Nyilván nem véletlen, hogy a harmincas évek óta könyv­tárnyira terebélyesedett Gulag-szakirodalomban a rabok össz­létszámát illetően éppen az a néhány szerző produkálta a (mai ismereteink szerinti) legpontosabb becsléseket, akik a memoárok adatait erős forráskritikával kezelve közgazdasági indíttatású megközelítésre vállalkoztak: Waum Jasznij, Peter Viles és Gerp van den Berg egymástól térben és időben füg­getlenül, valós termelési mutatókat és a kényszermunka egy­fajta, általuk reálisnak gondolt termelékenységét vették-alapul, eredményeik pedig V. Ny. Zemszkovnak,¹ a megnyílt KGB-archívumok alapján, a közelmúltban publikált, hitelesnek tekint­hető adataival csengenek össze.

A „kényszermunka" szót használtuk az imént, és fogjuk használni a továbbiakban is, ellentétben az eredeti szovjet terminológia következetes „javító-nevelő munka" formulájával (megkülönböztetendő azt az 1943 és 46 között létezett, hiva­talosan is kényszermunkának titulált ,,katorgá"-tól) – gazdasá­gi értelemben ez a szóhasználat mindenképp indokolt. Maga a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Lágerek Főigazgató­sága), mint intézmény, 1934 és 53 között működött.

1. A kényszermunka rendszere

Ha lehetne is vitatkozni azzal az állítással, miszerint „kény­szermunka sehol sem játszott olyan fontos szerepet, mint az orosz történelemben",² tény, hogy az intézmény gyökerei igen mélyre nyúlnak le. Az orosz büntetőjog – többszáz év helyi gyakorlatát követve – a XVIII. század elején, I. Péter alatt kodifikálta a kényszermunkát.³ A kaszárnyabörtönök lakóinak egy részét sorozták be és vezényelték ki a közelbe nehéz fizikai munkára, először Pétervár építésénél. Elnevezése (a görög katergon, többese: katerga, 'gálya', a klasszikus görög­ben 'munka', 'mű' szóból) is innen, a pétervári és más balti kikötőkben végzett munkából származik. Riga, Tagonrog és Reval kikötőjét is rabok építették, miként dolgoztak erődítési munkálatoknál és az Ural ezüst- és aranybányáiban is. . 1860-ban jött létre az első mezőgazdasági kényszer­munkatelep, 1863-ban pedig a Szahalin-szigeti hírhedt „mun­katábor",⁴ mely sok szempontból mintául szolgált a forradalom utáni büntetés-végrehajtási intézmények számára. Az 1869-ben összeállított első Munkatörvénykönyv külön fejezetben rendelkezik a kényszermunkáról, biztosítja a rabok jogait, pél­dául a heti egy garantált szabadnapot.⁵ 1898-ban 10688 elítélt dolgozott az országban, és bár az adatok meredek emelke­désről tanúskodnak, ezek nem vetekedhetnek a Gulag maj­dani méretével: 1908-ban 12.591-en, 1909-ben 22.649-en, 1910-ben 28.060-an, 1912-ben 32.000-en, 1914-ben 29.352-en, az I. világháború éveiben pedig kb. 50.000 végeztek kény­szermunkát.⁶ A katorga szerepe tehát Oroszország gazdasági életében lényegében elhanyagolhatónak tekinthető.

A századfordulón azonban új jelenségnek lehetünk tanúi. Miközben a hagyományos értelemben vett katorga mint bün­tetés, nehézkességénél és alacsony hatásfokánál fogva, egy­re formálisabbá vált, s Sztolipin belügyminiszter 1906-ban tervbe is vette teljes megszüntetését,⁷ megjelent a kény­szermunka egy új formája: egyszerű börtönbüntetéssel sújtott rabok tömeges áttelepítése és alkalmazása egy-egy nagyobb építkezésnél – mondván: a szabadok pénzzel, az elítéltek munkájukkal adózzanak az államnak.

Az 1890-es Amur menti vasútépítést tekinthetjük az első „modern" fejleménynek.⁸ 1896 és 1900 között négyezer rab (nem katorgás!) dolgozott a Bajkál környéki vasútvonalakon.⁹ De ott voltak az Amur menti országutak építésénél is, kőfej­tőkben, szénbányákban, a fakitermelésnél. Gyorsan növeke­dett a rabmunkából származó bevétel: az 1885-ös 111 ezer rubelről 1906-ra 1,250 millióra, 1915-re 8,200 millió rubel­re.¹⁰ II. Miklós, miután 1912-ben látogatást tett egy börtön­üzemben, méltán jegyezhette fel naplójába: „Ez egy nagyon komoly üzlet".¹¹ A februári forradalom a halálbüntetéssel együtt a katorga intézményét is elsöpörte, ám Lenin már 1917 decemberében a spekuláció és ellenforradalom elleni politikai, majd fegyveres harcban felvetette a „kényszermunkára való küldést" mint lehetséges büntetési formát.¹²

1918 februárjára készült el az új büntetőtörvénykönyv-ter­vezet, amely korrupció bűntettére tíz év szabadságvesztés és azt követő tíz év kényszermunka kiszabását írta elő. Ez a kényszermunka azonban sem elvében, sem gyakorlatában nem volt már azonos a cári idők katorgájával. „A burzsoá bör­tönrendszert a kizsákmányolók hozták létre a dolgozók szá­mára, e »halottasházak« romjain új társadalmi tartalmú, új in­tézmények létrehozásának páratlan, világtörténelmi jelentő­ségű folyamata"¹³ zajlik. Az „új tartalom" a társadalom devi­ánsainak munkával való „megjavítását" jelentette.

1918. július 23-án az Igazságügyi Népbiztosság Központi Büntető Osztálya kiadta „Ideiglenes intézkedés a szabad­ságvesztés foganatosításáról" c. rendeletét (1920 novemberé­ig volt érvényben), amely kötelező fizikai munka végzését írta elő minden munkaképes elítélt számára.¹⁴ Augusztusban jöt­tek létre az első koncentrációs táborok, így, ezzel az elneve­zéssel, melyet 1922-ig használtak. Mintául az I. világháború idején a hadifoglyok számára létesített táborok szolgáltak, amelyek pedig az angol-búr háborúban felállított, a polgári lakosságot elkülönítő lágerek példáját követték. Új elem volt viszont a rabokkal helyben végeztetett háziipar jellegű munka.

Az 1918. szeptember 5-i „Dekrétum a Vörös Terrorról" sze­rint: „Biztosítani kell a szovjetköztársaságot az osztályellenség támadásai ellen, annak koncentrációs táborokban történő el­helyezése révén".¹⁵ 1919 áprilisában rendelet kötelezett min­den kormányzóságot, hogy területén egy-egy, minimálisan 300 főt befogadó lágert állítson fel. A fenti események termé­szetesen nem függetleníthetők az „aki nem dolgozik, ne is egyék" elvtől, illetve a katasztrofális helyzetben lévő gazdaság szanálására irányuló különböző intézkedésektől: a lágerek fel­állításával egy időben szervezik meg például a BITR-t (Bjuro Iszpravityelno-trudovih Rabot, Javító-nevelő Munkaügyi Hiva­tal), mely a szabadságvesztés nélküli kényszermunkára ítéltek nyilvántartásáról gondoskodott. Az elítéltek a hivatalos felfo­gás szerint nevelés és nem büntetés alatt álltak. Ez az értel­mezés a bűnözést szinte egészségügyi problémává minősí­tette (mint a tbc-t) – a javító-nevelő munka ilyenformán szer­vesen kapcsolódott az emberek átnevelését célul tűző köny­vek, folyóiratok, színdarabok propagandájához.¹⁶

Ez a felfogás nyitott rést már ekkor a későbbi törvénytelen­ségeknek is: lehetővé vált, hogy bírósági tárgyalás nélkül, a Belügyi Népbiztosság Különleges Tanácsa, az ún. Hármasta­nács (tagjai: a belügyi népbiztos helyettese, az Orosz Föde­ráció Belügyi Népbiztosságának egy képviselője és a helyi szovjetköztársaság rendőrfőparancsnoka) „javaslatára" kerül­hessenek emberek egyre nagyobb számban a lágerekbe, át-nevelésük kiszabott idejét pedig a láger vezetése folyamato­san felülbírálhassa, meghosszabbíthassa. (75-80 százalé­kuk¹⁷ mindenesetre olyan köztörvényes bűnöző maradt, aki­ket bármelyik nyugat-európai állam bírósága elítélt volna va­lamilyen formában).

A korai lágerek zömét a frissen kiürített kolostorokban ren­dezték be, az elsőt például Nyizsnyij Novgorodban, egy női rendházban, 1918 nyarán, ötezer férőhellyel. 1920-ig (a Cseka különleges telepeit leszámítva) 83 láger követte ezt az el­sőt, összesen 25.336 lakóval.¹⁸ 1922-ben, amikor egyesítették az Igazságügyi Népbiztosság lágereit az új szerv, a Gumzak felügyelete alatt, a lista immár 330 tábort tartalmazott, 81 ezer fővel.¹⁹ 1923-ban pedig már 597 intézményben (lágerben, ott­honban és telepen) folytattak kényszermunkát, összesen 119 ezer elítélttel.²⁰ (A nagyságrend már ekkor tetemesen felül­múlja a cári időkét.)

Az adminisztráció nem is tudott lépést tartani a növekedés hihetetlen ütemével. A táborok egy része az Igazságügyi Nép­biztosság, más részük a Cseka alá tartozott, sokáig az egyes tagköztársaságok lágerei is egymástól függetlenül működtek. A kaotikus állapotok végére csak a Gulag megszervezése tett pontot 1934-ben. A lágerek előző éveiben a kényszermun­kának tagadhatatlanul voltak bizonyos javító-nevelő aspektu­sai. Az elítéltek egyénileg végezték eredeti szakmájuktól rendszerint elütő, különösebb szakképzettséget nem igénylő munkájukat. A munkaidő mindenütt napi nyolc óra, az elítéltek bizonyos feltételek mellett akár el is hagyhatták a tábort, és más, a későbbiek során már ismeretlen kedvezményekben is részesülhettek: megillette őket mindenekelőtt a szakszervezeti bértáblázatba foglalt (szabad munkások számára megszabott) kereset 100%-a, kizárólag a kiszolgáló személyzet fizetését vonták ebből le. (Gyakorlatilag 70-75 %, napi 35-40 kopek maradt, miközben a havi átlagos reálbér valóban 9,47 rubel²¹ körül mozgott.) Szó sem volt tehát profitra termelésről, a már említett rendelet csak a lágerek „fenntartási költségeinek fe­dezéséről" döntött.²²

1922-ben (tehát éppen öt évvel a forradalom után) a szabad­ságvesztés kiróható maximumát ötről tíz évre emelték. „Kény­szerű körülmények vezettek minket, naivitás volt azt hinni, hogy öt éven belül a szovjet rendszer minden állampolgára átala­kul."²³ – Az intézkedés azonban később éreztette csak hatását. 1923-24-ben a munkanélküliség megálljt parancsolt a javító-nevelő munka expanziójának. Egyre kevesebb lett az ilyen jel­legű ítélet. (Helyébe a rövid, legfeljebb hat hónapig terjedő bör­tönbüntetés lépett.) 1922-ben az ítéletek 38%-a tartalmazott kényszermunkát, 1926-ban pedig mindössze 13,9%-a.²⁴ És ha a csökkenés relatív is csupán (a kényszermunkások száma alig változott, az összes elítélteké viszont évi kb. 30%-kal nőtt), ez a relatív csökkenés és az 1922-es törvénymódosítás is jelez azért valamit: a gazdasági szempontok egyre inkább fölébe ke­rekedtek a jogi megfontolásoknak. Más szóval: a húszas évek­ben már nem a munkát igazították a megnevelendő rabhoz, hanem a büntetéseket igazították a gazdaság kívánalmaihoz.

A stagnálás 1927-ig tartott. 1927-ben, mintegy 1200 műhely létezett, összesen 122.700 fővel.²⁵ (Kb. 30 ezer volt a poli­tikai okokból elítéltek száma.) Ehhez képest 1929-re a mun­kanélküliség felszámolását követően a létszám megduplázó­dott, 242 ezer főre nőtt.²⁶ Ez az év, az 1929-es hozta meg a döntő fordulatot. Kezdetét vette az Első Ötéves Terv. Minderre az előkészületek már korábban megtörténtek. Már az 1927-es ÖKP-kongresszuson elhangzott: „Ha végrehajtjuk a bíróság ál­tal kiszabott ítéleteket, milliókat küldhetünk börtönbe. Ezzel komoly fogyasztási megtakarítás lenne elérhető, az elítéltek munkájának általános felhasználása pedig végső soron növel­né a szociális biztonságot."²⁷

1928. március 29-án a Népbiztosok Tanácsa megállapította: szükség lenne a munkatáborok kapacitásának további bővíté­sére.²⁸ November 6-án újabb törvénymódosításokra került sor: a kiszabható szabadságvesztés minimumát fél évről egy évre emelték, továbbá előírták, hogy az elítélt minden három évnél hosszabb büntetést lakóhelyétől távol köteles letölteni. Az öté­ves terv távoli, nagyszabású beruházásaihoz kellettek a mun­kások, akikkel a kiutazás és betaníttatás okozta időveszteség után is hosszú hónapokig számolni lehetett még.

Mennyiségi és minőségi változást egyaránt hozott az Első Ötéves Terv – a kényszermunka-rendszerben. Rohamosan nőtt a munkára fogott rabok száma, és megjelent a profit­szempont. Hogy ez mennyire nem volt így a korábbiakban, arra indirekt bizonyítékkal szolgálnak a lágerek önellátásáról szóló rendeletek. 1919 után 1924-ben és 1928 júliusában is előírták a lágerek számára az önfenntartásra való berendez­kedést – nyilván azért, mert a táborok minden igyekezet el­lenére sem váltak rentábilissá. Amikor 1931. január 1-jén be­jelentették: Oroszország és Ukrajna lágerei végre áttérnek az önfinanszírozásra,²⁹ a kényszermunka rég nyereséges ága­zatként működött már. A Szolovki-tábort 1923-ban hozták lét­re, egy kiürített kolostorban, mint annyiszor, hatezer elítélttel. A kényszermunkások száma gyorsan növekedett: 1925-ben hétezer, 1928-ban harmincezer, 1930-ban pedig már kb. száz­ezer rab dolgozott itt.³⁰

A tábor kezdettől fogva nyereségre termelt. Ezt nagyban elősegítette a SZLON³¹ nevű (Szoloveckij Láger Oszobovo Naznacsenyija, Szolovki Különleges Rendeltetésű Lágerek), a maga idejében páratlan gazdasági egység létrehozása, amely pénzbeni elszámolás fejében szabad kezet kapott, önállóan gazdálkodhatott a szigeteken.

A kényszermunka jellegét azonnal a szigetek adottságaihoz és a keresleti-kínálati viszonyokhoz igazították. Fakitermelés és fafeldolgozás, útépítés, kőfejtés, téglaégetés, kikötői mun­ka és tőzegkitermelés tartozott a SZLON profiljába. A nor­mákat rendkívül magasan húzták meg, az öltözék és az étel színvonala ugyanakkor messze elmaradt a másutt biztosí­tottól. A rabok keresetüket rubel helyett ún. elszámolási csekk­tömbben kapták meg, melyet kizárólag a szigeteken vásárol­hattak le. És a SZLON látványos eredményeket mutatott fel. Miközben a többi munkatábor folytonos hiánnyal küszködött, a Szolovki-szigetek aktívuma: fakitermelésből f926-ban 63 ezer, 1929-ben 355 ezer rubel, útépítésből 1926-ban 105 ezer, 1929-ben 6 millió rubel.³²

1929-ben hét újabb láger tért át a „szolovki-rendszerre", 1931 decemberében pedig megszervezték a SZLON-hoz ha­sonló, de annál lényegesen nagyobb volumenű (négy Franciaországnyi területtel rendelkező) gazdasági egységet, a Dalsztrojt, amelynek feladata Szibéria észak-keleti részének gazdasági meghódítása volt. Az egymástól függetlenül műkö­dő kényszermunka-intézmények egy-két év alatt össz-szövet­ségi hálózattá fejlődtek, lágerigazgatóságokkal, részlegekkel, lágerpontokkal és ügyosztályokkal, valamint területi alapon szerveződő újabb és újabb egységekkel: a Szvinlaggal, a Kotlaggal, a Belbatlaggal, a Szevdvinlaggal.

A lágerrendszer szétterjedt és polarizálódott. Aligha beszél­hetünk a harmincas években már egységes „lágerekről", a mé­retek, a rendtartás, az élet- és munkakörülmények mindenütt a helyi adottságok és követelmények függvényében alakultak ki – ennek elemzése egy önálló tanulmány feladata lehetne. Az ötéves tervnek (illetve részben a kulákság likvidálásának) volt köszönhető, hogy a kényszermunka aránya a más jellegű bün­tetésekkel szemben megint emelkedést mutatott. Az arány 1927-ben 21,2%, 1929-ben 48,1%, 1931-ben 56%, 1932-ben 58%,³³ minden idők legmagasabb szintje.

A kényszermunka lett tehát a legelterjedtebb büntetési mód a Szovjetunióban. De szigorodott maga a kényszermunka is: 1927-ben még a rabok 32,1 %-át ítélték minimális időtartamú szabadságvesztésre (fél évre), 1930-ban marosak 1,9%-ukat (egy évre). 1927-ben 18,6%-ukat osztották be nehéz fizikai munkára, 1930-ban már 56,5%-ukat.³⁴

Megjegyzendő, hogy mindezek a változások természetesen megint csak nem függetleníthetők a „szabad világban" zajló folyamatoktól. Katonai jellegű vezetés vette át az irányítást a népgazdaság valamennyi ágazatában, javában zajlottak az iparperek, folyt az erőltetett ütemű szakképzés (csak 1930-ban 1,3 millió szakmunkás kiképzését és munkába állítását tervezték), dolgozók millióinak belekényszerítése az új kor gazdasági követelményei közé („szamozakreplenyije", önkén­tes szolgaság): 1930 – az élmunkás-mozgalom elindítása, 1932 – a hatnapos munkahét bevezetése stb. A rabmunka aránya az ország gazdasági életében az ötéves terv előreha­ladtával meredeken növekedett.

Abszolút adatokból egyetlen táblázatnyi áll a rendelkezé­sünkre, 1932-ből származik ez a rövid kimutatás, melyet az Igazságügyi Népbiztosság állított össze, és amely a kény­szermunkával megtermelt javak alakulását mutatja (millió ru­belben).³⁵

Két év alatt csaknem 500%-os a növekedés.

A kényszermunka, miközben hagyományos ágazataiban megőrizte addigi jelentőségét, immár a népgazdaság szinte minden területén képviseltette magát. A mezőgazdasági koló­niák területe 1932-re az 1925-ös nagyság nyolcszorosára nö­vekedett.³⁶ Rabok építették fel (részben) Karaganda, Kotlasz, Magadan, Magnyitogorszk és Sztálingrád városát. Kény­szermunkások dolgoztak a Kem-Uhta, a Szivtivkar-Uhta, a Szivtivkar-Pinyug és a Verknye-Kolimszk autóutak építésé­nél, a Szoroka-Kotlasz, a Szlizran-Kungur, a Turkesztán-Szi-béria vasútvonalakon, a Bajkál-Amur első szakaszán; az olaj-, szén-, foszfát-, ólom-, cink-, fluor- és aranybányákban.

Az Első Ötéves Tervhez kapcsolódott a hírhedt Fehér-tengeri Csatorna, a Belomorkanal megépítése is. A hatalmas csatornát mindössze húsz hónap alatt, 1931 szeptembere és 1933 ápri­lisa között készítették el rohammunkában, N. A. Frenkel (Szolovki hajdani vezetője) irányításával. Szünnap nem létezett, napi 11 órát dolgoztak itt a rabok, mindezt 300 grammos kenyérfej­adag mellett. Különféle „ösztönző kedvezményeket" is bevezet­tek, hogy az elítélteket érdekeltté tegyék a munkában – ekkor alkalmazták először a beszámítás gyakorlatát: minden túltelje­sített munkanap egy nappal csökkentette a büntetési idő hosszát. Körülbelül 300 ezer rab dolgozott a Belomorkanal épí­tésénél, 72 ezren részesültek közülük 1933 tavaszán amnesz­tiában. A halottak száma megközelítette az 50 ezret.³⁷

Ekkor, a harmincas évek legelején szerzett tudomást a világ először a szovjet javító-nevelő munka elfajulásáról. A riasztó beszámolókat népszövetségi beadványok követték, Moszkva magyarázkodásra kényszerült. Anglia és az Egyesült Államok 1931-ben embargót hirdetett a Szovjetunió rabmunkára épülő faexportjával szemben, a választ hangos propaganda hadjárat adta meg. Molotov (1931. március 8.): „A kapitalista országok sok munkanélkülije irigykedhet a mi északi régiónk rabjainak élet- és munkafeltételeire."³⁸

1933-ban összeállították a Javító-nevelő Munka Törvény­könyvet, az elítéltek számára biztosított jogok azonban alig-alig érvényesültek a gyakorlatban. (Az elítélt elnevezése min­denesetre megváltozott: az addigi lisonnij szvobodi, „szabad­ságától megfosztott" helyett zaklucsonnij, „elzárt" lett haszná­latos.) 1934. október 27-én pedig, mintegy az Első Ötéves Terv záróaktusaként, megalakult a Gulag, az újonnan felállított NKVD (Össz-szövetségi Belügyi Népbiztosság) szerve, az el­ső olyan hivatal, amely egy kézbe fogta össze a kényszer­munka-intézményeket és koordinálta őket.

Újabb jelentős létszámnövekedés következett be az öt év során. 1934 és 36 között 510 ezerről 1.296 ezerre ugrott a rabok száma,³⁹ 1938-ban pedig már a túltelítettség okozott gondot, a táborok egyszerűen nem voltak felkészülve az 1 millió 881 ezer munkás fogadására és ellátására. A vezetés is mintha egyre kevésbé törődött volna a javító-nevelő munka látszatának fenntartásával: „A börtön az börtön, a büntetés pedig büntetés – miért félünk mi ezektől a szavaktól?"⁴⁰ (1937)

A Második Ötéves Terv fő beruházásai, ahol (legalább rész­ben) kényszermunkát alkalmaztak (korántsem a teljesség igé­nyével): a Moszkva-Volga, valamint a Volga-Don csatorna építése, a Marijinszki-csatorna és a Moszkva-csatorna korsze­rűsítése, a Dnyeper szabályozása, a Sozmi duzzasztó és a Szvir erőművének felépítése, Magnyitogorszk ipartelepének befejezése, Gorkij város építése (válogatott brigádokkal), Brezin és Visera vegyi üzemének megépítése, Kuznyeck újabb szénbányáinak üzembe helyezése, a millenovói mész- és kő­bányák beindítása, a Transzszibériai és a Bajkál-Amur vasút építése. (Mindezekben több mint 400 ezer rab dolgozott eze­ken.)

Közben az eddigiekkel látszólag ellentétes folyamat zajlott le a Gulagon belül: 1937-ben ágazati felosztásra került sor, a négy legnagyobb ágazat – fakitermelés, építőipar, bá­nyászat-kohászat, vasútépítés – élére egy-egy újabb főigaz­gatóság került. Az ellentmondás csak látszólagos, a cél to­vábbra is a hatékonyság növelése maradt, a Gulag viszont egymaga már képtelen volt megbirkózni a másfél millió fölé emelkedő rablétszámmal. Az 1939-ben-indult Harmadik Öt­éves Terv, ezért a kínzó munkaerőhiány⁴¹ ellenére a láger­rendszer további expanzióját nem a létszám emelésével, ha­nem a munkaerő még jobb kihasználásával, a rendtartás szi­gorításával, sorozatos, szúrópróbaszerű ellenőrzésekkel – te­hát az intenzitás növelésével – próbálta volna megvalósítani. (1940 júniusában tért át az ország hétnapos munkahétre is.)

A Harmadik Ötéves Terv főbb vállalkozásai: az Uhta-Pecsora vasút megépítése; a Kotlasz-Usztykozm vasútvonal; Kujbisevnek, „a világ legnagyobb erőművének" a felépítése, a Bajkál-Amur északi szakasza; a „Második Bakunak", a Vol­ga és az Ural közötti olajkutaknak és finomítóknak a megépí­tése; a grúziai mocsarak lecsapolása; tőzegkitermelés Belo­russziában; új fémművek építése Ukrajnában és Magnyito­gorszk körül.

A Gulag érdekes módon sokkal gyorsabban reagált a vál­tozásokra, mint a szovjet gazdaság egésze: a kény­szermunka-rendszer már 1939-40-ben országszerte profilt váltott, védelmi előkészületekre tért át,⁴² katonai-stratégiai infrastruktúrát építettek. Ennek érdekében a Lengyelországból és a balti államokból a Szovjetunióba került deportáltaknak kb. 25%-át vonták a Gulag fennhatósága alá és végeztettek velük kényszermunkát.⁴³

A Gulag háborús tevékenységről igen kevés adat áll a ren­delkezésünkre. Ez a néhány adat is nyújt azonban támpon­tokat a Gulag helyének kijelöléséhez. Figyelemre méltó, hogy szinte már a német támadás pillanatában megkezdődött az Uraitól nyugatra fekvő táborok evakuálása, keletre telepítése – gyorsabban és szervezettebben, mint más ipari létesítmé­nyek esetében.⁴⁴ Általános amnesztia helyett a Gulag minden mozdítható berendezését, felhalmozott tartalékát és munkae­rejét (27 lágert és 210 telepet, összesen kb. 750 ezer rabot)⁴⁵ a hátországba menekítették.

1941. június 30-án felállították a Munkaerő Bizottságot, a hadigazdálkodásra való átállásért felelős szervet, ennek in­tézkedései természetesen a Gulagra nézve is kötelező ér­vénnyel bírtak. A Gulag belső szerkezete gyorsan alkalmaz­kodott az új követelményekhez. A súlypont a stratégiai ága­zatok felé tolódott el. A háború első felében a korábban meg­határozónak ítélt faiparban mindössze 10 ezer, a vízierőművek üzemeltetésén szintén 10 ezer, a szén- és olajbányászatban 15 ezer kényszermunkás dolgozott. 20 ezret irányítottak át ezzel szemben repülőgépeket és harckocsikat gyártó üzemek­hez, 39 ezret a lőszergyártásba, 200 ezren dolgoztak védelmi vonalak építésén, 268 ezren repülőterek és a hadiszállításhoz nélkülözhetetlen utak építésén, 310 ezren a nehéziparban és 448 ezren (tehát minden negyedik kényszermunkás) a vasút­vonalak építésénél, helyreállításánál.⁴⁶

A Gulag 1941 és 45 közötti termelési mutatói tiszteletet parancsolóak. Kényszermunkával állítottak elő 70,7 millió darab lőszert, közte 100 ezer légibombát, 70 ezer aknavetőt (az összmennyiség 45%-át), 1,7 millió gázálarcot, 1400 db hor­dozható adó-vevő készüléket, 500 ezer kábelcsévét és 67 millió folyóméter szövetet, amiből aztán 22 millió komplett egyenruhát gyártottak le.⁴⁷

Ha a Gulag persze nem döntötte is el a háború sorsát, hiányát mindenképpen megsínylette volna az ország gazda­sága és hadserege. Legenda az is, hogy a háború alatt nem hirdettek amnesztiát. A Gulag rabjainak száma 1941 és 45 között valóban alig változott, a háttérben azonban a rabok gyors cserélődése húzódik meg. A Frontra távozottak helyét deportáltakkal, kollaboránsokkal, átállt katonákkal töltötték fel. A hadifoglyok (németek, olaszok, magyarok, románok, finnek) zömét szintén „munkaoszlopokba" szervezték. A foglyoknak mintegy a fele (220 ezer fő) került 1942 és 44 között az NKVD fennhatósága alá,⁴⁸ ők hasonló jellegű építkezéseken vettek részt, mint a szovjet kényszermunkások, de azoktól mindig szigorúan elkülönítve, financiálisán a Gulagtól külön egységet képezve.

Mintha a háború visszahozott volna valamit a húszas évek javító-nevelő munkájának szellemiségéből: miközben az élet­feltételek az elviselhetetlenségig romlottak (napi 11-12 óra munka három tányér krumplilevesért, 600 gramm kenyérért és heti két adag kásáért), egyetlen komolyabb felkelés sem tört ki a táborokban, nem tudunk számottevő szervezkedések­ről sem, sőt: a bekerített Leningrádban három láger dolgozott folyamatosan,⁴⁹ a Gulag munkamegtagadóinak aránya pedig, amely korábban 2-3% között ingadozott, 1940-ben 1,25%-ra csökkent, s 1944-ben még a 0,25%-ot sem érte el.⁵⁰ Mégis: 1943. április 22-án újra bevezették a katorga intézményét. A katorgára ítélt rab napi 12 órányi munkára volt kötelezhető, ezért a munkáért pénzbeni vagy természetbeni juttatás a mi­nimális fejadagon kívül nem járt. A rabok kétszáz fős sátrak­ban laktak, nem írhattak levelet és nem kaphattak csomagot.

A katorga-táborokat, hivatalos nevükön a DOPR-okat (Dom Prinugyityelnovo Truda, Kényszermunkaház) a legnehezebb, rendszerint földalatti munkát végző üzemek (szén-, arany- és ónbányák) mellé telepítették, az elsőt például Vorkuta térsé­gébe. A katorga bevezetése jellegzetesen háborús tünet: ép­pen a sztálingrádi fordulatot követte, célja a visszafoglalt te­rületek kollaboránsaival és hazaárulóival szembeni megtorlás foganatosítása volt. Politikai-igazságügyi jelentősége volt te­hát, kevésbé gazdasági. 1944-ben mindössze 5.200 katorgás dolgozott a Gulag kényszermunkaházaiban, ez a szám a lá­gerek 1,180 milliós létszáma mellett szinte elhanyagolható, mire pedig a rablétszám (1947-re) 60 ezerre emelkedett,⁵¹ a katorga el is veszítette önálló szerepét, elmosódott a különb­ség katorga és javító-nevelő munka között. 1948-ban ismét eltörölték a büntetésnek ezt a formáját.

A háború végén a Gulag 53 lágerrel rendelkezett, ezek 667 altáborában, 475 telepén és 5 kényszermunkaházában összesen 1,461 millió rab dolgozott.⁵² A Legfelsőbb Tanács El­nökségének 1945. július 7-én kelt rendelete „A hitleri Német­ország felett aratott győzelem tiszteletére meghirdetett am­nesztiáról" alig érintette a Gulag kényszermunkásait. Szóba sem került a Gulag esetleges felszámolása. Molotov szerint: „Régebben is éltünk vele (mármint a kényszermunkával, C. Z.), most is élünk, és élni is fogunk. Előnyös a társadalom számára. És hasznos a bűnözők számára is."⁵³

1945-ben kezdték felállítani az ellenőrző-szűrő lágereket („szpeclag"), a német fogságból szabadult hadifoglyok, illetve az emigrációból hazatért értelmiségiek számára. Állományuk 1946-ban 161 ezer főt tett ki,⁵⁴ őket is kényszermunkával súj­tották, zömük (1946-ban 56,5%-uk)⁵⁵ a széntermelésben dol­gozott, de megtalálhatók voltak a gazdaság szinte valamennyi ágazatában. Az ellenőrző-szűrő lágerek csúcsszerve kezdet­ben az OPPL NKVD, 1946 januárjától azonban ezeket is a Gulag irányítása alá utalták. A kényszermunkások létszáma gyorsan növekedett, 1948-ban átlépte a kétmilliós határt. A növekedés hátterében a Negyedik Ötéves Terv állt.

Az 1946-50-es ötéves terv az újjáépítés terén minden ad­diginál nagyobb szerepet szánt a kényszermunkának. Új szisztéma bontakozott ki közben a Gulagon belül (ha úgy tet­szik, újabb decentralizáció): a „szerződéses termelés" rend­szere. A Gulag „bérbe adta" munkásai egy részét a megfelelő őrszemélyzettel együtt más minisztériumok számára. Könnyű belátni, hogy ezáltal a kényszermunka felhasználása még ru­galmasabbá, még hatékonyabbá válhatott. 1947-ben 354 ezer szerződéses rab dolgozott más minisztériumok vezetése alatt, egy évvel később már félmillió.⁵⁶ Berija több jelentése is ta­núskodik róla: a Gulag nehezen tudott lépést tartani a minisz­tériumok munkaerő-igényével.⁵⁷

Ha a Belügyminisztérium (ekkor már MVD) irányítása alatt maradt rabok termelési ágankénti megoszlását vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy e tekintetben többé-kevésbé helyreálltak a háború előtti arányok. 1948-ban a faiparban 262 ezer, a vasútaknái 256 ezer, a bányákban 196 ezer, a Dalsztroj arany­bányáiban pedig 117 ezer rab dolgozott, a többi ágazatban néhány tízezres volt csupán a létszám. Egy vonatkozásban van különbség: 149 ezer kényszermunkás dolgozott védelmi jellegű munkálatokon.⁵⁸ Igen kevés adat szivárgott ki ezzel kapcsolatban. Az mindenesetre biztos: számos katonai objek­tum épült rabmunkával.

A CAGI (Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet) több ezer rabot igényelt a Gulagtól kísérleti telepei építéséhez és fenntartásához.⁵⁹ Az hogy az atombomba megalkotásában mekkora volt a Gulag effektív szerepe, egyelőre titok. Tény, hogy a Gulag valamennyi fizikusát (aki a nyilvántartásban ilyen végzettséggel szerepelt) rendelkezésre bocsátotta a kí­sérletekhez, tíz évnél hosszabb szabadságvesztéssel sújtott rabjainak pedig tízezreit vezényelte ki a bázisok építéséhez.⁶⁰ Apróbb válságjelenségek azonban már 1953 előtt mutatkoz­tak. Feltétlen válságtünetnek kell ugyanis tekintenünk azt, ahogy a Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. novem­ber 20-i és 1950. március 10-i rendelete szabályozni igyeke­zett a Gulag-rabok ellátását, bevezetve a „csökkentett norma­díjat" és a „beosztási illetéket".⁶¹ Azt kell gondolnunk: bajok lehettek a Gulag termelékenységével.

A háborút követő nagy építkezések lezárultával a szovjet gazdaságnak nem volt többé szüksége 2,5 millió kény­szermunkásra. 1949-ben részleges amnesztiára került sor, szabadlábra helyezték a hétévesnél fiatalabb gyermeküket a lágerben nevelő anyákat. Túlzott leegyszerűsítés volna azon­ban a Sztálin halála után bekövetkezett gyors amnesztiát pusztán politikai okokkal magyarázni (elhatárolódás a sztálini rendszertől), de ugyanekkora hiba lenne azt állítani, hogy az 1953. március 27-i rendelet csak egy magától összeroskadt szisztéma formális eltörlését jelentette volna, vagyis hogy az amnesztia kihirdetését kizárólag gazdasági tényezők siettet­ték.

1953-ban megszűnt a Gulag. Gyors ütemben zajlott a rab­létszám csökkentése: az 1953-as 2,47 millióból 1954 áprilisá­ra 1.36 millió maradt.⁶² Fontos azonban felfigyelni már itt egy jelenségre: a rabok áramlása nem egyirányú, az 1,7 millió szabadlábra helyezett munkás helyett csaknem 600" ezer újonc érkezett a táborokba.⁶³ A létszámcsökkenés a későbbi­ekben egyre lassult, a politikai okokból bebörtönzöttekre kor­látozódott, és mire (1959-re) lényegében valamennyien el­hagyták a lágereket, a rablétszám az akkori szint (948 ezer fő) körül állandósult.

Az első évek a látványos liberalizálódás jegyében teltek. Miután a Szovjetunió 1955-ben csatlakozott a genfi egyez­ményhez, amely megtiltotta a kényszermunka alkalmazását a büntetésvégrehajtásban, a „láger" kifejezés helyett ezután a „kolónia" lett használatos. Az őrök elnevezése „felügyelőről" „nevelőre" változott.⁶⁴ Javult az ellátás, a kolóniák egy részét

„enyhített rendtartásává" minősítették. Az 1955-re tervezett nagyszabású rehabilitáció viszont, amely a szabadult rabok számára a ledolgozott hónapok utáni kártérítés kifizetését je­lentette volna, már kudarcba fulladt.⁶⁵ Nem voltak meg az ehhez szükséges anyagi eszközök.

Az 1956 utáni munkástoborzás sem hozott eredményt, min­den ígéret kevésnek bizonyult, a távol-keleti és a sarkkörön túli lágerek munkáját képtelenek voltak szabad munkásokéval pótolni. A Gulag megszüntetésével eltűnt az a szerv, amely koordinálta volna a kolóniák tevékenységét: a kényszermunka hatásfoka rohamosan csökkent. 1961-ben aztán újabb fordulat következett. Bevezették a kolóniák új, igen szigorú rendtartá­sát. A munkanap 8 órás, vasárnap szünnap. A rabokat bizo­nyos kereset is megillette, ezt viszont csak szabadulásakor kaphatták kézhez. (Ezzel egyidőben kezdte meg munkáját a Gulag „jogutóda", a GUITK. Goszudarsztvennoje Upravlenyije Iszpravityelnotrudovih Kolonyij, Javító-nevelő Kolóniák Állami Igazgatósága).

Egyetlen számsor csupán – ez is inkább visszafelé, a Gulagra nézve lehet érdekes. Van den Berg adatai szerint a ko­lóniák rablétszáma a következőképpen alakult:

1965-69: 1.06 millió

1970-74: 1,04 millió

1975-79: 1,10 millió

1980-84: 0,96 millió.⁶⁶

A létszám tehát alig változott. A szovjet gazdaság továbbra sem nélkülözhette a kényszermunkát.

2. A kényszermunka a termelésben

Miért élt a szovjet gazdaság a kényszermunka alkalmazásá­val, sokkal tovább és nagyobb mértékben, mint mások, pél­dául a kelet-európai szocialista országok? Kézenfekvő a ma­gyarázat: a kényszermunka nyilván rendelkezett bizonyos máshonnan nem pótolható gazdasági előnyökkel. Melyek is lehettek ezek?

A kényszermunka alkalmazása nem igényel komoly befek­tetést, tőkekoncentrációt, sőt helyettesítheti azt. Elég csak fel­idézni a nagy csatornaépítkezéseket: a rabok munkaereje szinte teljes egészében helyettesítette a gépesítés, az ellátás, a szállás okozta kiadásokat, a munkaerő pedig viszonylag könnyen volt megszerezhető és pótolható – ha annyira azért nem is, ahogy a köztudatban él: a rabokkal, éppen gazdasági értéküknél fogva, mindig és mindenütt pontos elszámolással tartoztak a lágerek. Az ideológia ehhez így szólt: „Az ember sokkal értékesebb, mint a gépek."

A kényszermunka olcsó. Ez összefügg az iméntiekkel, de nem egészen ugyanazt jelenti, a kényszermunkás ellátási, „üzemeltetési" költségeire vonatkozik. 1932-33-ban például egy rab ellátása évi kb. 500 rubeljébe került az államnak – egy gyári dolgozó átlagbére ugyanekkor 1946 rubel volt, en­nek háromszorosa.⁶⁷ A különbség csak tovább nőtt a háború előtti években: amíg a munkabérek hét év alatt 174%-kal, a rabokra fordított költségek mindössze 90%-kal emelkedtek.⁶⁸ Az élelmen, a minimális ruházaton és a táborok fenntartási kiadásain kívül egy sor költséget (fizetés, szakszerű orvosi ellátás, iskoláztatás, munkavédelem stb.) megtakarított így az állam.

A rabmunka jól koordinálható, az ország legkietlenebb vi­dékein is bevethető. Az 1929. októberi börtönügyi konferenci­án hangzott el a következő kijelentés: „A helyi életkörülmé­nyek sokszor komoly akadályt jelentettek a munkástoborzás­nál. Ezért azokra a helyekre, ahol túlzott munkaerőhiány lépne fel, szükség lenne a közelebbi börtönök munkahiányos lakóit átirányítani. Az NKVD Uráli, Észak-keleti és Karéliai Főnöksé­ge gondoskodni fog először is fakitermelő kolóniák felállításá­ról, a szállásról, szerszámról, az öltözékről." Az ország pe­remvidékeinek meghódítása, a gazdasági élet vérkeringésébe való bekapcsolása, amely jórészt az első két ötéves terv alatt következett be, elképzelhetetlen lett volna kényszermunka al­kalmazása nélkül.⁶⁹ Az 1953 utáni fejlemények is igazolták, hogy ezen térségek munkaerő-ellátását egyedül a kény­szermunka tudta biztosítani.⁷⁰ Kolima aranybányáiban a het­venes évek elején is zömmel elítéltek dolgoztak.⁷¹ Végül: a kényszermunka intézménye a szabad világra nézve is a terror egy eszköze, elrettent, figyelmeztet, fegyelmez. Ilyenformán a Gulag is csak egy eleme (bár szélsőséges eleme) volt a dolgozók belekényszerítésének az iparosítás, a városiasodás új feltételeibe (munkaverseny, a késés és hiányzás szigorú szankcionálása, kötelező túlóra, darabbér-rendszer stb.). A gazdasági jellegű bűncselekmények miatt elítéltek száma a Gulagon mindvégig jelentősen meghaladta az 58-asokét.⁷²

Szívesen titulálják a Gulagot „modern rabszolgaságnak", összehasonlítják más, korábbi szisztémákkal, a Római Biroda­lommal, a XVII. századi Egyesült Államokkal, Transvallal⁷³ (hogy a náci megsemmisítő táborokkal való azonosításról ne is beszéljünk). Ezek valójában ahistorikus, ideologikus párhu­zamok, sokkal több a különbség közöttük, mint az azonosság. A szovjet kényszermunkás saját népéből került ki, nem egyik etnikum, „faj" rendelődött alá a másiknak. A Szovjetunió népei létszámarányosan voltak képviselve a lágerekben, a külföldi­ek, hadifoglyok száma és jelentősége hozzájuk képest cse­kély.

Kényszermunkássá mindig saját személyében vált valaki, még akkor is, ha mint „a bűnös hozzátartozója" került a lá­gerbe. A büntetés egy-egy embert sújtott, ha az illető bűnös­nek találtatott. Ez a „szolgaság" ideiglenes állapot volt, ha sokan nem érték is meg a szabadulást. Hat hónapra, egy, három, tíz vagy akár huszonöt évre kapták, de életfogytiglani kényszermunka, mint büntetési formula, nem létezett, aki pe­dig letöltötte büntetését, jogfosztottsága – elvileg – véget ért. (Mint az adósrabszolgaság esetében.) Nem szólunk itt arról, hogy milyen eltérő társadalmi funkció és moralitás felelt meg egyik vagy másik jelenségnek.

Egészen egyedi momentum a szovjet kényszermunka álla­mi jellege a 20-as évek végétől. Az állam kényszermunkára kötelezte polgárainak egy részét, e munka haszna közvetlenül az államkasszát gyarapította. És a végső, gazdaságilag per­döntő eltérés: a szovjet kényszermunkást az erőszak alkal­mazása mellett érdekeltté is tették a termelésben. Nem ideo­lógiai, propagandisztikus értelemben érdekeltté,., hanem na­gyon is kézzelfogható módon, a normarendszerrel összekap­csolt ételfejadagok bevezetésével. (A katorgára ez, mint mon­dottuk, nem vonatkozott.) A normákat százalékban határozták meg, mindegyikhez egy-egy napi „menü" tartozott. A normák mindig a helyi viszonyokhoz, éghajlathoz, a munka nehézségi fokához igazodtak, idővel sokat változtak, egy adott helyen és pillanatban viszont pontosan és következetesen alkalmaz­ták őket. A vokrai láger normái például az alábbiak szerint alakultak (rubel-érték/nap/fő):

A kényszermunka ellenértékét 1929 és 1961 között szinte tel­jes egészében az ételfejadag jelentette. A pénzbeni juttatás legfeljebb jelképesnek volt tekinthető. A háború alatt megfi­gyelhető volt egy ezzel ellentétes irányú tendencia: a fejadag a legtöbb táborban egységesedett. Differenciálódott ugyanak­kor a bérezés, szinkronban az általános béremelkedéssel: a nyolcórai alapmunkáért egy rubel járt, ezen felül minden be­fejezett munkaóráért még 25 kopek.⁷⁵

Fontos kiemelni, hogy a Gulag mindenkinek, a munkakép­teleneknek és munkamegtagadóknak is, (elvileg) garantálta a minimális fejadagot. Egyes különleges lágerekben a premizá­lást teljes egészében pénzbeni juttatásokra építették. A Kolima-medence egyes pontjain a kötelezően teljesítendő napi normán felül a megtermelt aranymennyiség után fizetés járt. A normákat a bánya hozama, illetve az évszak (a munka ne­hézségi foka) szerint határozták meg. A rabok fizetésüket ún. kuponokban kapták kézhez, melyeket az NKVD helyi élelmi­szer- és luxuscikküzleteiben vásárolhattak le. Ha hihetünk S. Mora adatainak, a bányáknak 0,96-1,03 rubelt is megért egy grammnyi arany, miközben az említett üzletekben egy kiló ke­nyér ára mindössze 4 kopek volt.⁷⁶

Ez a példa természetesen nem volt jellemző a lágerrend­szer egészére, de talán az kiderült már az eddigiekből: a kényszermunkát egységes büntetési formának, a kény­szermunkásokat homogén társadalmi osztálynak tekinteni egyaránt tévedés. Mind időben, mind térben rendkívüli különb­ségek mutatkoztak kényszermunkás és kényszermunkás kö­zött: hiba volna egy kalap alá venni a húszas évek műhelye­inek munkásait a harmincas évek lágereinek és az ötvenes évek kolóniáinak munkásaival. A Moszkva környéki rabokat a sarkkörön túl dolgozókkal, ipari munkásokat mezőgazdasági­akkal, fél évre ítélteket huszonöt évre ítéltekkel, politikaiakat köztörvényesekkel. A javító-nevelő munkatáborok lakói mint­egy átmenetet képeztek a szabad munkások és a katorgások között, jogállásuk (hivatalosan is) széles skálán mozgott: meg­választhatták-e munkájukat vagy sem, párosult-e a büntetés kényszerletelepítéssel stb.

Sokan dolgoztak tovább büntetésük letelte után szabad ál­lampolgárként a tábor körül. Nemcsak az olyan, erősen rek­lámízű esetekre gondolunk, mint például azé a mérnöké, aki Kolima egyik bányájában 1941-ben egy 14 kg súlyú aranyrö­göt talált. Tízezer rubel ütötte ezért a markát, azonnali hatállyal szabadlábra helyezték, 6 pedig ott maradt a bányában, és újabb leletek után kutatott⁷⁷ – nem, azokra a tíz- és tízez­rekre, akik sokéves büntetés után szabadulva képtelenek vol­tak már visszailleszkedni eredeti miliőjükbe, ezért inkább a láger körül telepedtek le, ott kerestek munkát, ott alapítottak családot, jelentősen átformálva ezáltal a peremvidékek és végső soron az egész Szovjetunió társadalmi rajzolatát. A „rabszolgaság" kitétel tehát nem alkalmazható a szovjet javí­tó-nevelő munkára, gazdasági-társadalmi értelemben azon­ban, megítélésünk szerint semmi esetre sem.

A „kényszermunka" kifejezés mellett a „munkahadsereg"⁷⁸ tűnik még találónak: dolgozók tömegei, akik nem jószántukból, de nem is minden érdekeltség nélkül vesznek részt egy-egy nagyszabású, rohamszerű feladat elvégzésében. Ilyenfor­mán a piramis-hasonlat a Gulagra vonatkozóan találó.

Mekkora is volt valójában ez a „munkahadsereg"? Három kérdésre keresünk itt választ. Mekkora volt a lágerrendszer földrajzi kiterjedése? Milyen lehetett a szovjet kényszermunka termelékenysége? Mekkora részt vállalt a Gulag a szovjet gazdaság egészéből?

Arra az elemi kérdésre, hogy tudniillik hány láger működött a Szovjetunióban, nem is olyan könnyű választ adni. Proble­matikus maga a „láger" fogalom, amely egy-egy tábor helyett sokszor táborok egész hálózatát jelentette. A lágerek egy ré­sze (bányák, fakitermelő és vasútépítő lágerek) értelemszerűen csak ideiglenes jelleggel működött. A hatalmas méretkü­lönbségek is megkérdőjelezik, hogy a táborok puszta számá­ból messzemenő következtetések vonhatók-e le. A lágerrend­szer egészéről pedig mindmáig nem rendelkezünk pontos és kimerítő kimutatásokkal, így tehát csak megközelítő értékelés­re vállalkozhatunk. Dallin-Nicolaevsky 125 lágert sorol fel könyvében.⁷⁹ A lista természetesen korántsem teljes. A Dalsztroj például, amely minimum 95-100 lágerrel rendelke­zett, mindössze 8 táborral van benne képviseltetve. Érvényes rá valamennyi fent említett pontatlansági tényező, mégis a fel­dolgozott adatok viszonylag nagy számánál fogva, és mivel a legfontosabb lágereket a lista kétségkívül tartalmazza, min­denképpen érdemes az alaposabb elemzésre.

Ha térképre vetítjük az adatokat, őt nagyobb régiót külön­böztethetünk meg: Arhangelszk és Molotovszk környékét, a Rajkáitól északra és keletre elterülő térséget, a Pecsöra-vidéket, Kotlasz és Vorkuta környékét, Karaganda körzetét, és a távol-keleti térségét, a Dalsztroj övezetét. A lágerrendszer ez­zel együtt az egész Szovjetuniót felölelte. Az, hogy a háború után a Gulag súlypontja keletre tolódott, minden bizonnyal jó­részt az 1941-es evakuálásnak lett az eredménye.

Ha a lágerekben végzett munka jellegére vagyunk kíváncsi­ak, a felsorolás ehhez is nyújt – persze elnagyolt, de az ará­nyokat tekintve azért jellemző – adatokat. A Gulag gazdasági profilja ezek szerint a következő szektorokból tevődött össze (rendre csökkenő jelentőséggel): bányászat (szén, vas, arany, ezüst, ólom, réz, cink, nikkel, foszfor, platina, molibdén, kobalt, fluor, wolfram, urán); út- és vasútépítés; fakitermelés, fafeldol­gozás; építőipar; mezőgazdasági üzemek; olajipar; kohászat, acélgyártás, alumíniumipar, gépgyártás; vízművek építése és működtetése. A fennmaradó mintegy 12%-nyi kapacitást a bőr-, textil- és papíripar, távközlés, szállítás, kikötői munka, repülőtér építés, halászat, vadászat, tőzegkitermelés és tégla­gyártás tette ki.

A kényszermunka alkalmazásának mindenkori nagy hátrá­nya a termelékenység alacsony szintje. 1941-ben a megszálló német csapatok kezébe került a Harmadik Ötéves Terv egyik titkos, belső használatra készült példánya. A 750 oldalas do­kumentum tételekre bontva tartalmazza, mit is vártak volna el 1939 és 44 között a Gulag lágereitől. A terv persze nem va­lósulhatott meg, az angol közvetítéssel az Egyesült Államokba került adatsor azonban lehetőséget nyújtott arra, hogy visszakövetkeztessenek: hány kényszermunkás kellett _a terv végrehajtásához.

Péter Wiles, a Dalsztroj bányáit eleve kivonva vizsgálódá­sának köréből, 871 ezres létszámot állapított meg. Naum Jasznij⁸⁰ alacsonyabb termelékenységgel számolt, az ő vég­összege 3,5 millió fő. Gerp Van den Berg⁸¹ szerint szabad munkásokból valamivel több mint félmillióra lett volna szük­ség, a rabmunka termelékenységét 1/3-dal számolva, így 1,6 milliós feltételezett létszámot kapott, ami szinte pontosan megegyezik a tényleges 1,67 milliós értékkel. Az 1/3-os ter­melékenységi kvóta így is csak fiktív adat, a Gulag egészére értelmezhető csak, minden egyes részre külön-külön aligha.

A Szolovki-sziget 60%-os elszámolással dolgozott,⁸² Dallin-Nicolaevsky 50%-os arányt tart elfogadhatónak,⁸³ Krilenko 1924-ben 40%-os termelékenységet regisztrált⁸⁴ – az igazság az, hogy óriási különbségek mutatkoztak az egyes termelési ágak között.

A szakképzettséget nem, csupán fizikai erőt igénylő munkák terén a Gulag nyilván hatalmas haszonnal dolgozott. Kolima bányáiban ugyanazért a munkáért egy toborzott munkás havi 3-4.000, egy rab 60-70 rubelt keresett meg.⁸⁵ Ahol azonban pontos, alapos szakemberekre lett volna szükség, a végered­mény gyakran bizonyult katasztrofálisnak: elég a Belomorka-nalt vagy a Bajkál-Amur használhatatlan szakaszait említeni. Bár kivételek itt is akadtak, a háború alatt a Gulag nem egy igen komoly harcértékkel bíró szabadalmat továbbított az ille­tékeseknek, 1942-43 telén például az RD-1-es kísérő raké­tahajtóművet, valamint az MB-100-as és MB-102-es repülő­gépmotort.⁸⁶

Az elítélteket igyekeztek is szakmájukhoz közel álló munkára beosztani. Szakmájában vagy ahhoz közel kapott munkát a ra­bok 74,5%-a,⁸⁷ és az arány csak azért nem lett magasabb, mert sokakat (értelmiségiek, mezőgazdászok, vasutasok stb.) a Gulag berendezkedésénél fogva nem tudtak szakmájukban fel­használni. A termelékenység fenntartásának eszköze volt a bri­gádrendszer is. A rabok általában 30 fős brigádokban dolgoztak, a normát, jutalmakat, büntetéseket is a kollektívára szabták ki, a brigád így a fegyelmezés és a motiváció önműködő egysé­gévé válhatott. A Gulag hatékonyságát fokozta a már tárgyalt „szerződéses rendszer" mellett a lágerekből álló konglomerátu­mok fokozatos kialakulása is. A központi láger köré sok helyütt kisegítő jellegű táborok, szabadokat, száműzötteket foglalkoz­tató üzemek települtek. A Dalsztroj aranybányáit például hat ki­kötői láger, hat mezőgazdasági üzem, hat halászattal foglalkozó tábor és egy ruhagyár szolgálta ki.⁸⁸

Sokszor visszájára fordult azonban a munkamegosztás, a ra­bok és a szabadok különböző elszámolása visszaélésekre adott lehetőséget. A rabok munkájának egy részét szabadok neve alatt könyvelték el, az így szerzett különbözeten pedig megosz­toztak. Sajátos jelenség volt a háború utáni időkben a „maszek" munka megjelenése: a rabok a kötelező minimum teljesítése után túlórában a saját szakállukra dolgoztak – a táborvezetés tudtával és beleegyezésével. A nyári hónapok termelését rend­szeresen visszatartották, átcsoportosították a jobban fizető téli időszakra. („Korrekcióból" így lett „korrupció".)⁸⁹

Hogy a Gulag gyermekmunkát alkalmazott volna, ahogy a szóbeszéd tartotta, arra – egyelőre legalábbis – nincs bizo­nyíték. Az persze tény, hogy a rendelkezésre álló munkaerő totális kihasználására törekedtek: működtek fiatalkorúak szá­mára létesített telepek, női lágerek, sőt, nyomorékokat foglal­koztató táborok is. A lágerek termelékenysége időben is sokat változott – inkább külső, mint belső okok függvényében. A javító-nevelő munka arányának alakulása más büntetési mó­dokhoz képest jól illusztrálja a változásokat. (Van den Berg a hetvenes évek lassú létszámcsökkenését a száműzöttek mun­kájának nagyobb termelékenységével magyarázza.⁹⁰ ) A hábo­rús adatok is rávilágítanak a Gulag ipari potenciáljában rejlő tartalékokra: 1941 és 44 között az egy munkás által egy nap alatt megtermelt érték 9,50 rubelről 21 rubelre emelkedett.⁹¹

Végezetül még annyit: a termelékenység szintje önmagá­ban nem jellemzi a kényszermunka-rendszer egészét, hiszen voltak és vannak feladatok, amelyeknél nem játszik szerepet a termelékenység, egyedül a kitűzött cél elérése számít. Ezek­re pedig a kényszermunka a legalkalmasabb eszköz. (A het­venes-nyolcvanas évek 1 millió körül állandósult rablétszámát is lényegében ez magyarázza.) Végső soron ezt bizonyítják az őrszemélyzet keresetére vonatkozó adatok is. A háború előtt egy Gulag-felügyelő napi 8, sőt, a sarkkörön túl akár napi 13 rubelt is megkeresett, tizenkétszer-hússzor annyit, mint egy hivatásos katona.⁹²

A Gulag tehát mindenképpen nyereséges ágazata volt a szovjet népgazdaságnak. A kérdés csak az: mekkora részét jelentette annak? Ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban a leg­inkább szóródnak a vélemények. „Az NKVD-nek nagyon fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében. Biztosra vehető, hogy a Németország elleni háborút megelőzően a kény­szermunka aránya 20%-os volt."⁹³ „A kényszermunkása osz­tályának szerepe a nemzeti jövedelem szempontjából jelenték­telen."⁹⁴ „A szovjet börtönmunka meghatározó szerepet játszott a gazdasági tervezésben."⁹⁵ „A Gulagnak a gazdasági életben betöltött fontos szerepe: mítosz, amit maguk az NKVD vezetői ötlöttek ki és amelyet az értelmiség, az emigránsok és néhány szovjetológus terjesztett tovább."⁹⁶ „Akinek volt szerencséje vagy szerencsétlensége saját szemével látni a lágerépítkezé­sek méreteit és különösen eredményeit, annak ez a kijelentés (hogy ti. a Gulag szerepe igen csekély – C. Z.) megmosolyogtató."⁹⁷

De beszéljenek ismét a tények. Kevés a megbízható tám­pont, a hivatalos statisztikák a lágereket egyszerűen „gyár­nak", a rabokat „munkásoknak" tekintik. 1925-ben az 1350 említett műhely és üzem szerepe a gazdaság egészét tekintve valóban elhanyagolható. 3,8 millió rubel volt az éves terme­lésük, a fenntartáshoz szükséges 1,06 milliót ebből még le­vonva a végösszeg a nemzeti jövedelem alig 0,1-0,2%-át fe­dezhette.⁹⁸

Az 1939-es ötéves terv titkos szövege az egyetlen részle­tesen elemezhető forrás. A terv 162 milliárd rubel összterme­lést irányzott elő, ebből a Gulagra eső hányad pontosan 1,969 milliárd rubel, vagyis a termelés 1,215%-a volt. Ezt az arányt a korábbi és későbbi mutatók sem múlhatták felül nagyság­rendekkel. Az 1,215% igen egyenlőtlen részadatokból tevődik össze. A Gulag részaránya az ország halászatában 3%, szén­bányászatában 4%, a fafeldolgozó iparban 10-40%, a fakiter­melésben 12%, a nagy építkezéseknél 5,8%, az áruszállítás­ban, járműjavításban 8-9%, az ércbányászatban 40,5%, a fényképezőgép- és filmgyártásban valamint az aranybányá­szatban pedig lényegében 100%. Az építőanyag-iparban ugyanakkor 0,5-1%, az olajiparban 0,7%, és egy sor központi jelentőséggel bíró ágazatban – papír- és cellulózgyártás, élel­miszeripar, textilipar, fémfeldolgozás, vegyipar – a részesedés gyakorlatilag a nullával egyenlő.⁹⁹ (Az 1,2%-os részesedésnél a létszám mindenképpen magasabb, 1939-ben kb. 3-3,5% – újabb adalék a termelékenység kérdéséhez.)

A háború fokozta a Gulaggal szemben támasztott követelmé­nyeket, de a nagyságrendet ez semmiképp sem érinthette: az NKVD 1940 és 44 között a tervezett 2 milliárd rubel helyett 3 milliárdot utalt át az államkasszába.¹⁰⁰ Többé-kevésbé bizo­nyítottnak tekinthetjük tehát: a Gulag a szovjet gazdaság 1-2 százaléknyi részét foglalta magába, többet semmi esetre, de kevesebbet sem: ez az 1-2 százalék ugyanakkor pótolhatatlan eleme volt az egész rendszernek. Jó példa erre az aranyter­melés: 1945-re a Szovjetunió adta a világ össztermelésének a felét.¹⁰¹ Egyes források szerint a kolimai arany jelentette a szov­jet export egyharmadát, mintegy 400 millió dollárt évente,¹⁰² és bár ez az adat nyilván túlzó, Kolima jelentőségét (figyelembe véve a háború után oly fontossá vált urán- és plutónium lelőhelyeket is) lebecsülni nem szabad – a lend-lease program például aligha működött volna olyan zökkenőmentesen a Szovjetunió stabil és egyre növekvő aranytartalékai nélkül. „Az volt Kolima a Szovjetuniónak, ami Nagy-Britanniának Dél-Afrika."¹⁰³

H. A. Wallace, az Egyesült Államok alelnöke 1944 nyarán rövid látogatást tett Kolima néhány bányájában. A látogatás­ról a National Geographic 1944 decemberi száma bő, fény­képekkel illusztrált tudósításban számolt be. Az alelnök lel­kendezve nyilatkozott a „nagydarab, tagbaszakadt férfiakról", akik „egy új korszak pionírjaiként" érkeztek az elhagyatott vi­dékre. A szovjet javító-nevelő munka eredményei lenyűgözték őt – önrevízióra azután csak jóval később, a New Statesman 1968. október 18-i számában kerített sort. Nem az történt itt, hogy az alelnököt egyszerűen félrevezették volna – ahogy tet­ték azt más, alacsonyabb rangú nyugati küldöttséggel több­ször is -, a történet arra világít rá, hogy a szovjet kény­szermunka valóban valami másból, a szó szerint értelmezett javító-nevelő munkából eredt, és hogy a kényszermunka sem eleve súlyosabb büntetés, mint bármi más, de azzá válhat: a Gulag arculata hosszú folyamat eredményeként alakult ki. Ezt a folyamatot pedig, véleményünk szerint, elsősorban gazda­sági tényezők determinálták.

Jegyzetek

¹ V.Ny. Zemszkov: A Gulag – tényekben, adatokban. (Szovjet füzetek IV., Sorozatszerk.: Krausz Tamás. L. a Gulag-jelenségröl Szilágyi Á. előszavát.)

² R. N. Baldwin: A New Slavery. Hn., 1953., 134.

³ D. J. Dallin-B. I. Nicolaevsky: Forced Labour in Soviet Russia. New Haven, 1947., 300.

⁴ Egy útirajz a szigetről: A, P. Csehov: Szahalin. Helikon, Bp.,1975.

⁵ A. Szolzsenyicin: A gulag szigetvilág, Európa, Bp., 1993., II. köt. 216.

⁶ A. Visinszkij: Tyurma kapitaliszticseszkih sztran. Moszkva, 1934., 61.

⁷ Szolzsenyicin, III. köt. 386.

⁸ Uo. II. köt. 86.

⁹ Uo.

¹⁰ Dallin-Nicolaevsky, 302.

¹¹ Uo. 298.

¹² Lenin Összes Művei, 50. köt. Kossuth, Bp. 1963. 81.

¹³ A. Visinszkij: Ot tyurem k voszpitatyelnim ucsrezsgyenyijam. Moszkva, 1934. 5.

¹⁴ Szolzsenyicin, II. köt. 17.

¹⁵ Szobranyije Uzakonyenyij RSZFSZR za 1918. g. No. 65., 710.

¹⁶ D. J. Dallin: The Real Soviet Russia. London, 1947., 133., 300.

¹⁷ Zemszkov, 90-93.

¹⁸ CGAOR 393. fond, 13. rep., 1/b, 111.

¹⁹ Uo. 39. rep., 48., 13-14.

²⁰ Szolzsenyicin, II. köt. 26.

²¹ A. Nove: A Szovjetunió gazdaságtörténete. Hely és év nélkül, 145.

²² Szolzsenyicin, II. köt. 17.

²³ Enc. of State and Law, III. 1925-27.,1354.

²⁴ Dallin-Nicolaevsky, 162.

²⁵ Dallin-Nicolaevsky, 164.

²⁶ Dallin, 133.

²⁷ Report of the Fifteenth Congress of the Comm. Party. 1927., 544­45.

²⁸ Baldwin, 137.

²⁹ Szolzsenyicin, II. köt. 615.

³⁰ Dallin-Nicolaevsky, 173.

³¹ A SZLON betűszó köznyelvi értelmezésben elefántot jelent (A szerk.)

³² Szolzsenyicin, II. köt. 75.

³³ Dallin-Nicolaevsky, 207.

³⁴ Baldwin, 47.

³⁵ Uo.

³⁶ Visinszkij; Ot tyurem…, 136-37.

³⁷ Baldwin, 140.

³⁸ Dallin-Nicolaevsky, 223.

³⁹ Zemszkov, 70.

⁴⁰ Dallin-Nicolaevsky, 156.

⁴¹ Nove, 339.

⁴² Dallin-Nicolaevsky, 263.

⁴³ Uo. 274.

⁴⁴ Ránki Gy.: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1990. 97.

⁴⁵ Zemszkov, 38.

⁴⁶ Uo. 43.

⁴⁷ Uo. 44.

⁴⁸ Uo. 40.

⁴⁹ Dallin-Nicolaevsky, 278.

⁵⁰ Zemszkov, 41. és 44.

⁵¹ Uo. 40.

⁵² Uo. 70.

⁵³ Szolzsenyicin, II. köt. 611.

⁵⁴ Zemszkov, 51.

⁵⁵ Uo.

⁵⁶ Zemszkov, 55.

⁵⁷ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. I., 169-70.

⁵⁸ Zemszkov, 55-60.

⁵⁹ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. VI., 35.

⁶⁰ R. Conquest: Kolyma. The Arctic Death Camps. Hn., 1978., 112.

⁶¹ Zemszkov, 61.

⁶² Zemszkov, 90.

⁶³ Uo. 62.

⁶⁴ Szolzsenyicin, III. köt. 577.

⁶⁵ Uo. 584.

⁶⁶ Gerp van den Berg: The Soviet System of Justice: Figures and Policy. Dordrecht, 1985., 115.

⁶⁷ Dallin-Nicolaevsky, 88.

⁶⁸ Uo.

⁶⁹ Uo.,51., 208.

⁷⁰ S. Mora: Kolima. Gold and Forced Labour in the USSR. Washing­ton, 1949., 10.

⁷¹ Conquest, 16.

⁷² Zemszkov, 90-93.

⁷³ Conquest, 47.

⁷⁴ S. Mora-P. Zwiernak: La Justice Sovietique. Róma, 1945., 10.

⁷⁵ Uo. 270.

⁷⁶ Mora, 63.

⁷⁷ Mora, 33.

⁷⁸ R. N. Baldwin kifejezése

⁷⁹ Dallin-Nicolaevsky, 62-71.

⁸⁰ N. Jasni, Journal of Political Economy, 1951. okt. 405-19.

⁸¹ Sz. Makszudov: Népirtás a Szovjetunióban. (Szovjet füzetek V.) Bp. 1992., 15.

⁸² Szolzsenyicin, II. köt. 615.

⁸³ Dallin-Nicolaevsky, 105.

⁸⁴ Uo.

⁸⁵ Mora, 33.

⁸⁶ CGAOR 9401. fond, 2, 265, Tom. II., 384-85.

⁸⁷ Zemszkov, 60-61.

⁸⁸ Conquest, 245-50.

⁸⁹ Dallin-Nicolaevsky, 106.

⁹⁰ Van den Berg, 114.

⁹¹ Zemszkov, 38.

⁹² Szolzsenyicin, III. köt. 255.

⁹³ Nyekics-Heller, in: Népirtás a Szu-ban, 12.

⁹⁴ Baldwin, 27.

⁹⁵ Van den Berg, 129.

⁹⁶ Népirtás a Szu-ban, 16.

⁹⁷ B. Hazanov, in: Népirtás a Szu-ban, 18.

⁹⁸ Dallin-Nicolaevsky, 165.

⁹⁹ Népirtás a Szu-ban, 13-14., III. Baldwin, 53.

¹⁰⁰ Zemszkov, 44., I még S. Rosefielde: An Assessment of the Sources and Uses of Gulag Forced Labour, 1925-56., 33. Soviet Studies, 1981. no. 1., 56.

¹⁰¹ Dallin-Nicolaevsky, 146.

¹⁰² Emil Lengyel: Siberia. New York, 1943., 299.

¹⁰³ Mora, 59.

Ezekről a dilemmákról rendezett kerekasztal-vitát a Pedagógusok Szakszervezete. A vitát Borbáth Gábor vezette. A hozzászólásokat az alábbiakban összegezzük.

Krausz Tamás (történész, Politikatörténeti Intézet) azzal kezd­te, hogy bár a szakszervezetek 1990 és 1994 közötti túlélése rövid időre szólt, ez önmagában még nem ok az aggodalom­ra. Világszerte megfigyelhető ugyanis a szakszervezeti moz­galom hanyatlása, hiszen a munka világa nem tudott kellő választ adni a neokonzervatív kor kihívásaira. Hiányoznak az összehangolt stratégiák, az összefogás nemcsak nemzet­közi, de nemzeti szinten sincs meg.

A megfelelő stratégia hiánya összekapcsolódik azzal a prob­lémával, hogy a szociáldemokrácia válságban van. Sok esetben már nem lehet különbséget tenni egy szociáldemokrata és egy konzervatív gazdaságpolitika között. Nem egy országban ter­hes a szociáldemokrata pártoknak a szakszervezeti kapcsolat. Krausz Tamás véleménye, hogy a szocialista/szociáldemokrata pártok és a szakszervezetek közötti kapcsolatokat stabilan fenn kell tartani, még akkor is, ha egy adott időszakban nincsenek világos gazdaságpolitikai alternatívák.

Ma a magyar szakszervezeteket igencsak zavarba hozza, hogy a munkavállalók a saját pozíciójuk tekintetében nem tud­nak különbséget tenni az MDF- és az MSZP-vezette kormá­nyok között. A privatizáció folyamatához nem tudnak érdem­ben hozzászólni. Manapság úgy lehet elbocsátani a felsőok­tatási dolgozók egynegyedét, hogy ezzel szemben semmiféle társadalmi ellenállás nem lép fel. Ez egyértelműen oda vezet­het, hogy a szakszevezeteken belül megerősödik a politikai jobboldal befolyása. Még a tandíjjal szembeni diákellenállás során is inkább a jobboldali populizmus térnyerése volt jel­lemző.

Sokan kérdezik, hogy milyen modellt válasszon a hazai szakszervezeti mozgalom. Egyes vélemények szerint a nyu­gat-európai, mindenekelőtt a német struktúrát kellene lemá­solni. Krausz Tamás ettől két ok miatt is óvakodna. Először azért, mert a történelmi tapasztalatok fényében nem lehet si­keres másolásról beszélni. Másodszor pedig látni kell, hogy az utóbbi néhány évben éppen Németországban kerültek mély hullámvölgybe a szakszervezetek, a szociáldemokrata párttal együtt.

Amiben már hasonlóak vagyunk Németországhoz, az a tö­meges munkanélküliség kialakulása. A különbség az, hogy ná­lunk ez egy egészen új probléma, amelyre a szakszerveze­teknek megfelelő választ kell találniuk. Ha ez nem történik meg, akkor nemcsak a szakszervezetek fognak felmorzso­lódni, hanem a mostani kormányzó erők is. Ennek követ­keztében valóban „antimodernista", populista szenny öntheti el az egész régiót. Hiszen nem felejthetjük el – zárta vitaindító hozzászólását Krausz Tamás -, hogy Magyarország kelet-eu­rópai ország volt, és az is marad.

Ágh Attila (politológus, BKE Politikatudományi Tanszék) egy pontban értett egyet Krausz Tamással, ez pedig a Horn-kor­mány felelőssége az értelmiség és a diákság köreiben meg­figyelhető szélsőjobboldali nacionalizmus kiprovokálásában. A szakszervezetek és a politika kapcsolatát azonban másképp ítéli meg.

Nemcsak az a kérdés, hogy mi történt a kormánnyal hanem az is, hogy mi lett a társadalmi-gazdasági megállapodás­sal, a TGM-mel. Ez ügyben számos elemzés (többek közt Thoma Lászlónak a Pedagógusok Lapjában publikált írása) az SZDSZ nyakába varr egy sor olyan döntést, amelyet az MSZP magától hozott meg. Az MSZP reformkonzervatív, tech­nokrata vezetésű centruma képtelen volt ellenállni a privati­záció csábításának, és egyelőre csak az állami tulajdon szét-lopását modernizálta. Másfelől az MSZP a döntésképtelenség szélére sodorta az Országgyűlést és a politika centrumát. Ezt nem egyfajta „frakciókra osztódás" okozta, hanem egy annál sokkal rosszabb atomizálódás, amelynek következtében ki­sebb-nagyobb csoportok alkalmi jelleggel állnak össze, tartós és elvi politikai szövetségek nélkül.

Sokak véleménye, hogy a TGM-mel kapcsolatban eleve „for­dítva ültünk a lóra", és nem is lehetett volna elvárni a szakszer­vezetektől, hogy a guillotine alá rakják a fejüket, és könnyedén elfogadják a drasztikus intézkedéseket. Ágh Attila ezzel szem­ben úgy látja, hogy – spanyol mintára – igenis el lehetett volna várni, hogy bizonyos politikai előnyökért cserébe a társa­dalom egyes csoportjai áldozatokat vállaljanak, nemcsak a szakszervezetek, hanem más érdekképviseletek is. Egy ilyen alku során tisztázni kell, hogy a szakszervezetek milyen felté­telekkel kapcsolódjanak a politika egészéhez. Világos azonban, hogy a szakszervezetek nem léphetnek fel az egész társadalom képviseletében; nem beszélhetnek a diákok, a nyugdíjasok vagy a munkanélküliek nevében.

Az érdekszervezeteknek intézményesen kell kapcsolódniuk a politikai rendszerhez, a parlamenti döntéshozatali mecha­nizmushoz, de ezt nem ideologizálhatják meg úgy, hogy ők a társadalom egészét képviselik. A szakszervezeti vezetők ne tüntessék fel magukat politikai tényezőnek, hiszen azzal a szakszervezet túlpolitizálódik, és elveszíti a reális érdekkép­viseleti lehetőségeit. Ki kell tehát alakítani a két szféra legitim kapcsolódási pontjait.

Thoma László (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) szerint a szakszervezetek nemcsak nálunk játszották a hatal­mi tényező szerepét, hanem például Szlovákiában is, ahol a kormány hatalmának gyengülésével a szakszervezetek zsa­rolási képessége megnőtt.

Magyarországon az 1993-as tébé-választás egyfajta főpróbá­ja volt a parlamenti választásoknak, amelyek során a szakszer­vezetek szállították a szavazatokat az MSZP-nek. Az MSZP azonban nem ismerte fel, hogy az elkerülhetetlen restrikciót szo­ciálisan moderálni lehet. A Bokros-csomag meghirdetése után elúszott a megegyezési esély a szakszervezetek és a kormány között. A jelenlegi párbeszéd formális, semmire se kötelez. A kormány már nem tart a szakszervezetektől, az erő pozíciójából tárgyal velük, egyeztetésre pedig nem tart igényt.

Az MSZP vezetése – az SZDSZ kedvéért – kénytelen rövid pórázon tartani a párt bal szárnyát, amely képes lenne szö­vetkezni a szakszervezetekkel. Ehhez azonban semmi köze nincs annak, hogy a miniszterelnök Nagy Sándort be akarta vonni a kormányba. Ez nem a szakszervezetek felé tett gesz­tus volt, egyszerűen egy távlatosabb gazdaságpolitika kidol­gozását próbálta elősegíteni.

Szoboszlay György (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézete) arra figyelmeztetett, hogy a társadalomkutatók szá­mos olyan vélekedést fogalmaznak meg kijelentésként, ame­lyet semmiféle tárgyszerű elemzés nem támaszt alá. Ilyen pél­dául az, amelyik a szakszervezeteknek az 1994-es választá­sokban játszott szerepével kapcsolatos. Hipotéziseket persze minden további nélkül meg lehet fogalmazni.

A szakszervezeteknek lehetett szerepük a választói maga­tartás alakításában, amennyiben megerősítették a polgárok­ban azt a képzetet, hogy az MSZP a munkavállalói érdekek mellett elkötelezett lesz, és ezért kötött formálisan is szövet­séget a szakszervezetekkel. Valószínű azonban, hogy az 1994-es választási sikert nem a szakszervezeteknek köszön­heti az MSZP. Feltételezhetjük továbbá, hogy a szakszerve­zetek mögötti társadalmi háttér beszűkülőben van. Ez ága­zatonként más és más; van, ahol erős a szakszervezet, de a mozgalom egészére ezt nem mondhatjuk.

A legkényesebb terület az MSZP és az SZDSZ közötti fele­lősségmegosztás, hiszen itt áll rendelkezésünkre a legkevesebb információ. A koalíció létrehozása annak a történelmi helyzetnek a következménye volt, amikor az MSZP meglepetésszerűen megnyerte a választásokat. Ebben a szükséghelyzetben mind­két pártnak az volt az érdeke, hogy koalícióra lépjenek. Az MSZP így tudta pacifikálni az SZDSZ-t, amely viszont így tudott hatni a gazdaság reálfolyamataira. Érdekházasságról van szó, és ezért sem érdemes dramatizálni a koalíciós együttműködés során adódó személyi konfliktusokat.

A szakszervezetek szűkebb értelemben elérték a választá­sokkal kapcsolatos céljaikat. Több szakszervezeti vezető politika közeli funkcióba került, bent ül a parlamentben. A kilenc képviselőnél nagyobb eredményre a magyar politikai rend­szerben nem is lehet számítani. Az MSZP sokszínűségéből adódóan azonban nem reális elvárás az, hogy a szakszer­vezetek a párt egészéhez kötődjenek. Nem is lenne helyes törekvés, hogy egy szakszervezet bármely politikai pártnak programszerűen elkötelezze magát.

A szakszervezetek politikai törekvéseinek legitimitását még akkor sem lehet kétségbe vonni, ha valaki ezzel konkrétan nem ért egyet. Szoboszlay György szerint az sem zárható ki, hogy 1998-ban a szakszervezetek önálló erőként akarnak majd indulni a választásokon, ha úgy látják, hogy a pártok nem képesek súlyt adni a munkavállalói érdekeknek.

Wiener György (politológus, Közigazgatási és Szervezési Inté­zet) abból indult ki, hogy a hazai érdekkonfliktusok elemzé­sénél nem lehet elvonatkoztatni a világrendszer folyama­taitól, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szerepétől. A ko­alíció működését nyilván lehet bírálni, de látni kell, hogy azok a keretek, amelyek között a kormány és az MSZP működik, hallatlanul szűkek. Amit sokan habozásnak tekintenek a kor­mány első nyolc hónapját illetően, nem politikai tehetetlenség volt, hanem politikai taktikai kísérlet annak kipuhatolására, hogy el lehet-e hárítani annak a csomagtervnek a végrehajtását, ame­lyet már 1994 nyarán letettek a kormány asztalára. Tehát való­ban nem az MSZP és az SZDSZ között húzódik a fő határvonal, hanem egyrészt az MSZP-n belül, másrészt a magyar belpoli­tikai élet szereplői és a külföldi erőcsoportok között. Kopits György nyilatkozatai például arra utalnak, hogy a pénzügyi szer­vezetek a jelenlegi megszorításokkal sem elégedettek.

Az említett nyolc hónap alatt a kormány számára világossá vált, hogy német, osztrák vagy EU-hitel segítségével nem tud­ja megkerülni az IMF elvárásait, mert az ilyen hiteleket is az IMF-feltételek teljesítéséhez kötik. A Bokros-csomag tartalma tehát nem volt megkerülhető. Ezért álszentek és képmutatóak Szabó Iván, Orbán Viktor és mások nyilatkozatai, hiszen ők is pontosan ismerik a korlátokat. A nemzetközi pénzvilággal sikeresen szembefordulni eddig egy kormány sem tudott, a lengyel konszolidáció mögött pedig egy 41 százalékos adós­ságelengedés áll.

Ilyen peremfeltételek mellett érdekvédelemről és elérhető eredményekről csak nagyon mérsékelten lehet beszélni. Leg­feljebb részkérdésekben lehet elérni valamit, ami nem azt je­lenti, hogy a nagyobbik kormánypárt szakítani akar a szak­szervezetekkel. Sokan persze azt hiszik, hogy a mai restrikció hosszú távon fellendüléshez vezet, a valóság azonban az, hogy a restrikciónak nincs alsó határa. A szakszervezetek mozgásterét elsősorban nem a belpolitika, hanem a világ­gazdaság korlátozza.

Wiener György szerint az Ágh Attila által elemzett TGM nem a koalíción múlott. A kormány nem tudott olyan feltételeket ajánlani, amit akkor a szakszervezetek elfogadtak volna. Látni kell azonban, hogy a mai kormány bukása esetén a szakszer­vezetek számára ennél csak rosszabb jönne. Az MDF politi­káját 1990 és 1994 között megismerhettük, Orbán Viktor irá­nyultságát pedig jelezte, hogy 1993-ban még a TB-önkor-mányzatok létét is kétségbe vonta. Torgyán József nyilvánva­lóan nem a kisember-populizmust képviselné, hanem a nagy­tőke diktatúrája felé tenne lépéseket. (Érdemes elolvasni az Eszmélet 15-16-os számában Giovanni Arrighi cikkét, amely megmutatja, hogy a félperiférián a tőke természetes formája a nyílt diktatúra.)

A szakszervezetek lehetőségeit tehát döntően a munkaerő­piac helyzete, a félperifériás kapitalizálódás, illetve a privati­záció jellege határozza meg. Tudomásul kell venni, hogy a tőke azért jön ide, mert a szakszervezet nem erős. Tölgyessy Péter például 1991-ben, egy hónappal a szakszervezeti tör­vények megszületése előtt azt nyilatkozta, hogy ha Magyar­országon a szakszervezetek fennmaradnak, akkor az ország nem tud megkapaszkodni, mert nem jön ide a külföldi tőke. így kapcsolódik a vitához a latin-amerikanizálódás kérdése.

A közalkalmazotti szakszervezetek azért életképeseb­bek, mert ezt a szférát még nem faragták meg, de amint ez bekövetkezik, ennek a szektornak az esélye is jelentősen romlani fog. A munkanélküliek tartalékseregének logikája ér­vényesül. Ilyen helyzetben a jobb érdekérvényesítő helyzet­ben levők sem tudnak szolidaritást éleszteni. A fő veszély te­hát nem a társadalmi robbanás, hanem az, hogy a magyar társadalom a teljes apátiába süllyedve szétesik.

Bayer József (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) egyetért azzal, hogy a szakszervezeteket depolitizálni kell. Nem abban az értelemben, hogy nincsenek politikai céljaik és nem foglalkoznak gyakorlati kérdésekkel, hanem olyan érte­lemben, hogy nem lehetnek egy szociáldemokrata párt kli­ensei. Tartózkodniuk kell a túl közvetlen politikai érdekszövet­ségektől. Ettől függetlenül persze lehetnek politikai funkcióik és konkrét célkitűzéseik. A hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján nem várható az sem, hogy törekvéseik mögé a szak­szervezetek teljes munkavállalói egységet tudjanak felvonul­tatni.

Simon János (politológus, MTA Politikai Tanulmányok Intéze­te) néhány felmérés eredményének ismertetésével kapcsoló­dott a vitához. Megkérdezték például a munkavállalókat, hogy mekkora beleszólásuk van a munkahelyi döntések meghoza­talába. Erre 1989-ben 16 százalék válaszolta, hogy semmiféle beleszólása nincs, 1993-ban viszont már 60 százalék volt ez az arány. Ez volt az az időszak, amikor a pártok kivonultak a munkahelyekről, és a kollektív szerződés rendszere is át­alakult.

A hazai TGM-kísérlet megítéléséhez érdemes tanul­mányozni a spanyol példát. Ennek ismertetésekor a leg­gyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy a szakszervezetek el­vállalták a reálbérek korlátozását, ám azt többnyire elfelejtik, hogy végül megromlott a viszony a szakszervezetek és a szocialista párt között, egészen odáig, hogy a szocialista kormány ellen korábbi szövetségeseik szerveztek általános sztrájkot.

Szöllősi Istvánné (országgyűlési képviselő, Pedagógusok Szakszervezete) bevezetőben rögtön leszögezte, hogy je­lenleg Magyarországon nincs érdekegyeztetés. Nem az a kérdés, hogy a parlamentben ott ülnek-e a szakszervezeti vezetők, hiszen ők nem tudnak mást tenni, mint hogy időn­ként az általuk rossznak tartott törvények ellen szavaznak. Az MSZP-frakció többi tagjára azonban nincs hatásuk. A konzultációt, ami a szakszervezet és a minisztérium között folyik, az egyik államtitkár úr „klubszerű beszélgetésnek" nevezte.

A szakszervezeti vezető szerint a koalíció létének igenis van köze ahhoz, hogy az érdekegyeztetés ilyen rossz ál­lapotban van. Köztudott például, hogy az SZDSZ fiókszerve­zete a Liga, amely jelentős támogatást kapott az Egyesült Államokból. (Rendelkezésre állnak azok a levelek, amelyek­ben annak idején Pokorni Zoltán megköszönte a dollártámo­gatást.) Az sem volt véletlen, hogy a taxisblokád idején éppen Forgách Pál volt a munkavállalók tárgyalódelegációjának ve­zetője.

A szakszervezetek 1991 óta gyakorlatilag azért nem képe­sek akciókat szervezni, mert belső ellentmondásaikkal vannak elfoglalva. Az érdekvédelem sikerét akadályozza a mozgalom­mal kapcsolatban élő előítélet. A szakszervezeti aktivisták gyakran maguk sem merik kimondani, hogy milyen értékekkel kellene azonosulniuk. Ilyen helyzetben nemigen lehet beszélni a szakszervezetek radikalizálódásáról. Sokan vélekednek úgy, hogy a kormányt csak egy általános közalkalmazotti sztrájk téríthetné észre. A minisztérium vezetőivel ugyanis érdemben nem lehet tárgyalni a béremelési igényekről. A szakszervezetek ügyének előmozdításában az Alkotmánybíró­ság beavatkozásaira sem lehet számítani.

A Pedagógusok Szakszervezete egyébként továbbra is teret biztosít a hazai gazdasági és politikai folyamatok szakér­tőinek, és a munkavállalókat érintő különböző témákban újabb fórumokat rendez.

A több mint háromórás eszmecsere természetesen nem lehetett elég hosszú ahhoz, hogy a vitában résztvevők vagy az olvasók számára minden tekintetben megnyugtató válaszokat adjon a felvetett kérdé­sekre. A vitavezető a témára való visszatérés reményében zárta a beszélgetést.

A munkanélküliség újra tartós társadalmi problémává vált a fejlett ipari országokban. A történészek majd kimutatják, hogy – a kapitalizmus történetében először – lényegében véve megvalósult a teljes foglalkoztatás: Nyugat-Európában 15 évig 1960-tól kezdődén, Óceániában 1950 és 1975 között, vala­mint Európa északi részén a hidegháború időszaka alatt, egé­szen a kommunizmus bukásáig. Csupán Japán tartott ki egy kicsit tovább. Észak-Amerikában a teljes foglalkoztatás soha­sem jött létre, annak ellenére, hogy a foglalkoztatottak száma fokozatosan nőtt a második világháború után. A többi OECD-országban a teljes foglalkoztatást két kihívás érte: az első az 1970-es évek közepén az első olajválság után, majd 1990-ben egy gyengébb erejű, amely az északi országokban, Svájcban és részben Ausztriában éreztette hatását. Ugyanekkor Közép-Kelet-Európában a kapitalizmus visszaállításának részeként is tömeges munkanélküliség alakult ki.

Ma úgy tűnik, hogy a munkanélküliség elhagyta a politika világát, a komoly erőfeszítések és a konfliktusok terepét. Ehe­lyett átkerült a politikusi liturgiába, olyan különleges alkalmak imádságaiba, mint például az Európa Tanács 1993 decemberi tanácskozása, a Hetek 1994 tavaszi detroiti csúcstalálkozója vagy az 1995 márciusi koppenhágai Fejlődési Világkonferen­cia. A munkanélküliség még mindig a választási beszédek egyik varázsigéje, de már nem szerepel a választási ígé­retek között.

Függetlenül attól, hogy a politika világán kívül vagy belül, a munkanélküliség és a munkanélküli emberek továbbra is léteznek. A munkahellyel rendelkező emberek egy része (tu­dósok, aktivisták, munkapiaci és segélyezési ügyintézők) köz­vetlenül is érintett a problémában. Sokkal többen vannak azok, akik a munkanélküliség által felerősített problémákban kénytelenek részesülni. Elég, ha a faji megkülönböztetésre, illetve konfliktusokra (gyorsan szélesedő és elmélyülő problé­ma a fiatalok körében Európában), a kábítószerre vagy az erőszakra gondolunk. A kétségbeesés messze túlterjed a ki­rekesztettek és a perifériára szorultak gettóin.

I. Körkép: Argentínától Lengyelországig

Az egyes országok jelentéseiből készült válogatás különböző csoportok kutatásainak az eredménye, ezért nem állíthatjuk, hogy áttekintésünk feltétlenül reprezentatív. Azonban mind­ezek együtt ugyanazt a problémát világítják meg a világ kü­lönböző pontjain. A kérdéses országokat kevéssé ismerő ol­vasókat segítendő, az egyes fejezeteket rövid áttekintéssel kezdjük.

Argentína és Latin-Amerika

Argentína egykor a világ egyik legdinamikusabban fejlődő or­szága volt, de – együtt a többi latin-amerikai országgal – sok viszontagságon ment keresztül a második világháború után. A munkaerő-piaci struktúra Argentínában és a többi latin-amerikai országban különbözik az OECD-országoktól. Egyrészt az OECD-országokhoz hasonlóan megtalálható egy formális (ma­gán, illetve állami) szektor, Argentínában azonban széleskörűen működik egy informális szektor is, amely kívül esik a szociális jogok birodalmán. Az 1980-as években az informális gazdaság számottevően nőtt Latin-Amerika legtöbb országában (Chilét ki­véve), és mára a mezőgazdaságon kívül dolgozó, gazdaságilag aktív népesség egyharmadát teszi ki Argentínában, Brazíliában és Mexikóban (OECD, 1994: 45; ILO, 1995: 67). Az érem másik oldala, hogy Argentínában viszonylag alacsony a hivatalos mun­kanélküliségi ráta, s manapság kezdi megközelíteni az európai szintet, ahogy ezt Rubén M. Lo Vuolo kimutatja.

1990 óta Argentínában a gazdaságpolitikai lehetőségeket egy szigorú neoliberális recept ajánlásai korlátozzák. A gazdasági stabilizáció, illetve privatizáció neoliberális logiká­ján belül a program már eddig is sikeres, annak ellenére, hogy már 1995 elején hangsúlyozták a program érzékenységét a bizonytalan pénzügyi piacok előre nem látható ingadozásaira. Ekkortájt Argentína és Brazília, amely hűen követte az argen­tin példát, gazdasági nyomás alá került a mexikói válság kö­vetkeztében. Lo Vuolo bemutatja ennek a gazdaságpolitiká­nak a költségeit.

Érdemes megvizsgálni ennek a neoliberális sikertörténetnek a hátterét egy olyan országban, amelyet komoly szakszerve­zeti hagyománnyal és erős populizmussal szoktak jellemezni. A „stabil pénz" és az „egyensúlyban levő gazdaság" ugyan konzervatív szlogenek, a gyenge, neoliberális elvek alapján működő demokratikus kormányzat asszisztálása mellett bekö­vetkező hiperinfláció azonban a bérből és fizetésből élőket, illetve a munkanélkülieket érintette a legsúlyosabban, hiszen a burzsoázia áttérhetett a dollár alapú kereskedelemre. A zsákutcába került demokratikus baloldali vagy balközép kor­mányzatok (Chilében Allende, Argentínában Alfonsín kormá­nya) által előidézett gazdasági zavarodottság volt az az alap, amelyre a neoliberalizmus támaszkodhatott Latin-Amerikában. Meg kell említenünk azonban, hogy a felső középosztály alatti társadalmi rétegeket csak abban az esetben találjuk a prog­ram haszonélvezői között, ha a neoliberális gazdaságpolitika átgondolt foglalkoztatás- és szociálpolitikával párosult. Éppen ez volt a helyzet Chilében, ahol a szabadjára engedett neo­liberalizmus lejáratódott, mert ez volt a katonai diktatúra fő gazdasági fegyverneme.

Argentína és különösen Mexikó példája jól mutatja a posztkommunista Európa egy lehetséges jövőbeli képét. A közös jellemzők: a sikertelenségek utáni átmenet keresése a politikai rendszer szintjén; csalódott és demoralizált lakos­ság, amely éppen azokon a területeken veszítette el beleszó­lási lehetőségét, ahol érdekei ezt leginkább megkívánnák; a társadalmi egyenlőség, testvériség és fejlődés eszméjével szembeni teljes bizalmatlanság; valamint a külföldi média, a követségi irodák és különösképpen a hitelező intézmények ál­tal támogatott, a neoliberális ajánlásokat magabiztosan előa­dó, vakbuzgó szakemberek kicsiny csoportja.

Lengyelország és más közép-kelet-európai országok

Lengyelország ragyogó példa a fent említett hasonlóságra. Hasonlóan a peronista Argentínához, a kommunista Lengyel­országban is volt egykoron egy harcos munkásosztály, amely­hez Európában leginkább az Arthur Scargill vezette brit bá­nyász-szakszervezet (NUM) működése hasonlított. Scargill és a brit bányászok lemondásra kényszerítettek egy kormányt (Edward Heath-ét 1974-ben), míg végül 1985-ben Margaret Thatchernek sikerült felőrölnie őket. A lengyel munkások há­rom kormányt is megdöntötték: 1956-ban, 1970-ben és 1980-ban. Őket azonban nem fegyveres beavatkozással vagy a rendkívüli állapotra hivatkozva szorították háttérbe. A háború utáni Lengyelország első liberális kormánya, a Mazowiecki­-kormányzat volt az, amely szétverte a mozgalmat. A lengye­lek voltak a neoliberális „sokkterápia" első kísérleti nyu­lai.

Ennek a gazdaságpolitikának az egyik eredménye, hogy Lengyelországnak 1994-ben sikerült a második legmagasabb munkanélküliségi rátát produkálnia (16,9%), amellyel csak Al­bániát képes megelőzni (17%) a közép-kelet-európai régió­ban (ILO, 1995: 110). Megemlítendő egy másik hatás is, ame­lyet az ILO egyszerűen „szociális robbanásnak" (poverty explosion) nevezett (ILO, 1995: 112-113). 1990-ben az „alacsony jövedelemszint" alatti háztartások aránya 16%-ról 33%-ra nőtt. Ez az elszegényedés egy évtizednyi társadalmi és gazdasági válság után következett be Lengyelországban.

1994 végére Lengyelország egy főre jutó nemzeti produk­tuma 10%-kal volt kevesebb, mint 1989-ben. És ne felejtsük el, hogy Lengyelország mutatta fel a legjobb eredményt a ré­gióban. A Lengyelországgal szomszédos Litvánia szenvedte el a legsúlyosabb veszteséget, hiszen 1994-es egy főre jutó nemzeti terméke csupán a 80%-a az 1989-as évének (Wolf & Freeland, 1995). Ahogy Iwona Sobis ezzel kapcsolatban rámutat, Lengyelország részleges újjáépítését – a kommuniz­mus megdöntése után öt évvel már világosan láthatóan – a tömeges munkanélküliség árán valósították meg.

A Cseh Köztársaság példája megmutatja a neoliberális retorika és gyakorlat közötti különbségtétel fontosságát. Bár Lengyelország pénzügyminisztere, Balcerowicz volt az első, aki lerakta egy liberális piacgazdaság alapjait, a Cseh Köztár­saság posztkommunista vezetője, Vaclav Klaus – aki pénzügy­miniszerként indult, majd miniszterelnök lett – volt a neolibera­lizmus legmeggyőzőbb propagálója, egyben Milton Friedman legbüszkébb tanítványa. Valójában a cseh gazdaság folyama­tosan alakult át, a gyenge vállalatokat függésben tartó, formá­lisan önálló bankok, valamint a munkástámogatáshoz továbbra is ragaszkodó menedzserek vezetésével (lásd Petr Mateju és Ivan Mozny). A termelékenység a Cseh Köztársaságban a kom­munizmus bukása óta összességében 7,7%-kal csökkent (ILO, 1995: 110). A foglalkoztatás még rosszabb képet mutat (11,6%-os csökkenés), de a munkanélküliség még mindig viszonylag alacsony, mindössze 3,6% volt 1994-ben.

A közép-kelet-európai országok új uralkodó osztályainak, illetve a neoliberális közgazdaságtan elveit valló értelmiségi képviselőiknek céljai igen hasonlóak latin-amerikai testvérei­kéihez: létrehozni egy a világpiacon is versenyképes szektort; szabad teret engedni a pénzügyi műveleteknek és a felső kö­zéposztály fogyasztói piacának, amely versenyképes le­het Miamival vagy Münchennel; valamint megnyerni a fejlett országok nemzetközi központjaiban a neoliberális közgazdá­szok és befektetők támogatását, és ezzel egyidejűleg a nem­zetgazdaságot és társadalmat a túlélésre ítélni, sakkban tartva a dolgozók jogait és a szociális járandóságokat.

Döntő eltérés azonban a közép-kelet-európai országok esetében a kommunizmus hagyatékaként megmaradt jelenté­keny társadalmi elkötelezettség az egyenlőség és az állam­polgári jogok iránt (Therborn, 1995: 288, 299). A piacba vetett hit fokozatosan csökken. Az 1994 őszi Eurobarometer (az EU Bizottsága által szervezett felmérés) szerint a közép-kelet-eu­rópai országok közül csupán Albániában, a Cseh Köztár­saságban, Észtországban, Szlovéniában és Macedóniában gondolja úgy a lakosság többsége, hogy a fejlődés a jó irány­ba halad. Lengyelországban a jó és a rossz irányra szavazók aránya 22%, illetve 52% volt, Magyarországon 24%-58%, Lit­vániában 22%-71%, míg Oroszországban 16%-68%. Rövid távon egy demokratikus rendszerben sem fontosabb, hogy mit gondol az emberek többsége, mint a kommunis­ta diktatúrák idején. De vajon tartható ez hosszú távon is?

Spanyolország

Bár sok ember Közép-Kelet-Európában is összehasonlíthatatlannak tartja az ottani helyzetet Latin-Amerikával, akadnak, akik szerint Latin-Amerika és Spanyolország között sem fe­dezhető fel semmilyen összekötő kapocs. Pedig itt történeti és kulturális kapcsolatról is beszélhetünk. A Franco utáni Spa­nyolországra több latin-amerikai országban – köztük Chilében és Argentínában is – egyfajta mintaként tekintettek, amely olyan demokratikus átmenetre mutat példát, melyhez nem kel­lettek döntő gazdasági és társadalmi változások, s így elfo­gadhatóvá vált a katonai diktatúra által privilegizált osztályok számára.

Európai nézőpontból Spanyolország ellentmondásos eset, hiszen miközben egy papíron szocialista kormány van ural­mon (amely gyakorlatilag egyáltalán nem vall szocialista el­veket), egyben itt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta az OECD-országokon belül. A kormány egyik főideológusa, Ludolfo Paramio ezt a jelenséget egyszer az első szocialis­ta/szociáldemokrata „poszt-keynesiánus rezsimként" magya­rázta. Legyen bárhogy is, Manuel Perez Yruela és Clemente J. Navarro Yáhez kutatási eredményei történetileg egyedül-állók a témában.

Nem teljesen világos, miért olyan magas a munkanélküliség Spanyolországban, illetve a szocialistáknak hogyan sikerült a mai napig ilyen magasan tartani. A helyzet akkor lesz igazán érthetetlen, ha Spanyolországot összevetjük Portugáliával, amely szintén egy diktatúrából indult, és viszonylag zárt gaz­daság. Az ILO becslései (1995: 160) szerint a munkanélküli­ség Portugáliában 1995-ben 7% volt, míg ugyanez az adat Spanyolországban 24%. A különbségek döntően a foglalkoz­tatás eltérő trendjeivel magyarázhatók. Például 1973-74-től 1985-ig Portugáliában az iparban foglalkoztatottak aránya 14%-kal nőtt, míg Spanyolországban 27%-kal csökkent. A szolgáltató szektorban 44%-os volt a növekedés Portugáliá­ban, és csupán 9%-os Spanyolországban. A mezőgazdasági dolgozók számának zuhanása sokkal erőteljesebb volt Spa­nyolországban, mint Portugáliában (Therborn, 1989a: 281).

A strukturális különbségek, amelyekbe beletartozik a latifun­diumok, illetve a nehézipari vállalatok nagyobb aránya, szin­tén figyelembe veendők a probléma vizsgálatakor. Lehetsé­gesek továbbá statisztikai tévedések, de a kérdést innentől kezdve sűrű homály fedi.

Perez Yruela és Navarro Yáhez következtetése, hogy a gazdaság alapstruktúrájával és dinamikájával összehasonlítva a munkaerőpiaci előírásokban bekövetkező változásoknak csupán marginális hatása volt a foglalkoztatásra. Mindeneset­re távol tartják magukat olyan állításoktól, melyek szerint a kormányzatnak, illetve a gazdaságpolitikának ne lenne hatása a foglalkoztatásra.

Hollandia

Hollandia a világ egyik legfejlettebb jóléti állama, ebben a vo­natkozásban Svédország (és a többi skandináv ország) leg­határozottabb alternatívája. Mindkét ország bőkezű (volt) az előjogok tekintetében, de Hollandia támaszkodott a férjeik ál­tal anyagilag ellátott háziasszonyokra, a magánszolgáltatások állami finanszírozására, illetve munkanélküliségi segélyekre, míg Svédországban a foglalkoztatottság és az állami alkalma­zottak aránya magas volt, az állam pedig kötelezettséget vál­lalt egy aktív murikaerőpiaci politikára. Bár egykoron a kálvini protestantizmus egyik rendíthetetlen bástyája volt, a modern Hollandia arculatát a katolikus dominanciájú keresz­ténydemokrácia alakítja, ezzel szemben Svédországban a szociáldemokrácia a lutheri hagyomány őrzője (Therborn, 1989b).

A 80-as évek elején Hollandiában tanulmányoztam, milyen válaszokat adhat egy nemzetgazdaság egy nemzetközi gaz­dasági válságra. Ez segített választ találnom arra, hogy bi­zonyos népek miért munkanélkülibbek, mint mások (Why some peoples are more unemployed than others) (Therborn, 1986). Azóta – ahogy Wessel Visser kimutatta – Hollandiának egy bonyolult helyzettel kellett szembenéznie. A foglalkoztatás erőteljesen nőtt, a munkanélküliségi ráta az átlagos európai szintre süllyedt, míg a növekvő ellenszenv és nehézségek el­lenére a jóléti állam megpróbált kialakítani egy szociális hálót mindazok számára, akik önhibájukon kívül kerültek ki a mun­kaerőpiacról. Hollandia ugyanakkor az az ország, ahol a mun­kaerőpiaci tevékenységtől független alapjövedelem ötlete a legnagyobb publicitást kapta, még akkor is, ha ez még mindig nagyon távol van a hivatalos elismeréstől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a munkanélküliség többoldalú probléma, amelyet a nemzetgazdaságok sajátos kontextusában kell vizsgálnunk az egyre inkább egységesülő globális rendszeren belül.

II. Miért kellett lemondania Svédországnak a teljes foglalkoz­tatottságról?

Egykoron Svédország nemcsak a teljes foglalkoztatottság or­szága, hanem egyben modellje is volt. Ma már nem ez a helyzet, habár a munkanélküliségi ráta Svédországban a har­madik legalacsonyabb Ausztria és Portugália mögött az Eu­rópai Unió országain belül. Tegyük hozzá rögtön, magasabb, mint Japánban vagy az Egyesült Államokban (ILO, 1995: 160). Svédország társadalmi modellé vált, amely egyedülálló volt a hasonló méretű országok között. Amikor jól mentek a dolgok, az egyenlőség és testvériség eszméjével szimpatizáló tudósok sikeres országként hivatkoztak Svédországra, lásd Bosworth & Rivlin (1987). Mikor azután a svéd gazdaság el­indult a lejtőn, a közgazdászok számára ugyanezen értékek alapján többé-kevésbé ellenséges országgá vált, lásd pl. Freeman (1995).

Akárhogy nézzük is, a 90-es évek elején Svédországnak le kellett mondania a teljes foglalkozatottságról. A recesszió a foglalkoztatási hatásai egyértelműek voltak, és lényegesen különböztek a 70-es illetve a korai 80-as évek válságaitól. Akkoriban az OECD-országokon belül a munkanélküliség nö­vekedését csupán 15%-ban lehetett a gazdasági növekedés­sel magyarázni, és a gazdaság, valamint a munkaerő növe­kedése együttesen is csak 22%-ot tett érthetővé (Therborn, 1986: 44). Ugyanezekben az országokban a munkanélküliség növekedése 1990 és 1994 között 58%-ban volt magyarázható a regisztrált gazdasági növekedéssel. Svédország pedig épp az egyszerű növekedési egyenlet regressziós egyenesén mo­zog (Schmidt, 1994: 8).

A társadalomtudományokban igen ritka jelenség, hogy egy változó 58%-ban magyarázza meg egy másik változó műkö­dését. Ebből következően az intézmények, kötelezettségek, illetve gazdaságpolitikák elvesztették jelentőségüket. A nem­zetközi piacok hatása sokszorosára nőtt. Svédország a 80-as években deregulálta pénzügyi és tőkepiacait, és tartózkodik egy adaptív valutapolitika követésétől. Azokat az intézménye­ket, illetve beavatkozási lehetőségeket pedig, amelyek védel­met nyújthatnának a piaci kudarcokkal szemben, lerombolták.

A piaci válság aligha volt a svéd vállalatok gyengülő verseny­képességének folyománya. Épp ellenkezőleg, 1991-et kivéve az export volt a gazdaság egyetlen prosperáló ágazata (Ekonomikommissionen, 1993: 47). Ezzel szemben a valódi ok az ingatlanpiac összeomlásából következő, belsőleg generált pénzügyi válság volt. Ezt súlyosbította a neoliberális gazdaság­politika, amely adócsökkentést vezetett be, és az infláció leszo­rítását preferálta. Mindez összekapcsolódott egy nemzetközi válsággal, amelyen belül a hamarabb bajba kerül finn gazda­sággal fennálló szoros kapcsolatok is megrendültek (Ekonomikommissionen, 1993: 29-30). A szociáldemokrata kormány fi­gyelmen kívül hagyta a válság 1991 elején jelentkező jeleit, az 1991 szeptemberétől 1994 szeptemberéig kormányzó jobboldali koalíció pedig nem a teljes foglalkoztatást tekintette legfonto­sabb céljának. Ehelyett a tőkejövedelmek adóit kívánta csök­kenteni, a privatizációt és a családok támogatását ösztönözte.

Összefoglalva az eddigieket, Svédországban a tömeges munkanélküliség közvetlen oka egy spekulatív pénzügyi válság volt, amely az egész gazdaságot megrázta, így a munkapiacot is (államit és magánt egyaránt). 1990 és 1994 között a foglalkoztatás Svédországban 12%-kal csökkent (Korpi, 1995). A foglalkoztatási válságot tetézte a bérek befa­gyasztása és az állami foglalkoztatottak számának csökken­tése, valamint a túlórák alkalmazása az iparban, aminek az aránya sohasem csökkent a 80-as évek közepének csúcsér­téke alá, sőt 1993-ban és 1994-ben új rekordot állított fel (Arbetsmarknadsstyrelsen, 56; Bernhardsson, 1994).

Az aktív munkaerőpiaci beavatkozás folytatódott, sőt még szélesedett is. De a válság és más beavatkozások hatása miatt, az aktív beavatkozás célja csak a hivatalos munkanél­küliségi ráta csökkentése lehetett. 1994 tavaszán különböző munkaerőpiaci intézkedésekkel (szakképzéssel és átmeneti munkalehetőségekkel) az aktív népesség 6%-át lehetett meg­védeni a munkanélküliségtől, s így a hivatalos munkanélküli­ségi rátát 8%-on tartani.

Lehetséges, hogy léteznek a kilyukadt pénzügyi léggömbön túlmutató, mélyebb szerkezeti okok, de hogy melyek ezek, illetve hogy a tömeges munkanélküliséget hogyan lehetne csökkenteni, továbbra is egymásnak ellentmondó elemzések tárgya. Azt mindenesetre állíthatjuk, hogy nem a túlméretezett jóléti állam okozta a válságot, és a svéd aktív munkapiaci beavatkozás eredményeket tudott felmutatni már a krízis ideje alatt is.

III. A munkanélküliség értelmezése

A munkanélküliséget nemcsak strukturális, hanem kulturális szempontok alapján is vizsgálhatjuk. Annak a" megértése, hogy a munkanélküliség mit jelent különböző emberek szá­mára, segíthet a munkanélküliség működésének, illetve szí­vósságának megértésében. A problémát két, egymásnak el­lentmondó nézőpontból vizsgálhatjuk: a foglalkoztatott döntés­hozók (policy makers), illetve a munkanélküliek (policy takers) szempontjából. Mindkét megközelítés multikulturális.

A döntéshozók kétértelműsége

Három fő csoportot különböztethetünk meg a foglalkoztatást (ill. a munkanélküliséget) befolyásoló szereplők között: tőke­tulajdonosok és menedzserek (munkáltatók); politikusok és hi­vatali tisztviselők; valamint a munkavállalók képviselői és szervezetei. A legfontosabb kérdés mindannyiukra vonatkozó­an: a teljes (vagy növekvő) foglalkoztatás mekkora szintje szükséges a sikeres gazdasági tevékenységhez, illetve mek­kora munkanélküliség tekinthető kudarcnak.

A tőke számára a munkás erőforrás, de költség is egyben, így a foglalkoztatás maximalizálása sohasem volt a tőkés cél­ja. Épp ellenkezőleg, üzleti körökben a munkanélküliség mértéke sok esetben a siker mutatója, amely a vezető vál­lalkozókedvét, képességeit és határozottságát jellemzi. Bármely munkapiacon a munkások bőséges kínálata (magas munkanélküliség) magának a tőkésnek is az érdeke.

Sok esetben a munkavállalók számával szokás jellemezni egy adott ipari vállalat méretét. Néhány sikeres cég büszkén hirdette magáról (pl. az IBM az 50-es és 60-as években), hogy soha nem kellett elküldenie embereket. Ez az üzleti hozzáál­lás azonban mindvégig kisebbségben maradt a tőkés világ­ban, és csak az ipari szektorban működő, stabil üzleti környe­zettel rendelkező vállalatok körében volt jellemző. Az ipari termelés visszaszorulása, és ami a legfontosabb, a tiszta pénztőke hatalmának és fontosságának hangsúlyossá válása aláásott mindenfajta pozitív kapcsolatot az üzleti siker és a foglalkoztatás kapcsolatában. 1993-ra a nemzetközi pénzpiaci tranzakciók értéke a javakban és szolgáltatásokban mért vi­lágkereskedelem 19-szeresére nőtt.

A kormányzatok számára a munkanélküliség továbbra is a kudarc egyfajta jelzőszáma, de csupán csakegy a kötelező feladatok hosszú sorában. A Maastrichti Szerző­dés ugyanakkor a sikeres gazdaságpolitika jellemzőinek fel­sorolásakor teljes mértékben eltekint a foglalkoztatás muta­tóitól.

A munkanélküliségben közvetlenül érintettek száma általá­ban alacsony, habár a munkanélküliek aránya hosszabb idő­szakok alatt magasabb, mint bármely adott pillanatban. A 80-as években az Európai Unión belül az aktív népesség kb. 30%-a volt legalább négy hétig munka nélkül (European Economy, 1991: 157). 1986 és 1990 között Svédországban, ami­kor a munkanélküliségi ráta 1,6% volt, a svéd aktív népesség

17%-a részesült valamennyi ideig munkanélküli segélyben (Korpi, 1995: 5. fejezet). Amikorra munkanélküliség különböző kormányok alatt magas szinten marad, akkor a munkanélkü­liséget inkább sorsszerűnek tekintik, mintsem politikai kudarc­nak. Sőt, a munkanélküliek már nem válnak politikailag veszélyessé. Ha az OECD-országok politikusai valamit tanul­tak a 70-es évek óta, akkor az az, hogy a 30-as évek kísér­tetei már nem térnek vissza többé.

A kormányokon belül a pénzügyminisztereknek van a legna­gyobb gazdasági hatalma, és működésüket olyan kritériumok alapján ítélik meg, amelyeknek semmi köze a foglalkoztatáshoz. A legnagyobb hatalommal bíró köztisztviselők a központi bankok igazgatói. Az országok foglalkoztatási adatai szerint működésük nem tekinthető sikeresnek. Mindazonáltal jelenleg általános nemzetközi tendencia, hogy a politikai rendszertől teljesen füg­getlen jegybanki vezetők céljai között nem is szerepel a mone­táris stabilitáson kívül bármilyen más szempont.

Valószínűleg az üzleti vezetőkre, a politikusokra, de a ve­zető bankárokra sem jellemző, hogy személyesen szembe kellett volna nézniük a munkanélküliséggel. Sőt ez igaz lehet családtagjaikra, rokonaikra, barátaikra vagy szomszédaikra nézve is. A hagyományos értelemben vett munkavállalóknak azonban valószínűsíthetően már van ilyen tapasztalata. Ugyanebből az okból kifolyólag a magas munkanélküliség jó jel számukra, hiszen a munkavállalókat és azok szervezeteit fenyegeti, illetve gyengíti. A szakszervezetek, illetve tagjaik számára a munkanélküliség magától értetődően közvetlen probléma. A szakszervezetek azonban mindig az adott idő­szak foglalkoztatottjait képviselik, és a legfontosabb szem­pontjuk az ő érdekeik érvényre juttatása. Csak másodsorban fontos számukra a jelenleg munkanélküli emberek beemelése a foglalkoztatottak soraiba. Erre jó példa a svédországi szak­szervezetek működése, amelyek hangosan tiltakoztak a mun­kanélküli segélyek csökkentése ellen, ugyanakkor nem elle­nezték a rekordokat döntő túlórákat. A munkanélküli-juttatások végső kifizetése a munkások számára láthatatlan marad, e juttatások ugyanakkor biztonságot nyújtanak mind a foglalkoz­tatottak, mind a munkanélküliek számára. A túlórák rend­szere a munkanélkülieket továbbra is kirekeszti, míg a munkáltatók kezében remek eszköz arra, hogy biztosítsák a reálbérek csökkenésést vagy stagnálását.

Mindez nem csökkentené a politikai pártok, köztisztviselők és szakszervezetek lehetőségeit, akik elkötelezték magukat a foglalkoztatás növelése mellett, de a tőketulajdonosokét sem, ha elfogadnák mindezt. A „harc a munkanélküliség ellen" tí­pusú jelszavak mögé nézve kiderül, mennyire ambivalens a fejlett tőkés országok döntéshozóinak viszonya a munkanél­küliség kérdéséhez. Sőt, ezekben az országokban a politika egyre kevésbé tartja fontosnak az ilyen kérdésekkel való fog­lalkozást; a spekulatív pénztőke van erősödőben, a választók csalódottak és beletörődöttek, a monetáris politika elsőbbsége kezd intézményi formát ölteni, a szakszervezetek pedig to­vábbra is gyengélkednek.

A munkanélküliség három típusa

A munkanélküliség kétértelműsége a közvetlenül érintettek (policy takers) számára is értelmezhető. A munkanélküliséget az érintettek többféleképpen élik meg, aszerint, hogy milyen hatása lehet az önazonosság-képre, illetve a munkaetikára. Az empirikus vizsgálatok legalább három lehetséges típust kü­lönböztetnek meg a munkanélküliek között.

1. Konformisták, A konformista igazodik a fő kulturális vo­nulathoz, legalábbis kívülről. Ma a társadalmi identitást egy jól fizetett, normális állás biztosítja. A munkanélküli státuszt mindenki próbálja elkerülni, negatív példa a társadalom tagjai számára. A munkanélkülieknek folyamatosan állást kellene ke­resniük. A konformisták között található egy csoport, akik töb­bé-kevésbé lemondtak arról, hogy normális munkát találjanak, ugyanakkor továbbra is a munkát tartják a társadalomhoz tar­tozás alapvető követelményének.
2. Visszavonulók. A visszavonulók körébe azok tartoznak, akik feladták a reményt, hogy munkát találjanak, és nem is akarják magukat így azonosítani. Ezek az emberek kiváltak a dolgozó tömegek csoportjából, feladva ezzel a siker és pénz­szerzés lehetőségét. Ezzel átléptek egy nemdolgozó-kultúrá­ba, amely igen hasonló a nyugdíjas életmódhoz. A munkanél­küliséghez való viszonyuk leginkább a közönnyel jellemezhe­tő.
3. Deviánsok. A deviánsok el akarják érni a fenti eredmé­nyeket, de nem hagyományos módon. Számukra egy normális állás még nem elég önmaguk megvalósításához, és szerintük, ha az ember nem rendelkezik ilyennel, akkor az sokkal többet jelent puszta rezignációnál. A munkanélküli létet nem kudarc­ként kell felfogni. Ez a deviáns életforma különböző szubkul­túrákban tetten érhető, művészeti, illetve politikai csoportoktól kezdve egészen a bűnözésig és kábítószer-kereskedelemig. A fentieken kívül olyan emberek is ide tartoznak, akik előnyö­ket élveznek a támogatási rendszerből.

Igen keveset tudunk ezeknek a kultúráknak az alapvető jel­lemzőiről és méreteiről. Az mindenesetre igaznak látszik, hogy a munkaképes korban levő, egyszer már munkaviszonnyal rendelkezett emberek között a konformisták aránya viszonylag magas. A visszavonulók körében idősebbeket, il­letve betegségre hajlamos embereket találunk. Mindkét eset­ben a munkanélküli időszak hossza, az iskoláztatás szintje, valamint a nemi különbségek egyaránt döntőek. Általában vé­ve: minél több erőforrással rendelkezik valaki, annál valószí­nűbb, hogy konformista lesz. A speciális társadalmi környe­zetben nevelkedő fiatalok alkotják a deviánsok döntő többsé­gét. A művészeti és politikai deviánsok magas iskolázottságú, középosztálybeli fiatalok soraiból kerülnek ki.

A munkanélküliség kulturális elemzését a legkiterjedtebb módon Hollandiában végezték el. A 80-as években a konfor­mista munkanélküliek aránya 45-60% körül mozgott. A visszavonulók 25-30%-ot, a deviánsok 10-20%-ot tettek ki (Social and Cultural Planning Office, 1991: 92 ff; Kroft és má­sok, 1989). Nagyjából ugyanez lehet a sorrend a típusok kö­zött más országokban is. A relatív arányuk azonban külön­bözhet országonként és időszakonként (ten Have és Jehoel-Gijsbers, 1985; Morkerberg, 1985: 24).

Érdekes ellentmondás figyelhető meg a munkanélküliségi típusok és a társadalmi-gazdasági környezet kapcsolatában. Azok viselik el a legnehezebben a kizáratásukat, akik a leg-lojálisabbak az uralkodó kultúrával szemben, és épp azok al­kotnak kisebb csoportot, akik kulturálisan távol állnak a több­ségtől és a döntéshozóktól.

Fiatal férfiak körében a nem-dolgozó deviánsok, illetve visszavonulók aránya igen jelentős. 1989-ben Északnyugat-Európában a 20-24 éves fiatalok 10-12%-a nem járt iskolába, és munkahellyel sem rendelkezett. Spanyolországban és Olaszországban ez az arány kb. 20% volt. A nők között az arányok kétszeresek voltak (OECD, 1992: 54).

IV. Életbevágó következmények: a munkanélküliség okozta betegség és halálozás

Bár megpróbálnak különbözni a döntéshozóktól, a munkanél­küliek heterogének – mint ahogy azt a fentiekben bizonyítottuk -, és a munkanélküliség hatása is egyénenként eltérő lehet. A közvetlen anyagi következmények országonként és egyéni élethelyzetektől függően különbözhetnek. Egy olyan jóléti ál­lamban, mint Svédország a munkanélküliek 1992-ben a fog­lalkoztatottak bérének mintegy 85%-át kapták meg segélyként (Korpi, 1995: 11. fejezet).

A munkanélküliség etnikai hatását tudományosan még nem dolgozták fel Európában. A munkanélküliség egyre élesebben osztja meg a nyugati társadalmakat, amelyek etnikailag egyre sokszínűbbé válnak. Svédországban 1994-ben az etnikai ho­vatartozás messze a legmeghatározóbb tényezője volt annak, hogy ki mekkora valószínűséggel lesz munkanélküli. A nem skandináv állampolgárok esetében ez a valószínűség 37% volt, és a nem-skandinávok kevesebb mint felének volt állása (Bemhardsson, 1994: 5).

Még mindig nem mutathatók ki teljes mértékben kézzelfog­ható bizonyítékok a munkanélküliségnek az egészségre, élet­re és halálra gyakorolt hatása tekintetében. A pszichológiai hatásokról azonban nem folyik vita. A munkanélküliek döntő többségénél negatív lelki hatással jár ez az időszak. Munka­nélkülivé válni körülbelül annyit tesz, mint pszichikai erő­szak áldozatának lenni.

A munkanélküliek egyre boldogtalanabbá, lehangoltabbakká válnak, depressziósak, nyugtalanok, magányosnak érzik ma­gukat, kisebb az önbecsülésük, mint a dolgozó embereké, kü­lönösen a biztos állással rendelkezőkhöz képest (Warr, 1987: 11-12. fejezetek; Kurella, 1992: 3.2.2. fejezet). Az európai ér­tékeket és attitűdöket elemző átfogó vizsgálat kimutatta, hogy a munkanélküliség hozzájárult a válásokhoz, de az egyedül­létet még a munkanélküli létnél is nehezebben viselték el a megkérdezettek (Harding et al., 1986: 6.2, 6.3 táblázatok).

A hosszú távon állás nélkül levők különböző stratégiákat dolgoznak ki helyzetük javítása érdekében, a negatív pszichés hatások azonban megmaradnak, sőt tovább mélyülnek. Ha si­kerül munkába állniuk, az természetesen pozitív hatásokkal jár (Verkleij, 1989; Lahelma és Kangas, 1989). Egy a munka mellett elkötelezett, középkorú, családos férfi számára a munkanélküliség igen komoly lelki traumát okoz. Ezt a tényt Írországban komoly vizsgálatok támasztották alá például Whelan és társai (1991) (lásd még erről az Összeomlás [Falling Down] című amerikai filmet).

Marié Jahodának a 30-as évek Ausztriájáról szóló klasszi­kus művén alapult egy brit pszichológus, Péter Warr munkája (1987: 1. 12. fejezetek), aki a munkanélküliség pszichés ha­tásait elemezve egy kilenc faktorból álló modellt állított fel. A munkanélküliségnek nem lineáris, de egyértelműen káros ha­tásai vannak az egyén lelki egyensúlyára, mert csökkenti a biztonságérzetet, a képességek kibontakozásának a lehető­ségét, a külső célokat (nincsen hajtóerő), a tapasztalatok sok­féleségét. A jövőt kiszámíthatatlanná teszi, megnehezíti az anyagi lehetőségeket, csökkenti a fizikai biztonságot (Warr itt a lakhatás minőségére gondolt), a személyek közötti kapcso­latokat és az elismert társadalmi pozíciót.

A munka nélküli időszak hosszát vizsgálva Warr szerint egy idő után bekövetkezik egy kiegyenlítődési periódus, amelyet nagyon hosszú távon negatív hatások követhetnek. Ezek a pszichológiai hatások voltak az alapjai a későbbi elméletek­nek. Az egyik legelfogadottabb szerint a folyamat a követkéz­képpen alakul: kezdeti sokk vagy trauma, amelyet tagadás vagy optimizmus követ. Ez pesszimizmushoz, depresszióhoz vagy önvádoláshoz vezet, amely végső soron alkalmazkodás­ba, tehetetlenségbe, esetleg fatalizmusba fordulhat (Furnham & Lewis, 1986: 128-129.).

A munkanélküliség nemcsak az egyénekre, de a csalá­dokra is hatást gyakorol. A házastársi kapcsolatokat polari­zálja: a jó és stabil kapcsolatok még szorosabbá válnak, a gyenge és feszült kapcsolatok pedig rosszabbodnak (Kurella, 1992: 65). Számszerű elemzések (Sokou, 1989: 121-122) is kimutatnak a házastársaknál bizonyos diffúz hatásokat, ame­lyek a munkanélküli személy alvási problémáiból, nyugtalan­ságából és más negatív hatásokból következnek. Különböző országokban végzett kutatások – a legújabbak Svédország­ban (Korpi, 1995) – rámutattak, hogy a munkanélküli-állapot hatással van a partnerre: egy munkanélküli házastársa is az átlagosnál nagyobb valószínűséggel veszíti el állását.

A munkanélküliek gyermekeire vonatkozó vizsgálatok még kezdeti stádiumban vannak. Zavarodottság, depressziós jelek, koncentrációs zavarok, valamint a társas kapcsolatok létesíté­sének és fenntartásának zavarai figyelhetők meg az ilyen gyer­mekeknél. A lányok sokkal veszélyeztetettebbek, mint a fiúk. A gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, mi folyik kö­rülöttük, ugyanakkor különleges problémák jelentkezhetnek ná­luk, habár egy nem régen végzett vizsgálat szerint (Hagquist & Starrin, 1994) a "10 évesek között nincsenek komoly rendel­lenességek, ellentétben a 15 évesekkel. Az érintettek száma igen magas: az NSZK-ban 1987-ben kb. 2 millióan, az Egyesült Királyságban pedig 1,2 millióan vannak (Kurella, 1992: 68 kk).

Mivel nem valószínű, hogy az emberek azért válnának mun­kanélkülivé, mert boldogtalanok és lehangoltak, ezért a mun­kanélküliség pszichikai hatását vizsgáló elemzésnek ritkán kell megküzdenie azzal a problémával, amivel sok más ha­tásvizsgálatnak szembe kell néznie: az okok, következmények ós a véletlenek megkülönböztetésével. Rengeteg bizonyíték van például arra, hogy összefüggés van az öngyilkossági statisztikák és a munkanélküliség között. A kapcsolat jel­lege azonban messze nem tisztázott (Platt, 1984; Kurella, 1992: 191. kk). Vajon a munkanélküliség kiváltó ok vagy kö­vetkezmény? Pszichés betegségek és a drogfogyasztás okoz­ná a munkanélküliséget és az öngyilkosságokat? Vagy esetleg másfajta kapcsolat van közöttük?

Rengeteg felmérés mutatja, hogy a munkanélküliek rosszabb fizikai kondícióban vannak, mint a foglalkoztatottak. Ezen a ponton az ok-okozati kapcsolat mindkét irányban mű­ködik. Egy nemrégiben végzett elemzés szerint az NSZK-ban 1984-1988 között jelentős különbségek mutatkoztak a mun­kanélküliek és a foglalkoztatottak egészségi állapotában, de nem állapítható meg oksági összefüggés a munkanélküli-stá­tusszal, bár igaz, hogy a munkanélküliek száma viszonylag alacsony volt (Eikeles és Seifert, 1992).

Sokkal szerencsésebbek az olyan elemzések, amelyek nagy mintával dolgoznak, és az orvosi méréseket kombinálják a szociológiai kutatásokkal. Jó példa erre Urban Janlert or­vosszociológiai disszertációja Svédországban (1991). Janlert finoman megfogalmazott következtetései szerint a munkanél­küliség súlyos hatásokat gyakorolhat az érintettek egész­ségére. Több régebbi kutatással egybehangzóan is azt állítja, hogy a hosszú távú munkanélküliség által sújtottak körében magasabb az érrendszeri betegségek és halálozások kocká­zati tényezőinek száma: magas koleszterinszint, erősebb do­hányzás, magas vérnyomás (a férfiak körében) és a testsúly nagyobb mértékű növekedése.

Végül, de nem utolsósorban elmondhatjuk, hogy a munka­nélküliség végzetes körülményekkel is járhat. Egy amerikai társadalomtudós, Harvey Brenner (1983) elemzésében kap­csolatot mutatott ki a halálozási adatok és a munkanélküliség alakulása között. A modern adatokkal elvégzett kutatás nagy súlyt helyezett az aggregált adatokra és a hosszú távot vizs­gáló ökonometriai elemzésekre, amelyekhez angol, amerikai és más országok adatait is felhasználta. A Brenner által fel­fedezett kapcsolatok a módszer és a magyarázat tekintetében nem voltak mentesek ellentmondásoktól, de ezt a hosszmet­szeti adatokkal dolgozó, lényegesen precízebb elemzések áradata követte (Iversen, 1989).

Véleményem szerint ebben a témában a legszínvonalasabb Claes-Göran Stefansson (1991) munkája. A vizsgált népesség 28.896 férfiből és nőből állt, akik olyan hosszú ideig voltak munkanélküliek, hogy kikerültek a támogatottak köréből. Az halálozási arányaikat hasonlította össze egy 18.855 foglalkoz­tatottból álló mintával. A végeredmény: szignifikáns többség a munkanélküli férfiaknál a halálozási arányok tekintetében. A nők körében ezek az adatok szintén magasak voltak, de a különbségek már nem annyira jelentősek. A munkanélküli fér­fiak esetében a halálozási kockázat 61%-kal volt magasabb, mint a foglalkoztatottaknál. Amikor az öngyilkosságtól és ha­lálozástól mint alkohol okozta körülményektől eltekintett, akkor a munkanélküliség halálozási tényezője némiképp csökkent, de csak 40%-os különbségig.

Stefansson adatait felhasználva kiszámolhatjuk, hány em­ber halt meg a hosszú távú munkanélküliség következménye­ként Svédországban 1980 és 1986 között: a számuk 185 és 356 között volt. Ha azt nézzük, milyen a mai svédországi hely­zet, biztosak lehetünk abban, hogy még sokkal többen veszítik életüket a munkanélküliség miatt 1990-1996 között.

V. Megosztott jövő

Munkanélkülinek lenni annyit tesz, mint kirekesztődni a gazdaságból és társadalomból. A munkanélküliség ezért a társadalom egységének vagy megosztottságának a jel­lemzője. A manapság tapasztalható tartós munkanélküliség egy általános, az egyenlőség és az erősebb társadalmi kohé­zió irányába mutató trendekkel ellentétes irányú folyamat ré­sze a fejlett országokban. Ez a folyamat magába foglalja a politikai intézményekbe vetett bizalom csökkenését, az egyre sokfélébb életstílust, egyre egyenlőtlenebb jövedelemel­osztást, újraéledő etnikai konfliktusokat, az erőszak terjedését és a kábítószer kereskedelmet. Az állandó munkanélküliség mindezekkel a jelenségekkel kapcsolatba hozható.

A fejlett országok és munkaerőpiacaik jelenlegi trendjei mé­lyítik a különbségeket a sikeres emberek (akik keményen, de rövid ideig dolgoznak, és összefonódtak a feketegazdaság­gal), a szerényebb jövedelemért keményen és sokat dolgozó emberek, illetve a nem-dolgozók folyamatosan újratermelődő csoportjai között. Az utóbbiak közül néhányan konformistákká válnak, mások visszavonulnak, vagy deviánsokká válnak a fennálló társadalommal szemben.

Irodalom

Arbetsmarknadsstyrelsen ( – ). Arbetsmarknadspolitik i forandring [Changing labor market policy]. 2nd edn. Stockholm, Fritzes.

Bernhardsson G. (1994). Mot ljusare tider [Towards brighter times]. Stockholm, AMS (speech).

Bosworth B, Rivlin A, ed. (1987). The Swedish economy. Washing­ton, DC, Brookings.

Brenner H (1983). Mortality and economic instability: detailed analy­ses for Britain and comparative analyses for selected industrialized countries. International Journal of Health Services, 13: 563-620.

Ekonomikommissionen (1993). Nya villkor for ekonomi och politik [New conditions for the economy and for politics]. Stockholm, SOU 1993: 16.

Elkeles T„ Seifert W. (1992). Arbeitslose und ihre Gesundheit. Em-pirische Langzeitanalysen [Unemployed and their health. Empirical lon­gitudinal analyses]. Berlin, Wissenschafts-Zentrum report: 92-201.

European Economy (1991) No. 47 (March). Brussels and Luxembo­urg, Commission of the European Communities.

Freeman R., Swedenborg B., Topel R. ed. (1995). Valfardsstat i omvandling [Welfare state under transformation]. Stockholm, SNS.

Furnham A., Lewis A. (1986). The economic mind. Hemel Hemps­tead, Wheatsheaf Books.

Hagquist C, Starrin B. (1994). Barns halsa och foraldrars arbets-loshet. [Children's health and parents' unemployment]. Socialvetens-kaplig Tidskrift, 4: 287-301.

Harding S., Philips D., Fogarty M. (1986). Contrasting values in Western Europe. Basingstoke, Macmillan.

Have K. ten, Jehoel-Gijsbers G (1985). Werkloze jongeren: een ver-lorerne generatie? [Unemployed youth: a lost generation?]. The Hague, OSA.

ILO (1995). World employment 1995. Geneva, ILO.

Iversen L. (1989). Unemployment and mortality. Stress Medicine, 5: 85-92.

Janlert U. (1991). Work deprivation and health. Sundbyberg, Karo-linska Institutet.

Korpi W. (1995). Arbetsloshet och arbetsloshetsforsokring i Sverige. En studie bland arbetsloshetskassornas medlemmar [Unemployment and unemployment insurance in Sweden. A study among the members of the unemployment insurance funds], Stockholm, Institute of Social Research, Stockholm University.

Kraft H., Engbersen G., Schuyt K., van Waarden F. (1989). Een tijd zonder werk [A time without work], Leiden/Antwerpen, Stenfert Kroese.

Kurella S. (1992). Arbeitslosigkeit und Gesundheit. Literaturstudie fur die Jahre 1985-1991 [Unemployment and health. A study of the literature for 1985-1991]. Berlin, Wissenschaftszentrum report: 92­202.

Lahelma E., Kangas R. (1989). Unemployment, re-unemployment and psychic well-being in Finland. In: Starrin B., Svesson P-G., Win-tersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 135-163.

Morkerberg H. (1985). Sociale og helbredsmoessige konsekvenser af arbejdsloshed [Social and health consequences of unemployment]. Copenhagen, Socialforskningsinstitutet.

OECD (1992). Employment outlook July 1992. Paris, OECD.

OECD (1994). Employment outlook July 1994. Paris, OECD.

Piatt S. (1984). Unemployment and suicidal behaviour: a review of the literature. Social Science and Medicine, 19: 93-115.

Schmidt M. (1994). Erfolge und Defizite der schweizerischen Arbe-itsmarktpolitik im lndustriel\ndervergleich [Successes and deficiencies of labor market policy in Switzerland in a comparison among indust­rialized countries]. Heidelberg, Institut fur Politsche Wissenschaft der Universitat Heidelberg.

Social and Cultural Planning Office (1991). Social and cultural report 1990. Rijswijk, Social and Cultural Planning Office.

Sokou K. (1989). Careers in chronic unemployment in Greece. In: Starrin B., Svensson P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, po­verty and quality of working life. Berlin, Sigma: 115-134.

Stefansson C-G. (1991). Long-term unemployment and mortality in Sweden, 1980-1986. Social Science and Medicine, 12: 419-423.

Therbom G. (1986). Why some peoples are more unemployed than others. London, Verso.

Therborn G. (1989a). Por que en algunos paises hay mas paro que en otros [Why there is more unemployment in some countries than in others], Valencia, Alfons El Magnanim.

Therborn G. (1989b). "Pillarization" and "popular movements": two models of welfare capitalism, the Netherlands and Sweden. In: Castles F. ed. Comparative history of public policy. Cambridge, Polity Press: 192-241.

Therborn G. (1995). European Modernity and beyond. The trajectory of European societes 1945-2000. London, Sage.

Verkleij H. (1989). Vulnerabilities of very long-term unemployed in the Netherlands: results of a longitudinal study. In: Starrin B.-TSvens-son P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 79-100.

Warr P. (1987). Work, unemployment and mental health. Oxford, Clarendon Press.

Whelan O, Hannan D., Creighton S. (1991). Unemployment, poverty and psychological distress. Dublin, Economic and Social Research Ins­titute.

A nyugati kapitalizmus fejlődési mintáit alapul vevő érvelések a Kelet-Közép-Európában lejátszódó átalakulási folyamatokat „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" (Offe, 1990) és az „aszinkronitás" (Dahrendorf, 1990) központi problematikájával jellemzik. Ezek az elnevezések olyan mélyen meghúzódó el­lentmondásokat és óriási ellenerőket kívánnak jelölni, amelyek valószínűleg a történelmi események rendkívüliségéből fakad­nak. Az „aszinkronitás" kifejezés azokra a drámai nehézsé­gekre vonatkozik, amelyek a politikai, a gazdasági és a tár­sadalmi rendszerváltás eltérő sebességéből erednek. Ezzel szemben „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" az irányítói szféra szerkezeti hiányosságait és inkompatibilitását húzza alá – mindazt, ami a politikai demokrácia és a kapitalista pi­acgazdaság egyidejű kialakításához szükséges.

A reformelit paradigmája egyfelől abban áll, hogy a piacgaz­daság nem pusztán együtt jár a politikai demokráciával, de az előbbi egyenesen követelmény az utóbbi megszilárdulásához. Másfelől viszont, a demokratikus állammodell alkalmatlannak és diszfunkcionálisnak bizonyult a „dinamikus piaci rendszerek" ki­építése szempontjából. Sőt, ezek mozgásai éppenséggel akár alá is áshatják a politikai demokráciát. Jóllehet a kapitalista pi­acgazdaság kialakítása a legfőbb rendszerváltó folyamatok, pél­dául a magánosítás beindításához a politikai legitimáció külö­nösen magas fokát követeli meg, az átalakulás támogatottsága az idő előrehaladtával fogyatkozik. Ez a következménye az át­alakulás nagy társadalmi árának és egyre nagyobb létszámú veszteseinek. Kétségtelen, hogy a demokrácia egyfelől meg­ajándékozza az egyént a közös cselekvés, az érdekképviselet lehetőségeivel, ám másfelől ahhoz, hogy ezekkel élhessen is, az anyagi források még nem állnak rendelkezésre.

A fentebb leírtak közé tartoznak az olyan szerkezeti prob­lémák, mint például a „poszt-szocialista vezetőhiány" (Wiesenthal, 1991). Ez általában azt a paradox helyzetet jelöli, miszerint a változások végrehajtásának vagy esetleges körül­bástyázásának a vezetők, illetve testületeik egyetértésével, egyeztetett indokok és érdekek alapján kellene végbemennie, miközben maguk a vezetők és testületeik valójában csak ilyesfajta változások következtében kerülhetnek felszínre. Az a tény, hogy magánszereplők hiányában a tőkés piac megte­remtése kezdetben mint politikai cél tűzhet ki, ahhoz a dilem­mához vezet, melyet Staniszkis (1990) így írt le: az állam rá­kényszerül arra, hogy a gazdaság meglévő szereplőivel, azok érdekképviseletével mint a majdani szereplők és érdekek el­képzelt megtestesítőivel működjék együtt – az ehhez szüksé­ges források és kompetencia nélkül.

A gyökeres átalakulás kezdetén a legtöbb munkáltatói szö­vetség csak embrionális állapotban volt. Összetételük és vá­lasztókörük a későbbiekben is – az állami szféra összeomlá­sa, a folyamatban lévő magánosítás és a multinacionális cé­gek megjelenése következtében – bizonytalan és heterogén maradt. Így a kollektív vezetés érdekegyeztetésben kívánatos szerepét, amelyre jelenleg törekednek, nem képesek mara­déktalanul betölteni.

Ezzel egyidejűleg a szakszervezetek annak a hagyomány­nak a részét képezik, amelyet a „fejletlen egyesülési gyakor­lat" (Offe, 1988) elnevezéssel illethetünk annak ellenére, hogy szakszervezeti tömörülések mindenhol léteztek – a pártállami rendszerbe ágyazva. Ezt szem előtt tartva feltételezhetjük, hogy a poszt-kommunista társadalmakból hiányoznak azok a közvetítő szervezetek, amelyek biztosítanák a kommunikációt és a koordinációt az intézkedések és a gazdaság, az egyén és környezete között. Más szóval ezeknek arra kellette ke­resniük a választ, vajon hozzájárulnak-e a fentiek az átalaku­lással járó, társadalmi áldozatvállalás olyan fokú megosztásá­hoz, ami közmegegyezést vagy legalábbis toleranciát igényel; erősítik-e az új demokratikus államrend konfliktusfeloldó ké­pességét, illetve elősegítik-e ezt azáltal, hogy a döntéshozatali kompetenciát fokozatosan átengedik az autonóm tárgyalópart­nereknek.

A „paradoxon", illetve „dilemma" kifejezések legalább annyira vonatkoznak a szakszervezetek létrehívásának szer­vezeti politikájára, mint stratégiai választásaikra és cselekvési területeik behatároltságára. Bizonytalan örökségükön túl a csoportérdekek megjelenítése terén, úgy tűnik, a privatizáció során, s általában a foglalkoztatási helyzet romlásának és vál­tozásainak következtében szervezeti létük alapját veszítik el. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy reprezentativitásuk nem felel meg a valóságos helyzetnek, nincsenek tárgyalási (alku-) po­zícióban. Ezen túlmenően nem fogékonyak az olyan konflik­tusokra, amelyek mozgósítanák és kötelezettségvállalásra késztetnék őket a tagság kitartó türelmének elnyerése érde­kében. Éppen független szakszervezeti újjászületésük miatt legfeljebb arra képesek tagságaiktól „mandátumot" szerezni, hogy elfogadják a fogyasztás és a jövedelmek szigorú meg­szorításait – ha ugyan a tagok bíznak abban, hogy a lehet­séges növekedés bekövetkeztével a szakszervezetek pozíci­ójuknál fogva majd minden addigi hibát helyrehoznak.

A szakszervezetek túlságosan közvetlen bekapcsolódása az állam által vezérelt átalakulásba és a restriktív politikába ingatag legitimációjuk még további gyengülését idézheti elő, mivel eltorlaszolja előlük a szabad alku göröngyös útját, és ismét a politikai gyanakvás célpontjaivá teszi őket. Ezzel szemben az önként vállalt távolmaradás a fenti folyamatoktól a küzdőtér elhagyását jelentené, és megfosztaná őket annak esélyétől, hogy a szakszervezeteket érintő, a rendszervál­tással kapcsolatos döntéseket befolyásolják.

Mindez kritikai szembenállást követel azokkal a rend­szerváltó elméletekkel szemben, amelyek a Kelet jövőjét a Nyugat múltjában látják, s úgy tekintenek a rendszerváltásra, mint egy absztrakt modellt célként maga elé tűző folyamatra, amely két, egymással gyökeresen ellentétes rendszer közötti teljes szakadáshoz vezet. Valójában a rendszerváltás tényleges menetét a konkrét, sokféle érdekeltségű résztvevők kézzelfog­ható, gyakorlati tevékenysége határozza meg. Ez sokszor nem csupán a régi rendszerhez kötődő mechanizmusok, intézmé­nyek és szervezeti elemek egyszerű eltűnésében nyilvánul meg, hanem a megváltozott körülmények közötti újjáalakulásukban, új formáik és funkcióik felvállalásában.

Az elmondottak a szakszervezeti mozgalomra is vonatkoz­nak. Érvényesek egyrészt a lengyel és a magyar szakszervezeti fejlődés bizonyos szervezeti vonásaira (a megújult utódszerve­zetek tekintélyes súlyára és a Szolidaritás uralkodó jellegére); másrészt a szakszervezetek és a kormányok közötti viszonyra és a szakszervezetek társadalmi helyzetének természetére; harmadrészt a szakszervezetek bevonásával megvalósuló tár­sadalmi integráció mintáira (szimbolikusság és konfliktus szem­ben a jogi úton való intézményesüléssel), avagy a szakszerve­zeti politikára hatást gyakoroló sajátos társadalmi-gazdasági háttérre (például arra, ahogyan ezt a politikát a – többek között részben a korábbi „második" gazdaságon alapuló – informális gazdaság meghatározza). Ez mind a politikai demokrácia, mind a piacgazdaság esetében azt jelenti, hogy helytelen volna egy olyan megközelítéssel kísérletezni, amely a szakszervezeti rendszerek fejlődését és ennek összefüggéseit abból a szem­pontból értékeli és elemzi, hogy azok mennyiben hasonlatosak a nyugati modell elvonatkoztatott céljaihoz. Ez a megközelítés éppen azokat a sajátosságokat nem érintené, amelyek a kelet-közép-európai szakszervezeteket megkülönböztetik a nyugati­aktól.

Megfigyeléseink kiindulópontja a gazdasági szféra egyfajta meglepő irányváltoztatási folyamata. A gazdasági rend­szerváltás kifutását tekintve Lengyelország és Magyarország a 80-as évek végéig szöges ellentétben állt egymással. A köz­vélemény Magyarországot tartotta az óhajtott piacgazdaság majdani első megteremtőjének, ezzel szemben Lengyelország szempontjából különösen nehéznek ítélte meg a gazdasági szerkezetváltást. A Kádár-éra gazdasági reformjainak öröksé­gét nemcsak kiaknázható gazdasági előnynek tekintették, ha­nem modem, a rendszer polgárosodása szempontjából ked­vező társadalmi környezetnek is. A Lengyelországról szóló vé­lekedés az elkeserítőbb gazdasági helyzeten túl sokszor arra a politikai kultúrára is célzott, amely azt valószínűsítette, hogy a demokrácia kikiáltását egy populista politikai stratégia fogja követni, amely szorosan kötődik az erős, obstruktív szakszer­vezetekhez. Ám időközben ez a két ország szerepet cserélt. Míg Lengyelországnak sikerült az átalakulás nyomása alól ki­kerülve a növekedés útjára állnia, addig Magyarország tartós pénzügyi egyensúlyzavarral küzd.

Ebben az írásunkban nem a rendszerváltás egészéről, ha­nem a szakszervezetek átalakulásáról kívánunk világos képet nyújtani. A kérdést a politikai kultúra összefüggésében vizs­gáljuk, a rendszerváltás kezdeteitől. A szakszervezeti helyzet változásaival összhangban egyfelől a szervezeti formák kö­zötti kölcsönhatásra és a szakszervezeti cselekvési min­tákra összpontosítjuk figyelmünket, másfelől arra: hogyan vonja be, illetve rekeszti ki döntéshozatalai folyamán a kormányelit a szakszervezeteket az átalakulás irányításá­ból.

2. A civil társadalom és a szakszervezetek

Az elemzők A 80-as évek „alternatív társadalmainak" jellem­zésekor általában az 50-es évek közepe óta érvényes külön­féle politikai összefüggésekre és társadalmi tanulási folyama­tokra hivatkoztak. Az a fajta kollektivista, konfliktuskereső politizálási mód, amilyet a Szolidaritás gyakorolt a társadalom és az állam szembenállása idején, a lengyel „civil társadalom" legfőbb jellemvonása volt. Ezzel szemben a magyar „alternatív társadalom" sajátossága a „polgári öntudathoz" való visszaté­rés folyamatában, a depolitizált társadalom egyéni túlélési stratégiáiban ragadható meg, amit a második gazdaság kép­viselt. E „civil társadalom" résztvevőit a „citoyen" és a „pol­gár" elnevezésekkel illették (Frentzel-Zagorska, 1990).

Az elemzések mindkét országban hivatkoztak a fennálló rendszer és az „alternatív társadalom" természete közötti összeférhetetlenségre, ugyanakkor az eltérő kulturális öröksé­geket mint az átalakulási folyamat gerjesztő erőit értelmezték.

Magyarországon az elemzők kételkedtek abban, vajon a 80-as évek kisvállalkozói képesek lesznek-e elindítani egy olyan helyi vállalkozói réteg kialakítását, amely készen áll majd a kockázatok vállalására, képes lesz a felhalmozásra és a gaz­dasági átalakulás véghezvitelére. A „második" és „harmadik" gazdaság közötti szoros összefonódás körükben olyan viselke­dési mintákat alakított ki, amelyek könnyen az átfogó gazdasági liberalizáció ellenzőivé tehették volna őket. Ugyanakkor tény, hogy a második gazdaság mint „a modernizáció területe" sem­miképpen sem játszott közvetítő szerepet a „gazdálkodó polgár" politikai érdekartikulációja és a politikai hatalom monopóliumával rendelkező párt között a piaci tényezők és a gazdasági „auto­nómia" részleges átrendezése érdekében. Ellenkezőleg, a má­sodik gazdaság a kompromisszumok és a „békés egymás mellett élés" depolitizált területét hozta létre a társadalom és a hatalom között. Ez olyan nagy mértékben sikerült, hogy a dolgozók többsége egyénileg próbálkozott egyre súlyosabbá váló mindennapos gazdasági gondjai leküzdésével. Kisebb kö­zösségek hálózatai jöttek létre, és elfogadottá vált a kettős jö­vedelemszerzés, illetve munkaviszony. A dolgozói csoportok in­formális és szelektív egyezkedési stratégiái fontos szerepet ját­szottak az állami vállalatok termelési stratégiáinak kialakításá­ban. Változás iránti rugalmasságuk – az állandó hiányok követ­keztében – nélkülözhetetlennek bizonyult a vállalati vezetők számára. Magyarország a 80-as évek végéhez az érdekképvi­selet alaposan megosztott szervezeteinek konglomerátumaként érkezett, melyből hiányoztak a szolidaritás jellegzetes elemei és a jogegyenlőség elfogadása. Ebben a környezetben a hiva­talos szakszervezetek jelentéktelennek bizonyultak, tekintélyt sem igen élveztek. A dolgozók azonban továbbra is passzív részesei maradtak a bürokratikus-paternalista szakszervezetek által működtetett szociális rendszernek. Ezzel szemben a mun­kásság szakszervezetszerű csoportosulásai kezdtek érdekkép­viseleti tevékenységbe, általában szorosan együttműködve a vállalatvezetéssel és mellőzve a párthoz való kötődést. Ennek megfelelően, a demokrácia beköszöntével a régi szakszerveze­tek legitimációja kétségessé vált, egyben passzív szerepre is kényszerültek. Eközben az alternatív egyesületek, amelyeket ugyancsak e változás hívott életre, szintén képtelennek bizo­nyultak felülemelkedni a pusztán szemlélődő szerepen.

A demokratikus átalakulás a társadalom tágabb értelmű megjelenítése nélkül az újjászülető pártpolitikai elit tárgyalásain dőlt el, és a szakszervezetek sem tudtak igazi hatást kifejteni. A nagyon alacsony választási részvétel következtében nem volt véletlen, hogy az első szabad választás két fordulója vé­gül egy konzervatív koalíciót eredményezett, amely a Kádár­rendszer egykori visszafogottabb ellenzékének volt része. Szemben a liberális pártokkal, amelyek nyíltan szembefordul­tak a pártállami renddel, és a gazdaság radikálisabb átalakí­tását követelték, a konzervatívok a „nyugodt erő" képét su­gallták magukról. Ennek megfelelően a piacgazdaságba való fokozatos, viszonylag fájdalommentes átmenetet hirdették.

Magyarországtól eltérően a lengyel „civil társadalom" nem annyira a gazdaság titkos búvóhelyein és az államszocialista társadalom párhuzamosságaiban alakult ki, mint inkább a po­litikai rendszerrel való szembeszállás során. így Lengyelor­szágban a modernizáció erősebben kötődött a demokratikus átalakuláshoz és a politikai autonómiához, amelyet a Monoli­tikus politikai hatalom visszaszorításával, majd elmozdításával értek el. Minthogy a társadalmi ellenállás szakszervezeti kön­tösben jelentkezett, a demokratizálódás a Szolidaritás hivata­los elfogadását követelte, független szakszervezetéket. Ez ugyancsak az OPZZ-n belüli, párthű gyári szakszervezetek ellen irányult, amelyeket a Szolidaritás nyílt ellenzékeként a rendkívüli állapot bevezetése után hívtak életre. Az 1988-as sztrájkmozgalomban a Szolidaritás reaktivizálódása a politikai helyzet romlását jelezte, egyben háttérül szolgált a „kerekasztal-tárgyalások beindításához, melyek az átalakítással járó konfliktusok enyhítését tűzték ki célul. A modernizáció feltétele tehát az volt, hogy a Szolidaritás olyan pozícióhoz jusson, melyben a demokrácia működéséhez szükséges rend­szerváltás fő elindítója lehet. Egyes elemzők fenntartásokkal nyilatkoztak a Szolidaritás politikai kultúrájáról, amelyet – a munkásosztályról teremtett „mítosznak" megfelelően – az egyesülés legelterjedtebb formáival és morális értelemben fundamentalista gondolkodásmóddal lehetett jellemezni. Ezek a vonások szolgáltathatták a táptalajt a populista politikai stra­tégiákhoz, és jelentettek akadályt a rendszerváltás ösvényén, mivel általuk egy átalakulás ellenes szakszervezeti erő lépett hivatalba (Staniszkis, 1991).

A két ország szakszervezeti rendszerei között nyilvánvalóak a szervezeti és ideológiai különbségek. A lengyel, illetve ma­gyar szakszervezetek (párt)politikai szerepvállalása alapvető­en más. Emellett az alternatív egyesülések számos formája igen sajátos társadalmi súlyt és szakszervezeti jelleget kapott. Ez mind a mai napig hat. Ha a viszályokat úgy értelmezzük, mint a társadalom integrációs és összetartó folyamatainak le­hetséges „modern" élesztőjét, a szakszervezeti lét és cselek­vőképesség alapvető kifejezésmódját, akkor ez a két ország lényegi különbségeket árul el ilyenfajta képességei tekinteté­ben. Ennek egyik mutatója a sztrájkok és tüntetések gyako­riságának és jellegének éles kontrasztja, azaz a sztrájkok el­térő jelentősége.

Lengyelországban minden nagyobb sztrájkmozgalom külön hangsúlyt kapott abból a szempontból, hogy milyen körülmé­nyek között, milyen szervezeti és rendszerváltó politikával jött létre. A sztrájkharcok egyfelől hozzájárultak a szakszervezeti rendszeren belül zajló szervezeti átalakulási folyamatokhoz, a szakszervezetiség mibenlétének átfogalmazásához, vala­mint újabb cselekvési lehetőségek feltárásához. Másfelől vi­szont megmutatták, hogy a politikai elit vezérelte rend­szerváltást a társadalom még mennyire fogadja el, vagy már elutasítja azt. Ezáltal hatást gyakoroltak a politikai irányvál­toztatásokra. A nyílt társadalmi összecsapások csökkenteni tudták a jellegzetes rendszerváltási bizonytalanságot, ami az irányítói körök és kölcsönös viszonyaik legitimációját, cselek­vési lehetőségeit és integrációját jellemezte.

Ezzel szemben Magyarországon még a nagyobb szakszer­vezeti tömörülések ritka megmozdulásai sem bizonyultak elég jelentősnek összetartó erejüket vagy a szakszervezeti rend­szer megváltoztatását illetően. A lengyelországi nyílt társa­dalmi ellentétektől és jelképes integráció formáitól eltérően, Magyarországon lényegesen nagyobb szerephez jutott a formális, intézményes átrendezés és a hivatali pozíciókért való küzdelem.

A kezdeti időszakban a politikával átitatott lengyel társada­lom konfliktusélményei és a Szolidaritás konfliktusokban való jártassága a fokozott ellenállás lehetősége helyett számos egyéb módon jutott kifejezésre. Ez volt az a „társadalmi tőke", amely a gyökeres rendszerváltás folyamatában, ideértve a szi­gorú fogyasztási megszorításokat, megmutatkozott.

A kormányra került Szolidaritás-elit átütő reformjainak bein­dításához inkább számíthatott a Szolidaritás kezdeti támoga­tására, mint ahogy az Magyarországon a magyar szakszer­vezetek esetében alakult. A sokkterápia társadalmi következ­ményeinek enyhítésére a konszenzusos politika hatásos tak­tikának bizonyult, de bármikor fel lehetett függeszteni. Ez mind a kormány, mind a szakszervezetek részéről az intéz­ményesült „új érdekképviseletek" nyílt elutasítását jelentette.

A Szolidaritás „éthosza" mint alapjaiban szilárd, politikailag jelképes erejű közmegegyezés vált a sokkterápiát legitimáló hivatkozássá. Ez egy olyan, a demokráciába és a piacgazda­ságba vezető reform elfogadását jelentette, amelynek gazda­sági szakértők írják majd elő sajátos ütemtervét, és amelyet egy heroikus társadalomtól el lehetett várni. A szakszervezet politikai bevonását e konszenzussal, azaz a vezérek kezdeti perszonáluniója és a Szolidaritás szakszervezet nem hivata­los, kiváltságos politikai helyzete által sikerült elérni. A szak­szervezeti vezérkar politikai részvétele a gazdasági átalakulás során a szakszervezeti politika intézményi szerkezetének fe­lülvizsgálatára, valamint a szociális sokk érintettjeinek felké­szítésére korlátozódott. A „normális" szakszervezeti cselekvés területeit, így a bérpolitikát valójában nem érintették. A vállalati béralkut központi vezérelvek irányították, amelyeknek a mel­lőzését büntetőadó (popiwek) kirovásával fenyegették. A szak­szervezetek „megegyezéses" bevonása azonban nem szün­tette meg a konfliktusokat. 1989-ben a Szolidaritás mint jelkép körül zajló vita már nemcsak hogy csúcsszintű háborúskodás­hoz vezetett, de olyan konfliktussal fenyegető folyamatot in­dított el, amely a szakszervezeti és a politikai elit egymástól való határozott elkülönítése felé tartott. 1990-berfTsmét mu­tatkozott társadalmi konfliktus és sztrájktevékenység, ám a politikai átalakulás iránti konszenzus és a Szolidaritás éthosza megakadályozta a meglévő, újratermelődő érdekkülönbségek kifejeződését. Üzemi szinten a „védernyő", amelyet a Szoli­daritás az átalakulási folyamat érdekében bontott ki, a szak­szervezeti aktivisták politikai értékválasztásán nyugodott (Gilejko és mások, 1992), illetőleg azon az ellentmondáson alapult, amely a szakszervezet tagsága és klientúrája szintjén a politikai átalakulás eltérő megközelítései és a gazdasági ér­dekek között feszült (Gardawski, Zukowski, 1994).

A lengyel szakszervezeti rendszer megkülönböztető voná­sát – egyre szélesedő ideológiai polarizáció közepette – a két nagy szakszervezeti tömörülés, a Szolidaritás és az OPZZ felemás politikai kettőssége adja. A két szervezetnek nemcsak a vezetősége, de üzemi aktivistái is egyértelműen különböző­en viszonyultak előbb a rendkívüli állapothoz, majd a Balcerowicz-tervhez. A Szolidaritás vezetői nyilvánvalóan megér­tőbb álláspontot foglaltak el a privatizáció és a teljesítmény­függő elosztás kérdéseiben, mint tették azt inkább államköz­pontú felfogású kollégáik az OPZZ-n belül (Gilejko-Gardawski, 1992).

Hasonló eltérés volt megfigyelhető a két szervezet támoga­tói között is. Alacsonyabb taglétszáma ellenére a Szolidaritás jóval nagyobb politikai tekintéllyel és mozgósítási képességgel rendelkezett, mint vetélytársai. Politikai gyökerei és erkölcse lehetőséget kínált részint kiváltságos politikai helyzetének, ré­szint szervezete elkülönülésének indoklására is. A tárgyaláso­kon közösen létrehozott és a Szolidaritás által védelmezett radikális gazdasági sokkterápia-terv támogatásának erőforrá­sát nem pusztán a kezdeti politikai konszenzus, hanem a tár­sadalom politikai érzékenysége és konfliktusvállaló képessége is biztosította.

Ennek az elsősorban politikai és jelképes „beavatottságnak" az elkerülhetetlen bomlási folyamata a gazdasági újjászerve­zés szerkezeti törésvonalai és a rendszerváltással járó re­cesszió szociális következményei mellett a későbbiek során éreztette hatását az átalakulás ütemében és irányaiban, va­lamint a lengyel szakszervezeti mozgalom széthullásának je­leiben. A demokratikus és gazdasági átalakulás kezdetétől végbemenő elkülönülés a vezetők, a pozíciók és az érdekek között olyan, eltérő pozíciójú vezetők sokaságának felbukka­nása gyanánt fejlődik ki Lengyelországban, akiknek mindegyi­ke a Szolidaritás örökösének tekinti magát.

A Lengyelországgal összehasonlítva depolitizált és szociá­lisan mélyen tagolt Magyarország egy nagyon eltérő rend­szerváltási politika színterévé vált, mely a konzervatív kor­mánykoalícióban öltött testet. Ez az irányzat a „fokozatos köz­pontosító" elnevezést kapta (Bruszt, 1993); egyrészt tétovasága miatt, amely a szabadpiac iránti fenntartásaiból eredt, másrészt az állam szabályozó szerepe iránti elkötelezettsé­géből fakadóan, amely egyfajta parlamenti abszolutizmus for­májában nagymértékben kirekesztette a társadalmi tömörülé­seket. A „fokozatosság" és az „államközpontúság" ugyanakkor feltűnően nem állt összhangban egymással. Míg a gazdaság­politika területén óvatos átalakulási lépések váltakoztak várat­lan kitörési kísérletekkel (radikális importliberalizáció, a vállal­kozások likviditásának törvényi szabályozása), addig a szoci­álpolitika a szakszervezetek semlegesítése és részleges be­vonása között ingadozott. Az összhang azért hiányzott, mert a magyar társadalomnak nem volt össztársadalmi szintű tapasztalata a konfliktusok kezelésében, de nem jött létre jelképes jelentőségű összefogó erő sem. Ehhez járult még az elbizonytalanodás is, amely a fentiek úgyszólván „funkci­onális megfelelőiként", jogi intézményesüléshez és legitimáci­óhoz vezettek.

A magyarországi demokratikus átalakulási folyamat legjel­lemzőbb vonását, amely az eliteknek a társadalmat kizáró megállapodásában nyilvánult meg, a legitimáció és a törvé­nyesség fordított arányában találhatjuk. Az előző rendszer in­tézményeinek és politikai résztvevőinek legitimációjával való gyökeres szakítás ellenére azok jogszerűségét és jogfolyto­nosságát minden kétséget kizáróan elismerték. Az alkotmány­ról folyó vitával kapcsolatban Kis János (1994) úgy érvelt, hogy az alkotmányból azért hiányzik a jelképes jelentőségű egyesítő erő, mert az nem egy közösen megalapozott törvény, hanem a politikai nómeklatúra munkájának az eredménye. Ezt a magyarázatot úgy is fel lehet fogni, mint az ország gazda­sági rendszerváltó politikájának sajátos alapfeltételét. Len­gyelországgal szemben a magyarországi rendszerváltás nem ébresztette fel a „közösségi lelkesedés tartalékait", ami a tár­sadalom bevonása révén védelmi eszközei szolgálhatott volna a piacgazdaságba való átmenet súlyos követelményeivel szemben. A politikai irányító körök, bármilyen is volt politikai meggyőződésük, képtelennek bizonyultak visszatérni a meg­egyezéshez vezető útra, s egy olyan reform mellett síkra száll­ni, amely a demokráciát és a piacgazdaságot egymással azo­nos jelentésűnek ismeri el, és a súlyos szociális terheket mint ezek elkerülhetetlen velejáróját fogadja el.

A lengyelországi politikai szimbolikussággal ellentétben az intézkedések inkább az eljárások és intézmények jogszerűsé­gére támaszkodtak. Ennek megvoltak a maga következmé­nyei a rendszerváltáshoz vezet út kiválasztásában. Először is, ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett érvényt sze­rezni olyan, hosszú távú gazdaságpolitikai terveknek, amelyek a meglévő érdekektől elszakadtak. Ez Lengyelországban si­került. Másodszor: bár a konzervatív kormánykoalíció törvé­nyes alapokon és egyértelmű parlamenti többségen nyugo­dott, egy depolitizált magyar társadalommal a háttérben na­gyon is bizonytalan volt afelől, mennyi bizalmat is élvez va­lójában. Lengyelországtól eltérően, politikai élcsapat-felfogása nem engedte meglátni a gazdasági átalakulásban a történelmi léptékű fejlesztés lehetőségét. A konzervatívok inkább a régi rendszerrel való politikai szakítás élcsapatának tekintették ma­gukat. Ez a szakítás a kommunizmus okozta veszteségeket kívánta volna „megtéríteni" a történelmi folytonosság és a kollektív emlékezet, az értékrend és az erkölcs területein. Ugyan­akkor a premodern jelképekhez és szertartásokhoz való visszatérés és a történelem művi rekonstrukciója közben a kormánynak nem sikerült még jelképes tőkét sem felhalmoz­nia a piacgazdaság megteremtésének nagy tervéhez. Ehelyett hozzájárult a pártok közötti polarizációhoz, és kiábrándította a lakosság túlnyomó többségét. Mindezekkel együtt sem for­dult el szégyenlősen a társadalmi viszályoktól, hanem az ál­lami apparátus irányítói, illetve később az állami tulajdonú nagyvállalatok vezetői között próbált szövetségesekre találni (Szálai, 1992) – a társadalom egésze helyett. Kezdetben in­kább a szakszervezetek semlegesítésével próbálkozott, mint­sem azzal, hogy bevonja őket rendszerváltó politikájába. Ezt a felfogást az a tény is alátámasztotta, hogy – Lengyelország­gal ellentétben – Magyarország „több piaci vonást, de gyengébb szakszervezeteket" örökölt (Bruszt, 1993). A de­mokratikus átalakulás jegyében újonnan létrejövő pluralista szakszervezeti rendszer legalább négy meghatározó szem­pontból különbözött a lengyelországitól. Ezek mind hozzájá­rultak ahhoz, hogy a szakszervezetek közvetítői szerepe a kormány rendszerváltó politikája tekintetében már kezdettől fogva kétségbe vonható és ingatag volt. Míg Lengyelországra nem, addig Magyarországra illett az „egyesülési fejletlenség" kifejezés.

1. A szakszervezetek gyenge reprezentativitásuk és legiti­mációjuk következtében tagságukat csak korlátozottan tudták mozgósítani, illetve elkötelezni.

2. A túlzott horizontális és vertikális tagoltság egyszerre tet­te nehézkessé a központi szintű érdekegyeztetést és a szak­szervezetek és a kormány közötti tárgyalásokon kialakult kompromisszumoknak a tagszervezetekre kényszerítését.

A hatalmi egyensúly megbomlása és az újonnan létrejövő egyesületek konkurenciája arra kényszerítette a régi szak­szervezeteket, hogy alávessék magukat egy megújítási folya­matnak, melyből a régi, monopolhelyzetű szervezet helyett négy szakszervezeti szövetség került ki. Az újjászerveződés eredményeként kialakult függetlenség és plurális jelleg szám­űzte a korábbi szakszervezeti vezetőségi testületek haszon­leső gondolkodásmódját, amely a költség-haszon elv szem­pontjából mérlegelte a szervezeti stratégiát, és egyáltalán nem vette figyelembe egy közömbös tagság tényének követ­kezményeit. Ezt felfoghatjuk akár az intézményes újjászerve­zésre visszaható, azt kiegészítő folyamatként is. A monopol­helyzetű állampárt hatalomvesztése, a demokratikus többpárt­rendszer megjelenése, az állami tulajdon monopóliumá­nak előre látható megszűnése, valamint a magánszektoron belüli és az állami foglalkoztatás között várható differenci­álódás következtében egy ilyen irányú igazodás megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy csökkentse a destabilizáció és a legitimációs veszteség kockázatát. Egyidejűleg a cselekvési területeket is közelebb hozta a különböző dolgozói csoportosulások érde­keihez. A szervezeten belüli újjászerveződési folyamatot ki­egészítette a kompromittálódott felső tisztségviselők leváltása, demokratikus működési szabályok bevezetése és az ideoló­giai elkötelezettség revíziója. Ez utóbbi magában foglalta a jövőbeni pártsemlegesség kihirdetését és az iparban az állami tulajdon fenntartása melletti ismételt kiállást, ami a dolgozók védelmét tűzte ki célul a piacgazdaság várható kockázataival és a „tulajdonvesztéssel" szemben.

E horizontális felaprózódással párhuzamosan egy vertikális irányú is végbement. A hazai vállalati és ágazati szakszerve­zetek keretében működő szervezetek az újonnan létrejött szö­vetségeken belül széles körű autonómiához jutottak. Ez a deklarált centralizmus-ellenesség egyrészt azt tükrözte, hogy az ideológiai normákat hordozó egységes erő hiányzott a régi monopolhelyzetű szövetségből és az alá tartozó szerveze­tekből. Másrészt a 80-as éveknek arra a tendenciájára is utalt, amely a vezetőségtől függő „vállalati szakszervezetekre" törekedett (Tóth, 1992). A magánosítás és a piacosítás kény­szereinek árnyékában a fenti vonás új jelentést kapott. Ellen­pontként hozható fel a három újonnan megalakult alternatív szakszervezeti tömörülés centralizmus-ellenessége,^ amely egyszerre fakadt gyakran spontán jellegű, decentralizált meg­jelenésükből és vehemens demokratikusságra-törekvésükből, amely a hatékonyság minden szervezeti szempontján felülke­rekedett. A belső demokrácia radikális irányzatai különösen a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája esetében kapcsolódtak össze azzal a stratégiai törekvéssel, hogy egy „alulról jövő" szervezetet alakítsanak ki.

3. Szemben a Szolidaritásnak kedvező lengyelországi „du­alizmussal", Magyarországon egy sajátos, a régi szakszerve­zetek számára kedvező „aszimmetrikus dualizmus" nyert tért. Ezt a szervezetek politikai súlya és politikai legitimációja -azaz a szervezeti reprezentativitás és politikai szerep – közötti ellentmondással lehet legjobban jellemezni. Bár a frissen ala­pított alternatív tömörülések csupán a megfelelő választási te­rületek kisebbségét tették ki, demokratikus legitimációt élvez­tek. Ezért a vezető kormány-, ilI. ellenzéki pártokhoz fűződő laza kapcsolataik révén – bár korlátozott mértékben – hatást tudtak gyakorolni a politikai rendszerre. Ezzel ellentétben az utódszervezetek meg tudták őrizni hegemóniájukat mind az ipari, mind a kereskedelmi és a közalkalmazotti szférában, noha demokratikus legitimációjuk kezdetben vita tárgyát ké­pezte. Az átalakult „utódpártok" választói „gettósodása" követ­keztében a politikai rendszer egyetlen pártjához sem kötődtek igazán. Ez a helyzet a legitimációs és vagyonmegosztási küz­delemben tartós lövészárok-háborúhoz vezetett, amely egé­szen 1992-ig hatással volt mind a kormány és a szakszerve­zetek közötti, mind a szakszervezeti tömörülések egymás kö­zötti kapcsolataira. Összességében az alternatív szakszerve­zeteket a dolgozóknak csupán egy képzettebb kisebbségi csoportja hozta létre. A túlnyomó többség továbbra is az új­jászervezett régi tömörülések passzív tagja maradt, vagy egy­szerűen kilépett.

4. Lengyelországgal összevetve: az új politikai elit(ek) és az újonnan megalapított alternatív szakszervezeti csoportok közötti viszony teljesen mentesnek tűnt a pártbeli és szak­szervezeti funkciók átfedésétől. A magyarországi politikai pár­tok helyzete kezdettől fogva meghatározóbb volt, és a szak­szervezetek iránt is tartózkodóbban viselkedtek. Mivel az al­ternatív tömörülések csak marginális szerepet játszhattak a demokratikus átalakulás folyamán, nyomokban sem élveztek olyan politikai pozíciót, mint a Szolidaritás a maga történelmi­leg megalapozott erkölcsiségével. A magyar szakszervezetek – önmeghatározásuk szerint – pártpolitikailag nem kötelezték el magukat, ugyanakkor a konzervatív és a liberális pártok sem tekintették önmagukat szakszervezeti pártoknak. Inkább hajlottak arra az álláspontra, hogy a szakszervezetek poten­ciális gátjai a piacgazdaságba való átmenetnek, ahelyett, hogy olyan tárgyalópartnert láttak volna bennük, aki éppen annak elfogadtatását segíthetné elő a dolgozók körében. En­nek az általános helyzetképnek az lett a következménye, hogy az alternatív szakszervezetek az Érdekegyeztető Tanácson (ÉT) belül korlátozott és ellentmondásos szerepet játszottak (Héthy, 1993; Ladó, 1994). A lengyelországi szimbolikus köz­megegyezéssel ellentétben, Magyarország az ÉT által egy há­romoldalú egyeztetést vezetett be, amely formáját tekintve vi­tatható, egységes tartalommegjelölését tekintve pedig hiányos volt. Egyrészt a munkáltatói és a szakszervezeti oldal kétség­be vonható képviselői minősége és a tisztázatlan hatáskör­megosztás a parlament és az ÉT között mindig is ellentmon­dásossá tette az intézményesített érdekegyeztetés e formáját. Másrészt viszont a kormánnyal elért megállapodások mind­össze néhány részleges egyezségre korlátozódtak. Ezek el­sősorban a garantált minimálbér valorizálására és az alacsony jövedelműek adóterheinek enyhítésére vonatkoztak.

3. Az átmeneti időszak

Még az 1993. őszi lengyel és az 1994. nyári magyar politikai hatalomváltás előtt, amely „posztkommunista" pártokat emelt kormányra, mindkét országban feltűnő változások következtek be a szakszervezeti szektorban. Az átrendeződések hátteré­ben mindkét esetben a rendszerváltás csődje húzódott meg, abban a kettős értelemben, mely egyfelől egy széles körű gazdaságszerkezeti csődöt és szigorú szociális kor­látozásokat, másfelől a politikai irányítás és legitimáció kudarcát jelentette. A rendszerváltás eredeti koncepciója megkérdőjeleződött, és az irányítás olyan ütemben veszített legitimációjából, ahogy a lakosság kiábrándult a végrehajtó hatalomból. A kezdeti közmegegyezéshez még elérhető erő­források jószerivel kiapadtak. Miközben a lengyel sokkterápiát rendszertelen intézkedései miatt bírálták, a magyarországi „fo­kozatosságot" azzal vádolták, hogy késlekedik a gazdaság és a vállalkozások átalakításával, magyarán: csak bürokratikus értelemben támogatja a privatizációs politikát, miközben túl engedékeny pénzügyi politikát folytat. Ezen felül még, arra is képtelennek mutatkozott, hogy véget vessen a folyamatosan emelkedő szociális kiadásoknak, amelyeket egyre nehezeb­ben tudtak fedezni. A munkanélküliség és az inflációs ráta szempontjából az átalakulás szociális ráfordításai Magyaror­szágon megközelítették a lengyel szintet.

Lengyelországban a politikai irányítás ás legitimáció csődje az egymást követ kormánykoalíciókban öltött testet. Ez a po­litizáló Szolidaritás-tábor egyre eltérőbb szemléletmódját és feszültségeit tükrözte. Ezzel szoros összefüggésben a kor­mány és a szakszervezet egyfelől fokozatosan eltávolodott egymástól, másfelől felbomlott a Szolidaritás szakszervezeti szárnya. Ez együttjárt az OPZZ relatív megerősödésével és a szakszervezeti rendszer fokozódó megosztottságával. Ezzel szemben Magyarországon a konzervatív koalíció a választási ciklus végéig kormányon maradt. Igaz, hogy eközben belső válságok és súlyos népszerűségvesztés rázkódtatta meg, amely – természetesen más módon – a legnagyobb ellenzéki liberális pártra is hatást gyakorolt.

Paradox módon az a kudarccal végződő politikai beavatko­zás, mely az alternatív szakszervezeti tömörüléseknek kívánt kedvezni a szakszervezetek legitimációs és vagyonmegosz­tási vitájában, végül is a meglévő szakszervezeti rendszer egyfajta újra-megerősödéséhez vezetett. Ezt tükrözte a szer­vezetek között folyó lövészárok-háború időszakos felfüggesz­tése, és az „utód-szövetségek", különösen az MSZOSZ meg­szilárdulása.

A kormányok mindkét országban próbáltak megbirkózni a válsággal, ezért részlegesen felülvizsgálták addigi rend­szerváltó tevékenységüket. Lengyelországban ez bizonyos fo­kú elfordulást jelentett a közmegegyezés eszményétől, és tö­rékeny „korporatista" megállapodásokhoz vezetett, amelyek­ben az OPZZ is helyet kapott. Magyarországon a háromoldalú Érdekegyeztető Tanács, amely elismerte az MSZOSZ-t, hiva­talos rangra emelkedett. Ezáltal a kormány kezdeti semleges­ségi politikája elmozdult a szakszervezetek szélesebb körű bevonásának irányába.

Magyarországon – hogy ne alakuljon ki nyílt társadalmi konfliktus – nagy jelentőséget tulajdonítottak a vitás kérdések intézményes megoldásának, Lengyelországban azonban a sztrájkmozgalmak és tömeges tiltakozótüntetések jutottak lé­nyegesen nagyobb szerephez. Lengyelországban az 1992-es nyári sztrájkhullámnak az állami vállalatok újjászervezéséről szóló Egyezmény lett a következménye. A sztrájkokat az OPZZ-hez tartozó ágazati szakszervezeteken kívül a szakadár Szolidaritás 80 és szindikalista csoportosulások támogatták. Ez a Szolidaritás csökkenő mozgósítási képességét tükrözte. Az Egyezmény formális, korporatista megállapodás formájá­ban kiterjedt az összes szakszervezetre. Ezáltal fokozta a „posztkommunista" ágazati szakszervezetek jelentőségét, to­vábbá véget vetett a Szolidaritás „konszenzusos" integráció­jának és informálisan kiváltságos helyzetének. A törvénycso­mag, amely az Egyezmény elfogadását célozta, emellett még szerkezetátalakítási intézkedések hivatalos rögzítésére is tö­rekedett. Nagy hangsúlyt kapott benne a bankok szerepe az állami vállalatok újjáélesztésében és adósságállományuk ke­zelésében. A megállapodás középpontjában mégis a privati­záció élénkítése állt. Ehhez a munkásokkal kellett egyetér­tésre jutni, és a gazdasági rendszer átalakítását a lehető leg­gyorsabban befejezni. Ám a politikai hatalomváltás következ­tében az Egyezményben rögzített törvénytervezetet a Szejm már nem fogadhatta el.

Az 1992/93-as téli bányászsztrájkot, amelyben a Szolidari­tás ismét kezdeményező szerephez jutott, a tanárok és az egészségügyi dolgozók 1993-as nyári tiltakozó kampánya kö­vette. Részvételével a Szolidaritás kísérletet tett tekintélyének helyreállítására. Ezekkel a feszültségekkel a háttérben a Szo­lidaritás parlamenti csoportja bizalmatlansági indítványt nyúj­tott be, amely a Suchocka-kormány bukásához, illetve a kö­vetkező választásokon a Szolidaritás vezetőségének eltávolí­tásához vezetett.

A szakszervezetek szerepe, melyet ebben a politikai „neki­buzdulásban" játszottak, nem tekinthető „öncélnak". Nyomaté­kosította azt a tényt, hogy a Szolidaritás mint a liberális reform­politika legitimációs forrása kimerült, tehát új önmeghatározást és új szerepet kellett keresnie. A szakszervezeti mozgalom fej­lődését a felemásságtól az egyenjogú politikai dualizmus felé történő elmozdulás jellemezte, mely az OPZZ megerősödő stá­tuszában öltött testet – a Szolidaritás változatlanul jóval na­gyobb politikai tekintélye és mozgósítási ereje ellenére. Ugyan­akkor a Szolidaritás általános elfogadottsága párhuzamosan apadt a Szolidaritás utáni kormányok iránti bizalom elvesztésé­vel. A szakszervezeti indíttatású mozgalom széttagolódását a szakszervezeti szárny átalakulása, majd felbomlása kísérte. A konfliktust rejtő mozgósítási intézkedéseknek és a politikai stra­tégiának – ideértve egy független parlamenti frakció létrehozá­sát is – az volt a célja, hogy segítségükkel leküzdhetővé váljék az az identitási és szervezeti válság, amely a Szolidaritás gyűj­tőjellegéből fakadt. A dolgozók úgy érezték, mintha a Szolida­ritás a kormány meghosszabbított keze lett volna; a kofmány pedig úgy, mintha az reformjának technokrata terveit húzná ke­resztül.

A Szolidaritáson belüli bomlási folyamat három szinten és három különböző irányban zajlott le:

1. A politikai vezetés és a különféle érdekeket képviselő csoportok közötti funkciómegosztás folyamán a vezetői elit és a mozgalom szakértői a politikai osztályon belül független cso­porttá váltak. Más szóval, a Szolidaritás mozgalma a politikai karrier ugródeszkája és az újonc politikai vezetők előtt meg­nyíló lehetőségek tárháza lett. Ezért érezte magára nézve kö­telezőnek az általános értelemben vett átalakulás melletti ki­állást a sajátos szakszervezetői érdekek képviseletével szem­ben. (Erre a szakszervezeti szárny már 1991-ben megadta a maga válaszát: a választáson saját jelölteket állított, majd kü­lön parlamenti csoporttal képviseltette magát. Ezzel szemben, a régi szakszervezetek képviselői, amennyire politikai súlyuk engedte, saját szervezeteik politikai lobbystáinak tekintették magukat.) A mozgalom egy része levált, hogy politikai cso­portot hozzon létre. Ez az értelmiségi tanácsadók exodusát jelentette, ami a szakszervezet gyengülését vonta maga után, valamint megszüntette a szakértői munka megteremtésére irá­nyuló törekvés alapjait.
2. Részleges hanyatlás volt megfigyelhető a gyáron belüli munkásképviselet intézményes helyzetében, a vállalati taná­csokban is. Ezek keretein belül – a Szolidaritás illegalitásának idején – magasan kvalifikált „túlélő" aktivisták megfelelő cse­lekvési teret fejlesztettek ki: a vállalatvezetéssel együttműköd­ve képviselték a gazdasági érdekeket. Egyrészt a költségve­tési támogatások megszüntetését követő racionalizálási kény­szer érdekütközést idézett elő a vállalati irányítás és a dolgo­zók között. Az utóbbiak ezt nem egyszer az „árulás" idejétmúlt erkölcsi kategóriájával illették. Másrészt a vállalati tanácsokon belül olyan privatizációs elképzelések (dolgozói tulajdon/lí­zing) merültek fel, amelyek a végrehajtás során – azaz a ma­gáncégek megalapításával – magukat a vállalati tanácsokat is megszüntették. Kiváltságos tulajdonszerzési jogaik pedig még jobban eltávolították őket a többi dolgozótól.
3. A Szolidaritás identitásválságát a „szürke" szakszervezeti tagok és aktivisták szívvel-lélekkel átérezték, tehát időközben az álláspontjuk is megváltozott. A gyors átalakulásba vetett hit, hogy ti. az a jóléti állam keretei között vezet majd el a „demokráciába és a piacgazdaságba", szertefoszlott. Az újjá­szervezés a mindennapos válság állandósult feladata lett. Ez­zel párhuzamosan elpárolgott a hősies áldozatkészség is a rendszerváltás költségeinek elviselésére. A történelmileg szimbolikus jelentőségű elkötelezettség a nagyobb jó iránt át­adta helyét a meghatározott érdekeket szem előtt tartó, józa­nabb látásmódnak, amelyet, bevallottan, a korábbi szimboli­kusság elutasítása igazolt.

1992 késő őszén Magyarországon az ÉT-n belül a konzer­vatív kormány és a szakszervezetek alkujának eredményeként „szociális paktum" jött létre. Ez ellentmondásban állt az An­tall-kormány gazdaságpolitikai szükségprogram-tervezetével, amely az állami költségvetési hiány kézben tartását célozta.

A költségvetés egyensúlyának megteremtésére irányuló erő­feszítések a bevételi oldalra koncentráltak. Különösen a fo­gyasztási adó tervezett emelése vezetett a magyarországi vi­szonyokhoz képest tömeges tiltakozásokhoz: civil szervezetek kezdtek éhségsztrájkba, s a szakszervezetek is sztrájkokat helyeztek kilátásba. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a fokozódó belpolitikai feszültség ellenére, melyet a jobboldali populista irányzatok előretörése idézett elő, a kormány kon­szolidációs javaslatainak országgyűlési elutasítására és a ko­alíció esetleges szétesésére számíthatott. A mérleg másik ser­penyőjében pedig ott voltak a szakszervezetek a maguk szer­vezeti és legitimációs válságával, amely múltjukból és/vagy a rendszerváltás és a foglalkoztatás elmélyülő válságából eredt. Mindez azt jelenti tehát, hogy a „szociális paktum", mely egy igen gyenge kormány és igen gyenge szakszervezetek közötti tárgyalások eredményeként született meg, legitimációs és sta­bilizációs szempontból öngólnak bizonyult mindkét fél szerve­zeti- és hatókörén belül (Greskovits, 1995).

A kormány a két évvel korábbi taxisblokád óta javuló konf­liktuskezelő képességet mutatott. A szakszervezetek bevoná­sa hozzájárult a költségvetési egyensúly megteremtésére irá­nyuló program védelméhez a belső populista ellenzékkel szemben. A szakszervezetek előnyére pedig az szolgált, hogy növekedett az ÉT tekintélye és a szakszervezeteknek e taná­cson belüli jogos vitapartnerként való elismertsége. Ezzel pár­huzamosan nemcsak a társadalmi feszültség enyhült, de in­tézményes javulás is mutatkozott egy egyidejű intézményi és szociális kirekesztés körülményei között. Minthogy a társa­dalmi tiltakozás legfőbb résztvevőinek, a „civil szervezetek­nek" a képviselői nem ültek ott, az ÉT-ben nem méltatták kellő figyelemre az alapvető élelmiszerek fogyasztási adómentes­ségre irányuló javaslatokat sem, amelyek a lakosság legsze­gényebb rétegét kívánták védelmezni. A társadalmi megálla­podás pénzügyi szempontból a következőkre volt tekintettel: a minimálbér növekedése, családi helyzettől függő adóked­vezmények, a családi pótlék megőrzése, valamint egy sor munkaerőpiaci és nyugdíjpolitikai mérlegelés és ezeket követő intézkedés.

A szakszervezeti oldalon még a szociális paktumot megelő­zően megszületett a vagyonfelosztási vitát lezáró megállapo­dás. Ezáltal sikerült elejét venni annak, hogy a konzervatív ' kormány – esetleg az összes szakszervezetre nézve kedve­zőtlenül – maga döntsön ebben a kérdésben. Időközben a

„régi" és az „új" szakszervezeti tömörülések között közeledés ment végbe, ami a szakszervezeti helyzetkép átrendeződését jelezte. A további események is alapjában ezt erősítették. Az újonnan kialakult szakszervezeti pluralizmus talaján az erő­viszonyok immár tartósan az újjáalakult „utódszervezeteknek" kedveztek. Törékeny újraéledésük együtt járt az alternatív szervezetek kezdődő széthullásával. Az erőegyensúly említett elmozdulása az alapok szintjén volt megfigyelhető, és szem­ben állt az érdekegyeztetés újonnan létrehozott rendszerével, amely szabályozta a szakszervezetek képviseleti és rendel­kezési jogainak helyzetét (Ladó és mások, 1995). Mindez an­nak a folyamatnak az eredményeképpen következett be, amelynek során, legalábbis látszólag, sikerült feloldani, illetve megszüntetni a szervezeti állapot, a demokratikus legitimáció és a politikai „egyesülési tőke" közötti ellenmondást, amely a magyar szakszervezeti pluralizmust kezdetben jellemezte.

1. 1993 kora nyarán az MSZOSZ-nek és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZÉF) döntő győzelme a válla­lati tanácsokon és a társadalombiztosítási önkormányzaton belül a dolgozói képviseleti választásokon nem csupán a le­gitimációs és a vagyonfelosztási küzdelemnek vetett véget – főként a két legnagyobb utódszövetség előnyére. Sokkal in­kább azt nyomatékosította, hogy a szakszervezetek immár le­gálisan is megerősített társadalmi helyzetüket ki tudták hasz­nálni. A háttérben meghúzódó átalakulási válság és általános bizonytalanság ellenére a hivatali helyek betöltése a szerve­zeti stabilizáció és – a különféle cselekvési területeken való megjelenés révén – a legitimációszerzés eszköze volt.

2. Az MSZOSZ és az MSZP között már 1991-ben a kap­csolatok nyílt újraélénkülése indult meg a szakszervezeti va­gyon felosztásáról folyó vita során, amelyben az MSZP a kon­zervatív kormány és a liberális ellenzék által beterjesztett szakszervezeti törvénytervezet ellen szavazott. Ez ugyanis gyengítette volna a „régi" szakszervezeteket és megszüntette volna az új alternatív tömörülések hátrányos helyzetét. Az kapcsolatok újjászervezése 1993 őszén érte el csúcspontját, amikor az MSZP szakszervezeti csúcsvezetőket jelölt az 1994-es parlamenti választásokra. Választási győzelmüket kö­vetően a potenciális (párt)politikai tőkét, amely a szakszerve­zetekben rejlett, aktuálpolitikai lobby-célokra fordították.

3. Ezzel ellentétben a két alternatív szakszervezet (Liga, Munkástanácsok) számára a már említett választásokon el­szenvedett egyértelmű vereség azt jelentette, hogy elvesztet­ték legitimációs vezető pozíciójukat, melyet a radikális rend­szerváltás közepette vívtak ki. Egyidejűleg intézményes jelen­létük is korlátozottá és bizonytalanná vált, ráadásul egykori politikai kapcsolataikban rejlő tartalékaik nagy részét is fel kel­lett adniuk. Mindig is laza és ellentmondásos kapcsolataik az új konzervatív és liberális elittel a minimumra szorítkoztak. A választási kudarcok és a politikai elszigetelődés az elkövet­kező időszak során szervezeti bomláshoz, az értelmiségi ká­derek eltávolodásához, majd tömeges elvándorlásához járult hozzá. Ezek a választási vereségek bevallottan csupán azt a tényt tudatosították, hogy a „régi" szakszervezetek gyors összeomlásába és a saját szervezeteik folytonos erősödésé­be vetett hit csalókának bizonyult. A valóság ezzel szemben az volt, hogy mindkét alternatív tömörülés erősödési szakasza már 1990 végére lezárult. A tovább élő kádári örökséggel (a munkaerő megosztása és depolitizálása) és a rendszerváltás törésvonalaival (privatizációs, foglalkoztatási és munkerőpiaci csőd) a háttérben a Liga számára lehetetlenné vált, hogy egy „alulról jövő" szervezetet építsen fel (Neumann, 1995), amely számos területen (vasút, helyi közlekedési vállalatok stb.) nem csupán egy képzettebb kisebbségi csoportosulást jelentett volna. A vállalati tanácsok rákényszerültek arra, hogy elismer­jék: legfőbb követelésük, hogy a demokratikus tulajdonfelosz­tás a „dolgozói tulajdon" formájában öltsön testet, szóba sem jöhetett mint egyenlőségen alapuló későbbi tulajdonforma (Szálai, 1994). Ez a követelés egyfelől éppen a konzervatív kormánykoalíció által folytatott privatizáció miatt torzult el és került háttérbe. Ugyanakkor nem talált támogatókra a liberális parlamenti ellenzék körében sem. Másfelől a számos haldokló vállalkozás és a fenyegető tömeges bankcsőd körülményei között hiányzott alóla a mikrogazdasági alap. így a dolgozói tulajdonlás igénye széles bázisú dolgozói támogatás nélkül maradt.

Szorosan a már említett politikai és intézményes folyama­tokkal párhuzamosan, a lengyelországi és magyarországi szakszervezetek fejlődésére hatást gyakoroltak olyan rend­szerváltó lépések is, amelyekre nem tudtak tényleges befo­lyást kifejteni. Ez azt jelentette, hogy a szakszervezetek szer­vezeti lehetőségei és képviseleti helyzete megingott, akárcsak munkaerőpiaci és bérmegállapodási szerepük.

1. Az átalakulással járó recesszió, amely a tömeges mun­kanélküliséget maga után vonó foglalkoztatási válság képé­ben is jelentkezett – ideértve a munkaerőpiac felosztását és a fizetések szabad alku tárgyává tételét -, a szakszervezetek kirekesztéséhez és tekintélyes dolgozói csoportok térveszté­séhez vezet.

2. Az ágazati gazdaság szerkezetében az ipar lebontásával keletkező törésvonalak és az „alacsony tőke – alacsony bér" elvének elterjedése a szolgáltatói szektorban maga után von­ta, hogy a szakszervezeti mozgalom klasszikus vezérlő elvei megkoptak, míg újak csak nehézségek árán tudtak/tudnak ér­vényre jutni.

3. Hasonló eredménnyel járt a vállalati szerkezetváltás, amelynek során nagyvállalatok szűntek meg, kis és közepes nagyságú cégek szaporodtak el.

4. A helyi magánszektor legjellegzetesebb terjeszkedési for­mája az alacsony alaptőkéjű kisvállakozások széles skálája lett, melynek nagy hányada a gyorsan erősödő informális gaz­daság részét képezi.

A fenti változások legalább három szempontból érintik a szakszervezeti mozgalmat:

1. A szakszervezetek éppen abban az szférában – a ter­jeszkedő magánszektorban – gyengék, amely a piacgaz­daság kialakításának célterülete, és amelynek alapot kelle­ne szolgáltatnia a szabad kollektív béralku újonnan megszer­zett jogának érvényesítéséhez.
2. A szakszervezetek figyelmének középpontjába az ipar helyett egyre inkább a közalkalmazotti terület kerül.
3. A nyugdíjból és más szociális ellátásból (transzferekből) élők növekedő létszáma és a rendszerváltással járó szociális kiadások emelkedése a szakszervezeteket szükségszerűen a központi kormányzati szintű szociálpolitikai konfliktus egyik részesévé teszi.

4. Arccal a korporatizmus felé?

A legitimáció visszanyerésére irányuló politikai kísérletek mindkét országban kudarccal végződtek. Az 1993 őszén Len­gyelországban és az 1994-es nyár elején Magyarországon megtartott parlamenti választások posztszocialista irányítású új kormányokat hoztak, ám nagyon eltérő koalíciós partnerek­kel. Lengyelországban azóta a Baloldali Unióból és az előző rendszerből itt maradt sajátos érdekeltségű Vidéki Élet Párt­jából alakult szövetség van kormányon. Magyarországon, ez­zel ellentétben, a szocialisták azokkal a liberálisokkal léptek kormányzati koalícióra, akik a demokratikus ellenzékből kerül­tek ki, és mindig is egy szigorúbb neoliberális rendszerváltó folyamatot hirdettek. A politikai végrehajtó hatalom ilyetén vál­tozásai bizonyos fokú szakítást vontak maguk után az addig alkalmazott gazdasági stratégiával, de különböző módon: aho­gyan az írásunk elején említett szerepcsere a két ország kö­zött végbement. Az átalakulással járó recesszióból kivezető növekedés első jelei Lengyelországban egykor a sokkterápia következményei voltak. Az új lengyel kormány azonban állam­központú gazdaságpolitikájával inkább a társadalmi stabilizá­ciót tartotta szem előtt. Magyarországon a fokozatosságot sokkszerű fordulat követte, mivel a kormány úgy vélte, hogy a költségvetés és a külkereskedelem ijesztő mértékűre növe­kedett kiadásainak drasztikus csökkentése nélkülözhetetlen a jövőbeni növekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Anélkül, hogy a két ország szakszervezeti rendszerei között meglévő lényeges különbségek megváltoztak volna, valójában bizonyos irányban egymáshoz hasonlatos változások játszód­tak le, amelyek megváltoztatták az egyes kormányok és a szakszervezetek közötti kapcsolat dinamikáját. Röviden szól­va ez a kormányon lévő „utódpártok" és az újjáalakult „utód­szakszervezetek" közötti közvetlen parlamenti-politikai kap­csolat kialakulását jelenti.

A lengyel kormány által elfogadott megoldás protekcionis­tább és szubvencionistább jellege az iparban és a mezőgaz­daságban nem csupán a sokkterápia társadalmi áldozatai nyomán keletkező gondterhes kilátásokból adódott. A kormány bizonyos klienseinek érdekeit szolgáló támogatáson túl, a gazdaságpolitika ez irányú változása nagymértékben egy önálló hatáskörű gazdaságpolitika megteremtését is célozta, miközben az országot a perifériára sodródás valós veszélye fenyegette. Ugyanakkor a magánosítás, amelyet már^a Szo­lidaritás-elit is csak ímmel-ámmal folytatott az iparban és más stratégiai ágazatokban, a baloldali koalíció kormányzása alatt teljesen leállt. Az államháztartás és a szociálpolitika reformja ugyancsak elmaradt.

Természetesen a „baloldali egység" pártjai és az OPZZ szakszervezetei nem kívánták az előjogokat élvező megegye­zéses politizálás modelljét követni. Megnyilvánulásaik a hiva­talos és nyílt háromoldalú tárgyalások és megállapodások mellett szóltak. Ennek ellenére, két intézkedést követően, me­lyek a közös bizottság lehetséges kompetenciáit és szerepét kurtították, alkalom kínálkozott egy neokorporatista egyez­ségre: először akkor, amikor a posztszocialista kormány egy állami bérkontrollról szóló tervezetet nyújtott be, amely kez­detben a kormányt jogosította fel arra, hogy korlátozza a jö­vedelemkiáramlást még akár a magánszektorban is; másod­szor pedig akkor, amikor a parlamenten belüli kormánypárti többség elfogadta az 1994-es költségvetési törvényt, ami a szociálpolitika, a szociális ellátó rendszer jövedelmeinek és reformjának pénzügyi kereteit határozta meg. A tisztázatlan kompetenciájú háromoldalú egyeztetőbizottság lehetőségeit ugyancsak elhalványította, hogy a kormány nem érezte ma­gára nézve kötelezőnek sem a korábbi hivatalos háromoldalú tárgyalások eredményeit, sem az állami vállalatokra vonatko­zó paktum előírásait. Ráadásul vita alakult ki a szakszervezeti képviselet mibenléte fölött is. Végül 1994 őszére néhány kor­mányzati pozícióról világossá vált, hogy célja a szakszerve­zetek megrendszabályozása, sőt, szükség esetén, a bérkontroll kierőszakolása.

A kormányváltást követően úgy tűnt, bizonyos mértékig a Szolidaritás és az OPZZ szerepe is megváltozott. A Szociál­demokrata Párton belüli parlamenti OPZZ-csoportnak meg kellett barátkoznia „saját" kormányának politikájával. Az OPZZ-hez tartozó szakszervezetek egyrészt ellenezték a „popiwek" ismételt bevezetését, ám másfelől – legalábbis a ve­zetőség egy része – késznek látszott arra, hogy a politikai változásokat saját politikai céljaira használja ki. A Szolidaritás, amely már korábban elvesztette politikai függőségét és már nem volt jelen a parlamentben sem, annak érdekében moz­gósított, hogy szervezeti erejét növelje. Az 1994 tavaszán ki­éleződő konfliktusok nemcsak a nagy szakszervezetek közötti versengés jelei voltak, hanem a jövedelempolitika és az ér­dekszabályozás átfogó megváltoztatására is irányultak. A Szo­lidaritás a szakszervezeti önállóságot a független társadalmi alku „liberális" rendszerén belül képzelte el. Ezz^él szemben az új kormány – és bizonyos fokig a Szociáldemokrata Párt alá tartozó OPZZ-szakszervezetek is – a „paternalista" modellt támogatták.

Elődjétől eltérően, az 1994-ben hivatalba lépett új magyar kormány úgy próbált társadalmi támogatást szerezni rend­szerváltó intézkedéseihez, hogy egy középtávú „társadalmi­-gazdasági megállapodásba" kívánta bevonni a szakszerveze­teket. Véleménye szerint érdemes lett volna egy ilyesfajta megállapodást megkötni, mivel – noha az anyagi helyzet ja­vulását a belátható jövőre egyáltalán nem jósolhatta – köte­lességének érezte, hogy fellépjen az olyan választói véleke­déssel szemben, amely a társadalom nagy részére újabb ter­heket kirovó, egyidejűleg a piacgazdaságba való átmenetet felgyorsító intézkedéseket elutasítja.

A stabilizációs programról szóló megállapodás 1995 márci­usi közzététele után a fenti megállapodás lehetősége a távoli jövő ködébe veszett, és a kormány is egyértelművé tette, hogy akár a szakszervezetek nemtetszése ellenére is keresztülviszi programját. Tekintve, hogy a rendszerváltás és a pénzügyek válsága azt jelenti, hogy a politika központi színpadán zajló tárgyalások már régen nem az újraelosztásról, hanem a szi­gorú megtakarításokról szólnak, a szakszervezetek ellentmon­dásos helyzetbe kerültek. Egyik oldalról, amennyiben nem akarják továbbra is veszélyeztetni mára már meggyengült szervezeti erejüket és legitimációjukat, nem engedhetik meg maguknak, hogy részesei legyenek egy kedvezményekért fo­lyó szüntelen „alkudozási" folyamatnak, pusztán hogy ezáltal legitimizálják a kormány politikáját. Másrészt viszont gyenge önálló alkuhelyzetüknél fogva mind mikro-, mind makroszinten függenek az állam mint változatlanul legnagyobb munkáltató és újraelosztó szerv döntéseitől, ha legitimizálni kívánják a tagság érdekképviseletében betöltött szerepüket.

Ezek az ellentmondások és dilemmák tükröződnek a makro­szintű formális megállapodásokban és a megváltozott szakszer­vezeti helyzetkép lehetséges hatásaiban – az egyértelmű fejlő­dési irányokra utaló leghalványabb jelek nélkül. Ráadásul a há­romoldalú ÉT-n belül még mindig nincsenek megoldva a kép­viselet régi kérdései, sőt, az adott gazdasági helyzetben több mint kétséges, hogy még ha ez a bizottság tartalmi átalakuláson megy is át, vajon ez képessé teszi-e majd a makroszinten je­lentkező konfliktusok leküzdésére? Ugyanakkor annak a követ­kezményei sem láthatók tisztán, hogy megnőtt az utód-szakszervezetek politikai szerepe, mivel az ipari bázisú MSZOSZ és a legnagyobb pedagógus szakszervezet vezetője tagja lett az MSZP parlamenti csoportjának. Ez a korporatista felállás – bevallottan – önmagában is sérülékeny. Erre utal az a szakadék is, amely a Pedagógusok Szakszervezete és a kormányzó MSZP között támadt a kiadáscsökkentések miatt.

Az átalakuló kelet-európai országokban létrejött háromol­dalú szerkezet és annak makroszintű intézményesülése leírá­sának során legalább négy ellenvetés hozható fel a korpora­tista felfogás érvényesítésével szemben:

1. Minthogy a világpiac, a lefékeződött felhalmozás és a külső eladósodás kényszerei adottak, a kelet-európai kormá­nyok szűkös szabályozási kompetenciával rendelkeznek, rá­adásul politikai legitimációjukat állandóan aláássa a rend­szerváltás veszteseinek folyamatos „előállítása".
2. A múlt rendszer öröksége és a mélyreható gazdaság- és társadalomszerkezeti törésvonal mentén végbemenő folyama­tok következtében a munkaadói szövetségek és a szakszerve­zetek aligha tölthetik be a szabályozás hatékony közvetítő csatornájának szerepét.
3. Az átalakulási és a pénzügyi válság azt jelenti, hogy a politikai alkudozás területén nincs remény elfogadható csere­folyamatokra. Az újraelosztás körül zajló viták már a mínusz vagy semmi közötti választás játszmáját ígérik. A versengés legfeljebb a „ki mennyit veszít?" kérdésre ad feleletet.
4. Az érintettek között nincs kielégítő egyetértés, nemcsak a piacgazdasághoz vezető utat, de magát az elérendő célt illetően sem.

Ezeknek a gondoknak az ellenére az elemzők „korlátozott tripartizmusról" (Héthy, 1993), illetve „korlátozott korporatizmusról" beszélnek, megkülönböztetve azt a nyugat-európai „társadalmi", illetve „korlátozott korporatizmus" modelljétől. Termékenyebbnek tűnne, ha a kelet-európai rendszerváltó országok a nyugati mo­delltől való eltéréseik meghatározása helyett (amely összessé­gében azt állítja, hogy ezen országokban nincs is korporatista berendezkedés, sem intézményesülés) saját egyéni jellegüket próbálnák megvizsgálni. Azután már lehetne az előfeltételek hi­ányát magyarázni, részben éppen az érvelés visszájára fordítá­sával: a feltételek egy alapjaiban rendszeresen megingó és tagolt korporatizmus kialakulásának kedveznek:

1. Minthogy a rendszerváltó kelet-európai országok kor­mányai híján vannak a szükséges szabályozó erőnek és le­gitimációnak, továbbá alig áll anyagi bázis a rendelkezésükre ahhoz, hogy a potenciális politikai ellenzéket semlegesítsék, éppen ezért kényszerülnek annak a politikának a folytatására, amely a szakszervezeteknek közvetítői szerepet és állami ran­got biztosít.
2. Minthogy a szakszervezetek önálló munkaerőpiaci és kol­lektív béralku helyzete az átalakulással járó válság és a ter­jeszkedő magánszektor szétaprózódott áru- és munkaerő-pi­aca következtében gyenge, éppen ezért kényszerülnek arra a politikailag áttételes makroszintű és állami rangú érdekkép­viseletre, amelyet folytatnak.
3. Jóllehet a privatizáció során az állam közvetlen munka­adói szerepe egyre kisebb jelentőségűvé apad, változatlanul meghatározó marad a közalkalmazotti szférában, amely – te­kintettel a folyamatos pénzügyi csődre – egyre inkább kínál terepet az együttműködésre, egyszersmind konfliktusra.
4. Jóllehet az állam össztársadalmi újraelosztó szerepe tű­nőfélben, tekintélye egyelőre töretlen, mivel növekszik a szo­ciális ellátásra szorulók és a nyugdíjasok létszáma.

A kilátásba helyezett költségvetési és szociális reform be­következtével ez a kérdéskör is a makroszintű együttműkö­dés, egyben konfliktus fontos területévé válik.

A hiányzó előfeltételek és az „előmozdító" feltételek egyide­jű jelenléte alapján egy rendszeresen megingó és megosztott kelet-európai korporatizmusról lehet beszélni. A „rendszeres megingás" azt jelenti, hogy a szakszervezetek bevonása a kormány rendszerváltó politikájába, illetve kirekesztése abból, sem nem kizárólagos, sem nem nyílegyenes irányú. Amennyiben a sikeres átalakulási politika sorozatos törések­kel és széles társadalomszerkezeti cezúrákkal jár együtt, ak­kor sem a merev szabályozó rendszer, sem az intézmények hiánya nem lehet megfelelő.

A megosztott korporatizmus nemcsak azt jelenti, hogy a kormánynak lehetősége nyílik az egyik szakszervezet bevo­nására, miközben a többit kirekeszti döntéshozatali folyama­taiból. Azt sem, hogy egyes szakszervezetek a makroszintű részvétel mellett, míg a többiek ellene határoznak. Az elne­vezés elsősorban azt a tényt jelöli, hogy a (kvázi) állami szektor érdekalkuinak központosított formái szembekerül­nek a terjeszkedő magánszektornak és a növekvő infor­mális gazdaság szervezet nélküli területeinek kiáltóan he­terogén, már levált, decentralizált érdekegyeztetési me­chanizmusaival. Ebből fakadóan a dolgozói érdekedet nagy­mértékben a szektor és nem a működés határozza meg. Ke­let-Közép-Európa új politikai peremén a politikai elöntés nem elsősorban a tőke és munkaerő közötti ellentmondás, vagy a felhalmozást, Hl. a puszta újratermelést elősegítő érdekek kö­zötti ellentmondásos viszony tengelyében áll. Sokkal inkább abban, hogy a „politikai kapitalizmus" és a „totális kapitaliz­mus" (Staniszkis, 1992; 1994-95) mint egymást kizáró gaz­daságpolitikai stratégiák jelennek meg. Amennyiben a hang­súly az államközpontú stabilizációra és a szervezett piacok védelmére kerül, a „politikai kapitalizmus" azt a veszélyt rejti magában, hogy az állami- és magánvállalatok irányi­tói működésük során egy kliensrendszerhez lesznek lán­colva. Ezáltal konzervatív stabilizációra, gazdasági helyben­járásra nyílik csak lehetőség. A „totális kapitalizmus" ezzel szemben a nyílt, liberalizált piaci versenyben való szabad részvételt hirdeti. Ez viszont nemcsak a politikailag áthidalha­tatlan szociális költségek kockázatát hordozza, de – tekintettel a kelet-közép-európai országok gazdaságainak meglévő szervezetlenségére és a stratégiai döntési képességek hiá­nyára – magában foglalja a feltartóztathatatlan marginali­zálódás és társadalmi széthullás fokozott kockázatát is.

Irodalom

Bayer J. és R. Deppe (kiad.) 1993: Der Schock der Freiheit – Un-garn auf dem Weg in die Demokratie. Frankfurt am Main.

Bruszt L. 1993: Az Antall-kormány és a gazdasági érdekképvisele­tek. Budapest.

Bruszt L. 1994: Transformative Politics: Social Costs and Social Pe-ace in East Central Europe. In: Kovács J. M. (ed.), Transition to Ca-pitalism? New Brunswick/London.

Bruszt L. és D. Stark 1992: Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Banac (ed.), Eastern Europe in Revolution. Ithaca/London.

R. Deppe 1992: Anmerkungen zum gewerkschaftlichen Umbruch-prozeB in der früheren DDR und Ungarn. Mitteilungen des Instituts fúr Sozialforschung, No. 1.

R. Deppe és R. Girndt 1995: Transformationspolitik und Gewerk-schaften in Ungarn. Gewerkschaftliche Monatshefte, No. 4.

J. Frentzel-Zagorska 1990: Civil Society in Poland and Hungary. Sovietstaaten, Vol. 42, No. 4.

J. Gardawski és T. Zukowski 1992: Polityka i gospodarka w oczach pracownikow, Warszawa.

J. Gardawski és T. Zukowski 1994: Robotnicy 1993. Wybory eko-nomiczne i polityczne, Warszawa.

I. Gilejko, A. Stasiek és W. Widera 1992: Robotnicy i liderzy o zwi-azkach zawodowych, Warszawa.

S. Gomulka 1994: Economic and Political Constraints During Tran­sition, Europe-Asia Studies, No. 1.

B. Greskovits 1995: Demokrácia – szegény országban (Democracy – in a poor country), in: Társadalmi Szemle, No. 5.

Héthy L. 1992: Tripartizmus: Lehetőség vagy illúzió? Budapest.

Héthy L. 1994: A háromoldalú érdekegyeztetés és a lehetséges szo­ciális paktum. Közgazdasági Szemle, No. 9.

A. O. Hirschmann 1994: Wieviel Gemeinsinn braucht die liberale Gesellschaft? Leviathan, No. 2.

M. Jarosz (red.) 1994: Spolki pracownicze, ISP PAN, Warszawa. Kis J. 1994: A rendszerváltást lezáró alkotmány. Népszabadság, 94. 8. 19.

K. Kloc 1993: Konflikt przemyslowy doby transfozmacji – doswiadc-zenia polskie 1991-1992. Przeglad Spoleczny, No. 10.

K. Kloc 1995: 5trajki i spory zbiorowe w Polsce w latach 1990-1994. Warszawa.

Kornai J. 1993: Transformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, No. 7-8.

A. Kubiak és I. Przybylowska 1994: Ruch zwiazkowy w Poscze 1993, Research Report, Lodz.

J. Kuron és J. Hausner 1994: Stratégia Negocjacyjna w procesie transformacji gospodarki, Warszawa.

Ladó M. 1994: Workers' and Employers' Interests – As they are represented in the changing industrial relations in Hungary. Krakow.

Ladó M.. Tóth A. és Tóth F. 1995: Helyzetkép az érdekegyeztetésről. Budapest.

Laky T. 1994: A munkaerőpiac keresletet és kínálatát alakító folya­matok. Budapest.

Makó Cs. 1994: From State Corporatism to Divided Unionism. Budapest/Vienna.

Makó Cs. és Novoszáth P. 1994: Multinational Firms and Heteroge-neity of Labour Relations – The Hungárián Case. Budapest.

Neumann L. 1991: Labour Conflicts of Privatization. Budapest.

Neumann L. 1995: Why does Hungary's grass roots unión move-ment fare so badly? Budapest.

C. Offe 1994: Das Dilemma der Gleichzeitigkeit. Demokratisierung, Marktwirtschaft und Territorialpolitik in Osteuropa. In: C. Offe, Der Tűn­nél am Ende des Lichts. Erkundungen der politischen Transformation im neuen Osten. Frankfurt/New York.

J. Osiatynski 1994: Opposition against "Markét Breakthrough", Re-forms Revisited, in: J. Kovács M. (ed.), Transition to Capitalism?. New Brunswick/London.

W. Pankow 1993: Work institutions in Transformation. The Case of Poland. Friedrich-Ebert-Stiftung, Warszawa.

Petschnig M. Z. 1994: Örökségtől öregségig. Budapest.

A. Przeworski 1990: Spiel mit Einsatz. Demokratisierungsprozesse in Lateinamerika, Osteuropa und anderswo. Transit, No. 1.

A. Przeworski 1991: Democracy and the Markét. Cambridge.

Szalai E. 1991: A hatalom metamorfózisa. Valóság, No. 6.

Szalai E. 1994: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Mun­kástanácsok 1989-93. Budapest.

J. Staniszkis 1991: Dilemmata der Demokratie in Osteuropa. In: R. Deppe et al. (kiad.), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt am Main.

J. Staniszkis 1992: The Ontology of Socialism. Oxford.

J. Staniszkis 1994/95: The Politics of Post-Communist Institutiona-lisation in Historical Perspective. Working Paper Series No. I. Advan­ced Study Center, International Institute, Universiy of Michigan.

Stark D. 1995: Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai kapitalizmusban I-II. Közgazda­sági Szemle, No. 11/12.

M. Tatur 1989: Solidarnosc als Modernisierungsbewegung. Sozial-struktur und Konflikt in Polen. Frankfurt/New York.

M. Tatur 1994: Neo-Korporatismus in Osteuropa?. Berliner Debatte, No. 5.

M. Tatur 1995: Towards Corporatism? – The Transformation of In­terest Policy and Interest Regulation in Eastern Europe. In: E. Dittrich, G. Schmidt és R. Whitley (eds.), Industrial Transformation in Europe: Process and Contexts. (Megjelenés előtt.)

Thoma L. 1995: A magyar szakszervezetek helyzete. In: Magyaror­szág Politikai Évkönyve, 1995.

Tóth A. 1994: Civil társadalom és szakszervezetek. Budapest.

J. Wienecki 1993: East Central Europe: A Régiónál Survey – The Czech Republic, Hungary, Poland and Slovakia in 1993.

H. Wiesenthal 1991: Absturz in die Moderné. Der Sonderstatus der DDR in den Transformationsprozessen' Osteuropas. Bremen.

A migrációs mozgások nem egyszerűen természeti okok kö­vetkeztében mennek végbe, hanem társadalmi tényezők ha­tására következnek be. Nem tetszőleges, hanem jól megha­tározott országcsoportokat érintenek. A bevándorlók foglalko­zási struktúrája is igen specifikus: ritkán egyezik meg a fogadó ország foglalkoztatási és ipari struktúrájával. Sokan úgy vélik továbbá, hogy a migrációs mozgások folyamatosan zajlanak, pedig az elmúlt két évszázad során eltérő fázisokat és min­tákat figyelhettünk meg. Röviden szólva: a nemzetközi mun­kaerővándorlás társadalmi okok következtében megy végbe, bizonyos fajta szerkezeti mintákat mutat, és sajátos történelmi szakaszokhoz kapcsolódik.

Tanulmányunk témája szempontjából mindenekelőtt két összefüggés érdekes. Az első a nemzetközi migráció kibon­takozását és irányultságát illeti. Vajon vannak-e olyan általá­nos feltételek, amelyek minden nemzetközi migrációs folya­matban érvényesülnek? Vajon a világgazdaság eltérő szerve­zeti formái az elmúlt évtizedek során hatottak-e az ilyen mun­kaerővándorlási mozgások formájára és irányvételére? Konk­rétabban: vajon a gazdaság fokozódó nemzetköziesedése, vagyis a világgazdaság egyre nagyobb integrációja a tőke, az árucikkek és az információk áramlása mellett éppígy előmoz­dította-e a munkaerő „cirkulációját" is azáltal, hogy az utóbbi két évtized során mind jellegzetesebb transznacionális gaz­dasági tereket hoz létre? Ha ez így van, arra következtethe­tünk, hogy a bevándorlás új történelmi fázisa köszöntött be. A második említett probléma a politika és a bevándorlás vi­szonyát érinti. Mennyire játszik fontos szerepet a politika a bevándorlás szabályozása, előmozdítása vagy hátráltatása te­rén?

Minden országban sajátos feltételeket találunk, és minden migrációs hullám specifikus időbeli és térbeli feltételek mellett jön létre. Az amerikai példán bemutatott dinamika ugyanakkor meglehetősen általános, s ennek következtében állíthatjuk, hogy más olyan országokban is megfigyelhető, amelyek ve­zető gazdasági szerepet játszanak, és hozzájárulnak transz­nacionális gazdasági terek kialakulásához. Elemzésünk annak megvilágítására törekszik, hogy a gazdaság internacionalizálódása milyen hatással jár a migrációs hullámok kialakulására és a fogadó ország munkaerőpiacára, különösképp az olyan változások tekintetében, amelyek előmozdíthatják a bevándor­lók beilleszkedését.

A bevándorlási hullámok gyakran mutatnak hasonló voná­sokat. Rendszerint nem a legszegényebb rétegekből indulnak ki, hiszen a helyváltoztatáshoz pénzre van szükség, továbbá rendszerint munkaképes személyékről van szó. Gyakorta cél­tudatos munkaerőcsoportok indulnak útnak; sokan számítanak gyors visszatérésre. Általában a bevándorlók olyan országo­kat választanak ki, amelyek magasabban fejlettek, vagy leg­alábbis magas növekedési rátával rendelkeznek. Az egyes migrációs mozgások ilyen hasonlóságai nyomán főként olyan magyarázatok szoktak megfogalmazódni, amelyek úgyneve­zett „taszító"-faktorokra (,,push"-factors) utalnak, mint például a szegénység, hiszen a szegény országokból indulnak ki a kivándorlási hullámok, másfelől pedig a munkahelyek és a magasabb bérek húzóhatását emelik ki, a bevándorlás célor­szágai ugyanis a gazdag országok. Mindez valóban találó jel­lemzése a legtöbb migrációs mozgásnak. A pontosabb elem­zésből azonban kiderül, hogy a legtöbb szegény országból nem indul ki jelentősebb kivándorlás, valamint hogy a legtöbb olyan szegény ország, ahol kivándorlási hullám figyelhető meg, már az elvándorlás időszakát megelőzően is szegény volt. A gazdag országok pedig anélkül is megélhetik a gaz­dasági növekedés hosszú szakaszait, hogy bevándorlási hul­lám célországaivá válnának, ahogyan azt például az USA ese­tében látjuk a második világháborút követő évtizedekben. Meglátásom tehát az, hogy a taszító és húzó tényezők tény­leges érvényesüléséhez további föltételek is kellenek; vagyis a nemzetközi migrációs mozgások szélesebb tár­sadalmi folyamatokba ágyazódnak.

A XIX. század hatalmas tömeges vándorlásai a transzatlanti gazdasági tér kialakulásának részeként mentek végbe, amely több nemzetállamot kapcsolt össze a gazdasági üzletforgalom és a háború révén. Ez a transzatlanti gazdaság képezte az USA fejlődésének alapját. A tőke, az áru és a munkaerő ha­talmas mozgásai révén alakultak ki e transzatlanti térség sa­játos strukturális jegyei. Azelőtt az Atlanti-óceánon átvezető munkaerőmozgás túlnyomóan kényszermozgás volt – min­denekelőtt a rabszolga-kereskedelem következtében -, ahol is a forrásországok az afrikai és ázsiai területek gyarmatosított országai voltak. Az 1950-es években az Angliába irányuló munkaerőmozgás szintén az egykori brit gyarmatterületekről indult ki. A 60-as és 70-es évek során pedig a Nyugat-Euró­pába vezető bevándorlási mozgások annak nyomán mentek végbe, hogy a kontinens nyugati fele regionális gazdasági fö­lényben volt a Földközi-tenger medencéje és Kelet-Európa or­szágaival szemben. A nagy munkaerőmozgások fogadó or­szágai között tehát nemigen akad olyan, amely puszta szem­lélője volna az eseményeknek. A fogadó országok rendszerint tevékeny részesei voltak azoknak a folyamatoknak, amelyek elvezettek a nemzetközi migráció kialakulásához.

A 60-as évek során az USA-ba irányuló, a megelőző öt évtizedhez képest tömeges bevándorlás azzal függött össze, hogy Amerika gazdasági és katonai téren egyre tevékenyebb volt az ázsiai és a karibi térségben. A 60-as és 70-es évek során az USA döntő szerepet játszott a világgazdasági rend­szer fejlődésében. A Kongresszus olyan törvényeket hozott, amelyek az amerikai gazdaságot megnyitották a tőke-, az áru-, a szolgáltatási és az információs áramlások számára, előmozdítva egyidejűleg más nemzetgazdaságok nyitottabbá válását is. Az a központi katonai, politikai és gazdasági sze­rep, amelyet az USA játszott e globális gazdaság kiépülésé­nél, hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez is, amelyek az embereket helyi vagy nemzetközi vándorlásra késztették, s ezzel párhuzamosan alakultak ki az USA és más országok között azok a kapcsolatok, amelyek a későbbiekben mintegy a nemzetközi migráció hídjaiként szolgáltak. Az olyan jellegű tevékenységek, amelyek a szokásos felfogás sze­rint ellentmondanak a migrációs mozgásoknak – gondol­junk a külföldi beruházásokra, vagy az export-orientált fejlődés előmozdítására a fejlődő országokban -, valójában mintha épp ellenkező hatással járnának. Dél- és Délkelet-Ázsia né­hány újonnan iparosodó országa – ezek rendkívüli növekedési üteme az export-orientált szektorokban eszközölt közvetlen külföldi beruházásoknak köszönhető – azon országcsoporthoz tartozik, ahonnan a 70-es és 80-as évek során a-lehető leg­nagyobb arányú volt az Egyesült Államokba történő kiván­dorlás.

A migrációs mozgások tehát bizonyos strukturális jegyekkel zajlanak, s ez abban is visszatükröződik, hogy az Egyesült Államokba milyen hányada irányul a globális migrációs moz­gásoknak. Az ENSZ által összeállított adatokból az derül ki (Demographic Yearbook, 1985, World Population Prospects 1987), hogy Amerika a világszerte zajló nemzetközi munkae­rőmozgás mintegy 19%-át fogadja. Ez a szám a hivatalosan letelepülőket veszi alapul, viszont nincs tekintettel a nem hi­vatalos menekültek egyre nagyobb mennyiségére. Az USA a teljes ázsiai kivándorlás 27%-át fogadja, viszont a koreai át­települők 81,5%-a megy Amerikába, a Fülöp-szigetekről pedig csaknem mindenki az USA-t választja. Amerikába megy a ka­ribi kitelepülök 70%-a, a Dominikai Köztársaság és Jamaica kivándorlóinak csaknem egésze, s a Haiti munkaerőmozgás 62%-a. A közép-amerikai kitelepülök 19,5%-a megy Ameriká­ba, El Salvadorból viszont – ahol az amerikai jelenlét a lege­rőteljesebb – az érintettek 52%-a megy az USA-ba.

Az Egyesült Államokba irányuló migráció 1965 után kezdett ismét nagyobb méreteket ölteni. E mozgás alapvetően három folyamattal összefüggésben zajlik. A termelés egyre erőtel­jesebben nemzetközivé válik, s egyre inkább a nagyvárosok lesznek a globális gazdaság koordinációs és irányító centru­mai, továbbá Amerikában olyan gazdasági feltételek alakulnak ki, amelyek vonzerőt gyakorolnak a külföldi vállalkozók szá­mára, sőt az USA bizonyos körzeteit versenyképessé teszik a harmadik világbeli termelési központokkal szemben is. A fel­tételek közül legalább kettő Japánban is kialakult: az offshore vállalatok jelenléte, illetve Tokió gyors növekedése a globális gazdaságirányítás központjaként. Az említett folyamatok közül a harmadik Japánra egyértelműen nem jellemző, és a jövőben sem igen várható kialakulása. Bár egyre erőteljesebb Japán­ban is a külföldi beruházások jelenléte, összmennyiségük mégis oly alacsony szintű, hogy nem képviselnek valódi súlyt.

Japán egykor büszke volt arra, hogy hagyományelvű kultúrája mennyire homogén, és hogy nem nyit kapukat a migrációs be­vándorlás számára. Ma viszont az illegális ázsiai munkaerő be­vándorlás jelentős nyomást gyakorol az országra, éppen azok­ból az államokból, amelyekkel a japánok gazdasági kapcsolatai a legjelentősebbek: Pakisztánra, Bangladesre, Dél-Koreára, Thaiföldre, Tajvanra és a Fülöp-szigetekre gondolunk. E beván­dorlás a zárt kapuk politikája ellenére ment végbe. A_kérdés úgy is felvethető, hogy vajon a japán gazdaság egyre erőtel­jesebb nemzetköziesedése nem hozott-e létre olyan feltételeket, amelyek mintegy hidakat létesítenek a felsorolt gazdaságokhoz és ezáltal kedveznek a migrációs bevándorlásnak.

A politika és a migrációs mozgások

Az Egyesült Államokban a politikusok és a közvélemény egya­ránt úgy véli, hogy a munkaerő bevándorlást kézenfekvő okok idézik elő. Ezen álláspont szerint az Amerikába bevándorló embereket az anyaországok szegénysége, gazdasági stagná­lása vagy túlnépesedése készteti az áttelepülésre. Mivel a be­vándorlást az érintett országok kedvezőtlen társadalmi és gazdasági helyzetével magyarázzák, ezért azt is feltételezik, hogy e migrációnak semmi köze Amerika gazdasági szükség­leteihez, illetve a nemzetközi gazdasági feltételekhez. Azt a döntést, hogy fogadják-e a bevándorló munkaerőt, ennek megfelelően inkább a humanitárius gesztusok köréhez kap­csolják: a bevándorlókat a források bősége és a nagyvonalú­ság okán fogadják – hangzik ez az álláspont -, nem pedig azért, mert a befogadó országot erre gazdasági motívumok vagy politikai megfontolások késztetnék. E logikából követke­zően a hatékony bevándorlási politika lényege az, hogy a be­vándorlást családegyesítés, illetve politikai motiváltságú átte­lepülés esetén engedélyezik, másfelől pedig a lehetőségek szerint arra törekednek, hogy az anyaországokban megvaló­sított közvetlen beruházások, fejlesztési segélyek és demok­ratikus reformok révén visszaszorítsák a kivándorolni szándé­kozók arányát.

A liberálisok és a konzervatívok álláspontja számos árnya­latnyi ponton eltér ugyan, ám lényegében ezt az említett szok­ványos felfogást vallják a bevándorlás okait és kezelését ille­tően. Az egyetlen lényeges vitakérdés az, hogy mennyire szi­gorúan akarják korlátozni a bevándorlást. A konzervatívok azt állítják, hogy ha a bevándorlásnak nem szabnak határokat, úgy hamarosan az egész országot elárasztják a harmadik vi­lág szegény tömegei. (Ezt az álláspontot némileg tompítja a mezőgazdaság olcsó munkaerő iránti szükséglete.) A liberáli­sok általában nagyvonalúbbak, és azt vallják, hogy az USA mint a világ leggazdagabb országa gazdaságilag képes en­gedékenységre, amikor a világ szegényei és elnyomottai szá­mára biztosíthat menedéket. A kevésbé restriktív politika vé­delmezői továbbá a bevándorlás pozitív hatásaira szoktak rá­mutatni; egyebek között a fokozódó kulturális sokféleségre és a vállalkozó szellem újjászületésére utalnak.

A bevándorlás törvényes szabályozása Amerikában azt tük­rözi, hogy melyek a meghatározó álláspontok a bevándorlási politika céljait illetően. A letelepedési jog két lényeges reformja – 1965-ben és 1986-ban – arra irányult, hogy a bevándorlást kordában tartsák, tehát szabályozzák, hogy ki vándorolhat be legálisan az országba, illetve hogy az illegális bevándorlókat megakadályozzák az ország határának átlépésében. Az USA egyidejűleg arra törekedett, hogy a bevándorlók anyaorszá­gában előmozdítsa a gazdasági növekedést, bátorította ugyanis a szóban forgó országokba irányuló közvetlen beru­házásokat és az exportorientált szektorok fejlesztését, abban a meggyőződésben, hogy ezekben a fejlődő országokban a gazdasági lehetőségek bővülése csillapító hatást gyakorol a kivándorlási hullámokra. E politikának azonban sohasem sike­rült a szándékainak megfelelően szabályozni a bevándorlást.

Az 1965-ös Immigration and Naturalization Act (Bevándor­lási és letelepedési törvény, INA) az Egyesült Államok kapuit tö6b bevándorló számára nyitotta meg, egyidejűleg az állam számára nagyobb teret biztosított az engedélyezések ellenőr­zésében és az illegális bevándorlás megakadályozásában. A reform célja az volt, hogy lebontsa azokat a korábbi korláto­zásokat, amelyek a nem-európai bevándorlókat hátrányosan megkülönböztették. A bevándorlókat így egy részletekre is ki­terjedő rendszer preferencia szempontjainak megfelelően kvó­tákban fogadták. E rendszer azoknak kedvez, akiknek Ame­rikában rokonaik élnek, illetve akik olyan végzettséggel ren­delkeznek (egészségügyi nővérek, óvónők stb.), amely az amerikai munkerőpiacon keresett szakma.

Az INA megváltoztatta a bevándorlók struktúráját, ám nem az előzetesen kívánatosnak tartott irányban. A családegyesí­tés hangsúlyozása annak biztosítására lett volna hivatott, hogy az új bevándorlók mindenekelőtt azokból az országokból – tehát Európából – jöjjenek, ahonnan már korábban is sok bevándorló érkezett Amerikába. Az 1965 utáni bevándorlási hullámok drámai többlete azonban a karibi térség, illetve Dél-és Délkelet-Ázsia országaiból indult ki. Az amerikai politika kudarcát mindenekelőtt azon lehetett lemérni, hogy az illegális bevándorlók száma ugrásszerűen megnőtt. Nemcsak a mexi­kói illegális bevándorlók száma emelkedett folyamatosan, ha­nem az említett országokból is illegális bevándorlási hullámok sora indult ki.

Az amerikai közvélemény fokozódó nyugtalansága az ille­gális bevándorlás miatt számos törvényjavaslatot motivált, amelyek 1986-ben az Immigration Reform and Control Act (a Bevándorlás reformjának és ellenőrzésének törvénye, IRCA) nevű csomagban kulmináltak. Az IRCA arra volt hivatott, hogy racionalizálja a bevándorlási politikát, s különösen az illegális bevándorlás kérdéskörét kezelje. Korlátozott léptékű beillesz­kedési programot is tartalmazott, amely a törvénytelen beván­dorlóknak lehetővé teszi, hogy helyzetüket legalizálják, ha – egyebek között – igazolni tudják, hogy 1982 januárja óta meg­szakítás nélkül az Egyesült Államokban élnek. Az IRCA egy további része azt célozta, hogy a munkaadókkal szembeni szankciók révén szűkítse az illegális munkaerő foglalkoztatási lehetőségeit. Egy harmadik összetevő a kiterjedt vendégmun­kás-program, hogy ezáltal legyen biztosítva a mezőgazdaság által igényelt olcsó munkaerő.

Az új munkaerő-bevándorlás

A 60-as évek végét követően az USA-ba irányuló bevándorlás szerkezete számos vonatkozásban változni kezdett. Jelentő­sen megnövekedett az évenként fogadott bevándorlók száma, Az áttelepülő munkaerő 1965-ben 297.000 fő volt, s ez a szám 1970-ben 373.000, 1980-ban 531.000, 1986-ban pedig 602.000 főre növekedett. Egyidejűleg drámai módon megvál­tozott a migrációs hullámok regionális összetétele is. 1960-ban a bevándorlók több mint kétharmada még Európából jött. 1985-ben a betelepülők között az európaiak aránya már egy-kilencedre esett vissza, az 1960-as 140.000-ről 1985-re 63.000 főre csökkent. A nyolcvanas évek végén a bevándorlók legnagyobb része Ázsiából, Latin-Amerikából és a Karibi-tér­ségből érkezett.

A legálisan bevándorlók leggyorsabban bővülő csoportját az ázsiai letelepedők képezik. A délkelet-ázsiai menekültek száma annak idején – a vietnámi háborúval összefüggésben – vala­melyest növekedett, a menekültek összességét tekintve azon­ban az ázsiai bevándorlók össznövekedésének kisebb hánya­dát adják. Ténylegesen a Fülöp-szigetek, Dél-Korea és Tajvan volt az ázsiai bevándorlás legfontosabb anyaországa. (Tehát nem Vietnám és Kambodzsa menekültjei adták a legjelentősebb hányadot.) A spanyol ajkú és a nyugat-indiai bevándorlás mér­téke nem olyan drámai, mindazonáltal jelentős. A latin-amerikai és karibi bevándorlók aránya megnövekedett a 60-as évek má­sodik felében, azután a korai 70-es években élesen visszaesett, mielőtt a 80-as években ismét növekedésnek indult volna. A bevándorlók anyaországai között az első tíz kivétel nélkül latin-­amerikai, karibi vagy ázsiai ország. Az 1972 és 1979 között legálisan bevándorlók anyaországai között messze Mexikó ve­zetett, mintegy félmillió fővel évenként. Az ezt követő országok a következők: Fülöp-szigetek (290.000), Dél-Korea (225.000), Kína (Tajvan és a Népköztársaság együttesen 160.400), India (140.000), Jamaika (108.400). Az egyetlen Olaszország kivé­telével a 100.000 főt meghaladó országok valamennyien a Ka­ribi-térségben vagy Ázsiában találhatók.

Az új ázsiai migrációról azt szokták mondani, hogy főleg az önálló vállalkozókat és a középosztályt érinti, valójában azon­ban egyre erőteljesebb a munkásosztály jelenléte. Gyakorta az a helyzet, hogy a középosztálybeliek kivándorlása mintegy előkészíti a talajt a szegényebb rétegek és az illegális beván­dorlók számára. Ez különösen is igaz a dél-koreai emigrációra – közöttük az illegális bevándorlók, illetve a szolgáltatásban dolgozó kvalifikálatlan munkaerő hányada egyre jelentősebb -, s hasonlóképp a Fülöp-szigetekről jövő bevándorlásra.

Az új bevándorlás egyre jelentősebb részét adják a nők. A 70-es években a Fülöp-szigetekről bevándorlók között a nők aránya 60% volt, Dél-Koreából 61%, Kínából 53%, a Domini­kai Köztársaságból 52%, Kolumbiából 52%, Haitiről 53%, ós Hongkongból 52%. Még a hagyományosan férfiak által domi­nált legális mexikói bevándorlók csaknem fele is immár nő. Bár a bevándorló nők legjelentősebb hányada ilyen-olyan for­mában családtagként érkezik, van egy kis és egyre növekvő hányada a nőknek, akik az osztályozásnál munkaerőnek szá­mítanak. Ez mintha arra utalna, hogy a nők egyre nagyobb hányada vándorol ki önállóan, és sok esetben hagyja hátra férjét és családját. Az 1972 és 1979 közötti időszakban a be­vándorló nők aránya 45,6% volt abban a foglalkoztatási kate­góriában, akiket az amerikai munkaerőpiacon keresett szak­mákban fogadtak. (Vö. Houston 1984: 945) Annak a 290 000 főnek is több mint a fele nő, akiket az ország a nem-preferált kategóriában fogadott. (Az ő bevándorlásukat akkor engedé­lyezik, ha a preferenciális kvótákat nem használják ki.)

Az új bevándorlást jellemzi az is, hogy az érkezők Amerika bizonyos kulcsterületeit részesítik előnyben. Ez persze így tör­tént a korábbi bevándorlási hullámok során is – századunk első évtizedeiben a bevándorlók főleg New York, Pennsylva­nia és lllionis körzetét választották. Manapság viszont már több fogadóállomás van, fejlettebb a közlekedési és szállítási rendszer, s a munkahelyek kínálata is szórtabb. Mindez elő­mozdíthatja azt, hogy a bevándorlók több körzet között vá­laszthassanak. Ennek ellenére is a bevándorlók több mint fe­lét Kalifornia és New York államok fogadták, az országba ér­kezők további negyede pedig New Jersey, Illinois, Florida és Texas felé vette útját. Az új bevándorlók általában a legna­gyobb világvárosokban telepednek le, úgy mint New York, San Francisco, Chicago, Houston és Miami. Az 1980-as népszámlálás szerint Amerika külföldön született lakosainak több mint az ötöde New Yorkban és Los Angelesben élt. Ugyanebben az évben ezekben a városokban az Amerikában született né­pesség kevesebb mint egy százaléka élt e két városban. A bevándorló munkaerő mintegy 40%-a az Egyesült Államok tíz legnagyobb városában telepszik le, s e városok népessége az ország lakosságának kevesebb mint 10%-át adja. Ezekben a városokban a bevándorlók aránya jelentősen meghaladja az össznépességre vetített arányukat. Az USA lakosságának legfeljebb 10%-át adják, 1987-ben viszont New York City 30%-át, Los Angeles és Chicago 15%-át tették ki.

A bevándorlás hagyományos magyarázatai

Az új ki- és bevándorlási hullámokat – különösképp ami az olyan jelenségeket illeti, hogy a migrációs mozgásban meg­növekedett az ázsiai és karibi országok, valamint a nők ará­nya – nem lehet megmagyarázni a migrációs mozgások oka­ival kapcsolatos hagyományos elképzelések kereteiben. A be­vándorlás struktúrájának felszínesebb megítéléséből is az de­rül ki, hogy nincs szisztematikus összefüggés a bevándor­lás, illetve a túlnépesedés, szegénység és gazdasági pan­gás hagyományosan meghatározó erejűnek tartott fakto­rai között.

A népességszámból adódó nyomás természetesen hathat a fokozódó emigráció irányában. Az ilyen presszió felől azon­ban – legyen szó a népesség növekedéséről vagy sűrűségéről – nem világítható meg az, hogy bizonyos, népességüket te­kintve gyorsan növekvő országokból elenyésző a kivándorlás (számos közép-afrikai ország említhető), más országok vi­szont fontos forrásai a migrációnak, pedig a népességnöve­kedés sokkal lassabb (gondoljunk Dél-Koreára) vagy a nép­sűrűség viszonylag alacsonyabb (Dominikai Köztársaság). Önmagában véve a szegénység sem tűnik elegendő magya­rázó tényezőnek. Hiszen nem minden szegény országra jel­lemző a jelentős kivándorlás, továbbá nem minden migrációs anyaország szegény, amint ezt Dél-Korea vagy Tajvan példája is mutatja. A szegénység mint magyarázó faktor használha­tóságát az is megkérdőjelezi, hogy a legtöbb ázsiai és karibi országból a jelentősebb migrációs hullámok csak 1960 után bontakoztak ki, bár ezek a régiók jóval korábban is igen sze­gény területek voltak.

Problematikus a gazdasági pangás és a kivándorlás között feltételezett összefüggés is. Általában abból szokás kiindulni, hogy a kevésbé fejlett országokban a gazdasági lehetőségek szűkössége – ezt a GNP csekély növekedésével mérik – kulcsszerepet játszik az egyének azon döntésében, hogy ki­vándoroljanak-e. A kivándorlási adatok növekedése azonban olyan időszakokban volt megfigyelhető, amikor a legtöbb ki­vándorlási anyaország élénk gazdasági növekedésnek ör­vendhetett. A jelentős kivándorlás országaiban a 70-es évek során a GNP 5-9%-os növekedést mutatott. A legtöbb olyan ország, amely főszerepet játszik a nemzetközi migráció terén, lényegesen erőteljesebb gazdasági növekedést mu­tat, mint azok az országok, ahol nincs jelentősebb kiván­dorlás. Erre Dél-Korea a legjobb példa. Ennek az országnak a 70-es években az egyik legjobb GNP-növekedési értéke volt, s ezzel együtt ebben az időszakban is innen bővült a leggyorsabban az Amerikába vándorlók köre.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a túlnépesedés, a szegénység vagy a gazdasági pangás nem fejt ki a kivándor­lás irányában ható pressziót. Logikus, hogy érvényesül ilyen nyomás. Ugyanakkor viszont világos, hogy túlságosan leegy­szerűsíti az összefüggéseket az a felfogás, amely szokványos módon egyenlőségjelet tesz e feltételek és az emigráció közé. Az adatok inkább arra utalnak, hogy az említett feltételek ön­magukban véve nem elegendők számottevő kivándorlás elő­idézésére. További tényezőkre is tekintettel kell lennünk, ame­lyek révén a szegénység, a túlnépesedés és a gazdasági pan­gás jelenségei ténylegesen elvezetnek a kivándorlási hullám beindulásához.

Vegyük például Haitit és a Dominikai Köztársaságot. Az a tény, hogy ezekből az országokból jelentős kivándorlás figyel­hető meg, első pillantásra mintha amellett szólna, hogy az említett három tényező váltja ki a migrációs mozgást. Ám ezek az országok jóval a kivándorlási hullámot megelőzően is sze­gény, túlnépesedett és pangó országok voltak. Vajon mi vál­totta ki igazából a kivándorlást?

A Dominikai Köztársaság esetében az Egyesült Államokhoz fűződő politikai viszony tűnik döntőnek. Miután a helyi válasz­tásokon a baloldali elnökjelölt, Jüan Bosch került ki győzte­sen, az amerikai tengeri flotta elfoglalta Santo Domingót. Az amerikai jelenlét következtében nemcsak a két ország közötti gazdasági és politikai kapcsolatok erősödtek, hanem a meg­szálló országba a középosztályokból egyre többen kezdtek kivándorolni. A dominikai menekültek letelepedése az Egye­sült Államokban további személyes és családi kötelékeket ho­zott létre a két ország között. A kapcsolatokat tovább bőví­tették a dominikai mezőgazdaságba és exportorientált ágaza­tokba irányuló amerikai beruházások. Ezután a kivándorlás fokozódott: míg az 1955 és 1959 közötti időszakban 4.500 sze­mély települt át az USA-ba, addig az 1965 és 1969 közötti időszakban ez a szám 58.000 főre növekedett. A kivándorlás fokozódásához vezető új fejlemények tehát párhuzamosan haladtak azzal, hogy a két ország között szorosabb katonai és személyes kötelékek létesültek, és számos közvetlen ame­rikai beruházásra került sor.

Haitiban nem történt közvetlen amerikai katonai beavatko­zás, ám a kapcsolatok bővülése és az amerikai közvetlen be­ruházások nagy valószínűséggel hasonló szerepet játszottak. Bár Haiti már régtől fogva kétségbeejtően szegény ország volt, a kivándorlás Amerikába mégiscsak a 70-es évek elején indult meg. A döntő új fejlemény ez esetben alighanem az lehetett, hogy Jean-Claude Duvalier elnök az exportorientált gazdasági fejlesztés politikája mellett döntött. A gazdaságot megnyitotta a külföldi befektetők számára az exportcélú ter­melés, illetve a kereskedelemre termelő mezőgazdaság nagy­mérvű bővítése terén. Amerika döntő szerepet játszott e fo­lyamatban. Az új termelési formákhoz szükséges munkaerő oly módon jelent meg a foglalkoztatási piacon, hogy a kis földbirtokosok és minimális szinten önellátó kisparasztok gaz­daságilag ellehetetlenültek. Haiti hagyományos foglalkoztatási struktúrájának ez az átalakulása, az állami represszió egyide­jű fokozódásával és az Amerikához fűző politikai és gazda­sági kapcsolatok szorosabbá válásával, egybeesett az Egye­sült Államokba irányuló új kivándorlási hullám kezdetével.

A két esetben tehát minden bizonnyal arról van szó, hogy a politikai, katonai és gazdasági kapcsolatok kiépülésével olyan feltételek alakultak ki, amelyek kedveztek a tömeges kivándorlás beindulásának. (Vö. Centro de Estudios Puertoriquenos 1979, Portes és Walton 1981.) Az ilyen kapcsolatok rendszere a Délkelet-Ázsiából történő bevándorlásnál is döntő szerepet játszott. A koreai háborút követően az USA arra tö­rekedett, hogy – a terület politikai stabilizációjának előmozdí­tása érdekében – tevékenyen befolyásolja a délkelet-ázsiai régió fejlődését. Koreában, a Fülöp-szigeteken és Indokíná­ban amerikai csapatok állomásoztak. Egészében véve Ame­rika gazdasági és katonai érdekei a kapcsolatok széles spektrumát hívták életre, amelyek a későbbiekben hozzá­járultak az Amerikába irányuló kivándorlás előmozdításá­hoz. Ugyanekkor a külföldi beruházások erőteljes növe­kedése – különösképp Dél-Koreában, Tajvanon és a Fülöp­-szigeteken – csak tovább erősítette az ilyen irányú fejlődést.

Másként szólva tehát, a legtöbb olyan országban, ahonnan kivándorlási hullám indul meg Amerikába, az Egyesült Álla­mokkal összefűző számos feltétel és kapcsolat működik, ame­lyek a túlnépesedés, szegénység vagy munkanélküliség mel­lett kiváltják a migrációs mozgásokat. Bár az ilyen kötelékek jellege és nagyságrendje országról országra változik, a ki­vándorlók minden anyaországa esetében teljesül, hogy az USA jelentős politikai és gazdasági tényezőként jelen van. Az amerikai kötődés lényegi összetevője általában az exportori­entált ágazatokban eszközölt közvetlen beruházás. Az ameri­kai beruházások néhány fejlődő országban 1965 és 1980 kö­zött megötszöröződtek, s ezeknek a forrásoknak a nagy része a karibi és a délkelet-ázsiai térség néhány kulcsországába ment. Az exportorientált ágazatokat erősítették, különösképp az olyan fogyasztói termékek gyártása terén, mint a játékok, a textiliák és a lábbelik. Az exportra termelő iparágak általá­ban igen munkaintenzív iparágak. (Ez fontos tényezője annak, hogy miért is érdemes gyárakat létesíteni az olcsó munkaerejű országokban.) Ezeknek az iparágaknak a munkaintenzív jel­lege ad magyarázatot arra is, hogy ezekben az ázsiai és karibi országokban – amelyek főként részesültek az említett beru­házási forrásokból – miért is ment végbe a foglalkoztatási szint hirtelen erőteljes emelkedése.

A migráció okainak hagyományos értelmezése szerint a gazdasági folyamatok ilyen együtthatása nyomán valójában más helyzetnek kellett volna kialakulnia. A kivándorlásnak vissza kellett volna szorulnia, illetve alacsony szinten kellett volna maradnia, mégpedig mindenekelőtt azokban az orszá­gokban, amelyek jelentős beruházásokat kaptak, hiszen az ilyen invesztíciók révén több munkahely jött létre – a köz­igazgatásban, a szolgáltatások és a termelés terén egyaránt -, mint más jellegű beruházások esetén. Ám épp az ilyen országok – különösen a délkelet-ázsiai régióban – adják az új kivándorlás fő forrásait. Vajon mi a magyarázata annak, hogy a külföldi beruházási tevékenység – különösen az ex­portorientált iparágakban – ilyen látszólagos ellentmondáshoz vezet? Vajon miként lehetséges, hogy a külföldi beruházások egyidejűleg mozdítják elő a gyors gazdasági növekedést, és idézik elő a migrációs kivándorlás fokozódását?

A termelés erősödő globalizációja

A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országok­ban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. Ennek megértéséhez meg kell vizsgálnunk, hogy az ilyen beruházások miként hatnak egy-egy ország gazda­sági és foglalkoztatási szerkezetére. Először is a külföldi be­ruházás az exportorientált termelés kialakításával felborítja a hagyományos életmódot folytató rétegek életét. Régóta ismert tény, hogy az árutermelő mezőgazdaság létrejöttének hatása­ként az önellátó kistermelők ellehetetlenülnek, a mezőgazda­sági bérmunkások kínálata fokozódik, s a városokba irányuló tömeges vándorlást eredményez. Az elmúlt évek során az ex­portorientált termelés előmozdítása nyomán hasonló fejlődés bontakozott ki Délkelet-Ázsiában és a Karibi-térségben. (Per­sze a konkrét gazdasági mechanizmusok eltérőek voltak.) Az emberek jelentős hányada elveszítette korábbi életkörnyeze­tét, s arra kényszerült, hogy a városokban vállaljon bérmun­kát. Az exportorientált mezőgazdaságban és iparban a ter­melés hagyományos struktúráinak a felbomlása oda veze­tett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált.

Az exportorientált termelésben a fiatal nők tömeges bevo­nása az új ipari körzetekben katalizáló hatást fejt ki a hagyo­mányos termelési struktúrák felbomlása terén. Ezekben a ré­giókban olyan termelési formák a meghatározók, amelyek az iparosodott országokban is a hői munkaerő jelentős hányadát foglalkoztatják: az elektronikus berendezések futószalagos összeszerelésére, a textilanyagok előállítására, a ruhaneműk és játékáruk készítésére gondolunk. A fiatal nők rendszerint úgy kerülnek be az ipari körzetekbe, hogy egy-égy vállalat képviselője a falvakban és a vidéki iskolákban toboroz mun­kaerőt, így fokozatosan olyan migrációs áramlások jönnek lét­re, amelyek csökkentik vagy teljes mértékben visszaszorítják a rekrutálás jelentőségét. (Vö. pl. Diamond 1979, Safa 1981.) A nők erőteljes bevonása a termelésbe nyilván a vállalatok azon törekvésével függ össze, hogy csökkentsék a bérköltsé­geket. Emellett a patriarchális társadalmakban a fiatal nők a külföldi munkaadók számára engedelmes és fegyelmezett munkaerőt jelentenek, olyan dolgozókat, akik készek erőfeszí­tést és pontosságot igénylő munkafeladatokat ellátni, és olyan munkafeltételek mellett dolgozni, amelyeket a fejlett or­szágok dolgozói nem fogadnának el.

A nők tömeges bevonása az iparba felszámolja a hagyo­mányos és gyakorta pénz közvetítése nélkül működő struktú­rákat. A vidéki körzetekben a nők hagyományosan fontos sze­repet játszanak a család által felhasznált és a helyi piacon is eladható termékek előállításában. A falusi gazdaságok és a vidéki háztartások rá vannak utalva számos olyan gazdasági tevékenységre, amelyeket hagyományosan nők végezlek, az ételkészítéstől kezdve a kosárfonáson és más tárgyak elké­szítésén át a szövésig és a ruházat előállításáig. (Vö. Boserup 1970, Boulding 1980.) Mindezek a tevékenységek egyre in­kább visszaszorulnak azáltal, hogy a fiatal nők elvándorolnak az új ipari körzetekbe.

Az új proletariátus feminizálódásának egyik legsúlyosabb – és leginkább groteszk – következménye az volt, hogy ezáltal fokozódott a munkaerőkínálat, és a férfiak körében fokozódott a munkanélküliség. A női munkaerő fokozottabb kínálata az új ipari körzetekben a férfiak számára nehezebbé teszi, hogy munkát találjanak. A nők elvándorlása a vidéki körzetekből azért is szűkíti a férfiak megélhetési esélyeit, mert az asszo­nyok általában nélkülözhetetlen társat jelentenek a fennmara­dásért folytatott küzdelemben. A legszegényebb és alig fejlett országok némelyikében időközben az exportorientált termelés helyére – amely főleg női munkaerőt foglalkoztat – a gazda­sági fejlődés diverzifikált formái léptek, amelyek a belső piacra orientáltak, és férfiakat is foglalkoztatnak. A foglalkoztatás bő­vülésének látványos számadatai – amelyek a főbb kivándorlási országokban az utóbbi években megfigyelhetők – elho­mályosították azt a tényt, hogy az exportorientált termelés egyes társadalmi csoportok körében fokozza a munkanél­küliséget, mások számára pedig munkahelyteremtő hatá­sa van.

A hagyományos munkaformák felbomlása és az exportori­entált fejlődésre való áttérés egyre inkább egyfajta „egyirányú utcát" jelent a nők és a férfiak körében egyaránt. Mivel a gaz­dálkodás hagyományos formáinak lehetősége a vidéki terüle­teken fokozatosan visszaszorul, a dolgozók számára igen ne­hézzé vagy egyenesen lehetetlenné válik, hogy munkanélkü­livé válva vagy sikertelen álláskeresés esetén visszatérjenek hagyományos életközegükhöz. Ez különösen nehéz azoknak a nőknek a körében, akiket az új ipari övezetekben rövid fog­lalkoztatás után elbocsátanak. Három-öt éves időszakot kö­vetően ezek az asszonyok – mikroszkopikus nagyságú alkat­részek összeszerelése után – gyakorta krónikus fejfájástól és látóképességük megromlásától szenvednek. A bérek alacsony szinten tartása végett és azért, hogy a romló egészségű asszonyokat eltávolítsák, a munkaadók folyamatosan elbo­csátják „régi" alkalmazottaikat és fiatalabb, egészségesebb és engedelmesebb nőket állítanak újólag munkába. (Vö. Nash és Fernandez Kelly 1983, valamint Lorraine Gray „Totál As­sembly Line" című filmjét.) Emellett több vállalat a 70-es évek vége óta azzal is próbálkozik, hogy az exportorientált iparágak régi zónáiból – ahol immár egyre kevesebb állami adóked­vezményben részesültek – kivonuljanak üzemeikkel, és a ter­melést olyan „új" országokba vigyék át, mint például Sri Lan­ka, ahol olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Mindezek a folya­matok oda hatottak, hogy a potenciális kivándorlók valósá­gos hadserege jött létre a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában, Tajvanon és a Karibi-térségben. Akik elveszítik hagyományos gyökereiket, s azután ki vannak szolgáltatva a munkanélküli­ség szeszélyeinek, avagy munkaképtelennek számítanak – a termelésbe bevont fiatalabb munkaerő következtében vagy amiatt, hogy a gyárat más országokba viszik át -, nemigen látnak más lehetőséget, mint a kivándorlást, különösen, ha az exportorientált növekedési stratégia már korábban meggyen­gítette az ország belföldre termelő ágazatait.

Ezeknek a jelenségeknek a felidézésével még korántsem merítettük ki azt a kérdést, hogy a külföldi beruházások miként is járulnak hozzá a széles körű ki- és bevándorlási folyamatok létrejöttéhez. A külföldi beruházások az exportorientált ter­melés terén azonban nemcsak a hagyományos munkamódok erózióját idézték elő, nemcsak a bevándorló-kolóniák létrejöt­téhez vezettek, hanem gazdasági, kulturális és ideológiai kapcsolatok kiépülését és bővülését idézték elő az iparo­sodott országokkal. E kapcsolatok közvetlenül és közvetve is előmozdítják az emigrációról alkotott kép kialakulását. Az exportorientált szektorban foglalkoztatott munkaerő – legyen szó akár menedzserekről, irodai alkalmazottakról, akár futó­szalag mellett dolgozó munkásokról – áll talán a legközelebb a nyugati hatásokhoz, s közvetett módon így ők kerülnek a legszorosabb kapcsolatba azzal az országgal, ahonnan a tőke származik. Számukra – akik "már a hétköznapi élettapaszta­latban a nyugati módszereket és gondolkodási formákat elsa­játították – szubjektíve is kisebb az a distancia, amely az off-shore gyárakban vagy hivatalokban betöltött munkahely és az iparosodott országban végezhető hasonló munka között van. Belátható, hogy az ilyen munkaerő számára adott esetben komolyan felmerül az emigrálás gondolata.

Az is igaz, hogy a nyugati hatások nem maradnak meg az exportorientált szektorokban dolgozók körében, s a beruházá­sok tovagyűrűző hatása az egész alacsonyan fejlett ország­ban és népességének körében is érezteti hatását. Az emig­ráció előmozdításának ezt az „ideológiai" hatását nem szabad alábecsülnünk. Az emigráció gondolata így már nem korláto­zódik azokra, akik az exportorientált szektorban dolgoznak, hanem a népesség szélesebb rétegeiben is hathat. A külföldi tulajdonú gyárakban vagy hivatalokban dolgozókon kívül így sokkal több ember törekedhet arra, hogy emigrálhasson. El­sősorban nem is a külföldi gyárakban, hivatalokban és üze­mekben foglalkoztatott munkaerő az, amely a leggyakrabban választja a kivándorlás lehetőségét.

A külföldi beruházás – valamint más politikai-katonai és kulturális kapcsolatok – elemzése segít annak magyarázatá­ban, hogy a kivándorlás miként is válik számos fejlődő or­szágban az egyének jelentős hányadánál reális lehetőséggé. Annak megvilágításához azonban még nem elegendő, hogy az USA miért vált a kivándorlók fő célországává. Hiszen ezek­ben az országokban Japán, Németország, Hollandia és Nagy-Britannia szintén jelentős mértékű beruházásokat valósított meg. Az adatokból az derül ki, hogy az egyes országokba beáramló külföldi tőke „nemzeti háttere" kevésbé jelen­tős, mint a termelés konkrét formája (például hogy munkaerő intenzív szektorról van-e szó), illetve jelentősebb azok­nál a viszonyoknál is, amelyeket a fogadó országok a tőke­kihelyező országokkal építettek ki. Feltételezhetjük tehát, hogy például a 70-es években igen széles körű japán beruházások az exportorientált termelés terén végső soron az USA-ba irá­nyuló kivándorlást mozdították elő, hiszen Amerika akkoriban bővebb kapcsolatrendszerrel rendelkezett a fejlődő országok­kal, illetve a bevándorolni szándékozók szemében készséges vendégfogadó országnak számíthatott.

Ezzel összefüggésben jelentős tényező, hogy az amerikai bevándorlási törvényeket 1965-ben liberalizálták, illetve hogy az USA továbbra is a korlátlan lehetőségek világának számít. A kivándorolni szándékozók körében csaknem azonosult a „ki­vándorlás" és a „kivándorlás az Egyesült Államokba", annak a vélekedésnek köszönhetően, hogy ez az ország – leg­alábbis más országokhoz viszonyítva – korlátlan lehetősége­ket és foglalkoztatási kilátásokat kínál. Ez az Amerikához kap­csolt emigráció gondolatát mintegy körkörösen fölerősítette. Miközben a külföldi beruházások – a politikai és katonai te­vékenységekkel karöltve – új hidakat építettek ki a kivándo­rolni szándékozók számára, s miközben az Amerikában adott gazdasági lehetőségek e hidakat csak tovább erősítették, az ily módon kibontakozó új kivándorlás további kapcsolatokat létesített Amerika és az anyaországok között. így gyarapod­nak az USA-ba irányuló kivándorlás lehetőségei, függetlenül attól, hogy az egyes fejletlen országokba a külföldi tőke – amely elsőként teremtette meg a kivándorlás feltételeit – hon­nan is érkezik.

Az Egyesült Államok új munkaerő-szükséglete

Első pillantásra mintha ellentmondana a gazdaság logikájá­nak, hogy az elmúlt két évtized során a nagy számban Ame­rikába vándorló munkaerő az USA nagyvárosaiban összpon­tosul. Vajon mi az oka annak, hogy a jelentős általános mun­kanélküliség, illetve az ipari és kereskedelmi munkahelyek megszűnésének időszakában egyre több dolgozni vágyó be­vándorló érkezik az országba? S miért választják túlnyomó számban éppen a legnagyobb városokat, amelyek a könnyű­ipar és néhány más, hagyományosan bevándorló munkaerőt foglalkoztató, de már hanyatlásnak indult ágazat központjai? A bevándorlási törvény 1965-ös liberalizálása, valamint a nagyvárosokban már létező bevándorló közösségek termé­szetesen játszottak bizonyos szerepet, ha a régebbi és a ki­vándorlás anyaországaiként hagyományos, főként európai or­szágokra gondolunk. Azonban az új bevándorló csoportok jövetelének az volt a háttere, hogy Amerikában a „cheap labor" állások köre gyors ütemben felfutott, a marginális állások piaca időközben kibővült, különösen a nagyvárosok bővülő iparágaiban.

Nem adható tehát teljes kép a bevándorlásról, ha egyide­jűleg nem vesszük szemügyre Amerika munkaerő szükségle­tét is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy bár a gazdaság egyre erőteljesebb nemzetköziesedése közrejátszott abban, hogy hatalmas bevándorlás figyelhető meg Amerikában, á munka­erő nagy és egyre bővülő mennyiségére csak magának az amerikai gazdaságnak az átstrukturálódási folyamatai adhat­nak magyarázatot. Ez az átstrukturálódási folyamat világíthat­ja meg azt is, hogy az új bevándorlók leggyakrabban a nagy-várásokat választják. Az alacsonyan fizetett munkahelyek megjelenése az USA-ban részben ugyanazoknak a nem­zetközi gazdasági folyamatoknak az eredménye, amelyek nyomán egyes iparágakban a beruházásokat és munka­helyeket olcsó munkaerejű országokba telepítették át. Mi­közben az ipari termelés jelentős hányada tengerentúlra ván­dorolt, eróziónak indult az amerikai iparágak tradicionális bá­zisa, s a helyére lépő szektorok – a tanult vagy tanulatlan munkaerő rosszul megfizetett munkahelyeivel – részben leér­tékelődtek. Egyidejűleg a szolgáltatási szektor felfutó növeke­dése számos ilyen „olcsó munka" jellegű munkahelyet terem­tett (leszámítva a befektetési bankok és menedzsment jellegű konzultációs cégek jobban fizetett és közismertebb munkahe­lyeit). Ez a két új növekedési szektor a leginkább New York és Los Angeles nagyvárosaira koncentrálódik.

Ezek a tendenciák Amerika foglalkoztatási szerkezetében a 70-es évek vége óta egyre erőteljesebb polarizálódáshoz ve­zettek. A közepesen fizetett munkahelyek számának éles csökkenésével egyidejűleg növekedett szerényebb mértékben a jól fizetett szabadfoglalkozású és vezetői állások száma, a „cheap labor" állások köre pedig jelentősen bővült. 1963 és 1973 között tíz újólag teremtett állás közül kilenc a közepes jövedelmi sávba tartozott, a magasan fizetett munkakörök szá­ma pedig csökkent. 1973-at követően azonban két újólag te­remtett munkahely közül immár csak egy tartozik ehhez a kö­zepes jövedelmi sávhoz. Ha tekintettel vagyunk a szezonális munkahelyekre és a részmunkaidős foglalkoztatásra is, úgy a foglalkoztatottak körében a fokozódó egyenlőtlenség csak még világosabban érzékelhető. E változások visszatükröződ­tek az átlagbérek csökkenésében és a jövedelmi szórás fo­kozódó polarizálódásában is. Az átlagos heti reálbér – amely a háborút követő időszakban folyamatosan nőtt és 1973-ban érte el legmagasabb szintjét – a 70-es években stagnált, majd a 80-as években csökkenésnek indult. A visszaesés a jöve­delmek fokozódó polarizálódásával járt együtt, s ez olyan ten­dencia, amely először a 70-es években jelentkezett, s a 80-as évek során gyorsabb ütemben bontakozott ki.

A „cheap labor" állások fontos forrása a leértékelődött ter­melőszektorokban található. Az amerikai gazdaság e része három tendencia együtthatása nyomán jött létre. 1. Sor került a munkafolyamat társadalmi újjászervezésére, egyre nagyobb mértékben helyeztek ki más országokba bizonyos termelési folyamatokat és szolgáltatásokat, miközben teret nyert a kis­üzemi termelés és az otthon végzett ipari bedolgozó munka (mindez rontja a dolgozók szervezett érdekképviseletének esélyeit is). 2. Átalakult a munkafolyamat technológiai szer­kezete, számos munkakör kvalifikációs szükséglete csökkent, sok készség működtetését és gyakorlását számítógépek és munkagépek vették át. 3. Felfutottak a hi-tech iparágak, ame­lyek az alacsony bérezésű sávban igen nagy mennyiségű munkaerőt foglalkoztatnak. Némileg talán meglepő, hogy az ipari termelés területén a dolgozókkal szembeni kvalifikációs kívánalmaknak és bérezésük szintjének átalakulása minden iparágban érvényesült: a régi keletű és a modern ágazatokban egyaránt. így például a konfekcióipar és az elektronikus be­rendezések gyártása első pillantásra kevés közös tulajdon­sággal rendelkezhet, azonban mindkét területen nagy szám­ban keletkeztek olyan olcsón megfizetett munkahelyek, ame­lyek híján vannak bármiféle továbblépési lehetőségnek, és nem előfeltételeznek kvalifikáltságot. Mindkét ágazatban alkal­maznak nem hagyományos termelési megoldásokat, mint pél­dául kisüzemek, illetve az otthon végezhető bedolgozó mun­ka. Mindkét ágazatban végbement a szakszervezetek leépü­lése. A gyorsan növekedő és csúcstechnológiát alkalmazó iparágak szakszervezeteinek taglétszáma egyre inkább visszaszorul (amiként ez például Los Angeles vagy a kalifor­niai Orange County esetében megfigyelhető).

A leértékelődött ipari szektoroknál azonban még fontosabb a „cheap labor" munkahelyek teremtésének terén a szolgáltató szektor bővülése. A hagyományos árutermeléstől eltérően ­amelyre a közepes jövedelmi szintű munkahelyek jelentős bő­vülése jellemző – a szolgáltató szektorban vagy rendkívül jól, vagy rendkívül rosszul fizetnek, s viszonylag kevés munkakör esik a közepes jövedelmi sávba. A 80-as évek növekedési ágazataiban – a pénzügyi, biztosítási szférában, az ingatlanpiacon, a kiskereskedelemben és a gazdaságot ki­szolgáló szolgáltatási ágazatokban – a rosszul fizetett mun­kakörök aránya nagy, nemigen vannak szakszervezetek, s számottevő a részfoglalkoztatás, illetve a női dolgozók jelen­léte. Egyre bővül az eladónők, a pincérnők, a titkárnők és a háztartási kisegítők foglalkoztatása. A Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Hivatal) ezekben az ágazatokban a reáljövedelmek visszaesését regisztrálja a 70-es évektől fogva.

A bővülő szolgáltató szektor nemcsak közvetlenül foglalkoz­tat rosszul fizetett munkaerőt, hanem közvetett módon is lét­rehoz olyan alacsonyan fizetett munkaköröket, amelyek a jól kereső szakemberi és vezetői rétegek bővülő osztályának életstílusával és fogyasztási szükségleteivel kapcsolatos szol­gáltatásokat végzik. Az ilyen magasan fizetett munkaerő összpontosulása a nagyvárosokban oda hatott, hogy lakókörzeteik és üzleti negyedeik „dzsentrizálódtak". Ez is a rosszul fizetett szolgáltatási dolgozók sokasága iránti keresletet erősítette: az épületgondnokok, takarítók, éttermi alkalmazottak, speciális szakácsok, kutyasétáltatók, kézbesítők, nevelőnők és hasonló státusú foglalkoztatottak tömegeire gondolunk. Az a tény, hogy számos ilyen munkakör „feketén megy", számos ameri­kai nagyvárosban az informális gazdaság gyors bővüléséhez vezetett. Számos körülmény következtében inkább bevándor­lók, semmint az amerikaiak szoktak ilyen jellegű munkákra vállalkozni: ezek a munkakörök rosszul fizetettek, bizonytalan foglalkoztatási kilátásokkal járnak, nemigen igényelnek szak­tudást, csekély angoltudás mellett is végezhetők, s rend­szerint esti és hétvégi elfoglaltsággal is járnak, ami az ame­rikaiak körében népszerűtlen. Érvényesül továbbá az az összefüggés is, hogy az illegális bevándorlók számára könnyebb az informális szférában munkaalkalmat találni.

Legyen szó akár a szolgáltatási szféráról, akár a leértéke­lődött gyáripari termelésről, az alacsonyan megfizetett új mun­kakörök mindkét területen nagy számban vonzzák a beván­dorló munkaerőt. Még a magasan kvalifikált bevándorlók kö­rében is gyakorta előfordul, hogy kijutva Amerikába a gazda­ság „cheap labor" ágazataiban próbálnak szerencsét. A szak­képzett bevándorlók erőteljesebb fogadása részben azzal függ össze, hogy a szolgáltatási szektor technikai és hivatali munkakörei bővülnek, valamint hogy az ilyen munkakörök pi­acán egyre erőteljesebben érzékelhető az informális gazda­ság hatása. Miközben tehát egyes gyártási folyamatok ki­telepítése hozzájárult ahhoz, hogy ezekből az országokból a munkaerő kivándorlása felerősödjék, a szolgáltatási és menedzsment funkciók amerikai nagyvárosokban való koncentrálása megteremtette annak feltételeit, hogy a be­vándorlók tömegeit New York, Los Angeles, Miami és Houston városai fölvegyék. Ugyanazok a folyamatok kedveztek tehát az Amerikába való bevándorlásnak, amelyek előmozdították néhány gyors ütemben iparosodó országban a munkaerő kivándorlást. Elsősorban a high-tec eljárásokat al­kalmazó ágazatokban, illetve a szolgáltató szektorban jönnek létre új munkahelyek, nem pedig az amerikai gazdaság hanyatló szektoraiban. Ebből arra következtethetünk, hogy az ilyen állások kínálata a jövőben alighanem még tovább bővül. Amíg ez valóban így van, addig az ilyen munkahelyek betöl­tésére további bevándorlásra lehet számítani.

Bevándorlás és globalizáció Japánban

Amióta Japán vezető gazdasági világhatalom és Délkelet-Ázsiában jelentős tőkeexportőr, e régióban a fentiekhez ha­sonló folyamatok figyelhetők meg. Olyan kapcsolatok épülnek ki országok között, amelyek később a munkaerővándorlás alapjául szolgálhatnak, s egyre inkább reális lehetőséggé válik a Japánba való kivándorlás. Az „új" illegális bevándor­lók anyaországa Thaiföld, Bangladesh, Tajvan, Pakisztán, a Fülöp-szigetek, Dél-Korea, vagyis mindazok az országok, ahol Japánnak közvetlen beruházásai vannak, beleértve az off-shore termelőüzemek egyre növekvő számát. (Vö. Sassen 1990.) Japán részesedése a világban a külföldi közvetlen be­ruházások terén gyors ütemben bővült. Miközben a japán gaz­daság növekvő mértékben vált nemzetközivé és az egyik leg­fontosabb beruházó országgá nőtte ki magát a dél-ázsiai és délkelet-ázsiai térségben, egyidejűleg – szándékosan vagy spontán – az áruk, a tőke és a kulturális termékek körforgá­sának transznacionális terét is létrehozza. Ezzel párhuzamo­san bontakozik ki az a kulturális és ideológiai feltételrendszer, amely lehetővé teszi az erőteljes munkaerőmozgást, mond­hatni egy nemzetközi munkaerőpiac kiépülésének korai sza­kaszát ígérve. (Vö. Sassen 1988.)

Az 50-es és 60-as években – ez a gyorsított iparosítás idő­szaka volt – a vidék szolgáltatta a nagyvárosi iparágak szá­mára a szükséges munkaerő-utánpótlást az olyan országok­ban, amelyek nem jutottak külföldi munkáskézhez, ugyanak­kor jelentős vidéki munkaerő-tartalékokkal rendelkeztek. Eb­ben az időszakban a közösségi és a magán infrastruktúrák fejlesztésére is jelentős mértékben sor került, megfelelően az ipar és a városfejlődés szükségleteinek. A munkaerő iránti szükséglet rendkívüli mértékű volt. Az USA és Nyugat-Euró­pa országai külföldi munkaerőt vontak be gazdaságukba, míg Japánban a vidék népessége költözött fel a városok­ba, és nem került sor külföldi munkaerő bevonására. A földek hátrahagyásának mértéke és nagyságrendje történelmi léptéket öltött. A korabeli beszámolóknak megfelelően egész faluközösségek döntöttek úgy, hogy településüket elhagyják, s így egyes falvak teljesen elnéptelenedtek. Ez a folyamat 1955 és 1965 között érte el a tetőpontját; ekkor az ország 46 tartományának több mint felében a népesség lélekszáma csökkent, 14 további tartományban a növekedés nem érte el az 1%-ot. Tokió, Osaka és Nagoya – e három óriásváros – volt e tömeges migrációs mozgások fő célpontja. 1960 és 1970 között e gócterületek mintegy 10-10 millió fővel növelték népességszámukat, és az ország össznépességének immár 40%-át összpontosították. Nagy-Tokio területén 1950 és 1970 között a lakosok száma 10 millió fővel nőtt, és elérte a 17,7 milliót. Míg 1950-ben a japánok 50%-a a mezőgazdaságban dolgozott, addig ez a szám 1970-re 1%-ra csökkent.

Ezzel összefüggésben másutt már utaltam rá (Sassen 1988), hogy a kivándorlásra kész emberek „tartalékseregének" egyik tulajdonsága az, hogy mobilizált munkaerőt jelent..J\ gyökérte­lenné vált ember olyan munkaalkalmakra is szívesen vállalkozik, amelyet a rendezett körülmények között élő munkaerő nem vál­lal el. Kész olyan munkaköröket, igénybevételi időpontokat és bérezést elfogadni, amelyet a mindenkori helyi népesség eluta­sít. A kulturális tényezők mellett alighanem a japán munka­erő mobilitása is hozzájárult a japán dolgozók híres tulaj­donságainak kialakulásához: a kemény munkamorálhoz, a je­lentős ingázási idő vállalásához, illetve az igen kemény és kel­lemetlen életkörülmények vállalásához.

Az ázsiai munkaerő Japánba vándorlása jelenleg igen eltérő gazdasági feltételek mellett zajlik. A városokban élő második nemzedék immár felnőtté vált, és a kereső népességcsopor­tokhoz tartozik. Valamennyi foglalkozási ágban jelentős a munkaerő-szükséglet. Ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy bizonyos területeken (például a kültengeri halászok kö­rében) az alacsonyan megfizetett munkakörökben egyre na­gyobb a munkaerőhiány. Bár a rendelkezésre álló adatok tö­redékesek, egyre egyértelműbb, hogy nő a Japánban dolgozó illegális bevándorlók száma, főleg Tokió, Nagoya és Osaka körzeteiben. Leggyakrabban turistaként érkeznek az ország­ba, s a hivatalosan engedélyezett időn túl is ott maradnak. A becslések szerint 1988-ban Japánban 200 000 illegális férfi kétkezi munkás dolgozott, az építőipartól kezdve az étterme­kig. Csaknem valamennyi ilyen bevándorló ázsiai születésű. A becslések szerint a legtöbben Tajvan, Dél-Korea, Bangladesh, a Fülöp-szigetek és Pakisztán területéről érkeznek. Ha a beutazókat nemzeti hovatartozásuk felől vizsgáljuk, az első helyen Tajvan és Dél-Korea áll 300 272, illetve 299 602 fővel. (Az adatok Japán Bevándorlási Hivatalának 1987-es jelen­téséből valók.) Ha az Amerikával kapcsolatban bemutatott fo­lyamatok Japánban is ismétlődnek, úgy nagyon is elképzel­hető, hogy a beutazók egyre nagyobb hányada nem látogatási céllal, hanem a munkavállalás végett jön. A hivatalos adatok szerint a letartóztatott illegális bevándorlók száma az 1982-es 51 368 főről 1987-ben 77 437-re növekedett. A kitoloncolt sze­mélyek száma is emelkedett a 80-as években.

Az országban legálisan tartózkodó külföldiek száma 1987-ben 2,1 millió volt. Ezek mintegy fele külföldi vállalatok alkal­mazottait jelentette, a másik millió pedig Ázsiából érkezett munkaerő volt. Az ázsiai beutazók döntő többsége (800 000 fő) első alkalommal érkezett az országba. Csaknem Valamennyien (727 000 fő) három hónapra érvényes vízummal érkez­tek, s mintegy felük turista célú utazást jelölt meg. Ugyanakkor fokozódik az illegális bevándorlók száma. Személyei beszél­getéseket folytattam illegális bevándorlókkal Tokió és Yokoha­ma városaiban, azt tudakolva, hogy milyen körülmények kö­zött és milyen megfontolásból döntöttek úgy, hogy átteleped­nek Japánba, annak ellenére, hogy az ország mindig is zárt társadalomnak számított. Kiderült, hogy olyan emberekről van szó, akik ilyen vagy olyan módon bekerültek a munkaerőmoz­gás áramába. Anyaországaikban egyre erőteljesebb a japán vállalatok jelenléte, s ezzel együtt egyre több információ állt rendelkezésre Japánról; kapcsolatok jöttek létre, s az érintet­tekben egyre inkább tudatossá vált, hogy fennáll a Japánba való kivándorlás lehetősége. Ezzel összefüggésben érdekes kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e Amerika mellett további „korlátlan lehetőségeket" kínáló országok létrejöttéről.

Tézisem az, hogy a munkaerőpiac szegmentálódása révén, illetve amiatt, hogy – amint ez Japánban is megfigyelhető – egyre inkább elterjed a részidős és az alkalmi foglalkoztatás, a munkaerőpiacnak egyre szervesebb részét képezi az új illegális bevándorlókat foglalkoztató informális szektor. A részidős és az alkalmi munka térnyerése úgy teszi kezelhe­tővé a munkajogi előírásokat, hogy a munkáltatók számára lehetővé válik a közvetlen és a közvetett bérköltségek csök­kentése. A termelő ágazatok viszonylagos visszaesése és a szolgáltatási ágazatok felfutása hozzájárult ahhoz, hogy szá­mos kisvállalkozás jöjjön létre, amelyek nem képezik részét – a japán gazdaságra olyannyira jellemző – nagyobb gazda­sági tömörüléseknek. Mindez értelmezhető a dereguláció egy további fajtájának is. A fejlődések összhatása akár az is lehet, hogy a jelenleg érvényes bevándorlási szabályozások foko­zatosan idejétmúlttá válnak.

Az értelmes bevándorlási politika előfeltevései

Az amerikai bevándorlási politika fő elve az, hogy a beván­dorlás autonóm folyamat, s független más nemzetközi folya­matoktól. Tanulmányunkból azonban érzékelhető, hogy a fej­lődő országokból Amerika felé mutató migrációs hullámok mö­gött mindenkor nemzetközi tényezők munkálnak. Az amerikai állam és a közvélemény képviselői viszont olyan problémaként tekintettek a bevándorlásra, amelynek gyökerei a fejlődő or­szágok hátrányos helyzetében keresendők, tekintet nélkül ar­ra, hogy a migrációs mozgások szorosan összefüggenek az USA világgazdasági jelenlétének és aktivitásának jellegével. Következésképp azt sem ismerik fel, hogy a bevándorlási politikával kapcsolatos vitákat uraló javaslatok – hogy ti. szankciókat kell hozni a munkaadókkal szemben, ki kell toloncolni az illegális bevándorlókat, erőteljesebb határel­lenőrzést kell bevezetni – nemigen alkalmasak az érkezők hullámainak megállítására.

Az 1986-os bevándorlási törvény – amely a bevándorlási kérdések racionalizálására volt hivatott – nem volt képes arra, hogy lassítsa a bevándorlás folyamatát; valójában a társada­lomnak és a bevándorlóknak egyaránt károkat okoz. A mun­kaadókkal szembeni szankciók valójában csak tovább bővítik a készséges és olcsó illegális munkaerő kínálatát, ugyanis tovább korlátozzák azoknak a bevándorlóknak a körét, akik­nek lehetőségük nyílik helyzetük legalizálására. Az ilyen szankciók egybekapcsolása egy olyan beilleszkedési prog­rammal, amely az érintettek jelentős részét kizárja, valójában a bevándorlók olyan kedvezőtlen helyzetű csoportjának kiala­kulásához vezet, akik jogi és gazdasági értelemben egyaránt igen kedvezőtlen helyzetben vannak. A kibővített vendégmun­kásprogram végső soron kedvezőtlenül hat az amerikai mezőgazdasági munkások ama törekvésére, hogy helyzetüket javítsák és kedvezőbb bérfeltételeket érjenek el. A vendég­munkásprogram továbbá új viszonyok kialakulását eredmé­nyezheti a vendégmunkások anyaországaival, úgyhogy azt a nem szándékolt hatást is kiválthatja, hogy további illegális be­vándorlók érkezzenek az országba.

Egy valóban működőképes amerikai bevándorlási politikát nézetem szerint arra a felismerésre kell alapozni, hogy az USA jelentős ipari hatalomként és külföldi beruházóként bizo­nyos mértékű felelősséget visel a nemzetközi munkaerőmoz­gások terén. Alighanem a háborús menekültekkel kapcsolatos korábbi amerikai törvényt tekinthetnénk egy módosított beván­dorlási politika alapjául szolgáló szabályozásnak. Aligha akad­na bárki is, aki azt állítaná, hogy az Indokínából jövő mene­kültek hullámai akkor a térség túlnépesedésével vagy gazda­sági pangásával függtek össze, még ha a körzetet sújtották is ilyen jellegű 'problémák. Konszenzus alakult ki azzal kap­csolatban, hogy az amerikai katonai műveletek miatt az or­szágot bizonyos mértékű felelősség terheli a fejleményekért. Az USA sajátos jogokat biztosított az indokínai menekültek számára az országban való letelepedéshez, s ezáltal az állam bizonyos mértékig – legalábbis közvetett módon – el is ismer­te ezt a felelősséget. Hasonló megközelítésre lenne szükség a munkavállaló bevándorlók vonatkozásában is.

A törvényhozók a külkapcsolatokat érintő területeken arra tö­rekednek, hogy az egyes szereplők eltérő felelősségét mérle­geljék, és így az olyan összetett jelenségeket, mint a termelés globalizálódása és a nemzetközi tőke- és információáramlás, figyelembe vegyék a törvények kialakításánál. Vajon miért nincs mód arra, hogy hasonló körültekintéssel járjanak el a beván­dorlási politikánál is? A munkaerő nemzetközi migrációja e vo­natkozásban számos sajátos problémát vet föl, hiszen a beván­dorlás összefüggése bizonyos nemzetközi folyamatokkal nem mindig nyilvánvaló vagy egyértelmű. Az a leegyszerűsítő meg­közelítés azonban, amelyet a legtöbb politikai döntéshozó mind­máig magáénak vall, nagyban akadályozza, hogy tisztes és ha­tékony bevándorlási politika kialakítására kerüljön sor. Egy ilyen politikai szabályozásrendszer konkrét elemeit a további eszme­cserék és viták során kell kialakítani. Egy dolog azonban vilá­gos: az amerikai bevándorlási politika mindaddig nem lehet iga­zán sikeres, amíg a bevándorlásért viselt felelősséget egyes egyedül magukra a bevándorlókra terhelik.

Japán esetében – hasonlóan az USA helyzetéhez – az or­szág körül kialakuló gazdasági erőtér egyre határozottabban termeli újra saját mechanizmusait és struktúráit. Az ilyen gaz­dasági erőtereket nemcsak két szomszédos nemzetállam közös határai, illetve nemcsak az egyes államokra jellemző struktúrák és mechanizmusok alkotják: minőségi többletről van itt szó. E struktúrák változnak az időben, reagálnak az új feltételekre, bő­vülnek, illetve részlegesen visszaszorulnak. A XIX. században például az amerikai fejlődésben középponti szerepet játszott a transzatlanti gazdasági tér. A tőkejavak, termékek és munkások hatalmas tömegei áramlottak e térségbe, és sajátos mechaniz­musok voltak azok, amelyek e transzatlanti gazdasági teret létrehozták és újratermelték. Manapság az USA a beruházás és a termelés nemzetközi rendszerének központja, amely im­már nemcsak Mexikót kebelezte be, hanem a Karibi-térség te­rületeit és Délkelet-Ázsia egyes részeit is. Mexikó és Amerika esetében a kapcsolatrendszer különböző szakaszaival és a ki­alakult struktúra eltérő összetevőivel vethetünk számot, létre­hozva és fenntartva a határterületeken a két ország együttes regionális gazdaságát. A határterület iparosítási programja szá­mos további folyamatot hívott életre, amelyek további kapcso­latokat létesítenek a két ország között.

Elemzésünk egyik legfontosabb következtetése az, hogy a bevándorlási politika egyes kérdéseivel kapcsolatos vitákban fi­gyelembe kell venni a nemzetközi és a transznacionális gazda­sági terek és rendszerek meglétét, hiszen e tényezők a forrásai és fenntartói azoknak a gazdasági és politikai folyamatoknak, amelyek az anyaországokat és a fogadó országokat összekötik.

[A tanulmány eredetileg a PROKLA 21/88. számában jelent meg.]

(Fordította: Ács M. György)

Irodalom

Boulding, E. (1980), „Women: The Fifth World", Foreign Policy As­sociation Headline Series, No. 248, Washington D.C.

Boserup, E. (1970), Women's Role in Economic Development. New York.

Centra de Estudios Puertorriquenos (1979), Labor Migration Under Capitalism: The Puerto Rican Experience. New York.

Diamond, Norma (1979), „Women and Industry in Taiwan", lásd Mo­dern China, 1979 Julius, 317-340.

Houston, Marion F. et al. (1984), Female Predominance of Immig­ration to the United States Since 1930: A First Look. International Migration Review, 1984 tavasz.

Nash, June s Kelly, Maria Patricia (1983), Women and Men in the International Division of Labour. Albany, N.Y.

Portes, Alejandro s Walton, John (1981), Labor, Class and the In­ternational System. New York.

Safa, Helen I. (1981), Runaway Shops and Female Employment: The Search for Cheap Labour.S/gns, 1981 tel, 4184-33.

Sassen, Saskia (1988), The Mobility of Labour and Capital: A Study in International Investment and Labour Flow. New York.

Sassen, Saksia (1990), The Global City. New York, London, Tokio, Princeton.