A kommunizmusról

A „kommunizmus" szó jelentése távolról sem egyértelmű és határozott. A definíciós zavar és bármely értelmetlen termino­lógiai vita elkerülése végett leszögezem, hogy a „kommuniz­mus" szóval (vagy a „kommunista rendszer" kifejezéssel) itt azt a társadalmi berendezkedést jelölöm, amely 1985 előtt a Szovjetunióban uralkodott, nemkülönben a szovjet tömb or­szágaiban Kelet-Európában, Kínában, Vietnamban, Észak-Ko­reában és egyebütt. Ami azoknak az ellenvetéseit illeti, akik szerint a szovjet társadalom nem volt tényleges kommuniz­mus – nos, egy feltétellel hajlandó vagyok elfogadni a véle­ményüket, nevezetesen ha a valóságban is, s nem csupán az elképzelések szintjén, felépítik ezt a „valódi kommuniz­must".

Nem fogadom el azt a marxista tanítást, miszerint a kom­munizmusnak alsó és felső foka létezne, ahol is az utóbbi képezné a „kiteljesedett kommunizmust". Tudományos szem­pontból ez a tanítás meglehetősen sántít. Aminek a sztálini és különösen a brezsnyevi időszakban tanúi voltunk, valójá­ban tényleges és kiteljesedett kommunizmus volt. És az ob­jektív társadalmi törvények értelmében egyszerűen lehetetlen, hogy létezzen a természetben valamilyen másfajta is. Mutat­kozhat a különböző országokban ilyen vagy olyan vonatko­zásban jobbnak vagy rosszabbnak, de ami a lényegét illeti, a kommunizmus nem lehet másmilyen.

Elutasítom azt a széles körben elterjedt véleményt, misze­rint a kommunizmus Oroszországban idegen volt az itteni tör­ténelem szellemétől és az orosz néptől, hogy pusztán egy maroknyi ideológus kényszerítette rá a jóhiszemű és jámbor lakosságra erőszak és megtévesztés útján, a tömegek tény­leges akarata, vágyai és érdekei ellenére. A kommunizmus ugyanis nem pusztán politikai rezsim, hanem számottevő em­bertömegek társadalmi szerveződése. Oroszországban nem a marxista terv szerint alakult ki – ilyen terv egyáltalán nem létezett -, hanem a nagy embertömegek egységes társadalmi renddé szerveződésének objektív törvényszerűségei alapján, mégpedig egyszerűen a puszta megélhetésért folytatott harc kereteiben. Embermilliók történelmi cselekvésének eredmé­nye volt a kommunizmus, olyanoké, akiknek vagy egyáltalán nem is volt fogalmuk a marxizmus mibenlétéről, vagy csak merőben zavaros képzeteik voltak róla, és a maguk feje sze­rint értelmezték.

Ami végeredményben létrejött, az csak bizonyos vonásai­ban emlékeztet a marxista eszmékre. Semmiképpen sem vo­nom kétségbe, hogy a marxista eszmék szerepet játszanak az embereknek a kommunista társadalomért folytatott harcá­ban. De a történelmi mozgalmakat lelkesítő eszmék ritkán es­nek egybe ténylegesen ezeknek a mozgalmaknak a lényegé­vel. Hiszen az oroszországi társadalom jelenlegi reformátorait is olyan eszmék lelkesítik, amelyeknek vajmi kevés közük van ahhoz, amit ténylegesen tesznek. Hervadhatatlanul érvénye­sül az ősi bölcsesség igazsága: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A kommunizmus Oroszországban nem a semmiből állt elő. Voltak történelmi előzményei, gyökerei. A kommunizmus gyö­kerei (előfeltételei, csírái, elemei) ugyanis a legkülönbözőbb társadalmakban léteznek. Léteztek a forradalom előtti Orosz­országban is. Megvannak a nyugati országokban is. Nélkülük egyáltalában nem létezhet semmiféle elegendően kiterjedt és fejlett társadalom. Úgyhogy a marxistáknak az az állítása, mi­szerint a kommunista társadalmi viszonyok nem érlelődnek a nem-kommunista társadalmakban, egyszerűen ellentmond a tényeknek. A kommunizmus gyökerei (csírái, elemei) nem egyebek, mint azok a társadalmi megnyilvánulások, amelyeket a közösségiség jelenségeinek neveztem el. Mindig előállnak, ha nagyszámú ember nemzedékeinek sora egész- élete folya­mán együtt, egy egységes egész keretében kényszerül élni. Olyan jelenségek tartoznak ide, mint például a csoportosulás, a vezető és vezetett viszonyának kialakulása, az állami intéz­mények, szakszervezetek, pártok, a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok stb. Adott körülmények között ezek a kö­zösségi jelenségek dominánssá és mindent átfogóvá válhat­nak a társadalomban, és létrehozhatják a társadalmi beren­dezkedés sajátosan kommunista típusát, ahogyan ez Orosz­országban történt 1917 után.

A kommunista társadalom nem kevésbé természetes szo­ciális képződmény, mint bármely más társadalom, a nyugatit is ideértve. Megvan a maga specifikus társadalmi szerkezete, és működésében sajátlagos objektív törvényszerűségek érvé­nyesülnek. Ez a szerkezet és ezek a törvényszerűségek azon­ban abszolúte eltérnek azoktól az interpretációktól, ahogyan a szovjet és még inkább a nyugati ideológia ábrázolta őket. Ezeknek az ideológiáknak – még ha a társadalomtudomány rangjára tartottak is igényt – valójában semmi közük nem volt a tudományossághoz.

A nyugati ideológiában és propagandában – s nyomában az 1985 utáni Oroszország nyugatbarát propagandájában is – az orosz történelem kommunista (szovjet) periódusát sötét szakadéknak tekintik. Oroszországot még „a Gonosz birodal­mának" is kikiáltották. Megítélésem szerint ez nem egyszerű­en félreértés, hanem a valóság szándékos és az emberiség történelmében példa nélkül álló meghamisítása. A kommunista társadalomnak éppúgy, mint bármelyiknek, megvannak a ma­ga hiányosságai – ideális társadalom egyáltalán nem létezik. De vannak pozitívumai is. Megjegyzem, annak idején Nyuga­ton éppen a kommunizmus előnyös oldalának vonzó példá­jától rettentek meg a leginkább. A volt kommunista országok polgárainak nem kis hányada máris nosztalgiával emlegeti, mit is vesztett a kommunizmus felszámolásával. És az orosz történelem szovjet időszaka egyáltalán nem szakadék volt, hanem – éppen ellenkezőleg – nagyon is jelentős periódus. Egyszerűen cinikusnak vagy ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki tagadja mindazt, amit ebben az időszakban éppen a kommunizmusnak köszönhetően értek el és hoztak létre. Utó­dainkat, akik igazságosabban fogják megítélni a mi korunkat, lenyűgözi majd, hogy milyen nagy teljesítményeket hozott, méghozzá a legnehezebb történelmi körülmények között.

A kommunizmus elemzése és leírása során jól meg kell Kü­lönböztetni azt, ami belső törvényszerűségeiből fakad, attól, amit létrejöttének és önreprodukciójának konkrét körülményei tesznek érthetővé, nem is beszélve azokról a kényszerekről, amelyek a rendszernek a környező világban való fennmara­dásáért folyó harc velejárói. A kommunizmus Oroszországban a monarchikus rendszer összeomlásának körülményei között keletkezett, miközben az első világháború folyományaként az országot a teljes megsemmisülés perspektívája fenyegette. Azután következett a polgárháború és az intervenció. A forra­dalom előtti rend visszaállásának réme, meg a külső támadá­sé. Nyomorgó és tudatlan lakosság oszlott meg óriási terüle­ten. Mintegy száz különböző nemzetiség és népcsoport; feu­dális, sőt törzsi társadalmi viszonyok között. Felkészülés a háborúra a hitleri Németországgal, és maga a háború, amely hallatlan áldozatokat követelt a Szovjetuniótól. Lélegzetvétel­nyi szünet után felkészülés az újabb háborúra és a „hideghá­borúra". Ha az ország belső viszonyait és a szovjet vezetés politikáját kiragadjuk ebből a történelmi kontextusból, akkor persze mindez ostobaságok és bűnök sorozatának tűnik. De ez alapjában mégsem volt ostobaság és bűn, még ha légió volt is a száma az ostobaságoknak, nem is beszélve a való­ságos bűnökről. Egy tragikus és soha nem látott nehézségek­kel terhelt történelmi útról volt itt szó. Ha az országban más társadalmi rendszer uralkodik, darabokra hullt volna, és az utolsó szögig kifosztják. Mindenekelőtt az új társadalmi rend-szernek, a kommunizmusnak köszönhető, hogy az ország egyáltalán fennmaradt. És nem írható a kommunizmus rová­sára a szovjet valóság minden defektusa. Egy sor ilyen jelen­ség a mostoha történelem következménye.

A kommunizmus válsága

A szovjet ideológia, miközben fennen hirdette, hogy a kapita­lizmusban a rendszeres válság elkerülhetetlen, a kommunista társadalmat válságmentesnek tekintette. Ebben a meggyőző­désben még a kommunizmus bírálói is osztoztak. Egyetlen olyan elemzést sem ismerünk, amely végeredményben prog­nosztizálta volna a kommunizmus válságát, vagy akár csak megengedte volna ezt a lehetőséget. Volt ugyan egy nagy halom „jóslat", amely a kommunizmus végét várta a Szovjet­unióban és más országokban, de ezeknek semmi közük sem volt magának a válságnak az előrejelzéséhez. A krízis mind a politikusok, mind az elemzők, mind a lakosság tömegei szá­mára váratlanul következett be. Mint tényleges válságot csak akkor kezdték felismerni, amikor már széleskörűen kibontako­zott, de még ekkor sem adekvát módon tudatosították.

Noha a válság már a brezsnyevi években megérett, még Gorbacsovnak sem volt róla fogalma. Mániákus reformjait ab­ban a felhőtlen meggyőződésben kezdeményezte, hogy a szovjet társadalom engedelmesen aláveti magát akaratának és felszólításainak. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, mindenkinél inkább éppen ő járult hozzá a válság kibontako­zásához.

A válság váratlan bekövetkezésének sok oka volt, ezek kö­zé tartozott a kommunista társadalom tudományos elméleté­nek hiánya. Felesleges részleteznem, miféle közkeletű tan uralkodott a kommunizmusról a szovjet ideológiában. Ezt a doktrínát megvetés övezte, egyébként teljes joggal. A valós feltárás szerepét a kritikai, leleplező jellegű irodalom és pub­licisztika igyekezett magára vállalni, de ez sem lépte túl az ideologikus gondolkodás korlátait. A kritikusság tényét össze­tévesztették az igazság felmutatásával. Minél inkább befeke­títettek mindent, ami szovjet, annál valósághűbbnek tűnt a kri­tika, vagy annál inkább ilyennek láttatták.

Nyugaton sem volt jobb a helyzet. Jóllehet a nyugati szer­zők fogalmazványai formálisan tudományosabbnak mutatkoztak, a lényeget tekintve még messzebb álltak az igazságtól, mint a szovjetekéi. Míg a szovjet ideológia azt igyekezett el­kerülni, hogy lelepleződjenek a kommunizmus defektusainak törvényszerűségei, addig a nyugati ideológia a kommunizmus érdemeit vonakodott elismerni. Kétféle hamis kép rajzolódott ki tehát a kommunizmusról: egyfelől egy apologetikus, más­felől egy kritikai indíttatású. Például a szovjet ideológia azt hangoztatta, hogy a szovjet társadalom a marxi-lenini „tudo­mányos kommunizmus" zseniális elgondolásainak megfelelő­en épül fel; miközben a nyugati variáns állítása szerint a szov­jet társadalom alapját az ostoba Marx és a vérszomjas Lenin zagyva utópiája képezi. A szovjet ideológia deklarációja sze­rint a kommunisztikus társadalmi viszonyok csak a forradalom után kezdtek kiépülni. A nyugati ideológia ugyanezt úgy in­terpretálta, hogy ezeket a viszonyokat a forradalom után kény­szerítették rá a szovjet lakosság tömegeire, erőszakos és csa­lárd eszközökkel. Ez a párhuzamosság a szovjet társadalom és egyáltalában a kommunizmus felfogásának minden igazán lényeges pontján kimutatható. A tudományosság kritériumai felől tekintve a szovjet és a nyugati ideológia állításai egyívásúak. Hasonló a tudatbefolyásoló erejük is. Ha például a kom­munista rendnek a Szovjetunióban nincsenek összemberi gyökerei és előzményei az ország korábbi történelmében, ha először az elméletben gondolták ki, s csak azután erőltették rá valahogy a népre, akkor kívánság szerint ugyanúgy meg is változtatható, vagy egyszerűen megszüntethető a törvény­hozás útján vagy a hatóságok rendelkezéseivel. Pontosan ez az ideológiai idiotizmus munkált a leendő reformerek tudat­alattijában vagy tudatában is. A peresztrojka kalandjába bo­csátkozó reformerek és ideológiai kiszolgálóik teljes mérték­ben figyelmen kívül hagyták nemcsak a Nyugat, hanem a saját tulajdon társadalmuk realitásait is. Amikor pedig elhatárolód­tak korábbi ideológiájuktól, ez nem jelentette automatikusan, hogy áttértek a valóság tudományos elemzésére, hanem in­kább csak az ellenkezőjére fordították ideologikusan terhelt gondolkodásmódjuk irányát, amennyiben egyszerűen átpártol­tak a nyugati ideológia pozícióihoz.

Amikor már képtelenség volt nem észrevenni a válság ki­alakulását, torz formában kezdték felfogni, nevezetesen mint valamiféle megújulást, a társadalom gyógyulási folyamatát, „átépülést" (peresztrojkát), ahogyan nevezték. A szovjet veze­tés és szellemi szolgálattevői körében egyetlenegy ember sem akadt, aki a reformmániát éppen a válság tüneteként ér­telmezte volna. A válság lényegének és valódi okainak tisz­tázása helyett mindenki a növekvő nehézségek felelőseit kezdte kutatni, és bűnbakok után vizslatott. És azokban találta meg, akikre nyugati mesterei mutogattak: Sztálinban, Brezsnyevben, a konzervatívokban, a bürokratákban, az állambiz­tonsági szervekben, a pártapparátusban és, persze, az ideoló­giában.

A válság közönséges jelenség bármely társadalomban. Az antik, a feudális és a kapitalista társadalmak is megértek vál­ságokat. A nyugati országok jelen állapotát is sok szakember válságfolyamatnak tartja. Ha válság van, az még nem jelenti a társadalom teljes csődjét. A válság: eltérés a társadalom bizonyos normáitól. De még csak nem is minden ilyen eltérés tekinthető válságnak. A normális létmód megrendülhet termé­szeti katasztrófa, tömeges járvány vagy külső támadás követ­kezményeképpen is. 1941-42-ben a Szovjetunió a pusztulás küszöbén állt, de ez nem a kommunizmus mint társadalmi rend válsága volt. Ellenkezőleg, a kommunizmus ezekben a nehéz években bizonyította be életrevalóságát. A válság ugyanis valójában olyan abnormális állapot, amely az adott rendszer éppenséggel normális, sőt, sikeres élettevékenysé­gének körülményei között, e társadalom belső törvényszerű­ségei működésének következményeképpen áll elő.

Minden társadalmi formációra különös, sajátos típusú vál­ság jellemző. A kapitalista társadalomban úgynevezett gazda­sági válságok lépnek fel, amelyek túltermelésben, tőkefelesleg felhalmozódásában és ennek befektetési nehézségeiben nyil­vánulnak meg. A kommunizmus válsága szembetűnő módon különbözik ettől. Az utóbbinak lényege ugyanis, röviden szól­va, a társadalmi szervezet egészének dezorganizációja, amely végül is a teljes hatalmi és irányítási rendszer ellehe­tetlenülésében kulminál. Ez a krízis áthatja a társadalom min­den ízét és szféráját, ideértve az ideológiát, a gazdaságot, a kultúrát, a közhangulatot, a lakosság morális állapotát. De a magva mégiscsak a hatalmi-irányítási rendszer válsága.

Ha a válság okait keressük, legalábbis a következő ténye­zőket érdemes megkülönböztetnünk: 1) a válság potenciális kialakulásának mechanizmusa, 2) azok a körülmények, ame­lyek között a válság lehetőségből realitássá válik, 3) a válság kitörésének közvetlen indítéka.

A válság potenciális kialakulásának mechanizmusát ponto­san ugyanazok a tényezők működtetik, mint a társadalom nor­mális létfenntartó tevékenységét. Szervesen hozzátartoznak a kommunista társadalmi berendezkedéshez. Szakadatlan mű­ködésükkel maguk hozzák létre a társadalom normáitól való eltérés tendenciáját. Miután fokozatosan felhalmozódtak és összegeződtek, ezek az eltérések kialakítják a válság előfeltéte­leit. Ezért ha konkrétan kívánjuk leírni a válság mechanizmu­sát, akkor mindenekelőtt a társadalom normális („egészséges", ideális) állapotát kell elemezni, de úgy, hogy e leírás minden pontjában rámutatunk, miben áll a normától való eltérés, és mi okozza ezt, tehát fel kell tárni magának a normasértésnek a törvényszerű voltát. Például a tervgazdálkodás elkerülhetetle­nül teremti meg a káosz és a tervezetlenség elemeit, ugyanis ezek nélkül egyszerűen lehetetlenné válna a tervek teljesíté­se. A hatalmi-irányítási rendszert éppen monolit jellege ítéli ar­ra, hogy ellenségeskedő, gyakran maffia-módszerektől sem visszariadó csoportosulásokra essék szét. A gazdaság, a kul­túra és a társadalom egy sor más vonatkozású fejlődése sza­kadékot hoz létre a vezetés igényei és kielégítésük lehetőségei között. A totális ideológiai megdolgozás ideológiai cinizmushoz és az ellenséges ideológia hatásával szembeni védekező ké­pesség meggyengüléséhez vezet. A társadalom újra és újra arra kényszerül, hogy tevékenyen korlátozza ezeknek a nor­masértéseknek a mértékét, hogy elviselhető határok közé szo­rítsa őket. De ez rendszerint csak részben és csak ideig-óráig sikerül. Ami a válság körülményeit illeti, ezek külsődleges té­nyezőknek tekinthetők a kommunizmus mint olyan lényege szempontjából. Hozzájárulnak a válság érlelődéséhez és be­következéséhez, de önmagukban nem okai annak. A válság éppúgy kitörhetett volna más, esetleg éppen ellentétes körül­mények között is, másfelől ugyanezen körülmények fennállása ellenére akár el is maradhatott volna.

A válság körülményei nem feltétlenül kedvezőtlenek vagy jelentenek kudarcokat a társadalom számára. Lehet, hogy ép­pen sikerek és pozitív jelenségek. A szóban forgó válság kö­rülményei között például ki kell emelni, hogy a sztálini perió­dushoz képest a háborút követő években, és különösen a brezsnyevi érában, az országban hatalmas fellendülés ment végbe. Ez egyáltalán nem a „sötét szakadék" és a „pangás" időszaka volt. A válság körülményei között kell számon tarta­nunk a demográfiai robbanást is. A lakosság több mint száz­millió fővel gyarapodott. Pusztán ez a tehertétel – bármely nyu­gati országot önmagában is válságba sodort volna. A népes­ség felduzzadását egyszersmind nem-termelő hányadának növekedése kísérte, nem is beszélve az anyagi javak iránti igény még ennél is nagyobb fokozódásáról.

A legfontosabb szerepet a válság megérésében az a tény játszotta, hogy az emberiség ezúttal elkerülte a soros világ­háborút. A szokatlanul meghosszabbodott békés időszak le­hetővé tette a kommunista társadalmi rend belső törvénysze­rűségei számára, hogy megállíthatatlanul kifejtsék lehetséges hatásaikat. Ám ez az elnyúló békeperiódus távolról sem az általános szeretet és barátság Időszaka volt. Egy olyan hideg­háborút is magában foglalt, amely hatóereje és kiélezettsége tekintetében felveszi a versenyt a „meleg" háborúkkal. A Szov­jetunió erején felüli pénzügyi ráfordításokra kényszerült, és a környező világhoz való olyan viszonyulásmódokra, amelyek kimerítették erejét, és meghozták neki „a Gonosz birodalma" reputációját. A Szovjetunió behatolása a nyugati szférába két­élű fegyvernek bizonyult: mértéktelenül felerősítette a nyugati befolyást a Szovjetunióban és a tömbjéhez tartozó országok­ban. A Nyugat elidegeníthetetlen részévé vált az ország belső életének, és ez óriási mértékben hozzájárult a szovjet rend­szer mint kommunista társadalom védekező mechanizmusai­nak meggyengüléséhez.

Meg kell különböztetnünk, továbbá, azt az időszakot, amely­ben a válság még csak lehetőségként van jelen – és ideig-óráig rejtve marad, még ha az évek során fokozatosan erő­södik is -, attól a pillanattól, amelyben ez a lehetőség való­sággá válik. Az utóbbi ugyanis robbanásszerűen következik be, a válság felhalmozódási periódusával ellentétben: egy csapásra. Azok a tényezők, amelyek a krízis eme kirobbaná­sához vezetnek, képezik a válság kitörésének közvetlen indí­tékát. A brezsnyevi évek során felhalmozódtak a válság elő­feltételei, mondhatnánk, érett a válság lehetősége. De való­sággá csak Gorbacsov hatalomra kerülésével, a „peresztroj­ka" megindulásakor vált. Gorbacsov a maga politikájával „ki­biztosította" a válság bombáját, és az fel is robbant. Még az is lehet, hogy a gorbacsovisták őszintén törekedtek az ország helyzetének javítására, de e szándékuk olyan intézkedések­ben nyilvánult meg, amelyek csak felgyorsították és elmélyí­tették a válságot. A hatalom elvesztette az események feletti ellenőrzést, sőt a folyamat marionettfigurájává vált, olyan lé­pésekre kényszerülve, amelyeket korábban egyáltalán nem tervezett megtenni.

Nem arról volt szó ugyanis, hogy a társadalomban válság­jelenségek mutatkoznak, amelyek rákényszerítik a hatalmat, hogy valamiféle reformpolitikával álljon elő. Éppen ellenkező­leg: ez a hatalom fogott bele egy sajátos politikába, méghozzá olyan elképzelések foglyaként, amelyeknek semmi közük nem volt a fenyegető válság elhárításának motivációjához (ez va­lójában eszükbe sem jutott), miközben meg volt róla győződ­ve, hogy a társadalom továbbra is az ellenőrzése alatt áll, és követi útmutatásait. De elszámította magát. A krízisre hango­lódott társadalom váratlan és a hatalom számára nem kívá­natos módon reagált erre a politikára. A legfelsőbb hatalom kétbalkezes és felelőtlen reformjaival végül is kiengedte a pa­lackból a szellemet. És hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, a társadalom tudatos megreformálójának szerepében kezdett tetszelegni, holott már csak bábja volt az irányíthatatlan fo­lyamatnak.

A történelmi folyamat lényege és formája

A nagyszabású történelmi folyamatoknál ritkán fordul elő, hogy lényegük az adekvát formában, a résztvevők és megfigyelők számára átláthatóan jelenjék meg. Rendszerint rejtve marad ez a lényeg, belevész a heterogén jelenségek tumultusába, és torz formában tudatosul. Ráadásul ilyenkor a politika, az ideológia és a propaganda is elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy el­leplezze a folyamatok lényegét, és a történetekről hamis képzeteket verjen bele az emberek fejébe. A mi korunkban pedig, amikor a tömegkommunikáció fejlődése és befolyása, ponto­sabban a tömegek manipulációjának eszközrendszere kolosszális méreteket öltött, a közösség idealisztikus-propagandisztikus megdolgozása általában is döntő hatóerővé vált a történel­mi események menetében és tudatosulási módja tekintetében.

Ez teljes egészében vonatkozik annak megértésére is, hogy mit is jelentett az 1956-os hruscsovi „fordulat", az ország desztalinizációja és átmenete a brezsnyevizmushoz.

Nemegyszer rámutattam már, hogy a brezsnyevi periódus­nak az az értékelése, miszerint a sztálinizmus meghosszab­bítása lett volna, alapvetően hibás, mi több: a szovjetellenes és antikommunista propaganda tudatos ideológiai hazugsága. A brezsnyevizmus nem folytatása volt a sztálinizmusnak, hanem éppen az adott körülmények közötti egyetlen le­hetséges alternatívája. Az ország desztalinizációja átmenetet jelentett a sztálini voluntarizmustól, a párt- és állami apparátus felett álló szuperhatalom rendszerétől, az irányítás vezérelvű megszervezettségétől az alkalmazkodó jellegű" rezsimhez, ahol a főhatalom az apparátus keretein belül maradt, az irá­nyítást pedig maguk a párt- és állami szervek végezték. Hruscsovnak az egyszemélyi diktatúra rendszerének fenntartására irányuló kísérlete kudarcot vallott. A brezsnyevi szisztéma a sztálini típusú „totalitarizmus" ellenlábasaként lépett fel, mint­egy demokratizálva azt. De a konkrét történelmi körülmények elfedték ennek az áttörésnek a lényegét, az ideológia és a propaganda pedig (a Szovjetunióban is, Nyugaton is) mindent megtett, hogy összezavarja az enélkül is bonyolult szituációt.

A gorbacsovi vezetés történelmi színre lépésének első nap­jaitól kezdve számos cikkben és interjúban kifejtettem, és mind a mai napig állítom, hogy a gorbacsovizmus kísérlet volt az áttérésre a demokratikus brezsnyevizmusról a sztálini tí­pusú diktátori berendezkedésre. A gorbacsovizmus eme lé­nyege nyilvánult meg abban a törekvésben, hogy erőszakkal, felülről rákényszerítsenek az országra egy olyan életformát és fejlődési irányt, amelyet a felső vezetés akar, és létrehozzák a pártapparátuson kívüli és felette álló főhatalom rendszerét. Innen a huzakodás a véget nem érő reformokkal, melyek gya­korlatilag szétverték az országot: gazdaságát, államiságát és ideológiáját; innen a különleges felhatalmazások követelése személyesen Gorbacsov számára; innen az elnöki hatalmi rendszer felállítása, amely gyakorlatilag a sztálini vezérelvű diktátori rendszer analógiájára épített.

A gorbacsovizmus lényegét homály fedte. A propaganda mindent kiforgatott és eltorzított. Noha éppen az úgynevezett konzervatívok léptek fel objektíve a kommunista demokrácia védelmezőiként (bár ezt ők maguk sem fogták fel), a gorbacsovisták a „totalitarizmus" elleni, a „valódi demokráciáért", az országnak a „modern civilizációba" való becsatlakozásáért stb. folytatott harc hőseinek mezét öltötték magukra. Az or­szág megerőszakolására irányuló gorbacsovi tevékenységet továbbá sajátosan befolyásolta az a tényező, amelyet egy szóval „Nyugatnak" nevezhetünk. Ennek a tényezőnek egyre döntőbb szerepe lett abban, ami az országban végbement, a saját képére alakítva a folyamat alakulását és irányát.

A gorbacsovi reformok politikájának eredménye nem a tár­sadalom új, megállapodott elrendeződése lett, hanem éppen a további, minden elképzelhető határon túllépő destabilizáció. A társadalmi mechanizmus mindeddig jól-rosszul, de mégis­csak működött. Alkatrészei valamennyire összhangban funk­cionáltak. A reformisták hőzöngése viszont teljességgel szét­zilálta ezt a mechanizmust. A gorbacsovisták úgy viselkedtek, mint valamiféle technikailag dilettáns kalandorok, akik az el­avult gép elöregedett alkatrészeit szíre-szóra újakra cserélik, anélkül, hogy figyelembe vennék a gépezet, mint egész, mű­ködési elvét. Vagy, más képpel élve, a gorbacsovi vezetés őrült kapitánynak bizonyult, aki vészhelyzetben pusztító zá­tonyra futtatja hajóját.

Ismétlem, ha válságba kerül egy társadalom, az még nem jelenti az összeomlását. Válságok keletkeznek, és így vagy úgy túljutnak rajtuk. A Szovjetunióban kibontakozott válságot is le lehetett volna küzdeni e társadalomnak mint kommunista társadalomnak a saját erejével. A társadalom alapjai tekinte­tében nem volt szükség semmiféle átépítésre. Abszolút fölös­leges volt. De a legfelsőbb vezetés bűnéből kiteljesedett vál­ság csődbe vitte a szovjet társadalmat. S döntő szerepe volt ebben, hogy a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút a Nyu­gattal szemben. Az országot elgyengítette a válság. Az ország vezetői pedig, bőrüket és reputációjukat mentendő, a nyugati erők engedelmes bábjaivá és saját országuk érdekeinek áru­lóivá váltak. Megnyitották a szovjet erőd kapuit az ellenség előtt. Aligha találni a történelemben ezzel összehasonlítható fokú árulást.

A hidegháború

A kommunizmus a kezdet kezdetétől antikapitalista jelenség­ként lépett a történelem színpadára. Természetesen nem vált­hatott ki túlzott rokonszenvet a kapitalizmus képviselőiből és apologétáiból. Az 1917-es oroszországi forradalom után pedig a kommunizmus félelemmel átitatott gyűlölete a nyugati élet elidegeníthetetlen részévé vált. A Szovjetunió ragályos példá­vá lett a világ egy sor népe számára. Magukban a nyugati országokban is fenyegetően erőre kapott a kommunista moz­galom. Ennek reakciójaként állt elő a nemzetiszocializmus Né­metországban és a fasizmus Olaszországban és Spanyolor­szágban, egy időre eltorlaszolva az utat a kommunizmus be­vezetésének réme előtt.

A Nyugat első támadása az oroszországi kommunizmus ellen már 1918-20-ban megtörtént, de kudarcot vallott. A nyu­gati államok vezetőinek a második világháborúban sikerült a Szovjetunió ellen fordítani Németország agresszióját. De a kí­sérlet, hogy Németország segítségével katonailag szétverjék, ismét sikertelennek bizonyult. A Németország felett aratott győzelem eredményeképpen a Szovjetunió rákényszerítette rendszerét Kelet-Európa országaira, és óriási mértékben kitá­gította befolyását a világban. Nyugat-Európában megerősöd­tek a kommunista pártok. A Szovjetunió a maga hatalmas és egyre növekvő hadipotenciáljával egyre inkább a földkerek­ség második nagyhatalmává nőtte ki magát. A világkommu­nizmus fenyegetése egyre valószerűbbé vált.

Ám tévedés lenne kizárólag a társadalmi rendszerek szem­benállására korlátozni a Nyugat és a kommunista világ egy­máshoz való viszonyát. Az 1917-es forradalom előtti Orosz­ország jó ideje gyarmatosítható régió számba ment a nyugati országok számára. A forradalom azt is jelentette, hogy a Nyu­gat elvesztette ezt a területet. Még Hitler számára sem annyira öncél volt a kommunizmus („bolsevizmus") elleni harc, mint inkább ürügy az „élettér" bekebelezésére és az ott élők újfajta rabszolgává tételére. A Szovjetunió Németország feletti győzelme és hatókörének kitágulása a világban igen nagy mértékben korlátozta a Nyugat lehetőségeit a földkerekség gyarmatosítására. Távlatilag pedig a Nyugatot végeredmény­ben az fenyegette, hogy visszaszorítják nemzeti határai közé, ami egyenértékű lett volna hanyatlásának, sőt történelmi bu­kásának perspektívájával.

Ebben a helyzetben a támadásban lévő kommunizmus el­leni sajátos háború, a „hidegháború" gondolata végképp ma­gától értetődő volt. A „hidegháború" kifejezést általában annak a konfliktusnak a megnevezésére használják, amely a kom­munista és a nyugati világ, közelebbről pedig a Szovjetunió és az USA között alakult ki, méghozzá rögtön a második vi­lágháború befejezése után. „Hidegnek" azért nevezték, mert a szemben álló felek közötti viszonyba nem vonták bele köz­vetlenül és teljes ütőerejükkel a katonai erőket. A Nyugat po­litikai és ideológiai vezetőinek egybehangzó elismerése sze­rint a modern fegyverekkel végrehajtott „meleg" háború esz­telenség lenne, mert mindkét harcoló fél pusztulásával járna, és, egyáltalán, lakhatatlanná tenné a Földet. Ráadásul arra a meggyőződésre jutottak, hogy a kommunista rezsimeket kép­telenség katonai úton megsemmisíteni. így hát a „meleg" há­borúk „kis", helyi háborúkra ós más országok háborúiban való részvételre korlátozódtak.

A gyakorlatban a hidegháború messze túllépett azon, hogy pusztán az USA és a Szovjetunió háború utáni konfliktusát jelentse. Folytatását képezte annak a szovjetellenes politiká­nak, amelyet a Nyugat vezetői a két világháború között, meg a Németország és szövetségesei által a Szovjetunió ellen ví­vott háború idején, 1941 és 45 között folytattak. Hatókörét tekintve átfogta az egész világot és az emberi élet minden szféráját: a gazdaságot, a politikát, a diplomáciát, az ideoló­giát, a propagandát, a kultúrát, a sportot, az idegenforgalmat. Felhasználták az emberek befolyásolásának minden eszkö­zét: a rádiót, a televíziót, a titkosszolgálatokat, a kongresszu­sokat, vitákat, a kulturális cseréket, a megvesztegetéseket, a nyilvánosságot. Kihasználtak mindent, amit lehetett, az ellen­fél sebezhető pontjait, bármely emberi gyengeséget – a nem­zetiségi viszályokat, a vallási előítéleteket, a kíváncsiságot, a hiúságot, a kapzsiságot, az irigységet, a kritikus beállítottsá­got, a félelmet, a kalandvágyat, az önzést, a szerelmet stb. stb. Egyszóval talán ez volt az első új típusú globális és totális háború az emberiség történetében.

A hidegháború nem korlátozódott az Európába való szovjet behatolás megfékezésére. Olyan harccá vált, amely az egész világon útját kívánta állni a kommunizmus elterjedésének. Cél­ja végső soron a Szovjetuniónak és a kommunista országok egész tömbjének teljes szétzúzása volt. Magától értetődik, hogy mindez ideológiai frazeológiába csomagolva: a cél a né­pek felszabadítása a kommunizmus járma alól, segítésük a nyugati (elsősorban amerikai) értékek elsajátításában, harc a népek közötti békéért és barátságért, a demokratikus szabad­ságjogokért és az emberi jogokért.

A hidegháború különös jellegű háború volt, az emberiség történetének első „békés" háborúja. Noha az ellenfelek olyan fegyverzettel rendelkeztek, amihez mérhetőt korábban egyet­len hadsereg sem mondhatott magáénak, nem vetették be közvetlenül egymás ellen. A közkeletű magyarázat szerint ezt a tény az teszi érthetővé, hogy a modern fegyverzetek alkal­mazása mindkét fél pusztulásával járna, és világkatasztrófát idézne elő. De hát ugyan mikor fordult elő, hogy az életha­lálharcban a következményektől való aggodalom visszatartot­ta volna az ellenfeleket? Annak idején az amerikaiak sem ha­boztak két atombombát is ledobni Japánra. Persze azért lé­tezett a következményektől való félelem, sőt tudatosan is szí­tották. Ez is részét képezte a hidegháborúnak. A fegyverke­zési hajsza és a „meleg" háborúval fenyegető politika a Nyu­gat részéről az ellenfél kimerítésére irányuló hadviselés volt. A Szovjetunió és szövetségesei erejüket meghaladó kiadások­ra kényszerültek.

A hidegháború leglényegesebb fegyverei az ideológiai, pro­pagandisztikus és lélektani eszközök voltak. A Nyugat kolosszális méretű anyagi és személyi kapacitást fordított a Szov­jetunió és szatellitállamai lakosságának ideológiai és pszicho­lógiai meggyúrására, mégpedig távolról sem jó szándékkal, sokkal inkább azért, hogy elkábítsa, demoralizálja az embe­reket, kiváltsa és felgerjessze bennük a legalantasabb indu­latokat és hajlamokat.

A hidegháború szervezői és végrehajtói azt tekintették fel­adatuknak, hogy eszmeileg, erkölcsileg és politikailag atomi­zálják a szovjet társadalmat. Szétzilálják a szociális és politi­kai struktúrákat. Megtörjék az ellenállóképességet, megrendít­sék az ellenfél lakosságtömegeinek eszmei és pszichikus im­munitását. Eszközük a dömpingerejű propaganda volt, amellyel az emberek figyelmét a valóságos szociális problé­mákról olyan szférák felé terelték, mint a szex, a filmcsillagok és gengszterek magánélete, a bűnözés, a deviáns élvezetek világa. Felkeltették és szították a nacionalista és vallási buz­galmakat, hamis mítoszokat és fétiseket kreáltak és gyöke­reztettek meg a lelkekben.

Ebbe a tevékenységbe több tíz- (ha nem száz-) ezernyi szakembert és önkéntest vontak bele, köztük titkosszolgálati ügynököket, egyetemi professzorokat, újságírókat, turistákat. A munkában felhasználták a múlt tapasztalatait, elsősorban a goebbelsi propagandagépezet modelljét, nemkülönben a mo­dern pszichológia és orvostudomány tanításait, leginkább a pszichoanalízisét. Egy nyugati szociológus megállapítását adaptálva azt mondhatnánk, hogy a hidegháborút nem a ka­pitalizmus nyerte meg, hanem az emberek megdolgozá­sára kifejlesztett legkorszerűbb eszközök, melyeket a ka­pitalizmus oldalán vetettek be.

A hidegháború tanulságai leromboltak egy egész sor több évszázados előítéletet. Ilyen volt például, hogy a népet nem lehet félrevezetni. A hidegháború egyértelműen bebizonyította, hogy az emberek befolyásolásának és a tömegek manipulá­lásának korszerű eszközeivel a népet még könnyebb is be­csapni, mint az egyes embert, méghozzá huzamosan, tetszés szerinti ideig, amíg csak fennáll ez az érdek, és rendelkezésre állnak ezek az eszközök.

Miután negyven évig képes volt következetesen és ko­losszális ráfordításoktól sem visszariadva kihasználni ezeket az ideológiai-pszichikai és gazdasági eszközöket, a Nyugat (és elsősorban az USA) gyakorlatilag teljességgel demorali­zálta a szovjet társadalmat, mégpedig mindenekelőtt annak vezető és privilegizált rétegeit, nemkülönben ideológiai elitjét és értelmiségét. Az eredmény: a világ második szuperhatalma döbbenetesen rövid idő alatt kapitulált.

Közkeletű az a felfogás, miszerint a Szovjetuniónak és sza­tellitállamainak veresége a hidegháborúban bebizonyította a kommunista társadalmi rend csődjét és a kapitalista rendszer fölényét. A magam részéről ezt a vélemény tévesnek tartom. A kommunista államok vereségét a legkülönbözőbb okok bo­nyolult komplexuma váltotta ki, köztük természetesen a kom­munista mechanizmus elégtelenségei is. Mindazonáltal ez még mindig nem bizonyítéka annak, hogy a társadalmi beren­dezkedés kommunista típusa életképtelen és tarthatatlan. Ugyanígy, a kapitalista Nyugat győzelmét is igen sok körül­mény szövevényes összhatása alapozta meg, köztük a kapi­talizmus előnyös vonásai is. De ez még nem bizonyítja a ka­pitalista rendszer fölényét.

A Nyugat kihasználta a Szovjetunió gyengeségeit, köztük a kommunizmus defektusait is. Kihasználta saját pozitív adott­ságait is, köztük a kapitalizmus teljesítményeit. De a Nyugat győzelme a Szovjetunió felett nem a kapitalizmus diadalát je­lentette a kommunizmus felett. A hidegháború meghatározott népek és országok közötti háború volt, nem elvont társadalmi rendszerek közötti. Elvégre ellenkező jellegű példákat is fel lehet hozni, amelyeket éppúgy bizonyítéknak tekinthetünk a kommunizmus fölényére a kapitalizmussal szemben. Itt van például a Szovjetunió villámgyors iparosítása, az ipar újjászer­vezése a Németországgal vívott háború közepette és Német­ország legyőzése ebben a háborúban, vagy akár a kommu­nista Kína helyzete a kapitalista Indiáéhoz képest. De önma­gukban ezek a példák sem bizonyítanak semmit.

A ténylegesen létező kommunista társadalom túlságosan rö­vid ideig – s ráadásul végképp kedvezőtlen körülmények kö­zött – létezett ahhoz, hogy kategorikus következtetésekre le­hessen jutni életképtelenségére nézve. A hidegháború távolról sem felel meg egy laboratóriumi kísérlet követelményeinek. Ahhoz, hogy levonhassuk a konklúziót, miszerint itt a kapita­lizmus győzte le a kommunizmust, az kellene, hogy az ellen­felek minden egyéb téren egyenlőek legyenek, kivéve társa­dalmi berendezkedésüket. Itt ez szóba sem jöhet. Egyszerűen az történt, hogy a Nyugat felülmúlta a Szovjetuniót azokban a vonatkozásokban, amelyek döntő szerepet játszottak a hi­degháborúban.

Az események további menete világossá tette, hogy a hi­degháborús folyamat olyatén felfogása, mintha itt két társa­dalmi rendszer harcáról lett volna szó, felületes és végső so­ron hibás. Nem szabad összekeverni a történelmi folyamat lényegét a formájával. A lényeget tekintve itt a Nyugat túl­élési harcáról volt szó, közelebbről pedig a globális fölény megszerzésére irányuló törekvéséről, lévén ez utóbbi a túlélés feltétele. A kommunista rendszer más országokban éppen ar­ra szolgált, hogy megvédje őket a Nyugat ezen aspirációjával szemben. A kommunista országok maguk is támadásba len­dültek, de a történelmi kezdeményezés nem tőlük származott, hanem a Nyugattól, amelynek törekvése ott rejtőzött a törté­nelmi folyamat mélyén, időnként tudatosan is leplezett módon. A történelmi kezdeményezés nem párt- vagy kormányprog­ram. Ritkán tudatosul adekvát formában. A kommunizmus azért vált a Nyugat támadási célpontjává, mert a Nyugattal szembeszegülő, sőt részben rátámadó világ kommunista for­mát öltött, ugyanis csak ebben az alakban volt képes ellenáll­ni, sőt időnként felülkerekedni. Éppen ezért összpontosult a figyelem a kommunizmusra. Ezen kívül a kommunizmus elleni harc ebben az időszakban igazolást is nyújtott a Nyugatnak minden manőverre a világ egészén. A kommunista országok veresége a hidegháborúban egyszersmind meg is fosztotta a Nyugatot valódi törekvéseinek eme palástoló jogcímétől.

A nyugatosítás

A Nyugat nem egyéb, mint specifikus társadalmi képződmény, melynek megvan a maga meghatározott szociogeográfiai tere, különös struktúrája, s a nagy emberi közösségek sajátos együttélési törvényszerűségei alapján létezik. Ennek a társa­dalmi kolosszusnak, hogy egzisztálni tudjon, további léttérre van szüksége, létezésének biztosításához elengedhetetlen számára a földkerekség egész maradék szférájának felhasz­nálása. Ez pedig egyre nehezebb lesz. Először is a kommu­nizmus drasztikusan lehatárolta a vadászterületet. Másodsor­ban folyvást új vadászok bukkannak elő, például Japán. Har­madjára, a többi ország is vonakodik elfogadni az alárendelt szerepet, maga is hasznot akar húzni a dologból, „makrancoskodni" kezd. Negyedszer, a korábbi katonai módszerek veszélyessé váltak még a Nyugat számára is. Egyszóval eljött az ideje a politikai stratégiaváltásnak. Úgy gondolom, a Nyu­gat új politikai stratégiájának megnevezésére megfelelő lesz a nyugatosítás (vagy a westernizáció) terminus. Az alábbiak­ban nagy vonalaiban felvázolom, mit is értek ezen.

A nyugatosítás alapjában a Nyugat azon törekvése, hogy a többi országot magához hasonlóvá tegye a társadalmi beren­dezkedés, a gazdaság, a politikai rendszer, az ideológia, a pszichológiai mechanizmusok és a kultúra tekintetében. Ideo­lógiailag ez úgy jelenik meg, mint a Nyugat humánus, önzet­len és felszabadító jellegű küldetése, amely a civilizáció csú­csát jelenti, és összesít magában minden elképzelhető erényt. „Mi szabadok vagyunk, gazdagok és boldogak – sugallja a Nyugat a westernizálandó népeknek -, és benneteket is hoz­zá akarunk segíteni a szabadsághoz, gazdagsághoz és bol­dogsághoz." A nyugatosítás lényegének persze mindehhez az égvilágon semmi köze.

A nyugatosítás valódi célja a többi ország bevonása a Nyugat befolyásolási, hatalmi és kizsákmányolási szférá­jába. Természetesen nem egyenrangú és egyenjogú partne­rekként – ez már csak a tényleges erők egyenlőtlensége miatt is lehetetlen -, hanem olyan szerepben, amelyet a Nyugat lát jónak kiosztani rájuk. Ez a szerep ideig-óráig a nyugatosított országok polgárainak egy részét is kielégítheti. De egészében véve másodrangú és kiszolgáló jellegű. A Nyugatnak megvan az ereje ahhoz, hogy ne engedje meg tőle független nyugati típusú országok létrejöttét, amelyek veszélyeztetnék hatalmát a Föld általa már meghódított részén, illetve perspektivikusan, az egész világon.

Egy meghatározott ország nyugatosítása nem egyszerűen annyit tesz, hogy a Nyugat hatást gyakorol erre az országra, nem pusztán a nyugati életforma egyes elemeinek átvételét jelenti, nem merül ki a Nyugaton kialakult értékek elfogadá­sában, nem korlátozódik a nyugati turistautakra és effélékre. Sokkal mélyebb és fontosabb változást jelent a szóban forgó ország sorsában. Magának az életnek alapvető átstrukturáló­dását jelenti, az ország társadalmi szerveződésének, irányí­tási rendszerének, ideológiájának, az emberek mentalitásának kicserélődését. Ezek a metamorfózisok persze nem öncélként hajtatnak végre, hanem a fent jellemzett célok elérésének esz­közei.

A nyugatosítás nem zárja ki a westernizálódó ország ön­kéntes részvételét ebben a folyamatban, sőt egyenesen ez irányú felajánlkozását. A Nyugatnak éppen az kell, hogy a kiszemelt áldozat maga dugja a fejét a torkába, miközben még hálás is ezért. Erre szolgál a hatékony csábítási mechanizmus és a tömegek ideológiai megszédítésének gépezete. De a nyugatosítás mindenképpen aktív beavatkozást jelent a Nyu­gat részéről, amely magában foglalhatja az erőszakot is. A nyugatosítást felvállaló ország önkéntessége még nem jelenti azt, hogy népességének egésze egyöntetűen elfogadja sorsa ilyen fajta alakulását. Az országon belül harc folyik a polgárok különböző kategóriái között a nyugatosodás mellett, illetve ellen. Van olyan is, hogy a nyugatosítás kudarcot vall, mint például Irán és Vietnam esetében.

A Nyugat egész eddigi civilizatorikus és felszabadító tevé­kenységének egyetlen célja volt, hogy magának szerezze meg a világot és ne engedje át másoknak, hogy a másokéi helyett a saját érdekeihez igazítsa. Környezetét mindig úgy alakította, hogy az ő országai minél kényelmesebben élhes­senek benne. Ha ebben akadályozták, semmilyen eszköztől sem riadt vissza. A nyugati országok történelmi útját erőszak, csalás és megtorlás szegélyezte. Mikor azonban megváltoztak a körülmények a világban, váltania kellett a Nyugatnak is. Má­ra más a stratégiája és taktikája, de a dolog lényege az ma­radt, ami volt.

Manapság a Nyugat a problémák békés megoldását propa­gálja, minthogy a katonai megoldás önmaga számára is ve­szélyes, a békés módszerek pedig egyfajta felsőbb, igazságos bíró reputációját kölcsönzik neki. De van ezeknek a békés megoldásoknak egy sajátossága: kényszerítő jellegűek. A Nyugatnak megvan a maga hatalmas gazdasági, propagan­disztikus és politikai ereje ahhoz, hogy a makacskodókat bé­kés úton is rákényszerítse az ő érdekeit szolgáló viselkedésre. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a békés módsze­reket szükség esetén katonaiakkal is ki lehet egészíteni. Úgyhogy bárhogyan kezdődjék is valamely ország nyugatosítási folyamata, elkerülhetetlenül kikényszerített westernizációba torkollik.

Kidolgozták a nyugatosítás taktikáját is. Milyen lépésekről van szó? Először is diszkreditáld a nyugatosítandó ország tár­sadalmi berendezkedésének összes alapvető attribútumát. Destabilizáld az országot. Járulj hozzá a gazdaság, az állam­apparátus és az ideológia válságához. Atomizáld az országot, hogy a nép egymással vetélkedő csoportosulásokra essék szét, támogass minden ellenzékiséget, korrumpáld az értelmiségi elitet és a privilegizált rétegeket. Mindeközben propagáld a nyugati életforma előnyeit. Támassz az emberekben irigysé­get a nyugati bőség iránt. Keltsd fel azt az illúziót, hogy ez a bőség számukra is hamarosan elérhető, mihelyt az ország nyugati mintájú átalakítás útjára lép. Fertőzd meg a társa­dalmat a nyugati életforma devianciáival, úgy állítva be őket, mint az egyén valóságos szabadságának kifejeződését. Csak abban a mértékben nyújts gazdasági segítséget a nyugatosítandó országnak, amennyire ez hozzájárul gazdasága szétzi­lálásához, függővé teszi azt a Nyugattól. Mindez egyszer­smind a Nyugatot az önzetlen megmentő dicsfényével övezi, aki megszabadítja a szóban forgó országot korábbi életformá­jának nyűgeitől.

A langyos háború

A hidegháború befejezésével nem szűnt meg a nyugat harca a Szovjetunió, illetve Oroszország ellen. A harc ezen új sza­kaszát „langyos háborúnak" nevezem. Ezt a háborút szigo­rúan a nyugatosítás által megkövetelt stratégia és taktika sza­bályainak megfelelően vívják. Mindenekelőtt az ideológia szfé­ráját érinti. Szovjet ideológián itt nem a marxizmus-leninizmus értendő, hanem az ország népességének általában vett ideo­lógiai beállítottsága, amelyben az említett marxizmus-leniniz­mus csak egy részt képezett, s ha egyáltalán a legjellegze­tesebbet, akkor is csak formálisan.

A szovjet emberekben az állami ideológia igyekezett ellen­szenves képet kialakítani a Nyugatról. Ebben nem látok sem­mi bűnt vagy erkölcstelenséget, lévén ez a reális történelem­ben normális, megszokott jelenség. Hiszen Nyugaton – noha ott nem létezik egységes állami ideológia – a tömegekben korábban is, most meg azután kettőzött erővel, ugyancsak ideológiailag tendenciózus és hamis elképzeléseket ültettek el a Szovjetunióról és a kommunista társadalomról. A nyugati emberek ideológiai megdolgozása semmivel sem marad el a kommunista országokéitól, sőt, sok tekintetben még felül is múlja azt.

A Szovjetunió lakosainak tömegében mindig is élt a Nyugat bámulata. Az állami ideológia harcolt ez ellen, és, legalábbis formálisan, igyekezett elfojtani. A válság kezdetekor (tehát a „peresztrojka" indulásakor) azonban még a hivatalos ideoló­giában is meghökkentő fordulat következett be a Nyugathoz való viszony tekintetében. Átestek a ló másik oldalára, még­hozzá a hatalmi szervek tudtával, példájára, sőt sugallatára. A Nyugat előtti tisztelgés nem volt többé tiltott dolog. A szovjet embereket hallatlan intenzitással kezdték beoltani a Nyugat pozitív imázsával, nyugatbarát érzelmekkel. A lakosság ilyen szellemű ideológiai meggyúrásában aktív részt vállalt egy nagy csomó köpönyegforgató is – korábban zömmel a nyugatellenesség rendíthetetlen propagátorai -, nevezetesen az ideológiai és agitációs apparátus munkatársai, a szovjet mé­dia, a nyugati szovjet emigráció, a szovjet kultúra Nyugaton népszerűvé vált személyiségei, olyan szovjet polgárok, akik­nek sikerült Nyugatról hiánycikkeket behozniuk, sőt, a legfel­sőbb szovjet vezetés képviselői is. Persze nem maradt tétlen a nyugati propaganda sem. Nemcsak hogy felhagytak az aka­dályozásával, de éppenséggel elő is segítették. Sokan, akik korábban aktív részesei voltak a szovjet- és kommunizmusel­lenes propagandának, most díszvendégekké lettek a Szovjet­unióban. Elkezdték őket publikálni a szovjet sajtóban. Egyre többen hivatkoztak rájuk mint tekintélyekre, hovatovább a leg­felsőbb vezetők körében is. Tanácsokért fordultak hozzájuk: milyen intézkedésekre van szükség, hogy minél előbb felszá­moljanak mindent, ami szovjet, és hasonulhassanak a Nyu­gathoz.

A szovjet hivatalos ideológia tökéletesen képtelennek bizo­nyult arra, hogy megvédje saját társadalmi rendjének pozitív eredményeit és bírálja a Nyugat hiányosságait; felkészületle­nül állt a nyugati ideológia frontális támadása előtt. Az ország­ban ideológiai pánik bontakozott ki. Megjelentek az eszmei disszidensek, köpönyegforgatók, árulók. Az ideológia táborno­kai sorra álltak át az ellenséghez. Egymást túllicitálva élvezkedtek a szovjet történelem, társadalmi rend és általában a kommunizmus befeketítésében.

Az ideológiai fordulat nem korlátozódott a tudati szférára. Az új ideológia („új gondokozás") egyre mélyebben hatolt a gyakorlatba is. Miután belekapott egy sor értelmetlen, erősza­kos reformba, s csődbe jutott velük, a szovjet vezetés végül is az ország erőszakos nyugatosításának útjára lépett, nyugati politikai formákat és társadalmi viszonyokat oktrojált a társadalomra. A propaganda nyelvén mindezt piacgazdaság­nak és demokráciának nevezték. Hangsúlyozom: ezek az át­alakítások határozottan mesterkéltek és erőszakosak voltak. A Szovjetunióban korábban nem jöttek és elvileg nem is jö­hettek létre a kapitalista társadalmi viszonyok és a nekik meg­felelő politikai formák bevezetésének előfeltételei. A nép tö­megeiben egyáltalán nem merült fel a kapitalizmusra való át­térés igénye. Erről csak az „árnyékgazdaság" bűnözői álmo­doztak, egyes disszidensek, rejtőzködő ellenségek, meg a pri­vilegizált rétegek egyes képviselői, akik jelentős vagyonra tet­tek szert, és szerették volna legalizálni azt. Az a szenvedélyes rombolókedv, melynek áldozatává válhatott bármi, ami szov­jetnek minősült, az új szovjetellenes és kommunistaellenes propaganda, más szóval a tömeges népbutítás hozadéka volt, a hatalom legfelsőbb szféráiban meg egyszerűen azé a vá­gyé, hogy megfeleljenek a nyugati főnökök elvárásainak, hi­szen az ő támogatásuk nélkül már régen a történelem sze­métdombjára kerültek volna.

A Szovjetunió erőszakos nyugatosításának eredményei ha­marosan meg is mutatkoztak. Megkezdődött a szovjet társa­dalom összes tartópillérének rohamos eróziója. A gazdaság szétzilálódott, a kultúra leépült, a lakosság széles tömegeinek morális és pszichikai állapota mélyre süllyedt. Az állítólagos bűnös kommunizmus és SZKP elleni harc ürügyén a szó szo­ros értelmében lerombolták az államiság egész rendszerét. A Szovjetunió széthullott. Az ország egész területén véres konf­liktusok támadtak. Elburjánzott a bűnözés. Szinte kivétel nél­kül megsemmisítették a szovjet történelem legjelentősebb vív­mányait, amelyekben embermilliók sok évtizeden át alkotott, bámulatra méltó teljesítményei testesültek meg. Megkezdődött az ország javainak olyan szemérmetlen mértékű szétrablása, amilyet korábban még egy háborús győztes sem engedett meg magának az alulmaradt ellenféllel szemben. A langyos háború befejező szakaszához érkezett: Oroszország gyarmati demokráciává tételéhez.

A gyarmati demokrácia

A nyugatosítás a gyarmatosítás egy sajátos formája, amelynek eredményeképpen a kolonizált országban – ezt a terminust javaslom – a gyarmati demokrácia berendezkedése jön létre. Ez, egy sor jellemzője alapján, lényegében a korábbi nyu­gat-európai, különösen pedig brit gyarmatosítási stratégia foly­tatását képezi. Mindazonáltal egészében véve új jelenség, a modern idők sajátja. Feltalálójának teljes joggal az Egyesült Államok tartható.

A gyarmati demokrácia nem a kolonizált ország természetes fejlődésének eredménye, nem belső körülményeinek, forra­dalmi-politikai rendje törvényszerűségeinek eredőjeként áll elő. Ez egy mesterséges, kívülről rákényszerített formáció, amely ellentmond fejlődése történelmileg kialakult tendenciáinak. Ezt a rendet a gyarmatosítás módszereivel szilárdítják meg. A gyarmatosítandó országot eközben kiszakítják korábbi nemzetközi kapcsolatrendszeréből, amit részben az országok között korábban fennálló tömbösödés felbomlasztásával, rész­ben a nagy országok lerombolásával érnek el – lásd a szovjet blokk, a Szovjetunió és Jugoszlávia esetét.

A korábbi viszonyrendszeréből kiszakadt ország látszólag fenntarthatja szuverenitását. Úgy lépnek vele új kapcsolatok­ra, mintha egyenrangú partnernek tekintenék. A lakosság je­lentős része megőrizheti a korábbi életforma bizonyos elemeit. Létrehozzák az állítólag nyugati típusú gazdaság új fókusz­pontjait, mégpedig vagy nyugati bankok és konszernek el­lenőrzése alatt, vagy, nyíltabban, közvetlenül nyugati tulajdo­nú, illetve vegyes vállalatok formájában. Persze ezek a gaz­dasági fókuszpontok valójában csak imitációi a modern nyu­gati gazdaságnak.

Az országra ráerőltetik a nyugati politikai szisztéma külsőd­leges jegyeit: a többpártrendszert, a parlamentet, a szabad választásokat, az elnököt és így tovább. De itt mindezek csu­pán egy végképp nem demokratikus, sokkal inkább diktatóri­kus („autoritárius") rezsim szemfényvesztései. Az országnak a Nyugat érdekében történő kizsákmányolását a lakosság egy jelentéktelen hányada vezényli le, amely éppen ennek a funk­ciónak a haszonélvezője. Ezeknek az embereknek magas életszínvonal jár ki, amely összevethető a Nyugat gazdagabb rétegeiével.

A gyarmatosított országot olyan helyzetbe hozzák, hogy képtelen legyen az önálló létezésre. Hadi tekintetben oly­annyira demilitarizálják, hogy az ellenállás gondolata fel se merülhessen. A fegyveres erőkre csak azért van szükség, hogy féken tartsa a lakosság tiltakozó akcióit és az ellenzék kísérleteit a helyzet megváltoztatására. A nemzeti kultúrát szá­nalmasan alacsony szintre degradálják. A nyugati kultúra – pontosabban kulturálatlanság – legprimitívebb mintái lépnek a helyébe. A népnek a demokrácia pótlékaként marad az el-züllés szabadsága, a hatalom általi ellenőrzés meglazulása, a szórakozási lehetőségek, általában egy olyan értékrend, amely felmenti az embert az öntudat és az erkölcsi korlátok követelményei alól.

Vaknak kellene lennünk, hogy ne vegyük észre: Oroszor­szágra mai vezetői a gyarmati demokrácia sorsát akarják rá­erőszakolni. És saját népünk ellenségei és hazaárulók len­nénk, ha ezt a folyamatot úgy fognánk fel, mint ami á*"nép javát szolgálja. Oroszország soha és semmilyen körülmények között nem lesz nyugati típusú és az ilyenekkel e tekintetben egyenértékű ország, nem lesz a Nyugat részévé. Ezt kizárják földrajzi, történelmi és aktuális nemzetközi viszonyai, nemkü­lönben az őt alkotó népek jellege.

Amikor e meggyőződésemnek hangot adok, távolról sem ál­lok be az Oroszország kivételes sorsát hirdetők táborába. Vé­leményem szerint, ha valakinek itt kivételesnek tekinthető a sorsa, az a Nyugat, nem Oroszország. A nyugati típusú társa­dalmi berendezkedés (a kapitalizmus és a demokrácia) csak a világ egy néhány államában vezetett pozitív eredményekre, nevezetesen a Nyugat meghatározott humán potenciállal ren­delkező országaiban. A világ népeinek döntő többsége számá­ra vagy végzetesnek bizonyult, vagy a Nyugat függelékének és gyarmatosítási szférájának sorsát jelentette. Oroszország már játszott rendkívüli szerepet az emberiség történetében, amikor megteremtette a kommunista társadalmi rendszert, amely átmenetileg lehetővé tette számára, hogy megőrizze függetlenségét a Nyugattól, és ugyanerre ösztönzött más né­peket is. Most elvesztette ezt a szerepét, az is lehet, hogy mindörökre. A Nyugat ezúttal egyszerűen lehetetlenné fogja tenni, hogy Oroszország személyében hathatós nyugati típusú konkurens jelenjék meg a világpiacon. Oroszország nem part­nerként kell neki a világon való osztozkodásban, hanem csak mint az osztozkodás tárgya. A Nyugat terveiben az oroszoknak hasonló a rendeltetése, mint a nem-nyugati népeknek: má­sodrangú és egy valamikori nagy ország és a világ második szuperhatalma számára szégyenletes szerepet szánnak neki.

Megmenekülhet-e Oroszország attól, hogy ilyen sors jusson osztályrészéül? Sok esélye nincs rá, de teljességgel azért ki sem zárható. Ennek legfontosabb feltétele – véleményem sze­rint – mindenesetre az, hogy teljes egészében és kíméletlen őszinteséggel belássa, milyen helyzetbe is került, és milyen okokból. Oroszországban ugyanis félnek ettől a felismeréstől. A megfékezhetetlen szómágia megszállta a társadalom egész intellektuális szféráját. Az emberek félnek bevallani maguk­nak, hogy a történelem legnagyobb ostobaságát követték el, amikor önként alárendelték magukat a reformereknek és ezek nyugati felbujtóinak; s ha erre rádöbbennének is, óvakodnak hangosan kimondani. Azt gondolom, éppen ez a félelem a legnagyobb akadálya a jelzett alternatíva megvaló­sulásának.

1993. június

(Fordította: Havas Ferenc)

A történelmi szakaszolás kérdéséhez

A modern társadalomtudományoknak a '90-es években az az egyik alapproblémája, hogy magyarázatot adjanak a rend­szerváltással lezáruló folyamatra, hiszen ebben egyetértenek a társadalomkutatók, vita csak arról van, hogy mikor kezdődik: 1917-ben vagy 1945-ben. Ez a határvonal a különböző elmé­leti iskolák között is.

A lezáródott folyamat lényege, hogy eldőlt a világhatalo­mért folytatott harc. Éppen ezért 1989-1990 több különböző hosszúságú korszak határát egyesíti. A legközvetlenebbül megragadható fejlődési szakasz (ahogy a hasznos középis­kolás történelemkönyv címlapja is bemutatja) 1944(45) és 1990 közé esik és Jaltával kezdődik. De kezdhető egy másik folyamat 1917-től is (a NOSZF) vagy 1914-től is. Még egy olyan hosszabb szakaszt is fel lehet állítani, amely a 19. szá­zadi polgári demokratikus forradalmak befejeződésével és az ezekre történt reakcióval kezdődik el. (Sőt, tekintettel a világ­hatalomért folytatott harcban beállt fordulatra egészen, a Ró­mai Birodalom bukásáig vissza lehetne menni, de ezt már nincs értelme külön önálló fejlődési szakasznak tekinteni.) Itt részletesebben csak a 1944-1990 közé eső szakasszal foglalkozunk, de jól megragadható a másik kettő sajátossága is. A 1917(14)-1990 közé eső folyamat pl. mint a szocialista tapasztalat megjelenése, a 19. század közepétől a 20. század végéig tartó periódus pedig az „államkapitalizmus" (Lenin) korszakaként jellemezhető, amely tartalmazza a klasszikus gyáripar fellendülését, virágkorát, többszöri megújulását és meghatározó szerepének megszűnését. Ez az utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy a most kezdődő szakaszt a hagyományos gyáripar termelésmeghatározó formája alapján nem lehet magyarázni.

Az 1944-1990 közé eső periódus az atomkor, ami a két világrendszer egymáshoz való viszonyának meghatározása: az atomfegyver által kialakult világpolitikai szerkezet. – Itt el­sősorban nem az atomenergia, illetve az atomfegyverek ter­melésének módja adja a szerkezetet, hanem az atomelretten­tés, az atomfegyver megléte. E korszak előrejelzése megta­lálható Leninnél, amikor azt mondta, hogy meg fognak jelenni olyan új, tömegpusztító fegyverek, amelyek lehetetlenné te­szik a háború kitörését. – Az atomkorszak lényege, hogy le­hetővé tette a világpusztító háború elkerülését és aminek a vége az atomfenyegetés megszűnése.

„A politika elsődlegessége" új megközelítésben és a nemzetközi politikai gazdaságtan módszere

A társadalomtudományi elemzésnek fel kell dolgoznia azt, hogy itt nem pusztán a technológiai folyamat a szerkezetmeg­határozó tényező, hanem az atomfenyegetettségen keresztül egy tudati elem. Közvetlenül ekkor is megmarad az „anyagi" tényező meghatározó szerepe, csak nem a vulgárisan értel­mezett technológiai folyamaté, hanem a fegyver sajátos „anyagi" jellegű természete válik meghatározóvá. A választha­tó alternatíva a földi élet megszűnése, illetve a világháború elkerülése. Az atomfenyegetésnek mint „anyagi" tényezőnek ugyanakkor valóban megfelel a két világrendszer, a két kato­nai tömb szembenállása, egymás mellett élése, vagyis a hi­degháború. Az atomfenyegetés árnyékában a tudatosság azt jelenti, hogy a döntéshozókban megvan a felelősség a háború elkerülésére. (De hogy mennyire nem pusztán tudati kérdésről van szó, és hogy a tudatosságon rések is találhatók, azt a csernobili atomerőmű katasztrófája is jól példázza, amelynél feltételezhető – noha erről eddig nyíltan senki sem beszélt -, hogy nem pusztán hanyagságból adódó véletlen baleset tör­tént, hanem a politikai felelősség gyanúja is felvetődik.)

Abban az értelemben beszélhetünk a politika elsődlegessé­ge tételének továbbfejlesztéséről, hogy már nem elegendőek a folyamatok ábrázolásához a politikai gazdaságtan hagyo­mányos kategóriái, a vállalat, gazdasági egység, monopóli­um, állami beavatkozás stb., hanem olyan nagy átfogó szer­vezetekről kell beszélnünk, mint a katonai tömbök, a frakci­ók, és ezek egymáshoz való viszonya, amelyek a szűkeb­ben vett gazdasági folyamatok valóságos (és nem csak „eszmei") szervezeti keretét alkotják, még pontosabban, ezek a nagy terjedelmű szervezeti kategóriák jelentik a termelés meg­határozó, kiinduló feltételt alkotó szervezeti alapformáit, ame­lyekből a többi, ezekhez képest kisebb terjedelmű – korábban meghatározó szerepet játszó – kategóriák működését le lehet és le kell vezetni (és nem fordítva!). A katonai tömb, a frakció, az osztálypárt, világrendszer stb. konkrét gazdasági, termelési szervezeti alapkategóriává vált – válik, és maga alá rendeli a korábban meghatározó kategóriákat. A korábbi „felépítmé­nyi" kategóriák „alappá" válnak.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszeréről

Az antifasiszta koalíció felbomlása olyan szembenállást hozott létre, amely nem szüntette meg végérvényesen az összekap­csolódás bizonyos formáinak lehetőségét. Szemben áll a két világrendszer, amely a második világháború megvívásá­nak eredményeként jött létre. Egymást meg akarják semmisí­teni, egymás ellenségei, de ugyanakkor az atomkorszakban nem tudják legyőzni egymást, egymás mellett kell élniük, ez az ún. „békés egymás mellett élés". Ez egy sajátos együtt­működés, aminek különböző fokozatai vannak (pl. az enyhü­lés korszaka), bár az együttműködés szó részben félrevezető lehet, ha erkölcsi jelentésére gondolunk, mert a szembenál­lás nem együttműködés. A lényeg, hogy az egyes világrend­szereken belüli állapotokat nem pusztán az adott tömb vagy rendszer belső logikájából, hanem a két tömb, a két rend­szer egymással való kölcsönhatásának a logikájából lehet csak ténylegesen megérteni. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a tömbök belső életére gyakorolt következményeiből lehet a bel­ső, finomabb szakaszolását elvégezni. A tömbök „saját", belső politikai rendszerei fontos elemei a róluk alkotott képben, de a „szabad világ" és a „rab nemzetek", demokrácia az egyik oldalon, önkényuralom a másikon kettősségében nem lehet megérteni a rendszerek fejlődését. – Egyebek között a kelet-európai rendszerváltás sem érthető meg enélkül.

Az atomfegyverek mellett azonban jelen van a hagyomá­nyos fegyverzetnek a fejlesztése is, ami miatt a második vi­lágháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el fegyverek dörgése nélkül. Ez a korszak lényegéhez tartozik. Gramsci, aki az I. világháború katonai helyzetével jellemezte a korszak nemzetközi és belső politikai szerkezetét, kifejezését használ­va és kiterjesztve, az „állóháború" a hagyományos fegyverek szintjén folyamatosan jelen van. Természetesen nem katonai értelemben, hanem úgy, hogy a két világrendszer regionálisan folyamatosan háborúban áll egymással.

Az ún. egyensúly vagy status quo egyszerre jelenti az atom­elrettentés és a hagyományos fegyverekkel vívott háború je­lenlétét. Emiatt mindig választani lehet és kell is, a regionális konfliktusok és a világháború között. Ez embertelen választás, de végig így jelenik meg az alternatíva.

Azok az erők, amelyek azt mondják, hogy most már nem lehet világháborút vívni, akik elutasítják a másik fél totális le­győzését, a józanabbak, ha így fogalmazunk, képviselik azt, ami megszünteti ezt. Ebből nő ki az új világrend, amely már egy új fejlődési szakasz. Ez az új periódus az új technológiai szintre épülő új világrend az űrkorszak.

Ez az ellentmondás, aminek technikai alapjáról beszéltünk, a politikai szerkezetben következőképpen mutatkozik meg: A kiindulópont természetesen a világrend két pólusossága. De a status quo-ból azonnal következik egy árnyaltabb polarizá­lódás is. Ennek a leírásához jól használható az ún. dominó­elv, ill. ennek konkretizálása. így a két pólus tovább tagolható négy-öt pólussá. Ennek a finomított dominó-elméletnek lé­nyege, hogy mindkét világrendszeren belül (az egymás mel­lett élés szükségszerűsége miatt) kifejeződik a másik fő pólus képviselete is. Mind a két táboron belül jelen van az ellenfél érdekével egybeeső irányban mozgó intézmény. Ez az ere­deti két pólust már négyre növeli, de ezek a pólusok még különböző módon összekapcsolhatók és egymással kombinál­hatók, ami tovább növeli a figyelembe veendő tényezők szá­mát. A politikai szerkezet finomabb elemzését ebben a kor­szakban ezeknek a pólusoknak mozgásával, összekapcsoló­dásaikkal és szétválásaikkal lehet leírni.

A „dominó"-ban az egyik pólus a fejlett tőkés országok meg­határozó katonai ereje, amellyel szemben saját, belső ellen­zéke áll. Ez bizonyos értelemben egybeesik a szocialista vi­lágrendszer által kifejezett érdekmozgással. Ugyanez a szo­cialista világrendszeren belül is megismétlődik: a fő katonai erő és az ezzel szemben álló viszonylagos ellenzék, amely a másik tábor fő mozgási irányához illeszkedik. Továbbá többek között a két „ellenzékinek" nevezett tényező mozgása is összehangolódhat.

Mindkét ellenzéki tényező szociáldemokrácia, ami a nyugati világban ténylegesen a „hagyományos" szociáldemokrácia, amely a fő erőhöz képest balra van, a szocialista táborban a szociáldemokrácia vagy a revizionisták) a fő erőhöz képest (a kommunista párt hegemóniájához képest) jobbra van. A két szociáldemokrata tényező ellentétes irányba mozog, miköz­ben egyúttal közös gyökerük is van. Ha a két irányban kifejtett mozgásukat koordinálják, ez például egy ötödik tényező. Azonban a két szélsőnek nevezett pólus is összekapcsolódhat és össze is kapcsolódott – tulajdonképpen a két belső pólus ellen (pl. ilyen jelenség a „forró drót"), ez egy újabb tényező. Sőt a szélső pólusok is tagolódnak szélsőséges és nem-szél­sőséges frakciókra. Ez utóbbiaknak a két tábor közötti összefogása vezet az egypólusú világrendszer kialakulásához.

A fenti képet tovább árnyalja az egyes tömbök saját belső logikája, politikai rendszere is. A szocialista táboron belül pl. a demokratikus ellenzék, amely nem azonos a szociáldemok­rata frakcióval, és amely meglehetősen bonyolult közvetítő funkciót tölt be a különböző vezető politikai pólusok között. Ilyen sajátos demokratikus ellenzékre Nyugaton nincs szük­ség. De a bűnözés is rendelkezik bizonyos közvetítő szerep­pel mind a két táboron belül. A felsorolást még folytathatnánk.

Érdekes közelítés található Thompsonnál a hidegháború nemzetközi politikai rendszerére: „A két tábor ideológiailag csak egyetlen dologban azonos: kölcsönösen gyűlölnek min­den elnemkötelezettséget, neutralizmust vagy harmadik utat. Ha egy ilyen út lehetséges volna, az közvetlen csapást jelen­tene az exterminizmus legitimitására. Dubčeket és Allendét el kellett távolítani, mivel az ideológia legérzékenyebb területé­hez érkeztek: sikerük kihívást jelentett volna a kölcsönös ideo­lógiai erőtérrel szemben." Thompson modelljével egyetértek, csak az értékelésével nem. A harmadikutasság elutasítása ugyanis nem pusztán ideológiai öncél, hanem egy sajátos együttműködés a második világháborúban legyőzött harmadik pólus újrakeletkezésének megakadályozására, ezáltal ez a béke ügyének szolgálata az adott viszonyok között.

Majd így ír Thompson: „… a törésvonalon átnyúló nemzet­közi szövetségek nélkül nem képzelhető el siker… az el­lennyomás nem származhat a másik féltől, csupán az egyes blokkokon belül élő népek ellenállásából… Mindaddig, amíg az egyik tömb ellenállási mozgalma a másik szövetségese­ként kategorizálható, az exterminizmus (a fegyverrendszer és kiszolgáló alrendszerei által alkotott komplexum) képes lesz a tömb saját területén rendet tartani, megerősíteni az ideoló­giai kontrollt és végső soron visszanyerni erejét. Így csupán a nemzetköziség újrateremtése révén lehetséges a feladat nagyságához szükséges erők felvonultatása. Ennek az inter­nacionalizmusnak tudatosan antiexterministának kell lennie: szembe kell helyezkednie mindkét tömb ideológiai imperatívu­szaival…" (Hosszú béke, Fejlődéstanulmányok 10., Megjegy­zések az exterminizmusról, a civilizáció utolsó ..szakaszáról, 93-97. o.)

Ezzel szemben szerintem viszont az egyik tömb ideológiá­jának feltétlenül győznie kell a másik felett, csak ez az ideo­lógia nem azonos azzal, ami belőle ténylegesen látható a hi­degháború idején. Az új világrend kibontakozása magával fog­ja hozni a „népek" számára azt, amit a korábbi két tömb leg­jobb ideológiai hagyományainak az egyesítése képvisel. Ugyanis a hidegháború idején a legmodernebb nyugati tech­nikai és társadalomszervezési elveknek megfelelő ideológiát a keleti tömbben juttatták kifejezésre.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszerét Gyar­mati György J. Smith: A hidegháború c. könyvéhez írt utósza­vában így foglalja össze: „A hidegháború alapképlete a század közepén létrejött szovjet-amerikai szembenállással, illetve a

Föld számos országának ellenlábas rendszerekbe, stratégiai-politikai tömbökbe szervezésével írható le. … Tudjuk, hogy a többnyire helyi háborúként megvívott konfliktusok szinte szakadatlan láncolata mögött – hol nyilvánvalóan, hol közve­tettebb módon – az Egyesült Államok és a Szovjetunió szu­perhatalmi rivalizálása húzódott meg… Ez egy olyan frontkor­látos küzdelem volt, ahol szembenálló fegyverrendszerek éles erőpróbája már nem lett volna értelmezhető győzelem-vere­ség dimenziókban, hiszen a hadviselők mindegyikét – és a civilizáció döntő hányadát – fenyegette pusztítás. Ebből ere­dően a hidegháborút a hátországban, a katonai ütőerőt (is) előállító gazdaságban vívták meg. …Hogyan vált a Kelet egyre inkább nem csupán utolérés – hanem követésképtelenné is ebben a világversenyben, amelynek meghatározó tényezőjévé vált, hogy Nyugaton a technológiai modernizáció több gene­rációja váltotta egymást, és a csúcstechnológiák néhány év alatt háztartási cikként szervesültek a társadalom hétköznap­jaiba. Miként növelte a fejlettségbeli aszimmetriát, hogy mi­közben a Nyugat az informatikai társadalom kiépítésén mun­kálkodott, Keleten alig jutottak túl az iparosítás hagyományos stádiumán."

Ez utóbbi kérdésekre nem lehet akkor válaszolni, ha a hi­degháború szerkezetét a lenini imperializmus-elmélet meg­hosszabbításaként, egyszerűen a két szuperhatalom közötti területi felosztás mintájára értelmezzük. A magyarázathoz összefüggést kell keresnünk a nyugati fejlődés és a keleti ideo­lógia között: a keleti szocialista ideológiát nyugati „lerakatként" fogjuk fel. Csak a keleti tömb propagandája őrizte meg a ha­gyományos imperializmuselméletet: a „feltartóztatás-elretten­tés" fogalmai dinamikát tükröznek. A Jalta utáni korszak po­litikai szerkezetét az is jellemzi (ami egyébként visszavezet­hető az I. világháború, sőt a marxizmus kialakulásának az időszakára), hogy a nyugati fejlődésnek megfelelő ideológia a tömbhatáron kívül jelenik meg, és a nyugati ideológiának megfelelő fejlődés valósul meg Keleten. így tartalom és forma egymás ellentéteiként kerülnek szembe egymással. Ezért sem lehet a kétpólusú világrendszert egyszerűen a világnak két eltérő ideológiájú tömb közötti felosztásaként értelmezni: az egypólusú világrendszer a nyugati gyakorlat és a keleti – ter­mészetesen megtisztított – ideológia szintéziseként fog látha­tóvá válni.

A konzervativizmusról – első közelítésben

Itt mindenképpen ki kell térni a nyugati konzervativizmus kér­désére. Ez a tőkés világrendszer szociáldemokráciájának fő ellenfele. A hazai szákirodalomban ezen eszmerendszer meg­ítélése elég ellentmondásos. Vannak, akik ezt tartják üdvözí­tőnek, mások a mételyt látják benne.

Ez azonban jól illusztrálja a dominó-elvet. A tömbökön belüli frakcióharcokban a szociáldemokrácia Nyugaton baloldali, Ke­leten jobboldali irányultsággal feszítő hatást gyakorol a két szélső pólusra. Ennek következtében potenciálisan ez a fo­lyamat eljuthat addig a pontig, hogy veszélybe sodorhatja ma­gát a kétpólusú világrendet – felidézve annak a veszélyét, hogy visszaáll a II. világháborút megelőző hárompólusú világ­rend, amikor is a Szovjetunió és a nyugati szövetségi rend­szer között még jelen voltak a központi hatalmak is. (Nyilván­való, hogy a hárompólusú világrendhez képest a kétpólusú világrend haladást képvisel.)

A nyugati konzervativizmus fő funkciója, hogy megakadá­lyozza e két (szélső) irányba (közbülső hatalomként) feszítő, közös gyökerű szociáldemokrácia újra(!) történő tényleges egyesülését, elválassza egymástól a két tömb két „belső" ha­talmi tényezőjét. (Ehhez képest csak másodlagos, hogy a kon­zervativizmus beépíti programjába a szociáldemokrácia főbb célkitűzéseit.) A konzervativizmus a II. világháborúban kivívott eredményt védi meg a visszafelé mutató törekvéssel szem­ben. Ezzel persze saját katonai tömbjének belső politikai rend­szerét is kiigazítja, mert a tömblogikának a frakcióharc logi­káját alárendeli. Ezáltal a konzervativizmus eléri, hogy a ka­tonai tömb osztálypárttá is válik, amelynek már nemcsak a fenyegető volt központi hatalmakat potenciálisan képviselő politikai képződmény, hanem a korábbi szövetséges keleti tömb a fő ellenfele (mint egy legyőzendő másik osztálypárt). Igy az is kimondható, hogy a nyugati konzervativizmus a nyu­gati világrendszer osztálypártjának kifejeződése, láthatóvá té­tele olyan körülmények között, amikor az osztálypárt létét nyíl­tan nem mondhatják ki. (Szemben a keleti tömbbel, ahol nyíl­tan kimondják az osztálypárt létezését, csak valóságban ez kevésbé jut érvényre, mert a frakcióharc szélsőséges módja gyakorlatilag a keleti tömbön belül is két osztálypárt létezését eredményezi.)

Így kerül összefüggésbe a feltartóztatás és a dominó-elv. Ezek egymást kiegészítő fogalmak, ugyanannak a jelenség­nek különböző aspektusai. Miután a két világrendszer konflik­tusa fegyveresen nem oldható meg, a saját és a másik fél táborán belüli ellenzék befolyásolásával is kísérleteznek. A nyugati tábor a saját területén belüli ellenzékkel kezdte. Meg akarta akadályozni, hogy ennek mozgása egybeessen a szemben álló tábor stratégiai érdekével, azaz ki akarta fogni a szelet a keleti tömb vitorlájából. Enélkül a szempont nélkül nem érthető meg maradéktalanul a jóléti állam politikája sem.

De a „feltartóztatás" működött a másik oldalon is. A szélső­séges magatartás fékentartását azonban nem egyszerűen a Nyugat beavatkozása biztosítja, hanem a Nyugat leghaladóbb frakciójával szövetséges, de a keleti tömbön belüli leghala­dóbb frakció beavatkozása! Ezen keresztül lehetett az emberi jogok bizonyos szintjét fenntartani, és ezen keresztül érthető meg a rendszerváltás is, amely legmélyebb tartalmát tekintve az európai háború kirobbantásában érdekelt, álforradalmi ideológiát képviselő, keleti tömbön belüli erő „feltartóztatása"!

Ebben a logikában minden párhuzamos, minden megkettő­ződik a nyugati és a keleti táborban. Mind a két táboron belül megjelenik egy amerikai és egy szovjet frakció, csak Nyuga­ton az amerikai, Keleten a szovjet politikai rendszernek van alárendelve. A már meglévő, de még nem uralkodó űrtechnika biztosítja a keleti tömbben az amerikai frakció megmaradását. (És a korábban említett szociáldemokrata frakciók, mind a két tömbön belül e két fő frakciónak alárendelten jelennek meg.) A keleti tömbön belül is az amerikai frakció válik uralkodóvá – ez a rendszerváltás „technikai", „módszertani" szempontból. Az egyik tábor csakis azáltal győzheti le a másikat, hogy (a feltartóztatás és a dominó-elv logikája szerint) az ellenfél tá­borán belül győzelemre juttatja a saját érdekét kifejező frak­ciót, és nem a két tábor között frontális összeütközés kirobbantásával. Emiatt a rendszerváltás formailag a keleti táboron belüli folyamatként zajlik le.

Továbbá: a kétpólusú világrendszer haladás a hárompólu­súhoz képest, ahogy az egypólusú világrend is előrelépés a kétpólusúval szemben. A konzervativizmus elmélete azonban ezt nem fejezi ki helyesen, még ha szolgálja is. Többek között azért sem, mert egyoldalúan a polgárság érdekét állítja a fi­gyelem középpontjába, holott a konzervatív ideológia egy sa­játos érdekegybeesés folytán a (megszűnő) munkásosztály érdekét is érvényesíti – a polgárságon keresztül, még az adott esetben a munkásság érdekeit névlegesen képviselő szociál­demokrácia ellenében is. (Ezt a gondolatot fejezi ki Gramsci szerves értelmiségi elmélete is, amely az „öntudatos" polgár­ság számára a munkásosztály érdekét is szolgáló magatartást ír elő.)

A vasfüggöny, amely a két világrendszer között állt, befelé is védett, a saját ellenzékkel szemben is – és nem is csak kimondatlanul, a berlini fallal kapcsolatban sem nagyon titkol­ták el. Amennyiben a vasfüggöny a két tábor közötti közvetlen konfliktusoktól belülről is védett, annyiban funkciója önmagá­ban nem volt negatív, az más kérdés, hogy miért érvényesül­hettek tartósan olyan társadalmi erők a keleti tömbön belül, amelyek ilyen védekezési módot is szükségessé tettek. A de­mokrácia erői előtti választás börtön vagy háború volt. Először a háborús erőket kell (kellett) közömbösíteni ahhoz, hogy a belső politikai rendszer megváltozhasson. (A Népszabadság '93. 7. 17. számában Gorbacsov is beszél arról egy interjú­ban, hogy a tábornokok már egy korlátozott nukleáris háború megvívásának lehetségéről vitatkoztak.) A háborús késztetés abból is táplálkozott, hogy a Nyugat vonzerejét a Kelet saját tekintélyével nem tudta ellensúlyozni, és csak az ellenfél meg­támadásával biztosíthatta volna befolyásának megőrzését. A vasfüggöny adja az egyik keretét a keleti tömbön belüli frak­cióharcnak.

Ismételten le kell szögezni, hogy a táboron belüli uniformi-tás csak látszólagos. A jaltai világrend finomszerkezete csak a két katonai tömb egymással való szembenállása és a töm­bökön belüli frakcióharcokból származó ellentétek együttese­ként ragadható meg. A keleti táboron belüli frakcióharc – mert ez a leghelyesebb elnevezés – annyira szélsőséges és kulturálatlan formában zajlik, hogy alig lehet szinte egységes tömbnek tekinteni. Emiatt is jönnek létre olyan jelenségek, mint a vasfüggöny, amelyek a világrendszert egy tömb formá­jában egyben tartják, és is titkolják a nyilvánosság"elől a frak­cióharc tényét. A keleti tömbön belüli szocializmusellenes frak­ció (ami nem azonos az amerikai frakcióval) okolható a keleti tábor fejlődési lemaradásáért. Frakcióharc természetesen folyt (és folyik) a nyugati táborban is, de nem olyan szélsőséges formában, úgy látszik a pluralizmus kisebb ellentmondást, el­lentétet fejez ki, mint az ún. egypártrendszer. Persze a plu­ralizmus, illetve a többpártrendszer csak kifejezési forma, technika, színpad a tényleges frakcióharcnak (és ezt Nyuga­ton sem fejezték ki hitelesen). Elméletileg frakcióharcról ott és akkor beszélhetünk, ahol az osztálypárt (állampárt) betölti a szerepét.

Párt, frakció, osztálypárt – néhány fogalom körülírása

Ez a dolgozat alapproblémája, és ezen keresztül közelebb jutunk a liberális konzervativizmus titkához is. Mindenekelőtt meg kell különböztetni az osztálypárt és a többpártrendsze­ren, pontosabban a pluralizmuson belüli pártok, platformpártok vagy választási pártok fogalmát. Az osztálypárt a másik vagy harmadik osztálypárttal kapcsolatban végső soron nem törek­szik a hatalom megosztására, osztálypárt csak egy lehet, az egyik osztálynak le kell győznie a másikat (a többi osztályt). Ezáltal az osztály érdeke általános társadalmi érdek lesz. Ez azért is szükséges, mert csak így lehet a forradalmak feltéte­leinek újrakialakulását elkerülni (Platón). Persze platformok az osztálypárton belül szükségesek. Az osztályharc megszűntet­ve megőrződik az osztályon belüli ellentétekben, amelyek a pluralizmusban platformpártokban fejeződnek ki. Ezen keresz­tül az osztálypárt is megszűnteti saját magát, de megmarad mint a társadalom szervezeti kerete, nem „oldódik fel".

Paradoxon, hogy a keleti tömbben megvan az osztálypárt ideológiája, de nincs meg a valósága. Az egypártrendszer, vagy állampárt álarca mögött valójában két osztálypárt vagy két állampárt húzódik meg a nyilvánosság előtt letagadva; itt a frakcióharc alig haladja meg az osztályharc színvonalat. Nyugaton viszont nincs jelen az ideológia, mumusként van lefestve, csak többpártrendszerről beszélnek, demokráciáról, szabad világról, miközben ezek a pártok a valóban egységes­nek tekinthető (tehát ténylegesen működő) osztálypárt plat­formjai, frakcióinak leágazásai.

Itt visszautalhatunk a bevezetőben említett államkapitaliz­mus jelenségére, amely a 19. század második felétől, a pol­gári demokratikus forradalmak lecsengésétől ölt tényleges po­litikai formát. A fogalom tartalma, hogy a korábban ideológia­ilag antagonisztikus platformok között ideológiai egység kezd el kialakulni; közös, egységesülő szervezetet hoznak létre magukból. Az államkapitalizmus átnő osztálypárttá. Eddig csak az osztálypárt kifejezést használtam, de ez a logikai kö­vetkezetességhez ragaszkodva, csak a munkásosztály osz­tálypártjaként ragadható meg. A liberális konzervativizmus mégis azt állítja magáról, hogy az összpolgári osztály érde­kének kifejezése – holott az összpolgárság összérdekei összehangolásának szervezeti feltétele túlmutat a polgársá­gon mint osztályon.

Ezzel azt is mondom, hogy a fejlett tőkés országokban sem az osztályharc, hanem az osztályon belüli ellentét meghatá­rozó. A pluralizmus az osztályon belüli ellentétek mozgás­formája (az osztályharc megszűnő folytatása).

Itt érdemes pontosabban elhatárolni a fogalmakat. Újra tisz­tázni kell a pluralizmus, többpártrendszer, egypártrendszer és osztálypárt jelentését. A pluralizmus az osztályon belüli ellen­tétek, platformok mozgásformája. A többpártrendszer képléke­nyebb, pontatlanabb meghatározás, mert összemossa az osz­tályon belül működő platformpártokat és az antagonisztikus ellentétben álló osztálypártokat (amíg több osztálypárt van). A többpártrendszer fogalma a pluralizmus politikai mechanizmu­sát, a demokrácia játékszabályait fejezi ki; de nem tartal­mazza az osztályharc „mechanizmusát", amennyiben osztály­pártok összeütközéséről van szó. Ebben az esetben is ver­sengenek a pártok, de ez (az osztályharc) túllép a demokra­tikus kereteken. Pedig a „többpártrendszer"-hez a demokrácia képzete tapad. A pluralizmusnak egy osztálypárt felel meg, a többpártrendszernek nem szükségképpen csak egy.

Az osztálypárt a különböző platformok és frakciók közös (együttes) szervezete; a különböző platformokat központilag irányítják – egy osztálypárt mellett egy központból. Az osz­tálypártnak működés szempontjából semmi köze sincs az egy­pártrendszer politikai mechanizmusához, jobban megfelel szá­mára a pluralizmus értelmében vett többpártrendszer. Az egy­pártrendszer nem bizonyította működképességét. Az osztály­pártok egymáshoz való viszonya szempontjából azonban ér­vényes az „egypártrendszer" gondolata, mert az osztálypárt­ból kizárólagosan csak egy maradhat fenn. A különböző plat­formok a volt osztályok megszűnő továbblétezésének formái az osztályon belül (ezt világosan megértette pl. Camus a „Lá­zadó ember"-ben), ezért a platformok között hierarchiát alakít ki az uralomra jutott osztály saját logikája szerint. Azonban amíg a platformok között hierarchia van, addig az egyént nem csak az emberi jogok egyenlősége, hanem a hierarchiában, a platformok közötti mozgás lehetősége is megilleti. Ez a hie­rarchia nem kasztszerű intézmény. A frakció és a platform fogalma nem teljesen esik egybe, de nem különbözik végle­tesen. A platform egy irányzatot fejez ki, a frakció pedig (az osztálypárton belül megosztott) hatalmi funkciót.

Sztálin az 1936-os szovjet alkotmánnyal kapcsolatban kije­lentette: a munkásosztálynak csak egy pártja lehet. Nem ér­tette meg az osztálypárt és a választási párt különbségét, hi­szen az előbbiből csak egy lehet, míg az utóbbiból több is. Az egypártrendszert egyetlen platform kizárólagos uralma­ként értelmezte. Nem ismerte fel, hogy meg lehet teremteni a platformok finom, átjárható hierarchiáját. Ennek elméleti gyökere is megtalálható Sztálinnál. Az iparosítás körüli viták­ban csak az osztályharc éleződéséről beszélt, nem vette ész­re, hogy valójában az osztályon belüli platformok, illetve frak­ciók közötti harc éleződött ki, amely a gazdasági verseny erő­södésére vezethető vissza, nem az osztályharcéra.

A forradalom elméletének és gyakorlatának eltorzulását lát­va Bibó István egy másfajta forradalomfelfogást vezet be „Az európai társadalomfejlődés értelme" c. munkájában. Szerinte a modern történelemben a forradalom szerepe a társadalom megtisztítása, megújítása, megélénkítése. Ha pedig már egy­szer győzött, akkor üljön el, képződményét bontsa le. Bibó a hivatásos forradalmárt és hivatásos reakcióst egyaránt funkciótlan képződménynek tekinti. Bibónak teljesen igaza van, hogy a forradalom lényegéhez tartozik elhalása a cél elérése után, és lényegével ellentétes, ha öncéllá válik (mint a francia vagy orosz esetében történt). Bibó azonban nem veszi figye­lembe a forradalom alkotó természetét. Miközben ugyanis megszünteti a haszontalanná vált képződményeket új, mara­dandó intézményt is létrehoz. Ez az intézmény éppen az osz­tálypárt. (Hannah Arendt egy részben befejezetlen kísérletet végzett a francia és amerikai forradalom összehasonlítására A forradalom c. könyvében. Szerintem a különbség lényege­ge, hogy amíg a francia forradalomban nem, az amerikaiban meg tudták őrizni a forradalmat végrehajtó frakciók közös szervezetét. Ez azt is jelenti, hogy a forradalomban együtte­sen résztvevő frakciók meg tudták védeni magukat egymástól is, egymás potenciálisan igazságtalan fenyegetésétől, azaz egy olyan sajátos hatalmi egyensúly alakult ki közöttük, amelynek következtében mindegyik frakció a közösség érde­kének képviselőjévé is vált.) Bibó a kereszténység kialakulá­sát és szerepét is összefüggésbe hozza a forradalom fejlő­désével, de épp az előbbiek miatt nem tudja megmagyarázni a vallás maradandó természetét, hiszen a vallás egy ókori osztálypárt.

Bayer József-Hardi Péter: Pluralizmus c. könyvükben rész­letesen foglalkoznak a pluralizmus-elmélet különböző formái­val. Ezekkel szemben arra van szükség, hogy a hangsúlyt az osztályon belüli és osztályok közötti többpártrendszer megkü­lönböztetésére helyezzük. A könyvben megjelenik az a gon­dolat is, hogy a pluralizmus „az osztályok eltűnésének és egy másodlagos ismérvek szerint tagolt – rétegződött – társada­lom kialakulásának terméke, adekvát kifejeződése…" (39. o.) Ez, véleményem szerint, helyes irányú gondolat, a kérdés csak az, hogy az osztálynélküli társadalmat szervezett vagy diffúz formában képzeljük el, mint ahogy külön probléma, hogy a kétpólusú világrendet az egypólusú és nem széteső világ­rend követi.

Az osztálypárt fogalmának fenti leírása egyébként azt is megköveteli, hogy Tamás Gáspár Miklósnak a Cenzúra c. írá­sában (Kritika 1994. 1-2.) kifejtettekkel szemben, feltételez­hető a biztos tudással való rendelkezés is, a puszta véleke­dések mellett, a szabadság eszméjének csorbulása nélkül, mi­vel a vélekedések „rossz végtelenje" felfűzhető a biztos tu­dásra mint annak részigazságai, láncszemei. Ez a gondolat pedig arra utal vissza, hogy egy adott helyzetben tudhatjuk, mi a jó és mi a rossz.

Az osztálypárt láthatóvá válása

Miközben a keleti tömbben nem vártuk, hogy győzzön a vi­lágforradalom, eközben mégis győzött, illetve győzni fog. A minőségi ugrás tulajdonképpen már bekövetkezett, csak még nem vallották be (teljesen). Korábban már beszéltünk az osz­tálypárt ideológiájának és megvalósulásának ellentmondásos­ságáról. Ebből következően a fejlett tőkés országokban is ki fogják mondani, hogy létezik a parlamentáris demokrácia fölött az osztálypárt szerveződési formája. Az osztálypártnak a tájékoztatás és propaganda szintjón is egyszer győznie kell. Eszerint pedig a parlamentáris demokrácia eszméje fölött lát­hatóvá fog válni az osztálypárt eszméje is. (Ez szolgáltatja az érvet az egyoldalúan értelmezett kapitalista jövő tételével szemben – vö. Kornai János: Reformálhatatlan rendszer, Élet és Tudomány, 1993. 41. sz. 1286. o.)

Bernstein és a modern politikai rendszer

A továbbiakban a szocializmus reformista és forradalmi elmé­leti örökségének viszonyát is meg kell vizsgálnunk. Ez az osz­tálypárt és a parlamentáris demokrácia dialektikájának kérdé­se. Bernstein szerint a legfőbb államhatalmi szerv a parla­ment, és ennek alárendelten versengenek és működnek együtt a (főleg a polgári és munkás érdeket kifejező) osztály­pártok, a parlament adja a szervezeti formáját az osztályharc­nak és a viszonylagos együttműködésnek. A szocializmus for­radalmi elmélete szerint viszont a főhatalom az osztálypárté, (és amíg két osztálypárt volt, addig mindkettőé) és ennek (il­letve ezeknek) alárendelten működik a parlamentáris demok­rácia. Bernstein megáll a polgári forradalom célkitűzésénél, amely a parlamentet teszi a főhatalommá a királysággal szem­ben. Ezzel szemben a munkásforradalom célkitűzése a „párt vezető szerepe". (Kádár beszédeiben képmutató módon sze­repelt, hogy a legfőbb államhatalmi szerv az országgyűlés, mert ilyenkor arra gondolt, hogy a parlament fölötti párturalom nem jelent „állami" hatalmat, holott az osztálypárt – állampárt.)

Az orosz forradalom idején a parlamentáris demokráciát és a párt vezető szerepét egymást kizáró módon fogták fel (I. a Lenin-Kautsky- és a Lenin-R. Luxemburg-vitát). Az ún. népi demokratikus korszakban már megjelent olyan elmélet is, amely a polgári demokratikus és a szocialista forradalmak eszméinek nem az ellentmondásosságát, hanem kibékíthetőségét, egymásra épülését hangsúlyozta, a szocialista forradal­mak végeredményben következetesen végigvitt polgári de­mokratikus átalakulások. Ez a gondolat akkor azonban ele­nyészett. A 70-es években az eurokommunizmus is kísérlete­zett a parlament osztálypártkénti értelmezésével, de nem von­ta le a következtetést, hogy a parlament legfeljebb csak a polgárság osztálypártja, a polgárság közössége lehet. Bernstein megtévesztette magát, amikor azt hitte, hogy a par­lamenti demokrácia keretei között megfér a két osztálypárt; valójában a polgárság osztályszerkezetét írta le, amely lénye­génél fogva képtelen a tőle elvárt integrációs funkciót betölteni – mert szétesik.

A Weimari Köztársaság példája, amelynek Bernstein mun­kája elméleti előzménye, jól mutatja a parlamentáris demok­rácia elméletének korlátját. A hatalom megosztása, amennyi­ben az egymással a hatalomért harcoló osztálypártok között történik, a demokratikus parlamentáris állam kettészakadásá­hoz, széteséséhez vezet, és a parlamentáris demokrácia előtti feudalisztikus rendszerre emlékeztető formák visszaállításával jár (ahogy a sztálini Szovjetunióban is). A hatalmat meg kell osztani, de csak olyan frakciók között, amelyek nem törek­szenek egymás megsemmisítésére és kiszorítására. Emiatt van szükség egy olyan hatalmi tényezőre, amely az eszmét, az ideológiát szankcionálja, a valóban békés hatalmi ver­senyt felügyeli, és éppen ez az osztálypárt. A törvényhozói és a végrehajtó hatalom egységének szocialista forradalmi jel­szava elvileg nem zárja ki a hatalom megosztásának törté­nelmi érvényét, csak arra helyezi a hangsúlyt, hogy a meg­osztott hatalmi egységeket össze is kell fogni egy ideológiai egység keretében.

Bernstein elmélete nem bukott meg véglegesen a Weimari Köztársaság kudarcával. A 60-as, 70-es években a német és az osztrák szociáldemokrácia felelevenítette az osztálybéke, az osztályegyüttműködés tételét. Sőt, a szovjet oldalról han­goztatott „békés egymás mellett élés" is ezt a tételt fejezi ki. Ezek cáfolatát a rendszerváltás tapasztalata adja meg, amely szerint a szétesés, az apokalipszis elkerülése végül is lehe­tetlenné teszi az osztálybékét, és az egyik osztály szükség­képpen legyőzi a másikat. Összefoglalva: Bernstein nem tud túllépni az osztályok versengésének, harcuk bizonyos lesimításának, a kilengések lecsillapításának ideológiáján.

Még nem beszéltünk az angol, illetve az angolszász terü­letről. Hiszen ott is a hatalom megosztására helyezték és he­lyezik még most is a hangsúlyt, és mégsem estek szét az államaik, sőt! Igaz, hogy ez nem törtónt meg, de azért eddig jellemző volt rájuk egy „rejtélyes következetlenség" (ahogy Ta­más Gáspár Miklós is erre többször helyesen rámutatott). Az angol gyarmati múlt nem elhanyagolható örökség, és az ame­rikai rabszolgatartás, a vadnyugati mentalitás és a nagyvárosi bűnözés tradíciója sem sorolható a haladó hagyományok kö­zé. Ami a fontosabb, hogy az angolszász területen is régóta összekapcsolták a megosztott hatalmi ágakat. Az államkapi­talizmus fogalma pontosan ezt takarja. Csak ezt az össze­kapcsolást a nyilvánosság elől eddig lényegében eltitkolták, és különböző középtávú ideológiákkal helyettesítették (modernitás, posztmodern, információs társadalom stb.). Vagyis arról van szó, hogy amíg szovjet területen évtizedeken keresztül azt hazudtak, hogy szocializmus van, addig az angolszász területen azt hazudtak, hogy kapitalizmus van. A neokonzervatív forradalomról mégis tisztelettel kell beszélni, mert az összhatás előrehaladó. (Egyébként a következetes gondolko­dás szinte automatikusan túlmutat a liberalizmuson. Tamás Gáspár Miklós így ír: „Az emberi jogi univerzalizmus … elfödte azt a tényt, hogy a nyugat-európai civilizáció nemcsak a libe­rális-demokratikus alkotmányos berendezkedésen alapul, és nem is csak a liberális kapitalizmusra jellemző piaci törvényeken. A kohéziós erőt, melyet leginkább a klasszikus re­publikánus hagyomány, az állampolgári hazaszeretet, a bibliai vallás és az eleven intézményesített politikai tradíció képvisel, szükségszerűen mellőzték. Az állam nemigen tudná megvé­deni az egyének és kisebbségi csoportok emberi jogait, ha az államot nem tisztelik az engedelmes polgárok, akik meg vannak győződve államközösségük természetes tisztességé­ről, amelyet készek szolgálni és meghalni érte." Világosság 1993. 8-9. sz. 147-148. o. Ez gyakorlatilag az osztálypárt körülírása.)

A katonai tömb: osztálypárt

Hogyan lehet igazolni a hatalmi ágak összekapcsolásának té­nyét, illetve az osztálypárt létezését. A végső bizonyíték a nyílt beszéd lesz róla, de már most is lehet logikai és tapasztalati bizonyítékokat találni. Az osztálypárt és parlamentáris demok­rácia (már tárgyalt) dialektikájából elég nagy biztonsággal elő­re jelezhető, hogy az osztálypárt eszméje nem szűnik meg, hanem éppenhogy (újra?!) láthatóvá válik. Amikor a Föld egé­széről kell felelősséggel gondoskodni, ott a helyi parlamentá­ris rendszer önmagában már nem elég. Világméretekben ha­tékonyan csak az osztálypárt tud szerveződni.

A másik érv: a két katonai tömb szembenállása, és ennek megszűnése, egy tömb fennmaradása. Ezeket az egységeket ugyanis teljesen jogosan lehet az osztálypártok nemzetközi megtestesüléseinek tekinteni. Az egyik fennmaradása és a másik megszűnése politikai-társadalomtudományi értelemben az osztályszembenállás megszűnése és az egyik osztály győ­zelme a másik fölött nemzetközi méretekben. A megmaradt katonai tömb, miután az új világrendben elvégzi integráló fel­adatát, megszűnik mint katonai tömbnek, mint osztálypárt, egyszerűen a magasan szervezett társadalom kifejeződési formájává válik. Végbement egy „választás" a két világrend­szer között, de nem parlamenti pártok között, és nem a par­lamentáris demokrácia eszköztárával. Az osztálypárt fogalma kezelhetővé teszi a társadalomtudomány számára a katonai tömb, vagy a világrendszer kategóriáit.

A liberális eszmekör hibája, hogy az olyan nagy koncentrá­ciójú (politikai gazdaságtani) fogalmakkal, mint a katonai tömb, világrendszer, dominó-elv, frakció stb. nem tud mit kez­deni. Kari Popper pl. A historizmus nyomorúsága c. könyvé­ben a historizmussal, illetve a „hólizmussal" szemben azt ál­lítja, hogy a történelemnek és a politikai rendszernek nincs fejlődési iránya. Ez következetlenség, mert maga a historicizmussal szembeni állásfoglalás is egyfajta politikai és szellemi irány. A historicizmussal szemben csak egy másik – szélesebb látókörű, de mégiscsak – historicizmus állhat. A neokonzervatív ideológia megfelelő fogalmi apparátus nélkül, de mégis közvetítette az osztálypárt történelmi funkcióját. Ez a feladat az újra és újra kialakuló forradalmak feltételeinek megszünte­tése. Az osztálypárt természete emiatt jobbközép irányzatú. Az átmenet lényege a balközép osztálypárttól jobbközép osz­tálypártig való mozgás. Ezt támasztja alá az is, hogy Tamás Gáspár Miklós „Búcsú a baloldaltól" c. cikkében a baloldaliság föladását összekapcsolja a polgárság fölötti képződmény megjelenésével.

A konzervativizmusról – második közelítésben

A fentiekből az következik, hogy a fejlett tőkés országokban győz a munkásosztály, megszűnik vagy megszűnőben van a tőke-munka viszony. Ennek a kérdésnek részletes feldolgo­zása minden bizonnyal a politikai gazdaságtan (vagy „institucionalista" közgazdaságtan) újbóli fellendüléséhez vezethet. A neokonzervatív forradalomnak ugyanis három fő jelszava volt: 1) piac, monetarizmus, az állami beavatkozás visszaszorítása; 2) számítástechnika, mikroelektronika; 3) „csillagháború" – űr­fegyverkezés-űrtechnika. A liberális ideológia a társadalmi összefüggések és következmények szempontjából viszont csak a „piacot" hallotta meg, a másik két elemmel nem tudott mit kezdeni.

1) A piaci modellnek az általános hatékonyság szemponton túlmenően is van politikai gazdaságtani jelentősége. (M. Thatchernél ha nem is túl nagy hangsúllyal, de ez a gondolat meg­jelent.) A piac-modell nemcsak a fölösleges központi beavat­kozások megszüntetésére alkalmas, hanem arra is, hogy a korábban a gyáriparban és a kitermelésben koncentrálódott fizikai munkásságot önálló termelővé változtassa, felemelje. A piac-modell a gazdasági felszabadulás, a gazdasági mobi­litás szabályozási, működési mechanizmusának egyik formá­ja. Szakítani kell a Marx Tőké-jében leírt modellel, mely szerint akkor a kapitalizmus örökké proletársorban akarta és tudta tartani a fizikai munkásokat. Az önállósulás valódi perspektí­vává (termelési viszonnyá) válik. A piac munkafelszabadításra is alkalmas szerepe, erről a szintről visszagondolva, megta­lálható a klasszikus társadalomelméleti örökségben. A mun­kamegosztásra – így az árucserére – épülő társadalmi beren­dezkedés a zsarnoksággal és a rabszolgatartó renddel szembeni igazságos társadalmi rendként jelent meg (pl. Pla­tón Államában és a Törvényekben). Az Ó- és Újszövetség tör­vényei és e törvényeket kísérő közösségi individualizmus és individualista közösségiség szintén az igazságos forradalom a nemzetségi társadalom, és az egyiptomi és a római rab­szolgatartó rend ellen. Mai fejünkkel nézve meglepő, hogy Marxnál miért nem jelenik meg explicit formában az erkölcsi­leg korrigált piac forradalmi gazdasági etikája, hiszen a rab­szolgatartó rend elleni mozgalom tapasztalata hasznosítható a bérrabszolgaság ellen is.

2) A számítástechnika és a mikroelektronika kifejlesztése azoknak a közvetlen technikai feltételeknek megteremtését célozza, amelyek lehetővé teszik a fizikai munka általános ki­váltását, és a már a 19. században is előrelátott automatizálás megvalósulását. A számítástechnika a tőke-munka viszony megszüntetésének és ezzel együtt a gazdasági önállóság megújult formájának technikai alapja is. Azaz az „egyszerű munkának" „bonyolult munkával" történő felváltása, a munka­megosztásnak való „alávetettség", a munkamegosztás gazda­sági kényszerítő jellegének megszüntetése. (Toffler szinte evi­denciának tekinti, hogy a hagyományos gyáripar és ezzel együtt a tradicionális munkásság visszaszorul és átadja a he­lyét az ún. „szuperszimbolikus" gazdaságnak, meghaladva ez­zel a megszokott piacmodell látókörét.)

3) Az űrtechnika kifejlesztésének gazdasági-intézményi kö­vetkezménye a különböző munkamegosztási ágak vertikuma­inak az önállóság megtartása melletti egységbe foglalása^ az egész gazdaság koncentrálása. Ezáltal az egyes gazdasági egységeket már a termelési folyamatban lehet ellenőrizni, nem csak a piacon. Ezzel a viszonylagos „elkülönültség", „el­szigeteltség" megszűnik, anélkül, hogy helyébe újra szolgaság kerülne. Ebből az összefüggésből az is kiderül, hogy a szo­cializmus politikai gazdaságtanának az egyik legprimitívebb leegyszerűsítése volt, hogy a központi gazdaságirányítási mo­dellnek a „monopólium", vagy az összevont, centralizált „nagy­vállalat" felel meg legjobban. A központi irányítás egyáltalán nem zárja ki a hasonló profilú versenytársak egyidejű műkö­dését, ez mind gazdasági, mind erkölcsi szempontból a ma­gasan szervezett társadalmi termelési rendben is előnyösnek Ígérkezik.

Ha e három gazdasági jelszót együttesen azt mutatja, hogy a piacnak jogaiba való visszahelyezése, a piaci modell elfoga­dása nem teszi szükségessé az igazságtalanságnak, elidege­nedésnek és kizsákmányolásnak az elfogadását is. Hayek pl. arra a veszélyes útra lép, hogy a piac szükségszerűségének elismerése mellett helyt ad az igazságtalanság erkölcsi eltű­résének is, illetve elkerülhetetlennek tartja az igazságtalanság érvényre jutását is. (Hayek: „A végzetes önhittség") A neokonzervatív forradalom komplex jellege és ennek demokrata foly­tatása befejezése elkerülhetővé teszi a piaci voluntarizmust.

Jellemző Hayekra, hogy nosztalgiának nevezi, amikor a fel­világosodás gondolkodói koruk modern körülményeinek bírá­lata közben az ókori közösségi eszményekhez nyúlnak vissza, mert mint (Hayek) mondja, ez a közösségiség csak nagyon szűk területen érvényesülhet, a munkamegosztás („bővített rend"), amennyiben nagy területen működik, közös­ségileg átfoghatatlan, csak a személytelen fegyelem működ­tetheti. A modern technikai programok összeköthetik a piacot a közösségiséggel nagy méretekben is (vö. nyilvánosság), és újra megszüntethetik a fegyelem személytelen jellegét. Na­gyon tanulságos a budapesti Lukács-iskolának a 60-as, 70-es évek fordulóján kifejtett szellemi tevékenysége, amelyben ki­mondták a gazdasági hatékonyság és humanizmus össze­egyeztethetőségét. Ezzel megelőlegezték a 70-es években ki­bontakozó nyugati technikai-gazdasági programok eszméit. Amikor az MSZMP 73-ban elítéli tevékenységüket, lehetetlen­nek tartva ezt, akkor közelebb állt Hayek piaci voluntarizmusához, mint a Lukács-iskola. Arra az újbaloldali kritikára, hogy a termelésben megmaradt az elidegenedés, a meghirdetett technológiai program a válasz.

Az állam szerepe – és a szocializmus, amely nem sérti meg a szabadság eszméjét

A liberalizmus elméletén belül is van persze fejlődés, amely azonban nem magyarázható meg az elméletből. Nem tudta (nem tudja) saját logikáján belül a földtulajdon kérdését meg­oldani. A legmesszebbmenőbb eredményt Tocqueville elem­zése fejezi ki legjobban az amerikai politikai rendszer alapjá­ról, amelynek az egyik leglényegesebb eleme a túl nagy, arisztokrata nagybirtok létrejöttének megakadályozása. Ezt az öröklési törvény biztosítja, létrehozva ezáltal nagyjából egyen­lően (és nem túlzottan nagy mértékben) vagyonos emberek nagy létszámú csoportját. Ezzel a földtulajdon kérdése még nincs maradéktalanul megoldva, mert az egyenlően elosztott földek fölött meghatározott mértékig rendelkezik a szélesebb lakókörzet képviselete és az állam központi szervezete is, nem beszélve most a nemzetközi képződményekről. A földtu­lajdon hierarchikus szerkezetét nem lehet teljesen felszámolni a feudalizmus megdöntésével, ez csak a hierarchia ésszerűt­len természetét szüntetheti meg. A piac fölött jelen van – jo­gosan – a hivatal. (Egyben kiegészítendő Leninnek az „Állam és forradalom"-ban kifejtett nézete az állam és a formális osz­tálytársadalom összefüggéséről; a piaci modellben kifejezés­re jutó ellentétek maguk is szükségessé teszik a hivatal mű­ködését. (Ez a gondolat egyébként Locke-nál is megtalálható.) Ki uralkodik: a polgár vagy a hivatal? Képmutatás, ha egyol­dalúan a polgárra helyezzük a hangsúlyt. A földtulajdon prob­lémája a szocializmushoz vezet. El kell ismerni, hogy nem egyszerűen a piac (és ezzel együtt a parlament) a legmaga­sabb szerveződési forma. Marxnál is megjelenik társadalmi szervezettség szempontjából a feudalizmus és szocializmus közötti analógia, bár a magas szervezettségnek szerinte sincs semmi köze a feudalizmushoz.

Az államnak nem kell külön „beavatkoznia" a gazdaságba ahhoz, hogy gazdasági szerepet töltsön be. Az államigazga­tási tevékenység maga is gazdasági funkció. Ha feltételezzük, hogy az állam semmiféle gazdasági döntésbe sem avatkozik bele, akkor is marad olyan feladatköre, amelyet semmiféle más szervezetre sem lehet átruházni. Ez a törvényhozás és betartatás. Ezt nem szokták általában – a dogmatikus marxis­ta és liberális közgazdaságtan hatására – gazdasági jellegű tevékenységnek tekinteni, de beláthatjuk, hogy a tolvajok tá­voltartása, a szerződések betartatása hozzátartozik az újra­termelési folyamathoz, enélkül nincs rend, rend nélkül nincs újratermelés. Persze a törvények betartásának is vannak köz­vetve és közvetlenül is gazdasági, technikai stb. feltételei, és ennyiben gazdasági döntés újra az állam hatáskörébe kerül­het. A hangsúlyt csak arra kell helyezni, hogy nem kell az országot „egy gyár – egy iroda" mintájára elképzelni ahhoz, hogy az állam gazdasági szerepét elismerjük. Ennek a klasszikus szocialista örökségnek a maga idejében volt létjo­gosultsága, csak éppen a jelenkorban maga a „gyár" szűnik meg. Elképzelhetjük úgy a szocializmust, hogy egy hajszál­nyira sem sértjük a szabadság eszméjét. Ez egyúttal válasz a kereszténydemokrácia kérdésére: „szabadság vagy szocia­lizmus?" Szabadság és szocializmus összeegyeztethetőségé­hez a szabadság spinozai-hegeli-engelsi és nem locke-i, milli felfogása szükséges.

Ma a nyugati szakirodalomban megint előkerül a középkor eszméje Umberto Eco „új középkor"-ról beszél, Bergyajev már az orosz forradalom kifejlődésével majdnem egy időben fel­vetette az „új középkor" eszméjét. Ez hibás, illetve pontatlan kifejezése egy szükségszerű folyamatnak. A feudalizmus ugyanis a föld magántulajdonához vezet, itt viszont a föld kö­zösségi tulajdonáról van (lesz) szó. Nem a közvetlen termelők szintjén, hanem magasabb igazgatási szinten. Ezt a közös­ségi tulajdont annak az analógiájaként tudjuk felfogni, ahogy az atomfegyverek fölötti ellenőrzés biztonsági rendszerét megszervezték, vagyis 5-6-10 döntési tényező együttes, kö­zös akaratával lehet csak a fegyvert működésbe hozni. Ha­sonlíthatjuk a rendszert a banki széf kezelhetőségi rendjéhez is: több embernek van egy-egy kulcsa, de a széf csak az összes kulcs egyidejű használatával nyílik stb. Ennek a kö­zösségitulajdon-felfogásnak semmi köze az egyszemélyi dön­tésre alapozott központi irányítás tulajdonképéhez. A valóban komolyan vett közösségi felfogás nem kerülhet szembe a pol­gári demokratikus forradalom maradandó értékeivel: „A racio­nális közösség … nem csupán megszünteti, hanem meg is őrzi a klasszikus liberalizmus magánértékeit, itt a közösségi ideálok nem követelik meg az individuális racionalitásról való lemondást." – veti fel Ludassy Mária Wolff könyve kapcsán (Világosság, 1993. 8-9. sz. 105. o.).

A modern polgári filozófia és a marxizmus szintézise

Most kell elhelyezni saját tevékenységünket is. A mi feladatunk a rendszerváltástól nem egyszerűen alárendelődés a konzer­vatív társadalomtudománynak, bár ez közkeletű nézet, hanem a magyar társadalomtudomány, elméleti hagyomány, eszme­rendszer át is adható a Nyugatnak. Paradoxon, hogy ez ere­detileg nyugati is volt. Ez a filozófiatörténeti fejlődés, illetve fejlődések problémája. Munkahipotézisünk, hogy a filozófiatör­ténetben a fő hatalmi irányok kapnak elméleti formát; a filozó­fus a hatalom fejlődési irányát kutató és kifejező hivatalnok.

A filozófiatörténeti fejlődés klasszikus fő vonala Európában a görög klasszikus gondolkodóktól a keresztény filozófián, a reneszánszon és felvilágosodáson keresztül a klasszikus né­met filozófiáig azon belül is Marxig húzódik. Közismert, hogy a kommunista eszme már Platónnál megtalálható. Emiatt is kiegészítésre szorul Leninnek „A marxizmus három forrása és három alkotórésze" c. munkájában kifejtett gondolat, ami sze­rint a marxi eszmevilág a klasszikus német filozófiából, az angol politikai gazdaságtanból és a francia utópikus szocia­lizmusból állt össze. Hozzá kell tenni, hogy közvetve és köz­vetlenül a marxizmus visszavezethető a görög filozófiai ha­gyományra. A szakirodalomban külön is említik a Biblia világ­nézeti hagyományát a marxizmusban, de ebben az összefüg­gésben is a görög világnézeti szűrő meghatározó szerepét emeljük ki. Ebből a szempontból is igen szerencsés Tamás Gáspár Miklós gondolata, a „Biblia hellenizálása".

Innen válik izgalmassá a kérdés. Körülbelül a 19. század közepétől, a polgári demokratikus forradalmak befejeződése, és bizonyos nagyhatalmi mozgások (napóleoni háborúk és Szent Szövetség) után a filozófiai fejlődés fő vonala kettéválik. Egyik oldalon a marxizmus, a szociáldemokrácia és az orosz forradalom szellemi előkészítése, másik oldalon az ún. mo­dern polgári filozófia, amit joggal nevezhetünk az államkapi­talizmus filozófiájának is. Ez az összes olyan irányzatot tar­talmazza, amelynek kiindulópontja a forradalmi fellendülés ál­tal felszínre hozott eszmékkel való vita. Emiatt a modern pol­gári filozófia jelentős mértékben válaszsorozat a marxizmusra. A vulgáris marxista filozófiatörténet ezt a marxista hatástól független, a Marx előtti polgári filozófia mechanikus, öntörvé­nyű folytatásának tekintette csak. Értékelését ezért egyszerű­en helyettesítette a marxi tételekkel anélkül, hogy az új érve­ket a marxizmus önkritikájára és így továbbfejlesztésére^ fel­használta volna.

Létezik még egy szétválás, a századforduló környékén vég­bement szakítás a szociáldemokrácia és a bolsevizmus kö­zött. (Ezzel született meg a hárompólusú világhatalmi szerke­zet szellemtörténeti tükre, ami a II. világháború végéig tartott.) A vulgármarxista filozófiatörténet csak ezt a szétválást érzé­kelte, de ezzel sem tudta dogmatizmusa miatt saját eszme­rendszerét érdemben gazdagítani. A II. világháború után kí­sérleteztek szociáldemokrácia és bolsevizmus egyesítésével, de ez mindkét táborban akkor csak eklektikához vezetett.

A világhatalmi szerkezet megváltozásából, az egypólusú vi­lágrendből következik a fő filozófiatörténeti vonal szétvált szá­lainak összekapcsolása. Emiatt filozófiatörténeti szinten egye­sülni fog a marxi-lenini hagyomány és a modern polgári filo­zófiatörténeti örökség. Mégpedig úgy, hogy a marxi-lenini megfordított historicizmus fonalára felhalmozott részigazsá­gokként felfűződik a modern polgári filozófia marxizmuskriti­kája. (A központi irányítás elvére mint tartalomra fölfűződik a bölcsességet nélkülöző önkényuralmi diktatúra felhalmozott pozitív kritikái mint forma. Ennek egyik jellegzetes eredménye lehet piac és etika egyesítése.) Ennek a szintézisnek elvég­zésében lehet nekünk, magyaroknak vagy közép-európaiak­nak „komparatív előnyünk", mert a társadalomfilozófia kivéte­lesen olyan terület, ahol nem az egyébként legfejlettebb or­szágok képviselik a világszínvonalat. Ennek a hidegháború politikai struktúrája az oka.

Ami a kelet-európai országokban megbukott

Ha nem az elmélet bukott meg végérvényesen, akkor viszont mi? Az osztálytársadalom, és az ennek megfelelő politikai be­rendezkedés bukott meg. Már említettük, hogy az egységet közvetítő ideológia mögött szélsőséges frakcióharc zajlott. (Ez időnként nagyobb nyilvánosság elé is került, mint pl. 1953-56 között vagy 1986 után.) Természetesen megbukott egyfajta ideológia, de nem a munkásmozgalom klasszikus öröksége, hanem egy olyan, amely a marxi-lenini elméleti hagyományt részben tudatosan a bizánci, illetve a nyugati kereszténység szerkezetének lefedésére használta. (Vö. P. Gábor Mózes elemzése a „Sztálinizmus és desztalinizáció Magyarországon" c. könyvben.) Sztálinnál logikai eszközökkel is jól megmutatható az elméleti torzulás. Az a folyamat bukott meg, amikor egyszerre akarták a munkásosztályt munkásosztály pozíciójá­ban tartani, és felszabadítottnak is tekinteni.

Sztálin (az 1936-os Alkotmány magyarázatánál) azt állította, hogy legyőztük a burzsoáziát, de megmaradt a munkásosz­tály. Csak annyi módosítást tudott elképzelni, hogy a munkás­osztály proletár jellege szűnik meg, mivel az életkörülményei javulnak. Nem értette meg, hogy nem elég a burzsoáziát meg­szüntetni, mert a marxizmus az osztálytársadalmat akarja megszüntetni, a munkásosztályt is. Úgy akart egységet terem­teni a politikai berendezkedésben, hogy konzerválta az ellent­mondást a gazdaságban. A politikai „egység" így a gazdaság területén a rablás, kisajátítás „egysége" lehetett csak. Ehhez jól illett az az ideológiai tévedés is, amiről korábban is már említést tettünk, hogy összetévesztette az osztályharcot a frakcióharccal. Ezzel történelmileg mulasztotta el az áttérést az osztálytársadalom és az osztálynélküli társadalom közötti átmenetnek megfelelő politikai berendezkedésre. Ez logikai hi­ba is, mert fel kell ismerni a munkásosztály gazdasági meg­szüntetésének lehetőségét, hogy az osztályharc logikai köré­ből ki lehessen lépni. Az elképesztően mély tudatlanságot jól illusztrálja, hogy a kibernetikát is elvetendő polgári tudo­mánynak tekintették, amelyen valójában a fizikai munka fel­szabadításának technikai feltételei nyugszanak. Működött az ördögi kör: ha megmaradt a munkásosztály, akkor megmarad az osztályharc is; ha megmaradt az osztályharc, akkor ebből visszakövetkeztethetünk a munkásosztály megmaradására. A munkásosztály győzelme fogalmilag is az, hogy elkezdik a munkásosztály megszüntetését.

Az említett elméleti hibákból további fogalmi és filozófiai hi­bák következtek. (Itt kell megjegyezni, hogy Kornai János „A szocialista rendszer" c. könyvében szintén megemlíti a frak­ciók szerepét, mint amelyek az alapvetően egységes szerve­zeti képet színesítik. A mi gondolatmenetünk szerint ez a po­litikai rendszer meghatározó tényezője. Kornai könyvének po­zitívuma, hogy határozott elmozdulás a politikai gazdaságtan fejlődésének új irányába, szemben a marxizmus leegyszerű­sített és a liberalizmus ezzel rokon felfogásával, amely csak az elkülönült gazdasági egységeket és ezek kapcsolatait te­kinti gazdasági kategóriáknak. Az új irány a hatalmi szerke­zetet is gazdasági termelési szervezeti formának tekinti, olyan szervezeti-intézményi koncentrációt kifejező újraterme­lési formának, amely meghatározó szerepet tölt be, kiinduló­pontként szolgál az egyéb gazdasági, társadalmi folyamatok levezetéséhez. Mi is ezen az úton járunk, csak ezt a szem­léletet kiterjesztjük nemzetközi szintre, a nyugati országoknál feltételezzük az osztálypárt létét, a keleti országok múltjában pedig az osztálypárt kettős jellegét hangsúlyozzuk.)

Meghatározó jelentőségű elméleti-logikai hiba Sztálinnál (ez tételesen a „Dialektikus és történelmi materializmusról" és a „Szovjetunió közgazdasági problémái" c. munkáiban jelenik meg), hogy a párt vezető szerepének hangsúlyozása mellett a pártot továbbra is „felépítménynek" tekinti, „gazdasági alap­ként" csak az állami tulajdont képviselő államot fogja fel (mi­közben az állam felépítmény jellegét sem adta fel). Itt ragad­ható meg a bürokrácia irracionálissá torzulásának filozófiai gyökere. Sztálin éppen azt a „minőségi ugrást" nem értette meg, hogy az állammá szerveződött párt, a párttá szervező­dött állam maga is gazdasági szervezeti egységgé, megha­tározó gazdasági egységgé, „alappá" válik, amire a modern politikai gazdaságtan felépíthető. („A politika a gazdaság kon­centrált kifejezése" lenini tétele ennek a gondolatnak a csírája. Nem véletlen, hogy a modern polgári társadalomfilozófia a tudat meghatározó szerepének kifejtésére alapozza kritikáját. Azonban a tudat a fent említett esetben megszűnik az „alap­tól" elkülönült „felépítmény" lenni. Max Weber a vallást lénye­gében szintén gazdasági szervezeti formaként kezelte.) Ha­sonló elméleti probléma Sztálinnál a demokrácia felfogása. Szintén az Alkotmánnyal összefüggésben látszik, hogy meg­marad a fél évszázaddal korábbi marxista álláspontnál, amely a parlamentáris demokráciát formálisnak tartja. Ezt a tételt dogmává merevíti, a szocializmusban is érvényesnek véli, ahelyett, hogy a parlamentáris demokráciát tartalommal tölte­né meg, ami a párt vezető szerepének egyáltalán nem mon­dana ellent. A demokrácia intézményeit továbbra is funkciótlan, üres szervezetekként akarja fönntartani, elmulasztva ez­zel a frakciók, a megszűnő osztályok békés gazdasági érdek­csoportokká válásának lehetőséget. Nem érti, hogy a parla­mentáris demokrácia szervezetrendszere a szűken vett gaz­dasági egységekkel együttesen (egy magasabb) gazdasági szerveződési forma. A parlamentáris demokrácia az eredetileg elkülönült gazdasági egységek nagyobb és szerves intézmé­nyi koncentrációjának szervezeti formája, azaz ez is „alappá" válik.

Továbbá: a parlamentáris demokrácia tartalommal való ki­töltése még az állami tulajdon eszméjének sem mond ellent, hiszen a törvényhozó hatalom is része az államnak, nem csak a végrehajtó. Ezen keresztül a parlamentáris demokrácia a politikai gazdaságtani értelemben vett tervezés szervezete, az „állandóan és tudatosan fenntartott arányosság" intézménye lehet, a bürokratikus tervhivatalok létrehozása helyett. Nem lehet egyidejűleg a kizsákmányolást valóban megszüntetni és a demokráciát formálisan kezelni. Igaz, hogy a piacnak a parlamentáris demokrácia nem mond ellent, de a klasszikus ka­pitalizmusnak ellentmond, mivel éppen a ténylegesen működő demokrácia biztosíthatja a „dolgozók" részvételét az érték­többlet fölötti rendelkezésben, amíg egyáltalán létezik érték­többlet az adott technikai fejlettségi szinten. Sztálin nem érzi az összefüggést a kizsákmányolás megszüntetése és a de­mokrácia megvalósítása között, de a liberalizmus sem érzékeli az ellentmondást, hiszen a fejlett ipari országokkal kapcsolat­ban egyidejűleg beszél demokráciáról és kapitalizmusról. Ezek azonban fordított arányban állnak egymással.

így érkezünk el az erőszakszervezet, közelebbről a rendőr­ség kérdéséhez. (Azt a problémát Bibó „A magyar demokrácia válságá"-ban vetette fel, hogy mennyiben politikai vagy nem politikai tényező a rendőrség.) A dogmatikus felfogás szerint a rendőrség szerepe az elkülönült értelemben vett „állam" vé­delme. Ezzel szemben a viszonylag elkülönülten élő állam­polgárok védelme, egyszerűen a törvények alkalmazása, ga­rantálja főként az állam biztonságát.

Az a sokat hangoztatott jelszó, hogy folyamatosan biztosí­tani kell a „párt és a tömegek közötti kapcsolatot", a vezetők és a vezetettek közötti bizalmat stb., csak akkor nem marad üres frázis, ha az egymás mellett élést biztosító törvényeket érvényesítik, betartják, alkalmazzák, vagyis ha megvalósul a törvényesség. Maga az érvényesülő törvény fogalmilag a ve­zetők és vezetettek közötti kapcsolat. Abból a forradalmi er­kölcsi maximából, hogy az osztályellenséggel szemben sza­bad erőszakot alkalmazni, nem következik, hogy minden erő­szak alkalmazás osztályellenség ellen irányul. Erőszakot osz­tályon belül is lehet alkalmazni, adott esetben a többség ellen is, amennyiben ez jelenti a törvény betartását. (Ebből a szem­pontból semmi többet nem mondunk ahhoz képest, mint amit a liberalizmus elmélete már megoldott.) így jutunk el ahhoz, hogyan lehet biztosítani, hogy a forradalom vezető ereje ne váljon szükségképpen árulóvá a hatalomra kerülés után. Gramsci válasza, hogy mindenkinek, a munkásoknak is értel­miségivé kell válnia – ez rokon a „mindenki bürokratává fog válni" lenini megfogalmazásával -, szemben a mindenkit mun­kássá, „dolgozóvá" kell tenni sztálini tételével. (Kétségtelen, hogy az utópikus szocialista hagyományban ez a gondolat jelen van, de a dolgozó fogalma rugalmasan kezelhető.) Ebből egyéb feltételek mellett már a munkatábor politikai gazdaság­tana következik. Az állami tulajdon fogalma persze nem azo­nosítható a kormány által közvetlenül irányított vállalattal. Az állam fogalmába beletartozik a végrehajtó hatalom mellett a törvényhozó hatalom és az igazságszolgáltatás is. Követke­zésképpen a demokratikus érdekegyeztetés is az állami tulaj­don működésének tekinthető. így az állami tulajdon nem szük­ségképpen bürokratikus, a magántulajdonhoz nem csak „piaci koordináció" rendelhető. Piaci és bürokratikus koordináción kí­vül létezik egy harmadik típus is, amelyet jobb híján informa­tikai koordinációnak is nevezhetünk.

A kommunista és a szociáldemokrata elmélet dilemmája

Hogyan magyarázható, hogy jelen pillanatban nincs érvényes kommunista elmélet, vagy legalábbis nem kap nyilvánosságot, de van (a kereszténydemokrácia mellett) szociáldemokrata ál­láspont? Ez a jelenlegi helyzetet legjobban kifejező ellentmon­dás. Ennek az oka a biztonságpolitikában rejlik: a párt vezető szerepének elvét mint uralkodó ideológiát átmenetileg meg kellett szüntetni ahhoz, hogy a világháborút el lehessen ke­rülni. Mint ahogy ellenkező politikai előjellel, de megjelenik az osztálypárt vezető szerepének eszméje, hogy elkerüljük a vi­lágháborút és a forradalmat az államkapitalizmuson keresztül és ezt ideológiailag is tisztázzuk. Szükséges (volt) egy átme­neti, szociálisa propaganda nélküli időszak ahhoz, hogy a bal­közép irányzatú szocializmus jobbközéppé váljon. A polgári politikai versengés szempontjából ennek az átmeneti szakasz­nak nincs különösebb jelentősége, mert az osztálypárt ideo­lógiájának érvényesülése nem parlamenti választás kérdése.

Más kérdés, hogy az osztálypárt meghatározott fejlődési szakaszát melyik platformpárt közvetíti, katalizálja. Ebből a szempontból egyáltalán nem közömbös a parlamenti válasz­tás eredménye. Amennyire az elmúlt középtávú időszak a konzervatív irányzaté volt (a nyugati osztálypárt adott fejlődési szakaszának kifejezése), annyira feltételezhető, hogy a követ­kező középtávú időszak szociáldemokrata vagy szociálliberális irányzatú lesz, anélkül, hogy egy szociáldemokrata típusú platformpárt osztálypárttá válna, mint ahogy egy konzervatív választási párt sem válik (vált) osztálypárttá. (Elméletileg lé­tezhet kommunista platformpárt is, de az is megkülönböztetendő a kommunista osztálypárttól.) Ez természetesen olyan szociáldemokrata irányzat lesz, amelyik folytatja a neokonzervatív „forradalom" által megkezdett folyamatot, beépíti a rend­szerébe a jogos konzervatív-liberális kritikát, amelyet ez az irányzat gyakorolt a korábbi szociáldemokrata időszak fölött, így leveti magáról az elavult munkásmozgalmi elemeket (pl. az egyoldalú jóléti politikát), egyúttal nem hódol be a liberális konzervativizmus dogmatizmusának. A korszerűsödő (korsze­rűsödött) szociáldemokrata elmélet elfogadja a piacmodellt, csak erkölcsileg és anyagilag ki akarja egészíteni: elismeri, hogy kritikát lehet balról gyakorolni, de kormányozni jobbkö­zépről kell. Tudja, hogy jobbközép kormányzás egyáltalán nem zárja ki a „baloldalon" kialakult demokratikus és szociális értékek érvényesítését; a közösségi tulajdont nem a magán­tulajdon kizárásaként, hanem a gazdasági egységek maga­sabb szintű szervezeti keretekbe történő egyesüléseként fogja fel, meghaladva ezzel a leegyszerűsített értelemben vett ún. „vegyesgazdasági" modellt és így tovább. (A konzervatív kri­tika jogos elemeit a szociáldemokrata értékekbe történő beil­lesztésére jó példa „Az angol Munkáspárt politikai filozófia"-ját taglaló műhelytanulmány, amelyben Crick így fogalmazza meg a pártprogramot: „a szocialista értékek beépítése a gazdasági fejlődés, az egyéni versengés etikájába".)

El lehet játszani a gondolattal, hogy nemcsak azt tekintjük osztálypártnak, amit annak nevezünk, a politikai platformok központi irányítását, hanem a parlamentáris demokrácia intéz­ményrendszerét is: a polgárság osztálypártjának, vagy a piac-modellt is: a munka osztálypártjának. így az osztálypártok­nak egy szigorú, de átjárható hierarchiája rajzolódik ki: a föld, a tőke és a munka hierarchiája. Számunkra egyrészt az a fontos, hogy a parlamentáris demokrácia intézménye fölött is létezik egy képződmény, másrészt, hogy a parlamentáris de­mokrácia intézményrendszere nem keverendő össze a piac-modell intézményrendszerével, mert ez parlamentáris demok­rácia nélkül a termelés szervezetének egy alacsonyabb fej­lettségi foka. A Kádár-rendszer, hasonlóan a Horthy-rend­szerhez, felismerte, hogy a piacot ki lehet játszani (Marx és Hegel nyomán) nemcsak a párt vezető szerepe, hanem a par­lamentáris demokrácia ellen is, emiatt tekinthető ez feudálkapitalizmusnak. A párt vezető szerepe és a piac a parlamen­táris demokrácia közbülső láncszeme nélkül csak a kispolgári szocializmus szintjéhez elég, a tudományos szocializmus alapján állók ezért joggal nevezték a Kádár-rendszert kispol­gári szocializmusnak. Azonban ők sem tudtak mit kezdeni a parlamentáris demokráciával a szocializmus szempontjából, mint a termelési szervezet magasabb fokú integrálódásának szükségszerű lépcsőjéről. (Ez a 68-as gazdasági reform kor­látja is!)

Forradalomelmélet a jelenkorban

A szocializmus jobbközép irányzatúvá válása analóg a dicső­séges forradalommal, az angol polgári forradalom lezárásával. Csak az ellenforradalmi elemek elválasztására kell odafigyel­ni. Hiszen a forradalomnak nemcsak olyan szakasza van, ami­kor a tömeg lázad fel a hatalom zsarnoksága ellen, hanem olyan is, amikor a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen. (Emiatt használhatjuk a neokonzervatív fordulatra is jo­gosan a forradalom kifejezést.) Ha zsarnoki a hatalom, amely a tömeg ellen lázad, akkor ellenforradalomról beszélhetünk, ha nem az, akkor a forradalom fejlődésének szükségszerű szakaszáról van szó. (Érvényes Bibó bölcsessége a fasizmus és a reakció megkülönböztetésével kapcsolatban.) Van azon­ban forradalomnak egy következő szakasza is, amikor a ha­talom maga ellen lázad fel, megszűnik a hatalom és a töme­get képviselő hatalom kettőssége. Kialakul az osztálypártok, imént is tárgyalt, szigorú, de átjárható hierarchiája. A korábbi forradalmi vezető erő szervesen ráépülhet a legyőzött, a fej­lődés egy korábbi fokát képviselő, de meg nem szüntetett osz­tálypárt-képződményre. Ezzel a meghaladott erő emeli maga fölé a korábbi forradalom vezető erejét, mint saját céljának is a megvalósulását. Napóleon is képvisel valami hasonlót. (A forradalomnak azt a szakaszát, amelyben a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen, Nietzsche fejezi ki a leghiteleseb­ben, amikor a tragédia hősének a bukását esztétikai minő­ségként mutatja fel. Nietzsche következetes értelmezése, ha az ember feletti emberben a korábbi szakaszban elbukott hőst – és nem mást – ismerjük újra fel. A forradalmár hősre szük­ség van. Az „ember feletti ember" a parlamentáris demokrácia feletti szocialista képződmény előérzete, ezért sem azonosít­ható Nietzsche a fasizmussal.)

A forradalom célkitűzését meg kell valósítani ahhoz, hogy a forradalom feltételeinek az újratermelődését el lehessen ke­rülni. A korábbi szocialista elmélet csak addig jutott, hogy az ellenforradalom ismételt kitörését hogyan lehet elkerülni – en­nek legszebb eredménye a lenini NEP. De a forradalom cél­kitűzéseinek megvalósításával egyúttal át kell térni a fent em­lített szakaszra is – ahogy ez már Platónnál is megjelent. Ez az, ami miatt kormányozni jobbközépről kell.

Ha mindez ilyen világos, akkor mi indokolja a rendszer­váltás nehézkes előrehaladását? Itt egy pszichológiai „optikai csalódásról" is szó van. A fejlődésnek meghatározott, át nem ugorható szakaszai vannak. Az elmúlt időszakban a két világ­rendszer harcában keveredtek a szabadság és a szolgaság ígéretei, amiket a tájékoztatásból nem tudhattunk mindig pon­tosan szétválasztani, ezért éreztük keservesnek a fejlődést. Elérkezett az ideje, hogy szembenézzünk a marxizmus alap­tételének dogmatikus leegyszerűsítésével is, amely pedig ed­dig majdnem kikezdetlenül tartotta magát. Abból a tételből ugyanis, hogy „a lét határozza meg a tudatot" nem következik egyoldalúan az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme pusz­tán a lét fenntartása, az emberi lét újratermelése lenne. A „lét határozza meg a tudatot" tételnek az ellentéte filozófiatörté-netileg nemcsak „a tudat határozza meg a létet" tétel, hanem „a tudatot a „boldogság", a „jó" keresése határozza meg" elve is. Erről tanúskodik mind a görög filozófiai hagyomány, mind az amerikai forradalom elméleti háttere. Descartes is kiegé­szítésre szorul, mert a „gondolkodom, tehát vagyok" nem for­dítható meg a „vagyok, tehát gondolkodom"-mal. A marxizmus leegyszerűsített értelmezése éppen ilyen felfogást próbál köz­vetíteni. A filozófiatörténeti hagyomány tagadásának tagadá­saként a munkásmozgalom befejező szakaszának számára is kimondható az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme a boldogság és a jó keresése, nem pusztán a lét fenntartása, újratermelése. Ennek filozófiai alapja az, hogy gondolkodás csak gondolkodásból vezethető le. Miközben a boldogság és a jó a lét és a tudat egybeesésével ragadható meg. Továbbra is igaz marad, hogy a gyakorlat határozza meg a tudat for­máját, de a gyakorlat nem azonos a közvetlen termeléssel; az előbbi tartalmazza a törvények betartásának, az állam igaz­gatásának gyakorlatát is, és a tudatforma meghatározásánál a gyakorlatnak ez a mozzanata számít.

Az elmúlt 40-45 év fejlődésének fő állomásai

Mindezek után be lehet mutatni, hogy amíg két világrendszer létezett, mennyire nem csak saját belső logikájuk határozta meg a folyamatot, hanem az „együttélés" is, és a dominó-elv révén, hogyan jöttek létre különböző osztálypárt jelenségek (pl. a két fő pólus mellett, alárendelt módon, a második világ­háborúban megszűnt harmadik osztálypárt körvonalait is még látszani engedi).

Az első jellegzetes szakasz a közvetlen hidegháborús pe­riódus, a 40-es évek második felétől az 50-es évek elejéig-közepéig. Ennek fő sajátossága, hogy mind a két térfélen megpróbáljak saját területükön elnyomni a másik oldal poten­ciális szövetségeseit. Az egyik oldalon koncepciós perek so­rozata zajlik le, a másik oldalon a McCarthy-izmus. Termé­szetesen fontos a stílusbeli különbség, de nem szabad a kon­cepciós pereket úgy elítélni, hogy ne illessük kritikával a McCarthy-izmust, hiszen a két osztálypárt szembenállásának, a második világháborús szövetségi rendszer felszámolásának következtében itt is karrierek estek áldozatul. így viszont lét­rejött a két tábor elnyomott csoportjainak sorsközössége, amelyet mindkét oldal szociáldemokráciája gyűjt egybe. Ez középről a két szélső pólus irányába – és nem pusztán egy­más ellen is – mozoghat anélkül, hogy közöttük közigazgatási egység jönne létre. Ennek a tényezőnek beszámítása, 1953 utáni részleges „elengedése" színezi, az olvadás majd az eny­hülés, a hidegháborús periódust.

A következő állomás: 56. Azt hiszem, nincs különösebb ér­telme, hogy a jelenlegi hivatalos propagandával ellentétben álló értékelést itt kimondjam. De szeretnék ezzel kapcsolatban négy megjegyzést tenni:

a) Miközben természetesen jogosan harcoltak a parlamen­táris demokrácia eszméjéért, egyúttal az osztálypárt eszméje ellen is lázadtak (holott a kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást) ahelyett, hogy az osztálypárt hibás, sztálinista értel­mezése ellen léptek volna fel. Ezzel nemcsak a keleti tömb ideológiája ellen, hanem a Nyugat leghaladóbb államkapitalista modellje ellen is támadtak, felidézve ezzel a II. világháborúban legyőzött harmadik pólus újjákeletkezésének veszélyét.

b) Magát az 56-os mozgalmat egyoldalúan – csak magyar nemzeti ügyként szokták felfogni, ahol is a magyar nemzet lázadt volna fel a Szovjetunió ellen, figyelmen kívül hagyva azt az összefüggést, hogy a mozgalom kialakításában is része volt a szovjet vezetés megfelelő frakciójának, nem csak a mozgalom leverésében. Ez nem is lehetett volna másként, hiszen a magyar pártfrakciók csak a megfelelő szovjet párt­frakciók függelékeként működhettek. Ez akkor is így van, ha a mostanában megjelengető történelmi dokumentumok az összefüggéseknek ezt az oldalát nemigen sietnek kimutatni. (A „Hiányzó lapok 1956 történetéből" c. dokumentumgyűjte­mény pl. nem ilyen, mert szerkesztői így fogalmaznak: „Nagy Imre és társai végül is a Szovjetunió és az egész szovjet tömb hatalmi harcában Hruscsov kijátszható és visszavehető adujaként szerepeltek.")

c) Az 56-os válság teljes mértékben érthetetlen marad az ún. Szuezi-háromszög összefüggése nélkül. Ahogyan ugyanis a nyugati térfélen a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomját mint szovjet érdekeltséget „túszul ejtik" Anglia és Franciaország segítségével, úgy válik fogollyá a keleti térfélen az a magyarországi pártfrakció, amely helyzeténél fogva nyu­gati érdekeltséget is képvisel. Magyarán a dogmatikus szocializmus felfogásból kimondatlanul újra zsidókérdést is csinál­tak, ahelyett, hogy a dogmatizmus szerves meghaladását tűz­ték volna ki célul.

d) 56-ban nemcsak a parlamentáris demokrácia eszméjével lázadtak az osztálypárt eszméje ellen, hanem a piac eszmé­jével is felléptek a parlamentáris demokrácia eszméje ellen, és ha ez nem is látszott közvetlenül, az igen, hogy a mun­kástanácsokkal lázadtak a modern parlamentáris rendszer modellje ellen, vagyis egy fejletlenebb formával küzdöttek egy fejlettebb ellen.

Az 56-os magyar válság megint tükör, a szuezi válság tükre. Amíg a hidegháború első szakaszában a saját tömbön belül az ellenfelet akarták feltartóztatni, addig a következő perió­dusban szintén a tömbön belül, de a saját tömblogika szél­sőségeit, mert ezt követelte meg akkor a világ alapvető biz­tonsága.

Külön állomásnak tekinthető a Kennedy-gyilkosság körüli időszak. Amíg Nagy Imre esetében politikai pert rendeztek, addig a Kennedyvel kapcsolatos politikai döntést köztörvé­nyes bűncselekmény formájába öltöztették. így Nagy Imrével kapcsolatban széles körű erkölcsi mozgalmat lehet indítani, Kennedynél napirendre lehet térni az események fölött. A Ken­nedy-gyilkosság azt mutatja, hogy a forradalom eljátszását nemcsak a keleti tömbben nem kívánták tolerálni, hanem Nyugaton sem (ez felelt meg akkor a feltartóztatás és elrettentés egyensúlyának). Kennedy politikájának az a tanulsága, hogy nem lehet a szociális problémát egyoldalúan balközépről meg­oldani, a szerves felemelés, beépítés a jobbközép irányzat közvetítésével mehet csak végbe, mert csak ezen keresztül valósítható meg bűnözés és politika szétválasztása (vö. a Népszabadság, 93. 9. 29-i, a Kennedy-gyilkossággal kapcso­latos elemzését).

A következő kilométerkő: 1968. A keleti oldalon a gazdasági mechanizmus reformjai, Nyugaton az újbaloldali mozgalmak felfutása. Itt rajzolódik ki legvilágosabban, hogy a két katonai tömb két belső, alárendelt pólusa – a hidegháború kiegészü­léseként az enyhüléssel – nem egymás ellen irányul, hanem mozgásuk összehangolt anélkül, hogy közigazgatási egység­gé válnának, harmadik pólusként saját táboruk meghatározó szélső központjai ellen. Ezt jogosan nevezhetjük enyhülés­nek, mert az adott viszonyok között a két szélső pólus köz­vetlen szembenállásának ellensúlyozását szolgáló ütközőt ké­peznek. (A gazdasági mechanizmus reformjainak és az újbaloldali mozgalmak felfutásának belső egységét jól érzékeli pl. Karinthy Ferenc Naplójában, és Bence-Kis-Márkus a „Ho­gyan lehetséges kritikai gazdaságtan?" c. könyvében is.)

Mostanában divat lebecsülni a 68-as szellemi örökséget. Pedig itt fogalmazzák meg határozottan azt, hogy kapitaliz­mus és szocializmus eszméi nem szükségképpen csak kizár­ják, hanem ki is egészíthetik egymást. Persze a gondolatme­netet akkor sem vitték teljesen végig, hiszen csak a konver­gencia elméletig jutottak el, nem az egypólusú világrend el­méletéig.

Ide kapcsolódik a vietnami háború problematikája. A vietna­mi háború a Jalta utáni korszaknak a hagyományos fegyve­rekkel vívott háborúk sorába illeszkedik, amiről már beszél­tünk. Visszatérve, ennek az az oka, hogy az adott térségben (térségekben) a két tábor szélső pólusai úgy tudják megaka­dályozni, hogy saját tömegeik középről önálló hatalmat alkot­va összefogjanak ellenük, hogy háborúba küldik őket. Nem­zetközi szinten ennek többek között az a megfelelője, hogy így akarják megakadályozni Kína harmadik pólussá, központi hatalommá válását. A két katonai tömb olyan formában köt szövetséget, úgy működik együtt, hogy háborút visel egymás ellen a harmadik fél kirekesztése érdekében. A háborúban ál­lás mint együttműködési forma ugyan egyensúly, de ember­telen. A gazdasági reformok és az újbaloldali lázadás együt­tesében kifejeződő polgárjogi mozgalmaknak történetileg ép­pen az a jelentősége, abban érik el csúcspontjukat, hogy meg­teremtik a vietnami háború befejezésének politikai keretfelté­teleit, a cinikus értelemben felfogott egyensúlyt humánus egyensúllyá tudják változtatni. Az ilyen tartalmú polgárjogi mozgalomnak állít maradandó emléket a „Hair" c. alkotás.

Visszatérve a fejlettebb országok területére: a 68-as csúcs után lényegében elkezdődik a Jaltából kivezető folyamatokra való közvetlen áttérés. A csehszlovákiai megszállás az egyik oldalon és az olajárrobbanás feltételeinek megteremtése a másikon, ez utóbbi alapozza meg a világgazdasági szerke­zetváltást. Itt megint csak nem szükséges a csehszlovákiai bevonulást egyoldalúan elítélni, mert az a később kibontakozó neokonzervatív forradalom irányultságával egybeesőnek mi­nősíthető, amennyiben megakadályozta azt, hogy az európai harmadik pólus – adminisztratív formában – újraéledésének feltételei kialakuljanak. Sokkal inkább az a probléma, hogy a keleti tömbben csak a szűken vett nemzetközi viszonyokhoz alkalmazkodtak, de teljes mértékben elmaradt a nemzetközi viszonyokból is következő belső szerkezeti átalakítás, amíg Nyugaton az olajsokk közvetítésével rátértek arra a gazdasági és politikai szerkezetátalakításra, amely a neokonzervatív for­radalomban fejeződött ki (amiről már részletesebben beszél­tünk), és amely a rendszerváltás előcsarnoka. A keleti tábor esetében joggal beszélhetünk egy újabb modern kori elkanyarodásról, amennyiben lemondtak a belső szerkezetátalakítás feltételeinek megteremtéséről. Ez legfeljebb azzal magyaráz­ható, hogy a szerkezetváltás végigvitele a kétpólusú világ­rendszer megszűnése is egyben.

Ilyen értelemben elfogadható Fukuyamának a „történelem végére" vonatkozó nézete. Fukuyamának a lényegét tekintve igaza van. Csak a „történelem vége" nem egyoldalúan a libe­ralizmus győzelmét jelenti. Mert ahogy A. Toffler a Hatalom­váltás c. könyvében fogalmaz: „Az az igazság, hogy bármeny­nyi párt küzd egymással a választásokon, és bármelyikük szerzi meg a legtöbb szavazatot, van egy, amelyik mindig győz. Ez a párt a bürokrácia Láthatatlan Pártja." Ehhez még csak annyit lehet hozzátenni, hogy már lehallgató készülékre sincs szükség, mert megvalósítható az, amit az emberek évezredeken át úgy fejeztek ki, hogy Isten mindent lát.

(Köszönetemet fejezem ki Trautmann Lászlónak a tanulmány létrejöttében való közreműködéséért, és Sugár Andrásnak az anyag gondozásában való részvételéért. G. P.)

1. A második gazdaság

A 80-as évek a hazai gazdaságpolitikában kettős fordulatot hozott. Egyrészt nyilvánvalóvá vált a külgazdasági kapcsola­tokban a KGST kifulladása, másrészt a politika elismerte a magántulajdont, még ha részleges formában is. A szakiro­dalomban mindenki egyetért abban, hogy ez a kapitalizmus térnyerése volt a szocializmussal szemben, vita csak abban van, hogy ezt pozitívnak vagy negatívnak fogják fel. Hogyan lehetséges azonban az, hogy egy olyan párt fogadja el 1982-ben a második gazdaság legalizálását, amelyik ideológiailag a magántulajdon tagadása alapján áll, miért jó az, ha a saját sírgödrüket ássák meg? Az egyik válasz erre az, hogy a ve­zetők korlátoltsága tette ezt lehetővé, amit a kapitalizmus szálláscsinálói – a reformközgazdászok – kihasználtak. A má­sik megközelítés szerint a magyar nép szabadságharca okoz­ta azt a gazdasági és politikai nyomást, ami miatt a vezetők­nek fel kellett adniuk ideológiájukat. Véleményünk szerint azonban mindkettő leegyszerűsítés, bár van bennük igazság, csak éppen egyoldalúan kimondva. Ahhoz azonban, hogy a második gazdaság tényleges jelentőségét megértsük, a kül­gazdasági orientációváltással kell kezdenünk.

Világpolitikai szempontból a 80-as évek eleje a neokonzervatív fordulat pillanata. Ennek legfontosabb világgazdasági mozzanata az IMF szerepének felértékelése, illetve az adós­ságválság elindítása. Csak első pillantásra meglepő, hogy ép­pen Mexikó jelenti be először a fizetésképtelenséget, azaz az amerikai bankok és rajtuk keresztül a kormány éppen Mexi­kónak nem hajlandó tovább hitelt nyújtani. Ezzel ugyanis az USA saját magán üt, mégpedig azon részén, amelyik hatalmát a latin-amerikai elmaradottságból szerezte. Csak ezen „olaj­bárók" számára volt előnyös az adósságcsapda, amely mind­két fél, az adós és hitelező számára egyaránt csapda. Ennek a torz hatalomgyakorlásnak legpontosabb illusztrációja a Dal­las filmsorozat, hiszen a Ewing olajtársaság számára minden eszköz megengedett, legalábbis a sorozat elején. Maga a so­rozat pedig arról a folyamatról szól, ahogyan ezt a hatalmat megtörik és törvényes korlátok közé szorítják. Ennek első lé­pése az adósságválság, illetve az IMF középpontba állítása.

Ez – még az IMF korlátolt logikája mellett is – előrelépés volt, hiszen így sikerült intézményesíteni a hitelezőket és ezzel kizárni azokat, akik nem is akarták, hogy hiteleiket visszafi­zessék. A korábbi teljesen homályos hitelezői gyakorlatot si­került tisztázni – vagy legalábbis elkezdeni tisztázását. Azaz az IMF működése, a világ csendőrének szerepe nemcsak a fejlett világot védte a fejletlenekkel szemben, hanem „befelé" is védett, hozzájárult a centrum modernizálódásához is. Ezt a piac ideológiájával tette, de ahogy erre legutóbb Csáki György is rámutatott cikkében,¹ a piac érvényesítése nem pi­aci területen állami feladat, azaz formailag állami beavatko­zás, fából vaskarika. Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk, annyit megjegyezhetünk, hogy Latin-Amerika kiszabadulása az adósságcsapdából nem mehet végbe az IMF ortodox neo­klasszikus álláspontja mellett, hiszen nemcsak helyesen kell cselekedni, hanem a helyes ideológiát is képviselni kell.

Európában ugyanez a fordulat a lengyel válsággal robban ki közvetlenül, közvetve pedig a NSZK szerepének átértéke­lésével. Politikailag a német fordulat világos: győznek a kon­zervatívok, ami nemcsak belpolitikailag jelent korszakhatárt, a munkásosztály és a szakszervezetek hatalmának megtörését, hanem külpolitikailag is, a keleti blokk országaival fenntartott kapcsolatok megváltozását. Ezentúl már nem a németek fog­ják eljátszani a közép szerepét, nem ők alkotják a hidat Kelet és Nyugat között, hanem az egész nyugati blokk egységesen kapcsolódik a keleti tömb egyes országaihoz. A korábbi gya­korlat értelmében a németek megfinanszírozták a keleti orszá­gok túlköltekezését, ezzel biztosították ezen országok stabili­tását. Ezzel persze önálló és széles mozgásteret nyitottak sa­ját politikájuknak. Úgy látszott, hogy a németek, pontosabban a német szociáldemokraták a biztosítékai az európai bizton­ságnak – és nem az USA, illetve a NATO ereje. Ez nyilván­valóan illúzió volt, hiszen a német pénzek nem a világnak, csak a keleti blokk országaiban meglévő sajátos szociálde­mokrata-kommunista egyensúlynak a biztonságát jelentették. 1981-ben az adósságválsággal ez a sajátos együttműködés szakadt meg. A lengyel válság nemcsak a szovjet ernyőelmé­let végét jelentette, hanem a német befolyás visszaszorítását is. Ezek után az egyes kelet-európai országok kiugrása, adós­ságproblémájuk kezelése csak a nyugati blokk egészéhez, azaz az IMF-hez való kapcsolódással volt elképzelhető. Most már nem lehetett szocialista elvek alapján kapitalista gazda­ságot teremteni – ahogy ezt a hazai pártfunkcionáriusok el­képzelték -, hanem egységbe kellett kerülnie az ideológiának és a gyakorlatnak.

Mindez témánk szempontjából azért fontos, mert 1981 va­lóban komoly gazdaságpolitikai felismerése az exportorientált­ság volt. Csakhogy ez az exportorientáltság radikálisan kü­lönbözött a 68-astól. Akkor a reform lényege a német piacra való betörés és így a szociáldemokráciával való kiegyensú­lyozott viszony megteremtése volt. 1981-ben ugyanez a nyu­gati blokkhoz való csatlakozást jelentette, a legvidámabb ba­rakk hazug ideológiájának közvetlen felszámolását. A helyzet paradoxona, hogy az exportorientáltságot ugyanazok a köz­gazdászok mondták 1981-ben, mint 68-ban. Ez azonban csak ezen közgazdászok szubjektív fejlődése szempontjából lénye­ges – hogyan válnak szociáldemokratákból liberálisokká.

A kétféle exportorientáltság nemcsak a közvetlen külgazda­sági kapcsolatrendszerben jelentett változást, sőt elsősorban nem abban, hiszen radikálisan nem változott meg az export-és importszerkezet, hanem ennek belgazdasági következmé­nyeiben. Az IMF célja nem a fizetési mérleg egyensúlyba hozása, hanem olyan intézményrendszerbeli változások, ame­lyek megakadályozzák a centrum országokkal szembeni fellé­pést. Ahogy már korábban láttuk, az adósságválságnak nem annyira gazdasági, sokkal inkább biztonságpolitikai okai vol­tak. Ezt nagyon pontosan tudták mind Nyugaton, mind Kele­ten. Az, hogy a szovjetek nem léptek közbe (hiszen az elég hihetetlen, a KGB-t ismerve, hogy nem tudtak róla² ), azt mu­tatja, hogy nem volt erejük megakadályozni a belépést, azaz Közép-Kelet-Európa elvesztése még jóval Gorbacsov előtt el­kezdődött. Pontosabban nem a belépést nem tudták megaka­dályozni, hanem a magyar, illetve a többi szocialista ország belső konfliktusait nem tudták kezelni, ezek pedig a rendszer szétvetésével, közvetlen elpusztításával fenyegettek. így át­adásuk a Nyugatnak teljesen logikus reakció volt a szovjetek részéről. Az, hogy mindez gazdasági formát öltött, csak az angolszász hagyományból következő forma volt.

Mi is volt az a konkrét konfliktus, ami arra kényszerít ette a magyar vezetőket, hogy „átálljanak"? Röviden: ez a munkás­osztály forradalmasodásának, illetve ellenforradalmasodásának megakadályozása volt. A Kádár-korszak egésze a nagy­ipari munkásság és a parasztság egyensúlyán alapult, de ez statikus egyensúly volt, feltételezte, hogy parasztból csak munkás lehet, vagy fordítva. A szocializmus védelme a kor­szak retorikájában a párt és a munkásosztály vezető szere­pének megőrzését jelentette, márpedig ez csak a nagyipar fenntartásán keresztül valósulhatott meg. Nagyipar és mun­kásosztály összetartozó fogalmak. A gyár azonban olyan te­rep, ahol a munkás és a gyár vezetője mindig szemben áll egymással, a munkás mindig elidegenedett a munkafolyamat­tól. Ezt fel lehet fogni pusztán bérproblémaként, és a Kádár­rendszer ezt is tette, de ezzel nem oldódik meg az a kérdés, hogy a munkás milyen logika alapján fogadja el a bérét. A szakszervezetnek ugyanis nemcsak az a funkciója, hogy a tőkés felé jelezze a munkásság követeléseit, hanem hogy ez­zel leszerelje az üzemen belüli lázadást. Miután a munkás a gyáron belül soha nem lát bele a munkafolyamat egészébe, ezért számára a bér is mindig külsődleges, idegen marad. Ebből következően állandóan megjelenik a lázadás is, de ez csak lázadás maradhat (jó esetben), hiszen a gyáron belül nem termelődhet ki olyan vezető réteg és olyan intézmény, amelyik ezt forradalommá tudná átalakítani. Az a gyáros, aki ezt fölismerte, éppen ezért mindig úgy is szervezte át a mun­kafolyamatot, hogy a munkás szellemi munkája is teret nyer­jen benne, bevonta a gyár működtetésébe is, azaz a munkást munkás létében kezdte el megszüntetni – saját hatalma meg­őrzése érdekében.

A Kádár-rendszer ezt azonban nem tehette meg, mert akkor rá lett volna kényszerítve hatalma racionalizálására, kiderült volna, hogy a párt vezető szerepének jelszava mögött éppen ezzel ellentétes politikát folytat, nem a munkásosztály meg­szüntetése a célja, hanem a középszerűség uralmának fenn­tartása. Emiatt állandóan újratermelődtek a konfliktusok a munkásosztály és a párt között, amelyek mindig meg is je­lentek az elméleti szakirodalomban és a gazdaságpolitikában. Ilyennek tekinthető már maga a 68-as gazdasági reform is, hiszen a szocialista piacgazdaság azt ígérte, hogy a munkás részesedhet – nem a munkamegosztás megszüntetéséből, hanem a nyereségből. Azzal, hogy pénzt adnak neki, kihúzzák a méregfogát – nyúltak a jól bevált recepthez. Miután azonban kiderült, hogy a munkás a nyereség alakulásába nem lát bele, és ugyanúgy megmarad a lázadásnál (végül is ez a sérelmi politika lényege), akkor kiemeltek 50 nagyvállalatot, és 72-től elkezdődött a lázadások kezelésének kézi szabályozása. A

72-es feszült hangulatot nemcsak az mutatja, hogy a párt ál­lást foglal a munkásosztály helyzetéről, hanem az is, hogy ebben az évben íródik a Darabbér,³ amely ennek a problé­mának az egyik legmaradandóbb kordokumentuma.

A Darabbér persze nem egyszerűen szociográfia, hanem annak az újbaloldali-maoista világtendenciának hazai megje­lenése, amelyik a lázadás feloldását végül is az adott mun­kaszervezeti formán belül képzelte el. A munkamegosztás megszüntetése csak a nem-munkások számára jelent forradalmasodást, a munkásosztály már elérte fejlődésének csúcs­pontját, éppen a munka, a kommuna az, ami integrál. Ebből következően a munkásosztály felemelése a gyáros feladata, és a közvetlen munkafolyamatba kell bevonni a munkást, ezt kell számára átláthatóvá tenni – ez az önigazgatás divatos koncepciója. Ezáltal világos lehet a művezető funkciója, de a vállalat szerepe az egész újratermelési folyamatban nem. Azaz a munkás esetleg érteni fogja, hogy a vállalaton belül miért annyi a bére amennyi, de azt nem, hogy a többi céghez képest miért alakul így⁽ez a bér. A közvetlen munkafolyamat ugyanis a munkásnak csak a természethez való viszonyát ra­gadja meg, ennek társadalmi következményei – leszámítva a szaktársakhoz való viszonyt – rejtve maradnak. Márpedig a természet átalakítása a társadalmi viszonyoknak alárendelten játszódik le, a termelés szerkezetét a kereslet határozza meg, ez a marxi elmélet alapgondolata is. így a közvetlen munka­folyamat átalakítása csak nagyon részleges eredményeket ho­zott a munkásosztály röghöz kötésének szempontjából.

Ennek a konfliktusnak a feloldására két út mutatkozott: az egyik a vállalaton belül, a másik azon kívül. Az első a köz­vetlen munkaszervezeti forma átalakításán túl a szakszerve­zet bevonása a vállalat egészének működésébe. Ez a participáció nem volt idegen a nyugat-európai gyakorlattól sem, de ott, és persze nálunk is, egy súlyos érdekellentétet rejtett magában. A munkásosztálynak az a szervezete, amelyik részt vett a vállalat irányításában maga is abban volt érdekelt, hogy fennmaradjon a munkásosztály, hiszen hatalmát onnan nyer­te. Akár szakszervezetről, akár üzemi tanácsról volt szó, mind­kettő csak a vállalattal együtt létezett. A vállalat lényege azon­ban az elidegenedett tőkés-munkás viszony, így a munkás­osztály tényleges felemelése, munkás létének megszüntetése a vállalat megszüntetésével járt volna, erre pedig ők alkalmat­lanok voltak. Ezt elvileg a pártnak kellett volna végrehajtania, de a párt a szovjet logika foglya volt, ennek a problémának a felvetése szétvetette volna a párt kereteit, közvetlen ellent­mondásba került volna modernizáció, a termelési intézmény­rendszer és a katonai hierarchia, és mindez a blokklogikát is veszélyeztette volna. Ez pedig ott akkor és háborúhoz vezet­hetett volna. így olyan intézményhez kellett fordulni, amelyik megszünteti a vállalatot, megteremti a munkásosztály meg­szüntetésének intézményi kereteit, de mégsem az ezt elmé­letileg pontosan kifejező szocialista-kommunista ideológiával teszi, hanem épp ellenkezőleg. Belpolitikailag erre szolgált a második gazdaság fogalma.

Nincs most terünk arra, hogy a vállalkozó fogalmának fej­lődését áttekintsük a nyugati szakirodalomban és részleteseb­ben elemezzük Hayek munkásságát. Csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a neokonzervatív forradalom fent már tár­gyalt jellemzőjéből következik, hogy a gazdaságelmélet köz­ponti kategóriája a kisvállalkozó lett. Ez a fogalom az, amely megteremti az átmenetet a munkásból a tőkésbe, létrehozza az anyagi és szellemi munka egységét, azáltal, hogy minden­kit rákényszerít a piac megismerésére, ezen keresztül a tár­sadalmi akarat tudatos végrehajtására. Az a jelszó, hogy „min­denki váljon vállalkozóvá" természetesen nem azt jelentette a gyakorlatban, hogy verjék szét a monopóliumokat (a multina­cionális cégek rendszere megmaradt), hanem azt, hogy min­den egyes gazdasági területen a hatalomgyakorlónak kell lét­rehoznia a piacot. Tehát piac kell a felsőoktatásban, az egész­ségügyben, a munkások között és a gazdasági szabályozók területén is. Ez nem az az általában vett piac uralma, a szabadversenyes kapitalizmus lenne, hanem az egyes konkrét területek konkrét piacosítása. A gyakorlatban ez utóbbi műkö­dik, elméletileg mégis az előbbit hangoztatták. Hiszen, ha a liberális közgazdaságtan beismeri az utóbbit, akkor választ kell adnia arra is, hogy mi a hatalomgyakorló logikája, ez pe­dig elvezetne a marxizmusig.

Az IMF-hez való csatlakozásból tehát szükségszerűen kö­vetkezett, hogy nálunk is a vállalkozó ellentmondásos fogal­mát kellett a középpontba állítani. Ennek volt hagyománya a szocialista elmélettörténetben, csakhogy a korábbi szabályo­zott piac koncepció alapvetően a már meglévő erőviszonyok konzerválásán alapult. Nem az volt a cél, hogy a kohászat megismerje az egyes piaci szereplők döntési mechanizmusait, hanem hogy már meglévő erőfölényét gazdaságilag érvénye­sítse. Az a piac sokkal inkább emlékeztetett a szabadversenyes kapitalizmusra, mint fejlett világbeli társa. Ennek a piaci koncepciónak alárendelten már megjelentek a hazai magán­szektor egyes elemei. Ezek között a leglátványosabbak a ház­táji gazdaságok voltak, amelyek persze teljes mértékben rá­épültek a téeszre, illetve az állami gazdaságra. Ezek a nagy intézmények fix piacot jelentettek, és gyakorlatilag kockázat nélkül lehetett valaki vállalkozó. Egyáltalában nem a paraszt­ság beemeléséről volt szó az újratermelési folyamat szellemi részébe, a folyamat valójában a jövedelemátcsoportosítást szolgálta. Ez a hagyomány tehát szöges ellentéte volt a nyu­gati vállalkozó-felfogásnak, így a magyar közgazdászoknak ettől kellett megszabadulni, és persze vállalni ezzel együtt a reformközgazdaságtan piacszeretetét.

Gábor R. István és Galasi Péter⁴ erre tett kísérletet. Szá­mukra a második gazdaság nem a már meglévő nem-szocia­lista szektor elemzése volt, hanem ennek a vállalkozó-foga­lomnak a felbukkanása és ösztönzése. Olyan piacgazdasági rendszert képzeltek el, amelyik ezen a vállalkozó-fogalmon alapul és alapvetően a munkaerőt mobilizálja, a munkásokat átalakítja vállalkozókká. Ezzel kiszakítja őket a vállalatból és ezen keresztül modernizálja a szocialista nagyvállalatot is. Nem a piac a fontos, hanem a vállalkozó, a piac csak eszköz ennek a vállalkozó hajlamnak a kiaknázására. Emiatt van az is, hogy a másodikgazdaság-kutatások nem gazdaságpolitika­iak, hanem a társadalompolitikához tartoznak.

A második gazdaság tehát nézetünk szerint nem a kizsák­mányolás elfedésére szolgáló eszköz, hanem éppen annak megszüntetését célozza. Ez azonban nem a nép szabad­ságharcának következménye volt, hanem épp ellenkezőleg az ilyen „szabadságharcok" megelőzésére szolgáló társada­lompolitikaként működött.

2. Az informális gazdaság

Miközben Magyarországon a 70-80-as években a második gazdaság térnyerésének lehettünk tanúi, a fejlett országokban megjelent az informális (rejtett, fekete, szürke, földalatti, lát­hatatlan stb.) gazdaság fogalma. Első ránézésre ennek a je­lenségnek nem sok köze van a szocialista második gazda­sághoz, hiszen a fejlett országokban a piac, illetve a vállal­kozó a formális, hivatalos gazdaság alapvető építőkövei, így a vállalkozóvá válásnak az állam általi generálásához nincs szükség az informalitásra, ez a formális gazdaságon belül is végrehajtható. Az informális gazdaság elterjedt megközelítése szerint kialakulásának legfontosabb oka a növekvő adóteher, ami arra kényszeríti a vállalkozókat, hogy tevékenységüket rejtve végezzék, azaz a rejtett gazdaság döntő részben adó­elkerülés, illetve adócsalás. De mind a formális, mind az in­formális gazdaság ugyanazon elveken, a piaci logika elvén működik, és a kutatók többsége szerint a két gazdaság között mind a tőke, mind a munkaerő aránylag szabadon áramlik, az egyik irányba az adóterhek csökkenése-növekedése, a másik irányba az ellenőrzés és büntetés fokának változása tereli, és az adóterhek, illetve a büntetés elrettentő hatásai hoznak létre valamilyen egyensúlyt a két szféra között.

Ugyanakkor elég furcsa, hogy az informális gazdaság fo­galma éppen akkor jelenik meg és terjed el széleskörűen, ami­kor az információs gazdaság és társadalom kiteljesedik. Ne­héz elhinni, hogy a számítógépek és a szupertechnika korá­ban bármi rejtve maradhat az állam (illetve adóhivatala) előtt, miközben a műholdak segítségével akár egy moszkvai járó­kelő grimaszait is figyelemmel kísérhetik az USA egy katonai bázisán. Ha az állam be akarná hajtani az elmaradt adót, akkor ezt a szokásos módon a haditechnika polgári adaptá­lása révén minden további nélkül megtehetné. Két ellenérv szokott ezzel szemben felmerülni. Az egyik a behajtás gaz­daságossága, de ez ellen szól, hogy minden gazdaságossági számítás szerint a be nem szedett adók messze kompenzál­nák a költségeket. (Magyar számítások szerint pl. 1 plusz ­adóbeszedésre fordított forint 8 forintnyi plusz adóbevételt eredményez. Egy 1988-as angol számítás szerint Nagy-Bri­tanniában némileg rosszabb, de még mindig jelentős az arány, 1 font adóellenőrzésre fordított plusz kiadás 6 fontot hoz a konyhára.⁵ ) A másik ellenérv a behajtás kétes alkotmányos­sága, személyiségi jogokba való ütközése, de ez a fejlett or­szágok adóhatóságait sokkal kevésbé korlátozza, mint ma­gyar megfelelőjüket. Az azonosító szám (az USA-ban a tár­sadalombiztosítási szám) gyakorlatilag teljeskörűen használ­ható. Az adóhatóságoknak egy sor országban nyomozati jog­köre van, megszokott és gyakorlatilag társadalmilag is elfo­gadott, hogy a hatóság vagyont becsül, életkörülményeket vizsgál, és ha ezek ellentétesek a bevallott jövedelmekkel, adóhátralékot állapít meg. (Csak egy példa: egy jó pár fejlett országban figyelik az egyének egyesületi, sportköri stb. tag­ságát, és ezt adóellenőrzéskor összevetik az egyén anyagi helyzetével. Ha az illető pl. rendszeresen golfozik, akkor eh­hez megfelelő jövedelemmel kell rendelkeznie. Ha ennél ke­vesebbet vall be, akkor az adóhatóság a golfozással arányos jövedelmet állapíthatja meg, és ennek alapján adóhátralék megfizetésére kötelezheti az illetőt.) Megállapítható tehát, hogy a modern fejlett állam azért hagyja a rejtett tevékeny­ségeket, mert nem akarja ezeket formálissá tenni – hiszen mind technikai-gazdasági, mind jogi lehetőségei meglenné­nek a tevékenységek formális gazdaságba kényszerítésére.

Érdemes a rejtett gazdaság kutatásának még egy momen­tumát kiemelni. Bár sokan szeretik hosszú történelmi beveze­tőkkel kezdeni munkáikat (felhívva a figyelmet pl. az egyiptomi papiruszokra, amelyek már említik a piramisok fosztogatását), azért a többség elismeri, hogy az informális gazdaság nem tradicionális, hanem modern jelenség, születése a harmincas évekre tehető. Jellemző, hogy az összehasonlítás alapja a harmincas évek, az aranykor, amikor még nem létezett adó­elkerülés. A rejtett gazdaságot az állam új gazdasági szerepe hozza létre, az állam közvetlen beavatkozása a gazdaságba. Ugyanakkor az 50-60-as években a kutatókat nem nagyon érdekelte a dolog, hiszen a New Deal, az új társadalmi szer­ződés működött. Az állam a 30-as években az Amerikai Egye­sült Államokban, majd később az európai fejlett országokban új szerződést ajánlott az állampolgároknak, miután a régi szerződés csak nagyon korlátozottan biztosította az amerikai álom teljesülését (miszerint mindenki előtt nyitva áll a meg­gazdagodás útja). Az új szerződés lényege az volt, hogy az állam szerepet vállal a gazdaságban, korlátozza a gazdaság szereplőinek mozgási lehetőségeit, cserében biztosítja a vál­ságmentes gazdasági növekedést és a jóléti állam kiépülésé­vel a minimális szociális biztonságot. Az állampolgár úgy adta ehhez a szerződéshez a beleegyezését, hogy rendesen adó­zott. (A 60-as években a becsületes adózó hozzátartozott az állampolgár imázsához.) Miután az új szerződés legfontosabb pontja, az állandó növekedés, az 50-60-as években aránylag zökkenőmentesen teljesült, nem nagyon érdekelt senkit, hogy hányan bújnak ki az adófizetés alól. (Jó példa erre, hogy Cagan, a chicagói iskola egyik neves közgazdásza 1958-ban írja meg híres cikkét a készpénzforgalom nagyságát magyarázó tényezőkről,⁶ amelyben többek között részletesen elemzi, hogy a készpénz aránya az összpénzforgalmon belül a II. vi­lágháború után jóval magasabb, mint előtte. Ezt a tényt azzal magyarázza, hogy megnőtt az adóelkerülő tevékenységek aránya, amelyek készpénzben és nem számlapénzben zajla­nak. Meg is mutatja, hogy az átlagos adóteher nagysága egyéb tényezők – mint a reáljövedelem és kamatláb – válto­zatlansága esetén szignifikánsan hat a készpénzarány nagy­ságára. Cikkének ez a része akkor teljes érdektelenséggel találkozik, majd csak a hetvenes évek végén fedezik fel újra és fejlesztik tovább módszerét.)

A rejtett gazdaság létét az hozza felszínre, hogy a jóléti állam a 70-es években válságba jut, a növekedés megtorpan" Ugyanakkor, mint láttuk, ez a fordulat az információs forrada­lommal párhuzamosan valósul meg, és nem kíséri a rejtett gazdaság felszámolásának kísérlete, sőt a rejtett gazdaság bővül is a 80-as években.

Mi magyarázhatja az állam ilyen elnéző magatartását? Vé­leményünk szerint az informális tevékenységeket a neokonzervatív gazdaságpolitika felhasználja a gazdasági szerkezet­váltás elősegítésére. A 60-70-es évek húzóágazatai az olajra épülnek, ezeket az ágazatokat, illetve a túlméretezett jóléti, adminisztrációs struktúrát sokszor drasztikusan és erőszako­san kell leépíteni. A szerkezetváltás hatékony segítője lehet az informális gazdaságbeli tevékenységek tolerálása, illetve némi gerjesztése. A neokonzervatív szerkezetváltási politika sokszor keményen, akár erőszakosan is fellép a szakszerve­zetek ellen (pl. a Thatcher-kormányzat a szénbányák bezárá­sa ügyében), de egy sor esetben, főleg az állami bürokrácia leépítése esetében a direkt fellépés nem hatásos, közalkal­mazottakat, tisztviselőket nagyon nehéz békésen vagy akár erőszakosan elküldeni. A rejtett gazdaság tolerálása azok adóterhét növeli, akik megmaradnak a jól ellenőrizhető állami tulajdonú vagy kontroll alatt álló ágazatokban (és a leépítendő ágazatok ilyenek), azaz a rejtett gazdaságnak kettős a vonzó hatása: egyrészt esetleg magasabb jövedelmet lehet elérni, másrészt, ha a munkavállaló a látható gazdaságban marad, akkor „rajta csattan az ostor", hiszen az adóprés rajta hajtja be a kies adóbevételeket. Nagy-Britannia példája azt is mu­tatja, hogy az állam szelektív jelleggel alkalmazza a rejtett gazdaság elleni küzdelem vagy tolerancia eszközét. Az infra­struktúra esetében (pl. közművek, tömegközlekedés) az „ész nélküli" privatizáció elősegítette az állami működtetésű infra­struktúra leépítését, itt tolerálták a formális és informális szféra határán működő cégek (pl. maszek busztársaságok) működé­sét. Ugyanakkor a bányászatban a leépítés melletti érvként használták, ha informális tevékenységekre bukkantak. (A het­venes években például két tízéves gyerek meghalt egy nagy­-britanniai bányában. Ennek hatására nagyszabású akció in­dult, melynek eredményeképpen majdnem százezer kiskorú illegális foglalkoztatottat találtak. A jelenség komoly érv volt a leépítések során.⁷ )

Némileg cinikusan tehát úgy fogalmazhatnánk, hogy a 80-as években az állam ad még egy lehetőséget állampolgárai­nak. Akinek nem sikerült megvalósítania az amerikai álmot a formális szektorban, az most megpróbálhatja az informális­ban. Ennek fényében a 80-as években hatalmas fellendülés­nek induló informálisgazdaság-kutatás propagandának is fel­fogható. Magyarországon az elmúlt években különösen látvá­nyos a propagandajelleg; miközben a csapból is a rejtett gaz­daság elleni fellépés szükségessége dől, minden kutatás sze­rint gyorsan emelkedik az ilyen tevékenységek súlya a gaz­daságban. Az erről szóló cikkek egyetlen kézzelfogható hasz­na, hogy lassan mindenki tisztában van azzal, hogyan kell ÁFÁ-t csalni, számla nélkül szolgáltatni, indokolatlan költséget elszámolni. Az informális gazdaságról szóló közgazdasági iro­dalom propagandajellege magyarázhatja azt a jelenséget is, hogy aránylag kevés kutatót érdekel, mi az oka és működési mechanizmusa ennek a szektornak; elsősorban az a kérdés, hogy mekkora az itt megtermelt jövedelem és milyen össze­tevői vannak.

Visszatérve a második gazdaság és az informális gazdaság összehasonlítására, a két nagyjából egy időben kivirágzó je­lenség között az a közös, hogy mind a kettő az állami gaz­daságpolitika 70-es években kibontakozó válságának követ­kezményeként jött létre, de míg a második gazdaság alapve­tően azt a célt szolgálta, hogy a szocialista állam a világgaz­dasági kihívások által kényszerítve valódi piac híján itt próbálja megvalósítani a vállalkozóvá válás neokonzervatív jelszavát, addig a fejlett országokban az informális gazdaság a szerke­zetváltás egyik eszköze, annak olajozója. És bár a második gazdaság esetében, mint szó volt róla, nem maga a tevékeny­ség a lényeg, hanem a vállalkozóvá válás, a magyar gazda­ságtörténeti helyzet miatt (a második gazdaság fő területei a mezőgazdaság, a lakásépítés) ez inkább konzerválja a gaz­dasági szerkezetet, és ebben lényegesen különbözik a rejtett gazdaságtól. (Cikkünk kereteibe a fejlődő országok informális szektorának elemzése nem fér bele, de itt érdemes megje­gyezni, hogy a latin-amerikai, afrikai országok esetében az informalitás egy harmadik típusa jelenik meg. Ezekben az or­szágokban sem a tradicionalitás a szektor forrása, hiszen ez is a II. világháború után jön létre, amikor is a faluból városba irányuló migráció következtében hatalmas munkaerő felesleg jön létre a városokban, ugyanakkor az állam a magas belépési költségekkel és adminisztratív terhekkel gyakorlatilag lezárja az utat a formális gazdaságba áramlás elől.)

3. A rejtett gazdaság Magyarországon

A rendszerváltás sok szempontból új helyzetet teremt a má­sodik és informális gazdaság terén is. A 80-as évek végétől felszabadulnak a vállalkozóvá válás csatornái, Magyarorszá­gon nemzetközi összehasonlításban is aránylag gyorsan és olcsón válhat valaki formális vállalkozóvá, amit a magyar la­kosság ki is használ, hiszen jelenleg a formálisan (de sok esetben nem ténylegesen) vállalkozók száma egymilliós nagy­ságrendű.⁸ A rejtett (adóelkerülésre, csalásra) alapuló tevé­kenységek skálája rendkívül széleskörű, és tulajdonképpen közismert mind a lakosság, mind az adóhatóság előtt. A feketegazdaság elleni harcnak ugyan helyettes államtitkári rangban levő kormányzati felelőse is van, de jelenleg az ő bevallása szerint is a magyar gazdasági szabályozás egyike a világ leg-liberálisabb szabályozásának.⁹ Például a hamis termékek forgalomba hozatalánál Magyarországon a BTK szerint 1 millió forintos értékhatárig a tevékenységet nem lehet büntetni. Vagy: a piramis- és pilótajátékoknak Magyarországon jelenleg nincs törvényi szankciója. Az is ismert tény, hogy a vállalko­zások az esetek nagy részében számla nélkül végzik szolgál­tatásaikat. Az APEH hivatalos újságja rendszeresen közöl megdöbbentő eseteket, illetve az adóhatóság tehetetlenségét illusztráló tényeket. Néhány példa az APEH híradó legújabb számából.¹⁰ Az APEH szakértői szerint az adószámmal nem rendelkező alapítványok nagy részben a jövedelemelrejtés eszközei, a BT-k, KFT-k egyéni vállalkozások jelentős része adócsalásra (egymásnak való fiktív számlázások, jogtalan költségelszámolások, ÁFA-visszaigénylések) jön létre. Az adó­hatóság nem nyomozhat az adóalany életkörülményei után (mint szó volt róla, ez a nyugati országokban az adóellenőrzés szerves része). Magyarországon az adózó később, hónapok­kal az ellenőrzés után is előkeríthet olyan okmányokat, ame­lyeket az ellenőrzés idején elfelejtett bemutatni. Az informáci­ós társadalom korszakában megdöbbentő, ahogyan a XX. század végén Magyarországon újra működnek Gogol holt lel­kei: miután a népességnyilvántartás megyeileg elszigetelt, ezért ha valaki egy megyében meghalt, a nevén egy másik megyében bárki tovább működhet (és működik is). Az APEH működési tere nemhogy nőne, de még csökkent is. Nyomozati jogkört az APEH továbbra sem kap, de ma már pl. a rendőr­ség sem ad adatokat, hogy az adóalanynak milyen és hány darab gépkocsi van a tulajdonában. Vagy például ha egy vál­lalkozó évek óta veszteséges, ám ugyanakkor egyre-másra nyitja meg az üzleteteit, ez ma nem elegendő a rejtett jöve­delem igazolásához, mert a vállalkozó bármilyen jövede­lemforrásra hivatkozhat (ajándékba kapta, nyerte, találta a pénzt). Amíg ezt ellenőrzik, a vállalkozó minden vagyonát át­írathatja a rokonaira, mert nincs olyan törvényi tilalom, ami az eljárás idejére ezt a jogát befagyasztaná.

A példákkal nem az a szándékunk, hogy az adócsalások mellett vagy ellen foglaljunk állást, csak azt szeretnénk be­mutatni, hogy ma Magyarországon gyakorlatilag alig korlátoz­za valami a rejtett tevékenységeket, holott ezek a tevékeny­ségek jól ismertek az adóhatóságok előtt is. Nehéz lenne eb­ben a helyzetben úgy foglalni állást, hogy ez csak a nehéz­kes bürokrácia és a tutyimutyi kormányzat cselekvésképtelen­ségének eredménye, a rejtett gazdaság nyilván nálunk is azért működhet ilyen szabadon, mert valós gazdasági szerepe van. Azt szinte minden kutató elismeri, hogy a rejtett gazda­ság komoly szerepet játszott az elmúlt években a szerkezet­váltás káros társadalmi hatásainak tompításában. Főleg azo­kon a területeken, ahol a szocialista nagyipar és mezőgazda­ság látványosan összeomlott (BAZ, Szabolcs-Szatmár me­gyék), a rejtett gazdaság, a fekete foglalkoztatás nélkül még súlyosabb lett volna a helyzet. Véleményünk szerint azonban nem a feszültség levezetése, a károk kompenzálása a rejtett gazdaság legfontosabb feladata Magyarországon. Hiszen a fekete foglalkoztatás elsősorban a határon túlról érkező mun­kavállalókra koncentrál, miközben több felmérés, kutatás is bemutatta, hogy jóllehet az egyes területeken dolgozók hely­zete sokszor kilátástalan, nehéz őket mobilizálni, inkább a se­gélyezési rendszerre számítanak. Az Alföldön a határon túlról jötteken kívül nehéz napszámost találni, Ózdon a hatalmas munkanélküliség mellett sem sikerült pl. varrodát nyitni, mert nem volt kellő munkaerő-kínálat. A jelenség a Kádár-rendszer hagyatéka: a gulyás-kommunizmus belesulykolta az emberek­be, hogy az állam biztosít egy alacsony szintű ellátást, és ez akkor is fennmarad, ha munkájukat önhibájukon kívül nem tudják ellátni (márpedig hagyományos munkahelyeik elvesz­tése ilyen önhibán kívüli esemény számukra).

Mint láttuk, a 80-as évek második gazdasága éppen ezt a (gazdasági indíttatású) mentalitást próbálta áttörni, a vállalko­zóvá válást megvalósítani, de a vállalkozóvá válás a törté­nelmi körülmények között olyan ágazatokban indult el, ame­lyeket a rendszerváltás erősen visszavetett. Nagyon sok ku­tató állítja, hogy a mai rejtett gazdaság legfontosabb forrása a második gazdaság. Véleményünk szerint ez a fentiek miatt nem igaz. A klasszikus második gazdaság a szerkezetváltás szükségessége miatt sajnos összeomlott, mert a kádári ipar­-mezőgazdaság struktúrára épült. A rejtett gazdaság kialaku­lásában viszont nálunk is a szerkezetváltás szükségessége játszott döntő szerepet. Érdemes összevetni a második gaz­daság és a rejtett gazdaság ágazati szerkezetét. Sajnálatos módon megbízható és főleg összehasonlítható adat nem na­gyon áll rendelkezésre, csak illusztrációképpen közöljük a kö­vetkező adatokat. Gábor R. István és Galasi Péter, idézett könyvükben, több, az ágazati szerkezetet jellemző adatot kö­zölnek a második gazdaság elemzése során. A legális ma­gánszektort vizsgálva (amelyben a 70-es években kb. negyed­millió fő dolgozott) megállapítható, hogy a hetvenes években jelentősebb magánszektor a mezőgazdaságban, a lakás­építésben és a személyi és üzleti szolgáltatásban működött, illetve kisebb mértékben az iparban (ezekben haladja meg a magánszektor által létrehozott termelési érték a 2%-ot, és csak a mezőgazdaságban és a személyi szolgáltatásokban a 10%-ot). A feketegazdaság elleni küzdelem tárcaközi bizott­ság adatai szerint (közli az idézett KáPé-cikk) a rejtett gaz­daságban jelen pillanatban a kereskedelem a legnagyobb sú­lyú, a kereskedelemben a becslések szerint a forgalom 40%-a fekete kereskedelem, míg a feldolgozó iparban ez az arány 12%, a mezőgazdaságban pedig elenyésző (ami érthető, hi­szen a kistermelés döntő része a mezőgazdaságban legális). Azaz a második gazdaságnak más a szerkezete, mint a rejtett gazdaságnak, a rejtett gazdaság már nem a kádári ipar-me­zőgazdaság duális szerkezettel jellemezhető.

Magyarországon fokozottan igaz, hogy az informális szektor a közalkalmazottak, köztisztviselők rétegének tapintatos leépítésére szolgáló eszköz. Nálunk ugyanis a jövedelmek szempontjából nagyon jelentős a különbség a közalkalmazotti és ü egyéb üzleti szférák között (és nagyrészt ez is a kádári rendszer öröksége, hiszen például a tanárok fizetését eléggé tudatosan tartották alacsony szinten). így nálunk még inkább igaz, hogy a rejtett gazdaság jövedelmei, kombinálva az adó­terhek bérből és fizetésből élőkre hárításával nagyon erős szí­vóhatást gyakorol a közalkalmazotti szférára. Ennek megjele­nési formája például „a tanár, aki illatszerügynökké válik" szte­reotípiája. De a közalkalmazotti szféra piacosításának vannak direktebb formái is, például az a törekvés, hogy az orvosi el­látás az állami rendelőkben is vállalkozói alapon működjék. Ez önmagában nem jelentene rejtett tevékenységet, de, mint láttuk, nálunk a vállalkozóvá válás (az állam asszisztálása és sokszor ösztönzése mellett) nagyjából az adócsalóvá válás szinonimája. Szép példája ennek az oktatás piacosodása, amelynek lényege, hogy a rendkívül alacsony bérek és az elbocsátás réme ma már nemcsak a pálya elhagyására kény­szeríthet, hanem az állami oktatás üzleti alapra helyezésére is. (A Népszabadság riportot közölt¹¹ egy falusi iskoláról és óvodáról, ahol a tantestület többsége egyéni vállalkozóként tanítja a gyerekeket. A konstrukciót a polgármester – egyéb­ként régi vendéglátós vállalkozó – találta ki. Rövid távon min­denki jól jár. A hivatalnak kevesebbe kerül a tanárok bére, mert a társadalombiztosítás egy részét megtakarítják. A taná­rok több pénzt kapnak: elég ha a minimálbért fizetik maguk­nak, a többit megpróbálhatják költségként elszámolni. A mi­nisztérium reagálása dodonai reakció volt, a formát törvény­ellenesnek tartja, bár elismeri, hogy semmilyen jogszabályba nem ütközik. Az már csak a mi megjegyzésünk, hogy nyilván ebben a formában a polgármesteri hivatal sokkal könnyebben szüntetheti meg az iskolát, ha akarja, és ha egy tanár beteg lesz, a minimálbér utáni táppénzből kell élnie, azaz minden szempontból kiszolgáltatottabb, mint eddig, viszont tagadha­tatlanul többet keres.) Az egyéni ál-vállalkozók megjelenése egyre gyakoribb jelenség a foglalkoztatásban, elsősorban adómegtakarítás a célja, nem a tényleges vállalkozás. Ennek egyik legellentmondásosabb példája, hogy 1993-ban még az államigazgatásban (az egyik minisztériumban) is kényszerí­tették az adminisztráció egy részét, hogy váltsa ki az egyéni vállalkozói igazolványt, és számlázza ki tevékenységét.

Összefoglalva: a mai Magyarországon az informális szektor ugyanúgy a szerkezetváltás egyik eszköze, mint a fejlett országokban volt a 80-as években. A második gaz­dasággal összehasonlítva éppen ezért más a funkciója. A má­sodik gazdaság vállalkozót nevelt szocialista körülmények kö­zött, és éppen azért szűnik meg lassan, mert a szocialista rendszer ágazati szerkezetében tette ezt, és a szerkezetváltás kihívására nem tudott válaszolni. A rejtett gazdaság viszont ál- és kényszervállalkozókat termel tömegesen, azaz olyan vállalkozókat, akik (legalábbis egyelőre) nem a bérmunka megszüntetése irányába tettek lépést, hanem kiszolgáltatott bérmunkásokká válnak vállalkozói álcában, azaz a jelenség a Kádár-rendszerre jellemző módon bérproblémaként mutat­kozik. Összegezve: amíg a második gazdaság kapitalista em­bert nevelt szocialista körülmények között, addig a rejtett gaz­daság szocialista embert nevel kapitalista körülmények között.

Jegyzetek

¹ Csáki György: Korszakváltás előtt a Nemzetközi Valutaalap? Tár­sadalmi Szemle, 1995/7.

² Elterjedt legenda, hogy a magyarok a belépés tényét nem közölték a szovjetekkel, csak amikor a küldöttség már a repülőn ült.

³ Haraszti Miklós: Darabbér; TÉKA, 1989.

⁴ Gábor R. István-Galasi Péter: A második gazdaság. KJK, 1981.

⁵ J. J. Thomas: Informal Economic Activity. LSE Handbooks in Economics, 1992.

⁶ P. Cagan: The demand for currency relative to the total money supply. Journal of the Political Economy, 1958. 303-328.

⁷ J. Power: Western Europes migrant workers. The Minority Rights Group Report, No. 28. 1984.

⁸ 1995 augusztusában 1051 ezer vállalkozás volt Magyarországon, ebből 806 ezer egyéni vállalkozás, 101 ezer betéti társaság formában működött. [Statisztikai Havi Közlemények, KSH. 1995/8.)

⁹ Villámháborúval a feketepiac ellen? Interjú Bencze József helyettes államtitkárral. KáPé, 1995. október 12.

¹⁰ A példák forrása: APEH Híradó, 1995. 8. szám.

¹¹ Pedagógusok kényszervállalkozásban. Népszabadság, 1995. ok­tóber 21.

Tézisek

1. Kiindulópontunk az, hogy – a posztmodern kritikával ellen­tétben – Marx életművében az egyik legtermékenyebb gon­dolatnak a formációelméletet, a termelési módok elméletét tartjuk. Marxnak – és néhány követőjének – a kapitalizmusról adott és általánosan elismert pontosságú elemzése ugyanis éppen attól nyeri el mélységét, hogy a tőke bővített újrater­melésén alapuló modern ipari társadalmat egy történelmi fo­lyamatba helyezi, levezeti kifejlődését, sajátos szerepét az emberi nem alakulásában, s mindebből természetszerűleg kö­vetkezik az is, hogy ez a formáció sem örök, s a marxizmus meg is kezdi a gondolkodást a kapitalizmust felváltó társada­lom mibenlétéről és létrejöttének feltételeiről.

2. Következő tézisünk szerint viszont Marx alapvetően téved, amikor az új lehetőségek alanyának a munkásosztályt tekinti. Tévedése – korának antikapitalista munkásmozgalmát látva, és a munkásságának a tőkével mindenkor ellentétes érdekeit tekintve – tökéletesen érthető, bár a proletárforradalom és a munkásosztály vezette szocialista átalakulás feltételezésével Marx és követői éppen a formációelmélettel kerülnek ellent­mondásba. Az osztálytársadalmak dialektikusan felfogott, vagyis a formációk státusát az osztályellentétek dinamikájából levezető ábrázolása szerint ugyanis a munkásosztály – pon­tosabban a marxi értelemben vett proletariátus – a kapitaliz­mus része, belső tényezője; alapvetően éppúgy a tőkés ter­melési mód fenntartásában érdekelt,¹ mint ahogy a feudaliz­mus parasztságának eszménye sem a feudalizmus megdön­tése volt – a parasztfelkelések vezetői győzelmük esetén új feudális királyok lettek volna. (A korábbi formációk esetében ezt a marxista leírások egyértelműen megállapítják, a mun­kásosztályt azonban – különböző szellemi mutatványokkal, „magáért való (für sich) osztály", „kívülről bevitt osztálytudat" stb. – kivételként próbálják feltüntetni.)

3. A valódi alternatívát – mint bármely más termelési mód kialakulása esetén egy – a haszonelvvel és versenyelvvel szemben – új alapokon nyugvó termelési alternatíva jelentheti, s ennek lényegét – más szerzők ezzel rokon terminológiájá­hoz képest egyáltalán nem jelentős újdonságként – „szellemi termelési mód"-ként próbáltuk megragadni. A huszadik század második felének fejleményei ugyanis eléggé látványosan jel­zik, hogy az új formációk kialakulásának Marx és követői által adott leírásai jelenünkben is működnek, s egyáltalán nem a Marxék feltételezte kivételes formában (amely szerint – soha­semvolt módon – a politikai forradalom teremtené meg egy új termelési mód feltételeit), hanem úgy, ahogy az új társadalmi formák eddig is létrejöttek: a régi viszonyainak önfenntartó működései maguk hozzák létre, erősítik meg, juttatják mind dominánsabb szerepbe az újelvű világ struktúráit.²

4. Eddig a pontig nagyjából együtt haladván Konrád és Szelényi könyvének (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz) kö­vetkeztetéseivel, s együttértvén velük például abban is, hogy a (kapitalizmust a jövő felől tagadó) marxizmus nem a mun­kásosztály, hanem az értelmiség, a szellemi termelő adekvát ideológiája, következő tézisünkben e meghatározó művel szembeni ellenvéleményünket szeretnénk kiemelni. Szelényi-ék véleményünk szerint nem ott használják fel a kapitalizmus kialakulásának analógiáját, ahol igazán érvényes. A szellemi termelésnek ugyanis – mint később még kitérünk erre – nincs értelme osztályuralomként, kifejlődése valóban „osztály nélkü­li" társadalmat feltételez. Az ő koncepciójuk túlságosan is fog­lya a politikai-hatalmi szempontokat túlhangsúlyozó sztálini (és néhol marxi) társadalomképnek.³ Az újnak – a marxi ter­melési mód fogalomban – egyáltalán nem egy meghatározott társadalmi csoport által véghezvitt hatalommegragadás és ha­talomgyakorlás, hanem a termelés új alapokon történő szer­veződése, a mindennapi lét viszonyainak paradigmatikusan új együtthatása a lényege.⁴

5. A szellemi termelési mód huszadik századi előrenyomulását az Eszmélet több számában (illetve az Actuel Marx-bari) pub­likált cikkeinkben próbáltuk elemezni. Ebbe az irányba mutató jelekként regisztráljuk az innováció – és a segítségével elér­hető relatív értéktöbblet – szerepének állandó felértékelődését (párhuzamosan az abszolút értéktöbblet növekedése elé tor­nyosuló korlátok előtérbe kerülésével); a szellemi mozzanatok növekedését a hagyományosan fizikai munkák területén is; a fizikai munkavégzők arányának állandó csökkenését a szel­lemi munkavégzők javára; (egy antik értelemben vett – élősdi – proletariátus kialakulását a munkanélküliség állandó terje­désével, amely a parasztság hajdani földtől való megfosztá­sának/fölszabadításának a munkásosztály körében lejátszódó analogonja); a tőkehaszon-eszménnyel szemben az informá­ció felértékelődését és egy komputerizált világérintkezés kifej­lődését; a (legalább négy-, de elemeiben nyolcszáz éves) in­dividualista paradigma végső hanyatlásáról szóló állandósult válságjelzéseket; ennek éppenhogy nem ellentmondóan a nagyipari tömegléttel szemben az egyéni előtérbe kerülését termelésben és fogyasztásban egyaránt; és így tovább.

6. Értelmezésünk szerint a század második felének számos politikai jelensége is az új paradigma tapogatózó önmeghatá­rozásának mutatkozik. 1968 diákmozgalmai még a géprom­bolókhoz hasonló öntudatlansággal próbálták a tőkével szem­beni ellenérdekeltségüket megfogalmazni (ezért is viselték 1917 jelmezeit, amelyhez a mozgalom látens céljait tekintve már igen kevés valódi közük volt); a Zöldek már tudatosabban – bár a szellemi termelés mibenlétének még mindig nem teljes tudatában -, egy részelemet kiemelve fordulnak a tőkés pa­radigma lelke, a haszonelv egyeduralma ellen. (A paradigmatikus fordulat azonban náluk már egyértelműen érzékelhető: az ökológiai egyensúly eszményén keresztül – a szellemi ter­meléssel adekvát – minőség – és szükséglet-elv kerül szembe a verseny- és haszonelv ipari-piaci társadalmával.)⁵ Másod­lagos jelnek tekinthető az is, hogy a piaci versennyel analóg politikai pártverseny mindinkább tartalékait veszti, és a politi­kai cselekvés vonzóbb-korszerűbb formáinak olyan célmoz­galmak tűnnek, amelyek nem (egyénfeletti) csoportérdekek, hanem a személyes szükségletek (ezek közös, egy irányba mutató elemei) mentén szerveződnek.

7. Különböző szerzők különbözőképpen értelmezik az új je­lenségeket, de ugyanarról szól Bourdieu vagy Habermas, bár­hogy nevezik is az új paradigmát. A „nyugati világ" hanyatlása csupán a tőkés világrend hanyatlása, s az új jelenségek a „new age" tudományoktól a közvetlen demokrácia komputer biztosította új lehetőségeiig ma még előreláthatatlan módon integrálódhatnak egy új társadalmi formáció viszonyai között (még ha az új kialakulása a pesszimistább forgatókönyvek szerint, a tőkés „Róma" barbárok általi elsöprettetésével fog is megvalósulni). Akik az újat „információs társadalomként" ha­tározzák meg, csak az új fejlemények technikai-technológiai elemét ragadják ki, s megengedik azt a lehetőséget, hogy az új fejlemények a tőkés keretek között maradva valósuljanak meg (s meglehet, ez még jó ideig így is történik). Vélemé­nyünk szerint azonban itt nem egyszerűen technikai típusú változások zajlanak, hanem egy olyan általános – új erkölcsi premisszákat, filozófiai kategóriákat és világképet is szülő – társadalmi változás, amely előbb-utóbb félretolja a szellemi termelés szempontjából mind fölöslegesebbé váló tőke domi­nanciáját. A szellemi termelés logikája gyökeresen eltér a ha­szonelvű tőkés logikájától: a szellemi termék ideális formájá­ban nem fogyasztható el, sőt, a fogyasztástól szaporodik; ter­mészetének ellentmond a monopólium, fejlődésének érdeke, hogy minél többek kezében legyen; indukálója nem a kereslet, hanem az egyéni szükségletek; efféle vonásai nyilvánvalóan szabadabban, természetüknek inkább megfelelően bontakoz­hatnak ki egy, a korai Marx-művekben körvonalazottakhoz ha­sonló szükségletelvű és szolidaritáson nyugvó társadalomban, mint a tőkés termelés keretei között.

8. Minden új termelési mód úgy jön létre, hogy valahol a tár­sadalomban megszületik egy-egy új termelési forma, amely­nek szerkezeti sajátosságai alkalmasnak bizonyulnak azután az irradiációra. Alkalmassá válnak erre azáltal, hogy szerke­zetük új szervezőelvvé képes válni, s mint ilyen, új tartalmat tud adni a társadalmi lét legkülönbözőbb összetevőinek. Rendszerint nem is egyetlen új elem születése teszi ezt le­hetővé, hanem több új, illetve új módon funkcionáló elem összetalálkozása, szintézise. A kapitalizmus kialakulása során ilyen jelentősége volt a modern banktőkét kialakuló felhalmo­zásnak és az új termelési forma, a gyáripar kialakulásának: ezek találkozásából a társadalomszervezés új rendszere, a kapitalizmus nőhetett ki. A szellemi termelési mód keletkezé­sében szerepet játszó tényezők egyike maga a társada­lomtudomány. A társadalomtudomány akkor és azáltal válik termelésimód-meghatározóvá, amikor ráébred önnön ideoló­gia-jellegére. Marxék munkássága e termelési mód ilyen ér­telemben vett első megjelenése. Azáltal, hogy a történelem során fellépett szellemi produktumokat, elméleteket, ideológi­ákat mint ideológiákat „leplezik le", vagyis kimutatják, hogy ezek miképpen tükröződései gazdasági-társadalmi folyama­toknak, alkalmassá teszik a társadalomtudományokat, elmé­leteket, ideológiákat arra, hogy tudatosan-célzatosan is „visszahassanak", beavatkozzanak e gazdasági-társadalmi folyamatokba (megszűnjenek pusztán tükröző, a gazdasági­-társadalmi viszonyok meghatározta „ideológiák" lenni). (Ahogy a polgári társadalom gazdaság-uralma, s ennek feltétele, a gazdaság emancipálódása a rendi kötöttségek alól is azzal alapozódott meg, hogy ráébredtek a gazdaság – gúzsba kötött – meghatározottságára a feudális szerkezeten belül.) A szel­lemi termelési mód első aktusai e beavatkozásnak (a társa­dalomtudományok önálló, konstitutív erővé válásának) jelzé­sei: lényegük társadalomtudományi-ideológiai célkitűzések alapján gazdasági, társadalmi formációk tudatos-célzatos lét­rehozása. A „szocializmus" kísérlete ennek első, sok tekintet­ben koraszülött eredménye. (Az államszocializmus megannyi irracionalitása éppen annak köszönhető, hogy a társadalom szerkezetét az ideológia határozta meg – és semmi más. Eb­ből, az ideológiai konstitutív szerepéből következik az is, hogy a gazdaság működését nem az egyes gazdasági aktorok, ha­nem az „össztársadalom" – ideologikusan meghatározott – szempontjai uralják: az is, hogy a termelőeszközök felett ha­talmat gyakorló apparátus nem a gazdaságilag racionális fej­lesztésekben, hanem saját hatáskörének – az ideológia érvé­nyesítésének – mind szélesebb kiterjesztésében érdekelt stb.)⁶ Ez a „szocializmus" még sok mindennel nem rendelke­zik az új termelési mód feltételei közül, ezért irracionális és bukásra ítélt formát képvisel, amelyből egy fejlettebb formával csak az lesz közös, hogy itt is, ott is központi jelentőségű a társadalomtudomány, az ideológia társadalommeghatározó szerepe. Az új lehetőség azonban – a marxi program színre­lépésével – megszületett, s ezt nyomban kipróbálta az ural­kodó társadalmi forma, a kapitalizmus is: a „nemzeti szocia­lizmus", majd a második világháború után uralomra jutott ideo­lógiai liberalizmus is például ilyen kísérletek: az új termelési mód eszközeinek, az ideológia társadalomformáló szerepének alkalmazási kísérletei a régi kereteinek fenntartására.

Az ideológia, a társadalomtudomány konstitutív szerepe azonban csak egyik összetevője az új termelési módnak. A másik meghatározó összetevőt, amely az uralkodó kapitaliz­muson belül fejlődik ki, a gazdasági értelemben vett termelés szellemi mozzanatának növekvő aránya hozza létre: ez a fej­lemény, ami a hagyományos tőketermelés logikáján belül ját­szódik le, észrevétlenül szétfeszíti a régi termelési viszonyok – például a gyáripar, és a hasonlatosságára szervezett nagy­városi társadalmi lét – kereteit. (Erinek egyes jelenségeire utaltunk az 5.-7. tézisekben.) Nem véletlen azonban, hogy a tőke mindent megtesz annak érdekében, hogy e két tényezőt távol tartsa egymástól. Az új termelési mód uralomra jutása ugyanis csak akkor lehetséges, ha ez a két tényező össze­fonódik, mint ahogy a banktőke és a nagyipar egymásra ta­lálása nélkül nem győzhetett a kapitalizmus.

9. Az ideológia meghatározó szerepe természetesen nem csak az eddig megismert monolit formában létezhet, sőt, a szellemi termelési mód normál állapotának azt kell tekintet­nünk, amikor a társadalmat úgy szervezi maga alá a társa­dalomtudomány, hogy ez általános, tömegesen gyakorolt, s ebből adódóan értelemszerűen pluralisztikus termelési formá­vá bővül. Az új termelési módot nem lehet a korábbiak szer­kezete szerint megérteni, tehát működésének feltárásához nem a gazdaság vagy a politika törvényeiből kell kiindulni (mint Marx is tette a kapitalizmus leírása során), hanem az ideológiák, elméletek alapjainak, az információk, szimbólumok keletkezésének, működésének rendszerét kell szisztematiku­san – a társadalom meghatározó alapjaként – feltárni, mert az új termelési módban a gazdaság, a politika stb. éppúgy ezek rendszerétől függ, mint ahogy pl. a kapitalizmust a gaz­dasági rendszer, a feudalizmust pedig a hűbérrendszer, vagyis a státusz- és függésrendszer uralja, s előbbiben a gaz­dasági rendszer szabja meg a politika, a személyes viszonyok vagy az ideológiai termékek szerepét, az utóbbiban a hűbéri függésrendszerből következnek a gazdaság, az ideológia, a politika lehetőségei. A szellemi termelési módban a társada­lomtudományi-elméleti-ideológiai szimbolika rendszeréből le­het értelmezni az összes többi területet.⁷

10. A szellemi termelési mód sajátosságainak elméleti meg­értéséhez a szellem kategóriájának értelmezése sem nélkü­lözhető. A szellem sajátosságai között már a hegeli leírásban nagy szerepet kap 1, az önmagára reflektáltság (ez a szellemi termelés lényeges sajátossága a tőle független, külső tárgyá­ra reflektáló fizikai termeléssel szemben); 2. az a tény, hogy a szellemben a megismert világ, mint „nyom" sűrűsödik: ez az információ meghatározó szerepére figyelmeztet, amit – mint sokan hangsúlyozzák – úgy tekinthetünk alapegységnek, mint a tőkés termelési módban a pénzviszony meghatározó szerepét; 3. és az, hogy a szellem tárgyi lényege: mozgása (aminek egyrészt filozófiai síkon paradigmaváltó szerepe van az ipari = tárgytermelő társadalom meghatározta monadikus-atomisztikus tudományszemlélettel szemben, amely a polgári korszakot uralta, és amely a tudományok középpontjába a testek fizikáját, az antropológia középpontjába az individuu­mot állította; másrészt a társadalom olyan szervezetét felté­telezi, amely meghatározóan a) nem a tárgytermelés, hanem a változástermelés; b) nem az individuumok, hanem a viszo­nyok; c) nem a tárgyi világra koncentráló természet­tudományok, hanem a szellemi mozgásokat feltáró és alakító – tudományos és esztétikai – társadalommegismerés körül fo­rog).

11. A szellemi termelés társadalmának dominanciára jutását ma még sok minden korlátozza. Ezek közül talán a két leg­fontosabb tényező egyfelől az a tény, hogy a világ nagyobbik felén még igen gyengék a szellemi termelés pozíciói (bár a piacgazdasági „utolérési" próbálkozásoknál elvben gyorsabb előrehaladást lehet elérni ezekben a társadalmakban is a fel­gyorsított szellemi termelés „emancipatorikus" törekvéseivel); másfelől az, hogy a szellemi termelők nagyobb része még nem tudatosította önnön szerepét, és így saját céljait mások (elsősorban a tőke és a munkásosztály) törekvései alá ren­deli.⁸ Ennek következménye egyfelől az a kétségtelen tény, hogy az értelmiség nagy része szerte a világon a tőke ön­fenntartó ideológiáinak terjesztését vállalja magára; termelő voltában a tőke eszköze, tevékenysége ma még a tőkehaszon növelője; s céljai is belül maradnak a tőke világán.⁹ Ezen nincs mit csodálkozni, a korai tőkés polgárság is – még akkor is, mikor tőkéje már a feudális uralkodórétegek legfőbb táma­sza, életbentartója volt – legfőbb ambíciójának a nemesi ran­got, a birtokszerzést, a feudális rendbe való sikeres betago­zódást tekintette. (Ahogy ma az értelmiségi is meg akar gaz­dagodni, a szabad verseny szószólójául szegődik, és mono­póliumokra áhítozik: magáévá teszi a versenyelvet, eltitkolja vagy piacosítani igyekszik szellemi eredményeit stb.) Az „ön­tudatra ébredés" hiánya okozza a másik irányú „hamis tudatot" is, mikor is az értelmiségi azt hiszi, hogy az ő feladata a mun­kásosztály szolgálata.¹⁰ Az ún. szocialista társadalmak ezért is voltak bukásra ítélve, ti. – a proletariátus szempontjaihoz igazított politikai diktatúrák lévén – nem válhattak a szellemi termelési mód adekvát kereteivé, bár igazat adunk Szelényi-éknek abban, hogy a hatalmat benne értelmiségiek, szellemi termelők gyakorolták, s számos intézkedés éppen a szellemi termelés fejlődése érdekében történt. („Tanulni, tanulni, tanul­ni"; modernizációs programok stb. Nem véletlen az sem, hogy az ún. szocialista országokban a tőkés normákhoz képest szellemi „túl"termelés folyt – ezt az előnyt, és a szükségletelv néhány „szociális vívmánynak" nevezett rész-érvényesülését igyekszik ma visszafejleszteni a rekapitalizáció.) Itt most nincs hely annak részletes újraelemzésére, hogy az ún. szo­cialista országok hogyan és mibe buktak bele, bukásuk azon­ban éppoly törvényszerű volt, mint a reneszánsz városállamo­ké, amelyek a tőkés paradigma egy olyan korai – és feudális elemekkel kevert – megvalósítási kísérletét testesítették meg, amely a társadalom felett lebegett (teljes mértékben hiányzott ugyanis a falu kapitalizációja, amelyet aztán a barokk kor po­litikai ellenforradalma valósított meg). Felhasználva ezt az analógiát, ma a szellemi termelési mód kifejlődésének azt a korszakát éljük, amikor a politikai rekapitalizáció keretei között a szellemi termelési mód kiterjed a döntő termelési struktú­rákra (átformálva az ipart, amely az ún. szocializmusokban mindvégig a tőkés társadalom gyári és értéktöbblet-elvű ter­melőmódjában működött, világgazdaságílag pedig belül ma­radt a kapitalista struktúrán, amely – éppen a szellemi terme­lés szerepének erőteljesebb érvényesítése útján – leértékelte a „szocialista" országok termelését és megbuktatta felzárkó­zási kísérletüket.)¹¹

12. A szellemi termelési mód dominanciára jutása csak idő – persze senki sem tudhatja, hogy mennyi idő – kérdése. Biz­tató jel, amikor a számítógépes hálózatokon mindenféle mo­nopólium és haszonszerzés tagadásával küldik egymásnak a tudósok legújabb felfedezéseiket. Biztató jel, amikor posztmo­dern gondolkodók a modern kor „tudatszerű" egoival szemben „autonóm, a másik emberért felelős szubjektumszerű indivi­duumokban" kezdenek gondolkozni.¹²

Ezek a biztató jelek nem bizonyítékai egy új társadalom elkerülhetetlen kifejlődésének – ilyen elkerülhetetlen jövőről sohasem beszélhetünk. Az emberiségnek már sok mindent sikerült elkerülnie, amivel talán jobb lett volna találkoznia. De ugyanígy a negatív fejlemények sem tekinthetők ellenbizonyí­tékoknak. Mindenesetre azt is megfontolhatjuk, hogy egy tár­sadalom nem attól fogva létezik, amikor már teljes dominan­ciára jutott, hanem legalábbis attól fogva, hogy a világ az ő sajátosságai alapján kezd tematizálódni. (A reneszánsz még jócskán a feudalizmus rendszerén belül van, de világképét-filozófiáját, művészetét, tudományfelfogását – már egyértel­műen a polgári lét tematizálja.) Ma a szellemi termelési mód térnyerését jelzik egyrészt a tőke világától gyökeresen eltérő fejlemények (az eddig felsoroltakon kívül olyan közvetettebbek is, mint pl. a nemzeti határok spiritualizálódása, az identitások pluralizálódása, az ember szerepének felértékelése a gazda­ságban, a politika privatizálódása stb.); másrészt az is – amit az Eszmélet 27. száma szintén jól illusztrál -, hogy fontos témává válnak (I. elidegenedés-kritika, modernitás-kritika, bü­rokratizmus-kritika, ökológiai kritika, az Észak-Dél-szakadék kritikája, régi és új társadalmi egyenlőtlenségek kritikája, indi­vidualizmus-kritika stb.) az új termelési mód sajátosságainak negatív, természetükkel ellentétes felhasználásai, mint meg­haladandó korlátok. (Ahogy a polgár helyezte középpontba annak idején a maga individualizmusát, haszonelvű raciona­lizmusának érvényesülésé vagy piaca szabadságát korlátozó körülményeket, Bocacciótól Shakespearen át Balzacig.)

A szellemi termelési mód a tőkés termelési mód alternatí­vája, mert ahhoz hasonlóan van hajtóereje. Amott a haszon­vágy ez a hajtóerő, emitt a megismerés vágya. A szellemi termelési mód adekvát eszmény-meghatározásainak nem kell utópizmusba torkollniuk. Amikor „közösségi társadalomról", „minőségelvről", „autonómiáról", „megismerésvágyról" stb. van szó, nem kell azt képzelni, mint a szocializmus messianisztikus korszakában, hogy valamiféle konfliktusmentes, idilli, ne­mes társadalom lép a kapitalizmus helyébe. Egyszerűen csak arról van szó, hogy más alapelveken nyugvó társadalom, amely éppúgy nem lehet ezen elvek harmonikus megvalósu­lásának társadalma, mint ahogy a kapitalizmus is nap mint nap megcsúfolja a maga alapeszményeit, a szabadság, az egyenlőség, az egyén-központúság elveit, szemléletileg mégis kétségkívül ezek alapján szerveződik.

A minden társadalomra érvényes belső ellentmondásosság természetesen a szellemi termelési módra is érvényes. Itt az alapvető ellentmondás abból fakad – ennek szélsőségesen nyers formája az államszocializmusban már tanulmányozható -, hogy a szellemi termelés mindig racionalizáció (sőt, éppen hogy a racionalizáció totalizálása, hiszen a korábbi raciona­lizmusokkal – pl. a polgárság gazdasági racionalizmusával – szemben a kifejlett szellemi termelési mód sokféle racionalitási törekvésnek ad egyszerre teret.) Csakhogy a racionalizáló törekvések mindig beleütköznek a társadalom ellenállásába, hiszen minden racionalizáció törekvés egy rész-szempont to­tálissá tételére, s minél erősebb a törekvés arra, hogy e rész­szempontot a társadalom többi részére átvigyék, annál na­gyobb a következmények irracionalitása. (Ez az, ami az ál­lamszocializmusban már tökéletesen érzékelhető volt, jóllehet – minthogy a szellemi termelés még nem a társadalmat átható plurális tevékenység volt, csak egyetlen központ monolit aka­ratának erőszakolása – a racionalizáció gazdag sokféleségé­ről még szó sem lehetett; az egyetlen, monolitikus racionali­záló partikularitás azonban éppúgy irracionalitásba torkollik, mint ahogy ez a veszély fennáll a plurális racionalizációs tö­rekvések esetén is.) Ettől azonban nem kell megijedni; nem létezik olyan emberi társadalom, ami ne vezetne valamilyen szempontból irracionalitáshoz, s ne kerülne ellentmondásokba önnön alapelveivel: ez az emberi lényegből következik, az ember olyan lény lévén, amelynek nembeliségét, a faj egysé­gét éppen a fajt alkotó egyedeknek ezzel az egységgel szem­beni ellenállása, különbözősége adja. A szellemi termelési mód annyiban tűnik ma kívánatosabbnak az eddigi termelési módoknál, hogy – s éppen ez az, ami első formájában, az államszocializmusban csak hiányként, negativitásként volt je­len – a racionalizáló törekvések pluralizálásával az irraciona­litást is pluralizálja, vagyis az eddigi társadalmakhoz képest rugalmasabbnak ígérkezik, azok ugyanis mindig belemereved­nek egy-egy uralkodó racionalitás irracionális következménye­ibe, amelyeket mindig csak egy új társadalmi forma forrada­lmának győzelme tudott kiiktatni és újakkal helyettesíteni.

13. A szellemi termelési mód akkor fog dominanciára jutni, amikor alapelvei a társadalmi lét minden szintjén kiszorítják a tőkés paradigmát. (Nem feledhetjük, hogy a tőke uralomra ju­tásához még arra a lépésre is szükség volt, hogy magán a feudális uralkodó osztályon belül is tábora legyen, akik felis­merték: érdekeiknek jobban megfelel az, hogy tőkések – vagy legalább tőkések is – legyenek, ne csak arisztokraták. A mun­káshatalom már csak ezért sem lehet igazi alternatíva, míg a szellemi termelővé válás a tőkés uralkodó osztályon belül is eléggé általános tendencia.)

14. Mivel a szellemi termelési mód a tőkés viszonyokon belül nyomul előre, a két paradigma küzdelme a társadalmi lét min­den mozzanatában megfigyelhető. A két paradigma mind­annyiunk lelkében mindennapi csatát vív, minden döntésünk­kel vagy egyiket, vagy másikat; vagy a régi konzerválódását vagy az új térnyerését segíthetjük.¹³ A klasszikus értelemben vett munkásosztály maga is tárgya ennek a küzdelemnek. Hi­szen a munkás nem akar – nem akarhat – örökké munkás (a munkája által termelt érték egy részétől megfosztott, tehát kizsákmányolt, és fizikai munkavégzésre korlátozott, tehát sorvasztott teljességű ember) lenni.¹⁴ Ha viszont fel akar emelkedni, felemelkedése vagy a polgárosulás, az anyagi gyarapodás, és a végső soron a tőkehaszonban való része­sedés vonalán megy végbe, vagy a szellemi felemelkedés, a munka szellemi mozzanatainak növekedése útján.¹⁵ Vagy-vagy. Ez lesz a huszonegyedik század alapkérdése is.

Jegyzetek

¹ Csak egy példa ennek igazolására az a kemény ellenállás, amit a tőkés termelés valóságos alternatíváit kereső Zöld próbálkozásokkal szemben mutat egyes fejlett tőkés országok munkássága – munka­helyeinek védelmében. De ha azokat a felemelkedési ambíciókat vesszük szemügyre, amelyek a „jellegzetes proletártudatot" jellemzik, ezek végpontjaiként is tipikus polgári ideálokat találunk; ez mutatkozott meg az időlegesen győztes „proletárdiktatúrák" világképének és gya­korlatának számos vonásában; ennek kihasználásával semlegesítette a jóléti társadalom kapitalizmusa a klasszikus „osztályharcot", s ennek jegyében zsugorodott össze – illetve helyeződött át a „harmadik világ­ba" – a huszadik század utolsó harmadában Marx „proletariátusa".

² A politikai mozgalmak már csak az utolsó akadályokat szokták el­takarítani a győzelmes viszonyok útjából, minthogy a politika mindig lassabban mozdul, mint a társadalom. Hogy a régit makacsul konzer­válni igyekvő politikai-kormányzati mechanizmusokkal szemben vala­hol éppen szükség van-e forradalomra, vagy sem, ez történelmileg esetleges és másodlagos kérdés. A forradalom „marxista" kultusza – miként ezt már szintén többek kimutatták – egyrészt a múlt századi romantikának a jakobinizmus iránti esztétikai alapú – és történelmiet­len következtetésekhez vezető – doktriner rajongásából ered, más­részt egy pusztán politikai megalapozottságú, politikai konzervativiz­must képviselő rendszer, a sztálinizmus utólagos önlegitimációt terem­teni igyekvő ideologikus világképeleme.

³ Marxék – a fentiek mellett – másik meghatározó önellentmondása éppen az, hogy miközben jövőképük egy elidegenedés mentes társa­dalmat céloz meg, ennek létrejöttét a legelidegenedettebb létforma, a politikai cselekvés segítségével remélik elősegíteni; az általuk roman­tikus pátosszal „mindenoldalúan fejlett" embernek nevezett eszményt az ember „homo politicussá" redukálásával ekként önmaguk távolítván az utópiák elérhetetlen messzeségébe.

⁴ A termelési módot nem lehet az osztályhatalom, illetve az osztály­harc részeként kezelni (mint erre Marx is lehetőséget ad például a Kommunista Kiáltványban, s mint végső soron Szelényiék vagy egyes kritikusaik, például Vajda Mihály is teszi [utóbbit I. pl. in: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista]); épp ellenkezőleg az osztályviszony csak része egy-egy termelési módnak.

⁵ A paradigmaváltást tőlünk eltérő hangsúlyokkal, de lényegében ugyanezen a síkon írja le Wallerstein is az Eszmélet 27. számában.

⁶ E jelenségkör egyik legélesebb elméjű leírását L: Márkus György: Gazdasági és társadalmi struktúra. In: Fehér-Heller-Márkus: Diktatúra a szükségletek felett, Cserépfalvi, KonTEXTus könyvek, Bp. 1991.

⁷ Még egyszer hangsúlyozva, hogy a szellemi termelési módnak az ún. szocializmus csak nagyon kezdetleges megnyilvánulási formája, mivel ugyanakkor mégiscsak a szellemi termelési mód korai formája, mindazt, ami benne nem a kapitalista környezet és a prekapitalista előfeltételek folyománya, azt e formáció esetében is csak ezen a mó­don, a gazdaság-társadalom társadalomtudományi-ideológiai megha­tározottságából lehet levezetni, elemezni.

⁸ Az értelmiséget, mint az ideológiatermelés legfőbb szubjektumát rendszerint kettős veszély fenyegeti: 1. bornírt módon beleragadhat saját állapotába (nem reflektál arra), és ezáltal apologetikussá (vagyis a szellemi termelés szempontjából nem-termelővé) válik; 2. az önkri­tikát abszolutizálva alárendeli magát más erőknek (narodnyik lesz, „a proletariátus harcosa" lesz, vagy éppen ellenkezőleg, a nemzeti vagy a nemzetközi burzsoázia szószólója); vagyis önmagát csak az uralko­dó viszonyok függvényeként értelmezni, tehát voltaképpen nem ön­magára reflektál. (A szellemi termelés szempontjából ilyenkor termelő ugyan, de nem független termelő, s ilyenkor maga a szellemi termelési mód is csak más termelési mód alávetettségében, annak zárványaként létezik.) Az értelmiség mint szellemi termelő számára a kiegyensúlyo­zott megoldás az, ha önnön szubjektivitásának álláspontján maradva, (tehát közvetlenül önmaga mint értelmiség nevében cselekedvén) vállalja fel a fennálló viszonyok kritikai változását (és ez maga a szellemi termelés).

A szellemi termelés a történelemben mindig is létezett, ám csak azokban a pillanatokban nem volt az éppen uralkodó termelési mód­nak alávetve, amikor egy-egy új társadalmi forma létrejött. Ezek meg­alapozása (I. pl. a reneszánsz kori humanizmus esetét) mindig az értelmiség önérdekű tettének – az értelmiség pedig ilyenkor független mozgalmi erőnek tűnik, s csak később vonul vissza az uralkodóvá váló termelési mód uralkodó erőinek alávetettségébe. (Mint ahogy a polgári forradalom citoyen értelmiségi polgárától csak később válik kü­lön, s lép a citoyen elé-fölé a bourgeois.) Ez azt mutatja, hogy a szellemi termelés lényege a társadalmi viszonyok forradalmi átalakí­tása (más célokra is használható, de ebben van „otthon"); amiből az is következik, hogy a szellemi termelési mód uralkodóvá válása egy olyan társadalmat alapoz meg, amelynek működési lényege az ebben az értelemben vett „permanens" és policentrikus, a társadalom legkü­lönfélébb szeleteiből kiinduló „forradalom", vagyis a társadalmi viszo­nyok állandó, és az emberek mindennapi tevékenységévé váló változ­tatása.

⁹ Amikor baloldali kritikusai az „információs forradalom" megannyi ne­gatív vonását, (tőkés) rendszervédő jelenségeit, az új és növekvő egyenlőtlenségeket kárhoztatják, akkor ezt a jelen állapotot írják le és értékelik.

¹⁰ A harmadik „hamis tudat" az, amikor önmagára, mint külön – a nem szellemi termelőkkel szembehelyezett – osztályra tekint: ez jól tükröződik azokban az ideológiákban, amikor az értelmiségi a „köznapi tudat-elméleti tudat" szembeállítással próbálja önnön tevékenysége fensőbbrendűségét igazolni, ami igencsak jellemző mozzanatként vo­nul végig például a „budapesti iskola" tevékenységén, a lukácsista kezdetektől a maoista korszakon át a liberalizmus előtti behódolásig.

¹¹ Az államszocializmus kritikai leírásai eddig túlnyomórészt vagy po­litológiai kritikák voltak (milyen politikai meghatározottságok és lépé­sek, s különösképpen milyen csoportérdekek vezettek ehhez a formá­cióhoz), vagy ideológiakritikák (a marxizmusban mi volt olyan elem vagy ellentmondás, amiből mindez következett), vagy gazdasági fej­tegetések (milyen gazdasági-fejlettségi feltételek hiánya hozta létre ezeket a torz formákat). Ezen kritikai leírások azonban többnyire nem adnak magyarázatot arra, hogy ami ebben a formációban új fejlemény volt és nem elmaradottság, ami tehát új volt a kapitalizmussal szem­ben, az milyen társadalmi erők (figyelem: erők, és nem gyengeségek, vagy önző érdekek) működésének kifejeződése, és önmagán kívül mi­lyen szélesebb történelmi tendenciába illeszkedik. A szellemi termelési mód elmélete ezt a hiányt képes áthidalni.

¹² Szilágyi Ákos: A vágy titoktalan tárgya. Liget, Bp., 1992.

¹³ Az Eszmélet 27. számában publikált Z. Karvalics-írást ebből a szempontból érezzük problematikusnak. A cikk végkicsengését utolsó mondata ekképpen fogalmazza meg: „Mi pedig reményteljes várako­zással és indokolt gyanakvással figyeljük a kerítés mögül az informá­ciós szupersztráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?" Persze, a gyanakvás a történelem minden fejleményével szemben messzemenően és évezredek által megalapozottan indokolt. Az „információs szupersztrádáról" való leszorítottság érzése is érthető. De ha a termelési mód átalakulásában gondolkodunk, s nem pusztán a mindig több irányban felhasználható technikai változásokban, vagyis nemcsak információs forradalomról, információs társadalomról beszé­lünk, akkor egyszerűen nem lehet kerítés mögül figyelni, akkor nem lehet pusztán a változások passzív elszenvedőjeként tekinteni magun­kat. Karvalics többféle modellt ír le a jelen folyamatok értelmezésére, legkifejtettebben azt, amely szerint az információs forradalom a meg­újuló kapitalizmus egyik alakváltozata; az általa szerkesztett idézett lapszám cikkei is elsősorban ezt a változatot támasztják alá. Karvalics egyértelműen kritikusan viszonyul ehhez a legújabb kapitalizmushoz, csak az nem derül ki, hogy milyen nézőpontból. (Az általa bemutatott modellek mind valóságos lehetőségeket írnak le, de éppen aszerint különböznek, hogy kinek – melyik modell mozgásirányát képviselő tár­sadalmi erőknek – a társadalomképei. Mi azt állítjuk, hogy az új fej­lemények abban az irányban hatnak, hogy a tőke maga feleslegessé válik, s ezt az irányt kell elősegíteni. [Mert, mint az Eszmélet idézett számában megjelent írásunkban kifejtettük, ha nem tudhatjuk is mindig egyértelműen, hogy mi a haladás, azt elég pontosan láthatjuk, hogy mi nem az.] A tőke a maga részéről pedig mindent megtesz, hogy a változások a tőkés társadalmi rendszer keretein belül maradjanak, ah­hoz igazodjanak; kiiktatva mindent, ami ezt zavarhatja. A – nem a tőkés logika szerint megalapozott – magyar szellemi élet jelenleg is zajló szisztematikus leépítése a – nem a tőkés logika szerint megala­pozott – egyéb társadalmi struktúrák leépítésével együtt – mint erre már fentebb is utaltunk, a tőke ez irányú aktivitásának részmozza­nata. Mármost nekünk, szellemi termelőknek, komoly lehetőségünk van annak eldöntésére, hogy a saját oldalunkon állunk-e, vagy éppen ellenkezőleg – vagy sehol.)

¹⁴ Ugyanez vonatkozik a „harmadik világra", amely a világrendszerré vált kapitalizmusban mindinkább a klasszikus proletariátus szerepébe kényszerült.

¹⁵ Ezért nem mindegy az sem, hogy a munkásrészvétel eszménye munkásrészvények vagy önigazgatás formáját ölti. A döntő különbség persze végül abban mutatkozik meg, hogy az önigazgató termelői egy­ség egy tőkés világpiacba kapcsolódik-e be (ezen szoktak ugyanis az efféle kísérletek megbukni), vagy egy szükségletelvű és szellemi termelés-dominanciájú gazdaságba. (Mely ez ideig még nem létezvén, az önigazgatás vehemens kritikusainak minden erőfeszítése ellenére mindmáig nem születhettek érvényes bizonyítékok az önigazgatás le­hetetlenségéről és gazdaságtalanságáról sem.)

A nem a tőkés logika szerint szervezett társadalmi struktúráknak az iménti jegyzetben jelzett leépítése – mint általában a töke majd' minden mozdulata – természetesen a munkásságot is sújtja. Az alanyi jogok, amelyektől a rendszerváltás folyamatában sorra megfosztották a bérből és fizetésből élőket, azt is jelenti, hogy a szellemi termelési mód kifej­lődése felé történő haladás feltételeitől fosztják meg őket; nem az a baj, amikor irracionálisán működő üzemeket bezárnak, hanem az, hogy az onnan kikerülő dolgozók nem átképzési folyamatba kerülnek (nem termelik őket szellemi termelővé), hanem – legjobb esetben – a piacra. A modern munkanélküliség, mint világjelenség, a parasztságnak a tőkés társadalom kezdeteinél megfigyelt földtől való megfosztásához hason­lítható, de mint ahogy az a folyamat is az új társadalmi szerkezetbe torkollott – a parasztból tőkés vagy proletár lett -, úgy ez a munkanél­küliség is csak abban az esetben lehetne történelmileg védhető, ha nem leépüléshez, hanem a munka szerepének általános csökkenésé­hez, a szabadidős tevékenységek gazdagodásához és legfőképpen nagy tömegeknek a szellemi termelésbe való belépéséhez vezet.

(Paradox módon persze ma már a tőke is jószerint csak a szellemi termelési mód eszközeit tudja igénybe venni – a maga érdekében is. Ha például á korai kapitalizmusban egy munkás vállalkozó lett, ehhez tőkét kellett felhalmoznia. A mai rekapitalizációban egyeseket – egyes munkásokat is – vállalkozóvá tesznek, ugyanolyan ideológiai jellegű társadalomátalakító gesztussal – szellemi termelési aktusok eredmé­nyeként -, ahogy egy rendszerváltással előbb vállalkozókat irányítottak át munkásnak.)

E számunk fotóit a most 91 éves TABAK LAJOS fotóművész készítette. Az Eszmélet szerkesztőinek és olvasóinak az alábbi levelet küldte be­mutatkozásul.

Tabák Lajos fotóművész Kassák Lajos portréja előtt [1989] (Tóth József)

1910-1918 között Erdélyben (Borossebes, Világos, Zippa) éltem, 1919 óta Szolnok a lakóhelyem. 1917-ben kezdtem el fényké­pezni. A technikai és laborálási „tudományt" egy aradi szak­üzletben szereztem, ahol kezdetleges Box-gépet vásárol­tam. Első felvételem Világos vára volt. Üveglemezét és arany-fürdős Kontakt-kópiáját izgalmak közepette dolgoztam ki fa­lusi házunk borospincéjében – kint várakozó gyerektársaim ámulatára.

1928-ban megalapítottam a Magyar Amatőrfényképezők Szövetsége szolnoki csoportját. Ettől fogva veszek részt bel- és külföldi kiállításokon. 1929-ben csatlakoztam a világszemléle­temhez is közel álló Kassák Lajos Munkakörhöz, majd a 30-as évek vége táján a Modem Magyar Fényképezőkhöz (Vadas Er­nő és mások).

1932-ben a Kassák-munkaköriek Szolnokon megkísérelt szociofotó-kiállítását betiltották, képeinket (tőlem a negatívokat is) elkobozták, Kassákot, Lengyel Lajost és engemet lakat alá tet­tek, és eljárást indítottak ellenünk az állami és társadalmi rend elleni bűntett okán. Kiszabadulásunk után nyomban megjelen­tettük „A mi életünkből – a Munka első fotókönyve" c. kiad­ványt, Kassák előszavával és mindannyiunk képeivel, kik a szolnoki kiállításon szerepeltek.

Szociofotózásom és másrészt egyébként is aktív szakszerve­zeti, kulturális, szociáldemokrata-politikai és antifasiszta tevé­kenységem miatt 1942 tavaszán a miskolci börtönbe zártak, majd büntető munkaszolgálatos századdal az orosz frontra űz­tek, ahol a Don térségében 1943 januárjától 1948 nyaráig tartó hadifogságba estem.

Hazatérve nem találtam meg ingóságaimat, teljességében odaveszett minden negatívom, felszerelésem, katalógus- és fo­lyóirat-gyűjteményem s kiállításokat látott nagyított képeim. Az 50-es évek közepén újra kellett kezdenem.

1956-ban egyik alapítója voltam, és ma is tagja vagyok a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének. Tagja a Művészeti Alapnak (ma Magyar Képzőművészek Egyletének). Alapító tagja voltam a Kaposvári Fotóklubnak, 1980-ban pedig a szolnoki Jászkun Fotóklubnak.

1939-ig ,„levelező munkatársként" képeimet közölte a Bécs­ben Kiadott Die Galerie nemzetközi fotóművészeti folyóirat, il­letve a Berlinben 1933-ig élt Der Arbeiterfotograf-nak voltam a munkatársa. A 30-as években fotószerkesztője voltam a csak­hamar betiltott Szolnoki Tükör-nek. Munkáimat folyamatosan közreadta az Újság c. napilap heti képes melléklete. Megjelen­tek fotóim a Munká-ban, az Új Idők-ben, a párizsi Photo Illustration-ban, majd később a magyar Filmművészet-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben, a leipzigi Fotografie-ben, a szolnoki Néplap­ban, a Jászkunság-ban, a Jászkun Króniká-ban, a Jászkun Munkás­-ban stb; külföldi kiállítások katalógusaiban és több külföldi ma­gazinban is.

A kiállítások közül néhány, melyen részt vettem: Szolnok, Budapest, Debrecen, Téglás, Pécs, Kaposvár, Miskolc, Salgótar­ján, Szeged, Baja, Nagybaracska, Kecskemét, Sopron, Győr, Karcag, Türkévé, Törökszentmiklós. (1994-ben szociofotóim a Hócipő-Soros alapítvány által kiírt pályázat kiemelt díját nyer­ték el.)

1966-ban a szolnoki Damjanich János Múzeum rekonstruálta az 1932-ben Kassák Lajos megnyitotta, hamarosan betiltott Munkaköri Kiállításunkat. Ennek anyaga ugyanezen évben be­mutatásra került Budapesten is, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett „A magyar fotóművészet 125 éve" kiállítása kereté­ben, benne az én 12 fotómmal. (1986-ban Kapudöngetők c. mű­vészeti albumában Vadas József közreadta „Szociális … magas­laton" c. szociofotómat.)

Külföldi kiállítások, ahol érdekelt voltam: Párizs, Marseille, Toulouse, Nantes,.St. Etiervne, Ppitier, Brüsszel, Antwerpen, Charléroi, Madrid, Zaragoza, Lisszabon, Tallinn, London, Southampton, Bombay, Calcutta, New York, San Francisco, To­kió, Cape Town stb. (Párizsban bemutatásra került 1984-ben egy kollekció az 1900-1945 közötti 13 magyar szerzőtől. Közü­lük – „Csendélet trágyadombon…" c. fotómmal képviselve – ma már csak én élek.)

A 30-as években Gró Lajos esztéta a Munká-ban a komponált realizmus jegyeit látta fényképeimben, míg ugyanekkor a pá­rizsi Revue des Arts-ban megjelent kritikai elemzés munkáim­ban az expresszionizmus hatását vélte felfedezni.

A Bernben székelő Federation Internationale de l'Art Photographique 1960-ban és 1964-ben AFIAP, illetve EFIAP kitün­tetésekkel, a Magyar Amatőrfényképezők és Filmklubok Or­szágos Szövetsége 1989-ben MAFOSZ-plakett adományozásá­val ismerte el fotóművészeti munkásságomat.

1991 óta fotóim, emlékezéseim az Ezredvég-ben jelentek meg; negatívjaim egy részét (többségét másod-negatívokban) a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének archívuma őrzi; szociofotó­im részben a budapesti Kassák Múzeumban, illetve a kecske­méti Fotográfiai Múzeumban találhatók.

Jóleső érzés számomra, hogy szerény alkotásaim most be­mutatásra kerülnek az Eszmélet-ben – így én is hozzájárulhatok a folyóirat céljához: az eszmélés felkeltéséhez.

Szolnok, 1995. október 30.

Tizenkét órában, napszámbérért (1928)

 Munkanélküli családanya (1929)

Kévekötő munkás (1930)

Aratómunkás (1930)

Cselédember trágyadombon (csendélet) (1931)

Cselédember (1931)

Rokkant munkás magánút előtt (1932)

Munkások (1936)

Meditáló munkás (1953)

Ifjúmunkások "brigádban" (1958)

Szerelők magasban (1961)

Rakodás (1985)