Ez a cikk nem a futballról, hanem – ahogyan Nick Hornby írja a maga Focilázában¹ -, a „futball fogyasztásáról" szól. Negyven­kettedik éve járom hétről-hétre a magyar labdarúgópályákat, s az ott történő eseményeket „szakmai ártalomból" is immár jó két évtizede történeti eseményekként is szemlélem. Megérintenek. 1989-ben a saját pályánkon, a Hungária úton el kellett hagynom a helyemet, a helyünket, a fedettel szemben. Úgy 35 öt év után át kellett mennünk a fedettre, a családdal, pontosabban a csa­lád férfitagjaival meg számos szurkolótárssal együtt. Az erőszak, a rasszizmus, a kendőzetlen fasizmus kényszerített rá bennün­ket. Végre van egy apropó, hogy erről is írjak… Foci már úgy sincs, már csak a maradványaiért folyik a küzdelem. De az erő­szak, a rasszizmus, az valódi.

Tényleg itt az idő. Most kell erről írni, hiszen a magyar társa­dalom többsége csak napjainkban szembesül igazán a rassziz­mus kérdésével. Most, amikor a legnépszerűbb magyar futball­csapat, a Ferencvárosi Torna Club szurkolóit – a világ legjobb csapata, az Ajax kérésére – rasszizmus vádjával kitiltották az Ajax Amsterdam stadionjából, ahol kedvenc csapatuk, a Fradi játszott visszavágó mérkőzést. Ráadásul korábban horribilis összegre meg is büntették a zöld-fehér klubot.

Hogyan jutottunk idáig? Milyen okok rejtőznek e látszólag egy­szerű jelenség mögött, amely oly nagy mértékben felborzolta a kedélyeket nemcsak Magyarországon és Hollandiában, hanem tulajdonképpen Európa-szerte? Hogy Magyarországon ez sú­lyos, a hatalmi elitet és a lakosság szélesebb köreit is érintő traumát okozott, érthető: hatodik éve hirdetik az új „hivatalosok", hogy az ország közvetlenül az „Európához való csatlakozás" kü­szöbéhez érkezett. A „felzárkózás" és „csatlakozás" volt a rend­szerváltás egyik alapvető célja és legitimációs ideológiája. És akkor derült égből villámcsapás: nem kommunisták, nem libe­rálisok, nem MTK-sok, még csak nem is angyalföldiek, hanem a világ legjobb csapatának az edzője és vezetői „lefasiztázzák" a legnépszerűbb magyar klub szurkolóit…

Bejöhetnek amerikai NATO-csapatok, külföldre vezényelhet­nek magyar katonákat, az igazi traumát az okozza, ha a labda­rúgás terén derül ki, hogy „Európa" – minden híreszteléssel el­lentétben – nemigen akarja Magyarországot (és általában a ke­let-európai országokat) „befogadni". A Fradi és Magyarország a rasszizmus jelenségei miatt „éretlennek deklaráltatott" az Ajax és az UEFA irányítói által. Ez bizony nemzeti tragédia a javából, bizonyos értelemben némileg hasonlatos ahhoz a csapáshoz, amit 1954-ben szenvedtünk el, amikor Magyarország egy „tuti meccsen" elveszítette a világbajnokságot Németország ellené­ben… Akkor tömegtüntetés kezdődött Budapesten, amelynek antiszemita jellegéről azóta is csak igen kevesen írtak. A trau­ma most más jellegű, nincsen kihez fellebbezni. Se szovjetek, se kommunizmus, se semmi…

Ma Európához még a rasszisták is „csatlakozni" akarnak, leg­feljebb hozzáteszik, hogy a „keresztény és fehér Európához". Az Ajax-Fradi konfliktusban tehát Magyarország Nyugat-Euró­pához és Nyugat-Európa Magyarországhoz fűződő viszonya is reflektálódik. Anélkül, hogy untatni kívánnám a tisztelt Olva­sót, számos ponton túl kell majd lépnünk a labdarúgás szűken vett keretein, múltbeli és jelenkori társadalmi folyamatokat is fel kell idéznünk, mivel a rasszizmus jelensége nem a futballpályákon született és születik. A parlamentben ágáló rasszistáktól el­térően a futballpályákon az emberellenes magatartásformák, a gyilkos indulatok, a „mások" megalázására, kirekesztésére, oly­kor megsemmisítésére irányuló törekvések tömegakciók formá­jában jutnak kifejezésre, de – ismételjük – futballpályákon kívüli okokból.

Rendszerváltás, erőszak, rasszizmus – és a futball

Az 1985-ös brüsszeli brit-olasz futballtragédia után többé nem volt kétséges, hogy a legnépszerűbb sportot is megfertőzte a tömeges erőszak. A nyílt terrorcselekmények, amelyek Európa nagyvárosaiban állandóan napirenden voltak és részben van­nak, igen különböző tényezőkkel álltak összefüggésben. Ezek­ről komoly formában mind a mai napig nemigen esett szó, mert a jelenség együttes túl van a sport, a labdarúgás hagyományos keretein. Magyarországon tudomásom szerint senki nem elemez­te mélyebben a nemzetközi futballterrorizmus és futballrasszizmus fellobbanását és elterjedésének okait.² Ha az okokat számba kívánjuk venni, már első megközelítésben is nyilvánvaló, hogy nem valamiféle magyar jelenségről van szó.

A mi régiónkban nemigen érdekelt senkit komolyan, hogy Nyu­gaton a Nagy Destrukció részeként megbomlott a jóléti államok korábban megszokott társadalmi integrációja. A többség hinni akart a „nyugati csodában", a profizmusban, a piacban…³ Miközben a hagyományos közösségek felbomlottak, beleértve a stadionok közösségeit is, a „szép új világ" nem született meg, a magyar futball – jelképezve az ország sorsát – soha nem látott mélypontra zuhant.

Kelet-Európában sok mindenre a rendszerváltás⁴ folyamatában jöttünk rá. Két dologra minden bizonnyal: 1. a világgazdaságba való – minden „önvédelmet" nélkülöző – beilleszkedés leértékelte a magyar munkaerőt, és a multinacionális tőkés társaságokat tet­te meg a legfőbb tulajdonosokká Magyarországon is. Ez az át­alakulás széles társadalmi rétegek elszegényedésével járt együtt. 2. Ugyanakkor ez az átalakulás – elsöpörve az egypártrendszert – magával hozta az uralmi viszonyok egy új formáját is. Az állam mint intézmény Magyarországon is meggyengült, bizonyos funk­cióit privatizálták, megjelentek a magánrendőrségek, átértékelő­dött a szabadság fogalma. A futballpályákon is megváltozott a szurkolók és játékosok mentalitása. A külföldi „minta" terje­dése nemcsak a pártpolitikusok privilégiuma lett, hanem a szurkolók is Németországra, Olaszországra, Spanyolország­ra vagy Angliára vetették szemüket.

Etnikai háborúk, nacionalista villongások kísérik Kelet-Euró­pa világgazdasági integrációját, s ez az integráció éppen gaz­dasági síkon a legkevésbé sikeres. A társadalmi integráció ha­gyományos szerkezete szétesett. A szurkolók „csak" annyit érez­nek, hogy elveszítették munkahelyüket, megszűnt korábbi lét­biztonságuk, felbomlottak a régi munkahelyi közösségek, a régi politikai korlátozások lebomlásával szabad utat kapott az „ösz­tönös fasizmus", a rasszista propaganda is. A külföldi tőke meg­jelenése felerősítette a társadalom meghatározott, elszegénye­dő és lesüllyedő csoportjainak eltorzult formájú „önvédelmét", a rasszista önszerveződést.

A nemzeti parlamentek és általában a nemzetgazdasági ér­dekek súlya a nemzetközi gazdasági-politikai szervezetekkel és pénzintézetekkel szemben csökken. Ennek arányában megnö­vekedett a nacionalista elzárkózás, az idegengyűlölet szerepe. Az egyetemes kozmopolitizmus mintha csak felszítaná a nem­zeti érzést, amely ott szunnyad nem csak a mi térségünk lakói­nak szívében, amiről talán leginkább éppen a futballpályákon győződhetünk meg, amikor a válogatott csapatok nemzeti szí­nekben vetélkednek. Miközben a globalitás mint gazdasági-tár­sadalmi valóság és nézőpont egyre inkább uralomra jutott, a helyi társadalmak sokfelé visszatérnek a már lebomlóban lévő nem­zeti struktúrák „védőszárnyai" alá. Az idegenek konkurensek lesznek az egyre csökkenő munkahelyek megszerzése terén. Megkezdődött Kelet-Európában is a munkaerőpiac átrendező­dése, etnikai felparcellázódása. A rasszizmus, amely a mun­kanélküliség és más szociális bajok okaként az idegeneket nevezi meg, a lesüllyedéstől rettegő emberek ÚJ ELLENÁL­LÁSÁNAK egyik tévutas formája.

Ugyancsak e felbomlás termékeként szemlélhetjük az erőszak elszabaduló energiáinak ki-kirobbanását. A helyi, kerületi, váro­si „lokálpatrióta" érzelmek – kis túlzással – annak arányában erősödtek fel, amilyen mértékben elveszítette a helyi közösség a maga valóságosan befolyásoló szerepét saját sorsa vonatko­zásában.

A szóban forgó „nagy átalakulás", a neoliberális fordulat⁵ mel­léktermékeként a szabad piac hozta meg az erőszak igazi kul­tuszát… E fordulat legmélyebb üzenete: A SZABAD PIAC – SZA­BAD ERŐSZAK. Kelet-Európában bizonyosan ez, hiszen itt a régi állami tulajdon széthordása-szétosztogatása útján egy bűn­ben fogant „újpolgárság" keletkezett, amely általános morállá emelte a „szabad rablást", az erő kultuszát. Ez az új osztály, amit a köznyelv csak mély megvetéssel ejt ki, gyakorlatilag mindent kisajátított, ami korábban közösségi és kulturális célokat szol­gált. Még a futballklubokat is. Csak annak van létjoga, ami fi­nanszírozható, vagyis csak az erősebb, a gazdagabb, egyszó­val az „életképes" marad fenn… A vesztesek megvigasztalására a bűnbakot általában a „győztesek" határozzák meg.

így tehát – többnyire tudatos manipuláció eredményeként – A PROBLÉMA többé nem rendszerimmanens okokkal magyarázódik, hanem etnikai momentumokkal, zsidókkal, cigányokkal, németekkel, törökökkel vagy éppen amerikaiakkal. A lényeg, hogy – ismétlem – az ellenség a közöttünk lévő idegenek legyenek. Konkrétan fogalmazva, Magyarországon mindenekelőtt a zsidók, a cigányok, de a románok és az erdélyi magyarok („ro­mánok") is fent vannak a képzeletbeli listán. A többi kelet-euró­pai országban hasonló listák, ellenségképek léteznek, persze más szereplőkkel.

Sokáig nem értettük, mi zajlik Nyugat-Európában és a világ­ban. Pedig a világ a 80-as években már a futballon keresztül is „begyűrűzött". És itt nemcsak a Heysel-stadionról vagy az ang­liai halálesetekről meg a többiről van szó. A 80-s években az erőszak brutális formái újra kiterjedtek. Szimbolikus értelme is van annak, hogy az erőszak nemcsak a szurkolókat, hanem magukat a játékosokat is megragadta. Szinte „klasszikusnak" tekinthető fejlemény ebből a szempontból Cantona, a manches­teri francia játékos emlékezetes epizódja (egy szurkoló letaglózása), vagy a legújabb eset a Birmingham olaszországi ven­dégszereplése: a barátságos mérkőzésen kitört verekedés az egyik edző fejsérülését és a játékvezető kéztörését eredmé­nyezte. Az a legenda, hogy a profi játékosok vigyáznak egy­másra, semmivel nem bizonyítható lapos közhely, hiszen a ko­moly sérülések aránya nyilvánvalón növekszik a felgyorsult já­tékban, amelyben a kíméletlen játékmód következményei sok­kal súlyosabbak (igaz, gyógyulásuk feltételei talán ma jobbak, mint korábban, bár a játékosok élettartamának növekedéséről nincsenek megbízható adatok). Blackburnben a játékosok a pályán verekedtek össze, Kolumbiában egy öngólban vétkes hátvédet lőttek agyon a legutóbbi világbajnokság után. A meg­előző történelmi időszakhoz képest tehát minőségi fordulat kö­vetkezett be az erőszak tömegessége és brutalitása tekinteté­ben. Hiába, óriási pénzek kerültek terítékre, jóval nagyobbak a tétek mint korábban.

A 70-es-80-as években a stadionok végre az „új generáció" ellenőrzése alá kerültek, amely új „mozgalmi" eszközökkel, pi­rotechnikai vívmányokkal, agresszív feliratú transzparensekkel (pl. white power) Európától Latin-Amerikáig a futballstadionok-ban és környékükön az erőszak szélsőséges formáit rehabili­tálták. Az új generáció a stadionokba vitte be a zavaros, öntu­datlan lázadás szellemét, a széthulló tiltakozó mozgalmak ele­meit. Olaszországban az AS Roma csapata körül az újfasisz­ták, a Milán B közepén a Brigate Rosse szimpatizánsai vertek gyökeret, a Bayern München szurkolói között a skinheadek és neonácik tűntek fel a 80-as években, hogy az angol vandaliz­must és a közönség egy részének nyílt fasizálódását ne is em­lítsük. A „demokrácia hazájának" nevezett Anglia futballpályáin máig kifogyhatatlan a futball-rasszizmus kelléktára; Barnesnek, a fekete sztárnak banánt dobáltak a pályára, a zsidókat elgázosító Hitlerről énekelnek és más effélék, de a londoni derbyn, az Arsenal-Tottenham meccsen nem ritka az antiszemita kiroha­nás sem.⁶ A rasszisták ugyanúgy áhítozzak a győzelmet, mint a rendes szurkolók, ám ők egyúttal meg is semmisítik az ellenfél szurkolóit, legalábbis szavakban.

A 80-as évekig úgy látszott, mintha Kelet-Európa kimaradna a futballhuliganizmus legrosszabb folyamataiból. Ám a rendszer­váltást megelőző időszak, majd maga a rendszerváltás a szel­lemi-politikai szabadosság olyan fokával ajándékozta meg a ré­giót, és benne Magyarországot, amelyet korábban csak a „dik­tatúra", a „fasizmus" és „reakció" keretei között értelmeztek. (Még a demokratikus tradíciókban gazdagabb Csehországban is fel­-fellobbant a cigányellenes rasszizmus.) Mindenekelőtt a zsidó-és cigánygyűlölet terjedt el, amelyért a 70-es évek Magyarorszá­gának futballstadionjaiban még szép számmal büntettek meg vandál szurkolókat (bár pontos adatokat nem ismerek, jóllehet nem egyszer szemtanúja voltam, hogy rendőrök elvittek „zsidózó" egyéneket, igaz, olyat is láttam, hogy „tévedésből" a „lezsidózott" fiatalembert verték fejbe gumibottal). A 80-as években azonban már Budapesttől Debrecenig, Miskolctól Szombathe­lyig szinte minden pályán büntetlenül folyt a tömeges zsidózás, ahol csak az MTK pályára lépett,⁷ és folyt a cigányozás szinte minden mérkőzésen, függetlenül attól, hogy voltak-e cigányok a játékosok és a szurkolók között vagy nem. A sajtó és a hatalom többnyire csak hallgatott, néha sajnálkozott, majd cinikusan összekacsintott a „kemény magyar gyerekekkel". (A Fradi inté­zője is azt nyilatkozta a budapesti Ajax-mérkőzés után, hogy már többször „elbeszélgettünk a gyerekekkel", de azok – úgymond – nem hallgattak az intéző úrékra.)

A magyar pályákon megjelenő jelképek a 80-as évek végétől a magyar és a nemzetközi szélsőjobboldal teljes „arzenálját" fel­vonultatják. Ebből a szempontból a londoni Arsenál akár a pro­totípus is lehetne.⁸ Megjelentek angol vagy német zászlók, ame­lyek egyidejűleg idézik a brüsszeli angol agressziót és a,német náci hagyományt, és ezzel együtt a rendszerváltás legnagyobb dicsőségére a nyilas szimbólumok is visszatértek, mindenekelőtt természetesen a Fradi-pályára. Napjainkban az angol és német hatásra („a fejlett centrum szívóhatása"⁹ ) terjedtek el a rassziz­mus legsértőbb megnyilvánulásai: a „huhogás" és a többi, ame­lyeket fentebb már jeleztünk. A gazdasági ellehetetlenülés is nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy ez a „visszatérés", az „ér­zelmek szabadjára engedése" szélesebb társadalmi hátteret él­vezzen az Üllői úton. A lumpenfasiszta közeg természetesen nemcsak ferencvárosi, hanem jóval kiterjedtebb jelenség, és tegyük hozzá a tárgyszerűség kedvéért, hogy az újpesti „roham­osztagosok" nem különbek a ferencvárosi „náciknál" és skinheadeknél. A rasszizmus tömeges és radikális jellege napjaink futballmérkőzésein a magyar történelemben példa nélkül áll. Az idős korosztály futballrajongói egybehangzóan ál­lítják, hogy még a 30-as években sem volt példa ahhoz hasonló fasisztoid tömegtüntetésre, mint a 80-as és 90-es években.¹⁰ Tíz éve már annak, hogy magyar pályákon elképesztően „népsze­rű" a cigányozás. Újpesti, kispesti, angyalföldi vagy éppenség­gel fradista „cigányok, basszátok az anyátok" rigmus olyan ter­mészetességgel hangozhat el, mint az, hogy „Hajrá Fradi!". En­nek egyik legutolsó megnyilatkozása az egyik legjobb magyar játékos kipécézése: „Pisont Pista, a legnagyobb cigány", az el­lenfél kapusát úgy köszöntik, hogy „ci-gány ci-gány".

Amikor 1986-ban Verebes József lett az MTK edzője, a „mi­nőségi fordulat" manifeszt jelenségekben öltött testet. Cigány származása miatt Verebes már korábban is a sajtó és a kollé­gák egyes számú ellenségének számított. Jelenlétemben for­dult elő, hogy 1989-ben a Nemzeti Sport, akkor még Népsport egyik újságírója a lap szerkesztőségében Verebest „büdös ci­gánynak" nevezte.¹¹ Azután, hogy éppen az MTK-ból csinált Ve­rebes bajnokcsapatot, a sajtó egyszerűen mértéket veszített, nem bocsájtották meg neki a sikert és főleg azt, hogy az MTK-val érte el. Miközben a sportújságírók fanyalogtak az MTK baj­nokságán, akkoriban – saját fülem hallatára-nem egyszer több­száz fős tömeg üvöltözte rendszeresen: „Ess eső ess, buzi Ve­rebes", „Mocskos cigány", „Verebes, Verebes itt a faszom, ne keresd" stb. A Verebes elleni felfokozott, mai szemmel nézve perverznek tűnő sajtókampányból már érezni lehetett, hogy ezt az embert, ahogyan mondani szokták, ki fogják csinálni. A 90-es évek elején sikerült is…

A tömeges zsidózás emlékezetem szerint 1987-1989-ben emel­kedett képtelen színvonalra. Akkor hallottam futballpályán először: a „csontot, szappant!" üvöltözést. A „mocskos zsidók!" több ezer ember szájából is akkor tájt hangozhatott el először. Kezdetben csak a ferencvárosi és az újpesti rasszisták kiabálták ma már or­szágos jelenség. Mindez nem előzmény nélküli, hiszen közismert provokáció volt a 70-es évek elején a székesfehérvári – később másutt is előforduló – incidens, amikor a Videoton-MTK mérkő­zésen egy libát dobtak be a pályára kék szalaggal a nyakán. (A Népszabadság sportrovata akkoriban "fasiszta ízű provokációról" írt.) Mihancsik Zsófia elhíresült könyvecskéjében, miközben vizs­gálja az okokat is, felsorolja azokat a szövegeket, versikéket, ame­lyeket fiatalemberek százai skandáltak a Hungária körúton mint vendégek 1987-1988-ban. így például Verebes edzősége alatt született a „cigány vezet zsidókat" jelszó, amelyet még a Hungá­ria körúton is kiabáltak, s szintén ekkor keletkezett a „Gá-gá-gá, Buzi MTK". Ezekben a rigmusokban mindig visszatértek azok az elemek és hangsúlyok, amelyeket a „gyerekek" a napi sportsajtó­ban olvastak, mint például az, hogy Verebes nem illendően öltöz­ködik, hogy a bíróknak el kell őt távolítani a pályáról, felnagyítot­tak olyan tényeket, mint hogy nem nyilatkozik a neki ellenszen­ves újságíróknak. Egyetlen napilap, sem Knézy, sem Vitray nem említette meg soha, hogy például a „proletárcsapat", „Kádár elv­társ csapata", a Vasas szurkolói ilyenfajta versikéket üvöltöztek: „Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba, Nem lövik a labdát, Nem lövik a labdát, A zsidó hálójába…" „A zsidókkal játszó Vasas-tünemény" „Liba-bé-renc, Liba-bérenc, Mocs-kos zsidók, Mocs-kos zsidók, Gáz-kam-ra! Gáz-kam-ra, Gáz­kamra!"¹²

A sajtó és a hatalom felelőssége természetesen nagyobb a „szurkolókénál". A direkt manipulációra vonatkozó információi­mat, adataimat csak és kizárólag azért nem teszem közzé, mert nem kívánok személyeskedni. Végül is a jelenség a fontos. El­végre a hatalom nemcsak a futballpályákon nem lépett fel a fa­siszta megnyilvánulásokkal szemben, hanem Budapest utcáin sem. A rendszerváltás után pedig minőségileg romlott a hely­zet. Hiszen a szálasista nyilas Szabó Albert és rohamosztagos bőrfejűi akadálytalanul randalírozhattak 1995 őszén a főváros legforgalmasabb csomópontjain…

Ez a „szabadság" természetesen felbátorította a Ferencvá­ros rasszistáit éppen az Ajax elleni mérkőzés periódusában. A kemény mag és a bőrfejűek közötti összefonódás feltételezhe­tő. (Nehéz dokumentálisan bármit is bizonyítani, hiszen a rend­őrség még azt a tömegakciót sem tárta fel, amelynek során bőr­fejűek autókkal megállítottak egy villamost a legutóbbi MTK-Újpest mérkőzés után, s a villamoskocsiban ülő újpestieket súlyo­san bántalmazták. Másnap a Népszabadság közölte a hírt, amelyből az a nevetséges képtelenség derült ki, mintha MTK-sok (!) verték volna meg a dózsásokat, ámbár némely tanúval­lomás szerint a ferencvárosiak toroltak meg valamilyen korábbi sérelmet. Máig nem tudni, mi történt pontosan.)

A Ferencváros ebben a szakaszban éppen sikereinek csúcs­pontján állt, hiszen a Bajnokok Ligájában figyelemre méltó ered­ményeket ért el, s a különböző lapok, hogy népszerűségüket erő­sítsék, szinte kivétel nélkül mentegették a ferencvárosi rassziz­must. A régi reflex: ne menj szembe nyilvánosan a „tömegek hangulatával", ha az nem irányul közvetlenül a hatalom szerke­zetének megváltoztatására. Még a Népszabadság sportrovata is nagyobb ellenfélnek tartotta a Fradi-Ajax konfliktus időszaká­ban is az MTK „túlzott játékosvásárlását", „költekezését", mint azt, hogy a náci indíttatású rasszizmust elítélje. A sajtó hosszú évtizedek óta – olykor közismerten zsidó származású újságírók, tévékommentátorok közreműködésével – döbbenetes sokszínű­séggel ápolja az MTK-val szembeni antiszemita ihletettségű el­lenszenvet. A tárgyilagosság kedvéért azonban meg kell jegyez­ni, hogy a sajtó sok képviselője nincsen tudatában, hogy ilyen irányú tevékenysége hogyan illeszkedik a társadalom pszicho­lógiai struktúrájába. Vagyis nincsen tudatában annak, hogy az MTK-t ellenszenvesen bemutató irományoknak és kommentá­roknak milyen a társadalmi összhatása.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a futball-rasszizmus táp­lálásában maga a sajtó ne lenne vétkes, még ha képmutatóan, felemás módon olykor elhatárolódik is a válságos helyzetekben. Az elhallgatás és a manipuláció eredménye, hogy a magyar lakosság óriási többsége csak napjainkban, az Ajax-ügy kap­csán szembesül a rasszizmus reális méreteivel.¹³ Pedig ép­pen az Ajax mérkőzés előtt számtalan figyelmeztetés érkezett a legkülönbözőbb pályák antiszemita attrocitásairól. Mindhiába. A válasz a szokásos volt: „nem érdemes felfújni a dolgot", „csök­ken a népszerűségünk", „ránk fogják, hogy zsidóbarátok va­gyunk" stb. Sőt, még ma is számtalan tudósítás jelenik meg ar­ról, hogy külföldi magyarok, akik Hollandiában élnek, „mártották be" a Fradit. Vagyis nem az általam imént leírt jelenségek, ha­nem az „árulók". Sportújságíróink közül senkit nem zavart, hogy a fentebb említett „Fussball und Rassismus"című, Göttingenben kiadott könyvben már 1993-ban megjelent a ferencvárosi szur­kolók egy csoportjáról egy olyan fotó, amelyen náci köszöntés­sel üvöltenek.¹⁴

A sajátságosan rendszerváltó antiszemitizmus mint jelenség¹⁵ nem egyszerűen valamiféle sajtó- és hatalmi manipulációként vagy „népi" tiltakozásként értelmezhető, bár kétségtelen, hogy az antiszemitizmusnak ez a formája is rájátszik a rendszervál­tással és a külföldi tőkével szemben megnyilvánuló spontán népi elégedetlenségre. Az antiszemitizmusnak e rendszerváltói formája jórészt a pártpolitikai harcok terméke, amelyek évek óta folynak a gazdasági és politikai hatalom újraosztásáért. Ebbe illeszkedik az „etnikai reneszánsz". E zavaros érzelem­világ persze – torz formájú – tiltakozás is a gazdag centrum-or­szágoknak való „kisnemzeti" alárendelődéssel szemben, egy olyan konkurenciával szemben, amelyben a helyi gazdasági té­nyezőknek nincsen esélye a nagy multik mellett. Ez az antisze­mitizmus tehát egy amalgám, amely történelmileg kikovácsoló­dott kisebbrendűségi komplexum: magába zárja egy kispolgári­-plebejus „kuruckodás" és a rasszizmus elemeit, az úri közép­osztály provincializmusának tradícióját, a társadalmi lesüllyedés­től való félelmet és számos más jelenséget. Az antiszemitizmus stabil érzület azért is, mert a – demokratikus hagyományokkal nem rendelkező – nyárspolgár számára a rasszizmus még mind­ig kisebb rossz, mint, mondjuk, a társadalmi ellenállás bonyo­lult demokratikus formáinak a keresése. Ez utóbbiban ellenér­dekelt: kizárólag saját lesüllyedésének megakadályozása a cél. Mindez természetesen nem magától értetődő, és egy futball-mérkőzés őrületében aligha gondolkodik ezen valaki.

Tehát a Ferencváros és a rasszizmus összekapcsolódása nem­csak a rendszerváltás kontextusában merül fel, ennek mély tör­ténelmi gyökerei vannak, amelyekről nálunk csak ritkán számol­nak be; a Ferencvárosról megjelenő könyvek, brosúrák szinte sohasem említik. Ezért ha bármily vázlatosan is, de érdemes e „gyökereket" közelebbről megvizsgálni.

A magyar hagyomány. Miért pont a Fradi, miért pont az MTK?

Az Angliából elterjedő futball a 19. század végén a Monarchiá­ban, így Magyarországon is meghonosodott. Az urbanizálódást magában foglaló ipari modernizáció a tömegkultúra sajátosan új formáit hozta létre. Ennek keretében a városok és falvak tö­megeit a népszórakoztatás egy új formájával ajándékozta meg: a sporttal, mindenekelőtt a labdarúgással. A csellengő városi proli és a ráérő középosztályok széles rétegeit hétről hétre kezdték becsábítani a futballpályákra. Majd a 20. század első két évti­zedében megépültek azok a stadionok, amelyek mind a mai na­pig alapjai a magyarországi futballközpontok többségének is.¹⁶ A futball tehát a városi tömegszórakozás részeként gyökerese­dett meg, nagyjából egy időben Ausztriával. (Mi több, a két or­szág között egyfajta vetélkedés alakult ki már a század elején, amely ha lanyhuló intenzitással is, de tart a 20. század 90-es éveiben is, amikorra az európai futball perifériájára szorultak.) Az elterjedés méreteiről, a magyar futballról mint „tradícióról" a következő adatok bizonyos elképzelést nyújtanak. 1959-ben a szocialista modernizáció egyik vívmányaként a statisztikák 2.374 futballpályát (sok pálya persze 1945 előtt létesült), 3.673 szak­osztályt és 104.761 igazolt játékost tartottak nyilván.¹⁷ Egy-egy hétvégén olykor 2-300 ezer ember látogatott ki az első és má­sodosztályú mérkőzésekre. A futball már 1945 előtt beépült a mindennapi életbe, még a nők életébe is azáltal, hogy alkalmaz­kodniuk kellett ehhez a férfiszenvedélyhez. Bár a nőket soha­sem tiltották ki a pályákról, a futball születésétől kezdve a férfi­ak szórakozásának számított. Még az én gyerekkoromban sem integrálódott a női nem a labdarúgópályák életébe. „Nem illett hozzájuk". A dolog hátterében természetesen a polgári társa­dalom munkamegosztási szerkezete áll, amely a nőket a kony­hába „száműzte".¹⁸

A rasszizmus problémája része a századfordulón kibon­takozó modernizációs folyamatnak. A történetírás a Monar­chia felbomlását hagyományosan összefüggésbe hozza a bi­rodalmon belüli nemzetiségi törekvésekkel, gazdasági és poli­tikai szeparatizmussal, ami sajátos fénytörésben nyilatkozott meg a pályákon Kolozsvártól Debrecenen át Budapestig. A fut­ballpálya a társadalmi élet olyan fóruma volt, ahol az emberek egyenlők tudtak lenni, sőt, a szegények saját csapatuk támo­gatásán keresztül csapást tudtak mérni a gazdagokra, akiket már a 20-as évektől az „idegen", a „zsidó MTK" testesített meg. De mindez „kicsiben" lejátszódott falvak között is, ahol a ma­gyar a tóttal vagy a románnal került szembe. Nem magyar kü­lönlegesség ez, hiszen Ausztriában is – mindenekelőtt persze Bécsben – a futball sajátos „etnikai olvasztótégelynek" bizo­nyult. A bécsi foci arculatának meghatározásában az osztrák mellett főleg a zsidó populáció játszott szerepet. A 20-as évek­ben a kb. 180 ezer bécsi zsidó még egy saját csapattal (Hakoah Wien) is rendelkezett, onnan indult a nagy magyar játékos és edző, Guttmann Béla is, aki többedmagával egy ideig az USA-ban maradt.¹⁹

Magyarországon neves, profi, par excellence zsidó futballklub nem létezett. A zsidó futballisták és szurkolók kezdettől az asszi­miláció útját követték. De ez az út nem volt sikeres. Budapes­ten a zsidók lélekszáma 1890-ben kb. 190 ezer volt, ami a bu­dapesti populáció kb. 21 %-át tette ki, míg a történelmi Ma­gyarországon a zsidók száma a századfordulón megközelítette az 1 milliót. 1920-ben, Trianon után már 210 ezer zsidó, illetve zsidó származású ember lakott a fővárosban. Minden negye­dik-ötödik ember zsidó volt.²⁰ De hát Budapest és az „iparos" népesség általában etnikailag sokszínű volt, mégis a zsidók vál­tak az etnikai „disszimiláció" Achilles-sarkává.

A „magyar" kapitalizmus hajnalán alapvető fejlődési sajátos­ságként jelent meg, hogy a magyar szakmunkásság, a magyar „nemzeti polgárság" etnikai eredetét tekintve nem volt magyar. Zsidó és német (sváb) ipari vállalkozók, pénztőkések, kisvállal­kozók és német (sváb), cseh, zsidó szakmunkások alkották a „modern" társadalom fő mozgatóerőit, míg a magyar etnikumú uralkodó osztály inkább csak a mezőgazdaságban, a nagy föld­tulajdonosok és az állami-katonai bürokrácia soraiban képvisel­tek döntő erőt. A gazdasági válság, az agrárdekonjunktúra nyo­mán az antiszemitizmus mint politikai mozgalom már a 19. szá­zad 80-as éveiben megszerveződött, méghozzá az eredetileg Deák-párti Istóczy Győző vezette antiszemita párt körül.²¹ Ek­koriban, 1882-ben a tiszaeszlári vérvád per hullámán a magyar antiszemitizmus – az archaikus forma mögött – már a modern politikai mozgalom jegyeivel rendelkezett, amelyet támogattak az alföldi mezővárosok paraszti-kispolgári rétegei, a zsidó ke­reskedőkkel szembenálló északi szlovák és német kispolgárság, a. dunántúli katolikus papság alsó rétege és persze a dzsentri ismert csoportjai. S bár az antiszemita zavargásokat a kormány hamar elnyomta, az antiszemitizmus a hatalommal való szem­benállás homályos tudataként honosodott meg a magyar társadalom jelentős tömegeiben. A nemzeti függetlenségi eszme és az antiszemitizmus összekapcsolódása²² a helyi, nemzetgazdasági érdekek torz védelmét tükrözte. Mindeneset­re az kitűnik, hogy szinte minden etnikai csoportot már nagyon korán megérintett az antiszemitizmus. Igen különböző társadal­mi rétegek emelték fel az antiszemitizmus zászlaját időről idő­re. Mindez akkor is így van, ha a magyar antiszemita mozgalom osztrák és német valamint oroszországi kapcsolódásai jól kiraj­zolódtak. Ennek a „tagság" aligha volt tudatában.²³ Tehát a le­süllyedő dzsentri antiszemitizmusa legfeljebb a jelenség cent­ruma volt, de olyan széles perifériával rendelkezett, hogy az an­tiszemitizmus az 1880-as években egy időre politikai tömegmoz­galommá terebélyesedett.

Ez az évtized a labdarúgás magyarországi meghonosodá­sának periódusa is. A Budapesten koncentrálódó német és zsidó eredetű társadalmi csoportok a maguk elmagyarosodó tö­rekvéseit a labdarúgásban is kifejezésre juttatták. Ez a körül­mény megmutatkozott a múlt század végén létrejött két nagy klub, az MTK (1888) és az FTC (1899) keletkezéstörténetében. Az MTK jelentése Magyar Testgyakorlók Köre, tehát területileg össznemzeti kiterjedésre utaló elnevezés. A másik név, a Fe­rencváros Budapest IX. kerületét jelzi. (A Ferencváros bece­neve, a Fradi = Franzstadt.) Ez a budapesti területi „meggyökeresedettség" az összes többi nagy budapesti csapathoz ha­sonlóan (Angyalföld, Kispest, Újpest) komoly helyi szurkolóbá­zist jelentett. A IX. kerületi magyar kispolgárság és a proletár­léthez közelálló társadalmi csoportok, sőt, lumpenproletár-ré­tegek a helyi német-sváb betelepülők számára sokkal gyor­sabb és „szervesebb" magyarosodást biztosítottak, mint az egyetemes magyarságot szimbolizálni kívánó MTK a zsidó kis­polgárság számára. Több más budapesti kerületben (Újpest, III. kerület) is végbement ehhez hasonló „integráció".²⁴ A zsidó asszimilációs törekvéseket mutatja, hogy jelentős számú zsi­dó futballista és szurkoló támogatta a Ferencvárost vagy az Újpestet, ám ennek ellenére a helyi populációba „felszívódni", integrálódni nem tudtak. Pedig a két háború között a zsidóság története bizonyos szempontból nem más, mint a minden áron való asszimiláció története. De ez az út szinte csak sikertelen­séggel van kikövezve.²⁵

Ez a „zsidó-magyar szembenállás" a Tanácsköztársaság le­verése után, a 20-as években éleződött ki igazán, különöskép­pen az 1920-as „zsidótörvény", a numerus clausus bevezeté­sét követően. Az ellenforradalmi rendszer mind Trianonért, mind a Magyarországi Tanácsköztársaságért mindenekelőtt a zsidó­kat, a liberálisokat, a demokratákat és persze a forradalmáro­kat vádolta. Működött a bűnbak-képzés mechanizmusa szerte az országban. A sajátosan zsidó polgárosodás konfliktus­ba került az archaikus társadalomformákkal, a társadalmi lesüllyedés legagresszívebb és leginkább manipulálható ál­dozataival. Igen pontosan fogalmazta meg ezt a problémát Hanák Péter: „Egy hagyományos társadalom polgári átrétegződése a világon mindenütt, a homogén nemzeti társadalmak­ban is, ahol zsidó csak elvétve fordul meg, óriási feszültsége­ket, konfliktusokat kelt. Ezek az alapjában véve társadalmi jel­legű konfliktusok Közép- és Kelet-Európában már keletkezé­sük pillanatában vallási, majd 'faji' ellentétek mezét öltötték, és friss vért ömlesztettek a sápadt középkori antiszemitizmusba."²⁶ A zsidóság asszimilációs kísérletei vagy a mindenkori hatalom (a Monarchia, a kapitalizmus, az államszocializmus) szolgála­tához kapcsolódnak üzleti és politikai síkon egyaránt, vagy a rendszerrel szembeni egyetemes ellenállás, a munkásmozga­lom, a forradalom és kommunista eszmények vonzásában jut­nak kifejeződésre. Ezzel szemben a Ferencváros közegében egy nemzeties attitűd honosodik meg, amely a nemzeti függet­lenségi hagyomány részévé szublimálódik. Az idegen, vagyis „zsidó tőke", az „idegenek" általában a magyar boldogulás leg­főbb akadályaiként jöttek számításba. A zsidók, az oláhok, a cigányok vagy a tótok a mindennapi életben mint megvetendő társadalmi csoportok szerepeltek. Elegendő, ha ebből a szem­pontból a korabeli vicclapokat mint alapvető forrásokat tekint­jük.²⁷ Ugyanakkor a Ferencváros és a körülötte kikristályosodó rasszista-antiszemita hangulat és tömeg egyfajta ellenzékisé­get fejezett ki a hatalommal szemben. Ennek az ellenzékiség­nek a sajátja, hogy bármely hatalommal szemben – a monar­chiától a Horthy-rendszeren át a „kommunizmusig", majd nap­jaink tőkés átalakulásáig – egy múltba tekintő provinciális „faj­védő" nacionalizmusba torkollt illetve torkollik. Tehát az FTC-MTK „örökrangadók" mögött 1919 után egy eltorzult etno-szociális konfliktus létezett, amely kifejezte a magyar társa­dalomban is lejátszódó folyamatokat.

Az MTK a valóságban sem vallási, sem etnikai értelemben nem volt zsidó csapat, legfeljebb zsidó is volt, meg magyar is. Ebből a szempontból érdekes, hogy az antiszemitizmus ereje Bécs­ben erősebb volt, mint Magyarországon, s ott az antiszemitiz­musra való reakcióként zsidó játékosok és zsidó szurkolók va­lóban egy cionista ihletettségű zsidó csapatot hoztak létre, az említett Hakoah-t (Héber erő) (1909).²⁸ A sport etnikai felparcellázódása, a zsidók diszkriminálása Ausztriában és Németország­ban talán még erősebben és korábban ment végbe mint Magyar­országon. Például a torna német nemzeti sport volt. Ezért is hoz­tak létre specifikusan zsidó sportszervezeteket. A zsidók a vízi­labdát és a futballt preferálták.²⁹ Az MTK-Fradi mintájára Auszt­riában is jelen volt egy hasonló ellentét, ha később ez formát váltott is, az Ausztria és a Rapid „konkurenciájában". Az Auszt­ria Wien az asszimilálódott zsidó polgárság és értelmiség csa­pata volt, a Rapid pedig külvárosi „proli csapat". Csehországban a zsidókban inkább németeket láttak, de ott is előfordult az erő­szakos, rendőri beavatkozást igénylő rasszista agresszió.³⁰ Ma szinte alig van zsidó Ausztriában; utoljára zsidó szakvezető a már említett Guttman Béla volt, aki 1964-ben adta fel az osztrák válogatott szakvezetői posztját.³¹

Csak a náci Németország felemelkedése után vált a Ferenc­város a fasizálódó hatalom kezében egyfajta játékszerré. Közis­mert tény, hogy az antiszemitizmus Magyarországon a 30-as évek végén és a 40-es évek elején érte el csúcspontját, amely magának az MTK-nak a felszámolásával járt együtt.³² Ausztriá­ban mindez hamarabb ment végbe, mivel a nácik az 1938-as Anschlusst követően a német szabályok szerint kiszorították a fociból a nem árja és nem német-osztrák játékosokat. Az Austria elnökét, egy zsidót, eltávolították posztjáról, és náci komisszárt ültettek oda, a Hakoah-t pedig feloszlatták, és az SA kapta meg a stadionjukat.³³

A magyarországi szélsőjobboldali rasszista hatalom valamivel később, a zsidótörvények hatására, 1942 novemberében tiltotta be az MTK-t. A Ferencváros vezetősége, amelyben több mint egy tucat zsidó származású egyén is tevékenykedett, tiltakozott Gidófalvy államtitkárnál, hiábavalóan. Sőt, a Ferencváros veze­tőségét megbüntették és „zsidótlanították", majd Jaross Andort, a később a zsidók százezreit deportáló Sztójay-kormány nyilas belügyminiszterét nevezték ki a Fradi elnökévé, hogy ezzel is a hatalom népszerűségét növeljék a lumpenfasiszta csőcselék köreiben.³⁴ (Jarosst, a háborús bűnöst, a zsidók Auschwitzba szállításáért felelős belügyminisztert a népbíróság 1946-ban halálra ítélte és kivégezték.) Ezzel tehát bekövetkezett a Ferenc­város fasizálása" a klubvezetés, a szurkolók és a játékosok egy részének szándéka, sőt akarata ellenére. Persze komoly ellen­állásról nem tudnak még a klub krónikásai sem, bár arra joggal büszkék, hogy az MTK betiltását nyilvánosan ellenezték (amire egyébként ma is joggal büszkék lehetnek). S tud a fáma arról is, hogy egy esetben 1938-ban vagy 1939-ben a Fradi-szurko­lók nyilas-náci csoportja a Horst Wessel Lied hírhedett náci dalt fütyülték (NB: nem énekelték, bár volt magyar szövege!) az Ül­lői úton, s a német (völkisch) nemzetiségűek támogatása elle­nére Horváth Lajos „főszurkoló" odament a csőcselékhez, s el tudta hallgattatni őket.³⁵ (Szóval ilyen eset is volt. S ma a rend­őrség sem képes erre a feladatra, pedig a náci Németország sem létezik…)

Kétségtelen, hogy az 1939-es, óriási nyilas előretörést hozó választásokat követően kiderült, hogy a szélsőjobboldal, a nyi­las párt egyik bázisa Budapesten (Óbuda, a Józsefváros és Cse­pel mellett) a Ferencváros volt. Ez a hagyomány valamiképpen túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után, ami önmagában is megérne egy tudományos tanulmányt. Bár a futballban közvetlenül a háború után nincsen tudomásom olyan atrocitásról, mint Ausztriában, ahol 1946-ban egy harmad­osztályú meccsen tört ki antiszemita tömegverekedés, amelyet csak a rendőrség tudott feloszlatni.³⁶ A szélsőjobboldali és rasszista hagyomány Magyarországon is túlélte az antifasiszta politikai ellentámadást a II. világháború után (aminek okairól ugyancsak külön tanulmányban kellene szólni). Elegendő, ha csak az 1946-os kunmadaras! pogromra emlékeztetek ezzel kap­csolatban.

A háborút követően a kommunista egypártrendszer első évei­ben (1949-56) a hatalom tudatosan törekedett arra, hogy ezt a régi „magyar-zsidó" ellentétet „elsimítsa", kiiktassa a nyilvános­ság területéről. Ezt a politikát sokan a zsidók közül is támogat­ták, a nyílt antiszemiták pedig hirtelen a bűnözés területén talál­ták magukat. Mindkét csapat nevét megváltoztatták, és a Fradi­ból a legjobb játékosokat a Honvédba vitték. Az MTK-ból pedig a belügyi hatalom csapatát kreálták meg Bástya néven. A Fradi üldözése 1956 után megszűnt, de az antikommunizmus és az antiszemitizmus a klub törzsgárdájában megmaradt, ami persze általában a magyar társadalom nem jelentéktelen részében is meggyökeresedett érzelem volt.³⁷ (Amint fentebb jeleztük, ez a tény a rendszerváltás periódusában igazán egyértelműen ma­nifesztálódott.) Az MTK a könnyűipar, mindenekelőtt a textilipar csapata lett, később a vendéglátóipari szakszervezet „felügyel­te", ami nem igazán befolyásolta társadalmi megítélését.

A Fradi az államszocializmus periódusában ismét a hatalom­mal szembeni nemzeti tiltakozás és az elnyomott nemzeti ér­zelmek kifejezésének egyfajta kikristályosodási pontja lett. A szurkolók többsége ma is egyetlen csapatnak, a Fradinak szur­kol Pesten és vidéken egyaránt. Van olyan személyes élményem, hogy pl. debreceni szurkolók szenvedélyes fradisták, s csak másodsorban szurkolnak a helyi Lokinak. Sokan a Fradi-szur­kolók közül persze egyáltalán nincsenek tisztában a Ferencvá­ros „fasiszta érintettségével", pusztán saját nemzeti elkötelezett­ségükre büszkék („igazából – mondják – csak három magyar csapat van: az FTC, a Fradi és a Ferencváros"). Megvan itt a kirekesztés egy momentuma, mivel a Fradi az egyetlen klub, amely az egész nemzet nevében szólal meg. Erre nem képes sem az UTE, sem a Kispest, hogy a vidéki csapatokat ne is em­lítsem. Az MTK elleni meccseken nem ritkán „magyarok" bizta­tással üdvözlik csapatukat. Ez a nemzeti identitás a megfelelő pszichológiai állapotban megnyilatkozhat egyidejűleg mindenfajta más „nem nemzeti elkötelezettségű" emberről szemben, cigá­nyokkal vagy zsidókkal szemben, attól függ…

Miután a Fradi a legnépszerűbb csapat és a legnagyobb szur­kolótáborral rendelkezik, több „jogot" és több „befolyást" követel magának a magyar labdarúgás terén. A Fradi és a „többiek" egy­fajta konkurenciában állnak egymással. Ennek centrumában ma már nem az MTK áll, nemcsak eredményeinek szerénysége miatt, hanem azért sem, mert törzsszurkolóinak száma nem haladja meg a 2-3 ezret. Ma már az Újpest az FTC fő konku­rense. Bár a Fotex döntése, hogy támogatja az MTK-t, nyilván­valóan ismét kiélezte nemcsak a Fradi-tábor antiszemitizmusát, hanem általában az MTK elleni ellenszenvet, függetlenül attól, hogy ki milyen klubot támogat. Ha Várszegi Gábor, a Fotex fő tulajdonosa kitart az MTK mellett, nyilvánvaló, az MTK-FTC örök­rangadó ismét feltámad, még ha sokkal szerényebb képességű labdarúgók részvételével is. A múlt iránti nosztalgiát a két klub olyan zseniális futballistái reprezentálják, mint Orth, Schlosser, Schaffer, Cseh, Sárosi dr., Hidegkúti, Sándor, Albert, Varga… Az utóbbi negyed században a játékosok között már nincsen zsidó származású, vagy ha van, csak egészen „véletlenszerű", már számon tartani sem „érdemes". (A zsidó származás számon tar­tása értelmiségi-dzsentri eredetű foglalatosság, amely termé­szetesen átjárja a zsidóságot is.) Az MTK játékosai nem is tud­ják hová tenni, hogy rendszeresen lezsidózzák őket. Kénysze­redetten nevetnek rajta. Gondolkodásukban a tudatos antirasszizmusnak nem sok nyoma van.³⁸

Az MTK szurkolóinak összetétele természetesen etnikai ér­telemben ma is vegyes. Még ha a szurkolók többsége zsidó szár­mazású is, sőt, a rendszerváltás után – mivel ismét megakadt az asszimilációs folyamat, és egyre többen nem is zsidó származásúnak, hanem egyenesen zsidónak tekintik magu­kat – nyíltan büszkék eltérő kulturális tradícióikra. (Ha nincs asszimiláció, ha nincs társadalmi emancipáció, akkor szepara­tizmus van.) Az eredeti szurkolói bázis többsége azonban (min­denekelőtt a vidéki zsidóság) meghalt a náci megsemmisítő tá­borokban, vagy emigrált a háború után. Ezért érthető, ha a ma­gyar zsidók vagy zsidó magyarok (összesen kb. 80 ezer ilyen magyar állampolgárról lehet szó, akiknek óriási többsége Buda­pesten él) számára az antiszemitizmus minden megnyilvánulá­sa azonosul a fasizmussal. Ez a túlérzékenység olykor csoport­érdekekkel is magyarázható, legtöbbször azonban az összetar­tozás érzése kovácsolja őket egybe az MTK körül. Minden csa­pat szurkolóbázisa, az MTK is egyfajta „védelmet" is jelent a meccseken. Egyfajta közösséget vagy inkább közösség-pótlé­kot találnak itt főleg idős emberek, bár az utóbbi időben diákok is feltűntek, ami a zsidó kultúra és oktatás új fellendülésével magyarázható.

Az MTK-val szemben megnyilatkozó antiszemitizmus – mint fentebb már hangsúlyoztuk – a kommunista ideológiai és politi­kai nyomás ellenére sem szűnt meg soha, még akkor sem, ami­kor az MTK mélyponton volt a 70-es években (NB: fehérvári liba-incidens). Sőt, az MSZMP apparátusaiban is erős gyökere ma­radt az antiszemitizmusnak, annak ellenére, hogy a futballpá­lyákon nyílt és tömeges rasszista fellépésekre nálunk a 80-as évekig nem került sor. Ugyanakkor még a Fehér Ház, vagyis a Központi Bizottság épületében (ma képviselőház) is – a folyosói diskurzusok során – csendben, szabályosan „zsidóztak". Ennek ellenére igaz, hogy a Kádár-rendszer tudatosan fojtotta le az an­tiszemitizmust, ugyanakkor tradicionálisan élt tovább az antisze­mitizmus egy új történelmi formája, amelyet apparátus-antisze­mitizmusnak nevezhetnénk³⁹ . Ez a sztálini Szovjetunióban meg­szilárduló jelenség a személyi-hatalmi és karrier-harcok egyik rétege, eleme volt. Magyarországon a hagyományos „vidéki" ér­telmiségi antiszemitizmus – sokszor éppen egy Budapest-ellenességgel megterhelve – összefonódott az apparátusi antisze­mitizmussal. Az értelmiségi és apparátusi antiszemitizmus a népi-urbánus vita kontextusában nyerte el igazi „értelmét". Ez az egész „vita" a liberális hírébe keveredő kultúrpolitikus, Aczél György személye körül kristályosodott ki. Éppen a 70-es évek elején – szovjet hatalmi nyomásra is – a „liberális" Aczéllal szem­ben a „nemzeti" vonal erősödött fel, amely jelenség a gazdasági mechanizmus okozta problémák következtében érveket kapott antiszemitizmusának képviseletéhez.⁴⁰ (Talán nem véletlen, hogy a liba-incidens is ebben az időben fordult elő, de ha véletlen is, mindenesetre szimptomatikus jelentőségű.) A szociális-gazda­sági összefüggések és a nemzeti törekvések szembeállítása nagyon régi hagyományra megy vissza, ami ma is jól illeszkedik a Fradi nemzeti jellegébe. A Kádár-rendszerben járta is a mon­dás: az MSZMP-vel szemben van egy párt, a Fradi-párt. Nem véletlen, hogy Torgyán és Boross urak más „nemzetgerincűek-kel" egyetemben letették a voksot a Ferencváros mellett, de a liberális erők egyes csoportjai maguk sem hagytak kétséget afe­lől, hogy szimpatizálnak a Ferencvárossal (Farkasházy, a Hóci­pő szerkesztője és SZDSZ-es politikus, Fradi-rajongásában odáig ment, hogy megvédte a B-közép elvetemült figuráit: „Csak egy horogkeresztes zászló volt". Miközben a privatizáció címén las­san befejeződik az ország kiárusítása, politikusok és újságírók, értelmiségiek ós kisvállalkozók úgy érzik, hogy „meg kell védeni a nemzet becsületét" (a „mundért")…

A felülről lefelé áramló antiszemitizmus(ok) nyilvánvalóan meg­érintették a társadalom szélesebb köreit, anélkül, hogy ennek bármilyen tudatosodása lejátszódott volna. Kádár a Vasast pre­ferálta, a „nemzeti kommunista" Berecz János a Honvédet, a bankvezér Fekete János az MTK-t, és sokan, nagyon sokan „csendben" a Ferencvárost, hogy azután a rendszerváltást kö­vetően az ún. keresztény-nemzeti kurzus megpróbálja majd is­mét hatalmi manipulációkkal a Fradit a saját népszerűségének szolgálatába állítani. Hogy ez nem sikerült, az nem az Üllői úton dőlt el…

A Fradi és az Ajax

Ha ilyen gazdag és „tartalmas" a magyar antiszemitizmus és rasszizmus története, felmerül a kérdés: a labdarúgás terén mi­ért éppen az Ajax vezetői „leplezték le" a „magyar rasszizmust", illetve a magyar sportsajtó fontos csoportjai és a rasszizmus „szövetségét"? Eleve, már a leleplezés ténye is dühbe hozta a sportújságírás e csoportjait. A népszerűséghajhászoktól a meg­győződéses rasszistákig egységfront jött létre (a Magyar Nem­zettől a Nemzeti Sportig) a "magyar" rasszizmus mentegetésére, a probléma elkenésére, bagatellizálására. (Tartsuk per­sze mindig szem előtt, hogy mindig voltak és vannak intelli­gens újságírók, akik a valódi helyzet leírására tesznek kísér­letet. De hát szembeszállni az árral, nem kifizetődő…) Minden újság a mai napig azt szajkózza, hogy jelentéktelen kis cso­portocskák lengették a náci zászlókat Svájcban vagy a Fradi­pályán. Úgy tesznek, mintha nem tudnák: a zászlót mindig ke­vesen lengetik, főleg kezdetben. Valójában a szurkolók igen jelentős része involválódott a rasszista tüntetésbe az Ajax el­leni mérkőzésen is. Ezek az atrocitások azóta is folytatódnak a különböző magyar pályákon: Újpesten és Pécsett, az Üllői úton és Debrecenben. A sajtó hallgat és elhallgat továbbra is. Semmi nem történt… Sajnos az egyes eseményeket nem le­het elválasztani egymástól, tetszés szerint kiszakítani abból a történelmi folyamatból, amelynek részeként keletkeztek és „fej­lődnek"…

De hát miért leplezte le az Ajax az elhallgatás stratégiáját ?

A Ferencváros vezetői és szurkolói megszokták, hogy a Fra­di-pályán az ellenfél szurkolói nemigen szólalhatnak meg, főleg ha csak kis csoportokban vannak jelen. (Minden focirajongó, aki kimerészkedik saját csapata mérkőzésére a Fradi- vagy az Újpest- stb. – pályára, tudja, még vendéggól esetében sem ér­demes felugrani, mert pórul jár az ember… A vendégszurkolók, az ellenfél és a bírók megfélemlítése szinte szabály.) A Fradi mindenek felett. Ahogyan az egyik rigmus mondja: „Über alles Franzstadt". Hierarchia jött létre a csapatok között, amely csú­csán – mindenekelőtt a szurkolói erőfölény következtében – a Ferencváros áll. Mármost a ferencvárosiaknak tudniuk kellett volna, hogy ilyen hierarchia a nemzetközi futballporondon is lé­tezik. Amit szabad – mondjuk – a Real Madridnak, azt nem sza­bad a Ferencvárosnak. A latinból a magyarba átkerült közmon­dás ezt az egyenlőtlen uralmi viszonyt úgy jellemzi, hogy „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek".

A megértés másik összefüggését megadják a magyar sajtó reakciói, amelyek az Ajax gazdasági fölényéből, a konkuren­ciából és a profit „termelésének" logikájából indulnak ki. Az Ajax mögött álló multinacionális tőke, amely részben úgynevezett „zsi­dótőke" (amiről a magyar sajtó, szokás szerint rájátszva egy kissé az antiszemita érzelmekre, sietett beszámolni, mintha a tőke nélküli lakosság szempontjából a magántőke etnikai eredetének bármi jelentősége lenne), nem lát üzletet a kelet-európai csapa­tokban. Végül is Budapesten vagy. Moszkvában játszani nem olyan üzlet, mint Dortmundban vagy Madridban, Milánóban vagy Hágában. így „érthető", ha a kelet-európai rasszizmus „nagyobb" ellenségként tűnik fel az Ajax vezetőinek szemében, mint a mün­cheni, a madridi vagy a éppen londoni.

Ám ez a probléma is komplexebb ennél. A magyar sajtó nem­igen vesz tudomást arról, hogy micsoda is valójában az Ajax-jelenség. A Nemzeti Sportban egy B. D. nevű újságíró egysze­rűen csak a zsidó tőke képviseleteként vizsgálta az Ajaxot a nyílt rasszizmus szellemében. (Megint a funkció az érdekes. Miért fontos, hogy zsidó tőke? Ráadásul nem is az!) Az Ajax ereden­dően nem zsidó csapat. Magát Amszterdamot nevezték Nyugat-Európa Jeruzsálemének, ahol 70 ezer zsidó lakott a háború előtt, ma pedig 25 ezer (összehasonlításként: Magyarországon kb. 80 ezer zsidó él ma is, csaknem mind Budapesten). Nyugat-Euró­pában azonban a „25 ezer" jelentős zsidó populációnak számít. S a sajtó rasszista része számára alighanem fontos információ: bizony Amszterdam polgármestere ma is zsidó és Ajax-drukker, s a megelőző három polgármester is zsidó volt.⁴¹

Az Ajax mint zsidó klub imázsa viszonylag újkeletű. A háború előtt és után egy volt a „normális" klubok közül, amelyben nem volt több zsidó mint másutt. Még a megszálló náci Németország sem foganatosított az Ajax ellen semmiféle különleges intézke­dést. A háborút követően lett az Ajax a futball iránt érdeklődő „túlélő" amszterdami zsidók találkozási helye, de csak a 70-es évektől lesz az Ajax jellegzetes vonása á „zsidó", és ez is egy „véletlen" kapcsán. A 70-es évek közepén a londoni Tottenham Hotspur szurkolói hoztak izraeli zászlókat Amszterdamba, s egy héttel később megjelentek az izraeli zászlók az Ajax szurkolók­nál is.⁴² Ekkor kezdődtek meg Hollandiában az antiszemita tá­madások az Ajax ellen Utrechtben, Rotterdamban, Groningenben és más nagyvárosokban rendezett első osztályú mérkőzéseken. Mintha csak a 80-as évek Magyarországán lennénk, a den Haag szurkolói imitálták a gázhang sustorgását. Egy Groningen-Ajax meccset elhalasztottak egy bombariadó miatt, több helyütt anti­szemita röpcédulák jelentek meg a stadionokban. 1992-ben a rotterdami stadionban először jelentek meg antiszemita felirat­ok a Feyenord-Ajax meccsen. A 90-es években a munkás és külvárosi Feyenord valamint a „belvárosi" Ajax között a versen­gés nyíltan antiszemita karakterjegyekkel bír…⁴³ Miközben Auszt­riában a Rapid és az Austria Wien párharcából kikerült a zsidó és antiszemita elem, Hollandiában feltámadt egy ilyen típusú ellentét. Ám 1993-ban – a magyar helyzettől már teljesen elté­rően – az Utrecht antiszemita szurkolóit „hazaküldte" a rendőr­ség. Ezt követően'pedig valami olyasmi történt, ami végérvé­nyesen eltér a „magyar úttól". Két héttel később az Ajax Deventerben játszott, ahol mindenki újabb antiszemita tüntetésre számított, de meglepetésre a Go ahead Eagles minden játéko­sának trikóján egy antirasszista felirat látszott.⁴⁴

A legnagyobb holland játékosok, mindenekelőtt a színesbőrű Ruud Gullit vállalták az antirasszista harc „vezetését". Amikor GuIlit 1987-ben Európa 1. számú játékosa lett, a trófeát Nelson Mandelának szentelte. Az UNICEF londoni antirasszista rendez­vényén mint az Anne Frank alapítvány tagja lépett fel. Gullittól származó a megfontolásra érdemes gondolat: „én az első rasszista feliratnál abbahagyatnám a játékot". 1988-ban az EB-n már annyira szerették a holland szurkolók a színesbőrű Gullitot, hogy ezrek hordtak Gullit-parókát.⁴⁵ Persze mindez nem szün­tette meg a rasszizmus okait, de lokalizálta azt, erejét csökken­tette, némileg és egy időre visszaszorította. 1993 januárjában végre a Holland Labdarúgó Szövetség nyílt harcot indított a rasszizmus ellen, elhatározták, hogy a rasszista megnyilvánu­lások esetén a második figyelmeztetés után le kell fújni a mér­kőzést. Az antirasszista intézkedéseknek erős társadalmi támo­gatottsága van, mivel a holland nacionalizmusnak nincsen „népi", önvédelmi-rasszista karaktere, a gyarmatosítás a kereskedői kozmopolitizmus tradícióját ültette el.⁴⁶

Természetesen az Ajax járt elöl az antirasszista harcban, hi­szen sok zseniális színesbőrű játékosa volt Rijkaardtól Kluivertig. Tehát nem véletlen, hogy maga Cruyff is aláírta az ominózus le­velet, amelyet a Fradi „eltörlése" céljából küldtek a Real Madrid­nak. Az Ajax-stadionban már régebben elhelyezték a híressé vált feliratot: „Az Ajaxért – a rasszizmus ellen". Ez a forma később el­terjedt a holland stadionokban. Érdekes epizód volt, amikor a Feyenord 1992-ben egy Európa Kupa-meccsen fogadta az izrae­li Hapoel Tikva csapatát. Az UEFA előzetesen figyelmeztette a Feyenord vezetőségét, hogy gátolja meg a rasszista, antiszemita kilengéseket. A vezetés azonban nem hozott kellő intézkedése­ket, és a kilengések megtörténtek. Ám ezt követően a klubveze­tés a sajtóban élesen elhatárolódott az antiszemitizmustól, és az antirasszista szurkolók mellé állt, aminek következtében hivata­los felirat lett a Feyenord-stadionban is: a „Feyenordért – a rassz­izmus ellen".⁴⁷ Tehát ebbe a kontextusba illeszkedik az Ajax tilta­kozása a ferencvárosi rasszizmussal szemben. Ha meg akarjuk érteni az Ajax reakcióját, akkor be kellene látni, a „magyar óra" késik... Hollandiában és éppen az amszterdami zsidó kö­zösség által támogatott Ajax közegében él a holland antifasiszta tradíció is, bár Dániával összehasonlítva aligha büszkélkedhet­nek a hollandok. Értekeztünk már másutt is arról, hogy a cent­rum-országok a maguk gazdasági problémáit legalább is részben kitolják a perifériára, így Kelet-Európába is. Ez is oka annak, hogy például a nyugat-európai országokban, így Hollandiában a jólét ismert színvonala jött létre. Ez a jólét képezte az alapot, ame­lyen megtermett és uralkodó helyzetbe kerülhetett a liberális antifasizmus és antirasszizmus (amelyet ma egyébként újra komoly veszélyek fenyegetnek). A kelet-európai periférián, ép­pen a gazdasági ellehetetlenülés következtében is, fogéko­nyabb társadalmi talaj jött létre a rasszizmus számára. És ez nem újkeletű jelenség.

Magyarországon a II. világháború idején a magyar hatóságok és lakosság részéről az antifasiszta szolidaritás mint tömegje­lenség nem nyilvánult meg. Közismert, hogy a magyar hatósá­gok maguk szállították ki a magyar zsidókat Auschwitzba. A rend­fenntartó csendőrtől a mozdonyvezetőig mindenki magyar volt. A németek „csak" a felügyelő szerepét látták el. Nos, ez a körül­mény teszi pikánssá a dolgot, s ezzel nem hajlandó szembe­nézni sem a Ferencváros, sem az Újpest vezetősége, sem a magyar sajtó jó része, de a Magyar Labdarúgó Szövetség sem. Mert rövid távon nem áll érdekükben. Sokan azt hiszik, hogy az Újpest és a Fradi, a Debrecen és a Vasas a maga „rohamoszta­gosai" nélkül jóval kisebb szurkolói támogatásra számíthatna, s a klubok ezért nem hajlandók ezeket „szurkolókat" a pályákról eltávolítani. (Valójában, amit elveszítenének a vámon, megnyer­nék a réven. Ugyanis a futball brutalizálódása miatt eltávozott szurkolók jó része valószínűleg visszatérne vagy esetleg a rasszisták megjuhászodnának…)⁴⁸

Van azonban a dolognak egy olyan oldala is, amit nem lehet ökonomista érvekkel és gazdasági érdekekkel magyarázni. A tra­díció ápolása, a szakmai hozzáértés, szurkolók „szocializálása" stb. olyan „tőke", amely néha fontosabb lehet a valódi tőkénél is. Egyébként a multinacionális tőke nem specifikusan Ajax-probléma, sőt, az Ajax mint a világ talán legjobb ún. nevelő egyesü­lete országának saját egykori gyarmatairól származó játékosai­val csaknem „önellátó". Ismert, hogy Nyugaton a futball mint a legnagyobb multinacionális cégek által ellenőrzött és finanszí­rozott iparág óriási pénzekkel operál. A futballban a győzelem a tőkés társaság számára a legnagyobb reklám, mivel ez biztosít­ja a tv-ben, a sajtóban való állandó jelenlétet, a NAGY BEVÉ­TELT. Az óriási pénzek eleve hierarchizálták a labdarúgást: a néhány NAGY (Ajax, Milán, Juventus, Barcelona, Real Madrid, Bayern Müchnen, B. Dortmund stb.) mellett a „szegény kiscsa­patok" tömege csak a kellemetlenkedő mellékszereplők funkci­óját töltheti be. A szegény csapatok ugyanis nem igazi reklám­hordozók, jobb őket a periférián tartani, ami azt jelenti, hogy a „multik" kivásárolják a játékosaikat, csapataikat pedig hagyják elsüllyedni. A profitért való harc, a kíméletlen verseny a na­gyoknak kedvez; a kis csapatok, bármilyen futballtradíció-val bírjanak is, elkerülhetetlenül periferizálódnak.

Az állam kivonulása a futballból és a multik bevonulása a futballba különösen a kelet-európai labdarúgást hozta nehéz hely­zetbe. Piacaik megnyitása teljesen védtelenné tette őket a nagy multinacionális társaságokkal szemben, akik fillérekért vásárol­ják ki a legjobb kelet-európai futballistákat még akkor is, ha csak a kispadra ültetik őket. A kelet-európaiak tehát hiába adják el legjobb játékosaikat, nem igen tudnak komolyabb tőkét felhal­mozni. A mi régiónkban a labdarúgásból élők tulajdonképpen felélik az eladott játékosokért kapott összegeket, anélkül, hogy komolyabb beruházásokba kezdhetnének. Legfeljebb a perifé­ria-országok másodrangú játékosaiból válogathatnak. Felélik a hazai futball tartalékait. Oroszország vagy Jugoszlávia óriási tar­talékai egy ideig még kitartanak, éppen úgy mint Brazília vagy Argentína óriási „természetes" hátországa, amely ma még ki­meríthetetlennek tűnik. Ám a „nemzetközi rendszerváltás" követ­keztében a félperiféria és periféria országainak játékosai a fut­ball munkaerőpiacán is lenyomják a „bérmunkások" árát. Nálunk a hazai tőke nem képes sehol igazi sztárok megvásárlására, ma­rad, pontosabban létrejön a periférikus helyzet, amelyet a rend­szerváltás végérvényesen rárótt a kelet-európai régióra. Ezen belül is a leglátványosabb talán a magyar labdarúgás hanyatlá­sa, mert ebben az országban korábban olyan csúcson volt, ame­lyet a 70-es évekig egyetlen kelet-európai ország sem tudott megközelíteni.

A „magyar-holland" szembenállás egy másik rétege: a „nem­zeti kapitalizmus" kulturális értékrendje szembekerült a „mul­tinacionális kapitalizmus" kulturális értékrendjével, ami mö­gött azután – számos áttételen keresztül – gazdasági, tőkeérde­kek összeütközése húzódik meg, amint azt fentebb már aláhúz­tuk. Az Ajaxot úgy kell elképzelnünk mint egy nagy iparvállalatot, amely zseniális futballistákat termel és forgalmaz, mérkőzéseket, vagyis előadásokat szervez különböző színhelyeken. Az Ajax – egy nagy multinacionális cég. A Ferencváros pedig valami más… El­térő kultúrák, eltérő érdekek. Ez a kapitalizmus valósága – nem pedig a „csatlakozás Európához", az „utolérés" és más efféle ide­ológiai kotyvalék, amelyet soha senki egyetlen adattal sem tudott bizonyítani. Amíg a világban uralkodó hierarchia fennmarad, ad­dig nincsen speciálisan fradista vagy magyar megoldás. Az Ajax antifasizmusa természetesen konzerválja a szóban forgó uralmi szisztémát. Ám a történelmi tapasztalatok fényében a rassziz­mus keretei között még csak közelíteni sem lehet semmiféle demokratikus vagy humanista megoldáshoz. Úgy tűnik, hogy a multinacionális tőke nem finanszírozza a rasszista és fasiszta erőket, mozgalmakat. Egyelőre legalábbis nem. Már(?), még(?), most(?) nem áll érdekében. A legújabb fejlődés eredménye az, hogy a világrendszer centrumait ellenőrző pénzcsoportok és ha­talmi központok a maguk egoista gazdaságpolitikájával megterem­tik a rasszizmus és fasizmus újjászületésének társadalmi alapja­it, igaz, korlátozásának és visszaszorításának (nem megszünte­tésének!) feltételeit is. Ha ebbe az összefüggésbe ágyazzuk a magyar futball-rasszizmus modern fejleményeit, legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy előbb-utóbb nálunk is korlátozni fogják a rasszizmus befolyását nemcsak a stadionokban, hanem a sajtóban, a mindennapi életben, a mukaerőpiacon is. Azt hiszem, ez a legfontosabb tapasztalat és következtetés. Félreértés ne essék, itt elsősorban nem a fasizmusról van szó, még kevésbé az attól való „liberális" rettegésről, hanem azokról az emberi ké­pességekről, hajlamokról, törekvésekről, vágyakról és eszmények­ről, amelyektől végső soron egy új társadalmi és kulturális integ­ráció minősége függ.

Jegyzetek

¹ Nick Hornby: Fociláz. Bp., Európa Könyvkiadó. 1995.

² Az Eszmélet nem régen publikált egy tanulmányt a brit labdarúgás hanyatlásának gazdasági okairól. Bár a cikk nem szól részletesebben a rasszizmus és az erőszak problémáiról, kimutatja, hogy a labdarúgás terén súlyos hanyatlás zajlik, aminek szociális, morális és pszicholó­giai konzekvenciái is vannak. Ezektől a fejleményektől nem választha­tó el a rasszizmus elterjedése sem. Vö. D. Corry-P. Williamson: Já­ték elképzelés nélkül. Eszméiéi 24. sz. 76-97. Ezt támasztja alá a rasszizmus kérdését nemzetközi összehasonlításban is vizsgáló mű, amelyet még többször idézünk majd, s ezúton is ajánlom a kiadók figyelmébe: érdemes lenne magyar nyelven is publikálni a Németor­szágban kiadott érdekes, neves szinesbőrű futballistákat is megszó­laltató tanulmánykötetet: Fussball und Rassismus. Gottingen, Verlag die Werkstatt, 1993.

³ A magyar futball visszásságait először leíró Végh Antal is a profiz­mus bűvöletében képzelte el a hanyatlás megállítását. Azóta tudjuk, hogy a Végh-korszak ma „aranykornak" látszik. Vö. Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Budapesl, a szerző kiadása, 1981. (Az első kiadás 1974.) Végh sem tudta, hogy a magyar kapitalizmus az magyar lesz, és nem német…

⁴ A rendszerváltás módszeres és társadalomkritikai vizsgálata az Esz­méletben 1989-től napjainkig folyik. Ebbe az értelmezési mezőbe he­lyezem bele a magam felfogását, I. erről Krausz T.: Megélt rendszervál­tás. Bp., Cégér, 1994.

⁵ A "neoliberális forradalommal" és következményeivel az Eszméiéi sok tanulmánya foglalkozik, ennek ecsetelésétöl itt nyugodtan eltekinthetünk.

⁶ Hornby említett könyve, amely 1992-ben jelent meg Angliában, gaz­dag anyagot tár elénk a mi témakörünkben is, I, a magyar kiadás főleg 217-233 oldalait.

⁷ A gyalázkodásokból és általában az MTK elleni kampányról a Vere­bes korszakban Mihancsik Zsófia egész kötetet állított össze már 1988-ban: Hajrá, MTK? Hungária körút. Bp., Háttér Könyvkiadó, 1988. A szer­ző szubjektíve nem „érintett" az MTK-nál, magát szenvedélyes Vasas­szurkolónak nevezte, míg ki nem ábrándult… vö. 5.

⁸ L. ezzel kapcsolatban is Hornby idézett könyvét.

⁹ A kelet-európai fejlődés sajátosságairól részletesebben szóltam: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Megélt rendszervál­tás… 177-200.

¹⁰ Apám, Krausz György, aki 1936 óta jár a Hungária útra vagy Barcs Sándor (aki híres futballvezetővé vált, és még régebben jár mérkőzé­sekre) visszaemlékezései megerősítik ezt az állításomat.

¹¹ Még a játékvezetők is mértéket veszítettek a Verebes-időszakban: például egy MTK-Vác mérkőzésen az MTK saját pályáján egy Hartman nevü (egyébként legendásan személyiségzavaros) bíró 4, azaz négy MTK játékost állított ki. De nem egy esetre emlékszem, amikor három, többször két játékost is leküldték olyan esetekért, amikor más pályákon többnyire csak figyelmezetés jár(t). Erről is I. Mihancsik Zsófia: I. m. 55­67. skk.

¹² Mihancsik Zsófia: I. mű 103-105. Kiss László, az ismert edző nyi­latkozta a szurkolói tömeges „zsidózásról"; amikor a bajnokságot az MTK véglegesen megnyerte Újpesten (1-0 volt a kékek javára a vég­eredmény), majd utána a Fradival játszott, „Elképesztő volt, döbbene­tes. No most a döbbenetet az okozta, hogy 1986-87-ben Magyarorszá­gon ezt eltűrik egy belügyi csapat stadionjában. Számomra döbbenet volt. Én olyan rossz érzésekkel mentem haza, hogy azt elmondani nem tudom." Mihancsik: I. mű 49.

¹³ Ez persze nemcsak a sportsajtó bűne, bár ez utóbbi tömeghatása ebben az összefüggésben valószínűleg nagyobb, mint a „politikarsaj-tóé". A Népszabadság kulturális rovata minden szempontból kivétel, nem­csak intellektuális és politikai bátorságával, de színvonalával is kitűnt a többi lap közül.

¹⁴ Fussball und Rassismus… I. m. 143. A képaláírás így hangzik: „Antisemitische Ausschreitungen von Fans des Budapester Vereins Fe­rencváros". Szóval elkaptuk a „feljelentőket". Igaz, a kötet szerzői lelep­lezik „saját" fasisztáikat is, de erről majd később a maga helyén…

¹⁵ E témakörrel külön írásban foglalkoztam, amelyben aláhúztam, hogy tények bizonyítják: az antiszemitizmust évekig kifejezetten az ún. ke­resztény-nemzeti hatalom táplálta és politikai „erődéi" táplálják ma is. Vö. Krausz T: A kelet-európai rendszerváltás és az antiszemitizmus.

Megjegyzések a rendszerváltó antiszemitizmus jellegéről. In: Uő.: Meg­élt rendszerváltás. 301-308. A kormányváltás után a szociál-liberális koalíció is – bár iszonyodik az antiszemitizmustól, vitázik is vele -, nyil­vánvalóan egyúttal kokettál is az antiszemitizmussal. Továbbra is az elé­gedetlenség egyfajta levezető szelepeként kezeli.

¹⁶ A futball elterjedésének okairól, funkciójáról és általános "fenome­nológiájáról" I. Jiri Cerny: A futballról komolyan. Kísérlet a játék fenome­nológiájára. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1968.

¹⁷ Magyar Statisztikai Zsebkönyv, Bp., KJK, 1960. 190.

¹⁸ A nők és a futball összefüggéséről osztrák vonatkozásban I. Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example ofViennese Football. CEU History Department, Working Paper Series 3, Úrban Space and Identity in the European City 1890s-1930s. Bp., 1995. 148-149. (Szerk: S. Zimmermann) Az ott leírtak alapjában a magyar esetet is jel­lemzik, nálunk e témakör kutatása éppen csak elkezdődött.

¹⁹ Michael John: Sports in Austrian Society 1890s-1930s:The Example of Viennese Football. Uo. 145-146.

²⁰ Az adatokat I. Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V., Strbik A.: A zsidó Budapest. I-II. Bp., MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. (A város arcai) 362. (Meglepő, hogy a kötet szerzői nem méltatták figye­lemre az MTK-t a „zsidó Budapest" tematika vizsgálata során.)

²¹ A mozgalom áttekintő analízisét adja a Magyarország története. VI köt. 2. rész Főszerk.: Kovács Endre, Bp., Adémiai Kiadó, 1987. 1271­1278.

²² Ezt a problémakört is feltárja a Hanák Péter által szerkesztett kötet: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1984.

²³ L. erről részletesebben: Kubinyi Judit: A politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1990). Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1976. 74-76., 145-147., 220-221. A XIX. század végén felerősödő antisze­mitizmus okairól I.: Gerő A.: Zsidó utak és magyar keretek. In: Magyar polgárosodás. Bp., Atlantisz Könyvkiadó, 1993. 295-318. és Szabó Mik­lós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmá­nyok. Budapest, 1989.

²⁴ Ezt a problémát történeti perspektívában is kifejti Hadas Miklós- Karády Viktor kitűnő tanulmánya, amelyre a későbbiekben is fogok hi­vatkozni: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball tár­sadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 1995.17­18. szám 89-119. Különösen sikeres volt az FTC „jelentéstartamának" feltárása, 95.

²⁵ A két világháború közötti fejlődésről és az antiszemitizmus specifi­kus vonásairól I. Berend T. Iván.: Válságos évtizedek. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 1987. (3. kiadás), Borsányi György: A válság évek kró­nikája 1929-1933. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1986. és Lackó Miklós: Nyi­lasok, nemzetiszocialisták (1935-1944). Kossuth Könyvkiadó, 1966., Eré­nyi Tibor: A zsidók Magyarországon a Honfoglalástól napjainkig. Útmu­tató Kiadó, 1996. (Változó világ sorozat)

²⁶ Hanák Péter: A lezáratlan per. In: Zsidókérdés, asszimiláció, anti­szemitizmus. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1984. 373.

²⁷ A magyar sajtótörténet még nem dolgozta fel a futball-rasszizmus két világháború közötti történetét, ami már önmagában is árulkodó tény.

²⁸ Michael John-Dietrich Schulze-Marmeling: „Haut's die Juden!" Antisemitizmus im Europaischen Fussball. In: Fussball und Rassismus… I.m, 134.

²⁹ Vö. uo.

³⁰ Uo. 135., 137.

³¹ Uo. 141. Guttman játszott az MTK-ban, a Hakoah Wienben és a New York Giants-ban, mint edző szerepelt a Milánban, a Sao Pauloban és a Benficában.

³² Az MTK történetét részletesebben tárgyalja pl. Száz éves az MTK-VM sportklub, szerk.: Barcs Sándor, Budapest, 1988. 23-76.

³³ Vö. Fussball und Rassismus… I. m. 139.

³⁴ L. erről Hadas-Karády idézett cikkét.

³⁵ Barcs Sándor szóbeli közlése, melyet ezúton is köszönök.

³⁶ Fussball und Rassismus… I. m. 143-144.

³⁷ E témakörben Molnár Erik 1946-os fejtegetései valamint Bibó Ist­ván 1948-as Válaszban megjelent és Száraz György 1976-os Egy előí­télet nyomában c. híres tanulmányai klasszikus módon reprezentálják e problémakör – különbözőképpen – mély megközelítéseit. L. e műveket Zsidókérdés, asszimiláció… I. m. 117-354.

³⁸ Mihancsik Zsófia még 1988-ban az MTK akkoriban talán legkultu-ráltabb és legjobb játékosának tette fel a kérdést a „zsidózásról", mire Bognár Gyuri, ma a bajnokaspiráns BVSC veterán játékosa, így vála­szolt: „Ez furcsa kérdés, de azt hiszem, hogy régebben, talán a háború előtt ez a zsidóknak a csapata volt. Vagy nem is tudom… Én is csak azt tudom erről, amit mindenki más, amit hallok. Nem tudom, hogy miért mondják ezt. Hogy miért ellenszenves ez másoknak, nem értem. No most itt a játékosokat hiába zsidózzák…. Én nem tudom, miért baj.-az, ha valaki zsidó, de ha az lennék, úgy érzem, akkor sem foglalkoznék ezzel." Mihancsik, i. m. 48.

³⁹ E jelenség keletkezéséről, forrásairól és struktúrájáról másutt rész­letesebben értekeztem, I. Krausz T.: Sztálin-1996. Történelmi esszé. Bp., Útmutató Kiadó, 1996.93-114.

⁴⁰ L. e bonyolult problémáról Agárdi Péter: Közelítések a Kádár-kor­szak művelődéspolitikájának történetéhez. Eszmélet, 1993. december 20. sz. 129-165. főleg 138., 159-162. Helyesen írja Agárdi: „…ha vol­tak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-as-70-es-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú, esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kultu­rális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős értük a régió fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai állam­szocialista struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortási kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcokban eszközként is felhasz­náló uralkodó elit."

⁴¹ Fussball und Rassismus… I. m. i. c. 149.

⁴² Uo. 151.

⁴³ Uo, 150., 152.

⁴⁴ Uo.

⁴⁵ Dietrich Schulze-Marmeling: Mit Strassenfussball zur Anerkennung. In: Fussball und Rassismus… I. m. 108.

⁴⁶ Uo. 125.

⁴⁷ Uo. 130-131.

⁴⁸ Az FTC csapatkapitánya, Simon T. tulajdonképpen meg is védte a szurkolókat, mondván „miért lennének a mi szurkolóink rasszistábbak másoknál". „Kiáltványában" arra kérte őket az Ajax-meccs előtt, hogy „sem­milyen hülye zászlót ne lobogtassatok". A náci vagy a nyilas zászló ezek szerint csak valamiféle ártalmatlan „hülye zászló". A fiatal tehetség, Lisz­tes K. egyenesen úgy vélekedett, hogy „szerintem is normális jelenség a huhogás". L. az interjút VILÁGegyetem. Egyetemisták és főiskolások lap­ja. 1995. december.