Előszó
„Nincs semmi elvámolnivalója?" „Nincs." „Rendben." Majd politikai kérdések következtek. „Maga anarchista?" „Először is, mit értünk anarchizmuson? – kérdeztem vissza. Gyakorlati, metafizikai, elméleti, misztikus, elvont, individuális, társadalmi anarchizmus? Amikor fiatal voltam – mondtam -, e szavak jelentettek valamit számomra." így aztán érdekes beszélgetésbe bonyolódtunk, s a vége az lett, hogy két egész hetet Ellis Islandon töltöttem. (Vladimir Nabokov: Pnin)
Mit ereznél, ha egy napon rádöbbennél, hogy a társadalom, amelyben mindig is élni akartál, már megvalósult – eltekintve kisebb helyi gondoktól, a kizsákmányolástól, háborútól, diktatúrától, éhezéstől? Ez a tanulmány arról szeretne beszélni, hogy az anarchista társadalom, a magát hatalom nélkül felépítő társadalom mindig is létezett, mint mag a hó alatt, betemetve az állam ós az állami bürokrácia tömege, a kapitalizmus hulladékhegyei, a kiváltságok és jogtalanságok, a nacionalizmus és az öngyilkos hazafiság, a vallási ellentétek és a fanatikus szeparatizmus alá.
Az anarchizmus számos értelmezési lehetősége közül az itt kifejtésre kerülő változat arról szeretne meggyőzni, hogy az anarchizmus egyáltalán nem a jövő társadalmáról alkotott spekulatív fantazmagória. Az anarchizmus a mindennapi tapasztalatainkban gyökerező, a társadalmunkat meghatározó hatalmi törekvések mellett és azok ellenére működő emberi szervező elv leírása. Mindez nem újdonság. Gustav Landauer szerint az anarchizmussal nem találtunk ki semmi újat, „csak megpróbálunk feléleszteni, rekonstruálni valamit, ami mindig is megvolt, ott ért az állam árnyékába rejtve és parlagon". Egy modern anarchista, Paul Goodman pedig ezt mondta: „A szabad társadalomnak többet kell jelentenie annál, mint hogy a régi rendet egy új renddel helyettesítjük. E kifejezésen azt énjük, hogy kiterjesztjük a szabad cselekvés terét, míg végül ez működteti majd szinte egész társadalmi életünket."
Még azt hihetné valaki, hogy szándékosan keverem magam ellentmondásba, amikor az anarchizmus kapcsán szervezetről beszélek. Azt hihetnék, hogy az anarchia, már nevéből következően is, a szervezet ellentéte A szó azonban valójában valami egészen mást jelöl: uralom nélküliséget, a hatalom hiányát jelenti. Végül is a hatalom hozza és hajtja végre azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a .gazdagok" birtokolják a társadalmi javakat és kizárják belőle a „szegényeket". Végül is a hatalom elve biztosítja, hogy az emberek életük nagy részében másokért dolgozzanak, s nem azért mintha ez kedvükre lenne, vagy mintha bármi beleszólásuk lenne munkájukba, hanem mert ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjanak. Végül is a hatalom az, aki háborúra készül és hadat visel még akkor is, ha te vagy köteles elszenvedni e háború következményeit.
De vajon tényleg csak a hatalom? A hatalom, még a korlátlan diktatúra is, az alávetettek beleegyezésén alapul. De miért egyeznek bele az emberek abba, hogy uralkodjanak fölöttük? Nemcsak azért mert félnek: mi félni valója lehet egy maroknyi hivatásos politikustól és fizetett banditáiktól emberek millióinak? Mindez azért történhet meg, mert az alávetettek magukévá teszik a felettük állók értékeit Irányítók és irányítottak ugyanúgy a hatalom, a tekintély és a hierarchia elvében hisznek. És mégis, a mindennapokban az önkéntes társulások és a kölcsönös segítség tartják működésben a társadalmat.
Az anarchisták társadalmi és politikai filozófiává emelik az emberek természetes és spontán hajlandóságát, hogy közös hasznukra szövetkezzenek egymással. Az anarchizmus valójában annak a gondolatnak a neve, hogy a társadalom megszervezheti magát hatalom nélkül is, s hogy ez nem csak lehetséges, hanem üdvös is számára. Az anarchia szó, mint tudjuk görög eredetű, annyit jelent, hogy „hatalom nélküliség", s a görögök óta ennek az eszmének mindig is voltak hívei, bárhogy hívták is őket. Az újabb korban William Godwin volt az első, aki elméleti rendszerré fejlesztette az anarchizmust, nem sokkal a Francia Forrása-lom után. A XIX. század közepén egy francia, Proudhon anarchista társadalomelméletet dolgozott ki, á központi hatalom nélkül szövetségre lépett kisközösségek anarchistaelméletét. Proudhont Mihail Bakunyin, az orosz forradalmár követte, Karl Marx kortársa és ellenfele. Marx képviselte a szocialista mozgalom egyik szárnyát – akik az államhatalom megragadására törekedtek; Bakunyin a másikat – nekik az államhatalom lerombolása volt a céljuk.
Egy másik orosz, Pjotr Kropotkin megpróbálta az anarchista eszméket tudományosan is megalapozni. Kimutatta, hogy a kölcsönös segítségre – az önkéntes együttműködésre – való hajlandóság ugyanolyan elemi erő bennünk, mint az agresszió vagy a hatalomvágy.
De voltak mások is, sok ezren, ismeretlen forradalmárok, propagátorok és tanítók, akik ugyan nem írtak könyveket, amelyekből idézhetnék, de megpróbálták a világ majd minden táján elterjeszteni az eszmét a hatalom nélkül felépülő társadalomról. Különösen forradalmak idején jelentek meg, Mexikóban, Oroszországban és Spanyolországban. Mindenhol vereséget szenvedtek, és a történetírók szerint, amikor Franco csapatai 1939-ben bevonultak Barcelonába, az anarchizmus napja végleg lehanyatlott.
És mégis, 1968-ban, Párizsban az anarchia zászlói lengtek a sorbonne-i egyetemen, és még ugyanebben az évben feltűntek Brüsszelben, Rómában, Mexikóvárosban, New Yorkban, sőt még Canterburyben is. Az emberek egyszeriben arról kezdtek beszólni, hogy olyan politikai élet kellene, amelyben a hétköznapi ember, asszony és gyerek saját sorsának kovácsa, s maga alakítja jövőjét. Társadalmi és politikai decentralizációt kezdtek emlegetni, munkásigazgatást az iparban és diákhatalmat az iskolákban; közösségi ellenőrzést követeltek a szociális intézmények felett. Az anarchizmus nem volt többé a történelem romantikus mellékösvénye, hanem az emberi viszonyok szerveződéséről alkotott felfogás, ami ma időszerűbb, mint valaha.
A szervezeteknek és a szervezeti problémáknak hatalmas és kiterjedt irodalma van, annál is inkább, mivel e téma a kormányapparátus és a gazdaságirányítás hierarchikus felépítése szempontjából különös fontossággal bír. Az anarchisták számára e tömérdek irodalomnak legfeljebb a töredéke használható, hacsak nem éppen az a céljuk, hogy bírálatukkal ízekre szedjék vagy szabotálják ezeknek az életünkre rátelepedett intézményeknek a működését. Az igazság az, hogy miközben ezrek tanítják és tanulják a hatalom mesterségét, alig akad valaki, aki a hatalom-mentesség elvével ugyanezt tenné. Számtalan kutatás foglalkozik az irányítás módszereivel, de hányan vannak azok, akik az önigazgatás titkát keresik? Könyvtárakat lehetne megtölteni a gazdaságirányításról szóló munkákkal, költséges tanfolyamokat szerveznek és túlfizetett tanácsadókat ültetnek az apparátus nyakába. Azok számára azonban, akik az irányítást munkásautonómiával szeretnék helyettesíteni, nincs sem könyv, sem tanfolyam, ós minden bizonnyal nem számíthatnak egy árva garasra sem. A hatalmasok kisajátították az agyakat, és nekünk, ha ki akarjuk dolgozni az irányítás és hatalom nélkül felépülő társadalom elméletét, olyan történeti és tapasztalati anyagból kell merítenünk, amelyeket senki sem tartott méltónak arra, hogy lejegyezze.
„A történelmet – mondta W. R. Lethaby – a túlélők írják, a filozófiát a tehetősek; azok ismerik az életet, akik nem félnek alámerülni mélységeibe." Ha megpróbáljuk egy anarchista szemével nézni az emberi társadalmat, észrevesszük, hogy mindaz, amit szeretnénk, már megvan az uralkodó hatalmi struktúra réseiben. Ha fel akarjuk építeni a szabad társadalmat, csak ki kell nyújtanunk a kezünket az építőköveiért…
Állam és anarchia
Nyilvánvaló, hogy amíg korunk problémái a tömegpolitika és a „tömegszervezet" fogalmaival határozzuk meg, addig illetékeseik csak az államok és a tömegszervezetek lehetnek. De mihelyt tudomásul vesszük, hogy a működő államok és pártok részéről számba jöhető megoldások vagy hatástalanok, vagy ártalmasak – vagy ezek is, azok is egyszerre -, nemcsak annak a szükségessége merül fel, hogy új megoldások után nézzünk, hanem elsősorban azé, hogy magukat a problémákat másként fogalmazzuk meg. (Andrea Caffi)
Ha egy pillantást vetünk a szocializmus történetére, ha eltöprengünk a szomorú különbségen ígéret és megvalósulás között (akár azokban az országokban, ahol a szocialista pártok győztesen kerültek ki a politikai hatalomért folytatott küzdelemből, akár azokban, ahol a hatalmat sohasem sikerült megszerezniük), ellenállhatatlanul merül fel bennünk a kérdés: mit hibáztunk el, mikor és miért. Lennének, akik az 1917-es orosz forradalmat tekintenék végzetes fordulópontnak a szocialista történelemben. Mások egészen az 1848-as Párizsig mennének vissza, és a Februári Forradalomban keresnék az európai szocializmus fejlődésének szétválását anarchista és marxista történetre. Megint mások az Internacionálé 1872-es Hágai Kongresszusát tekintenék döntőnek a kettéválás szempontjából (ezen a kongresszuson aratott győzelmet a marxizmus Bakunyin és az anarchisták kizárásával). Ugyanebben az évben Bakunyin, Marxot bírálva, profetikus látomásban jósolta meg a kommunista társadalom egész elkövetkezendő történetét:
„Marx, habár kommunista, a hatalom és a centralizmus híve. Ugyanazt akarja, amit mi, a gazdasági és társadalmi egyenlőség átfogó győzelmét, de ő ezt az államban és az államhatalom által, egy nagyon erős, mondhatnám úgy is, hogy despotikus ideiglenes kormány diktatúrájával kívánja elérni, azaz úgy, hogy közben kiiktatja a szabadságot. Az ő gazdasági eszménye szerint az állam a föld és minden másatoké egyedüli tulajdonosa, állami földművelés folyik állami szakemberek irányítása alatt, és az állam ellenőriz minden ipari és kereskedelmi vállalkozást az állami tőke segítségével. A mi célunk ugyanúgy a gazdasági és társadalmi egyenlőség diadala, de mi az egyenlőséget úgy akarjuk megvalósítani, hogy leromboljuk az államot, és eltörlünk mindent, amit jog néven ismerünk (hisz a jog sem más, nézetem szerint, mint az emberi jogok szüntelen semmibevétele). Mi nem föntről lefelé, hatalmi eszközökkel, és nem is szocialista hivatalnokok, szakemberek vagy a tudás más kiválasztottjai segítségével akarjuk újjászervezni a társadalmat és egyesíteni az emberiséget, hanem alulról fölfelé, az állami igából felszabadult munkástársulások szabad összefogásával."
A szocializmus angol változata esetében a szétszakadás később következett be. Az egyik legkorábbi fábiánus röpirat még kijelenthette 1886-ban, hogy „az angol szocializmus még sem nem anarchista, sem nem kollektivista, politikai szempontból még nem elég körvonalazott ahhoz, hogy bárhová besoroljuk. Sokan vannak, akik szívük szerint szocialisták, csak ezt még ők maguk sem tudják. Ha azonban Anglia nem tudatos szocialistái egyszer magukra ébrednek, valószínűleg ók is két pártra fognak szakadni: az erős központi irányítás szükségességét valló kollektivistákra a mérleg egyik serpenyőjében és a központi kormányzattal szemben az egyéni kezdeményezést védelmező anarchistákra a másikban." A fábiánusok hamar rájöttek, hogy a vízválasztó melyik oldalán a helyük, és amikor megalakult a Munkáspárt, döntő módon befolyásolták annak politikai irányvonalát. 1918-as éves konferenciáján a Munkáspárt végül a mellett a felfogás mellett kötelezte el magát, amely a szocializmust az államhatalom és állami tevékenység korlátlan kiterjesztésével azonosítja, ós az államot, mint egy hatalmas, igazgatói irányítás alatt álló részvénytársaságot képzeli el.
És hogy mit hozott hatalomra jutása után a „szocializmus"? Társadalmi igazság helyett a társadalmi jólét álcájával leplezett állammonopolista kapitalizmust. A XIX. század fényes reményei nem váltak valóra, csak a komor próféciák teljesedtek be. A totális háború és totális állam századában ma még érvényesebb s még időszerűbb a klasszikus anarchista gondolkodók bírálata az államról és annak hatalmi struktúrájáról. Ugyanakkor semmivé vált a hit, hogy az államhatalom megragadásával megvalósul a szocializmus (bármelyik országot vesszük is, ahol a szocialista pártok parlamenti többséget szereztek, vagy ahol egy népi forradalom hátán kerültek hatalomra, nem is szórva azokról a helyekről, ahol születésénél szovjet tankok bábáskodtak). Pontosan az történt, amit jó egy évszázada az anarchista Proudhon megjósolt. Amit elértek, végül is nem több, mint „egy jól felépített demokrácia, amely látszólag a tömegek hatalmán alapul, de amelyben a tömegeknek még sincs több hatalmuk, mint amennyi ahhoz kell, hogy az általános szolgaság állapotát fenntartsák a régi abszolutizmustól kölcsönzött elveknek és előírásoknak megfelelően. Ezek pedig a következők: monolit államhatalom, mindent bekebelező centralizmus, az egyéni, közösségi és regionális gondolatnak (mint bomlasztó hatásúnak) szisztematikus elfojtása, inkvizitórikus rendőrség."
Kropotkin is azok közé tartozott, akik figyelmeztettek: „Az államapparátus, mely mindig eszköz volt egy kisebbség kezében, hogy biztosítsa és megszervezze hatalmát a tömegek felett, nem lehet az az eszköz, mely majd ugyanennek a hatalomnak a lerombolását szolgálja." Kijelentette, hogy „az ember gazdasági és politikai felszabadulása majd új kifejezési formákat teremt az állami intézmények helyett". Magától értetődőnek tartotta, hogy „ennek az új formának sokkal inkább népinek és decentralizáltnak kell lennie, sokkal jobban kell hasonlítania egy népgyűlés jellegű önkormányzathoz, mint bármelyik képviseleti kormányzatnak". Kropotkin itt azt a gondolatot ismétli meg, hogy mindenképp meg kell találnunk azokat az új szervezeti formákat, amelyek átvehetik majd az állami bürokráciától a társadalom számára végzett feladatokat, majd hozzáteszi: „semmit sem végeztünk mindaddig, amíg ez nem történik meg".
Amikor azt látjuk, hogy a mai világban milyen gyengék az egyének meg a személyes kapcsolatokra épülő kis közösségek, és megkérdezzük magunktól: miért van így, válaszunknak nemcsak azt kell magában foglalnia, hogy gyengeségüknek a modern katonai-ipari állammá szerveződött roppant hatalmi gócok az okai, hanem azt is, hogy azért gyengék, mert kiszolgáltatták erejüket az államnak. Úgy kell elképzelnünk, mintha minden ember rendelkezett volna meghatározott mennyiségű erővel, de valamiféle mulasztás, nemtörődömség, vagy egy botor, földhözragadt szokás vagy beidegződés miatt hagyta volna, hogy azt megszerezze valaki más, ahelyett, hogy maga használta volna fel céljaira. (Kenneth Boulding szavaival élve, temérdek emberi energia létezik a világban. Amikor az óriás szervezetek hasznosítják ezeket az energiákat, elvonják őket más területekről.)
Gustav Landauer, a német anarchista, egy egyszerű, de mélyreható gondolatot fűzött az állam és társadalom viszonyának vizsgálatához: „Az állam nem valami olyasmi, amit egy forradalommal lerombolhatunk. Az állam – állapot, az emberek közötti meghatározott viszony, viselkedésmód. Úgy rombolhatjuk le, ha másféle kapcsolatokat kötünk, másképp viselkedünk." Mi, s nem valami absztrakt, külső identitás az – mondja Landauer -, aki hol így, hol úgy cselekszik, hol társadalmi, hol politikai értelemben létezik. Landauer barátja és szellemi örökségének folytatója,
Martin Buber Society and the State [Állam és társadalom] című tanulmányát a szociológus, Robert Maclver megállapításával kezdi: „a társadalmit a politikaival azonosítani annyi, mint valamennyi hiba közül a legvaskosabbat elkövetni, eltorlaszolván az utat mind a társadalom, mind az állam megértéséhez". A politikai elv – Buber értelmezésében – a hatalom, a tekintély, a hierarchia és az uralom fogalmaival írható le. A társadalmi elvet ott látja érvényesülni, ahol az emberek közös szükségleteik és közös érdekeik alapján szövetségre lépnek.
Honnan nyeri erejét a politikai elv? – kérdezi Buber. És a kérdést így válaszolja meg: „Az állam mindenek felett álló egyesítő hatalma onnan származik, hogy az emberek félnek egymástól; az államot a társadalom önfenntartó ösztöne élteti. A látens külső feszültségek adják kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött… Ez minden államforma esetében így van: mindegyiknek nagyobb a hatalma, mint amennyit a körülmények megkövetelnének, sőt politikai hatalmon valójában éppen ezt a rendelkezési lehetőségben megmutatkozó többletet értjük. E többlet mértéke – mely persze pontosan nem számítható ki – jelzi az igazgatás és uralom közötti meglévő különbséget." Buber ezt a hatalmi fölösleget „politikai többletnek" nevezi, és megállapítja, hogy „igazolását a külső és belső bizonytalanságból nyeri, az országok közötti és az országokon belüli látens feszültségekből. A társadalmi elvhez viszonyítva a politikai elv mindig erősebb, mint ahogy az adott körülmények között ez szükséges lenne. Az eredmény a társadalmi spontaneitás fokozatos elapadása."
A két elv konfliktusa az emberi viszonyok örök sajátossága. Vagy ahogy Kropotkin mondta: „Civilizációnk kezdete óta kétféle tradíció, két ellentétes irányzat harcol egymással: a római és a népi, a birodalmi és a föderalista hagyomány – a hatalom és a szabadság elve." Viszonyuk a fordított arányosság: az egyik ereje a másik gyengesége. Ha fokozni akarjuk a társadalom erejét, gyengítenünk kell az államét. A totalitariánizmus hívei ezt jól tudják, ezért akarják minduntalan lerombolni azokat a társadalmi intézményeket, amelyek felett nem tudnak hatalmat szerezni. Így tesznek az államon belüli domináns érdekcsoportok, s eszerint szerveződik az üzleti és katonai szféra szövetsége is a „permanens hadigazdaság" fenntartására. E szövetség, mely, egykor Charles E. Wilsonnak, az Egyesült Államok hadügyminiszterének kezdeményezésére jött létre, ma már olyannyira eluralta az Egyesült Államok politikai életét, hogy még Eisenhower is kötelességének érezte, hogy utolsó elnöki beszédében figyelmeztessen a benne rejlő veszélyekre.
Lehántva róla a politikusok és filozófusok által ráaggatott metafizikai leplet, az államot mint az erőszak politikai szervezetét határozhatjuk meg, a szociológusok szerint pedig az állam egy a társadalom többi szervezete között. Mindazonáltal minden más organizációtól megkülönbözteti az a kizárólagos joga, hogy végső esetben kényszert alkalmazzon. S itt megint csak felmerül a kérdés: ki ellen irányul ez a végső jog? Nos, a külső ellenség ellen irányul, de az esetek nagy részében valójában a hatalma alatt álló társadalmat veszi célba.
Ezért mondta hát Buber, hogy a látens külső feszültségek adják az állam kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött. De vajon tudatosan teszi-e ezt az állam? Tényleg arról lenne szó, hogy az állam „rossz" emberek kezében van, s minden rendbe tehető, ha a „jó" emberekre szavazunk? Vagy az állam mint intézmény alapvető sajátossága mutatkozik itt meg? Simoné Weil mindenesetre ezt a következtetést vonta le, amikor a következőket írta: „A háborúról szóló tanulmányok majdnem mind elkövetik azt az óriási hibát – amelybe a szocialisták is kivétel nélkül mind beleesnek -, hogy ti. a háborút egyszerűen csak a külpolitika egy epizódjának tartják, pedig ez mindenekelőtt belpolitikai lépés, s azok közül is a legalávalóbb." Pontosan erre a megállapításra jutott Marx is, aki szerint a szabadversenyes kapitalizmus korában a tőkések konkurenciája, mely nem ismer más fegyvert, csak a kizsákmányolást, a tőkéseknek munkásaik ellen vívott harcává változott, s végül az egész tőkésosztályt a munkások ellen fordította. Így történhet meg aztán, hogy az állam a háború és a háborús fenyegetés eszközét használja, hogy sakkban tartsa saját polgárait. „Mivel az irányító apparátusnak az ellenséggel szemben nincs más eszköze, mint hogy a kényszer erejével halálba küldje saját katonáit, az egyik államnak a másik állam ellen vívott háborúja az államnak és a katonai apparátusnak a saját népe ellen vívott háborújává változik."
Az irányító apparátus felől nézve persze másképp fest a kép. Számolgatván, hogy a lakosság mekkora hányadát áldozhatják fel egy atomháborúban, a nagyhatalmak kormányai (kapitalisták és kommunisták egyaránt) pontosan így szoktak kalkulálgatni. Mindjárt a fentiek szerint látja azonban az ember a dolgokat, ha – mint ez milliók esetében így van – ó maga is egy a feláldozhatok között (kivéve persze, ha méltatlan személyét egynek tekinti az állammal). A „megengedhető veszteség" csak nőtt, mióta a specializált, költséges kiképzésben részesített, szűk katonai személyi állomány válláról az amorf polgári tömegekre hárul a teher, hogy ezt az áldozatot meghozzák. Amerikai stratégák kiszámolták, hogy a polgári lakosság hányadrésze pusztult el századunk nagy háborúiban. A legyilkoltaknak az I. világháborúban 5, a II. világháborúban 48, a koreai háborúban 84%-a volt civil, míg egy elképzelhető III. világháborúban ez a szám előreláthatólag 90-95% lenne, hiszen mára már az államok – kicsik ós nagyok egyaránt – akkora készletet halmoztak fel nukleáris fegyverekből, hogy abból a világ minden lakosára tíz tonna TNT jutna.
T. H. Green, a XIX. században azt írta, hogy a háború az állam „tökéletlenségének" kifejeződése. Nem volt igaza. A háborúban éppenhogy az állam tökéletessége teljesedik ki: a háború az állam legszebb órája. A háború az állam normális állapota – a kitételt Randolph Bourne használta először az I, világháborúban. Bourne kifejtette: „Az államok az egymás ellen támadó, illetve az egymással szemben védekező nyájak szervezetei. A háború a nyáj legalsó szintjéig, legtávolabbi ágaiba is eljuttatja az akarat és cselekvés áramát. A társadalom működő erők pillanatnyi gyorsasággal mind a legfőbb cél érdekében egyesülnek, hogy katonai támadást indítsanak, vagy hogy védekezzenek. És ami békében annyi küzdelem árán sem sikerült, az most megvalósul… a kötelek megfeszülnek, az ellentétek kihunynak, és a nemzet lassan hömpölyögve, de fokozódó sebességgel és egyre szorosabb egységben halad a nagy cél felé, hogy meglelje békéjét a háborúban."
Az állam elkorcsosulása, hibáinak fokozatos előtérbe kerülése ezért érvényesül társadalmi szükségszerűségként. Az életben maradás szempontjából így elengedhetetlenül fontos, hogy új kötelékeket, alternatív hatalmi fókuszokat, másfajta viselkedésmódokat alakítsunk ki. De hol kezdjük? Annak mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy semmiképp sem kívánunk egy létező politikai pártot támogatni vagy ahhoz csatlakozni, vagy akár abban reménykedni, hogy egy létező politikai pártot belülről változtathatunk meg. Az sem megoldás azonban, hogy új pártokat alakítsunk és küldjünk a politikai hatalomért folytatott küzdelem arénájába. Nem az a feladatunk, hogy megszerezzük az államot, hanem hogy fokozatosan megfosszuk a hatalomtól. Az állami bürokrácia és centralizáció ugyanolyan összeférhetetlen a szocializmussal, mint amilyen az autokrácia volt a kapitalista rendszerrel. Így vagy úgy, de a szocializmus népi és közösségi jellegét kell előtérbe állítani, nem szabad, hogy ilyen mértékben támaszkodjék a képviseleten alapuló közvetett hatalomgyakorlás rendszerére. Működésében az önkormányzásnak kell az eddiginél sokkal jobban érvényesülnie. Más szóval piramisok helyett hálózatokat kell építenünk. Minden hatalmi intézmény a piramisok mintájára épül fel: az állam, a kis és nagy vállalatok, a hadsereg, a rendőrség, az egyház, az egyetemek, a kórházak mind-mind piramis-struktúrák, szűk döntéshozói csoporttal a csúcson, alul pedig széles néptömegekkel, akik helyett és számára a döntéseket hozzák. Az anarchistáknak nem az a céljuk, hogy kicseréljék a címkéket az egyes társadalmi rétegeken, nem akarnak más embereket a csúcsra ültetni, azt akarják, hogy mi, alulról, kikecmeregjünk végre. Az anarchisták az egyének és közösségek széles hálózatát szeretnék létrehozni, s e hálózat részeként mindenki maga hozná meg saját döntéseit, mindenki maga irányítaná a saját sorsát.
A klasszikus anarchista gondolkodók az egész társadalmi rendszert így képzelték el, a helyi közösségek szövetének: a „commune" vagy tanács a területi központ (s nem az állam kinyújtott keze, hanem az érintett tagok szabad társulása, mely lehet szövetkezet vagy testület vagy egyszerűen a közös érdekek által egyesített emberek időleges szövetsége); és a „syndicate" vagy munkástanács a munkahely szerinti, illetve a foglalkozási egység. Ezek az egységek szövetségbe tömörülnének, de nem úgy, mint a piramis kövei, ahol a legalsó tégla hordja a legnehezebb terhet, hanem úgy mint a láncszemek egy hálózatban, az autonóm közösségek hálózatában. Az anarchista társadalomelméletben sokféle gondolati szál fonódik össze: a közvetlen cselekvés, az autonómia és a munkásirányítás, a decentralizáció és a föderalizmus gondolata.
A közvetlen cselekvés fogalmát a századfordulón élt francia forradalmi szindikalisták vezették be a munkásmozgalomban alkalmazott különböző harci módszerekkel összefüggésben, az olyanokkal, mint a munkabeszüntetés, munkalassítás, amerikázás, szabotázs és az általános sztrájk. A fogalom jelentése azóta jócskán kiszélesedett, feltöltődött a Gandhi-féle passzív ellenállási mozgalom, az Egyesült Államokban folytatott polgárjogi küzdelmek, és a szerte a világban mind népszerűbbé váló öntevékeny politikai mozgalmak tapasztalataival. Dávid Wieck úgy határozta meg a közvetlen cselekvést, mint ami „a kitűzött cél felé haladva, figyelembe véve az adott helyzetet, megmarad az egyén, illetve az egyént képviselő közösség mozgásterében. Ezzel szemben a közvetett cselekvés, feltehetőleg a „jó" cél érdekében olyan dolgok megvalósítására tör, amelyeknek ehhez a „jó" célhoz semmi közük nincsen, sőt ellentétesek vele." Meghatározását a következő egyszerű példán szemlélteti: Ha a hentes mérés közben ujjával is megsegíti egy kicsit a serpenyőt, a vásárló panaszkodhat, elmondhatja a hentest mindenféle gazembernek, aki kirabolja a szegényeket; ha a vásárló tovább ágál, de semmi többet nem tesz, akkor az egész csak szájjártatás marad; ha kihívja a Súly- és Mértékügyi Hivatalt, akkor az már közvetett cselekvés; ha viszont ragaszkodik hozzá, botladozó nyelvvel, hogy maga mérje meg a húst, esetleg hoz egy másik mérleget, ellenőrizendő a hentes súlyait, vagy elmegy máshová vásárolni, vagy támogatja egy szövetkezeti áruház megnyitását – akkor már a közvetlen cselekvés mezejére lépett. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az egyénnek illetve a közösségnek az általánosság egy szintjén minden helyzetben adódik lehetősége valamilyen közvetlen cselekvésre, olyan dolgokat fedezhetünk fel, amelyek eddig észrevétlenek maradtak, és olyan dolgok tűnhetnek egyszeriben fontosnak, amelyeknek jelentőségét eddig alábecsültük. Gondolkodásunk annyira átpolitizálódott, annyira csak az állami intézmények működése körül forog, hogy a környezetünk átalakítására irányuló közvetlen erőfeszítések hatásai feltáratlanul maradnak. A közvetlen cselekvés gyakorlata, meglehet, azonos azzal, hogy szabad emberek vagyunk, készen arra, hogy felelősségteljes életet éljünk egy szabad társadalomban."
Az autonómia, a munkásirányítás és a decentralizáció gondolata elválaszthatatlan a közvetlen cselekvés fogalmától. A modern államokban, mindenhol és minden területen egy maroknyi kisebbség hozza a döntéseket, gyakorolja a hatalmat, és korlátozza a lehetőségeket, a nagy többségnek pedig el kell fogadnia ezeket a döntéseket, alá kell vetnie magát ennek a hatalomnak, és a kívülről megszabott lehetőségek keretei között kell lavíroznia. A közvetlen cselekvés gyakorlata annyit jelent, hogy visszavesszük a döntéshozói hatalmat tőlük – saját ügyeinkben.
A döntési jog kisajátításának a munkás munkahelyi autonómiájának vonatkozásában van a legnagyobb jelentősége. Ha a munkásirányítás szóba kerül, az emberek csak szomorúan mosolyognak és lemondóan dörmögnek valamit a modern ipar arányairól és átláthatatlanságáról, ami szerintük egy fejlett gazdaságban megvalósíthatatlan vágyálommá teszi a munkásirányítást. Nincs igazuk. Semmiféle technikai alapja nincs annak, hogy a munkásirányítást megvalósíthatatlannak tartsuk. A munkás önigazgatásnak ugyanazok az akadályai, amelyek a társadalmi javak bármiféle igazságos elosztásának is útját állják – a kiváltságosok hagyományos érdekei a fennálló hatalmi és tulajdoni viszonyok között.
A decentralizáció, hasonlóképpen, nem technikai probléma, hanem sokkal inkább az emberi viszonyok szerveződésének egyfajta szemlélete. Meggyőző gazdasági érveket lehetne felhozni a decentralizáció mellett, de a közvetlen cselekvés és az autonómia elvét valló anarchista számára nem is képzelhető el másfajta megoldás. Centralista törekvések az ő számára ugyanúgy nem jöhetnek szóba, mint ahogy az autoritariánus és centralista beállítottságú emberben sem merül fel, hogy decentralizációs módszerekhez folyamodjék. A modern anarchista Paul Goodman, a decentralizáció egyik hirdetője erről a következőket írja: „Valójában a decentralista eszmék mindig is két ágra szakadtak. Egyes szerzők, mint például Lao-ce és Tolsztoj, a várost és az udvart konzervatív paraszti szemszögből bírálták, szemükre vetve, hogy szervetlenek, s hogy megnyilvánulásaikat a formalitás és ritualizmus uralja. Más szerzők viszont, mint például Proudhon és Kropotkin, a centralizált hatalom és a bürokrácia, valamint a feudális hatalmi viszonyok demokratikus, urbánus kritikáját adták. Bírálták kizsákmányoló jellegét, hogy nem serkenti a hatékonyságot ós a kezdeményezőkészséget. Ma azonban már csakis egy poszt-urbánus és poszt-centralista, ós semmiképpen sem falusias jellegű decentralizáció valósulhatna meg."
Az anarchista gondolkodók – pontosan azért mert nem céljuk a földrajzi elszigetelődés – különös figyelmet szenteltek a föderalizmus elvének. Proudhon alfáját és ómegáját látta benne politikai és gazdasági eszméinek. Őt nem az államszövetség, de nem is egy föderális világállam gondolata foglalkoztatta, hanem az emberi viszonyok szerveződésének alapelve.
Bakunyin föderalista elképzelései Proudhon eszméit visszhangozták, de ő hangot adott azon meggyőződésének is, hogy a föderalizmus elvét csak a szocializmus töltheti meg valódi forradalmi tartalommal. Hasonlóképpen Kropotkin is a francia forradalom és a Párizsi Kommün, majd, élete alkonyán, az Orosz Forradalom tapasztalatainak példáján mutatott rá arra, hogy egyetlen forradalom sem feledkezhet meg a föderalizmus elvéről, ha meg akarja őrizni forradalmiságát.
Minden valódi népi megmozdulás programjában ott szerepeit az autonóm közvetlen cselekvés, a decentralizált döntési jog és a szabad föderáció joga. Staughton Lynd is megállapította, hogy „nem volt még olyan igazi forradalom – akár az 1766-os amerikai, akár az 1789-es francia, akár az 1917-es orosz, vagy az 1949-es kínai forradalmat vesszük -, amelyben ne bukkantak volna föl az alulról kezdeményezett ad hoc népi szervezetek, hogy a korábban legitimként elismert intézmények kezéből átvegyék az irányítást." Ott láthattuk őket 1949-ben, a német forradalomban – akkor müncheni „tanácsköztársaságnak" hívták magukat -, az 1936-os spanyol és az 1956-os magyar forradalomban, de a Prágai Tavasz is előcsalogatta őket 1968-ban. Megjelentek ugyan, de csak azért, hogy ugyanaz a párt tiporja el őket, mely egy alapvetően anarchista jelszót meghirdetve, a „minden hatalmat a szovjeteknek" felkiáltással került hatalomra 1917-ben. 1920 márciusában, amikorra a bolsevikok már állami szervvé alakították a helyi szovjeteket, Lenin és Emma Goldman között a következő szóváltás hangzott el: „Ugyan már – mondta Lenin -, hisz még a maga nagyszerű elvtársa, Errico Malatesta is elkötelezte magát a szovjetek mellett." „Igen – válaszolta erre Goldman -, a szabad szovjetek mellett."
Maga Malatesta a forradalom anarchista fogalmáról ezt írta: „A forradalom a kényszerviszonyok szétzúzása; a csoportok, a közösségek és a régiók autonómiája; a forradalom a testvériség utáni vágyból, az egyéni és közösségi érdekekből, a termelés és a honvédelem szükségleteiből született szabad szövetség; a forradalom az emberek megannyi szabad tömörülése eszméik, vágyaik vonzalmaik szerint; a forradalomban ezrével alakulnak és bomlanak fel a képviseleti, helyi, közösségi, regionális és országos testületek, amelyek a közeli és távoli tájakon élő emberek vágyait és érdekeit a nyilvánosság elé tárják s egyeztetik, de anélkül, hogy törvényhozói hatalommal rendelkeznének, pusztán a tájékoztatás, a tanácsadás és a példa eszközeivel. A forradalom a tények tüzén edzett szabadság – addig ól, amíg a szabadság, amíg valakik, kihasználva a tömegek kimerültségét, a túlzott remények nyomában járó kényszerű csalódottságot, az esetleges tévedéseket és emberi hibákat, újból hatalomként nem lépnek fel, zsoldosokból vagy sorkatonákból álló seregekkel a hátuk mögött, ezek aztán törvényeket hoznak, megálljt parancsolnak a mozgalomnak, és útnak indítják a reakciót."
Az idézet utolsó mondata azt sugallja, hogy Malatesta elkerülhetetlennek tartotta a reakciót, ami igaz is, ha az emberek hagyják, hogy a hatalmától megfosztott régi uralkodó elit helyett egy új vegye a kezébe a hatalmat. Más szempontból azonban valóban igaz, hogy minden forradalomban bekövetkezik egyszer a hanyatlás. Hol emelkedünk, hol lebukunk a történelem hullámain. A „végső harc" csak a dalban létezik. Vagy ahogy Landauer mondja, minden forradalom vége egy másik forradalom kezdete azok számára, akik nem ragadtak le egy fényes történelmi pillanatnál. Nincs végső küzdelem, csak partizánharcok hosszú sora a legkülönbözőbb harcvonalakon.
A spontán rend elmélete
A szervezetekről alkotott anarchista felfogás lényeges eleme az úgynevezett spontán rend elmélete: az az elmélet, mely szerint a társadalom tagjai közös érdek alapján, bizonyos számú emberrel, tapogatózva, rögtönözve, kísérletezve, akár tévedések árán is, de megteremtik a rendet egy adott szituációban. Ez a rend pedig sokkal jobban megfelel az emberek igényeinek, mint bármi, amit egy külső hatalom kényszeríthet rájuk, s tartósabbnak is bizonyul annál. Kropotkin az emberi társadalom történetét tanulmányozva, a Francia Forradalom korai szakaszának eseményeiből és az 1871-es Párizsi Kommün tapasztalataiból levont tanulságok alapján alakította ki a maga elképzeléseit ezzel kapcsolatban. A spontán szerveződésre példát láthatunk a legforradalmibb helyzetekben, a természeti katasztrófák után felbukkanó ad hoc szervezetekben, és mindenhol másutt, ahol szervezeti formák és hierarchikus hatalom nélkül folytatnak az emberek valamiféle tevékenységet. A hatalom elve oly mélyen beépült társadalmunk sejtjeibe, hogy a spontán rendező elv csak forradalmak, szükséghelyzetek és egyéb úgynevezett „események" idején lép működésbe. Mégis feltárul benne az emberi természet egy sajátos, az anarchisták által „normálisnak", a hatalom hívei által meg „rendkívülinek" tartott tulajdonsága.
A spontán szerveződés szép példája volt az első aldermastoni menetelés, vagy az, amikor 1946 nyarán egy egész sor katonai tábort özönlöttek el erőszakos lakásfoglalók. (1946-ban, júniustól októberig, Anglia és Wales 40.000 hajléktalanja több mint 1.000 katonai tábort foglalt el önhatalmúlag. Igyekeztükben, hogy otthonosabbá tegyék ezeket a sivár barakkokat, megszerveztek minden kommunális szolgáltatást – közös étkeztetést, ruhatisztítást, gyermekfelügyeletet stb. Megalakították a Lakásfoglalók Védelmi Szövetségét. Ezeknek a közösségeknek egyik sajátossága az volt, hogy olyan emberek hozták őket létre, akik az otthontalanságon kívül semmiben sem hasonlítottak egymásra-vándorköszörűstől az egyetemi tanárig mindenki megtalálható volt itt.) A fogyasztói kizsákmányolás ellen tiltakozó közönség az 1960-as évek végének popfesztiváljain, szintén a spontán szerveződésre szolgáltatott példát. Ezek a fiatalok a tiltakozásnak olyan módszereit választották, amelyekbe a főcímeken átfutó újságolvasó nem feltétlenül látott bele. A helyi hatóság egy képviselője a kormánynak tett jelentésének mellékletében, mely „A tájékozott közvélemény keresztmetszete" címet viselte, ezt írja: „a részvevők között, megítélésem szerint, a béke és elégedettség légköre honol". Egy egyházi képviselő pedig „a nagyfokú felszabadultság, testvériség, és az osztozkodásra való erős hajlandóság általánosan eluralkodó légköréről" tesz említést. Ehhez hasonló vélemények hangzottak el a Woodstock Fesztivál alkalmával épült rögtönzött várossal kapcsolatban is az Egyesült Államokban: „Woodstock, ha nem ideiglenes jelleggel épült volna, már csak méreténél fogva is Amerika egyik legnagyobb városává válik, de az biztos, hogy egyedülálló jelenség lenne, ha azokat az elveket vesszük, amelyek alapján lakói életüket megszervezték."
A dél-londoni Pechamben létrehozott Pioneer Health Center-ben (Kísérleti Egészségügyi Központ) a spontán szerveződés elméletét működés közben figyelhettük meg. Ez az érdekes és tudatosan átgondolt kísérlet orvosok és biológusok egy csoportjának kezdeményezésére indult be a II. világháború előtti évtizedben. Céljuk az volt, hogy, eltérően a más területeken működő orvosoktól, ne a betegségeket vizsgálják, hanem az egészség és az egészséges élet mibenlétét próbálják kutatni. Úgy találták, hogy célkitűzéseik megvalósítására az a legjobb módszer, ha egy nyilvános klubot hoznak létre családi tagsággal. A klub keretében a családok különböző szolgáltatásokat vehetnek igénybe, cserébe azért, hogy tagsági díjat fizetnek, és bizonyos időközönként orvosi vizsgálatoknak vetik alá magukat. A pechami biológusok úgy gondolták, hogy akkor tehetnek érvényes megállapításokat, ha szabad embereket vonnak megfigyelés alá – olyan embereket, akik azt tehetik, amire kedvük szottyan, és szabadon juttathatják kifejezésre vágyaikat. Éppen ezért nem voltak vezetők, és nem volt semmiféle szabály vagy házirend. „Én voltam az egyetlen, akinek hatalma volt – nyilatkozta az alapító -, de én is csak azért éltem vele, hogy elejét vegyem bármiféle hatalmaskodásnak." Az első nyolc hónap maga volt a téboly. Az egyik megfigyelő erre így emlékezett: „Az első családokkal fegyelmezetlen gyerekhordák érkeztek és úgy vették birtokba az egész épületet, mint egy grandiózus londoni utcát. Visítva rohangáltak keresztül-kasul a termeken, mint a huligánok, összetörték a berendezést és a bútorokat", elviselhetetlenné téve az életet mindenki számára. Scott Williamson azonban „ragaszkodott hozzá, hogy a békét maguknak a gyerekeknek kell helyreállítaniuk az útjukba kerülő ingerforrásokra reagálva". Kitartását siker koronázta: „Egy év sem telt bele és a káoszból kibontakozott a rend, gyerekcsapatokat lehetett látni, amint naphosszat úsznak, korcsolyáznak, bicikliznek, tornáznak vagy valami játékot játszanak, olykor beülnek a könyvtárba olvasni… a visítás és rohangászás csak emlék maradt."
A pechami kísérletről készített számos értékes beszámoló egyikében John Comerford arra a következtetésre jut, hogy „ilyeténképpen, ha egy társadalom megfelelő körülmények között a spontán kifejeződésre bízza magát, maga jut el a megváltáshoz, és minden fölébe rendelt vezetésnél sikeresebben fogja megvalósítani az összhangot a benne működő erők között". Edward Allsworth Ross ugyanezt a következtetést vonta le a „határvidéki" közösségek igazi (vagyis nem a legendák szerinti) fejlődését vizsgálva a XIX. századi Amerikában.
Ugyanennek a jelenségnek hasonlóképpen drámai megnyilvánulásairól tudósítanak azok a bátor vagy inkább magabízó kísérletezők – pl. August Aichorn, Homer Lane és Dávid Wills – , akik önkormányzati, nem-büntető jellegű közösségeket alakítottak „bűnöző" fiatalokból. Homer Lane volt az a férfi, aki évekkel előzve meg korát, közösséget hozott létre a bíróságok által hozzá küldött fiúkból ós lányokból – a közösséget Little Commonwearth-nek hívták. Lane gyakran mondogatta, hogy „a szabadságot nem lehet adni, azt a gyerek maga fedezi és találja fel". Ezt támasztotta alá Howard Jones is, amikor így nyilatkozott: „Lane nem volt hajlandó a felnőtt világ intézményeit utánzó kormányzati rendszerbe kényszeríteni a gyerekeket. A Little Commonwearth kormányzati rendszerét a gyerekek maguk formálták, lassan és fájdalmasan, saját igényeik kielégítésére." Aishorn, aki hasonlóan bátor képviselője volt ugyanennek a generációnak, egy beilleszkedési zavarokkal küszködő gyerekek számára létesült otthon vezetője volt. Az egyik különösen agresszív csoportról így írt: „agresszív cselekedeteik egyre gyakoribbakká és egyre erőszakosabbakká váltak, mígnem gyakorlatilag az épületben található összes bútort szétverték, betörték az ablaküvegeket, majdhogynem szilánkokká rugdalták az ajtókat. Egyszer egy fiú kiugrott a dupla ablakon, mit sem törődve az üveg vágta sebekkel. Végül üresen maradt az ebédlőasztal, mert a gyerekek a játékszoba zugaiba kuporodva falták be az ebédjüket. Visítás és üvöltözés hallatszott a távolból." Aichorn és kollégái, megőrizvén magukban azt, amit csak a módszerükbe vetett emberfeletti hitnek és türelemnek nevezhetünk, megvédték a gondjaikra bízott gyerekeket a szomszédok, a rendőrség és a városi hatóságok dühétől. „Kitartásuk végül elnyerte jutalmát. A gyerekek nemcsak lecsillapodtak, hanem erős érzelmi kapcsolatot alakítottak ki gondozóikkal. E kötődés aztán megfelelő alapul szolgált az átnevelési folyamathoz. Végül a gyerekeknek meg kellett ismerkedniük a külvilág által felállított korlátokkal."
Időről időre hasonló sikereket értek el mások is, [pl. Makarenko. – A szerk.] azon kevesek, akik elegendő belső szabadsággal és a módszer alkalmazásához nélkülözhetetlen morális erővel rendelkeztek, valamint azzal a végtelen türelemmel és kitartással, ami esetükben elengedhetetlen. A mindennapi életben ezek az élmények nem jelentkeznek ilyen élességgel, mivel általában nem ilyen alapjaiban torzult személyiségekkel van dolgunk. A mindennapokban azonban, a tudatos szabályozottság szféráján kívül általában egy közös cél megvalósítása érdekében érintkezünk másokkal, s miközben – az időt látszólag céltalanul és tétlenül vesztegetve – arra várunk, hogy kialakuljon a spontán rend, felmerül a veszély, hogy közbelép a rend egy szerelmese, s csak azért, hogy végre bevégezzen valamit, megkísérli kiépíteni a hatalmat és a rendszert. Csak egy pillantást kell vetnünk azonban a szülő-gyerek viszonyra, hogy lássuk, a rendetlenséggel kapcsolatos toleranciaküszöb ebből a szempontból egyénenként jelentősen különbözik. Többnyire azt vesszük észre, hogy a rend büntető és korlátozó hívei általában saját gátlásaik és bizonytalanságuk miatt olyanok, amilyenek. Vannak viszont olyan emberek is, akik megbocsátó türelemmel viselik a rendetlenséget, s az olvasó számára nem lehet kétséges, melyikükkel könnyebb együtt élni.
Egészen más síkon bontakozik ki spontán rend az emberi társadalmak azon ritka pillanataiban, amikor egy népi forradalom megvonja támogatását a „törvényes rend" erőitől, s ilyeténképpen a hatalmat is visszaveszi tőle. Egyszer alkalmam volt beszélgetni egy Dél-Afrikából visszatért újságíróval. Az országról szerzett legmélyebb benyomása az volt, hogy a dél-afrikai fehérek olyan „kurtán-furcsán" beszélnek egymással. „Ott már senki sem kedves a másikkal" – mondta. Megjegyzését egy ezzel ellentétes jelenség idézte föl bennem. A csehszlovákiai szovjet beavatkozás évfordulóján tartott rádióműsorban az egyik résztvevő az 1968-as prágai nyárra visszaemlékezve a következőket emelte ki: „Ezen a nyáron mindenki barátságosabb, figyelmesebb lett. Eltűnt a bűn és az erőszak. Mindannyian azon fáradoztunk, hogy elviselhetőbbé tegyük az életet, hisz oly elviselhetetlen volt azelőtt." A munkások sok helyen önkéntes felajánlásokat tettek – írja a Prágai Tavasz kapcsán John Berger -, hogy ingyen dolgoznak szombaton, így kívánván könnyíteni az ország anyagi gondjain. Azok az emberek, akiknek néhány hónappal ezelőtt még a fogyasztói társadalom volt legmerészebb álmuk, pénzt és aranyat ajánlottak fel, hogy segítsenek megmenteni az ország gazdaságát (Ökonómiai szempontból ez persze naiv gesztus, de ideológiailag annál jelentősebb.) Munkások tömegeit láttam Prága utcáin, arcuk ragyogott tetteik és lehetőségeik tudatától. Ez a hangulat persze nem tarthatott örökké. Ám egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy milyen lehetőségek szunnyadtak az emberekben kihasználatlanul; hogy milyen gyorsan úrrá lehet lenni a bomlasztó erőkön." Harry Schwartz pedig (a New York Times-tól) arra hívja fel a figyelmünket, hogy „a külföldi tudósítók élénk és keresetlen, közvetlen és felszabadult szavakban írták meg a boldog prágai polgárok parttalan lelkesedését." Amikor aztán begördültek a szovjet tankok, hogy helyreállítsák az ö rendjüket, a spontán forradalom spontán ellenállássá alakult át. Kamii Winter így nyilatkozott a prágai eseményekkel kapcsolatiban: „Meg kell vallanom, hogy teljesen hiányzott a szervezettség. Magától ment minden…" Pozsony megszállásának második napjáról Ladislav Mňačko a következőket írta: „Egyetlen vezényszó sem hangzott el. Magától is tudta mindenki, hogy mit kéne tennie. Mindenki a maga ura volt és magának parancsolt, miközben a hivatalos kormány valahol messze, valószínűleg Moszkvában tartózkodott. Hiába próbálták a megszálló erők megbénítani az ellenállók tevékenységét, ment tovább minden a maga útján, s talán még olajozottabban, mint békés időkben. Az embereknek estére még a kenyérkérdést is sikerült megoldaniuk."
Novemberben, amikor a diákok ülősztrájkot szerveztek az egyetemeken, „a lakosság azzal is kimutatta szimpátiáját, hogy a gyárakból tucatjával küldték a diákoknak az ingyen élelemmel megrakott teherautókat. A prágai vasúti alkalmazottak pedig sztrájkkal fenyegettek arra az esetre, ha a kormány megtorló intézkedéseket foganatosítana a diákokkal szemben. Különféle közlekedési alkalmazottak buszokat bocsátottak a sztrájkolok rendelkezésére. A postai dolgozók külön telefonösszeköttetést létesítettek az egyetemi városok között."
A Prágai Tavasz egyébként nem az első volt a spontán forradalom spontán rendjének példatárában. Tizenkét évvel korábban Lengyelországban és Magyarországon az anarchia ugyanilyen röpke mézeshetekre invitált.
Ugyanezt láttuk más földrészeken is. Amikor Havannában az általános sztrájk megbuktatta a Battista-rezsimet, és mielőtt Castro hadserege benyomult a városba, Róbert Lyon, az American Friends Service Comittee New England-i irodájának ügyvezető igazgatója arról tudósított jelentésében, hogy „bár most nincs rendőrség az országban, a bűnözési ráta már évek óta nem volt ilyen alacsony". A BBC tudósítója szerint: „A városban napokig nem működött semmiféle rendőrség s ez mindenki számára örvendetes élmény volt. A motorosok fegyelmezetten viselkedtek, ami, tekintve, hogy kubaiakról van szó, igazán bámulatba ejtő. Az ipari munkások kis csoportokban tüntettek követeléseikért, majd feloszlottak, és ki-ki ment haza. A kocsmák is bezártak, amikor minden vendég megitta a magáét, és mindenkinek csak annyira volt jókedve, amennyire kell. Havanna, lerázva magáról annyi év után egy velejéig korrupt rendőri szervezet elnyomását, felszabadultan mosolygott a forró napsütésben."
A fent leírt esetek mindazonáltal – és közismerten – egytől-egyig azzal végződtek, hogy az új rendszer, a rend megteremtésének szükségességére ós az ellenforradalmi veszélyre hivatkozva, sietve kiépítette a maga elnyomó gépezetét.
Az olvasó számára is nyilvánvalóan,- az emberi viselkedés és a társadalmi viszonyok kutatása során azért tanulmányoztuk, elemeztük (és példáztuk a fentiekben is) azokat a pillanatokat, amikor a társadalmat egyedül az emberi szolidaritás kötőanyaga tartotta össze, a hatalom holtsúlya nélkül, hogy kiderítsük, megvannak-e az előfeltételei a társadalmi spontaneitás, a „részvétel" és a szabadság kiterjesztésének, s ha igen, melyek azok. Bizonyos, hogy azok a pillanatok, amikor semmiféle rendőrség nem működik, elmélyült érdeklődésre tarthatnának számot, legalább a kriminológusok részéről. Ennek ellenére sem a szociálpszichológiai tanulmányokban, sem a történészek írásaiban nem találkozunk kellő mértékben e téma tárgyalásával. A szemtanúk személyes élményei közé kell leásnunk magunkat, ha valóban foglalkozni akarunk a kérdéssel.
Ha meg akarjuk tudni, hogy miért nem tanulmányozzák a történészek a forradalmi spontaneitás pillanatait, vagy, hogy miért feketítik be őket, olvassuk csak el Noam Chomsky Objectivity and Liberal Scholarship [Objektivitás és liberális tudomány] című tanulmányát. A szerző egy, az anarchisták számára kiemelkedően fontos esemény, az 1936-os Spanyol Forradalom példáján szemlélteti gondolatait, amelynek története – jegyzi meg – még megírásra vár. A hivatásos történészek e tárgyban folytatott kutatásait elemezve Chomsky a következőket írja: „Azt hiszem, már éppen elég bizonyítékunk van arra nézve, hogy a szerzőt a társadalmi forradalommal szembeni előítéletes gondolkodása, valamint a liberális polgári demokrácia rendje és értékei iránti elkötelezettsége vezette arra, hogy hamis színben tüntesse fel döntő fontosságú eseményeket, és figyelmen kívül hagyjon jelentős történelmi folyamatokat." Chomsky azonban elsősorban nem erre akarta felhívni a figyelmünket. „Annyi azért mindenki számára világos – írja -, hogy a jóléti államok értelmisége veszélyes ideológiai áramlatokat követ. Ez az értelmiség kizárólagos jogot formál a jóléti társadalom irányításához szükséges technikákra és szakértelemre, és egy olyan nemzetközi társadalom kiépítésén fáradozik, amely fölött az amerikai szuperhatalom őrködik. Tisztán ideológiai szinten e veszélyek jó részét már feltárták a tudomány ellenforradalmi alárendeltségének kutatása során… Mindaddig amíg az irányítási és ellenőrzési módszerek léteznek, arra lehet használni őket, hogy korlátozzák az új társadalmi formákkal való spontán és szabad kísérletezést, s ugyanígy lehet velük megakadályozni azt is, hogy újrateremtsük a társadalmat azok érdekében, akik ma, így vagy úgy, de mindenképp kisemmizettek. Ahol ezek a módszerek kudarcot vallanak, ott helyükbe lépnek a kényszereszközök, a modern technika által rendelkezésre bocsátott legváltozatosabb formáikban, hogy fenntartsák a rendet és a biztonságot."
Van tehát olyan rend, amit az erőszak tart fenn, van olyan, amit a bürokrácia kényszerít ránk (rendőrökkel az ajtóban), és van olyan rend, amely spontánul bontakozik ki, annál fogva, hogy társas lények vagyunk, akik képesek saját sorsukat alakítani. Majd, ha az első kettő megszűnik létezni, akkor nyílik meg az út a harmadik rend végtelenül emberibb és emberségesebb formája előtt. Mert a szabadság – ahogy Proudhon mondta – nem a gyermeke, hanem a szülője a rendnek.
Vezetők nélkül
Korunk már olyannyira hozzászokott a mesterségesen kijelölt vezetőkhöz… hogy nehezen ismeri föl az igazságot, vagyis hogy a vezetőket nem kell sem kiképezni. sem kinevezni, mert azok maguktól bukkannak fel. ha eljön az ideje. A Peckham Központ kötetlen viszonyai között a vizsgálatot vezető tudósok nap mint nap szemtanúi lehettek, miként válik ki valaki ösztönösen a közösségből, s lesz a közösség ösztönösen, de nem hivatalosan elismert vezetőjévé, mindig az adott pillanat kívánalmainak megfelelően. Jöttek-mentek a vezetők, ahogy a körülmények hozták a Központ örökmozgásában. Mert kijelölésük nem volt tudatos és (feladatuk végeztével) nem is tudatosan tétettek le. A közösség tagjai nem is mondtak köszönetet a vezetőnek sem szolgálatai teljesítése közben, sem utána, szolgálatai teljesítéséért. Addig követték, amíg irányítása a javukra vált, illetve amíg megfelelt annak, amit ők is akartak. Szánakozás nélkül vártak le róla, amikor új tapasztalataik friss élmények felé szólították őket, melyek során majd megint új vezetők emelkednek fel, vagy amikor már olyan önbizalomra tettek szert, hogy bármiféle kötött vezetés csak korlátozta volna őket. (John Comerford: Health the Unknown. The Story of the Peckham Experiment. [Éljen az ismeretlen! – a peckhami kísérlet története])
A vezetővel akarok beszélni! Ezzel kezdi a marslakó, ha földi lénnyel találkozik, ezt követelik a rendőrök a tüntetőktől, az újságírók a forradalmároktól. „Néhány újságíró szerint – mondta egyikük Daniel Cohn-Benditnek – maga a forradalom vezére." Cohn-Bendit így válaszolt: „Összevissza firkálnak mindenféle ostobaságot. Sohasem lesznek képesek felfogni, hogy a diákmozgalomnak nincsen szüksége vezetőkre. Nem vagyok sem vezető, sem hivatásos forradalmár. Csak szócső vagyok, szószóló, semmi más." Az anarchisták a vezetés nélküli közösségek hívei, s ha ez a kifejezés ismerősen cseng, az azért lehetséges, mert volt a háború előtt egy paradox kísérlet az angol és az ausztrál hadseregben – a módszert azóta már a gazdaságirányításban is alkalmazzák -, amit úgy hívtak, hogy vezetés nélküli csoporttechnika, és a vezetők kiválasztására szolgált. Katonai pszichológusok megfigyelték, hogy az, amit ők az ideális vezető, illetve beosztott tulajdonságainak tartottak, nem mutatkozik meg, ha az egyént elszigeteljük társaitól. „Ezek a tulajdonságok meghatározott társadalmi szituációkhoz kötődnek – írta az egyik pszichológus -, a vezetés helyzetenként és csoportonként változik. Több mint száz évvel ezelőtt Mihail Bakunyin ezt így fogalmazta meg: „Adok és kapok – ilyen az élet. Irányítanak ós irányítok, ha rám kerül a sor. Igy hát nincs hatalom, mely rögzített ós állandó, csak a kölcsönös, időleges és mindenekelőtt önkéntes vezetés ós alárendeltség folytonos váltakozása."
Ne tévesszen meg e gondolatok szelíd logikája. A vezetés anarchista értelmezése következtetéseiben teljesen forradalmi – hiszen, ha körülnézünk a világban, mindenhol azt látjuk, hogy pontosan az ellenkező felfogás érvényes: mindenhol hierarchikus, tekintélyelvű, privilegizált és állandó jellegű vezetés van hatalmon. Alig akad olyan tanulmány, mely e két ellentétes munkaszervezési módszer hatásainak összehasonlításával foglalkozna. Említsünk meg mégis egyet. A Royal Institute of British Architects (RIBA) anyagi támogatásával felmérés készült a tervező irodák munkaszervezési módszereiről. A kutatócsoport a tervezési folyamat két ellentétes típusát különböztethette meg, amelyek meglehetősen különböző munka- és szervezési módszerek kiindulópontjául szolgáltak. „Az egyik esetekben a folyamat első lépcsőjeként megtervezik az épület formáját, majd, ehhez idomítva a megbízók igényeit, kiképezik e háromdimenziós prekoncepció belső terét. A másik módszer először kísérletet tesz arra, hogy minél jobban megismerje a leendő lakók igényeit, s ha már mindent tudnak róluk, köréjük tervezik az épületet."
Az első módszer esetében, ha azt alkotó jellegű munka fő része lezárult, a többi már szinte magától megy, az építész gyors döntéseket hoz, betartja a határidőt s elég gyorsan dolgozik ahhoz, hogy méltányos hasznot könyvelhessen el. „A bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy ez a fajta magatartás uralkodó azokban az irodákban, ahol a centralizált munkaszervezési módszert alkalmazzák, és ezek a módszerek egyértelműen az irányítás meglehetősen autokratikus formáival járnak együtt." Ezzel szemben „a másik elgondolás – mely a használó igényeitől jut el az épület formájáig – megnehezíti a döntéshozatalt. Tovább tart a munka, az építész számára többnyire nem kifizetődő, holott a megbízó gyakran sokkal olcsóbban jöhet ki, s az épület is a vártnál gyorsabban kerülhet tető alá. Számos tervező iroda, mely a fenti módszerrel dolgozik, megfelelőbbnek találta a decentralizált munkaszervezési módszert, melynek kötetlen légkörében szabadon áradhatnak a gondolatok…" A kutatócsoport úgy találta, hogy a vizsgált irodák vagy a centralizált vagy a decentralizált típusba sorolhatók, kivéve egy kisebb „hibrid" csoportot, vagyis azt a néhány nagy állami intézetet, mely rendkívül merev hierarchikus struktúra szerint épült fel, s a tervezői munka alacsony minőségével, valamint rossz szakmai és vezetői hatékonyságával tűnt ki. Az alkalmazotti fluktuáció, mely semmiféle összefüggést nem mutatott a keresetekkel, nagy volt a centralizált irodákban, és alacsony vagy rendkívül alacsony a decentralizált felépítésűekben, ahol a munkatársak vállán jókora felelősség nyugodott és amelyekre a pezsgő munkahelyi légkör volt a jellemző.
A RIBA-felmérés eredményeihez hasonló megfigyeléseket tettek a tudományos kutatómunka elveinek összehasonlító vizsgálata során is. Itt kell megemlítenünk Wilhelm Reich „demokratikus munka" elméletének néhány megállapítását. Meg kell mondanom, kétlem, hogy valaha is kipróbálta volna elgondolását a gyakorlatban, annyi azonban bizonyos, hogy az egybevág az anarchista csoportokban szerzett tapasztalataimmal, Reich a következő kérdést teszi fel: „Mik voltak hát szervezetünk alapelvei, ha egyszer nem voltak sem szavazások, sem irányelvek és utasítások, ha egyszer nem voltak titkárok, elnökök, alelnökök és így tovább, és így tovább?" A válasz pedig így hangzik: „A munka tartott össze minket, az, hogy munkánk által kölcsönösen függtünk egymástól. Egyetlen nagyszabású probléma kötötte le figyelmünket, a maga szakmai részfeladataival. Nem kértem senkit, hogy segítsen a munkában, maguktól jöttek. Addig maradtak, amíg a munka ott tartotta őket. Nem alkottunk politikai csoportosulást, és nem dolgoztunk ki akcióprogramot sem. Mindenki tette a magáét, érdeklődésének megfelelően. … Aztán ott voltak az objektív, biológiai munkaérdekek és munkafeladatok, amelyek alkalmasak arra, hogy szabályozzák az emberi együttműködést. A példakövetésre épülő munka spontán módon organikusan alakítja ki működési formáit, jóllehet csak fokozatosan tapogatózva, nem egyszer hibákat ejtve. Nem úgy, mint a politikai szervezetek, amelyek működése, azzal a sok „kampánnyal" meg „platformmal", semmi összefüggést nem mutat a mindennapok gondjaival, bajaival."
A „demokratikus munkáról" szóló tanulmányának egy másik helyén Reich megállapítja: „Biztosak lehetünk benne, hogy ha egy szervezetben személyes ellentétek ütik fel a fejüket, megindul az intrika és a politikai taktikázás, ott az embereket valójában már semmi sem köti össze, a közös munkaérdek elvesztette összetartó erejét. … Mivel a szervezeti kapcsolatok alapját a közös munkaérdekek képezik, így ha ezek megszűnnek, vagy konfliktusba kerülnek egymással, a szervezeti kapcsolatok is felbomlanak." E kötetlen, változó vezetés szintén a tekintélyből táplálkozik, de e tekintély alapja itt minden esetben az önkéntes szerepvállalás a szóban forgó feladat elvégzésében. Smeaton és Newcomen bizonyára egyaránt kitűnő mérnök volt – fejtegeti Reich -, de gőzgépeiken minden dugattyú-löketnél egy külön odaállított fiúnak kellett kinyitnia a szelepet; és éppen az egyik ilyen fiú volt az, akinek egy alkalommal sikerült a szelepet a gép többi részéhez rögzítenie, hogy az magától kinyíljon, miközben ő el nem foglalt társaival játszik. Persze a modern gépek korában nincs többé helye az ilyen ártatlan újításoknak. A fejlesztési munkához ma már széles körű tudományos képzés vált szükségessé, a munkások pedig ki vannak zárva ebből a képzésből. Úgyhogy e reménytelen helyzetből nincs más kiút, csak ha egyesítjük a kézművességet a tudományos képzéssel – ha összegezzük a tapasztalatokat, ahelyett, hogy határokat vonnánk – így Reich.
A helyzet valójában ma még rosszabb, mint ahogy azt Kropotkin megjósolta. Terv és végrehajtás, „igazgató" és munkás még távolabb kerültek egymástól. Az emberek nagy része tulajdonképpen felülképzett a termelési piramisban elfoglalt helyéhez képest. Alkotó fantáziájukra a rendszer nem tart igényt. „Nem azért fizetnek hogy gondolkozzál, hanem hogy végezd a dolgod!" – hallhatjuk a művezetőktől.
Amikor az anarchista folyóirat szerkesztője voltam, a lappal foglalkozó cikkekben különösen az egyik kritikus szavai nyerték meg a tetszésemet. E kritikus szerint a folyóirat mély érdeklődóst mutat az iránt „ahogy az egyes embert megfosztják a fejlődés lehetőségétől", és „ugyanakkor meglátja az emberekben rejlő kiaknázatlan képességeket". Habár e szavak inkább a szándékra, mintsem az eredményre vonatkoznak, a szerző véleménye mindazonáltal helytálló. Az emberek az anyaöltől a sírig tartó útjukon anélkül mennek végig, hogy valaha is tisztába jönnének saját képességeikkel; éppen azért, mert a kezdeményezés joga, a döntésben, bírálatban, és határozathozatalban való részvétel joga a fejeseknek van fenntartva. Nem véletlen, hogy a vezetéssel kapcsolatos példáimat a „kreatív" foglalkozások – mint az építészet és a kutatómunka – területén végzett funkcionális tevékenységek köréből vettem, Ha egy intézmény feladata az, hogy alkosson, akkor nem engedheti meg magának, hogy dolgozóinak többségéből mások által programozott gépeket csináljon.
„Az alkotás a kiválasztott keveseknek van fenntartva – olvassuk egy beosztott véleményét -, mi többiek arra kényszerülünk, hogy e kiválasztott kevesek által teremtett világban pergessük napjainkat, hogy az ő zenéjüket hallgassuk, hogy az ő találmányaikkal és tudományukkal éljünk, hogy az ő költeményeikben, látomásaikban és színjátékaikban gyönyörködjünk. Ezt a meggyőződést táplálja bennünk kultúránk és neveltetésünk, jóllehet ez nem más, mint egy kulturálisan kialakult és meggyökeresedett hazugság." A rendszer kitermeli a tudatlanok tömegét, majd elhatárolja magát tőlük alkalmatlanságuk miatt, és a „kiválasztott keveseknek" hódol, mondván, hogy a tehetség ritka adomány…
Ki tervezzen?
Az amerikai városokat sújtó válság leküzdésére Sennett olyan városépítést ajánl, amely városokban az emberek arra kényszerülnek, hogy szembesüljenek egymással. „Ezekben a városokban nem létezne sem rendfenntartás, sem a központi irányítás más formája, nem lenne iskoláztatás, övezetekre osztás, felújítás, illetve semmilyen olyan központosított városi tevékenység, amit valójában egységes közösségi akcióval és ami még fontosabb, magán a városon belül közvetlen erőszakmentes konfliktussal folytatni lehet." Erőszakmentes? Igen, mivel Sennett azt állítja, hogy a mai korszerű és anyagi javakban bővelkedő városban az agressziónak és a konfliktusnak az erőszakon kívül nem nyújtanak semmi más kibocsátószelepet, s ennek pontosan a személyi konfrontáció hiánya az oka. (A leghangosabban akkor kiáltanak törvényért és rendért, amikor a közösségek – az amerikai külvárosokban – a leginkább elszigetelődnek a többi városbeli embertől.) Ezen erőszak megnyilvánulására a legvilágosabb példa – mondja Sennett – „a modern városokban a rendőrségre nehezedő nyomás. A rendőröktől azt várják, hogy ellenséges döntés bürokratái legyenek", de „egy társadalom, amely a rendetlenségre adott törvényes választ személytelen, passzív erőszakként képzeli el, csak a rendőrlázadás rémisztő kitörését váltja ki". Ezzel szemben az anarchista város, amit Sennett elképzel, „arra készteti az embereket, hogy megmondják, mit gondolnak egymásról, valamiféle összeférési, együttélési forma kikovácsolása céljából", s így az itteni megoldás nem kompromisszum a rend és az erőszak között, hanem egy teljesen eltérő életforma, amelyben az embereknek nem kell választaniuk a kettő között.
A valóban „decentralizált" hatalom, ahol az egyénnek a körülötte lévőkkel van dolga egy változatos környezetben, magában foglalja a közösségi irányítás lényegét, vagyis a konfliktusszabályozás elutasítását érintő változást. Például erősen csökkenteni kell sok polgári rendetlenség rendőri szabályozását; a helyi ügyek békés rendezéséért az érdekelteknek kell vállalniuk a felelősséget. Miután az emberek jelenleg olyan naivak és járatlanok a konfliktus kifejezésre juttatásában, e rendetlenségeket csak erőszakba-torkollásként tudják elképzelni. Amíg nem tanulják meg tapasztalatból, hogy a konfliktus kezelése olyasvalami, amit nem lehet a rendőrökre hárítani, a konfliktusnak ez az erőszakba polarizálódása és eszkalálódása az egyetlen végkifejlet, amit be tudnak ütemezni. Ez érvényes azokra is, akik rendőri megtorlásra számítanak saját maguk ellen – ilyen például a militáns diákok kis csoportja -, és áll azokra is, akik „maguk mellé" hívják be a rendőrséget.
A szakértő feladata is megváltozik. „A tervezőknek ahelyett, hogy valami elvont városi egész részére terveznének, a város konkrét részei, a városban lévő különböző osztályok, etnikai csoportok és fajták számára kell dolgozniuk. És a munka, amit ezeknek az embereknek végeznek, nem tervezheti meg ezeknek az embereknek a jövőjét; az embereknek nem lesz esélyük arra, hogy éretté váljanak, ha nem maguk tervezik jövőjüket, ha nem kapcsolódnak be aktívan társadalmi életük kialakításába."
Egyébként az Egyesült Államok kezdeti története is olyan időszak volt, amelyben a helyi közigazgatásban a Községi Gyűlés [Town Meeting] volt a legfelső szerv. Ahogy Tom Paine írta: „az Amerikai Háború kezdetét követő két évben – és több amerikai szövetségi államban hosszabb ideig – nem voltak kialakított kormányzási formák. A régi kormányokat megszüntették, s az ország túlságosan el volt foglalva a honvédelemmel ahhoz, hogy figyelmét új kormányok alapítására fordítsa, ám ezen intervallum során a rendet és a harmóniát éppoly sértetlenül őrizték meg, mint Európa bármelyik országában." Staughton Lynd hozzáfűzi: „Az örökölt hatóságok elleni lázadás az amerikai forradalmi hagyományban sem puszta „intézményellenesség" volt. Az amerikai forradalmi hagyomány hallgatólagosan – néha nyíltan – magában foglalt egy álmot a jó társadalomról, mint alulról szakadatlanul újrateremtett helyi közösségek önkéntes szövetségéről; azt, amivel az újrateremtés folyik, Paul Godman 'egzisztenciális alkotmányos törvények folyamatos sorozatának' nevezi."
A közösség erejének a centralizált bürokratikus tervezés borzalmaiból eredő újbóli fölfedezése e hagyomány újrateremtésének kezdetét is jelentheti. És pontosan azért kell tapasztalatból megismernünk a közösségi hatalom nélküli közösségi szervezésnek, az igazi közösségi cselekvéstől való elterelésül szolgáló közösségi tanácskozásnak csapdáit és csalódásait, mert az említett újbóli fölfedezés igen korai szakaszainál tartunk egy olyan társadalomban, amelyet a bürokratikus közigazgatás ural.
Mi lakást adunk, nektek adtak lakást, ők hajléktalanok…
A harmadik világbeli viskóvárosok szegényei, akik anarchikusán cselekszenek, mivel semmilyen hatóság nem bír olyan hatalommal, hogy ebben megakadályozhassa őket, három olyan szabadsággal rendelkeznek, amelyet a gazdag világ szegényei elvesztettek. Ahogy John Turner megállapítja, élhetnek a közösségi kiválasztás szabadságával, saját pénzforrásaik kezelésének szabadságával, továbbá saját környezetük kialakításának szabadságával.
A gazdag világban a főidnek minden darabja valakié, akinek az oldalán szilárdan ott áll a törvény és a törvényt érvényesítő ügynökök. Az építkezési előírásoknak és a tervezési tőrvényeknek mereven érvényt szereznek, hacsak nem olyan fejlesztő jön, aki eléggé dörzsölt építészeket és közvetítőket tud szerződtetni, vagy egyezséget tud kötni a hatóságokkal.
Vegyük például a nagy-britanniai lakáshelyzetet. Sok előre látható paradoxonának csak egyike a tulajdonos és a tanácsi bérlő közötti szakadék. A lakosságnak közel egyharmada községi tulajdonban lévő házakban illetve lakásokban él, de egy maroknyi szövetkezeti lakásügyi társaságot leszámítva nincs egyetlen olyan ingatlan sem, amit annak bérlői tartanának a kezükben. A tulajdonos dédelgeti és javítgatja otthonát, jóllehet az térszabványait és szerkezeti minőségét illetően esetleg gyatrább, mint a községi építészet egyik díjnyertes darabja, amelynek bérlője viszont kevés büszkeséget és örömöt látszik érezni lakásában. A tanácsi bérlő ugyanis a függőség és ellenérzés szindrómájának csapdájába került, ami pontos visszatükrözése lakáshelyzetének. Az emberek azzal törődnek, ami az övék, amin változtathatnak, amit a változó igényekhez igazíthatnak, és amit megjavíthatnak a maguk részére. Képeseknek kell lenniük környezetük alakítására ahhoz, hogy azt igazán sajátjukká tegyék. Közvetlen felelősséget kell vállalniuk érte.
Amilyen arányban növekszik a tanácsi bérlőkre a nyomás a folyamatos lakbéremelés révén, – s ezzel a bérlők csak akkor tudnak szembehelyezkedni, ha kollektív ellenálláshoz folyamodnak -, olyan mértékben növekszik az igény a bérlő státuszának megváltoztatására vagy a" bérlő általi ellenőrzésre. A községi ingatlannak a bérlő általi átvétele egyike azon nyilvánvalóan ésszerű elgondolásoknak, amelyek szunnyadnak, mert a községi ügyekhez való hozzáállásunk még mindig megrekedt a tizenkilencedik századi paternalizmus kerékvágásában. Útmutatásul rendelkezésünkre áll Oslo dokumentumokkal teljes mértékben alátámasztott esettörténete Norvégiában. Egyik háború előtti alacsony színvonalú ingatlanuk problémáival kezdődött. Az ingatlan nem volt tetszetős, s nagy volt az ellenállás a lakbéreknek a javítási költséget fedező emelésével szemben. Kísérletképpen az ingatlant átadták egy bérlőszövetkezetnek, s ez a politika megváltoztatta mind az ingatlant, mind a bérlők magatartását. Most Oslo egész lakáspolitikája ezen az elven alapul. Ez nem anarchia, de egyike az anarchia alkotóelemeinek…
Jegyzet
Ezt a tanulmányt Colin Ward: Anarchy in action című könyvének (Freedom Press, 1973) I., II., VI. és VII. fejezetéből vett részletek felhasználásával szerkesztettük mostani, a baloldaliság különböző eszmerendszereit, mozgalmait bemutató számunk igényei és lehetőségei szerint. Tekintettel a tanulmány még így is tetemes méreteire, úgy döntöttünk, hogy a magyar olvasók számára különösebb jelentőséggel egyébként sem bíró jegyzetanyagról ezúttal lemondunk. (A szerk.) A kötet előkészítésében és fordításában részt vettek: Acsády Judit, Bartók Gyula, Hochberg Ágnes, Seres László.
