Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány első részének befejező szaka­szaiban két különböző érvet hoz fel arra, miért fog véget érni a burzsoá­zia uralma. Egyfelől a burzsoázia „képtelen az uralkodásra, mivel képte­len arra, hogy rabszolgájának létét akárcsak rabszolgaságának kereté­ben is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amely­ben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal." Másfelől. „Az ipar haladása, amelynek az aka­rat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkások­nak konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a tár­sulás révén létrejövő forradalmi egyesülést állítja. A nagyipar fejlődésé­vel tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztu­lása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen."¹ Itt kifejtendő tézisem az lesz, hogy ez a két jóslat egyszerre jelenti a marxi örökség erejét és gyengeségét. Az erejét, mert a következő 140 évben a kapita­lista világgazdaság fejlődésének alaptrendjei számos alapvető kérdés­ben igazolták e jóslatokat. És a gyengeségét, mert a két forgatókönyv részben ellentmond egymásnak, és – ami még rosszabb – az ellentmon­dás megoldatlan formában tovább élt Marx követőinek elméleteiben és gyakorlatában.

Az ellentmondás, ahogy én látom, a következő. Az első forgató­könyv a proletár nyomorról szól. A verseny megakadályozza a proletari­átust abban, hogy részesüljön az ipari fejlődés jótéteményeiben, és olyan nyomorúságos állapotba taszítja, hogy ahelyett, hogy termelőerő lenne, holt súlyként nehezedik a társadalomra. A második forgatókönyv viszont, ezzel ellentétben a proletárok társadalmi erejéről szól. Az ipari fejlődés a versengést társulással váltja fel a munkások soraiban, úgy­hogy a burzsoáziának az ipari fejlődés jótéteményei kisajátítására való képessége aláaknázódik.

Természetesen Marx számára itt nem volt szó valódi ellentmondás­ról. A proletariátus gyengülése irányába mutató tendencia az ipar tarta­lékhadseregét (a munkanélkülieket) érinti, ós aláássa a burzsoá uralom legitimációját. A proletariátus erősödése felé mutató tendencia az ipar állandó hadseregét (a foglalkoztatott munkaerőt) érinti, és aláássa a bur­zsoáziának az értéktöbblet elsajátítására való képességét. Ezenfelül Marx ezt a két tendenciát nem egymástól függetlennek gondolja. Abban a mértékben, amennyire a burzsoáziának az értéktöbblet elsajátítására való képességét a munkások aláássák, ebből két, az ipar tartalékhadse­regét (a munkanélkülieket) érintő hatás következik. A burzsoázia által a tartalékhadsereg „táplálása", azaz reprodukálása céljára mozgósítható anyagi eszközök megcsappannak, egyidejűleg csökken az ösztönzés is a proletár munkaerőnek a tőke bővített újratermelését szolgáló alkalma­zására, miközben a tartalékhadsereg ceteris paribus növekszik. Így te­hát az állandó ipari hadsereg kizsákmányolással szembeni ellenállóere­jének mindenkori gyarapodása többé-kevésbé automatikusan átalakul a burzsoá rend legitimációjának további megfogyatkozásává.

Ugyanakkor e legitimáció bármely csökkenése, amely tehát a tarta­léksereg megélhetésének biztosítására való képtelenség következmé­nye, a maga részéről ugyancsak többé-kevésbé automatikusan átalakul az állandó sereg nagyobb (és minőségileg magasabbrendű) erejévé. Mert Marx felfogásában az aktív és a tartalék sereg ugyanabból az em­beranyagból áll, amelyről feltételezi, hogy jobbára folyamatosan oda-vissza áramlik a kettő között. Ugyanazok az egyének, a termelés egyes egységeinek, ágazatainak és helyszíneinek folyamatosan váltakozó si­kereitől és kudarcaitól függően, ma az állandó, holnap pedig a tartalék sereg tagjai lehetnek. A polgári rend így tehát egyaránt el fogja veszíteni legitimációját az állandó és a tartaléksereg tagjai között, növelve ezáltal mindazok hajlamát, akik éppen az állandó seregben vannak, arra, hogy a termelési folyamaton belüli társulásukat a burzsoázia kizsákmányolási eszközéből a burzsoázia elleni harc eszközévé változtassák.

A három posztulátum

Ennek a modellnek a meggyőző ereje egyszerűségében rejlik. A modell három posztulátumon nyugszik. Az első az, hogy, ahogyan Marx A tőke 3. kötetében állítja, a tőke korlátja maga a tőke. Azaz fejlődése és végső összeomlása bele van írva a tőke „génjeibe". A dinamikus elem „az ipar fejlődése", amely nélkül a kapitalista felhalmozás nem haladhat előre. De az ipar fejlődése a munkások közötti versengést, amelyen a felhal­mozás alapszik, társulásukkal helyettesíti. Előbb vagy utóbb a kapitalista felhalmozás önromboló folyamattá válik.

Ez a determinisztikus felfogás azonban csak a rendszer egészére vonatkozik, és csak hosszú távon; a folyamat kimenetele az egyes he­lyeken és egyes időpontokban teljesen meghatározatlan marad. A mun­kásosztálynak vannak vereségei és győzelmei, de mind az egyik, mind a másik szükségképpen időben-térben korlátozott esemény marad, és egyfelől a kapitalista vállalatok, másfelől a proletárok egymás közötti versengésének logikája a kettő „kiegyenlítése" irányába mutat. Az egyet­len, ami a modellben elkerülhetetlen, hogy nagyon hosszú távon a kapi­talista felhalmozás megteremti annak az előfeltételeit, hogy a proletárok győzelmeinek száma meghaladja vereségeikét, egészen addig, amíg a burzsoá uralom megdől, felváltja valami más, vagy a felismerhetetlensé­gig átalakul.

A poszt-burzsoá rendbe való átmenet ideje és módjai szintén meg­határozatlanok maradnak. Pontosan, mivel az átmenetet Marx térben-időben megjósolhatatlan módokon kombinálódó győzelmek és veresé­gek sokaságától teszi függővé, a Kiáltvány keveset mond az eljövendő társadalom körvonalairól, eltekintve attól, hogy arra a „proletár kultúra" fogja rányomni a maga bélyegét, bármilyen lesz is ez a kultúra az átme­net idején.

A második posztulátum az, hogy a hosszú távú, nagy méretekben végbemenő társadalmi változások végrehajtói valójában strukturális ten­denciák megszemélyesítői. A burzsoázia egyes tagjai közötti versengés biztosítja az ipar fejlődését, miközben a proletariátus egyes tagjai közötti versengés biztosítja, hogy ennek áldásai a burzsoáziának jussanak. Az ipar fejlődése azonban egyidejűleg mindig szélesedő együttműködést teremt a munkafolyamatokon belül és között, és a fejlődés egy bizonyos szintjén ez a proletariátust az egymással versengő egyének halmazából összeforrott osztállyá alakítja át, amely képes véget vetni a kizsákmá­nyolásnak.

A tudatosság és a szervezet a versengés és együttműködés struktu­rális folyamatait tükrözi, amelyek nem tulajdoníthatók semmiféle egyéni vagy kollektív akaratnak. A munkások által folytatott sokféle küzdelem a strukturális változás ideológiai ós szervezeti változásba való átalakulá­sának lényegi összetevője, de e küzdelmek maguk is a strukturális vál­tozásokban gyökereznek. Ez az egyetlen olyan „meglátás", amelyet a proletariátusba haszonnal „belevihetnek" azok, akik helyzetén kívül áll­nak:

„A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben.

Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik.

Nem állítanak fel külön [szektás] elveket, hogy ezek kaptájára húz­zák a proletármozgalmat.

A kommunisták a többi proletár párttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész pro­letariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia kö­zött folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érde­két képviselik."²

A modell harmadik posztulátuma a gazdaság elsődlegessége a kul­túra és a politika felett. A proletariátus maga tisztán gazdasági terminu­sokban van meghatározva, mint „a munkások osztálya akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kény­telenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereske­delmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszon­tagságának, a piac minden ingadozásának."³

A proletár állapot

Marx egész munkássága kétségtelenül arra irányult, hogy leleplezze azt a fikciót, miszerint a munkaerő éppúgy áruként kezelhető, mint bármi más. Tulajdonosától elválaszthatatlan és emiatt akarattal és értelemmel felruházott áru lévén ugyanis a munkaerőáru különbözik az összes többi „kereskedelmi cikktől". Mindazonáltal ez a momentum a marxi sémában csak a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcában jelenik meg, és még itt is csak úgy, mint egy egységes, differenciálatlan proletár akarat és értelem.

A proletariátuson belüli egyéni és csoportkülönbségeket a marxi sé­ma minimalizálja, vagy félretolja, mint a múltnak a piaci verseny logikája révén felszámolódóban lévő maradványait. A proletárnak nincs sem ha­zája, sem családja.

,A nemi és korkülönbségeknek a munkásosztályt illetőleg nincs töb­bé társadalmi érvénye. Már csak munkaszerszámok léteznek, amelyek koruk és nemük szerint különböző költségeket okoznak."⁴

„A tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaország­ban, Amerikában és Németországban, lehántott róla [ti. a munkásról] minden nemzeti jelleget."

„A népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek."⁵

A marxi sémában mindezek alapján a proletár vagy atomizált egyén, aki a megélhetés eszközeiért verseng más (ugyanilyen atomizált) egyé­nekkel, vagy pedig a burzsoázia ellen harcoló univerzális osztály egyik tagja. Az univerzális osztály és az atomizált egyén között nincs olyan közbenső csoport, amely képes volna az osztály többi tagjaival való ver­senyben biztonságot vagy státust nyújtani. A piaci versengés minden ilyen közbenső csoportosulást instabillá és ezért átmenetivé tesz.

Ehhez hasonlóan a marxi séma a hatalmi harcokat is a piaci versen­gés vagy az osztályharc puszta tükröződéseként ábrázolja. A sémában nincs helye a hatalom önmagáért való hajszolásának. Az egyetlen dolog amit önmaga miatt hajszolnak, a profit, az értéktöbbletnek az az alap­vető formája, amelynek révén a felhalmozás történelmi folyamata vég­bemegy. A kormányok a verseny, vagy az osztályuralom eszközei, egy­szerűen „az egész burzsoázia közös ügyeinek irányítását" végző bizott­ságok. Megintcsak a piaci verseny az, amely a kormányokat rákénysze­ríti ennek a mintának a követésére. Ha nem alkalmazkodnak a kapitalista játékszabályokhoz, akkor szükségképpen veszítenek a hatalmi játsz­mában is:

„Áruinak olcsó ára az a nehéztüzérség, amellyel [a burzsoázia] rommá lő minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok leg­makacsabb idegengyűlöletét is. Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgyneve­zett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval; a burzsoázia a sa­ját képmására formált világot teremt magának."⁶

Összefoglalva az eddigieket: A marxi örökség eredetileg a polgári társadatomnak egy olyan modelljéből állt, amely három határozott jósla­tot fogalmazott meg: 1. A polgári társadalom abba az irányba tart, hogy két osztályra polarizálódjék, magára a burzsoáziára és a proletariátusra, értve ezen azoknak a munkásoknak az osztályát, akik csak addig ma­radnak életben, amíg munkát találnak, és csak addig találnak munkát, amíg munkájuk hozzájárul a tőke növekedéséhez. 2. A kapitalista felhal­mozás abba az irányba tart, hogy elszegényítse és egyidejűleg erősítse a proletariátust a polgári társadalmon belül. Az erősítés a proletariátus­nak a társadalmi gazdagság megtermelésében betöltött szerepére vo­natkozik, az elszegényedés pedig arra a funkciójára, amelyet a verseny összes viszontagságainak kitett, többé vagy kevésbé áruvá vált munka­erőként tölt be. 3. A piaci verseny társadalmi és politikai szempontokkal szemben vak törvényei e két tendenciának (a burzsoá rend legitimáció­jának általános csökkenésében megnyilvánuló) összeolvadása irányá­ban hatnak, ami azután kiváltja a polgári rendnek egy nem-kompetitív, nem-kizsákmányoló jellegű világrenddel való meghaladását.

Korszakok

Hogy megítélhessük, milyen értelemben igazolta a kapitalizmus azóta bekövetkezett fejlődése ezeket a jóslatokat, célszerű a bennünket 1848-tól elválasztó 140 évet három, nagyjából egyenlő hosszú időszakra bon­tatni: 1848-tól 1896-ig, 1896-tól 1948-ig, és 1948-tól a jelenig. Ez a peri­odizáció számos, szorosan idevágó problémát tekintve lényeges. Mind­három időszak megfelel a gazdasági aktivitás egy „hosszú hullámának", mindhárom magában foglal egy „prosperáló" szakaszt, amelyben a gaz­daságban a kooperáción alapuló kapcsolatok váltak túlnyomóvá (A fázi­sok), és egy „depresszív" szakaszt, amelyben a verseny jellegű kapcso­latok uralkodnak (B fázisok). Ezenfelül mindhárom ötvenesztendős időszaknak megvannak a maga sajátosságai.

1848 és 1896 között a piaci kapitalizmus és a polgári társadalom ab­ban a formában, ahogyan Marx elemezte őket, elérte történelmi fejlődé­sének csúcspontját. A modern munkásmozgalom ebben az időszakban született meg, és rögtön az alapvető rendszerellenes társadalmi erővé vált. A rivális elméletek közötti hosszúra nyúlt harc után a marxizmus vált a mozgalom uralkodó ideológiájává.

Az 1896-tól 1948-ig terjedő időszakban a Marx által elméletileg leírt piaci kapitalizmus és polgári társadalom tartós és végül végzetes vál­ságba jutott. A munkásmozgalom elérte történelmi fejlődésének csúcsát és kiterjesztette hegemóniáját a rendszerellenes mozgalmak fölött. Azonban új megosztottságok jelentek meg mind a rendszerellenes moz­galmakon belül, mind közöttük, és maga a marxizmus széthasadt egy forradalmi és egy reformista szárnyra.

1948 után a piaci kapitalizmus hamvaiból mint uralkodó világgazda­sági struktúra kiemelkedett a szervezett vagy menedzser-kapitalizmus. A rendszerellenes mozgalmak terjeszkedése tovább erősödött, de épp­így fragmentáltságuk és kölcsönös ellentéteik is. Ezeknek az antagonizmusoknak a nyomása alatt a marxizmus olyan válságba került, amelyből még fel kell gyógyulnia, de lehet, hogy sohasem gyógyul fel.

Első korszak: a nemzetközi munkásmozgalom felemelkedése

Az első időszak (1848-1896) főbb trendjei és eseményei megfeleltek a Kiáltványban megfogalmazott várakozásoknak. A szabadkereskedelem gyakorlatának és a szállításban bekövetkezett forradalomnak az 1848-at követő 20-25 évben bekövetkezett elterjedése révén a piaci kapitaliz­mus minden korábbinál nagyobb mértékben világméretű rendszerré lett. A világpiaci verseny erősödött, és az ipar az ötvenéves időszak legna­gyobb része alatt gyorsan terjeszkedett. A közbülső rétegek proletarizálódása egyértelműbbé vált, bár nem olyan széles körben és olyan visszafordíthatatlanul, ahogyan ezt gyakran állítják. Részben a közbülső ré­tegek csökkenése, részben a proletár és a burzsoá háztartások jövedel­me közötti szakadék, részben pedig a proletariátus nagyobb lakóhelyi koncentrálódása és elkülönülése miatt a társadalom két elkülönült és egymással szembenálló osztályra való polarizálódása vitathatatlan ten­denciának tűnik, bár e tendencia országonként eltérő erősségű volt.

A kapitalista felhalmozásnak a proletariátus egyidejű elszegényedé­sére és erősödésére irányuló tendenciája úgyszintén nyilvánvaló ebben az időszakban. A proletariátusnak az iparosodás terjedésével együtt járó nagyobb mértékű koncentrálódása sokkal könnyebbé tette szakszerve­zetek keretében való megszerveződését, ós a bérmunkásoknak az új termelési folyamatban betöltött stratégiai pozíciója ezeket a szervezete­ket figyelemreméltó hatalommal ruházta fel, mégpedig nemcsak a kapi­talista munkaadókkal, hanem a kormányzatokkal szemben is. A tizenki­lencedik század közepére eső A fázisban a brit munkásmozgalomnak a munkanap hosszúságának korlátozása és a választójog kiterjesztése te­rén elért sikerei csak a leglátványosabb, de nem az egyetlen megjelené­si formája voltak ennek a hatalomnak. Mindazonáltal a proletariátus egyidejűleg el is szegényedett. Minden győzelmet olyan piaci erőknek kellett megerősíteniük, amelyek szűkre szabták a munkásoknak a bur­zsoázia gazdasági és politikai irányításával szembeni ellenálló képessé­gét. Ebben az időszakban zajlott le az a folyamat, amelynek során a munkanélküliség minőségileg és mennyiségileg egyaránt új dimenziókra tett szert, amelyek csorbították a proletariátus munka- ós életfeltételei­ben bekövetkezett javulást, és fokozták soraiban a verseny nyomását.

Végül, ahogyan a Kiáltvány megjósolta, az elnyomorodás és az erősödés két egymással ellentétes tendenciája együttesen aláásta a burzsoá uralom elfogadását a proletariátus soraiban. Az áruk, a tőke és a munkások viszonylag szabad mozgása az országhatárokon belül és túl mindenhová elvitte a munkanélküliség költségeit és kockázatait. A polgári rend ebből következő legitimációvesztése a proletariátus burzso­áziától való autonómiáját minőségileg új szintre emelte. Csak most kezdődött el a munkásosztály politikai pártjainak korszaka. De akár lét­rejöttek ilyen pártok, akár nem, a bérmunkások minden centrum ország­ban lerázták vállukról a burzsoázia politikai érdekeinek való hagyomá­nyos alárendeltségüket, és elkezdték saját érdekeiket követni, a burzso­áziától függetlenül, és, ha kellett, ellenében. Ennek a politikai emancipá­ciónak a leglátványosabb (és legdrámaibb) kifejeződése az 1871-es Pá­rizsi Kommün volt. A Kommün során a proletariátus első ízben tartotta kezében a politikai hatalmat „két teljes hónapon át" (ahogyan Marx és Engels lelkesen írta a Kiáltvány 1872-es német kiadásának előszavá­ban). Jóllehet a Párizsi Kommünt leverték, Marx a proletariátus mint jövőbeli uralkodó osztály jövendő szervezeti formájának előképeként üd­vözölte.

Az a tény, hogy az 1848-1896 közötti időszak trendjei és ese­ményei meglehetősen egybeestek a Kiáltvány jóslataival, nagymér­tékben segít megmagyarázni azt a hegemóniát, amelyre Marx és követői a születő európai munkásmozgalom felett szert tettek. Sike­rük csak hosszúra nyúló szellemi küzdelmek után következett be, me­lyek akörül folytak, vajon a proletarizálódás történelmileg megfordíthatat­lan folyamat-e – és így azt az alapot képezi, amelyen a jelennek a jövő társadalmáért folyó harcait folytatni lehet, ahogyan ezt Marx elmélete feltételezte -, vagy pedig a proletárok történelmi távlatban visszanyerhe­tik elvesztett gazdasági függetlenségüket, a szövetkezeti tulajdon egyik vagy másik formája révén. Az utóbbi nézetet a korábbi időszakban az owenisták hirdették Angliában ós a fourieristák Franciaországban, de új és különböző formákban tovább élt Proudhon és Bakunyin követői kö­zött Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban, Olaszországban és Spanyolországban, és a lassalleánusok között Németországban is.

Az Első Internacionálé kevéssel volt több, mint ennek az intellektuá­lis küzdelemnek a fóruma, amelyen belül Marx az angol tradeunionisták oldalán állt (ők voltak az egyedüliek, akik valóban a ténylegesen létező ipari proletariátust képviselték), szemben a kontinentális Európa forra­dalmár és reformista intellektuelljeinek (közöttük néhány munkásszár­mazásúnak) vegyes társaságával. Még ha Marx nagyjából kézben tar­totta is a vezetést, sohasem aratott egyértelmű győzelmet, és amikor mégis, akkor az bizonyult illúziónak, hogy ennek a valóságban létező mozgalomra bármilyen hatása lehet. Az „igazság pillanata" a Párizsi Kommünnel jött el. Azok a következtetések, amelyeket ebből a tapasz­talatból Marx levont (hogy ti. a szocialista forradalom előfeltételeként minden országban szükség van a legális munkáspártok létrehozására), egymással ellentétes okokból, de egyaránt elidegenítették az Internacionálétól a kontinens forradalmárait és a brit tradeunionistákat, és ezzel az Internacionálé sorsa megpecsételődött.⁷

Új Internacionálé felé

Éppen akkor, amikor az Első Internacionálé győztesek nélkül (ám szá­mos vesztest hátrahagyva) 1873 körül felbomlott, a „prosperitás" századközepi korszaka átfordult a késő-tizenkilencedik század Nagy Dep­ressziójába, és létrejöttek mind annak a feltételei, hogy a munkásmoz­galom elnyerje a maga modern formáját, mind pedig annak, hogy a mar­xisták megszerezzék a hegemóniát a mozgalom felett. A verseny nö­vekvő nyomása kiszélesítette és elmélyítette a proletarizálódás folyama­tait, és megsokszorozta a munka és a tőke közötti konfliktus alkalmait. 1873 és 1906 között a sztrájkmozgalom addig példátlan mértékben bon­takozott ki egyik országban a másik után, miközben munkáspártok jöttek létre Európa-szerte (követve a Marx által 1871-ben javasolt vonalat). 1896-ra valósággá vált egy új, ezúttal átfogóan egységes céllal működő munkáspártokra alapozott Internacionálé.

A Kiáltványnak a megjelenését követő ötven év trendjeinek megjóslásában való sikere rendkívül imponáló volt, és ma is az. Mégis, nem minden releváns tény illett bele a marxi sémába: ami a legjelentősebb, maga a proletár politika sem. Mert a proletariátus egyetlen jelentős kísérlete arra, hogy önmagából, a Marx által elméleti­leg megfogalmazott elképzeléseknek megfelelően uralkodó osztályt al­kosson, nevezetesen a Párizsi Kommün, úgyszólván semmilyen kapcso­latban sem állt azokkal a tendenciákkal, amelyeknek az elmélet szerint létre kellett volna hozniuk egy ilyen forradalmi hatalomátvételt. Nem strukturális tényezők (a proletariátusnak az ipar fejlődésén alapuló meg­erősödése, amely az áruvá válás következtében növekvő elnyomorodásával párosul), hanem főleg politikai tényezők eredménye volt: Francia­ország Poroszországgal szemben elszenvedett vereségéé, és a háború által létrehozott nehéz viszonyoké. Azaz a proletariátus nem azért kísé­relt meg egy politikai forradalmat, mert növekvő ellentmondás alakult ki fokozódó kizsákmányolása és a termelési folyamaton belüli növekvő sú­lya között, hanem azért, mert a burzsoá állam képtelennek bizonyult ar­ra, hogy általában a francia társadalmat, és különösen a párizsi proleta­riátust egy másik államtól, vagy annak ellenében megvédje.

Lehetett természetesen úgy érvelni, hogy a háborús vereség csak a gyújtószikrát jelentette azoknak az ellentmondásoknak a puskaporos hordójában, amelyek a robbanás valódi, tehát mélyebb okai voltak. Bizo­nyosan igaz, hogy ahol a strukturális ellentmondások a legjobban ki­fejlődtek (Angliában a most vizsgált periódusban, az Egyesült Államok­ban az 1870-es évektől kezdve), ott a munka és a tőke közötti közvetlen osztályharc intenzitásának szintje (amennyire ezt például a sztrájkmoz­galom méreteiből megítélhetjük) sokkal magasabb volt, mint másutt.⁸ A probléma azonban az, hogy a munkaerő forrongása ezekben az orszá­gokban semmilyen tendenciát sem mutatott arra, hogy politikai forrada­lomba csapjon át. Ha az angol ipari proletariátus („magában való osz­tályként" messze a legfejlettebb és a sztrájkmozgalomra leginkább hajla­mos proletariátus 1871 körül) a legcsekélyebb hajlandóságot is mutatta volna ebben az irányban, képviselői az Első Internacionáléban sokkal pozitívabban viseltettek volna a Párizsi Kommün tekintetében, mint ami­lyen magatartást ténylegesen tanúsítottak. Negatív attitűdjük valójában a marxi séma egy jelentős problémájának tünete volt, és valószínűleg sze­repe volt abban, hogy Marx felhagyott a munkásmozgalmi politikában való aktív részvétellel.

Az osztályharc közvetlen és közvetettebb formáinak ez a szétválása a Párizsi Kommün után máshonnan nyert megerősítést. Mint láttuk, a késő-tizenkilencedik századi Nagy Depresszió egybeesett a sztrájkmoz­galom (az osztályharc legközvetlenebb formája) jelentős fellendülésével és nemzeti munkáspártok alakulásával (ami az osztályharc egy közve­tett formája). Még ha ez a két tendencia igazolni látszott is a Kiáltvány jóslatait, egymástól való térbeli elkülönülésük nem könnyen volt beil­leszthető a marxi sémába. Azok az országok, amelyek vezettek a sztrájkmozgalom terén (Nagy-Britannia és az USA) lemaradtak a mun­káspártok alakításában, míg ennek a fordítottja volt a helyzet Németor­szágban. Általánosságban úgy tűnt, hogy a munkáspártok alakulásának kevés köze van a gazdasági kizsákmányoláshoz, a munkásosztály kiala­kulásához és a munka és a tőke közötti konfliktushoz. A fő meghatározó tényezőnek inkább az államnak a társadalmi és gazdasági szabályozás­ban betöltött tényleges és a munkások által észlelt központi szerepe, va­lamint a proletariátusnak a saját alapvető állampolgári jogaiért (minde­nekelőtt a gyülekezési- és a szavazati jogért) folytatott harca tűnt. Né­metországban, ahol az állam jól látható tényező volt, és egy növekvő ipari proletariátustól megtagadta az alapvető polgári jogokat, az osztály­harc egy munkáspárt megszervezésének közvetett formáját öltötte. Csak a Nagy Depresszió végén, mindenekelőtt a rákövetkező A fázis­ban öltötte az osztályharc a munka és a tőke közötti közvetlen össze­csapás formáját. Nagy-Britanniában és az USA-ban, ahol az állam ke­vésbé centralizáltan szervezett volt, és a proletariátus már biztosította magának az alapvető polgári jogokat, az osztályharc a sztrájkmozgalom és a szakszervezet-alakítás formájában jelent meg, és csak sokkal később (Nagy-Britanniában) vagy sohasem (az USA-ban) váltak sikeres­sé az országos méretekben jelentős munkáspártok alakítására irányuló kísérletek.

Ezeket a különbségeket az egyes országok munkásmozgalmai kö­zött tovább tárgyaljuk majd a következőkben. Most egyszerűen figyeljük csak meg, hogy az osztályharc története a Kiáltvány kiadását követő első ötven évben egyszerre szolgáltatott mind olyan bizonyítékokat, amelyek erőteljesen alátámasztották a Kiáltvány jóslatait, mind pedig némi alapot az osztályharc és a szocialista forradalom közötti, Marx és Engels által feltételezett kapcsolat valóságosságán való elgondolkodás­ra. Konkrétabban: az ipari proletariátus társadalmi-gazdasági érte­lemben vett kialakulása az osztályharc strukturálisan beágyazott formáinak kifejlődéséhez vezetett, de nem vezetett el politikai, még kevésbé politikailag forradalmi tendenciák kialakulásához a prole­tariátuson belül. A proletariátusnak a politikai hatalomhoz való viszo­nyulása tisztán instrumentális jellegű maradt, hacsak, mint ahogyan a kontinentális Európában történt, maguk a politikai feltételek (az államok közötti illetve az államok és alattvalóik közötti viszonyok) nem ösztönöz­ték a proletariátust a politikában való közvetlenebb, és ha szükséges volt, forradalmi részvéteire. A munkásmozgalom (és azon belül a mar­xizmus) hatalmas méretű késő-tizenkilencedik századi fejlődése során ezeknek az anomáliáknak különösebb figyelmet nem érdemlő részletek­nek kellett tűnniük. Ezenfelül még mindig ésszerűen azt lehetett várni, hogy a piac „láthatatlan keze" gondoskodni fog a nemzetek közötti elté­rések felszámolásáról, és minden ország munkásmozgalmát egy közös harci, tudatossági és szervezettségi forma felé tereli. Mint kiderült, az, ami kezdetben kisebb anomália volt, a következő félévszázadban alap­vető történelmi trenddé vált, amely a munkásmozgalmat két egymással ellentétes vonalat követő, és egymással antagonisztikusan szembenálló táborra szakította szót.

Második korszak: globális háborúk, mozgalom és forradalom

1896 és 1948 között a világpiac uralmának a politikai és társadalmi sze­replők helyzetét meghatározó rendszere összeomlott, és Marxnak a vi­lágproletariátus mindig homogénebb életfeltételeivel kapcsolatos vára­kozásai beteljesületlenek maradtak. A tizenkilencedik századi liberális ideológiát követve Marx elfogadta, hogy a világpiac inkább az államok irányítóinak feje fölött, mintsem az ő lépéseiken keresztül fejti ki hatását. Ez alapvetően téves koncepciónak bizonyult, mivel az ő korának világpi­aca elsődlegesen és mindenekelőtt a kiterjeszkedett európai államrend­szer fölötti brit uralom eszköze volt. Mint ilyennek, hatékonysága a hata­lom és a vagyon egy sor olyan uralkodó csoport közötti sajátos elosztá­sán nyugodott, amelyeknek beleegyezése vagy legalábbis beletörődése életbevágó volt a brit hegemónia fennmaradását illetően.

Az 1873-1896 közötti Nagy Depresszió egyszerre volt a világpiac uralmának – abban a formában, ahogyan az a tizenkilencedik század­ban intézményesült – a történelmi csúcspontja és lezárása. A depresszió egyik fő tényezője hatalmas és olcsó tengerentúli (és orosz) gabo­naszállítmányok Európába érkezése volt.

A fő haszonélvezői ennek a tengerentúli szállítók voltak (első helyen az Egyesült Államok), és maga az a hegemóniával rendelkező hatalom (Nagy-Britannia), amely a tengerentúli gabona behozatalának fő inspirá­lója volt, és kezében tartotta a világ kereskedelmi és pénzügyi hálózatá­nak legnagyobb részét. A fő vesztes Németország volt, amelynek gyor­san növekvő gazdasága és hatalma még erőteljesen támaszkodott a ha­zai gabonatermelésre, és nagyon kevéssé a nemzetközi kereskedelem és hitel szervezetére. Az új fejlemények által fenyegetett német uralko­dó osztályok saját katonai-ipari komplexumuk további kiépítésével vála­szoltak, egy olyan kísérlet során, melynek célja az volt, hogy Németor­szág a világgazdaság irányító posztjain felváltsa Nagy-Britanniát, vagy legalább osztozzon vele ezek ellenőrzésében. Az eredmény általános és nyílt küzdelem lett az államközi rendszeren belül, melynek eldöntése két világháborút vett igénybe.

Ennek a küzdelemnek során a világpiac uralma megrendült, és az első világháború alatt ós után fel is függesztődött. A világpiac uralmának összeomlása nem állította meg „az ipar előrehaladását" és „a munka áruvá válását" – azt a két tendenciát, melyekről a marxi séma feltételez­te, hogy a munkaerő társadalmi erejének ós tömeges nyomorának egyi­dejű növekedését idézik elő. Ellenkezőleg; a globális háborúk és előké­szítésük hatalmasabb tényezői voltak az ipari haladásnak és a tömeges nyomornak, mint a világpiac uralma valaha is. De a világpiac összeom­lása azt jelentette, hogy a világproletariátus társadalmi ereje és tömeges nyomora ezentúl sokkal kevésbé egyenlően oszlott meg annak külön­böző csoportjai között, mint korábban.

Általánosságban a háborús mozgósítás időszakaiban az állandó ipa­ri sereg mérete növekedett (mind abszolút értelemben, mind a tartalék sereg méreteihez viszonyítva) a világgazdaság legtöbb pontján – bele­értve a háborúban közvetlenül részt nem vevő országokat is. Ezenfelül a háború gyorsuló „iparrá válása" a tizenkilencedik század késői és a huszadik század korai éveiben, a katonai erőfeszítések kimenetelét il­letően éppen olyan fontos (ha nem még fontosabb) tényezővé tette az iparban csatasorba állított emberek együttműködését, mint a harctéren csatasorba állítottakét. A munka társadalmi ereje így az államok rend­szerén belüli hatalmi harc eszkalálódásával párhuzamosan növekedett.

De a globális háborúk egyszersmind lekötötték a gazdasági erőfor­rások egy egyre növekvő részét is, miközben szétrombolták azokat a termelési és cserehálózatokat, amelyeken keresztül az országok hozzá­jutottak ezekhez az erőforrásokhoz. Énnek következtében az uralkodó osztályok általános képessége arra, hogy a munkaerő követeléseihez alkalmazkodjanak, lecsökkent, vagy nem nőtt olyan gyorsan, mint a munkaerő társadalmi ereje. A világháborúk így megteremtették a prole­tár hatalom és a proletár nélkülözés ama kombinációját, amelyről a mar­xi séma feltételezte, hogy létrehozza az osztályharc erősödését és a tőke uralmának végső összeomlását.

Mindkét világháború ténylegesen az osztályharc globális hullámait indította útjára. A sztájkmozgalom általában csókkent a két háború kez­deti éveiben, hogy azután gyorsan eszkalálódjék az utolsó években. A nemzetközi munkásság forrongása ennek következtében olyan csúcs­pontokat ért el, amelyekre korábban nem volt történelmi precedens, és amelyeket mind a mai napig nem szárnyalt túl. Mindegyik ilyen csúcs­pont együtt járt egy nagy szocialista forradalommal – Oroszországban, és azután Kínában. Bár az osztályharcnak ezek a hullámai nem vetettek véget a tőke uralmának, alapvető változásokat hoztak létre abban, aho­gyan ezt az uralmat a töke gyakorolta. Ezek a változások két radikálisan különböző és egymáshoz képest divergáló pályán haladtak, amelyek egészen szorosan megfeleltethetők annak a két ellentétes álláspontnak, amelyet Bernstein, illetve Lenin képviselt az úgynevezett revizionizmus-vitában.

Az 1896-os nemzetközi szocialista kongresszus az egyik záró határo­zatában küszöbönálló általános válságot jósolt, amely a szocialista pártok számára történelmileg napirendre tűzi az államhatalom gyakorlását. A kongresszus ezért minden ország proletariátusának elméjébe véste „annak parancsoló szükségességét, hogy mint osztályöntudatos polgárok, tanulják meg, hogyan kell saját országuk ügyeit a közjó érdekében intézni". Össz­hangban ezzel a határozattal, eldöntötték, hogy a jövőben a kongresszu­sok csak olyan szervezetek képviselői számára állnak nyitva, amelyek azon dolgoznak, hogy a kapitalista rendet szocialista renddé alakítsák át, és fel vannak készülve arra, hogy részt vegyenek a törvényhozói és parla­menti munkában. Ezáltal kizárták az összes anarchistát.

Mozgalom és végcél

A Marx és Bakunyin követői közötti régi vita lezárása egy új vitának a kezdetét jelezte, mégpedig magának Marxnak a követői között. Miköz­ben a kapitalista rendszer szocialista átalakítására való munkálkodás célját eléggé homályos és kétértelmű terminusokban állapították meg ahhoz, hogy megfeleljen a Marx követői között megtalálható összes vé­leményárnyalatnak, maga az, hogy egy közös politikai célt határoztak meg az összes ország proletariátusa számára, felvetett bizonyos alap­vető teoretikus és gyakorlati problémákat. Eduárd Bernstein volt az első, aki ezeket a problémákat napfényre hozta.

Még ha Bernstein a „nagy revizionistaként" vonult is be a marxi gon­dolat történetébe, meghirdetett revizionizmusa rendkívül enyhe volt, kü­lönösen némely „ortodox" ellenfelének álláspontjával összevetve. Össz­hangban a tudományos szocializmussal, arra törekedett, hogy kimutas­sa, mennyiben érvényesek, illetve nem azok a munkaerő társadalmi ere­jének és egyidejű tömeges nyomorának kortendenciaként növekedésére vonatkozó marxi tételek. És akárcsak Marx, ő is úgy gondolta, hogy a munkásmozgalom európai, és különösen németországi jövőjét illetően a legjobb útmutató a mozgalom múltja és jelene Nagy-Britanniában. En­nek megfelelően figyelmét az angliai trendekre irányította.

Ezekből a premisszákból kiindulva, Bernstein bőséges mennyiségű bizonyítékot talált az első tézisre (a munkaerő társadalmi erejének növe­kedésére), de csak keveset a másodikra: nemcsakhogy jelentős javulás ment végbe az ipari proletariátus élet- és munkakörülményeiben, hanem a politikai demokráciát is kiterjesztették, és az a munkásosztály politikai alávetésének eszközéből a munkásosztály emancipációjának eszközévé vált. Mivel elemzését az 1873-96-os Nagy Depresszió végén és az eu­rópai kapitalizmus belle époque-jának kezdetén fejtette ki, nem látott rá okot, miért kellene ezeknek a trendeknek a belátható jövőben megfor­dulniuk. A modern társadalom liberális szervezeti formái szilárdak voltak, és elég rugalmasak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a munkaerő társadalmi erejének korlátlan növekedését. Akárcsak a múltban, ekkor is úgy tűnt, minden, amire szükség van, kimerül „a szervezésben és a határozott cselekvésben" (kiemelés: G. A.)⁹ Egy szocialista forradalom, a proletari­átus forradalmi diktatúrája értelmében, nem tűnt sem szükségszerűnek sem kívánatosnak.

Bernstein álláspontját ebben a jelszóban összegezte: „A mozgalom minden, a végcél semmi." Ez provokációnak hangzott a marxista reformis­ták és forradalmárok számára egyaránt. Valójában egy reformista (Karl Kautsky) volt az, aki a Bernstein revizionizmusa elleni támadást vezette. Kautsky lényegében úgy érvelt, hogy a proletariátus összes gazdasági és po­litikai eredményei konjunkturális jellegűek, hogy egy általános krízis elkerül­hetetlen, sőt, máris kialakulóban van, és hogy egy ilyen krízis során a bur­zsoázia meg fogja próbálni erővel visszavenni mindazokat a gazdasági és politikai engedményeket, amelyeket korábban a proletariátusnak tett. Ilyen körülmények között a munkásmozgalom számára minden elveszett, amennyiben a proletariátus és szervezetei nem készülnek fel arra, hogy, ha szükséges, forradalmi, politikai eszközökkel megszerezzék és meg­tartsák az állami ós gazdasági irányító posztokat. Kautsky fenntartotta Marx összes nem-egyértelmű állítását a proletariátus jelenlegi harcai (a Bernstein jelszavában szereplő „mozgalom") és a szocialista forradalom végső célkitűzése (a „végcél") közötti kapcsolatot illetően, s álláspontját ebben az időszakban csak egy kis lépés választotta el attól a következ­tetéstől, hogy a végcél minden, és a mozgalom semmi.

Maga Kautsky sohasem tette meg ezt a lépést. Ez Leninre maradt, aki Kautskyval tartott Bernstein ellenében, hogy azután Kautsky érvelé­sét elvigye annak logikus következményéig. Ha csak az államhatalom szocialisták általi megragadása mentheti meg és terjesztheti ki a mozga­lom valamennyi korábbi eredményét, akkor az előbbi nyilvánvaló elsődlegességgel bír az utóbbiak fölött. Ebből az is következett, hogy a mozgalom eredményei megtévesztőek. Mert mindenekelőtt nem veszik számításba azokat a jövőbeli veszteségeket, amelyekkel a mozgalom el­kerülhetetlenül szembesülni fog. Ráadásul csak a proletár állapot egyik oldalát tükrözik. Új hangsúlyt adva a „munkásarisztokrácia" tételének, Lenin implicite elvetette Marxnak azt a nézetét, hogy az európai konti­nensen és másutt a munkásmozgalom jövőjét leginkább az angliai mun­kásmozgalom jelene és múltja jelzi. A munka növekvő társadalmi ereje Nagy-Britanniában az ő szemében lokális és rövidtávú jelenség volt, amely Nagy-Britanniának a világgazdaság irányító posztjain betöltött ki­váltságos helyzetével függött össze. Az európai kontinens és különösen az orosz birodalom proletariátusának jelene és jövője szerinte a növekvő tömegnyomor és a folyamatos politikai elnyomás, a rendkívül energikus és jól szervezett munkásmozgalom jelenléte ellenére is.

Ebből két következtetés adódott. Először is, a proletár mozgalmak eredményei (vagy akár kudarcai) vezetőségük és tagságuk soraiban hi­bás felfogást alakítottak ki a mozgalom helyzetéről. A szocialista forrada­lom szükségességének és lehetőségének tudata csak a mozgalmon kí­vül fejlődhet ki, és csak egy hivatásos forradalmárokból álló élcsapat vi­heti be a mozgalomba. Másodszor, a mozgalmak képesek rá, hogy a forradalmi élcsapatok utasításait közvetítsék a proletár tömegeknek. Eb­ben az elméletben a mozgalom valóban semmi volt, puszta eszköz, a cél pedig minden.

Egy ellentmondásos egyensúly

Visszatekintve a munkásmozgalomnak az 1896 és 1948 közötti valósá­gos fejlődésére, bőségesen találunk akár Lenin, akár Bernstein állás­pontját igazoló bizonyítékokat, de nagyon kevés olyan evidenciát látha­tunk, amely a kettő közötti kautskyánus álláspont mellett szólna. Minden attól függ, kutatásunk során mire figyelünk. Bersntein jóslata, illetve re­ceptje, amely szerint a szervezés és az energikus cselekvés elegendő az uralkodó osztályokat arra kényszeríteni-ösztönözni, hogy gazdasági és politikai téren lehetővé tegyék a munkaerő társadalmi hatalmának – az ipar fejlődésével összekapcsolódó – kortendenciaként való növekedé­sét, jól ragadja meg annak az útnak a lényegét, amelyet a munkásmoz­galom az angolszász és a skandináv világban járt be. Két világháború és egy katasztrofális világgazdasági válság ellenére – amelyeket Bernstein nem tudott megjósolni – a proletariátus ezekben az országokban továbbra is a társadalmi termelésben betöltött egyre jelentősebb szerepével összemérhető javulást tapasztalt mind gazdasági jólétét, mind a kormány­zatban való képviseletét illetően.

A leglátványosabb előrelépésre Svédországban és Ausztráliában ke­rült sor. De a világgazdaság politikai dimenziójának szempontjából a leg­jelentősebb előrelépés Nagy-Britanniában (amely hanyatló hegemón ha­talom, de még uralkodó gyarmati hatalom volt) és az USA-ban (amely felemelkedő hegemón hatalom volt) ment végbe. A szervezett munkás­ság, amely 1896-ban mindkét állam országos politikai életében marginá­lis és alárendelt jelentőségű tényező volt, 1948-ra Nagy-Britanniában kormánypárttá vált, és döntő befolyása volt az Egyesült Államok kor­mányzatára. Mindezt pontosan a Bernstein által megjósolt és előírt úton vívták ki – vagyis az energikus és jól szervezett mozgalmak útján, me­lyek képesek voltak kiaknázni minden olyan lehetőséget, amely esélyt adott a munkaerő növekvő társadalmi erejének nagyobb gazdasági jó­létté és növekvő politikai képviseletté konvertálására. Ebben a társadal­mi kontextusban a szocialista forradalom végcélja sohasem vált aktuális kérdéssé, és így a proletariátus forradalmi élcsapatai kevés követőre ta­láltak.

Mégis, 1896-1948 egyszersmind a szocialista forradalom legna­gyobb síkereinek kora is volt, az az időszak, amikor a proletariátus önje­lölt forradalmi élcsapatai birtokukba vették az Eurázsia majdnem fele fe­letti uralom eszközeit. Bár számos vonatkozásban különböztek, a prole­tariátus tapasztalatai az orosz és a korábbi kínai birodalomban jelentős hasonlóságokat mutattak. Az erőteljes tiltakozási mozgalmak (1905-ben az orosz birodalomban, 1925-27-ben Kínában) nem tudtak javítani a proletariátus létfeltételein: inkább a növekvő tömeges nyomor, mintsem a növekvő társadalmi erő volt a proletariátus döntő tapasztalata. Ezenfe­lül az államok közötti hatalmi harc (a Lenin forradalomelméletében sze­replő „imperializmus") eszkalálódása tovább csökkentette az uralkodó osztályok képességét arra, hogy akár minimális védelmet nyújtsanak a proletariátusnak.

Ilyen körülmények között elkötelezett forradalmároknak egy, a társa­dalmi események, trendek és konjunktúrák tudományos elemzésében jártas élcsapata a nemzeti és világméretű hatalmi hálózatok összeomlá­sát arra használta ki, hogy sikeres szocialista forradalmakat hajtson vég­re. Eme élcsapat erejének az alapját az egyre gyarapodó kizsákmányolt néptömegek – osztályhelyzetük pontos meghatározásától független – el-nyomorodása adta. Mert a növekvő tömeges nyomor a népesség óriási többségét az ipari tartaléksereg tényleges vagy potenciális tagjává tette, és ugyanakkor megakadályozott mindenkit (aki bármely időpontban ép­pen az állandó ipari hadsereghez tartozott) abban, hogy kialakítson egy saját, a többi alárendelt csoportétól és osztályétól elkülönült osztály­identitást. Ebben a kontextusban a tiltakozó mozgalmak, amelyek a bér­munkás-munkaerő átmeneti és ingatag pozíciója mellett kialakultak, nem jelenthették sem egy tartós mozgalom megfelelő alapját, sem pedig előrelépést a létező társadalmi rend szocialista átalakítását célzó cselek­vés felé. Ennek az átalakításnak az útját és eszközeit valóban a proletár tömegek spontán tiltakozó mozgalmain kívül, és gyakran azok ellenében kellett kifejleszteni.

Ezeknek a divergáló tendenciáknak – egyes országokban a munka­erő társadalmi erejének növekedése, másutt pedig a tömeges nyomor elleni szocialista forradalmak – az volt a legmegdöbbentőbb sajátossá­ga, hogy együttesen az ipari proletariátusnak a szocialista-forradalmi ideológiákkal és gyakorlattal szembeni történelmi közömbösségét de­monstrálták. Ahol az ipari proletariátus társadalmi ereje számottevő volt, és növekedett, ott a szocialista forradalomnak nem volt tö­megbázisa, ahol pedig a szocialista forradalomnak tömegbázisa volt, ott az ipari proletariátusnak nem volt komoly társadalmi ereje. Mint fentebb már láttuk, a munkaerő társadalmi ereje és szocialista for­radalmi beállítottsága közötti negatív korreláció embrionális formában már megjelent a Párizsi Kommün idején, és valószínűleg a legje­lentősebb körülírható oka volt az I. Internacionálé feloszlatásának. Szembesülve az egyaránt elméleti és politikai választás kívánalmával egy erős, de reformista angliai és egy forradalmi, de gyenge franciaor­szági munkásmozgalom között, Marx úgy döntött, hogy nem választ, és függőben hagyta a kérdést.

Végzetes választások

Amikor a marxizmus, Marx és Engels eredeti intencióival ellentétben, politikai intézménnyé vált, választani kellett, különös tekintettel arra a tényre, hogy a proletariátus társadalmi erejének és forradalmi beállított­ságának térbeli szétválása növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna. Bernstein felvetette a problémát, és azt választotta, hogy a munka nö­vekvő társadalmi erejének (a „mozgalomnak") a pártjára áll; Lenin a pro­letariátusnak a növekvő tömeges nyomor talaján kialakuló forradalmiságát választotta (a Bernstein antinómiájában szereplő „végcélt"); Kautsky pedig, akárcsak harminc évvel korábban Marx, azt választotta, hogy nem választ. Ebből az egy szempontból tarthatott jogosan igényt az „or­todoxiára".

Ez a nem-választás melletti döntés tragikus politikai következmé­nyekkel járt. Mialatt Bernstein választását igazolták a munkásmozgalom későbbi sikerei az angolszász világban és Skandináviában, Leninét pe­dig a bekövetkező szocialista forradalmak a korábbi orosz és kínai biro­dalmakban, addig Kautskynak a nem-választás melletti döntését mint politikai stratégiát megcáfolták az ellenforradalomnak Közép- és Dél-Eu­rópában bekövetkező sikerei. Mert a fasizmus ós a nemzeti-szocializ­mus felemelkedése, legalábbis részben, arra vezethető vissza, hogy az érintett országok munkásosztályának szervezetei – a „centrista" irány­nak megfelelően – krónikusan képtelenek voltak választani az energikus reformista ós az energikus forradalmi cselekvés között.

Bizonyos, hogy ez a krónikus döntésképtelenség ahhoz a bonyolul­tabb társadalmi helyzethez kapcsolódott, amellyel a munkásszervezetek ezekben a régiókban szembesültek – azaz egy olyan szituációhoz, ame­lyet inkább a munka növekvő társadalmi erejének és növekvő tömeges nyomorának egyfajta kombinációja jellemzett, mintsem az egyik vagy a másik tendencia egyértelmű túlsúlya. Az ellentmondás valódi és lokali­zált ellentmondás volt. A körülményeknek ez a kombinációja jelentős for­radalmi hajlandóságot eredményezett az ipari proletariátuson belül a re­formistább tendenciák mellett – ami a mozgalom vezetőségét folyama­tos dilemmában hagyta. Kautskynak a nem-döntés melletti döntése (és az azt alátámasztó imponáló elméleti és politikai apparátus) bőséges igazolást szolgáltatott egy olyan vezetésnek, amely, ahelyett, hogy a mérleget egy meghatározott irányba billentette volna, passzív módon tükrözte a mozgalmat részekre szakító megosztottságokat – és ezáltal kiegyezett a politikai zűrzavarral és dezorientáltsággal.

Sohasem fogjuk megtudni, vajon egy energikusabb reformista vagy energikusabb forradalmi cselekvés a német szociáldemokrácia részéről változtatott volna-e valamit a későbbi német és világtörténelmen. De ahogyan a német szociáldemokrácia (vagy ugyanígy az olasz szocializ­mus) történelmi felelőssége (ti. azért, hogy előkészítette az utat a nem­zeti-szocializmus és a fasizmus számára) – nem kicsinyelhető le, ugyan­úgy nem is szabad eltúlozni. Mert a reakciós elitek hegemonikus sikeré­nek a hatalom megragadásában (olyan különböző országokban mint Németország, Japán és Olaszország) éppúgy megvoltak a magában a világrendszerben rejlő, mint a helyi okai. A világrendszerben rejlő okok a világpiac dezintegrálódásának és az államok közötti hatalmi harc eszka­lálódásának korábban vázolt párhuzamos folyamatai voltak. Ezek a fo­lyamatok a háborúra való megfelelő felkészültséget jutalmazták, ami a huszadik században egyre inkább és mindenekelőtt egyrészt a katonai-ipari komplexumok kiterjesztésével és modernizálásával, másrészt pedig az ehhez a kiterjesztéshez ós modernizáláshoz szükséges világgazda­sági erőforrásokhoz való kizárólagos vagy privilegizált hozzájutási le­hetőséggel vált azonossá. Azokban az országokban, amelyeket a túl­súlyos katonai-ipari apparátus és a szűk hazai gazdasági bázis kö­zötti strukturális egyensúlyhiány sújtott, a revansista ideológiák je­lentős vonzerővel bírtak minden társadalmi csoport számára, bele­értve az ipari proletariátus nem elhanyagolható részét is.

Ilyen körülmények között az ipari munkásosztálynak a reform és a forradalom között ingadozó (az osztály egymással ellentétes hajlandósá­gain alapuló) politikai határozatlansága hozzájárult a szervezett munka­erő legitimációjának aláásásához, függetlenül attól, hogy másfelől ennek a fejleménynek mekkora szerepe volt a határozatlanság létrehozásában. Bármelyek voltak is az okai, a nemzeti-szocializmus németországi fel­emelkedése döntő eseménnyé vált az általános háború és osztályharc egy új fordulójának kirobbantásában. Ennek az új szakasznak folyamán vált a szervezett munkaerő az angolszász világ nagyhatalmainak döntő politikabefolyásoló tényezőjévé, és kebelezték be az új szocialista forra­dalmi rezsimek Eurázsia területének majdnem a felét.

Fontos megfigyelnünk, hogy az ipari proletariátust képviselő vá­lasztottak vagy önjelöltek hatalmának ez az óriási megnövekedése és kiterjeszkedése olyan társadalmi kontextusban ment végbe, amelyben az ipari proletariátus saját forradalmi hajlandósága majdnem teljesen eltűnt. Sehol a második világháború alatt és után nem tett az ipari proletariátus kísérletet arra, hogy „kommünök" vagy „szovjetek" révén a saját kezébe vegye az államhatalmat – még a legyőzött országokban sem, ahogyan ezt 1871-ben Franciaországban, 1917-ben Oroszországban, és 1919-20-ban Ausztria-Magyarországon tette. A szocialista-forradalmi rendszerek uralma alatt álló terület meg­növekedése lényegében a más hadseregeket legyőző hadseregeknek – Gramsci „piemonti megoldása"¹⁰ egy proletár változatának – volt kö­szönhető.

Kelet-Európában a kommunista rendszereket lényegében, ha formá­lisan nem is, a szovjet hadsereg hozta létre. Máshol, mint Jugoszláviá­ban, Albániában, Koreában (és ami a legjelentősebb volt, Kínában), a kommunista rendszereket a tengelyhatalmak elleni nemzeti felszabadító harc vezetőinek szerepét játszó forradalmi politikai elitek, meg a kádere­ik által felállított és irányított helyi hadseregek hozták létre. (Még Olasz­országban és Franciaországban is, ahol a kommunista pártok az ipari proletariátus jelentős része fölött tettek szert hegemóniára, ez a hege­mónia nagymértékben a német megszállás elleni fegyveres harcban be­töltött korábbi vezető szerepük eredménye volt.) S miután a centrum or­szágok munkásmozgalmai elvetették, a szocialista forradalom új, és nagymértékben fogékony tömegbázisra talált a nemzeti felszabadító mozgalmakban.

Harmadik korszak: az Egyesült Államok hegemóniája és a nemzetközi munkásmozgalom átalakulása

1948-ban a megelőző fél évszázad főbb társadalmi és politikai trendjei­nek extrapolálása a tőke uralmának küszöbönálló vége felé mutatott. Az általánossá vált háború és osztályharc minden egyes fordulója a világ­gazdaság perifériáján és félperifériáján a szocialista forradalom jelentős előrenyomulásához, a centrum országokban pedig az ipari proletariátus társadalmi és politikai hatalmának jelentős erősödéséhez vezetett. Ha a trendek nem fordulnak meg, az egyetlen nyitva maradó kérdés nem az lett volna, vajon a kapitalizmus túléli-e ezt a korszakot, hanem az, hogy a reformok és forradalmak milyen sajátos keveréke révén pusztul el.

De a trendek megfordultak, és a rákövetkező húsz évben a kapitaliz­mus az expanzió egy új, korábban példa nélkül álló „aranykorát" élte meg. A legjelentősebb fejlemény az államközi viszonyok pacifikálása és a világpiacnak az Egyesült Államok hegemóniája alatti helyreállítása volt. 1968-ig a világpiac helyreállítása részben és jelentős mértékben az Egyesült Államok katonai és pénzügyi potenciáljától függött. Azután, 1968 és 1973 között a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az Egyesült Ál­lamok vietnami veresége megmutatta, hogy ezek a potenciálok önmaguk­ban sem nem elégséges, sem nem szükséges feltételei a világpiac folya­matban lévő rekonstrukciójának. Mert pontosan 1973 óta úgy tűnik, hogy a világpiac (bizonyos korlátok között) „autonóm erővé" vált, amelyet egyetlen állam sem képes irányítani (beleértve az Egyesült Államokat is). Az álla­mok, cégek és adminisztráló szervek együttesen képesek meghatározni – és kezelni – a világpiac működésének bizonyos korlátait, de csak nehézsé­gek és nem-szándékolt következmények árán. Úgy tűnik, a kapitalizmus története során az autonóm világpiac uralma még soha nem közelítette meg annyira a Marx által elképzelt, működésének végső határát jelentő ideáltípust, mint az utolsó 15-20 évben.

Ma a világpiac társadalmi alapjai egészen mások, mint a tizenkilen­cedik században voltak. A háború végén az Egyesült Államok nem ugyanannak a világpiacnak az újbóli létrehozásához látott hozzá, mint amely az előző ötven év során összeomlott. Ugyanis – teljesen eltekint­ve ennek az összeomlásnak a történelmi tanulságaitól és a tizenkilence­dik századi brit kapitalizmus valamint a most tárgyalandó amerikai kapi­talizmus közötti strukturális különbségektől – a szervezett munka által az USA-ban és Nagy-Britanniában kivívott hatalom ós befolyás, valamint a szocialista forradalom sikerei Eurázsiában egy ilyen újjászervezést nem tettek sem lehetségessé, sem ajánlatossá. Az Egyesült Államok uralko­dó osztályainak legfelvilágosultabb csoportjai régóta megértették, hogy semmiféle visszatérés sem lehetséges a tizenkilencedik századi, szigorú értelemben vett polgári rendhez. Egy új világrendszert nem lehetett egyedül a világburzsoázia társadalmi erejére és aspirációira építeni, an­nak magába kellett foglalnia a világproletariátusnak az e körök számára még elfogadható lehető legnagyobb részét is.

Ennek a stratégiának egyik legfontosabb aspektusa a „dekolonizáció­nak" és a szuverén államok alkotta világrendszer terjeszkedésének és megszilárdulásának adott amerikai támogatás volt. Akárcsak előtte Wilson, Franklin D. Roosevelt is (hallgatólagosan) osztotta Leninnek azt a nézetét, hogy a kapitalista országok között a területek és népességek fölötti uralom­ért folyó harc negatív végösszegű játék, amely kedvező előfeltételeket te­remt a szocialista forradalomhoz és a kapitalizmus világuralmának végső összeomlásához. Ha a szocialista forradalom hullámát Eurázsiában meg akarták állítani, akkor – még mielőtt túl késő lett volna – ezt a hatalmi har­cot be kellett fejezni, és a világburzsoázia és a világ proletariátus gyengébb részeinek önrendelkezési jogát tudomásul kellett venni.

Egy második, mégis rendkívül jelentős célja Roosevelt világhegemó­niára irányuló stratégiájának a munkaerő társadalmi erejének otthoni megszilárdítása és külföldi kiterjesztése volt. Ennek a politikának egy sor előnye volt az érdekcsoportok ama koalíciója számára, amely az USA-ban hatalomra jutott. A társasági tőke nézőpontjából tekintve e politika Európában és másutt „hazai" tömegpiacokat teremthetett (hasonlóakat az USA-ban már létezőhöz), és így megnyithatta az utat a társasági tőke további nemzetközi expanziójához. A szervezett munka nézőpontjából ez a politika csökkentette azon verseny nyomásának veszélyét, amely a munkás-teljesítmény díjazásának az USA-belinél csaknem az egész vi­lágon alacsonyabb szintjéből eredt. Végül, ami a legfontosabb volt, a kormányzat szempontjából a munkaerő társadalmi ereje hazai konszoli­dálásának és külföldön való kiterjesztésének politikája azt jelentette, hogy az Egyesült Államok úgy mutathatta be önmagát (ós széles körben úgy is tekinthették), mint nem pusztán a tőke, hanem éppen úgy a mun­ka érdekeinek is előmozdítóját. Ez a politika volt az (a dekolonizáció tá­mogatásával) együtt, ami az Egyesült Államok katonai ós pénzügyi szupremáciáját valódi, világ fölötti hegemóniává formálta át.¹¹

Az amerikai katonai ós pénzügyi hatalom így azzá az eszközzé vált, amelynek segítségével a „mozgalom" „végcél" fölötti primátusának ideo­lógiáját ós gyakorlatát (amely az Egyesült Államok munkásmozgalmát is tipikusan jellemezte) olyan messzire exportálták, amilyen messze csak ez a hatalom elért. Ennek az ideológiának az átültetése a legsikeresebb azokban a legyőzött államokban (Nyugat-Németországban és Japán­ban) volt, ahol az Egyesült Államok hadserege egyedül vagy szövetsé­geseivel együtt abszolút kormányzati hatalmat birtokolt, és ugyanakkor az iparosítás eléggé előrehaladt ahhoz, hogy szilárd társadalmi bázist adjon a szervezett munkaerőnek. Az osztályviszonyoknak ez a felülről – egy idegen hatalom által – végrehajtott átstrukturálása azonban, még ott is, ahol a legsikeresebb volt, semmivé vált volna, ha nem követi a világ­piac uralmának a rekonstrukciója és azoknak a felhalmozási struktúrák­nak a gyors elterjedése, amelyeken az Egyesült Államokban a munka­erő társadalmi ereje alapult.

Korábbi fejtegetéseinkben az Egyesült Államok munkásmozgalmá­val úgy foglalkoztunk, mint egy általánosabb angolszász modell egyik esetével, amelyben a „mozgalom" elsődlegességgel bír a „végcél" felett. De a két világháború közötti időszakban az amerikai munkásmozgalom odáig fejlődött, hogy bármilyen más ország munkásmozgalmánál jobban példázta azt a társadalmi hatalmat, amelyet a tőkefelhalmozás ad a munkaerő kezébe. Máshol, különösen az Egyesült Királyságban, Auszt­ráliában és Svédországban – az erős munkásmozgalmak a munkáspár­tok felemelkedésében találták meg a maguk kifejeződési formáját, ame­lyek a mozgalom irányítása alatt maradtak, de amikor erre az igény fel­merült, a mozgalom helyettesítőiként és kiegészítőiként is működhettek. Az Egyesült Államokban nem ment végbe ilyen fejlődés. A legjobb eset­ben egy másfajta létező párt vált a szervezett munka elsődleges politikai képviselőjévé. A mozgalom előrehaladt vagy megfeneklett attól függően, hogy a mozgósításra és az önszervezésre való képessége működött, avagy kudarcot vallott.

Új felhalmozási struktúrák

Ezek a mozgósítási-önszervezési lehetőségek azoknak a strukturális át­alakulásoknak voltak a nem szándékos következményei, amelyekben az amerikai tőke a megelőző fél évszázadban ment keresztül. Az 1873-96 közötti Nagy Depresszió ebből a szempontból is döntő fordulópont volt. Ebben a korszakban hozott létre az amerikai tőke olyan vertikálisan in­tegrált, bürokratikusán igazgatott felhalmozási struktúrákat, amelyek a marxi „relatív értéktöbblet-termelés" teljes kifejlesztésének feleltek meg.¹²

Amint azt Harry Braverman fáradságos kutatómunkával bebizonyí­totta, ezeknek a felhalmozási struktúráknak a létrehozása együtt járt egy olyan, vállalatokon belüli átszervezési folyamattal, amelynek során, ahogy a munkafolyamatok egyre bonyolultabbakká váltak, az egyes résztvevőktől egyre kevesebb és egyre könnyebben elsajátítható szak­mai készséget kívántak meg (Braverman a „szakmátlanítás" fogalmát használja). A technológiai munkamegosztásnak ez az átalakítása aláás­ta a bérmunkások ama viszonylag szűk rétegének (elsősorban a jól kép­zett szakmunkásoknak) a társadalmi erejét, akik komplex feladatok el­végzéséhez szükséges szakmai képzettséggel rendelkeztek. Azonban a jól képzett szakmunkások csökkenő társadalmi súlya csak az érem egyik oldala volt. A másik oldalt az a nagyobb társadalmi erő jelentette, amely azoknak a fizetett alkalmazottaknak az oldalán halmozódott fel, akik az egyszerűbb („félig-képzettséget" megkövetelő) feladatok el­végzőivé váltak.

A „szakmátlanítás" valójában kétélű fegyver volt, amely megkönnyí­tette a tőkeértékesülést az egyik vonatkozásban, hogy problematikusab­bá tegye egy másikban. A tőke értékesülése könnyebbé vált, mivel, – az átalakításnak köszönhetően – kevésbé függött a szakmunkások tudásától ós szakmai készségeitől. De ez a menedzseri hierarchiáknak (Galbraith „technostruktúráinak") jelentős kiterjedésével járt együtt, amelyeknek az értékesülés során való felhasználhatósága attól függött, hogy milyen együttműködési készséget tanúsítanak az alkalmazottak hatalmas töme­gei a termelési folyamat megkívánt gyorsasága érdekében egymással és a vezetéssel. Az alkalmazottak hatalmas tömegei által kifejtett terme­lési erőfeszítéseknek ez a nagyobb jelentősége a komplex és kiterjedt technostruktúrák értékesülésének szempontjából új és szélesebb alapra helyzete a munkaerő társadalmi erejét.

Ez az új és szélesebb alap első ízben a sztrájkok és a munkaerő forrongásának ama hosszú hulláma során manifesztálódott, amely az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepe és az 1940-es évek vége között bontakozott ki. A sztrájkhullám úgy kezdődött, mint az ipari prole­tariátus egyszerű tagjainak spontán válasza a tőkének azokra a kísérle­teire, hogy a munkaerő vállára rakja a korai 1930-as évek nagy gazda­sági visszaesésének terheit.¹³ Az ipari proletariátus legfontosabb ós gyakorlatilag egyetlen, valamennyire is jelentős korábban is létező szer­vezete (az AFL) csak akkor vált aktívvá a mozgalom szervezésében és vezetésében, amikor az már képesnek bizonyult arra, hogy megálljon a saját lábán, és alternatív szervezeti struktúrákat hozzon létre (ame­lyekből azután kialakult a CIO).

A küzdelmek a legsikeresebbek a háborús mozgósítás időszakában voltak, amely, ahogyan már jeleztük, általában megnövelte a munkaerő társadalmi súlyát. A mccarthyizmus ellenére a legtöbb háború alatti eredmény a leszerelés időszakában megszilárdult és az amerikai prole­tariátus egy-két évtizeden át példátlan gazdasági jólétet és politikai befo­lyást élvezett. De a munka társadalmi erejének dinamizmusa az Egye­sült Államokban egyszersmind le is fékeződött. A küzdelem leghatéko­nyabb formái legitimációjukat vesztették, a konfliktusok rutinszerűvé vál­tak, a társasági tőke külföldi terjeszkedésének üteme pedig hirtelen fel­gyorsult.

Az Egyesült Államok társasági tőkéjének transznacionális terjeszke­désre való hajlandósága jóval megelőzte az 1930-as és 40-es évek sztrájkhullámát. A külföldi terjeszkedésre való beállítottság beépült a me­nedzsment vertikális integrációjának és bürokratizálódásának folyamata­iba – amelyek a tizenkilencedik század vége felé létrehozták ezt a tőketípust -, és annak alapvető terjeszkedési formáját alkotta. Az 1930-as és 40-es évek folyamán azonban az államok közötti hatalmi harc ko­molyan akadályozta a közvetlen amerikai beruházást Európában és an­nak gyarmatain, pontosan akkor, amikor a hazai munkaerő növekvő tár­sadalmi ereje profitábilisabbá és sürgetőbbé tette a tőke számára a kül­földi terjeszkedést. Nem lehet tehát meglepő számunkra, hogy mihelyst Washington rendkívül kedvező feltételeket teremtett Nyugat-Európában a társaságok terjeszkedéséhez (elsődlegesen a Marshall-terv révén), az Egyesült Államok tőkéje megragadta az alkalmat, és hozzálátott, hogy Európát a saját képére és hasonlatosságára formálja át.

Az amerikai társasági tőke nem az egyetlen tényező volt, amely be­kapcsolódott Európának ebbe az átalakításába. Az európai kormányok és üzleti vállalkozások lelkesen csatlakoztak ehhez a kezdeményezés­hez, részben azért, hogy elérjék a hatalom és a gazdagság új, az Egye­sült Államok által felállított standardjait, részben pedig azért, hogy helyt­álljanak abban a versenyben, amelyet az amerikai társasági tőke invázi­ója támasztott soraikban. Az eredmény a termelési kapacitás korábban példátlan kiterjedése volt, amelyhez hozzátartoztak azok az új felhalmo­zási struktúrák, amelyeknek e század első felében az Egyesült Államok volt az úttörője.

Az új felhalmozási struktúrákkal ugyanakkor együtt járt az európai munkaerő társadalmi súlyának hatalmas megnövekedése, amelyet jel­zett egy olyan sztrájkhullám is az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején, amely jelentős hasonlóságokat mutatott az 1930s-as és 40-es évek amerikai sztrájkmozgalmával.

Először: ez a hullám jelentős mértékben szintén az ipari proletariá­tus egyszerű tagjainak önmozgósító és önszervező képességén alapult. A korábban létező munkásszervezetek, ideológiai orientációjuktól füg­getlenül, nem játszottak szerepet a harcok kezdeményezésében, és csak akkor kapcsolódtak be a mozgalom vezetésébe és szervezésébe, amikor ez már képesnek bizonyult önállóan is fennmaradni és alternatív szervezeti struktúrákat kifejleszteni. Az új mozgalmak és a meglévő munkásszervezetek gyakran konfliktusba is kerültek egymással, amikor az utóbbiak megpróbálták rákényszeríteni az előbbiekre saját politikai céljaikat, az előbbiek pedig azért harcoltak, hogy elnyerjék függetlensé­güket az olyan célkitűzésektől, amelyek túlmentek a proletár társadalmi állapot keretein.

Másodszor: az ipari proletariátus önmozgósításának és önszerveződé­sének az alapja teljesen a proletár társadalmi állapoton belüli tényezőkben rejlett. Az önmozgósítás spontán és kollektív válasz volt a tőke arra irányu­ló kísérleteire, hogy az erősödő világgazdasági verseny nyomását a telje­sítmény díjazásának megnyirbálásával (elsődlegesen nagyobb munkatelje­sítmények követelése révén) a munkaerőre hárítsa. Az önszerveződés pe­dig a munkafolyamat technikai szervezetének felhasználása volt a lázadás szétszórt aktusainak koordinálására.

Harmadszor: a mozgalom rendkívül sikeres volt, nem csak közvetlen céljait tekintve, hanem abban is, hogy az uralkodó osztályokat a munka – e küzdelmekben bebizonyosodott – társadalmi erejéhez való alkalmazkodás­ra kényszerítse. 1968 és 1973 között a munkateljesítmény díjazása ug­rásszerűen felszökött egész Nyugat-Európában, közel kerülve az észak-amerikai standardokhoz. Ugyanekkor – vagy röviddel ezután – az ipari pro­letariátus polgári és politikai jogainak még számos nyugat-európai ország­ban érvényben lévő formai és tartalmi megszorításai repedezni kezdtek.

A transznacionális expanzió

A munka társadalmi erejének elfogadása irányába mutató folyamat azonban végül lelassult és azután meg is állt, mégpedig a termelési fo­lyamat expanziójának a világgazdaság perifériálisabb részei felé való át­irányítása miatt. 1968-ig a termelési folyamat transznacionális expanzió­ja – amennyiben például a közvetlen külföldi beruházásokon lemérhetjük – elsődlegesen amerikai jelenség volt, míg ennek európai megfelelői a korábbi gyarmati működés és tapasztalatok maradványai voltak. A ki­csiny és gazdag országokban (például Svédországban és Svájcban) ke­letkezett kapitalista vállalatok szintén részt vettek az ilyen típusú terjesz­kedésben, de a nagyobb és dinamikusabb centrum országok, mint Né­metország és Japán vállalatai feltűnő módon távol maradtak a transzna­cionális termelési és elosztási hálózatok kiépítésétől.

Azután, 1968 és 1973 között végbemerd a közvetlen külföldi beruhá­zások hirtelen felgyorsulása, amelyben a korábbi lemaradók, különösen Japán, vezető szerepet játszottak. 1988-ra a transznacionális termelési ós elosztási hálózatok feletti irányítás az összes centrum-nemzet tőkéjé­nek közös sajátságává vált, élen a japán tőkével, amely közel áll ahhoz, hogy kiterjedésében és méreteiben túlszárnyalja az amerikait. Japán ve­zető szerepe a közvetlen külföldi beruházásoknak az 1970-es és 80-as években bekövetkezett hirtelen felgyorsulásában nem pusztán a kivéte­lesen magas hazai növekedési ráták következménye volt. Ezek a növe­kedési ráták a munka-töke viszony világgazdasági trendjei anticipálásának és a hozzájuk való gyors alkalmazkodásnak az eredményei voltak, amely alkalmazkodás együtt járt ezekkel a trendekkel, sőt, ezek hátterét alkotta. Mihelyt a hazai sztrájkmozgalom és a munkaerőre fordított költ­ségek emelkedni kezdtek, a japán tőke sürgősen külföldre helyezte át azokat a termelési folyamatokat, amelyek a legjobban függtek az olcsó munkaerő-kínálattól. S ami még fontosabb volt, a japán tőke – nem úgy, mint az amerikai – elsődlegesen inkább a költségek csökkentésére, mintsem a befolyó haszon növelésére törekedett.¹⁴

Az 1970-es és 80-as évek transznacionális tőkeexpanziójában betöl­tött japán vezető szerep azoknak a nehézségeknek az előrelátásán ala­pult, amelyeket a társasági tőke struktúráinak az egész centrum-zónára való kiterjesztése teremt a tőkefelhalmozás számára. Mindaddig, amíg a társasági tőke majdnem kizárólag amerikai jelenség volt, az amerikai társaságok nagy gonddal kiválaszthatták a lehetőségek széles skálájáról azokat a helyszíneket, ahol menedzseri hierarchiájuk értékesítésére tö­rekedtek. A versenynek ez a hiánya volt a legjelentősebb oka annak, amiért az Egyesült Államok társasági tőkéje az 1950-es években és az 1960-as évek túlnyomó része alatt egyidejűleg terjeszthette ki termelési bázisát külföldön és otthon; elfogadhatta a munkaerő társadalmi erejét, amely ezzel a terjeszkedéssel együtt járt; és növelhette az irányítása alatt álló egységek profitjának összegét. Az 1960-as évek vége felé és az 1970-es évek elején azonban az amerikai tőke nagymértékben kiter­jeszkedett menedzseri hierarchiái már nem egyedül keresték az eredeti területükön kívüli értékesítés lehetőségeit. A nyugat-európai és a japán kapitalista vállalatok ugyanazon típusú vállalkozói lehetőségeket és haj­lamokat fejlesztették ki, miközben viszont a profitáblilis expanzió hasonló esélyeit kínáló helyszínek száma csökkent. Nyugat-Európa, amely az amerikai tőke külső értékesítésének elsődleges helyszíne volt, maga is profitábilis külső levezetési lehetőséget keresett a maga túlságosan megnőtt technostruktúrái számára. A közvetlen külföldi beruházás le­hetőségei a világ többi részén szűkre szabottak voltak, mégpedig hol a termelés és az elosztás fölötti központosított állami irányítás (mint a kommunista országokban), hol a tömeges nyomor (mint a legtöbb har­madik világbeli országban), hol pedig e kettő kombinációja miatt.

Az 1970-es és 1980-as évek költségcsökkentési versenyének mé­lyebb gyökerei erre a „túlzsúfoltsággal" járó szituációra vezethetők vissza – azaz egy olyan helyzetre, amelyben túl sok társasági tőkés struktúra „vadászott" a túl kevés profitábilis expanziós lehetőségeket kí­náló helyszínre. Az 1970-es években az államoknak és cégeknek arra tett kísérletei, hogy fenntartsák a termelési kapacitások bővülését, és beillesszék a rendszerbe a munka ezzel járó megnövekedett társadalmi erejét, egyszerűen az inflációs nyomás erősödésében végződtek. Ez az inflációs nyomás azután megnövelte a költségcsökkentés profitabilitását és a spekulációs tevékenységek vonzóerejét, ami az 1980-as években ennek megfelelően növekvő pénzforrásokat, és vállalkozói energiákat vonzott ebbe az irányba.

A pénzügyi spekulációk és a költségcsökkentő aktivitás tehát a tár­sasági tőke arra való növekvő képtelenségét tükrözik, hogy alkalmaz­kodjék a munkaerő növekvő társadalmi súlyához, mely pedig saját ter­jeszkedésének a velejárója. E tevékenységek fő hatása a tömeges nyo­mornak korlátozott, mindazonáltal nagyon is reális terjedése volt a cent­rumzóna felé. A jelenség különböző formákat öltött: eső reálbérek (elsődlegesen az Egyesült Államokban), növekvő munkanélküliség (el­sődlegesen Nyugat-Európában), és a proletár jövedelmek teljesítmény­ben való ellenértékének a növekedése, majdnem minden centrum or­szágban.

A tömeges nyomornak ez a növekedése nem párosult a munka tár­sadalmi erejének arányos csökkenésével. A pénzügyi spekuláció a tár­saságok terjeszkedése és a munka növekvő társadalmi ereje közötti in­kompatibilitás kialakulását tükrözi. Nem állíthatja meg a másodikat anél­kül, hogy meg ne állítaná az elsőt. Ennek a jelenségnek a fő hatása az, hogy aláássa azt a társadalmi konszenzust, amelyen a töke uralma a második világháború óta alapult.

A költségcsökkentés

Ami a termelési költségek csökkentésére irányuló aktivitást illeti, ez há­rom fő formát öltött, a) A drágább munkaerőforrások olcsóbbakkal való pótlását minden egyes centrum országon belül – aminek a fizetett bérmunkaerő-szükségletnek egyre inkább a női munkaerővel való fedezése volt a legfontosabb, az első generációs, gyakran illegális bevándorló munkaerő felhasználása pedig a második legfontosabb tényezője, b) A drágább munkaerő olcsóbbal való pótlása az államhatárokon keresztül, különösen a centrum és a perifériálisabb régiók viszonylatában – itt a legfontosabb momentumok az üzemek áttelepítése és a hazai termelési importtal való pótlása, c) A proletár munkaerőnek szellemi és tudomá­nyos munkaerővel való pótlása a termelési folyamatban – aminek a leg­fontosabb összetevői az automatizálás és a tudományra alapozott tech­nológiák felhasználása.

Az első két fajta pótlás (a munkaerőforrások illetve a munkaerő ol­csóbbal pótlása) messze a legjelentősebb tényezője volt annak, hogy a tömeges nyomor (újra) terjedni kezdett a centrum országokban élő prole­tariátus körében. Mégsem jelenti egyik sem önmagában a világ proletari­átus egészében vett társadalmi erejének csökkenését. Csak a társadal­mi erő transzferálása ment végbe a világproletariátus egyik részétől a másikhoz. A centrum országokon belüli munkaerőpótlás a társa­dalmi erőt az ipari proletariátus férfitagjaitól átviszi a nőkhöz és a hazaiaktól a bevándorlókhoz; az államhatárokon keresztüli munka­erőpótlás pedig az egyik állam proletariátusától a másik államéhoz. Mindkét úton más kezekbe kerül a társadalmi erő, de az ipari proletariá­tus kezében marad.

Az automatizálás és a tudományra alapozott technológiák ezzel szemben a jelenlegi összetételű proletariátus társadalmi erejének a csökkenését jelentik. Azzal, hogy a termelés minősége és mennyisége feletti ellenőrzést az alárendelt bérmunkásoktól menedzserekhez, értel­miségiekhez és tudósokhoz telepítik át, ez a fajta pótlás a társadalmi erőt a tartalmi értelemben proletarizálódott bérmunkásoktól olyan mun­kásokra ruházza át, akik a legjobb esetben is csak abban a formális ér­telemben proletarizáltak, hogy bérért vagy fizetésért dolgoznak. Azon­ban minél erősebb ez a tendencia, és minél nagyobb a menedzseri és tudományos munkaerő szerepe a termelési folyamatok egészé­ben, annál erősebb tendencia mutatkozik a tőke részéről arra, hogy ezt a munkaerőt a saját uralmának vesse alá, és így proletarizálódását valóságosabbá tegye, mint amilyen eddig volt. Ebben az esetben ezért arról van szó, hogy a társadalmi erőt kiveszik ugyan az ipari proletariátus kezéből, de ez csak méreteinek és hatalmának jövőbe­li növekedését készíti elő.

Ebből következik, hogy a proletariátusnak a centrum országokban romló életfeltételei nem annyira társadalmi erejének elvesztésével, mint inkább jelenlegi és jövőbeli csoportjai közötti újraelosztásával párosul­nak. A társadalmi hatalom és a tömeges nyomor többé már nem polari­zálódik oly mértékben a világproletariátus különböző szegmentumai kö­zött, mint a huszadik század közepén. A tömeges nyomor terjedni kezdett a centrum proletariátusa felé, miközben a társadalmi erő lassan leszivárog a periféria és a félperiféria proletariátusához. Rö­viden: közeledünk a Marx és Engels által a Kiáltványban elképzelt forga­tókönyvhöz – ahhoz a forgatókönyvhöz, amelyben a munkaerő társadal­mi ereje és tömeges nyomora inkább ugyanazt az emberanyagot, mint­sem a világproletariátus különböző és elkülönült részeit érintik.

Bizonyos, hogy a társadalmi erő és az anyagi nélkülözés még min­dig rendkívül egyenlőtlenül vannak elosztva a világproletariátus külön­böző összetevői között. Amennyire képesek vagyunk megjósolni, ez az egyenlőtlenség még hosszú ideig fennmarad. Mégis, a huszadik század első felének az a tendenciája, miszerint a munkaerő társadalmi súlya és tömeges nyomora mindinkább polarizálódik a világgazdaság különböző és térben is elkülönült régiói között, elkezdett megfordulni. 1948 és 1968 között az a társadalmi befolyás, amelyet korábban csaknem kizárólag az angolszász világ proletariátusa élvezett, átterjedt az egész centrum-zó­na ipari proletariátusára, amely idővel magába foglalta Nyugat-Európa legnagyobb részét és Japánt, miközben a tömeges nyomor uralkodó ta­pasztalata maradt a harmadik világ proletarizálódott és félproletár töme­geinek. 1968-körültől azonban ez a polarizálódás hátrányossá vált a tár­sasági tőke további terjeszkedése számára. A centrum országokban a munka megnövekedett társadalmi ereje kezdett komolyan ellentétbe ke­rülni a tőkének a termelési folyamat feletti uralmával. A perifériális régi­ókban a munka megnövekedett tömeges nyomora aláásta a tőke ural­mának legitimációját, beszűkítette a piacokat és ütközött a proletariátus hatalmas részeinek termelési célokra való mozgósításával.

Szembesülve további expanziójának ezekkel az ellentétes és egymást kölcsönösen erősítő akadályaival, a társasági tőke azóta is azzal próbálja meg leküzdeni nehézségeit, hogy a világgazdaság félperifériája és perifériája tömeges nyomorára támaszkodva nyo­mást fejt ki a centrumban a munka társadalmi erejével szemben. Az ilyen törekvéseket megkönnyítette a világpiac tovább folytatódó rekonst­rukciója, amely 1968 óta egyre inkább függetlenné vált a specifikusan amerikai érdekektől és hatalomtól. Ez egyebek között a termelési és el­osztási folyamatok egyre szélesedő és mélyülő transznacionális szerve­zését tükrözi, amelynek révén a társasági tőke – nemzeti hovatartozásá­tól függetlenül – megpróbálja figyelmen kívül hagyni, korlátozni és aláás­ni a munka társadalmi erejét a centrumban.

A proletariátus átalakítása

Az eredmény: jelentős átalakulás abban az emberanyagban, amely az ipar állandó és tartalék seregót alkotja. Összehasonlítva a húsz évvel ezelőtti helyzettel, a világ aktív ipari seregének sokkal nagyobb ré­sze helyezkedik el ma a világgazdaság perifériáján vagy félperiféri­áján, miközben az állandó sereg a centrum országok alsóbb rétege­iben nagyszámú nőt és bevándorlót foglal magában, felsőbb réte­geiben pedig egyre több proletarizált intellektuelt és tudóst. Ez az átalakítás számottevő nyomást jelent a centrumnak az állandó sereg al­só és középső rétegeiben alkalmazott hazai férfi munkásaira, hogy fo­gadjanak el alacsonyabb szintű juttatást ugyanazért a teljesítményért, különben kiszorítják őket az állandó seregből.

Az életstandardoknak ilyetén való romlásával szembeni ellenállás a centrum országokban eddig jobbára gyenge és hatástalan volt, főleg mi­vel az ipari proletariátus ama rétegeit, amelyek ezt az életszínvonal rom­lást a legközvetlenebbül tapasztalták, egyszersmind a társadalmi erő csökkenése is érintette, miközben azok a rétegek, amelyeknek társadal­mi ereje növekedett, eddig nem tapasztalták az életstandardok je­lentősebb romlását. A nők ós a bevándorlók esetében, akik az ipari pro­letariátus alsó sorait elfoglalták, két körülmény enyhítette az életszínvo­nal romlás hatását. Egyfelől a teljesítményükért kapott díjazás standardjai korábbi foglalkozásaikban számos esetben még alacsonyabbak voltak, mint az aktív ipari sereg ama alsóbb rétegeiben, amelyeknek tagjaivá váltak. Másfelől gyakran még úgy tekintik munkateljesítményük jutalmát, mint más jövedelemforrásaik kiegészítését, teljesítményüket pedig mint rendszeres munkavégzésükhöz hozzájáruló átmeneti pluszmunkát. A teljesítmény alacsony díjazását tehát nagyobb türelemmel viselik, mint feltehetően viselnék akkor, ha a béreket úgy fognák fel, mint a jövede­lem egyetlen vagy elsődleges forrását, és ha a teljesítményeket állandó pluszmunkának tekintenék.

Mindkét körülmény inherensen átmeneti jellegű. Idővel a teljesít­mény jutalmának standardjait inkább a jelenlegi, mintsem a múltbeli fel­tételek alakítják ki. Ezenfelül minél elterjedtebbé válik a női és a beván­dorló munkaerő felhasználása az állandó ipari sereg alsóbb rétegeiben, annál inkább válnak ezek az alacsony bérek a jövedelem fő forrásává, a magas munkateljesítmény pedig élethossziglani kényszerré. Amikor ez végbemegy, a beletörődés a nyílt lázadásnak adja át a helyét, amelyben a nők és a bevándorlók társadalmi ereje a centrumban növekvő töme­ges nyomor hulláma ellen fordul. Már az 1970-es és 1980-as években a centrum országokban a nők és a bevándorlók erős hajlandóságot mutat­tak a lázadásra és társadalmi erejük felhasználására, de még várnunk kell egy specifikusan, az ő panaszaikra összpontosuló jelentős ipari konfliktushullámra. Ha és amikor ez bekövetkezik, az ilyen forrongáshul­lám pozitíve és negatíve egybe fog kapcsolódni az állandó ipari sereg felsőbb rétegeiben keletkező tiltakozó mozgalmakkal.

Ezeket a felső rétegeket növekvő mértékben értelmiségiek és tudó­sok alkotják, akik a termelési feladatok egyre bővülő körét veszik át. Je­lenleg ők a legfőbb haszonélvezői a folytatódó költségcsökkentési ver­senynek, amely megnöveli a munkaerejükre irányuló keresletet, és vi­szonylag olcsó luxusokat biztosít számukra. De ahogyan nő a súlyuk a tőke termelésiköltség-szerkezetében, egyre inkább ők lesznek kiszemel­ve a költségcsökkentési verseny fő áldozataiul. Ezen a ponton az ipari állandó seregnek ezek a felső rétegei várhatóan szintén tiltakozó moz­galmak formájában fogjak mozgósítani társadalmi erejüket, hogy meg­előzzek a tömeges nyomor átterjedését saját soraikra.

Ezek a centrum jövőjének mozgalmai. De a félperiférián a jövő már megkezdődött Az 1980-as évek a munkaerő-nyugtalanságjelentős ki­robbanásainak voltak tanúi, olyan, egymástól távoli országokban, mint Lengyelország, Dél-Afrika és Dél-Korea – hogy csak a legjelentősebb eseteket említsük. A radikálisan különböző politikai rendszerek és társa­dalmi struktúrák ellenére ezek a robbanások jelentős közös vonásokat mutatnak, amelyek közül néhány hasonlít azokra, melyeket korábban az osztályharc 1930-as és 1940-es évekbeli amerikai, és a kései 1960-as és korai 1970-es évekbeli nyugat-európai hullámainak tulajdonítottunk. Mindegyik említett esetben az ipari konfliktusok az ipari proletariátus egyszerű tagjainak önmozgósítási és önszervezési képességén alapul­tak. A proletariátus eme önszervezési képességének az alapja teljes mértékben a proletár állapot sajátságaiban rejlett, abban az alapvető diszkrepanciában, amely az ipari proletariátus új társadalmi ereje és régről fennmaradt tömeges nyomora között kialakult.

A hasonlóságok ezekben a vonatkozásokban megdöbbentőek. Mindazonáltal a legutóbbi hullám és a korábbi hullámok közötti különb­ségek nem kevésbé jelentősek, mint a hasonlóságok. Ezeket a mozgal­makat éppen olyan nehéz volt elnyomni, mint a korábbiakat, de sokkal nehezebb volt a rendszerbe beépíteni őket. Ennek az oka nem a mun­kások követeléseiben rejlett, amelyek messze elemibb jellegűek voltak, mint a korábbi hullámok során, hanem az államoknak és a tőkének kor­látozott képességében arra, hogy a félperiférián alkalmazkodni tudjanak akár a legelemibb kívánságokhoz. Az eredmény könnyen lehet egy, a Marx és Engels által a Kiáltványban elképzelt típusú, helyi társadalmi küzdelem által meghatározott szituáció.

A marxizmus krízise világtörténelmi perspektívában

Az az érvelés, amely szerint a Kiáltvány jóslatai a nemzetközi munkás­mozgalmat illetően relevánsabbak lehetnek a következő 50-60, mint voltak az utolsó 90-100 évben, úgy tűnik, ellentmondásban van a szer­vezett munka és a marxista szervezetek jelenlegi válságával. Nem lehet tagadni, hogy az utolsó 15-20 évben a szakszervezetek, a munkáspár­tok és a szocialista kormányzatok által uralt államok – különösen a kom­munista változathoz tartozók – mind jelentős nyomás alatt álltak, mely az elé a választás elé állította őket, hogy vagy átstrukturálják önmagukat és megváltoztatják orientációjukat, vagy pedig szembe kell nézniük a hanyatlással. Ennek a nyomásnak a fennállása azonban egyáltalán nem összeegyeztethetetlen az itt kifejtett érveléssel. Ellenkezőleg, további, azt alátámasztó bizonyítékot szolgáltat.

Mint az összes többi társadalmi szervezet, a proletár szervezetek is (akár marxisták, akár nem) olyan stratégiákat követnek és olyan struktúrákat építenek ki, melyek azokat a történelmi körülményeket tükrözik, amelyek között létrejöttek, és a legtöbbször ugyanazt a fajta stratégiát és struktúrát sokáig megtartják azután is, hogy a ke­letkezésükkor uralkodó körülmények megváltoztak. Azok a proletár ideológiák és szervezetek, amelyekre most nyomás nehezedik, hogy vagy változzanak meg, vagy nézzenek szembe saját elkerülhetetlen ha­nyatlásukkal, mind a huszadik század első felére jellemző történelmi kö­rülményeket tükrözik – egy olyan időszak körülményért, amelyben a ka­pitalista világgazdaság alapvetően eltávolodott a Kiáltványban vázolt fejlődési forgatókönyvtől. Abban a mértékben, ahogyan a kapitalista vi­lággazdaság megint kezd közelebb kerülni ehhez a forgatókönyvhöz, csak azt lehet várni, hogy mindazok a szervezetek, amelyeknek straté­giái és struktúrái egy korábbi időszak történelmi körülményeit tükrözik, alapvető kihívások elé kerülnek és a hanyatlás perspektívájával szembe­sülnek. Néhányan közülük képesek lehetnek arra, hogy egyszerű straté­giaváltás révén megelőzzék a hanyatlást, és akár prosperáljanak is. Má­sok ugyanezt az eredményt csak mély átstrukturálódási folyamat révén érhetik el. Megint mások pedig mindenképpen hanyatlani fognak, bármit tesznek is.

Konkrétabban megfogalmazva, Marx feltételezte, hogy a világpiac uralma folyamatosan elegyíteni fogja a kapitalista világgazdaság egyes helyszínein belül és a különböző helyszínek között a munka növekvő tár­sadalmi erejét ós növekvő tömeges nyomorát. Ténylegesen hosszú időn át ez nem történt meg. A huszadik század első felében az államközi ha­talmi harc eszkalálódása először csorbította, aztán lerombolta a világpi­ac működését. A munka társadalmi ereje és tömeges nyomora gyorsab­ban növekedett, mint valaha, de polarizált módon, úgy, hogy a proletari­átus bizonyos régiókban elsődlegesen társadalmi befolyásának, más ré­giókban pedig tömeges nyomorának növekedését érte meg. Ahogyan Marx megjósolta, a munka növekvő társadalmi súlya és a növekvő tö­meges nyomor felé mutató tendenciáknak ez az erősödése hatalmas impulzust adott a proletár osztályharc, ideológiák és szervezetek terje­désének. De az a polarizált mód, ahogyan ez a két tendencia megvaló­sult, a proletár osztályharcot, ideológiákat és szervezeteket arra késztet­te, hogy olyan vonalakon fejlődjenek, amelyeket Marx nem látott előre, és nem is javasolt.

Az a feltevés, hogy a két tendencia a kapitalista világgazdaságon belül ugyanazt az emberanyagot fogja érinteni, lényegi összetevője volt a világ szocialista átalakulásáról szóló marxi elméletnek. Csak ezen fel­tevés mellett lehettek volna a világ proletariátusának mindennapos har­cai alapvetően forradalmiak abban az értelemben, hogy az államokkal és a tőkével szembeszegezhetnek egy olyan társadalmi erőt, amelyet ezek sem elnyomni, sem a rendszerbe beilleszteni nem lettek volna ké­pesek. A szocialista forradalom az a hosszú távú hatalmas folyamat eb­ben az elméletben, amelynek révén ezeknek a harcoknak az összessé­ge rákényszerít a világ burzsoáziájára egy olyan rendet, amely a kény­szer és a verseny helyett a konszenzuson és a kooperáción alapszik.

Ezen a folyamaton belül a forradalmi élcsapatoknak, ha lett volna valamilyen szerepük, ez inkább morális és oktató, mintsem politikai jel­legű lett volna. A Kiáltvány szerint – mint fentebb idéztük – a valódi forradalmi élcsapatoknak (a „kommunistáknak") nem szabad külön pártokat alapítaniuk a többi munkáspártokkal szemben; nem en­gedhető meg, hogy saját, a proletariátus egészének érdekeitől elkü­lönült és azoktól eltérő érdekeket fejlesszenek ki; és nem állíthat­nak fel szektás alapelveket a munkásmozgalmak irányítását és ala­kítását illetően. Inkább arra kell korlátozódniuk, hogy a proletariátus küzdelmein belül az egész világproletariátusnak és a mozgalom egészé­nek a közös érdekeit fejezzék ki és képviseljék. Ezzel a listával kap­csolatban, mely azt tartalmazza, mit nem szabad tenniük a forradal­mi élcsapatoknak, az a legmegdöbbentőbb, hogy ez pontosan azoknak a dolgoknak a felsorolása, amiket a marxisták, kollektív történelmi tényezővé válásuk során a valóságban megtettek.

Az első dolog, amibe a marxisták a tizenkilencedik század végén belefogtak, a más munkáspártokkal versengő és gyakran velük szem­benálló elkülönült munkáspártok alakítása volt. Tényszerűen éppen az elkülönült politikai pártoknak ez a kialakítása jelzi a marxizmusnak mint hatékony történelmi tényezőnek és közös ideológiai entitásnak a volta­képpeni megszületését.

Hamarosan ezután a revizionizmus-vita kipurgálta a marxizmusból azt az elképzelést, hogy a konkrét proletár osztályharc mozgalmának elsőbbsége van a forradalmi élcsapat által felállított (szocialista vagy más) alapelvek felett. Ez a fejlemény implicit felhívás volt arra, hogy par­tikuláris alapelvek váljanak a proletariátus melletti valódi elkötelezettség kritériumává, és ennélfogva a forradalmi élcsapatoknak a voltaképpeni proletár mozgalmakat irányító és alakító tevékenysége is irányelvvé vál­jék – ami azonnal meg is történt. Amikor ennek az útnak egyik változata megteremtette a marxizmus első területi bázisát (az orosz birodalmat), a forradalmi élcsapatnak a mozgalom feletti szupremáciájáról szóló leni­nista elmélet a marxista ortodoxia központi tanítása lett.

Végül, miután megszerzett magának egy bizonyos területet, amely felett uralkodott, a marxizmus, mint ortodoxia kifejlesztette a saját érde­keit, amelyek sem szükségszerűen, sem nyilvánvalóan nem estek egy­be a világ proletariátusának tulajdonítható érdekekkel. Az államhatalom megragadását követő gyilkos belső harcok az orosz birodalomban a marxizmust kényszerítő uralomként (a pártnak az állam, és az állam­nak a civil társadalom feletti uralmaként) definiálták újra; a cél nem annyira a proletariátus felszabadításának mint olyannak az elérése volt, hanem a kapitalista világgazdaság centrum országainak a gaz­dagságával és hatalmával való lépéstartás vagy a hozzájuk való fel­zárkózás. Ez a stratégia a Szovjetuniót szuperhatalommá tette, és segí­tett elérni a marxista uralom alatt álló területek rendkívüli mértékű kiter­jesztését. Az erőszakos hatalomgyakorlás és az iparosítás váltak az or­todoxia új központi tanításává.

Párt, osztály és állam

Marx örökségének e növekvő megtagadása ellenére a marxizmus to­vábbra is azt deklarálta, hogy az egész világproletariátus és a nemzet­közi munkásmozgalom közös érdekeit képviseli. Ez az állítás azonban egyre inkább elvesztette minden tartalmát azzal, ahogy a nemzetközi proletariátus érdekeit folyamatosan újradefiniálták, mindig úgy, hogy megfeleljenek a marxista szervezetek (államok, pártok, szakszerveze­tek) hatalmi érdekeinek. A világproletariátus érdekeit kezdettől fogva úgy definiálták, hogy először is kizárták belőle a világproletariátus ama részeinek (az úgynevezett „munkásarisztokráciának") az anyagi érdekeit, amelyek elvetették a marxista pártok szükségszerű szere­pét saját felszabadításuk kivívásában, másodszor pedig belefoglal­ták a marxista szervezetek hatalmi érdekeit, függetlenül attól, hogy ezek mennyire vettek részt a tényleges proletár osztályharcban. Az­után amikor a marxista szervezetek közé odatartozott már a Szov­jetunió is, a világproletariátus közös érdekeit úgy határozták meg, hogy elsőbbséget adtak a marxista hatalom Szovjetunión belüli megszilárdulásának és a Szovjetunió helyzete konszolidálásának a vi­lág államai között. Végül, amikor a Szovjetunió szuperhatalommá vált, és harcba bocsátkozott a világ feletti hegemóniáért az USA-val, a világ­proletariátus érdekeit megint csak újradefiniálták, úgy, hogy megfelelje­nek a Szovjetunió érdekeinek e küzdelemben.

Ez a történelmi út (amelynek során Marx örökségét sorozatosan és halmozódó mértékben megtagadták olyan egyének, csoportok és szer­vezetek, amelyek mindennek ellenére továbbra is igényt tartottak erre az örökségre), nem a marxizmus „elárulását" írja le, bármit jelentsen is ez. Inkább annak írja le a marxizmust, ami: egy történelmi alakulatnak, amely a marxi örökségben jelzett tendenciák tényleges kibontakozásá­hoz alkalmazkodik, olyan körülmények között, melyeket ez az örökség nem látott előre. Vagy, másképpen megfogalmazva, a marxizmust Marx jóhiszemű követői hozták létre, de olyan történelmi körülmények között, amelyeket nem láttak előre, és nem is ők alakítottak ki.

Az államközi hatalmi harc eszkalálódása és a világpiac uralmá­nak ezzel együtt járó összeomlása Marx követőire rákényszerítette annak történelmi szükségszerűségét, hogy olyan stratégiai alterna­tívák között válasszanak, amelyek Marx számára egyáltalán nem voltak alternatívák. Ahogyan fentebb érveltünk, a szóban forgó vá­lasztás annak kérdése volt, vajon a világproletariátusnak azzal a ré­szével építsenek-e ki szervezeti kapcsolatot, amely a legközvetle­nebbül és a legrendszeresebben a növekvő tömeges nyomort élte meg, vagy azzal, amely a növekvő társadalmi befolyás felé mutató tendenciákat tapasztalta. A választást a két tendenciának a világ­gazdaságon belüli növekvő térbeli szétválása kényszerítette ki. Marx azt gondolta és remélte, hogy ez az embrionális formában már az ő korában megfigyelhető szétválás idővel csökkenni fog. Ehelyett az ál­lamok közötti harc eszkalálódása mindkét tendenciát felerősítette, és nö­velte térbeli szétválásukat. Innen tehát annak kényszerűsége, hogy kö­zöttük választani kellett, mégpedig haladéktalanul.

Amikor Bernstein ezt a kérdést felvetette, és a világproletariátus erősebb szegmentumaival való szervezeti kapcsolatok kifejlesztését ja­vasolta, a marxisták csaknem egyhangúan elvetették javaslatát, forra­dalmi vagy reformista beállítottságuktól függetlenül. Ennek a majdnem egyhangú elutasításnak a valóságos okai, melyek a következő évtize­dekre kijelölték a marxizmus útját, kívül esnek e tanulmány körén. Mind­össze annyit kell kimutatnunk, hogy ezek az okok olyan motivációknak tulajdoníthatók, amelyek semmi esetre sem mondtak ellen a marxi örök­ség betűjének és szellemének.

A világproletariátusnak inkább a gyengébb, mintsem az erősebb ré­szével kiépített szervezeti kapcsolatok kettős előnyt adtak a marxisták­nak. Először is ez a lehetőség a világproletariátus tömeges nyomorán való erkölcsi felháborodásuk érzésére apellált, amely kétségkívül sokuk számára döntő motivációja volt annak, hogy Marx nyomdokaiba lépje­nek. Másodszor, ez a megoldás önbecsülésük érzésére apellált – azt sugallta, hogy van valami, amit személy szerint ők tehetnek azért, hogy legyőzzék a világproletariátus nyomorát, ami kétségkívül szerepet ját­szott abban, hogy belevetették magukat a munkásosztály politikai tevé­kenységébe.

Bernstein választása a marxisták számára mindkét szempontból előnytelen volt. Ha a tőkefelhalmozás adja meg a munkásosztálynak azt a társadalmi erőt, amely a tömeges nyomor megszüntetéséhez szüksé­ges, akkor a marxisták – vagy legalábbis legtöbbjük – motiváció vagy funkció nélkül maradnak: az erkölcsi felháborodás igazolhatatlan, mivel a tömeges nyomor átmeneti jelenség; az önbecsülésnek pedig nincs he­lye, mivel a munkásosztálynak megvan az ereje önmaga felszabadításá­hoz. Plauzibilisnek tűnik elfogadni, hogy ez az egyik be nem vallott, de jelentős oka annak, miért vetették el a marxisták Bernstein választását, és a történelmi marxizmust mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozás­ban miért inkább a munka növekvő tömeges nyomorára, mint annak nö­vekvő társadalmi erejére alapozták.

Kettős behelyettesítés

Bármelyek voltak is a motivációi, ez a végzetes döntés volt, nem csak a marxizmus, hanem a világproletariátus, a világ munkásmoz­galma és a kapitalista világrendszer számára is. Ez a döntés rá-kényszerített a marxistákra egy kettős behelyettesítést, amely nagyban megnövelte a világ átalakítására való lehetőségeiket, de ugyanakkor egyre jobban el is távolította őket a marxi örökség betűjétől és szellemétől. Először rákényszerítette a marxistákra azt a történelmi szükségszerűséget, hogy saját maguk által létrehozott szer­vezetekkel helyettesítsék a proletariátus és más alárendelt csoportok és osztályok spontán lázadását kifejező tömegszervezeteket. Azután, mikor már hatalmon voltak, rákényszerítette a marxista szervezetekre azt a történelmi szükségszerűséget, hogy önmagukkal helyettesítsék a bur­zsoáziának és más uralkodó csoportoknak szervezeteit is azoknak a ké­nyelmetlen feladatoknak az elvégzésében, amelyeket utóbbiak nem tud­tak vagy nem akartak elvégezni.

Ez a két behelyettesítés (az első elsődlegesen Lenin, a második Sztálin nevével kapcsolódik össze), kiegészíti egymást abban az érte­lemben, hogy az első előkészítette a másodikat, a második pedig, amennyire csak a cselekvők képesek voltak rá, kiteljesítette az első által elkezdett munkát. De bármi legyen is e lépések egymáshoz való viszo­nya, mindkét behelyettesítés a marxistáknak abban a korábbi döntésé­ben gyökerezett, hogy a forradalmi elmélet és cselekvés társadalmi alapjául inkább a munka tömeges nyomorát, mintsem növekvő társadal­mi erejét választják. A növekvő tömeges nyomor szükséges feltétele volt a hatalom forradalmi megszerzésére irányuló lenini stratégia sikerének. De mihelyt megszerezték az államhatalmat, a tömeges nyomor komoly korlátozó tényezővé lett a tekintetben, hogy Lenin és utódai mit kezdhet­tek ezzel a hatalommal.

A korábbi uralkodó osztályok képtelensége vagy hiányzó hajlandó­sága arra, hogy az eszkalálódó államközi erőszak szituációjában alap­vető védelmet (mindenekelőtt katonai védelmet) nyújtsanak a proletariá­tusnak és más alávetett csoportoknak, bukásuk elsődleges tényezője volt. A marxista szervezetek tehát csak akkor remélhették, hogy hatal­mon maradnak, ha a proletariátusnak és más alárendelt csoportoknak és osztályoknak megfelelőbb védelmet adnak, mint a korábbi uralkodó csoportok. A gyakorlatban ez azt jelentette – vagy legalábbis így tűnt a marxista hatalom megszilárdításában részt vevő összes történelmi sze­replőnek –, hogy az államok rendszerében fel kell zárkózni a nagyhatal­mak katonai-ipari komplexumaihoz, vagy legalábbis lépést kell tartani velük.

A tömeges nyomor enyhítése mindezek alapján alárendelődött en­nek az új célnak. Mivel a katonai-ipari elmaradottság az egyik döntő, ha nem a döntő oka volt a proletariátus növekvő nyomorának az Orosz Bi­rodalomban, a marxista hatalom szovjetunióbeli megszilárdításán mun­kálkodók számára egészen ésszerűnek tűnt annak az elfogadása, hogy magának a tömeges nyomornak az enyhítése is a nehézipar fejlesztésé­vel kezdődhet meg. Ez a feltevés azonban korántsem tűnt ugyanilyen ésszerűnek a szovjet állampolgárok hatalmas tömege számára (beleért­ve nagyszámú proletárt is), akiknek az életmódját a tömeges nyomor vi­szonyai között szétrombolta a nehézipar fejlesztése. Figyelembe véve ezt az ellenállást, a nehézipar fejlesztésének szükséges kiegészítőjévé várt az erőszakos uralom.

A Szovjetunió sikeres volt abban, hogy az államközi rendszer két szuperhatalmának egyikévé lett, és ugyanakkor ténylegesen enyhítette proletár állampolgárainak krónikus tömeges nyomorát, az erőszakos uralmat és az iparosítást téve a marxista elmélet és gyakorlat új magjá­vá. A marxizmus ily módon még szorosabban, mint korábban, a vi­lágproletariátus nyomorával azonosult, és ezáltal megnövelte hege­monikus lehetőségeit a világgazdaság perifériáján és félperifériá­ján. De ugyanezen okból jórészt, ha ugyan nem teljes egészében, elvesztette vonzerejét a világproletariátus ama részei számára, amelyeknek döntő tapasztalata nem a növekvő tömeges nyomor, hanem a növekvő társadalmi erő volt.

A marxizmusnak ez az elutasítása a tőkés centrum országok részéről és a valóságos proletár osztályharc elfojtása a történelmi marxizmus el­méletében és gyakorlatában kéz a kézben haladt. Minél inkább azono­sult a történelmi marxizmus a növekvő tömeges nyomorral és a vé­res harcokkal, amelyekkel a marxista szervezetek megkísérelték le­küzdeni a hatalomtól való megfosztottságot, amely a tömeges nyo­morral együtt járt, annál idegenebbé, sőt taszítóbbá vált a centrum országok proletariátusa számára. És megfordítva, minél inkább sike­rült a centrum országokban a munka növekvő társadalmi befolyására építő proletár szervezeteknek megszerezni egy részt országaik hatalmá­ból és vagyonából, annál inkább úgy látták – és mutatták be őket – a marxisták, mint a világot uraló domináns társadalmi blokk alárendelt és korrupt tagjait.

Ez a kölcsönős antagonizmus olyan történelmi fejlemény volt, ame­lyet senki sem akart vagy látott előre. Miután azonban kialakult, a világ burzsoáziáját értékes ideológiai fegyverrel látta el az ingadozó uralmá­nak helyreállításáért folytatott harcban. Mint már láttuk, az amerikai he­gemónia a második világháború után számottevő mértékben arra az ál­lításra támaszkodott, hogy az amerikai proletariátus tapasztalata világ­méretekben megismételhető. Engedjük akadálytalanul terjeszkedni a társasági tőkét – hirdették -, és az egész világproletariátus meg fogja tapasztalni azt a társadalmi erőt, amely elégséges ahhoz, hogy a töme­ges nyomorúságot soraikban felszámolják.

Amerikai munkaerő és világmunkaerő

Ahogyan ma már tudjuk, ez az ígéret (mint minden hegemonikus ideoló­gia) félig igaz, félig meg hazug volt. Ahogyan ígérték, a társasági tőke globális expanziója, amely az amerikai hegemónia létrejöttéből követke­zett és azt biztosította, ténylegesen kiterjesztette a munka társadalmi erejét a világgazdaság egész centrumára, a félperiféria legnagyobb ré­szére és a periféria egyes részeire, És, ahogyan az ideológia megígérte, a világproletariátusnak az a része, amelynek elegendő társadalmi ereje volt a tömeges nyomorúság megszüntetésére, megnövekedett; ha nem is arányában, de abszolút számában mindenképpen.

De az az állítás, hogy a nemzetközi munkásmozgalom átformálható az Egyesült Államok munkásmozgalma képére, részben ámításnak bizo­nyult. A munka társadalmi erejének megnövekedése nem a munka tö­meges nyomorának ezzel arányos csökkenését eredményezte, mint ahogyan ez az Egyesült Államokban történt. Minél jobban terjeszkedett a társasági tőke, annál kevésbé vált képessé az egész társadalmi hata­lom asszimilálására, amelyet terjeszkedése a munka kezébe adott. Kö­vetkezésképpen a terjeszkedés lelassult, és beindult az 1970-es és 80-as évek termelésiköltség-csökkentési versenye.

Az amerikai hegemónia megtévesztő ideológiai aspektusainak vilá­gossá válása döntő tényező volt krízisének az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején bekövetkezett kirobbanásában. Mindazonáltal sem a szervezett munkásság, sem a marxista szervezetek nem voltak képesek előnyükre fordítani az új helyzetet. Ellenkezőleg, mindkettőt éppoly strukturális válság sújtotta, mint az amerikai hegemóniát.

A centrum országokban a szervezett munkásság korábbi ereje egy olyan szituációban gyökerezett, amelyben a proletariátus egy meghatá­rozott része figyelemreméltó társadalmi erővel rendelkezett, az államok és a tőke pedig képesek voltak a rendszerbe beilleszteni ezt az erőt. A szervezett munkásság, jelenlegi szerkezetét tekintve, úgy fejlődött és terjeszkedett, hogy az államoknak és a tőkének társadalmi békét nyúj­tott, proletár tömegbázisának pedig magasabb díjazást a teljesítményei­ért. A folyamatos költségcsökkentési versengés azonban az államokat vonakodóbbá vagy kevésbé képessé tette arra, hogy teljesítményéért magasabb díjazást adjanak a munkaerőnek, s ugyanakkora társadalmi erőt olyan proletár csoportok (nők, bevándorlók, külföldi munkások) ke­zébe juttatta, amelyekkel a létező munkásszervezeteknek – ha egyálta­lán – csak gyenge szervezeti kapcsolata volt. A szervezett munkásság így elvesztette vagy korábbi társadalmi funkcióját, vagy társadalmi bázi­sát, vagy akár mindkettőt.

A marxista szervezetek ereje ezzel szemben egy olyan társadalmi szituációban gyökerezett, amelyben proletár tömegbázisuknak kevés társadalmi súlya volt, és amelyben az államok és a tőke képtelenek vol­tak ennek a tömegnek minimális védelmet adni. A marxista szervezetek jelenlegi formájukban azon az alapon fejlődtek ki, hogy képesek voltak az ilyen tömegeknek megfelelőbb védelmet adni, mint amilyet a korábbi uralkodó osztályok tudtak vagy akartak. Azonban az államközi rendszer leghatalmasabb komplexumaival való lépéstartás és felzárkózás straté­giáját, amellyel a marxista szervezetek hatalmukat megszilárdították és kiterjesztették, megmérgezte egy alapvető ellentmondás.

A marxista szervezetek az uralmuk alatt álló proletár tömegek kezébe a centrum országok proletariátusa által birtokolttal összeha­sonlítható társadalmi erőt adtak. Idővel azonban ez a növekvő tár­sadalmi erő szükségképpen összeütközött a marxista szervezetek arra való képességével, hogy saját érdekeiket az uralmuk alatt álló tömegek rovására kövessék. Minél tovább vártak azzal, hogy stratégi­ájukat és struktúráikat proletár alattvalóik növekvő társadalmi erejének megfelelően változtassák meg, annál komolyabbnak kellett lennie a később bekövetkező alkalmazkodásnak ehhez az erőhöz.

A világpiacnak az amerikai hegemónia alatt bekövetkező újbóli ki­épülése nem egy módon súlyosbította ezt az ellentmondást. Az államkö­zi kapcsolatok pacifikálódtak, és a háború mint a területi terjeszkedés eszköze legitimitását vesztette. Ez a változás aláásta a marxista szerve­zetek arra való képességét, hogy az uralmuk alatt álló proletariátussal elfogadtassák az erőszakos iparosítás stratégiáját. Az általános háborús készülődés és a voltaképpeni háború szituációjában az 1930-as és 1940-es években ez a stratégia valószínűleg valódi és mélyen átérzett proletár érdeket tükrözött. De az Egyesült Államok hegemóniájának lét­rejöttével egyre inkább csak a marxista szervezetek és politikai klientúrá­juk önérdekét tükrözte. Ugyanekkor a növekvő munkamegosztás a vi­lággazdaság többi részében – a piac uralmának helyreállításával páro­sulva – növelte az erőszakos iparosítás viszonylagos hátrányait a kapi­talista centrum országokkal szemben, a hatalmi és gazdasági stan­dardjaikkal való lépéstartásért folyó versenyben. Következésképpen a marxista államok egyre inkább képtelenné váltak vagy arra, hogy lépést tartsanak ezekkel a standardokkal, vagy arra, hogy alkalmazkodjanak proletár alattvalóik növekvő társadalmi erejéhez, vagy mind a kettőre.

A válság jellege

A szervezett munka és a marxista szervezetek válsága tehát ugyanan­nak az éremnek két oldala. A szervezett munkaerő válsága elsődlege­sen annak köszönhető, hogy strukturális okoknál fogva képtelen megál­lítani a tömeges nyomor terjedését a centrum proletariátusa felé; míg a marxista szervezetek válsága elsődlegesen annak, hogy strukturális okokból képtelenek megakadályozni a társadalmi erő kiterjedését jelenle­gi vagy jövőbeli proletár alattvalóikra. De a válság voltaképpen egy és ugyanaz, mert mindkét típusú proletár szervezet alkalmatlan arra, hogy megbirkózzék egy helyzettel, amelyben a munkaerőnek na­gyobb társadalmi ereje van, mint amit a létező gazdasági és politi­kai intézmények a rendszerbe be tudnak illeszteni.

Ilyen körülmények között a „mozgalom" és a „végcél" közötti régi el­lentétnek, amely a munkásmozgalom huszadik századi kettős fejlődésé­nek hátterében állt, a küzdelmek szereplői számára többé nincs semmi értelme. Ahogyan Marx elméletileg megfogalmazta, a munkaerő kezé­ben felhalmozódott vagy felhalmozódó társadalmi hatalom egyszerű gyakorlása önmagában és önmaga által forradalmi tett. Az 1968 óta le­folyt proletár küzdelmek növekvő száma bizonyította a „mozgalom" és a „végcél" egymáshoz való visszakapcsolódásának megindulását.

Ezt az újbóli összekapcsolódást előre jelezte és expliciten javasolta az olasz munkások által az 1960-as évek küzdelmeinek csúcspontján megfogalmazott jelszó: „pratticare l'obiettivo" (áttenni a célt a gyakorlat­ba). Ezzel a jelszóval a közvetlen akciók különböző típusait hajtották végre. Még ha a közvetlen akció eme gyakorlatában nem volt is semmi új, társadalmi forradalmasító hatása új volt. A proletariátusnak ezekben a harcokban és rajtuk keresztül kibontakozó társadalmi ereje arra kény­szerítette a gazdasági és politikai intézményeket – beleértve a marxista és nem-marxista munkásszervezeteket is – hogy a mozgalom demok­ratikus és egalitárius nyomásához való alkalmazkodás érdekében alap­vetően átstrukturálódjanak.¹⁵

A „mozgalom" és a „végcél" e kezdődő újbóli egymásra találásának kényszerítőbb erejű bizonyítékai érkeztek Spanyolországból az 1970-es és Dél-Afrikából valamint Lengyelországból az 1980-as évekből. Spa­nyolországban a proletár küzdelmek tartós és hosszúra nyúlt mozgalma, amelyet a Franco-féle diktatúra sem elnyomni, sem a rendszerbe beil­leszteni nem tudott, a legjelentősebb önálló tényezője volt a diktatúra bukásának és a szociáldemokrácia rákövetkező felemelkedésének. Ke­vésbé egyértelmű módon ugyanezt a mintát figyelhetjük meg a brazíliai, argentínai, és dél-koreai diktatúrák későbbi válságainál. Felismerhető Dél-Afrika és Lengyelország proletariátusának későbbi harcaiban is. Eb­ben a két esetben azonban a munkásmozgalom olyan specifikumokat mutat, amelyek növelik ezeknek az eseteknek a jelentőségét.

A lengyelországi munkásmozgalom specifikus jelentősége abban áll, hogy szimbóluma a történelmi marxizmus mint a proletariátus ideológiá­ja és szervezete ellentmondásainak és jelenlegi válságának. A mozga­lom elsődlegesen – ha nem kizárólagosan – azon a társadalmi hatal­mon alapult, amelyet az erőszakos iparosításnak a marxista szervezetek által követett stratégiája adott a munkaerő kezébe. Ennek a társadalmi hatalomnak a megélhetésért és az alapvető polgári jogokért folytatott küzdelemben való kibontakozása éppoly inherensen romboló hatással volt a létező lengyel gazdasági és politikai viszonyokra, mint ahogyan az összes többi fent említett országban is. Semmilyen megkülönböztetés sem volt szükséges vagy egyáltalán lehetséges a társadalmi forradalom célja és a mozgalom voltaképpeni kibontakozása között – amit egyebek között az a fajta vezetés és szervezet is tanúsít, amelyet a mozgalom létrehozott.

A helyzet iróniája az, hogy egy marxista szervezet ellen harcolva a Szolidaritás – tudva, vagy nem tudva – szorosabban követte Marxnak a forradalmi élcsapatokra vonatkozó előírásait, mint bármilyen marxista szervezet valaha is. A Szolidaritás tartózkodott attól, hogy 1. a létező munkáspártokkal szembenálló politikai pártot alakítson; 2. hogy kifej­lessze a saját, a világproletariátus érdekeitől elválasztott érdekeit, s 3. hogy szektás alapelveket állítson fel a proletár mozgalom irányítását és alakítását illetően. Ezenfelül, ahogyan Marx javasolta, funkciója inkább morális, mintsem politikai volt, bár politikai következményei valóban for­radalmiak voltak.

Az a tény, hogy egy marxista organizáció volt a valaha létezett leg-marxibb jellegű proletárszervezet ellenfele, nem lephet meg bennünket. Mi több, a Szolidaritás tapasztalata eleven bizonyítékát adja e tanul­mány két fő tézisének: annak, hogy Marx jóslata és receptjei növekvő mértékben relevánssá válnak a nemzetközi munkásmozgalom jelenére és jövőjére nézve, és annak, hogy a történelmi marxizmus olyan irányba fejlődött, amely alapvető szempontokból ellentétes a Marx által prog­nosztizált és védelmezett iránnyal.

De azzal, hogy a vallás és a nemzeti hovatartozás szerepét tolta előtérbe egy korlátozott, de kollektív proletár identitás kialakításában, a Szolidaritás ennél többet is tett. Más mai proletár osztályküzdelmekkel – mindenekelőtt a dél-afrikai tapasztalattal – együtt figyelmeztet bennün­ket arra, hogy túlzottan sem szabad a marxi sémára támaszkodnunk a munkásmozgalom jövőjének megrajzolásában. Mert egy fontos vonatko­zásban a marxi séma komolyan hiányos – nevezetesen abban, ahogyan az életkori, nemi, faji, nemzeti és más történelmi és természeti specifiku­moknak a világproletariátus társadalmi identitásának kiformálásában be­töltött szerepével foglalkozik. Az ilyen komplex kérdések vizsgálata túl­megy e tanulmány keretein.¹⁶ De a világ munkásmozgalmának a jövőjét illető jelentőségük arra kényszerít, hogy az eddig mondottak módosítá­saként és összefoglalásaként megemlítsem ezeket a tényezőket is.

Bizonyos, hogy az elmúlt 15-20 év költségcsökkentési versenye új és kényszerítő bizonyítékait szolgáltatta annak a marxi megállapításnak, hogy a tőke számára a proletariátus valamennyi tagja munkaeszköz, amelynek használata életkorától, nemétől, bőrszínétől, nemzetiségétől, vallásától stb. függően több vagy kevesebb költséggel jár. Azonban ez az időszak azt is megmutatta, hogy a tőkének ebből a beállítottságából nem következik (ahogyan Marx gondolta) a munka olyan tendenciája, hogy lemondhat a természeti és történelmi különbségekről mint egy meghatározott társadalmi identitás egyéni és kollektív erősítésére fel­használható eszközökről.

Valahányszor a proletárok szembesültek a tőkének azzal a beállított­ságával, hogy a munkaerőt differenciálatlan tömegként kezelje, amely­nek semmilyen más egyedisége sincs, mint egyénenként eltérő képes­sége a tőke értékének növelésére, a proletárok fellázadtak. Majdnem mindig megragadták vagy újjáteremtették a megkülönböztető jegyek (életkor, nem, bőrszín, különböző történelmi-földrajzi specifikumok) min­den olyan kombinációját, amelyet arra használhattak fel, hogy a tőkétől valamilyen megkülönböztetett bánásmódot csikarjanak ki. Ennek követ­kezményeként a patriarchalizmus, a rasszizmus és a nacionalizmus-so­vinizmus szervesen hozzátartozott a munkásmozgalom kialakulásához mindkét huszadik századi fejlődési vonalát tekintve, és ilyen vagy olyan formában, de tovább él a legtöbb proletár ideológiában és szervezetben.

Mint mindig, ennek a gyakorlatnak a felszámolása – és azoké az ideológiáké és szervezeteké, amelyekben intézményesült -, csak azok harcának az eredménye lehet, akiket ez a gyakorlat elnyom. A társadal­mi erő, amelyet a költségcsökkentési verseny a világproletariátus tradici­onálisan gyenge csoportjainak kezébe ad, csak a kezdetét jelenti ezek­nek a harcoknak. Abban a mértékben, amennyire ezek a harcok sikerrel járnak, nyílik majd meg az út a világ szocialista átalakítása felé.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

Ez a cikk eredetileg S. Amin, G. Arrighi. A. G. Frank és I. Wallerstein: Transforming the Revolution. Social Movements and the World System című könyve, (Monthly Review Press, N. Y. 1990) 2. fejezeteként jelent meg. Hálával tartozom Terence K. Hopkinsnak és Beverly J. Silvernek a fejezet korábbi vázlataihoz fűzött kommentárjaikért és kritikai megjegyzéseikért. (A szerző megjegyzése.)

1 Karl Marx, Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Marx és Engels Vá­logatott Művei, Első kötet. Kossuth. 1975. pp. 146-147.

2 Uo. p. 147.

3 Uo. pp. 142-143. Ebben a meghatározásban, amelyet gondolatmenetemben mindvégig elfogadok, nincs semmilyen utalás arra. hogy a munkásoknak meghatá­rozott foglalkozási ágakban (pl. „kékgallérosok") kellene tevékenykedni ahhoz, hogy a proletariátus tagjainak minősüljenek. Még az olyan kifejezéseket is, mint az „ipari proletariátus", úgy kell felfognunk, mint a munkásosztály azon részének meg­jelölését, amelyet a termeléssel és elosztással foglalkozó kapitalista vállalatok nor­mális körülmények között alkalmaznak, függetlenül a végzett munka jellegétől vagy attól, milyen iparágban működik a vállalat.

Marx definíciója azonban a proletariátus alsó és felső határait illetően nem egyér­telmű. A spektrum felső szélénél szembesülünk azzal a problémával, hogy hogyan osztályozzuk azokkal a munkásokat, akik ugyan bérért eladják a munkaerejüket, de adott esetben olyan kedvező egyéni helyzetből teszik ezt, amely lehetővé teszi szá­mukra, hogy olyan díjazást követeljenek és kapjanak teljesítményeikért, amely – a többi tényező azonossága mellett – magasabb az átlagmunkásénál. Ez a legnyilvánvalóbban a vállalatvezetés felső szintjén dolgozókra igaz, de rajluk kívül is sok­féle változatban dolgoznak egyének (úgynevezett „professzionális" dolgozók) bérért vagy fizetésért anélkül, hogy proletarizálódnának a szó bármilyen valóságos (azaz tartalmi) értelmében. A következőkben minden ilyen egyéni hallgatólagosan kizá­runk a proletariátus kategóriájából, hacsak külön nem utalunk rájuk, mint pusztán formális értelemben proletarizálódott dolgozókra. A spektrum alsó szélén viszont az ellenkező problémával kerülünk szembe, azoknak a munkásoknak az osztályozásával, akik nem találnak vevőt munkaerejükre (amelyet pedig több mint készségesen eladnának az érvényes árfolyamon), és ezért olyan nem-fizetett tevékenységekkel foglalkoznak, amelyek – a többi tényezőt egyenlőnek tekintve – alacsonyabb díja­zást nyújtanak teljesítményükért, mint amilyet az állagmunkás kap. Ez a helyzet azok legnagyobb részével, akiket Marx az ipar tartalékseregének nevezett. Tényle­gesen az egész tartaléksereg ebben a helyzetben van. kivéve azok szűk kisebbsé­gét, akik munkanélküli segélyre jogosullak, vagy akik valamilyen más okból megen­gedhetik maguknak, hogy bármilyen hosszú ideig teljesen és valóban munka nélkül maradjanak. A következőkben minden, a fenti állapotban lévő nem-fizetett munkást implicit módon beleértünk a proletariátusba – nyilvánvalóan annak tartalékseregébe, de mindazonáltal mégis a proletariátusba.

4 Uo. p. 143.

5 Uo pp 146.. 152.

6 Uo. p. 141.

7 Lásd Wolfgang Abehdrol: A Short History of the European Working Class. N. Y. 1973.

8 Az összes ezen tanulmányban szereplő faktuális állítások a munkaerő társadal­mi nyugtalanságával kapcsolatban a Ginghamtoni New Yorki Állami Egyetem Fernand Braudel Központja Nemzetközi Munkaerő-Kutató Munkacsoportja állal folyta­tott kutatásokon alapulnak.

9 Eduard Bernstein: Evolutionary Socialism. New York, 1986. pp. 163-164.

10 Antonio Gramsci: Selections from the Prison Notebooks. N. Y. 1971. pp. 104­105.

11 Amint az ebből a mondatból is következik, én a „hegemónia" kifejezést a kény­szeres az elfogadás kombinációjának révén gyakorolt uralom Gramsci-féle értelmében használom (Lásd Gramsci, id. mű, pp. 57-58).

12 Lásd Alfred D. Chandler, Jr.: The Visible Hand. The Managerial Revolulion in American Business. Cambridge, Mass. 1977. és Michael Aglietta: A Theory of Capitalist Regulation. NLB., London, 1979.

13 Annak, amit az alábbiakban összefoglalok, átfogóbb kifejtése megtalálható a következő munkában: G. Arrighi és Beverly Sirver: Labor Movements and Capital Migration: The United States and Western Europe in World Historical Perspective. In: C. Bergquist (szerk.): Labor in the Capitalist World-Economy. Beverly Hills, 1984.

14 Lásd Terutomo Ozawa: Multinationalism, Japanese Style: The Political Eco-nomy of Outward Dependency. New Jersey, 1979.

15 Lásd Ida Regalia, Marion Regini, Emilio Reyneri: „Labor Conflicts and Industrial Relations in Italy". In: C. Crouch és A. Pizzorno (szerk.): The Resurgence of Class Conflict in Western Europe since 1968. I. köt. 1978.

16 De lásd Arrighi, Hopkins, Wallerstein: Anti-Systemic Movements. Verso. Lon­don, 1989.

1. Jeffrey Sachs mint az új orosz közgazdaságelmélet keresztapja

E kihívóan merész alcím valójában korántsem áll olyan messze az igazságtól, mint a szigorúan tudományos stílus hívei gondol­nák. Ez a jobboldali liberális közgazdász ugyanis, miután nem ta­lált elismerésre a saját hazájában, ám az orákulum rangjára emelkedett először a bolíviai kormány számára (ahol is tanácsai alapján a termelésnek sikerült a háromnegyedére csökkennie), aztán meg a lengyeleknél (itt még meggyőzőbbek az eredmé­nyek: majd 40%-os visszaesés a monetarista reform évei alatt), tavaly óta az orosz elnök tanácsadója, hazai tudós eszmetársai­val egyetemben (Gajdarról és csapatáról van szó). Még nem vált ugyan hivatalos közgazdasági vallássá, de a monetarizmus – rá­adásul szélsőjobb, radikális változatában – máris a gazdaságpo­litika alfája és ómegája. Holott…

A monetarizmus gazdaságelméletének társadalomfelfogása abból az axiómarendszerből indul ki, miszerint a gazdasági élet univerzális formája a piac, a társadalmi szubjektum racionális lény (homo oeconomicus volta uralkodik minden egyéb emberi vonatkozása fölött), a bürokráciának (mindenekelőtt az állami­nak) korlátozott (méghozzá egészen konkrétan: a pénzügyi szfé­rára korlátozódó) szerepe van, és a társadalomra viszonylag sta­bil szociális-gazdasági szerkezet jellemző (az utóbbi egyébként főként funkcionális összefüggéseket mutat föl, nem okságiakat vagy történelmieket, úgyhogy dialektikus megközelítésre semmi szükség stb.).

Vajon mennyire teljesülnek ezek a feltételek (meg egy sor további követelmény) a mai Oroszország és a hozzá többé-kevésbé hason­ló sorsú országok gazdaságában? Más helyütt speciális vizsgálódá­sok alapján már kísérletet tettem arra, hogy felvázoljam hazai gaz­daságunk differentia specificáit, itt most érvelés nélkül pusztán felidézek néhány következtetést.

Először is, technológiai szempontból a mi gazdaságunk alapvetően heterogén és kiegyensúlyozatlan. A hagyományos közgazdász számára felfoghatatlan konglomerátumban ele­gyednek benne az iparelőtti, ipari és posztindusztriális tech­nológiák, ami a jövedelmek hatalmas különbségeit, mélyre­ható és rendíthetetlen aránytalanságokat stb. von maga után. Ehhez még hozzátehetjük az autarkiára irányuló tö­rekvések erősödését, a gazdasági katasztrófák rémét, nem is szólva a… – De hát ennyi is elég. Ilyen technológiai bá­zisra nézve, ennek hatásáról a gazdasági folyamatokra a „normális" economics nem ad semmiféle felvilágosítást.

Másodszor: minden társadalmi-gazdasági rendszernek bi­zonyítottan megvan a maga nagyfokú inerciája, ezt talán csak a neosztálinisták vonhatják kétségbe. A mi gazdaságunk mind a mai napig az államkapitalizmus, a torzult szocializ­mus, a gazdaságon kívüli kényszerek meg egy sor, az ár­nyékgazdaságból kinövő magántulajdonosi viszony ku­sza keveréke. Mindezzel együtt nem többszektorú vegyes­gazdaság, hanem valami abszolúte speciális képződmény, hiszen mindezek a tényezők együtt vannak meg minden egyénben és minden vállalatnál. A mi gazdaságunkban egyelőre nem létezik sem racionális gazdasági szubjektum, sem racionális döntéseket megalapozó légkör, illetve van egy teljesen más racionalizmus, amely jelesül nem a keresletre és kínálatra, az árakra és a profitra tekint, hanem egészen más vonatkozásai vannak.

Harmadjára, gazdaságunk intézményrendszere egy totalitári­us-bürokratikus rendszerből nőtt ki, és működése alapjában mind a mai napig sajátos bürokratikus kritériumoknak és célok­nak van alárendelve. Ezek az intézmények a piaci közeget (már amennyire az egyáltalán létezik) nem úgy fogják föl, mint objektív valóságot, amelynek kritériumait nem hagyhatják figyelmen kívül, hanem (a tervmutatók mintájára) mint valamiféle külsődleges for­mát, amellyel a rendszer igényeinek megfelelően lehet manipu­lálni. (Mellesleg a rendszer, a hierarchia nálunk mindmáig objektí­ve elsődleges az egyénnel szemben, ami voltaképpen adaptálhatatlanná teszi az „economics" hagyományosan individualista paradigmáját). Ráadásul az a valami, amit nyugaton „property rights"-nak, tehát tulajdonjognak neveznek, jelenlegi gazdasá­gunkban romjaiban hever, és ténylegesen (tehát nem pusztán a törvényekben, amelyeket senki sem óhajt betartani) nem is egy­hamar számíthatunk rá.

Végül pedig, ez az egész különös gazdasági rendszer a totá­lis válság állapotában van, amikor is a rendszer működési törvényszerűségei felmondták a szolgálatot, miközben az „economics" lényege szerint olyan elmélet, amely éppen­séggel a stabil rendszerek működésének leírására való. A gazdaság eme válságállapotát többek között az is mutatja, hogy a tranzakciós profitok döntő szerepet játszanak benne mindenfé­le más jövedelemfajtával szemben, ami az economics minden axiómájának és tételének egészen más megközelítését teszi szükségessé.

Mindezek figyelembevételével három különböző következte­tésre juthatunk.

Az első: Mindezek a fejtegetések egy fabatkát sem érnek a gyakorlat szempontjából, ahol is azt látjuk, hogy a volt „szocialis­ta tábor" majd' minden országának kormánya merészen követi a Nemzetközi Valutaalap receptjeit. De erre a tézisre máris kézen­fekvő az antitézis: közismert, hova vezet ez a „szófogadás": 15 uszkve 40%-os visszaesés egész Kelet-Európában, meg a volt Szovjetunió államaiban. Szintézisre, úgy tűnik, nincs kilátás.

A második lehetséges következtetés: ha a gazdaság nem felel meg az economics követelményeinek, annál rosszabb a gazda­ságra nézve – vagyis akkor be kell kényszeríteni a civilizált orszá­gok sorába. Bármennyire irracionálisnak tűnik is ez a megközelí­tés, nálunk minden valószínűség szerint éppen ez fog realizálód­ni (ha nem is egycsapásra), ami persze csak megerősíti majd napjaink nagyérdemű közgazdászainak totálisan bürokratikus, más szóval formális és irracionális gondolkozási és cselekvési modelljét, Vajon hogy üt ki nálunk ez a variáns? Az OTA gazda­ságprognosztikai intézetének középtávú előrejelzései mindene­setre semmit sem ígérnek, mármint azon kívül, hogy tovább növe­kednek a strukturális aránytalanságok, nemkülönben a lakosság 70%-ának elszegényedése (csak 1992-ben több mint 25%-kal)…

A harmadik fajta következtetés… A harmadik következtetés ko­rántsem lesz olyan magától értetődő, mint tűnnék, és ezért aján­lom, hogy ne kapkodjuk el; az érvekkel szeretném kezdeni, nem a tézisekkel.

                                                               (Kiss Kuntler Árpád)

2. Búcsú a status quo paradigmájától

így vagy úgy – az uralkodó gazdaságelméleti iskolák döntő többsége abból indul ki, hogy „a civilizáció társadalma" örök és meg­változtathatatlan, más szóval tartja magát a közkeletű tankönyvek alaptételeihez. Ha netán vannak módosítások, rendszerint ezek­nek az axiómáknak némi korrekciójára korlátozódnak (neo-keynesiánizmus, neo-institucionalizmus, tulajdonjogi elmélet és ehhez hasonlók), vagy ha mégsem, akkor mint – legfeljebb – többé-ke­vésbé tűrhető kuriózumot hamarost az útszélre vetik őket (lásd radikális politikai gazdaságtan, korszerű marxizmus, a poszt-indusztriális társadalom képviselőinek vagy a Római Klubnak legradikálisabb munkái stb.). De vajon mindig is ez lesz a helyzet? Vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy a világ, az egész emberiség (tehát korántsem pusztán az egykor „létező szo­cializmus" országainak lakossága) minőségi változások kü­szöbére érkezett?

Elég pusztán így megfogalmazni a kérdést, hogy a válasz egyáltalán ne tűnjék oly magától értetődőnek, mint ahogyan a nyugati közgazdasági irodalom tiszta lelkű olvasói vélnék, nem is beszélve a .civilizált világ" stabil és viharmentes országainak ol­vasóiról.

Kezdjük azzal, hogy a világközösség bevonulása a posztindusztriális korba egy sor eleddig axiomatikusnak tűnő fogalom minőségi átalakulását hozza magával.

Először is: minőségileg megváltozik a társadalom és természet egymáshoz való viszonya, amennyiben az ökológiai problémák többsége azonnal össznemzeti, ha ugyan nem globális jelleget ölt. A közjó, mint az egyéni érdekek kiegyenlítésének önerejű elve, megszűnik működő paradigmának lenni, hiszen az a mechanizmus, amely a szerződésre lépők tíz- és százmillióinak viszonyait a tulajdonjogok elosztása, meg az állami támogatások és elvonások révén szabályozza, képtelen minőségileg új viszo­nyulást létrehozni a természethez mint abszolút értékhez, értsd: nem pusztán mint utilitáris, közgazdaságilag mérhető javak összességéhez. Pedig a természet szűkös forrásból egyedi értékké válik, s ilyenként való regenerációja immár közvetlenül össznépi érdek, más szóval objektíve mindenkinek érdeke, még ha szubjektíve csak egy kisebbség által nyilvánulhat is meg.

Másodszor: maga a munka (a termelés) az alkotói jellegű tar­talom megtestesítése irányában fejlődik, ami minőségi válto­zást jelent egy egész sor hagyományos gazdaságtani posztulátum tekintetében. A társadalomban termelt javak tipikus és új­ratermelhető volta egyre inkább átadja helyét az egyediség és megismételhetetlenség értékének; a „javak" és maga a mun­ka is sok tekintetben megszűnnek az individuumtól elidegenültnek lenni, személyes tartalommal telítődnek. Az alkotó munka ter­mékeinek értéke önelvvé válik, és nem feltétlenül szorul piaci meg­erősítésre.

Harmadsorban, az értékrend és a munka motivációja ugyan­csak minőségi változáson megy ár azáltal, hogy az ember-dolog viszonyok individualizált, személyes viszonyokká fordulnak át („game between persons" a posztindusztrializmus terminusai­ban, „szubjektum-szubjektum viszonyok" a modern marxizmus fogalomrendszerében). E viszonyokban a másik ember nem mint funkció (homo oeconomicus), mint perszonifikált vagyon vagy in­tézmény jelenik meg, hanem mint egy különös tevékenység szubjektuma, mint önérték. Ennek megfelelően az ilyen ember vi­selkedését nem elidegenült dologi értékek orientálják, hanem a munka minősége, a társadalmi viszonyok jellege, a szabad idő mennyisége és minősége és más effélék. Mindinkább éppen­séggel az ilyen nem-gazdasági javak (ha gazdaságon most pi­acot értünk) válnak az új ember értékeivé, cselekvésének moz­gatórugóivá.

Végül pedig, ez a fejlődés minőségi strukturális változásokhoz vezet, amikor is egy olyan szféra, mint a kultúra (a tudománnyal, a neveléssel és oktatással, a művelődéssel, a sporttal, a termé­szet és az ember regenerálásával, egyszóval mindazokkal a szférákkal egyetemben, ahol az ember és a természet az alkotás­ra kész és személyes jellegű tevékenység legfőbb és közvetlen eredménye), dominánssá válik a társadalom számára, hasonló­an ahhoz a változáshoz, mint ami az iparnak mint domináns gaz­dasági élettevékenységnek a felléptével állt elő a korábban agrá­rius jellegű társadalomban.

Ha mindezt nem mint elvont „gondolkoznivalót" vesszük szem­ügyre, hanem mint olyan új realitást, amely ökonómiai értelme­zést igényel (többek között; ugyanis a gazdaságtan, abban a for­májában, ahogyan korábban létezett, alig használható egy ilyen társadalom vonatkozásában), akkor bizony…

De mielőtt megtennénk gondolatmenetünk következő lé­pését, hangsúlyoznom kell: az emberi együttélés új minősé­gének fent vázolt vonásai napjainkban csupán progresszív ten­denciákként jelenvalóak, ennél többről nincsen szó. Egészében véve mindannyian (az emberiség) egy egyre polarizáltabb világ részesei vagyunk, ahol az emberiség mintegy 20%-a a posztindusztriális civilizáció önérlelődésének körülményei között él, egy, az embert eldologiasító (a dolog funkciójára redukáló) fogyasztói-ipari társadalom keretében, a fennmaradó 80% pedig (soraikban az ex-Szovjetunió népességével) nemcsak hogy a posztindusztriális világ határain túl található, de még a „kétharmados" társadalmakon is kívül esik, hiszen az OECD és a Világbank adatainak értelmében a „gazdag Észak" és a „szegény Dél" közötti szakadék az utóbbi évtizedekben még szélesedett is, nemhogy szűkült volna. Ami az ex-Szovje­tunió államait illeti, ez az ellentét számunkra belső is (válla­lataink többségére a fejlett technológia és primitív kézi munka elegye jellemző), meg külső is (az a nagyhatalom, amely a la­kosság intellektuális potenciálja és a tudományos-technikai hala­dás tekintetében már az ötvenes években a második helyet foglal­ta el a világban, a jólét szempontjából a „harmadik világ" országa volt és maradt, s jelenleg minden gazdasági mutató tekintetében rohamosan hanyatlik).

Ergo? Paradox következtetést javaslok: ergo, nekünk (adott esetben nekünk, közgazdasági teoretikusoknak) meg kell talál­nunk azt a modellt, amely adekvát módon tükrözi ezt az el­lentmondásos világtörténelmi fordulatot az emberi együttélés új minősége felé, más szóval az egyáltalában vett (nem pusztán orosz) ökonómiai (poszt-ökonómiai) elmélet „új paradig­máját" a XXI. század küszöbén.

Ez a fordulat sem egyszerű, sem gyors nem lehet. Egy egész különálló korszakot jelent majd (illetve máris), amelyben végbemegy egy (világtörténelmi értelemben) fokozatos, ámde (az egyes or­szágok és népek számára) távolról sem mindig pusztán evolutív elmozdulás attól, amit Marx társadalmi-gazdasági formációként jellemzett, manapság pedig sokan hajlamosak (minthogy csak a jelen állapotát tekintik) „civilizált társadalomnak" nevezni, egy új minőség irányába, amelyet a marxizmus az emberiségnek „a szabadság birodalma" (a kommunizmus) felé tartó mozgásával asszociált, a Római Klub teoretikusai az „emberi forradalommal", a „posztindusztriális társadalom" hirdetői az emberiség posztöko­nomikus fejlődésével stb. stb.

Jelenleg – ismétlem – mindez a gazdaságtan perifériáján jele­nik meg, „romantikusnak" számít. Még kevésbé tűnik aktuálisnak a hazai közgazdaságtan számára, amelyik, primo facie, örül, hogy él.

Es mégis, éppen a történelemnek ez a jelenlegi „vége" az, ami sa­játos módon alátámasztja ezt az itt bemutatandó hipotézist Megkí­sérlem a következő állítás formájában megfogalmazni: abban a mértékben, amelyben végbemennek a fent leírt minőségi vál­tozások ember és természet kapcsolatában, az emberek egy­más közötti viszonylataiban és az emberi társadalmi tevékeny­ség (mint világtörténelmi egész) szerkezetében, az emberiség előtt megnyílik annak a lehetősége (de csak a lehetősége), hogy áttérjen a társadalmi fejlődés egy új minőségű szintjére (eljusson a „szabadság birodalmába").

Mióta csak a „klasszikus kapitalizmus" korszaka véget ért (a XIX/XX. század fordulója óta), az emberiség történelme telis-tele van e lehetőség megvalósításának kísérleteivel: a Párizsi Kom­mün (1871), az orosz, magyar, német szocialista forradalmak (1917-19), az ausztriai fegyveres felkelés és a társadalmi felsza­badulásért folytatott háború Kínában (30-as évek), az antifasiszta ellenállás és a népfrontok Olaszországban, Franciaországban, Görögországban, Kelet-Európában (1945-49), a gyarmatosítás elleni forradalmak és szocialista tendenciák a harmadik világban (1950-es, 60-as évek), a kubai szocialista forradalom (1959), a forradalmi felkelés és kettőshatalom Párizsban.^ 968 nyara), Allende győzelme Chilében (1972), a „vörös szegfűs forradalom" Portugáliában (1974)…

Mindez nem vezetett semmire. De tényleg így állna a dolog? Vereségekről van szó, ki tagadná. De távolról sem semmiről. Ha­nem? Engedjenek meg egy történelmi párhuzamot. Hogy jutott el az emberiség a „civilizált" piacgazdaság diadalához? A XV-XVI. századi Itália nagy kísérlete, a reneszánsz, makulátlanul ra­gyog felénk a megszépítő távolságból, valójában azonban a legel­keseredettebb polgárháborúk időszaka volt, nemkülönben az ideológiai obskurantizmusé (az inkvizíció tombolása – ez is a re­neszánsz Itália), nem is beszélve arról, hogy végül a feudális rend kerekedett felül és tobzódott évszázadokig, egészen a Garibaldi­féle forradalmi felkelésig a XIX. században. Nem azt tanúsítja-e mindez, hogy a piac meg az individualizmus nem egyéb, mint egyes ideológusok romantikus képzelgése, amely ellentmond az emberi lét legalapvetőbb evidenciáinak? Ha a tiszteletre méltó tu­dós férfiú, Fukuyama, Brzezinskivel, Sachsszal és társaival egyetemben a XVII/XVIII. század fordulóján él, a feudális hierar­chiát és a rendiséget minden bizonnyal „a történelem végének" nyilvánítja, a piacot meg legfeljebb a feudalizmusba beépült fon­tos elemként kezeli, a legkisebb sejtelem nélkül arról, hogy az emberi történelem, a gazdasági fejlődés egy új korszakának előhírnökével van dolga.

Vajon nem lenne-e helyénvaló, ha mi, XX. század végi, XXI. század eleji tudósok, ezt a történelmi mércét véve alapul, száza­dunk szociális mozgalmaiban, a gazdasági élet globális társadalmasodási tendenciáiban végre nem csupán valamiféle új „beépí­tett elemeket" mutatnánk ki a klasszikus kapitalizmus épületében, hanem ezeket mint egy minőségileg új társadalmi-gazdasági va­lóság csíráit kezelnénk, amelynek keletkezési lehetősége mint vi­lágtörténelmi tendencia már jó ideje fennáll, és megmutatkozik mindazokban a szociális mozgalmakban, melyekről a fentiekben említést tettem?

Mi több, megmutatkozik mindenekelőtt a „posztklasszikus kapi­talizmus" fejlődési logikájában. Bátorkodom itt felállítani még egy hipotézist, nevezetesen megkísérlem kimutatni ennek a társadalmasodási folyamatnak, a „posztklasszikus" kapitalizmus ön­fejlődésének (s ezzel együtt ön-negációjának) lényegi fokozatait.

Az első lépés – az, amit hagyományosan imperializmusnak ne­veznek: a monopólium aláássa (de nem függeszti föl) a konkurenciát; a tervszerű irányítás (habár irracionális, bürokratikus formában) túllép a munkavégzők technológiailag meghatározott együttműkö­désén, és kiterjed mind a korporációkon belüli (olyan érdekszférákról van szó, amelyek kisebb országok egész nemzetgazdaságával mérhetők össze), mind a korporációk közötti viszonyokra; mind­eközben az állam egyfajta szupermonopólium és szuperbürokra­ta szerepét játssza. A XX. század 30-as éveire ez a modell globá­lis válságba jutott: kiderült ugyanis, hogy a gazdaság lokális bü­rokratikus irányítása nem ment meg az aránytalanságoktól, ellen­kezőleg, krónikussá teszi őket.

A második lépés – ennek nincs megállapodott megjelölése, de mindenesetre a piac egy új típusú ön-negációjának (és ezzel együtt ön-újraépítésének) fokozatos felismerődésével van kap­csolatban, nevezetesen a társult irányítású gazdaság elemeinek megjelenésével, a szociális védelem, a társadalmi partnerség növekvő térhódításával stb. Az eredmény a „Dél" gyarmati rend­szerének összeomlása és a „kétharmados társadalom", a jóléti társadalom győzelme „Északon". Azok az irracionális próbálko­zások, hogy a lakosságot a kapitalizmus feltételei között totális összműködésre kényszerítsék (fasizmus) – habár katasztrofális kö­vetkezmények árán – igen gyorsan kudarcot vallanak, A „kétharma­dos társadalom" a hetvenes évek végére aztán a stagfláció szaka­szába jut: a részleges és formális szociális igazságosság eltorlaszol­ja az utat a polgári gazdaság legfőbb pozitívuma, a magánvállalko­zás és a verseny előtt

A harmadik lépés – a neoliberalizmus – formálisan a magánvál­lalkozói szellem felidézésének égisze alatt megy végbe, ámde lé­nyegében sokkal alapvetőbb változásokhoz kötődik, nevezete­sen ahhoz a folyamathoz, melynek során az egyéni alkotó képes­ség (mely – ellentétben a „hagyományos" munkaerővel – nem idegenül el a szubjektumtól) fokozatosan a termelés egyik kulcs­elemévé válik. A korporatív-piaci gazdaságszerveződés körül­ményei között ez a folyamat beleütközik az elidegenült viszonyok uralmába, ami már most lehetővé teszi, hogy előre lássuk a kö­vetkező lépés megszületését, amely nevezetesen azzal lesz (és részben már van is) kapcsolatban, hogy megjelennek a munka formális és reális felszabadulásának elemei, felszámolódik a munka alávetettsége a tőkének.

Azt, hogy a társadalmi-gazdasági létmód eme új minősé­gének genezise mennyire általános logikát követ, paradox módon még a „létező szocializmus" tapasztalatai is alátá­masztják, ahol is a totalitárius-bürokratikus forma eltorzítot­ta (kezdettől felemássá tette) a gazdaság tervszerű Irányítá­sának, a társulásnak (önigazgatásnak) és a szociális véde­lemnek az elemeit, a munka felszabadításának csíráit (vö. „lelkesedés"), és ahol a szocializmus eme eltorzított elemei kusza összefonódottságban éltek az államkapitalizmus, az il­legális piac és a gazdaságon kívüli kényszerek viszonyaival.

Itt az ideje egy köztes következtetés levonásának: a XX. szá­zad megadta az embernek a társadalmi-gazdasági felszabadu­lás lehetőségét, de ez a felszabadulás ma még korántsem szük­ségszerű, s főképpen nem jelenvaló. Elégséges feltételei formá­lódnak (bár egyelőre több a tragikus veszteség, mint a vívmány – de hát minden kezdetnek, mely, mint tudjuk, nehéz, ez a sorsa) a múlt és jelen szociális mozgalmaiban, a „posztklasszikus kapita­lizmus" önnegációs és önfejlesztő folyamataiban, s a „létező szo­cializmus" válságának leküzdése során is (ha ez a folyamat netán a szocializmus legutolsó elemeinek pusztulásába torkollik is, fel­becsülhetetlen tapasztalatokkal vérteztél bennünket). Annál bo­nyolultabb és felelősségteljesebb (igen: felelősségteljesebb, hi­szen a tudomány felelős a társadalom előtt a következtetéseiért) a társadalom-gazdaságtani elmélet szerepe, amely elméletnek lehetősége van rá és kötelessége is, hogy egy új paradigmában felismerje, értelmezze és általánosítsa a társadalmi-gazdasági lét eme új minőségének kezdeményeit. Kötelessége, és meg is teheti. Megteheti?

3. Lehetséges-e a korábbi koncepciók szintézise?

Megteheti? A választ e kérdésre nagymértékben predeterminálja nemcsak az objektív tényezők megléte (igyekeztem megmutatni, hogy az új minőséget megtestesítő gazdasági lét ezen elemei, melyeknek az új közgazdaságtan tárgyává kell válnia, léteznek), hanem az is, hogy bizonyos mértékben magában a tudományban is megvannak ennek alapjai. Tehát akkor a nulláról kell kezde­nünk, vagy…

Hát persze hogy „vagy"; és itt nincs is semmi ámítás. A kérdés csak az, hogy közelebbről mi és miért éppen ez a valami válhat egy ilyen új paradigma alapjává?

Hagyományosan szintézisen azt szokás érteni, hogy (többé-kevésbé szervesen) egyesítünk bizonyos korábbi elméleteket a korábbi (és bizonyos mértékig a mai) társadalomról; ezek az el­méletek nevezetesen egy olyan piacgazdaságról szólnak, amely­ben jelen van a tőke, a bérmunka, a magántulajdon meg a „civil társadalom" számos egyéb attribútuma (a marxizmus ezek összességét nevezi kapitalizmusnak). Hazai tudományunk sajátos problémáját itt az képezi, hogy hogyan lehetne szintetizálni a klasszikus politikai gazdaságtan kritikus továbbfejlesztésén ala­puló marxizmust a modem liberalizmussal (amely a közgazda­ságtan egy másik vonalához kapcsolódik kritikus módon, neve­zetesen a határhaszon-elmélethez).

Azt kell mondanom, hogy az ilyen szintézis eleve terméketlen, csakis formális, mechanikus jellegű lehet. Érveim:

Ezek az irányzatok, bármennyire paradoxnak tűnjék is-ez, nem ugyanazt tanulmányozzák. A marxizmus a polgári termelési mód történelmileg fejlődő termelési viszonyait tekinti tárgyának; a li­beralizmus vagy, tágabb értelemben, az economics pedig azzal fog­lalkozik, hogy hogyan viselkednek az emberek a termelés folyama­tában, hogyan megy végbe egy forráskorlátos világban az anyagi ja­vak és szolgáltatások elosztása és elfogyasztása, vagy ahogyan a li­berális közgazdászok fogalmazni szokták, aza mód, ahogyan „meg­keressük a kenyerünket".

Ezek a tudományok módszerükben is különböznek: az elsőé a dialektikus logika, amely minden létezőt mint pusztulásra méltót, átme­netit, ellentmondást fog fel; a második a status quo-t írja le, és a je­lenvaló gazdasági rendet emeli az abszolút és csalhatatlan érték piedesztáljára.

Végül pedig, a marxizmus, amely szubjektív-kritikus oldalról kö­zelíti meg a gyakorlatot, forradalmi módon fogja is föl azt; a tudo­mány, ha a tömegméretű társadalmi alkotótevékenység ideológiájá­vá válik, képes a világ megváltoztatására – ebben az értelemben a marxizmus a társadalmi alkotóerők tudománya, ezen erők érdekei­nek felel meg, ezen erők számára érdekes; a liberalizmus ezzel szemben a voltaire-i Candide paradigmájából indul ki:„ez a világ a le­hetséges világok legjobbika", vagyis azon szubjektumok érdekeinek felel meg, akik (racionálisan felfogott érdekeik szempontjából) a le­hető legalkalmasabb módon kívánnak funkcionálni ebben a stabil vi­lágban.

Két ilyen tudomány szintézise, ahol is hol az egyikből ragadnak ki egyes elemeket hol a másikból, csak azt jelentheti, hogy lerombol­ják mindkettőnek már régóta készen álló, zárt egészet képező épü­letét.¹

Ami lehetséges, az az, hogy a közgazdaság-tudomány egy való­ban új paradigmájának (vagy legyünk engedékenyebbek: új para­digmáinak) fényében értelmezzük a kortárs tudományos iskolákat. Kérdés persze, hogy milyen irányban folyhat ez a kritikai feldolgo­zás.

Először is, ha kiinduló tételünk szerint nem a status quo képezi en­nek az új paradigmának alfáját és ómegáját..

Ha… Nos, ez a „ha" az egész eddigi és alábbi elemzés sarkkö­ve, nem véletlenül törekedtem megalapozni ennek a megközelí­tésnek a helyességét a közgazdaságelmélet szempontjából ál­talában, a mi hazai gazdaságtanunkra nézve pedig kétszeresen is, hiszen a mi társadalmunk nem egyéb, mint a jelenlegi világ­méretű átalakulások központi terepe…

És mégis, ha a társadalmi fejlődés új minőségének elemzését tűzzük magunk elé célul, akkor, ha akarjuk, ha nem, a társadalmi fo­lyamatok kutatásának korszerű dialektikus módszerét kell kiinduló­pontnak tekintenünk, nemkülönben e folyamatok lényegének meg­értését, tehát hogy voltaképpen mi is a tárgya az új társadalomgaz­dasági elméletnek. Ez a módszer és ez a tárgy, hála az olyan kuta­tóknak, mint Gramsci, Séve, Lukács, lljenkov, a Praxis folyóirat köre, Batyiscsev, Bibler, Ollman, Sartre, Camus és más tudósok, minősé­gileg különbözik a politikai gazdaságtan tárgyának és módszerének ama sztálini-szuszlovi verziójától, amelyet manapság kéjjel bírálnak a rendszerelvű-strukturális, funkcionális módszerek hívei.

Az új megközelítésnek, amely a német klasszikus filozófia, a marxizmus, az egzisztencializmus eredményeinek kritikus örö­köse, a következők a kulcselemei: az emberi társadalmi gyakor­lat szubjektív-alkotó, cselekvésközpontú felfogása, mint olyan folyamaté, mely evolutív és revolutív módon felszámolja az em­bernek a másik embertől, a munkától, a társadalmiságtól való el­idegenedését; a munka új minőségének (alkotó voltának) hangsúlyozása; az új típusú társadalmi viszonyok (mint szub­jektumok, személyes lények dialógusa, nem pedig gazdasági funkciók racionális hordozói közötti érintkezés) felmutatása; a társadalmi lét determináns voltának kidomborítása (mint-min­denekelőtt – a kultúra .termelési" színteréé, annak mindenoldalú, gazdag meghatározottságában, a know-how-tól az információn át a nevelésig, és az emberek közötti közlekedésig)…

Hogy mindez meglehetősen távol áll a közgazdaságtantól? Kétségtelen. De a gazdaságelmélet módszerének és tárgyának jellemzése nem tud nem érintkezni a filozófiával; ezenkívül egész fejtegetésünk lényege annak bemutatása volt, hogy a gazdaság­elmélet új paradigmáinak megkülönböztető jegyei a posztökono­mikus társadalom elemzésével függnek össze, a gazdaságtan és más társadalomtudományok integrációs tendenciájával, új minőségük, új egységük létrejöttével. Ez az egység persze később, a további fejlődéssel párhuzamosan, fokozatosan egy új divergenciának, sarjadásnak adja át a helyét, kibontakoztatva az új társadalomelméleti diszciplínák családfáját, hasonlóan ah­hoz a folyamathoz, ahogyan az ökonómia tudománya a polgári társadalom kialakulásának mértékében fokozatosan elkülönülő diszciplínák bonyolult komplexumává lett, háttérbe szorítva a fe­udalizmus korának társadalomtudományait.

Másodsorban, pontosan az új társadalomgazdasági paradigma tartalma kapcsolható össze a gazdaságtudomány önfejlődési folya­matának kritikus-történet megöröklésével. Nyomon kell követnünk annak a folyamatnak a logikáját, ahogyan a keynesianizmus és a szociáldemokrata koncepciók átveszik és tagadják az imperializmus korának „klasszikus" elméleteit; elemeznünk kell azon kritikák logi­káját amelyekkel elsőként léptek fel a liberalizmus új hullámának (mondjuk, a tulajdonjogok elméletének) hívei meg a neo-institucionalisták; át kell látnunk annak az éles ellentétnek a természetét, amely a közgazdaságelmélet eme „fő iránya" és a „baloldali" isko­lák között mutatkozik- a Római Klubra gondolok, a baloldali radi­kálisok politikai gazdaságtanára, a modern marxizmusra és égy sor más szocialisztikus elméletre; egyébként mindezen csatáro­zások logikáját véleményem szerint akkor deríthetjük fel igazán, ha észrevesszük, hogy a felek most „lövik be" magukat, keresik az új támadáspontot.

A neokeynesiánizmus (különösen baloldali áramlatai: Joan Ro­binson, Alec Nove) felismerte a gazdaság és a gazdaságirányítás szocializációjának nyilvánvaló szükségességét, de megtorpant, amikor beleütközött a bürokratikus kinövésekkel és a tevékeny­ség személyes indítékainak eróziójával kapcsolatos problémák­ba.

A tulajdonjogi elmélet miközben kifejlesztette a neoliberaliz­mus sajátlagos logikáját, mindazonáltal „fennakadt" az úgyneve­zett „tranzakciós jövedelmek" megértésének szükségességén (a súrlódás csökkentésére fordított ráfordításokhoz hasonlítják őket) amely jövedelmek ugyanis, megítélésük szerint, majd­hogynem a költségek nagyobb részét teszik ki a modern pia­con. Ezzel kapcsolatban az iskola valamiféle minőségileg új „kerék" feltalálásáról ábrándozik, amely megszabadítaná a modern piacot attól a kényszerűségtől, hogy az erőfeszítések­nek több mint felét a súrlódási erő leküzdésére kelljen fordíta­ni. De hát miben rejlik ennek a „keréknek" a titka? Vajon nem éppen az olyasfajta új, „poszt-piaci" kapcsolattípusban, az egyének (fogyasztók és gyártók) összműködésének olyan új formáiban-e, amelyek felé napjainkban – egyelőre kísérleti jel­leggel – a Nyugat nem-kereskedelmi vagy önigazgató struktúrái tapogatódznak?

A Római Klub teoretikusai és mások, akik nem kevésbé a tisz­tán gazdaságinak tűnő problémák globális humanitárius-ökoló­giai megközelítésű megoldásának elkötelezettjei (Teilhard de Chardintől Vernadszkijon át követőikig, a „nooszféra" elméleté­nek hívei), már régóta kiállnak amellett (méghozzá egyre meggyőzőbb érvekkel), hogy az emberiségnek, nemhogy fejlődése, de puszta túlélése érdekében, humanitárius (emberi) és ökológiai forradalomra van szüksége gazdasági viselkedése és gondolkodása terén, márpedig ez a forradalom annyit jelent, hogy a gazdaságnak a mind újabb javak termelésének erőlteté­séről át kell állnia a szabad és mindenoldalúan fejlődő ember kialakításának előtérbe helyezésére (egyébként ezek az iskolák azt is megmutatják, hogy ezt a fordulatot hogyan lehet és kell véghezvinni). Ugyanebben az irányban indultak el a posztindusztriális társadalom elméletének képviselői is (Aronnal az élükön, aki ezt a társadalmat gazdaság utáninak is nevezte)…

Szóval, az eltolódás attól az elemzéstől, amely a termelést, az el­osztást és mindenekfölött az anyagi javak cseréjét tekinti tárgyának egy olyan társadalom tekintetében, ahol a tőke, a föld és a munka a döntő faktor, tehát ez az átorientálódás egy olyan szféra felé, ahol a legfontosabb problémává az emberi elidegenedés leküzdése válik (hiszen az ember kreativitása ezentúl nem kevésbé, sőt esetleg még inkább jelentős tényező lesz, mint a pénz), nemkülönben olyan kérdések, mintáz új minőségű növekedés, a természethez va­ló viszony, meg az emberi közösség maradék „perifériájának" ke­zelése, ahol is jelenleg e közösség 3/4 része él (ezt figyelmen kí­vül hagyni csak egy civilizációs katasztrófa kockázatával lehet), azok az elemzések, melyek az „efemer", ámde egyre jelentősebb „tranzakciós jövedelmekre" vonatkoznak, márpedig ezek közvet­lenül tükrözik a gazdasági hatékonyságnak a társadalom szociális-institucionális felépítésétől való függését – nos, tehát, mindez és még egy sor más jelenség meglehetősen egyértelműen azt bi­zonyítja, hogy az egész világon folyik a kutatás az ökonómia (ne­tán a poszt-ökonómia) tudományának új minősége, új paradig­mája után.²

Most pedig jöjjön két adag üröm ebben a poszt-ökonómiai örömben. A cikk egyik kiinduló tézisének megismétlésével kez­dem: mindezek az új paradigma fellelésére irányuló kutatások a közgazdaság-tudomány perifériáján mozogtak, és ez a belátható jövőben sem lesz másként; ahhoz hasonlóan – hadd vigasztal­jam magunkat -, ahogyan a piacgazdaság elméletei is a XV-XVII. században a társadalomtudományok perifériáján leledztek (lévén ez utóbbiak akkoriban mindenekelőtt a rendi-vallási jel­legű problémákra orientáltak). De ez csak még fontosabbá teszi ma az ilyen irányú kutatást, annál is inkább, mivel a szociális idő a XXI. században összehasonlíthatatlanul gyorsabban folyik majd, mint félezer évvel ezelőtt.

A második adag üröm. A tájékozott olvasó, gondolom, hamar felismerte, hogy a szerző gondolatmenete nem áll távol a globális modern marxizmus tudományos kutatásainak alapirányultságá­tól, amely iskola maga is állandó kritikai dialógusban áll a fent em­lített egyéb áramlatokkal. Hogy hol itt az üröm? Nem nehéz kitalálni: jelenleg hazánkban bármely tudományos irány, amely ker­telés nélkül vállalja a marxizmussal való rokonságát, az eretnek­ség bűnébe esik, az eretnekekkel pedig tudvalévőleg az a te­endő, hogy bemázolják őket kátránnyal, aztán tollba hengergetik (már érzem is, ahogy ezt írom, hogyan fog égni a bőröm…).

De ez megint nem tréfa (ahogyan minden vicc csak részben az), hanem arról van szó, hogy nem fejezhetjük be ezt a témát anélkül, hogy választ adnánk rá: mi lesz ezek után éppenséggel és legfőképpen is a mi hazai közgazdasági elméletünkkel.

Elemzésemet azzal kezdtem, hogy kimutassam, mennyire használhatatlanok az economics elméleti posztulátumai a mi ha­zai problémáink elemzésére. Most az ellenkező állítással kell befejeznem: eljövendő létünk fölöttébb (ha nem is egyedül) való­színű forgatókönyve társadalmunk lassú sodródása az úgyne­vezett „nómenklatúra-kapitalizmus" medrében (ez nem egyéb, mint a modern piacgazdaság külsődleges majmolása a nómenklatúra gazdasági és politikai hatalmának fenntartása mellett, ennek minden következményével; más szóval egy függő, szupermonopolizált, informális maffiális-bürokratikus be­folyástól áthatott gazdaság, amely erősen emlékeztet az első vi­lágháborús vereség utáni Németországra, ideértve a helyzet fa­sizmussá fajulásának rémét is). Ilyen körülmények között a jobb­oldali liberális doktrínák közgazdasági államvallássá lépnek elő, és tanulmányozásuk, nemkülönben a körülöttük folyó hitvita, kö­telező, ám egyszersmind profitábilis foglalatossággá válik. Mi több, nem elhanyagolható mértékben befolyásolják is majd a gyakorlatot, ahhoz hasonlóan, ahogyan annak idején az egyik vagy a másik irányzat győzelme a politikai gazdaságtanban rend­szerint – legalább áttételesen – összefüggött az éppen soron lévő gaz­dasági reformmal.

Ami viszont a gyakorlatot kritikailag értelmező tudományt illeti, nekem úgy tűnik, hogy ez nálunk többé-kevésbé az egyetemes gazdasági világ élvonalába kerülhet, és ez el is várható tőle. Méghoz­zá, bármily paradox módon hangzik is, ez éppúgy vonatkozik azokra a tudósokra, akik őszintén szeretnék elősegíteni mihamarabbi visszaté­résüket „az igaz útra", „a világcivilizáció medrébe", mint azokra, akik kritikusan viszonyulnak ehhez a megkérdőjelezetten beállítódáshoz.

Hogy miért vonatkozik ezekre is, azokra is? Mindenekelőtt azért, mert hazánkban minden kritikusan vizsgálódó kutató rövid időn belül globális (tehát az egész emberi közösség sorsát érintő) kérdésekkel találja magát szembe: hol, miért és hogyan létezett az emberiség egynegyede kis híján az egész XX. század folya­mán, és, közelebbről, miben áll a poszt-„szocialista" országok je­lenlegi válságának lényege?

Ám ahhoz, hogy e kérdésekre választ találjunk, ki kell mozdulni a hagyományos makro- és mikrogazdasági gondolkodás kereteiből, lé­vén, hogy e válaszokhoz elengedhetetlen megfejteni a XX. század társadalmi-gazdasági fejlődésének (és forradalmainak) törvény­szerűségeit Éppen ez követeli meg a gazdaságelmélet új paradig­máját, amelynek kialakításával kapcsolatban a fentiekben vázol­tam egy lehetséges hipotézist. Ez az a tájékozódási irány, amely­ben hazai gazdaságtudományunk, leküzdve perifériális jellegét, az egyik kulcsszerepet játszhatja. Megvannak hozzá bizonyos előfelté­teleink.

Kellős közepén állunk egy instabil, mindent leromboló és min­den sztereotípiát meghazudtoló gazdasági gyakorlatnak. A mi országunk (országaink) tudósairól az itteni élet „lehánt" minden tekintélytiszteletet és axiómahűséget, és csak aki sohasem volt igazán sem hazájának polgára, sem tudós, képes arra, hogy ebben a helyzetben egyszerűen felcserélje az egyik ideologémakészletet egy másikra, vagy, ellenkezőleg, érin­tetlenül megőrizze a régi konstrukciókat. Ránk kevésbé ne­hezedik a különböző nyugati tudományos iskolák rámenős befo­lyása, nyitottabbak és kritikusabbak vagyunk (megint csak: azoknak a kivételével, akik… de minek mondjam el még egy­szer). Mi több, elég sokunk tudhat maga mögött némi félillegális tudományos tevékenységet, és ez az iskola, ha az alakoskodás kényszerével kellett is fizetnünk érte, mégis önállóságra, kritikus hozzáállásra és főleg jövőorientáltságra szoktatott bennünket Most pedig ez a jövő egyszerre csak itt áll a küszöbön.

(Ford: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 E tudományok befejezettsége természetesen nem annyit tesz, hogy nem ké­pesek a fejlődésre, de ahhoz, hogy ez megtörténjék, új, fejlődő objektumot kell találniuk maguknak tanulmányaik tárgyául… Egy házat be lehet fejezni, egy várost nem.

2 Ami a „létező szocializmus" korában uralkodó társadalmi-gazdasági elmélet eredményeit, illetve bajai (tragédiáit?) illeti, ez különálló és terjedelmes téma, amelyre egy másik tanulmányomban kívánok kitérni.

I.

Kevesen fogják fel a közvetlen gyakorlati, kortársi politikai tudat­ban, hogy mindaz, ami Kelet-Európában történt 1989-ben, miért következett be, s milyen következményekkel jár a kapitalista világ­gazdasági rendszerre nézve. Mi most a következményproblémák egyikével, „a szociáldemokrata évszázad vége" kérdésével fo­gunk foglalkozni. Történt ugyanis, hogy a kétpólusú világrend alapvető megszűnésével a nemzetközi szociáldemokrácia el­vesztette azt a lényegében 1917-tel kezdődött, majd Bad Godesberg-gel betetőződött „harmadik erő" szerepet, amelyet a polgári li­berális világ és a szovjet típusúnak nevezett szocializmus között oly sokáig sikeresen töltött be. Kevés kétséget hagynak maguk után a tények, hogy az uralkodó európai tendencia nem egy szociáldemokrata-szocialista Jövőt, hanem egy konzervatív Európát hoz magával, hacsak egy, a ma álláspontjáról aligha fel­tételezhető váratlan fordulat nem következik be.

A kiindulóponton szükséges megjegyeznünk, hogy a megválto­zott világhelyzet várható, hosszú távon érvényes következménye­it kevésbé vetik fel radikálisan ezen mozgalmon belül; inkább a külső kritikusok foglalkoznak a következményekkel. Ez azért van így, mert egyrészt a változásokból a szociáldemokrata mozgalom a volt kommunista pártok átalakulásával, legalábbis kiterjedését tekintve többet nyert, mint vesztett, másrészt mint harmadik erő maga is részese akart lenni a „létezett szocializmus" halotti torá­nak. Ilyen körülmények között kevesen figyeltek fel arra a té­nyezőre, hogy, legalábbis részlegesen, saját létalapjaik eltűnésé­nél lakmároztak. Csak annyit észleltek a számukra is kedvezőtlen változásokból, hogy mindenféle szocializmus eszméjére devalválóan hatott az 1989-91-es összeomlás. (Vő. pl. a „Szocia­lista Internacionálé elvi nyilatkozatával", Stockholm, 1989, június, in: Társadalmi Szemle 1990/1.), Azt azonban, hogy ezzel a világ­rendszer történéseinek objektív alapjai módosultak – meg­szűnt a szocializmus több szempontból pozitív mércéket je­lentő¹ kihívása, alig-alig vették tekintetbe. Pedig a szovjet „fenye­getés" elmúltával a burzsoázia könnyen felrúghatja a jóléti állami kompromisszumot. Kivételként álljanak itt Willy Buschak törté­nész sorai, aki úgy is, mint szociáldemokrata, foglalkozott az új helyzettel: „A kapitalizmus kritikája, legalábbis lényegi kritikája alábbhagyott. Mintha nem lett volna tömeges munkanélküliség a Szövetségi Köztársaságban, vagy az egész egyesült Németor­szágban, mintha nem lenne az Európai Közösségben 16 millió munkanélküli, mintha nem lenne szegénység, nem lenne lakáshi­ány, nem lenne környezetszennyeződés! Nagy nyomás neheze­dik a szakszervezetekre, hogy adjanak fel mindenféle utópiát, minden gondolatot, amely túlmutat a szociális piacgazdaságon. Nos, ez a nyomás csak nő."² Hogy ez a nyomás meddig nőhet, nehéz lenne megmondani. A neokonzervatív korszak ezt odáig fo­kozta (már 1989 előtt is), hogy a társadalomalakító reformok bár­miféle terve eleve mint etatista intervencionizmus jelenjék meg. A demokrácia szinonimájává teszik ezt az úgymond antitotalitárius axiómát, amivel eleve kizárják mindenféle baloldaliságnak még a lehetőségét is. Ha ezt a beállítást elfogadjuk, akkor már teljesen közömbös, hogy szocialista, szociáldemokrata vagy kommunista szándékú változtatásról lett légyen szó. A baloldaliság ab ovo tota­litárius-gyanús.³ Elérkezett az idő együttes likvidálásukra. A világ demokrácia-(totalitárius) diktatúra dichotómia szerinti láttatásával és kezelésével a berendezkedettek saját uralmukat védik…

A külső kritika legkönyörtelenebbül a harcos liberalizmus állás­pontjáról fogalmazódik meg. Sir Ralf Dahrendorf szociológusnál, az európai liberális értelmiség egyik vezető alakjánál úgy, mint a szociáldemokrata évszázad vége" (1979), mint a szociáldemokrá­cia történelmi kimerülése (Die Zeit 1992/14.). (Igaz, a szerző több mint 10 éve ismétlődően variálja téziseit a növekedés, az egyenlőség és az állam válságáról, arról, hogy a jövő a liberaliz­musé, s hogy a munka társadalmából kifogy a munka. Talán arra alapoz, hogy próféciája egyszer úgyis „bejön", illetőleg megen­gedhetetlenül negligálja a munka általános fogalma és különös formái közötti reális viszonyt. A japán származású amerikai kül­ügyi tisztviselőnél, Francis Fukuyamánál meg úgy, mint a „történe­lem végének" beköszöntése, amely a liberális demokráciákat fe­lülmúlhatatlan etalonként állította példaképül az emberiség szá­mára.

Vannak olyan levezetések is, amelyek árukapcsolással kötik össze fejtegetéseiket. Számukra a kezdet kis hibájának, a marxi kritikai társadalomelméletnek a teljes ellehetetlenülési folyamata mindaz, ami a kommunizmus bukásával mára végérvényessé vált, s a marxizmus terhétől csak fokozatosan megszabadult szo­ciáldemokráciára épp az a sors vár, mint előfutárára. A gazdasági hatékonyság a piac oldalán van, épp ezért minden történelmi alibi, ami ezt megpróbálta vagy megpróbálja kiiktatni, vagy akár csak zárójelbe tenni, nevezzék kommunizmusnak, szociáldemokráciá­nak, sztálinizmusnak, eurokommunizmusnak vagy szociális piac­gazdaságnak, ugyanott végzi: végzete előbb vagy utóbb eléri.⁴

Ennek a tipikusnak nevezhető okfejtésnek teljesen igaza lenne, ha a társadalomból hiányozna az ember. Amíg ez nincs így, addig az egyes emberek és az embercsoportok szükségletei, normái, érté­kei a társadalmi lét megszüntethetetlen konstituensei maradnak. Következésképpen a munkaerőpiac sem függetleníthető – az áru­gazdaságokban sem – a szubjektumok akaratlagos törekvéseitől. Ezért is van az, hogy a piaci hatékonyságot mérő haszon/költség mérleg hányadosa logikailag akkor lenne a legnagyobb, ha a ne­vező nulla felé konvergálna. Atörténelmi valóságban azonban nem az ingyenes rabszolgamunka volt a leghatékonyabb, hanem ép­pen ellenkezőleg: ez volt a legkevésbé termelékeny.

Ezzel homlokegyenest ellentétesen olyan értékelések is megfo­galmazódnak, amelyek a hagyományos szociáldemokrata alapér­tékek (szabadság, társadalmi igazságosság, szolidaritás) időtál­lóságát és a változó körülményekhez való alkalmazkodás ered­ményes és perspektivikus gyakorlatát illetve e két tény együttesét látják e mozgalom lényeges teljesítményének.⁵

II.

A józan szemlélet számára mindenesetre világos, hogy a politika­történetben viszonylag ritka „a minden vagy semmi" alternatívája, s különösen így van ez azon mozgalmak esetében, amelyek év­százados múltra tekinthetnek vissza. Körültekintően kell tehát el­járnunk ítéletalkotásukkor, nehogy ítélőerőnk vizsgázzék elégte­lenre, elhamarkodottan és tévesen emelkedve fel az általánoshoz – éppen a fent idézett külső kritika mintájára. Ezt elkerülendő, a különböző törvényszerűségek szerint változó jelenségek eltérő szintjeit kell vizsgálódásainknak felvetniük. Először meg kell néz­nünk a szociáldemokrácia tényszerű, mérhető teljesítményeit a politikai életvilágban 1945 után. Ezután szállhatunk fel a földről a teóriák emelkedettebb, de sokatmondó világába. És ha mindkét szintet bejártuk, csak akkor válaszolható meg a címben feltett kér­dés, ti. az, hogy vajon mit hoz majd a XXI. század e nagymúltú, si­keres, de valóban komoly nehézségekkel szembesülő mozgalom számára. Ugyanis nemcsak a harmadik erő pozíciójának eltűnése a nehézségek forrása, hanem legalább annyira az az elméleti űr, amelyet a jóléti állam gondviselő államkénti kritikája jelent, s ame­lyet a mozgalmon immáron belül is oly sokan osztanak, hogy az eredeti célkitűzésnek, a „szociális demokrácia"megvalósításának a revideálása is fellép, hol szociálliberális, hol liberális szocialista, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben. Ez utóbbi .reform­követelések" pedig már-már alig megkülönböztethetők a liberális demokrata pozícióktól. Legfeljebb a liberalizmus válfajaként, de semmiképpen sem sui generis szociáldemokrata identitással rendelkező képződményként értékelhetők. Nézzük meg tehát az identitásválság összetevőit, s azt, hogy merre találhatók az abból kivezető utak.

Ami az első szintet, a politikai sikeresség empirikusan mérhető szintjét illeti: igaz, hogy az "aranykor" elmúlt, de a szociáldemokra­ta pártok választási és kormányzati eredményeinek vizsgálata egyáltalán nem valószínűsít gyászos jövőt. Az általunk ismert leg­komplexebb mutatókkal W. Merkel analizálta a jelenséget 1945 és 1989 között.⁶

A sikeres és kis ingadozásokat mutató választási eredményekkel nem állnak teljesen összhangban a hatalomban való részesedést kifejező mutatók (a periodikus bontás szakaszainak összehason­lítása szempontjából). Ezeknél Merkel egy osztrák kutató, Anton Pelinka számításait ismerteti, aki az alábbi hat fokozati tényezőt állapította meg és pontozta 0-5-ig terjedően, hogy aztán átlagér­tékeket számíthasson a különböző periódusok tekintetében.

• 5 pontot ér: kizárólagos szocdem. kormányzás, parlamenti többség birtokában.
• 4 pontot: kizárólagos szocdem. kormány, parlamenti többség nélkül (tehát kisebbségi kabinettel),
• 3 pont: ha a szociáldemokrácia domináns partner a koalíciós kormányban,
• 2 pont: a szociáldemokrácia egyenértékű partner nagy koalíció­ban,
• 1 pont: a szociáldemokrácia kisebbségi partner koalíciós kor­mányban,
• 0 pont: az ellenzékbe szorult szociáldemokrácia helyzete, mindezt figyelembe véve az alábbi átlagokat kapjuk:

A táblázatból látható, hogy az 1980-89-es 1,7 pontértékű átlag né­mi visszaesést jelent az aranykornak számító 1974-69-es átfo­góbb időszaki átlaghoz képest. S ez a tendencia az elmúlt három évben, amelyet a táblázat már nem értékel, nem tört meg.

Az egész időszakot átfogó 45 éves szocdem átlag (1,5 pont) vi­szont jól mutatja, hogy a lehetséges 5 pont értékből főbb mint 2/3-ot nem szociáldemokrata politikai erők vittek el. Azaz, mivel a kom­munista és zöld pártok csak ritkán voltak hatalmi tényezők, a ha­gyományos értelemben vett politikai jobboldal, jobbközép és cent­rum pártok, tehát a polgári pártok uralták az adott időszakot. Félre­érthetetlen, hogy a kormányzati hatalom az empirikus átlag értel­mében is a tisztán polgári partok dominanciája jegyében telt el a 16 országban. Napjainkra pedig, amikor a francia Szocialista Párt olyan politikusai, mint Michel Rocard és Jacques Delors egy új centrumtömörülés szükségességét hirdetik meg a baloldali szoci­áldemokrácia helyén, akkor legalábbis jelzésértékű, hogy a Szo­cialista Internacionálé vezette mozgalmak új kihívás előtt állnak: identitásuk egésze vagy legalábbis annak lényeges elemei kerül­nek veszélybe.

Mégis azt gondoljuk, hogy a meggyőző választási és a korszak­ra jellemző kormányzati eredmények nem függetleníthetők az eti­kai szocializmus humanisztikus tendenciáitól; attól, hogy ez az irányzat valóban képes eredményesen motiválni a mozgalom mö­gött álló társadalmi csoportokat és a széles közvélemény jelentős részét. A valóság szaktudományos, gondolati feldolgozását azon­ban nem helyettesítheti az etikai szocializmus értékkészlete. Kö­vetkezésképpen a tudományosan fedezetlenül hagyott, vagy nem kielégítően analizált területekre is ki kell térnünk ahhoz, hogy vilá­gosan láthassuk az identitásválság okait.

III.

Sokan azonosítják – szerintünk megalapozatlanul – egyfajta el­méletellenes pragmatizmussal a szociáldemokráciát, sikereit is ennek tulajdonítva. Valójában sem a II. Internacionálé időszaká­ban (amikor a marxizmus meghatározó szerepet töltött be), sem a két világháború közötti időszakban nem maradt a mozgalom elméleti irányvonal nélkül, amiből gazdaságpolitikai koncepció kö­vetkezik. Adam Przeworski híres New Left Review-i tanulmányá­ban („Social Democracy as a Historical Phenomenon" 1980/7-8.) pontatlan, amikor a következőket írja: „Tény az, hogy a harmincas évekig a szociáldemokratáknak semmiféle saját gazdaságpoliti­kájuk nem volt. A baloldal gazdasági elmélete bírálta a kapitaliz­must, a szocializmus magasabbrendűségét hirdetve, ami a terme­lési eszközök államosítási programjához vezetett. Amikor e prog­ramot felfüggesztették – félre még nem rakták – nem maradt sem­milyen szocialista gazdaságpolitika. A szocialisták úgy viselked­tek, mint az összes többi párt: elosztási téren némileg választóik­nak kedveztek, ám teljes mértékben tiszteletben tartották az olyan aranyszabályokat, mint a kiegyensúlyozott költségvetés a defláci­ós válságellenes politika, az aranyalap stb. A tévedés annyiban je­lentős, hogy az utóbbi évtized állapotát – amikor is mindinkább egyfajta elméleti vákuum válik jellemzővé – visszavetíti azon időszakokra, amikor ez nem volt így. Ellenkezőleg: mint ezt „Szer­vezett kapitalizmus" (Mediant 1991.) című monográfiámban rész­letesen megvizsgáltam, Rudolf Hilferding ugyanazon korproblé­mákon ugyanazon irányban, de előbb dolgozott, ti. a húszas években („Probleme der Zeit" in: Die Gesellschaft 1924/1.), mint amit a világ keynesianizmusként ismert meg a „General Tneory" (1936) után, s amit a stockholmi iskola is alkalmazott, elmélyített. Akkor a gazdaság mély válságát, amit a krónikus túlkapacitások állapota jelenített meg, s amelyet a monopolista termelési viszo­nyokat a klasszikus egyensúlyelmélet jegyében kezelő liberális gazdaságpolitika képtelen volt megoldani, megoldotta a „tőke keynesiánus szociáldemokratizálása". A kezdetektől napjainkig volt tehát elméleti munka, ami vonzerőt jelentett és sikerekhez se­gített.

Ma éppen az a kérdés, hogy egyfelől milyen a válság termé­szete, másfelől válságban van-e az állami beavatkozás maga? Pontosabban szólva, melyik állami beavatkozás az, amelyik válságban van, hiszen az aranyra szabadon át nem váltható pénz esetében és a Nemzetközi Pénzügyi Rendszer fennállása mellett, amely szigorúan szabályozza a valutaátváltási arányokat, nehéz lenne azt gondolni, hogy a világgazdaság fejlett centrumor­szágait ma is a láthatatlan kéz szabályozza. Másként szólva, a tankönyvi egyensúlyelmélethez képest a mai monetarizmus is in­tervenciónak számít, mert igen jól láthatóak a láthatatlan kezek. Galbraith például három területet nevez meg a kéz láthatóságára „A konzervatív támadás"-ban: „A farmerek valamennyi ipari or­szágban államilag támogatott minimumárakkal helyettesítették a piacukat. […] Az OPEC félresöpörte az olajpiacot. De az OPEC-et nem tudják megrendszabályozni. A szakszervezetek nagy befo­lyással vannak saját bérköveteléseikre, és általában megszabják, milyen béreket kell fizetni. Viszont harcosan ellenállnak minden ellenük irányuló akciónak, (gy állt elő az a helyzet az Egyesült Ál­lamokban, hogy a szabadpiacot megsértő erők elleni gyakorlati lé­pések rendszerint azzal végződnek, hogy javaslatokat terjeszte­nek elő a minimumbérek leszállítására vagy megreformálására. A minimumbérek, vagyis a szegények összefogása elleni támadás szinte minden esetben biztonságos lépésnek bizonyul." Ha szak­tudományosán, mérhetően fogjuk fel a „piac" kissé sokat és sok­szor misztifikált kategóriáját, azaz a kereslet-kínálat hatásának érvényesüléseként, s nem keverjük össze azt a társadalmi tevé­kenységcsere színterével" – a közvetítés absztrakt mozzanatá­val (amely minden árutermelő gazdaságban működik, jóllehet a tulajdonviszonyok jellemzése nélkül semmitmondó)-, akkor Michal Kalecki méltán híres eljárása a mérvadó kutatói magatartás, aki hosszú távú gazdaságstatisztikai elemzéssel mutatta ki, hogy az USA-ban (1929-41 között) a kereslet mozgása által meghatá­rozott ártípus csak a nyersanyagok esetében érvényesült, míg a késztermékek (fogyasztási cikkek és beruházási javak) piacát a költségek determinálta ármozgás jellemezte.⁷ Egészében véve pedig az a helyzet, hogy immáron száz éve a tőkés gazdaságban a piaccal szembeni legnagyobb történelmi erő a piac édesgyermeke, a modern konszern és monopólium (Galbraith).

De ne vágjunk a dolgok elébe. Maradjunk meg egyelőre a szoci­áldemokráciánál. A háború utáni szocdem modell, a jóléti állam, széles körben utánzott, példaadó gyakorlattá vált a fejlett tőkésor­szágokban. A növekedéskorszakban pedig megfogalmazódtak azok a célkitűzések is, melyek a Welfare State alapzatán álltak, de nemcsak annak 1. és 2. funkcióját érintették, melyet parciálisan és módszereiben variálva a polgári pártok is akceptáltak,⁸ hanem túl­mentek azon. Így például Gunnar Adler-Karisson „funkcionális szocializmus" koncepciója (azonos című könyve 1967-ben jelent meg), amely szerint a magántulajdon intézményét, formáját érin­tetlenül lehet, sőt célszerű hagyni (a kisajátításnak túl nagy a poli­tikai kockázata és – a kártérítés következtében – túl magas gazda­sági ára lenne), hiszen a lényeg a tulajdon tényleges funkcióiban van. Ezért a szociáldemokraták, amikor törvényhozási úton a tu­lajdon funkcióit részben az államra, részben a szakszervezetekre és a dolgozó kollektívákra ruházzák át, valójában megvalósítják magát a szocializmust, mint „funkcionális szocializmust". A ma­gántulajdontól formálisan meg nem fosztott tőkés szerepe a gaz­daságban olyan, mint a svéd királyé az ország politikájában."⁹

Ez az álláspont, a gazdaság feletti társadalmi ellenőrzés állás­pontja – ne menjünk most bele részletesebb elemzésébe – akkor igazolódhatott volna maradéktalanul, ha Svédországban megva­lósul a szakszervezetek részvénytöbbség-felvásárlási ötlete, a meglévő makrogazdasági irányítási technikák kiegészítőjeként, a gazdaság feletti magánhatalom megtörése érdekében. De nem ez történt. A bérből élők pénzügyi alapítványainak részvényvásár­lási programja nem vált átütő erejűvé. A kollektív takarékosság kü­lönböző formáinak (nyugdíjalapítványok, dolgozói részvények, biztosítótársaságok) kialakítását a polgári pártok erősödő ellenál­lása kísérte az 1975-ös első R. Meidner-javaslattól kezdve. E ja­vaslat szerint a vállalatok adózandó nyereségének 20%-át a dol­gozók tulajdonában lévő alapítványok részvényének formájában átvennék és a vállalatok működő tőkéjeként kezelnék. A részvények nyereségének egy részét a dolgozók és a szakszervezetek oktatási, kutatási stb. céljaira használnák. A vállalatokon belül a szakszervezetek és a vállalat dolgozói gyakorolnák a részvények­kel járó tulajdonosi jogokat".¹⁰ Ehelyett, a tulajdon részleges szo­cializálását felvető elképzelés helyett az 1984-ben elfogadott tör­vény már csak kevéssé érintette a jóléti állam továbbfejlesztését. Inkább csak a tőkeképződés új formáját és a jövedelemmegoszlás némi módosítását hozta magával.

Kevesen tudjak, hogy még abban az országban is, ahol oly je­lentősek a szociális kompenzációk, s a szakszervezetek szolidáris bérpolitikája következtében sikerült elérni, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak a dolgozók (függetlenül az üzemek szektorális és jövedelmezőségi különbségeitől), milyen óriási egyenlőtlensé­gek vannak a népességen belül, a részvénytulajdonosi jogcímek megoszlása szerint. A szocdem kormány és a szakszervezeti tö­rekvések ellenére a svéd háztartások 0,2%-a kezében volt az összes részvények 46%-a és 2,6%-nak kezében a részvények 90%-a, míg a háztartások 90%-a nem rendelkezett részvényva­gyonnál. Ezen tényhelyzet miatt keletkezett tehát az említett kol­lektív alapítványi törekvés.¹¹ Ennek a szelídített módozata, a mun­kásalapok tervezetének negyedik variánsa öt decentralizált regio­nális alapot kívánt létrehozni. „Az alapok igazgatótanácsát a kor­mány nevezi ki, de az egyenként 9 tagú vezető testületekben több­ségben lesznek a szakszervezet képviselői. A tervezet hétéves kí­sérleti időszakot ír elő, ezalatt a profitelvonás és a béralap szerinti hozzájárulás kombinálásával évente több, mint kétmilliárd korona folyik be a kollektív alapokba. Ezek részvényeket vásárolnak a prosperáló vállalatokban. Egy-egy alap maximum 8százaiékos ré­szesedést szerezhet egy vállalatban, így a kollektív kezelésben levő tőke együttesen sem szerezheti meg a vállalati részvények ab­szolút többségét."(Kiemelés tőlem – Sz. P.)¹² Láthatóan ez a válto­zat már nem tervezte a termelőtőke tulajdonviszonyainak megrendítését. Mégis éles támadásoknak volt kitéve a munkaadói szövet­ségek és a polgári pártok részéről,¹³ Felvetődik a-kérdés, miért? Egyrészt úgy tűnik, a marxi elméletet, Kalecki és Kaldor makroprofit elméletét e században igazolandó, a polgárság nem akart bábki­rállyá válni a tulajdonhoz való nemtörődöm viszony jegyében – még Svédországban sem. Másrészt ezek a törekvések – igaz, az sem közömbös, hogy mérsékelt vagy radikális változatúak-e – lé­nyegesen mégiscsak a társadalmasítás felvetését jelentik. Nem a termelőeszközök állami tulajdonlása formájában, hanem alapít­ványok révén; s nem egy adott kapitalista gazdaság létező (ma­gán) tőkeállományáét, angolszász terminológiával szólva, nem a „capital stock"-ot, hanem a „flow of capital"-t, a tőkenövekményt érintik. Ez a törekvés a jövőbeli profitot célozza meg fokozatosan (a profitok részleges elvonásán és adóztatás útján), nem pedig a múltban felhalmozott tőkét akarja szocializálni. A szándék tehát a termelőeszközök társadalmi ellenőrzése. Kérdéses, hogy a kollektív tőkeképződés módozatai mennyire hatásosak e cél elérésé­ben. De kétség sem fér hozzá, hogy ezek a részleges és csírafor­mában realizálódó elképzelések is a polgári osztályok erőteljes el­lenállását váltották ki.

Hasonló a helyzet a participációs és együttdöntési törekvések­kel, melyek az elmúlt évtizedekben több elméleti újítással kecseg­tettek, mint amennyi megvalósult belőlük. Ami a szociális jogok szociáldemokrata erőfeszítéseit illeti, itt lehet a legtöbb ered­ményről beszámolni. Az új Európai Szociális Charta (1989) elfo­gadásával a szociáldemokrata álláspont de iure európai szinten lényegében győzedelmeskedett. Csakhogy (mint minden olyan reformmal, amely a maga elszigeteltségében nem érheti el a vál­tozások kritikus tömegét) ezzel is az történik, hogy még ellenfelei is kisajátítják, hogy de facto hatását elgyengíthessék.

Mindenesetre nem az elméletek hiánya jellemezte a hanyat­lás előtti csúcspont szociáldemokráciáját, hanem egy némi­képp megalapozatlan elméleti optimizmus, mellyel azután ra­dikálisan szakított a növekedéskorszak vége, a kibontakozó neokonzervatív ellenoffenzíva, a globális és a környezetvé­delmi problémák intenzifikálódása és végül a kelet-európai összeomlás.¹⁴

IV.

Ha elfogadjuk azt a helyzetértékelést, hogy az eddigi kísérletek a jelentós próbálkozások ellenére sem hoztak áttörést a jóléti állam 3. funkciója (a kapitalista univerzum határértékeinek kipuhatolása-átformálása) tekintetében, akkor két stratégiai út kínálkozik a mozgalom előtt. I. Abból a helyzetértékelésből kiindulva, mely szerint nemcsak a gazdaság, hanem az állami beavatkozás is vál­ságban van, s a válság oka nem maga a monetáris gazdaságpoli­tika, nem kínálkozik más kiút, mint a jóléti állam funkcióinak visszavétele, redukálása a neokonzervatív/liberális kritikák, a monetarizmus jegyében. Ezzel az orientációval a továbbiakban mi itt nem foglalkozunk. (Ezek átvezetnek a liberális gondolkodás axió­máihoz, melyek szempontjából a szociális demokrácia heteronóm követelmény.) II. Ha viszont elfogadjuk, hogy nem a jóléti állam alapjaival, hanem a kapitalista világgazdasági válsággal és a pol­gári társadalomban spontán módon bővítetten újratermelődő egyenlőtlenségek mértékének társadalmilag nem kívánatos kö­vetkezményeivel van baj, akkor egészen más stratégiai út kínálko­zik. Ne feledjük, Galbraith professzor kimutatta, hogy a jóléti állam elleni primitív és romantikus támadások mellett a valóságos prob­lémát az jelentette, hogy a gazdaság makroökonómiai irányítása sem tudott megbirkózni a munkanélküliséggel és az inflációval.¹⁵ Ha ezt a keynesianizmus objektív korlátjaként fogjuk fel, akkor már érthetővé válhat következő sejtésünk: A növekedéskorszak végét a polgári erők arra használhatták fel, hogy az őket mégiscsak ve­szélyeztető, a jóléti állam 3. funkcióját érintő kísérleteket úgy tün­tessék fel és leplezzék le, mintha kizárólag a baloldal élt volna és élne az állami beavatkozással. Valójában sokféle erő, sokféle cél érdekében és eszközzel avatkozik be a gazdaságba, úgy a vállalkozói érdekek, mint a munkaerő és a kormányzati bürok­ráciák részéről. Valószínű azonban, hogy a világgazdaság össztőkéjének zömével rendelkező multinacionális birodal­mak, a modern kor bárói ligáinak intervencióihoz képest az előzőek ténykedése szerény kezdőkre emlékeztet csupán. An­nak a látszatnak az elfogadtatása, hogy a baloldal az intervencionista, a polgári liberális és konzervatív erők pedig az antiintervencionista, a klasszikus piacot tiszteletben tartó magatartás hívei, haté­kony retorikának bizonyult nemcsak a jóléti állam ellen, hanem a kelet-európai, korai politikai szocializmusok megdöntésében is. Az ideológia, megváltoztatván a világállapotokat, anyagi erővé vált. Hogy ez megtörténhessen, abban nagy szerepet játszott a szociál­demokrácia bürokratikus etatizmusa és a korai „nyers, politikai szocializmusok" államának a társadalomtól való elidegenedése. A konzervatív erkölcsöt a klasszikus piacgazdasági retorikával egye­sítő győztesek (a neokonzervatívok) képesek voltak különbséget tenni a nyilvánosan kevéssé deklarált történelmi célok (tehát a két ellenfél egyidejű visszaszorítása) és saját kormányzati és világu­ralmi gyakorlatuk tényleges módszerei között. A szociáldemokrata, szocialista mozgalmak hosszú távú perspektívái pedig azon fog­nak múlni, hogy képesek és hajlandók lesznek-e tanulni e kettős vereségből, vagy győzelemnek fogva fel a vereséget, megmarad­nak azon elméleti és politikai alternatíváknál, amelyeknek jegyé­ben ezeket a vereségeket maguk is elszenvedték.

Valószínűsíthető, hogy afféle megoldások, mint a „környezetba­rát szociális demokrácia" új programja (SPD, 1989, berlini kong­resszus), lett légyen bármilyen fontos, nem elégséges válasz arra a kihívásra, amely a mozgalmat éri.

Valószínűsíthető, hogy azok a helyzetértelmezések, amelyek ab­ból indulnak ki, hogy az internacionalizálódó gazdaságra általá­ban nincsenek megfelelő politikai válaszok,¹⁶ fáziskésésben vannak: a multinacionális trösztök, a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap és a Világbank összehangolt tevékeny­sége megvalósítja a világgazdaság feletti azon ellenőrzést és uralmat amelyre a polgárságnak és az Északnak szüksége van a Déllel, és a munkatársadalommal szemben. Ehhez a sza­bályozás technikáját, hogy Joan Robinsonnal szóljunk, az „elfaj­zott keynesianizmus" biztosítja, nem pedig a piacgazdasági ver­seny „igazságossága".

Valószínűsíthető, hogy a jelenkori pluralista demokráciákkal szembeni azon kritikátlan magatartás, amelyet a szociálde­mokrácia tanúsít (lényegében befejezettnek tekintve az „elected democracy" elvre épülő, kötetlen mandátumos képviseleti demokráciát), egyre inadekvátabb magatartás lesz, ha komo­lyan veszi saját elvét, a politikai, gazdasági és társadalmi demok­rácia együttes megvalósítását abban a korban, amikor az Infor­matikai és kommunikációs forradalom soha nem látott le­hetőségeket teremt a közvetlen demokrácia gyakorlására és egyidejűleg megteremti a feltételeket a képviseleti elem tartal­mi kontrolljához, a visszahívhatósághoz. Enélkül Rousseau el­lenvetése az angol demokráciával szemben továbbra is érvényes marad, miszerint a négy évenként egyszer szabadon választó em­ber a választások közötti időszakban továbbra is szolga marad. Azaz a fejlődés kifejezetten kedvez a plebejus demokrata liberaliz­mus-kritika szabadságjogokat nem veszélyeztető lehetőségei gya­korlati kiaknázásának, attól függetlenül, hogy az államügyek a döntésekben való részvételi lehetőségek kiszélesedésétől önma­gukban nem egyszerűsödnek.

Valószínűsíthető, hogy ha a jóléti állammal (szociális jogállam) szembeni liberális támadások áttörnek, s egy jelzőtlen (nem-jóléti) jogállamhoz vezetnek, akkor nem előre, hanem hátrafelé fog men­ni amozgalom.¹⁷

Valószínűsíthető, hogy a centrumországok munkaerőszerkeze­tének posztindusztriális korában sem célszerű a szociáldemokrá­ciának a munkásokat és a különféle alkalmazotti-foglalkoztatási csoportokat, szakszervezeti erőket szembeállítani egymással, ha­nem tömörítenie kell/kellene őket. Kivéve persze azt az esetet, ha nem a munkatársadalom politikai képviseletét, hanem közép és felsőkáderek karrier-érdekeit szolgáló, úgynevezett centrumpárt­tá, egyszer s mindenkorra szavazatszedő gépezetté kívánnak lealacsonyodni. (Szerencsére nem egyedül állunk ez utóbbi megol­dást elutasító véleményünkkel.)¹⁸

A jövő éppen ezekben a valószínűségekben bennefoglalt alter­natívákon és a hozzájuk való elméleti és politikai magatartáson fog múlni. A válaszok nagyban befolyásolják majd, hogy a szociálde­mokrata mozgalom a demokratikus szocializmus felé kezdi-e meg hosszú menetelését, vagy pedig olyan széles liberális néppárttá válik, amelyik csak annyira fog emlékeztetni egykori önnönmagá­ra, a szociális demokrácia megvalósításának történelmi követel­ményét felvállaló mozgalomra, mint egy kőbalta a mai robottechni­kára. Ha „felül" elfogadja a neoklasszikus dogmákat magyará­zó elveknek a marxi, kalecki-i, keynes-i, galbraith-i megoldá­sokkal szemben; ha „középen" bejön a demokráciaeszmény liberális-elitista felfogása, s ha „alul" kiesik a munkatársada­lom mögüle, akkor semmi kétség sem maradhat a végered­ményt illetően. A mai konzervatív világban pedig sokaknak ép­pen ez a célja.

Jegyzetek

1 Igaz, a mércék relativizálhatók: a Világbank, amely sok mindenben köz­rehatott és közrehat a térség sorsának alakulásában, már azt prognoszti­zálja, hogy 2000-ig egyetlen kelet-európai ország sem fogja elérni az 1989-es életszínvonalát.

2 Ti. a szocializmus válsága, a sztálinista uralmi rendszer összeomlása utáni helyzetről beszél Buschak – Sz. P. Forrás: Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor) Politikatörténeti Intézet 1991. 126. o.

3 Elemzését lásd francia közegben Pierre-André Taguiefftől: „De l'anti-socialisme au national-racisme" in: Présente, 1988, Paris.

4 Jászay Antal: Kinek kell Marx? – Bentham és Mill épp elég jó: Holmi, 1992. szeptember.

5 Havas Péter: Vége van-e a szociáldemokrácia aranykorának? Népsza­badság-Világtükör 1992. VII. 12, vagy azonos szemlélettel: A szociálde­mokrácia ós a változó világ. Az út Berlinig. Társadalmi Szemle, 1993/2. 62-70.O.

6 Wolfgang Merkel (University of Heidelberg): After the Golden Age: In Social Democracy Doomed to Decline? Paper prepared forthe ICPS-Conference on Socialist Parties in Western Europe, Barcelona, October 8-9, 1990.

7 Költségek és árak in: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok 1933-1970. KJK 1980. 85-107. old. Fordította dr. Balogh András.

8 Tehát 1: az ipari társadalommal és az urbanizációs folyamattal együttjáró károk materiális kompenzálását, 2: társadalomstabilizáló, legitimáló sze­rep állami felvállalását, Lásd: Szamuely László: A jóléti állam ma. Magvető, Gyorsuló idő, 1985.

9 Forrás: A szociáldemokrácia és a modern tőkés gazdaság. A TTI. kiadvá­nya (Szerk.: Bod Péter Ákos és G.Márkus György.) Budapest 1985. 29. o.

10 Gáti Tamás: A kollektív takarékosság érve és gyakorlata Svédország és Finnország gazdasági életében. Kézirat. 49. o.

11 Lásd: Gáti T. i.m. 47-48. o.

12 Nyilas Mihály: A svéd reformista munkásmozgalom fejlődési koncepci­ójának változása a hetvenes években. TTK 84/4. 599. o.

13 „1983 október 4-én több tízezer vállalkozó vonult fel Stockholm utcáin a munkásalapok bevezetése ellen tiltakozva… a Svéd Munkáltatók Szövet­sége 'Október 4. Bizottságot' állított fel. A nagyvállalatok azzal fenyegették a kormányt, hogy külföldre menekítik a tőkéjüket, ha bevezetik a munkás­alapokat." (Kiemelés tőlem – Sz. P.) Lásd: Nyilas kitűnő tanulmányában, 600. o.

14 További jó példa lehet a tehetséges SPD-teoretikus, Péter Glotz „társa­dalmilag vezérelt innováció" koncepciójának (1984) aktualitásvesztése napjainkra. Lásd: a TTI 1985-ös kiadványában, 117-125. o.

15 J. K. Galbraith: A konzervatív támadás. Világosság, 1981/10.

16 ….miközben a gazdaság radikálisan internacionalizálódott, a politika hiába próbált kitörni a nemzetállam szűk keretei közül"- írja Glotz a Die Ze­it-ben. 1992. 17. szám, 14. o.

17 Blandine Barret-Kriegel a problémát világosan exponálta anélkül ,hogy a mi megoldásunkat követné. Lásd: État de Droit. État-Providence. In: Les chemins de l'Bat. Calmann-Lévy (1986. 266.0.).

18 Az a stratégia, hogy a Munkáspárt inkább centrista, s ne radikális po­litikát folytasson, természetesen tetszett azoknak a kommentátoroknak, akik szomorúan látták reményeik elillanását a régi Szociáldemokrata Párt (1981-es SDP)-kísérlet végével, miközben nem tudták megemészteni a Thatcher-féle szélsőséges megoldásokat. Neil Kinnockkal az a probléma, hogy ő nemcsak saját politikáját változtatta meg, hanem magát a Munkás­pártot is egy, a régebbi SDP-re emlékeztető szociáldemokrata párttá vál­toztatta, amelytől ma alig különböztethető meg. Sajnálatos módon ez a stratégia egyetlen választásra összpontosító. Hiszen mi történik majd, ha nem a Munkáspárt győz a következő választáson? Ebben az esetben a Kinnock körül állók minden bizonnyal a baloldaliakat fogják bírálni ezért, s vagy ugyanúgy elhagyják a politikai porondot, mint a régi SDP vezérek, vagy olyan szövetségesek után néznek, mint Paddy Ashdown (a Liberális Párt mostani vezére). Mindezen alapon úgy tűnik… hogy a centrumpártok­nak nincs se morálja, se története."- írja Hugh Macpherson, a Tribüné poli­tikai rovatvezetője. Évkönyv, PTI, 1991.103.O. (Szerk.: Harsányil., Jemnitz J., Székely G., Politikatörténeti Intézet.)

Előttem a világtörténelem három legnagyobb forradalmáról írott há­rom könyv: az első a XVIII. század végi amerikai forradalomról szól (T. Jefferson: Önéletrajz. Feljegyzések Virginia államból), a másik az 1789-94-es nagy francia forradalomról (T. Carlyle: A francia for­radalom története)¹ , a harmadik pedig az orosz forradalom törté­netét fogja át februártól októberig (N. Szuhanov: Feljegyzések a forradalomról [Zapiszki o revoljucii], 1-3. köt., Moszkva, Politiz-dat.1991). Az elsőt maga a forradalom egyik vezére írta, a harmadi­kat a közvetlenül részt vevő szemtanú, a középsőt pedig egy nem mindennapi irodalmi vénával megáldott történészfilozófus. így hát mind a három könyv kétségtelenül rászolgálna arra is, hogy külön-külön részletesen elemezzék. De ha párhuzamosan olvassuk őket, akkor lehetővé válik, hogy felismerjük az események közös erővo­nalait, a folyamatok általános logikáját és kritikus pontjait.

Különös érdeklődésre tarthatnak számot részünkről e könyvek ezenkívül azért is, mert, ahogyan állítják, mi magunk is éppen forra­dalmi változást hajtunk végre, amikor is átalakulóban vagyunk egy furcsa szocializmusból a közönséges, normális kapitalizmusba. És hát, következésképpen, okulhatunk egy kissé a múlt példáin. Ámbá­tor Hegel mintha valami olyasmit mondott volna, hogy a történelem leckéiből – ahogy ugyanez a történelem bizonyítja – még senkinek sem sikerült igazán tanulnia.

Óhatatlanul erre gondol az ember, amikor Thomas Jeffersonnak, ennek a jelentós gondolkodónak, a demokrácia ideológusának az önéletírását olvassa, aki egyszersmind a híres Függetlenségi Nyilat­kozat szerzője (e dokumentum teljes egészében szerepel a könyv­ben) – azé a deklarációé, amely lényegében az összes azóta napvi­lágot látott emberjogi nyilatkozat ősének tekinthető. Jefferson olyan eszményeket vall magáénak, amelyekre, úgy tűnik, kortársaink csak legyinteni tudnának. Például, a felvilágosodás híve lévén, őszintén úgy látja, hogy a bajok gyökere az egyenlőtlenség és a tulajdon hatalma. Élesen, és nem kevésbé a napjainkban elavultnak számító felvilágosító hagyomány szellemében bírálja a hivatalos vallást, mint­hogy az „valójában a gazdagok vallása volt". S ez az államelnök – a harmadik az Egyesült Államok történetében – valóban sok mindent tett a gazdagok hatalmának korlátozására, a nép ellenőrzésének ki­terjesztésére ténykedéseik fölé. Valószínűleg nem véletlenül poroso­dik hát nálunk a könyvesboltok polcain „az amerikai demokrácia aty­jának" fő műveit oroszul először közvetítő kiadvány. Ugyan ki olvasna manapság, amikor mindenki a thatcherizmusról meg a reaganomics-ról értekezik, egy forradalmárt, aki ráadásul még demokrata is?

Másfelől viszont vitathatatlan, hogy az amerikai forradalom vetette meg az úgynevezett modern „civilizált társadalom" alapjait. Az is két­ségtelen, hogy Amerika máig is büszke a forradalmára, és az egykori vezetők szobrait senki sem kívánja ledönteni alapzatukról. No, és a mi szabadságkedvelő kortársaink is elismeréssel emelik meg kalap­jukat Az emberi jogok nyilatkozata előtt. Lehet, hogy azért, mert nem is olvasták, vagy nem fogták fel a lényegét?

Emlékszem, ismerőseim mily nagy lelkesedéssel idézgették Jefferson szavait: minden embernek joga van „a boldogságra töreked­ni". Valószínűleg nem tudták, hogy a .Nyilatkozat" szerzője Locke for­muláját vette itt át („életet, szabadságot és tulajdont!"), csakhogy a „tulajdont" felcserélte benne a „boldogságra való törekvéssel". Jefferson – képzeljék csak – még nem azonosította a tulajdonnélkülit a lumpennel. És a szegényeknek abban a vágyában, hogy megszaba­duljanak a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól" az ember törvényes jogát látta. Ha pedig a gazadagok és rangosak nem haj­landók megegyezésre, akkor a nép szent joga, hogy „levesse magá­ról kegyetlenül sarkantyúzó lovasait". Bizony, ez szó szerint így áll a Nyilatkozatban: „az ilyen kormányt megdönteni a nép joga és köte­lessége".

Óvatosságra int továbbá e forradalmi eszmének nemcsak a megfogalmazása, hanem gyakorlati kivitelezése is, amely nem tor­pant meg az erőszakos eszközök alkalmazása előtt: akkoriban még az Angliával vívott tízéves hadakozás sem vetett véget a for­radalmi háborúknak Amerikában. Jefferson mint a négerek egyen­jogúsításának radikális harcosa, aki számára gyűlöletes volt, hogy „a piacon embereket adnak és vesznek", az emberiség történeté­nek egyik legelkeseredettebb polgárháborúját hagyta a XIX. szá­zadra, az amerikai Észak és Dél háborúját.

És mégis, Amerikának nagyobb szerencséje volt, mint, például, Franciaországnak, nem is szólva Oroszországról. Az amerikai forra­dalmat Guizot – a franciával szemben – a „legsikeresebbnek" és a „legtörvényesebbnek" nevezte. Jefferson élő tanúja volt a népfelke­léstől lángokba borult Franciaország tragikus eseményeinek – beszél is róluk az Önéletírásban, óva intve a népeket és politikusokat attól, hogy ilyesmi a jövőben valaha is megismétlődhessék. Az egymással harcoló erők kibékíthetetlensége, kompromisszumképtelensége ká­oszhoz vezetett, amely utóbbi viszont lehetővé tette, hogy egy „hábo­rús kalandor" ragadhassa magához a hatalmat – írja az amerikai de­mokrata. Napóleon, aki lábbal tiporta az emberi jogokat, „szörnyű bűnök" útjára térítette az országot, amelyek „a világ minden népét demoralizálták, és millió és millió életet követeltek és fognak is még követelni". Sokkal jobb sors várt volna Franciaországra, ha a konflik­tus békekötéssel végződik, és alkotmányos monarchia jön létre.

Vajon a Nyilatkozat szerzője nem a későbbi liberális eszmék felé tendál-e, amikor a francia forradalmat elemzi? Hiszen az, amit az orosz liberális burzsoázia képviselői 1917-ben hangoztattak, szinte egyenes és közvetlen folytatása volt a társadalmi megegyezés jeffersoni eszméjének: „Mi nem forradalmi úton közeledtünk a hatalom­hoz. Ezt az utat elvetettük, ez nem a mi utunk volt…"

A Feljegyzések a forradalomról szerzője, Szuhanov, több mint ma­ró gúnnyal kommentálja az orosz burzsoázia „Progresszív Blokkjá­nak" ezt az imént idézett kijelentését. Ebben – írja Szuhanov – „kife­jeződött egész hazai liberalizmusunk lényege, a rókafarok ós a far­kasfogak, a gyávaság, az ernyedtség és a reakciós beállítódás". Ebből a megfogalmazásból olyan átható és lesújtó megvetés árad, hogy úgy tűnik, mintha nem is Szuhanov, a gorkiji „Új Élet" vezető publicistája írta volna, hanem maga Lenin. Vajon nem éppen azzal a türelmetlenséggel állunk-e itt szemben, melytől annyira tartott Jeffer­son, és amely csak igazolhatatlan ós szörnyű következményekhez vezethet?

A gazdag, befolyásos, földi javakban bővelkedő liberális szeret a humanizmusról, az együttérzésről értekezni – emlékezzenek csak Dosztojevszkij Cudar históriájá-nak tábornokára. Még arra is képes, hogy jótékonykodjék és demokratikus gesztusokat tegyen. De ami­kor az alsóbb néposztályok kinyilvánítják jogukat az emberi életre, a boldogságra, amikor ténylegesen meg kellene osztani velük az előjogokat, akkor a liberális már nem tudja leplezni felháboro­dásba torkolló Ingerültségét. Ugyan mire képes ez a lumpenfajzat!? Amikor hatalmat kapott, azonnal végrehajtotta azt a hallatlan gaztettet, amelyet francia forradalomnak neveznek. Így, vagy körül­belül így látta a dolgokat az orosz liberális burzsoázia Február előes­téjén,

Ezen a ponton jelenik meg az az első pillantásra szinte észrevehe­tetlen különbség, az a kis rés, amely a liberális burzsoáziát elválaszt­ja a Jeffersonok, Carlyle-ek, Szuhanovok világától. Ez a rés, amely a reális társadalmi gyakorlatban aztán szakadékká szélesedik.

Egynémely liberális ítélkező például sokat és ékesszólóan érteke­zik a jogállam szükségességéről, természeteses-mélyen hallgatva eközben a saját gyakorlati ténykedéséről. Jefferson viszont tolsztoji élességgel és egyenességgel beszél „a bírák megvesztegethetősé­géről és a gazdagok iránti részrehajlásáról". Kiélezi, nem pedig elke­ni a kérdést: vagy úgy lesz, hogy a hatalomgyakorlók ténylegesen kompromisszumot kötnek az alsóbb osztályokkal, valóban magukkal egyenlőnek tekintik őket, önként lemondanak igazságtalan előjogaik­ról – vagy pedig az a helyzet, mint a forradalom előtti Franciaország­ban: a liberális frázisokat valójában csak azért hangoztatják, hogy ezzel leplezzék „a hatalommal való gyalázatos visszaélést, mely sár­ba tiporja az embereket".

AXVIII. század végére a francia királyi hatalom számára világossá vált a reformok elkerülhetetlensége. Ami az alsóbb néposztályokat il­leti, „az elnyomottak körében általánossá lett az az érzés, hogy még Törökországban is jobb lenne élni" – írja Cariyle. Vagy egyáltalán nem élni. És egyszer csak egy, az udvarban befolyásos reformer ar­ra a gondolatra jut, hogy „Franciaországban békés úton forradalmat kellene végrehajtani". Először támogatásra talál a királynál, de később nyugállományba helyezik, és kegyvesztetté válik. Miért? Hát, csak azért, mert Turgot nem a nép rászedésének valamely új formá­jára gondolt, hanem valóságos kompromisszumra az alsó ós felső osztályok között. Egy ilyen kiegyezés egyebek között azt is feltételez­te, hogy a „papság, a nemesség és még a parlament tagjai is adót fognak fizetni, miként a többi egyszerű ember!". És sok más előjogot is megnyirbálnak vagy megszüntetnek – többek között a gazdag pol­gárság privilégiumait, amely osztály a királyi bürokrácia és a részrehaj­ló bíráskodás védőszárnyai alatt monopolhelyzetet élvezett a piacon.

Amerikában az olyan embereknek, mint Jefferson, Washington, Lincoln – a francia reformerektől eltérően – valóságos hatalma volt, mi­vel a forradalom által felemelt, meglehetősen szervezett nép állt mögöt­tük, nem pedig a liberálisok által megszédített tömeg, amely új cézárra vágyik. És Jefferson tudta: a reális kiegyezés politikája csakis akkor lehet sikeres, ha a nép elsajátítja az önigazgatás funkcióit. Csak az állam irányításában valóságosan résztvevő nép segítségével zaboláz­ható meg a burzsoázia étvágya, vethetők ellenőrzés alá a gazdag tulaj­donosok. Hiszen – mutatta ki Jefferson – egyes gyarmatok gazdasági el­maradottságának éppen az volt az egyik oka, hogy ott a tulajdonosok ellenőrzés nélkül gyakorolhatták hatalmukat, amely így nem a tör­vényen, hanem a cinkos kapcsolatokon alapult. És Amerika – a nép és a demokratikus vezetők akaratának megfelelően – hétmérföldes léptekkel indult el a civilizáció útján.

Franciaországban ellenben az uralkodó rendek – minthogy ezt nem is akarták, nem is tudták – nem hallgattak az idősebb Mirabeau figyelmeztetésére: „az a kormány, amelyik szembekötősdit játszik, és botladozás közben túl messzire megy el, általános hatalmi válsággal végzi". De a kormány a tudatlan nép félrevezetésével próbálkozott, az obskurantizmust növelte, ahelyett, hogy a nép fölvilágosodását segítette volna elő, mégpedig nemcsak tudatilag, hanem megszaba­dítván ót a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól", a képmu­tató bíráskodás tirannikus uralmától, a mérhetetlenül elhájasodott, „hiú és amorális" (Jefferson) papságtól, a könyörtelen uzsorásoktól. És az ország feltartóztathatatlanul, elképzelhetetlen gyorsasággal süllyedt a káosz, a hatalmi vákuum, a feudális pangás mocsarába…

Mi várható még egy olyan hatalomtól, amely kiegyezést ígért a rendek között, de valójában csak az arisztokrácia és a gazdagok ér­dekein őrködött, miközben megalázta és dezorientálta az alsóbb osztályokat? Minden idők tirannusai és okos, cinikus tanácsadóik meg vannak győződve arról, hogy az úgynevezett nép nem egyéb, mint agyalmány. Hiszen az okos ember csak abból ítél, ami adva van, amit tapasztal. A realista politika tapasztalata pedig arra tanít, hogy a csőcselékkel bánni korbács meg cukros kenyér dolga. így gondolta az az orosz liberális burzsoázia is, amely egész kellemesen beren­dezkedett a feketeszázas bürokrácia, a csendőrség meg az egyház védőszárnyai alatt, ha morgolódott is a hivatalok packázásai miatt. Ám a korbács és a cukros kenyér politikája, a nép lezüllesztésének, a pogromok kiprovokálásának politikája (hiszen jobb egy irányítható felkelés, mint egy forradalom!) – mindez váratlan következményekre vezetett Oroszországban. Hasonlóan a XVIII. századi Franciaor­szághoz, a helyi, a provokátorok céljait szolgáló felkelések helyett megjelent a forradalom. A tegnapi obskúrus tömeg mára, mintegy va­rázsütésre, néppé állt össze, készen az önfeláldozásra a többiek, az egész ország megmentése érdekében. Pétervár – írja Szuhanov – már február első napjaiban „az öntevékenység csodáit mutatta tel", az alsó osztályok ismét életet és rendet teremtettek a városban, mi­közben a titkosrendőrség, a rendőrség, a csendőrök, a házmesterek „csetepatékat és anarchiát" provokáltak.

Amit Szuhanov február első napjairól elbeszél, az valóságos cso­da, márpedig a modern ember, még ha kacérkodik is a vallással, nem hisz a csodákban. Talán ezért történt, hogy Szolzsenyicin, aki természetesen ismeri Szuhanov Feljegyzései-t, nem neki hitt, hanem azoknak, akik a csendőrség és a titkosrendőrség szemével látták az orosz forradalmat?

Thomas Carlyle úgy beszél a francia forradalom eseményeiről, mint amelyekben a Szentlélek szállt le a földre, és szavai néhol már-már bibliai emelkedettségűek: „Ne féljetek a sans-culotte-izmustól, fogjátok fel, hogy valójában nemcsak elkerülhetetlen, baljós befeje­zést jelent, hanem sok mindennek csodálatos kezdetét is – hirdeti. – És még valamit fel kell ismernünk: ez is Istentől való – hiszen nem történt-e meg már annyiszor? Ősidőktől fogva, ahogyan az írás mondja, az Ö útjai a dolgok mélységes mélyébe vezetnek: és most is, mint a világ kezdetén, az Ő irtóztató és gyönyörűséges haragja zeng ott a lángoszlopban…"

Az a historiozófiai koncepció, miszerint a francia forradalomban az öntörvényű világ-ész autogenezise nyilvánult meg, óriási hatást gya­korolt a társadalmi tudatra. Mint mondják, Dickens úgy hordozta ma­gával mindenhová Carlyle könyvét, ahogyan más a Bibliát szokta, J. S. Mill pedig zseniális műalkotásnak nevezte. Pedig Carlyle nem ta­kargatta sem a francia arisztokrácia elleni úgynevezett „szeptemberi gyilkosságok" tényét, sem a sarokba szorított és felbőszült nép által elkövetett más, szörnyű atrocitásokat. így kellett megfizetniük a „gaz­dagság arisztokratáinak" azért, hogy embertársaikat szánalmas, alá­zatos férgekké degradálták, hogy a sans-culotte-okat (akik vagyonta­lanok voltak ugyan, de munkájukból éltek, és akiken a privilegizált rendek élősködtek) aljas módon a lumpenréteggel egy szintre he­lyezték. Hát akkor most mit panaszkodtok, miért átkozzátok a lumpenszagú lázadás sötét foltjait a népforradalom tiszta homlokán – hi­szen csak a saját tetteitek gyümölcseit aratjátok le…

Míg Franciaországban a véres belharcok morális felelőssége az arisztokráciát terheli, amely „türelmetlen mindennel szemben, ami el­lentmond hedonista vágyainak" (Jefferson jellemzi így a királynőt), Oroszországban némileg más volt a helyzet. A polgárháborúért – Szuhanov véleménye szerint – a cári udvarral, a nemességgel ós a burzsoáziával együtt az orosz demokrácia is felelős. Ez a demokrá­cia ugyanis – sajnálatos módon"- nem Jefferson útját követte, hanem azokét a francia királyi tanácsadókét, akik Franciaországot a sans-culotte-tűzvész poklába taszították.

A Tanácsok vezetősége körülbelül így okoskodott: ha nálunk pol­gári forradalom folyik, akkor most a burzsoázia érdekeit kell védeni. Elfelejtették a múlt polgári-demokratikus forradalmainak legfőbb ta­nulságát: a privilegizált burzsoázia, a plutokrácia mindig a reakció ol­dalán áll. Minthogy hallgatólagos szövetséget kötöttek a plutokráciával, így vagy úgy az ő érdekeit kellett képviselniük, és át kellett venni­ük a politikai harcnak azokat a fogásait és szabályait, amelyek az oligarchikus rezsimekre jellemzőek, nem pedig a demokratikus rend­szerekre. Miután megszerezte a „néma tömegek bizalmát és támo­gatását", a Tanács vezetősége az éles elméjű és puritán Csernov, a nemes lelkű Cereteli, a szilárd jellemű és biztos ítéletű Dan személyé­ben „magához ragadta a hatalmat" – így Szuhanov -, és „a színfalak mögötti manipulációval likvidálta az ellenzéket, vagyis mindenkit, aki útját állhatta a plutokrácia ellenőrizhetetlen hatalmának. És csak cso­dálkozni lehetett – folytatja Szuhanov – „milyen határozottan, durván és kérlelhetetlenül követték őket ezen az úton egynémely Tanács-ve­zetőink".

P. Miljukov nem riadt vissza sem a csalástól, sem a közönséges hamisítástól, amikor meg kellett szerveznie a számára kedvező „közvéleményt". E „reformer" kívánságait félszavakból is megértet­ték. „A leglojálisabb és legdemokratikusabb firkászok előtt, akik per­sze kétségkívül buzgón őrködtek azon, hogy a demokrácia magasz­tos dicsfénye töretlenül fennen ragyogjon – ahogyan Szuhanov szarkasztikusan jellemzi őket -, megnyílt a nyelvi lelemény korlát­lan szabadsága. És rá is vetették magukat Leninre, zabolátlanul, lankadatlanul, minden szégyen nélkül."

A bolsevizmus elleni ideológiai kampány teljes sikerre vezetett. Ennél többet kívánni sem lehetett volna. Hadirokkantak vonultak Pé­tervár utcáin „Le Leninnel!" jelszavakkal, a balti tengeri flotta matró­zai, a moszkvai katonatanács, a pityeri gyárak munkásai követelték: „Vissza Leninnel Németországba!" De a mi demokratáink diadala pirruszi győzelemnek bizonyult. 1924-ben Viktor Csernov – már az emigrációban – keljfeljancsinak titulálta Lenint, rádöbbenvén, hogy ez a már látszólag véglegesen tönkrezúzott és porba sújtott bolsevik­vezér egyszer csak mindenki meglepetésére feltámadt a nemlétből, és új erőre kapott.

Mindez nem csupán Leninnek – ennek a „monumentális forradalmi tényezőnek", ahogy Szuhanov jellemzi – a személyes tulajdonságain alapult. Sajnálatos módon Lenin végső sikeréhez maguk a demokra­ták járultak hozzá értetlenségükkel, meg azzal, hogy a plutokratákkal alkottak egy tömböt – mutat rá a Feljegyzések szerzője, művének nem egy helyén, Vezetőségük nem fogta föl, hogy a balszárnynak rá­galmak és csalások útján végbevitt felszámolása a legsötétebb erőket és ösztönöket kavarta föl a társadalom mélyéből, és hogy ez „a feketeszázas banda nagy, túlságosan is nagy sikeréhez vezetett". Na, de akkor ne is tessék panaszkodni, ha néhány pillanat múlva Kerenszkij helyett Kornyilov vagy valamilyen más hasonló tábornok bukkan fel a feketeszázas tisztikar élén, és kiadja a parancsot: „Fog­lyokat nem ejtünk!"

Azzal a burzsoáziával vállvetve, amely a maximális hasznon kívül igazán semmit nem akart, a Tanácsok vezetősége is azon szorgos­kodott, hogy gátat emeljen a tömegek fenyegető áradata elé. Hiú re­mény volt. Amikor a gát átszakadt, a nép, amely csalódott a demok­ráciában, a szélsőséges pártok felé fordult.

Lenin Szuhanov ábrázolásában tagadhatatlanul félelmetes – de vonzó is. A Feljegyzések szerzője általában is érdekes portrékat fest a forradalom személyiségeiről – Miljukovtól és Kerenszkijtől egészen Kamenyevig és Zinovjevig. Az olyan jelenetek leírása, mint Lenin fo­gadtatásáé a Finn Pályaudvaron, az októberi fordulaté és egy sor más forradalmi epizódé és cselekményé valódi irodalmi tehetségről árulkodik. Lenin felléptével az orosz tanácsok demokratái, akik szín­falak mögötti alkudozásokkal és intrikákkal töltik idejüket, egészen új megvilágításba kerültek. „Nem felejthetem azt a dörgedelmes beszé­det, amely sokunkat megdöbbentett és felkavart… Állítom, hogy ilyesmire senki sem számított. Úgy tűnik, hogy felszabadultak a fog­va tartott őserők, és hogy a mindent eltiprás szelleme, amely nem is­mer sem akadályt, sem kételyt, sem józan emberi mértéket, szétfe­szíti a Kseszinszkaja-termet."

A sans-culotte-forradalmak ősereje volt ez, „a falu meglódulása a szocializmus felé". Ez a forradalom már megijesztette Szuhanovot, ettől már elhatárolódott, kétségbe esvén a polgárháború szörnyűsé­gein és kíméletlenségén. Egyébként Szolzsenyicin ábrázolásában is (mint a „Vörös kerék" egyik figurája) Szuhanov szenvtelen észlény­ként jelenik meg előttünk, aki – hogy Carlyle szavaival éljünk – arra törekszik, hogy a valóságot „holt logikai formuláknak" rendelje alá.

Nekem azonban úgy tűnik, hogy Szuhanov alapeszméje – egy egységes demokratikus front létrehozása, amely kemény kézzel véghezvinné a reformokat, mégpedig a dolgozó többség, nem pedig a plutokrácia érdekében – lényegében helyes. Más kérdés, érdemes volt-e ragaszkodni ehhez a képlethez akkor is, amikor a de­mokraták tábora már szétesett és megsemmisült, amikor már csak ez volt az alternatíva: vagy feketeszázas reakció, vagy sans-culotte-tűzvész.

Ki vitatná, hogy egy ilyen választás csakis tragikus lehet, hogy még az erőslelkűeket is megingathatja és visszariaszthatja? A „fran­cia típusú" forradalom borzalommal töltötte el még az olyan félistene­ket is – holott különben fensőbbséges tárgyilagossággal szemlélték a történelem menetét -, mint Goethe és Hegel. De ne siessünk a végső elmarasztalással, fontoljuk meg inkább egy olyan mértéktartó ós liberális történész szavait, mint Guizot, aki így nyilatkozik az 1789-es forradalomról: „vannak események, amelyek olyannyira felfoghatat­lanok, olyan bonyolultak… hogy rejtélyük megfejtetlenül marad azok­ban a mélységekben, ahol a népek sorsát eldöntő sorscsapások kovácsolódnak".

S vajon a mi modern világunkban, amely a hidrogénbombával kezdődött, a Föld egykor izzó magmája már kihűlt volna, s nekünk már nem kell földrengéstől tartanunk? A történelem leckéje e három könyv szerzőinek tanúsága szerint – számomra úgy tűnik – erre tanít: a politikacsinálók és a privilegizált osztályok cinikus racionalitá­sa, amely máskor elegendőnek bizonyult a hiszékeny nép félre­vezetésére, forradalmi időkben mindig csúfos kudarcot vallott. Ahhoz a tűzfészekhez, amelyben „már felizzott a sans-culotte-izmus" (Carlyle), a tűz leendő áldozatai halmozták fel a gyúanyagot.

A valódi kiegyezés alapjait megtalálni bizonyára Jefferson alap­eszméjét követve lehet, „kedvező feltételeket kell teremteni – nem a gazdagság arisztokráciája számára, amely több kárt és vesze­delmet okoz a társadalomnak, mint hasznot, hanem az erény és tehetség arisztokráciája számára". Ezek a szavak persze hangoz­hatnak utópikus frázisnak vagy jelmondatnak is. De Jefferson szá­mára a valóságos politika programját jelentették, amely a polgárok társadalmi egyesítését célozta. És az amerikai demokraták gyakorla­tának és eszméinek, melyeket az Egyesült Államok harmadik elnö­kének tanúsága szerint azonnal lelkesen magáévá tett a francia for­radalom, az egész emberiség nem kevesebbet köszönhet, mint egy történelmileg új elvi alapvetést: az Emberi Jogok Nyilatkozatát.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

A tanulmány eredetileg az Oktyabr című folyóiratban jelent meg, 1992/10. sz. 190-192.

1 A szerző természetesen az orosz nyelven megjelent fordításokra utal, melyek­nek adatai a következők: (Jefferson) Leningrád, Nauka, 1990; (Carlyle) Moszkva, Miszl. 1991.

Expozíció l.

„…Senki sem hiheti, hogy pár év múltán nem kezd el majd egy új nem­zedék kérdezni. Nem kezd el könyvtárba járni, nem fog naplókat ol­vasni, drámákat fellapozni, archívumokban kutatni, novelláskötete­ket tanulmányozni. S ha azt hazudjuk nekik, hogy a Kádár-korszak iszonyat volt, amelyhez semmi közünk sem volt, ha azt hazudjuk nekik, hogy Aczél nem is élt, vagy ha élt, hát minimum szörnyeteg volt, akkor aztán kínos helyzetbe kerülhetünk. Akkor ugyanis jogos lesz a kérdés, hogy mi is történt. Mert ha mindez olyan borzasztó volt, ha tényleg kibírhatatlan volt minden napja, akkor ki adta ki a könyveket, hogyan is állhatott szóba annyi ember Aczéllal, miért vacsoráztak nála nem kevesen, írtak neki leveleket, miért mentek el a kor nagyságai a pártkongresszusokra, ültek a fényképészek len­cséi előtt nyugodtan Kádár János társaságában. Mert mindez tényle­gesen magyarázatra szorul. De ha most csak csend és némaság a vá­lasz, akkor majd – évek múlva – késő lesz." (György Péter)

Expozíció II.

„Hogy bizonyos politikai erőknek tényleg torkukon akadt a múlt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a »Kádár-rendszerről« szólván ugyan­olyan logikával operálnak, mint 1945 után a bolsevik taktika a »Horthy-fasizmus« szitok-átok szóként való használatával. […] A Kádár-rendszer egyetemes kiátkozása ma éppen azt nem tes^i" vi­lágossá, hogy az emberek hiányérzete főképp nem politikai töl­tésű. Korábbi sorsukat nem hajlandók mindenestől megtagadni, s elfogadni, hogy ők csak károkat okoztak az országnak, mert például elfogadhatatlan termékeket gyártottak. […] A baloldal torkában is ott szorult a múlt. Zavarban van, nem vállalkozik ob­jektív, tárgyilagos történelemértékelésre, mert joggal tart attól, hogy azzal újabb támadásokat hív ki maga ellen." (Pataki Ferenc)

Tárgy és mérték, avagy: módszertani előfeltevések

A szükséges történelmi távlat hiánya, az alapkutatások állapota és a politikai közlevegő miatt egyelőre inkább csak közelítések íród­hatnak a Kádár-korszakról és művelődéspolitikájáról, „végleges" igénnyel fogalmazott tudományos opuszok aligha. E sorok írója is csupán közelítésekre vállalkozik : tárgyilagos szándékú és tárgyias fe­dezetű – a terjedelmi korlátok miatt viszont soványan dokumentált – elemzési, értékelési adalékok megfogalmazására teszek kísérletet.

Másutt, máskor esetleg vállalkozni fogok szubjektívebb hangvé­telű, személyes emlékeket, szituációkat és arcokat felidéző műfajra annál is inkább, mivel 1975-től másfél évtizedig-nem döntéseket ho­zó politikusként, hanem az MSZMP kulturális osztálya beosztott munkatársaként, majd a Magyar Rádió egyik vezetőjeként – magam is részese voltam a kulturális irányításnak, a döntéselőkészítésnek és a végrehajtásnak. Ebben az írásban viszont – ilyen „előélettel" és felelős érintettként is – tárgyilagos műfajra teszek kísérletet

Az objektivitásra törekvés persze „csak" szándék lehet, megvaló­sulásának eredményessége, a relevancia mértéke sok mindenen mú­lik. A szubjektivitás, a tévedés veszélye ellen nemcsak az „egyik", ha­nem a „másik oldal" egykori szereplői és a „tiszta" utódok, a kívül maradottak sincsenek beoltva. Reális, hiteles összkép ugyanis csak a kutatások és értelmezések gazdag, egymással is vitatkozó tudomá­nyos kínálatából bontakozhat ki. Egy lehetséges ajánlat csupán ehhez az alábbi tanulmány; természetesnek, sőt számomra is tanulságos­nak tartok más, ettől gyökeresen eltérő álláspontot is.

De egyáltalán: mi is a tárgya a Kádár-korszak művelődéspolitiká­ját elemző kutatásoknak, értékeléseknek? Egy szűkebben vett politi­katörténeti megközelítés arra is vállalkozni tud majd, hogy a politikai folyamatokon belül elkülönítse, egymásra hatásukban is differenci­álja az ideológia, a belpolitika, a tájékozódáspolitika és a művelődés­politika szektorait, érzékeltetve a köztük meglévő egyenlőtlensége­ket, feszültségeket is. Ugyanennek a megközelítésnek képesnek kell lennie a hasonló ideológiájú, berendezkedésű kelet- ás közép-európai államszocializmusok művelődéspolitikájának összehason­lító elemzésére is. Számos politológiai tanulmány született már ezekről az évtizedekről; a művelődéspolitika szerepe és értéke­lése szempontjából is hasznosíthatók (ha korántsem mindig ta­lálóak) a különböző korszakminősítéseket használó analízisek, legyen szó a „szovjet típusú társadalomról", a „bürokratikus" vagy „racionális redisztribúcióról", „diktatúráról a szükségletek felett", valamiféle „sztálinista-posztsztálinista totalitarizmusról" vagy „a hruscsovizmus mintaállamáról", illetve „felpuhult diktatúráról" stb.

Egy következő – igen termékeny – megközelítés lehet a művelődés­történeti, művelődésszociológiai. Ez a szempont a politikát is a tár­sad almi-kulturális mélyfolyamatok iránya felől ítéli meg, de ko­rántsem csak a politikára figyel. Mindenekelőtt szükséges lenne a kultúra produktumainak és a fogyasztási szokásoknak a sokol­dalú felmérése: csakis erre épülhet a tudományos és művészi al­kotás, a szellemi innováció és a tudás korabeli magyarországi helyzetének, színvonalának nemzeti és egyetemes horizontú mérlegelése. Annál is inkább, mivel egy nép, nemzet, ország kulturális termése még szigorú politikai korlátok, elnyomás kö­zepette sem elsősorban „politikafüggő", nem elsősorban cen­zúra- és mecenatúra-ügy, jóllehet a kulturális termés gyökér­zete mélyen beágyazódik a mindenkori társadalmi-ideológiai­politikai talajba, A legalitás is teret engedhet olykor „ideológia­mentes" művészeti irányzatoknak; a metaforák és metanyelvek kö­zegében helyenként virágozhat egy-egy műnem vagy művészeti ág (lengyel színház, szovjet irodalom, cseh film), s természetesen a „tiltott irodalom", az „ellenkultúra", az underground művészet szűkebb-tágabb körei is a nemzeti művelődések szerves részét ké­pezik – tényleges értékeik, maradandóságuk mértékében.

A művelődés, a kultúra ugyanakkor nem azonosítható az elit pro­dukciójával vagy az értelmiségpolitika mezőjével, sőt magával az al­kotások, értékek teremtett világával sem: a kultúra legalább annyira a rétegzett társadalom „köznapi" dimenziója is, a képességek és a cse­lekvések, a mindennapi érintkezések és szokások, az attitűdök és az élet­mód világa. Egy korszak politikáját is minősíti, hogy milyen irányú s mértékű kulturális folyamatok mentek végbe a társadalomban, milyen természetű s léptékű a kulturális mobilitás, milyen értékek váltak vonzóvá és taszítóvá.

Mindezeknek a szempontoknak a figyelembevétele nélkül nagyon felszínes, nagyon steril, nagyon „túlpolitizált" lenne a szintetikus művelődéspolitika-történet, essék bár az ítélet mérlegének nyelve a megértőbb-pozitívabb vagy a szigorúbb-negatívabb irányba. S egyál­talán: létezik-e olyan egyetemes vagy akár csak európai, közép-euró­pai „etalon", amelyhez mérve a magyar kulturális színvonal, a XX. század második felének műveltségeszménye, az elért civilizációs és modernizációs fokozat és típus mechanikusan minősíthető? Törté­neti mérték persze van, de aligha elszakíthatóan a magyar tradíciók­tól, a történelmi realitásoktól valamint az egyetemes és hazai kulturá­lis progresszió kihívásaitól.

Minden történelmi mérlegelés ugrópontja és metodológiai dilem­mája: honnan, milyen távlatból minősítsünk egy-egy korszakot és irányzatot, hogyan értékeljük egy-egy periódus uralkodó vagy ellenzéki politikáját. Minden ellenzéki mozgalom, minden rend­szerváltozás, de főleg minden új hatalmi berendezkedés (a kádári is) – a politikai harc és az önlegitimáció eszközeként – gyakran él a historizálás, sőt a kriminalizálás eszközével. Az 1956-1988 közötti korszak értékelése szempontjából megkerülhetetlen lesz a posztká­dári időszak, az „utána" tendenciáinak minősítése is. Nem csupán annyiban, hogy a konzervatív jobboldali „nemzeti" kurzus alatt eset­leg „még rosszabb" lett a helyzet, vagy hogy egy sterilen nyugatias, radikálisan „liberális" vadkapitalizmus mit hozna, mit hozott vol­na. Az utóélet ekképpen is értelmezi a múltat: bizony a jelen idő és a Kádár-korszak viszonyára szintén érvényes Marx és Engels hí­res rendszerváltó szállóigéje A német ideológiá-ban: „…és ismét helyreáll az egész régi szemét".

Csakis az 1945 utáni évtizedek világ-és geopolitikai keretei, az oktro­jált politikai formáció, a centrum és a periféria, a „Jalta" és „Lajta" te­remtette közép-európai kisállami alternativitás talaján vizsgálható: mi történt, hogyan történt s miként történhetett volna (?!) másképp. Csak ezen a – ha nem is fatalisztikus, de szükségszerűségekkel terhes – mezőn belül elemezhetők és nevezhetők meg reálisan a Kádár-kor­szak pozitív és negatív folyamatai, a politika kisebb-nagyobb érde­mei, bűnei és vívmányai, modernizációs értékei, dekadenciába sodró pangási tünetei és maradandó értékfelhalmozásai. Mindez – a saját­szerűségeket figyelembe véve – a kulturális folyamatokra, a művelődéspolitikára is áll. Nincs szükség lapos párhuzamokra egy Szuszlov, egy Furceva és egy Gyemicsev képviselte szovjet ideológiai vezetéssel, a román, csehszlovák, NDK-beli, bolgár vagy éppen len­gyel kulturális irányítással. Az azonban tény, hogy a kulturális élet­ben – erős nemzetközi ideológiai érzékenysége folytán – 1956 és 1988 között, ha hullámzóan s többnyire a háttérben is, de igen erősen érvé­nyesült a szocialista országok politikájának külső pressziója, amelyet a kádári centrumpolitika sem tudott (s nem is mindig akart) kivédeni. Elegendő utalni a „liberalizmus" folyamatos ostorozására, a filmát­vételek, a könyvkiadás, a művészeti szövetségek közötti kapcsolatok, a direkt moszkvai a budapesti követségi beavatkozások számtalan „ügyére", különösen 1956 és 1967 között, majd 1972-76 táján.

Hiteles történelmi mértéknek és viszonyító háttérnek a régióit, a nemzetközi, a kelet-európai államszocializmusok kulturális­ideológiai „produktumát", az egyes országok Európa, illetve a világ iránti nyitottságát és belső reformokra való képességét, civilizációs és kulturális érettségét, valamint a hazai előzményt, az 1914 és 1956 kö­zötti négy diktatúrával terhes évtizedet kell tekintenünk, beleértve ebbe néhány históriai pillanat (1918-19; 1945-49; 1953-1954) progresszív kezdeményezéseit, esélyeit.

A köznapi és zsurnalisztikái leegyszerűsítésben lekezelő vagy mentegető felhanggal használt szóképek, az „ahhoz képest Magyarország" vagy a „gulyás-kommunizmus" nem adnak vá­laszt a lényegi kérdésekre. A „kollaboráció és a kompromisszum", a „megvásárolt fogyasztói jólét és kisszabadság" mora­lizáló szempontjai, a politikai aktorok és áldozatok mégoly ille­tékes saját minősítései, a fejlett nyugat-európai tőkés államfor­mák liberális normáinak romantikus, illuzórikus számonkéré­sei sem igazán termékenyek: nem többek, mint a történelmi al­ternativitás leegyszerűsítéséből fakadó jó- és rosszpont-oszto­gatások. Az már azonban értelmes történelmi, politikai és er­kölcsi szempont, hogy vajon az 1956 utáni magyar hatalom, az MSZMP és a kormányzat, ezen belül a művelődéspolitika, kény­szerpályákon haladva is, élt-e az adott s kivívott maximális le­hetőségekkel, tágította-e a kereteket, s végső soron mennyiben segítette vagy gátolta hazánk, népünk és nemzeti kultúránk civilizálódását és demokratikus modernizációját.

Ezekre a kérdésekre persze szintén nem adható egykönnyen válasz. Magam is csak adalékokkal, a horizontális és vertikális le­írás kísérletével igyekszem szolgálni, próbálgatni a lehetséges feleleteket. Teszem ezt egy olyan sajátos megközelítésből, amely a szélesívű művelődéstörténet helyett, előmunkálatok híján, egyelőre csak a szűkebb politika történet terepén mozog, igyekezve ugyanak­kor egyidejűleg figyelembe venni a politikai szándék és következmény,a deklaráció és praxis,az önkép és visszhang szempontjait is.

Folyamatok és szakaszok

A Kádár-korszak egyik – önellentmondásossága miatt – legproble­matikusabb, egyúttal legpikánsabb ideologémája volt a kontinuitás és diszkontinuitás viszonya. Az 1956 utáni évtizedek fő politikájának a valóságosnál is jobban hangsúlyozott (a pozitív és negatív fordula­tokat egyaránt elleplező) folytonossága, valamint a szocializmus építésének – úgymond – első, 1945 (illetve 1948) és 1956 közötti sza­kaszához fűződő viszonya Kádár János beszédeinek is állandó mo­tívuma volt. Ez a doktrína természetesen szervesen összefüggött 1956. okt. 23, nov. 1. és nov. 4. sajátos, változó legitimációs értel­mezésével is.

A különböző politikai alrendszerek, reszortok – különösen a gazdaságpolitika – az ún. politikai fővonalnál persze több diszkon­tinuitást viseltek el (valóságosan vagy deklaráltan), de egyúttal ideológiai magyarázkodásaikkal túl is terhelték a kontinuitás-prob­lémát. Elegendő utalnom az új gazdasági mechanizmus hullámzó ér­telmezési tartományára 1966-tól 1988-ig vagy Lukács György és Aczél György „vitájára" a 60-as évek második feléből (amelynek egyúttal Lukács politikai rehabilitálását szolgáló funkciója is volt). Emlékeztetek a magyar irodalom és a szocialista irodalompolitika belső történetével kapcsolatos – Szerdahelyi István monográfiája ürügyén kirobbant s ma már szinte komikusnak tűnő – „50-es évek" – vitára, illetve Révai József- polémiára, amely – a nemzeti kérdéshez hasonlóan – a 70-80-as évek művelődéspolitikai tanácsadó-köré­nek olyan markáns személyiségeit is szembeállította, mint például Huszár Tibor, Kardos György, Fekete Sándor, Király István, Pándi Pál és Rényi Péter, nem beszélve a tágabb értelmiségi közvéle­ményről.

Mára, a rendszerváltozás felől, egyenesen paradoxnak tűnik, hogy a kádári politikai centrumnak – „a szocializmus építésének" általában vett s főleg világ- és geopolitikai szempontokra figyelő deklarálásán túl – egykor milyen kemény vitákat kellett folytatnia az 1956 előtti és utáni kommunista politika közötti diszkontinui­tás balos, dogmatikus „csökkentőivel", korlátozóival, illetve a „megszakítottság" szovjet utat majmoló konzervatív bírálóival szemben. S lám, napjainkban miként kerül következtetéseiben ez utóbbiakkal szinte azonos platformra a baloldal- és szocializmusellenességtól fűtött jobboldali historizálás kontinuitás-mítosza és to­talitarizmus-demagógiája.

A komoly történeti elemzések persze – álljanak bár különböző társadalomelméleti platformokon – az 1956 utáni évtizedeket a mo­dell folyamatos keretein belül sem tekintik egységes ívnek. Bihari Mihály politológiai, Huszár Tibor értelmiségpolitikai, Szoboszlai György alkotmány- és jogtörténeti, valamint Papp Zsolt gazdaság-és társadalomtörténeti szakaszolásaira utalok példaként, amelyek részben egybeesnek egy lehetséges művelődéstörténeti, illetve kul­túrpolitika-történeti periodizálással is. A szakaszolás ugyanakkor még a művelődés egyes szektorain belül is csak viszonylagos lehet, különösen ha figyelembe vesszük a politikai nyilvánosságnak azt a harmonikázó természetét, amelyet Gombár Csaba jellemzett oly plasz­tikusan.

(I.) 1956 novembere – 1958 nyara a szovjet fegyverek árnyékában végrehajtott politikai „rendcsinálás" és megtorlás időszaka, amely­ben a művelődéspolitika teljesen alárendelődött a hatalmi politika belső mozgásainak. Az egypárti hatalomgyakorláson belül ugyanis legalább két markáns irányzat működött: egy reformszocialista és egy sztálinista-restaurációs. E két irányzat belső küzdelme és kifelé mutatott viszonylagos egysége, a véres megtorlások és a fokozatos nyitások kettőssége, a valódi, bár egyelőre nem erős centrum kiépü­lésének üteme döntő mértékben befolyásolta az értelmiség- és kul­túrpolitikát is.

Az egész Kádár-korszakra kivetülő, szinte szimbolikus egyidejűség, hogy amikor a Nagy Imre- és a Bibó-per zajlik, s folynak az értelmi­séget is sújtó kivégzések, letartóztatások, 1958 nyarán lát napvilágot (hosszas belső viták után, „keményítő" hangvételben véglegesítve) „Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei" című központi bi­zottsági határozat. E terjedelmes dokumentum a „rendteremtés" ideológiai fedőszövege mellett egyszersmind számos fordulatér­tékű új hangsúlyt, pozitív elemet is tartalmaz, illetve sejtet.

(II.) 1958 és 1962 között sok ponton visszakeményedés, újradogmatizálódás tapasztalható. Megindul a belsőleg is több ellentmon­dást hordozó, progresszív és megtorló, liberális és konzervatív fel­hangjaik révén némileg egymással is „vitatkozó" elvi dokumentu­mok, kultúrpolitikai munkaközösségi állásfoglalások sorozata. (En­nek az időszaknak a politikai és kulturális eseményeiről, a perekről, a konszolidációs hatalom belső ütközéseiről, nemzetközi feltétele­iről s az irodalmi, művészeti élet „rendbetételéről" elég sok doku­mentum és értelmezés jelent meg az elmúlt 1-2 évben.)

Számos író – önként vállaltan vagy/és a cenzúra miatt – hallgat eb­ben az időszakban; tekintélyes értelmiségiek vannak börtönben. Nyu­gatias ízű lektűrhullám s a Kelet-Európában exportképes magyar „szocialista giccs" igyekszik pótolni a kulturális vákuumot, miközben éles harc folyik a „modernizmus", a „nyugatmajmolás" ellen. A hát­térben ugyanakkor elindul a küzdelem egy nyitottabb, érték érzékenyebb művelődéspolitikáért, a könyvkiadás, a filmgyártás, a szín­házművészet megújításáért, a klasszikus világkultúra hazai ismert­ségében és a nemzeti műveltségben mutatkozó fehér foltok csök­kerítéséért. Mindehhez a kulturális és oktatási beruházások, intézmé­nyépítések viszonylagos dinamizmusa, a televíziózás elterjedése is fedezetet teremt. A megtorlások ki váltotta politikai csöndben, az életszínvonal viszonylag gyors javulásával és az előbbre jutás,a társadal­mi mobilitás családok százezreit érintő élményével egyidejűleg ter­jed a tanulási, önművelődési divat, a „jó szakma" vonzereje.

(III.) 1963-1973 a magyar művelődéspolitika nagy korszaka, Ká­dár János egész politikai szerepének is talán legtermékenyebb, mond­hatni, „klasszikus" periódusa. Az extenzív iparosodás) és a nagy társa­dalmi mobilitású folyamatok lezárulása a 60-as évek közepére művelődéstörténetileg is fordulatot jelez: ugrásszerűen megnőtt például a 8 osztályt végzettek aránya, javultak a családok többségé­nek életmódbeli, fogyasztási, civilizációs körülményei, erősödött a továbbtanulásban való érdekeltség. Igaz: az értelmiségivé válás presztízse és esélyei terén, a társadalmi értékrendben megerősöd­tek régi-új negatívumok is, az igazi demokratizálódás helyett in­kább csak a fogyasztói én autonómiája s egyfajta korlátozott, „érdek­beszámításos" liberalizmus számára nyílt fokozatosan tér. Az 1961-től tapasztalható jelentős politikai változásokkal (Kádár János szál­lóigéje: „aki nincs ellenünk, az velünk van"; a tsz-szervezések lezá­rulása és a háztájik révén a faluval történt kiegyezés; amnesztia stb.) és a viszonylag gyors életszínvonal-emelkedéssel összhang­ban ugyanakkor végbemegy a kulturális élet konszolidációja és re­formja.

E folyamatot eleinte egy kontrakarírozó szerepű vagy látszatú ideologikus közjáték, az ún. „eszmei offenzíva" meghirdetése terheli (1965-66), de a kulturális politika mind szervesebben kapcsolódik össze a gazdasági reform előkészítésével és a nagyobb hatalmi-ágazati érdekszövetségek korlátozott pluralizmusával, alkujával. Megszűnt a felsőfokú beiskolázás származási elvű adminisztratív kontrollja, megkezdődik a művelődés különböző szakterületeinek átgondolása és funkciójuk, irányításuk elvi-politikai korszerűsíté­se. Létrejön az MSZMP (pontosabban: a pártvezetés) és számos te­kintélyes alkotóművész, tudós – a kádári politika valódi társadal­mi-nemzeti eredményeire is támaszkodó – „kiegyezése", „szövet­ségkötése". Mindez nemhogy nem fenyegeti, ellenkezőleg: stabili­zálja és külföldön s itthon egyaránt legitimálja a pártvezetés hatal­mát és a politikai rendszert.

Bár az egypártrendszerből, a Szovjetunió vezette szövetségi rendszerhez tartozásból és a Kádár János személyében is megteste­sülő tekintélyelvű, paternalista politikai struktúrából adódóan megmaradt a hierarchikus berendezkedés, az aufklérista kulturális irányítási mechanizmus centralizmusa, érdemi doktrinális és gyakor­lati változások mentek végbe a kulturális politika és közélet legtöbb síkján. Fokozatosan – a politikai intézményi irányítás legkülön­bözőbb színterein – előtérbe került a szakértelem; a magyar kultúra horizontja kitágult a világra, rengeteg modern tudományos, művé­szeti érték és szórakoztatási divat lelt otthonra hazánkban is. Elmélyültek a nemzetközi kapcsolatok; családok százezrei váltak tu­ristákká; a kulturális civil társadalom és érdekvédelem – helyen­ként a döntési mechanizmus is – „megindult" a lokális demokrati­zálás, a bővülés, a sokszínűbbé válás, és a modernizálás útján.

A csökkenő, de „még" megmaradó korlátokkal, szilenciumokkal, tabukkal együtt is fokozatosan tágult, pluralizálódott a kulturális nyilvánosság politikai mezője, és szűkült a represszió változatos eszköztárának alkalmazási köre. A korábbi túlideologizáltságot egyre inkább a fogyasztásra, az emberek privát életét békén hagyó pragmatizmusra építő – vagy éppen rájátszó – paternalizmus váltot­ta fel. A gazdasági eredmények lehetővé tették – ha nem is a szük­séges mértékben – a kulturális-oktatási intézményrendszer jelentős állami fejlesztését, a művészeti mecenatúra bővítését (ami persze újabb ellentmondásokkal is járt). Létrejött és stabilizálódott a művelődés sokszektorú állami, tanácsi és szakszervezeti hálóza­ta. Ugyanakkor éppen a művelődéspolitika legfontosabb ágaza­tában, az oktatásügyben átgondolatlanul, rövid távban gondol­kodva, a vélt vagy valóságos munkaerő piád és szakmai után­pótlási szempontoknak alárendelve és kapkodóan folyt a szer­vezeti, infrastrukturális és koncepcionális fejlesztés, miközben a gyakorlattól és a financiális realitásoktól mindinkább elszakad­tak a „steril" távlati fejlesztési kutatások és a spekulatív oktatási modell viták. Zavarokkal volt terhes az értelmiségpolitika, a társa­dalmi esélyegyenlőség hirdetése sokhelyütt nivelláláshoz, kont­raszelekcióhoz vezetett. A modernizációból adódóan is növekvő létszámú értelmiségen belül erősödött a marginalizálódás, a lema­radás.

Mindezzel együtt is a műszaki, ökonómiai, mérnöki tudás presztízsének emelkedése, a gazdasági reform tudománypolitikai előkészítése, Lukács György ideológiai-politikai rehabilitálása, a baloldali „marxizmus-reneszánsz", számos társadalmi-kulturális jellegű modernizációs vívmány széleskörű elterjedése, a magyar film, zenekultúra, irodalom, színház- és képzőművészet felívelése, Kurtág György, Szokolay Sándor, Petrovics Emil; Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István, Né­meth László, Pilinszky János, Cseres Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Sánta Ferenc, Mészöly Miklós; Barcsay Jenő, Kerényi Jenő, Somogyi József, Varga Imre; Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Ranódy László, Makk Károly, Kovács András és mások gazdag termése, egy új művésznemzedék indulása jellemzi elsősorban ezt az időszakot.

A folyamat – főleg nemzetközi politikai okokból – 1968-ban megbicsaklik, 1968 és 1974 között ellentmondásosabbá, kétvágá­nyúvá válik. A nyugati és a keleti neokonzervativizmus megerősö­dése, a brezsnyevi poszt-sztálinizmus katonai, politikai, ideológiai nyomása, a hazai gazdasági-politikai reform megtörése érzékel­hetően szűkíti a viszonylagos ideológiai szellemi nyitottságot. Van­nak visszarendeződési tünetek, újra szaporodnak az adminisztratív tilalmak, az ideologikus kiszorítások, de az oktatási, tudományos, közművelődési és művészeti életben s főleg a társadalmi, fogyasztá­si, életmódbeli „mélyfolyamatokban" azért továbbhalad a civilizáci­ós reformok és a kvázi-demokratizálódás tendenciája, a mindennapok depolitizálása.

A nyilvánosság szélesedésével fokozatosan legalitást kapnak ha­zai és külföldi nem marxista, vallásos, irracionális, népnemzeti és polgári liberális nézetek, művek. Az egyéni világnézet egyre in­kább a személyes szabadságjog, a privátlét ügye lesz; szaporodnak s bizonyos fokig intézményesülnek a politikai tabukat nem sértő különböző alternatív kultúrák, főleg az ifjúság és a szórakozás terü­letén. A párton belül is egyre nyilvánvalóbbá válik „több párt", több ideológia létezése. A 60-as évek európai s hazai marxizmus-re­neszánszától ösztönözve teret nyer – szinte félhivatalossá válik – a „nembeli értékekre orientált", az elidegenedést leküzdő demokratizáció és modernizáció szerves egységének korszerű baloldali re­formkoncepciója, vonzó életmódbeli-közművelődési célkitűzések, minták fogalmazódnak meg. E gondolatrendszer számos elméleti képviselőjét és interpretációját, a kritikai marxizmus, a baloldali szellemű rendszerkritika és szépirodalom több irányzatát ugyan­akkor – radikális politikai álláspontjuk miatt – a hatalom kiszorítja a nyilvánosságból. Sőt: Lukács György 1968-ban írott kulcsfontos­ságú művének teljes szövege, a Demokratisierung heute und morgen sem láthat napvilágot; tanítványai egy körének két nemzedéke is külső vagy belső emigrációba kényszerül.

(IV.) 1974-1984 az előző dinamikus fejlődésű szakasz baloldali-közösségi szellemű kulturális és életforma-modelljei, távlatai, re­formkísérletei, demokratikus törekvései jórészt utópiákká, illúzi­ókká fagynak; megtörtek a rebürokratizálódás, a konzervativiz­mus, illetve a felemás liberalizálódás, a fogyasztáscentrikus depolitizálás, a piaci kommercializálódás kettős gátjain.

A hatvanas évtized végére megtörik a kulturális intézményrend­szer és infrastruktúra fejlődésének dinamizmusa. A gazdasági növe­kedés és modernizáció megtorpanása, a belső társadalmi-életmódbeli konfliktusok kiéleződése, a családok tömegessé váló kényszerűen ön­kizsákmányoló életmódja és az értelmiség, köztük a fiatalok romló helyzete objektíve leértékelte a kultúra deklaratíve éppen felértékelt szerepét. A művelődési-olvasási szokások, az önművelődő mozgalmak, a tudományos-műszaki haladás egészében kedvezőtlen alakulásá­nak az illusztrálására elég egyetlen példát idézni: 1984-85-ben a 18-24 éves korosztálynak mindössze 9,4 %-a (az esti és levelező ta­gozatokon tanulókkal együtt 12,1%-a) folytatott felsőfokú tanul­mányokat, amivel az utolsó előtti helyre kerültünk európai viszonylat­ban. Igaz: az általános és középiskolai oktatás átlagszínvonala (pl. a matematikai, az írás-olvasási készség elsajátítása) terén s néhány művészeti ágazatot tekintve a világ élvonalában marad­tunk.

A politikatörténet síkján 1973-74-ben egyértelműen megtörik a – még oly ellentmondásos – reformok íve, ezt egyebek mellett

Nyers Rezsó, Fehér Lajos, Aczél György pártvezetők, majd Fock Jenő miniszterelnök leváltása is jelzi. Az Aczél György nevével fémjelzett kiegyezéses, érték érzékeny és pragmatikus kulturális politika defenzívába került a Szovjetuniótól, NDK-tól is ösztönzött reformellenes, munkás- és nemzeti demagógiával, az apparátusbeli és szindikalista konzervatívok s némely humán értelmiségi csoportok koalíciójával szemben, még ha sikerült is továbbvinnie néhány vívmányát. A hol rugalmas, hol görcsös visszavonulások, az újraideologizálódás és a pragmatizmus, a „húzd meg – ereszd meg", a kisebb-nagyobb, mégis progresszív lé­pések, de egyúttal a távlatvesztés, a stratégiátlanság, a kapkodás és a súlyos engedmények szakasza ez.

A neokonzervatív fordulat a szakmai színvonalat és a baloldali-demokratikus értékek hitelét tekintve is károsan hatott a kulturá­lis és az értelmiség-politikára, ugyanakkor számos – a politikai-társadalmi intézményrendszerből és direkt politikai ideológiából kitessékelt – reformtörekvés a kulturális életbe „települhetett át" s itt nyert bizonyos fokú legalitást; elegendő ebben a vonatkozás­ban Pozsgay Imre és Nyers Rezső pályájára utalni. A kultúra sajá­tos politikai „védettsége", egyúttal az értelmiség helyzetének romlá­sa, jelentős humán rétegek marginalizálódása, a szocialista reformok esélyeiből való kiábrándulása, az értékrendzavar eszkalálódása miatt a művelődéspolitika szférájában jelentkeztek először hangosan és élesen az általános válságtünetek, a kádári politikával szembeni li­berális, népnemzeti és újbaloldali ellenzékiség irányzatai. A kul­turális politikának ugyanakkor paradox módon nemcsak ezek bírá­latának, ideologikus „bűnbak"-kezelésének feladatát „kellett", vál­lalnia, hanem egyúttal – tudatosan vagy kényszerből – lehetőséget teremtett e „válságtünetek" némi humanizálására, sót legitimálásá­ra, az eszmei pluralizmus – mégoly konfliktusos, de – fokozatos ki­építésére.

A kulturális nyilvánosság oly mértékben telítődött nem kultu­rális természetű ideológiai-politikai felhangokkal, sőt közvetlen ambíciókkal, hogy – a belső viták miatt is – elszalasztódott számos valóban fontos művelődéspolitikai reform esélye (oktatásügy, kul­túra gazdaságtan, tudománypolitika, művészet közéleti generáci­óváltás). A hazai szellemi élet és a kulturális politika európaizálódó szemhatárai, kiugró intellektuális teljesítményei, növekvő nemzetközi tekintélye sem tudták leplezni a gyorsuló eróziót. Le­gyünk igazságosak: amit kulturális értékvesztésnek látott a kor­társ, abban a modernizáció, a nemzetközi tömegkommunikációs fejlődés, a televíziózás és az olvasás viszonyának egyetemes trendjei, a műveltségkép „technokratikus" átrendeződése, a kul­turális piacosodás és kommercializálódás „rendszersemleges" törvényszerűségei, a reálértelmiségi hivatás felértékelődése is szerepet játszottak. Az ezen túl is szembetűnő erózióban ugyan­akkor nem csak – nem is elsősorban – az állampárt szűkebben vett művelődéspolitikájának megtorpanása útvesztése érhető tetten, hanem egy általános tudati-kulturális-mentálhigiéniai leépülés is, ami a szélesebb és mélyebb társadalmi-életmódbeli viszonyok­ban, az emberi autonómiáknak (a termelés, a vállalkozás, a civil de­mokrácia helyett is) a fogyasztásra való korlátozódásában, a szaba­didő csökkenésébe az értékdevalvációkban stb. gyökerezik.

Igaznak bizonyult számos művelődési egyesület, fórum, szakmai vita és több kultúrszociológus – például Ágh Attila és Vitányi Iván – előrejelzése: a gazdasági megtorpanás és a stagnálás nyo­mán, de korántsem csupán emiatt, „a kultúra szűkített újratermelé­se" folyt a 80-as évek elején, közepén. S miközben a politikai ha­talom – a hidegháború új szakaszában, szovjet nyomásra – a 80-as évek elején szigorít bel- és tájékoztatáspolitikáján, az ellenzé­kiség terjedése, a második nyilvánosságnak és a kettős beszéd­nek a szélesedő hatása, a valódi pluralizmus torz levezető csator­nákba szorulása következtében a közvéleményformáló értelmi­ség számára gyakorlatilag kettős kulturális hatalom – egy politikai és egy (Csoóri Sándor szavával) „erkölcsi" hatalom – intézmé­nyesült. Ami mögött már ott működött a gazdaság, a társadalom, a kultúra, az erkölcs két-három dimenzióra, nyilvánosságra sza­kadása. Volt persze átjárás a két hatalom között, ugyanakkor nőtt a kölcsönös kiszorítósdi, gettósodás is, amiért az MSZMP politi­káját terheli a fő – bár nem kizárólagos – felelősség.

A politikai hatalmon belül megindult radikális célú reformküz­delmek és a Kádár János pozícióját megcélzó utódlási harcok eseten­ként a kultúrpolitikai koncepciók ütközésének – mint „fő konflik­tusnak" – az álruháját öltötték magukra. A párt- és a kormányza­ti apparátus tehetséges szakemberekkel töltődött fel, de közben a kiegyezéses rendszer látványosan erodálódott. A „perszonifikált határokkal kicövekelt konszenzust" (Gombár Csaba kifejezése) sem a fiatalabb művészgenerációkra, sem a növekvő számú technokra­ta-vállalkozói szakértelmiségre nem tudta továbbvinni a pártve­zetés. Ez az erőtér határozta meg a 80-as évek első felében az el­lenzékiségről szóló párthatározatok, a sajtóirányítás, az értelmiségi-és a médiapolitika, az oktatás és tudománypolitikai küzdelmek, az Aczél György és Pozsgay Imre közötti valóságos és vélt konfliktu­sok, az írószövetségi közgyűlések, a Mozgó Világ és a Tiszatáj c. fo­lyóiratokkal kapcsolatos viták és adminisztratív döntések mezőjét.

A mély, objektív társadalmi és kulturális ellentmondások fel­színén dogmatikus, népnemzeti, technokrata és konzervatív, re­former és öröklési ambíciók furcsa szövetkezéseit és egymásnak feszü­lését mutatja a 80-as évtized. Igazi vesztesként ebből talán nem is az amúgy is súlyos nehézségektől gyötört államszocialista irányítási mechanizmus és ideológia került ki, hanem a demokratikus balol­daliság, a szocialista szellemű rendszerkritika, a marxista tradíciójú kulturális önigazgatási és modernizációs koncepció. Amely – a deklarációk ellenére – egyre kevésbé kellett, mert „kényelmet­len" volt a küzdő felek mindegyike számára; s amelyet akkor már, liberális irányban, azok a társadalomtudósok is elhagytak, akiket a 70-es évek elején éppen radikális reformszocialista szellemiségű, tudományos fedezetű műveik és kiállásaik miatt bélyegeztek meg el­lenségesként. (A 90-es évek elején gyakran viszont éppen azok járnak élen „ellenzékiségük" melldöngető historizálásában, akik a 70-80-as években konzervatív, reformellenes pozícióból támadták az akkori kultúrpolitikát és ideológiai pragmatizmust. Illetve azok, akik annak idején éppen politikai ellenzékiségük buzgó tagadásával, lojalitásuk hirdetésével s „pusztán" a szakmai-irodalmi másság és a nemzeti identitás jogait követelve védekeztek [egzisztenciális okokból persze érthetően] a kádárista ideológiai kritikává], esetenkénti presszióval szemben.) Az MSZMP vezetése a kulturális mezben jelentkező politikai el­lenzékiséget végül is „jól" s joggal ismerte fel – az más kérdés, hogy még a „saját védelme" szempontjából is rossz irányba s rossz szövet­ségeket kötve haladt, elsődlegesnek mindig a rövidtávú stabilitást és a túlélést tekintvén.

(V.) 1984-1988: a Kádár-korszak, egyúttal az Aczél-korszak vége, jóllehet az előbbinek a névadója 1989-ben, az utóbbié 1991-ben hunyt el. A 80-as években egyidejűleg erősödtek fel – s keveredtek is össze – a kádári politikával, illetve annak megmerevedésével, pan­gásával, kiúttalanságával szembeni – nemzetközileg is motivált -re­form-kommunista, önigazgatói-szocialista, népnemzeti, liberális-demokrata, demokratikus ellenzéki és neosztálinista szellemű „ifjútörök" op­pozíciók.

Bár gondolati-ideológiai távlati szempontból viszonylag prog­resszív hangsúlyú új művelődéspolitikai állásfoglalások és koncepci­ók is napvilágot láttak (pl. Lukács Györgyről, illetve a szocializmus ra­dikális reformjának lehetőségeiről, a fiatal értelmiség helyzetéről, a felsőoktatásról, a művészet és társadalom kapcsolatáról, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről), hatékony, eredményes stratégiai és gyakorlati válaszok már nem születtek a kiéleződő kulturális ellentmondásokra és a régi-új kihívásokra. Ugyanakkor a kulturális élet és a kulturális politika puffer- és szelep funkciója, eszközszerepe és kiszolgáltatottsága is tovább erősödik. Az 1985-ös pártkongresszusra készülve 1984 vé­gén voluntarista gazdaság- és társadalompolitikai programtervezet, illuzórikus növekedési koncepció kerül nyilvánosságra. Kádár János – a bürokratikus rendteremtő ideológia jegyében – szembefordul Aczél Györggyel, egyik legfőbb reformpárti szövetségesével is, akinek kádá­rista reformersége ugyanakkor állagvédő konzervativizmusnak minősül a párton belül és a párton kívüli radikálisok s főleg a már többpártrendszerben gondolkodó ellenzékiek számára.

Az 1984 végétől 1987-ig érvényesülő kultúrpolitikát az Aczél Györggyel szemben kiharcolt, gyakran neodogmatikus konzervatív és népnemzeti húrokat pengető kurzus vezényli. Ez az adminisztratív irányítási eszközök divatját felmelegítő, az agitációs és propaganda­módszereket a kulturális életbe átemelő, a már fokozatosan intézmé­nyesülő pluralista nyilvánosságot megrendszabályozni akaró politi­kuscsoport mondatta ki s hajtotta végre például a Tiszatáj c. folyóirat felfüggesztését, egyes egyetemeken a „rendcsinálást", Csurka István időleges szilenciumát, az írószövetség 1986 végi közgyűlésének befo­lyásolását és a feloszlatást is kilátásba helyező hatalmi provokálását stb. Ugyanakkor ez az új, fiatalabb – az előző kurzust olykor persze joggal bíráló, de nála jóval merevebb, doktrinerebb, kapkodóbb, szakszerűtlenebb – kultúrpolitikai vezetés sem tudta megakadályoz­ni az általános gazdasági-politikai-bizalmi válság, a kulturális elle­hetetlenülés felgyorsulását. Sót: durva, átgondolatlan, esetenként elv­telenül lobbizó és kompenzáló lépéseivel még „rá is tett egy lapáttal", amit ezen irányzat egyik-másik képviselőjének későbbi fordulatai, kiszólásai sem tudtak feledtetni.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kultúra, az oktatás távlati sors-kérdéseiről való döntések egyre inkább közvetlenül is átcsúsztak a technokrata-liberális szellemű gazdasági szakapparátus kezébe, amely – a restrikciós intézkedéseken túl is – többnyire nem-demokratikus, rö­vidtávú, ökonomista-piacelvű, szociálisan érzéketlen társadalom-és kultúrafelfogást érvényesített. így érkezünk el 1988 májusáig, az MSZMP gyökeres politikai fordulatának kezdetét megtestesítő pártér­tekezletig, a Kádár-korszak végéig.

A kulturális elitértelmiség jelentős része ekkorra már felmondta a korálún hallgatólagos konszenzust az MSZMP politikájával; aktívabb, politizáló szárnyuk a – persze különbözőképpen elképzelt, hirdetett – modell, sőt rendszerváltás elkötelezettje, előkészítője lett. Abban, hogy ennyire literátus- és történész orientációjú, illetve genezisű lett 1990-tól a kormányzati és a liberális ellenzéki elit, a művelődés- és értel­miségpolitikai válság sokkoló mélysége, a kelet-európai küldetéses ér­telmiségi tradíciók újraéledése csakúgy szerepet játszott, mint – para­dox módon – a politikai konfliktusok kihordását átvállaló kulturális nyil­vánosságnak a 60-as évektől fokozatosan (ha visszaesésektől terhelve is) kibontakozó pluralizmusa, növekvő szabadságfoka és relatív védett­sége.

A szocialista értékek és távlatok „rendszerszerű" kompromittálódásán és a demokratikus szocializmus mellett elkötelezett radikális reformerek jelentős részének exkommunikálásán túl az 1980-as-évek derekától érvényesülő kulturális politikák (a kormányzatiak és ellen­zékiek) főszereplőinek öncsalásain, szereptévesztésein, illúzióin is múlott, hogy az évtized végére a magyar kulturális értelmiség többsége számára a romantikus népnemzeti vagy jobboldali kon­zervativizmus, illetve a nyugatias piacelvű, ökonomista liberaliz­mus két pólusú alternatívája vált hitelesnek tűnő vonzóerővé és vá­lasztó vonallá. Ebből a politikai kínálatból 1989-91-re már kimaradt és – önérzetében megtiporván, a kommunistaellenes demagógia, megfélemlítés által szétvervén, s az apparátusbeli technokrata elit gyors kapitalizációs, privatizációs érdekeitől is megzsarolván -„vezeklőként" a szégyenpadra ültettetett a demokratikus és újbaloldali orientáció, az alternatív, a civil társadalmi, a szocialista-szociáldemokrata kulturális koncepciók, művelődéspolitikák „harmadik ereje", irányzata.

„A személyiség szerepe a történelemben "

Az alcímben szereplő marxizmusoktatási és főleg gyorstalpaló párt-iskolai előadástéma s vizsgatétel minden vulgarizálás és torzítás el­lenére valóságos problémára utal. A Kádár-korszak művelődéspoli­tikáját ebből a szempontból érdekes többlépcsősség jellemezte.

Az 1956 és 1988 közötti időszakban objektíve semmi sem kérdője­lezte meg a párt vezető szerepe alkotmányban is rögzített elvének gya­korlati érvényesülését, ami a döntéseknek, az irányításnak egy vi­szonylag szűk körre korlátozódó, tekintélyelvű, centrális és bürok­ratikus alaptermészetében öltött testet. A szakszerűség, a liberaliz­mus és olykor a demokratizmus (a kettő nem ugyanaz!) elemeinek és kísérleteinek szaporodása ellenére alapvetően hierarchikus, pater­nalista természetű volt a politikai berendezkedés; csúcsán Kádár Já­nos állott. A „kollektív vezetés" féligazságával kombinált személyi hatalom az ő esetében kétségkívül külsőségektől mentes, puritán vonásokat hordozott, ami nemcsak politikai magányosságával, ha­nem történelmi és alkati okokkal is összefüggött. Az ország lakossá­gának többsége szemében a 60-as évektől mindez személyes hitelt biztosító szerénységként, egy ideig népszerű plebejus-kisemberi attitűdként tűnt fel. Kádár legtöbb vezetőtársától viszont ez a „kol­lektivizmus" egyéniség- és hitelrontó, szürkítő és középszerűsítő személytelenséget követelt, náluk ilyen ruhát öltött. Ezzel a 60-70-es években uralkodó tendenciával „furcsa" ellentmondásban állt a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika reformer exponenseinek, mindenek­előtt Nyers Rezsőnek, Fock Jenőnek és Aczél Györgynek a nagyon is markáns egyénisége; szuverenitásuk és „külön" nemzetközi tekin­télyük miatt egyébként nekik gyakran meg is gyűlt a bajuk a középszerűsödés vagy éppen az arctalanság „hőseivel".

A kádári politikai mechanizmus keretei között a kultúrpolitikai alrendszer éppen a politikán belüli viszonylagos elkülönültsége, a kultúra és az értelmiségpolitika fokozottabban személyiségcentrikus hatásrendszere, természete miatt – a többi szektorhoz képest eleve inkább magán viselte a vezetők szubjektivitásának nyomait. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az irányító személyiségek emberi, morális jellemzői, szakmai vonzalmai, erényei és hibái, konstruktív vagy szűkítő elfogultságai, szavaik és tetteik viszonya – a kultúra, az értelmiségpolitika lélektől lélekig ható jellege miatt – talán köz­vetlenebbül meghatározták a politika e szektorát. Ez önmagában nem előny s nem is hátrány (van példa mindkettőre), de reális ténye, jellemzője – és ezért a fogadtatásban, a viszonyulásban, pro-kontra személyes indulati tényezőket is felerősítő specifikuma – az 1956 utáni államszocialista hatalomnak. A politikai személyiségek túlsú­lyos hatalmi szerepe az egypártrendszeres tekintélyelvű államszocia­lizmus modelljének politikai túlsúlyosságából és demokratikus intézményesítetlenségéből, nem pedig a vezetők alkotmányos szerepéből fakad (mint például az amerikai és a francia elnöki rendszerben).

Ugyanakkor – ebben a vonatkozásban – a magyar fejlődésnek számos sajátos pozitívuma is van a többi szocialista országhoz képest.

A történelmi korlátozottságok, a válságot elodázni végül is nem képes modernizációs fejlődés kétarcúsága, a reformok és visszavoná­sok állandó hullámzása ellenére s ezzel együtt releváns lehet egy olyan nézőpont is, mely kitekintve az 1960 utáni két évtized során elsősorban értékteremtő, modernizáló, reform támogató és humanizá­ló módon, tehát pozitívan érvényesültek hazánkban a politikai szub­jektumok túl súlyosságának tünetei. Mind a nagypolitikában, mind a művelődéspolitikában jóval tovább, a kereteket feszegető mértékig mert elmenni a magyar vezetés, mint a többi szocialista országban, vállalva a velük valóburkolt-nyílt feszültségeket és vitákat is, ugyanakkor el­hárítva az újbóli direkt katonai és a totális politikai beavatkozás koc­kázatát. Ezek a veszélyek, beleértve a rákosista restaurációt, vagy egy ahhoz hasonló szellemű vezetés külső erővel történő esetleges hata­lomra segítését, állandóak és egyes történelmi pillanatokban reálisak voltak; Kádár János, Aczél György s mások is ennek a kockázatnak az elhárítását, a koncepciós perek időszaka visszatérésének a megakadá­lyozását tekintették legmélyebb, bevallott – be nem vallott politikusi küldetésüknek. Az már az őszintén hitt antirákosista reformpolitika és az ezt képviselő egyének önáltatása s az egész ország tragédiája, ha ez mégoly reális veszélytudat gyakran egyoldalúvá, erőtlenné tette ma­gukat a reformszándékokat is, ha a Kremlre mutogatás számos öniga­zolásra is adott alibit, ürügyet s ha olykor (például az 1956 utáni bor­zalmas megtorlások vagy a 70-es évek eleji szellemi kiátkozások ese­tén) ezek a félelmek bizony a legyőzöttnek hitt rákosista módszerek túlélését is „legitimálták".

Anélkül, hogy a művelődéspolitika vezetőinek portrészerű jellem­zésére, párt- és állami irányításbeli hierarchikus viszonyuk, önálló döntési, cselekvési esélyeik, formális és informális hatalmuk taglalásá­ra, egymás közötti vitáik leírására és minősítésére vállalkoznék, rövi­den felsorolom az egyes művelődéspolitikai szakaszok markáns, do­mináns személyiségeit. (Zárójelben azt az időszakot nevezem meg, amelyben szerepük meghatározónak tűnt.) A névsor bizonyára bővít­hető vagy éppen szűkíthető is, de talán nem teljesen igazságtalan: Kál­lai Gyula, Benke Valéria, Marosán György, Szigeti József, Szerényi Sándor (1957-1962), Szirmai István (1957-1967), Ilku Pál(1958-1973); Orbán László (1957-1975), Aczél György (1958-1985), Óvári Miklós (1974-1985), Pozsgay Imre (1975-1990), Köpeczi Béla (1964-1988), Kornidesz Mihály (1973-1987), Tóth Dezső (1964-1985); Knopp And­rás (1972-1989), Berecz János (1984-1989), Pál Lénárd (1985-1989).

Az 1956 és 1988 közötti évtizedek ellenfelei szerint is legnagyobb for­mátumú hazai művelődéspolitikusa – különböző párt és állami funkci­ókban – Aczél György volt. Pályájának és munkásságának reális érté­kelése elválaszthatatlan az egész Kádár-korszakétól, az 1945 és 1990 közötti magyar történelem külső feltételeinek, belső alternatíváinak minősítésétől. Mindenesetre azon kis számú magyar politikus közé tartozik, akik az 1970-es évektől itthon és nemzetközileg is joggal ko­moly presztízst vívtak ki. A korból, az MSZMP általános politikájából és az ő személyes-különösen „művészi"-elfogultságaiból fakadó té­vedései, hibái esetenként súlyos felelőssége mellett is: a 60-as évektől Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a kádári politika a többi szo­cialista országéhoz képest viszonylag szuverénné, pragmatikussá, reformérzékennyé, toleránssá, a világra nyitottá formálódott.

Nem feltétlenül a politika valamiféle – úgymond – szocialista vív­mányaként, de tény: a 60-as évek derekától lett tömeges a lakáshoz ju­tás, a vidéki fürdőszobák építése, a mosógép és fridzsider, az autó és a kiskert megszerzésének, birtoklásának esélye. Mindezzel szorosan összefüggött, hogy Magyarország elindult a modernizálódás, és a ré­gióban kezdeményezőén haladt a – mégoly korlátozott – közművelődési demokratizálás, pluralizálás, a politikai, szellemi, kultu­rális liberalizálás útján. Amikor ezek a törekvések vereséget szenvedtek vagy meggyengültek, ennek mintegy „jelképeként Aczélt magát is háttérbe szorították, leváltották (1974,1985); ő viszont – bár kétségte­lenül megalkuvások, a szigorodás vállalása, sőt kockázatos megideologizálása árán, de – ekkor is igyekezett védeni politikai meggyőződésének progresszív oldalait, értékelveit s főleg a magyar kultúra vívmányait.

Aczél György „oldásaiban és kötéseiben", szerepének és személyi­ségének konfliktusaiban, a taktikainak hitt visszavonulások stratégiai deficitjeiben szemléletesen és modellszerűen tetten érhetők az 1956 utáni magyar művelődéspolitika tragikus paradoxonai. Elég csupán három történelmi pillanatot felidézni ennek bemutatására és bizonyí­tására.

Aczél 1956 ősze utáni első politikai megnyilatkozásában, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának decemberi ülésén (nem úgy, mint egy évvel később) kiáll Nagy Imre, a „szocialista többpárt­rendszer" és a semlegesség mellett, amiért több oldalról támadás is éri. Kádár János mégis – vagy talán éppen ezért -1957 tavaszától rá­bízza a kulturális állami irányítás legkényesebb feladatát, a művé­szekkel, a humánértelmiséggel való kapcsolatok újraélesztését, az „építkezést". 1958-ban, Nagy Imre kivégzésével szinte egyidőben miniszterhelyettesként ő terjeszd a Központi Bizottság elé a korsza­kos jelentőségű, pozitívumokat is tartalmazót megelőlegező művelődéspolitikai állásfoglalást. Drámai szituáció: mintha – az egyéni szándékoktól, helyzetértékeléstől függetlenül – a szellemi-kulturá­lis nyitásnak a véres megtorlás lenne az előfeltétele, együtthatója. (Miként ezt számos korabeli műalkotás bizonyítja: az áldozatokat ekkor a politikai irányításban részt nem vevő értelmiségiek közül is sokan a lehetséges haladás tragikus „árának" érezhették.)

Analóg a helyzet 1968-ban: Csehszlovákja megszállása, az euró­pai neokonzervatív hullám, az SZKP XX. kongresszusától való neosztalinista eltávolodás idején, a hazai reformot is mentendő Aczél György akkor harcolja ki a Tudománypolitikai Irányelveket, amikor -1968-as tiltakozásuk kapcsán is – a marxizmus-reneszánsz társada­lomtudományi értelmiségének radikális szárnya, a Lukács György tanítványai egy részéből alakult Budapesti Iskola szembefordul az MSZMP-vel, s amire már ekkor, majd 1973-tól még súlyosabban, kirekesztő hatalmi választ kapnak. Aczél György a nevét adta eh­hez a hazai szektás és szovjet nyomásra koncipiált „filozófus­perhez", de abban a tudatban tette ezt (nem jogtalanul), hogy az intellektuális autodaféval elejét lehet venni a még rosszabbnak, a tényleges pereknek. Ezzel a veszélyes önigazolással ment bele ab­ba, hogy a Központi Bizottság Titkárságából való leváltása után mégis vállalt állami funkciót, miniszterelnökhelyettességet. Súlyos engedmények árán, de kétségtelenül politikája jó oldalaiból is meg tudott ezáltal menteni nem egy értéket, ahogy ezt történelmi távlat­ból majd reálisan meg lehet ítélni.

A harmadik példa: ugyanazon az 1974. márciusi központi bizott­sági ülésen fogadták el az Aczél György szakértői gárdája által ki­dolgozott és széles körben megvitatott, számos pozitív, stratégiai kezdeményezést felmutató közművelődési előterjesztést, amelyen az ezt a reformszellemet élesen keresztező konzervatív munkásosztály-határozatot is megszavazták, s Aczélt – Nyers Rezsővel és Fehér La­jossal együtt – felmentették tisztségéből. Itt sem egyszerűen a sze­mélyről van szó: a kultúra, a közművelődés 1958 és 1968 után im­már harmadszor válik a politikai visszarendeződés szépségta­paszává, az „előremenekülés", a „kisebbik rossz", a „szükségből erényt", az „inkább én" kockázatos vállalkozásává. Művelődés és politikatörténeti távlatból mégsem intézhetők el ennyivel ezek a paradoxonok.

Éppen a többször nekilendülő kulturális reformok gyen­gültek meg s vesztettek hitelükből ezekkel az „alapozások­kal"; miközben Aczél György, Pozsgay Imre, Óvári Miklós s mások minőségi érzékenységű, személyes és informális poli­tizálása, megannyi taktikai bravúrja nemcsak a visszaren­deződés tényeit fedte el, némileg talán önmaguk előtt is, hanem kétségtelenül „finomította is a kínt", szűkítette a veszteségek körét. Érdemeik azonban ennél sokkal szélesebb körűek; elsősorban mégiscsak az alkotás és művelődés bővülő feltételei­nek biztosításában, az ösztönzésben, a kreativitásban érhetőek tetten. Számos alkotás betiltását, ledorongolását, nem Kevés művész, tudós félreszorítását kötik – hogy okkal-e vagy anélkül, még kikutatandó – Aczél György vagy mások nevéhez, de sze­mélyiségük és politikusi-mecénási munkásságuk mégiscsak in­tenzíven összekapcsolódott a magyar művészet, tudomány, szelle­mi kultúra 60-70-80-as évekbeli gazdagodásával, felívelésével, az or­szág művelődési és civilizációs emelkedésével, némi modern­izációjával.

Általánosíthatóan, egy egész kultúrpolitikai korszakra is igaz, amit Heller Ágnes Aczél György ellentmondásos, kétér­telmű szerepéről, ennek pozitív oldaláról mond: „A rendelke­zésre álló kereteken belül […] – amelyek a nagypolitikai szorítá­sokban nem voltak valami tágak és időnként még szűkültek is ­azért elég sok értéket engedett érvényesülni. Közöttük igazi, maradandó, magas kulturális értékeknek is teret csinált vagy nyitott Magyarországon. Ebben az értelemben korántsem tar­tom olyan iszonyatosnak az ő kultúrpolitikáját, kivált ha össze­hasonlítom a szomszédos országok hatvanas-hetvenes évek alat­ti kultúrpolitikájával. Igenis, azt mondom, hogy a magyar íróknak, költőknek jobb dolguk volt, mint a Csehszlovákiáknak, a romániai­aknak, a szovjeteknek – és ezt többek között Aczél Györgynek is köszönhették. […] A magyar kultúrpolitika az adott körülmények között ennél jobb nem lehetett. Kommunista totalitárius rendszer volt, amelyikben ennél jobb kultúrpolitikát nem lehetett folytatni. Az már túl lett volna a rendszer határain."

Rész és egész

A művelődéspolitika történetének csomópontjai, váltásai, újításai persze nemcsak – nem elsősorban – a vezető személyiségek helyzeté­ben, szerepében, de nem is az MSZMP irányító szerveinek egyébként fontos dokumentumaiban ragadhatok meg. Kétségtelenül meghatá­rozó súlyúak a különböző kultúrpolitikai határozatok, kongresszusi döntések, a nagyobb tanácskozások és elvi jellegű művelődéspolitikai állásfoglalások. A folyamatok igazi természetét azonban a tényleges eredmények és eredménytelenségek, a szavak és a tettek egymáshoz való viszonya, a többnyire nem publikus Politikai Bizottsági, Agitá­ciós és Propaganda Bizottsági határozatok, az írásos állami és a dokumentálhatatlan szóbeli, informális döntések, valamint – elsősorban – a társadalmi kulturális fejlődés objektív (művelődéstörténetileg és szociológiailag értékelhető) tényei világítják meg és minősítik.

Ebben a vonatkozásban nemcsak a művelődéspolitika egyes szek­torai (oktatás-, tudomány-, művészet- és közművelődés-politika) kö­zött nincs teljes szinkron, hanem a művelődéspolitika és az általános politika között sem. Sót olykor egyenesen feltűnő-az aszinkron. Az 1956 utáni államszocializmus tekintélyelvű, hierarchikus – de a ko­rábbi durva sztálini struktúrát, a kemény diktatúrát fokozatosan oldó, átalakító – politikai modelljén belül sajátos alrendszerként funkcionált a művelődéspolitika.

Elvileg természetesen többféle kulturális politikai modell között lehetett választani a XX. század derekán: de – túl abszolút normaként is meg­kérdőjelezhető szerepén – az 1956 utáni magyarországi realitások tala­ján eleve nem hiteles mérték pl. a nyugat-európai liberális állam semle­ges-közszolgáltató kultúrpolitikájával kombinált piacelvű művelődési modell. (Ahogy persze a jobboldali-teokratikus diktatúrák arisztokrati­kus mecenatúrája sem.) Ha szigorúan a centrális pártirányítás keretei között működött is a kulturális intézményrendszer, a 60-as évek elejétől kezdve egyre sokszínűbbé, plurálisabbá vált a művelődés legtöbb szektora – s nemcsak a művészi stílusok tekintetében, hanem bizonyos fokig s egyre inkább eszmei-ideológiai értelemben is. Visszatükrözte, felerősí­tette ez a kulturális folyamat az egypárton belüli „többpárti koalíció" belső játékterét, illetve a fokozatosan az érdekbeszámításos mechaniz­mus felé „harmonikázó" politikai nyilvánosságát.

Ezt a tendenciát fejezte ki, illetve ideologizálta meg a párt művelődéspolitikájának az a hatvanas évek végi jelszava, hogy az MSZMP a marxizmus-leninizmus monopóliuma, ennek adminisztratív biztosítása helyett ezen ideológia hegemoniájáért, ennek is elsősorban eszmei-politikai eszközökkel történő kivívásáért és megőrzéséért küzd. Az 1960-as évektől az 1980-as évek elejéig a párton belül és a többi szocialista ország felől éppen ez az elv (illetve a belőle fakadó gyakorlat) volt kitéve a legtöbb támadásnak neosztálinista, konzerva­tív oldalról, miközben a kortárs humán elitértelmiség jelentős része s az utókor okkal tekintette szűkösnek, korlátozottnak még ezt a vi­szonylagos nyitottságot is.

A művelődéspolitika az MSZMP általános politikájának deklarál­tan s a valóságban is szerves és sajátos része volt. Mint már szó volt erről, ez a szintén évtizedeken át hangoztatott tétel valójában a dog­matikus, konzervatív oldallal szembeni védekezés ideológiája volt s éles belső konfliktusokban érvényesült. Rész és egész, különös és álta­lános sajátos viszonyára vall, hogy a művelődéspolitika, eltérően a po­litika más szektoraitól – a kultúra sajátosságaira is hivatkozva – az elvi orientálást hirdette elsődlegesnek az intézményi-adminisztratív irá­nyításhoz képest. Ennek sok előnye volt; de minden pozitív aszink­ron, a „nagypolitikát" is korrigáló, a falakat kifelé toló kezdemé­nyezőkészség, reformhajlandóság, demokratizálás és decentralizálás ellenére a kultúrpolitika sem bújhatott ki az egypártrendszer paterna­lista centralizmusának bőréből. Számos művelődéspolitikai nyomaté­kú, innovatív társadalomtudományi megrendelés, kutatási eredmény és elvi jellegű progresszív állásfoglalás nem is ment át a politikai gya­korlatba, ami nemcsak a „túlrendelés", hanem az értelmiségi „fölöslegesség"-élmény, a manipuláltság-érzés és kiábrándulás formájában vissza is ütött.

Az a történelmileg pozitív – mert a nyilvánosságot tágító, széles ér­tékkört integráló – elv, amely szerint a „szövetségi politika" és az „elvi-eszmei vita" egymást kiegészíti, hitelesíti, szintén csonkán érvénye­sült. Esetenként még a legliberálisabb periódusokban is – például Konrád György regényei, Petri György versei, Jeles András, Gazdag Gyula filmjei vagy a filozófiai viták kapcsán – éppen nem elvi-eszmei, hanem nagyon is gyakorlati-politikai, sőt hitelrontóan adminisztratív lett a „vita", ami egyébként morálisan nehéz helyzetbe hozta a tisztes­ségesen, jóhiszeműen vitázni szándékozó (nem egy esetben akár meggyőzően érvelő) szocialista elkötelezettségűeket. Súlyos ellent­mondásnak bizonyult továbbá, hogy az az eszmei-történeti-politikai „építmény", az a nyitott, reformorientált szocializmus-kép, amelynek igé­nye, értékrendje, célrendszere e vitákban a marxista szándékú (adott esetben az MSZMP-t képviselő) résztvevők szellemi fedezetét biztosí­totta, a 80-as évtized derekára összeomlott. Miközben még „balról" vi­tatták, már későn jött ahhoz, hogy a válságból eredményes demok­ratikus baloldali kiutat mutasson fel és szervezzen meg.

Finoman szólva nem az elvi-orientáló jelleg tényleges gyakorlati érvényesülését bizonyítja a művelődéspolitikának az a sajátossága sem, hogy az állam – és a pártirányítás – nemcsak az államszocialista szerkezetből adódóan, hanem az erős személyi kötődések és szubjek­tív elfogultságok miatt is – jórészt egyközpontú vagy legjobb esetben dualisztikus volt. A kulturális párt- és állami, valamint a szakszerveze­ti és a helyi tanácsi irányításra a hierarchikusan túlközpontosított, aufklérista és paternalista modell volt a jellemző. A pártirányítás igen gyakran élt az elvi dokumentumok nyilvánosságra hozatala, az írá­sos és előadásszerű tudatformálás, politikacsinálás eszközeivel; oly­kor az indokoltnál is több – más feladatoktól elvont – energiát szen­telte munkának. Igazi „hatékonysággal" azonban a szóbeli döntések és utasítások, az informális és kliensi politizálás működött. Néhány elementáris tehetségen, „nehéz emberen", szuverén egyéniségen kívül bizony szűk, egyoldalúan megbízhatósági, bizalmi elvű volt a ve­zető kiválasztás. Egyes bátortalan kísérletektől eltekintve nem került sor sem a szövetségi politika, sem a káderpolitika folyamatos nemzedéki bővítésére, frissítésre, fiatalítására. Míg a pártvezetés állandóan – és ál­talában joggal – bírálta a minisztériumi, a tanácsi irányítás nehézkes­ségeit, az intézmények működését, gyakran neki is csak tüneti keze­lésre, tűzoltásra futotta erejéből. Nem engedte a bírált intézmények, szervek tényleges, felelős szuverenitásának kibontakozását, még ke­vésbé adott teret, ösztönzést az autonóm civil társadalmi kezdeménye­zéseknek. Valódi demokratizmus helyett (néhány korlátozott hatású kí­sérletet leszámítva) legföljebb paternalisztikus liberalizmus korrigálta a bürokratikus tekintélyelvűséget és a konzervatív dogmatizmust. Így a kultúrpolitikai kézi vezérlés maga is hozzájárult ahhoz, hogy a bírá­latok és a demagóg támadások a kulturális pártirányításnak a tény­leges értékeit is kikezdjék, lejárassák.

Sajátosság és szervesség, rész és egész viszonya talán legszem­léletesebben a művészetpolitikai elvek s főleg a gyakorlat terén vol­tak érzékelhetők. Ha ma az alkotók részéről hangzanak is el a leghangosabb sérelmek (számos esetben joggal); történelmi táv­latból, a korabeli magyar politika más ágazataihoz és a többi ál­lamszocialista ország gyakorlatához képest feltűnő volt itt a po­zitív „elhajlás".

Ha legitimációs és stabilizáló célzattal is, de a kultúrpolitika lényegében csaknem a teljes nemzeti kulturális örökség birtokbavé­telét vallotta és vállalta, gyökeresen szakítva az 1956 előtti durva csonkításokkal. Ez a vállalás persze vitákon, „puha" csonkításo­kon, átideologizálásokon keresztül érvényesült, de mégiscsak beérett a 60-as évek derekára. 1956 után sok értelmiséginek – köztük íróknak és publicistáknak – kellett elszenvednie a megtor­lás különböző formáit. Ezeket a sérelmeket az 1962 utáni kultúrpo­litika sem tudta feledtetni. Voltak megalázó procedúrák, „fölöslege­sen" elnyújtott szilenciumok, de a meggyorsított amnesztiákat kö­vetően mégis fordulat következett be (filmművészeti mecenatúra, Déry Tibor, Illyés Gyula, a Valóság c. folyóirat köre stb.). A magyar tudomány és kultúra idősebb generációjának élvonalával – köztük a nem szocialista világnézetű személyiségek jelentős részével is – „al­kotás-centrikus" együttműködést alakított ki az MSZMP vezetése. Más országoktól eltérően nálunk nem kellett hűségnyilatkozatokat tenni, s a kormányzat, ha nem is mindenkire vonatkozólag (a leg­feltűnőbb kivétel-esetek közül Bibó Istvánt említem), de általában gyakorolta a „felejtést", a „megbocsátást", a „megbékélést". Alap­tétel lett, hogy a mű, az alkotás az elsődleges, s nem a politikai meggyőződés és az elköteleződő megnyilatkozás; ugyanakkor e személyiségek nem érintenek bizonyos-főleg nemzetközi politikai okokból kényes – tabutémákat.

Korántsem csak egy alkotói generáció megnyilatkozási lehetősé­gei kerültek ezáltal a kiegyezés pozitív serpenyőjébe. Néhány tilalom fennmaradásával, nem kevés konfliktussal és fölösleges szubjektiviz­mussal, egyes művek nyilvánosságra hozatalának időleges vagy vég­leges megakadályozásával együtt is kétségtelen a művelődéstörténeti eredmény: a szocialista országok között politikailag is legnyitottabb, értékgazdagságban is a legtermékenyebb, „liberális"-ként dicsért vagy támadott kulturális-tudományos politika, nyilvánosság és lég­kör. Az elvi viták-legyen szó a nemzetről, a múltról, a pszichológiá­ról, az ázsiai termelési módról, az elidegenedésről, Jancsó Miklós filmjeiről vagy a Húsz óráról, a nemzedéki kérdésről, a strukturaliz­musról vagy éppen az „emberi lényeg" fogalmáról, stb. – az esetek je­lentós részében abban a hazai és nemzetközi kontextusban a publi­kációs határok tágítását, az alkotás-központúságot segítették, a „problematikus", új nézetek, álláspontok nyilvánosságát és integrálá­sát, az adminisztratív gátak egy részének lebontását biztosították és eredményezték (még ha mai olvasatban olykor skolasztikusnak tűnik is egyik-másik eszmecsere).

Rész és egész, művelődéspolitika és általános politika sajátos vi­szonyából, a tiltott politikai és a fokozatosan tolerált világnézeti-ízlés­beli pluralizmus „dialektikájából" a kulturális életre sajátos – munka­megosztás diktálta – átvállaló szerep hárult az államszocializmus poli­tikai nyilvánosságában. Az „eredeti helyszínen" vagyis a fwlitikai-é¥3ek-védelmi intézményekben, fórumokon nem megharcolt direkt eszmei-politikai viták, konfliktusok kényszerű kultúrpolitikai átvállalásának, levezetésének megvolt az a pozitívuma, hogy itt – mindkét oldalról – kezelhetőbbé (ha nem is feloldhatóvá) váltak a konfliktusok. A kulturális nyilvánosság – tudo­mányos, művészeti, közművelődési, amatőrmozgalmi mezben, irá­nyítóinak tudatos szándéka szerint is – fokozatosan több toleranciát, szélesebb (látens, majd be is vallott) pluralizmust engedett érvénye­sülni, mint az alapvetően monolit társadalmi-politikai intézmény­rendszer, a tömegkommunikáció és a publicisztika. Mindezzel egyi­dejűleg a kormányzat fokozatosan depolitizálta, sőt dezideologizálta a privát szférát, a szabadidő eltöltésének módozatait és a „kellemes­ség", a szórakozás világát. Az ún. „3 T" később ironikusan emlegetett elve és benne a „támogatás" és a „tiltás" mellett az újdonságnak, a nyitásnak számító középső T, a „tűrés" lehetősége – például Dürrenmatt, a modern polgári filozófia, a rockzene, a szexirodalom és az igé­nyesebb lektűr „beengedése" – éppen ezt a magyar sajátosságot igye­kezett szolgálni és politikailag szalonképesíteni.

Ennek a pozitív aszinkronnak persze megvolt a visszája is. A kulturá­lis politika – éppen vívmányai, művész- és tudós partnerei, személyi­ségei, nyugat-európai megbecsültsége révén is – jobbnak, reformképesebbnek, távlatosabbnak mutatta az MSZMP politikájának egészét, mint amilyen az ténylegesen volt. Nemcsak bővítette a kádári politika pozitív vonásait és gyorsította reformjait, hanem legitimálta annak felemás­ságát is. Olyannyira, hogy 1973-74, majd főleg 1984-85 táján s utána, Aczél Györgynek a kultúrpolitikai vezetésből történt kiszorulásával vált világossá: a Kádár János nevével fémjelzett általános és kulturá­lis politikát évtizedeken át szinte Kádár János – illetve a pártvezetés többségi szárnyának – beidegződéseivel, értelmiségellenességével, konzervatív előítéleteivel szentben kellett s lehetett kiépíteni, intézmé­nyesíteni egy fokozatosan kiharcolt relatív önállóság keretei között.

A művelődéspolitikai nyilvánosság e sajátos védettsége, elkülö­nültsége, paradox és kényes taktikai szerepe nemcsak állandó, több­nyire konzervatív oldalról érkező támadások célpontjává tette a kul­túrpolitikát, de – a pozitív aszinkron további hátrányos kísérőjelensé­geként-paranoid tüneteket is kiváltott rajta. A művelődéspolitika se­bezhetősége és intézményesítetlensége, személyes és hierarchikus jel­lege olykor kompenzálóan önostorozóvá, a kulturális élet esetleg va­lóban vitatható vonásait felnagyítóvá, ideologikusan túlkritizálóvá, az egyéni ízléselfogultságokból, mecénálói vonzalmakból esetenként kultúrpolitikai ügyeket kreálóvá tette a kulturális vezetőket (közért­hetőségi kampányok, „szükségtelen" mértékű képzőművészeti és színházpolitikai beavatkozások, informális „játékok", egyes kulturá­lis lapok szerzői és szerkesztői elleni verbális kirohanások stb.). Egy pontig ezzel a módszerrel ki lehetett védeni – vagy enyhíteni lehetett – a kultúrán kívülről jövő politikai beavatkozásokat, az adminisztra­tív tilalmakat; bizonyos fokig óvni lehetett a megbírált alkotó és mű nyilvánosságát is (pl. Kósa Ferenc Küldetés c. filmjét). De sajnos ez a módszer, ha egyfajta kompromisszumként (a betiltás elodázásaként) szolgált is, túl azon, hogy az ennek „érdekében" alkalmazott durva hangnemével mélységesen megsértette az alkotói érzékenységet, önérzetet, csapda is volt: akaratlanul, ám tovább erősítette a kulturá­lis-művészeti élet bűnbak-szindrómáját, korántsem biztosított teljes vé­delmet a viták hisztérikus és esetenként adminisztratív következmé­nyeivel szemben (1. pl. a „filozófus-per"-t és Haraszti Miklós valódi perét), s elterelte a figyelmet a mélyebb és távlatosabb kulturális di­lemmákról. A társadalom emezeknél „fontosabb" strukturális­művelődési alapkonfliktusairól, a kulturális esélykülönbségek növeke­déséről és azok kezeléséről, a bérmunkás-életforma és tudat, illetve a fogyasztói magatartás kulturális következményeiről művelődés, modernizáció és valódi demokrácia összefüggéseiről, az értelmiségi hivatás leértékelődésének igazi okairól és ennek súlyos nemzeti, társa­dalom-mentálhigiéniai hatásairól stb. alig esett szó.

Az átvállaló művelődéspolitika – az általános politika szerves része­ként-természetesen ellenezte a politikai többpártrendszer – úgymond – kulturális életbéli „előkészítő" intézményesülését. Elvileg vitatta, akadályozta tehát a politikai irányzatok, a politikai alaphang szerinti kulturális szerveződés nyílt meghirdetését, de gyakorlatilag – sőt kimondva is – fokozatosan mégis tolerálta a kulturális műhe­lyek profilbeli, áramlati, stiláris sokszínűségétől elválasztha­tatlan ideológiai-politikai felhangokat. Éles különbséget tettek a publikálás nyilvánossági foka (pl. televízió kontra vidéki folyó­irat) tekintetében. Hasonló „kettősség" jellemezte a tudomány­politikát is a kutatási szabadság és a publikálási felelősség elvá­lasztásának „mozgószabályában".

Persze az említett tolerancia status quo-védő szerepe is vitathatat­lan, amit másként él meg az, aki a toleranciából részesül, aki a tole­ranciából kiszorul és aki a toleranciát gyakorolja. A radikális válto­zások követelői szempontjából így minden „engedmény" magától értetődően csak hatalmi taktika; amely arra kényszeríti őket, hogy mind tovább feszítsék a kimondhatóság határait, hogy próbára te­gyék, mi az, amit már a rendszer nem visel el. Az engedmények gyakorlói és élvezőinek egy része számára viszont a tágítás hatá­sainak radikális kritikája az engedményeket kockáztató szélsőségnek tűnik.

Természetesen voltak – az évtizedek során csökkenve azért jócskán maradtak is-politikai, külpolitikai jellegű tabutémák (1956, a Szovjetu­nióhoz való viszony, az egypártrendszer, a szocialista perspektíva), amelyek a művészi és tudományos alkotások egy kisebbik része szá­mára cenzurális, öncenzurális korlátokat jelentettek; a kulturális poli­tika mégiscsak és bevallottan mind szélesebb nyilvánosságot engedett – legalább a kulturális, tudományos, művészeti életben, a művelődési kezdeményezésekben – egyes nem-marxista törekvéseknek, áramla­toknak. Kialakult ugyanakkor – nem feltétlenül az esztétikum rovásá­ra – a metapolitikai nyelvezet, a metaforák és szimbólumok, a művé­szi-újságírói metakommunikáció sajátos beszédmódja és övezete, amely ugyan a cenzorok és éber bürokraták vadászterülete volt, de nem egy rétegében a hatalom és az alkotók közötti termékeny alkuk mozgó övezetévé stilizálódott. Az más kérdés, hogy számos „vad" szélsőjobboldali rasszista nézet és indulat lett feldolgozatlanul, megvitatlanul úgy elásva, elfojtva, mintha már nem is léteznének; ez az­után a 80-as évek végétől tapasztalható jobboldali „reneszánsz­ban" jócskán meg is bosszulta magát.

Az irányítás arra hivatkozva is elutasította a kulturális élet ideo­lógiai és politikai irányzatok szerinti szerveződését, hogy e dezideologizáló pragmatizmus révén a művészet, a tudomány, a művelődés immanens értékeit autonóm folyamatait és személyiségeit megóvja a túlpolitizálással, a klikkesedéssel és a „nyílt sisakos" szektás, illet­ve ellenzéki támadásokkal szemben. Ez a megóvás számos esetben valóban értékmentő, kreatív eredményű is volt, de – ma már látjuk – kiskorúsító paternalizmusán túl több szempontból illúziónak bizo­nyult: végül is nem sikerült, nem is sikerülhetett. Az államszocializ­mus válságát, az elsősorban a gazdasági megtorpanás okozta biza­lomvesztésből és a nemzetközi viszonyok gyökeres átrendeződé­séből fakadó rendszerváltoztatási kihívást „kulturálisan" nem lehe­tett elodázni, az elreteszelést nem lehetett művelődéspolitikailag át­vállalni. Sőt: a kultúra, – a politika finomodása következtében – egyre kevésbé kényszerülvén pusztán az államszocialista ideo­lógia közvetítőjének, „kiszerelőjének" a szerepére s egyre növel­hetvén autonóm, demokratikus, civil társadalmi és esztétikai funkcióját, más oldalról egyre inkább újrapolitizálódott.

A 80-as évtizedre a kulturális élet számos területe – „kormánypárti" és „ellenzéki" oldala egyaránt – oly mértékben túlpolitizálódott, hogy az már új típusú művészi értékrend billenéshez vezetett. A hierarchizált kultúrpolitikai mecenatúra negatív vonásai így összeadódtak az értelmiségi politikai szerepvállalási kényszer „profetikus" meg­ideologizálásának kontraszelekciós következményeivel. Máig, holnapig ható „eredményekkel". Plasztikusan és általánosító módon jellemzi ezt a helyzetet, az intézményes átpolitizáltság művészetellenes ha­tását – egy retrospektív kiállítás ürügyén – Rózsa Gyula:

„A modern művészetek története az Appenninek-Alpok-Rajna-Balti-tenger vonalától nyugatra és északra nem ismer olyan térséget, ahol bizonyos művészeti stílusok államilag preferáltak, más ízlés- és stílustendenciák hivatalból üldözendők lettek volna; Magyarországé csapás sújtotta térség közepén két olyan társadalmi rendszert is meg­élt, amely ezt az expulziót következetesen végrehajtotta. A két politi­kai formációban különböző okok miatt, de egyféle eredménnyel szűntek meg gyakorlatilag azok a […] magánerők és citoyen-magatar­tások, amelyek az előbbit ellensúlyozhatták volna. S minthogy iskola­rendszer, ideológiai minták, állami presztízsforrások és általánosan retardált műveltségállapot határozta meg a passzív közönség és képzőművészet viszonyát is, továbbá ez a viszony […] nemcsak kö­vetkezménye, időnként fenyegetően befolyásoló oka is lett az állam-politikának – a többszörös kölcsönhatás felerősödött. Az intolerancia következtében aztán úgyszólván pillanatokon belül előállt az az ab­szurd helyzet, hogy a kezdetben politizálni egyáltalán nem kívánó avantgárd törekvések akaratuktól függetlenül, a puszta létezésük ál­tal minősültek politikai tényezőnek, és eredetileg programszerűen apolitikusnak született izmusok váltak az import pillanatában ellen­séggé."

A rész és az egész viszonyát, az államszocialista irányítás egyes szektorai közötti szinkront és aszinkront illetően még egy szempontot érdemes megemlíteni. A kulturális politika több területen nemhogy kö­vette, hanem egyenesen ösztönözte is a gazdasági-társadalmi reform­törekvéseket, politikai kísérleteket. Elég csak az 1968-as gazdasági re­form bevezetésének tudománypolitikai, filmművészeti (pl. Kovács András Falak c. alkotása) és irodalom-közéleti előkészítését vagy a poli­tikai pluralizmus 70-80-as évekbeli hallgatólagos művészetpolitikai megelőlegezését említeni. Ugyanakkor ma már tudjuk maga a gaz­dasági reformfolyamat is következetlen s visszarendeződésekkel ter­hes volt, korántsem támogatta egyértelműen a kultúra demokratizá­lását, de hiányzott is mellőle az átfogó társadalompolitikai és jövőalakítási stratégia s főleg az erő.

A politikai maradványelv áldozata – „esztétikai" köntösben

A 70-es években, a felbillenő gazdasági egyensúly védelmére hivat­kozva, a milliárdokat pazarló rossz „termelő" beruházásokhoz a „nem termelő" kultúrától további milliókat vett el a gazdaságpoliti­ka; igaz: volt kulturális pazarlás, felszámolandó konzervativizmus is. A gazdasági reformokért érvelő szakmai elit egy része nem látta be a kultúra átfogó jelentőségét, s teljesen piacosítani akart (neoliberális privatizációs meggondolásokból is), a kulturális reformerek viszont olyasmit is védeni akartak a művelődéspolitikai mechanizmusban, ami védhetetlen volt belőle. A gazdasági válság alagútjába befelé ha­ladva a „restrikció" és a „reform" összekeveredett, ugyanakkor éppen az ezeket az ellentmondásokat föltáró vagy – ha egyoldalúan is, de hangulatilag – jól érzékeltető kulturális nyilvánosságon és irányítá­son cserdült legtöbbször a politikai ostor.

Megbondott a gazdasági és a kulturális reformok szakmai elitje, poli­tikusi élgárdája közötti szövetség; objektív ellentmondások, a fordu­latért vívott küzdelem hevessége és taktikai engedményei miatt is lényegében elengedték egymás kezét. Holott „igazi" szocialista re­form csak a gazdasági, társadalmi, humánpolitikai, kulturális és politikai-intézményi szférák szerves egységében lett volna kiküzdhető és végrehajtható. {Demokrácia, demokratikus szocializmus is – paternalista és technokrata liberalizmus helyett.) Csakhogy ekkor már – burkoltan, nyíltan – egyre többen vették le a napirendről a „szocialista", a „baloldali" jelzőt, mint-úgymond – részben lejára­tott, részben viszont nemzetközi vonatkozásban stratégiailag is ad acta tett perspektívát. Szertefoszlott az a hit is, hogy legalább művelődési vívmányok, a viszonylag olcsó és stabil kulturális szolgáltatások „megmaradhatnak", mintegy a szocializmus elvi fölényét biztosító utolsó mentsvárként.

A politikai fordulatot megelőlegező, manifesztáló és kihordó kulturális krízis létrejöttében az életmódbeli, politikai és a kény­szerítő pénzügyi tényezők mellett a rendszer működéséből és politikai ideológiájából fakadó átfogóbb okok is szerepet ját­szottak. A restrikcióval pótolni vélt „kultúrgazdasági" reform, a szétesés, erodálódás megannyi szervezeti, gazdasági tünete „csak" következménye volt az általános politikában évtizedek óta érvényesülő maradvány-elvnek, a jövő és életmódcentrikus tudományoktatás, tömegkommunikáció, és közművelődéspoli­tikai stratégia gyengeségének, illetve annak a ténynek, hogy a művelődéspolitika mégsem integrálódott teljesen az általános MSZMP-politikába, nem szerzett politikai tömegbázist.

Az államszocializmus, illetve az MSZMP egész politikájának szervi hibájára] van szó, amely egyébként nemcsak a művelődés­politikát, hanem a tágan értett humánerőforrás-politikát, a szociál- és egészségpolitikát, az infrastruktúra és a környezetvéde­lem kezelését, és az egész ún. harmadik szektort is hátrányos hely­zetben tartotta. Miközben ideológiailag túlértékelte, túldimenzio­nálta a kultúrát, a művészetet és az ízlést, egy konzervatív, terme­lés-és fogyasztáscentrikus „materialista" világkép jegyében valójá­ban mélységesen leértékelte, aminek egyáltalán nem mondott ellent valamiféle felületesen és antidemokratikusan értelmezett modernzációs és liberalizációs ökonomizmus. Minden alkotói cenzurális sérelemnél, mecénálói önkénynél, felszíni politikai ügynél súlyo­sabb, mélyebb, eredendőbb „bűnre" vall, hogy az MSZMP – a dekla­rációk, a párt testületeinek, vezetői egy részének s nem utolsósor­ban a „reszort", a művelődéspolitika progresszív exponenseinek és értelmiségi szövetségeseinek szándéka, küzdelme ellenére -1956 után sem volt képes gyökeres fordulatot végrehajtani kultúra, gaz­daság és politika viszonyrendszerének megítélésében és főleg gya­korlatában.

Az államszocialista politikai bürokrácia nem Kari Marx eredeti filozófiája, de nem is az egyetemes modernizációs és demokratizációs követelmények szerint értelmezte a tágan vett kultúra szerepét a társadalomban és a gazdaságban. Nemcsak államháztartási, pénzügyi, hanem politikai értelemben is a maradvány-elv szerint működött, működhetett a kultúra (s az infrastruktúra több ága). A kultúra sokoldalú, egyszerre tradícióteremtő és hagyományba ágyazó szerepét, mobilizációs és szocializációs, életmódalakító és modernizációs funkcióját, egyéni és kollektív innovációs és kreatív természetét s mindenekelőtt eredendő demokratikus, civil társa­dalmi küldetését nem ismerte fel s főleg nem érvényesítette a poli­tikai vezetés. így azt a jövőbe beruházó, jövőt alapozó esélyt, sőt kötelezettséget is elszalasztottá a pártállam, amelyet néhány fejlett ipari állam (Japán, Franciaország, Finnország, Izrael stb.) eredmé­nyesen teljesített azáltal, hogy felismerek: a kultúrába, az oktatásba való beruházás hosszabb távon nagyobb profitot hoz, mint bármely termelési ágazatba fektetett hitel. Pedig ez a felismerés a szocializ­mus autentikus gondolkodóinak nézetrendszeréből is következik.

A kádári politikai hatalom 1958-as megszilárdulása után s főleg a 60-70-es években talán a megvalósultnál több lehetőség lett volna a kulturális forradalom lenini „csak"-jának hazai érvényesítésére, a poli­tikai és kultúra, illetve a gazdaság és kultúra közötti viszony „meg­fordítására". Ez a lehetőség egyrészt a párt általános politikájának dogmatikusan vagy éppen technokrata módon értelmezett gazdaságcentrikussága, másrészt a kultúra még mindig túlideologizált, túl­politizált felfogása, harmadrészt a vezetők jelentős részének konzer­vatív kultúra- és értelmiségfelfogása (sőt: ellenessége) miatt meghiú­sult.

Mindehhez súlyos illúziók, illetve illúziórombolások is hozzájá­rultak. Az 1970-es évek közepének elképzelései az általános művelt­ség és a korszerű életmód esélyeinek lényegi javulását, a szabadidő, az öntevékenység és a kulturális demokrácia kereteinek bővülését il­letően nemhogy nem teljesültek, hanem – az ellenkező irányú, a leépü­lést, kommercializálódást hozó folyamatok miatt – szinte önmaguk el­len fordultak. A nemzeti kulturális intézményrendszert és a művelődési alapellátást veszélybe sodró mértékig csökkent az állam részvállalása a kul­turális alapellátások és fejlesztések finanszírozásában. A konzervatív, „túlelosztó" állami kultúra-finanszírozás, „a kultúra nem áru"-tétel jogos kritikáját nem egy előremutató, offenzív, a kultúra sajátossá­gaira figyelő művelődés gazdasági koncepció és stratégia, hanem a kétségbeesett védekezés, az engedmények, a technokrata piaci illú­ziók, „a kultúra áru"-jelszó ellenpólusa hajtotta végre s vitte tévútra. A magyar társadalom így szellemileg, műveltségileg, tudatilag, ér­zelmileg sem volt felkészülve a 70-80-as évek nagy világgazdasági és politikai kihívásaira, ezen belül a hazai gazdasági-társadalmi­politikai reformokra. Sőt, az elszegényedés riasztó méretei, a művelődési intézmények állagának és teljesítőképességének gyors romlása mellett egyéb súlyos népesedési, modernizációs, kulturáló­dási, szocializációs, mentálhigiéniai, külső és belső nemzetiségi, morális és közérzeti gondok is felhalmozódtak.

Ha egyik oldalról az államszocialista politika – hirdetett világnéze­tétől is elszakadva – nem ismerte fel a kultúra, az ún. humánpolitika átfogó modernizációs és demokratizációs jelentőségét, másik oldalról nem is volt képes integrálni – amúgy szintén problematikus – gazda­ság- és társadalomfejlesztési stratégiáiba az oktatás-, a tudomány-és a közművelődéspolitikát. Egy régies osztályszemlélet következménye­ként az eleve leegyszerűsítő, sok pontján hibás értelmiségpolitika és a szövetségi politika (illetve a vele együttjáró ideológiai vita) szinte azo­nosulta kulturális politikával. Az értelmiségpolitika és az ideológia fel­adatait, kérdéseit az MSZMP vezetése szinte kiosztotta a kulturális szektorra; ráterhelte az elfojtott politikai pluralizmus, az érdekkijárá­sos mechanizmus legtöbb belső feszültségét is. Eszközzé fokozódott így le a kultúra a „nagypolitika" felől; a rövidtávú stabilitás, a hata­lommegőrzés, olykor egyenesen a személyes csatározások játékszeré­vé vált. (Szomorú példa erre az, ami a színházművészetben történt a 60-as évek végétől, beleértve ebbe a Nemzeti Színház körüli viharokat is.) Eközben – igazi tudományos-műszaki forradalom és gazdasági modernizáció híján – nemcsak a humán értelmiség, hanem a technok­rata és közgazdász-intelligencia nagy része is felmondta a pártál­lammal kötött hallgatólagos „kiegyezést", annál is inkább, mert a marginalizálódás az ő soraikból is mind több csoportot sodort táv-lattalanságba és perifériára.

Mindennek egyszerre oka és tünete, hogy a nekigyürkőzések, a szubjektív szándékok és részeredmények ellenére az elmúlt 30-35 év során indokolatlanul a háttérben állt, s „lemaradt" az oktatásügy, benne főleg a közép-és felsőfokú képzés stratégiai érvényű fejlesz­tése, a szakemberképzés és értelmiségképzés összekapcsolása. A vi­lágszínvonaltól elválasztó műszaki-innovációs rés riasztó növeke­dése, a többnyire nem hatékony nagyvállalatok-vezényelte gazda­ság elnehezülése, a nemzetközi versenyképesség erőtlensége, a munkaerő olcsósága ( különösen a szakértelmiségé), a vele való pazarlás szintén akadályozta a korszerű értelmiség- és oktatáspoli­tika kihordását. A jövőbe vezető síneket szedte fel vagy mulasztot­ta el lerakni ez a politikai maradványelv.

A tömegkommunikáció, a művelődési infrastruktúra, a rekreá­ció és a nemzeti művelődési közintézmények korszerűsítése, vala­mint a kulturális civil társadalom autonóm kibontakozása is mind jobban elmaradt a kívánatostól, az európai modernizáció lehetősége­itől, eredményeitől. Sőt, a hirdetett szocialista eszményektől is. Erre persze adhattak – s adnak is némi – magyarázatot a visszahúzó re­gionális hagyományok, a mindenkori pénzügyi lehetőségek, rövid távú fejlesztési prioritások, de több évtizedes távlatból mindez már nem mentség: akarva-akaratlanul a gazdasági és politikai innováci­ónak, az ország igazi felemelkedésének, a korszerű nemzeti- morá­lis önérzet erősödésének akadályozójává lett. Az más kérdés, hogy ez sem „menti" azt a demagógiát, amely – erős politikai csúsztatás­sal és bűnbakképzéssel s alapvetően konzervatív-romantikus, sőt mind nyíltabban jobboldali platformról – tudatos nemzetietlenséggel vádolta meg a vezetést, illetve annak liberális-technokrata szár­nyát, amely pedig abban a – persze nem mindig megalapozott – hitben hozta meg döntéseit, hogy ezekkel és éppen ezekkel szolgál­hatja a nemzet felemelkedését.

A társadalom, a munka, az emberi kapcsolatok eldologiasodása, sőt újraelidegnedése miatt, a bérmunkáslét és a „maszekolás" kettősségének kultúra-és demokráciaidegen életmóddá, „életfilo­zófiává" intézményesülése következtében az autonómia fogyasz­tásra korlátozódásának és a különböző „menekülő" életstratégiák általánossá válásának terepén a művelődéspolitika – szándéka elle­nére – nem tudott több sávos stabil hidakat építeni a tömegek és a minőségi kultúra illetve a kulturált szórakozás között. Egyébként is, művelődéstörténetileg konzervatív szemléletre vallóan, a kultu­rális politika – nemcsak az általános politika konzervatív, termeléscentrikus „filozófiája" és struktúrája okán, hanem irányítóinak és tá­mogatóinak beidegződései, tradíciói, szubjektív érdeklődése s elfo­gultsága miatt is-egyoldalúan művészetpolitika-, sőt irodalompolitika központúnak bizonyult. Voltak ennek az egyoldalúságnak pozitív mecénás-hajtásai, de végül is ártott mind magának a művészetnek, mind a művészet és a társadalom kapcsolatának.

Miközben a kultúrpolitika védelmezni igyekezett a művészet és a művészek autonómiáját a merev, ideologikus, bürokratikus „szempontoktól", a művészetcentrikusság tovább örökítette egyes művészeti ágak, különösen az irodalom, a film, a színház politikai­lag túlsúlyos szerepét. A művészetnek a kelet-európai nyomorú­ságból is következő politikahordozó, átvállalós esetenként esztétikai­lag is termékenyítő küldetése nemcsak a nemzeti értékek iránti mél­tó tiszteletet, hanem az ebbe a szerepbe való – korántsem csak „kormánypárti"- belemerevedés kockázatát is hordozta. Túlélve történelmi indokoltságát, ez a váteszszerep – tisztelet a kivételnek – gyakran a politizálgató művész és a művészkedő politikus konzer­vatív, a fejlett demokráciákban már anakronisztikus pózává rög­zült, s a metaforikus, tekintélyelvű, demagóg politikai nyelvet, nem pedig a szociologikus, tárgyias érvelésű érdekérvényesítés po­litikai kultúráját szolgálja. Gátolja ugyanakkor a modern kultúra ágazatai között a huszadik század második felében végbemenő ter­mészetes – a fogalmi és természettudományos kultúra jobb helye­zését kivívó – strukturális átrendeződést is.

Ami pedig – szűkítve a kört – az irodalomcentrikusságot illeti: ez szintén egy, a szükségből erényt kovácsoló hagyomány politika­ilag „igazolt" továbbélésére vall; a politika erős ideológiai érzé­kenysége miatt a művészetértelmezés direkt fogalmi, verbális-te­matikus dogmáit viszi tovább. Igaz: a nem verbális művészeti ágaknak magasabb szabadságfokot „engedélyezve", ám a feléjük irányuló gyengébb politikai, ideológiai figyelem miatt ez talán job­ban ki is szolgáltatja őket a mecénás ízlésének, elfogultságainak; annál inkább, minél „drágább", minél nyersanyag- és megrende­lés- igényesebb művészeti ágról van szó.

A „nemzetietlenség" szindrómája

A művelődéspolitika irodalomközpontúságával összefügg a „nép­nemzeti" problematika, az ún. sorskérdések, a zsidókérdés és antisze­mitizmus, a népi-urbánus vita politikailag szintén túlsúlyos szere­pe a 60-80-as években. Lehetetlen ehelyütt akár csak felületesen is jeleznem e régi témakör továbbélésének objektív és szubjektív oka­it az értelmiségi csoportok tradíció-konfliktusaitól, a különböző ér­dekérvényesítési lobbik „szociológiájától" kezdve a föld-és agrár­kérdés átrendeződésén keresztül, a teljes állami függetlenség hiá­nyára, az „internacionalizmusra", a Trianon-sokkra és a nemzetisé­gi politika passzív, hibás kormányzati kezelésére reagáló jogos fáj­dalmakig, indulatokig, illetve az ezekből fakadó sérelmi politika kirekesztővé, egyoldalúan kisajátítóvá torzulásáig.

Az sem szükséges, hogy részletezzem: ha voltak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-70-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú s esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kulturális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős ér­tük a régió, periféria fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, poli­tikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai államszocialista politikai struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortársi kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcok­ban eszközként is felhasználó uralkodó elit. Anélkül, hogy tagadnám a magyar politikusok felelősségét ez ügyben, furcsa lenne éppen e kérdések kapcsán elfeledkezni a nemzetközi keretekről és kényszerpá­lyákról, az európai régióban egy évezrede elfoglalt történelmi he­lyünkről és a nemzeti szuverenitást korlátozó szovjet függésről, a két világrendszer erőegyensúlyáról, illetve a többi államszocialista ország politikájáról.

Az, amit manapság is leggyakrabban említenek a „hazafiatlan" kul­túrpolitika bírálataként, hogy ti. elfogult lett volna a „népiek"-kel szemben, hogy elhanyagolta volna a „nemzeti" problematikát, még igazságmorzsáiban sem elsősorban a kulturális politika meghatározó személyiségeinek – úgymond – nemzeti közömbösségével, nota bene zsidó származásával, függött össze. Ezeket az – eltúlzott, torzítva ál­talánosított – tüneteket sokkal inkább magyarázzák az általános po­litikának (s benne a munkásszármazású Kádár Jánosnak és hasonló előéletű, „ortodox" neveltetésű társainak) e kérdéskörrel kapcsola­tos – külpolitikai okokkal is összefüggő – defenzív beidegződései, ideologikus görcsei, a patriotizmusnak a függő helyzetű kisállami lét miatt is túlzottan óvatos megélése az internacionalizmus steril és a Szovjetunió nagyhatalmi politizálását igazoló felfogása.

A tradicionális kommunista politikának évtizedeken át jóval erősebb volt az affinitása a népiek, pontosabban a népnemzetiek iránt, mint a liberálisok, a szociáldemokraták vagy a radikálisan önigazgatási elvű reformkommunisták iránt. Ez utóbbiaknak (az előbbiekkel való kommunista szövetségkeresés taktikai következ­ményei miatt is) folyamatosan durva kirekesztésben, elhallgatás­ban volt részük. Minden szövetségkeresés és erősebb affinitás elle­nére ugyanakkor a kommunistáknak a népiekhez fűződő viszonyát is terhelték persze negatív elfogultságok, rágalmak, tilalmak.

Lehetetlen e helyütt árnyaltan és történelmi pontossággal bemu­tatnom ezeknek a szellemi-politikai irányzatoknak az elmúlt félév­században kialakult s állandóan mozgó viszonyrendszerét (amely összefügg az ún. népi-urbánus vitává] is). Mindenesetre a kommu­nisták egy markáns csoportja részéről pozitívum volt a népi-nem­zeti élménykör átélése, a vele való azonosulás készsége, az ebből az élménykörből származó értékek, a nekik elkötelezett személyisé­gek – elvszerű vitával kísért – tisztelete, a föld- és parasztkérdés iránti fogékonyság stb.; a népnemzetiek mégis gyakran illették (s ille­tik ma is) a „nemzetietlenség",a „haza sorsával szembeni érzéketlen­ség" a „nemzeti sorskérdésekkel szembeni közömbösség" vádjával a baloldali, a szocialista, a kommunista oldalt.

A tradicionális kommunistáknak a népiek iránti, olykor túlzott és egyoldalú affinitásában – az elvi engedményeken és a taktikai ravaszságokon túl – a konzervatív tartalmú, modernizáció és individuum-ellenes, tekintélyelvű s populista módon kollektivista szelle­met tartom szerves problémának. A progresszív, reformszellemű baloldaliakat, köztük a művelődéspolitika irányítóit az 50-es évek végétől fogva viszont általában már nem ez jellemezte. Nem is két-, hanem többfrontos harcra kényszerültek. A párton belüli konzer­vatív szektarianizmussal és a jogos kritikákat is megfogalmazó né­piek irreális, olykor demagóg politikai követeléseivel vitatkozva, a reformer szocialistáknak szembesülniük kellett a liberális modern­izáció és technokratizmus olyan normatív nézeteivel is, amelyek mellékesnek tekintették a magyar és kelet-európai történelmi, regi­onális sajátosságokat, kulturális tradíciókat, s legszívesebben valami­féle múzeumba telepítették volna a magyar patriotizmus érzelmi örökségét.

Nem tagadható persze: a kulturális politikában (s egyes képvi­selőiben) olykor szintén volt joggal bírálható elfogultság, bizalmat­lanság a hangsúlyosan nemzeti érzékenységű alkotó értelmiségiekkel szemben. Politikai vakság és kulturális süketség magyarázhatja csak a táncház mozgalommal az új folklórral szembeni ideologikus fenntar­tásokat, a népi irodalom régi és újabb értékeinek szűkkeblű publikálá­sát. Nemzeti múltunk nem egy traumájának kibeszéletlensége és nem egy fájdalmas aktuális sorskérdés doktriner megválaszolása, elhárítása is erősítette a politika, a művelődéspolitika nemzetietlenségénék látszatát, illetve megbélyegzettségét. Nem a vitát hibáztatom, hanem a tájékozat­lanságot, az elfogultságot és a szövetségépítés gyengeségeit, egyoldalú­ságait, illetve azt, hogy túl könnyen kapta meg egy-egy vitapartner, il­letve álláspontja a „nacionalizmus" bélyegét. Ugyanakkor viszont az is kétségtelen, hogy e kultúrpolitikának pufferként kellett elviselnie s ki­védenie az általános és a külpolitikát népi-nemzeti és dogmatikus ol­dalról ért jogos-jogtalan bírálatokat, illetve gőzkiereszfő szelepként kel­lett korrigálnia, tompítania a nemzeties-szindikalista és „munkás"-elfogultságokat is.

Ez a kényszerűen „átvállaló" szerep és helyzet – tetézve a szovjetu­nióbeli és lengyelországi „anticionizmus"-sal; az arab-izraeli konfliktus itthoni lereagálásával – a hazai népesedési, egészségügyi, kulturális fejlődés (nemzetileg különösen érzékeny) súlyos gondjai a modern­izáció deficitjei kapcsán felerősítette, a „népi-urbánus", illetve a „nem­zeti-nemzetietlen" polarizálódás régi, kóros felhangjait is (beleértve ebbe a kulturális élet egyes kulcsszereplői származásának bűnbak­képző, sót kriminalizáló firtatását is). Mindez veszélyesen elterelte a fi­gyelmet a valódi kérdésekről és válaszokról, a reformok igazi társadal­mi és kulturális tétjéről, az uralmi politika valódi hibáiról és a sérelmi politika vészes kockázatairól, s újra felszínre hozta – ha akkor több­nyire még nem is nyíltan és bevallottan – az antiszemitizmus (s időnként az ezt túlreagáló, veszélyeztetettségi, üldözöttségi pszichózis) régi, félresiklató beidegződéseit.

A kulturális nyilvánosság és politika levezető, illetve puffer-szerepéből következően gyakran kulturális mezben kellett megvívni ezeket a par excellence politikai-ideológiai-nemzeti vitákat is, s így az energiák jelentős része nem a kulturális stratégia „kihordására", nem az építkezésre fordítódott. De a leromlás lassítására, az alapvető kulturális vívmá­nyoknak védelmére, a politikai fordulat utáni átmentésére is felettébb kevés energia jutott.

A „nemzeti problematikára" számos esetben válaszolt megkésve, erőtlenül, tévesen az MSZMP politikája, illetve vezetése; olykor még a külpolitikai mozgástéren, a korlátozott szuverenitáson belül is. Ezért történelmi bírálat joggal érheti. Nemzetietlennek és nemzetellenesnek azonban aligha mondható a kádári-aczéli politika: az 1956 és 1988 kö­zötti világ- és geopolitikai helyzetben, a hazai egypártrendszeres állam­szocializmus talaján mégiscsak számos eredményt, sőt vívmányt elérve igyekezett kihasználni az adott lehetőségeket a viszonylagos belső au­tonómia, a sajátos magyar modell, s ezen belül a nemzeti kulturális iden­titás érdekében. Hazánk tekintélye a világban nem utolsósorban éppen emiatt emelkedett folyamatosan a 60-as évektől kezdve.

A Kádár-korszak művelődéspolitikája – minden súlyos korlátja, bü­rokratikus és szubjektivista önkénye ellenére – hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra, ezen belül az oktatási színvonal, egyes tudományá­gak és művészeti ágak, számos művelődési formáció a 60-70-es években,korlátozódott modernizációra, nemzeti művelődéstörténeti je­lentőségű (olykor egyetemes szintű) teljesítményekre, a polgárosodást, a művelődést és a társadalmi demokratizálás kölcsönhatását segítő fo­lyamatok generálására lettek képesek. Családok százezreit hatotta át a műveltség, az önművelődés, az akár kényszerű szakmai tovább­képzés szükséglete s igénye, a kulturális javak megszerzésének és bir­toklásának öröme, s tudatosította bennük a társadalmi emelkedés esélyét és élményét. Értékek, progresszív folyamatok természetesen nem csupán a művelődéspolitika „jóvoltából", engedményeivel bon­takoztak ki, hanem olykor éppen a vele szembeni küzdelemben, elle­nállásban vagy éppen tőle teljesen függetlenül. Bármilyen relatív s korlátozott volt a társadalmi igény és megrendelés, a politikai le­hetőség és a szabadságfok ugrásszerű változás, gyökeres, művelődéstörténeti léptékű fordulat volt ez az 1920-30-40-50-es évti­zedek uralkodó magyar kultúrájához képest.

A Kádár-korszak művelődéstörténeti és kultúrpolitika-történeti meg­ítélésében tehát reális történelmi mértéket kell alkalmazni. Ahogy Szoboszlai György fogalmaz: az 1956 utáni évtizedekben nem „a polgári al­kotmányosság vagy kommunista diktatúra" volt az alternatíva, hanem a szocialista ideológiát hirdető világhatalmi berendezkedés regionális kere­tein belül a „radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a demokratizálás", a civilizál ódás felé. Posztumusz megjelent, ma is friss szellemű 1988-as ta­nulmányában Papp Zsolt pedig így mérlegel: „a magyar szocialista út specifikuma, hogy […] a vertikális túlközpontosítás »árnyékában« megjelenik a gazdálkodás, az igazgatás és a kulturális élet decentrali­zációja, megerősödnek a helyi autonómiák, teret kap – máig sem kellő mértékben – a gazdaság és a társadalom önszerveződése. A hi­erarchikus és pozicionális gazdaság- és társadalomszervezés mellé kéredzkedik a teljesítmény-elv, a vállalkozás, a verseny, a tárgyi szak­szerűség. A nagyra nőtt szervezetek mellett megjelennek a «közepesek» és a «kiesik» – máig nem kellő súllyal. Megszűnik az állami tulajdon ki­zárólagossága, elmozdultunk a heterogén tulajdonformák és azok kombinációi felé. […] A magatartás, gondolkodás, fogyasztás uniformizáltsága felszakadt, és egy összetett sokféleségnek adott helyet. Kiala­kult egy újfajta társadalomszerkezet, amely az elmúlt másfél évtized­ben további átalakulásokon ment át.

Röviden: az államnak alávetett bérmunkásból szuverén és érdekelt termelőt, az igazgatás »alattvalóiból« állampolgárt akartunk és akarunk csinálni." Papp Zsolt gondolkodása és habitusa szellemében tehetjük ehhez hozzá: a magyar társadalomnak ebben a felemás, nehézkes, paternalisztikus, de mégiscsak végbemenő modernizációjában, szerkezeti és civilizatórikus átalakulásában okként, együtthatóként és következ­ményként egyaránt szerepet játszott a kultúra. S „közreműködött" ben­ne a kulturális lélegzés, működés és innováció számos feltételét megte­remtő, biztosító, tágító művelődéspolitika is.

De igaz ez az összefüggés „fordítva" is, amiről viszont Szoboszlai György ír: „A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alapeleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus re­formok sora, társadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális hely­zetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: mi­nél hatékonyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társa­dalom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről megteremtett és egy köz­vontból garantált integrációt." Nos, a kultúrának és a művelődéspolitiká­nak – akarva-akaratlanul – ebben is megvolt a maga szerves és sajátos része.

Egymásba torlódva volt s lett így a magyar művelődéspolitikának hármas politikai küldetése:: az államszocialista, tekintélyelvű Kádár-rend­szer legitimáló, felpuhító, korszerűsítő és értékelvűén humanizáló, ugyanakkor a struktúra „pszichés" zavarait szervi betegségekké szomatizáló, a rendszer konfliktusait kihordó s végül az egészet felbom­lasztó, de az átmenet, a rendszerváltozás viszonylag kulturált, menetét is megalapozó, biztosító szerepe.

A nemzeti és egyetemes művelődéstörténet ennél persze nagyobb távlatból fog „ítélkezni".

Budapest, 1993. február 15.

Tanulmányom véglegesítésében sokat köszönhetek azoknak a baráti beszélgetések­nek, amelyeket az Eszmélet szerkesztőin túl Bánfalvi Istvánnal, Fekete Sándorral, Földes Györggyel, Rózsa Gyulával és Sziklai Lászlóval folytattam.

Irodalom:

Aczél György: Elvtársunk, Lukács György. Bp. 1987.

Aczél György vacsoravendégei. Kéri Lászlóval beszélget Szénási Sándor. 168 óra,

1991. dec. 17.

Agárdi Péter: Az érzéki csábítás vége? (Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája.) BUKSZ, 1992.4. sz.

Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Rendszerváltás és kultúra (1990­1991). Bp. 1991.

Ágh Attila: A kultúra „szűkített újratermelése". Kritika, 1988.3. sz.

„.., Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" Tamás Gáspár Miklóssal beszél­get Széchenyi Ágnes. Valóság, 1992.10. sz.

Bánlaky Pál: Társadalmunk szerkezetének alakulása a nyolcvanas évtizedben. Bp. 1990.

Bayer József: Nemzeti kérdés és alkotmányos patriotizmus. Kritika, 1991.6. sz.

Bayer József. Tudományos vitaszabadság vagy politikai tilalomfák. Megjegyzések a 73-as állásfoglalásról és hatásáról a szellemi életre. Kritika, 1989.6. sz.

(Bencze György-Kis János) Marc Rakovski: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (1975.) Párizs, 1983. (Magyar Füzetek)

Berend T. Iván: Öt előadás gazdaságról és oktatásról. Bp. 1978.

Berend T. Iván: Szocializmus és reform. Bp. 1986.

Bihari Mihály: Demokratikus út a szabadsághoz Tanulmányok. Bp. 1990.

Bihari Mihály: Kádár-rendszer-kádárizmus. Kritika, 1991.2. sz.

Bogácsi Erzsébet: Rivalda-zárlal. (Interjúk, dokumentumok a színházpolitikáról.) Bp. 1991.

„Egyezzünk ki…".Eörsi István, Mihancsik Zsófia, Tamás Gáspár Mi klós és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992. 6. sz.

Fehér Ferenc-Heller Ágnes: A kádárista Magyarország a „hruscsovizmus" minta­állama. In: Uők: Jalta után. Bp. 1990.

Fehér Ferenc-HellerÁgnes-Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. (1981.) Bp. 1991.

Felszabadult-e a magyar irodalom? Az 1991. nov. 7-8-án rendezett debreceni iro­dalmi napok tanácskozásánakszerkesztett szövege. Összeállította: Simon Zoltán. Al­föld, 1922. 2. sz. (Az előadók és hozzászólók közül különösen Réz Pál, Imre László, Radnóti Sándor álláspontját érzem a magaméhoz közelinek.)

Filozófus-per 1973. (Tanulmányok, dokumentumok és kerekasztal-beszélgetés.) Világosság, különszám. 1989. május.

Földes György: Hatalom és mozgalom. Bp. 1989.

Gereben Ferenc: Az olvasási és olvasmánybeszerzési szokások változásai Ma­gyarországon. A könyv, 1989.4. sz.; Olvasás és könyv a családban Stádium, 1990.3. sz.

Gombár Csaba: Velleitásaink. (1986) Századvég, 4-5. sz. Bp. 1987.

György Péter: Egy halott emléke. (Aczél György.) Magyar Hírlap, 1991. dec. 18.

György Péter: Mostantól fogva ez lesz a múlt. (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Holmi, 1991.6. sz.

Hankiss Elemér Kelet-európai alternatívák. Bp. 1989.

Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája (1980.) Bp. 1991.

Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 1991. márc. 14.-június 30. A műtárgylistát összeállította és a kiál­lítást rendezte: Beke László, Dévényi István, Horváth György. A dokumentumfotókat válogatta és a katalógust szerkesztette Nagy Ildikó.

Hegyi Gyula: A küldetéses állam és a baloldal kultúrája. Kritika, 1992.9. sz.

Heleszta Sándor: A műveltség és művelődés társadalmi megítélése. Jel-kép, 1988. l.sz.

A helyzet. Merre menjünk? (Összeállítás a magyarországi válságról.) Mozgó Világ, 1988. l.sz.

HuszárTibor Mit ér a szellem, ha… Értelmiség, politika, értelmiség politika (1957­1987). (Dokumentumokkal.) Szerk.: Nácsa Klára. Bp. 1990.

Ilyen a történelem… Heller Ágnessel beszélget Könczöl Csaba. Társadalmi Szemle, 1992. l.sz.

„A Jó és a Gonosz párviadala". Mihancsik Zsófia, Orbán Viktor, Szabó Zoltán és Szilágyi Á kos kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992.8. sz.

Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Értékrendszereink. Bp. 1983.

Kardos András: Vizsgálat egy minden gyanú felett álló rendszer ügyében, iskolák után (Almási Miklós 60. születésnapjára). Bp. 1992.

A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. (Előadások, viták.) Szerk.: Hárs Gábor. Bp. 1992.

Király István: Kultúra és politika. Bp. 1987.

Kolosi Tamás: A „reális" szocializmus összeomlásának társadalmi okai. Valóság, 1991.9. sz.

Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. (1974.) Bp. 19892.

Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945-1985). (Részletes bibliográfiával.)Bp. 1986.

KrauszTamás: Kelet-Európa konzervatív forradalma; A rendszerváltás és a balol­dal. In: Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

A kultúra és a kulturális fejlődés feltételeinek hosszú távú koncepciója. Összeállí­totta: Fodor Péter és Hidy Péter. Bp. 1988.

Leveles könyv. Egy korszak töredékei (1956-1988). Vál és összeállította: Horgas Béla és Levendel Júlia. Bp. (1989.)

Lukács György: A demokratizálás jelene és jövője. (1968.) Bp. 1988.

Az MSZMP az ellenzékről 1980-ban. Közzéteszi: Sipos Levente. Társadalmi Szemle, 1992. 5. sz.

Magyarország művelődési viszonyai 1960-1982. Szerk.: Barta Barnabás. Bp. 1984. Mi maradt Aczél után? Győrffy Miklós beszélgetése Fekete Sándorral. 168 óra, 1992 7. sz.

Művelődéspolitikánk 25 éve. (Előadások, tanulmányok.) Szerk.: Tóth István. [Bib­liográfiával.] Bp. 1984.

Németh László: Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz. [1962.] In: Uő: Életmű szilánkokban. Bp. 1989. U. kötet. 199-281.

Népiek és urbánusok-egy mítosz vége? [Tematikus összeállítás] Századvég, 1990. 2. sz.

Nyíri Kristóf: Bölcselet és rendszerváltás. Európai utas, 1992.2. sz.

Az óvatos duhaj. Csizmadia Ervin beszélgetése Pozsgay Imrével. Mozgó Világ, 1992.10. sz.

Pándi Pál: Tavaszi tél. Új tükör, 1984. 33. sz.

Papp Zsolt: 40év – avagy a szocialista magyar út néhány sajátossága (a szaktudo­mányi irodalom alapján). (1983.) Bevezeti: Balogh István. Szociológiai Szemle, 1992. 3. sz.

A piaccsináló antikapitalista. Nyers Rezsővel beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1992.9. sz.

Pomogáts Béla: Kontinuitás és diszkontinuitás. (Az 1956 és 1988 közötti kultúrpo­litikáról.) Tiszatáj, 1990.5. sz.

Rózsa Gyula: Új törekvések a hatvanas évek magyar képzőművészetében. (A Ma­gyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.)Mozgó Világ, 1991.7. sz.

P. Szűcs Julianna: Cipzár. (A 80-as évek ideológiai folyamatairól és a Mozgó Világ­ügyről.) Mozgó Világ, 1992.6. sz.

P. Szűcs Julianna: Kárpótlási jegy a képzőművészetben? (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Névszabadság, 1991. május 4.

Rendszerváltás történész szemmel. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende János. Bp. 1992.

Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. (Interjúk Pándi Pálról, illetve az 1945 utáni évtizedek művelődéspolitikájáról.) Szerk.: Csáki Judit, Kovács Győző. Bp. 1990.

A szelep és tisztálkodási vágy. Pozsgay Imrével Aczél Györgyről beszélget Pogo-nyi Lajos. Népszabadság, 1992. jún. 13.

Szerdahelyi István: A magyar esztétika története (1945-1975). Bp. 1976.

Sziklai László: Az eszme logikája. (Bevezető az 1973-as „filozófus-per" dokumen­tumaihoz.) Hiány, 1993. január.

Szilágyi Ákos: Lajtán innen, Jaltán túl. Fehér Ferenc – Heller Ágnes Jalta után. Bp. 1990. Holmi, 1991. 8. sz.

Szoboszlai György: Alkotmányos átalakulás Magyarországon. Eszmélet, 13-14.SZ. (1992.szept.)

Torkunkon akadt a múlt. Pataki Ferenccel beszélget Fábián Péter. Népszabadság, 1992.okt.31.

Tökei Ferenc: Lenin és a kulturális forradalom. In: Uő: A szocializmus dialektikájá­hoz. Bp. 1974.

Történelmi utunk. Az MSzMP munkabizottságának állásfoglalása a jelen helyzet kialakulásának történeti okairól. (A munkabizottság vezetője: Berend. T. Iván, tagjai: Horn Gyula, Ormos Mária, Tőkei Ferenc; szakértők: Balogh Sándor, Bayer József, Föl­des György, Hajdú Tibor.) A Társadalmi Szemle különszáma 1989. (márc.)

Tütő László: A létező szocializmus alapstruktúrájáról. Politikatudomány, 1987. 2. sz. és Válaszúton. Szerk.: Krausz Tamás és Tütő László. Bp. 1988.

Tütő László: Gazdaságosság és humánum. Gazdaság és Társadalom, 1991.1. sz.

Ungvári Tamás: A parvenü és a pária. A kulturális antiszemitizmus arcai. Világos­ság, 1991.7-8. sz.

Vajda Mihály: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista? Bp. 1990.

Vajda Mihály: Orosz szocializmus Közép-Európában. Bp. 1989. Vitányi Iván: A művelődéspolitika esélyei. Valóság, 1988.6. sz. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp. 1983.

Wiener György: Világtörténeti korszakváltás és kelet-európai változások. Magyar Politikatudomámyi Évkönyv, 1991. Bp. 1992 és Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

Zsidóság, identitás, történelem. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashli, Erős Ferenc. Bp. 1992.

Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende Péter. Párizs, 1984.