúgópályákat, s az ott történő eseményeket „szakmai ártalomból" is immár jó két évtizede történeti eseményekként is szemlélem. Megérintenek. 1989-ben a saját pályánkon, a Hungária úton el kellett hagynom a helyemet, a helyünket, a fedettel szemben. Úgy 35 öt év után át kellett mennünk a fedettre, a családdal, pontosabban a csa­lád férfitagjaival meg számos szurkolótárssal együtt. Az erőszak, a rasszizmus, a kendőzetlen fasizmus kényszerített rá bennün­ket. Végre van egy apropó, hogy erről is írjak… Foci már úgy sincs, már csak a maradványaiért folyik a küzdelem. De az erő­szak, a rasszizmus, az valódi.

Tényleg itt az idő. Most kell erről írni, hiszen a magyar társa­dalom többsége csak napjainkban szembesül igazán a rassziz­mus kérdésével. Most, amikor a legnépszerűbb magyar futball­csapat, a Ferencvárosi Torna Club szurkolóit – a világ legjobb csapata, az Ajax kérésére – rasszizmus vádjával kitiltották az Ajax Amsterdam stadionjából, ahol kedvenc csapatuk, a Fradi játszott visszavágó mérkőzést. Ráadásul korábban horribilis összegre meg is büntették a zöld-fehér klubot.

Hogyan jutottunk idáig? Milyen okok rejtőznek e látszólag egy­szerű jelenség mögött, amely oly nagy mértékben felborzolta a kedélyeket nemcsak Magyarországon és Hollandiában, hanem tulajdonképpen Európa-szerte? Hogy Magyarországon ez sú­lyos, a hatalmi elitet és a lakosság szélesebb köreit is érintő traumát okozott, érthető: hatodik éve hirdetik az új „hivatalosok", hogy az ország közvetlenül az „Európához való csatlakozás" kü­szöbéhez érkezett. A „felzárkózás" és „csatlakozás" volt a rend­szerváltás egyik alapvető célja és legitimációs ideológiája. És akkor derült égből villámcsapás: nem kommunisták, nem libe­rálisok, nem MTK-sok, még csak nem is angyalföldiek, hanem a világ legjobb csapatának az edzője és vezetői „lefasiztázzák" a legnépszerűbb magyar klub szurkolóit…

Bejöhetnek amerikai NATO-csapatok, külföldre vezényelhet­nek magyar katonákat, az igazi traumát az okozza, ha a labda­rúgás terén derül ki, hogy „Európa" – minden híreszteléssel el­lentétben – nemigen akarja Magyarországot (és általában a ke­let-európai országokat) „befogadni". A Fradi és Magyarország a rasszizmus jelenségei miatt „éretlennek deklaráltatott" az Ajax és az UEFA irányítói által. Ez bizony nemzeti tragédia a javából, bizonyos értelemben némileg hasonlatos ahhoz a csapáshoz, amit 1954-ben szenvedtünk el, amikor Magyarország egy „tuti meccsen" elveszítette a világbajnokságot Németország ellené­ben… Akkor tömegtüntetés kezdődött Budapesten, amelynek antiszemita jellegéről azóta is csak igen kevesen írtak. A trau­ma most más jellegű, nincsen kihez fellebbezni. Se szovjetek, se kommunizmus, se semmi…

Ma Európához még a rasszisták is „csatlakozni" akarnak, leg­feljebb hozzáteszik, hogy a „keresztény és fehér Európához". Az Ajax-Fradi konfliktusban tehát Magyarország Nyugat-Euró­pához és Nyugat-Európa Magyarországhoz fűződő viszonya is reflektálódik. Anélkül, hogy untatni kívánnám a tisztelt Olva­sót, számos ponton túl kell majd lépnünk a labdarúgás szűken vett keretein, múltbeli és jelenkori társadalmi folyamatokat is fel kell idéznünk, mivel a rasszizmus jelensége nem a futballpályákon született és születik. A parlamentben ágáló rasszistáktól el­térően a futballpályákon az emberellenes magatartásformák, a gyilkos indulatok, a „mások" megalázására, kirekesztésére, oly­kor megsemmisítésére irányuló törekvések tömegakciók formá­jában jutnak kifejezésre, de – ismételjük – futballpályákon kívüli okokból.

Rendszerváltás, erőszak, rasszizmus – és a futball

Az 1985-ös brüsszeli brit-olasz futballtragédia után többé nem volt kétséges, hogy a legnépszerűbb sportot is megfertőzte a tömeges erőszak. A nyílt terrorcselekmények, amelyek Európa nagyvárosaiban állandóan napirenden voltak és részben van­nak, igen különböző tényezőkkel álltak összefüggésben. Ezek­ről komoly formában mind a mai napig nemigen esett szó, mert a jelenség együttes túl van a sport, a labdarúgás hagyományos keretein. Magyarországon tudomásom szerint senki nem elemez­te mélyebben a nemzetközi futballterrorizmus és futballrasszizmus fellobbanását és elterjedésének okait.² Ha az okokat számba kívánjuk venni, már első megközelítésben is nyilvánvaló, hogy nem valamiféle magyar jelenségről van szó.

A mi régiónkban nemigen érdekelt senkit komolyan, hogy Nyu­gaton a Nagy Destrukció részeként megbomlott a jóléti államok korábban megszokott társadalmi integrációja. A többség hinni akart a „nyugati csodában", a profizmusban, a piacban…³ Miközben a hagyományos közösségek felbomlottak, beleértve a stadionok közösségeit is, a „szép új világ" nem született meg, a magyar futball – jelképezve az ország sorsát – soha nem látott mélypontra zuhant.

Kelet-Európában sok mindenre a rendszerváltás⁴ folyamatában jöttünk rá. Két dologra minden bizonnyal: 1. a világgazdaságba való – minden „önvédelmet" nélkülöző – beilleszkedés leértékelte a magyar munkaerőt, és a multinacionális tőkés társaságokat tet­te meg a legfőbb tulajdonosokká Magyarországon is. Ez az át­alakulás széles társadalmi rétegek elszegényedésével járt együtt. 2. Ugyanakkor ez az átalakulás – elsöpörve az egypártrendszert – magával hozta az uralmi viszonyok egy új formáját is. Az állam mint intézmény Magyarországon is meggyengült, bizonyos funk­cióit privatizálták, megjelentek a magánrendőrségek, átértékelő­dött a szabadság fogalma. A futballpályákon is megváltozott a szurkolók és játékosok mentalitása. A külföldi „minta" terje­dése nemcsak a pártpolitikusok privilégiuma lett, hanem a szurkolók is Németországra, Olaszországra, Spanyolország­ra vagy Angliára vetették szemüket.

Etnikai háborúk, nacionalista villongások kísérik Kelet-Euró­pa világgazdasági integrációját, s ez az integráció éppen gaz­dasági síkon a legkevésbé sikeres. A társadalmi integráció ha­gyományos szerkezete szétesett. A szurkolók „csak" annyit érez­nek, hogy elveszítették munkahelyüket, megszűnt korábbi lét­biztonságuk, felbomlottak a régi munkahelyi közösségek, a régi politikai korlátozások lebomlásával szabad utat kapott az „ösz­tönös fasizmus", a rasszista propaganda is. A külföldi tőke meg­jelenése felerősítette a társadalom meghatározott, elszegénye­dő és lesüllyedő csoportjainak eltorzult formájú „önvédelmét", a rasszista önszerveződést.

A nemzeti parlamentek és általában a nemzetgazdasági ér­dekek súlya a nemzetközi gazdasági-politikai szervezetekkel és pénzintézetekkel szemben csökken. Ennek arányában megnö­vekedett a nacionalista elzárkózás, az idegengyűlölet szerepe. Az egyetemes kozmopolitizmus mintha csak felszítaná a nem­zeti érzést, amely ott szunnyad nem csak a mi térségünk lakói­nak szívében, amiről talán leginkább éppen a futballpályákon győződhetünk meg, amikor a válogatott csapatok nemzeti szí­nekben vetélkednek. Miközben a globalitás mint gazdasági-tár­sadalmi valóság és nézőpont egyre inkább uralomra jutott, a helyi társadalmak sokfelé visszatérnek a már lebomlóban lévő nem­zeti struktúrák „védőszárnyai" alá. Az idegenek konkurensek lesznek az egyre csökkenő munkahelyek megszerzése terén. Megkezdődött Kelet-Európában is a munkaerőpiac átrendező­dése, etnikai felparcellázódása. A rasszizmus, amely a mun­kanélküliség és más szociális bajok okaként az idegeneket nevezi meg, a lesüllyedéstől rettegő emberek ÚJ ELLENÁL­LÁSÁNAK egyik tévutas formája.

Ugyancsak e felbomlás termékeként szemlélhetjük az erőszak elszabaduló energiáinak ki-kirobbanását. A helyi, kerületi, váro­si „lokálpatrióta" érzelmek – kis túlzással – annak arányában erősödtek fel, amilyen mértékben elveszítette a helyi közösség a maga valóságosan befolyásoló szerepét saját sorsa vonatko­zásában.

A szóban forgó „nagy átalakulás", a neoliberális fordulat⁵ mel­léktermékeként a szabad piac hozta meg az erőszak igazi kul­tuszát… E fordulat legmélyebb üzenete: A SZABAD PIAC – SZA­BAD ERŐSZAK. Kelet-Európában bizonyosan ez, hiszen itt a régi állami tulajdon széthordása-szétosztogatása útján egy bűn­ben fogant „újpolgárság" keletkezett, amely általános morállá emelte a „szabad rablást", az erő kultuszát. Ez az új osztály, amit a köznyelv csak mély megvetéssel ejt ki, gyakorlatilag mindent kisajátított, ami korábban közösségi és kulturális célokat szol­gált. Még a futballklubokat is. Csak annak van létjoga, ami fi­nanszírozható, vagyis csak az erősebb, a gazdagabb, egyszó­val az „életképes" marad fenn… A vesztesek megvigasztalására a bűnbakot általában a „győztesek" határozzák meg.

így tehát – többnyire tudatos manipuláció eredményeként – A PROBLÉMA többé nem rendszerimmanens okokkal magyarázódik, hanem etnikai momentumokkal, zsidókkal, cigányokkal, németekkel, törökökkel vagy éppen amerikaiakkal. A lényeg, hogy – ismétlem – az ellenség a közöttünk lévő idegenek legyenek. Konkrétan fogalmazva, Magyarországon mindenekelőtt a zsidók, a cigányok, de a románok és az erdélyi magyarok („ro­mánok") is fent vannak a képzeletbeli listán. A többi kelet-euró­pai országban hasonló listák, ellenségképek léteznek, persze más szereplőkkel.

Sokáig nem értettük, mi zajlik Nyugat-Európában és a világ­ban. Pedig a világ a 80-as években már a futballon keresztül is „begyűrűzött". És itt nemcsak a Heysel-stadionról vagy az ang­liai halálesetekről meg a többiről van szó. A 80-s években az erőszak brutális formái újra kiterjedtek. Szimbolikus értelme is van annak, hogy az erőszak nemcsak a szurkolókat, hanem magukat a játékosokat is megragadta. Szinte „klasszikusnak" tekinthető fejlemény ebből a szempontból Cantona, a manches­teri francia játékos emlékezetes epizódja (egy szurkoló letaglózása), vagy a legújabb eset a Birmingham olaszországi ven­dégszereplése: a barátságos mérkőzésen kitört verekedés az egyik edző fejsérülését és a játékvezető kéztörését eredmé­nyezte. Az a legenda, hogy a profi játékosok vigyáznak egy­másra, semmivel nem bizonyítható lapos közhely, hiszen a ko­moly sérülések aránya nyilvánvalón növekszik a felgyorsult já­tékban, amelyben a kíméletlen játékmód következményei sok­kal súlyosabbak (igaz, gyógyulásuk feltételei talán ma jobbak, mint korábban, bár a játékosok élettartamának növekedéséről nincsenek megbízható adatok). Blackburnben a játékosok a pályán verekedtek össze, Kolumbiában egy öngólban vétkes hátvédet lőttek agyon a legutóbbi világbajnokság után. A meg­előző történelmi időszakhoz képest tehát minőségi fordulat kö­vetkezett be az erőszak tömegessége és brutalitása tekinteté­ben. Hiába, óriási pénzek kerültek terítékre, jóval nagyobbak a tétek mint korábban.

A 70-es-80-as években a stadionok végre az „új generáció" ellenőrzése alá kerültek, amely új „mozgalmi" eszközökkel, pi­rotechnikai vívmányokkal, agresszív feliratú transzparensekkel (pl. white power) Európától Latin-Amerikáig a futballstadionok-ban és környékükön az erőszak szélsőséges formáit rehabili­tálták. Az új generáció a stadionokba vitte be a zavaros, öntu­datlan lázadás szellemét, a széthulló tiltakozó mozgalmak ele­meit. Olaszországban az AS Roma csapata körül az újfasisz­ták, a Milán B közepén a Brigate Rosse szimpatizánsai vertek gyökeret, a Bayern München szurkolói között a skinheadek és neonácik tűntek fel a 80-as években, hogy az angol vandaliz­must és a közönség egy részének nyílt fasizálódását ne is em­lítsük. A „demokrácia hazájának" nevezett Anglia futballpályáin máig kifogyhatatlan a futball-rasszizmus kelléktára; Barnesnek, a fekete sztárnak banánt dobáltak a pályára, a zsidókat elgázosító Hitlerről énekelnek és más effélék, de a londoni derbyn, az Arsenal-Tottenham meccsen nem ritka az antiszemita kiroha­nás sem.⁶ A rasszisták ugyanúgy áhítozzak a győzelmet, mint a rendes szurkolók, ám ők egyúttal meg is semmisítik az ellenfél szurkolóit, legalábbis szavakban.

A 80-as évekig úgy látszott, mintha Kelet-Európa kimaradna a futballhuliganizmus legrosszabb folyamataiból. Ám a rendszer­váltást megelőző időszak, majd maga a rendszerváltás a szel­lemi-politikai szabadosság olyan fokával ajándékozta meg a ré­giót, és benne Magyarországot, amelyet korábban csak a „dik­tatúra", a „fasizmus" és „reakció" keretei között értelmeztek. (Még a demokratikus tradíciókban gazdagabb Csehországban is fel­-fellobbant a cigányellenes rasszizmus.) Mindenekelőtt a zsidó-és cigánygyűlölet terjedt el, amelyért a 70-es évek Magyarorszá­gának futballstadionjaiban még szép számmal büntettek meg vandál szurkolókat (bár pontos adatokat nem ismerek, jóllehet nem egyszer szemtanúja voltam, hogy rendőrök elvittek „zsidózó" egyéneket, igaz, olyat is láttam, hogy „tévedésből" a „lezsidózott" fiatalembert verték fejbe gumibottal). A 80-as években azonban már Budapesttől Debrecenig, Miskolctól Szombathe­lyig szinte minden pályán büntetlenül folyt a tömeges zsidózás, ahol csak az MTK pályára lépett,⁷ és folyt a cigányozás szinte minden mérkőzésen, függetlenül attól, hogy voltak-e cigányok a játékosok és a szurkolók között vagy nem. A sajtó és a hatalom többnyire csak hallgatott, néha sajnálkozott, majd cinikusan összekacsintott a „kemény magyar gyerekekkel". (A Fradi inté­zője is azt nyilatkozta a budapesti Ajax-mérkőzés után, hogy már többször „elbeszélgettünk a gyerekekkel", de azok – úgymond – nem hallgattak az intéző úrékra.)

A magyar pályákon megjelenő jelképek a 80-as évek végétől a magyar és a nemzetközi szélsőjobboldal teljes „arzenálját" fel­vonultatják. Ebből a szempontból a londoni Arsenál akár a pro­totípus is lehetne.⁸ Megjelentek angol vagy német zászlók, ame­lyek egyidejűleg idézik a brüsszeli angol agressziót és a,német náci hagyományt, és ezzel együtt a rendszerváltás legnagyobb dicsőségére a nyilas szimbólumok is visszatértek, mindenekelőtt természetesen a Fradi-pályára. Napjainkban az angol és német hatásra („a fejlett centrum szívóhatása"⁹ ) terjedtek el a rassziz­mus legsértőbb megnyilvánulásai: a „huhogás" és a többi, ame­lyeket fentebb már jeleztünk. A gazdasági ellehetetlenülés is nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy ez a „visszatérés", az „ér­zelmek szabadjára engedése" szélesebb társadalmi hátteret él­vezzen az Üllői úton. A lumpenfasiszta közeg természetesen nemcsak ferencvárosi, hanem jóval kiterjedtebb jelenség, és tegyük hozzá a tárgyszerűség kedvéért, hogy az újpesti „roham­osztagosok" nem különbek a ferencvárosi „náciknál" és skinheadeknél. A rasszizmus tömeges és radikális jellege napjaink futballmérkőzésein a magyar történelemben példa nélkül áll. Az idős korosztály futballrajongói egybehangzóan ál­lítják, hogy még a 30-as években sem volt példa ahhoz hasonló fasisztoid tömegtüntetésre, mint a 80-as és 90-es években.¹⁰ Tíz éve már annak, hogy magyar pályákon elképesztően „népsze­rű" a cigányozás. Újpesti, kispesti, angyalföldi vagy éppenség­gel fradista „cigányok, basszátok az anyátok" rigmus olyan ter­mészetességgel hangozhat el, mint az, hogy „Hajrá Fradi!". En­nek egyik legutolsó megnyilatkozása az egyik legjobb magyar játékos kipécézése: „Pisont Pista, a legnagyobb cigány", az el­lenfél kapusát úgy köszöntik, hogy „ci-gány ci-gány".

Amikor 1986-ban Verebes József lett az MTK edzője, a „mi­nőségi fordulat" manifeszt jelenségekben öltött testet. Cigány származása miatt Verebes már korábban is a sajtó és a kollé­gák egyes számú ellenségének számított. Jelenlétemben for­dult elő, hogy 1989-ben a Nemzeti Sport, akkor még Népsport egyik újságírója a lap szerkesztőségében Verebest „büdös ci­gánynak" nevezte.¹¹ Azután, hogy éppen az MTK-ból csinált Ve­rebes bajnokcsapatot, a sajtó egyszerűen mértéket veszített, nem bocsájtották meg neki a sikert és főleg azt, hogy az MTK-val érte el. Miközben a sportújságírók fanyalogtak az MTK baj­nokságán, akkoriban – saját fülem hallatára-nem egyszer több­száz fős tömeg üvöltözte rendszeresen: „Ess eső ess, buzi Ve­rebes", „Mocskos cigány", „Verebes, Verebes itt a faszom, ne keresd" stb. A Verebes elleni felfokozott, mai szemmel nézve perverznek tűnő sajtókampányból már érezni lehetett, hogy ezt az embert, ahogyan mondani szokták, ki fogják csinálni. A 90-es évek elején sikerült is…

A tömeges zsidózás emlékezetem szerint 1987-1989-ben emel­kedett képtelen színvonalra. Akkor hallottam futballpályán először: a „csontot, szappant!" üvöltözést. A „mocskos zsidók!" több ezer ember szájából is akkor tájt hangozhatott el először. Kezdetben csak a ferencvárosi és az újpesti rasszisták kiabálták ma már or­szágos jelenség. Mindez nem előzmény nélküli, hiszen közismert provokáció volt a 70-es évek elején a székesfehérvári – később másutt is előforduló – incidens, amikor a Videoton-MTK mérkő­zésen egy libát dobtak be a pályára kék szalaggal a nyakán. (A Népszabadság sportrovata akkoriban "fasiszta ízű provokációról" írt.) Mihancsik Zsófia elhíresült könyvecskéjében, miközben vizs­gálja az okokat is, felsorolja azokat a szövegeket, versikéket, ame­lyeket fiatalemberek százai skandáltak a Hungária körúton mint vendégek 1987-1988-ban. így például Verebes edzősége alatt született a „cigány vezet zsidókat" jelszó, amelyet még a Hungá­ria körúton is kiabáltak, s szintén ekkor keletkezett a „Gá-gá-gá, Buzi MTK". Ezekben a rigmusokban mindig visszatértek azok az elemek és hangsúlyok, amelyeket a „gyerekek" a napi sportsajtó­ban olvastak, mint például az, hogy Verebes nem illendően öltöz­ködik, hogy a bíróknak el kell őt távolítani a pályáról, felnagyítot­tak olyan tényeket, mint hogy nem nyilatkozik a neki ellenszen­ves újságíróknak. Egyetlen napilap, sem Knézy, sem Vitray nem említette meg soha, hogy például a „proletárcsapat", „Kádár elv­társ csapata", a Vasas szurkolói ilyenfajta versikéket üvöltöztek: „Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba, Nem lövik a labdát, Nem lövik a labdát, A zsidó hálójába…" „A zsidókkal játszó Vasas-tünemény" „Liba-bé-renc, Liba-bérenc, Mocs-kos zsidók, Mocs-kos zsidók, Gáz-kam-ra! Gáz-kam-ra, Gáz­kamra!"¹²

A sajtó és a hatalom felelőssége természetesen nagyobb a „szurkolókénál". A direkt manipulációra vonatkozó információi­mat, adataimat csak és kizárólag azért nem teszem közzé, mert nem kívánok személyeskedni. Végül is a jelenség a fontos. El­végre a hatalom nemcsak a futballpályákon nem lépett fel a fa­siszta megnyilvánulásokkal szemben, hanem Budapest utcáin sem. A rendszerváltás után pedig minőségileg romlott a hely­zet. Hiszen a szálasista nyilas Szabó Albert és rohamosztagos bőrfejűi akadálytalanul randalírozhattak 1995 őszén a főváros legforgalmasabb csomópontjain…

Ez a „szabadság" természetesen felbátorította a Ferencvá­ros rasszistáit éppen az Ajax elleni mérkőzés periódusában. A kemény mag és a bőrfejűek közötti összefonódás feltételezhe­tő. (Nehéz dokumentálisan bármit is bizonyítani, hiszen a rend­őrség még azt a tömegakciót sem tárta fel, amelynek során bőr­fejűek autókkal megállítottak egy villamost a legutóbbi MTK-Újpest mérkőzés után, s a villamoskocsiban ülő újpestieket súlyo­san bántalmazták. Másnap a Népszabadság közölte a hírt, amelyből az a nevetséges képtelenség derült ki, mintha MTK-sok (!) verték volna meg a dózsásokat, ámbár némely tanúval­lomás szerint a ferencvárosiak toroltak meg valamilyen korábbi sérelmet. Máig nem tudni, mi történt pontosan.)

A Ferencváros ebben a szakaszban éppen sikereinek csúcs­pontján állt, hiszen a Bajnokok Ligájában figyelemre méltó ered­ményeket ért el, s a különböző lapok, hogy népszerűségüket erő­sítsék, szinte kivétel nélkül mentegették a ferencvárosi rassziz­must. A régi reflex: ne menj szembe nyilvánosan a „tömegek hangulatával", ha az nem irányul közvetlenül a hatalom szerke­zetének megváltoztatására. Még a Népszabadság sportrovata is nagyobb ellenfélnek tartotta a Fradi-Ajax konfliktus időszaká­ban is az MTK „túlzott játékosvásárlását", „költekezését", mint azt, hogy a náci indíttatású rasszizmust elítélje. A sajtó hosszú évtizedek óta – olykor közismerten zsidó származású újságírók, tévékommentátorok közreműködésével – döbbenetes sokszínű­séggel ápolja az MTK-val szembeni antiszemita ihletettségű el­lenszenvet. A tárgyilagosság kedvéért azonban meg kell jegyez­ni, hogy a sajtó sok képviselője nincsen tudatában, hogy ilyen irányú tevékenysége hogyan illeszkedik a társadalom pszicho­lógiai struktúrájába. Vagyis nincsen tudatában annak, hogy az MTK-t ellenszenvesen bemutató irományoknak és kommentá­roknak milyen a társadalmi összhatása.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a futball-rasszizmus táp­lálásában maga a sajtó ne lenne vétkes, még ha képmutatóan, felemás módon olykor elhatárolódik is a válságos helyzetekben. Az elhallgatás és a manipuláció eredménye, hogy a magyar lakosság óriási többsége csak napjainkban, az Ajax-ügy kap­csán szembesül a rasszizmus reális méreteivel.¹³ Pedig ép­pen az Ajax mérkőzés előtt számtalan figyelmeztetés érkezett a legkülönbözőbb pályák antiszemita attrocitásairól. Mindhiába. A válasz a szokásos volt: „nem érdemes felfújni a dolgot", „csök­ken a népszerűségünk", „ránk fogják, hogy zsidóbarátok va­gyunk" stb. Sőt, még ma is számtalan tudósítás jelenik meg ar­ról, hogy külföldi magyarok, akik Hollandiában élnek, „mártották be" a Fradit. Vagyis nem az általam imént leírt jelenségek, ha­nem az „árulók". Sportújságíróink közül senkit nem zavart, hogy a fentebb említett „Fussball und Rassismus"című, Göttingenben kiadott könyvben már 1993-ban megjelent a ferencvárosi szur­kolók egy csoportjáról egy olyan fotó, amelyen náci köszöntés­sel üvöltenek.¹⁴

A sajátságosan rendszerváltó antiszemitizmus mint jelenség¹⁵ nem egyszerűen valamiféle sajtó- és hatalmi manipulációként vagy „népi" tiltakozásként értelmezhető, bár kétségtelen, hogy az antiszemitizmusnak ez a formája is rájátszik a rendszervál­tással és a külföldi tőkével szemben megnyilvánuló spontán népi elégedetlenségre. Az antiszemitizmusnak e rendszerváltói formája jórészt a pártpolitikai harcok terméke, amelyek évek óta folynak a gazdasági és politikai hatalom újraosztásáért. Ebbe illeszkedik az „etnikai reneszánsz". E zavaros érzelem­világ persze – torz formájú – tiltakozás is a gazdag centrum-or­szágoknak való „kisnemzeti" alárendelődéssel szemben, egy olyan konkurenciával szemben, amelyben a helyi gazdasági té­nyezőknek nincsen esélye a nagy multik mellett. Ez az antisze­mitizmus tehát egy amalgám, amely történelmileg kikovácsoló­dott kisebbrendűségi komplexum: magába zárja egy kispolgári­-plebejus „kuruckodás" és a rasszizmus elemeit, az úri közép­osztály provincializmusának tradícióját, a társadalmi lesüllyedés­től való félelmet és számos más jelenséget. Az antiszemitizmus stabil érzület azért is, mert a – demokratikus hagyományokkal nem rendelkező – nyárspolgár számára a rasszizmus még mind­ig kisebb rossz, mint, mondjuk, a társadalmi ellenállás bonyo­lult demokratikus formáinak a keresése. Ez utóbbiban ellenér­dekelt: kizárólag saját lesüllyedésének megakadályozása a cél. Mindez természetesen nem magától értetődő, és egy futball-mérkőzés őrületében aligha gondolkodik ezen valaki.

Tehát a Ferencváros és a rasszizmus összekapcsolódása nem­csak a rendszerváltás kontextusában merül fel, ennek mély tör­ténelmi gyökerei vannak, amelyekről nálunk csak ritkán számol­nak be; a Ferencvárosról megjelenő könyvek, brosúrák szinte sohasem említik. Ezért ha bármily vázlatosan is, de érdemes e „gyökereket" közelebbről megvizsgálni.

A magyar hagyomány. Miért pont a Fradi, miért pont az MTK?

Az Angliából elterjedő futball a 19. század végén a Monarchiá­ban, így Magyarországon is meghonosodott. Az urbanizálódást magában foglaló ipari modernizáció a tömegkultúra sajátosan új formáit hozta létre. Ennek keretében a városok és falvak tö­megeit a népszórakoztatás egy új formájával ajándékozta meg: a sporttal, mindenekelőtt a labdarúgással. A csellengő városi proli és a ráérő középosztályok széles rétegeit hétről hétre kezdték becsábítani a futballpályákra. Majd a 20. század első két évti­zedében megépültek azok a stadionok, amelyek mind a mai na­pig alapjai a magyarországi futballközpontok többségének is.¹⁶ A futball tehát a városi tömegszórakozás részeként gyökerese­dett meg, nagyjából egy időben Ausztriával. (Mi több, a két or­szág között egyfajta vetélkedés alakult ki már a század elején, amely ha lanyhuló intenzitással is, de tart a 20. század 90-es éveiben is, amikorra az európai futball perifériájára szorultak.) Az elterjedés méreteiről, a magyar futballról mint „tradícióról" a következő adatok bizonyos elképzelést nyújtanak. 1959-ben a szocialista modernizáció egyik vívmányaként a statisztikák 2.374 futballpályát (sok pálya persze 1945 előtt létesült), 3.673 szak­osztályt és 104.761 igazolt játékost tartottak nyilván.¹⁷ Egy-egy hétvégén olykor 2-300 ezer ember látogatott ki az első és má­sodosztályú mérkőzésekre. A futball már 1945 előtt beépült a mindennapi életbe, még a nők életébe is azáltal, hogy alkalmaz­kodniuk kellett ehhez a férfiszenvedélyhez. Bár a nőket soha­sem tiltották ki a pályákról, a futball születésétől kezdve a férfi­ak szórakozásának számított. Még az én gyerekkoromban sem integrálódott a női nem a labdarúgópályák életébe. „Nem illett hozzájuk". A dolog hátterében természetesen a polgári társa­dalom munkamegosztási szerkezete áll, amely a nőket a kony­hába „száműzte".¹⁸

A rasszizmus problémája része a századfordulón kibon­takozó modernizációs folyamatnak. A történetírás a Monar­chia felbomlását hagyományosan összefüggésbe hozza a bi­rodalmon belüli nemzetiségi törekvésekkel, gazdasági és poli­tikai szeparatizmussal, ami sajátos fénytörésben nyilatkozott meg a pályákon Kolozsvártól Debrecenen át Budapestig. A fut­ballpálya a társadalmi élet olyan fóruma volt, ahol az emberek egyenlők tudtak lenni, sőt, a szegények saját csapatuk támo­gatásán keresztül csapást tudtak mérni a gazdagokra, akiket már a 20-as évektől az „idegen", a „zsidó MTK" testesített meg. De mindez „kicsiben" lejátszódott falvak között is, ahol a ma­gyar a tóttal vagy a románnal került szembe. Nem magyar kü­lönlegesség ez, hiszen Ausztriában is – mindenekelőtt persze Bécsben – a futball sajátos „etnikai olvasztótégelynek" bizo­nyult. A bécsi foci arculatának meghatározásában az osztrák mellett főleg a zsidó populáció játszott szerepet. A 20-as évek­ben a kb. 180 ezer bécsi zsidó még egy saját csapattal (Hakoah Wien) is rendelkezett, onnan indult a nagy magyar játékos és edző, Guttmann Béla is, aki többedmagával egy ideig az USA-ban maradt.¹⁹

Magyarországon neves, profi, par excellence zsidó futballklub nem létezett. A zsidó futballisták és szurkolók kezdettől az asszi­miláció útját követték. De ez az út nem volt sikeres. Budapes­ten a zsidók lélekszáma 1890-ben kb. 190 ezer volt, ami a bu­dapesti populáció kb. 21 %-át tette ki, míg a történelmi Ma­gyarországon a zsidók száma a századfordulón megközelítette az 1 milliót. 1920-ben, Trianon után már 210 ezer zsidó, illetve zsidó származású ember lakott a fővárosban. Minden negye­dik-ötödik ember zsidó volt.²⁰ De hát Budapest és az „iparos" népesség általában etnikailag sokszínű volt, mégis a zsidók vál­tak az etnikai „disszimiláció" Achilles-sarkává.

A „magyar" kapitalizmus hajnalán alapvető fejlődési sajátos­ságként jelent meg, hogy a magyar szakmunkásság, a magyar „nemzeti polgárság" etnikai eredetét tekintve nem volt magyar. Zsidó és német (sváb) ipari vállalkozók, pénztőkések, kisvállal­kozók és német (sváb), cseh, zsidó szakmunkások alkották a „modern" társadalom fő mozgatóerőit, míg a magyar etnikumú uralkodó osztály inkább csak a mezőgazdaságban, a nagy föld­tulajdonosok és az állami-katonai bürokrácia soraiban képvisel­tek döntő erőt. A gazdasági válság, az agrárdekonjunktúra nyo­mán az antiszemitizmus mint politikai mozgalom már a 19. szá­zad 80-as éveiben megszerveződött, méghozzá az eredetileg Deák-párti Istóczy Győző vezette antiszemita párt körül.²¹ Ek­koriban, 1882-ben a tiszaeszlári vérvád per hullámán a magyar antiszemitizmus – az archaikus forma mögött – már a modern politikai mozgalom jegyeivel rendelkezett, amelyet támogattak az alföldi mezővárosok paraszti-kispolgári rétegei, a zsidó ke­reskedőkkel szembenálló északi szlovák és német kispolgárság, a. dunántúli katolikus papság alsó rétege és persze a dzsentri ismert csoportjai. S bár az antiszemita zavargásokat a kormány hamar elnyomta, az antiszemitizmus a hatalommal való szem­benállás homályos tudataként honosodott meg a magyar társadalom jelentős tömegeiben. A nemzeti függetlenségi eszme és az antiszemitizmus összekapcsolódása²² a helyi, nemzetgazdasági érdekek torz védelmét tükrözte. Mindeneset­re az kitűnik, hogy szinte minden etnikai csoportot már nagyon korán megérintett az antiszemitizmus. Igen különböző társadal­mi rétegek emelték fel az antiszemitizmus zászlaját időről idő­re. Mindez akkor is így van, ha a magyar antiszemita mozgalom osztrák és német valamint oroszországi kapcsolódásai jól kiraj­zolódtak. Ennek a „tagság" aligha volt tudatában.²³ Tehát a le­süllyedő dzsentri antiszemitizmusa legfeljebb a jelenség cent­ruma volt, de olyan széles perifériával rendelkezett, hogy az an­tiszemitizmus az 1880-as években egy időre politikai tömegmoz­galommá terebélyesedett.

Ez az évtized a labdarúgás magyarországi meghonosodá­sának periódusa is. A Budapesten koncentrálódó német és zsidó eredetű társadalmi csoportok a maguk elmagyarosodó tö­rekvéseit a labdarúgásban is kifejezésre juttatták. Ez a körül­mény megmutatkozott a múlt század végén létrejött két nagy klub, az MTK (1888) és az FTC (1899) keletkezéstörténetében. Az MTK jelentése Magyar Testgyakorlók Köre, tehát területileg össznemzeti kiterjedésre utaló elnevezés. A másik név, a Fe­rencváros Budapest IX. kerületét jelzi. (A Ferencváros bece­neve, a Fradi = Franzstadt.) Ez a budapesti területi „meggyökeresedettség" az összes többi nagy budapesti csapathoz ha­sonlóan (Angyalföld, Kispest, Újpest) komoly helyi szurkolóbá­zist jelentett. A IX. kerületi magyar kispolgárság és a proletár­léthez közelálló társadalmi csoportok, sőt, lumpenproletár-ré­tegek a helyi német-sváb betelepülők számára sokkal gyor­sabb és „szervesebb" magyarosodást biztosítottak, mint az egyetemes magyarságot szimbolizálni kívánó MTK a zsidó kis­polgárság számára. Több más budapesti kerületben (Újpest, III. kerület) is végbement ehhez hasonló „integráció".²⁴ A zsidó asszimilációs törekvéseket mutatja, hogy jelentős számú zsi­dó futballista és szurkoló támogatta a Ferencvárost vagy az Újpestet, ám ennek ellenére a helyi populációba „felszívódni", integrálódni nem tudtak. Pedig a két háború között a zsidóság története bizonyos szempontból nem más, mint a minden áron való asszimiláció története. De ez az út szinte csak sikertelen­séggel van kikövezve.²⁵

Ez a „zsidó-magyar szembenállás" a Tanácsköztársaság le­verése után, a 20-as években éleződött ki igazán, különöskép­pen az 1920-as „zsidótörvény", a numerus clausus bevezeté­sét követően. Az ellenforradalmi rendszer mind Trianonért, mind a Magyarországi Tanácsköztársaságért mindenekelőtt a zsidó­kat, a liberálisokat, a demokratákat és persze a forradalmáro­kat vádolta. Működött a bűnbak-képzés mechanizmusa szerte az országban. A sajátosan zsidó polgárosodás konfliktus­ba került az archaikus társadalomformákkal, a társadalmi lesüllyedés legagresszívebb és leginkább manipulálható ál­dozataival. Igen pontosan fogalmazta meg ezt a problémát Hanák Péter: „Egy hagyományos társadalom polgári átrétegződése a világon mindenütt, a homogén nemzeti társadalmak­ban is, ahol zsidó csak elvétve fordul meg, óriási feszültsége­ket, konfliktusokat kelt. Ezek az alapjában véve társadalmi jel­legű konfliktusok Közép- és Kelet-Európában már keletkezé­sük pillanatában vallási, majd 'faji' ellentétek mezét öltötték, és friss vért ömlesztettek a sápadt középkori antiszemitizmusba."²⁶ A zsidóság asszimilációs kísérletei vagy a mindenkori hatalom (a Monarchia, a kapitalizmus, az államszocializmus) szolgála­tához kapcsolódnak üzleti és politikai síkon egyaránt, vagy a rendszerrel szembeni egyetemes ellenállás, a munkásmozga­lom, a forradalom és kommunista eszmények vonzásában jut­nak kifejeződésre. Ezzel szemben a Ferencváros közegében egy nemzeties attitűd honosodik meg, amely a nemzeti függet­lenségi hagyomány részévé szublimálódik. Az idegen, vagyis „zsidó tőke", az „idegenek" általában a magyar boldogulás leg­főbb akadályaiként jöttek számításba. A zsidók, az oláhok, a cigányok vagy a tótok a mindennapi életben mint megvetendő társadalmi csoportok szerepeltek. Elegendő, ha ebből a szem­pontból a korabeli vicclapokat mint alapvető forrásokat tekint­jük.²⁷ Ugyanakkor a Ferencváros és a körülötte kikristályosodó rasszista-antiszemita hangulat és tömeg egyfajta ellenzékisé­get fejezett ki a hatalommal szemben. Ennek az ellenzékiség­nek a sajátja, hogy bármely hatalommal szemben – a monar­chiától a Horthy-rendszeren át a „kommunizmusig", majd nap­jaink tőkés átalakulásáig – egy múltba tekintő provinciális „faj­védő" nacionalizmusba torkollt illetve torkollik. Tehát az FTC-MTK „örökrangadók" mögött 1919 után egy eltorzult etno-szociális konfliktus létezett, amely kifejezte a magyar társa­dalomban is lejátszódó folyamatokat.

Az MTK a valóságban sem vallási, sem etnikai értelemben nem volt zsidó csapat, legfeljebb zsidó is volt, meg magyar is. Ebből a szempontból érdekes, hogy az antiszemitizmus ereje Bécs­ben erősebb volt, mint Magyarországon, s ott az antiszemitiz­musra való reakcióként zsidó játékosok és zsidó szurkolók va­lóban egy cionista ihletettségű zsidó csapatot hoztak létre, az említett Hakoah-t (Héber erő) (1909).²⁸ A sport etnikai felparcellázódása, a zsidók diszkriminálása Ausztriában és Németország­ban talán még erősebben és korábban ment végbe mint Magyar­országon. Például a torna német nemzeti sport volt. Ezért is hoz­tak létre specifikusan zsidó sportszervezeteket. A zsidók a vízi­labdát és a futballt preferálták.²⁹ Az MTK-Fradi mintájára Auszt­riában is jelen volt egy hasonló ellentét, ha később ez formát váltott is, az Ausztria és a Rapid „konkurenciájában". Az Auszt­ria Wien az asszimilálódott zsidó polgárság és értelmiség csa­pata volt, a Rapid pedig külvárosi „proli csapat". Csehországban a zsidókban inkább németeket láttak, de ott is előfordult az erő­szakos, rendőri beavatkozást igénylő rasszista agresszió.³⁰ Ma szinte alig van zsidó Ausztriában; utoljára zsidó szakvezető a már említett Guttman Béla volt, aki 1964-ben adta fel az osztrák válogatott szakvezetői posztját.³¹

Csak a náci Németország felemelkedése után vált a Ferenc­város a fasizálódó hatalom kezében egyfajta játékszerré. Közis­mert tény, hogy az antiszemitizmus Magyarországon a 30-as évek végén és a 40-es évek elején érte el csúcspontját, amely magának az MTK-nak a felszámolásával járt együtt.³² Ausztriá­ban mindez hamarabb ment végbe, mivel a nácik az 1938-as Anschlusst követően a német szabályok szerint kiszorították a fociból a nem árja és nem német-osztrák játékosokat. Az Austria elnökét, egy zsidót, eltávolították posztjáról, és náci komisszárt ültettek oda, a Hakoah-t pedig feloszlatták, és az SA kapta meg a stadionjukat.³³

A magyarországi szélsőjobboldali rasszista hatalom valamivel később, a zsidótörvények hatására, 1942 novemberében tiltotta be az MTK-t. A Ferencváros vezetősége, amelyben több mint egy tucat zsidó származású egyén is tevékenykedett, tiltakozott Gidófalvy államtitkárnál, hiábavalóan. Sőt, a Ferencváros veze­tőségét megbüntették és „zsidótlanították", majd Jaross Andort, a később a zsidók százezreit deportáló Sztójay-kormány nyilas belügyminiszterét nevezték ki a Fradi elnökévé, hogy ezzel is a hatalom népszerűségét növeljék a lumpenfasiszta csőcselék köreiben.³⁴ (Jarosst, a háborús bűnöst, a zsidók Auschwitzba szállításáért felelős belügyminisztert a népbíróság 1946-ban halálra ítélte és kivégezték.) Ezzel tehát bekövetkezett a Ferenc­város fasizálása" a klubvezetés, a szurkolók és a játékosok egy részének szándéka, sőt akarata ellenére. Persze komoly ellen­állásról nem tudnak még a klub krónikásai sem, bár arra joggal büszkék, hogy az MTK betiltását nyilvánosan ellenezték (amire egyébként ma is joggal büszkék lehetnek). S tud a fáma arról is, hogy egy esetben 1938-ban vagy 1939-ben a Fradi-szurko­lók nyilas-náci csoportja a Horst Wessel Lied hírhedett náci dalt fütyülték (NB: nem énekelték, bár volt magyar szövege!) az Ül­lői úton, s a német (völkisch) nemzetiségűek támogatása elle­nére Horváth Lajos „főszurkoló" odament a csőcselékhez, s el tudta hallgattatni őket.³⁵ (Szóval ilyen eset is volt. S ma a rend­őrség sem képes erre a feladatra, pedig a náci Németország sem létezik…)

Kétségtelen, hogy az 1939-es, óriási nyilas előretörést hozó választásokat követően kiderült, hogy a szélsőjobboldal, a nyi­las párt egyik bázisa Budapesten (Óbuda, a Józsefváros és Cse­pel mellett) a Ferencváros volt. Ez a hagyomány valamiképpen túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után, ami önmagában is megérne egy tudományos tanulmányt. Bár a futballban közvetlenül a háború után nincsen tudomásom olyan atrocitásról, mint Ausztriában, ahol 1946-ban egy harmad­osztályú meccsen tört ki antiszemita tömegverekedés, amelyet csak a rendőrség tudott feloszlatni.³⁶ A szélsőjobboldali és rasszista hagyomány Magyarországon is túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után (aminek okairól ugyancsak külön tanulmányban kellene szólni). Elegendő, ha csak az 1946-os kunmadaras! pogromra emlékeztetek ezzel kap­csolatban.

A háborút követően a kommunista egypártrendszer első évei­ben (1949-56) a hatalom tudatosan törekedett arra, hogy ezt a régi „magyar-zsidó" ellentétet „elsimítsa", kiiktassa a nyilvános­ság területéről. Ezt a politikát sokan a zsidók közül is támogat­ták, a nyílt antiszemiták pedig hirtelen a bűnözés területén talál­ták magukat. Mindkét csapat nevét megváltoztatták, és a Fradi­ból a legjobb játékosokat a Honvédba vitték. Az MTK-ból pedig a belügyi hatalom csapatát kreálták meg Bástya néven. A Fradi üldözése 1956 után megszűnt, de az antikommunizmus és az antiszemitizmus a klub törzsgárdájában megmaradt, ami persze általában a magyar társadalom nem jelentéktelen részében is meggyökeresedett érzelem volt.³⁷ (Amint fentebb jeleztük, ez a tény a rendszerváltás periódusában igazán egyértelműen ma­nifesztálódott.) Az MTK a könnyűipar, mindenekelőtt a textilipar csapata lett, később a vendéglátóipari szakszervezet „felügyel­te", ami nem igazán befolyásolta társadalmi megítélését.

A Fradi az államszocializmus periódusában ismét a hatalom­mal szembeni nemzeti tiltakozás és az elnyomott nemzeti ér­zelmek kifejezésének egyfajta kikristályosodási pontja lett. A szurkolók többsége ma is egyetlen csapatnak, a Fradinak szur­kol Pesten és vidéken egyaránt. Van olyan személyes élményem, hogy pl. debreceni szurkolók szenvedélyes fradisták, s csak másodsorban szurkolnak a helyi Lokinak. Sokan a Fradi-szur­kolók közül persze egyáltalán nincsenek tisztában a Ferencvá­ros „fasiszta érintettségével", pusztán saját nemzeti elkötelezett­ségükre büszkék („igazából – mondják – csak három magyar csapat van: az FTC, a Fradi és a Ferencváros"). Megvan itt a kirekesztés egy momentuma, mivel a Fradi az egyetlen klub, amely az egész nemzet nevében szólal meg. Erre nem képes sem az UTE, sem a Kispest, hogy a vidéki csapatokat ne is em­lítsem. Az MTK elleni meccseken nem ritkán „magyarok" bizta­tással üdvözlik csapatukat. Ez a nemzeti identitás a megfelelő pszichológiai állapotban megnyilatkozhat egyidejűleg mindenfajta más „nem nemzeti elkötelezettségű" emberről szemben, cigá­nyokkal vagy zsidókkal szemben, attól függ…

Miután a Fradi a legnépszerűbb csapat és a legnagyobb szur­kolótáborral rendelkezik, több „jogot" és több „befolyást" követel magának a magyar labdarúgás terén. A Fradi és a „többiek" egy­fajta konkurenciában állnak egymással. Ennek centrumában ma már nem az MTK áll, nemcsak eredményeinek szerénysége miatt, hanem azért sem, mert törzsszurkolóinak száma nem haladja meg a 2-3 ezret. Ma már az Újpest az FTC fő konku­rense. Bár a Fotex döntése, hogy támogatja az MTK-t, nyilván­valóan ismét kiélezte nemcsak a Fradi-tábor antiszemitizmusát, hanem általában az MTK elleni ellenszenvet, függetlenül attól, hogy ki milyen klubot támogat. Ha Várszegi Gábor, a Fotex fő tulajdonosa kitart az MTK mellett, nyilvánvaló, az MTK-FTC örök­rangadó ismét feltámad, még ha sokkal szerényebb képességű labdarúgók részvételével is. A múlt iránti nosztalgiát a két klub olyan zseniális futballistái reprezentálják, mint Orth, Schlosser, Schaffer, Cseh, Sárosi dr., Hidegkúti, Sándor, Albert, Varga… Az utóbbi negyed században a játékosok között már nincsen zsidó származású, vagy ha van, csak egészen „véletlenszerű", már számon tartani sem „érdemes". (A zsidó származás számon tar­tása értelmiségi-dzsentri eredetű foglalatosság, amely termé­szetesen átjárja a zsidóságot is.) Az MTK játékosai nem is tud­ják hová tenni, hogy rendszeresen lezsidózzák őket. Kénysze­redetten nevetnek rajta. Gondolkodásukban a tudatos antirasszizmusnak nem sok nyoma van.³⁸

Az MTK szurkolóinak összetétele természetesen etnikai ér­telemben ma is vegyes. Még ha a szurkolók többsége zsidó szár­mazású is, sőt, a rendszerváltás után – mivel ismét megakadt az asszimilációs folyamat, és egyre többen nem is zsidó származásúnak, hanem egyenesen zsidónak tekintik magu­kat – nyíltan büszkék eltérő kulturális tradícióikra. (Ha nincs asszimiláció, ha nincs társadalmi emancipáció, akkor szepara­tizmus van.) Az eredeti szurkolói bázis többsége azonban (min­denekelőtt a vidéki zsidóság) meghalt a náci megsemmisítő tá­borokban, vagy emigrált a háború után. Ezért érthető, ha a ma­gyar zsidók vagy zsidó magyarok (összesen kb. 80 ezer ilyen magyar állampolgárról lehet szó, akiknek óriási többsége Buda­pesten él) számára az antiszemitizmus minden megnyilvánulá­sa azonosul a fasizmussal. Ez a túlérzékenység olykor csoport­érdekekkel is magyarázható, legtöbbször azonban az összetar­tozás érzése kovácsolja őket egybe az MTK körül. Minden csa­pat szurkolóbázisa, az MTK is egyfajta „védelmet" is jelent a meccseken. Egyfajta közösséget vagy inkább közösség-pótlé­kot találnak itt főleg idős emberek, bár az utóbbi időben diákok is feltűntek, ami a zsidó kultúra és oktatás új fellendülésével magyarázható.

Az MTK-val szemben megnyilatkozó antiszemitizmus – mint fentebb már hangsúlyoztuk – a kommunista ideológiai és politi­kai nyomás ellenére sem szűnt meg soha, még akkor sem, ami­kor az MTK mélyponton volt a 70-es években (NB: fehérvári liba-incidens). Sőt, az MSZMP apparátusaiban is erős gyökere ma­radt az antiszemitizmusnak, annak ellenére, hogy a futballpá­lyákon nyílt és tömeges rasszista fellépésekre nálunk a 80-as évekig nem került sor. Ugyanakkor még a Fehér Ház, vagyis a Központi Bizottság épületében (ma képviselőház) is – a folyosói diskurzusok során – csendben, szabályosan „zsidóztak". Ennek ellenére igaz, hogy a Kádár-rendszer tudatosan fojtotta le az an­tiszemitizmust, ugyanakkor tradicionálisan élt tovább az antisze­mitizmus egy új történelmi formája, amelyet apparátus-antisze­mitizmusnak nevezhetnénk³⁹ . Ez a sztálini Szovjetunióban meg­szilárduló jelenség a személyi-hatalmi és karrier-harcok egyik rétege, eleme volt. Magyarországon a hagyományos „vidéki" ér­telmiségi antiszemitizmus – sokszor éppen egy Budapest-ellenességgel megterhelve – összefonódott az apparátusi antisze­mitizmussal. Az értelmiségi és apparátusi antiszemitizmus a népi-urbánus vita kontextusában nyerte el igazi „értelmét". Ez az egész „vita" a liberális hírébe keveredő kultúrpolitikus, Aczél György személye körül kristályosodott ki. Éppen a 70-es évek elején – szovjet hatalmi nyomásra is – a „liberális" Aczéllal szem­ben a „nemzeti" vonal erősödött fel, amely jelenség a gazdasági mechanizmus okozta problémák következtében érveket kapott antiszemitizmusának képviseletéhez.⁴⁰ (Talán nem véletlen, hogy a liba-incidens is ebben az időben fordult elő, de ha véletlen is, mindenesetre szimptomatikus jelentőségű.) A szociális-gazda­sági összefüggések és a nemzeti törekvések szembeállítása nagyon régi hagyományra megy vissza, ami ma is jól illeszkedik a Fradi nemzeti jellegébe. A Kádár-rendszerben járta is a mon­dás: az MSZMP-vel szemben van egy párt, a Fradi-párt. Nem véletlen, hogy Torgyán és Boross urak más „nemzetgerincűek-kel" egyetemben letették a voksot a Ferencváros mellett, de a liberális erők egyes csoportjai maguk sem hagytak kétséget afe­lől, hogy szimpatizálnak a Ferencvárossal (Farkasházy, a Hóci­pő szerkesztője és SZDSZ-es politikus, Fradi-rajongásában odáig ment, hogy megvédte a B-közép elvetemült figuráit: „Csak egy horogkeresztes zászló volt". Miközben a privatizáció címén las­san befejeződik az ország kiárusítása, politikusok és újságírók, értelmiségiek ós kisvállalkozók úgy érzik, hogy „meg kell védeni a nemzet becsületét" (a „mundért")…

A felülről lefelé áramló antiszemitizmus(ok) nyilvánvalóan meg­érintették a társadalom szélesebb köreit, anélkül, hogy ennek bármilyen tudatosodása lejátszódott volna. Kádár a Vasast pre­ferálta, a „nemzeti kommunista" Berecz János a Honvédet, a bankvezér Fekete János az MTK-t, és sokan, nagyon sokan „csendben" a Ferencvárost, hogy azután a rendszerváltást kö­vetően az ún. keresztény-nemzeti kurzus megpróbálja majd is­mét hatalmi manipulációkkal a Fradit a saját népszerűségének szolgálatába állítani. Hogy ez nem sikerült, az nem az Üllői úton dőlt el…

A Fradi és az Ajax

Ha ilyen gazdag és „tartalmas" a magyar antiszemitizmus és rasszizmus története, felmerül a kérdés: a labdarúgás terén mi­ért éppen az Ajax vezetői „leplezték le" a „magyar rasszizmust", illetve a magyar sportsajtó fontos csoportjai és a rasszizmus „szövetségét"? Eleve, már a leleplezés ténye is dühbe hozta a sportújságírás e csoportjait. A népszerűséghajhászoktól a meg­győződéses rasszistákig egységfront jött létre (a Magyar Nem­zettől a Nemzeti Sportig) a "magyar" rasszizmus mentegetésére, a probléma elkenésére, bagatellizálására. (Tartsuk per­sze mindig szem előtt, hogy mindig voltak és vannak intelli­gens újságírók, akik a valódi helyzet leírására tesznek kísér­letet. De hát szembeszállni az árral, nem kifizetődő…) Minden újság a mai napig azt szajkózza, hogy jelentéktelen kis cso­portocskák lengették a náci zászlókat Svájcban vagy a Fradi­pályán. Úgy tesznek, mintha nem tudnák: a zászlót mindig ke­vesen lengetik, főleg kezdetben. Valójában a szurkolók igen jelentős része involválódott a rasszista tüntetésbe az Ajax el­leni mérkőzésen is. Ezek az atrocitások azóta is folytatódnak a különböző magyar pályákon: Újpesten és Pécsett, az Üllői úton és Debrecenben. A sajtó hallgat és elhallgat továbbra is. Semmi nem történt… Sajnos az egyes eseményeket nem le­het elválasztani egymástól, tetszés szerint kiszakítani abból a történelmi folyamatból, amelynek részeként keletkeztek és „fej­lődnek"…

De hát miért leplezte le az Ajax az elhallgatás stratégiáját ?

A Ferencváros vezetői és szurkolói megszokták, hogy a Fra­di-pályán az ellenfél szurkolói nemigen szólalhatnak meg, főleg ha csak kis csoportokban vannak jelen. (Minden focirajongó, aki kimerészkedik saját csapata mérkőzésére a Fradi- vagy az Újpest- stb. – pályára, tudja, még vendéggól esetében sem ér­demes felugrani, mert pórul jár az ember… A vendégszurkolók, az ellenfél és a bírók megfélemlítése szinte szabály.) A Fradi mindenek felett. Ahogyan az egyik rigmus mondja: „Über alles Franzstadt". Hierarchia jött létre a csapatok között, amely csú­csán – mindenekelőtt a szurkolói erőfölény következtében – a Ferencváros áll. Mármost a ferencvárosiaknak tudniuk kellett volna, hogy ilyen hierarchia a nemzetközi futballporondon is lé­tezik. Amit szabad – mondjuk – a Real Madridnak, azt nem sza­bad a Ferencvárosnak. A latinból a magyarba átkerült közmon­dás ezt az egyenlőtlen uralmi viszonyt úgy jellemzi, hogy „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek".

A megértés másik összefüggését megadják a magyar sajtó reakciói, amelyek az Ajax gazdasági fölényéből, a konkuren­ciából és a profit „termelésének" logikájából indulnak ki. Az Ajax mögött álló multinacionális tőke, amely részben úgynevezett „zsi­dótőke" (amiről a magyar sajtó, szokás szerint rájátszva egy kissé az antiszemita érzelmekre, sietett beszámolni, mintha a tőke nélküli lakosság szempontjából a magántőke etnikai eredetének bármi jelentősége lenne), nem lát üzletet a kelet-európai csapa­tokban. Végül is Budapesten vagy. Moszkvában játszani nem olyan üzlet, mint Dortmundban vagy Madridban, Milánóban vagy Hágában. így „érthető", ha a kelet-európai rasszizmus „nagyobb" ellenségként tűnik fel az Ajax vezetőinek szemében, mint a mün­cheni, a madridi vagy a éppen londoni.

Ám ez a probléma is komplexebb ennél. A magyar sajtó nem­igen vesz tudomást arról, hogy micsoda is valójában az Ajax-jelenség. A Nemzeti Sportban egy B. D. nevű újságíró egysze­rűen csak a zsidó tőke képviseleteként vizsgálta az Ajaxot a nyílt rasszizmus szellemében. (Megint a funkció az érdekes. Miért fontos, hogy zsidó tőke? Ráadásul nem is az!) Az Ajax ereden­dően nem zsidó csapat. Magát Amszterdamot nevezték Nyugat-Európa Jeruzsálemének, ahol 70 ezer zsidó lakott a háború előtt, ma pedig 25 ezer (összehasonlításként: Magyarországon kb. 80 ezer zsidó él ma is, csaknem mind Budapesten). Nyugat-Euró­pában azonban a „25 ezer" jelentős zsidó populációnak számít. S a sajtó rasszista része számára alighanem fontos információ: bizony Amszterdam polgármestere ma is zsidó és Ajax-drukker, s a megelőző három polgármester is zsidó volt.⁴¹

Az Ajax mint zsidó klub imázsa viszonylag újkeletű. A háború előtt és után egy volt a „normális" klubok közül, amelyben nem volt több zsidó mint másutt. Még a megszálló náci Németország sem foganatosított az Ajax ellen semmiféle különleges intézke­dést. A háborút követően lett az Ajax a futball iránt érdeklődő „túlélő" amszterdami zsidók találkozási helye, de csak a 70-es évektől lesz az Ajax jellegzetes vonása á „zsidó", és ez is egy „véletlen" kapcsán. A 70-es évek közepén a londoni Tottenham Hotspur szurkolói hoztak izraeli zászlókat Amszterdamba, s egy héttel később megjelentek az izraeli zászlók az Ajax szurkolók­nál is.⁴² Ekkor kezdődtek meg Hollandiában az antiszemita tá­madások az Ajax ellen Utrechtben, Rotterdamban, Groningenben és más nagyvárosokban rendezett első osztályú mérkőzéseken. Mintha csak a 80-as évek Magyarországán lennénk, a den Haag szurkolói imitálták a gázhang sustorgását. Egy Groningen-Ajax meccset elhalasztottak egy bombariadó miatt, több helyütt anti­szemita röpcédulák jelentek meg a stadionokban. 1992-ben a rotterdami stadionban először jelentek meg antiszemita felirat­ok a Feyenord-Ajax meccsen. A 90-es években a munkás és külvárosi Feyenord valamint a „belvárosi" Ajax között a versen­gés nyíltan antiszemita karakterjegyekkel bír…⁴³ Miközben Auszt­riában a Rapid és az Austria Wien párharcából kikerült a zsidó és antiszemita elem, Hollandiában feltámadt egy ilyen típusú ellentét. Ám 1993-ban – a magyar helyzettől már teljesen elté­rően – az Utrecht antiszemita szurkolóit „hazaküldte" a rendőr­ség. Ezt követően'pedig valami olyasmi történt, ami végérvé­nyesen eltér a „magyar úttól". Két héttel később az Ajax Deventerben játszott, ahol mindenki újabb antiszemita tüntetésre számított, de meglepetésre a Go ahead Eagles minden játéko­sának trikóján egy antirasszista felirat látszott.⁴⁴

A legnagyobb holland játékosok, mindenekelőtt a színesbőrű Ruud Gullit vállalták az antirasszista harc „vezetését". Amikor GuIlit 1987-ben Európa 1. számú játékosa lett, a trófeát Nelson Mandelának szentelte. Az UNICEF londoni antirasszista rendez­vényén mint az Anne Frank alapítvány tagja lépett fel. Gullittól származó a megfontolásra érdemes gondolat: „én az első rasszista feliratnál abbahagyatnám a játékot". 1988-ban az EB-n már annyira szerették a holland szurkolók a színesbőrű Gullitot, hogy ezrek hordtak Gullit-parókát.⁴⁵ Persze mindez nem szün­tette meg a rasszizmus okait, de lokalizálta azt, erejét csökken­tette, némileg és egy időre visszaszorította. 1993 januárjában végre a Holland Labdarúgó Szövetség nyílt harcot indított a rasszizmus ellen, elhatározták, hogy a rasszista megnyilvánu­lások esetén a második figyelmeztetés után le kell fújni a mér­kőzést. Az antirasszista intézkedéseknek erős társadalmi támo­gatottsága van, mivel a holland nacionalizmusnak nincsen „népi", önvédelmi-rasszista karaktere, a gyarmatosítás a kereskedői kozmopolitizmus tradícióját ültette el.⁴⁶

Természetesen az Ajax járt elöl az antirasszista harcban, hi­szen sok zseniális színesbőrű játékosa volt Rijkaardtól Kluivertig. Tehát nem véletlen, hogy maga Cruyff is aláírta az ominózus le­velet, amelyet a Fradi „eltörlése" céljából küldtek a Real Madrid­nak. Az Ajax-stadionban már régebben elhelyezték a híressé vált feliratot: „Az Ajaxért – a rasszizmus ellen". Ez a forma később el­terjedt a holland stadionokban. Érdekes epizód volt, amikor a Feyenord 1992-ben egy Európa Kupa-meccsen fogadta az izrae­li Hapoel Tikva csapatát. Az UEFA előzetesen figyelmeztette a Feyenord vezetőségét, hogy gátolja meg a rasszista, antiszemita kilengéseket. A vezetés azonban nem hozott kellő intézkedése­ket, és a kilengések megtörténtek. Ám ezt követően a klubveze­tés a sajtóban élesen elhatárolódott az antiszemitizmustól, és az antirasszista szurkolók mellé állt, aminek következtében hivata­los felirat lett a Feyenord-stadionban is: a „Feyenordért – a rassz­izmus ellen".⁴⁷ Tehát ebbe a kontextusba illeszkedik az Ajax tilta­kozása a ferencvárosi rasszizmussal szemben. Ha meg akarjuk érteni az Ajax reakcióját, akkor be kellene látni, a „magyar óra" késik... Hollandiában és éppen az amszterdami zsidó kö­zösség által támogatott Ajax közegében él a holland antifasiszta tradíció is, bár Dániával összehasonlítva aligha büszkélkedhet­nek a hollandok. Értekeztünk már másutt is arról, hogy a cent­rum-országok a maguk gazdasági problémáit legalább is részben kitolják a perifériára, így Kelet-Európába is. Ez is oka annak, hogy például a nyugat-európai országokban, így Hollandiában a jólét ismert színvonala jött létre. Ez a jólét képezte az alapot, ame­lyen megtermett és uralkodó helyzetbe kerülhetett a liberális antifasizmus és antirasszizmus (amelyet ma egyébként újra komoly veszélyek fenyegetnek). A kelet-európai periférián, ép­pen a gazdasági ellehetetlenülés következtében is, fogéko­nyabb társadalmi talaj jött létre a rasszizmus számára. És ez nem újkeletű jelenség.

Magyarországon a II. világháború idején a magyar hatóságok és lakosság részéről az antifasiszta szolidaritás mint tömegje­lenség nem nyilvánult meg. Közismert, hogy a magyar hatósá­gok maguk szállították ki a magyar zsidókat Auschwitzba. A rend­fenntartó csendőrtől a mozdonyvezetőig mindenki magyar volt. A németek „csak" a felügyelő szerepét látták el. Nos, ez a körül­mény teszi pikánssá a dolgot, s ezzel nem hajlandó szembe­nézni sem a Ferencváros, sem az Újpest vezetősége, sem a magyar sajtó jó része, de a Magyar Labdarúgó Szövetség sem. Mert rövid távon nem áll érdekükben. Sokan azt hiszik, hogy az Újpest és a Fradi, a Debrecen és a Vasas a maga „rohamoszta­gosai" nélkül jóval kisebb szurkolói támogatásra számíthatna, s a klubok ezért nem hajlandók ezeket „szurkolókat" a pályákról eltávolítani. (Valójában, amit elveszítenének a vámon, megnyer­nék a réven. Ugyanis a futball brutalizálódása miatt eltávozott szurkolók jó része valószínűleg visszatérne vagy esetleg a rasszisták megjuhászodnának…)⁴⁸

Van azonban a dolognak egy olyan oldala is, amit nem lehet ökonomista érvekkel és gazdasági érdekekkel magyarázni. A tra­díció ápolása, a szakmai hozzáértés, szurkolók „szocializálása" stb. olyan „tőke", amely néha fontosabb lehet a valódi tőkénél is. Egyébként a multinacionális tőke nem specifikusan Ajax-probléma, sőt, az Ajax mint a világ talán legjobb ún. nevelő egyesü­lete országának saját egykori gyarmatairól származó játékosai­val csaknem „önellátó". Ismert, hogy Nyugaton a futball mint a legnagyobb multinacionális cégek által ellenőrzött és finanszí­rozott iparág óriási pénzekkel operál. A futballban a győzelem a tőkés társaság számára a legnagyobb reklám, mivel ez biztosít­ja a tv-ben, a sajtóban való állandó jelenlétet, a NAGY BEVÉ­TELT. Az óriási pénzek eleve hierarchizálták a labdarúgást: a néhány NAGY (Ajax, Milán, Juventus, Barcelona, Real Madrid, Bayern Müchnen, B. Dortmund stb.) mellett a „szegény kiscsa­patok" tömege csak a kellemetlenkedő mellékszereplők funkci­óját töltheti be. A szegény csapatok ugyanis nem igazi reklám­hordozók, jobb őket a periférián tartani, ami azt jelenti, hogy a „multik" kivásárolják a játékosaikat, csapataikat pedig hagyják elsüllyedni. A profitért való harc, a kíméletlen verseny a na­gyoknak kedvez; a kis csapatok, bármilyen futballtradíció-val bírjanak is, elkerülhetetlenül periferizálódnak.

Az állam kivonulása a futballból és a multik bevonulása a futballba különösen a kelet-európai labdarúgást hozta nehéz hely­zetbe. Piacaik megnyitása teljesen védtelenné tette őket a nagy multinacionális társaságokkal szemben, akik fillérekért vásárol­ják ki a legjobb kelet-európai futballistákat még akkor is, ha csak a kispadra ültetik őket. A kelet-európaiak tehát hiába adják el legjobb játékosaikat, nem igen tudnak komolyabb tőkét felhal­mozni. A mi régiónkban a labdarúgásból élők tulajdonképpen felélik az eladott játékosokért kapott összegeket, anélkül, hogy komolyabb beruházásokba kezdhetnének. Legfeljebb a perifé­ria-országok másodrangú játékosaiból válogathatnak. Felélik a hazai futball tartalékait. Oroszország vagy Jugoszlávia óriási tar­talékai egy ideig még kitartanak, éppen úgy mint Brazília vagy Argentína óriási „természetes" hátországa, amely ma még ki­meríthetetlennek tűnik. Ám a „nemzetközi rendszerváltás" követ­keztében a félperiféria és periféria országainak játékosai a fut­ball munkaerőpiacán is lenyomják a „bérmunkások" árát. Nálunk a hazai tőke nem képes sehol igazi sztárok megvásárlására, ma­rad, pontosabban létrejön a periférikus helyzet, amelyet a rend­szerváltás végérvényesen rárótt a kelet-európai régióra. Ezen belül is a leglátványosabb talán a magyar labdarúgás hanyatlá­sa, mert ebben az országban korábban olyan csúcson volt, ame­lyet a 70-es évekig egyetlen kelet-európai ország sem tudott megközelíteni.

A „magyar-holland" szembenállás egy másik rétege: a „nem­zeti kapitalizmus" kulturális értékrendje szembekerült a „mul­tinacionális kapitalizmus" kulturális értékrendjével, ami mö­gött azután – számos áttételen keresztül – gazdasági, tőkeérde­kek összeütközése húzódik meg, amint azt fentebb már aláhúz­tuk. Az Ajaxot úgy kell elképzelnünk mint egy nagy iparvállalatot, amely zseniális futballistákat termel és forgalmaz, mérkőzéseket, vagyis előadásokat szervez különböző színhelyeken. Az Ajax – egy nagy multinacionális cég. A Ferencváros pedig valami más… El­térő kultúrák, eltérő érdekek. Ez a kapitalizmus valósága – nem pedig a „csatlakozás Európához", az „utolérés" és más efféle ide­ológiai kotyvalék, amelyet soha senki egyetlen adattal sem tudott bizonyítani. Amíg a világban uralkodó hierarchia fennmarad, ad­dig nincsen speciálisan fradista vagy magyar megoldás. Az Ajax antifasizmusa természetesen konzerválja a szóban forgó uralmi szisztémát. Ám a történelmi tapasztalatok fényében a rassziz­mus keretei között még csak közelíteni sem lehet semmiféle demokratikus vagy humanista megoldáshoz. Úgy tűnik, hogy a multinacionális tőke nem finanszírozza a rasszista és fasiszta erőket, mozgalmakat. Egyelőre legalábbis nem. Már(?), még(?), most(?) nem áll érdekében. A legújabb fejlődés eredménye az, hogy a világrendszer centrumait ellenőrző pénzcsoportok és ha­talmi központok a maguk egoista gazdaságpolitikájával megterem­tik a rasszizmus és fasizmus újjászületésének társadalmi alapja­it, igaz, korlátozásának és visszaszorításának (nem megszünte­tésének!) feltételeit is. Ha ebbe az összefüggésbe ágyazzuk a magyar futball-rasszizmus modern fejleményeit, legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy előbb-utóbb nálunk is korlátozni fogják a rasszizmus befolyását nemcsak a stadionokban, hanem a sajtóban, a mindennapi életben, a mukaerőpiacon is. Azt hiszem, ez a legfontosabb tapasztalat és következtetés. Félreértés ne essék, itt elsősorban nem a fasizmusról van szó, még kevésbé az attól való „liberális" rettegésről, hanem azokról az emberi ké­pességekről, hajlamokról, törekvésekről, vágyakról és eszmények­ről, amelyektől végső soron egy új társadalmi és kulturális integ­ráció minősége függ.

Jegyzetek

¹ Nick Hornby: Fociláz. Bp., Európa Könyvkiadó. 1995.

² Az Eszmélet nem régen publikált egy tanulmányt a brit labdarúgás hanyatlásának gazdasági okairól. Bár a cikk nem szól részletesebben a rasszizmus és az erőszak problémáiról, kimutatja, hogy a labdarúgás terén súlyos hanyatlás zajlik, aminek szociális, morális és pszicholó­giai konzekvenciái is vannak. Ezektől a fejleményektől nem választha­tó el a rasszizmus elterjedése sem. Vö. D. Corry-P. Williamson: Já­ték elképzelés nélkül. Eszméiéi 24. sz. 76-97. Ezt támasztja alá a rasszizmus kérdését nemzetközi összehasonlításban is vizsgáló mű, amelyet még többször idézünk majd, s ezúton is ajánlom a kiadók figyelmébe: érdemes lenne magyar nyelven is publikálni a Németor­szágban kiadott érdekes, neves szinesbőrű futballistákat is megszó­laltató tanulmánykötetet: Fussball und Rassismus. Gottingen, Verlag die Werkstatt, 1993.

³ A magyar futball visszásságait először leíró Végh Antal is a profiz­mus bűvöletében képzelte el a hanyatlás megállítását. Azóta tudjuk, hogy a Végh-korszak ma „aranykornak" látszik. Vö. Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Budapesl, a szerző kiadása, 1981. (Az első kiadás 1974.) Végh sem tudta, hogy a magyar kapitalizmus az magyar lesz, és nem német…

⁴ A rendszerváltás módszeres és társadalomkritikai vizsgálata az Esz­méletben 1989-től napjainkig folyik. Ebbe az értelmezési mezőbe he­lyezem bele a magam felfogását, I. erről Krausz T.: Megélt rendszervál­tás. Bp., Cégér, 1994.

⁵ A "neoliberális forradalommal" és következményeivel az Eszméiéi sok tanulmánya foglalkozik, ennek ecsetelésétöl itt nyugodtan eltekinthetünk.

⁶ Hornby említett könyve, amely 1992-ben jelent meg Angliában, gaz­dag anyagot tár elénk a mi témakörünkben is, I, a magyar kiadás főleg 217-233 oldalait.

⁷ A gyalázkodásokból és általában az MTK elleni kampányról a Vere­bes korszakban Mihancsik Zsófia egész kötetet állított össze már 1988-ban: Hajrá, MTK? Hungária körút. Bp., Háttér Könyvkiadó, 1988. A szer­ző szubjektíve nem „érintett" az MTK-nál, magát szenvedélyes Vasas­szurkolónak nevezte, míg ki nem ábrándult… vö. 5.

⁸ L. ezzel kapcsolatban is Hornby idézett könyvét.

⁹ A kelet-európai fejlődés sajátosságairól részletesebben szóltam: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Megélt rendszervál­tás… 177-200.

¹⁰ Apám, Krausz György, aki 1936 óta jár a Hungária útra vagy Barcs Sándor (aki híres futballvezetővé vált, és még régebben jár mérkőzé­sekre) visszaemlékezései megerősítik ezt az állításomat.

¹¹ Még a játékvezetők is mértéket veszítettek a Verebes-időszakban: például egy MTK-Vác mérkőzésen az MTK saját pályáján egy Hartman nevü (egyébként legendásan személyiségzavaros) bíró 4, azaz négy MTK játékost állított ki. De nem egy esetre emlékszem, amikor három, többször két játékost is leküldték olyan esetekért, amikor más pályákon többnyire csak figyelmezetés jár(t). Erről is I. Mihancsik Zsófia: I. m. 55­67. skk.

¹² Mihancsik Zsófia: I. mű 103-105. Kiss László, az ismert edző nyi­latkozta a szurkolói tömeges „zsidózásról"; amikor a bajnokságot az MTK véglegesen megnyerte Újpesten (1-0 volt a kékek javára a vég­eredmény), majd utána a Fradival játszott, „Elképesztő volt, döbbene­tes. No most a döbbenetet az okozta, hogy 1986-87-ben Magyarorszá­gon ezt eltűrik egy belügyi csapat stadionjában. Számomra döbbenet volt. Én olyan rossz érzésekkel mentem haza, hogy azt elmondani nem tudom." Mihancsik: I. mű 49.

¹³ Ez persze nemcsak a sportsajtó bűne, bár ez utóbbi tömeghatása ebben az összefüggésben valószínűleg nagyobb, mint a „politikarsaj-tóé". A Népszabadság kulturális rovata minden szempontból kivétel, nem­csak intellektuális és politikai bátorságával, de színvonalával is kitűnt a többi lap közül.

¹⁴ Fussball und Rassismus… I. m. 143. A képaláírás így hangzik: „Antisemitische Ausschreitungen von Fans des Budapester Vereins Fe­rencváros". Szóval elkaptuk a „feljelentőket". Igaz, a kötet szerzői lelep­lezik „saját" fasisztáikat is, de erről majd később a maga helyén…

¹⁵ E témakörrel külön írásban foglalkoztam, amelyben aláhúztam, hogy tények bizonyítják: az antiszemitizmust évekig kifejezetten az ún. ke­resztény-nemzeti hatalom táplálta és politikai „erődéi" táplálják ma is. Vö. Krausz T: A kelet-európai rendszerváltás és az antiszemitizmus.

Megjegyzések a rendszerváltó antiszemitizmus jellegéről. In: Uő.: Meg­élt rendszerváltás. 301-308. A kormányváltás után a szociál-liberális koalíció is – bár iszonyodik az antiszemitizmustól, vitázik is vele -, nyil­vánvalóan egyúttal kokettál is az antiszemitizmussal. Továbbra is az elé­gedetlenség egyfajta levezető szelepeként kezeli.

¹⁶ A futball elterjedésének okairól, funkciójáról és általános "fenome­nológiájáról" I. Jiri Cerny: A futballról komolyan. Kísérlet a játék fenome­nológiájára. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1968.

¹⁷ Magyar Statisztikai Zsebkönyv, Bp., KJK, 1960. 190.

¹⁸ A nők és a futball összefüggéséről osztrák vonatkozásban I. Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example ofViennese Football. CEU History Department, Working Paper Series 3, Úrban Space and Identity in the European City 1890s-1930s. Bp., 1995. 148-149. (Szerk: S. Zimmermann) Az ott leírtak alapjában a magyar esetet is jel­lemzik, nálunk e témakör kutatása éppen csak elkezdődött.

¹⁹ Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example of Viennese Football. Uo. 145-146.

²⁰ Az adatokat I. Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V., Strbik A.: A zsidó Budapest. I-II. Bp., MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. (A város arcai) 362. (Meglepő, hogy a kötet szerzői nem méltatták figye­lemre az MTK-t a „zsidó Budapest" tematika vizsgálata során.)

²¹ A mozgalom áttekintő analízisét adja a Magyarország története. VI köt. 2. rész Főszerk.: Kovács Endre, Bp., Adémiai Kiadó, 1987. 1271­1278.

²² Ezt a problémakört is feltárja a Hanák Péter által szerkesztett kötet: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1984.

²³ L. erről részletesebben: Kubinyi Judit: A politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1990). Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1976. 74-76., 145-147., 220-221. A XIX. század végén felerősödő antisze­mitizmus okairól I.: Gerő A.: Zsidó utak és magyar keretek. In: Magyar polgárosodás. Bp., Atlantisz Könyvkiadó, 1993. 295-318. és Szabó Mik­lós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmá­nyok. Budapest, 1989.

²⁴ Ezt a problémát történeti perspektívában is kifejti Hadas Miklós- Karády Viktor kitűnő tanulmánya, amelyre a későbbiekben is fogok hi­vatkozni: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball tár­sadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 1995.17­18. szám 89-119. Különösen sikeres volt az FTC „jelentéstartamának" feltárása, 95.

²⁵ A két világháború közötti fejlődésről és az antiszemitizmus specifi­kus vonásairól I. Berend T. Iván.: Válságos évtizedek. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 1987. (3. kiadás), Borsányi György: A válság évek kró­nikája 1929-1933. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1986. és Lackó Miklós: Nyi­lasok, nemzetiszocialisták (1935-1944). Kossuth Könyvkiadó, 1966., Eré­nyi Tibor: A zsidók Magyarországon a Honfoglalástól napjainkig. Útmu­tató Kiadó, 1996. (Változó világ sorozat)

²⁶ Hanák Péter: A lezáratlan per. In: Zsidókérdés, asszimiláció, anti­szemitizmus. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1984. 373.

²⁷ A magyar sajtótörténet még nem dolgozta fel a futball-rasszizmus két világháború közötti történetét, ami már önmagában is árulkodó tény.

²⁸ Michael John-Dietrich Schulze-Marmeling: „Haut's die Juden!" Antisemitizmus im Europaischen Fussball. In: Fussball und Rassismus… I.m, 134.

²⁹ Vö. uo.

³⁰ Uo. 135., 137.

³¹ Uo. 141. Guttman játszott az MTK-ban, a Hakoah Wienben és a New York Giants-ban, mint edző szerepelt a Milánban, a Sao Pauloban és a Benficában.

³² Az MTK történetét részletesebben tárgyalja pl. Száz éves az MTK-VM sportklub, szerk.: Barcs Sándor, Budapest, 1988. 23-76.

³³ Vö. Fussball und Rassismus… I. m. 139.

³⁴ L. erről Hadas-Karády idézett cikkét.

³⁵ Barcs Sándor szóbeli közlése, melyet ezúton is köszönök.

³⁶ Fussball und Rassismus… I. m. 143-144.

³⁷ E témakörben Molnár Erik 1946-os fejtegetései valamint Bibó Ist­ván 1948-as Válaszban megjelent és Száraz György 1976-os Egy előí­télet nyomában c. híres tanulmányai klasszikus módon reprezentálják e problémakör – különbözőképpen – mély megközelítéseit. L. e műveket Zsidókérdés, asszimiláció… I. m. 117-354.

³⁸ Mihancsik Zsófia még 1988-ban az MTK akkoriban talán legkultu-ráltabb és legjobb játékosának tette fel a kérdést a „zsidózásról", mire Bognár Gyuri, ma a bajnokaspiráns BVSC veterán játékosa, így vála­szolt: „Ez furcsa kérdés, de azt hiszem, hogy régebben, talán a háború előtt ez a zsidóknak a csapata volt. Vagy nem is tudom… Én is csak azt tudom erről, amit mindenki más, amit hallok. Nem tudom, hogy miért mondják ezt. Hogy miért ellenszenves ez másoknak, nem értem. No most itt a játékosokat hiába zsidózzák…. Én nem tudom, miért baj.-az, ha valaki zsidó, de ha az lennék, úgy érzem, akkor sem foglalkoznék ezzel." Mihancsik, i. m. 48.

³⁹ E jelenség keletkezéséről, forrásairól és struktúrájáról másutt rész­letesebben értekeztem, I. Krausz T.: Sztálin-1996. Történelmi esszé. Bp., Útmutató Kiadó, 1996.93-114.

⁴⁰ L. e bonyolult problémáról Agárdi Péter: Közelítések a Kádár-kor­szak művelődéspolitikájának történetéhez. Eszmélet, 1993. december 20. sz. 129-165. főleg 138., 159-162. Helyesen írja Agárdi: „…ha vol­tak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-as-70-es-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú, esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kultu­rális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős értük a régió fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai állam­szocialista struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortási kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcokban eszközként is felhasz­náló uralkodó elit."

⁴¹ Fussball und Rassismus… I. m. i. c. 149.

⁴² Uo. 151.

⁴³ Uo, 150., 152.

⁴⁴ Uo.

⁴⁵ Dietrich Schulze-Marmeling: Mit Strassenfussball zur Anerkennung. In: Fussball und Rassismus… I. m. 108.

⁴⁶ Uo. 125.

⁴⁷ Uo. 130-131.

⁴⁸ Az FTC csapatkapitánya, Simon T. tulajdonképpen meg is védte a szurkolókat, mondván „miért lennének a mi szurkolóink rasszistábbak másoknál". „Kiáltványában" arra kérte őket az Ajax-meccs előtt, hogy „sem­milyen hülye zászlót ne lobogtassatok". A náci vagy a nyilas zászló ezek szerint csak valamiféle ártalmatlan „hülye zászló". A fiatal tehetség, Lisz­tes K. egyenesen úgy vélekedett, hogy „szerintem is normális jelenség a huhogás". L. az interjút VILÁGegyetem. Egyetemisták és főiskolások lap­ja. 1995. december.

A kelet-európai piacgazdasági átmenet kezdete óta, sőt már azt megelőzően is Nyugat-Európa tanúja volt a mindenféle formá­ban megnyilvánuló fajgyűlölet rendkívüli mértékű megerősödé­sének. E jelenséget, amely megelőzte a rasszizmus egyidejű erősödését olyan országokban, mint Kelet-Németország és Ma­gyarország, valamint az etnikai és nemzeti konfliktusok kialaku­lását és fokozódását különösen a Balkánon és a volt Szovjet­unió területén, nyugati marxisták már sokszor megvitatták – ko­rántsem mindig használható eredményekkel.

A témára az Egyesült Államok-béli marxisták is visszatértek, miután újból bizonyítást nyert az a tény, hogy a feketék diszkri­minációja és elnyomása ismét erősödik, illetve miután megje­lent egy – az USA számára – új jelenség, nevezetesen a be­vándorlók elleni növekvő, haragos fajgyűlölet. Egyre inkább célponttá váltak a Közép-Keletről származó amerikaiak és az onnan jövő látogatók; a NAFTA megalakulása által kiváltott, a mexikói és közép-amerikai bevándorlók ellen irányuló fajgyűlö­let a szélsőjobb programjának mind fontosabb elemét képezi, s az amerikai emberek többségének körében elfogadásra talált.

Ahhoz, hogy nyomon követhessük az utóbbi időkben folyta­tott diskurzust, segítségünkre van, ha többet tudunk az ameri­kai rasszizmus-vita általános hátteréről. Ez a cikk nem az ame­rikai marxisták legutóbbi és gyakran egészen egészséges vitá­jával foglalkozik, hanem a korábbi vitával a 80-as évek végéről, amely az (úgynevezett) „hagyományos" és „neo-" marxisták kö­zött zajlott. A neo- és hagyományos marxisták közti vita nagymértékben a süketek vitájának is tekinthető, amely megosztotta a baloldalt. Az egyik oldalon állnak azok, akik azzal érveltek, hogy a nemi és faji diszkriminációt lehetetlen elemezni a klasszikus marxizmus keretein belül, a másikon pedig azok, akik úgy vélik, hogy a faji és nemi ügyek hangsúlyozása lényegében eltereli a figyelmet az osztályharcról. A továbbiakban azt próbálom bebi­zonyítani, hogy ez a hamis szembeállítás csak akkor adódik, ha kizárólag az USA belső osztályviszonyaira vagyunk tekintet­tel, valamint, ha képtelenek vagyunk felfogni a nyugati rassziz­mus és a nyugati nagyhatalmak világpolitikai szerepe között fenn­álló kapcsolatot.

A most következő cikket mintegy kommentárként írtam a vi­tához, s ezen belül is Melvin Leiman „A rasszizmus politikai gaz­daságtana" c. könyvéhez, amely komoly, de nézetem sze­rint elhibázott kísérlet a rasszizmusnak két alapkategória – az amerikai rabszolgaság és az amerikai munkásosztály szegmen­táltsága – alapján történő elemzésére. Leiman nézeteinek álta­lános elfogadottságát bizonyítja könyvének sikere: irodalmi dí­jat nyert, és széles körben olvasták.

Hagyományos marxizmus – mi az, és hogyan küzdjünk ellene?

Hosszasan böngésztem Leiman tényekkel telített könyvét, hogy találjak benne valami pozitív vonást. Amikor végül is nem talál­tam semmit, kénytelen voltam feltenni a kérdést, hogy ez vajon miért van, hiszen Leiman megfontolt ember módjára, komolyan viszonyul egy fontos kérdéshez.

Ez felelevenítette előttem azt a vitát, amelyet Róbert Cherry (1988) provokált, amikor a „hagyományos marxizmus" védelmé­re kelt. Az első kérdés, amit fel szeretnék tenni, az, hogy milyen hagyományra utal a megjelölés? A Második Internacionálé ha­gyománya például világos és egyértelmű. A bérharcot jelöli meg mint „osztály"-harcot, ennek rendeli alá a politizálást, és minden mást eleve elvet, mint a céltól való eltávolodást. Ez a stratégia sok olyan embert elidegenített, akik más problémákkal küszköd­tek, néhány milliónak a halálát okozta, és egészében véve nem emelte a béreket. Ennél is jelentősebb azonban, hogy az ese­tek többségében ezt tekintik marxizmusnak. Ebből fakad tehát Cherry hagyománya, valamint Leiman könyve is, amely egyéb­ként tudományos igényességről és szakmai hozzáértésről tanús­kodik, és sajnálatos módon nem aberráció, hiszen szilárdan be­leágyazódik a rasszizmusról folytatott angolszász párbeszédbe. A kérdés csak az, hogy miért hívják ezt oly sokan marxizmus­nak.

Kétszeresen is ironikus a helyzet, s ez nem ritka a marxizmus eszmetörténetében. Az a módszertan és elmélet, amely általá­ban teljességgel elfogadhatatlan, s amelynek nincs is sok köze mindahhoz, amit Marx próbált mondani, a marxizmus legtisztább formájaként van beállítva, s ez szegény Karlt nagyon könnyű célponttá teszi. Mindeközben azok, akik felelősek a torzulásért, még tovább mentek, s ma már a Marx ellen intézett támadás­ban is részt vesznek oly módon, hogy az ő nevében ócsárolják saját korábbi szellemi melléktermékeiket. Ebben az esetben azonban a felelős hagyomány nem a sztálinizmus, hanem – vé­leményem szerint – a nyugati munkásmozgalomnak egy teremt­ménye, amelyet korábbi időkben helyesebben szociáldemokrá­ciának neveztek volna. Eredetét tekintve ez nem egyszerűen egy szervezet vagy pártcsoportosulás, hanem egy elméleti keret – elsősorban a gazdag nyugati országok munkásmozgalmait jel­lemző domináns gyakorlatnak egyfajta igazolása és kiegészíté­se. Mivel ezek a munkásmozgalmak közös kulturális jellem­zőiket tekintve rasszisták, szexisták, ökonomisták és hábo­rúpártiak, így hasonló lesz az általuk hordozott ideológiai töltet is. Az általunk megvizsgálandó kérdés tehát a következő: mi az anyagi eredete ennek a közös kultúrának?

Ha valaki abból a nézetből indul ki – mint ahogy, úgy tűnik, a legtöbb nyugati marxista teszi -, hogy az ő saját munkásosztá­lya nem tehet semmi rosszat, akkor természetesen bárminemű kísérlet arra nézve, hogy a rasszizmust mint a munkásosztály egy jelenségét lehessen értelmezni, eleve ki van zárva, s csak­is revizionista elhajlásnak tekinthető. Ha azonban valaki elfogadja – ahogyan azt, bátran kijelenthetjük, Marx is megtette -, hogy az anyagi feltételek határozzák meg a kultúrát, akkor képesek vagyunk megmagyarázni a munkásosztály fajgyűlöletét, feltéve, ha megértjük, hogy minden egyes munkásosztály nem más nem­zetektől elzárva létezik, hanem egy olyan világrendszer része­ként, amely felosztotta a nemzeteket gazdagokra és szegények­re, elnyomókra és elnyomottakra, s amely ezt a felosztást nem a piacgazdaság termékeként magyarázza, hanem a dolgok ter­mészetes rendjeként. Ilyen álláspontból egészen természetes­nek, habár szélsőségesen reakciósnak tekinthető, hogy a nyu­gat munkásmozgalmai alsóbbrendű, sőt veszélyes lényekként kezelik keleti és déli testvéreiket. Ez a „józan ész" típusú nyuga­ti kultúra a szociáldemokrácia sarokköve.

Mindazonáltal az USA-ban ez egyedülállóan alakult, hiszen itt egy olyan országgal állunk szemben, ahol nem létezik olyan szo­ciáldemokrata párt, amelynek sikerült volna szociáldemokrata marxizmust kialakítani. Ez a jelentős irodalmi, kulturális és szer­vezeti teljesítmény közelebbi vizsgálódást érdemel.

Cecil Rhodes és Joseph Chamberlain, az újkori brit ipari imperializmus úttörői, türelmesen elmagyarázták, hogy a fej­lett országoknak meg kell váltaniuk a munkásosztályaikat a gyarmati hódításokból származó zsákmánnyal. Ebben a kér­désben egészen egyértelműen fogalmaztak. Mindketten a brit liberalizmus, a legenergikusabb szociális reformerek és a legin­kább szociális „beállítottságúak" csoportjának szélsőbal szárnyán kezdték életüket. Egyik híres beszédében Cecil Rhodes (akiről Rodéziát elnevezték) kijelentette, hogy látva London szegény sárbatiport tömegeinek nyomorát és sokaságát, meggyőződött arról, hogy csupán a világ többi részének meghódítása és ki­zsákmányolása révén lehetséges az ellátásuk. Ez persze csodálatraméltóan humanitárius a brit munkások, ám némileg ke­vésbé szerencsés az afrikai munkások számára. A liberál-imperialisták következő lépése tökéletesen logikus volt; megosz­tották a Liberális Pártot az írországi Önrendelkezés ügyében, létrehozva a liberális unionistákat, majd egyesültek a konzerva­tívokkal, s megalakították a Konzervatív és Unionista Pártot, s így végül a Tory Párt jobboldalán találták meg a helyüket. Az eltelt százéves időszak eredményeként azonban az emberi gyöt­relem és szenvedés súlyos örökségét hagyták hátra, nem szól­va az ideológiai csökevényekről.

Amerika helyzete, amely sok szempontból lenyomata a múlt század végi brit helyzetnek, feltűnően párhuzamos fejlődést mutat. Mivel képtelen volt versenyezni a feltörekvő új ipari hatal­makkal, kénytelen a pénzügyi, kereskedelmi és katonai hege­móniájában rejlő hatalmas tartalékaira támaszkodni. Ha a pár­huzam pontosnak mutatkozik, az nem túl kecsegtető a mai ge­nerációk számára; Nagy-Britannia hanyatlása már több mint egy évszázada tart, és még korántsem vagyunk a végén. Hanyatlá­sa során az ország két háborút és egy MargaretThatcher-t adott a világnak, mialatt a riválisai fasizmust, népirtást és atomfegy­vereket hoztak a nyakunkra. Azt az illúziót pedig, hogy egy má­sik vezető tőkés nagyhatalom képes békésen átvenni azt a gyep­lőt, amelyet most az USA tart a kezében, a történelem nem tá­masztja alá.

Lenin szemében a szociáldemokrácia az uralkodó imperializ­mus ideológiája volt, amely a nyugati szakszervezeti mozgalom emésztőrendszeréből bújt elő. A „civilizációs küldetés" azt az el­gondolást tükrözi, hogy a nyugati munkások annyira fejlettek, hogy mindenki másnak őket kell követnie.¹ A föld meghódítása a „kis nemzetek felszabadításának" képében tetszeleg (szegény kis Belgium, szegény kis Kuvait). Az ellenfelek körében végzett tömegmészárlás pedig a világuralomra törő diktátorok elleni hő­sies csata álarcát ölti (Castro, Galtieri, Kadhafi, Húszéin és a mindig kéznél levő Kim Ir Szen).

A legkönyörtelenebb imperialisták, köztük legutóbb Clin­ton, rendszerint szociális reformerekként kezdik. Terveikre a tőkés centrum munkásszervezetei nyomták rá bélyegüket. Egy viszonylag alacsony intenzitású, törvényes, katonai eszközöket mellőző harc révén nagy szakszervezeteket építhetnek ki, s jó­léti juttatásokat vívhatnak ki. Cserébe azt ajánlják, hogy nem kérnek semmi mást. Amivel tulajdonképpen garantálják a belső stabilitást, amely szükséges a tengerentúli katonapolitika folyta­tásához. Az imperialista állam a gyarmati katonai uralom politi­kájának és a hazai együttműködésnek a dialektikus egysége, amely meghatározza ezeket a bizonyos, a mai világkapitalizmus­ra jellemző, szükségszerű osztályszövetségeket. Amikor ez fel­bomlik, kitör a forradalom: a Párizsi Kommün 1870-ben, Orosz­ország 1917-ben, Németország 1918-ban, Olaszország 1945-ben, Portugália 1974-ben.² Vietnam utóhatásai mindennek egy enyhébb formáját jelenítették meg; bár még így is húsz évbe telt, míg a szellem visszakerült a palackba.

Így tehát mindenféle hatalomgyakorlásért folytatott küzdelem­ben az imperialista burzsoázia és az ő munkáspártjai által alko­tott koalícióval kell szembenézni.³ Mindenfajta harc a politikai egyenlőségért, legyen az a nőké, a feketéké vagy a homosze­xuálisoké, minden nemzeti felszabadítási mozgalom és minden antimilitarista küzdelem egyöntetű kétpárti megbélyegzéssel ta­lálja szembe magát.

A hagyományos marxizmus ennek a közös termelési folyamat­nak egy gáznemű mellékterméke. Egy páradús felhő az imperi­alizmussal kötött kompromisszum józanész-felfogása felett. Kü­lönleges hozzájárulása az ügyhöz abban áll, hogy bonyolult bal­oldali magyarázatokkal szolgál arra, miért ne harcoljon senki a hatalomért. Például: a polgári mozgalmak a fekete középosz­tályt erősítik, az egyenlőség nem szocialista törekvés, az anti­militarista küzdelmek pacifista, a felszabadítási küzdelmek na­cionalista indíttatásúak, s mindenek felett ezek közül az embe­rek közül senki sem tudja, mit jelent az osztály, ami alatt a még több pénzért folytatott harcot értik.⁴

Tudományosan tekintve, a kiindulópont a nemzeti határok fe­tisizálása, amelynek Leiman munkája tankönyvbe illő példáját adja. Az első oldalon kezdi az „amerikai kapitalizmus"-sal, amely alatt az Amerikai Egyesült Államokban létező kapitalizmust érti. Sajnos az amerikai tőke nem korlátozódik az USA-ra. Az ameri­kai életszínvonalról közölt számos statisztika közül hiányzik a legnyilvánvalóbb: Amerikának a világ évente legalább 100 mil­liárd dollár kikényszerített támogatást nyújt, valamint ennél sokkal többet biztosít arbitrázs, repatriált tőkejövedelem és egyenlőtlen csere révén. Az amerikai tőke bármilyen szük­séges eszközzel meg fogja védeni politikai gazdaságtaná­nak ezt az összetevőjét. Leiman ezt nem mint lényegi okot tárgyalja, hanem lábjegyzetben említi meg, mi több, csak akkor, amikor erre Malcolm X monumentális öröksége rákényszeríti.

A fekete nacionalizmus nagyszerű meglátása, amely test­hosszal a „hagyományos marxizmus" elé helyezi, az, hogy az imperializmust tekinti a rasszizmus kulcsának. Mivel ez a fejlett kapitalista országok fő osztályviszonya is, így hatalmas elméleti előnyre tehetünk szert. Az USA és az angol „hagyományos mar­xisták" „fekete nacionalizmus" elleni baljós fenyegetéseinek az iróniája az, hogy kiindulópontjuk az elosztási küzdelemben egyet­len ország. A fekete nacionalizmus a legerősebb – a fehér – tő­késosztályok által elnyomottak érdekeinek nemzetközi jellegé­ből indul ki.

E viszonyok képmutatóságát ezer jövedelmi statisztikánál job­ban megvilágítja egyetlen jelenség: a menekültek. A gazdag or­szágok kivétel nélkül határaikon kívül rekesztették azt az ínség­áradatot, amelyet a saját kapzsiságuk idézett elő.sAzok az or­szágok fogadták be őket, amelyek ezt legkevésbé engedhetik meg maguknak. Az az ellentmondás, amely a legkifejezőbben jellemzi a mai világ osztályviszonyait, a szabad kereskedelem, amely mindenre kiterjed, kivéve a munkaerőt, s amelynek fő kor­látai az imperialista és a függésben lévő országok közötti sza­bad áramlásban jelentkeznek. A harmadik világon belül a mun­kaerő többé-kevésbé szabadon áramlik; csakúgy, mint az impe­rialista országok között.⁵ A rasszizmus világméretű apartheid.

Ez annyira univerzális, hogy már „természetes"-ként tesszük magunkévá. Az összes fejlett ország munkásosztálya egy­behangzóan ellenzi a harmadik világból jövő bevándorlást, még az USA-beli is, amely pedig maga is egy bevándorló társadalom. „Nyilvánvaló", hogy ha még több embert beenge­dünk, nem lesz elég ház, elég munka, elég pénz stb. Ez ép­penséggel nem nyilvánvaló és nem igaz. Amikor valami hamis dolog nyilvánvalónak tűnik, az már önmagában jeles tudomá­nyos tény, amely tanulmányozást igényel. A valós anyagi viszo­nyok újratermelik magukat a gondolatban, függetlenül a tőké­sek bármiféle tudatos tevékenységétől. A tudósnak pedig az a dolga, hogy behatoljon a „józan ész" mögé, s felfedje az általa érzékelt valóságot, ti. a nemzetközi munkásszolidaritás majd­nem teljes mértékű leépülését.

Csak a boldog tudatlanság vezethet az olyan tökéletes vak­sághoz, amilyennel a munkásosztály szolidaritását kezelik. Leiman hosszas fejtegetése egyetlen kifejezésben, „a fekete és fehér munkásosztály közötti alapvető érdekközösségben" kris­tályosodik ki. A Fekete-Fehér Egységről szóló hatodik fejezet­ben azon a furcsa tényen kesereg, hogy ez nem jön létre, okol­va ezért elsősorban a fekete közösségeket.

A kérdés, amivel foglalkoznia kellett volna: hogyan építhető újjá a szolidaritás a világ szegényei és a munkásosztály azon cso­portja között, amely bevágja az ajtót az orruk előtt, majd pogro­mot indít az ellen a néhány szerencsétlen ellen, aki bejutott a ré­sen? A munkásosztály egy privilegizált csoportja hűtlen lesz a saját tőkéseik ellen folytatott világméretű küzdelemhez, hűtlensé­géért jutalomban részesül, s e világszintű társadalmi viszonyokat kivetíti a belső szerveibe. A rasszizmus a világ imperialista részé­nek fetisizált kifejezése. A tőkés centrumon belüli hierarchia töb­bé-kevésbé hűségesen visszaadja a világban létező elnyomás hierarchiáját, hiszen legalul találhatók azok, akik az utóbbi idő­ben érkeztek a legszegényebb országokból, legfelül pedig azok, akik legelsőként érkeztek a leggazdagabb országokból.

Leiman a rasszizmus gyökereit a rabszolgaságban próbálja megjelölni, amely az Amerikai Álomnak egy olyan perzselő vád­irata, amelyet még a hagyományos marxisták sem hagyhatnak figyelmen kívül. Ám ha a rasszizmusnak a rabszolgaság az oka, akkor Európában ez tévút, Japánban pedig felfoghatatlan. A rab­szolgaság a gyarmati szolgaság legszélsőségesebb kifejeződé­se. Magyarázatul szolgál az USA-ban kialakult rasszizmus sa­játos formájára, de nem az általában vett rasszizmusra.

Mindez egy olyan eszmecserét hoz létre, amely jellemző a hagyományos marxizmusra: hogy tudniillik – amint azt Shulman (1989) pontosan megfogalmazza – vajon „a rasszizmus olyas­valami-e, amit a tőkések művelnek a munkásosztállyal". Leiman azt a nem-materialista nézetet osztja, miszerint a rasszizmus tőkés összeesküvés: az ő „politikai érdekük abban, hogy meg­őrizzék osztályuralmukat, azt kívánja, hogy megosszák a mun­kásosztályt". Marx úgy tartotta, hogy az ideológia a létező anyagi viszonyok újratermelődése a gondolatban. A fajgyűlölet azért van jelen a nagyvárosi munkásosztály öntudatában, mert jelen van a világ többi részéhez való viszonyulásában. Ez a tőkésektől függetlenül jön létre, éppen úgy ahogy a termékfetisizmus létre­jön a propagandától függetlenül.

Leiman, figyelmen kívül hagyva mindezt, klasszikus ellenvéle­mények sorozatával áll elő. A rasszizmus, mondja ő, a kapitaliz­musban honos. Erre azért van szüksége, hogy előhozakodjon egy régi históriával: a fekete reformküzdelmek segítik a tőkéseket.

„Az alapelméletem ebben a tanulmányban az, hogy a diszkri­mináció megszüntetése a kapitalizmus megőrzése mellett eleve ellentmondásos, és hogy mindkettőjük megszüntetése a fajok kö­zötti munkásosztály-szolidaritás elérésén áll vagy bukik. Ezért minden reformista tevékenység (beleértve politikai posztok meg­szerzését), amelyet a létező politikai rendszeren belül visznek végbe csupán arra jó, hogy megerősítse és legitimálja a kizsák­mányoló és rasszista tőkés termelési és elosztási módot."

E kilencven éves érvelés felületességét az tárja elénk, hogy az egyetlen megengedhető reform: a harc a magasabb bére­kért. A szakszervezetek, amelyek minden bizonnyal „a létező politikai rendszeren belül tevékenykednek" (az USA-ban a bur­zsoá pártrendszeren belül), amelyek világosan „megerősítik és legitimálják a kizsákmányoló és rasszista tőkés termelési mó­dot", és amelyek soha nem hagynak fel a politikai posztok „re­formista" hajszolásával, be vannak biztosítva a bírálattal szem­ben, hiszen a bérharc szent.

Az effajta „hagyományos marxista" érveléseket mindig arra használják fel, hogy megerősítsék azoknak a munkásoknak a józanész-rasszizmusát, akik úgy fognak fel minden küzdel­met olyan jogokért, amelyekkel már rendelkeznek, mint ha­szontalan eltévelyedést a több pénz megszerzésétől.

A politikai jogok ártanak a kapitalizmusnak, mivel az megta­gadja őket az emberek nagy többségétől. Oktalan és sértő do­log elutasítani a déli feketék mélyről jövő és hősies küzdelmét afféle szavakkal, (323. o.) hogy „ők a feketék státuszát csak egyenlőtlen kizsákmányolásból egyenlő kizsákmányolássá vál­toztatták". Ha a feketéknek világszerte akár csak ugyanazok a jogaik és jövedelmük lenne, mint egy szegény amerikai­nak, a kapitalizmus megszűnne létezni. Ha nem lett volna polgárjogi küzdelem, a mai amerikai baloldal nem létezne, hogy ilyen leereszkedő ítéleteket mondjunk róla.

Mivel Marxnál sehol sem található meg ez az ökonomisztikus halandzsa, a hagyományos marxizmus végrehajt egy művele­tet. Módosítja Marx kategóriáit, hogy a rasszizmust a marxizmus ruháiba bújtathassa:

„A marxisták (mifélék? kik? hol?) azt hangsúlyozzák, hogy a gazdasági tényezők döntően meghatározzák bármilyen adott társadalmi formáció általános alakját, s a vagyonos és a vagyon­talan osztály közötti osztályharc a kulcs mindenféle osztály-ala­pú küzdelem »mozgástörvényeinek« megértéséhez."

Amit Marx (1977. 20. o.) valójában mondott:

„Tanulmányaim vezérelvét a következőképpen lehet összefog­lalni. Létezésük társadalmi termelésében az emberek elkerül­hetetlenül meghatározott, akaratuktól független viszonyokba ke­rülnek, mégpedig olyan termelési viszonyokba, amelyek megfe­lelnek anyagi termelőerőik fejlettségi szintjének. E termelési vi­szonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági rendsze­rét, azt a valós alapot, amelyen a társadalmi tudat meghatáro­zott formái érintkeznek egymással. Az anyagi lét termelési módja (kiemelés tőlem – A. F.) megszabja a társadalmi, politikai és intellektuális élet folyamatát."⁶

Az USA-ban és az Egyesült Királyságban a „küzdelem a va­gyonos és a vagyontalan osztályok között" az össztermelésből való részesedés feletti vita, tehát a törvényes szakszervezeti bérharc formáját ölti. Összehasonlításképpen, a német kapita­lizmus a maga idejében elpusztított 40 millió embert, eltüntetett számos fajt a bolygó különböző részeiről, és lerombolta fél Oro­szországot.⁷ A „gazdasági" tényezők között, amelyek ezt az osz­tályharcot formálták, ott volt Németország kései igénye „egy hely­re a nap alatt", veresége a háborúban, az orosz forradalom, és az antiszemitizmus történelmi hagyománya Kelet-Európában, amely kb. 700 évvel a kapitalizmus előttre datálódik.

Ha a „küzdelem a vagyonos és a vagyontalan osztályok kö­zött" mindezt lefedi, akkor ez csupán annyit jelent, hogy „min­den, aminek köze van a kapitalizmushoz", vagyis Marx tételénél kötöttünk ki. Azonban a valódi tartalma világos a könyv többi ré­széből, amely céltudatosan összpontosít a „jövedelemre, a fog­lalkoztatási szerkezetekre, a munkanélküliségre, az oktatásra, és a lakásépítésre", mindenre a jövedelem, az USA-ban felosz­tott értékhez való hozzáférés szempontjából. Ez a hiányjel a jö­vedelem-felosztás feletti gazdasági küzdelemmel helyettesíti a politikai osztályharcot. A Kommunista Kiáltvány híres mondatát, miszerint „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy felemelje a proletariátust az uralkodó osztály helyzetébe, hogy megnyerje a demokrácia csatáját" kicseréli arra a mondat­ra, hogy „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy olyan magasra emelje a béreket, hogy a tőkések feladják a küzdelmet".

Leiman-nek – érdemére legyen mondva – nem tetszenek sa­ját érvelésének durvább következtetései. Figyelmeztet a „gaz­dasági determinizmus" egyoldalúságára, és az „öntudat" illetve az „osztály" és „faj" közötti „egyensúly" fontosságát hangsúlyoz­za. Hódolatát teszi olyan haszontalan kis tények előtt, mint hogy a rasszizmus a középkor óta létezik, s a szexizmus a történe­lem előtti kor hajnalától fogva,⁸ vagy hogy a rasszisták kilenc­ven százaléka munkás.

A tragédia az, hogy a materializmus – szemben az ökonomizmussal – sokkal többet megmagyaráz a rasszizmusból, mint az egyéni öntudat. A hagyományos marxizmus, amely az anya­gi feltételeket az anyagi jövedelemre redukálja, kitárja az aj­tót olyan emberek nem-materialista érvelése előtt, akik jog­gal háborodnak fel a marxistának beállított nézeteken, s akik aztán misztikus, metafizikus vagy egyenesen reakciós ma­gyarázatokba menekülnek.

A probléma nem az „anyag" és a „tudat" általi meghatározott­ság szembeállításakor, hanem a helyes anyagi feltételek azo­nosításakor jelentkezik. Hegyek fognak elkopni, míg a rasszizmus érthetővé válik a bérharc keretein belül. A rasszizmus, amely politikai jelenség, a világméretű imperialista uralom megőrzésének anyagi eszköze. Ez az egyetlen módja annak, hogy ez az uralom fennmaradhasson. Az a hamis látszat, hogy a kapitalizmus konszenzussal kormányoz, nem más mint a nem­zeti határok fetisizálása, azon mesterséges feltételek terméke, amelyeket a tőkés centrum tart fenn a világ többi részének ma­ximális kizsákmányolásával.

A kapitalizmus megmarad a kisebbség többség felett gya­korolt világméretű diktatúrájának, a politikai jogoknak a több­ségtől való nyílt és erőszakos megtagadásával, kezdve azzal a joggal, hogy ott éljünk, ahol szeretnénk. Ez a világméretű apar­theid. Ennek az ideológiai kifejeződése, a rasszizmus, az az embertelen doktrína, amely szerint az emberi faj többsége való­jában nem ember, s ezért nincsenek jogai. Ez az elnyomás nem­zetközi kultúrája, és bárminemű kísérlet arra nézve, hogy ez egyetlen nemzeten, méghozzá a világ leghatalmasabb nemze­tén belül értelmezhető legyen, kudarcra van ítélve. Leiman jó szándékú könyve ezt a tényt – jóllehet negatív előjellel – Vegy­tiszta kivitelben szemlélteti.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)

Anti-Náci Liga                                                                                           (Socialist Review)

Jegyzetek

¹ Ez nagyon erősen jelentkezik olyan országokban, amelyek számos háborút nyertek, legalább két évszázada nem volt forradalmuk, és so­hasem voltak megszállva, vagy a fasizmus szenvedéseinek kitéve, s amelyek kiváló képzéssel rendelkeznek a világ forradalmárainak okta­tására, s ez az oka annak, hogy a kis Internacionálék mind Londonban vagy New Yorkban székelnek.

² A katonai vereség eddig az egyetlen olyan körülmény, amely forra­dalmat idézett elő a fejlett országokban. Ez egy figyelemre méltó tény, és Marx igazán brilliáns meglátásainak egyike az volt, hogy mindezt fel­ismerte, és előre megjósolta, habár – úgy tűnik – ez már a „hagyomá­nyos marxizmus" meghaladása.

³ Ez már Marx idejében is köztudott volt: „az angol proletariátus való­jában egyre inkább burzsoává válik, olyannyira, hogy ez a leginkább burzsoá nemzet láthatóan azt a végcélt tűzte ki, hogy a burzsoázia mel­len burzsoá arisztokráciával és burzsoá proletariátussal rendelkezzen. Ez persze egy bizonyos mértékig igazolható egy olyan nemzet számá­ra, amely az egész világot kizsákmányolja." Engels' levele Marxhoz. 1858. október 7. (Magyarul: Kari Marx és Friedrich Engels művei – továbbiak­ban: MEM. 29. kötet. Levelek 1856-1859. Kossuth Könyvkiadó, 1972.337.)

⁴ "Marx nézete ez volt: „A Nemzetközi Munkásszövetség legfontosabb célja, hogy siettesse a társadalmi forradalmat Angliában. A siettetés egyetlen módja (kiemelés tőlem) Írország függetlenségének megteremtése…a londoni Központi Tanács különleges feladata az an­gol munkások ráébresztése arra, hogy számukra Írország felszabadu­lása nem absztrakt igazságosság vagy emberi érzés kérdése, hanem saját felszabadulásuk első feltétele." (Marx levele Meyerhez és Vogt-hoz, 1870. április 9. Magyarul: MEM 32. kötet. Levelek 1868-1870.1974.656.) Ennyit a burzsoá nacionalizmus szörnyű veszélyeiről.

⁵ Leiman könyvében négy utalást találunk a bevándorlásra, amelyek közül egyik sem korszerű; megítélése szerint (51.) „Egy másik akadály (kiemelés tőlem) volt a fajok közötti munkásszolidaritás kifejlődése útjá­ban a bevándorlás: állandóan változtatva a munkásosztály összetételét, rendkívül hatékonyan megakadályozta egy stabil szervezeti bázis meg­szilárdulását." A tényeket tekintve, minden említésre méltó,szakszervezeti mozgalmat bevándorlók építettek ki. Mindenki más tudja, ki volt Joe Hill. Leiman még azt sem tudja, hogy a saját szakszervezeti mozgalma hon­nan ered. ^

⁶ Engels jól ismert, Block-hoz írt, 1890. szeptember 21-ei levelében mondja:…..A történelem materialista felfogásának megfelelően, az alap­vetően meghatározó tényező a történelemben a valós lét termelése és újratermelése (kiemelés tőlem – A. F). Sem Marx, sem én soha nem állí­tottunk ennél többet. Ezért, ha valaki ezt kicsavarja, és azt mondja, hogy a gazdasági tényező az egyetlen meghatározó tényező, ezzel azt az állítást átalakítja egy semmitmondó, absztrakt, képtelen frázissá." (Magya­rul: MEM 37. kötet. Levelek 1888-1890.197.453.)

⁷ A szakszervezeteket is eltörölte, amivel is teljes tizenkét évvel vissza­vetette a német bérharcot.

⁸ Engels (1870) a nők elnyomásáról szóló saját materialista érvelését A család, a magántulajdon és az állam eredetei-ben adja közre, amely­ben a nők elnyomását kb. i.e. 15000-re vezeti vissza. Meglehet, hogy ő csak egy „neo-marxista" volt.

Irodalom

Cherry, B. 1989. Reply to Shulman. Review of Radical Political Eco-nomics, Vol. 21(4), 79.

Cherry, B. 1988. Shifts in Radical Theories of Inequality. Review of Radical Political Economics, Vol. 20 (2-3).

Leiman, Melvin, 1993. The Political Economy of Racism. London: Pluto.

Engels 1970. The Origin of the Family, Priváté Property and the State. In: Marx and Engels. 1970. Magyarul: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Marx-Engels Válogatott Művei (Kossuth Könyvkiadó, 1975) 3. 457-571.

Marx. 1977. A Contribution to the Critique of Political Economy. Preface. Moscow: Progress Publishers. Magyarul: Beveztés a politikai gazdaság­tan bírálatához. MEVM 2. 30-53.

Marx and Engels. 1970a. The Communist Manifesto. In: Marx and En­gels (1970b) 52. Magyarul: A Kommunista Párt kiáltványa. MEVM 1. 137-164.

Marx and Engels. 1970b. Selected worfra.London, Lawrence and Wishart 1970.

Marx and Engels. 1975. Selected Correspondence. Moscow: Progress Publishers.

Shulman, Steven. 1989. Controversies in the Marxian Analysis of Racial Discrimination. Review of Radical Political Economics, Vol. 21(4) 73.

Etienne Balibar – Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Classe. Les identités ambiguës. [Rassz, nemzet, osztály. Ambivalens identitás] Edition La Découverte, 1988.

E munka, amelynek érdekessége abból is fakad, hogy a szer­zők kifejtik az egymás nézeteit bíráló álláspontjukat, Balibar elő­szavával indul, Wallerstein utószavával zárul, ily módon formai­lag is kifejezve az „egységet és az elkülönböződést". A teoreti­kusok koncepciója egy hároméves, a párizsi Maison des Sciences de l'Homme-ban megtartott szemináriumon formálódott (1985­87). Balibar közös álláspontnak ad hangot akkor, amikor kije­lenti, hogy nem törekedtek sem abszolút teljességre, sem pedig koherenciára, pusztán a kutatás bizonyos útjait akarták kijelölni, és még nagyon korai volna végkövetkeztetéseket levonni. Ugyan­akkor remélik, hogy gazdag anyagot nyújtanak az olvasónak a reflexióra és a kritikára. (A szemináriumon még sokan résztvettek, így pl. Samir Amin, Eric Hobsbawm, az azóta elhunyt Ernest Gellner stb.)

Habár azóta végbement a rendszerváltás, ma is változatlanul fontos a kritikai számvetés a szerzők akkori álláspontjával, még­hozzá mindenekelőtt a szövegek kortörténeti jelentősége miatt, hiszen Wallerstein és Balibar a „nyugati marxizmus" aktuális vi­táihoz kívántak a kor színvonalán hozzászólni. Egyben bizonyos lényeges vonatkozásokban képet kaphatunk arról, hogy^milyen elméleti és módszertani felfogások váltak dominánssá a rend­szerváltás érlelődése során egyes kiemelkedő „nyugati marxis­táknál".

Az „egyetemes rasszizmusról" szólva Balibar összefoglaló jel­legű előszavában kifejti, hogy a rasszizmus tradicionális és új formái előtörnek, s ehhez hozzájárult a dekolonizáció is, amely új, konfliktusokkal terhes megosztottságokat hozott létre. Egyik vezérmotívuma a rasszizmussal kapcsolatos gondolatmenetek­nek, hogy a polgári ideológia és ezen belül a humanizmus univerzalizmusa korántsem összeegyeztethetetlen a hierar­chiák és kizárások rendszerével (mindenekelőtt a rasszizmus­ról és a szexizmusról van szó). Wallerstein az univerzalizmust a piacformára, az akkumulációs folyamat univerzalitására vezeti vissza, a rasszizmust pedig a munkaerőnek a centrumon, illet­ve a periférián megvalósuló egyenlőtlen értékelésére, végül pe­dig a szexizmust arra az ellentétre, ami a „férfi-munka" és a ház­tartásban megvalósuló női „nem-munka" közt áll fenn. Balibar álláspontja szerint viszont a rasszizmus szóban forgó sajátos alakja a nacionalizmussal függ össze. „A történelmi nemzet" kér­déséről szólva a szerzők a nép és a nemzet kategóriáját elem­zik, Balibar diakronikusan, amennyiben a nemzetforma fejlődé­sét vizsgálja, Wallerstein pedig szinkronikusan, azt elemezve, hogy mi a szerepe a nemzeti felépítménynek a világgazdaság többi politikai intézménye között. Míg azonban Balibar az osz­tályharcokat abba a nemzeti keretbe illeszti, amely ugyanakkor e harcok antitézisét alkotja, addig Wallerstein a nemzeti formát az osztályharcok régiójába utalja. Wallerstein továbbá a „nép" létrejöttének három nagy történelmi formáját különbözteti meg, ezek a faj (le race, die Rasse, magyarul az elterjedt közhaszná­latnak megfelelően és hibásan a fajta helyett a faj), a nemzet valamint az etnicitás, s ezek a maguk részéről a világgazdaság különböző struktúráira utalnak. Balibar ezzel szemben a világ­gazdagság konstituálásában nagy szerepet tulajdonít a politikai formák pluralitásának. A nép (mint fiktív etnicitás) konstituálá­sában a hegemónia létrejötte a döntő, s azoknak az intézmé­nyeknek a szerepe, amelyek a nyelvi és a fajtabeli közösség lét­rejöttéhez vezetnek. Ugyanakkor mindketten olyan történelmi konstrukciókként értelmezik a nemzetet és a népet, amelyek ré­vén a mai intézmények és antagonizmusok az egyéni identitá­sok létrehozása érdekében a múltba vetíthetők.

„Az osztályok: polarizáció és túldetermináció" kérdéseiről szól­va Balibar kiemeli, hogy míg Wallerstein fenntartja a magánvaló és magáértvaló osztály megkülönböztetését, ő nem. Ugyanakkor az ilyen és hasonló véleménykülönbségek ellenére a követ­kező nézetekben megegyeznek: Marxnak igaza volt az osztá­lyok polarizációját illetően – a kapitalizmusban az osztályoknak nincs ideáltípusa, azonban léteznek (a proletariátusról és a bur­zsoáziáról szólva) a proletarizálódás és az elpolgáriasodás fo­lyamatai,, továbbá a „burzsoát" sokrétűbben kell meghatározni, mint pusztán a profitot akkumulálót (vagy akár produktív befek­tetőt). E fogalomról szólva szintén felszínre kerül a szerzők kü­lönböző nemzeti tradíciója: a francia Balibar a hazájában elter­jedt (Engelstől eredő) előítéletre reagál, szerinte a burzsoá-kapitalista nem parazita. Ezzel szemben Wallerstein a hazájában, az USA-ban fogant menedzser-mítoszt bírálva azt bizonyítja, hogy a burzsoá nem az arisztokrata ellentéte. A szerzők továb­bá megegyeznek abban, hogy a „fejlett országokban" az osz­tálykülönbségeket az általános iskoláztatás nemcsak reprodu­kálja, hanem produkálja is, eszköze a káderek kiválasztásának, és egy olyan ideológiai apparátust testesít meg, amely a társa­dalmi különbségeket, elválasztottságokat naturalizálja a fizikai és a szellemi munka, valamint a végrehajtó és az irányító mun­ka szétválasztásával. És ez a fajta naturalizálás, amely a szer­zők szerint szorosan összefügg a rasszizmussal, nem kevésbé hatékony, mint a privilégiumok más legitimációi. Nincs azonban szó arról – így Balibar -, hogy e közös elméleti megfontolások hatására közös álláspontra jutnának: míg Wallerstein szerint a csoporttudat erősebb, mint az osztálytudat, (vagy pedig az előbbi az utóbbi megvalósulási formáját testesíti meg), míg továbbá a rasszizmust az osztálystruktúra kifejeződésének tekinti, addig Balibar szerint a rasszizmus a politikai elidegenedés olyan sa­játos formája, amely az osztályharcokat a nacionalizmus régió­jában jellemzi (a proletariátus rasszizálódása, az ouvrierizmus, az osztálykonszenzus válság esetén stb.).

Balibar összefoglaló jellegű előszavában leszögezi, hogy a harmadik világ pauperizált tömegeinek és Nyugat-Európa „új pro­letárjainak" a gyakorlatban közös ellenfelük az intézményes rasszizmus és ennek tömeghatása. Ezért Balibar szerint új ala­pokon kell megfogalmazni azt az osztályideológiát, amely szembe tud szegülni a nacionalizmussal. Ennek egy olyan hatékony antirasszizmus a feltétele, amely már meg is hatá­rozza ennek az ideológiának a tartalmát.

Nos, miután egy mégoly elvont, ám átfogó jellegű képei alkot­hatunk a műben foglalt problematikáról, a következőkben vázla­tosan ismertetek néhány kérdéskört. Ezután kritikai reflexióimra térek ki. s«~

Mindenekelőtt a rasszizmusról van szó, s ezen belül is arról a Balibar által megfogalmazott kérdésről, hogy létezik-e neo-rasszizmus (I. az ugyanilyen című fejezetben). Leszögezi, hogy a rasszizmus elméleti dimenziója, ma éppúgy, mint régen, nem elsődleges jelentőségű, hiszen olyan totális szociális jelenség­ről van szó, amely számos praxisformát tartalmaz, éppúgy ma­gában foglalja az erőszak alkalmazását, mint a lenézést, a sem­mibevételt, az intoleranciát, a lealacsonyítást és a kizsákmányo­lást. Emellett tartalmaz a szegregáció agyrémével összefüggő olyan nézeteket, mint amilyenek pl. a társadalom megtisztítása mindazoktól, akik „radikálisan mások". A hangulatok és érzések specifikus megszervezéséről van tehát szó, s eközben sztereo­tip formát nyer a rasszizmus alanya és tárgya: akiket tárgyként érint a rasszizmus, arra kényszerülnek, hogy magukat közös­ségként vegyék tudomásul – szemben a rasszisták közösségé­vel.

Balibar rámutat, hogy a rasszisták áldozatainak szempontjá­ból a tettnek és a tetthez való átmenetnek elsőbbsége van a rasszista tanokkal szemben, s a tetteket nem korlátozzák a fizi­kai erőszakra és a diszkriminálásokra, hanem belefoglalják a szavak által gyakorolt erőszakot is. Ugyanakkor, függetlenül at­tól, hogy honnan származnak a rasszista nézetek (az uralkodó vagy a neki alávetett osztályokból), mindenképpen az értelmi­ség racionalizálja azt az elméletet, amely nélkül nem lehetsé­ges rasszizmus. A neorasszizmus a bevándorláshoz kapcsoló­dik, ahhoz a jelenséghez, amelyben megfordul a lakosság moz­gási iránya a régi gyarmatok és a régi „anyaországok" között. Egy olyan, „rasszok nélküli rasszizmusról" van szó, amelynek uralkodó motívuma többé nem a biológiai öröklődés, hanem a kulturális különbségek megszüntethetetlen jellege. Ezen az ala­pon körvonalazódik a határok fenntartásának szükségessége. Balibar azt elemzi a továbbiakban, hogyan járult hozzá Lévi-Strauss elmélete (eszerint minden kultúra egyformán komplex és egyaránt szükséges az emberi fejlődéshez) ahhoz a felfogás­hoz, hogy a kulturális keveredések, a kulturális distanciák meg­szüntetése káros hatású. Arról van tehát szó, hogy átmenet ment végbe: a fajokról szóló, a történelemben a fajok harcát „felmuta­tó" elmélet helyett immár a társadalmon belüli „etnikai viszonyok" (vagy rassz-viszonyok) alkotják az elmélet centrális tárgyát. Ez a differenciális vagy metarasszizmus rehabilitálja az irracionális mozgalmakat, a kollektív agresszivitást és az erőszakot, a. xenofóbiát.

Balibar kifejti, hogy ez „a rasszok nélküli rasszizmus" nem is olyan új; előfutára és prototípusa az antiszemitizmus, hiszen a modern antiszemitizmus már kulturális rasszizmus: itt a tulajdon­képpen megfoghatatlan, azonosíthatatlan testi jegyek nem ön­magukat reprezentálják, hanem inkább egy lelki alkatot, szelle­mi örökséget nyilvánítanak ki. A zsidóság lényege eszerint ab­ban rejlik, hogy sajátos kulturális örökségként a morális züllesz-tés eleme. (Ebben az értelemben mutat rá Ruth Benedict arra, hogy H. S. Chamberlain sem fizikai vonásaik vagy származá­suk alapján különböztette meg a zsidókat, hanem ellenségnek tekintette őket, sajátos gondolkodási és tevékenységi módjuk miatt. „Az ember nagyonis gyorsan zsidóvá válhat.") Ezért for­máját tekintve elmondható, hogy a jelenlegi differenciális rasszizmus egyfajta általánosított antiszemitizmus. Ez a mozzanat lényeges pl. a Franciaországban uralkodó arabellenesség meg­értéséhez. Állandóan felcserélik az arabságot és az iszlámot: az iszlámról olyan képet alakítanák ki, hogy ez összeegyeztet­hetetlen az európai gondolkodással és ideológiai egyeduralom­ra tör. Abban a mértékben azonban, ahogyan a népcsoportok mozgása felerősödik, újragondolják a nemzetállamok határainak fogalmát. Ennek jegyében a határok „társadalmi profilaktikus" funkciót töltenek majd be, míg a technológiai változások hatá­sára az osztály harcban egyre nagyobb szerepet tölt be az egyen­lőtlen iskoláztatás, s egyáltalán a szellemi hierarchia.

Immánuel Wallerstein az „Ideológiai feszültségek a kapitaliz­musban: Univerzalizmus verzus szexizmus és rasszizmus" c. fe­jezetben azt a feszültséget elemzi, ami az „Alle Menschen werden Brüder" („Minden ember testvérré lesz") fennen hirde­tett univerzalizmusa és a testvériesülésből ugyanakkor a nőket kizáró jellege közt áll fenn.

A rendszert ideológiailag legitimáló univerzalizmus ellentétben áll a rasszista és a szexista struktúrákkal, s ez az ellentét jelen­tős szerepet játszik magának a rendszernek a dinamikájában. Koránt sincs arról szó, hogy az egymással szembenállók tábora képviselné az univerzalizmust, illetve a rasszizmust, a szexizmust: elmondható, hogy általában ugyanazok és egyszerre azo­nosulnak az egymást kizáró, ám ilyenként nem tudatosított né­zetekkel. Már a XVIII. században, a felvilágosodás ideológiájá­ban úgy fogalmazódott meg az univerzalizmus ideológiája, hogy a nők mellett a nem-fehérek kiszorultak belőle. Az univerzalista ideológiát létrehívó-fenntartó okok magában a társadalmi-gaz­dasági valóságban rejlenek: a kapitalista világrendszer lényege a végtelen tőkeakkumuláció, elengedhetetlen mechanizmusa a mindennek áruvá változtatása, s ily módon minden partikulari­tás kizárása. Mindennek két következménye is van, s ez külö­nösen a munkaerő-árura vonatkozik: a „szabad utat kell adni a szorgalmasnak" jelszava megvalósításához számos intézmény járult hozzá (pl. a nyilvános oktatás stb.), eredményeként pedig létrejött az úgynevezett teljesítmény-társadalom. A valóságban azonban a kifejtett munkáért nem jár egyenlő díjazás, az egyen­lőségre való hivatkozás tarthatatlan, és ezért politikailag a telje­sítmény-társadalom az egyik legkevésbé stabil rendszer. Ezál­tal alapozódik meg a szexizmus és a rasszizmus jelentősége. A prekapitalista történelmi formációkban a xenofóbia úgy hatott, hogy „fizikailag" zárták ki a „barbárokat" a közösségből, ám az expanzióban lévő tőkés rendszernek az összmunkaerőre van szüksége. Ugyanakkor az uralmon lévők a termelési költsége­ket, ezen belül a munkaerő újratermelési költségeit, valamint azokat a kiadásokat, amelyeket a munkásság politikai tiltakozá­sának leszerelése követel meg, a minimumra akarják csökken­teni. A rasszizmus az a varázsformula, amely összhangba hoz­za ezeket a célokat. Hajdan a meghódított majd megtérített ős­lakosságot (túl azon a korszakon, amikor még legyilkolták őket) integrálták a dolgozó lakosságba, persze „képességeik" szint­jén, tehát a foglalkoztatottsági és bérskála legalacsonyabb fo­kán.

A rasszizmus a munkásság „etnizálásának" funkcióját látja el. Mindig is létezik a teljesítmények és javadalmazásaik hierarchi­kus rendszere, habár változó, alakuló formában, és mindig lesz­nek olyanok, akik a rendszer „négerei". Ha pedig kevés olyan fekete lesz, akire ezt a szerepet lehetne ruházni, akkor kitalál­ják a „fehér nigger" kategóriáját. A rasszizmus ezen állandó, ám mozgékonyan formaváltoztató jellegében igen hasznos funkciót tölt be. Lehetővé teszi azoknak kijelölését, akik a legigénytele­nebb munkákat végzik és a legalacsonyabb béreket kapják, le­hetővé teszi a családokon, a közösségeken belül a felnövekvők­nek ebben a szellemben történő szocializációját.

A rasszizmus szorosan összefügg a szexizmussal. A jelzett alacsony bérek csak azért lehetségesek, mert a bérmunkások egy olyan háztartási struktúrában élnek, ahol a nők (valamint az öregek és a fiatalok) úgy hoznak létre a tőkések számára többletértéket, hogy ezért egy fillért sem kapnak, munkájukat mint „nem-munkát" veszik számításba. Kitalálják a „háziasszony" fogalmát és megállapítják, hogy nem végez munkát,,,csak„a ház­tartást vezeti".

A rasszizmus fokozódása vezet az ellenséggé stilizált csoport teljes kiirtásához, mint amilyen pl. a zsidók kiirtása-volt a nácik által, ám az ilyen és az ehhez hasonló irracionális ideológiákkal és praxisokkal nemcsak az áldozatok szegülnek szembe, ha­nem azok a gazdasági-hatalmi struktúrák is, amelyeknek leg­főbb célja az etnizált, ám ugyanakkor produktív munkásság.

Vajon milyen eredményekkel járna az univerzalizmus foko­zódása, extrémmé válása? Tendenciáját tekintve kibontakoz­hatna a munkateljesítmények és javadalmazásaik egy olyan ténylegesen egalitárius elosztása, amelyben az etnikai szár­mazás és a nemek szerinti megkülönböztetés többé már nem játszana szerepet. Ehhez azonban törvényi és intézményi vál­tozásokra lenne szükség, mi több, az etnikai minták belsővé tett, elsajátított formáinak meghaladására is. Ezért a rassziz­mus könnyebben csaphat át extrém formába, mint az univer­zalizmus. Fellelhető azonban egyfajta cikk-cakk minta e feszült­ségek történelmi alakulása során, amely hasonló azokhoz az ingadozásokhoz (amelyekkel részben össze is függ), mint ami­lyenek a gazdasági expanzió és összehúzódás folyamatai. A tőkés gazdaság állandósuló strukturális válságával párhuza­mosan egyre inkább fokozódik a feszültség az univerzalizmus és a rasszizmus/szexizmus között, és ez az a tulajdonképpeni ideológiai és intézményi terep, ahol a fennállón túlmutató rend­szert körvonalazhatjuk. Arról a rendszerről van szó, amelynek többé nem lesz szüksége sem az univerzalista, sem a rasszista-szexista ideológiára.

„A nemzet-forma: történelem és ideológia" c. tanulmányban Balibar a nemzet-eredetek és nemzeti folytonosságok mítoszát hatékony ideológiai formaként elemzi. Braudel és Wallerstein nyomán azt tartja, hogy a nemzetek létrejöttét nem a tőkés piac absztrakciójával összefüggésben kell magyarázni, hanem beta-goltságában abban a konkrét történeti világgazdasági rendszer­ben, amely a centrum és a periféria formájában szerveződik és nyer hierarchikus alakzatot. Ennek a rendszernek különböző akkumulációs formái vannak, és az egyenlőtlen csere és az ura­lom jellemzi. A nemzeti forma jelentősége abban rejlik, hogy helyi szinten lehetővé tette az osztályharcok korlátozását, és hogy ki­alakította a tulajdonképpeni, azaz az állami burzsoáziát. Ez a burzsoázia, pontosabban ezek a nemzeti burzsoáziák gyakorol­ták egyrészt a politikai, a gazdasági és a kulturális hegemóniát – és ugyanakkor ez a hegemónia alakította is őket. Balibar a továbbiakban elemzi azt a problémát, hogy csak a periférián, illetve a félperiférián maradt tér a nemzeti fejlődés számára hogy mit jelent a szociális nemzeti állam fogalma. Ami ez utóbbit ille­ti: ez az állam behatol nemcsak a gazdasági reprodukcióba, hanem az ember képzésébe, a családi struktúrába és egyáltalán, áthatja az egész „privát életet". Az egyének egzisztenciája, tar­tozzanak bármely osztályba, alá van rendelve nemzeti állampol­gári létezésüknek. Balibar elemzi továbbá, hogy mit jelent a nép mint imaginárius formáció: nem lévén etnikai bázisa és ugyan­akkor áthatják az osztálykonfliktusok, a népnek állandóan nem­zeti közösségként kell konstituálnia önmagát. Az „ideológiai ál­lamapparátusok" jelentős szerepet játszanak az etnicitás létre­hozásában, ahogyan ezt Althusser vázolta, hangsúlyozva, hogy az uralkodó ideológia a polgári társadalomban immár nem a csa­lád-egyház, hanem a család-iskola régiójában rejlik.

Elméleti szinten összefüggés áll fenn a társadalmi formációk egyenes vonalú fejlődése és annak kritikátlan elfogadása közt, hogy a nemzeti állam a politikai intézmények legmagasabb és örökéletű formája.

Wallerstein utószavában hangsúlyozza, hogy amennyiben a munkásosztály a partikularizmus eszméivel azonosul, annyiban gyakran ösztönösen is attól a képmutató univerzalizmustól igyek­szik megszabadulni, amely elleplezi az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt. A nemzet, a faj és az osztály fogalmai azért népszerűek, mert menekvési lehetőséget ígérnek az el­nyomottak számára.

Nos, élve a szerzők által javasolt reflexióval és kritikával, in­kább csak jelzésszerűen néhány ellenvetést tennék. Balibar sze­rint a marxi elemzések többértelműek, hiszen állandóan inga­doznak a gazdasági, illetve a politikai vonatkozások között. Marx egyrészt azt tartja, hogy a tőkés termelési viszonyok bizonyos pontokon ellentétükbe csapnak át, innen a válság és a forrada­lom. Másrészt ezzel szemben a marxi elemzések azon a kez­dettől fogva meglévő tényen alapulnak, hogy az emberi munka­erőt nem lehet az áru állapotára redukálni – és éppen e reduká­lással szemben bontakozik ki a szervezett ellenállás, a tulajdon­képpeni, a rendszer megdöntésére irányuló osztályharc. Balibar egyenesen meghökkentőnek tartja, hogy e két ellentétes állás­pontból Marx egyaránt levezethetőnek tartja a kisajátítók kisajá­títását mint a tagadás tagadását. Szerintem azonban talán in­kább az tűnik meghökkentőnek, hogy a marxisták Althusserig és rajta túl (Balibar ugyanis Althusser szerzőtársa volt) nem re­konstruálták a tulajdonképpeni politikai gazdaságtani aspektus „tőalakját" Marxnál, holott ez felfedezéseinek centrumában áll. Hiszen Marx ifjúkorától kezdve mindvégig úgy ábrázolta (adott esetben) a tőkés gazdaság tőalakját, mint a más számára való, elidegenült tárgyiasulás kényszerét és mint idegen munka elsa­játítását. Nem volt tehát szüksége rá, hogy egy tisztán gazdasági (értsd: a politikai viszonyoktól mentesen elgondolt) pólustól eltá­volodva egy másik szférában, a politikaiban lelje meg az antago-nizmus, s így az alullévők ellenállásának bázisát. A tőkés terme­lési viszonyok által formameghatározott munkában immanensen adott volt az, amit majd a politikai szféra bontakoztat ki: az ellen­állás szükségessége. Ahol eredeti egység van a marxi műben, ott az értelmezők – nem ismerve fel az egység elméleti alapját, a társadalmi-gazdasági formameghatározás kategóriáját – ellentétet konstruálnak, s ennek alapján vetik szét a marxi művet. Ezért igen problematikusnak tűnik, amikor Balibar arról szól, hogy Marx fo­galmaival kell meghaladni magát Marxot…

Hasonlóképpen nem tűnik elfogadhatónak az a nemcsak Balibarnál fellelhető módszertani állásfoglalás, amely annak alap­ján értelmezi a marxizmust, ahogyan a „reális szocializmusban" érvényesült és megvalósult. Ki ne tudná – főként a tudós nyu­gati marxisták körében -, hogy a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége és valósága egy hírhedt sztá­lini tétel, amelynek első kiemelkedő kritikusa, Trockij, már elutasította a marxi eszméknek ezt a sztálini megtagadását. Miért kellett ennek és a többi marxista által megfogalmazott kri­tikának veszendőbe mennie? Ez az itt ható módszertani elv a hie et nunc történeti konstellációját emeli piedesztálra, ennek ren­deli alá és szolgáltatja ki az elméletet, közönyösen az igaz és a hamis megkülönböztetése iránt (192.).

Wallerstein bírálja Marx koncepcióját a forradalmakról (165.), és arról értekezik, hogy az immár nemsokára történelmi végé­hez érkező tőkés világrendszer egy szükségszerű átmeneti kor­szakba jut, ám ez az átmenet nem elkerülhetetlenül a szocializ­mushoz, azaz egy olyan egalitárius társadalomhoz vezet, amely­ben az áruforma megszűnésével kizárólag használati értékeket termelnek majd. Wallerstein azt is mondja, hogy sorsunk kulcs­kérdése az átmenet stratégiája. De hát micsoda stratégiáról le­het szó, ha az átmenetnek nincs objektív és egyben az elméleti tudat által anticipálható fő tendenciája? A „nyugati marxizmus" ebben a kérdésben szerencsére nem egységes, gondoljunk csak Ernest Mandel művére (Marxist Economic Theory. I-II., 1962., 1968.), amelyben Marx szellemében mindmáig is maradandó érvénnyel ábrázolta az átmeneti korszak tendenciáját, jellegét és eredményét. Ám hivatkozási alapul szolgálhat magának Wallersteinnek is egy korábbi álláspontja (From Feudalism to Capitalism: Transition or Transitions. 1977.). Itt Schumpejerrel egyetértésben állapította meg, hogy a kapitalizmusból a szocia­lizmusba való átmenet korai szakaszának kortársai. Félreértés ne essék: nem öncélúan állítom szembe ezeket az egymásnak ellentmondó álláspontokat, hanem azért, mert fontos volna meg­érteni az álláspont-megváltoztatás miértjét. A „nyugati" és a „ke­leti" marxisták túlnyomó többsége kezdettől fogva nem értette meg az átmeneti korszak jellegét, s főként innen eredt az elmé­letet bomlasztó, devalváló eklektika. A képlet egyszerű: Balibar is kimondta, hogy az átmeneti korszak maga a szocializmus. (Étienne Balibar: Sur la dictature du proletariat. Maspéro, 1976. 44. „Az elkerülhetetlen átmenet fázisa, amely egy egész törté­nelmi korszakot jelent – habár Lenin és a bolsevikok alábecsül­ték tartamát – maga a szocializmus.") Ezt az uralkodó hamis pa­radigmát nevezte Jánosi Ferenc „formafelcserélésnek", feltárva az elméletet és a gyakorlatot, a magát az egész rendszert bom­lasztó ellentmondásokat. Mivel a gyakorlat cáfolta az elméletet, rossz fény vetült az elméletre és persze arra a gyakorlatra is, amely semmiképpen nem akart megfelelni a szocializmus ma­gasrendű kritériumainak. Mindmáig érvényesül ennek az eklek­tikának a hatása – ahogyan tegnap könyvtárnyi irodalom szüle­tett arról (a többi között a magyar úgynevezett demokratikus el­lenzék és emigráns szárnyának művei), hogy mit vétett a való­ságban az átmeneti korszak kezdetét megtestesítő rendszer a szocializmus kritériumai ellen, úgy napjainkban ugyanennek a szellemnek a jegyében szerveződik a neosztálinista irányzat. Ez utóbbi szintén a szocializmus meglétének híján marasztalja el a rendszert, a XX. kongresszustól kezdve felbomlásáig. Mindkét kritika szerves összefüggésben áll az ismeretes sztálini állás­ponttal, csakhogy az előbbi irányzat a „nem tudják, de teszik" szellemében jár el, hiszen Marxra hivatkozik…

A valóságban minden ellentmondása, torzsága ellenére, a re­latíve fejletlen termelőerők szintjén, a hidegháború stb. közepette a „koránjött jóléti állam" főként nálunk, leginkább humanista alak­jában paternalista módon széleskörűen kísérelte meg biztosíta­ni azokat a szociális jogokat, amelyeket napjainkban a tőkés of­fenzíva visszavesz. (Kell-e mondani, hogy e visszavétel jogosult­ságát kívánja alátámasztani a „koránjött" jelző?) Sokszorosan is későn jött és túl rövid ideig is állt fent a többi közt a romák számára, akiket alig tudott kimozdítani abból az archaikus el­maradottságukból, amelynek ma még sötétebb bugyraiba süllyednek vissza. Ugyanakkor a rendszer paternalista jellegének hatására – kell-e egyáltalán mondani – az egyének még a szo­ciális jogokat is egyfajta közönybe burkolt természetadta eviden­ciával gyakorolták. Teljesen máshogy értelmezik a szerzők ezt a múltat. Wallerstein az önmagáértvaló osztály tevékenységé­nek nevezi a nemzeti felszabadító mozgalmak mellett az új tár­sadalmi mozgalmakat, valamint a szocialista országok anti­bürokratikus mozgalmait. (Ami ez utóbbit illeti: ezen a nyomvo­nalon haladva dolgozta ki terjedelmes könyvét Hilary Wainwright, a többi közt a Fideszben ünnepelve a „forradalmi rendszervál­tás" előfutárát…) A „nyugati marxisták" jelentős része nem értet­te meg a rendszerváltást, hiszen általánosan elterjedt volt az a nézet, amit a többi közt Balibar is képvisel, hogy tudniillik ez a rendszer államkapitalista volt – némely a kommunizmusba mu­tató proletár tendenciával, ahogyan ezt Balibar kiegészíti, Maóra hivatkozva. Bibó István jobban megértette ezt a rendszert és 1956-ot, mint a „nyugati marxisták" többsége. Ezért ír pl. Balibar arról, hogy ezekben a rendszerekben forradalmi osztályharcok mentek végbe (Kína, Lengyelország), és ennek jegyében ambi­valens a marxizmus jelene. Hiszen egyrészt úgy tűnik, mintha a marxizmushoz való viszony még mindig megosztaná a világot, másrészt viszont az is igaz, hogy az osztályharcok sohasem ott vannak, ahol a marxizmus szerint lenniük kellene. Balibar sze­rint a marxizmus részt vett saját forradalmi programjának meg­haladásában, mert e program feltételei (az osztályharcok, a ka­pitalizmus különös formája) már megszűntek – részben éppen a marxizmus közvetett hatására (192.). Másrészt „a szocializ­mus felépülése" során a (vagy egy bizonyos) marxizmus prokla­málta saját megvalósulását; a marxizmus bizonyos elemei be­hatoltak a formális intézményekbe. És éppen itt került sor klasszi­kus típusú osztályharcokra.

Mindez Balibar szerint a marxizmus történelmi hatásában fel­táruló „meglepő ellentmondásosság". Csakhogy a forradalmi program a maga általánosságában meghaladhatatlan; tisztázan­dó volna továbbá, hogy milyen különös ideológia (is) tárgyiasult a „felépült szocializmusban", és miért nem voltak, nem is lehet­tek klasszikus osztályharcok ezek a rendszerellenes mozgalmak.

A marxi tradícióból Balibarnál és Wallersteinnél egyaránt fenn­marad a többletmunkát kifejtők és azt elsajátítok ellentéte, nem látják azonban az előbbiekben az emancipáció potenciális hor­dozóját. Hozzájárul ehhez az a Wallerstein által elemzett körül­mény, hogy a munkásosztály ritkán válik magánvalóból önma­gáértvaló osztállyá. Hiányoznak azonban – úgy tűnik – a miért­tel kapcsolatos elemzések, amelyek politikai, szervezeti és nem utolsósorban elméleti okokra utalnának vissza, miközben felme­rülne a marxista teoretikusok felelőssége is. Evidensebb – így Balibar – a munkások vonzódása a jobboldali populizmushoz, de hát mit is tehetnének (kérdezhetünk vissza), ha nem létezik a szociális jogok baloldali képviselete. Napjainkban azonban Dahrendorf hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a süllyedő közép­osztály válik a szélsőjobboldal prédájává.

A közvetlen termelők osztályáról szólva is a már jelzett mód­szertani elv érvényesül: az „éppígylét" megörökítése, általános érvényűvé tétele. Máshogyan kifejezve: mert ennek az osztály­nak nincs megfelelő forradalmi szervezete, megújult elmélete és stratégiája, ezért magánvalóságát úgy ábrázolják, mint egyfajta természetadta adottságot.

Magáértvalóságát pedig – mint fentebb jeleztem – ott mutat­ják fel, ahol valójában nem létezik.

Minél inkább hangsúlyozza a szerzőpár, hogy napjainkban „válságrasszizmus" van, hogy a kapitalizmus strukturális válsá­ga szítja a neorasszizmust, annál kevésbé tűnik megalapozott­nak a tétel, hogy a megújítandó elmélet tartalmát az antirassziz­musnak kell alkotnia, hogy a munkásoknak a rasszizmusban kell felismerniük fő ellenségüket.

A tőkés centrumnak ma már ki kell löknie magából a felesle­gessé vált vendégmunkásokat. Ezért gyakorlatát tekintve rasszista módon jár el, ugyanakkor deklaratíve elítéli a rassziz­must. Juppé gyakorlati rasszizmusának ideológiai megfelelője az az univerzalizmus, amelynek jegyében elítéli Le Pen „elmé­letileg" kifejezett rasszizmusát. Csinálni lehet, sőt kell is, de populista módon nem szabad beszélni róla. (Igaza van Wallen­steinnek és Balibarnak: akkor is, azóta is, az univerzalizmus képmutató és sajátos partikularizmusok leplezője.) Az ideoló­giai antirasszizmus ebben az összefüggésben az uralkodó ha­talom eszköze éppúgy, mint maga a vendégmunkásokat stb. kitoloncoló gyakorlat. De rasszizmus és antirasszizmus között ezáltal csak „fent" relativizálódik a határvonal, „lent" nem: a tö­meges tiltakozások az Abu Jamalok, a kurdok, a romák, a zsi­dók, a palesztinok, a baszk politikai foglyok, a vendégmunkás­ok, a menekültek stb. halálos fenyegetettsége, diszkrimináció­ja, az őket érő atrocitások ellen, a kezdődő összefogások az „Európa-erőd" ellen a szabadságjogok érvényesítésének érde­kében stb. az általános emancipáció szükségszerű lépcsőfo­kaiként érvényesülhetnek. Ám csak akkor, ha részeivé válnak egy, a tőkés rendszeren túlmutató stratégiának. " ■   .

Éppen ezért – úgy tűnik – nem az antirasszizmusnak kell al­kotnia az elmélet tartalmát és nem az univerzalizmus„és a rassz­izmus/szexizmus közti feszültség ideológiai és intézményes te­rében kell keresni a kitörési lehetőséget a tőkés rendszerből (Wallerstein, 48.). Balibar továbbá azt is mondja, hogy az utóbbi években a munkások harcai (angol bányászok, francia vasmun­kások és vasúti dolgozók) részlegesek és védekező jellegűek voltak, olyanok, amelyeknek a kollektív jövő számára nincs je­lentőségük. A szociális konfliktuspotenciál új formákat öltött, s ezek lényegesen jelentősebbek. Ilyenek a generációs konfliktu­sok, a környezet veszélyeztetettségével kapcsolatos, valamint az etnikai konfliktusok és a nemzetközi terrorizmus (195.). Má­sutt azért Balibar azt is mondja, hogy az alapvető osztályellen­tétek áthatnak mindenfajta konfliktustípust.

Ha tehát vannak is ellentétes jellegű utalások, végül is a tő­kés társadalom ellentmondásai között túlnyomó jellegre tesz szert az univerzalizmus-rasszizmus/szexizmus közti feszültség, pedig Wallerstein másutt ezt egy derivált ellentmondásként ér­telmezi. A formációelmélet feladásával a stratégia a senki föld­jére került, a közvetlen termelők osztálya, habár létezik, kontú­rok nélkül, még potenciális tartást is nélkülözve egzisztál. Wallerstein úgy fejezi be utószavát, hogy az univerzalizmus és szexizmus/rasszizmus nem tézis-antitézisként viszonyulnak egy­máshoz, amelynek szintézisére számíthatunk, „hanem inkább olyan közös hálót alkotnak, amelyben az uralom és a felszaba­dulás egyaránt visszatükröződnek. Történelmi feladatunk ezt a hálót feloldani és ebben az értelemben mindig az a feladatunk, hogy megragadjuk saját ambivalenciáinkat. Mert nem vagyunk több és kevesebb, mint saját történelmi rendszerünk integráns alkotóelemei." (278.) Ez a háló azonban még szorosabbra fonó­dik körénk, ha az áttörési pontot nem az uralom és a felszaba­dulás eredeti régiójában keressük, ha továbbá az ambivalenci­ák elhomályosítják a változatlanul egyértelműt, a végtelenül sok­színű társadalmi lét alaptónusát, ha egybemosódnak a lényeg és a különös megjelenési formák, ez utóbbi dominanciájával. A következményekről nem is szólva, hiszen hogyan is lehetne itt és most számba venni, hogy miért és hogyan került az elmélet középpontjába és nyert adekvát vagy nem-adekvát értelmezést ez vagy az a fogalom, ha már egyszer feltárul az elméleti ala­pok szétesettsége. Az alapoktól kiindulva kellene elkezdeni a vi­tát.

Az egyén szeresse a hazát vagy a haza szeresse az egyént? Bumeráng-e az etnikai identitás, illetve a multikulturalizmus? Öngól-e a nemzeti önrendelkezésért, a kollektív jogokért való küzdelem? Mi a pozitív diszkrimináció fonákja? Szülhet-e több­letjog jogfosztást? Hány történelem van? Mi fán terem a poszt­modern fajelmélet? Ezek a kérdések merültek fel bennem Gom­bár Csaba új könyvét olvasva. A Magammal vitázom című ta­nulmánykötetet felesleges iskolásán ismertetni, márcsak azért is, mert nyolc írásból hét másodközlés. Kivételt csupán a legér­dekesebb – esszébe hajló – értekezés, a „Világ etnikumai, szeparálódjatok!" képez. Az alábbiakban tehát a szerző által felve­tett problémákra reagálok – széljegyzetszerűen.

Az egyén és a haza viszonyát a határainkon túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában feszegeti a kiadvány. Gombár sze­rint a nemzetpolitikusok rosszallják, ha valaki orvosi hivatása jobb gyakorlása vagy gyermeke előnyösebb iskoláztatása miatt Szé­kelyföldről Bukarestbe, Bécsbe vagy Buenos Airesbe költözik. Helytelenítik, hogy elhagyja a vártát, hogy hűtlen a-hazához. Az egyént, aki amúgy is nehéz vállalkozásba kezd, lelkiismeretfurdalásba kergetik, előírva számára a kívánatos identitást. Miért nem mondhatja végre imaginárius közösségeinek, így egyházának, nemzetállamának és etnikai csoportjának az egyes em­ber, hogy „Ne zavarjátok a köreimet!"?

Az individualizmus története századokon átnyúló mentegetődzés. A rendiség ellen lázadó egyén hol a nemzet, hol az osz­tály közösségéhez csatlakozott, ma viszont a gazdasági háttér­be szorítás vagy a hivatalos nemzetállamba kényszerítés az et­nikai fölszabadítási mozgalmakba löki. S ez az egyén szempont­jából újabb zsákutca. Noha az egyház által legitimált állam so­kat merített a vallási közösség hitéből, az osztályállam az osz­tályöntudatból, a nemzetállam meg a nemzeti érzésből, ideje, hogy az állam megálljon a maga lábán, hogy csupán az állam­polgárok közössége legyen. Nem lehet mindörökké elhanyagol­ni az egyéni szabadság vágyából eredő erőt.

A nemzetállamot – állapítja meg Gombár – ma két irányból morzsolják. Kívülről a globálisan jelentkező informális és gaz­dasági folyamatok, belülről pedig a különböző etnikai mozgal­mak. Számára az etnikai identitás a multikulturalizmus új formá­ja, amely ártatlan tudományos fogalomból egyre gyakrabban lesz bumeráng. Leszögezi, hogy minden kultúra ápolásra érdemes, de ha ez a gondozás fontosabbá válik, mint a biztonságpolitika vagy az adókérdés, akkor baj van – akkor a társadalom szemlé­lete már etnizálódott. Amíg a kultúra régen gyógyírt kínált a vallási és a politikai dezintegrálódásra, addig ma inkább el­választ, mintsem összeköt. Amíg a sokfajú társadalomban az egységes kulturális modell kiegyenlítette az etnikai sokszínűsé­get, addig a sokkultúrájú társadalomban, úgy tűnik, épp a kultú­ra válik a türelmetlenség forrásává.

A kultúra elvének védelme alatt Alain Finkelkraut szerint újjá­alakult a fajelmélet. S igaza van, ha a kultúrát nem mint valami­re való törekvést fogjuk fel, hanem mint eredetet, akkor fajelmé­letet gyártunk. Ha ugyanis a kultúrák egyenrangúak, akkor csu­pán a harc lehet érintkezésük formája. A kultúrák azonban nem egyenrangúak, az köztük a fejlettebb, amelyikben az egyén job­ban leszakadhat a közösség köldökzsinórjáról. „A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azo­kat a barbár hagyományokat, amelyek igazolására Isten már nem képes" – olvashatjuk A gondolat veresége című műben. Elég ha a bűnözők testi büntetésére, a klitorisz kimetszésére, a vegyes házasságok tilalmára stb. gondolunk, és rögvest hiszünk a fran­cia filozófusnak.

A nemzeti önrendelkezés és a kollektív jog öngól jellegéről a következőket mondanám. Az előbbit Wilson elnök és Lenin egya­ránt igenelte, mondván, minden nemzet élhet vele. Az utóbbit pe­dig a hazai politika piedesztálra emelt témája. De mi dönti el, hogy kik alkothatnak nemzetet? A nagyhatalmi geopolitika vagy a szembenálló közösségek fegyverei? És kik élhetnek az ön­rendelkezés jogával? Az amerikai négereket és a magyar cigá­nyokat is megilleti ez a jog? Lehet, hogy azokat igazolja az idő, akik a nemzetek önrendelkezési jogát megvalósíthatatlannak tartották? És akik most bármely országban kollektív jogokat kö­vetelnek, gondolnak arra, hogy egy közjogilag elkülönült közös­ség bármikor megvádolható kollektív bűnösséggel? Az etnikai válaszfalak állami intézményesítésével az egyén identitást zsa­roló közösségekbe kényszerül, és ismételten pórul jár. Össze­gezve: mind az önrendelkezési, mind a kollektív jog privilé­giumokat termel ahelyett, hogy megszüntetné őket.

Most nézzük meg a pozitív diszkrimináció fonákját! Ami a tör­ténelmi igazságszolgáltatás nézőpontjából jó szándék, az az egyén szempontjából kontraszelekció. Ha nem elég, hogy tanulni vágyok, hogy munkába szeretnék állni, hogy megpályáznék va­lamit, előbb lajstromba kell vetetni magam „etnikailag", akkor nem vagyok szabad. Az etnikai választóvonalak intézményes meg­húzásával – írja Gombár – a nemzetpolitika hívei ugyanazt te­szik, mint az államszocialista bürokraták annak idején a szár­mazás szerinti kategorizálással. Az egyes ember szempontjá­ból a pozitív diszkrimináció fonákja nyilvánvaló. Amerikában az ún. affirmatív akciókkal nem véletlenül nem értek el komoly ered­ményeket.

Az 1989-ben módosított alkotmánnyal és az 1993-as etnikai kisebbségekről szóló törvénnyel az etnicitás a jogrendbe került. Paradoxon, de többletjogból is eredhet jogfosztás. Ha kiskun-, jászkun- és nagykunügyi minisztériumokat hoznánk létre, akkor azok előbb-utóbb megszülnék a kiskun-, jászkun-, nagykun-prob­lémákat. Ha katolikus- és protestánsügyi minisztériumokat szer­veznénk, akkor felerősödnének a már elhalványodott katolikus-protestáns ellentétek. Az etnizáló társadalomszemlélet oda ve­zethet, hogy Pásztó és Salgótarján térségében összeütköznek és kölcsönös etnikai tisztogatásba kezdenek a Palóc Népi Fel-szabadítási Hadsereg és a Matyó Nemzeti Megmentési Front csapatai. Ez nem vicc, ez multikulturális lehetőség.

A posztmodern gondolkodók szerint nincs igazság, csak töb­bé-kevésbé igazolható vélemények vannak, nincs személyiség, mert az csak az állandóan változó struktúrák hálójának a met­széspontja. De ahogy Lukács György mondja, nincs ártatlan egyetemi előadás, nincs ártatlan kávéházi beszélgetés. Amíg a művészet területén a posztmodern nem veszélyes, addig az élet­ben – a II. János Pál emlegette – új barbárságba csaphat át. Hisz a posztmodern ember összetéveszti privát érdekének követelését az autonómia iránti vággyal, és viselkedését nem befolyásolja semmiféle tekintély. Ám ez csak azért van, mert – Finkelkraut szavaival élve – a tekintély evidenciáját korunk­ban felváltotta az evidencia tekintélye, és a szabadság a csator­naváltás lehetőségévé silányult.

A történelemmel kapcsolatban két álláspont létezik. 1. Nincs történelem, csak történelmek vannak. Ez az Európa-centrizmussal szemben szimpatikus gondolat, mert nem hiszi, hogy a fe­hér ember küldetése a történelmen kívüli/alatti népek civilizálá­sa. De ha a történelmek egyenrangúak, akkor köztük csak az erőszak dönthet. 2. Egy történelem van, és az a kapitalizmus­ban alakult ki, annak előtte csupán helyi történelmek voltak. Marx szerint pl. a gyarmatosítás gyalázatos, de helyénvaló, mert szét­zúzza a prekapitalista struktúrákat. Persze levezethető ebből az álláspontból az is, hogy csak a mi történelmünk, a mi kultúránk az igazi.

A világtörténelem nagyjából egységesíti a kiváltságosok és a diszkrimináltak életmódját (persze Belgiumban másként, mint Ukrajnában), mert felbomlasztja a természetadta vagy annak lát­szó helyi történelmeket. A cigányközösségek pl. a századfordu­ló után felbomlottak, ugyanakkor ki is rekesztődtek a társada­lom vérkeringéséből. Hasonló az ezredvégi vendégmunkások helyzete, akiket előbb befogadnak, majd kitaszítanak. Az USA-ban zöld kártya nélkül a minimális órabérnek csak a felét lehet megkeresni. A világszellem ennek ellenére ma a McDonald'son lovagol. Noha kiszorítja a prágai kiskocsmákat és a buda­pesti kerthelyiségeket, noha Indiába exportálja a szennyezett környezetet, noha a térségre erőlteti az amerikai giccset, de ha csak az emberevő törzsfőnökök és a kommersz amerikai akció­filmek között választhatok, akkor szemlesütve és fogcsikorgat­va az utóbbira szavazok. Miután nem vonz a csecsen önrendel­kezés és autonómia, ami lefejezések és megkövezések, vala­mint kéz- és láblevágások legalizálásába torkollik.

Az 1989-es korfordulót Ralf Dahrendorf szerint három egye­sülés, Németország, Európa és a beszédmód egyesülése jel­lemzi. Ehhez teszi hozzá Gombár, hogy a bipoláris világrend kettős beszédmódját, sajnos, nem egy értelmes, univerzális nyelv váltotta föl, hanem az etnikai nacionalizmusok folyományakép­pen a miniatűr diskurzusok egymásra lefordíthatatlan hangza­vara. Dunának, Oltnak más a hangja – mondaná a költő ma. Az etnizáló társadalomszemlélet démonával egyelőre senki nem veszi fel a küzdelmet, de legalább néhányan, így Gombár Csa­ba is, már szembenéznek vele.