Az 1989-ben kezdődő gazdasági válság és a világpiachoz tör­ténő alkalmazkodási folyamat nem idézte elő a kubai forrada­lom sokak által megjósolt bukását, bár óriási kihívást jelentett a kubai szocializmus számára. Ebben az írásban a válság termé­szetét csak vázlatosan vizsgáljuk. A reformokkal kezdődő politi­kai folyamatokat elemezve néhány következtetést vonunk le a szocializmus fejlődési lehetőségeire vonatkozóan.

Feltételek

Kuba teljes kereskedelmének 70%-át a Szovjetunióval, további 15%-át pedig más KGST-országokkal folytatta. Az exportfüggő­ség magas foka, különös tekintettel a cukorból származó export­bevételekre, illetve a kereskedelmi partnerek nagyfokú koncent­rációja Kubát igen kiszolgáltatottá tette a kereskedelem össze­omlásával szemben. Sőt, a cserearányok nagymértékű zuhanása kísérte a kereskedelmi partnerek elvesztését, mivel a KGST összeomlásakor éppen a legelőnyösebb feltételek tűntek el. A gazdasági válság 1994-ig folytatódott, miközben a termelést nemcsak a nyersanyagok (különösen a benzin), hanem az al­katrészek hiánya is akadályozta, a készletek tovább csökken­tek, a termelés lelassult, és több üzemet be kellett zárni.

Megállapíthatjuk azonban, hogy a piacok elvesztése nem okozott nagyobb veszteségeket néhány más átalakuló or­szág veszteségeinél. (Az 1. táblázat néhány általános muta­tóval érzékelteti a válság mélységét a KGST, illetve a Szovjet­unió szétesésétől kezdődően.)¹ Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy egyedül Kubára igaz a nemzetközi pénzpiacokhoz való kapcsolódás teljes hiánya,² valamint az ellenséges amerikai kor­mányzat folytatódó küzdelme a külkereskedelmi igazodás meg­akadályozására (csakúgy, mint a kubai-amerikai aktivisták ön­tevékeny kampánya).

Gazdaságpolitika

Mára közhellyé vált a kiigazítási folyamaton belül két periódus megkülönböztetése (lásd a mellékelt kronológiát). Az első peri­ódus 1993 közepéig tartott, amikor az irányelveket egy „külön­leges időszak" szükséghelyzetére vonatkozóan határozták meg. A második szakasz 1993 közepén kezdődött, amikor elindult a „reformfolyamat", és a „piaci erők" megnövekedett szerepe ál­talánosan elfogadottá vált. 1993 közepéig a gazdaságpolitika alapelemei a következők voltak: a szocializmus melletti elköte­lezettség újbóli hangsúlyozása, a tervezés központosítása a szo­ciális és fejlesztési szektorok prioritásával, illetve a politikai rend­szer és a kormányzati struktúra reformja. A külkapcsolatok te­rén erőfeszítések kezdődtek a kereskedelmi partnerek számá­nak növelésére, illetve arra, hogy a gazdaságot vonzóbbá tegyék a külföldi befektetők számára.

1993 közepére a nemzeti kibocsátás folyamatos csökke­nésével párosuló fiskális egyensúlyhiány nyomasztó mér­tékűvé vált, és a forradalom támogatottságát alapjaiban ráz­ta meg. A kiadások nominálértékben változatlanok maradtak, az árszínvonalat állandó szinten tartották, míg a kibocsátás a felére csökkent, a többletvásárlóerő az informális szektorba áramlott. Ennek következtében az árak megemelkedtek, a termelés hirtelen megnőtt. A reáljövedelmek inflációs úton való újraelosztásának a „vesztesei" egyrészt a formálisan (legálisan) foglalkoztatottak voltak, akik az új szituációban gyakran kemé­nyebben dolgoztak a hiányok (különösen az egészségügyben és az oktatásban), illetve az elbocsátásoktól való fenyegetett­ség következtében. A másik csoportot azok alkották, akik ne­hezen találtak munkát (itt elsősorban a fiatalokra kell gondol­nunk). A „győztesek" azok közüli kerültek ki, akik bekap­csolódtak az informális szektorba, amely jelenthetett lopott áruval való kereskedelmet, illegális valutakereskedelmet, va­lamint egyéb szolgáltatásokat. Egyes becslések szerint³ a tel­jes gazdasági tevékenység értékének 50%-a az informális szektorból származik, és a mezőgazdasági termelés állami újraelosztásra szánt részét a lopásokon keresztül „eltérítették"⁴ . A nyilvánvalóan és visszataszítóan legjövedelmezőbb tevékeny­ségek azok voltak, amelyek valamilyen kapcsolatban álltak a növekvő idegenforgalommal. Itt jegyezzük meg, hogy a dollár fekete piaci árfolyama 100 peso körül mozgott, míg a havi át­lagkereset kb. 200 peso volt.

A hivatalos reakció ezekre a fejleményekre a korrupció, az individualisták, a kisstílű bűnözők elítélése volt, valamint a „gyen­géké", akiknek a forradalomba vetett hite alábbhagyott. A forra­dalmárok nagyobb erőkifejtésre, hatékonyabb munkára és éber­ségre voltak kényszerítve, hogy ilyen nehéz időkben is sikere­sen védelmezzék a forradalom már addig elért eredményeit. Ugyanakkor a politikai retorika és a gazdasági realitások közötti ellentmondás egyre nyilvánvalóbbá vált, és a gazdaságpolitiká­ról minden szinten elkezdődött a vita. Informális szinten folya­matos és egyre keserűbb csalódottság érződött a jövedelemel­osztás társadalmi igazságtalanságai, az élelmiszeradagok nem megfelelő színvonalú elosztása, néhány tisztviselő korrupciója⁵ és a kormány nyilvánvaló tehetetlensége miatt, hiszen képtelen volt úrrá lenni az egyre romló körülményeken. A tömegszervezeteken belül ugyanakkor egy formális, sokkal erőltetettebb és korlátozottabb vita is folyt, amelyet leginkább a belenyugvás, a kormánnyal szembeni teljes lojalitás, a félelem jellemzett. Kor­mányzati szinten a szovjet rendszernek, illetve mindazon me­chanizmusoknak a kritikája folyt, amelyeket Kuba átvett ettől a rendszertől. Mindenesetre az új helyzethez való alkalmazkodás elkerülhetetlenségéről szóló vita utat nyitott az új gondolatoknak. Ahogy a termelés összeszűkülése folytatódott, és sem a külföl­di tőkebeáramlás, sem a forradalmárok heroikus erőfeszítései nem voltak képesek megállítani a zuhanást, egyre lényegesebb kiigazításokra került sor.

A gazdaságpolitikán belüli változásról aligha mondható el, hogy egy előre kidolgozott terv lépéseit követte volna. Nem előírásszerűen vezették be őket, habár az „alapelvek" összecsengtek a KKP 1991. évi IV. kongresszusán elfogadot­takkal. Az első évben a változások pragmatikusnak tűntek: a kubaiak széles tömegeinek kezében forgó kemény valuta leg­alizálása, nagyobb szabadság a magánkezdeményezések szá­mára (a munkanélküliség csökkentése illetve a fekete gazdasá­gon belüli tevékenység visszaszorítása érdekében), valamint az állami irányítású mezőgazdaság újjászervezése minél több em­ber bevonásával a benzin- illetve az importfüggő elavult mód­szerek helyettesítése és az érdekeltség javítása érdekében.

Mindezek a korai reformok nem csupán az átmeneti, rövid távú problémák megoldására születtek: megnyitották az utat a gaz­daság nagyobb léptékű átalakítása⁶ számára. A munkásgyűlé­sekhez intézett felhívásokkal is megdolgozták a talajt az 1994 májusi Nemzetgyűlés előtt. A vita végig a pénzügyi egyensúlyta­lanságok körül folyt, többé-kevésbé a kiigazítások végső hatá­sairól vitatkoztak, mindenesetre pozitívumnak tekinthető, hogy legalább az általános viták elkezdődtek. A résztvevőknek külön­böző, közgazdászok által készített „forgatókönyveket" kellett ta­nulmányozniuk, amelyek az egyensúlytalanságok mértékét illetve az azokra javasolt alternatív megoldási módozatokat tartalmaz­ták. A folyamat végeredménye a Nemzetgyűlés által elfogadott „alapelvek" megfogalmazása volt, amelyet az árak növekedése és a használati díjak bevezetése követett.

A mezőgazdasági termékek piacainak megnyitása 1994 ok­tóberében, bár a Nemzetgyűlés nem hagyta jóvá, mégis azon­nal hozzásegített a dollár 120-ról 40 pesóra való zuhanásához, a jegy nélkül kapható élelmiszerek árának csökkentéséhez, va­lamint megkönnyítette az állandóan illegális szállítókat alkalma­zó kubaiak dolgát. A szeptemberben közzétett javaslatot a „tu­taj-válsággal" és a lázadásoktól való félelemmel magyarázták. Bár a javaslat feltételei – az önellátást nagyobb mértékben elő­segítő új, független szövetkezetekkel (UBPC-k), a mezőgazda­sági termékek városokba való szállítási rendjének tényleges visszavonásával és a kistulajdonos gyűléseken lefolytatott viták­kal – már korábban megérlelődtek. 1994 elejére a kubai köz­gazdászok már arról beszéltek, hogy az informális szektor nö­vekedését nemcsak hatékonyabb rendőri beavatkozással⁷ , hanem a termelés fellendítését célzó határozottabb fellépés­sel lehet megakadályozni. Az élelmiszer-szektor minden tekin­tetben jó példának mutatkozott.

1995 első felében a szabad magánkezdeményezések újabb listáját tették közzé, a külföldiekre vonatkozó beruházási törvényt pedig úgy harangozták be, mint amely növelni fogja a beruhá­zási szerződések körét és rugalmasságát. Manapság a „kínálati oldali" kiigazítás, illetve a növekedés elérése képezik a leg­fontosabb gazdaságpolitikai célokat. Azon gazdaság számára, amely alig tért magához a külkereskedelem összeomlása okozta megrázkódtatásból, a legfontosabb feladat meghatározni mely vállalatok nyereségesek, melyek lehetnek azok a jövőben a megfelelő tényezők és beruházások segítségével, illetve melyek működésképtelenek az új feltételek közepette. Ezeket a felada­tokat vállalta magára a Gazdasági Tervezési Minisztérium (köz­ismert nevén Juceplan). A fenti célok elérése érdekében új, pi­aci árakat felhasználó számviteli rendszert vezettek be. A pénz­ügyi szektor tevékenységi körét átalakították, és feladatául je­lölték ki az újonnan pénzügyileg függetlenné vált vállalatok ki­szolgálását (illetve külföldi befektetők megnyerését közvetett úton). A legsürgetőbb feladatoknak a könyvviteli, a könyvvizs­gálói valamint a pénzügyi menedzsment-képzést tekintették.

Az átalakulás során emberek százezrei fogják elveszíteni ál­lásukat. A folyamat során az elbocsátott dolgozók utáni végki­elégítés terhét a vállalkozóktól az állam vette át. Ebben a pilla­natban az új munkahelyek elosztása az államon keresztül törté­nik, de a magánkezdeményezések, a mezőgazdasági szövet­kezetek, illetve vegyesvállalatok valamint a növekvő számú füg­getlen vállalkozások talán segíthetnek változtatni ezen az álla­poton. A foglalkoztatási feltételeket, melyeket ma még az állam határoz meg, valószínűleg más módszerekkel kell majd kezelni. A külföldi beruházók lehetőségei tovább szélesedtek, és néhány ingatlanpiac is megkezdte működését.

A kubai szocializmus kilátásai

Mára világossá vált, hogy a reformoknak tág lehetőségei van­nak, és a magánkezdeményezések, kisebb üzletek, magánbe­ruházások és a gazdasági decentralizáció tovább szélesíthető. A gazdasági döntésekbe való állami beavatkozás csökkent, a későbbiekben a fiskális és monetáris szabályozók lesznek a gazdaságpolitika fő eszközei. Az új gazdasági rendszer csupán szerkezetében látszik különbözni a tipikus tőkés termelési mód­tól: abban, hogy a magántulajdon ugyan létezik, és folyamato­san szélesedik, de lehetőségei korlátozottak az alacsony szin­ten meghúzott termelési lehetőségek, illetve, a vegyesvállalatok esetében, az állammal kötelezően előírt partneri kapcsolat mi­att. A tőkefelhalmozás mértékét az állam felügyeli, a Juceplan tisztviselők⁸ terminusait használva, a kubai gazdaság döntő ré­szét lefedő vállalatok „csúcsvállalataként". Ha ez a folyamat foly­tatódik, márpedig minden jel erre mutat, felvetődik a kérdés, mi lesz a kubai szocializmus baloldali értékeivel?

A kubai szocializmus lényegében három alapelven nyugszik: a teljes nyomor elkerülése az alapvető élelmiszerek és az egész­ségügyi ellátás biztosításán keresztül; a társadalmi egyenlőség­re való törekvés a jövedelemkülönbségek csökkentésével és az ingyenes oktatással; valamint a szocialista demokrácia fej­lesztése a tömegszervezeteken keresztül, amelyek lehetővé teszik a részvételt a helyi illetve országos szintű döntésekben.

A kubai forradalomnak a teljes nyomor elkerülésében el­ért eredményei vitathatatlanok. Még a legszélsőségesebb ellenforradalmárok is elismerik ennek a célnak a megvaló­sulását, hiszen a gyermekhalálozási, illetve a várható élet­tartamra vonatkozó adatok a világ leggazdagabb országai­val azonos szintűek. 1989 óta a gyermekhalandósági rátákat alacsony szinten tartották, bár az élelmiszerkészletek csökke­nésének következtében az alacsony testsúllyal született csecse­mők száma megnőtt⁹ . Az élelmiszeradagok rendszerének felszá­molásáról, illetve a társadalombiztosítás alacsonyabb szinten való működtetéséről jelenleg nem folyik vita. A veszély azonban fennáll, hiszen elképzelhető, hogy az alapellátás biztosításának terhét magán viselő állam „csúcsvállalatként" képtelen lesz gon­doskodni a megfelelő szintű ellátásról, ha a fellendülés nem tud megindulni, illetve az adókból származó jövedelmek nem bizto­sítják a megfelelő fedezetet.

Kuba 1959 óta különlegesen egalitariánus társadalom, még akkor is, ha előfordultak köztisztviselői visszaélések, illetve kiugró bevételek az informális szektorban. A fent említett egyenlőtlenségek növekedése nem a kiigazítási prog­ramból, hanem a gazdasági válságból, valamint az állam dön­tésképtelenségéből fakadtak. Ugyanakkor a válság közepén el­kezdett kiigazítással, illetve az új struktúrákkal versenyző tör­vényes és intézményi rendszerrel a jogellenes tevékenységek köre (lopás, korrupció stb.) a formális szektoron belül igen szé­les.¹⁰ Az összes nehézség mellett a növekvő vállalati autonómia, a profitkritérium bevezetése, illetve a munkapiac „szabadabbá" tétele minden bizonnyal a növekvő egyenlőtlenségek irányába mutat.¹¹ Jelenleg a minimumbérről és a foglalkoztatási rendszer­ről szóló törvénytervezet vitája folyik.

A társadalmi egyenlőség alapja egyértelműen a kubai ok­tatási rendszer volt. Az elitiskolák, illetve a magántanárok meg­jelenése – különösen manapság, amikor ezeknek a tanároknak a díja (különösen az angoltanároké) jóval meghaladja az állami iskolákban oktatókét – bizonyos értelemben aláássa az egysé­get, a nagyobb veszélyt azonban az erőforrások szűkülése je­lentheti majd. A munkahelyek állam általi elosztása a kinevezé­sek esetében sokszor politikai szempontokat is tartalmazott (néha nemzetvédelmi érdekekre hivatkozva), ami sok esetben utat nyitott a protekciónak. Manapság a munkaerő szabadabb mozgásával, illetve a dollár szerepének növekedésével a vissza­élések nyilvánvalóbbak, mint valaha. A munkapiac liberalizálá­sával az „azonos lehetőségek" elve egyre valószerűtlenebbé kezd válni a gyakorlatban, hacsak nem folytatnak nyilvános vi­tát a múlt hibáiról.

A kubai gazdaságpolitikai viták kétségtelen pozitívuma a nagy­fokú nyilvánosság, ami különösen a más országokkal való össze­hasonlításból látszik, melyekben a kiigazítási programokat külső „tanácsadók" írták elő. Ez nem véletlen: a politikai tudatosság és a közös fellépés állandó és központi helyet foglalt el a forradalom eszményei között.¹² Egyesek szerint a rendszer megmagyaráz­hatatlannak tűnő fennmaradása 1989 óta többek között erre a Kuba és más országok közötti különbségre vezethető vissza. Ha ez akár részben is igaz, akkor a kollektív fellépés visszaszoru­lása, valamint az állampolgári részvétel csökkenése komoly fenyegetést jelenthet a kubai szocializmus számára. A mun­kanélküliség, illetve a helyi terhek növekedése csökkentette a rész­vétel lehetőségét a szakszervezetekben, a lakóhelyi és a femi­nista mozgalmon belül. A társadalmi egyenlőtlenségek szélese­dése, valamint a jelszavak és a valóság közötti ellentmondás egyre egyértelműbbé válása folyamatosan felrázza a közvéleményt. A nem-állami foglalkoztatás növekedése már hozzásegített az indi­vidualizmus és az új típusú munkakapcsolatok térnyeréséhez, amely tendenciák tovább fognak erősödni a gazdaság folytatódó átalakulásakor. A hivatalos országos szakszervezeti tömörülés a felső vezetéssel folytatandó közös vitára hívott fel, amely a válto­zásokra adandó lehetséges válaszokat lenne hivatott megtalálni. A kubai szocializmus átalakítása napirenden van, de nincs rá egyértelműen kidolgozott terv: néhány bizonytalan alapel­ven nyugvó, határozatlan és tökéletlen demokratizálással való pró­bálkozás szemtanúi vagyunk.

(Fordította: Szabó Miklós)

KRONOLÓGIA

1. A válságra adott válaszok az 1989 végétől 1993 közepéig

2. A reformok 1993 közepétől kezdődően

Jegyzetek

¹ A nemzeti statisztikák 1989-es értékei elég valószerűtlennek tűntek, ezért az adatokat az Economist Intelligence Unit (1994) becsléseire, idő­szakos kubai statisztikákra (főleg a Granma International) illetve a CIA (1994) információira támaszkodva adjuk meg.

² A pénzpiacokra való bekapcsolódás hiánya némileg magyarázható az adósságtörlesztés 1986-ban történő egyoldalú felmondásával. Ugyan­akkor az IMF-, illetve Világbank-tagságból való kizáráshoz vezető ellen­séges viszony az USA-val, mindenfajta kölcsön megtagadása Kubától (még a leányvállalatokon és pénzügyi konzorciumokon keresztül is), va­lamint különböző gazdasági, illetve politikai büntetések kilátásba helye­zése azon kormányok és vállalatok számára, amelyek kapcsolatba lép­nek Kubával, szintén figyelembe veendő a szituáció megítélésekor.

³ Carmelo Mesa Lago, 1994.

⁴ Cuba Business, V. 8 no.7, 4.

⁵ A különböző gyanús ügyletei miatt azonnal kizárt ideológiai vezető, Carlos Áldana eltávolítása – aki egyébként az igaz forradalmárok ön­zetlenségéről és eltökéltségéről tartott beszédeket – nem tudott volna segíteni a Pártba vetett hit megrendülésén.

⁶ Külföldi közvetítők – egészen Ftittertől (1992) Zimbalistig (1991) -, illetve több IMF-szakértő (de Groote és Moss (1993)) is azt hangsúlyoz­ták, hogy a piaci reformok minél előbb szükségesek. Az ilyen írások sokkal inkább gátolták, mint elősegítették a kubai reformokról folyó dis­kurzust.

⁷ Több jelentés készült (pl. Perez Lopez (1995)) az 1994. májusi Nem­zetgyűlésnek az informális szektor visszaszorítását célzó azon határo­zatáról, mely lehetővé teszi a rendőrség számára az illegális kereske­delemben résztvevők vagyontárgyainak elkobzását. Ugyanakkor 1995 elejéig csupán 270 embert tartóztattak le ilyen tevékenység vádjával, ami összehasonlítva a valójában illegális kereskedelmet folytató embe­rek számával igazán nem nagy eredmény. A bírságok sokkal inkább te­kinthetőek jelképesnek, mint megtorlónak vagy elrettenetőnek. Komo­lyabb erőfeszítéseket a szervezett bűnözés felszámolása érdekében tet­tek a kisebb volumenű informális kereskedelemmel szemben.

⁸ lnterjú, Havanna, Május 1995.

⁹ 7,3% 1989-ben, majd 8,6% 1992-ben (Minsap, Informe Anual, 1992:77).

¹⁰ A legnagyobb független vállalatok vezetőinek dollármilliós vissza­élések miatti elbocsátása jól reprezentálja a kubai intézményi keretek, illetve a kiigazítási folyamat által felszabadított „piaci erők" közötti küz­delmet. Egy forradalmi veteránt, a kormány bizalmas tagját nem találtak bűnösnek, de viszonylag hamar eltávolították, mert megtagadta ügyé­nek kivizsgálását: az adminisztratív és könyvvizsgálói eljárásokról bebi­zonyosodott, hogy nem megbízhatók.

¹¹ Ezt többé-kevésbé a legmagasabb vezetői szinteken is elismerték – például maga Castro egy 1995 márciusi beszédében, ahol hangoztat­ta, hogy a nagyobb egyenlőtlenségek az árai a kiigazítási folyamatnak.

¹² A helyzetértékelők ezt különbözőképpen magyarázták. Ezek közül az egyik leggyakoribb szerint Castro egy megalomániás, aki gyakran használja fel a tömegeket arra, hogy elhárítsa a pozíciójára törő veze­tők támadásait (lásd Szulc, Meeks). Kubában ezt sokkal inkább tekintik szocialista elvi ügynek, és a közélet irányadó elvévé vált.

Irodalom

CIA Directorate of Intelligence, Cuba: Handbook of Trade Statistics 1994, Washington, 1994.

de Groote, Jacques, and Moss, Frank: „Winds of Econonomic Change in Havana", Report of Visit to Havana by IMF Executive Director and his Assistant at the invitation of the National Bank of Cuba, 23 November, 1993.

Economist Intelligence Unit, Country Profilé: Cuba., EIU Ltd, London, 1994.

Meeks, Brian: Carribean Revolutions and Revolutionary Theory. Lon­don, Macmillan, 1993.

Mesa Lago, Carmelo: Are Economic Reforms Propelling Cuba to the Markét?, University of Miami Press, 1994.

Perez Lopez, Jorge: CastroTries Survival Strategy. In Transition, March

1995, World Bank, Washington

Ritter, Archibald: Cuba in the 1990s: Economic Reorientation and International Reintegration, In Sándor Halebsky and John M. Kirk, (eds): Cuba in Transition: Crisis andTransformation. Westview, Boulder, Colora­do.

Zimbalist, Andrew: Industrial Reform and the Cuban Economy, In: lan Jeffreys (ed): Industrial Reform in Socialist Countries. London, Edward Elgar, 1991.

1. Bevezetés

Karl Marx egyik örökérvényű tézise a korai demokratikus és tő­kés érdekek közötti feszültségre hívja fel a figyelmet. Az ő „brumaire tizennyolcadikája"¹ azt a naiv feltételezést cáfolja, hogy a társadalmi átalakulások zűrzavaros időszakában a tőke érde­keinek egybe kell esniük a megnyilvánuló közvéleménnyel. A mai nyugati (iparosodott) világnak, amely a „vörös veszély" felett ara­tott pirruszi győzelmét ünnepli, megbocsáthatunk azért, hogy ezt a feszültséget alulbecsüli. Furcsább azonban, hogy a marxista retorikától átitatott kelet-közép-európaiak mintha teljesen figyel­men kívül hagynák a polgári forradalom problémáit.

Nyugati kommentátorok között általános az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a demokrácia és a tőkés fejlődés kart karba öltve haladnak előre; hogy Borisz Jelcin Oroszország demokra­tikus és kapitalista jövőjének első számú vezére; az orosz par­lament lövetése pedig elkerülhetetlen lépés volt a biztonságos jövő érdekében. Ebben az írásban megkísérelem bizonyítani, hogy a demokratikus és a tőkés fejlődésnek nem kell feltét­lenül kéz a kézben haladnia; a Jelcin és az orosz Fehér Ház közötti vita a nemzetközi tőke érdekeltségei és az orosz nép közötti konfliktusként értelmezendő, illetve, hogy Jelcin szep­temberi puccsa a nemzetközi tőke érdekeinek a születendő orosz demokratikus mozgalom felett aratott győzelmét mutatja.

Ami következik tehát, az vázlatos áttekintése az orosz demok­rácia jelenlegi válságának, felhasználva Marxnak Louis Bona­parte 1852-es államcsínyéről szóló elemzését.² Az összehason­lítás két okkal magyarázható. Először is nehéz ellenállni a kí­sértésnek, hogy ne viszonyuljunk ironikusan egy olyan helyzet­hez, amelyben egy egykor önmagát szocialistának valló állam egy – szándékait és céljait tekintve – polgári forradalmat hajt végre. Ami ennél sokkal lényegesebb, hogy a jelenlegi átalaku­lásról szóló eddigi irodalom elég ideologikusan nyúlt a témához, és naivan visszhangozta Jelcin és az őt támogató nemzetközi tőke jelszavait.

A cikk első részében röviden bemutatom a jelenlegi helyzet modelljéül szolgáló Marx-művet, amelynek segítségével értel­mezhető Jelcin szeptemberi puccsa. A második rész egy sok­kal részletesebb elemzést nyújt arról, ahogyan én látom Jelcin „brumaire tizennyolcadikáját". Megkísérelek az eddigi elemzé­seknél megfelelőbb magyarázatot találni két problémakörrel kap­csolatban: 1. a nyugati vezetőktől érkező támogatás, és az ot­tani médiában kialakított kép Jelcin alkotmányellenes hatalom­átvételéről; 2. az államcsíny időzítése és okai. A harmadik rész ugyanezen szempontok szerint elemzi a választás utáni idősza­kot: az 1993. decemberi választási eredményeket, illetve az ezt követő piaci reakciókat, valamint a demokratikus és a kapitalis­ta fejlődés közötti feszültségekkel teli kapcsolatot.

A jelenlegi orosz forradalom jobb megértéséhez szükségünk van egy olyan elemzésre, mely egyrészt történelmi ihletettségű, másrészt hitelesen tükrözi napjaink gazdasági összefüggéseit.

2. A modell

Marxnak a francia ellenforradalomra vonatkozó írásait manapság a kapitalizmus és a demokrácia közötti kétséges kapcsolatra vo­natkozó elemzései miatt olvassák. A „Brumaire tizennyolcadiká­ban" Marx azt írja, hogy a polgárság az általános választójogra támaszkodott az ancien régime megdöntésekor, ugyanakkor a demokrácia mindennapi működtetését időigényesnek és haszon nélkülinek találta. Az elemzés végén megjegyzi, hogy a piaci sta­bilitás az – és nem a demokratikus ideálok -, amiben a pénztőke leginkább érdekelt. Bonaparte államcsínyének a támogatása ré­szükről egy, a demokrácia feletti rendszerre leadott szavazat.

Mindennek a magyarázatához Marx a második francia forra­dalom időszakát három részre osztotta. Az első szakaszban (1848. február) a különböző társadalmi rétegek széles szövet­sége fogott össze az idejemúlt királyság megdöntésére, és egy ideiglenes kormány felállítására. A második periódusban az új kormány felállításának terhe alatt a koalíció összeroppant. A rendpárt, amely a tulajdonra, családra, vallásra és rendre vo­natkozó hagyományos érdekeket képviselte, megbuktatta a mun­kásokat és szocialistákat képviselő anarchia pártját, hozzáse­gítve ezzel Louis Bonapartét köztársasági elnökké történő meg­választásához. A forradalom harmadik időszaka a Törvényho­zó Nemzetgyűléshez köthető alkotmányos rend uralma, amely egészen az államcsínyig tart. Ezen időszak alatt a rendpárt meg­osztottá vált, Bonaparte cselekedeteit pedig a pénzügyi hata­lom irányította. így megvalósulhatott a „rend" győzelme a de­mokrácia „rendzavarása" fölött. Végül tehát a „rend" nevében a tőke felőrölte a republikánus intézményeket. Hasonló módon a második oroszországi forradalom is eltérő szakaszokra osztha­tó fel: a forradalomhoz vezető út, amely Mihail Gorbacsov ne­véhez köthető, illetve egy rövid, nem éppen lelkesítő alkotmá­nyos interregnum, amely Jelcin vakmerő lépéséhez vezetett (1991 júniusától 1993 szeptemberéig).

A Gorbacsov-féle vezetés alatt – hasonlóan Franciaország­hoz – itt is létrejött egy nagy szövetséges tábor a szovjet rend­szer ellen. De ez a szövetség refompárti volt, és nem a rend­szert akarta lerombolni. A túláradó retorika ellenére csak ke­vés tényleges reform volt keresztülvihető Gorbacsov hatal­ma alatt, a szovjet gazdasági rendszer alapvető struktúrája továbbra is megmaradt. A gorbacsovi reformok nem érték el a régi rend megbuktatását, csak a legkevésbé hatékony párt­vezetőket váltották le. 1991 nyarára mindezek a reformok egy olyan gazdasági logikához vezettek, amely egy ellenőrizhetet­len lavinát indított el – magában hordozva egy forradalom lehe­tőségét. Ekkor Gorbacsov támogatók nélkül maradt; egy elavult társadalmi rendet próbált védelmezni olyan gazdasági erőkkel szemben, amelyeket már nem tudott elfojtani.³

Bár Gorbacsov gyakran tudott felmutatni demokratikus támo­gatást különféle ügyekben, pártfogóinak nagy része a régi szovjet rezsim védelmezői közül került ki. Mikor az új, produktívabb tár­sadalmi erők kezdték el fenyegetni a rendszert, megpróbálta helyreállítani a hatalmát – sikertelenül. A forradalom következő állomását, az alkotmányos időszak kezdetét a konzervatív „ke­ményvonalasok" puccskísérlete jelölte ki 1991 augusztusában. Gorbacsov és a régi rezsim híveinek visszaszorítására egy új szövetség jött létre, amely az Új Orosz Rendet képviselte, és amely a választás általi legitimáció előnyét élvezhette.

A Gorbacsovot támogató erőkhöz hasonlóan az új rendpárt két csoportot foglalt magában, amelyek néha ellenségesen, máskor pedig barátságosan viselkedtek egymással szemben. Együtt hangoztatták a régi rendszerrel való szembenállásukat, és közösen határozták meg induló platformjukat. Ugyanakkor az egyik csoportosulás a nemzetközi tőke befolyása alatt állt, míg a másik csoport a privatizációt támogató hazai érdekeket jelenítette meg.

A nemzetközi tőke hatását talán Oroszország növekvő adós­ságával ragadhatjuk meg legjobban.⁴ Amíg Oroszország jelen­legi kereskedelmi (magán-) adósságának nagy része, kb. 24 mil­liárd dollár (a teljes 27,5 milliárd dolláron belül) 1991 előtt kelet­kezett,⁵ a hivatalos adósságteher (egészében véve 32,8 milliárd dollár) döntő része az ezutáni időszakban halmozódott fel (mint­egy 18,8 milliárd dollár). 1992 végére a kamatterhek több mint 2 milliárd dollárt tettek ki.⁶ A piacgazdaságba való átmenet so­rán Oroszország rövid idő alatt növekvő függőségbe került a kül­földi tőkétől.

A hazai érdekeket a pártvezetőkből, illetve a hazai tőke képvi­selőiből alakult szövetség jelenítette meg, amely az új orosz gaz­daságon belüli erőteljes monopolizációs folyamatok mögött szer­veződött. Ez a tendencia szemben áll a nemzetközi tőke érde­keivel, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a fenti ellentét kibékíthetetlenné vált.⁷ A két szembenálló gazdasági erő közötti távolság növekedésével (egyikük a nagyobb hazai monopolizációt támo­gatja, a másik pedig a kisebb méretű hazai vállalatok versenyét tartaná elfogadhatónak) a nemzetközi tőkét és annak hazai el­lenpólusát összekötő kapocs végül is gyengének bizonyult.

A mostani orosz forradalom első két időszakának elemzése a figyelmes olvasó számára világossá teszi, hogy az 1993 őszén kibontakozó politikai csatározás nem egyszerűen régi ivócimbo­rák közötti civakodás eredménye.⁸ A konfliktus mögött valós érdekek állnak; minden forradalomnak van története, és vannak szponzorai is.

Orosz Bonaparte?                                                                                           (Socialist Review)

3. Az orosz bonapartizmus

Amikor 1991 augusztusában, felszállt a füst a megbukott „ellen­forradalmi" (értsd kommunista) államcsíny után Borisz Jelcin volt az egyetlen feddhetetlen politikai tekintély. A korábbi júniusi vá­lasztásokon öt éves időtartamra biztosította magának az elnöki széket. Mint az első (és egyetlen) közvetlenül megválasztott orosz elnök, Jelcin egy olyan alkotmány védelmére tett esküt, melynek a kereteit később túlságosan szűknek találta. 1993. szeptember 21-én, egy hétfői napon Jelcin kihirdette az orosz népnek, hogy fel kívánja oszlatni parlamentjüket.

Az új rezsimet bevezető Jelcin-rendelet a következő, igen pa­radoxnak tűnő címet viselte: „Az Orosz Föderáció lépésenkénti alkotmányos reformjáról". Eszerint „a parlament veszélyezteti az államot és az ország biztonságát". Az új Oroszországnak új államra, új alkotmányra, új parlamentre és új képviselőkre volt szüksége, de érdekes módon a szöveg nem tett említést egy új elnök személyéről.

Mint tudjuk, a rendelet hatályon kívül helyezte a Parlamentet, a Legfelsőbb Tanácsot és a Népi Küldöttek Kongresszusát. To­vábbi fontos lépésként a kormány felügyelete alá vonta a fő­ügyészt és a központi bankot, amelyek addig a parlament ellen­őrzése alatt álltak. Ráadásul az új parlamenti választásokig fel­függesztette az Alkotmánybíróság működését. Ez kézenfek­vő volt, mivel az Alkotmánybíróság korábban Jelcin dekrétumát alkotmányellenesnek nyilvánította.

Jelcin az új választásokat december közepére tervezte, amit valójában „kényelmetlennek, ugyanakkor mégis elkerülhetetlen­nek" vélt.⁹ Időközben javasolta, hogy egy Alkotmányügyi Bizott­ság és egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés hagyja jóvá az alkot­mánytervezetet. Egy Szövetségi Tanács felállítását szorgalmaz­ta, mely a régiók és köztársaságok tanácsi vezetőiből állna, és egyben a parlament felső házát alkotná. Az alsóház az állami duma 400 tagjából szerveződne, a választásokat pedig decem­berben tartanák.

A nyugati kormányok és újságírók – néhány kivételtől el­tekintve – továbbra is támogatták Jelcint; a parlamenti képvi­selők és az elnök közötti csatározásokat úgy állították be, mint az egykori gonosz kommunisták harcát a demokrá­cia, a szabad piac és a szabadság védelmezőivel szemben. Az alkotmány védelmezőit a társadalom torzszülöttjeiként áb­rázolták:

„A parlament Fehér Házon kívüli támogatói időskorúak, fiatal bűnözők, alkoholisták, vagy őrültek: csupán néhány tiszteletre­méltó állampolgár akad közöttük, illetve egy-két lelkes fiatal."¹⁰

Serge Schmemann a következőképpen próbálta meg leírni, amit ő az orosz Fehér Házon belüli képviselők zavaros reakciójának látott a puccshoz nyújtott nyugati támogatással kapcso­latban:

„Az országgyűlést nem "demokratikus úton« választották? A választás nem volt alkotmányos? A képviselők nem az erőegyen­súly biztosítékai lettek volna, akárcsak annyi más nyugati de­mokráciában?"¹¹

Ezek jogos kérdések. Az államcsínyt ugyanakkor semelyik fő­szereplő iszákosságával nem lehet magyarázni vagy védelmez­ni. De nem magyarázható demokratikus alapokon sem, ha figye­lembe veszünk néhány magasabb erkölcsi illetve politikai elvet.¹² Jelcin erőskezű fellépését azonban nem lehet igazolni sem a közvéleménykutatási eredményekkel,¹³ sem a későbbi népsza­vazásra való hivatkozással,¹⁴ sem azzal, hogy az emberek nem vonultak tömegesen az utcára.¹⁵

Milyen más magyarázata lehet Jelcin váratlan hatalom-meg­ragadásának? Mi magyarázhatja a puccs időpontját? Miért nem várta ki az alkotmányosan meghatározott választási időszakot? Az újságok eddigi elemzései egyáltalán nem voltak képesek ezeknek az alapvető kérdéseknek a megválaszolására. E feje­zet hátralévő része azt próbálja bizonyítani, hogy a nemzetközi tőke nemcsak az egyik haszonélvezője volt a jelcini államcsíny­nek, hanem a puccs időzítése és igazolása is magyarázható azzal, hogy igen komoly nyomás nehezedett Jelcinre a nemzet­közi tőke érdekeit képviselő csoportok részéről.

3.1. A puccsot kiváltó tényezők

Borisz Jelcin „brumaire-tizennyolcadikáját" a nemzetközi tőke támogatta. Az új orosz rendpárton belül játszódtak le a hazai és a külföldi tőke érdekkonfliktusai, amelyekről a közvélemény az elnök és a parlament teátrális jelenetein ke­resztül győződhetett meg. A nyugalom hamis érzetét 1992 első feléig lehetett fenntartani, innentől kezdve azonban a megosz­tottság egyre nyilvánvalóbbá és élesebbé vált. A színjáték vé­gét a közeledő költségvetési határidő jelezte.

A parlament kamaráiban a nemzeti érdekek megjelenítői ké­pessé váltak arra, hogy ellenszegüljenek a nemzetközi tőke ér­dekeinek. Uralmának fenntartása érdekében a nemzetközi tőke felvetette a parlament feloszlatásának lehetőségét. Jelcin igen készségesnek mutatkozott.

A nemzetközi tőke július elejétől kezdődően izgatottan várta a fejleményeket. A kaotikus körülmények között bevezetett valu­tareform után a nyugati kormányokkal és a Nemzetközi Valuta­alappal (IMF) fenntartott kapcsolat egyre bizalmatlanabbá vált. Szeptember elején az IMF tárgyalóküldöttségének vezetője, John Odling-Smee, találkozott az orosz kormánnyal, és tájékoztatta őket arról, hogy az IMF-források folyósításáról csak a költség­vetési tervezet elfogadása után lehet szó.¹⁶

Körülbelül ekkortájt Jelcin megakadályozta annak a törvény­tervezetnek az elfogadását, amely korlátozta volna a külföldi bankok oroszországi tevékenységeit. A parlament nem volt ké­pes kétharmados többséget felmutatni, ami szükséges lett vol­na Jelcin vétójának hatályon kívül helyezéséhez. A „nemzetközi tőkébe" történő korai beruházástól Jelcin természetesen jövő­beli hasznokat remélt. Mint látni fogjuk, támogatói nem feledkez­tek meg róla.

Jelcin korábban kétszer vétózta meg a parlament költségve­tési tervezetét. Az első júliusban történt, amikor a parlamenti ter­vezet 23 000 milliárd rubeles hiányt (kb. 23 milliárd dollárt) irány­zott elő a nehézségekkel küzdő iparágak megtámogatása érde­kében. Ez a GDP mintegy 25 százalékára növelte volna az álla­mi szektor deficitjét, ami felháborító arány a világ „kiegyensú­lyozott költségvetés párti" erőinek szemében.

A parlamenti költségvetés pontosan úgy nézett ki, mint ami­lyentől az IMF, Jelcin és nemzetközi gazdasági tanácsadói (Anders Aslund, Jeffrey Sachs, John Lockyard) legjobban rettegtek. A hivatalos vélemény szerint ezek a támogatások hiperinfláció­hoz vezethettek, holott az infláció már a támogatások bevezeté­se előtt is 30%-os volt havonta, így képmutatás volt egyedül a parlamentet hibáztatni Oroszország szorult gazdasági helyze­téért.

Ráadásul egy IMF döntés volt várható, amely egész biztosan hatással lett volna a tokiói találkozón, a G-7 által ígért 44 milli­árd dolláros támogatás sorsára. Ezt az is alátámasztja, hogy Michael Camdessus, az IMF vezérigazgatója indítványozta (szep­tember 23-án), hogy a fejlett országoknak bilateriális pénzügyi támogatást kellene nyújtaniuk Oroszországnak, számítva arra, hogy az IMF folytatni fogja a kölcsönök folyósítását.¹⁷

Teljesen egyértelmű, hogy a nemzetközi tőke érdekei Borisz Jelcin mögött sorakoztak fel, aki már felkészült a parlamenti erők­kel való közelgő összecsapásra. A nemzetközi tőke már hosszabb ideje úgy tekintette a parlamentet, mint a gazdasági re­formok legfőbb akadályát. Jelcin korai befektetése komoly ered­mények elérését garantálta, amennyiben ép bőrrel ússza meg az üzletet.

3.2. A puccs időzítése

Míg az eddigi fejezetek arról szóltak, hogy a nemzetközi tőké­nek miért állhat érdekében a puccs igazolása, addig most azt vizsgáljuk, hogy ugyanezek az érdekek mennyiben adnak ma­gyarázatot a puccs időzítésére. Jelcint két, egymással össze­függő határidő is szorította, amelyek vészesen közeledtek Orosz­ország naptárában.

Szeptember 22-én a parlamentnek – a rendes alkotmányos szabályok értelmében – szavaznia kellett Jelcinnek a költség­vetés tervezetét másodszor is megsemmisítő vétójáról (értsd: elvetnie azt). Ez volt az a költségvetés, amelyet az IMF teljesen elfogadhatatlannak talált. Ugyanezen a héten (szeptember 20­24 között) azonban a parlamentnek meg kellett vitatnia az Al­kotmányügyi Bizottság által beterjesztett törvényjavaslatokat, amelyek megszüntették volna az elnök vétóhoz való jogát. Rá­adásul bűncselekménynek nyilvánítottak volna minden olyan esetet, amikor az elnök nem engedelmeskedik a parlamentnek. Világos, hogy Jelcinnek meg kellett szabadulnia a parlamenttől, mielőtt az szabotálhatta volna az IMF-féle költségvetést, illetve veszélyeztethette az ő politikai legitimációját.

A másik tényező, amelyet figyelembe kell vennünk a puccs időzítésekor, az az, hogy Oroszország ígéretet tett egy készen­léti megállapodás október 1-ig való aláírására az IMF-el, amely részét képezte egy a nyugati hitelezőkkel egyeztetett adósság­átütemezési programnak. Oroszország mintegy 27,5 milliárd dollárral tartozott kereskedelmi banki hitelezőiek, ami tartalmaz­ta a 3 milliárd dollárra tehető kamathátralékokat is.¹⁸ Csupán 1993-ban a kamathátralékokat mintegy 1,5 milliárd dollárra be­csülték.

Oroszországnak a hivatalos hitelezők irányában fennálló adós­sága elérte a 37 milliárd dollárt. A szállítói hitelek és váltók ér­tékét közel 12 milliárdra becsülték. Összegezve, a puccs idején Oroszország teljes adóssága az új hitelekkel és a kamathátra­lékokkal együtt kb. 80 milliárd dollárra volt becsülhető.¹⁹

Különös véletlen, hogy az IMF és a Világbank által a hitele­zők (az úgynevezett Londoni Klub) és az orosz kormány rész­vételével megszervezett éves találkozójára éppen ezen a héten került sor Washington D. C-ben. Jelcin államcsínye után mind­két fél részéről felmerült a visszafizetési kötelezettség öt (eset­leg tíz) éves haladék utánra való kitolásának gondolata. A puccs előtt a visszafizetési megállapodásokat 90 napos („roll-over") pe­riódusok szerint kezelték. Ez volt az a bizonyos „roll-over" ha­táridő, amely október elsején járt le.

Ahogy a Parlament és az elnök közötti feszültség fokozódott, a tőke kifelé áramlott Oroszországból. A berlini kutatóintézet (Institut für Wirtschaftsforschung) kimutatása szerint mintegy 20 milliárd dollár hagyta el illegálisan az ország területét a megelő­ző évben.²⁰ Drasztikus lépésekre volt szükség ahhoz, hogy elhi­tethessék a tőkével: a számára kedvező reformok elkezdődtek.

3.3 Bonapartista gazdaságpolitikai lépések

A puccs indítéka és időzítése egyrészt a nemzetközi nagy­tőkétől való fokozódó függéssel, másrészt ezeknek a nyu­gati érdekcsoportoknak a növekvő türelmetlenségével ma­gyarázható. Amikor a nemzetközi tőke – explicit vagy implicit módon – sortüzet vezényel, akkor csak meg kell néznünk az új diktatórikus rezsim gazdaságpolitikai lépéseit, a mi esetünkben 1993 októbere és decembere között. Alkotmányossági béklyók­tól mentesen vajon Jelcin az IMF illetve a nyugati hitelezők által hangszerelt politikát hajtotta-e végre? A nemzetkőzi tőke hang­nemet váltott-e a puccs után?

Az államcsínyt követő második napon az új bonapartista prog­ramért felelős Jegor Gajdar megjelent a sajtó képviselői előtt, és elmondta, hogy az új gazdaságpolitikai lépések három fontos cél köré szerveződnek: az infláció csökkentése, a populista módszerek elkerülése és a gazdaság további liberalizálása.²¹ A pénzügyekért felelős miniszterelnök-helyettestől, Borisz Fjodorovtól megkérdezték, hogy most, a demokratikus keretek eltűn­tével milyen költségvetést tart elfogadhatónak. Erre elmosolyo­dott, és a következőkkel válaszolt: „Olyan költségvetést terjesz­tünk be, amilyet csak akarunk."²² Az általa bevezetett puccs-utá­ni reformok részeként eltörölték a kedvezményes hiteleket, a re­finanszírozási kamatláb pedig 17.5% lett egy hónapra, vagyis 592% egy évre vonatkozóan. Költségvetési tervezetében a defi­cit a GDP-nek csupán 9%-át tette ki.²³

A puccsot követő reformok megnyitották az utat a külföldi be­ruházások előtt. A hazai és az orosz törvényi szabályozás kö­zötti különbségek által zavart külföldi befektetők egy új, nagyvo­nalú szabályozás bevezetéséért lobbiztak. A puccsot követően Jelcin kijelentette, hogy a külföldi beruházásokról csakis szövet­ségi szinteken születhetnek döntések, a helyi hatóságok elve­szítik autonómiájukat saját körzetük beruházási kérdéseiben.

Maga a külföldi tőke is stratégiát váltott azonban a puccs nap­jaiban. Röviddel a puccs után a Hetek (G7) tisztviselői és az IMF deklarálták, hogy Jelcin nagymértékben növelte esélyeit segít­ségük elnyerésére, ami a reformok lelassulásával elveszni lát­szott.²⁴ Konkrétabban, a puccsot követő napon Németország (Oroszország legnagyobb hitelezője) bejelentette, hogy hajlan­dó lenne tárgyalni egy 8 milliárd márkás adósságátütemezési programról (a hátralékok 1991 vége óta halmozódtak). Válasz­képpen Oroszország ígéretet tett arra, hogy 500 millió márká­nak megfelelő adósságot visszafizet a hónap végéig.

Miként Bonaparténak a törékeny szövetsége az ancien régi­me ellenfeleivel, úgy Jelcinnek az orosz és a külföldi tőkével való együttműködése: az oroszországi rendpárt is szétesett a nemzetközi nagytőke igényeinek nyomása alatt. A demok­ratikus intézményeket a nagytőke bajnoka egy mozdulattal félredobta – az új rend nevében.

4. Választás utáni függelék

Nyilvánvaló, hogy Louis Bonaparte nem írt ki választást két hó­nappal az államcsínyét követően. Akkor hogyan lehetséges, hogy 1993 decemberében Oroszországban választásokat tartottak? Hogyan magyarázható ez a mi nézőpontunkból?

A választás két fontos kérdésről döntött: az új orosz Alkot­mány elfogadása, illetve képviselők választása a Parlament mindkét házába. Az eredmények közismertek, az interpretáció­juk pedig teljesen egybecseng a cikk mondanivalójával: az Al­kotmányra leadott szavazat lényegében a választási reformra leadott szavazatot jelentette; a Zsirinovszkijra szavazók pe­dig lényegében a további szabadpiaci reformok ellen emel­ték fel a hangjukat.

Ami ennél még érdekesebb, az a piacoknak és szószólóiknak a fenti választási eredményekre adott reakciója.²⁵ Attól való fé­lelmükben, hogy Jelcin esetleg felfigyel a választók üzeneté­re, a piaci reformerek tömegesen kiléptek az orosz kormányból.

Jegor Gajdar, a reformok egyik legprominensebb képviselője az elsők között lépett ki, miközben kijelentette: „Nem tudok úgy dol­gozni, hogy a legfontosabb eszközök nem állnak a rendelkezé­semre… amikor azokat a döntéseket, amelyeket én hoztam, nem hagyják jóvá, ugyanakkor azokat, amelyeket pedig veszélyes­nek találok, a kormány nyugodt szívvel támogatja."²⁶

Ella Pamfilova, a társadalombiztosításért felelős miniszter azonnal követte Gajdart. Amikor a pénzügyminiszter, Borisz Fjodorov is kilépett, a 23 tagú kabinetben már csak négy piacpárti maradt.²⁷

Ezután az új kormány beterjesztett egy impresszív (vagy inkább represszív) gazdaságpolitikai csomagtervet. Az IMF bizalmának elnyerése érdekében a kormány ígéretet tett arra, hogy az inflá­ció havi értékét leszorítja 7% alá. 1993-ban az infláció havi átla­gos értéke 20% körülire volt tehető. A választások után az infláci­ós ráta zuhanásszerűen csökkent: 1994 januárjában 22%, febru­árban 9,9%, márciusban pedig 8,7% volt. A választásokat követő időszakban az infláció értéke az 1992. januári gazdasági refor­moktól számítva a legalacsonyabb szintre csökkent.²⁸

Noha az alacsonyabb inflációs szint bizonyos mértékig a Fjodorov vezette – puccs-utáni, választás előtti – gazdaságpo­litikának is köszönhető, a döntő tényező a meghökkentően ke­mény hitelpolitika volt. Például 1994 márciusában Oroszország pozitív reálkamatlábat produkált: 9%-os havi, illetve 180%-os éves értékkel, ami messze a legmagasabb volt a világon.²⁹ Ezideig 1994-ben a hitelkihelyezések mértéke csupán 40%-át tette ki a kormány Hitel Bizottsága által engedélyezettnek.³⁰

A kormánynak a költségvetési deficit értékére tett javaslata meg­próbálja megközelíteni az IMF ajánlását, amely a GDP 6.5%-ánál húzza meg a határt. Néhányan igen komolyan gondolják, hogy ez be is fog következni, mivel a parlament júniusban már foglal­kozott a kérdéssel. A dolgok jelenlegi állása szerint a korrnány kb. 183.000 milliárd rubel kiadásra és 120.000 milliárd rubel be­vételre számíthat, azaz a deficit várhatóan a GDP 9%-a lesz. A teljesség kedvéért el kell mondanunk, hogy a költségvetés bevé­teli oldalát egy olyan előrejelzés alapján tervezték, amely 8%-os csökkenést prognosztizált az ipari termelésben. Az ipari termelés a legnagyobb negatívum a reformokról kialakult összképben. Az 1992-es adatokkal összevetve a termelés a választást követő min­den egyes hónapban negatív rekordot döntött az ágazati össze­hasonlításokban: 1994 februárjában 10%-kal, márciusban 28%-kal, áprilisban 29%-kal csökkent.³¹ Vállalkozások ezrei szünetel­tették a munkát, és még többen dolgoztak részmunkaidőben.

Az orosz ipar összeomlását követő vákuum helyét betöltő kül­földi beruházások támogatása érdekében Jelcin hat rendeletet adott ki 1994. május végén, amelyekben elvetette a kvóták és az engedélyek rendszerét az olaj- és földgázexportra vonatko­zóan, hároméves adómentes időszakot helyezett kilátásba a ter­melő szektor külföldi beruházásai számára, illetve javasolta az adóterhek könnyítését 10%-kal, 20%-ra.³²

Ily módon a választások után alakult kormány továbbra is fenn­tartotta Jelcinnek a nemzetközi hitelezők által lefektetett feltéte­lek melletti elkötelezettségét. Az új költségvetés egyértelműen próbál igazodni az IMF elvárásaihoz, és igyekszik figyelmen kí­vül hagyni azt a választói óhajt, amely a szabadpiaci reformok visszafogását célozza meg. De hogyan reagált a nemzetközi tőke Jelcin demokratikus teljesítményére?

A piaci reakciók igen sokatmondóak. A választásokat követő hónapokban az Oroszországot elhagyó tőke nagysága havi 1 milliárd dollárt tett ki, bár néhányan 2 milliárd dollárra be­csülik. Egyes becslések szerint 1990 óta 30 milliárd dollár hagyta el Oroszország területét. A jelzett időszakban a tőke­kiáramlás 1992-ben volt a legmagasabb (13 milliárd), a puccs évében, 1993-ban csökkent (8 milliárd), majd a választásokat követően újra megnőtt.³³

Mindennek a rubel-árfolyamra kifejtett hatása egészen drámai volt. 1994 januárjának első három hetében az orosz jegybank 1,5 milliárd dollárt használt fel a rubel stabilizálása érdekében. Összehasonlításként annyit, hogy az 1993-as év folyamán összesen 4 milliárd dollárt használtak fel erre a célra. 1994 utol­só négy hónapjában, illetve míg Jelcin csapatai az Orosz Parla­mentet próbálták bevenni, a rubel-dollár átváltási arány 1200 körül maradt, majd a választások és január 20-a között hirtelen 1607-re zuhant.³⁴

Az adóssághelyzet (a magán- és a hivatalos egyaránt) alig ja­vult. 1994-ben Oroszország külső finanszírozási szükséglete 34 milliárd dollár (amelyhez még további 1,5 milliárdnyi hitel érke­zik az IMF-től az áprilisi megállapodás alapján). Ezen belül 25 milliárd dollár olyan nyugati kereskedelmi bankoktól érkezik, amelyek elvetettek mindenfajta hosszú távú átütemezési javas­latot. Oroszország és ezen hitelezők között kötött megállapodá­sok újabb 90 napos „roll-over" tervekkel érnek fel, amelyek kö­zül a legutóbbi 1994. március 31-én ért véget.

A Párizsi Klubbal szemben 16 milliárdos adósság áll fenn, amelyhez hozzá kell vennünk az 1993-ról elmaradt kamathátra­lékokat. Eddig nem született egyezmény, hogyan kezeljék eze­ket az adósságokat, de a Párizsi Klub folytathatónak tartja az 1993-ban megkötött adósságátütemezési megállapodást, amíg egy új szerződés meg nem születik.

A legnagyobb figyelem az IMF oroszországi politikáját övezi, mivel ott a legszembetűnőbbek a tanácsok. 1994. április 29-én az IMF egy Oroszországnak nyújtandó 1,5 milliárd dolláros hitelről döntött. Bár a hitelnek fontos lélektani üzenete van, azért ez igen csekély összeg. 1,5 milliárd dollár Oroszországnak kb. kétheti költségvetési deficitét fedi le, és 0,8%-a az 1993-as GDP-nek. Az sem biztos, hogy ezt teljes egészében folyósít­ják; 1993-ban a Nyugat 28 milliárd dolláros csomagot ígért, és kb. 1 milliárd dollárt küldött. Az IMF 13 milliárdot ígért, és 1,5 milliárdot folyósított; míg a Világbank 3 milliárdot ígért, és csu­pán 600 milliót küldött el. A folyósított hitelek döntő hányada exporthitel volt.³⁵

A decemberi választások óta az új kormány továbbra is fenn­tartotta a nyugati hitelezők által elvárt gazdaságpolitikát. Az inf­láció és a költségvetési deficit a mértéke az IMF által meghúzott határokon belül maradt. Jelcin és Csernomirgyin a választások üzenetének figyelmen kívül hagyása mellett döntött, és tovább­ra is a nemzetközi tőke kedvében próbálnak járni.

A nemzetközi hitelezők ugyanakkor elég lekezelően bánnak Oroszországgal. Az államcsínyt követő lelkesedésüket némileg lehűtötte a demokratikus intézmények újonnani bevezetése. Az elvárásaikkal egybehangzó gazdasági célok helyett a piacok to­vábbra is a demokratikus/nacionalista kísértet árnyékában mű­ködnek, és egy sokkal stabilabb, kevésbé demokratikus rezsim után sóvárognak.

5. Következtetések

Ebben a cikkben nem azoknak a becsületét kívántam védelmez­ni, akik az orosz Fehér Házat védték. Gyanítom, hogy Haszbulatov úr és Ruckoj tábornok ugyanolyan agyafúrt és ravasz figu­rák, mint maga Jelcin. Azt sem állíthatom, hogy Vlagyimir Zsiri­novszkij Oroszország demokratikus megváltója. Ez az időszak nem a politikai elitek reneszánsza, sem Oroszországban, sem másutt.

Azt sem kívántam sugallmazni, hogy az IMF és a nagytőke kulcsfigurái dróton rángatnák a Jelcin nevű bábut. A nemzetkö­zi tőke és a modern állam közötti kapcsolat igen összetett, és ennek a definiálását nem egy ilyen rövid cikk végkövetkezteté­seinek helyén kell megtennünk.

Jelcin államcsínye nem igazolható azzal, hogy ő volt a de­mokrácia legnagyobb reménysége. A módszerei ebből a szempontból elég visszataszítóak. Az a közismert vélemény, amely szerint „Mr. Jelcin morális és politikai kötelessége volt – sőt még talán némi alkotmányos hatásköre is volt hozzá -, hogy megszabadítsa az országot a Népi Küldöttek Kongresszusától, amely leplezetlen reakciósokkal és másodosztályú politikusok­kal volt megrakva, akik éveken keresztül elodáztak mindenfajta változást",³⁶ – ha egyáltalán hihető – könnyen igazolhatná az Egyesült Államok szenátusának megdöntését, együtt más nyu­gati parlamentekkel. Az ilyen, és ehhez hasonló érvelések tart­hatatlanok.

Oroszország választások utáni küzdelmét beárnyékolja a par­lamenti ellenzék pszeudo-fasiszta természete. A Duma és a Szövetségi Tanács – a korábbi Fehér Házhoz hasonlóan – a mélyebb gazdasági érdekeken nyugvó demokratikus vágyakat és félelmeket reprezentálja. A fenti intézmények és a kormány közötti küzdelem nem a jó és a rossz harcát jelentik, ahogy azt gyakran beállítják, hanem egy nép félelmeit jelenítik meg attól a kemény gazdasági átalakulástól, amely a rendszer „ter­melő inputjainak" érdekeivel szembenálló termelési rendszer felé vezet.

Elemzésemmel a legfontosabb célom a marxi hagyomány fel­élesztése volt – persze tekintettel a korlátokra. A tőkés gazda­ság mérhetetlenül átalakult a XIX. század közepe óta. A nem­zetközi tőke befolyása – egy hosszú, a háborút követő megsza­kítás után – újra érezteti hatását a közügyekben., 1852-ben a francia tőke egyaránt hatott a belföldi és a nemzetközi politikai helyzetre: ezt Marx világosan bizonyította. 1994-re a tőke elvesz­tette ugyan a nemzeti karakterét, a befolyását azonban annál kevésbé. Nyilvánvaló persze, hogy a termelési és elosztási tech­nikák időközben drasztikusan átalakultak.

Másfelől, bizonyos igazságok túlélték a századfordulót: külö­nös tekintettel a kapitalizmus és a demokrácia közötti feszült kapcsolatra, amely az abszolutizmusból illetve más retrográd rezsimekből való átalakulás során jellemző. A munka, a föld és a tőke áruvá tétele természetellenes, fájdalmas művele­tekkel jár. A nyugati kapitalizmus csillogása ellenére ez a fájdalom nem a legvonzóbb alternatíva egy választó közös­ségnek, amely már rendelkezik tapasztalatokkal is. Mint ahogy a XIX. századi Franciaországban, a régi (szovjet) rendszer meg­döntéséhez Oroszországban is szükséges volt a választói tá­mogatás és legitimáció. A piacok tényleges létrehozásában azon­ban sokkal kisebb a demokrácia szerepe. Ez az a kritikus lecke, amelyet a nyugati kommentárok oly fájdalmasan elhallgattak.

(1994)

(Fordította Kovács Gabriella és Szabó Miklós)

Jegyzetek

Köszönetet szeretnék mondani különösen hasznos segítségükért Torbjorn Knutsen-nek, Magne Barthnak és Pavel K. Baevnek. A felelős­ség a leírtakért természetesen egyedül rám hárul. (A szerző jegyzete.)

¹ Karl Marx: The 18th Brumaire of Louis Bonaparte 11th Printing (New York: International Publishers, 1987 [1852]). Magyarul: Karl Marx és Friedrich Engels művei. 8. kötet. 1851-1853. Kossuth Könyvkiadó, 1962. 101-196.

² E két történelmi figura egymás mellé állításával nem azt szeretném sugallmazni, hogy Jelcin társadalmi helyzete és legitimitása megegyezne Louis Bonaparte-éval, sem pedig azt, hogy a XIX. századi Franciaország gazdaságának tanulságai közvetlenül alkalmazhatók lehetnének a mai oroszországi forradalomra. Az összehasonlítás csupán a születendő ka­pitalizmus és a demokratikus fejlődés közti kapcsolat tanulságaira vonat­kozik.

³ Mellesleg itt található a materialista fonal: Oroszország új termelő­erői konfliktusba kerültek a fennálló szovjet termelési kapcsolatokkal.

⁴ Az adósság nem az egyedüli mutatója a nemzetközi befolyásnak. A közvetlen külföldi beruházás szintén ilyen erő: néhány nehézipari ágaza­tot, vegyi- és vasipari ágazatokat a külföldi tőke közvetlenül felvásárolt,

⁵ 1991 januárjában Oroszország visszafizetései elkezdenek késnf, így létezik egy bizonyos közbeeső időszak, amely elválasztja Oroszország régi és új adósságait.

⁶ E fejezet adatainak forrása: Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss Debt Rescheduling. FinancialTimes, 1993.szeptember 24.

⁷ Az új orosz piacon a legjobb helyekért folyó harc talán a legfonto­sabb, de eddig legkevésbé megértett probléma ma Oroszországban. A nemzetközi és a hazai tőke közötti érdekek nem szükségszerűen állnak konfliktusban, ahogy azt már korábban említettem. Ha feltételezzük, hogy a hazai tőke érdekei egybeesnek az orosz maffiáéval, és ha egy-egy alvilági szervezet képes dominánssá válni az orosz terület különböző részein, akkor sokkal könnyebben válhat hatékonyabbá, mint bármelyik orosz állam, a csökkenő tranzakciós költségek és a növekvő stabilitás miatt. A nemzetközi tőke érdekeltsége megsokszorozódhat és virágoz­hat egy ilyen piacon. Amikor a nemzeti vagy matfiaérdekek maguk meg­osztottak (területi és szektoriális vonalak mentén), akkor válik hirtelen finnyássá a nemzetközi tőke.

⁸ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Iron Fist and Iron Glove: Financial Times, 1993. szeptember 15. Itt a szerzők megemlítik, hogy Ruszlán Haszbulatovnak az elnök ivási szokásait részletező, sértő megjegyzé­sei döntőek voltak a parlament lövetésének ügyében.

⁹ Lásd John Lloyd: President Ready to Fight Election Next June. Finan­cial Times, szeptember 24.

¹⁰ Lásd John Lloyd,:Days of Whine and Poses. Financial Times, 1993. szeptember 23.

¹¹ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times for Russian Legislators. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹² Lásd pl. Edward Mortimer: West's Best Bet. Financial Times, 1993. szeptember 29.

¹³ A nyugati országok közvéleménykutatásainak problémái jól doku­mentáltak. A közvéleménykutatási adatok nem helyettesíthetik a válasz­tási eredményeket. Forradalmi időszakban még sokkal súlyosabbak le­hetnek a közvéleménykutatásokkal kapcsolatos problémák. Például a jelenlegi, puccs utáni felmérésről a Moszkvai Közvéleménykutató Ala­pítvány kimutatta, hogy az 1600 válaszadó közel 20%-a nem adott vá­laszt arra a kérdésre, hogy vajon támogatja-e az elnököt. Lásd The Battle for Russia. The Economist, 1993 október 27.

¹⁴ Bizonyos újságírói benyomások visszautalnak az áprilisi referendum­ra, amelyben a szavazók 67%-a válaszolt igennel a következő kérdésre: „Ön szerint szükségesek az előrehozott választások?" Lásd AH or Nothing, The Economist, 1993. szeptember 25. Ugyanakkor az áprilisi kérdések között nem szerepelt az, hogy a szavazó örülne-e egy diktatórikus puccs­nak, illetve a parlament egyoldalú feloszlatásának. Ennek fényében úgy vélem, néhány elemzőnek óvatosabbnak kellene lennie az olyan állítások­kal, amelyek elegendő demokratikus támogatást látnak az elnök „mögé".

¹⁵ Ez a hivatkozás az egyik legközismertebb. És egyben a legzavarba-ejtőbb is. A tömegtámogatottság eddig soha nem tartozott az orosz po­litikai csaták központi elemei közé. A bolsevikok 1917-berrnéhány ezer katona és felfegyverzett munkás segítségével szerezték meg a hatal­mat. Az eseményről szóló jónéhány beszámolóval ellentétben a legtöbb moszkvai nem vett részt az 1991-es halvaszületett puccskísérletben. Egyes becslések szerint csupán 30 000 emberről van szó, ami alig egy százaléka Moszkva lakosságának. Ugyanakkor 15 000 ember vonult az utcára 1993. október 3-án, hogy támogassa Ruckojt. Alekszandr Ruckoj támogatói Moszkva lakosságának 0,5%-át, Jelciné pedig 1,5%-át teszik ki. Ha tekintetbe vesszük a tartózkodásra ösztönző félelmi tényezőt az előbbi, illetve az orosz média támogató befolyását az utóbbi esetében, akkor ez a különbség már nem szignifikáns. Az adatok Michael Dobbs, Yeltsin: A Democrat Like His Society, With a Long Way to Go. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹⁶ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat fra pengefondet [Az IMF diktátu­mára]. Klassekampen, (Oslo) 1993. szeptember 24.

¹⁷ Lásd Péter Norman: IMF Chief Urges West to Give Financial Support. Financial Times, 1993. szeptember 24.

¹⁸ A következő adósságot mutató táblázatok Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss… című munkájából származnak.

¹⁹ Ugyanott.

²⁰ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat.

²¹ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton:Yeitsin Wins Support for Abolition of Parliament. Financial Times, 1993 szeptember 23.

²² Ugyanott.

²³ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proven Ineffective in Russia. Financial Times, 1994. április 12.

²⁴ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Yeltsin Wins Support…

²⁵ A képviseleti demokrácia és a piaci reformok közötti feszültség már kifejeződött a szabadpiaci reformokat sürgető, Oroszország Választása nevezetű reformer párt kampányában. Anders Aslund a következő pa­radox terminusban fogalmazta meg a problémát: „Egyetlen demokrati­kus párt sem szólította meg igazán az embereket. Kiöregedett kommu­nisták stílusában szóltak hozzájuk." (Idézet in: The Roád to Ruin. The Economist, 1994. január 29., 27.). Csupán Vlagyimir Zsirinovszkij sze­me (és füle) vol1 nyitott az emberek érdekeire a kampány közben.

²⁶ Lásd John Lloyd: Gaidar Quits Russian Government. Financial Times, 1994. január 17.

²⁷ Ők a következők: Anatolij Csubajsz (privatizációs), Alexander Sokin (gazdasági), Szergej Sahraj (regionális és nemzeti ügyek) és Andrej Kozirjev (külügyi). 1994 májusában Sahrajt leváltották a posztjáról.

²⁸ Az adatok forrása: Inflation in Russia Slows to 15-month low of 8,7%. International Herald Tribüné, 1994. április 5.

²⁹ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proved Ineffective in Russia.

³⁰ Lásd John Lloyd: The Conversion of Mr. Chernomyrdin. Financial Ti­mes, 1994. március 18.

³¹ Lásd John Lloyd: Yeltsin aide Wants Pledge to the IMF Relaxed. Fi­nancial Times, 1994. május 4.

³² Lásd Leyla Boulton: Yeltsin Acts to Stimulate Russia's Economic Re­form. Financial Times, 1994. május 22.

³³ Lásd Alan Friedman: Capital Flight From Russia is Escalating. Inter­national Herald Tribüné, 1994. január 14.; illetve Péter Norman: Russia External NeedsThisYear Put at $ 34bn. Financial Times, 1994. április 25.

³⁴ Lásd John Lloyd: Political Uncertainty Leaves the Rouble without a Prop. Financial Times, 1994. január 20.

³⁵ Lásd Jeffrey Sachs-Charles Wyplosz: How the West Should Help Russian Reform. Financial Times, 1994. január 11.

³⁶ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times…

A piaci reform szociológiája

Natalija Rimasevszkaja akadémikus, az Oroszországi Tudomá­nyos Akadémia Népességkutató Intézetének igazgatója, a mun­katársai segítségével végzett nagyszabású kutatások alapján kimutatta: a 160 milliós Oroszország mindössze 15 millió lako­sáról, tehát a népesség kevesebb mint 10 százalékáról mond­ható el, hogy anyagi szempontból sikerült javítania vagy legalább megőriznie korábbi, szovjet korszakbeli pozícióit (jelentős gya­rapodást pedig csak 5 millió ért el). Mindenki másnak a viszo­nyai tetemesen romlottak. Rimasevszkaja így jellemzi e többség helyzetét: „Ez több, mint szegénység. Ez nyomor." Például a min­den szempontból átlagosnak tekinthető Orlovi Területen egy „kö­zepes életszínvonalú" – tehát nem szegény! – család élelmi­szerre költi anyagi eszközeinek 80 százalékát (miközben ennek részaránya Nyugaton még a szegények esetében sem lépi túl az egyharmadot). Az itteni lakosoknak csak 5,6 %-a költi pén­zének „csak" felét élelmiszerre. „A lakosság túlnyomó többsé­ge legfeljebb kenyeret vesz, egyébként egyáltalán nem jár vá­sárolni. Egy vekni fekete kenyér 400-500 rubelbe kerül, ez jó­szerivel a felét kiteszi annak, amit egy átlagos nyugdíjas egy napra megengedhet magának." Drámaian csökkent a várható élettartam, felszökött a megbetegedési ráta, többek között a jár­ványok gyakorisága. Az egyre nagyobb teret hódító alkoholizmus ma már minden második családot érint. Mindennek folyománya­ként az újszülötteknek csak 40%-a egészséges, ezer szülésre már húsz halvaszületés esik. Sorozáskor a megfelelő életkort elért if­jaknak mindössze 25%-a bizonyul alkalmasnak katonai szolgá­latra.⁴

Ennek a helyzetnek természetes következménye Oroszor­szág lakosságának fogyatkozása. A halandóság csaknem mindenütt felülmúlja a születések számát. 1992-ben Orosz­ország lakossága – a menekültek beáramlása ellenére -219 000 fővel csökkent, 1993-ban pedig a halálozások szá­ma már 700 000-rel haladta meg a születésekét.⁵ Rimasev­szkaja prognózisa szerint 1994-ben Oroszország lakosságának fogyatkozása már elérheti az egymillió főt.⁶ Ez a csökkenés töb­bek között az éhezéssel és a vele járó megbetegedésekkel is összefügg, nemkülönben azzal a körülménnyel, hogy a vagyon­talanok képtelenek állni a gyógykezelés hallatlan költségeit (1992-ről 1993-ra Oroszországban a gyógyszerárak átlagosan a tízezerszeresükre emelkedtek!). Már 1992-ben az akkori Jel­cin-Gajdar-kormány tervszámként rögzítette, hogy a gyógyszer­árak növekedése következtében az év végére 4,5 millió beteg meghal. Később aztán a kormánytisztviselők körültekintőbben jártak el, amennyiben ilyetén kalkulációikat nem kötötték a köz­vélemény orrára: a legátfogóbb információkat kertelés nélkül tit­kosítottak. Az egyes betegségfajtákra vonatkozó adatok időnként mégis beszivárognak a sajtóba. Például kiderült, hogy Oroszor­szágban tízmillió cukorbeteg közvetlen életveszélyben van.⁷ Ta­gadhatatlan tény, hogy folyamatosan egyre többen esnek áldo­zatául a kormány gazdaságpolitikájának. Ezt az alattomos fo­lyamatot oxfordi kutatók ENSZ-statisztikákra támaszkova „csen­des genocídiumnak" nevezték. A hír bejárta a világsajtót, bizo­nyára sokan megrendültek… Minden maradt a régiben.

A Szovjetunió orvostársadalmának több nemzedéke sohasem látott éhen halt embert. A „dystrophia alimentaris" következté­ben beálló halál csak a tankönyvekből volt ismeretes számukra. Néhány hónappal a Gajdar meg az IMF receptúráján alapuló „gazdasági reformok" (tehát az úgynevezett árliberalizálás) be­vezetése után az újságokban egyszer csak kezdtek megjelenni – bár egyedi előfordulásokként bemutatva – különböző embe­rek éhhaláláról szóló hírek. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy az újságokig ezeknek az eseteknek csak jelentéktelen hányada ju­tott el.⁸ A. Nyevzorovnak, röviddel a „Hatszáz másodperc" című tv-műsor beszüntetése előtt, még volt ideje hírt adni arról, hogy a leningrádi katonai körzetben a frissen behívottak 80%-a súly-hiányosan jelent meg a sorozáson, a krónikus alultápláltság kö­vetkeztében. A hadsereg vezetése arra kényszerült, hogy előbb 2-3 hónapra kórházakba és szanatóriumokba küldje őket „felja­vítás" céljából, és csak ezután kezdődhetett a katonai kiképzés. Az 1994 tavaszán orvosokkal folytatott saját beszélgetéseim is alátámasztják, hogy az éhhalál Oroszországban mindennapos jelenséggé vált. 1993/94 telén (tehát közvetlenül az októberi for­dulatot követően) csak Kurszki Pályaudvarról és környékéről naponta 6-10 éhen halt embert szállítottak a halottasházakba (zömmel menekülteket és hajléktalanokat).

Mindez szó szerint a legapróbb részletekig egybehangzik a szemtanúk beszámolóival a bolíviai „gazdasági szanálásról" (amely, mellesleg, ugyancsak az IMF receptjei szerint és ugyan­annak a Jeffrey Sachsnak a vezérletével ment végbe), ahol is a minimálbér tizede a létminimumnak, és La Paz utcáiról minden reggel el kell távolítani az éhenhaltak holttesteit. Igaz, hogy Bo­líviában mindez a partizánmozgalom kiújulásához és egy balol­dali kormány hatalomra jutásához vezetett. Oroszországban pe­dig ahhoz, hogy az 1995. decemberi dumaválasztásokon min­den negyedik szavazó a kommunista pártra voksolt.

Arra, hogy az IMF tervei szerint végrehajtott reformok csakis ilyen eredményekre vezethetnek, több szovjet közgazdász már 1991 végén-1992 elején figyelmeztetett. De azidőtájt „a piac­gazdaság ellenségeinek" kiáltották ki őket, és gúnyolódtak eze­ken az „ittfelejtődött kommunista dinoszauruszokon". Ugyanilyen figyelmeztetést intézett a közvéleményhez 1992-ben Bécsben közzétett „Agenda-92" című tanulmányában egy USA-beli, né­met és osztrák közgazdászokból álló munkacsoport. Kutatásuk többek között kimutatta, hogy az IMF ajánlásai teljes mértékben ellentmondanak annak a gyakorlatnak, amelye^a háború utáni Európa és Japán folytatott gazdaságának helyreállításakor. Ez ugyanis olyan elveken nyugodott, mint a valuták rögzített kereszt­árfolyamai, az árkontroll és a jövedelmező vállalatok államosí­tása. A Jelcin-adminisztráció ezt a figyelmeztetést sem sietett figyelembe venni.

Oroszország valóságos helyzete még ennél is rosszabb. A minőségi és termelékenységi szempontból egyenértékű munkát Oroszországban átlagosan ötvenedannyira értékelik, mint az Európai Unió államaiban⁹ . Azoknak az élelmiszereknek és egyéb áruféleségeknek az értéke, amelyek egy-egy NATO-katona napi adagját képezik, oroszországi árakra átszámolva meghaladja az itteni minimális havibér összegét¹⁰ . Az átlagos reálbér 1991 de­cemberétől 1993 decemberéig a felére csökkent.¹¹ Ráadásul ez az adat az átlagbérre vonatkozik, miközben a lakosság leggaz­dagabb, illetve legszegényebb 10 %-ának jövedelme közötti sza­kadék Oroszországban rohamosan mélyül. 1994 tavaszán az eltérés mértéke rekordot ért el – a különbség 26-szoros volt (összehasonlításul: Dél-Amerikában 13-szoros, az USA-ban 6-szoros). És ez a folyamat még tovább is gyorsul.¹²

Rimasevszkaja kutatási eredményei szerint Oroszországban ma csak öt millió ember tartható gazdagnak, e réteg egyötöde egyébként Moszkvára koncentrálódik. Az ország lakosságának leggazdagabb 10%-a mondhatja magáénak a jövedelmek, az áruk és szolgáltatások 50%-át – vagyis pontosan annyit, amennyi a fennmaradó 90%-ra jut.¹³ Sőt, a szakadék valójában még en­nél is mélyebb, hiszen a felső 10%-ban gyakorlatilag nincs olyan, aki az adózás elkerülése céljából folyamatosan el ne titkolná a jövedelmét. Érdemes hát megvizsgálni, hogy milyenek az ural­kodó társadalmi viszonyok abban országban, amelyben az itt jelzett tragédia megtörténhetett.

Az októberi események osztályjellege

Az 1993. októberi események osztályszempontú elemzése bi­zonyos nehézségekbe ütközik. A helyezet ugyanis az, hogy – a kapitalizmusban megszokott hagyományos értelemben – Oro­szországban (és egyáltalán a volt Szovjetunió területén) osztá­lyok még nem léteznek. Kialakulásuk folyamata még az elején tart.

A szovjet társadalom szociálisan homogén társadalom volt, minden tagja az állam szolgálatában álló bérmunkásként eg­zisztált. Hivatalosan úgy tartották számon, hogy a szovjet tár­sadalomban két osztály létezik: a munkásosztály meg a parasztság, ezenkívül még egy „réteg", a „dolgozó értelmiség". Valójá­ban mindezek a kategóriák gazdaságon kívüliek voltak. Közgaz­dasági értelemben a gazdaság minden szereplője – ismétlem – az állami bérmunkás helyzetében volt.

Ami a tőkés osztályt illeti, ennek kialakulása Oroszországban még nagyon az elején tart. A kizsákmányoló osztály kialakulá­sának legfőbb merítési bázisa a bűnözés világa (innen szárma­zik az új burzsoázia mintegy 40%-a), meg a volt párt-, állami és gazdasági (menedzser-, bank-) bürokrácia (további legalább 40%). A bűnözök és a hivatalnokok világának összefonódása (más szóval a tipikusan maffia jellegű struktúrák kialakulása) pontosan ennek a két társadalmi csoportnak új uralkodó osz­tállyá egyesülésén alapul.

Meg kell mondani, hogy éppen a bürokrácia volt az a társa­dalmi csoport, amelyik mindenki másnál korábban ismerte fel a végbemenő változások osztálylényegét, azaz tudatosította ma­gát „magáért való" osztályként. Általában véve is kimondhatjuk: a Szovjetuniónak a kapitalizmusba való átmenete is annak kö­vetkezménye volt, hogy a szovjet bürokrácia „magáért való osz­tályként" ismerte fel magát, és ezzel összefüggésben osztály­célokat tűzött maga elé, mindenekelőtt azt, hogy a gazdasági alap önmaga alá rendelésével a tulajdon felett pusztán rendel­kező „osztályból" ténylegesen tulajdonos osztállyá változtassa magát.

Azok a formák, amelyek között a tőkés osztály kialakulása Oroszországban végbemegy, arra utalnak, hogy itt nem egysze­rűen egy masszív burzsoázia, hanem egy bürokrata burzsoá­zia létrejöttével van dolgunk. Valóban: azok a vállalatok, ame­lyek az állami szektorból a magánszférába kerülnek, gyakorlati­lag kivétel nélkül részvénytársaságokká alakulnak át, amelyek­nek tényleges tulajdonosa részben az állam, részben a bürok­raták széles köre. Tehát az oroszországi kizsákmányolók új osz­tálya mindenekelőtt kollektív tulajdonosként és kollektív kizsákmányolóként lép színre. Mi több, bár az állami tulajdon számot­tevő része állami rendelkezésben marad, itt a belső önigazga­tásnak és a gazdasági önállóságnak még azokat a formáit is felszámolják, amelyeket e vállalatok Gorbacsov idején kaptak. Végül, a bürokrata burzsoázia kialakulóban lévő osztályán be­lül is végbemegy egy fokozatos, de következetes erőeltolódás a bürokrácia javára és mindenki más (többek között a második legnagyobb csoport, a bűnözők) rovására. Erről tanúskodnak azok speciális kutatási eredmények is, amelyeket egy, az OTA Szociológiai Intézetének elitkutató részlegében dolgozó ismert társadalomelemző, Olga Kristanovszkaja vezetésével működő szociológus kutatócsoport tett közzé a közelmúltban.¹⁴

A volt Szovjetunió többi szociális csoportja még mindig nem vált „magáért való osztállyá". Ezt a folyamatot egyébként a bü­rokrata burzsoázia is aktívan és tudatosan fékezi. Erre a cél­ra intenzíven igénybe veszi az értelmiséget is, amelynek közre­működésével a tömegkommunikációs eszközök, az oktatási in­tézmények stb. a lakosság alapvető tömegeinek tudatában nagy agilitással gyökereztetik meg „a népi privatizációról", „a haszon­ban való általános részesedésről" és ehhez hasonlókról szóló mítoszokat. Mindeközben, bár a szovjet társadalom „középosz­tálya" végérvényesen szétesett, ma is világos, hogy az a társa­dalmi csoport, amelynek számára a szovjet időkben a privilégi­umok hozzáférhetőek voltak – tehát a bürokrácia – megkapa­rintott minden hatalmat és tulajdont, miközben a „középosztály" másik részét – az értelmiséget – rohamos elnyomorodás fenye­geti. (A kultúra, a tudomány, az oktatás területén dolgozók jöve­delmei a legalacsonyabbak a nemzetgazdaság minden egyéb területét figyelembe véve.)

Az októberi események különössége abban állt, hogy ez a konfliktus – szemben mindkét tábor propagandájával – egyugyanazon eliten belüli ellentétet testesített meg. Az, ami kívülről nézve egyfelől a képviseleti hatalom, a Szovjetunió restaurációjának hívei, plusz a baloldali, nacionalista és neosztálinista erők széles blokkja, másfelől pedig a végre­hajtó hatalom, a radikális monetaristák és a kapitalista res­tauráció híveinek blokkja közötti megütközésnek tűnt, való­jában a bürokrata burzsoázia két csoportjának konfliktusa volt.

Mindkét csoportról elmondható, hogy híveinek (sőt, vezetői­nek) kiválasztódása meglehetősen véletlenszerű volt. Ruckoj, Haszbulatov és Barabannyikov 1991-ben még Jelcin harcostár­sa és Acsalov valamint Makasov ellenfele volt. Ruckoj, például, politikai karrierjének hajnalán „patrióta" volt, és Apollón Kuzmin, az ismert antiszemita és soviniszta figura helyettese az utóbbi által létrehozott „Haza" nevű „hazafias társulásban". A választá­sok idején a „Pamjaty" támogatta Ruckojt. Jelcin éppen azért vette alelnökként maga mellé, hogy ezzel szavazótáborát „az orosz nemzeti eszme" híveinek irányába szélesíthesse. Ruckoj hosszú ideig Jelcin hű harcostársaként viselkedett, többek kö­zött a dolgozókhoz való viszony tekintetében is. Elég arra emlé­keztetni, hogy 1992-ben a légi közlekedésirányítók összorosz-országi munkabeszüntetésének elfojtásakor ő irányította a kor­mány lépéseit, méghozzá oly mértékben merev álláspontról, hogy a sztrájkolok szakszervezeti vezetőinek benyomása sze­rint az ország 1937-be látszott visszatérni.¹⁵

Az a tény, hogy Oroszország rekapitalizációjának ellenfelei Ruckoj és Haszbulatov oldalán harcoltak, ez utóbbiak maguk pedig a szovjethatalom és a Szovjetunió visszaállítása mellett szálltak síkra (például közvetlenül Jelcin 1400. rendeletének megjelenése előtt), egyáltalán nem azt tanúsítja, hogy 1993 szeptemberében-októberében Ruckoj minden híve azonos osz­tályálláspontot foglalt volna el. Egyszerűen annyi történt, hogy Jelcin és Gajdar ellenfelei, minthogy megosztottak voltak és nem volt elegendő politikai befolyásuk, a végrehajtó hatalom folya­matos támadásainak láttán arra törekedtek, hogy a Jelcinnel való szembenállás platformján egységes blokkba tömörüljenek. Ez egyfelől kölcsönösen udvarias engedményeket követelt minden erőtől, amelyik csatlakozott ehhez a Jelcin-ellenes blokkhoz, másfelől egy olyan össznépi vezér kiválasztását, akit szembe lehet állítani Jelcinnel. Formális politikai pozíciójánál fogva (mint alelnök) ilyen vezérként csakis Ruckoj jöhetett számításba.

Végeredményben Jelcin, Csernomirgyin és Gajdar a komprá­dor körök jelöltje volt, míg Ruckoj és Haszbulatov a nem-komp­rádor nemzeti bürokrata burzsoáziáé. És Jelcin győzelme Ruckoj felett 1993 októberében nem egyebet jelentett, mint hogy a komprádor burzsoázia felülkerekedett a nemzeti bü­rokrata burzsoázián. És az, hogy ugyanebben a hónapban a nemzeti burzsoá szerveződések egyesültek azokkal a szer­vezetekkel, amelyek (legalább saját megítélésük szerint) a bér­munkások érdekeit képviselték, teljesen természetes: az ilyen típusú blokkosodás jól ismertjelenség a „harmadik világ", a nem­zeti-felszabadító mozgalmak történetéből.

A minden megfigyelőnek szembetűnő közönyt 1993 szeptemberében-októberében (az eseményekben legfeljebb 60.000 ember vett részt – a 12 milliós Moszkvában!) nagyrészt éppen az magyarázza, hogy a lakosság nagy része a megütköző felek egyikével sem tudott azonosulni, lévén, hogy számára mindket­tő a „fentieket" képviselte, más szóval valami szociálisan és osz­tályszempontból idegen erőt.

Az apátia másik oka természetesen az volt, hogy a lakosság már torkig volt a politikával – különben ez is jól ismert jelenség a forradalmak és ellenforradalmak történetéből

Az orosz sajtóban ma megfogalmazódik az a vélemény, mi­szerint a lakosságnak az októberi fordulat idején tanúsított kö­zömbösségét, illetve a dolgozók többségének vonakodását a parlament likvidálásának megakadályozásától az váltotta ki, hogy Ruckoj oldalán sok nacionalista szervezet is felbukkant, bele­értve még Barkasov nyíltan fasiszta csoportosulását is. így ér­velt – többek között – A. Buzgalin és A. Kolganov a Munka Pártja képviseletében.¹⁶ Ez természetesen tévedés. A jobboldali naci­onalista, fasiszta és protofasiszta szerveződések jelentős része októberben Jelcin oldalán lépett fel (a monarchistáktól és a fasizálódó kozákoktól kezdve, többek között a Zsirinovszkij-féle Oroszország Liberál-Demokrata Pártján át, Oroszország legis­mertebb fasiszta szervezetéig, a D. D. Vasziljev vezette Pam-jatyig).

Már a „Ruckoj-kormány" legelső nyilatkozatai is leszögezték, hogy a status quo ante bellum fenntartása lehetetlen, az ellen­forradalmi demokrácia rezsimjéhez (az október előtti direktóri­umhoz) való visszatérés elképzelhetetlen. Ruckojnak csak egy többé-kevésbé engedékeny brumaire-i rendszert sikerült létre­hoznia.¹⁷ Ruckoj persze hamarosan kiírandó választásokról be­szélt, de nem feledhetjük el, hogy a XX. században éppen a nem­zeti burzsoázia bizonyította az egész világ számára – méghoz­zá nem is egyszer-, milyen közel is áll a szívéhez egy fasiszta vagy katonai diktatúra bevezetése.

Igaz, hogy azok a baloldaliak, akik Ruckojt támogatták, re­ménykedhettek, hogy sikere esetén kénytelen lesz tekintettel len­ni az őt győzelemre juttató erőkre és ezek érdekeire. Annál is inkább, mert sokuknak reális esélye volt a legmagasabb állami funkciók elnyerésére. Ám, először is, októberben a baloldaliak nem jelentették a kizárólagos társadalmi bázist Ruckoj számá­ra. A bázis egy másik részét a legkülönbözőbb árnyalatú patrió­ták, nacionalisták és a szovjet imperializmus harcosai alkották. A szociális bázis – talán a legkevésbé szembetűnő, de a leg­gazdagabb, és Ruckojhoz, Haszbulatovhoz, egyáltalán a „fehér­házi" vezetőséghez legközelebb álló – harmadik összetevője pedig éppen a nemzeti bürokrata burzsoázia volt. Megjósolha­tatlan, vajon meddig ügyködött volna egyáltalán Ruckoj és „kor­mánya" a baloldalra való tekintettel. De kétségtelen, hogy mi­helyt megerősíti pozícióit, ez a „Ruckoj-kormány" fokozatosan elfordult volna a baloldaltól, hogy aztán egyre inkább a bürokra­ta burzsoázia nemzeti szárnyának érdekeit fejezze ki.

Az október utáni rendszer osztályszerkezete

így hát az októberi fordulattal a komprádor burzsoázia Oroszor­szágban (lehet, hogy csak ideiglenesen) legyőzte a nem-komp­rádor („nemzeti") bürokrata burzsoáziát. Ennek következménye­képpen felgyorsult Oroszország alávetése – mind gazdasági, mind politikai értelemben – a nyugati tőkének, mindenekelőtt a finánctőkének. Oroszország fokozódó tempóban válik „har­madik világbeli" állammá, nyersanyagforrássá a fejlett nyugati országok és multinacionális korporációk számára, egyszersmind pedig – micsoda előny… – az olcsó (de nagyonis képzett) mun­kaerő forrásává. A komprádor bürokrata burzsoáziát képviselő nyugatbarát kormányzó rezsim szisztematikusan és céltudato­san veri szét a gazdaság termelőágazatait, hogy a vállalatok, miután csődbe juttatta őket, „veszteséges" voltuk ürügyén szim­bolikus áron kivásárolhatok legyenek. Vevőként egyaránt jelent­kezik a hazai bürokrata burzsoázia és a külföldi tőke. Mondani sem kell, hogy a nemzetközi finánctőkének eközben zsíros fa­latok jutnak.

A valóságos gyakorlat nagyonis alátámasztja ezt az értéke­lést. 1992-93-ban az ipari termelés hanyatlása 51%-ot tett ki. Ezzel összehasonlítva az USA híres Nagy Depressziója könnyű meghűlésnek minősíthető. Az októberi fordulat után a hanyatlás jelentősen fel is gyorsult. Jakov Urinszonnak, az orosz gazda­sági miniszter első helyettesének nyilatkozata szerint 1994 má­jusára Oroszországban a termelés az 1993. decemberinek 53%-ára esett vissza!¹⁸ Ez szinte hihetetlen, békeidőben döbbene­tes szám, de úgy tűnik, háborús időkben is példátlan. Elég csak arra emlékeztetni, hogy a második világháborúban való részvé­telének első két évében a Szovjetunió termelése 42%-kal esett vissza, méghozzá olyan körülmények között, amikor az ország iparilag legfejlettebb területei fasiszta megszállás alatt álltak, ren­geteg vállalat megsemmisült a harci cselekmények során, és a hadseregbe való behívások miatt az ipar a képzett munkásság nagy részéről kénytelen volt lemondani.

Közismert, hogy a termelés spontán módon bekövetkező visszaesései során, mihelyt azok elérték a kb. 20%-os mérté­ket, a süllyedés üteme békés körülmények között is csökken, mivel ilyenkor leszűkül magának a hanyatlásnak a termelési bá­zisa is. Oroszországban azonban 1994 májusában a termékki­bocsátás visszaesése az áprilisi 28%-kal szemben 32%-ra rú­gott, ezen belül a tüzelő- és nyersanyagágazatban 14%-kal szemben 20%-ra, a feldolgozó ágazatokban 40'nel szemben 44%-ra.¹⁹ Ez világos bizonyítéka annak, hogy a termelés vissza­esése Oroszországban nem spontán, hanem irányított jellegű folyamat.

Azt, hogy az októberi győztesek gazdaságpolitikája tuda­tos manipuláció, tehát tudatosan irányul Oroszország bérmun­kásainak érdekei, mi több, egyáltalán magának Oroszország­nak a gazdasági érdekei ellen, tények egész sora támasztja alá. Például a kormány szándékosan akadályozza, hogy az oroszországi bankok pénzt fektessenek be a termelésbe. Ennek következtében a vállalatok forgóeszköz-igénye csak ötven szá­zalékig van kielégítve, sokaké pedig csak 20-25%-ig, amely kö­rülmény persze a csőd szélére juttatja őket. Áprilisra az ország­ban ötezer gyár és üzem volt kénytelen leállni. Egész ágazatok, sőt régiók 1993 novemberétől-decemberétől nem kapnak fizetést.

És mindez annak köszönhető, hogy a kormány ellenáll a bankok minden próbálkozásának, hogy „feltáplálják" a vállalatokat.²⁰

Világos, hogy mindez milyen céllal történik. A kormány által szétzilált vállalatokat a komprádor bürokrata burzsoázia meg a nyugati tőke később potom áron felvásárolhatja; a nyugati tulaj­donosok aztán vagy bezárják őket, vagy legalábbis úgy alakít­ják át a termelést, hogy perspektivikusan se válhassanak konkurenciává. Példaként említhetjük a pétervári Szvetlána nevű egyesülést, amelyik integrált áramköröket, félvezető- ós vá­kuumtermékeket, számítástechnikai eszközöket és orvosi beren­dezéseket állított elő, méghozzá úgy, hogy termékeinek fele ver­senyképes volt a világpiacon. A Szvetlánát mesterségesen tönk­retették: a kibocsátott termékekért az állam nem fizetett a válla­latnak, a béreket több mint fél évig nem fizették ki. Most a Szvetlánát árulják a nyugati tőkének. A vállalat megszerzéséért öt külföldi cég szállt sorompóba, közöttük olyan monstrumok, mint a General Electric és a Philips. Közben a Szvetlána érté­két nevetséges összegben (22 milliárd rubel) határozták meg, ami nagyjából egy közepes méretű vasárubolt értékének felel meg. Nem nehéz megjósolni a Szvetlána jövőjét: tulajdonkép­peni tevékenységét teljes mértékben felszámolják, a vállalat „összecsavarozó üzemmé" degradálódik, ahová termékmodulo­kat fognak szállítani nyugatról, helyben pedig az alacsony kép­zettségű munkaerő kizárólag összeszereléssel foglalkozik majd. A Szvetlána 31 ezres kollektívájából csak hétezer dolgozó ma­rad, a betanított munkások. Hasonló a helyzet egy sor más pétervári vállalatnál is.

1994. július 1-jén Oroszországban befejeződött a privatizáció első üteme, az ún. „kuponos" (voucheres) privatizáció. A máso­dik ütemet – a pénzes privatizációt – a külföldi tőke széles körű bevonásával kívánják lefolytatni. Ennek során sor kerülhet má­sodlagos privatizációra is, tehát már privatizált vállalatok tovább-privatizálására.

Hát pontosan ezért zilál szét a komprádor bürokrata burzsoá­zia kormánya egész ágazatokat. Például a könnyűipart ós a tex­tilipart csaknem maradéktalanul privatizálták (már 1988-ban meg­kezdődött államtalanításukkal ezek az ágazatok voltak Oroszor­szágban a privatizáció úttörői). De október után a kormány elju­tott odáig, hogy módszeresen felszámolja a könnyűipart és a tex­tilipart. A vállalatokat esztelen adókkal kezdték fojtogatni, a költ­ségvetési finanszírozást felváltotta a kereskedelmi hitel rendsze­re, miközben a hitelkamatok 3-5%-ról 210-240%-ra szöktek fel! Nyersanyagot (az államtól is) csak előre (és rendszerint kemény valutában) történő fizetéssel lehetett vásárolni, ami tökéletes ab­szurdum volt, hiszen az előre fizetéshez csak a termék kibocsá­tása és értékesítése révén lehetett volna megszerezni a pénz­eszközöket. Az értékesítés körül egyébként is problémák támad­tak. A kereskedelmi hálózatot ellenőrző komprádor burzsoázia szánt szándékkal gyenge minőségű árut hozatott be külföldről, s ezzel feltöltvén a pultokat, megtagadta a hazai termék átvételét.

A privatizáció második szakaszának küszöbén, május végén, ­júniusban Jelcin egy sor olyan rendeletet adott ki, amely finan­ciális könnyítéseket biztosított a külföldi tőke számára (egészen az adómentességig és a devizában jelentkező teljes haszon ki­viteli jogáig). Ugyanakkor hatálytalanította azokat az 1993-ban megállapított szabályokat, amelyek korlátozták a külföldi bankok tevékenységét Oroszországban. Az oroszországi bankárok vi­haros – és megalapozott – tiltakozását, miszerint a hazai ban­kok a nyugatiakhoz viszonyítva törpék, ráadásul nem is rendel­keznek az azokéhoz mérhető tapasztalattal, s következéskép­pen így arra ítéltetnek, hogy a nyugati finánctőke letarolja őket, az elnök figyelmen kívül hagyta. Hiába festették le a legapróbb részletekig azt is, milyen kemény diszkriminációval kell szem­benézniük az oroszországi bankoknak a nyugati országokban – ez sem segített rajtuk.²¹

Mindazon propagandisztikus szólamok ellenére, amelyek „több tucat millió tulajdonos megjelenését" emlegették, s azt állították, hogy a „kuponos népi privatizáció" első, részjegyes szakaszában a vállalatok közel 60%-át magánosították, az egész voltaképpen blöff volt. Az Állami Duma törvénykezési és igazságszolgáltatási reformbizottsága által közzé tett számok a napnál világosabban bizonyítják ezt, s azt is, hogy a tulajdont valójában a második szakaszra tartalékolták, a komprádorok és a külföldi tőke szá­mára. Mint kiderül ugyanis, az első szakasz lezárultakor a ma­gántulajdonban lévő vállalatok az ipari össztermelésnek mind­össze 7,3%-át teszik ki, a mezőgazdaságinak 2%-át, amellett, hogy a mezőgazdasági földterület tekintetében a magántulajdon részaránya 5%. Mi több, a paraszti magángazdaságok (farmer­gazdaságok) tömegesen számolódnak fel: 1992-ben ötezer, 1993-ban tizennégyezer ilyen gazdaság szűnt meg létezni.²²

Az egyetlen olyan szektor, ahol a magántulajdonos valóban elfoglalta a pozíciók döntő többségét, a kereskedelem. A kiske­reskedelmi áruforgalomban a magánvállalatok részaránya 1994 első negyedében 71% volt.²³ Mindez megfelel a komprádor­kapitalizmus klasszikus sémájának. Most majd azokat a pénz­eszközöket, amelyekre a komprádor burzsoázia az eredeti tő­kefelhalmozás során így szert tett, iparvállalatok és mezőgaz­dasági területek felvásárlására használják fel.

Az USA Külügyminisztériumának adatai szerint az oroszországi „privatizációs folyamatba" az amerikai tőke máris invesztált 86 millió dollárt, és a közeljövőben további 190 milliót szándékozik befektetni.²⁴ Az oroszországi méretekkel összeverve ezek látszó­lag nem nagy összegek, de ne felejtsük el, először is, hogy a va­lóban lukratív vállalatok és mezőgazdasági területek privatizáció­ja még el sem kezdődött, másodszor, hogy az amerikai tőke az oroszországi vagyont fillérekért vásárolja fel, harmadjára pedig, hogy a felvásárlás, formálisan, rubelért történik (amikoris az ér­vényes árfolyam szerint 1 USA-dollár több mint 2000 rubel). Eköz­ben a Nyugat széleskörűen reklámozott „segítsége", amelyet állí­tólag Oroszországnak nyújt, efemer jelenségnek bizonyult. A Jel­cin-rendszerhez egyébként fenntartások nélkül hű Izvesztyija is olyan adatokat tett közzé, amelyekből kitűnik, hogy a Nyugat által Oroszországnak megígért több mint 43 milliárd dollárból 13,2 mil­liárd csak szóban létezett, és nem folyósítják. Egy másik, 10,8 milliárdnyi részt hitelek és kölcsönök formájában nyújtottak, ame­lyeket Oroszországnak a közeljövőben vissza kell térítenie (már­pedig közismert, hogy nincs miből, hiszen Oroszország külső adóssága már jelenleg is csillagászati összegre rúg: 83 milliárd dollár).További 15 milliárd dollár, mint kiderül, nem valóságos pénz vagy áru, hanem Oroszország külső adósságszolgálati kötelezett­ségének átütemezéséből adódik. Végeredményben tehát „az oroszországi gazdaság újjáélesztésére a kapitalizmus pályáján" a Nyugattól 4 milliárd dollár folyt be – ami az agonizáló oroszországi gazdaságnak annyi, mint halottnak a szenteltvíz. De a legszebb az, hogy Oroszország még ezt a pénzt sem kapja meg! Ugyanis szinte teljes egészében (3,04 milliárd dollár) a Párizsi Klub tagországaival szembeni adósság kamataira megy el.²⁵

A gyarmatosító gazdaságpolitika

Az október utáni Oroszország és a nyugati finánctőke közötti vi­szonyok a második világháborút követő neokolonializmus klasszikus mintái szerint alakulnak. Még csak nem is úgy, aho­gyan a 80-as években a Nyugat aktívan igyekezett formálni vi­szonyát a „harmadik világhoz", hanem az 50-60-70-es évek ta­pasztalatából ismert módon. Vagyis: ami történik, az nem egyéb, mint Oroszország nyersanyag-kincseinek erőltetett ütemű, masszív kirablása, potom áron való felvásárlása.

Ezt több példával is illusztrálhatjuk. Vegyük az oroszországi kőolajat. Oroszországban csökken a kőolaj kitermelése – ám még ennél is gyorsabban a belső felhasználása. A leépülőfélben lévő vállalatok, melyeket egyaránt nyomaszt az aránytalan adó­teher és az általános recesszió, képtelenek megvenni a kőola­jat, annál is inkább, mivel annak belső piaci ára egyre nő. Tete­jébe az oroszországi kormány még forgalmi adót is kivet a kő­olaj belpiaci eladására, ami már-már agyrém, hiszen az olaj nem luxuscikk, és nem is olyan áru, amelynek kereskedelmét az ál­lamnak korlátoznia kell (mint pl. a dohány- és alkoholtermékek esetében). Mi sem természetesebb, minthogy mindez az olaj külpiaci értékesítésére ösztönzi a kőolaj-kitermelőket. Persze nem a FÁK államaira számítanak (azok ugyanis szintén fizetés­képtelenek), hanem a fejlett nyugati országokra.²⁶

Kihasználva az oroszországi kőolaj-kitermelők kilátástalan helyzetét, a termék nyugati importőrei kíméletlenül leszorították a behozott olaj árát, és nagy buzgalommal vásárolják fel tarta­lék gyanánt. 2000-ig a nyugati társaságoknak az oroszországi kőolajjal kapcsolatos ilyetén ügyletek révén legalább 100 milli­árd dollárt sikerül megtakarítaniuk.²⁷ Nem nehéz kiszámítani, mennyivel haladja ez meg, például, az IMF által Oroszország­nak megígért 1,5 milliárd dolláros „rendszerátalakítási hitelt". Egyébként Goldmann professzor, a Harvardról, kiszámította, hogy egy, az USA által megítélt hasonló, 1,2 milliárd dolláros hitelből Oroszország a valóságban legfeljebb 141 milliót kapott meg, az összeg fennmaradó része egyáltalán nem az oroszor­szági gazdaság fejlesztésére és modernizálására fordítódott, hanem amerikai monopóliumok zsebelték be.²⁸

Mindez persze lehetetlen lenne Csernomirgyin miniszterelnök beleegyezése és közreműködése nélkül, aki (jóllehet a kulisszák mögött) ténylegesen továbbra is irányítja Oroszország kőolaj- és földgázipari komplexumát.²⁹ Mondanunk sem kell, az ügylet hasz­nának egy része e komplexum vezetőinek zsebében köt ki, hogy végül a nyugati bankokban vezetett számláikon állapodjék meg.

D. Sz. Csernavszkij akadémikus (Oroszország Természettudo­mányi Akadémiája) szinergetikai módszerű elemzést végzett a – korábban Csernomirgyin által igazgatott – Gazprom Rt. tevékeny­ségéről. Csernavszkij, többek között, kiderítette, hogy éppen a kőolaj- és földgázipari komplexum megszerzéséért folytatott harc volt az egyik oka Gajdar bukásának és Csernomirgyin felemelke­désének. De még érdekesebb jelenségnek bizonyult, hogy miköz­ben a Nyugatra történő olaj- és gázeladások jövedelmei nagyrészt a nyugati bankokban, az üzletágban érdekelt újgazdag bürokra­ták devizaszámláin landolnak, a kőolaj és a földgáz kitermelésé­re fordított kiadások az állami struktúrák közreműködésével rá­terhelődnek Oroszország minden dolgozójára.

Másik példa az alumínium. Ugyanaz az ábra, mint a kőolaj esetében. Oroszországban az alumínium termelése is vissza­esett (1990 és 1993 között 8%-kal), fogyasztása pedig – ugyan­azon okokból, mint az olaj esetében – még nagyobb mértékben csökkent (30%-kal). A nyugati vevők az alumínium árát draszti­kusan, közel felére leszállították (1989-ben 1950 dollár/tonna volt, 1994-ben 1000). Az alumíniumexport mindeközben – az oroszországi termelő számára ilyen kedvezőtlen áron – 1990 és 1993 között több mint háromszorosára bővült.³⁰ 1994 januárja és májusa között 1993 ugyanezen időszakához viszonyítva az alumínium kivitele megkétszereződött! És nem elég a komprá­dorok harácsolása: 1993 óta nőttek Oroszország külföldi alumí-niumkoncentrátum-vásárlásai.³¹

További hasonló példákat is említhetünk. Itt van a műtrágya, amelynek híján az orosz falu fulladozik, s amelyet a nyugati mo­nopóliumok mélyen áron alul vásárolnak fel. De a kőolaj és az alumínium példája a legtanulságosabb, mert ez a két exportcikk a legjelentősebb Oroszország deviza-bevételi forrásai között: csak a hivatalos adatok szerint is 1993 tíz hónapjára á kőolaj­export hozadéka 15 milliárd 644 millió USA-dollárt tett ki, az alu­míniumé pedig 962 milliót. Más szavakkal, a nyugati korporáci­ók és az oroszországi komprádorok együttes nyeresége a kő­olaj- és alumíniumügyletekből legalább ennyire rúg.

Minthogy a komprádor rezsim egyáltalán nem érdekelt a ha­zai csúcstechnológia vagy az oroszországi tudomány fejleszté­sében, nem hogy nem akadályozza, de még ösztönzi is a ki­emelkedően képzett szakmunkások és a tudósok távozását Oro­szországból (az ún. „agyelszívást"). B. Szaltikov tudományügyi miniszter, ahelyett, hogy az oroszországi tudomány fejlesztését szorgalmazná (miniszterként ez lenne a legfőbb kötelessége), tehetetlen és az ország tudományos kapacitását leromboló po­litikájával emigrálásra készteti a tudósokat. Sőt, többször nyil­vánosan kiállt az „agyelszívás" kívánatossága mellett.

Azzal, hogy elveszti képzett munkaerejét és tudósait, Orosz­ország egészében véve, és közelebbről az oroszországi bér­munkásság is, természetesen kárt szenved. Konzerválódik az elavult technológiára épülő gazdálkodás, nem jönnek létre, illet­ve nem kerülnek bevezetésre megfelelő tudományos teljesítmé­nyek, romlik a termelés résztvevőinek általános felkészültsége, a bérmunkás-osztály soraiban nő a képzetlen és az alacsony képzettségű munkaerő részaránya. Következésképpen a dolgo­zók irányíthatóbbakká és veszélytelenebbeké válnak az új re­zsim számára (két okból is: először, mert a képzetlen és ala­csony képzettségű munkaerő könnyen helyettesíthető; másod­szor, mert az alacsonyabb felkészültségű munkásokat könnyeb­ben elkábítja a hatalmon lévők propagandisztikus agymosása).

Tehát a nyugati monopolisták tetemes többletnyereségre tesz­nek szert az oroszországi szuperolcsó, magasan képzett mun­kaerő és „agy" kizsákmányolása révén. Az USA tudósai, akiket különben aggaszt az orosz tudományos értelmiség országukba áramlása, már régen kiderítették, hogy egy ott dolgozó orosz kutató átlagosan feleannyi fizetést kap, mint amerikai kollégája, miközben többnyire hétszer annyit dolgozik. Ily módon tehát az amerikai munkaadó, pusztán azzal, hogy orosz kutatót alkal­maz a hazai helyett, tizennégyszeres haszonra tesz szert! De ez még nem minden. Az „agyak" és a magasan képzett mun­kaerő kiszivattyúzása Oroszországból lehetővé teszi a nyugati munkaadóknak, hogy saját hazájukban is csökkentsék a bér­szintet, s ugyanez hozzájárul a munkanélküliség növekedésé­hez is, vagyis közvetlenül sújtja a nyugati képzett munkásságot és a tudomány szférájában foglalkoztatottakat.

Ezzel párhuzamosan a nyugati monopóliumok – az orosz kor­mány egyetértésével – elkezdték magában Oroszországban is (fillérekért) felvásárolni az „agyakat", Nyugatra telepítésük nél­kül, hogy otthon ne gerjesszenek további társadalmi feszültsé­get, és hogy e monopóliumok ezzel is növelhessék extraprofit­jukat. A Boeing például központot hozott létre Moszkvában, kap­csolatra lépett egy egész sor repüléstechnikai kutatóintézettel, és potom áron jut hozzá a tudományos fejlesztésekhez. Követ­kezésképpen a légi közlekedési technika területén kidolgozott hazai újítások Nyugatra kerülnek, Oroszország repülőgépipara pedig mély válságot él át. Négy-öt évvel ezelőtt Oroszország a repüléstechnika nemzetközi piacán mind a repülőgépek minő­sége, mind áruk tekintetében versenyképes volt, ma már ennek nyoma sincs, az elaggott gépek egymás után zuhannak le.³²

A mezőgazdasági termelés Oroszországban még azokban az időszakokban is csökken, amikor szezonálisan törvényszerűen növekednie kellene.³³ Ezt az értékesítési válság hozza magá­val: a mezőgazdasági termelők raktárai dugig vannak az évi ter­méssel. A termelők hatalmas veszteségeket szenvednek, töb­bek között a gyorsan romló termékek megsemmisülése folytán. Ugyanakkor a kereskedelmi vállalatok – amelyeket a komprá­dor burzsoázia teljes mértékben ellenőrzése alatt tart – nem vesznek át hazai mezőgazdasági termékeket. A pultokon nyu­gati kommersz termékek vannak felhalmozva, amelyeket azon­ban Oroszországban kiváló minőségű áruk gyanánt adnak el. Világos, hogy ez hamarosan az oroszországi mezőgazdasági termelők tönkremenéséhez vezethet (mégpedig a tulajdonformá­tól függetlenül), amit nyilván az követ majd, hogy az oroszországi népgazdaság agrárszektorát felvásárolja – a hazai komprádo­rokkal szövetségben – a nyugati nagytőke. Az oroszországi me­zőgazdaság területén dolgozók csaknem mindegyike számára ez azt jelenti, hogy falusi proletárrá válik, vagy egyenesen mun­kanélkülivé (hiszen a felvásárolt földek egy része nyilván kiesik a mezőgazdasági termelésből).

A sajtóba kézen-közön bekerült információk alapján kimond­ható, hogy a komprádor-jellegű manipulációkból nemcsak a mi­niszterelnök, de az elnök is kivette a részét. Erről meggyőző módon tanúskodik legalábbis az a történet, miszerint Jelcin el­nök titkos rendeletekkel (562. sz. rendelet, 1993. ápr. 26. és 473. sz. elnöki utasítás, 1993. jún. 23.) hozta létre a „Roszvnyestorg" és a „Vnyestyechnyika" nevű zárt rendszerű részvénytársasá­gokat. Ezeknek a „titkos" rt-knek a vezetőségében (valamiféle „Nemzeti Sportalap" leple alatt) ott találjuk Samil Tarpiscsevet, az elnök személyes edzőjét és tanácsadóját. Az rt-k feladata, hogy kijelöljék az egyes önálló földterületeket Moszkvában és Kiszlovodszkban, a kormánynak pedig megbízatása van rá, hogy biztosítsa ezeknek az rt-knek a financiális és technikai ellátá­sát.

Elmondható tehát, hogy az október utáni rendszer egész igaz­gató apparátusa – az egyszerű helyi korrupt hivatalnokoktól a miniszterelnökig és Jelcin elnökig – részese ennek a törvényte­len manipulációnak, amelynek végső lényege saját országának és népének kirablása.

Legitimáció és konszolidáció

A napjainkban Oroszországra kényszerített „kultúra" és „életforma" valójában nyíltan osztályjellegű: ez a gazdag, agresszív beállítottságú, sportos, katonás, egoista, fogyasz­táscentrikus, álszent, értelmiségellenes, korlátolt burzsoák „kultúrája", akik ősellenségüknek tekintik a bérmunkásokat, a szegényeket, a betegeket, a pacifistákat, a kollektivizmus híveit, a szabadgondolkodókat, azokat a független alkotó­kat és értelmiségieket, akik a XVIII-XIX. század klasszikus európai kultúrájának és a XX. század baloldali avantgárdjá­nak örökösei.

Annak ürügyén például, hogy Oroszországot „felzárkóztassák a civilizált nyugati életformához", „új egészségvédelmi koncep­ciót" igyekeznek meghonosítani az egész Föderációban. Ez az új, „civilizált" koncepció azt állítja, hogy a Szovjetunióban kiala­kult egészségügyi ellátási rendszer „hamis humanizmuson" ala­pult, és hogy az orvoslásnak nem arra kell irányulnia, hogy meg­gyógyítsa a betegeket, hanem hogy megőrizze az egészsége­sek egészségét. Ami a beteg állampolgárokat illeti, ezeket vol­taképpen ballasztként tartja számon, amelytől a társadalomnak meg kellene szabadulnia. Mindezen közben természetesen „a fejlett nyugati országok tapasztalataira" szokás hivatkozni.³⁴

A kormány a gazdaságban stratégiai céljaként a privatizációt és az infláció elleni harcot nevezi meg – tehát pontosan azt, amit az IMF elvár ügyfeleitől. Az infláció megfékezése végett a kor­mány különböző eszközökkel mesterségesen csökkenti a lakos­ság vásárlóerejét, kezdve a bérek visszatartásától egészen a ter­melés szisztematikus alulfinanszírozásáig. Mint ismeretes, Csernomirgyin a nemzetközi pénzügyi intézmények előtt arra kö­telezte magát, hogy az inflációt havi 10-12% alatt tartja, és 1994 végéig 7-9%-ra dolgozza le. A felhasznált intézkedések: a ter­melés leépítése, az előzetes költségek növekvése csökkenő ter­melési hatékonyság mellett, értékesítési válság, a fizetési rend­szer részleges megbénulása, a rubel vásárlóerejének zuhanása, a forgóeszközök krónikus hiánya… Ezek az eszközök természe­tesen alkalmasak a kitűzött célok elérésére.³⁵ Ugyanakkor azon­ban szétzilálják az ország gazdaságát, ráadásul perspektivikusan az inflációs spirál újabb nekilendüléséhez vezetnek.³⁶

Hogy milyen elszántan ragaszkodik a komprádor vezetés és a Nyugat az oroszországi gazdaság privatizációjához, arról mi sem tanúskodik jobban, mint az a tény, hogy ha a vállalatigazgatók sorában netán akad ellenzője ennek a folyamatnak, azt egyszerűen elteszik láb alól. így esett gyilkosság áldozatául jú­nius 21-én Nyikolaj Belouszov, a Csehovi Nyomdaipari Kombi­nát igazgatója, a Moszkva Környéki Terület legkiemelkedőbb ipari szakembere. Pontosan azért ölték meg, mert 1986 óta kemé­nyen ellenállt annak a nyomásnak, hogy vállalatát, amely a Te­rület egyik legrentábilisabb üzeme volt, magánosítsák.³⁷

Annak ellenére, hogy a bürokrata burzsoázia különböző cso­portjai között nyilvános és éles polémia folyik, az október utáni rezsim kereteiben a bürokrata burzsoázia mint formálódó új ural­kodó osztály bizonyos konszolidációjának lehetünk tanúi. Gen­nagyíj Burbulisz, azon az elméleti konferencián, amelyet az oroszországi szociáldemokraták és a Friedrich Ebért Alapítvány moszkvai irodája szervezett 1994. április 16-án, előadásában bejelentette az egybegyűlteknek: az országban immár megkez­dődött a stabilizáció periódusa, amelyet nevezetesen az a kö­rülmény alapoz meg, hogy az érdekelt elitcsoportok már felosz­tották egymás között a korábbi állami tulajdont, és így most sta­bilitásra van szükségük.³⁸

Világos: az uralkodó osztály alapvető csoportjainak össze-békülése a termelési eszközök magántulajdonán és az új tu­lajdonosok számára ezáltal biztosított kivételes előnyökön alapul. Az egyre gyatrább, s eközben egyre nyíltabban mun­kásellenes munkaügyi törvénykezés (miközben a munkaadók még ezt sem tartják be) odáig fajult, hogy még a Rosszijszkaja Gazeta, ez a hivatalos kormánykiadvány is, amikor elemzés alá vette a magánszektor munkakörülményeit, a benne fog­lalkoztatott bérmunkásokat „jobbágyoknak" nevezte.³⁹ A kor­mány folyamatosan publikál adatokat a statisztikai átlagpolgár „jö­vedelmi növekményéről",⁴⁰ miközben a bérmunkások reáljövedel­me az utóbbi két évben az egyhetedére csökkent.⁴¹ Ez tehát annyit tesz, hogy fantasztikus méreteket öltött a munkaadók, tehát a hi­vatalnokok és burzsoák gazdagodása.

Az új uralkodó osztály konszolidációját az a körülmény is elő­segíti, hogy az oroszországi bürokrata burzsoázia komprádor és nem-komprádor alcsoportra való megoszlása bizonyos mér­tékig viszonylagos. A bürokrata ugyanis, mint olyan, nem lehet komprádor vagy nem-komprádor. Ha a külső körülmények abban az irányban hatnak, hogy a komprádor jellegű operációk révén meggazdagodjék, akkor természetesen ezt az utat választja, Más szóval: hogy egy adott tisztségviselő részese-e a komprádorte­vékenységnek, a hely és az időpont tőle független körülményei döntik el. Ma részese, holnap nem, holnapután megint az. A cseperedő oroszországi komprádor burzsoázia a maga részéről szin­tén erősen különbözik a gyarmatosítás kori klasszikus komprá­dor burzsoáziától: amennyiben szoros kötelék fűzi 1. a nemzeti állami struktúrákhoz, 2. a finánctőkéhez, 3. a nemzeti kitermelő, sőt termelő iparhoz. Pusztán az a tény, hogy Oroszország új gaz­dasági szerkezete és új uralkodó osztálya még a formálódás stá­diumában leledzik, rendkívüli mobilitást, átszivárgást tesz lehető­vé a bürokrata burzsoázia két valóságosan szerveződő csoportja között. Mi több, bátran állíthatjuk: a komprádor csoporttal szem­ben álló nemzeti bürokrata burzsoázia minden egyes tagja arról álmodozik, hogy bekerülhessen „ellenfelei" csapatába, persze tár­sadalmi státuszának elvesztése nélkül. Kétségtelenül mindkét csoport felismeri, hogy a komprádorok helyzete előnyösebb, ami egyszerűen a globális változásokból következik. Ezt az elméleti konklúziót a reális gyakorlat elemzése is alátámasztja.⁴² Ezenkí­vül már maga az a tény is, hogy Oroszországban megjelent a komprádor-réteg, bizonyítja, hogy az ország a neokolonializmus pályájára került, mégpedig mint függő ország.

Miután az októberi győztesek által beterjesztett új „játéksza­bályokat" elfogadták, a parlamenti ellenzéki erők is hozzájárul­tak az új kizsákmányoló osztály konszolidációjához és a Máso­dik Köztársaság rendszerének megszilárdulásához. Gyakorlati­lag – beleértve azokat is, akik nem voltak hajlandók aláírni a Jelcin által a társadalomra kényszerített Polgári Egyetértési Nyi­latkozatot – a politikai establishment részévé váltak, ami el­kerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy (az ugyanazon establishmentben kormányzó rezsim képviselőivel egyetemben) egysé­ges korporatív érdekeik támadtak.

Ez éppúgy vonatkozik a burzsoá jellegű parlamenti ellenzék­re, mint a burzsoáellenesre, amely magát „szocialistának" véli. Voltak, akik saját taktikájuk csapdájába estek. így pl. „az Orosz­országi Föderáció Kommunista Pártja" (Zjuganov vezetésével) miután 1993 decemberében elkövette azt a hibát, hogy nem tá­mogatta a bojkottot, és ezzel maga is Jelcin rendszerének „legitimizálói" közé került, most kényszerűen a rezsim masszív stabilizálójának szerepét játssza. Ezen mit sem változtat, hogy minden lépését (mint pl. a kormány által beterjesztett költségve­tés megszavazását az Állami Dumában stb.) fenntartások és ön­igazolások tömegével bástyázza körül. Thiers módjára, akinek a szavait Marx oly előszeretettel idézi „Osztályharcok Francia­országban" című művében: „Mi, royalisták, mi vagyunk az alkot­mányos köztársaság igazi támaszai",⁴³ Zjuganov ma bátran mondhatná: „Mi, az OFKP, hű támaszai vagyunk Jelcin félbonapartista rendszerének". Hiszen egy legális parlamenti „kommu­nista" ellenzék létezése, amely ráadásul az égvilágon semmit sem képes befolyásolni, ideális spanyolfal a jelcini rendszer lé­nyegének elfedésére, ami lehetővé teszi a rezsim számára, hogy a nyílt represszió vállalása vagy a lelepleződés kockázata nél­kül szétzilálja az országot, miközben megőrzi a „demokrata" re­noméját a külpolitikában; egyszersmind akadálya annak, hogy kiformálódjanak a rezsimmel való harc új módszerei, amelyek megfelelnének a mai nap valóságos helyzetének.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ L. Jelcin és a jelcinizmus (oroszul: Jelcinscsina). Poszt-szovjet Füze­tek XI., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1993.

² Eszmélet, 21-22. sz. 127-135.0.

³ Alekszandr Taraszov szakmája szerint történész, publicista. Ellenzéki szerző volt már a szovjet korszakban is. Ez az írása eredeti formájában 1994. május 29. és 1994. július 26. között készült. Napjainkban minde­nekelőtt az oroszországi rendszerváltás társadalmi-gazdasági és politi­kai következményeit vizsgálja. Borisz Kagarlickijjal közös tanulmányt jut­tatott el egy Magyarországon készülő tanulmánykötet (Politikatörténeti In­tézet) számára a mai oroszországi baloldal állapotáról. (A szerk.)

⁴ Trud, 1994. július 16.

⁵ Trud, 1994. június 18.

⁶ Trud, 1994. július 16.

⁷ Gradszkije vesztyi, 1994. 13. sz.

⁸ Jurij Vlaszov a következőket írja: „Három hónappal a liberalizáció kez­dete után különböző városok patológusai megdöbbent és felháborodott hangú jelentéseket kezdtek küldeni hozzám, melyekben leírták, hogy a demokrácia e szerencsétlen áldozatainak boncolása a bélcsatorna to­tális táplálékhiányát mutatta ki életük utolsó 20-30 napjában." (Vlaszov Ju. P.:Kto pravit bal. Moszkva, 1993.250.)

⁹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹⁰ Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11,

¹¹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹² Wova/a jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11.

¹³ Trud,. 1994. július 16.

¹⁴ Kuranti, 1994. május 26.; Moszkovszkaja Pravda, 1994. május 26.

¹⁵ Russian LabourReview, 1993. l.sz.7-10.

¹⁶ Intervzgljad-lnprecor, 1994.; „Véres október Moszkvában" c. különki­adás. 128.

¹⁷ A nyilatkozatok szövegének forrásai: Rosszijszkaja Gazeia, 1993. szeptember 9.; A Fehér Ház röpiratatai. Moszkvai röpirat-kiadványok 1993. szeptember 22. ós október 4. között. Szemelvények Oroszország Állami Történelmi Közkönyvtárának és a „Memóriái" TudományosJCuta-tó és Ismeretterjesztő Központ könyvtárának állományából. Moszkva, 1993. 11-12., 15-17., 30., 77., 81., 101.

¹⁸ Szegodnya, 1994. június 17.

¹⁹ Szegodnya, 1994. június 9.

²⁰ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 16. sz. Az oroszországi gazdaság­ba történő tőkebefektetések az 1990-es szinthez viszonyítva összessé­gükben harmadjukra estek vissza, jelesül az ipar tekintetében pedig egyötödükre. (Moszkovszkaja Pravda, 1994. július 9.)

²¹ Kommerszant, 1994. 22. sz. 3-4., 7.

²² Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²³ Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²⁴ Finanszovije Izvesztyija,  1994. 28. sz.

²⁵ Az Izvesztyija 1994. június 6-i kiadásának adataiból számított összeg.

²⁶ Business MN, 1994. 22. sz.

²⁷ Pravda, 1994. május 12.

²⁸ Ugyanott.

²⁹ Vö.: Izvesztyija, 1994. július 5.

³⁰ Izvesztyija, 1994. május 12.

³¹ Szegodnya, 1994. június 10.

³² Moszkovszkij komszomolec, 1994. április 14.

³³ Szegodnya, 1994. június 9.

³⁴ Szegodnya, 1994. június 6.

³⁵ Vö.: Gyelovaja szreda, 1994. május 26., Finanszovije Izvesztyija, 1994. 29. sz.

³⁶ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 28. sz.

³⁷ Moszkovszkij komszomolec. 1994. június 24.

³⁸ A konferencián résztvevő Borisz Kagarlickijnak, a Munka Pártja egyik vezetőjének szóbeli közlése.

³⁹ Rosszijszkaja Gazeta, 1994. május 15.

⁴⁰ lgaz, hogy ezeknek a „győzelmi jelentéseknek" a szövegei gyakran viccszámba mennek. Például a Moszkomsztat „Társadalmi-gazdasági helyzet és a gazdasági reform fejlődése 1994 első negyedévében" című jelentésében a következőket olvassuk: „A moszkvaiak jövedelmei 1993 első negyedévéhez viszonyítva 9,5-szeresükre emelkedtek, 7-szeres ár­növekedés mellett. A lakosság pénzjövedelmeinek szintje a fogyasztói árak 1994. márciusi növekedésének figyelembevételével 1993 decem­beréhez képest 27%-kal csökkent." (Ekonomika i zsizny, 1994. 11.sz.) Minthogy a jelentés szerényen elhallgatja, hogy 1993 első negyedéve után az infláció kezdte elérni a havi 25-30%-ot, a bért pedig három­négy hónapja nem fizették ki a moszkvai dolgozóknak, a „9,5-szeres jövedelemnövekedésről" szóló kijelentéseknek közgazdasági értelmet egyszerűen nem lehet tulajdonítani, legfeljebb csak pszichoterápiáit. A Goszkomsztat egyébként is bizonyíthatóan meghamisítja az adatokat, hogy a rezsim számára előnyös fényben tüntesse fel a helyzetet. N. Rimasevszkaja leleplezte, hogy a Goszkomsztat feltupírozott adatokat közöl a lakosság életszínvonaláról és „jövedelmi növekményéről", nem­különben a háztartások jövedelmi megoszlásáról (Trud, 1994. június 16.). A Világgazdasági Intézet szakértői pedig rámutattak, hogy a Goszkom­sztat kozmetikázza az oroszországi infláció ütemére vonatkozó adato­kat (Moszkovszkaja Pravda, 1994. június 9.).

⁴¹ Prory/V tyecsenyija, 1994. 1. sz.

⁴² L. pl. Kommerszant, 1994. 12. sz. 19.

⁴³ Marx: Osztályharcok Franciaországban. Marx és Engels Válogatott Művei, Kossuth. 1975. 338.

A „felhalmozás társadalmi szerkezete"- paradigma (social structure of accumulation – SSA)¹ új megvilágításba helyezte a munka­erőpiaci elemzéseket. A neomarxista osztály-elemzés beeme­lése a munkaerőpiaci tagozódás (szegmentáció) modelljeibe nagy részben a 70-es évek végén, 80-as évek elején kialakuló SSA-megközelítésnek volt köszönhető (Edwards, 1979.; Weiss-kopf, 1981.; Gordon, 1982.; Bowles, 1983.).

Az SSA képviselői a munkafolyamatot és a munkaerőpiac fej­lődését helyezik modelljeik középpontjába. A tőkés fejlődés vizs­gálatakor a munka szerepének kiemelése egyrészt jól mutatja a marxi hatást, másrészt egybeesik a modell készítőinek hangoz­tatott politikai céljaival: a tőkés viszonyok meghaladásával, és a demokratikusabb, egalitáriánus viszonyok kialakításával.

Mégis, mivel ennek a fogalmi rendszernek a képviselői túlhang­súlyozzák az osztályviszonyoknak a munkafolyamatban és a munkaerőpiacok fejlődésében betöltött szerepét, egyúttal alábe­csülik az etnikai és a nemi különbségek szerepét.

Ebben a cikkben azokat a hiányosságokat kívánjuk bemutatni, melyek abból eredtek, hogy az Egyesült Államok második világhá­ború utáni történelmét vizsgáló elmélet nem szentelt elég figyelmet az etnikai és a nemi különbségek hatásainak. A problémák döntő­en két forrásból erednek. Egyrészt az SSA követői az etnikai és a nemi viszonyokat egyfajta „kiegészítő" státuszba helyezték, így nem vizsgálták ezen időszak egyik legfontosabb munkaerőpiaci folya­matát: a színes bőrű nők és férfiak folyamatos beáramlását az ipa­ri szektorokba. Az etnikai és a nemi különbségek ugyanakkor a munkaerőpiaci szegmentáción túlmutatóan is megosztják a mun­kásokat. Másként fogalmazva, az etnikai és a nemi különbségek által megosztott társadalomban a nem osztályjellegű viszonyok ugyanolyan meghatározó szerepet játszanak a gazdasági intézmé­nyék és a tömegmozgalmak alakulásában. Etnikum és nem prob­lematikájának az SSA-ba való beemelése teljesebb és pontosabb elméletet ad, valamint jobb fogódzót nyújt a társadalmi változások­kal kapcsolatos stratégia kialakításakor.

Az SSA képviselői a gazdasági fejlődést egymást követő álla­potok sorozataként ábrázolják: valamely társadalmi struktúra (SSA) megszilárdulása – ennek a szerkezetnek a válsága – po­litikai és gazdasági küzdelmek a fejlődés irányításáért – végül egy új struktúra kialakulása. A második világháború utáni idő­szakot fogjuk elemezni, és azt állítjuk, hogy az etnikai és a nemi különbségek vizsgálata gazdagítja a gazdasági változások meg­értését, különösen a munkaerőpiacok fejlődésének tekintetében.

Tőke-munka megegyezés és munkaerőpiaci szegmentáció

A háború utáni SSA három alappillérének egyike a „korlátozott tőkés-munkás egyezmény" volt (Bowles és szerzőtársai, 1983.; Kotz, 1987.). Ezen megállapodás szerint az újonnan szervezett szakszervezetek, illetve a munkások (különösen a feldolgozó­iparban) tartózkodtak a sztrájkoktól, cserébe biztos állást kap­tak, illetve részesedést a gazdasági növekedés eredményeiből² . A szövetség egyenletesen növekvő termelést biztosított, mely folyamatosan bővülő fogyasztással párosult. A tőkés-munkás kiegyezés biztosította az alapot a felhalmozási folyamat három komponenséhez: segített kialakítani a munka alkalmazásának módjait (M-C), szabályokat adott a termelési folyamat állandó működéséhez (C-C'), valamint a megnövekedett bérek segítet­ték az értékesítés felgyorsulását (C'-M'). A szövetség alapja a gazdasági növekedés volt. Egy idő után pedig az újonnan kiala­kuló világméretű piacoknak, illetve az állami beavatkozásnak köszönhetően ez a növekedés kézzelfoghatóvá vált.

Hangsúlyozni kell, hogy az egyezmény „korlátozott" volt: a tőke csak a munkások egyes csoportjainak nyújtott garanciákat, és a munkások igen széles csoportja egyáltalán nem részesedhe­tett az egyezmény előnyeiből. Gordon és szerzőtársai a munka­erőpiacnak ezt a fajta megkülönböztetését nevezik szegmentá­ciónak. A szegmentációt két tengely mentén vizsgálják: egyfelől megkülönböztetnek „központi" (komoly piaci erővel rendelkező nagyobb cégek) és „periférikus" vállalatokat, másrészt az egyes vállalatokon belül kevésbé és jobban privilegizált állásokat. Az ilyen típusú szegmentáció ellentétben áll a századforduló USA-jában, tapasztalható munkaerőn belüli „homogenizációval".

Néhány korábbi munkát (Doeringer-Piore, 1971.; Edwards, 1979.) alapul véve Gordon és szerzőtársai kétfajta foglalkozási kategóriát különböztetnek meg (elsődleges és másodlagos), de az elsődleges foglalkozásokon belül különbséget tesznek füg­getlen, illetve alsóbbrendű állások között. Ezek a foglalkozási csoportok „szegmentáltak" abban az értelemben, hogy minden egyes csoport más-más jellemzőkkel rendelkezik, továbbá ke­vés lehetőség adódik a foglalkozási osztályok közötti mobilitás­ra. A független elsődleges állásokat nagyrészt fehérgalléros, jól képzett munkások töltik be. A ranglétra egyértelmű, a szabályok rugalmasak, a fizetés viszonylag magas. Az alsóbbrendű (de el­sődleges) állások szintén nyújtanak felemelkedési lehetőséget (vagy legalább az előléptetéssel járó béremelést), többé-kevés­bé magas fizetést, ugyanakkor sokkal kevesebb rugalmasságot a munkaszabályzat területén. Ezek a foglalkozások leggyakrab­ban kékgalléros, átlagosan jól képzett, „központi" vállalatoknál dolgozó feldolgozóipari munkásokhoz köthetők. A másodlagos munkaerőpiaci állásokat az alacsony fizetés, kevés felemelke­dési lehetőség, gyakori cserélődés, illetve a munkajogi szabá­lyokba való beleszólási lehetőségek teljes hiánya jellemzi.

A munkaerőpiac tagolódásával foglalkozó modellek az egyes foglalkozások jellemzőit kutatják, ugyanakkor ezek a szegmensek etnikai és nemi meghatározottsággal is rendelkeznek. A függet­len elsődleges állásokat egyre inkább fehér bőrű munkások, az alsóbbrendűeket pedig többnyire férfiak töltik be, A másodlagos állásokba szorulnak a nők, illetve a színes bőrű férfiak. Gordon és szerzőtársai felismerik ezt a jelenséget: „A szegmentáció irá­nyába mutató fejlődés közvetlen kapcsolatban van a [nők és kü­lönböző etnikai és etnikai csoportok] növekvő munkaerőpiaci rész­vételével. Egyfelől a munkaerőpiaci szegmentáció befolyásolta és korlátozta a nők és a kisebbségi csoportok munkalehetőségeit. Másrészt a diszkriminációt, illetve szegregációt újratermelő me­chanizmusok elősegítették a szegregáció kialakulását." (204.)

Az Egyesült Államok munkásságának történetét az etnikai és nemi meghatározottság szempontjából vizsgáló kutató számá­ra két megjegyzés adódik. Az egyik, hogy a szegmentációnak mint a munkaerőpiacok új tulajdonságának hangsúlyozása egy­értelműen csak a fehér férfiak esetében meghatározó. A másik pedig az, hogy a munkaerőpiaci szegmensek hármas osztályo­zásának magyarázó ereje csökken, amint az etnikai és a nemi problematikát beemeljük az elemzésbe. Elsőként az előbbi meg­jegyzést vizsgáljuk kissé részletesebben, majd az utóbbira is röviden kitérünk.

Szegmentáció – de kinek?

A háború utáni időszakban kialakuló munkaerőpiaci tagolódás a nők és a színes bőrűek számára nem jelentett új élményt. Még 90 évvel ezelőtt is (a Gordon és társai által definiált, a munkás­ság „homogenizálódásaként" jellemzett korszak közepén) az et­nikai és a nemi különbségek szigorú választóvonalat jelentettek egyes foglalkozási területeken.

A századfordulón a bérmunkásnak minősülő fehér nők ház­tartási munkát végeztek vagy a kisméretű, munkaintenzív ipari vállalkozásokban koncentrálódtak (l. 1. táblázat).

Az összes női foglalkozás – definíció szerint – kilátástalan volt. Ahogy a történész Alice Kessler-Harris (128.) rámutat: „A mun­kaerőpiac etnikai vagy osztály-szempontoktól függetlenül lehe­tetlenné tette a nők számára, hogy karriervágyuktól hajtva sike­reket érjenek el."

Ami még fontosabb, a fehér bőrű nők döntő többségének mun­kája otthoni házimunka volt (2. táblázat) – olyan típusú munka­végzés, ami élesen elválasztotta őket a férfiaktól. Az ilyen mun­káért nem járt fizetés, ugyanakkor együtt járt a szolgáltatások és az áruk piacába való bekapcsolódással. Ilyen volt többek kö­zött a mosás, varrás, illetve egyéb munkák (főzés, takarítás) al­bérlők számára.

Az afro-amerikaiak (és, tegyük hozzá, a mexikói-amerikaiak, az indiánok és a puerto ricóiak) a századfordulón, igaz, már nem rabszolgákként, de arra kényszerültek, hogy továbbra is a me­zőgazdaságban dolgozzanak (1.1.és 3. táblázat). Báron (1971.) a következőképpen jellemzi ezt a helyzetet: ,,[A fekete munkás] lényegében egy etnikailag meghatározott agrármunkás-státuszba volt belekényszerítve, amelyben ráadásul sokkal jobban kizsák­mányolták, mint a fehéreket. […] A mezőgazdaságon kívül feke­te munkásokat legnagyobb tömegben vagy a helyi, illetve sze­mélyes szolgáltatásokban, vagy pedig a szakképzetlen cseléd-munkát követelő területeken foglalkoztattak. A déli országrész­ben ezeket a munkákat egyszerűen 'néger munkáknak' nevez­ték." (13., 16.)

A fehér nőkhöz hasonlóan lényegében a fekete férfiakat is ki­zárták a nagyüzemi feldolgozóiparból, az építőiparból, illetve a szállításból. A fekete nők kiszorultak a fehér nők által betöltött feldolgozóipari állásokból, és sok esetben házimunkára kény­szerültek.

Ez az 1900 körül tapasztalható nemi és etnikai szegregáció általános szabállyá (és nem kivétellé) vált az Egyesült Államok történetében. A kapitalizmus kezdete óta az USA-ban a fehérek fölénye és a patriarchális kontroll korlátozta a munkaerőpiacra való belépés lehetőségeit a fehér és színes bőrű nők, illetve a színes bőrű férfiak számára. Állandóan beleütköztek azokba a korlátokba, amelyek a differenciált és szegmentált munkaerőpiaci lehetőségekből, a munkaszabályzatból, az ellenőrzési eszközök­ből, az oktatási és a képességbeli különbségek eltérő kompen­zációjából, illetve az alacsonyabb bérekből eredtek. A szóba jö­hető állások megváltozhattak ugyan, de a foglalkozások társa­dalmi rangsorolása – illetve alsóbb szinteken a mobilitás hiánya – lényegében változatlan maradt.

Nem mondhatjuk, hogy a háborút követő időszakban a mun­kásoknak ugyanilyen helyzettel kellett szembenézniük – épp el­lenkezőleg. Két különböző, de egyaránt meghatározó változás formálta át a munkaerőpiacokat:

Mikor Gordon és társai a szegmentáció megjelenéséről be­szélnek, egy sor változásra hivatkoznak a kékgalléros munká­sok körülményeiben, akik az alsóbbrendű elsődleges szektort alkotják. Az 1920-as évek „Amerikai Terve" tapasztalatait, illetve ami még fontosabb, az 1930-as és 1940-es évek szakszerveze­ti sikereit megelőzően a kékgalléros foglalkozások eleget tesz­nek a másodlagos munkaerőpiac definíciójának (lásd fent). Az 1940-es évekre ezeknek a munkásoknak a többsége stabil ál­láshoz és jelentős béremeléshez jutott a termelékenységben bekövetkezett növekedés miatt, melynek következtében egyút­tal maguk a foglalkozások is átalakultak. Ezek a változások fő­leg fehér bőrű, döntően férfi munkásokat érintettek.

A másik fontos átalakulás – a fehér bőrű nők és a színes bő­rűek integrálása az új tőkés rendszerbe – kevesebb figyelmet kapott az SSA irodalomban (Albelda, 1985.). 1930-ban, a nagy válság kezdetén a fehér nők négyötöde hiányzott a „fizetett" munkaerőpiacról, a döntő többségük otthoni, fizetetlen munkát végzett (2. táblázat). A fennmaradó 20% többségét egyedülálló nők alkották, akik még házasság előtt voltak a „fizetett" munka­erőpiac tagjai. Ezeknek a nőknek 13%-a dolgozott helyi szol­gáltatásokban. A színes bőrű nők 40%-a kapcsolódott a „fize­tett" munkaerőpiachoz. Ezeknek a bérmunkásoknak 54%-a dol­gozott cselédként, és közel egynegyedük a mezőgazdaságban (Amott-Matthaei, 1991.; illetve I. 1. táblázat). A színes bőrű fér­fiakat lényegében a mezőgazdaságban és a kitermelő iparágak­ban foglalkoztatták. Ennek következtében ezek a csoportok még mindig messze álltak az iparosodott tőkés munkaerőpiacoktól.

Az ellentétes folyamatok az 1980-as években kezdődtek. A fe­hér nők „elhagyták" otthonaikat, a színes bőrű nők pedig elhagy­ták a fehérek otthonait. 1990-ben a nőknek jóval több mint a fele – 57,5%-a 1990-ben (U.S. Council of Economic Advisors, 1991.) – található a „fizetett" munkaerőpiacon. A fehér, illetve színes bőrű nők foglalkozási struktúrája igen hasonló képet mutat. A legna­gyobb számban az egyházi, a szolgáltatási, a szakértői és a ke­reskedelmi szférában találhatók (1.1. táblázat). A helyi szolgálta­tások és a mezőgazdasági munkák visszaszorultak még a fekete nők körében is: csupán 4%-uk dolgozott ezen a két területen.

A színes bőrű férfiak szintén elhagyták az agrárszektort: ke­vesebb mint 4%-uk dolgozott a mezőgazdaságban, az erdőgaz­dálkodásban és a halászatban. Igaz ugyanakkor, hogy a latin-amerikai férfiak 10%-a továbbra is ezekben az állásokban ma­radt. A fekete férfiak a kékgalléros szakmákban, illetve a szol­gáltatási szférában koncentrálódtak (3. táblázat).

Röviden összefoglalva, az elmúlt ötven év során, a nők és a színes bőrű férfiak új munkahelyekre kerültek – aránytalanul nagy részük került a másodlagos munkaerőpiacokra, szolgáltatási, kereskedelmi, egyházi, illetve segédmunkás állásokba. Miért? A magyarázat egyrészt a háború utáni időszak hatalmas mérté­kű gazdasági növekedésében keresendő: a foglalkoztatás szintje gyorsan nőtt, a legnagyobb mértékben a kiskereskedelemben, a szolgáltatásokban és az állami szektorban. A másik ok a be­vándorlók viszonylag alacsonyabb száma volt: ők korábban el­özönlötték a másodlagos munkaerőpiacokat. A korábbi nagyará­nyú bevándorlás Mexikóból, Puerto Rico-ból, majd később a karibi országokból, illetve Ázsiából egyszerűen nem bizonyult elegendőnek az új állások betöltéséhez.

Valójában a tőkés-munkás kiegyezés, miközben hozzájárult az alsóbbrendű elsődleges szektor kiépüléséhez, ösztönözte az alacsony fizetésű munkások iránti keresletet a szolgáltatási, ke­reskedelmi, illetve egyházi szektorokban. A munkahelyeken az előírásoknak megfelelő bürokratikus ellenőrzés hatalma (I. Edwards, 1979.), illetve az állami szektor súlyának növekedése megnövelte az egyházi alkalmazottak iránti keresletet. A férfi családfők magasabb bérei átalakultak a személyi szolgáltatások­ban és a kiskereskedelemben jelentkező növekvő munkakeres­letté. A tömegtermelés/tömegfogyasztás nemcsak a termelési eszközöket, hanem a fogyasztási szerkezetet is átalakította, kü­lönös tekintettel az autó általánossá válására, amely lehetővé tette a vásárlás, az evés, a szórakozás iránti kereslet további szélesedését. Azok a tőkések, akiket korlátozott a fenti szövet­ség, igyekeztek minél több olyan munkást alkalmazni, akik kívül rekedtek rajta. Az etnikai és nemi alapon rétegződött munkaerő­piacok a XX. század közepét megelőzően elegendő mennyisé­gű alacsony bérű munkaerőt biztosítottak.

Ezért a fehér nők legtöbbje számára a háború utáni társadal­mi struktúra kialakulása inkább proletarizálódásnak, mint a szeg­mentációnak volt nevezhető. A nők és a színes bőrű férfiak ese­tében, akik már korábban proletarizálódtak és egyben perifériá­lis ágazatokban koncentrálódtak, a megfelelő fogalom a tőkés gazdaságba való integrálódás volt. Gordon és szerzőtársai ezek­nek a döntő elemeknek a vizsgálatát csak a fehér férfiak eseté­re korlátozzák. A releváns csoportot lényegében a feldolgozó­ipar munkásaiban határozzák meg, ezzel egyben perifériális stá­tuszba helyezik a mezőgazdasági munkát, a helyi szolgáltatást, a fizetés nélküli házimunkát, illetve a szélesedő szolgáltatási szférát. Ez a kiindulópont tipikus az etnikai és a nemi különbsé­geket figyelmen kívül helyező elemzések esetében.

Nem csak azt állítjuk, hogy a fehér nők és a színes bőrűek munkaerőpiaci tapasztalatai különböztek a fehér férfiakétól, ha­nem, hogy legalább annyira vagy talán még fontosabbak^voltak a tőkefelhalmozás intézményi alapját tekintve. A feldolgozóipar ugyan központi tényező az Egyesült Államok gazdasági növe­kedésében, de az utóbbi néhány évtized során nem játszott ko­moly szerepet a munkalehetőségek számának növekedésében. Még 1940-ben is a foglalkoztatottak többsége az árutermelésen kívül maradt, míg az 1980-as évek végére a munkások keve­sebb mint egynegyedét foglalkoztatták a közvetlen termelő ága­zatokban. A legnagyobb növekedést felmutató iparágak a há­ború után a kiskereskedelem, a pénzügy, a szolgáltatások, a kor­mányzat – ahol a foglalkoztatás növekedése 226% (kiskereske­delem) és 501% (szolgáltatások) között mozgott 1946 és 1990 között, miközben a feldolgozóipar 30%-os növekedést produkált ugyanebben az időszakban. A kibocsátás növekedésében mu­tatkozó különbségek ezen évtizedek alatt nem olyan drámaiak. Igaz, a szolgáltatások 315%-os GNP-növekedése egyértelmű­en felülmúlta az áruk 251%-os GNP-növekedését (US Council of Economic Advisors, 1991.). A fehér nők és a színes bőrűek, akik a fenti iparágak alsóbb szintjein dolgoztak az új gazdaság gyalogos katonáivá váltak. Az 1980-as évek végére a nők és a színes bőrűek alkották a munkaerőpiac döntő hányadát.³

Egy tökéletlen elemzés

Az SSA-modell egy különálló kritikája felveti a kérdést a munka­erőpiac háromelemű osztályozásával kapcsolatban. A Gordon és társai által bevezetett csoportosítás komoly magyarázó erő­vel bír, de a nők és a színes bőrűek foglalkozásainak elemzése során nemigen használható (Albelda, 1985.). Egy igen fontos tényt figyelmen hagynak ugyanis: mégpedig azt, hogy a nőknek és a színes bőrűeknek a legrosszabb állásokat kellett betölteni­ük.⁴ Egy adott – ágazat, foglalkozás és/vagy vállalat jellemzői által meghatározott – munkaerőpiaci szegmensen belül az etni­kai, illetve nemi különbségek sok esetben meghatározóbbak a foglalkozások egyéb jellemzőinél.

Ezek a problémák különösen a nemi különbségek esetében nyilvánvalóak. Az elsődleges munkaerőpiacon belül a női fog­lalkozások nem járnak együtt azokkal a privilégiumokkal, mint a férfi állások. Az alapvetően női foglalkozások (ápolónő, ta­nár), melyeket független elsődleges foglalkozásnak neveznek, nem járnak együtt azzal a rugalmassággal, ellenőrzéssel, bé­rekkel, mint a férfi állások. A General Motors titkárnői alacso­nyabb béreket kapnak, mint az ugyanott dolgozó fizikai mun­kások, annak ellenére, hogy az alsóbbrendű elsődleges szek­torba tartoznak. Azok az empirikus vizsgálatok, melyek az el­sődleges és másodlagos munkaerőpiacok különbségeit vizs­gálták, csak a férfiak esetében mutatkoztak gyümölcsözőnek (Dickens és társai, 1988.).

Az SSA válsága

Az SSA képviselői a háború utáni társadalmi szerkezet kudar­cát elemezve rengeteg okot sorakoztatnak fel – részben helyie­ket, részben nemzetközieket. A foglalkoztatás területén a tőkés­munkás egyezmény bukását hangsúlyozzák, aminek oka sze­rintük abban keresendő, hogy a munkások egyre engedetleneb­bé és követelődzőbbé váltak, különösen a lassúbb növekedés időszakaiban. A nők és a színes bőrűek követeléseit külön ke­zelték a szövetségen belüli munkásokéitól. Ahogy Bowles és tár­sai írják: „A munkások egy részének a [tőkés-munkás] szövet­ségből való kizárása [nagyon] problematikussá vált. (…) A nö­vekedési koalíció rasszizmusa, szexizmusa és az elosztási igaz­ságtalanságai elleni tiltakozás négy különböző, de meghatáro­zó mozgalmat hozott felszínre: a polgárjogit, a jólétit, a nyugdí­jasok és a nők mozgalmát. Ezek a mozgalmak mind állami be­avatkozáshoz vezettek." (85., 87.)

A felszínen úgy tűnik, mintha a fehér nők és a színes bőrűek csupán a társadalmi szerkezet válságában játszanának szere­pet. De újra hangsúlyozni kívánjuk, hogy a Bowles és társai ál­tal végzett elemzés több helyen figyelmen kívül hagy bizonyos elemeket. Egyrészt a mozgalmaknak kizárólag az állam iránti követeléseit emelik ki, elfelejtve a tőke iránti követeléseket. Más­részt azt állítják, hogy a mozgalmakat a szövetségből való kizá­rás indította el – például a szegmentáció -, ami viszont lénye­gében a proletarizálódásnak és az integrációnak volt az ered­ménye. Harmadrészt pedig (implicit módon) nem számolnak a nők és a színes bőrűek küzdelmeinek fontosságával. Mindegyik hiányosságot megvizsgáljuk.⁵

Az állam vagy a tőke iránti követelések?

A polgárjogi vagy a nőmozgalom, vagy esetleg más mozgalmak első látásra kormányzati beavatkozást kényszerítenek ki: az 1964-es Polgárjogi Törvény; buszok, iskolák és szálláshelyek integrációja; megerősítő lépések; abortusszal kapcsolatos jogok. Ezen mozgalmak dinamikájának központi részét nagyon is az állam iránti követelések és az ezen követelésekre tett állami en­gedmények jelentették. De ha közelebbről megnézzük, sok eset­ben láthatjuk, hogy ezeket a mozgalmakat a munkás emberek követelései, a tőke követelései és inkább a tőke, mint az állam engedményei jellemzik.

Miközben a színes bőrű és női mozgalmak kisajátítják a libe­rális demokrata értékek nyelvezetét (ahogy a munkásmozgalmak is tették az 1930-as években), továbbra is azon az etnikai és nemi identitáson alapultak és alapulnak, amely a munkahelyet és a közösséget összeköti. A feminista mozgalom 59 centes kampánya, az összehasonlító érték és az a követelés, hogy nők is betölthessék a nem hagyományos állásokat, mind arra szol­gálnak, hogy a nők mint pénzkeresők egyenlőtlenségével fog­lalkozzanak. Az afro-amerikaiak és más színes bőrűek követel­ték, hogy nyissák meg előttük a zárt üzleti kereskedelmet, sztrájk­őrséget állítottak és bojkottálták azokat az üzleteket, amelyek nem voltak hajlandók színes bőrűeket alkalmazni. (Egy valós be­számoló olvasható arról, hogyan keletkeztek ezek a követelé­sek egy adott város feketéinek mobilizációja részeként – lásd King, 1981.). A fekete közösségek fejlődésének újra aktuális té­mája, hogy biztosítsák, hogy a fekete fogyasztók a feketék tulaj­donában lévő és feketéket alkalmazó üzletekben vásárolhassa­nak, és hogy valóban ott vásároljanak. Ahogy Malcolm X sze­rette mondani (Epps, 1968. 141.):

„Amikor pénzt veszel el az egyik kerülettől, és egy másik ke­rületben költöd el, az a kerület, ahol elköltőd, egyre gazdagabb lesz, és az a kerület, ahonnét elveszed, egyre szegényebb lesz. Ez gettót hoz létre. Meg kell tanítani népünket annak fontossá­gára, hogy hol költik el a dollárjaikat."

A nők és színes bőrűek mozgalmainak erőteljes munkakom­ponensén túl erőteljes etnikai és nemi komponensek is vannak az új SSA munkásmozgalmaiban. Figyeljük meg a munkásmoz­galom legdinamikusabb elemeit az 1960-as évektől kezdve (fő­leg a nem szakszervezeti tag munkások irányításának területén): közalkalmazottak, egészségügyi dolgozók és egyházi alkalma­zottak. Mindhárom csoportban aránytalanul sok fekete és nő van. És valóban, a District 1199's East Coast kórház az 1960-as és a korai 70-es évek kampányainak szervezésekor kifejezetten a polgárjogi mozgalmakra és a fekete büszkeségre épített. Az egy­házi szervezésű, 9-től 5-ig tartó rendezvények, a Service Emplo­yees International Union (Szolgáltatási Alkalmazottak Nemzet­közi Egyesülete) és a District 65 felhasználták a nők követelé­seit a tiszteletért és egyenlő bánásmódért. Az ország legnagyobb egyesülete többé már nem a Teamsters, hanem a National Education Association (Nemzeti Oktatásügyi Szövetség) – és még a Teamsters is a tanárokhoz, a nővérekhez és a szolgálta­tási dolgozókhoz fordult, mivel hagyományos bázisa elenyészik.

Ezen túlmenően sok esetben nincs pontos különbség az ál­lam iránti követelések és a tőkekövetelések között. Megerősítő lépések esetében az állam beavatkozik, hogy megakadályozza a munkaadók lépéseit. Más esetekben a munkaadók léphetnek először. Például egy nagy biztosítási társaság személyzeti igaz­gatója elmondta egyikünknek, hogy miért változtatja meg a vál­lalat a személyzeti politikáját, hogy segítse a dolgozó anyákat (Tilly, 1989.):

„A dolgozó szülők problémája sokkal nagyobb figyelmet kap az országban. A vállalatok úgy érzik, ha nem lépünk, valami­lyen állami vagy szövetségi szabályozást vezetnek be. Az ilyen vállaltok, mint mi, nem szeretik, ha ilyen módon szabályozzák őket. Jobban szeretünk mi lépni." (197.)

A mozgalmak gyökerei: szegmentáció vagy proletarizáció/integráció

Miért indultak a polgárjogi és női mozgalmak akkor, amikor erre sor került? Bowles és társai ezen mozgalmak kirobbanását a tőke-munka egyezményből való kizárásra vezetik vissza. Újra megjegyezzük, hogy a fehér nőket és a színes bőrűeket mindig kizárták azokból az előnyökből, amelyeket a fehér férfiak élvez­tek – semmi új nem volt a dolgok ezen állásával kapcsolatban. Ami új volt, az e csoportok felgyorsult proletarizációja és integ­rációja.

A mozgalmak stratégiái és követelései tükrözik ezt. A montgomery busz-bojkott pontosan ebből eredt, mert a déli fe­keték a városi munkaerő szerves részévé váltak – és ugyanemiatt volt hatékony. Az abortusz és a születésszabályozási jogok kö­rüli figyelem is nagy részben a hők hagyományos munkaerőben megnövekedett részvételét tükrözi (és azt a megszakítást, ame­lyet a gyerekvállalás jelent); a gyermekellátás és a szülői sza­badságért való jogok jelentik az érem másik oldalát. A megerő­sítő lépések és az egyenlő munkavállalási lehetőség törvénye az egy cégen belüli magasabb színvonalú munkák elérhetősé­gét hangsúlyozza – szemben egyszerűen bármilyen murikéval -, mert színes bőrűek és nők már korábban is dolgoztak jelen­tős cégeknél, de a munkahierarchia alján maradtak.

Proletarizációs és integrációs gyökereik ellenére a nők és a színes bőrűek általában nem voltak részei egy széles bázisú osztálymozgalomnak. Ez az, ahol a szegmentáció nagyon is szá­mít Sok esetben, főleg a korai években a női és a színes bőrű munkások nem voltak szervezettek, és ezért nem közvetlenül csatlakoztak a munkásosztály önkifejező intézményéhez – a szakszervezetekhez. Perifériális iparágakban, foglalkozásokban és cégekben tömörültek. Általában kapcsolatuk a munkaerő köz­ponti részével mindig kényelmetlen volt. Például amíg az AFL-

CIO támogatta a polgárjogi küzdelmet, a szakmai szakszerve­zetek elutasították színes bőrűek belépését.

Mennyire fontos?

Bowles és szerzőtársai azt sugalmazzák, anélkül, hogy ezt nyíl­tan kijelentenék, hogy a nők és a színes bőrűek követelései sok­kal kevésbé veszélyeztették a háború utáni SSA-t,, mint azok­nak – a főleg fehér férfiaknak – a követelései, akik a tőke-mun­ka-egyezmény hatáskörébe estek. Féloldalnyi terjedelemben ír­nak a női és polgárjogi mozgalmak hatásának fontosságáról, amelyet egy négyoldalas vita követ arról, hogyan rázták meg az SSA-t az egyezmény haszonélvezőinek követelései (87-91.). Ál­talánosságban fenntartják, hogy a tőke-munka-egyezményt be­lülről aknázták alá. Ez a megközelítés, alábecsüli az etnikai és a nemi alapú ellentmondások tartósságát. Mint fentebb megjegyez­tük, a színes bőrű nők, férfiak és a fehér nők a munkásmozga­lom legdinamikusabb (bár nem leghatásosabb) részeiben helyez­kednek el, és a leggyorsabban fejlődő iparágakban tömörülnek. Habár a tőke-munka-egyezmény nyilvánvalóan sok cégben és iparágban szétmorzsolódott, ahol korábban uralkodó jellegű volt, azonban egyre inkább lényegtelenné is vált, amint azok a szek­torok, ahol sosem alkalmazták az egyezményt, túlnőtték azokat a szektorokat, ahol igen. Nem állítjuk, hogy a nők és a színes bőrűek követelései voltak azok a fő erők, amelyek a háború utá­ni SSA-t felborították. Valójában azt gondoljuk, hogy a megnö­vekedett nemzetközi verseny és konfliktus (aminek Bowles és társai öt oldalt szentelnek, 79-84.) volt a fő ok. De igenis úgy tartjuk, hogy a nők és a színes bőrűek változó pozíciója nagyon is központi helyzetű volt az SSA hanyatlásában, és ennek meg­felelően központi helyzetű a gazdaság jelenlegi konfliktusában, amely témával az alábbiakban foglalkozunk.

Jelenlegi konfliktusok és politikai következmények

A munkaerőpiac váratlan eredményekre vezető etnikai és nemi alapú elemzése további fényt vet a tömegek jelenlegi gazdasá­gi átszervezésére adott politikai válaszokra. A jelenlegi gazda­sági problémákról elhangzott sok baloldali eszmecsere hangsú­lyozza a „középosztály" összezsugorodását, a jó munkahelyek rossz munkahelyekkel való felcserélését, és az átlagos életszín­vonal csökkenését (Tilly, 1990.). Az LMS elemzés szintjén ezek a megfigyelések megfelelnek az alárendelt elsődleges munka­erőpiaci szegmens méretcsökkenésének. Amint ez a szegmens szűkül, a munkaerő független elsődleges és másodlagos szeg­mensekre polarizálódik, ahol is a másodlagos szegmens nő a leggyorsabban.

Milyen várható következményei vannak ezeknek a változá­soknak? Közgazdaság-elméleti kitérőn keresztül jutunk a politi­kai következményekhez. Gordon és társai és Bowles és szerző­társai vitatják, hogy a tagolódás megosztotta volna a munkáso­kat, csökkentve képességüket az egyesített gazdasági és politi­kai küzdelemben. Ha a szegmentáció lenne a fő megosztó erő a munkások között, akkor az alárendelt elsődleges szegmens csökkenése a munkásosztály többsége „rehomogenizációjának" tűnhetne, és a munkásosztály régi magva és perifériális része közötti közös alap lehetőségét jelentené. Harrison és Bluestone (1988.) így írnak erről: „Amerikaiak egyre szélesebb és változa­tosabb 'szivárványa' – beleértve sok középosztálybelit – áldo­zata annak a stagnálásnak és növekvő egyenlőtlenségnek, amely a fejlődő posztindusztriális társadalmakat jellemzi. Ez meg­teremtette egy olyan új politikai koalíció létrehozásának körül­ményeit, amely progresszív változást követelhetne." (195.)

Ám a Jesse Jackson 1984-es és 1988-as kampányai körül lét­rejött Szivárvány Koalíció (Rainbow Coalition) ígérete ellenére semmilyen széles, hatalmas, munkásosztály-központú koalíció nem alakult ki. Úgy gondoljuk, hogy ennek okai szoros kapcso­latban vannak az etnikum és a nem folyamatosan kiemelkedő szerepével az Egyesült Államok gazdaságában és politikájában. Most három ilyen okot vizsgálunk meg: a gazdasági válság aránytalan hatását a színes bőrűekre és közösségeikre; a há­zaspár-családok azon képességét, hogy azáltal tompítsák a je­lenlegi válság gazdasági hatásait, hogy növelik a feleségek munkavállalását; és a politika egy történelmi hagyatékát, amely et­nikai és nemi felosztáson, nem pedig osztályfelosztáson alap­szik.

A válság aránytalan hatása a színes bőrűekre

A háború utáni SSA romlása nyilvánvalóan sokkal inkább rom­boló hatású a színes bőrűekre, mint a fehérekre. A fehér/fekete jövedelmi rés tovább nőtt (férfiaknál és nőknél egyaránt), leg­alább az 1980-as évek eleje óta. A fekete és latin-amerikai csa­ládok jövedelemátlagainak aránya a fehér családokhoz képest az 1970-es évek közepe óta csökkenek. A fekete családok jövedelemátlaga 62%-a volt a fehér családok jövedelmének 1975-ben, de 58%-ra esett 1989-re; a latin-amerikai aránya az 1974-es 71%-ról 63%-ra süllyedt 1989-re (US Bureau of the Census, 1990.).

Hasonlóan, míg a feketék munkanélküliségi rátája a fehérek­hez képest csökkent az 1950-es és 60-as évek fellendülésekor, az 1970-es évektől kezdve a feketék területet vesztettek az üz­leti ciklusok csúcsain, ami azt sugallja, hogy minden rövidtávú gazdasági fellendülés esetén tovább marginalizálódnak. Példá­ul az 1981-82-es recesszió idején a feketék munkanélküliségi rátája 18,9%-ra emelkedett – 2,2-szer magasabbra, mint a fe­héreké; a „fellendülés" 1988-ban egy alacsonyabb, 11,7%-os munkanélküliségi rátát eredményezett a feketék esetében, de a feketék munkanélkülisége közel 3-szorosa volt a fehérek mun­kanélküliségének. A feketék növekvő munkanélküliségi hátrányait tetézi csökkenő részvételük a munkaerőben.

Röviden: a színes bőrűek, családjaik és közösségeik arány­talanul viselik a felhalmozási uralom átruházásának terheit: meg­maradt a munkaerő és a népesség erős etnikai szegmentáció­ja. Ez mobilizációra ösztönözte a fekete és latin-amerikai közös­ségeket, gyakran választási koalíciókon keresztül. Azonban a fehér munkások – legalábbis általában – nemcsak el vannak szi­getelve a legrosszabb gazdasági hatásoktól, hanem leggyakrab­ban fizikailag eltávolítják őket az erőszak helyétől. A feketéket háromszor gyakrabban rabolják ki, mint a fehéreket; fekete nő­ket háromszor annyiszor erőszakolnak meg, mint fehér nőket (US Justice Department, 1987. 3.7. táblázat). A fehérek és nem fe­hérek közötti növekvő szakadék miatt a fehérek sajnos gazda­ságilag és politikailag is elkülönülnek a feketéktől, a latin-ameri­kaiaktól és az ázsiaiaktól, ahelyett, hogy közös pontokat keres­nének.

Növekvő női munkavállalás

A második módosító tényező a háború utáni SSA lefelé tartó ívén a megnövekedett női munkavállalási ráta. A nők gazdasági hoz­zájárulása a családi élethez fontos gazdasági és politikai hatá­sokkal járt, amit nem érthetünk meg a nők proletarizálódásának világos elemzése nélkül. Mind a két keresővel rendelkező csa­ládok, mind a nő vezette családok nagyszámú elterjedése an­nak tulajdonítható, hogy a nők növekvő számban vállalnak fize­tett munkát – az utóbbi esetben a gazdasági függetlenség há­zassági függetlenséghez vezet (McCrate,1987.).

Melyek a női proletarizáció következményei? A fizetett női munka összességében nem növelte a családok közötti jövede­lemkülönbséget, részben azért, mert az alacsony jövedelmű csa­ládok női tagjai azok, akik valószínűleg elmennek dolgozni (Tilly, 1990.). De a nők fokozott részvétele két másik hatással jár: az egyiket a kétkeresős családok növekedése, a másikat a nő ve­zette családokban növekedése tartja fenn. A kétkeresős csalá­dokban a nők bére ellensúlyozta a jelenlegi gazdasági válság családi gazdasági hatását, ami megállította a jövedelemcsök­kenést. Ezért míg az átlagos reálbérek a korai 70-es évek óta csökkentek (vagy legjobb esetben stagnáltak), a családi jöve­delem némileg nőtt. A javulás azért keletkezett, mert a férfiak csökkentették munkájukat, míg a nők növelték. Ám mivel a nők jelentősen kevesebbet keresnek, mint a férfiak, több családi időbe került az a munka, amely fenntartotta a családi jövedelemszin­tet (Albeld-Tilly, 1992.).

Ami az egyedül élő anyák családjait illeti, a női gazdasági au­tonómia lehetősége és azon realitás közé szorulnak, hogy a csa­ládjukat férfi-jövedelem nélkül nevelő nők mindig is szegények voltak. Az egyedül élő anyák növekvő száma az államtól függő nők növekvő számát jelentette. Mivel a nőktől most már „elvár­ják", hogy bérért dolgozzanak, az állam egyre kelletlenebbül véd­te meg ezeket a családokat, az anyák munkába állítása nélkül. A nők proletarizációjának ezután kétélű hatása volt a jelenlegi gazdasági zsákutcában. A családok egyik csoportjának időt ta­karított meg, míg egy másiknak tovább fokozta a nélkülözését. Mindkét esetben eltűnt a széles osztály koalíció létrehozásának lendülete.

Az osztálypolitika vákuuma

Egy új osztályalapú politikai hullám hiányának harmadik oka egy ugyanilyen régi hullám hiánya. Az Egyesült Államoknak – európai ipari ellenfeleivel szemben – sohasem volt tartós, tisztességes munkapártja. A legjobb megközelítés a New Deal demokrata ko­alíció volt, amely szervezett munkásságot foglalt magában, de fel­ölelte (mint nem munkásokat) a zsidókat, a katolikusokat, a feke­téket és a farmereket is. Ez a koalíció, amely a világgazdasági válság idején kovácsolódott, de a háborús és az 1950-es évek növekedésekor szilárdult meg, kezdett fellazulni, mikor a gazda­sági növekedés botladozott, és jelenleg teljes káoszban van.

Érdekes módon az új progresszív politika létrehozására tett legkreatívabb próbálkozások többsége a fekete és a női moz­galmaktól származik. Nemzeti szinten az elnökjelölt Jesse Jackson, Pat Schroeder és Sonia Johnson felvették a progresszív stílust. Helyi szinten a fekete jelöltek, mint Harold Washington, David Dinkins és a sikertelen bostoni polgármesterjelölt, Mel King városszerte a Szivárvány Koalíciót reklámozták. De az etnikai és a nemi szakadások behatárolták ezeknek a kezdeményezé­seknek a hatását. Az, hogy a Demokrata Párt kitért Jesse Jackson elől, azt hangsúlyozza, hogy a párt képtelen felvállalni új szociáldemokrata vagy populista alternatívákat. A gazdasági növekedés hullámának elmúltával a progresszivizmus és még a liberalizmus is a nemi és az etnikai megosztottság zátonyán vesztegelt.

Másrészt a konzervatívok ki tudták használni a gazdasági változásokat, amelyek szétrombolják az osztályszövetségeket és ugyanakkor összetapasztják az etnikai és a nemi uralmon ala­puló azonosságokat. A konzervatívok két legsikeresebb mozgó­sító vitatémája az adócsökkentés (és ezzel együtt szolgálatcsök­kentés) és a bűnözés volt. Mivel a válság fő súlya leginkább a színes bőrűekre és a nő vezette háztartásokra nehezedik, sok fehér munkásosztálybeli család (főleg a két felnőtt keresővel ren­delkezők) rossz néven veszi, hogy egy olyan jóléti államért fi­zetnek, amely más emberek problémáinak növekvő terheit vise­li. Ugyanakkor követelik, hogy a válság tüneteit (bűnözés) fé­kezzék meg. Ezek a vélemények szülték a győzedelmes 1988-as republikánus elnöki kampány legsikeresebb képeit: a meg­szökött fekete szatír, Willie Horton (és a célzás, hogy a demokraták „puhák" voltak a bűnözés ügyében), és Bush szlogenja: „Olvass az ajkaimról: nem lesznek új adók!"

A nők proletarizációja felvetett egy sor megosztó problémát a jobboldal részéről. Amíg a jobboldal néhány szószólója a „segély­ből élő anyák" munkavégzési kötelezettsége mellett kardoskodik, addig mások (és néhány esetben ugyanazok) azt követelik, hogy a házas nők ne vállaljanak munkát a „család" érdekében. Az utóbbi irányzat hisztérikus része az abortusz elleni mozgalom, amely a gyermekvállalás erőszakos rehabilitálását akarja.

De nem kell a szélsőjobboldalra tekinteni, hogy megtaláljuk a nosztalgikusán elképzelt régi „szent" család utáni vágyakozást. A munkásság férfiak uralta része hajlik arra, hogy támogassa azokat a gazdasági és politikai intézkedéseket, amelyeket a fér­fi kereste „családi pénz" visszaállítására hoztak létre, s amely lehetővé tenné, hogy a nők – legalábbis a bizonyos gazdasági területeken dolgozó férjezett nők – otthon maradhassanak. Fő­leg az AFL-CIO-beli hangok érveltek a részidős, időszaki és más „flexibilis" munkaformák korlátozása mellett, mivel aláássák a (fő­leg férfi) állandó munkások keresetét. Ahogy John Zalusky, az AFL-CIO közgazdásza megállapította: „Ennek a nemzetnek több munkahelyre van égetően szüksége, nem pedig arra, hogy kü­lönböző formákban embereket vonjanak a munkaerőpiacra, vagy, hogy újratervezzék a 40 órás munkahetet, vagy, hogy újradefi­niálják a munkavállaló/munkaadó és a munka kapcsolatát. Mun­kások egy új alosztályát hozzák létre." (Bureau of National Affairs, 1986.98.)

A vita hasonlatos a XIX. századi brit családi jövedelem képvi­seletéhez (Humphries, 1977.). Mint a korábbi kampány, ez a stra­tégia is a munkásosztály életszínvonalának megóvásáért küzd – de fenntartja a nők alárendeltségét is. Ezen stratégia támoga­tása ellentétes a munkásmozgalom más részeinek (főleg a nagy női tagsággal rendelkező szervezetek, úgymint a Service Employees – Szolgáltatási Alkalmazottak – és az American Federation of State, County and Municipal Employees – Állami, Megyei és Városi Alkalmazottak Amerikai Szövetsége) azon kö­veteléseivel, hogy fejlesszék a részidős és az időszaki munka­helyeket, és növeljék a munkavállalók iránti rugalmasságot. . Összességében az emberek tapasztalatait a jelenlegi gazda­sági válságról alapvetően az etnikai és a nemi megosztottság alakítja, és tetteik olyan azonosságokból nőnek ki, amelyek alapja legalább annyira az etnikum és a nem, mint amennyire az osz­tály. Hogy valaki hogyan értékeli a jelenlegi SSA hanyatlása mi­att bekövetkezett összeütközéseket, bizonyosan meghatározza azon stratégiák kiválasztását, amelyek új intézmények és struk­túrák új csoportját hivatott létrehozni. Most ezekről a valószínű választásokról lesz szó.

Az új SSA létrehozása

A baloldalnak az SSA elemzése során megértést kell tanúsíta­nia nemcsak az osztály, hanem az etnikum és a nem tekinteté­ben is. Amikor a jövőbe tekint, le kell vennie a szemellenzőit, és nemcsak a vállalat és az állam átformálást kell elképzelnie, ha­nem a családét és a közösségét is. A lehetséges stratégiák tiszta képe fontos lesz.

Míg az elméletek még nem tartalmazták tisztán az új SSA megalkotásának módját (I. például McDonough), általában fel­tételezik, hogy az új SSA megalkotásához a gazdasági növeke­dés új motorjára lesz szükség. A tömegtermelés és a tömegfo­gyasztás háború utáni fordista uralma a nagyméretű „középosz­tály" megnövekedésére támaszkodott, ami a háború utáni SSA-ben lökést ad a gazdasági növekedésnek. De a középréteg most zsugorodik. Mi lesz a növekedés új motorja, és mely munkaerő­szegmensek fogják biztosítani a növekedés forrását?

A felső réteg konszolidációja?

A konzervatívok választása világos: a jövedelemelosztás felső ré­sze pozíciójának konszolidációja a Mike Davis-i (1984.) „túlfogyasz­tási rendszerben". Az ilyen stratégia a független elsődleges szek­tor (yuppie-k és vállalkozók) méretének növekedésére támaszko­dik, amely megfelelő fogyasztást generál, és így táplálja a gazda­ságot. Ez a megoldás olyan ipari politikát követelne, amely lökést ad a magas szintű műszaki alkalmazásoknak, az üzleti szolgálta­tásoknak és a luxusfogyasztásnak, valamint olyan makrogazda­sági és közfinanszírozási politikát, amely folyatja a gazdagság újraelosztását a „szegényektől" a „gazdagokhoz".

De eddig a „túlfogyasztás" gyümölcsei elég silányak voltak. Míg a vállalkozók száma nőtt, legtöbbjük tulajdonképpen alacsony jövedelmű önálló vállalkozó: a maszek, nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 1987-ben 7000 dollár volt (US Bureau of Census, 1989.).⁶ És bár a szakmai és műszaki mun­kások a munkaerő nagyobb részét teszik ki, a teljes munkaide­jű, egész évben dolgozó, szakmunkások majdnem háromnegye­de keresett kevesebbet 35 000 dollárnál 1990-ben (US Bureau of the Census,1991.). Az 1980-as évek fogyasztási növekedése az adósságnak, s nem a jövedelemnek köszönhető. A felső ré­teg konszolidációja legjobb állapotában is az 1920-as évekre em­lékeztet. Most, mint akkor is, ez a megoldás valószínűleg nem fog olyan megfelelő fogyasztást teremteni, amely fenntartaná a meghosszabbított növekedést.

A középréteg újjáépítése?

Ennek a konzervatív stratégiának egy progresszív alternatívája két lehetséges alakban képzelhető el: a középréteg újjáépíté­sével vagy az alsó réteg felemelésével. A talán legnyilvánvalóbb politikai válasz az alárendelt elsődleges szektor sorvadására az, hogy megpróbálnak gazdasági jólétet nyújtani a hagyományos munkásosztálynak. A cél az volna, hogy a tömegtermelésen-tömegfogyasztáson keresztül újjáépítsék a középosztályt, és visszaállítsák a politikai jólétet. Ez a megoldás amellett érvel, hogy szükséges a gyáripari szektornak mint a gazdaság gerin­cének a felélesztése, és a New Deal-koalíció mint politikai kulcs­szereplő felújítása. Ez leírja a szervezett munkásság nagy ré­szének napirendjét éppúgy, mint a támogatók egy csoportját a liberálistól a baloldaliig.

Ugyanakkor nem tűnik valószínűnek, hogy ez az út járható len­ne. Először is a stratégia gazdasági bázisa megkérdőjelezhető. A megváltozott nemzetközi versenyhelyzet szigorú korlátokat szabott a gyáriparnak, és ezek a korlátok nem változnak – ha­csak el nem törli őket a protekcionizmus, amely azonban egy­maga megnyirbálja a növekedést. Másodszor a politikai alap is bizonytalan. A New Deal-koalíció kimerültnek tűnik. Valószínű­leg sem a Demokraták, sem pedig a mostanában megalkotott AFL-CIO nem fog egy új progresszív koalíció sarokkövévé vál­ni. Végül pedig az újjáépített középréteg kétségkívül az alsó ré­tegekre támaszkodva jönne létre, ami újratermelné a most is lé­tező etnikai és nemi megosztottságot. Ahelyett, hogy a háború utáni növekedést ismételné meg, ahhoz vezethet, amit Peter Glotz (1986.), a Német Szociáldemokrata Párt belügyminiszte­re „kétharmados társadalominak hív: az alsó harmadot meg­bélyegzi és marginalizálja az etnikai és nemi vezérszerep, a kö­zépső harmad tolakszik, nehogy az alsó harmadba kerüljön, azo­nosul a felső harmaddal – és csak a felső harmad élvezi a gaz­dasági biztonságot.

Az alsó réteg felemelése?

A végső stratégia az alsó réteg felemelése lenne. Ennek a meg­közelítésnek a támogatói a szakszervezesítés, a törvényhozás és a munkaadói befektetés kombinációjaként egy fejlettebb tech­nológiával átalakíttatnák a nem megfelelő szolgáltatási munka­helyeket jó munkahelyekké; szeretnék állandósítani a szolgálta­tói iparágakat a gazdaság vezető szektoraiban. Egy megnagyob­bított és újra definiált jóléti államot követelnének, amely megnö­velné a legalacsonyabb gazdasági réteg fogyasztását. Ennek a stratégiának a politikai ügynöke egy kiterjesztett „szivárvány ko­alíció" lenne, amely összegyűjtené a munkások, a nők, a színes bőrűek és más csoportok mozgalmait. Egy ilyen koalíció úgy harcolna a politikai hatalomért, hogy „kibővítené választói bázi­sát, amely magában foglalná a nem szavazó feketék, hispániai-ak, szegények és munkásosztálybeli szavazók millióit, és kifej­lesztené a baloldali szociáldemokrácia egy amerikai változatát, amely támadná a vállalatok hatalmát" (Manning Marable, 1990. 20.). Mint Marable hozzáteszi, a mozgalomnak túl kell lépnie a választásokon, hogy befogadhassa a tüntető felfogások széles skáláját és az ellenintézmények létrehozását.

Ez a stratégia a gazdasági igazságosságot kombinálja a gazdasági és politikai siker egy lehetséges képletével. A növe­kedés motorjaként nagyméretű, növekvő, de jelenleg alacsony termelékenységű szolgáltatói iparágakat használ. Ez a megkö­zelítés azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy meg lehet nyerni a tőke politikai támogatását a szolgáltatási szektorban is. Amint azt jelentések, mint a Munkaerő 2000-ben (Johnson és Packer, 1987.) és az Amerika választása; magas képzettség vagy ala­csony bérek (National Center on Education and the Economy, 1990.), bemutatják, az Egyesült Államok tőkéjének jelentős ré­szét megzavarta a másodlagos munkaerőpiac terjeszkedése, és most más alternatívákat keres. Peter Drucker (1991.), a manage­ment-guru, a szolgáltatói munkák termelékenységének növelé­sét az egyik leglényegesebb gazdasági céllal azonosítja, és a fehérgalléros meg a szolgáltatási szektorbeli alkalmazottak or­szágszerte a teljes minőségi managementtel, munkavállalói köz­reműködéssel és folyamatos fejlesztéssel kísérleteznek. Schlesinger és Heskett (1991.), a Harvard Business School mun­katársai egy lehetséges erkölcsi ciklust ajánlanak a szolgáltatá­si szektor munkaadóinak: az alkalmazottak jobb díjazása és kép­zése; jobban képzett, elkötelezett, hosszú távon dolgozó alkal­mazottak; következésképp több vásárló megnyerésének és meg­tartásának képessége.

Ennek a management-elméletnek és -gyakorlatnak, amely a szolgáltatási szektor termelékenységét hivatott növelni, vannak ellentmondásos elemei: a fokozott taylorizmus, és egy lehetsé­ges új tőke-munka-egyezmény, amelyben a munkások kárpót­láshoz, tisztelethez és még hatalomhoz is jutnának. A prog­resszív politikusok segíthetnének eltolni az egyensúlyt az új, ked­vezőbb egyezmény irányába azáltal, hogy olyan politikát támo­gatnak, amely szubvencionál vagy díjaz néhány munkaadói re­akciót (mint a kiterjesztett kutatás és fejlesztés vagy eredeti mun­kásrészvétel), míg büntet vagy korlátoz másokat (pl. azzal, hogy egyenlő fizetést és előnyöket követel meg a részidős dolgozók­nak). Az újjáélesztett munkásmozgalom kulcsszerepet játszana bármilyen progresszív eredmény esetében. Ebben az esetben a szakszervezeteknek szükségük lesz a törvényhozásra, hogy megkönnyítse a szakszervezet munkáját és a sztrájkolok folya­matos cseréjének betiltását.

Azáltal, hogy a gazdasági erőforrásokat lefelé koncentrálja, az alsó réteg felemelésének stratégiája a teljes fogyasztás növelé­sét kínálja, mivel a marginális és az átlagos fogyasztói hajlan­dóság az alacsony jövedelmű csoportok esetében a legmaga­sabb. A jóléti állam kiterjesztését valószínűleg olyan egyetemes „családi jövedelmi politika" köré kell építeni, mint az egyetemes (de progresszív szerkezetű) gyermekjárulék és gyermekgondo­zási ellátás, annak érdekében, hogy a munkaerő széles rétegé­nek nyerje el a tetszését. Mivel az ilyen jövedelemtámogatás emeli a bérküszöböt, kiegészíti a másodlagos munkaerőpiaci munkahelyeket fejlesztő vállalatközpontú politikát.

Végül, ez a stratégia biztosítja az alapot a demokrácia kiszé­lesítéséhez a korábban „kizárt" csoportok – a legrosszabbul fi­zetett munkások és munkanélküliek, különösen a színes bőrű közösségek – megnövekedett részvételével.

Konklúzió

Az etnikum és a nem nagyon sokat számít az Egyesült Államok munkaerőpiacain – mind az egyesített identitások alapjaként, mind pedig választóvonalként. Fontos volt a felhalmozás hábo­rú utáni társadalmi szerkezetének fellendülésében és hanyatlá­sában, fontos a politikai küzdelem jelenlegi alakulásában és az eljövendő évtizedek igazságosabb és szilárdabb gazdaságának létrehozásáért tett kísérletben.

S mivel az etnikum és a nem ennyire fontos, az SSA-elmélet annyira meg fog erősödni, hogy megadja ezeknek a fogalomkö­röknek, ami őket illeti. Az SSA szerkezetének szükségszerű át­dolgozása extenzív feladat; ebben a fejezetben mi egyszerűen csak felvázoltuk a feladat egyik részét. Azoknak, akik a felhal­mozás társadalmi szerkezetét koncepcióként használják a gaz­dasági változás és stabilitás megtervezésekor, az elmélet etni­kai és nemi „vakfoltjainak" orvoslása folyamatos kihívást jelent.

(Fordította Szabó Miklós és Gedeon Béla)

Jegyzetek

¹ Az SSA elméletének áttekintését lásd David Kotz cikkében az Esz­mélet 20-21. számában. – A szerk.

² Az SSA másik két oszlopa a tőkés-polgár egyezmény (amely kiter­jesztett szerepet szán az államnak mind az üzletek támogatásában, mind abban, hogy gazdasági biztonságot nyújt a polgároknak) és az Egye­sült Államok hegemóniája a nemzetközi gazdasági, politikai és katonai kapcsolatokban.

³ Míg mi a háború utáni SSA-re korlátoztuk fejtegetéseinket, a külön­böző munkaerők nemi és etnikai logikája kiterjeszthető korábbi SSA-kre. Például az 1820-tól 1980-ig tartó SSA a gyáripari fehér női munká­sok homogenizációjával jellemezhető – otthoni textiltermelési gyakorla­tuk átvétele és mechanizálása, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ame­lyen a férfi kisiparosok is átmentek későbbi évtizedekben. Az az SSA a fehér házas nők számára egy honosítási időszakot is hozott, mivel a közszükségleti cikkek termelését áthelyezték az otthonokból/földekről az ipari szektorba. Az afro-amerikai munkások szemszögéből nehéz önálló időszakként besorolni 1820-1890-et, ismerve azt a drámai válto­zást, amelyet az emancipáció és az újjáépítés jelentett; hasonló érve­léssel élhetnénk az indiánok esetében.

⁴ Ez semmi esetben sem új vagy eredeti kritikája a (neo)marxista el­méletnek, pl. I. Hartmann, 1981.

⁵ Más problémák is találhatók abban az empirikus bizonyításban, amit Bowles és szerzőtársai állításuk alátámasztásában használnak. Először is gyakran (pl. a 6. fejezetben) használják az átlagos munkaerőpiaci és a vállalati mutatók változásait úgy, mintha hosszú távú változásokat je­lentenének vállalatok egy rögzített halmazában. Valójában a változás egy fontos forrása a gazdaság eltolódó ipari szerkezete, ami viszont a munkaerő szerkezetének etnikai és nemi változásaihoz kapcsolódik. Má­sodszor a fehér férfiak keresetének és a nők és a fekete férfiak kerese­tének súlyozott átlagának arányát használják a jövedelmi egyenlőtlen­ség mutatójaként, és úgy találják, hogy az index 1948 és 1966 között drámaian emelkedett. De ez a növekedés teljes mértékben annak tud­ható be, hogy nőtt a fehér férfiak és nők keresetének aránya; a fehér férfiak keresetének és a fekete férfiak keresetének aránya lényegében nem változott ebben az időszakban. A munkaerő változásának teljes és pontos képe diszaggregációt követel meg.

⁶ A nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 15.000 dollár volt; nagyon is jobbra ferde elosztás.

Irodalom

Albelda, Randy (1985.): „Nice Work If You Can Get It": Segmentaion of White and Black Women in the Post-War Period. Review of Radical Political Economics, 17/3. sz. 72-85.

Albelda, Randy – Chris Tilly, (1992.): All in the Family: Family Types, Access to Income, and Family Income Policies. Policy Studies Journal, 20/3. sz. 388-404.

Amott, Teresa L. – Julie A. Matthaei (1991.): Race, Gender, and Work: A Multicultural Ecocnomic History of Women in the United States. Bos­ton, South End Press.

Baron, Harold (1971.): The Demand for Black Labor: Historical Notes on the Political Economy of Racism. Radical America, 5/2. sz. 1-46.

Bowles, Samuel – David Gordon – Thomas Weisskopf (1983): Beyond the Waste Land: A Democratic Alternative to Economic Decline. Garden City, N.J., Ancjor Press-Doubleday.

Bureau of National Affairs (1986.): The Changing Workplace: New Directions in Staffing and Scheduling. Washington, D.C.

Current Population Reports, 162. sz. Money Income of Households, Families, and Persons in the United States: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office, 1989.

Current Population Reports, 168. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1989. Washington, D.C, Government Printing Office, 1990.

Current Population Reports, 174. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1990. Washington, D.C, Government Printing Office, 1991.

Davis, Mike (1984.): The Political Economy of Late-Imperial America, New Left Review, 143. sz. 6-38.

Dickens, William T. – Rachel Friedberg – Kevin Lang (1988.): Is the Relation Between Gender and Labor Market Segmentation Changing? Mimeo.

Dickens, William T. – Kevin Lang (1985.): A Test of Dual Labor Market Theory. American Economic Review, 75/4. sz. 792-805.

Doeringer, Peter – Michael Piore (1971.): Internal Labor Markets and Manpower Analysis. Lexington, Lexington Books.

Drucker, Peter (1991.): The New Productivity Challenge. Harvard Bu­siness Review, 69/6. sz. 69-78.

Edwards, Richard (1979.): Contested Terrain:The Transformation of the Workplace in the Twentieth Century. New York, Basic Books.

Edwards, Richard – Michael Reich – (David Gordon (szerk.,…;L975.): Labor Market Segmentation. Lexington/Lexington Books.

Epps, Arcie (szerk., 1968.): The Speeches of Malcolm X at Harvard. New York, Morrow. /

Glotz, Peter (1986.): Forward to Europe. Dissent, 33/3. sz. 327-39.

Gordon, David M. – Richard Edwards – Michael Reaich (1982.): Segmented Work, Divided Workers. Cambridge University Press.

Harrison, Bennet – Barry Bluestone (1988.): The Great U-Turn. New York, Basic Books.

Hartmann, Heidi (1981): The Unhappy Marriage of Marxism and Feminism: Toward a More Progressive:Union. In: Lydia Sargent (szerk.): Women and Revolution: A Discussion of the Unhappy Marriage of Marxism and Feminism. Boston, South End Press, 1-41.

Humphries, Jane (1977.): The Working Class Family, Women's Liberation and Class Struggle: The Case of Nineteenth-Century British History. Review of Radical Political Economics, 9/3. sz. 25-41.

Johnson, William B. – Arnold E. Packer (1987.): Workforce 2000: Work and Workers for the 21st Century. Indianapolis, Hudson Institute.

Kessler-Harris, Alice (1982.): Out to Work: A History of Wage-Earning Women in the United States. Oxford University Press.

King, Mel (1981.): Chain of Change: Struggles for Black Community Development. Boston, South End Press.

Kotz, David (1987.): Long Wawes and Social Structure of Accumu­lation: A Critique and Reinterpretation. Review of Radical Political Economics, 19/4. sz., 16-38.

McCrate, Elaine (1987.): Trade, Merger and Employment: Economic Theory on Marriage. Review of Radical Political Economics, 19/1. sz. 73-89.

Marable, Manning (1990.): A New Black Politics. The Progressive, 54/ 8. sz. 18-23.

National Center on Education and the Economy (1990.): America's Choice: High Skills or Low Wages. Rochester, National Center on Education and the Economy.

Reich, Michael (1981.): Racial Economic Inequality: A Political Economic Analysis. Princeton University Press.

Segmented Labour: Time Series Hypothesis and Evidence. Cambrid­ge Journal of Economics, 1984. 8. sz. 63-82.

Schlesinger, Leonard – James Heskett (1991.): The Service-Driven Company. Harvard Business Review, 69/5. sz. 71-81.

Tilly, Chris (1989): Half a Job: How Service Firms Use Part-time Workers. Ph.D. dissertation, Departments of Economics and Urban Studies and Planning, MIT, Cambridge.

The Politics of the New Inequality. Socialist Review, 1990. 20/1. sz. 103-20.

US Bureau of the Census (1983.): 1980 Census of Population, vol. 1, ch. c, „General Social and Economic Characteristics, „ part 1, „United States Summary," pc80-1-c1. Washinton, D.C, Government Printing Office.

US Bureau of Labor Statistics, (1991.): Employment and Earnings, 38/1.

US Council of Economic Advisors (1991.): Economic Report of the President. Washington, D.C, Government Printing Office.

US Justice Department (1987.): Sourcebook of Criminal Justice Statistics: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office.

Weisskopf, Thomas (1981.): The Current Economic Crisis in Historical Perspective. Socialist Review, 11/3. sz. 9-53.

Az Amerikai Egyesült Államokból elindult társadal­mi mozgalom, amelynek célja, hogy a nyelvhasználat átalakításán keresztül megszüntesse a társadalmi egyen­lőtlenségeket. A politikai korrektség (PK) követői arra törekszenek, hogy kiiktassák a köznyelvből azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek az etnikumokra, a nemekre, a munkamegosztásból fakadó pozíciókra, a kulturális hovatartozásra, a testi adottságokra vonatko­zó elnyomást, elfogultságot, diszkriminációt fejezik ki.

A PK jegyében szorult ki például a szóhasználatból az angolszász világban a chairman (elnök[férfi]) szó, amely logikailag kizárta, hogy egy testületben vagy gyűlésben nők elnökölhessenek. A mozgalom fellendü­lése óta hallható a chairwomen vagy a chairlady kifeje­zés, ám az esetek döntő többségében ma már a nemi hovatartozás jelölését mellőző chair szó jelöli az elnö­köt.

A PK filozófiai alapja a posztmodern, amelynek va­lóságelemzése döntően diskurzus-elemzésre szorítko­zik, és a valóság megváltoztatását is csak a diskurzus átalakításában (esetleg azon keresztül) tartja szüksé­gesnek és lehetségesnek. Kevesen gondolhatják per­sze, hogy attól, hogy egy portást „bejáratigazgatónak" hívnak, az ő társadalmi státusza lényegesen megváltozna. A PK a másság liberális felfogásának (a társa­dalmi különbségek mellérendelő viszonyként való áb­rázolásának) túlfeszítésére szolgáltat számtalan példát, elfojtva a nyelvnek az – akár pozitív, akár negatív – értékítélet kifejezésére való képességét. így válhat a tisztességtelen emberből „etikailag dezorientált", a lustából „motivációhiányos", a gyilkolásból „semlege­sítés", a bombázásból pedig – úgymond – „a célpont­nak nyújtott szolgáltatás", illetőleg „sebészi beavatko­zás".

A PK megjelenése nem előzmények nélküli. A korai felvillanások közé tartoznak a politikai eufemizmus különféle formái, így például a „fejlődő országok" ki­fejezés megalkotása, amely az érintett nemzetek önér­zetére való tekintettel került forgalomba az „elmara­dott" vagy „kizsákmányolt országok" vagy más, a lé­nyeget jobban megragadó kifejezések helyett. Az előz­mények közé sorolható még az amerikai fekete nacio­nalisták küzdelme a fekete jelzőnek különféle negatív konnotációval történő használata ellen (fekete lelkű, feketepiac stb.), elvezetve „a fekete – szép" (black is beautiful) jelszóhoz.

A PK tehát – és itt Foucault hatása mutatható ki – rávilágít a hatalom, a kiszolgáltatottság, az alá- és fö­lérendeltség bonyolult hálózataira. Ezek valóságos át­alakítására azonban útmutatást nem nyújt, alkalmat ad viszont nem kevés csúsztatásra és visszaélésre. így például egy sor olyan kifejezés nyert polgárjogot a közgazdasági zsargonban, amelyek funkciója az, hogy az elfogadhatatlan állapotokat – és változásokat a közvéleménnyel elfogadtassák (elbocsátás helyett áramvonalasításról beszélnek, a szakszervezetek mű­ködésének korlátozása és a létbiztonság felszámolá­sa helyett a munkapiac rugalmasságáról stb.), amint az az Eszmélet 30. számában Francois Brune írásából is kiderül.

A kilencvenes évek első felében a PK sajátos vissz­hangra talált az amerikai nagypolitikában. George Bush elnök égy egyetemi tanévnyitó beszédében éles kiro­hanást intézett a PK ellen, mondván, hogy ez az egye­temeket uralmuk alá vonó baloldali értelmiségiek ter­rorját jelenti, lényegében egy új mccarthyizmussal fe­nyeget. A PK elleni támadás ilyenformán az ideológiai körítés szerepét töltötte be a – nőket és színesbőrűeket érintő – pozitív diszkrimináció hatvanas években be­vezetett formái elleni fellépéshez. Bill Clinton elnök ezzel szemben maga is a PK jegyében járt el, amikor személyi politikájában, kinevezéseiben, retorikájában gondosan ügyelt az USA etnikai és nemi arányainak kö­vetésére, bár konkrét intézkedései nem feltétlenül se­gítették a hátrányos helyzetű csoportokat.

Magyarországon a PK hatása igen szűk körű, csakúgy, mint a posztmoderné általában. Ez kulturális és nyelvi okokkal is magyarázható. A szexizmus (a nemek közötti egyenlőtlenség hirdetése, illetve az ember értékének testi adottságaiban történő meghatározása) például a magyar nyelvre – szemben a magyar kultúrával – sok­kal kevésbé jellemző, mint az angolra. Mi kezdettől fog­va hóembernek hívjuk, ami az angolban – eddig – „hó-férfi" (snowman) volt, és nem a „férfi" előtaggal képez­tünk olyan szavakat, mint emberölés, munkaerő (ango­lul: manslaughter, manpower) stb.