Ahogy közeledünk az évezred végéhez, úgy tűnik, egyre szélesebb körűvé válik a „véghangulat". Az ideológia, a társadalom és a történelem vége után most elérkeztünk a politika végéhez. Valóban, a toryk legutóbbi konferenciájának ez is lehetett volna a mottója: a politika halott, éljen a moralitás!
Akkor hát mondjunk búcsút az államnak és a politikusoknak, és felejtsük el a politikát? Hogyan kellene fölfognunk ezt a divatos „politika vége" hangulatot? E hangulat képviselői szerint a politika a kultúrában oldódott föl; ma már a civil társadalom ezernyi csoportjában zajlik, és az egyénekhez kapcsolódó ügyek sokaságának megszervezését érinti. Megérett az idő arra, hogy a politika kevésbé fontos szerepet játsszon a társadalom életében, és a politikai rendszernek igazodnia kell az új „turkáló-shoppingoló társadalomhoz". A pártok hanyatlása elkerülhetetlen. De a folyamat zökkenőmentes lesz, ha a kudarcot vallott intézményeket olyan új technikák egészítik ki, mint a népszavazások, amelyek szélesebb részvételt tesznek lehetővé a demokratikus folyamatban.
Martin Jacques egy látomást előlegezett meg a nyáron egy, a Sunday Times-ban közölt cikkében (1993. július 18.), ahol a gazdaság egy hanyatló szektorához hasonlította a politikát, mely nem igazodik a társadalmi változásokhoz, és teljesen eltávolodott az emberek identitásaitól és prioritásaitól. Miközben a társadalom túllépett a hierarchián, a bizonyosságon és a homogenitáson, hogy egy „hipermarket-társadalommá" váljék, amelyet az individualizmus és az egalitarianizmus vezérel, a politika nem követi ebben. Ráadásul a munkásosztály hanyatlása megfosztja a politikát annak szervezőelvétől. A politika képtelen végrehajtani a szükséges igazodásokat, és a politikai rendszer egész fejlődése a káosz irányába mutat. Adjuk hozzá ehhez az állam szerepének drámai hanyatlását és a politikusok hatalmának és jelentőségének erózióját. Eredményként azt kapjuk, hogy a politikusok hagyományos világa egyre inkább képtelen a társadalom valós kérdéseihez hozzászólni.
Egy ilyen sötét diagnózis természetesen nem áll ellentmondásban az 1993-as őszi pártkonferenciákkal. És azt sem tagadja senki, hogy a baloldal és jobboldal kategóriái különösképpen problematikussá váltak. Ez mindenképpen várható volt. Tekintettel arra, ahogy a baloldal képviselte a munkásosztály érdekeinek védelmét és a szocializmust, nem maradhatott érintetlen az utóbbi évtizedek szociológiai és politikai átalakulásaitól. Örüljünk-e a bal/jobb megosztottság elhomályosodásának, és úgy üdvözöljük-e azt, mint a demokrácia irányába vivő folyamatot, vagy pedig a demokráciát fenyegető veszélyt lássunk benne? Ez az igazi kérdés.
Azok, akik a politika végét ünneplik, úgy ábrázolják napjaink demokratikus gondolkodásának fejlődését, mint amely határozottan államellenes (antietatista), és amely a civil társadalom erényeit hirdeti. A civil társadalom keretein belül működő önszerveződő csoportok sokaságának megerősödését e gondolatok képviselői úgy tekintik, mint az új igények szaporodásával megbirkózni képtelen politikai intézmények tehetetlenségére adott választ. Ez egybecseng azzal az „antipolitikával", amelyet Kelet-Európa másként gondolkodói hirdettek a kommunizmus összeomlása előtt. Végső soron ez világos rokonságot mutat azzal a filozófiai áramlattal, amelyet Franciaországban olyan szerzők fémjeleznek, mint Gilles Lipovetsky, és akik a „posztmodern individualizmust" és annak a politikával szembeni bizalmatlanságát ünneplik. Ezek az „újdemokratikus individualisták" úgy értelmezik a közügyektől való divatos visszavonulást, és a magáncélok fokozottabb előtérbe állítását, mint a pluralista éthosz pozitív hatásait. Úgy tekintik ezt, mint a demokratikus folyamat elmélyülésének kifejeződését.
Ezek a különböző megközelítések osztanak egy közkeletű felfogást, amely szerint az osztályidentitások megszűnése és az egymással szembehelyezkedő politikák bipoláris rendszerének eltűnése fontos demokratikus fejlődési folyamatoknak számítanak. A társadalom alapvető intézményeinek tekintetében végső soron konszenzus uralkodik, és a legitim alternatívák hiánya garantálja, hogy a liberális demokrácia kihívások nélkül marad. Mivel a fennálló renddel szemben nincs hiteles alternatíva, a politika elavulttá válik. Mindössze az maradt, hogy döntsünk egy sor olyan pragmatikus kérdésben, melyek jobban megoldhatók az egyének közvetlen részvételével és a divatjamúlt ideológiák mellőzésével. Belépünk a „videodemokrácia" korába, ahol a modern média növekvő mértékben helyettesíti a reprezentáció hagyományos formáit. Ez azonban egy velejéig hamis perspektíva, ha figyelmünket a politikum összetett természetére fordítjuk. Az ugyanis távolról sem korlátozható pusztán az államra és a politikai rendszerre. A politikum olyan vonás, amely minden társadalomban megtalálható, és soha nem lehet kipusztítani. Az emberi lények közötti viszálykodás jelenségével és a konfliktus mindig jelenlévő lehetőségével van összefüggésben.
Ez a kérdés érthetőbbé válik, ha különbséget teszünk a politikum (the political) és a politika (politics) között. A politikum az emberi kapcsolatokban rejlő és számos társadalmi viszonyban megjelenő potenciális antagonizmust jelenti. A politika ezzel szemben különböző diskurzusok, intézmények és technikák olyan együttesét jelöli, amely egy rendszer megszilárdítását, az emberi együttélés megszervezését célozza meg egy olyan közegben, mely a politikum jelenléte miatt mindig konfliktusokkal terhelt.
Ebből a szemszögből a modern demokrácia sajátossága a konfliktus felismerésében és legitimációjában nyilvánul meg, valamint abban, hogy elutasítja a konfliktusnak egy tekintélyelvű rend általi elfojtását. Szakítva a társadalmat organikus testként bemutató szimbolikus ábrázolással – ami a társadalomszervezés holisztikus módjának jellemzője -, a demokratikus társadalom a pluralizmust jogként fogja fel, és helyet biztosít az ellentétes érdekek és értékek kifejezésének. A modern demokratikus politika számára a döntő probléma az, hogy hogyan változtassa át a kibékíthetetlen ellenséget ellenféllé. Egy ilyen váltás feltételezi, hogy a szembenállót többé már nem kibékíthetetlen és elpusztítandó ellenségként szemléljük, hanem olyan ellenfélként, akinek a létezését elfogadjuk és toleráljuk. A demokratikus rend létrehozásának és fenntartásának ez a legfontosabb követelménye. Harcolni fogunk ellenfelünk eszméi ellen, de nem tesszük kérdésessé a jogát arra, hogy megvédje azokat. A „harcias pluralizmusnak" ez a típusa a modern demokrácia alapvető része.
Ebből kifolyólag a pluralista demokrácia nemcsak a konszenzust követeli meg egy sor általános politikai alapelvben, hanem az eltérő vélemények jelenlétét, és azokat az intézményeket, amelyeken keresztül az ilyen véleménykülönbségek megnyilvánulhatnak. Ez megmagyarázza, hogy miért függ a plurális demokrácia életben maradása a világosan elkülönült vélemények körül kialakuló kollektív identitásoktól, valamint a valódi alternatívák közötti választás lehetőségétől. Ahogyan Niklas Luhmann hangsúlyozta, a demokratikus politikai rendszer felépítésére „a csúcs meghasadása" jellemző, ami a kormány és az ellenzék közötti elkülönülésen keresztül jön létre. Azért, hogy megfelelően működjön, egy ilyen rendszernek egy bináris ellentétpárra van szüksége ahhoz, hogy a politikai kurzus lehetséges irányzatai között választani lehessen. Pontosan ez a funkciója a bal/jobb elkülönülésnek. A bal/jobb megosztottság teremt módot arra, hogy a legitim konfliktus formát öltsön és intézményesüljön.
Miközben a baloldal elismerte a pluralizmus és a liberális-demokratikus intézmények jelentőségét, ez szerencsétlen módon azzal a hittel társult, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy fel kell hagyni minden próbálkozással, amely a fennálló rend alternatívájának létrehozását célozza. Innen ered a konszenzus fetisizálása és számos szocialista párt jelenlegi törekvése, hogy elmozduljon a politikai spektrum centruma felé. De a politikai alapelvek körüli konszenzus nem zárja ki az azok értelmezését érintő nézeteltérések létét. Egyetérthetünk a mindenki számára biztosított szabadság és egyenlőség jelentőségével, miközben élesen vitatjuk, hogy hogyan alkalmazzuk ezeket az alapelveket. Pontosan ez a demokratikus politika tartalma, és a bal- és jobboldal közötti küzdelemnek erről kellene szólnia. Ezeket a kategóriákat természetesen újra kell definiálni, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy más nevet kapnak. Amire mindenképpen szükségünk van, az a politikai értékek körüli valódi, demokratikus konfrontáció, a közös demokratikus hagyomány ellentétes értelmezéseiben megfogalmazva. Egy ilyen küzdelem létfontosságú, mert egy demokratikus, plurális társadalom csak a konfliktuson keresztül képes megtalálni az integráció módját. Ez az, amiért a bal/jobb megosztottságot – bármi legyen is a neve és tartalma – úgy kell felfognunk, mint a modern demokrácia alapvető alkotóelemét.
Egy új, harcias pluralizmus főbb vonalainak újrarajzolásában nehézséget okoz az, hogy a társadalom központi konfliktusa megváltozott, és többé már nem lehet kifejezni az osztályelnyomás terminológiájával. A „duális társadalom" kifejlődésével és a késő kapitalizmusra jellemző krónikus munkanélküliséggel azok kerülnek a leghátrányosabb helyzetbe, akik ki vannak zárva a termelőfolyamatból. Amint azt Alain Touraine hangsúlyozta, a fő probléma most a kirekesztés. Mindemellett egy növekvő faji és nemi öntudatosság és az alárendeltség sok más formája létrehozta a politikai terek pluralitását. Ez az új szituáció igazi kihívást jelent éppúgy a politikai rendszer, mint a bal/jobb alternatíva újrafogalmazása szempontjából.
Természetesen egyesek úgy érvelnének, hogy„ pontosan ezen okok miatt vált irrelevánssá a bal/jobb megosztottság, amelyen mindezek következtében túl kellene lépni. Például Martin Jacques az ideológiától a pragmatizmus felé történő, általa üdvözölt elmozdulást összekapcsolja azzal, hogy a bal/jobb szembenállás már nem számít a politika fő törésvonalának. Mindkét oldal elvesztette tájékozódó képességét, a régi megosztottság tartalmát vesztve kiüresedett, és csak egy letűnt kor puszta relikviájaként él tovább. Itt az ideje, hogy megszabaduljunk ezektől az elavult kifejezésektől.
Csakhogy ez nem más, mint figyelmen kívül hagyása annak, hogy a politika világába való belépéshez a társadalomban fölmerült különböző igényeknek egy olyan hegemonikus programban kell artikulálódniuk, amely úgy jelenik meg, mint az általános érdek kifejeződése. A demokratikus politika nem nélkülözheti a „közjóra" történő utalást, még akkor sem, ha azt egy olyan horizontnak kell tekintenünk, mely örökre elérhetetlen marad. A politika mindig egységet akar teremteni a konfliktus és a különbözőség közegében, és a „mi-ők" szembenállás megformálásával foglalkozik. A demokratikus politika újdonsága nem ennek a mi-ők szembenállásnak a meghaladása, hanem az az eltérő mód, amelyen keresztül az megvalósul. Amint már jeleztem, ez tartalmazza a konfliktus legitimálását és az ellenfél tiszteletét.
Amikor a politikai törésvonalak elmosódnak, akkor a politika lendülete megtörik, ami megakadályozza a sajátos politikai identitások kialakulását. Kialakul a politikai pártok iránti ellenszenv, amely csökkenti a politikai életben való részvételi kedvet. Sajnos az eredmény nem egy egészséges, nyugodt, éles megosztottságok nélküli társadalom, hanem a közösségi identitások más típusainak terjedése, mint az önmeghatározás vallásos, nacionalista és etnikai formái. Más szavakkal, amikor a demokratikus politika hiányzik, a politika saját antagonisztikus dimenziójában jelenik meg más csatornákon keresztül. Kétségkívül igaza volt Carl Smithnek, amikor kimutatta, hogy a politikum képes energiát meríteni a legkülönbözőbb emberi motivációkból, amelyek lehetnek vallásiak, morálisak, gazdaságiak, etnikaiak, stb. Az antagonizmusok sok formában megjelenhetnek, és illuzórikus azt gondolni, hogy örökre el lehetne őket tüntetni. Ez az, amiért kívánatosabb egy politikai szelepet kinyitni számukra egy plurális demokratikus rendszeren belül.
A modern plurális demokrácia nagy ereje az, hogy olyan intézményeket hoz létre, amelyek teljesen nyilvánvalóan úgy tudják megformálni a szembenállás mozzanatát, hogy. annak antagonisztikus potenciálja szétoszlik. Elias Canetti nagyon világosan látta ezt, amikor „Tömegek és hatalom" című művében kimutatta, hogy a parlamentáris rendszer a harcoló hadseregek pszichológiai struktúráját használja fel, amit olyan küzdelemként kell elképzelni, amelyben az egymással harcoló pártok lemondanak egymás elpusztításáról, és elfogadják a többség ítéletét a tekintetben, hogy ki győzött.
A „politika végéről" folyó diskurzusoknak és a bal/jobb elkülönülés irrelevanciájának nem az ünneplésre, hanem az aggodalomra kell okot adnia. A hagyományos fogalmi keretekre kétségkívül ráfér egy felülvizsgálat, és ez nem a régi szlogenek és dogmatikus bizonyosságok újrafogalmazásának kérdése. De hiba lenne azt hinni, hogy az antagonizmusokat meghaladtuk, és hogy a politika feloldódott a kultúrában. Napjainkban az a feladat, hogy politikaivá tegyük az összes demokratikus küzdelmet, amely a nagyszámú társadalmi kapcsolatból emelkedik ki. Hogy újra megszilárduljon a politika centralitása, szükség van egy olyan új politikai törésvonal felrajzolására, amely alkalmas arra, hogy valódi impulzusokat biztosítson a demokrácia számára. Egy ilyen törésvonal jelenlegi hiánya bizonyosan nem a haladás jele, hanem annak az űrnek a tünete, amelyik végzetes lehet a demokráciára. A valóságban számos országban ez az űr már teret adott a szélsőjobbnak, amely szorgalmasan kísérletezik új politikai identitások gyártásával, amelyek – mivel az etnikai, nemzeti és vallási kérdések körül fogalmazódnak meg – veszélyeztetik a demokráciát. Ilyen körülmények között a szembenállót olyan módon határozzák meg, ahol az már nem egy tiszteletre méltó ellenfél, hanem egy elpusztítandó ellenség.
A szélsőjobb számos európai országban megfigyelhető felemelkedését a politikai identitás mély válságának abban az összefüggésében kell megértenünk, amellyel a liberális demokráciák néznek éppen szembe hagyományos tájékozódási pontjaik elvesztése miatt. A bal/jobb megosztottság elhomályosodása fontos mozzanat, de – paradox módon – a válság csak súlyosbodott, amikor a Nyugat győzelmet aratott régi ellensége felett. A II. világháború óta a demokratikus identitást főleg a kommunista „másokkal" való szembenállás határozta meg. Most, hogy a kommunizmus összeomlott, a politikai törésvonal – mely lehetővé tette számunkra, hogy különbséget tegyünk barát és ellenség között – elpárolgott, és a demokrácia igazi jelentése kérdésessé vált. Egy új törésvonalat kell létrehozni, és ez távolról sem könnyű. Kivéve azoknak a szélsőjobboldaliaknak, akik már megtalálták az ellenségeiket: a bevándorlókat, akiket úgy tüntetnek föl, hogy ők azok, akik fenyegetik az „igazi" európaiak kulturális identitását és nemzeti szuverenitását. Sajnálatos módon jelenleg egyedül ezek a pártok képesek világos, bár elfogadhatatlan formáját nyújtani az önmeghatározásnak. Nem csoda, hogy ma már komoly torzulásokat tudnak okozni több ország politikai rendszerében.
Sürgősen fel kell ismerni, hogy a konszenzus túlhangsúlyozása és a konfrontációk visszautasítása apátiához vezet, és könnyen visszaüthet. A politika ilyen visszavonulásának az eredménye a demokratikus keretek között kezelhetetlen antagonizmusok robbanása lehet.
Egy jól működő demokrácia a demokratikus politikai álláspontok vibráló összeütközését és az érdekek nyílt konfliktusát igényli. Ha ez hiányzik, akkor ezt túl könnyen felválthatja a „megkérdőjelezhetetlen" morális értékek vagy az önmeghatározás fundamentalista formái közötti összeütközés.
A nyilvánosságnak a moralizáló diskurzus által folytatott jelenlegi kolonizációja egy antidemokratikus kísérlet jele, amely a politikát a moralitással pótolja. Ha ez sikerül, akkor drasztikusan szűkíteni fogja a demokratikus vita mozgásterét és hatókörét. Tudatában kell lennünk annak – és messze vagyunk attól, hogy ezt természetesnek vegyük -, hogy a demokráciának védelemre van szüksége. Ma ez azt jelenti, hogy a politikának új életerőt kell adni. Az értékekről folyó vita valóban fontos, de azt olyan keretben kell folytatni, amely az értékek etikai-politikai dimenzióit hangsúlyozza.
A „politika végének" ma divatos felfogását tehát ne ünnepeljük, hanem utasítsuk el, mert – ha valaha is megtörténne – az valószínűleg a demokrácia végét jelentené.
(Fordította: Huszár Gábor)
