A történeti társadalomtudományok – amikor a legjobb formájukat nyújtják – feltárják a jelenkor rejtett jelentését azáltal, hogy a jelent, visszatekintve a múltbéli trendek kontextusába, illetőleg előretekintve, a lehetséges jövők kontextusába helyezik. Giovanni Arrighi A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című műve a történeti társadalomtudomány e legmagasabb rendű megtestesülését példázza. Amikor Arrighi több mint 15 évvel ezelőtt megírta e könyvet, egyáltalán nem riadt vissza, hogy felvállalja a jövendőmondó kevéssé irigylésre méltó szerepét. A hosszú huszadik század legelső lapján nyíltan kijelenti, hogy elsődlegesen abból a célból vizsgálja a modern világrendszer korábbi átalakulásait, hogy megértse azokat a feltételeket, amelyek mellett a „tőkés világgazdaság új és kiterjesztett alapokon nyugvó rekonstrukciója végbemehet, és hogy amennyiben tényleg végbemegy, milyen formát ölthet”. (Arrighi 1994, 1, kiemelés tőlem – J. G.)

A tőkés világgazdaság lehetséges jövőbeli pályáinak (beleértve az esetleges felbomlást is) előrejelzése még a legjobb körülmények között is kockázatos. A rendszer óriási méreteit és a részek közti kölcsönhatásokat tekintve egy ilyen vállalkozás számos szakmai kockázatot rejt magá­ban. Ez még akkor is így van, ha az előrejelzés széles körű kutatásra, lényegre törő fogalomalkotásra és képzelőerőre támaszkodik – márpe­dig Arrighinek e téren nemigen akadt párja. A hosszú huszadik század széles távlatú előrejelzéseinek egyik prózai kockázata, hogy a vizsgálat tárgyával kapcsolatban oly sok releváns adat áll rendelkezésre, hogy a háttérben megbúvó „ismeretlen ismeretlenek” szinte szükségszerűen kisiklatják az előrejelzéseket. Egy másik probléma a történelmi véletlenek bizonytalan szerepe. Még alapvetőbb veszély, hogy az előrejelzést koráb­ban észre nem vett és figyelmen kívül hagyott, a modern világrendszer fejlődését kormányzó tendenciák „felfedezésére” alapozzák.¹ A hosszú huszadik században Arrighi valóban tesz néhány nagyon tanulságos felfedezést – vegyük például azt a meglátását, hogy mély megfelelés van a hegemonikus ciklus és a pénzügyi rendszer expanziója között – de fennmarad a kockázat, hogy más, ugyanilyen észrevétlen és figyelmen kívül hagyott tendenciák feltáratlanok maradnak.

A hosszú huszadik század leginkább gondolatébresztő következte­tései a világrendszer-léptékű újratermelés azon halmozódó strukturális ellentmondásaival kapcsolatosak, amelyek az egyre inkább policentrikus világrendszerben a katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti, egyre mélyülő szakadékban gyökereznek. A probléma ilyetén való megfogal­mazása vezeti el Arrighit ahhoz az áttörést jelentő következtetéséhez, hogy a következő rendszerszintű felhalmozási ciklus – már ha lesz ilyen egyáltalán – vezető ereje egy olyan szereplő lesz, amely széttöri a katonailag átütő hatalommal bíró szuverén állam tradicionális formáját. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy e formulázások forradalmi potenciálja csak akkor realizálódhat teljes mértékben, ha megszabadítjuk a javít­hatatlanul „szociáldeterminisztikus” perspektívától, és szocio-ökológiai elméleti tartalommal gazdagítjuk.

Későbbi írásaiban – amelyek többségét beválogatta az Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] című 2007-es könyvébe – Arrighi magabiztosan elemzi az USA hanyatlása és Kína felemelkedése közti dialektikus kölcsönhatást. De eközben elbagatellizálja korábbi meggyőző­dését, mely szerint a hegemón-váltás korábban példa nélküli törésekkel jár, végveszélybe sodorva a modern világrendszer újratermelődését, be­letaszítva a rendszert a feltartóztathatatlan sodródás állapotába.² Habár Arrighi haláláig lehetségesnek tartotta, hogy a rendszer valami drasztiku­san másba alakuljon át, mint ami azelőtt volt (Arrighi 2010; Arrighi 2007), kevés kétség lehet aziránt, hogy immár a hegemón szerep kínai átvétele volt az a motívum, amely a leginkább lekötötte a figyelmét.³ Azzal, hogy elfordította figyelmét a hegemón pozíció megöröklése előtt tornyosuló akadályokról, Arrighi lényegében marginalizálja A hosszú huszadik szá­zad azon elméleti megfontolásait, amelyek legalább potenciálisan javít­hatják a tőkés felhalmozás világméretekben ható, erősödő geoökonómiai és szocio-ökológiai korlátaival kapcsolatos megértésünket.

1. Kelet-ázsiai geoökonómia A hosszú huszadik században

1.1. A japán termelési hálózatok és a felemelkedő kontinentális Kína

Minden történeti társadalomtudós beleeshet – bármilyen szilárdak legye­nek is a társadalmi rendszerek fejlődésével kapcsolatos modelljeik, vagy bármilyen éleslátó legyen is a történeti interpretáló képességük – abba a csapdába, hogy tévesen nagyobb szerepet tulajdonít bizonyos szerep­lőknek, mint amekkorát a későbbi fejlemények fényében ténylegesen játszottak. Arrighi A hosszú huszadik században ott hibázott, amikor azt feltételezte, hogy japán bázisú transznacionális nagyvállalatok feldolgo­zóipari és beszerzési hálózatai maradnak a belátható jövőben azok a szívószálak, amelyek a kelet-ázsiai globális tőkés felhalmozási folyamat újrarendeződésének a koktélját kevergetik. Japán elhúzódó stagnálása nyomán – amelyet a tokiói ingatlanpiac és a Nikkei-index közel húsz évvel ezelőtti összeomlása idézett elő – mára már avíttnak tűnik a japán keirecukra^a , mint a Kelet-Ázsiára rátelepedő felülmúlhatatlan kolosszu­sokra tekinteni. A keirecuk halványuló elsőbbsége nyilvánvalóvá válik, mihelyt a legnagyobb kínai társaságok mellé sorakoztatjuk fel őket, az olyan állami behemótoktól kezdve, mint az olajóriások (Sinopec, China National Petroleum Company, China National Offshore Oil Company), az acélgyártók (Baosteel), vagy a távközlési óriáskonszernek (China Mobile, China Netcom, China Telecom), a részben vagy teljesen magántulajdonú konszernekig, mint a Legend Holdings, a Huawei Technologies, vagy a TCL. Ezek a cégek saját jogon jelentős külföldi befektetőkké váltak, és sok esetben előkelő helyezéssel szerepelnek a Global Fortune 500-as listáján.⁴ Azt a benyomást, hogy immár nem a japán transznacionális vállalatok és messzire nyúló termelési és beszállítói hálózatai képezik a kelet-ázsiai felhalmozási folyamatok élvonalát, csak megerősíti az a tény, hogy a japán fejlesztő államot, amely egykor az ugródeszka szerepét játszotta a japán transznacionális vállalatok kirajzásához, jelentős mér­tékben dekonstruálták, illetve az „angolszász” részvényesi kapitalizmus képére szabták át (Dore 2006)⁵

Igaz, a 2000-es évek elejére-közepére a japán gazdaság végre lerázta magáról a tartós deflációs másnaposságot, és ami lényegesebb, a ja­pán transznacionális vállalatok továbbra is integráns részét képezték a kelet-ázsiai gazdasági expanziónak a Kínába való közvetlen tőkebefek­tetéseken keresztül, valamint a high-tech alkatrészek és berendezések iránti falánk kínai kereslet kielégítésével. (Bello 2009, Harris 2005, 11) Ám épp Kína tőke és import iránti kereslete volt az, amely felélesztette a japán multik profitabilitását, és hajtóerőként szolgált a rég esedékes japán kilábaláshoz (Bello 2009; Harris 2005, 11; Tucker 2009).⁶ A robusztus kínai növekedés szolgált e lokomotív motorjaként, az az új szerep, amit Kína mint a világpiacra irányuló kelet-ázsiai export elsődleges platformja kezdett játszani, nem pedig a japán feldolgozóipari-beszállítási hálózatok által vezérelt termékáramlások. (Hung 2009, 16) A puding próbája egy­értelmű eredményt hozott a 2008-2009-es kelet-ázsiai, „hegyes V-alakú” recesszió során, amelyet a Wall Street és a londoni City által kibocsátott strukturált hiteltermékek összeomlása okozott. A Kínába irányuló japán tőkejavak exportja megroggyant, pusztító hatást kifejtve a japán felhalmo­zási folyamatra, ami azzal fenyegetett, hogy a japán bankrendszer ismét belezuhan az örvénybe. (Bello 2009; Hung 2009, 16; Tabuchi 2009)

Nem kell túlságosan szigorúan megítélni Arrighit amiatt, hogy nem látta előre, miszerint a kontinentális Kína nyersanyag- és termékpiacai ilyen gyorsan és mélyrehatóan magukba olvasztják a globális japán feldolgozóipari hálózatokat, alávetve őket a kínai gazdaság ritmusának – nyugodtan elismerhetjük, hogy egy ilyen nagyszabású és ambiciózus műben szükségképpen előfordulnak ilyesfajta hibák.⁷ De annak, hogy Arrighi nem látta előre Kína előtérbe lépését, mélyebb metodológiai gyökerei is lehetnek. Arrighi tisztánlátását elhomályosíthatta a történeti kapitalizmusról szóló elmélete, amely braudeliánus módon előtérbe tolja a koncentrált pénzügyi és katonai hatalom parancsnoki posztjait, és a kétféle hatalom közti dinamikus szinergiát. Precízebben fogalmazva, Arrighi talán braudeliánus elfogultsága miatt taglalja aránytalanul hosszan a japán pénztőke és az Egyesült Államok „második hidegháború” során véghezvitt agresszív újra-felfegyverkezése közti paradox kapcsolódáso­kat – miközben viszonylag csekély figyelmet fordított arra, hogy egy Kína lokációs előnyeivel, méreteivel és szuverenitásával rendelkező ország talán képes lehet arra, hogy az amerikai-japán kapcsolatok alapvető ellentmondásait a maga javára fordítsa. Mint azt R. Taggart Murphy (2006) és Kees van der Pijl (2006) megmutatta, a japán pénz és az amerikai hatalom közti furcsa szövetség ellentmondásossága az 1985-ös Plaza-egyezményben nyert ideiglenes feloldást. A jennek a dollárhoz viszonyított felértékelésével az egyezmény politikailag lehetővé tette, hogy Japán tovább exportáljon feldolgozóipari termékeket az Egyesült Államokba, miközben meghitelezze az amerikai költekezést (beleértve Reagan túlméretezett Pentagon-költségvetését), anélkül, hogy ez olyan súlyos protekcionista reakciót provokáljon ki, amely felboríthatná az egész amerikai-japán viszonyrendszert. (Pijl 2006, 309-310) Csakhogy a jen árfolyama mindkét fél által előre nem látott magasságokba szökött. Ennek egyik következménye annak a folyamatnak a felgyorsulása volt, amelynek során a japán (és más északkelet-ázsiai) transznacionális vállalatok áthelyezték a beszállítói lánc alacsonyabb hozzáadott értékű összetevőit a délkelet-ázsiai gazdaságokba. (Bello 2009; Tabb 1996, 257; Pijl 2006, 309-310) Ennek nyomán a délkelet-ázsiai termelési tényezők ára megemelkedett, ami viszont felgyorsította az olcsó munkaerőt kereső külföldi befektetések beáramlását a Kína part menti városi övezeteiben kiépülő exportplatformokba. (Lo 1999, 17; Pijl 2006, 309)

1.2. Kínai-japán feszültségek és a regionális együttműködés korlátai

Az igazságosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi igenis hangsúlyossá tette, hogyan vált egy régión belüli centrifugális folyamat – nevezetesen a nagyvárosi termelőtőke kirajzása az olcsóbb földet és munkát kínáló hátország irányába – a legfőbb katalizátorává annak, hogy Kelet-Ázsia globális felhalmozási központtá vált (Arrighi 1994, 344-349). Arrighi megállapítja, hogy a „repülő ludak^b legújabb fázisát a japán, dél-koreai és tajvani transz­nacionális vállalatoknak (és közvetítőiknek) az olcsóbb föld és az alacsonyabb bérű munkaerő reményében a Mao utáni Kínába és a doi moi^c által fémjelzett Vietnamba való kirajzása jelentette. (Arrighi 1994, 347) De itt lelhető fel Arrighi látásmódjának egy újabb fogyatékossága, amely zavaró tényezőként nem csupán A hosszú huszadik században, hanem az azt követő munkáiban is jelen van. A csendes-óceáni térség más elemzőihez (Balakrishnan 2009, 16; Beeson 2009; Hung 2009, 6-7; Palat 2004) hasonlóan Arrighi is világosan látja, hogy a kelet-ázsiai gazdasági potenciál 1945 utáni megugrása nem érthető meg az USA hidegháborús geostratégiájának kontextusán kívül, annak figyelembe vétele nélkül, hogy e geostratégia több csatornán keresztül is hozzá­járult a térség „tőkés szigetcsoportjának” dinamikus növekedéséhez. (Arrighi 1994, 338-342) De a kelet-ázsiai fejlődés jövőbeli pályájának vizsgálata közben Arrighi furcsamód félreteszi ezt a gondolati keretet, a hozzá tartozó geopolitikai kérdésfeltevésekkel együtt. A jövő vizsgálata­kor Arrighi ahhoz a nézethez tartja magát, hogy az amerikai hegemón időnkénti benyomulásai ellenére a kelet-ázsiai civilizációs folytonosság sértetlen.⁸ Tekintettel arra, hogy Japán választott vezetői a legutóbbi évtized nagyobbik részét azzal töltötték, hogy az Egyesült Államokkal való „különleges kapcsolathoz” való ragaszkodás jegyében kitartóan visszautasították az ázsiai identitást (közben pedig elbagatellizálták Ja­pán ázsiai történelmének kevéssé vonzó mozzanatait) (Kingston 2007; Selden 2009b), Arrighi álláspontja igencsak vakmerő.

Arrighi lényegében azt állítja, hogy akármilyen összetett államközi feszültségek sújtják a térséget, közép- és hosszútávon a de facto re­gionális gazdasági integráció erői szükségképpen diadalmaskodnak e feszültségek felett – és ez az álláspont eleve viszonylag triviálissá minő­síti a szóban forgó feszültségek elemzését. Következésképpen kurtán elintézi azon lehetséges utak sokaságát, amelyeken haladva a szoro­sabbá váló kelet-ázsiai gazdasági kapcsolatok nem csapnak át a régió autonóm hatalmi centrumként való kiemelkedésébe. Arrighi sem annak a lehetőségét nem veszi számba komolyan, hogy még egy meggyengült Egyesült Államok is sikeresen játszhatja tovább egyensúlyozó stratégiáját a régióban, sem pedig azt a fenyegetőbb lehetőséget, hogy az Egyesült Államoknak a mostaninál csekélyebb, vagy nem létező katonai-biztonságpolitikai jelenléte a térségben éppenséggel kiélezi azokat a hosszú ideje fennálló feszültségeket, amelyek (egyesek illúzióival szemben) mély gyökerekkel bírnak, az amerikai birodalmi intrikáktól függetlenül is (Calder 2006; Selden 2009b).⁹

A japán transznacionális vállalatok immár jól bejáratott gyakorlata, hogy Kínába telepítik át termelésüket, tőkejavakat és high-tech alkat­részeket importálva Japánból a kínai telephelyre, majd a befejezett késztermékeket visszaexportálják Japánba (és a világpiacra) (Pijl 2006, 318). Ez olyannyira igaz, hogy 2004-től kezdve – először azóta, hogy az Egyesült Államok a hidegháború leplét borította Kelet-Ázsiára – Japán és Kína egymás legfőbb külkereskedelmi partnerei (Shorrock 2005). Egyes kutatók szerint az egyre kiterjedtebb kínai-japán kereskedelmi forgalom arra ösztönzi majd a japán és kínai uralkodó eliteket, hogy ne csupán fejlesszék kétoldalú kapcsolataikat, hanem együttesen építsenek ki pánázsiai intézményeket, felhatalmazva őket arra, hogy kézbe vegyék a regionális problémák (légszennyezés, pénzügyi instabilitás, árfolyam­-egyensúlytalanságok, atomfegyverek terjedése, megújuló energia stb.) megoldását, kiiktatva az Egyesült Államok közvetítő szerepét (Beeson 2009).¹⁰ De az Egyesült Államoktól független regionális együttműködés­hez szükséges horgonyt, a baráti kínai-japán viszonyt illetően a felol­datlan múlt visszhangjai és a jelenkor politikai tehetetlenségi nyomatéka erősebbnek bizonyulhat, mint a gazdasági kapcsolatok puszta bővülése (Pei – Swaine 2005; Pijl 2006, 326, 328; Selden 2009b).

A Japánban 2009-ig kormányzó Liberális Demokrata Párton (LDP) be­lül évtizedek óta folyamatosan erősödő neonacionalista jobboldal, és az, hogy japán államfők és csúcsszintű LDP-vezetők sorozatosan inzultálták a japán háborús bűnökre élénken emlékező kínai közvéleményt, közis­merten mérgezik a kétoldalú kapcsolatokat (Feffer 2009; McCormack 2007). Ezek a fajta gesztusok főként azért jelentenek veszélyt a kínai­-japán kapcsolatokra, mert a Kínai Kommunista Párt (KKP) felső vezetését harcias retorikára kényszerítik, különben a rezsim – amely a lakosságot a posztszocialista korszakban folyamatos nacionalista propagandával bombázza – hitelét veszítené (Pijl 2006, 328; So 2009, 58). Ha a na­cionalista szenvedély kielégítéséről van szó, a KKP legfőképpen az új középosztályra koncentrál, amely Kína felemelkedését saját jólétéhez kapcsolja, és amely ragaszkodik hozzá, hogy Kínát tisztelettel kezeljék a nemzetközi színtéren – különösképpen a japánok (Shorrock 2005; Shirk 2007, 11). Valójában a növekvő jóléttel és önbizalommal párhuzamosan a kínai új középosztálynak a japán megszállás során elkövetett atrocitá­sokkal kapcsolatos neheztelése is egyre nő – ezt bizonyítja a 2009-ben készült, a nankingi mészárlás brutalitását látványosan megelevenítő „Élet és halál városa” című film döbbenetes népszerűsége (Tsai 2009). A japán kormányzati provokációkra adott vehemens reakciók – érkezzenek akár a kínai közembertől, akár az állampárt szóvivőjétől – tovább erősítik a bizal­matlanság és a félelem érzését a japánokban, miután a rosszul informált japán lakosság jelentős része úgy értelmezi e vehemenciát, mint Kína agresszív szándékainak perdöntő bizonyítékát (Overholt 2007, 37).

Súlyos hiba lenne azonban, ha az ilyesfajta sértéseket és kölcsönös vádaskodásokat tekintenénk a kínai-japán feszültségek gyökér-oká­nak. Elvégre az LDP újnacionalista „revizionista” szárnya csak az egyik geopolitikai irányzat Japánban, méghozzá a japán nagytőke, illetőleg a nagytőke állami bürokráciában ülő klientúrája szilárd támogatása nélkül – valójában még saját pártjukon belül sem követik őket egyöntetűen (Calder 2006; Hughes 2009, 843; Sevastopulo 2006).

A valóság az, hogy a (kínai-japán együttműködésre alapozott) kelet­-ázsiai szintű intézményépítés útjában álló akadályok mélyen struktu­rálisak. Meglehet, hogy nem az LDP „revizionista” frakciójának nacio­nalista fellángolása az az imázs, amelyet a japán uralkodó elit a világ, és különösen Japán ázsiai szomszédjai számára közvetíteni szeretne. Bármennyire otromba is ez az irányzat, valójában a japán geostratégiai körökben elterjedt aggodalomból táplálkozik – amelyben osztoznak az LDP és a JDP mindkét szárnyának politikacsinálói. A japán uralkodó elit valamennyi szekcióját mélységesen aggasztja, hogy Kína gyors ütemű gazdasági felemelkedése kezd jelentős erőkülönbséget generálni Kína és Japán között, és Japán regionális befolyásának is bealkonyul (Hughes 2009, 840), mihelyt a kettejük közti viszony „aszimmetrikus függőségi viszonnyá” alakul át (Hughes 2009, 841). A japán elitből sokan pártolják a multilaterális problémamegoldást Kelet-Ázsia vonatkozásában. De ez főként azért van, mert látják, hogyan tromfol rá Kína a Japán által felve­tett regionális kezdeményezésekre a saját maga által indított és vezérelt kezdeményezésekkel; és a multilateralizmusra mint alkalmas eszközre tekintenek, amellyel meggátolhatják, hogy Kína még jobban beelőzze Japánt, és Kelet-Ázsia többi részét egyre inkább saját vonzáskörébe vonja (Hughes 2009, 847, 855). Így például, miután Kínának sikerült liberalizálnia kereskedelmét az ASEAN csoporttal 2002-ben, ezzel formalizálva a kínai piacok dél-ázsiai exportőrökre gyakorolt erősödő gravitációs hatását, Japán ellenlépésként megkötötte saját gazdasági integrációs szerződését, amely kereskedelemmel, befektetésekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos lépéseket egyaránt tartalmaz (Hughes 2009, 847).

És az elit egyetlen szekciója sem javasolja, hogy Japán kizárólagosan, vagy akár elsősorban a regionális politikai integrációra támaszkodjon Kína növekvő hatalmának ellentételezéseképpen. Valamennyien tá­mogatják az Egyesült Államokkal való biztonsági egyezménynek, mint a Kína növekvő regionális lábnyomával és ütőképességével szemben szükséges védelmi eszköznek a továbbélését (Hughes 2009, 855).

Világos, hogy egy regionális multilateralizmus iránt nyitottabb Japán alkalmanként visszautasíthat egyes specifikus amerikai kezdeményezé­seket és taktikai megoldásokat. Így például a JDP régóta bírálja, hogy az Egyesült Államok egyszerűen „félreteszi” az ENSZ-t, amikor nem sikerül elnyernie annak támogatását saját előre eldöntött geostratégiai célkitűzéseihez (McCormack 2007, 132). De ezzel együtt Japán nem fogja kétségbe vonni az USA átfogó geopolitikai előjogait (Calder 2006; Kambayashi 2009; McCormack 2007, 4-5; Selden 2009b; Yamaguchi 2007). Japán uralkodó elitje tudatosan döntött a Kínával kapcsolatos do­mináns amerikai megközelítés majmolása mellett – „létesíts kapcsolatot (kereskedelmileg), de biztosítsd be magad (katonailag)” (Barma – Ratner – Weber 2007; Bhadrakumar 2007a; 2007b) – valamint amellett, hogy e közös megközelítés katonai aspektusaiban felvállalja a másodhegedűs szerepét. E döntést Japán biztonságpolitikai érdekeinek hűvös mérle­gelésével hozták meg (Pijl 2006, 326). Azóta nem tértek el érdemben e megközelítéstől, hogy 1996-ban megfogalmazták a Clinton-Hasimoto közös nyilatkozatban – ekkor jutottak a japán döntéshozók arra a követ­keztetésre, hogy Kína megfélemlítő hadműveletei a Tajvani szorosban arról a lehetőségről árulkodnak, hogy a kínai gazdasági felemelkedést esetleg „expanzionizmus” (sic) fogja kísérni (Hughes 2009, 841).

Az, hogy Japán továbbra is az Egyesült Államokhoz köti saját kelet­-ázsiai geostratégiáját, szorosan összefügg azzal a folyamattal, amelytől épp ellentétes hatást várnak. Nevezetesen a kibontakozó kínai-japán gazdasági kölcsönös függés, ahelyett, hogy mérsékelné Japánnak az amerikai birodalommal szembeni alárendelődését, éppenséggel pregnánsabbá teszi ezt az alárendelődést. Murphy (2006, 58) tömör megfogalmazásában:

„Japán háború utáni belenyugvása az amerikai protektorátus státuszá­ba részben […] annak a hitnek tudható be – e hitben a tokiói politikai elit nagy része osztozik -, hogy az amerikai védelem alternatívája az új Kínai Birodalomba való betagozódás lenne, hűbéres államként. Ahogy Japán Kínától való gazdasági függése mélyül, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá az amerikai ellensúly jelentősége […]”

Ahhoz, hogy Japán a mostanihoz mérhető szerepet játsszon a kelet­-ázsiai ügyek koordinálásában egy valóban független keretrendszerben, határozottan ki kellene nyilvánítani az amerikai felügyelettől való autonó­miát. Az autonómia ilyen kinyilvánítása nem csupán az amerikai globális dominancia számára lenne korszakos törés, hanem annak szempontjából is, amit Murphy „belső hatalmi elrendezés”-nek nevez, és amely egészen azóta kormányozza Japánt, amióta az amerikai megszállók beindították a „fordulaton^d a késői 1940-es években (Murphy 2006, 44). Az amerikai imperializmus készséges csatlósaként való hatvan évnyi létezés mély lenyomatot képezett a japán politika és társadalom genetikai struktúrá­ján (McCormack 2007); az Egyesült Államokkal való radikális szakítás irányába nyomást kifejteni képes és hajlandó politikai erők együttese olyannyira marginális, hogy gyakorlatilag nemlétezik.¹¹

2. A Gazdagság (Ázsia) és az Erő (Egyesült Államok) közti aszimmetria elméleti következményei

Arrighi talán nem látta előre, hogy Kína milyen hamar válik a regionális növekedés hajtóerejévé (vagyis a következő rendszerszintű ciklus sa­rokpontjává), valamint elbagatellizálta a Kína és Japán között nagyon valóságosan és nagyon makacsul létező geopolitikai szakadékot. De azok az elméleti megfontolások, amelyek figyelmét a japán transzna­cionális termelési és beszerzési hálózatokra vonták, teljes mértékben helytállóak voltak, akkor is és most is. Arrighi a helyzet legsarkalatosabb jellegzetességét ragadta meg, a két kölcsönösen kiegészítő aszimmetria együttlétezését: „a katonai erőfölény és a tőkés felhalmozásban mutatko­zó fölény oly mértékben szétválni látszott geopolitikailag, mint korábban soha” (Arrighi 1994, 22).¹² Ahhoz képest, hogy immár a hegemón-státusz hanyatló évtizedeibe kellett volna lépnie, az Egyesült Államok páratlan mértékű, közel abszolút politikai-katonai dominanciát élvezett a világ­rendszeren belüli primátusért hipotetikusan versenybe szálló jelöltek felett. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem próbálta meghosszabbítani fénykorát azzal, hogy a gyors felemelkedés útjára lépett centrumország vállalati részvényeibe és államadósságába fekteti tőkéjét, és járadékosi jövedelmet húz ezekből a befektetésekből. Ehelyett az Egyesült Államok példátlan mértékű folyó fizetési mérleg deficitet produkált e felemelkedő hatalommal szemben (Arrighi 1994, 15). A mérleg másik oldalán Japán­nak, mint a rendkívül magas termelékenységű felhalmozási folyamatok térbeli és szervezeti csomópontjának a státusza elegendő kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy Japán legyen az első számú jelölt a világ­rendszer vezető hatalmának a pozíciójára. De Japán gyakorlatilag az aktuális hegemón katonai protektorátusaként szinte vazallusi pozícióban van, és emiatt rendellenesen passzív az államközi politika szférájában. Pénzforrások sem érkeznek Japánba a korosodó hegemóntól, amely megkönnyíthetné az utóbbi számára saját hanyatlását azáltal, hogy a világrendszeren belül a tőkés felhalmozás elsődleges színterének kor­mányát és vállalatait megfinanszírozza. Ehelyett valószerűtlen módon Japán fizet sarcot a jelenlegi központnak azzal, hogy sokkal nagyobb értékben vásárol annak (alacsony hozamú) likvid pénzügyi eszközeiből, mint megfordítva (Arrighi 1994, 15).

Arrighi úgy próbálta megfejteni e paradoxont, hogy elméletileg meg­alapozott összehasonlító vizsgálat alá vetette az összes eddigi hege­monikus átmenetet (ibero-­genovai, holland, brit, amerikai), a világrendszer evolúciójának mérföldköveit. E vállalkozás egy sor konceptuális áttörést eredményezett a történeti társadalomtudományban.¹³ Függetlenül a tény­től, hogy eredetileg részben a japán transznacionális nagyvállalatoknak a világrendszer fejlődésében játszott szerepének téves értékeléséből fakadtak, ezek az áttörések éppolyan jelentősek ma, a XXI. század első évtizedét követően is (ha nem még inkább). Az e kutatásokban foglalt innováció lényege azokban az ellentmondásos strukturális trendekben ragadható meg, amelyek a globális tőkés rend érési folyamatát kísérik, ahogy ez a rend végigmegy az egymást követő felhalmozási cikluso­kon (avagy hegemóniákon). Ahogy ezek az ellentmondásos trendek kibontakoznak, egyre inkább szétrobbanással fenyegetik a rendszer alapvető állványzatát, tehát a rendszert magát. Minden egymást követő rendszerszintű ciklus növekvő feszültséget táplál (1) a hegemón vezető hatalomnak a tőkés centrumon belüli kisebb partnereihez képest foko­zódó politikai-katonai túlsúlya (Arrighi 1994, 32-33), (2) a tőkés termelés és csere legdinamikusabb csomópontjainak fokozódó térbeli szóródása (Arrighi 1994, 32-33), és (3) a hegemón szerepét betöltő központnak (vagy központok szövetségének) a tőke világméretű bővített újratermelé­sét lehetővé tevő intézményes infrastruktúra megfelelő vezérlésére való növekvő képtelensége között. Ez a növekvő képtelenség abból is fakad, hogy bármely központ (vagy központok szövetsége) területi kiterjedése és az általa mozgósítható szervezeti kapacitások egyre inkább elégtelen­nek bizonyulnak a globális rendszerhez viszonyítva, amely minden egyes ciklus során a komplexitás új rétegeivel gazdagodik, és amelyen belül egyre szövevényesebbé válik a részek kölcsönös függése (Arrighi 1994, 14, 32-33). Ez az utolsó pont talán Arrighi legmarkánsabb hozzájárulása a világrendszer-kutatáshoz, mivel ezen nyugszik az a vitatható állítása, mely szerint lehetséges, hogy az Egyesült Államok hanyatlását nem egy új hegemón felemelkedése, hanem súlyosbodó és talán leküzdhetetlen rendszerszintű káosz követi majd (Arrighi 1994, 6, 79).¹⁴

3. Lehetséges-e a globális rendszer Kína-központú újraszervezése?

3.1. Arrighi újragondolja Kínát és a következő rendszerciklust

Az egyre leküzdhetetlenebb ellentmondásokkal, valamint ezeknek a vi­lágrendszer lejárati idejét érintő következményeivel kapcsolatos okfejtés Arrighi leginkább figyelmen kívül hagyott elméleti innovációi közé tartozik. Meglepő ez a figyelmetlenség, ha figyelembe vesszük, hogy a világrend­szer-elmélet sok követője előszeretettel fedez fel kumulatív trendeket a tőkés világrendszer diszkrét események által övezett evolúciójában (ld. például Boswell – Chase-Dunn 2000; Chase-Dunn – Lawrence 2009). Azért is meglepő, mert a világrendszer-kutatók és útitársaik körében egyre közkeletűbbé válik az a nézet, hogy a globális rend felmérhetetlen nagyságú és ismeretlen következményekkel járó vízválasztó válságá­hoz érkezett (Amin 2004, 17; Wallerstein 1996; Went 2001-2002, 490). E kutatók állításai ugyanazt a patthelyzetet tükrözik, amelyet Arrighi tisztán felismert több mint egy évtizeddel ezelőtt. Jelen formájában a világrendszert gúzsba köti a politikai-katonai uralmi pozíció – az USA¹⁵ -, illetve a tőkés növekedés legrobusztusabb helyszíne – a kelet-ázsiai partvidék, amelynek mára integráns részeivé váltak a part menti urbánus Kína gyári körzetei, pénzügyi csomópontjai és kutatóközpontjai – között fennálló, potenciálisan végzetes meg nem felelés (McNally 2009).¹⁶ Továbbá, ez a meg nem felelés egy olyan környezetben áll fenn, ahol egyetlen hegemónjelölt sem rendelkezik azokkal a méretekkel és fizikai­-szellemi kapacitásokkal, amelyek elégségesek lennének a globális ura­lom és felhalmozás új feltételeinek a kimunkálásához a kölcsönhatások egyre sűrűbb hálójával átszőtt világrendszerben; még Kína sem, amint azt később kifejtem. A felszínen tehát meglepőnek tűnik, hogy Arrighi komolyan fontolóra veszi, hogy a Bush-adminisztrációnak az amerikai uralom meghosszabbítására irányuló hiábavaló erőfeszítései talán csak Kína hegemón pozícióba való felemelkedését gyorsítják. (Arrighi 2005a, 2005b; 2007) De az igazság kedvéért meg kell állapítani, hogy Arrighit a ténylegesen végbement változások bírták rá, hogy háttérbe tolja saját korábbi álláspontját, hogy felülvizsgáljon egy olyan hipotézist, amelyet mások talán (helytelenül) merev elméleti alaptételként fogalmaztak volna meg.

Ez az átértékelés alapvetően konzisztens A hosszú huszadik század szellemével, sőt a betűjével is. A korábbi hegemonikus átmenetek szinte véletlenszerű jellemzőinek tárgyalásakor Arrighi megjegyzi, hogy „e szer­vezeti képességek megszerzése (amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy ország a tőkés felhalmozás új fázisának élére álljon – J. G.) sokkal inkább a tőkés világgazdaság változó térkonfigurációjában előálló pozicionális előnyök eredménye volt, semmint az innovációé mint olyané” (Arrighi 1994, 14). E megjegyzésre szorosan rímel, ahogy az 1990-es évektől kezdve a kelet-ázsiai felhalmozási folyamat gazdasági átstrukturálódása és térbeli rekonfigurációja kéz a kézben haladt. A régión belüli felhalmo­zási dinamika ennek eredményeképpen előálló területi újrarendeződése e dinamika motorját Kínába tolta át, egy államba, amelyről plauzibilisen feltételezhető, hogy rendelkezik a globális politikai gazdaság „új és ki­terjesztett alapokon” nyugvó újraszervezéséhez szükséges méretekkel és képességekkel. A Kínai Népköztársaság fokozatos „piaci reform és nyitás” politikáját régóta azzal a tudatos céllal űzi, hogy fokozza Kína technikai-tudományos és gazdasági modernizációját és nemzeti erejét más kelet-ázsiai országokhoz és a világhoz mint egészhez viszonyítva (Hart – Landsberg – Burkett 2004, 30; Harvey 2005, 122-123; So 2003, 11-12, 15-16; So – Chiu 1995, 150-152). De az alacsony költségű, exportra termelő telephelyeket és a kolosszális kínai piacon hídfőállást kereső, centrumországokból érkező transznacionális társaságok (és a kínai diaszpóra-tőkések) aktív közreműködése nélkül e stratégia, amely végül áthelyezte a régió felhalmozási dinamikájának a súlypontját a ten­gerparti urbánus Kínába, nem lett volna ilyen átütően sikeres.¹⁷ Ebben rejlik a párhuzam Arrighi Hosszú huszadik századbeli elemzésével a múltbéli hegemonikus átmenetek nem-célirányos természetéről. Annak ellenére, hogy az USA explicit módon céljának tekinti uralmi pozíciójának kitolását a „lejárati időn” túlra, saját termelővállalatai segítették Kínát hoz­záférni azokhoz a tényezőkhöz, amelyek birtokában Kína képes magát mint lehetséges hegemonikus utódot láttatni.¹⁸

Azzal, hogy egyenlő geopolitikai függetlenséget tartott fenn az összes fontos tőkés központtal szemben – e központok mindegyike készségesen „saját” transznacionális tőkéit támogatja, ha Kína felmérhetetlen munka-, termék- és fogyasztói piacához való hozzáférésről van szó -, Kína képes volt szembeállítani őket egymással, először az egyiktől, aztán a másiktól kialkudva kedvezményeket, halmozva ezzel hegemonikus kapacitásait. Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi elámul azon, hogyan képes Kína felszerelést és technológiaimportot kiharcolni az Európai Uniótól az USA unilateralizmusával szembeni közös harc nevében (Arrighi 2007, 208); az, hogy ezzel a fajta érveléssel igyekszik alátámasztani a Kína­-központú hegemonikus átmenet realisztikus voltát, mutatja alapvető hű­ségét A hosszú huszadik században kimunkált magyarázó kerethez. De ha létezik olyan világtörténelmi jelenség, amely ékesen mutatja, milyen látnoki volt Arrighinek a világrendszert a fékezhetetlen káosz felé sodró ellentmondásokkal kapcsolatos okfejtése, akkor az éppen Kína elmúlt évtizedbeli „békés felemelkedése”.

3.2. Kína és az Egyesült Államok ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönös függése

Ha szaván fogjuk A hosszú huszadik század Arrighijét, és csatlakozunk ahhoz az állásponthoz, hogy a világrendszer expanziójának egy újabb sikeres ciklusához olyan államra, illetve olyan kapitalista szereplőkre van szüksége, amelynek eszközökkel-kapacitásokkal való ellátottsága expo­nenciálisan nagyobb, mint amivel a „hosszú” huszadik század (1873-??) politikai és üzleti szereplői rendelkeztek, akkor nehéz elgondolni, hogyan lenne képes egy Kína-központú rendszerszintű ciklus megfelelni e feltételnek (Harvey 2009). Kína földrajzi kiterjedése és robusztus politi­kai-katonai autonómiája ellenére merész dolog azt állítani, hogy ezek a földrajzi és kapacitásbeli tényezők exponenciálisan nagyobb erőforrás­-ellátottsággá adódnak össze, ami pedig szükséges (bár nem elégséges) feltétele annak, hogy Kína keresztülvezethesse a világrendszert az expanzió egy újabb körén. Japánnal összevetve – amely közismerten hiányt szenved stratégiai nyersanyagkészletekből, és amely katonai biztonságát illetően még mindig a nyugat-csendes-óceáni térségben bevethető amerikai haderőtől függ – Kína erőforrások figyelemre méltó portfóliójával rendelkezik. Gazdaságának mérete megduplázódott az elmúlt 25 év minden hét évében (Tabb 2008, 23), GDP-je megnégy­szereződött 1989 és 2004 között (Anderson 2010, 91). Annak ellenére, hogy hírhedten magas Gini-együtthatóval^e rendelkezik, Kína egy főre jutó GDP-je 12-szer akkora, mint amekkora 30 évvel ezelőtt volt, és ez erőteljesen hozzájárul a KKP uralmának stabilitásához (Yao 2010). Kína meredeken növekvő feldolgozóipari kapacitással és globális kibocsátási részesedéssel büszkélkedhet (Glyn 2005; Harris 2005, 10), mára a világ másológépeinek, DVD-lejátszóinak és mikro­sütőinek kétharmadát gyártja (Tabb 2008, 23), és nemrég előzte meg Németországot a világ első szá­mú exportőrének címéért folytatott versenyben (Wolf 2010). Jól ismert tény, hogy Kína több mint kétezer milliárd dollárnyi devizatartalékkal rendelkezik (Anstey 2010), hogy a konvencionális és nukleáris katonai erők egyre ütőképesebb arzenáljáról ne is beszéljünk (Righter 2008). Mindeme erőforrások felett egy szilárd és stabil pártállam rendelkezik, amely féltékenyen őrzi a nehezen megszerzett nemzeti szuverenitást (Anderson 2010, 94; Harris 2005, 9; So 2009, 56).

De sok olyan attribútumot, amely Kínát látszólag lehetséges hege­monikus utóddá teszi, fenntartással érdemes kezelni. Kínának mint a világgazdaság ipari műhelyének a reputációja elhomályosít néhány kulcsfontosságú tényt. A centrumországokba irányuló kínai export túl­nyomó része „külföldi tulajdonban lévő vállalatok által gyártott, külföldi márkájú termék […] Kína a bevételnek csak kis hányadában részesül” (Shirk 2007, 26; lásd továbbá Hart-Landsberg – Burkett 2004, 13; Harvey 2005, 124; Panitch 2010, 82; Tabb 2008, 5; Walker – Buck 2007, 52).¹⁹ Továbbá, Kína technológiai szempontból függő helyzetben maradt a legtöbb magas hozzáadott értékű gazdasági ágban (Engardio et al. 2007; Hart-Landsberg 2008), és Kína mérföldkőnek számító au­tóipari, civil légi szállítási, számítógépchip és napenergetikai szektorai erősen függenek importált találmányoktól, vagy pedig globális mércével elavultnak számító megoldásokat alkalmaznak (Roberts – Engardio 2009, 40-42).

Pusztán a fentiek alapján kétségbe vonni Kína hegemonikus kilátá­sait természetesen egyet jelentene azoknak a módszertani elveknek a feladásával, amelyekhez Arrighi oly állhatatosan ragaszkodik A hosszú huszadik században (és azt követően is). Egy állam hegemonikus po­tenciálja nem ítélhető meg kizárólag az adott ország mérhető területi, katonai-politikai, GDP- vagy egyéb adottságainak a riválisok összesített adottságaival való egybevetésén (Arrighi 1994, 15). A hegemonikus po­tenciál azon is alapszik, hogy mennyire képes az állam a maga előnyére átformálni a külső geopolitikai és világpiaci környezetet, amelyben ő és az összes többi állam cselekszik.²⁰

Arrighi metodológiai állítása, mely szerint az állam hegemonikus poten­ciálját nem lehet megfelelően megítélni annak számításba vétele nélkül, hogy az állam adottságai milyen módon lépnek dialektikus kölcsönha­tásba a tőkés felhalmozás és az államhatalom globális hálózataival, kétségtelenül helytálló. Mégis, Arrighi túlbecsüli a kínai hegemonikus utódlás valószínűségét. Ez részben azért van, mert nem fogadja meg saját tanácsát: gondosan diagnosztizálni kell a hanyatló hegemonikus blokk hanyatlása, illetőleg a feltételezetten felemelkedőben lévő hege­monikus blokk felemelkedése között fennálló, ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönhatásokat. (Arrighi 1994, 9) Az Adam Smith Pekingben c. mun­kájában Arrighi kijelenti, hogy a megnyerhetetlen Iraki megszállással és a széles értelemben vett „terror elleni háborúval”, amely tovább rombolja az Egyesült Államok hitelességét kisebb partnerei szemében, a Bush-adminisztráció felgyorsította az Egyesült Államok hegemonikus hanyat­lásának már feltartóztathatatlan folyamatát (Arrighi 2007). Ám Arrighi elhamarkodottan feltételezi, hogy az amerikai dominancia csökkenése egyben Kína hegemonikus felemelkedését is jelenti, miközben elmu­lasztja végiggondolni azt a hipotézist, hogy az Egyesült Államok és Kína „szorosan átölelik egymást, és olyan menüettet járnak, amely részben haláltánc” (Jones 2005, 108). Vagyis Arrighi lényegében figyelmen kívül hagyja annak a lehetőségét, hogy az amerikai és a kínai felhalmozási rezsimek oly szorosan egymáshoz kapcsolódnak, hogy az Egyesült Államok dominanciájának halványulása ahelyett, hogy olyan vákuumot teremtene, amely lehetővé tenné a Kína-központú felhalmozási ciklus megkezdődését, inkább Kínát is lelöki a felemelkedés útjáról.

Arrighi hajlamos alábecsülni, hogy milyen nagymértékben függ Kína prosperitása és stabilitása a jól bejáratott „Kína termel és hitelez, az USA kölcsönvesz és elkölt” elrendezéstől, amely összeköti a két gazdaságot. 1997-től kezdve a kínai GDP állótőke-felhalmozásra fordított aránya meg­döbbentő méreteket öltött, miközben a béreknek a nemzeti jövedelemben való részesedése 40% alá esett (Cheng 2007; Righter 2008). Miközben Kína gigantikus exportőrré nőtte ki magát a fejlett tőkés világ mindhárom makro­-régiójának (Egyesült Államok, az EU és Kelet-Ázsia többi része) relációjában, egyedül az Egyesült Államok volt felelős a folyó fizetési mérleg hatalmas többletének felszívásáért (Brenner – Jeong 2009; M. Li 2008c, 28-29). A kínai exportvezérelt fejlődési modell megfelelő működése – és az új, exportorientált épített környezet újabb és újabb rétegeinek „strukturált koherenciája” (Harvey 1989) – ilyenformán a világ pénztőke-tulajdonosainak túszává vált, hogy ugyanis azok hajlandóak-e fenntartani az eszközbuborékokat (különösen az ingatlanbuborékot), illetőleg a hitelfelvétellel (különösképpen lakás-jelzáloggal) finanszírozott amerikai fogyasztást (Hart-Landsberg – Burkett 2004, 49, 66; Jones 2005, 110; M. Li 2008c, 23-25; Panitch 2009).

A 2008-2009-es válság már megmutatta, hogy a hidegháború utáni amerikai és kínai gazdasági expanzió milyen szorosan összefüggött. Kína hirtelen beleragadt a masszív exportkapacitások és a kínai export iránti erőtlen külső kereslet közti meg nem felelés csapdájába (Bello 2009; Brenner – Jeong 2009). Ahhoz, hogy számottevő esély legyen a kínai felemelkedés sikeres folytatódására, a KKP-nak át kell alakítania fejlődési modelljét – nem csupán pénzügyi és költségvetési prioritásait, hanem a kínai osztályviszonyokat és a régiók közti viszonylatokat is (Petras 2005). A kínai uralkodó rezsim azonban nem látszik képesnek, vagy akár kész­nek a szükséges nagyarányú módosítások végrehajtására.

A kínai állami tulajdonú bankok olcsó hitelekkel való elárasztása, illetve a állami beruházás számos nagyméretű infrastruktúra-projekttel való felduzzasztása nem oldotta meg a kínai felhalmozási mód túlzott exportfüggőségének problémáját. Az olcsó hitelek és az infrastruktúra­projektek tovább duzzasztják a már amúgy is túlzott kapacitásoktól szenvedő iparágakat (Hung 2009, 22). Eközben nem sokat tettek a tömegfo­gyasztás élénkítése érdekében (Balakrishnan 2009, 17; Hung 2009, 22; Kwong 2009; Yang 2010). Amióta csak a Hu Csin-tao – Ven Csia-pao vezetés elkezdte propagálni a „harmonikus társadalom” és a „tudomá­nyos fejlődés” fogalmait 2004-ben, a KKP adókedvezményekkel és a szegényeket, különösen a falusi szegényeket segítő jövedelemkiegészítő támogatásokkal törekedett a kínai felhalmozási modell hátrányos mel­lékhatásainak (ezen belül a szörnyűséges társadalmi-politikai felfordu­lás fenyegetésének) a tompítására (Hung 2009, 20; Selden 2009a; So 2009, 55-56). Bizonyos mértékig ezt a megközelítést alkalmazták a KKP gazdaságösztönzési kiadásainak elosztásakor is: nyugdíj-kiegészítések a leépített állami vállalati munkásoknak, fizetésemelések az általános iskolai tanároknak és hasonlók (Barber et al. 2009; Jacobs 2009). De ezek a kiadások viszonylag csekélyek voltak, ha összevetjük a vasúti és közúti építkezésekre, illetve a bankok feltőkésítésére fordított óriási összegekkel (Hung 2009, 22).

Amikor a részvénypiaci és ingatlanpiaci buborékok kipukkannak – ez elkerülhetetlen -, Kína ismét a külső piacoktól fogja várni, hogy fenn­tartsák a hazai növekedést és hogy fenntartsák a társadalmi stabilitást (Ariff 2009; Ito – Rial 2010). De a recesszió utáni másnapossággal küzdő világgazdasági környezetben e külső piacokról ki fog derülni, hogy jórészt eltűntek (Balakrishnan 2009, 17; Bello 2009). Nem csupán azért tűntek el, mert az Egyesült Államokban (és a fejlett Észak más előőrseiben) a fogyasztási kiadásokat megtámogató eszközpiaci luftballonok kidurran­tak, és mert az emögött meghúzódó túlzott tőke­akkumuláció még mindig ott bujkál a globális rendszerben (Balakrishnan 2009, 18). E külföldi felve­vőpiacok azért is köddé válnak, mert Kína addigra sokrétű protekcionista intézkedéssel fog szembenézni, amely válaszreakció lesz a feltételezett árfolyam-politikai merkantilizmusra – ide sorolható az a fenyegetés, hogy az Egyesült Államok árfolyam-manipulációra hivatkozva 27,5%-os általá­nos vámot vet ki az összes kínai importtermékre. (Anstey 2010; Beattie – Dyer 2010; Bradsher 2010; Callinicos 2010; Pettis 2010).

Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi éleslátóan jellemzi a fő dilemmát, amely béklyóba köti az Egyesült Államok próbálkozásait a Kína felemelkedésére adott adekvát válaszadásra (Arrighi 2007, 305). De Arrighi szemlátomást kevésbé van tisztában azzal, hogy az Egyesült Államokban ennek eredményeképpen előálló belpolitikai bizonytalanság hogyan teszi vészesen instabillá az amerikai-kínai geopolitikai kölcsönös függés egész építményét – és hogyan csökkenti Kína hegemón pozícióba való gördülékeny felemelkedésének esélyeit. Valahányszor az Egyesült Államok antidömping vádakat hangoztat Kínával szemben a WTO-n belül, vagy Kína állítólagosan „alulértékelt” jüanja ellen borzolja a kedélyeket, ezzel növeli egy adok-kapok jellegű kereskedelmi háború (és a csökkenő kínai exportbevétel) lehetőségét. Kína dollártartalékainak felülvizsgálatá­val vághat vissza az amerikai protekcionizmus eszkalálódása esetén – e fenyegetést kínai tisztségviselők nyíltan hangoztatják a válság kitörése óta. (Batson 2009; Pettis 2010). De egyelőre ez a fenyegetés nem hiteles. Ahhoz, hogy a fenyegetés hiteles legyen, bizonyítani kell, hogy létezik reális hosszú távú stratégia a dollár világpénz-státuszának aláásására és a dollár felváltására. De ehhez szükséges lenne Kína és Japán össze­fogása, miután Japán a dollárhegemónia másik legfontosabb támasztéka. És ahogy azt korábban elmagyaráztuk, Japán még a JDP bizonytalan kezű irányítása alatt is erősen vonakodik közvetlen kihívást intézni az Egyesült Államok politikai dominanciájával szemben – mivel kétosztatú külpolitikájának egyik része épp e dominanciára való támaszkodás.

4. A globális tőkés újratermelés szocio-ökológiai korlátai

A politikai-katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti növekvő arány­talanságot tovább komplikálja az a követelmény, hogy a következő he­gemón hatalomnak történelmileg példátlan méretekkel és szervezeti ké­pességekkel kell rendelkeznie, az eddigi ciklusváltások tanúsága szerint. Arrighi megfigyelései segítenek a globális tőkés expanzió és a további expanzió biofizikai korlátai között történelmileg létrejött viszonyrendszer vizsgálatában is. De mivel Arrighi látásmódja rövidlátóan „társadalmi determinista” – vagyis szinte vak arra, ahogyan a világrendszer területi terjeszkedése és felhalmozása mindig is az emberi társadalom és a természet közti anyagcsere rendszerébe ágyazódott (Moore 2009, 3-6, 8) -, nem kapcsolja össze a „normális” hegemonikus átmenet méretbeli és kapacitásbeli korlátaival kapcsolatos éleslátó megállapításait annak felismerésével, hogy küszöbön áll a folytatódó rendszerszintű terjeszke­dés beleütközése a szocio-ökológiai korlátokba.

A hosszú távú előrejelzéseknek a megfigyelt szabályosságokra ala­pozása (legyenek ezek akár ciklikusak, akár kumulatívak) azzal a koc­kázattal jár, hogy e szabályszerűségek bizonyos rejtett, így nem észlelt és elméletileg nem feldolgozott feltételeken alapulhatnak. E feltételek, valamint az, hogy azok megléte mennyire alapvető, talán csak akkor válik manifesztté és elméletileg kezelhetővé, amikor korábbi diszkrét létezésük már nem vehető adottnak – vagyis pontosan amikor kezdenek elpárologni. Amikor 15 évvel ezelőtt Arrighi az utolsó simításokat végezte A hosszú huszadik századon, nem vette tudomásul, hogy a világrend­szer-szintű újratermelés a múltban, jelenben és jövőben mennyire függ geofizikai feltételek bizonyos specifikus kombinációjától. Az értékter­melés szocio-technikai forradalmainak hosszú sorozatát az üzletileg kiaknázható fosszilis energiaforrások bőséges hozzáférhetősége tette lehetővé (Altvater 2006, 42), valamint az éghajlat, amely elegendően stabil és enyhe volt ahhoz, hogy bátorítsa és díjazza a munkamegtakarító beruházások alkalmazását (Clark – York 2005, 403-409; Simms 2005). De a történeti társadalomtudósok egy része most kezdi felismerni, hogy ez a konfiguráció gyorsan erodálódik (Foster 2009; Grimes 1999; M. Li 2007, 2-3).

Még az általában óvatos Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) is csat­lakozott az energiagazdászok kórusához, akik úgy tartják, hogy nagyjából a következő évtizeden belül – de nagy valószínűséggel hamarabb – a konvencionális nyersolaj kitermelt évi mennyisége eléri csúcspontját, majd visszavonhatatlanul csökkenni kezd (Connor 2009; Foster 2009, 92-99; Klare 2008, 35-43). Eközben az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) 2007-es Negyedik Értékelő Jelentése óta lefolytatott vizsgálatok azt jelzik, hogy az emberi beavatkozás miatt végbemenő éghajlatváltozás a korábbi konszenzusos becslésnél gyorsabban bonta­kozik ki, és az ökoszisztémára gyakorolt hatása is súlyosabb (Hansen et al. 2008; UNEP 2009). A klimatológus közösségből mára sokan úgy vélik, hogy ha az üvegházhatású gázok jelenlegi kibocsátási trendjei akár csak egy további évtizeden keresztül folytatódnak, a globális felmelegedési folyamat ugrásszerű és bizonyosan katasztrofális fordulata következik be (Leahy 2009; M. Li 2008b, 51-53).

A történeti társadalomtudományok azon képviselői, akik teljes mérték­ben számolnak a fentiekben vázolt riasztó szocioökológiai tendenciákkal, hajlanak arra a konszenzusos véleményre, hogy a terjeszkedő világka­pitalizmus valószínűleg nem lesz képes felülkerekedni a konvencionális olaj kimerülése és a rákövetkező klímakáosz okozta problémákon (Clark – York 2008, 22; Moore 2008, 59-62). E hozzávetőleges következte­tésüket mindenekelőtt két megfontolásra alapozzák. Először, az olaj mint olcsó, sűrű és hordozható energiaforrás (és mint tömegszerűen alkalmazható nyersanyag az ipari mezőgazdasághoz) nem helyettesít­hető előnyös tulajdonságai azt jelentik, hogy a globális kőolaj-kitermelés abszolút hanyatlása súlyosan és előre nem látható módokon fékezni fogja a tőke bővített újratermelését (Goff 2003, 195-204; M. Li 2007). Másodszor, a drámai éghajlati átalakulás és annak vadul megjósolha­tatlan következményei közepette a tőkés módon produktív természeti és épített környezet helyreállítása és megőrzése a megtermelt értéktöbblet oly masszív eltérítését igényelné az úgynevezett geo-engineering pro­jektek irányába, hogy az megbénítaná a felhalmozási folyamatot (Jones 2005; O'Connor 1998, 170, 246-247).

Az, ahogyan Arrighi elmossa a tőkés világgazdaság szocio-ökológiai alapjait, valamint azokat a geofizikai akadályokat, amelyeket a rendszer megteremt, majd próbál leküzdeni, egy teoretikus lenyomatot is magán visel. A világkapitalizmus Arrighi-féle braudeliánus konceptualizációja – a pénzügyi erőközpontok és a katonai hatalmi központok ezoterikus szférá­ja, amely a termelés és csere banális síkja felett lebeg – hajlamossá tesz arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk az anyagi élet környezeti ellentmondá­sait. Akármi legyen is Arrighi figyelmetlenségének az eredete, most már megengedhetetlen lendületes spekulációkba bocsátkozni Kína hegemón pozíció felé való meneteléséről úgy, mintha a fosszilis energiakényszerek és az erősödő globális felmelegedés nem képezne meghatározó erejű feltételeket a tőkés világgazdaság jövője számára – beleértve annak le­hetséges pusztulását is. A világrendszer-szintű újratermelésre gyakorolt hatásával az energiaforrások szűk keresztmetszeteinek és a szélsőséges klimatikus zavaroknak egymást erősítő jellege még irreálisabbá teszi a hanyatló Egyesült Államok és az emelkedő Kína közötti, eleve nem túl valószínű hegemonikus átmenetet (Li 2008, 10) – különösen, ha figye­lembe vesszük, hogy ezek a szűk keresztmetszetek és zavarok egyaránt gyakoribbá teszik majd Kína jól dokumentált paraszt- és munkástiltako­zásait, és gyengítik a kínai államnak a számtalan válságra való reagálási képességét (French 2005a; Gulick 2004b; M. Li 2010; Silver 2003, 167; Solinger 2005; Yang 2005).

4.1. Kína a csukódó geohistóriai ajtóba szorul

Természetesen az elmúlt tizenöt évben végbement viharos ütemű kínai felhalmozás maga is jócskán hozzájárult a világkapitalizmus expanziós logikája és a tőkés értékesítési folyamatban kitermelt, felhasznált és kimerített energiakészletek közti növekvő feszültséghez. 2000 és 2004 között a világ energiafogyasztás-növekedésének 40%-a Kínának volt betudható (Wen – Li 2006, 140), csakúgy, mint az olajfelhasználás növe­kedésének 35%-a 2002 és 2007 között (Klare 2009). Kína külföldi olaj- és gázkészletek iránti sebesen növekvő kereslete a fosszilis üzemanyagok világpiaci árának egyik legfőbb meghatározó tényezőjévé vált (Hatemi – Wedeman 2007, 104; Li 2008, 2), és lendületes ipari növekedésének folytathatósága a fosszilis üzemanyagok gyorsan növekvő importjának foglyává teheti (Auerback 2005; M. Li 2010).

A KKP sokrétű stratégiával igyekszik függetleníteni saját felhalmozási teljesítményét és ezzel társadalmi kohézióját az olaj- és gázimportra való túlzott hagyatkozástól. E stratégia, amelyet a 2006-os ötéves tervben formalizáltak, olyan elemeket tartalmaz, mint Kína iparszerke­zetének korszerűsítése a kevésbé anyagigényes, termékegységre jutó kisebb hulladék-kibocsátással járó iparágak fejlesztésével (Bezlova 2007; McKay 2007), vagy a feldolgozóipari termelőfolyamatok alacsony energiahatékonyságának a javítása (Bezlova 2007; Economy 2007b; McKay 2007). De mind az ágazati szerkezet korszerűsítése, mind pedig az energiahatékonyság frontján Kína jócskán alulteljesített a 2006-os ötéves tervben megjelölt célokhoz képest, nem utolsósorban azért, mert a pekingi minisztériumok és bürokráciák nagymértékben veszítettek ama képességükből, hogy a nemzeti terveket megfelelően végrehajtassák helyi szinten (Economy 2007a; Economy 2007b; Kahn – Yardley 2007). Így aztán a KKP-nak az importált szénhidrogén-üzemanyagoktól való függőség mérséklését célzó stratégiájában a hangsúlyt a hazai (megújuló és nem megújuló) energiaforrások fokozott kiaknázására kell helyeznie. A kínai döntéshozók 2020-ra a nukleáris erőművek által előállított villamos energia megötszörözését irányozták elő, a vízenergia-kapacitás megdup­lázását, valamint a szélenergia-kapacitás radikális bővítését – ez utóbbi már jócskán folyamatban van (M. Li 2008a, 6-7; Parenti 2009); 2030-ra Kína napenergia-termelő kapacitásainak erőteljes növekedését is tervbe vették (M. Li 2008a, 7). De a konvencionális elemzések gyakran elsikla­nak ama tény felett, hogy a pártállam több és jobb hazai energiaforrással kapcsolatos tervének végrehajtása előrevetíti a tömeges zendülések kirobbanását, és ez éppúgy igaz a terv „zöld és karcsú”, mint a „piszkos és drabális” alkotóelemeire.

Kína egyike azon néhány országnak, ahol a köztisztviselőket még mindig elbűvölik a gigantikus gátépítési projektek (amelyeket immár a Világbank se hajlandó támogatni), pedig náluk az efféle projektek már be­bizonyították, hogy nagyon is képesek népi megmozdulásokat kirobban­tani. Kína hidroenergetikai arzenáljának koronaékszere természetesen a Három-szoros gát, miközben e gát építését a Jangce-völgy kitelepített lakóinak ismétlődő tiltakozásai kísérték. De még a látszólag ártalmatlan, kisméretű megújuló-energia projektek is kollektív erőszakhoz vezethet­nek. Amikor a sűrűn lakott Kuangtung (Kanton) tartomány kormányzata a tiszta energiatermelés fellendítésére vonatkozó pekingi utasításnak engedelmeskedve nagy térigényű szélerőmű-farmot épített, a kisajátított paraszti földek tulajdonosai fellázadtak, és legalább húszat közülük a rohamrendőrség golyói öltek meg (French 2006; Kahn 2005).

De a KKP hazai energiaforrásokra való támaszkodást célzó stratégiá­ján belül a hegemonikus felemelkedésre a legnagyobb veszélyt – miután több évszázadnyi „karbon kapitalizmus” után a szénnyelők befogadó kapacitásaik határán túl vannak – az a terv jelenti, hogy a jelenleginél nagyobb mennyiségben bányásszanak és égessenek szenet. Kína a világ messze legnagyobb szénkitermelője és -felhasználója, és közis­mert arról, hogy a szénre mint elsődleges energiaforrására támaszkodik (Heinberg 2008; Kahn – Yardley 2007; Li 2008a, 5; Parenti 2009). Kína szénfogyasztásának volumene megduplázódott 2000 és 2007 között, és főleg emiatt lett Kína az Egyesült Államok mellett a legjelentősebb üvegházgáz-kibocsátó (Bello 2008; Economy 2007a; Heinberg 2008; Li 2008, 2, 5).²¹ 2009-ben Kína még tartotta a hírhedt tempót, amellyel heti átlagban egy-két új szénerőművet helyeztek üzembe (Heinberg 2008; Parenti 2009). E szénerőművek által a 2012-ig várható kibocsátott bruttó széndioxid-mennyiség könnyedén felülmúlja a kiotói egyezmény aláíróitól 2005-2012 során elért nettó kibocsátás-csökkenést (Clayton 2004). Te­kintettel a fennálló Észak-Dél egyenlőtlenségekre mind az egy főre jutó energiafogyasztás, mind pedig az egy főre jutó üvegházgáz-kibocsátás terén, képmutatás lenne a széntüzelésű erőmű-kapacitás szupergyors bővítését célzó kínai programot kipécézni, mint az emberiség elleni ki­vételes környezeti bűntettet (McKibben 2005). De ettől még megmarad az egyszerű és kellemetlen tény: nagyon is lehetséges, hogy e program fogja rászabadítani az atmoszférára azt a széndioxid-többletet, amely előidézi a fékezhetetlen globális felmelegedést, egy olyan katasztrófát, amely nem csupán véget vet a kínai hegemónia ábrándképének, hanem egyben szörnyű pusztítást visz véghez a kínai falusi szegények száz­milliói körében éppúgy, mint a világrendszer többi emberi közösségében (Gulick 2007; Parenti 2009).

Az éghajlatváltozás már most is nagy pusztítást végzett Északnyu­gat-Kína száraz területein, és az ennek eredményeképpen végbemenő sivatagosodás nemcsak a viszonylag csekély emberi népességet, ha­nem a szélirányban lakó kínaiak százmillióit is kedvezőtlenül érinti. Túl azon, hogy pásztorok és a megélhetést korábban is épp csak lehetővé tevő földeken élő földművesek tízmilliói válnak környezeti menekültekké (Economy 2007a), a lopakodva előrenyomuló sivatagok és a visszahúzó­dó füves területek a közvetett okozói azoknak a halálos homokviharoknak is, amelyek mostanra minden tavasszal mérgező nehézfém-szemcsékkel szennyezett homokkal árasztják el Pekinget (Economy 2007a). A lassan permanenssé váló északnyugat-kínai szárazság egyik kevesebbet emle­getett hatása, hogy Észak-Kína vízi útjai egyre kevésbé használhatóak a lecsökkent vízhozam miatt – és ez érinti a Sárga-folyó mellékfolyóit, következésképp a Sárga-folyót magát is.

A kínai vidéki szegények körében a rák okozta halálozások megugrása közelebbről meg nem becsült mértékben annak tudható be, hogy Kína fo­lyói immár nem szállítanak elegendő vizet ahhoz, hogy a szokásszerűen beléjük szórt kockázatos vegyületek felhíguljanak (Nolan 2004, 27) – és ezzel visszakanyarodtunk a globális felmelegedés valóságához.

A kínai vidék nincstelen parasztsága nem áll tétlenül, miközben a vi­zek által hordozott mérgek elveszik családtagjaik (és falvaik más lakói) életét. Kína széleskörű tiltakozó „incidenseinek” növekvő részében a népi osztályok olyan helyi állampárti tisztségviselők ellen szervezked­nek, akiket felelősnek tartanak az ökoszisztémákat szennyező halálos koncentrációjú karcinogén vegyületekért, amelyekben a hétköznapi emberek élnek, dolgoznak és játszanak (Economy 2004, 19; French 2005b; Magnier 2006). Némely fontos vonatkozásban Kína hazai sütetű „környezeti igazságosság” mozgalmai nemigen hasonlítanak a globális Észak fejlett tőkés demokráciáinak mozgalmaihoz. A károsult parasztok gyakran ráébrednek, hogy a játékszabályok nem nekik kedveznek: a helyi bíróságokon a bírák többnyire pont azokat a tisztviselőket szolgálják, akikkel szemben a petíciókat beadták (Economy 2007a). Így aztán a környezeti igazságosságért kampányolók időnként közvetlen akcióhoz folyamodnak – beleértve az erőszak alkalmazását is (Economy 2007a; French 2005b). 2005-ben például Csöcsiang tartomány egy sor heves demonstráció színhelye volt – ezekben 30-40 ezer dühös paraszt szeny-nyező vegyi- és gyógyszeripari üzemeket vett körbe, amelyeket a helyi tisztviselők nem voltak hajlandóak bezáratni; a rákövetkező összecsa­pásokban kormányzati tulajdont romboltak le, és megölték a biztonsági személyzetet (Economy 2007a; French 2005b; Magnier 2006). Amikor a klímaváltozás kockázatait és költségeit igyekeznek kiszámolni, a KKP környezetgazdászai és a zöld nemzetközi NGO-k csupán az olyasféle számításokra koncentrálnak, hogy az emelkedő óceánok hány ipari parkot, vagy hány hold termőföldet árasztanak majd el a partmenti te­rületeken stb. Ez a könyvelői megközelítés képtelen meglátni azt, hogy végső soron Kína falusi szegényei lesznek annak a döntőbírái, hogy a globális felmelegedés geofizikai jelensége miképpen formálja majd Kína veszélyek övezte fejlődési pályájának szocioökológiai jelenségét.

Következtetés

A hosszú huszadik század számos felbecsülhetetlen adalékkal szolgál a globális tőkés rendszer ciklikus és kumulatív fejlődésének megértéséhez. Úgy vélem, hogy Arrighi egyik leginkább úttörő jellegű teljesítménye az a megfigyelés, hogy mindegyik egymást követő hegemonikus rezsim az államnak és a tőkének a korábbi ciklushoz képest térbelileg kiterjedtebb, funkcionálisan pedig széleskörűbb képességekkel bíró szövetségén nyugszik. Ugyanilyen fontos az a végkövetkeztetése, hogy mivel a világ geoökonómiai rendje egyidejűleg oly sűrű szövetűvé és oly kiegyen­súlyozatlanná vált – ami legtisztábban a katonai erő és a felhalmozott tőkék tömege közti strukturális és térbeli szakadásban mutatkozik meg -, hogy teljes mértékben reális lehetőség, hogy az Egyesült Államok hegemóniáját követő korban nem emelkedik fel egy új hegemón rezsim, amely képes lenne olyan nagyságrendű erőforrásokat mozgósítani, ami a globális rendszernek az expanzió egy újabb hosszú hullámán való keresztülnavigálásához szükséges volna. Más szavakkal, A hosszú huszadik század egyik legértékesebb hozzájárulása a globális tőkés újratermelés (halmozódó) gátjainak az elméleti végiggondolása. Azon­ban e végiggondolás részleges, mert nem épít elégséges mértékben annak gondos analízisére, hogy milyen utakon-módokon függött mindig is a hosszú távú globális tőkés terjeszkedés a különféle ökológiai erő­források alacsony költségű – és a tőkés racionalitás saját logikájának perspektívájából nézve, csekély következményekkel járó – kiaknázásától; míg mára ez egyre inkább fenntarthatatlannak mutatkozik. Továbbá, a tőkés újratermelés akadályainak az elméleti végiggondolása utóbb háttérbe szorult, Arrighinek a felemelkedő Kína iránti lelkesedése miatt²² , amelynek hatására úgy vélte, hogy Kínában megvan a valóságos potenciál ahhoz, hogy keresztülvezesse a globális rendszert a jelenlegi patthelyzeten, miközben bebetonozza saját magát mint a vélelmezetten fenntartható „világpiaci társadalom” kelet-ázsiai oszlopát. A Kína lehet­séges hegemonikus küldetésével kapcsolatos Arrighi-féle spekulációk egy sor rendkívül kényelmetlen konceptuális kérdést vetnek fel – ezek megválaszolására ehelyütt nincs mód.²³ Legyen most annyi elegendő, hogy több mint ironikus az a tény, hogy a globális tőkés újratermelés ellentmondásainak alábecsülése és Kína felemelkedésének remény­teli értékelése párhuzamosan jelenik meg Arrighinél. Amint azt más világrendszer-elemzők aprólékos gonddal kimutatták, pontosan Kína üstökösszerű felemelkedése – beleértve e felemelkedés bioszférikus következményeit e törékeny geohistóriai pillanatban – teszi eddig soha nem látott mértékben kérdésessé számos vonalon a modern világ­rendszer további életkilátásait (Li 2008).²⁴ Ezzel együtt, a tőkés világ­gazdaság önmegsemmisítésével kapcsolatos „egységes mezőelmélet” kidolgozására irányuló további erőfeszítések során A hosszú huszadik század nélkülözhetetlen segítségnek fog bizonyulni.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Eredeti megjelenés: Journal of World-Systems Research, XVII [2011], 1; http://jwsr.ucr.edu/archive/vol17/Gulick-vol17n1.pdf

Szerkesztői Jegyzetek

a , Keirecu: „vállalatcsoport”, a második világháború után ki-, vagy újraalakult japán vállalatbirodalmak japán elnevezése.

b , Eredetileg Japánból származó hasonlat annak a folyamatnak a leírására, amelynek során a kelet-ázsiai országok egymás után bekapcsolódnak a gaz­dasági-ipari fejlődésbe. Japán a „vezérlúd”, közvetlenül Japán mögött repülnek a „kis tigrisek” (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong), őket követi Malaysia, Indonézia, stb.

c , Doi moi: „átépítés”, az 1986-ban kezdődő piaci reformok vietnámi gyűjtőneve.

d , A fordulat [reverse course] azt jelentette, hogy az Egyesült Államok a kínai forradalom és az éleződő hidegháború hatására a korábbi irányvonallal ellentét­ben támogatni kezdte Japán újraiparosítását, egyidejűleg pedig a demokratikus jogok korlátozására és kommunistaellenes tisztogatásokra utasította a japán kormányzatot.

e , A jövedelmi, illetve vagyonegyenlőtlenség leggyakoribb mutatószáma. A két elméleti szélsőérték 0 és 1; ha a mutató értéke 0, tökéletes az egyenlőség, ha 1, a teljes jövedelem (vagyon) egyetlen személy/háztartás kezében összpontosul.

Jegyzetek

¹ Azért tettem a „felfedezés” szót idézőjelbe, hogy felhívjam a figyelmet arra, aminek a harcedzett világrendszer-kutatók számára már nyilvánvalónak kellene lennie (és amit Arrighi is készséggel elismerne): Arrighi úttörő jellegű követ­keztetései jelentős mértékben más szerzők elméleti és empirikus munkáinak kreatív szintéziséből erednek – beleértve olyan szerzőket is, akik kívül esnek a világrendszer-paradigmán.

² Ezek a tematikus hangsúlyok az 1999-es Káosz és kormányzás a modern vi­lágrendszerben [Chaos and Governance in the Modern World System] lapjain még evidensen nyomon követhetőek. (Arrighi – Silver et al. 1999)

³ Így például A hosszú huszadik század 2010-es második kiadásához írt utószó­ban Arrighi ezt írja: „egy Kelet-Ázsia központú világpiaci társadalom a jelenleg folyó globális politikai-gazdasági átalakulás sokkal valószínűbb kimenetelének tűnik ma, mint tizenöt évvel ezelőtt […] Kína egyre inkább az Egyesült Államok mint vezető hatalom hiteles alternatívájává lép elő az USA régióján belül és azon túl is.” (Arrighi 2010)

⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című műben Arrighi, Beverly Silver és munkatársaik módosítják az azzal kapcsolatos elemzést, hogy mely szereplők alakítják a kelet-ázsiai termelési-beszerzési rendszereket, kö­vetkezésképpen a kelet-ázsiai és globális politikai-gazdasági rendszert: a japán keirecuk mellett nagyobb hangsúlyt kapnak a diaszpórában élő kínaiak üzleti hálózatai (Arrighi – Silver et al. 1999, 280). Mikor Arrighi az Adam Smith Pekingben-t írta, mindkét „államszerű üzleti hálózatnak” kisebb figyelmet szentelt, ehelyett a kínai kormány tulajdonában lévő, vagy a kormány által szponzorált nagyvállalatok kaptak meghatározóbb szerepet a narratívában.

⁵ Ennek szemléletes példája az a könyörtelenség, amellyel a nagy japán mun­káltatók (NEC, Nissan, Panasonic stb.) a világgazdaság összehúzódására reagáltak 2008-2009-ben, tízezrével bocsátva el a munkásokat, amerikai versenytársaikhoz hasonlóan (Tabuchi 2009).

⁶ Ironikus csavarnak is felfogható, hogy Kína erőteljes növekedése egyben a japán gazdaság neoliberális karcsúsításának lehetővé tételéhez is hozzájárult. A japán bankrendszer rendbetételét segítette a kínai orientációjú japán multik helyreállt profitabilitása; a gyenge jövedelmezőség szorításából kiszabadult bankok képesek voltak beragadt hitelkinnlevőségeik tetemes hányadát leírni, megszabadítva ezzel a japán termelő szektort rossz hatékonyságú többletka­pacitásainak nagy részétől. (The Economist 2005, 24)

⁷ A hosszú huszadik század második kiadásának utószavában Arrighi beismeri korábbi figyelmetlenségét: „Amikor A hosszú huszadik századot írtam, nem voltam teljesen tudatában annak, hogy milyen méreteket öltött és milyen követ­kezményekkel jár Kína nekirugaszkodása a kelet-ázsiai gazdaság centrumában” (Arrighi 2010).

⁸ Később Arrighi bővebben is kifejtette e nézetét (2002a), és élete végéig fenn­tartotta. Idézet egy 2009-ben készült interjúból (Arrighi 2009, 89-90): „Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionalizmus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandósá­gát, az egymással szemben követett politikákat […] Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen megtorpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.”

⁹ Az Adam Smith Pekingben 10. fejezetében Arrighi elismeri, hogy az Egyesült Államokkal fennálló biztonsági partnerség kiterjesztésével Japán újfent az USA Kelet-Ázsiával kapcsolatos stratégiai célkitűzéseihez igazodik, és bizonyos ér­telemben specifikusan Kína felemelkedésével szemben áll csatasorba (Arrighi 2007, 281-282, 288, 294, 299-300). De Japánnak azt a hajlandóságát, hogy „ázsiai Britanniaként” az Egyesült Államokat szolgálja, inkább Koizumi minisz­terelnök politikai irányultságával, semmint napjaink japán politikai intézményi berendezkedésének mély strukturális jellemzőivel magyarázza (lásd ezzel kap­csolatos érvelésemet e cikk folytatásában). Továbbá, mikor annak a lehetőségét tárgyalja, hogy az USA visszavonja Kelet-Ázsiában állomásozó birodalmi légióit (Arrighi 2007, 301), nyilvánvalóvá válik, mennyire túlbecsüli Japán vazallus­státuszát mint a kínai-japán ellenségeskedés kiváltó okát. Felmérések azt mutatják, hogy a kínai közvélemény jóval kedvezőbben viszonyul az Egyesült Államokhoz, mint Japánhoz (Committee of 100… 2008).

¹⁰ Palat (2005) e vélemény árnyalt verzióját fejti ki, fenntartva, hogy Kína kelet-ázsiai gazdasági hatalommá való emelkedése mérsékli a feltámadó japán imperializ­mussal kapcsolatos regionális félelmeket; így az egymást átfedő japán és kínai kereskedelmi és befektetési hálózatok Kelet-Ázsiában egészében véve javítják az autochton monetáris, vagy akár a biztonsági együttműködés esélyeit a régióban.

¹¹ Mi több, az Egyesült Államokkal szakítani kész politikai erők koalíciója (már amennyire ilyen egyáltalán létezik Japánban) magában foglalja azokat a jobb­oldali széleket, akik szíves-örömest leráznák magukról az amerikai birodalmi gyámkodást – hogy aztán visszaköveteljék Japánnak azt a speciális küldetését, hogy az alsóbbrendű ázsiaiak önzetlen jótevője legyen (Feffer 2009; Pijl 2006, 326). Más szavakkal, abszolúte semmi okunk nincs abban bízni, hogy egy ilyen koalíció hipotetikus felemelkedése tompítaná, nem pedig kiélezné a kínai-japán ellentéteket.

¹² A hosszú huszadik század második kiadásában Arrighi több alkalommal is jelzi az olvasóknak, hogy ez a „financiális és katonai hatalom példa nélküli bifurkációjával” kapcsolatos észrevétel az eredeti mű egyik kulcsfontosságú mondanivalója.

¹³ E projekt továbbvitelére a Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című munkában került sor (Arrighi – Silver et al. 1999).

¹⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben tartalmazta e tézis mélyebb kidolgozását (Arrighi – Silver et al. 1999, 275-278).

¹⁵ 2008 szeptemberében az USA kongresszusa 612 Mrd dolláros katonai költség­vetést hagyott jóvá; az inflációt is figyelembe véve ez a legnagyobb hadikölt­ségvetés a második világháború vége óta (C. Johnson 2008).

¹⁶ A globális jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálata során Arrighi ritkán mulasztja el megjegyezni, hogy a legutóbbi két és fél évtized során Kína gyors gazdasági növekedése (következésképpen az egy főre jutó kínai GNP gyors növekedése) volt az egyetlen ellenható tényező, amely nélkül a globális jövedelemegyen­lőtlenséggel kapcsolatos összkép drasztikus romlást mutatna (Arrighi 2002b, 81-83).

¹⁷ Globális üzleti tanácsadók által lefolytatott elismert kutatásokból (Gu 2005) kiderült, miért optimális telephely Kína a transznacionális vállalatok számára, fogyasztásicikk-gyártási folyamataik kihelyezéséhez. Amikor csak lehetséges, a multik olyan országokba telepítik termelő leányvállalataikat, ott építik ki be­szerzési hálózataikat, ahonnan a készterméket a helyi és a globális piacokra is teríteni tudják. Ez csökkenti azt a kockázatot, amit a kizárólag a telephely-­országon kívüli piacokra való hagyatkozás magában hordoz. És ami még lénye­gesebb: megteremti annak a lehetőségét, hogy az állóeszköz-beruházásokat és a beszállítói láncok kiépítését néhány kulcsfontosságú földrajzi pontra kon­centrálva – nem pedig sok marginális helyszínen szétszórva – valósítsák meg, csökkentve ezzel a helyi jogszabályokhoz való igazodás termékegységre jutó költségét (nem beszélve a megvesztegetési költségekről) és egyéb tranzakciós költségeket. Különösen a munkások fogyasztói kosarába kerülő termékeket gyártó és forgalmazó, centrum­országokból érkező óriásvállalatok igyekeznek olyan országokba koncentrálni tengerentúli összeszerelő üzemeiket és beszál­lítói kapcsolataikat, ahol jelentős belső keresletre számíthatnak a szóban forgó termékek iránt. Még ha a kínai fejlesztési modell végső soron exportvezérelt is, Kína lakossága oly hatalmas, hogy az ottani „új középosztály” vásárlóereje – tehát a fogyasztási cikkek iránti belföldi kereslet is – óriási (Harvey 2005, 137). Hasonló elemzést ad Lynn (2003).

¹⁸ Gowan (2004) szépen összegzi az amerikai politikának azt a sajátosságát, hogy minduntalan enged az „üzleti internacionalisták” érdekeinek, de ugyanakkor állandó jelleggel az „Amerika (sic) az első” pózába vágja magát – ez a szokásos módja az „üzleti internacionalizmus” hazai lakosságot sújtó következményei miatt termelődő népi elégedetlenség kézben tartásának, miközben a valóságban mindig az „internacionalistáké” a végső szó.

¹⁹ Ennek beszédes példáját adja Tabb: „az IPodokon a „Made in China” olvas­ható, de igazából csak az összeszerelést és a tesztelést végzik ott. Egy IPod értékéből csak 3,7 dollárnyi marad Kínában. Az Apple zsebeli be a bruttó profit 80%-át. (Tabb 2008, 5)

²⁰ Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi maga is úgy érvel, hogy a brit hegemónia csúcspontját követően az utódlásért vetélkedő két elsődleges jelölt (Németország és az Egyesült Államok) győzel­mi kilátásait a korábbi átmenetekhez képest erősebben befolyásolták a belső mérettel és a mozgósítható szellemi-fizikai-technikai kapacitások tömegével kapcsolatos attribútumok, mivel „a vezető tőkés állam világhatalma oly nagyra nőtt elődeihez és kortárs versenytársaihoz képest […]” (Arrighi 1994, 60-61). Vajon a belső méreteknek és képességekkel való ellátottságnak a sikeres he-gemonikus utódlásban játszott szerepével kapcsolatos idézett értékelés nem érvényes a Pax Americana korszakának alkonyán?

²¹ Megdöbbentő módon a kínai szénbányákban keletkezett földalatti tüzek mára az atmoszférába kerülő teljes széndioxid-mennyiség 3%-ára rúgnak – ez töb­bé-kevésbé megfelel az Egyesült Államok személyautói és kisteherautói által kibocsátott mennyiségnek (Heinberg 2008; T. Johnson 2008).

²² Habár lelkesedése kétségtelenül óvatos (Arrighi 2010; 2009, 85).

²³ Ilyenek például: melyek a hasonlóságok és a különbségek a feltételezett „vi­lágpiaci társadalom” és a globális tőkés rendszer között? Tényleg létezik valós intellektuális igazolása annak az állításnak, hogy egy, a mai Kínához hasonlatos állam által vezetett megreformált nemzetközi rend valamiképpen nem-kapitalista lehetne (Panitch 2010)? És amennyiben a Kína-központú „világpiaci társadalom” és jelenlegi geopolitikai rend közötti különbségek tényleg felülmúlják a hason­lóságokat, akkor nem lenne több értelme a hegemón-pozícióba jutott Kínát a tőkés világgazdaság tagadásaként felfogni, nem pedig a helytartói palást örököseként?

²⁴ Azt a találó meglátását extrapolálva, hogy a tőke-állam kapcsolatrendszer minden, egymást követő hegemonikus rezsimben belsővé tette az áruterme­léssel és a biztonsággal kapcsolatos feladatok bizonyos, korábban külsődleges mozzanatait, A hosszú huszadik század utolsó, poszthumusz kiadásában Arrighi kijelenti, hogy a globális rendszer következő hegemón hatalma előtt álló feladat, hogy teljes egészében vegye számba az ipari felhalmozásnak a természeti kör­nyezetre és az emberi lényekre gyakorolt romboló hatását, és ezáltal biztosítsa mind a természet, mind a munka újratermelődését. Túl azon a fogós kérdésen, hogy egy ilyen „teljes számbavétel” egyáltalán összeegyeztethető-e egy olyan társadalmi-gazdasági renddel, amely a felhalmozást helyezi előtérbe, van itt még egy kellemetlen empirikus körülmény: rövid időre a KKP beindította a „zöld GDP-számbavétel” kísérleti programot, amely azonban gyorsan kegyvesztetté vált és teljes egészében megszüntették (Li – Lang 2010).

Hivatkozások

Altvater, Elmar 1998: Global Order and Nature. In: Roger Keil et al. (Eds.): Political Ecology: Global and Local. London, Routledge

Altvater, Elmar 2006: The Social and Natural Environment of Fossil Capitalism. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Socialist Register 2007: Coming to Terms with Nature. London, Merlin, 37-59.

Altvater, Elmar 2009: The Plagues of Capitalism. Speech delivered to 2009 World Social Forum. Europe Solidaire Sans Frontieres. January 30. http://www.europe-solidaire.org/spip.php?article12913

Amin, Samir 2004: Obsolescent Capitalism. London, Zed Press

Anderson, Perry 2010: Two Revolutions. New Left Review 61, 59-96.

Anstey, Chris 2010: Roach Rebuffs Krugman Call to Pressure China on Yuan. Bloomberg, March 19. http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20670001&sid=adVYlGeWMUJI

Ariff, Mohamed 2009: China's economic clout may be an illusion. New Straits Times, August 19.

Arrighi, Giovanni 1994: The Long Twentieth Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2002a: The African Crisis: World Systemic and Regional Aspects. New Left Review 15, 5-36.

Arrighi, Giovanni 2002b: Global Inequalities and the Legacy of Dependency Theory. Radical Philosophy Review 5 (1-2), 75-85.

Arrighi, Giovanni 2005a: Hegemony Unravelling – I. New Left Review 32, 23-80.

Arrighi, Giovanni 2005b: Hegemony Unravelling – II. New Left Review 33, 1-34.

Arrighi, Giovanni 2007: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2009: The Winding Paths of Capital. New Left Review 56, 61-94. Magyarul: A kapitalizmus kanyargós ösvényei – David Harvey interjúja Giovanni Arrighivel. Eszmélet 84 (2009. tél).

Arrighi, Giovanni 2010: The Long Twentieth Century. (New and Updated Edition) London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni -Silver, Beverly et al. 1999: Chaos and Governance in the Mo­dern World System. Minneapolis, University of Minnesota

Arrighi, Giovanni – Lu Zhang 2010: Beyond the Washington Consensus: A new Bandung? In: Jon Shefner – Patricia Fernandez-Kelly (Eds.): Globalization and Beyond: New Examinations of Global Power and its Alternatives. University Park, Penn State University Press

Auerback, Marshall 2005: What Could Go Wrong in 2005? TomDispatch.com January 21. http://www.tomdispatch.com/post/2141/auerback_a_tour_of_economic_disaster_2005_style

Balakrishnan, Gopal 2009: Speculations on the Stationary State. New Left Review 59, 5-26.

Barber, Lionel – Dyer, Geoff – Kynge, James – Zhang, Lifen 2009: Wen Jiabao: does not see it as China's role to save capitalism from itself. Financial Times, February 1. http://www.ft.com/cms/s/0/ae6805b4-f08c-11dd-972c-0000779fd2ac.html

Barboza, David 2010: Contrarian Investor Sees Economic Crash in China. New York Times, January 8. http://www.nytimes.com/2010/01/08/business/global/08chanos.html

Barma, Naazneen – Ratner, Ely – Weber, Steven 2007: A World without the West. National Interest online, July 1. www.nationalinterest.org/General.aspx?id=92&id2=14798

Batson, Andrew 2009: China Takes Aim at Dollar. Wall Street Journal, March 24.

Beattie, Alan -Dyer, Geoff 2010: China export surge stirs US anger. Financial Times, June 10.

Becker, Jasper 2003: China in an energy quandary. Asia Times Online, August 28. http://www.atimes.com/atimes/China/EH28Ad01.html

Beeson, Mark 2009: East Asian Regionalism and the End of the Asia-Pacific: After American Hegemony. The Asia-Pacific Journal, 2, January 10. http://japanfocus.org/-mark-beeson/3008

Bello, Walden 2008: Will Capitalism Survive Climate Change? Focus on the Global South, March 31. http://www.focusweb.org/philippines/commons/articles/126-will-capitalism-survive-climate-change

Bello, Walden 2009: Asia: The Coming Fury. Foreign Policy in Focus, February 9. http://fpif.org/fpiftxt/5855

Bezlova, Antoaneta 2007: China: Sustainable Development Gets Priority. InterPress Service, March 6. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=36822

Bezlova, Antoaneta 2008: Balking at Changing Dollar-Centric Economic Order. InterPress Service, November 21. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=44800

Bhadrakumar, M. K. 2007a: US Shadow over China-Russia Ties. The Asia-Pacific Journal, April 2. http://www.japanfocus.org/products/details/2395

Bhadrakumar, M. K. 2007b: China begins to define the rules. Asia Times Online, January 20. http://www.atimes.com/atimes/China/IA20Ad03.html

Biel, Robert 2006: The Interplay between Social and Ecological Degradation in the Development of the International Political Economy. Journal of World-Systems Research, 1, 109-147.

Bodeen, Christopher 2010: China's sandstorms blast Beijing with dust, sand. Washington Post, March 22.

Boswell, Terry – Chase-Dunn, Christopher 2000: The Spiral of Capitalism and Socialism: Toward Global Democracy. Boulder, Lynne Rienner

Bradsher, Keith 2010: China Uses Rules on Global Trade to Its Advantage. New York Times, March 14. http://www.nytimes.com/2010/03/15/business/global/15yuan.html

Brenner, Robert – Jeong, Seonjin 2009: On the Current World Crisis. The Hankyoreh, January 29. http://www.hani.co.kr/arti/society/society_general/335869.html

Bunker, Stephen 1984: Modes of Extraction, Unequal Exchange, and the Progressive Underdevelopment of an Extreme Periphery: The Brazilian Amazon, 1600-1980. The American Journal of Sociology, 5, 1017-1064.

Calder, Kent E. 2006: China and Japan's Simmering Rivalry. Foreign Affairs, 2, 129-139.

Callinicos, Alex 2010: Don't overstate China's power. Socialist Worker, February 13. www.socialistworker.co.uk/art.php?id=20210

Chan, John 2004: Mass protests in China point to sharp social tensions. World Socialist Website, November 1. http://www.wsws.org/articles/2004/nov2004/chin-n01.shtml

Chan, John 2008: Chinese president visits Japan: Tensions remain beneath talk of warmer ties. World Socialist Website, May 16. http://www.wsws.org/articles/2008/may2008/japa-m16.shtml

Chan, John 2010a: Mass protest against US base on Okinawa. World Socialist Website, April 29. http://www.wsws.org/articles/2010/apr2010/japa-a29.shtml

Chan, John 2010b: Japanese finance minister quits. World Socialist Website, January 19. http://www.wsws.org/articles/2010/jan2010/japa-j19.shtml

Chase-Dunn, Chris – Lawrence, Kirk 2009: The Next Three Futures: Another US Hegemony, Global Collapse, or Global Democracy? Paper presented at the annual conference of the International Studies Association, Exploring the Past, Anticipating the Future Session, New York City, February 17. http://irows.ucr.edu/papers/irows47/irows47.htm

Cheng, Eva 2007: China: Wage share plunges. Green Left Weekly, October 19. http://www.greenleft.org.au/2007/728/37739

Christie, Renfrew 1980: Why Does Capital Need Energy? In: Petter Nore – Terisa Turner: Oil and Class Struggle. London, Zed

Clark, Brett – York, Richard 2005: Carbon metabolism: Global capitalism, climate change, and the biospheric rift. Theory and Society, 34, 391-438.

Clark, Brett – York, Richard 2008: Rifts and Shifts: Getting to the Root of Environmental Crises. Monthly Review, 6, 13-24.

Clayton, Mark 2004: New coal plants bury „Kyoto”. Christian Science Monitor, December 27.

Committee of 100 (2008): Hope and Fear: Full Report of C-100's Survey on American and Chinese Attitudes Toward Each Another. New York, Committee of 100

Connor, Steve 2009: Warning: Oil supplies are running out fast. The Independent, August 3. http://www.independent.co.uk/news/science/warning-oil-supplies-are-running-out-fast-1766585.html

Cruz de la Castro, Renato 2000: Whither Geoeconomics? Asian Affairs, An American Review, No. 4, 201-221.

Deng, Peng 2002: Embracing the Polar Bear? – Sino-Russian Relations in the 1990s. Journal of Third World Studies, 2, 113-139.

Dore, Ronald 2006: Japan's New Miracle Economy: Neoliberalism and the Poverty of Wealth. The Asia-Pacific Journal, November 9. http://japanfocus.org/products/topdf/2267

Economy, Elizabeth 2004: The River Runs Black: The Environmental Challenge to China's Future. Ithaca, NY – London, Cornell University Press.

Economy, Elizabeth 2007a: The Great Leap Backward? Foreign Affairs, September/October 2007. http://www.foreignaffairs.org/20070901faessay86503/elizabeth-c-economy/thegreat-leap-backward.html

Economy, Elizabeth 2007b: China vs. Earth. The Nation, May 7. http://www.thenation.com/article/china-vs-earth

Engardio, Pete – Roberts, Dexter – Balfour, Frederik – Einhorn, Bruce 2007: Broken China. Business Week, July 23. www.businessweek.com/magazine/content/07_30/b4043001.htm

Fargione, Joe et al. 2008: Land Clearing and the Biofuel Carbon Debt. Science, 319, 1235-1238.

Feffer, John 2009: Japan: The Price of Normalcy. The Asia-Pacific Journal, January 10. http://japanfocus.org/_John_Feffer-Japan__The_Price_of_Normalcy

Feffer, John 2010: Pacific Pushback: Has the U.S. Empire of Bases Reached Its High-Water Mark? TomDispatch.com, March 4. http://www.tomdispatch.com/blog/175214/tomgram:_john_feffer,_can_japan_say_no_to_washington/

Foster, John Bellamy 2005: The Ecological Revolution. New York, Monthly Review Press

French, Howard 2005a: Land of 74,000 Protests (But Little Is Ever Fixed). New York Times, August 24. http://www.nytimes.com/2005/08/24/international/asia/24letter.html?pagewanted=all

French, Howard 2005b: Riots in Village in China as Chinese Pollution Protest Heats Up. New York Times, July 19.

French, Howard 2006: Police in China Battle Villagers in Land Protest. New York Times, January 17. http://www.nytimes.com/2006/01/17/international/asia/17china.html

Fu, Jing 2010: Urban-rural income gap widest since reform. China Daily, March 2. http://www.chinadaily.com.cn/china/2010-03/02/content_9521611.htm

Glyn, Andrew 2005: Imbalances of the Global Economy. New Left Review, 34, 5-37.

Goldman, Michael – Schurman, Rachel 2000: Closing the „Great Divide”: New Social Theory on Society and Nature. Annual Review of Sociology, 563-584.

Gowan, Peter 2004: Triumphing Toward International Disaster: The Impasse in American Grand Strategy. Critical Asian Studies, 1, 3-36.

Grimes, Peter 1999: The Horsemen and the Killing Fields: The Final Contradiction of Capitalism, In: Walter Goldfrank – David Goodman – Andrew Szasz (Eds.): Ecology and the World-System. Westport, CT, Greenwood

Gu, George Zhibin 2005: China's competitiveness in a strong yuan world. Asia Times Online, August 2. http://www.atimes.com/atimes/China/GH02Ad02.html

Gulick, John 2004a: A Critical Appraisal of Peter Gowan's „Contemporary Intra-Core Relations and World-Systems Theory”: A Capitalist World-Empire or US-East Asian Geo-Economic Integration? Journal of World-Systems Research, 2, 502-515.

Gulick, John 2004b: Insurgent Chinese Workers and Peasants: The „Weak Link” in Capitalist Globalization and US Imperialism. In: Daniel Burton-Rose – George Katsiaficas – Eddie Yuen (Eds.): Confronting Capitalism: Dispatches from a Global Movement. Brooklyn, NY, Soft Skull, 292-306.

Gulick, John 2007: Socio-Ecological Instability in China. Peace Review, 3, 315-322.

Hansen, James – Sato, Makiko – Kharecha, Pushker – Beerling, David – Berner, Robert – Masson-Delmotte, Valerie – Pagani, Mark – Raymo, Maureen – Royer, Dana L. – Zachos, James C. 2008: Target Atmospheric CO2: Where Should Humanity Aim? The Open Atmospheric Science Journal, 2, 217-231.

Harris, Jerry 2005: Emerging Third World powers: China, India, and Brazil. Race and Class, 3, 7-27.

Hart-Landsberg, Martin 2008: The Realities of China Today. Against the Current, November/December. http://www.solidarity-us.org/node/1940

Hart-Landsberg, Martin – Burkett, Paul 2004: China and Socialism: Market Reforms and Class Struggle. Monthly Review, 3, 7-123.

Harvey, David 1989: The Place of Urban Politics in the Geography of Uneven Capitalist Development, In: David Harvey: The Urban Experience. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, UK, Oxford University Press

Harvey, David 2009: Why the US Stimulus Package Is Bound To Fail. Reading Marx's Capital with David Harvey. February 12. http://davidharvey.org/2009/02/why-the-us-stimulus-package-is-bound-to-fail/

Hatemi, Peter – Wedeman, Andrew 2007: Oil and Conflict in Sino-American Relations. China Security. 3, 95-118.

Hatoyama, Yukio 2009: Japan must shake off US-style globalization. Christian Science Monitor, August 19. http://www.csmonitor.com/Commentary/Opinion/2009/0819/p09s07-coop.html

Heinberg, Richard 2008: Coal in China. MuseLetter #195. June 27. http://old.globalpublicmedia.com/museletter_coal_in_china

Hirai, Junichi 2004: After the elections. International Viewpoint, February. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article108&var_recherche=Hirai

Hiro, Dilip 2009: Defying the Economic Odds. TomDispatch.com, May 3. http://www.tomdispatch.com/post/175067/dilip_hiro_the_newest_superpower

Hornborg, Alf 2001: The Power of the Machine. Walnut Creek, CA, Altamira

Hughes, Christopher 2009: Japan's response to China's rise: regional engagement, global containment, dangers of collision. International Affairs, 4, 837-856.

Hung, Ho-fung 2009: America's Head Servant? The PRC's Dilemma in the Global Crisis. New Left Review, November-December, 5-25.

Ito, Aki – Rial, Patrick 2010: Rogoff Says China Crisis May Trigger Regional Slump. BusinessWeek.com, February 24. http://www.businessweek.com/news/2010-02-24/rogoff-says-china-crisis-may-trigger-regional-slump-update1-.html

Ito, Takatoshi 2010: China's property bubble is worse than it looks. Financial Times, March 17. http://www.ft.com/cms/s/0/9b09f824-3163-11df-9741-00144feabdc0.html.

Jacobs, Andrew 2009: China Fears Tremors as Jobs Vanish From Coast. New York Times, February 23.

Johnson, Chalmers 2008: We Have the Money. TomDispatch.com, September 28. http://www.tomdispatch.com/post/174982/chalmers_johnson_the_pentagon_bailout_fraud

Johnson, Tim 2007: Warming triggers „alarming” retreat of Himalayan glaciers. McClatchy Newspapers, June 7. http://www.mcclatchydc.com/163/story/16151.html

Johnson, Tim 2008: China's coal fires belch fumes, worsening global warming. McClatchy Newspapers, November 17. http://www.mcclatchydc.com/226/story/55758.html

Jones, Mark 2005: Battle of the Titans, In: Andrew McKillop – Sheila Newman (Eds.): The Final Energy Crisis. London, Pluto Press

Kahn, Joseph 2005: Police Fire on Protestors in China, Killing Several. New York Times, December 9.

Kahn, Joseph – Yardley, Jim 2007: As China Roars, Pollution Reaches Deadly Extremes. New York Times, August 26. http://www.nytimes.com/2007/08/26/world/asia/26china.html?ex=1188705600&en=6ae4a672525a05e7&ei=5070&emc=eta1

Kambayashi, Takehiko 2009: Briefing: Why power may shift in Japan. Christian Science Monitor, http://www.csmonitor.com/World/Asia-Pacific/2009/0819/p10s04-woap.html

Kingston, Jeff 2007: Japan, Just a Puppet of America? The Japan Times, July 8.

Klare, Michael 2005: Revving Up the China Threat. The Nation, October 24. http://www.thenation.com/doc/20051024/klare

Klare, Michael 2006: Containing China. TomDispatch.com, April 18. http://www.tomdispatch.com/index.mhtml?pid=78021

Klare, Michael 2008: Rising Powers, Shrinking Planet. New York, Metropolitan Books

Klare, Michael 2009: Oil 2009: Be Careful What You Wish For. TomDispatch. com, January 8.

Kunitomi, Kenji 2007: Neo-liberal counter-reform and militarization. International Viewpoint Online Magazine, 386. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article1212

Kwong, Peter 2009: No Reform or Relief in China. Agence Global, April 27. http:// www.agenceglobal.com/Article.asp?Id=1984

LaFraniere, Sharon 2009: Possible Link Between Dam and China Quake. New York Times, February 6. http://www.nytimes.com/2009/02/06/world/asia/06quake.html?partner=rssemc=rss

Leahy, Stephen 2008: Record Financing For Biofuels, Not Food. InterPress Ser­vice, February 4. http://www.ipsnews.net/news.asp?idnews=41066

Leahy, Stephen 2009: Time Running Out on Vows to Act, Scientists Warn. InterPress Service, September 24. http://www.ipsnews.net/print.asp?idnews=48577

Li, Minqi 2007: Capitalism with Zero Profit Rate?: Limits to Growth and the Law of the Tendency of the Rate of Profit to Fall. University of Utah Department of Economics Working Paper Series, No. 2007-05. www.econ.utah.edu/~mli/CV%20(minqi-Utah).doc

Li, Minqi 2008a: Peak Energy and the Limits to China's Economic Growth: Prospect of Energy Supply and Economic Growth from Now to 2050. Political Economy Research Institute Working Paper, 189, December. http://www.peri.umass.edu/fileadmin/pdf/ working_papers/working_papers_151-200/WP189.pdf

Li, Minqi 2008b: Climate Change, Limits to Growth, and the Imperative for Socialism. Monthly Review, 3, 51-67.

Li, Minqi 2008c: An Age of Transition: The United States, China, Peak Oil, and the Demise of Neoliberalism. Monthly Review, 11, 20-34.

Li, Minqi 2010: The End of the „End of History”: the Structural Crisis of Capitalism and the Fate of Humanity. Science and Society, 3, 290-305.

Li, Vic – Lang, Graeme 2010: China's „Green GDP” Experiment and the Struggle for Ecological Modernisation. Journal of Contemporary Asia, 1, 44-62.

Li, Xinxin 2003: Ten Hidden Dangers Affecting China's Economic Operations. Beijing Liaowang in Chinese, November 24, 6-8.

Lo, Dic 1999: The East Asian Phenomenon: The Consensus, the Dissent, and the Significance of the Present Crisis. Capital and Class, 67, 14-15.

Los Angeles Times (2005): Scapegoat, Made in China. April 16. http://www.latimes.com/news/printedition/opinion/la-ed-trade16apr16,1,4414212.story

Lynn, Barry 2003: Trading with a Low-wage Tiger. The American Prospect, 2, http://www.prospect.org/print/V14/2/lynn-ba.html

Magnier, Mark 2006: As China Spews Pollution, Villagers Rise Up. Los Angeles Times, September 3. http://articles.latimes.com/2006/sep/03/world/fg-enviro3

McCormack, Gavan 2005: Koizumi's Coup. New Left Review, 35, 5-16.

McCormack, Gavan 2007: Client State: Japan in the American Embrace. London – New York, Verso

McKay, Huw 2007: From growth to „quality of growth”. Asia Times Online, March17. http://www.atimes.com/atimes/China/IC17Ad05.html

McKibben, Bill 2005: The Great Leap. Harper's Magazine, 1867, 42-52.

McKibben, Bill 2006: The Coming Meltdown. The New York Review of Books, 1. http://www.nybooks.com/articles/18616

McNally, David 2009: From Financial Crisis to World-Slump: Accumulation, Financialisation, and the Global Slowdown. Historical Materialism, 2, 35-83.

Mead, Walter Russell 2007: The Great Fall of China. Los Angeles Times, De­cember 30.

Mooney, Paul 2004: China faces up to growing unrest. Asia Times Online, Novem­ber 16. http://www.atimes.com/atimes/China/FK16Ad01.html

Moore, Jason W. 2008: Ecological Crises and the Agrarian Question in World-Historical Perspective. Monthly Review, 6, 54-62.

Moore, Jason W. 2009: Ecology and the Accumulation of Capital. (Unpublished manuscript prepared for the workshop Food, Energy, Environment: Crisis of the Modern World- System, Fernand Braudel Center, Binghamton University.) 9-10 October 2009.

Mouawad, Jad 2009: Oil Industry Sets a Brisk Pace of New Discoveries. New York Times, September 24. http://www.nytimes.com/2009/09/24/business/energy-environment/24oil.html?_r=4&adxnnl=1&adxnnlx=1253823214-gOUKnCPuYHLssi65Q2h+Gw

Murphy, R. Taggart 2006: East Asia's Dollars. New Left Review, 40, 39-64.

Negroponte, John 2007: Annual Threat Assessment of the Director of National Intelligence. Washington, D.C., Office of the Director of National Intelligence

Nolan, Peter 2004: China at the Crossroads. Cambridge, UK, Polity

O'Connor, James 1998: Natural Causes. New York, Guilford

Overholt, William 2007: Asia, America, and the Transformation of Geopolitics. New York, Cambridge University Press

Palat, Ravi 2004: Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London – New York, Routledge Curzon

Palat, Ravi 2005: On New Rules for Destroying Old Countries. Critical Asian Studies, 1, 75-94.

Panitch, Leo 2009: The Financial Crisis and American Power: An Interview with Leo Panitch. Socialist Project. E-bulletin, No. 186. February 16.

Panitch, Leo 2010: Giovanni Arrighi in Beijing: An Alternative to Capitalism? Historical Materialism, 1, 74-87.

Parenti, Christian 2009: Can China Catch a Cool Breeze? The Nation, April 15. http://www.thenation.com/print/article/can-china-catch-cool-breeze

Pei, Minxin – Swaine, Michael 2005: Simmering Fire in Asia: Averting Sino-Japanese Strategic Conflict. Carnegie Endowment Policy Brief, No. 44.

Petras, James 2005: Statism or Free Markets? China Bashing and the Loss of US Competitiveness. Counterpunch Online, October 22-23. http://joun.leb.net/petras10222005.html

Pettis, Michael 2010: How will an RMB revaluation affect China, the US, and the world?. http://mpettis.com/2010/03/how-will-an-rmb-revaluation-affect-china-the-us-and-the-world

Pijl, Kiis van der 2006: Global Rivalries from the Cold War to Iraq. London, Pluto Press

Righter, Rosemary 2008: Black Smoke over China. Times Literary Supplement, January 30.

Roberts, Dexter – Engardio, Pete 2009: The China Hype. Business Week, No­vember 2, 36-42.

Schwartz, Nelson 2009: Rise in Jobless Poses Threat to Stability Worldwide. New York Times, February 15.

Searchinger, Timothy et al. 2008: Use of U.S. Croplands for Biofuels Increases Greenhouse Gases Through Emissions from Land Use Change. Science Express, February 7. http://www.princeton.edu/~tsearchi/writings/Searchinger_ et_al-ScienceExpress.pdf

Selden, Mark 2009a: China's Way Forward? Historical and Contemporary Perspectives on Hegemony and the World Economy in Crisis. The Asia-Pacific Journal, March 24. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3105

Selden, Mark 2009b: East Asian Regionalism and its Enemies in Three Epochs: Political Economy and Geopolitics, 16th to 21st Centuries. The Asia-Pacific Journal, February 25. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3061

Sender, Henny 2009: China to stick with US bonds. Financial Times, February 11. http://www.ft.com/cms/s/0/ba857be6-f88f-11dd-aae8-000077b07658.html?nclick_check=1

Sevastopulo, Demetri 2006: Japan foreign chief warns of nationalism in Asia. Financial Times, May 4.

Shah, Sonia 2004: Crude: The Story of Oil. New York. Seven Stories Press

Shirk, Susan 2007: China: Fragile Superpower. Oxford, UK, Oxford University Press

Shorrock, Tim 2005: Bright Side to Stormy Sino-Japanese Ties. InterPress Service, December 14. http://www.ips.org/asiaamerica/morevoices/2005/china-japan2.html.

Silver, Beverly 2003: Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, UK – New York, Cambridge University Press Simms, Andrew 2005: Ecological Debt. London, Pluto

Smith, Richard 1997: Creative Destruction: Capitalist Development and China's Environment. New Left Review I/222, 3-41.

So, Alvin 2003: The Communist Path of Developmental State: The Chinese Experience. (Unpublished manuscript)

So, Alvin 2009: Rethinking the Chinese Developmental Miracle. In: Ho-fung (Ed.): China and the Transformation of Global Capitalism. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

So, Alvin – Chiu, Stephen 1995: East Asia and the World Economy. Thousand Oaks, CA, Sage Publications

Solinger, Dorothy 2005: Worker protests in China – plentiful but preempted? Taipei Times, February 19. 9.

Tabb, William 1996: The East and the World Today. Social Justice, 1-2, 250­262.

Tabb, William 2008: IBSA and the BRICs: State Logic versus Capital Logic Approaches to Projecting 21st Century Globalisation. Paper presented as keynote address at the Global Studies Association Annual Conference. New York City, Pace University, June 8.

Tabuchi, Hiroko 2009: Japan's Economy Plunges at Fastest Pace Since '74. New York Times, February 16.

Takeda, Louise 2003: Political Ecological Economics: An Emerging Transdisciplinary Approach to Sustainability. The Interdisciplinary Journal of International Studies, 1, 41-57.

The Economist (2005): Koizumi Gets His Way. Sep. 15. http://www.economist.com/node/4400754

The Economist (2006): A giant stirs, a region bridles. May 11. http://www.economist.com/node/6911187

The Economist (2008): Japan's New Government. September 26. http://www.economist.com/agenda/displaystory.cfm?story_id=12322328

Thompson, Drew 2009: Beijing's GDP Numerology. Foreign Policy, March 10. http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/03/09/beijings_gdp_numerology

Tsai, Michelle 2009: China's Other Massacre. Foreign Policy, June 2. http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4960

Tucker, Noah 2009: Did China Cause the Crisis? 21st Century Socialism, February 2. http://21stcenturysocialism.com/article/did_china_cause_the_crisis_01808.html

UNEP (2009): Climate Change Science Compendium 2009. Nairobi, United Nations Environmental Program Walker, Richard – Buck, Daniel 2007: The Chinese Road. New Left Review, 46, 39-66.

Wallerstein, Immanuel 1996: The Global Possibilities, 1990-2025. In: Terence K. Hopkins – I. Wallerstein et al.: The Age of Transition: Trajectory of the World System 1945-2025. London, Zed Books

Wallerstein, Immanuel 2005: The U.S., China, and India. Commentary No. 166. August 1. http://www.binghamton.edu/fbc/166en.htm

Watts, Jonathan 2004: On the water front. The Guardian, November 11. http://www.guardian.co.uk/china/story/0,7369,1348274,00.html

Wen, Dale – Li, Minqi 2006: China: Hyper-Development and Environmental Crisis. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Coming to Terms with Nature. Monmouth, UK, Merlin Press

Went, Robert 2001-2002: Globalization: Towards a Transnational State? A Skeptical Note. Science and Society, 4, 484-491.

Wolf, Martin 2010: China and Germany unite to impose global deflation. Finan­cial Times, March 16. http://www.ft.com/cms/s/0/cd01f69e-3134-11df-8e6f-00144feabdc0.html

Xinhuanet (2009): Melting glaciers on China's Qinghai-Tibet plateau water source „worrisome”. February 4. http://news.xinhuanet.com/english/2009-02/04/content_10763469.htm

Yamaguchi, Mari 2007: Fukuda wins poll, likely next PM. Associated Press, September 23.

Yang, Lian 2005: Dark Side of the Chinese Moon. New Left Review, 32, 132-­140.

Yang, Yao 2010: The End of the Beijing Consensus. ForeignAffairs.com, February 2. http://www.foreignaffairs.com/articles/65947/the-end-of-the-beijing-consensus

Yardley, Jim 2004: Rivers Run Black, and Chinese Die of Cancer. New York Times, September 12.

York, Geoffrey 2007: Japan's right wing re-emerges. Toronto Globe and Mail, August 7.

A jobboldali képviselők nem elégedtek meg az általuk elképzelt világ megkonstruálásával, hanem történelemleckét is adtak az egyszerű ál­lampolgárnak, s bizonyos „történelmi” megállapításaikat alkotmányba is foglalták. (Van-e ilyen még Európában? – tehetnénk fel a költői kérdést.)

Többek között azt, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei (az állampárt) felelősek (a) a második világháborút követő esztendők többpártrendszerre épülő demokratikus kísérletének szovjet katonai segítséggel történő felszámolásáért; (b) a kizárólagos hatalomgyakorlás és a törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért; (c) a tulajdon szabad­ságán alapuló gazdaság felszámolásáért, az ország eladósításáért és versenyképességének végzetes lerontásáért; (d) Magyarország gazda­ságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdekek alá rendeléséért; (e) az európai civilizáció hagyományos értékeinek módszeres pusztításáért, a nemzeti önazonosság aláásásáért; (f) az állampolgárok és egyes csoportjaik alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, különösen emberek meggyilkolásáért.”

E tanulmányban nincs hely arra, hogy történészszemmel e pontok igazságtartalmát cáfoljuk, az elmúlt húsz év során a témában könyvtárnyi irodalom született, ha valaki meg szeretné ismerni hazánk XX. századi történelmét, annak semmi akadálya. Annál nagyobb kár (mondhatnám: bűn), hogy ezt az ország döntéshozói nem tették meg a törvény megal­kotása előtt, így alapvető történelmi összefüggésekkel sincsenek tisztá­ban. Olyan ez – szigorúan történészszakmai szempontból – mintha egy téves matematikai képletet, vagy éppen az emberi szervezet egy téves feltérképezését alkotmányban rögzítené valamely állam, és kötelező érvényűvé emelné.

Eközben zajlik a történészszakma politikai alávetése, a jól működő kutatóintézmények felszámolása, valamint új, a hatalomhoz lojális csoportok létrehozása. Miért volt minderre szükség akkor, amikor sem­milyen társadalmi nyomás vagy igény nem mutatkozott ilyen döntés meghozatalára (leszámítva persze a szélsőjobboldalt)? Az átmeneti rendelkezések szerint azért, mert „elmaradt a diktatúra vezetőinek felelősségre vonása, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is. Az Alaptörvény hatálybalépésével lehetőség nyílik az igazság érvénye­sítésére.” Valóban így volt, és valóban előttünk járnak e kérdésben az állandóan hivatkozott, velünk történelmi sorsközösségben élő lengyelek és cseh(szlovákok)?

Az átmeneti igazságszolgáltatás típusai

A „kommunista rendszerek” kelet-európai bukása után a klasszikusan ismert három fő igazságosság-felfogás (formális, megtorló, osztó) mel­lett egy új elmélet is született: az átmeneti igazságosság. Ez röviden a múlt rendszer törvényszegőinek és áldozatainak a politikai tranzíció utáni kezelését jelenti. Az átmeneti igazságszolgáltatást Roman David munkája (2011) alapján két csoportra oszthatjuk: elkövető-központú és áldozat-központú megközelítésre. Az amerikai szerző elsősorban az elkövető-központú megközelítéseket vizsgálja, amelyen belül négy csoportot különböztetett meg az államapparátusban dolgozókra fóku­szálva. Azt vizsgálta, hogy az államapparátus személyzeti rendszerére nézve milyen igazságszolgáltatási stratégiák működtek Csehszlová­kiában, Lengyelországban és Magyarországon. A csehszlovák példát egyértelműen „kizáró [exclusive] rendszernek”, a lengyelt a „megbéké­lés [reconciliatory] rendszerének”, a magyarországit pedig „befogadó [inclusive] rendszernek” minősítette. A negyedik stratégia a „folytonosság [continuance] rendszere”, amelyben a politika nem foglalkozik a múlttal, nincs semmilyen szembenézés, beismerés, inkább a felejtés a jellemző. David egyik közép-európai államot sem sorolta ide.

A „kizáró rendszernek' két fontos következménye van. Az egyik, hogy az új rendszernek képesnek kell lennie a régi diszkreditált elitet felváltani hasonló szakértelemmel bíró új elittel. A másik, hogy az új elit számára visszaélésre, személyes bosszúra ad lehetőséget, hogy a régi „fertő­zött” bürokrácia helyére állítsa a hozzá lojális újat. Ez a megközelítés Kelet-Európában leginkább Lettországban, Litvániában, Albániában, Bulgáriában és Csehországban vált gyakorlattá. A kizáró rendszer jellem­zője továbbá, hogy „elkövető-centrikus”, szemben az „áldozat-centrikus” megközelítéssel, ahol az elbocsátás csupán az áldozatok emberi jogai megsértése miatti kárpótlása része.

A „megbékélés rendszere” ezzel szemben azt jelenti, hogy a társada­lom kiegyezett a múlttal és a múlt embereivel, nincs bosszúvágy a régi elittel szemben. Sor kerül ugyan a beismerésre (ezt nagyjából eleve ismeri is a közvélemény), de nem jár az apparátusból történő kizárás­sal, a társadalom ad még egy esélyt, ha az illető cserébe elfogadja az új körülményeket. A lengyel gyakorlatot a kilencvenes évek végéig egyértelműen ilyennek tekinthetjük, azután történtek kísérletek a „kizáró rendszer” irányába történő elmozdulásra, de e szándékok lényegében sikertelenek maradtak.

A „befogadó rendszer” abban különbözik a „megbékélés rendszerétől”, hogy nincs beismerés, helyette leleplezés van. Itt sincs kirekesztés, a régi elit az új rendszer részévé válik anélkül, hogy vallomást tenne. Ez a tárgyalásos rendszerváltás eredménye. Ide sorolható a magyar gyakorlat, bár a célokban jelentős különbségek mutatkoztak a politikai paletta egymással szembeálló oldalain. A magyar rendszer abban sajátos, hogy az agresszív jobboldali diszkreditáló politikával szem­ben mind a liberálisok, mind a baloldal vereséget szenvedett. Ennek ellenére a társadalom mintha nem vetette volna alá magát e „nemzeti” törekvéseknek, hiszen a rendszerváltás után 12 évig a balliberális kor­mányok vezették az országot. A 2010-es parlamenti választások után a győztes jobboldal – tanulva a korábbiakból – egy rendkívül erőszakos kultúrharcot kezdett a társadalmi tudat megszerzéséért. Jelenleg úgy tűnik, hogy a húsz évvel ezelőtti csehszlovák gyakorlatnál is radikálisabb megoldásokat keresnek.

Az átvilágítástól a kárpótlásig – a csehszlovák példa

A kommunista múlttal történő elszámoltatást sürgetők általában Cseh­szlovákiát hozzák fel „jó példaként”, mondván, ott már időben és radiká­lisan szakítottak a múlttal. Ennek a megállapításnak természetesen van alapja, bár a kép nem ilyen egyszerű. Mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes feleleveníteni, hogy Csehszlovákiában mi kényszerítette ki a térség legelső és legradikálisabb átvilágítási törvényét.

Csehszlovákiában relatíve későn és rendkívül gyorsan, 1989 no­vember­-decemberében zajlott le a Bársonyos forradalom néven ismert rendszerváltás. Két tényező játszott döntő szerepet a régi elittel való leszámolásban. Belpolitikai szempontból az, hogy Csehszlovákiában működött a régió egyik legortodoxabb rezsimje, és az 1968-as katonai intervenció után a szovjet csapatok még nagy erőkkel állomásoztak az országban. A hirtelen hatalomba került új elit védelmi reflexei és a vál­tozások forradalmi jellege lehetővé tették, hogy éles határt húzzanak a régi és az új közé. Kezdődött azzal, hogy a november 17-i demonstráció leverésében kompromittálódott régi vezetőket felelősségre vonták, majd megtörtént a rendszerváltás szimbolikus aktusa is: megváltoztatták az ország nevét, törölték a szocialista jelzőt. Ebben a folyamatban feleleve­nítették az 50-es évek legsötétebb pillanatait (közismert, hogy Prágában zajlott le a térség legvéresebb kirakatpere). Az események külpolitikai szála pedig Moszkvából eredt. Az 1991. augusztusi szovjet puccskísérlet megijesztette a csehszlovák vezetőket, hogy a keményvonalas kommu­nisták visszatérése fordulatot okozhat Prágában is (történelmi példák voltak: 1948, 1968). Így a bel- és külpolitikai tényezők abba az irányba vezettek, hogy a moszkvai puccs után néhány héttel elfogadták azt az átvilágítási törvényt (451/1991 Sb.), amely kemény feltételeket szabott bizonyos állami funkciók betöltéséhez.

Az államigazgatásban, a hadseregben, a hírszerző szolgálatoknál, rendőri testületeknél, a köztársasági elnök hivatalában, a parlamentben, a kormányhivatalban, az alkotmánybíróságon, a legfelső bíróságon, a tudományos akadémia elnökségében, a rádiónál és a televíziónál, saj­tóirodáknál, állami vállalatoknál, állami szervezeteknél, részvénytársa­ságoknál (ahol a többségi részvényes az állam), állami pénzintézeteknél, állami alapítványoknál, állami közlekedési vállalatoknál kemény feltételek mellett lehetett pozícióba kerülni. Ha az illető 1948. február 25. és 1989. november 17. között nem volt állam- és nemzetbiztonsági testület tagja; nem szerepelt az állambiztonsági szervek nyilvántartásában mint rezi­dens, ügynök, továbbá „konspirációs” lakás bérlője vagy tulajdonosa; nem volt informátor vagy más szellemi munkatársa az állambiztonsági szerveknek. Nem volt a Csehszlovák Kommunista Pártnak kerületi, vagy annál magasabb szinten titkára, elnökségi tagja, a párt központi bizott­ságának tagja. Nem dolgozott a pártmunkát irányító hivatalokban, nem volt munkásőr, nem volt a Nemzeti Front akcióosztagának tagja; s 1968.

augusztus 21-e után nem volt a „felülvizsgálati és normalizációs bizott­ságok” tagja sem. Nem tanult a párt főiskoláján állambiztonsági, illetve közbiztonsági ismereteket; nem volt a Szovjet Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma Politikai Főiskolájának diákja, vagy azon három hónapnál hosszabb tanfolyam résztvevője.

1992-ben az újabb átvilágítási törvény már azokra is vonatkozott, akik a belügy, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás alkalmazottai szerettek volna lenni az új rendszerben (279/1992 Sb.). A cseh belügyminisztéri­um legfrissebb (2011. augusztus 4.) adatai szerint az 1991-es törvény következményeként 458 440 vizsgált személy közül 10 045 esetben, az 1992-es törvény esetében 24 295 vizsgálatból 4745-ben állapították meg a kollaboráció valamilyen formáját. E jogszabályok azonban csak az ál­lamigazgatásból zárhatták ki az érintetteket, egyáltalán nem akadályozták meg őket abban, hogy az új kapitalista gazdaságban részt vállaljanak. Kijelenthető, hogy a törvény az új politikai elit számára azért volt fontos, hogy a politikai versenyből kiiktassa a későbbiekben potenciális ellenfe­leit. Ráadásul a csehszlovák átvilágítási folyamat kizárólag adminisztratív jellegű volt és teljes körű jogvédelmet csak utólag (post facto) biztosított. Nem véletlen, hogy a törvényt élésen támadták Nyugaton is, részben azért, mert nem voltak tisztában a valódi következményeivel. Ha azonban megnézzük a számokat, akkor azt látjuk, hogy túlzottak voltak a reakciók, ahogy túlzóak azok az állítások, hogy a csehek (a szlovákok a szétválás után 1996-ban hatályon kívül helyezték a törvényt) ennek a törvénynek köszönhetik a megtisztulást. Szimbolikusan biztosan, de húsz év alatt a kevesebb, mint 15 ezer érintett, aki nem vállalhatott tovább állást az állami adminisztrációban, nem tekinthető óriási számnak. A lakosság 0,15 százalékát teszik ki azok, akik a lusztrációs törvény kárvallottjai. Ilyen méretű személyi változások minden más országban lezajlottak hasonló diszkriminatív törvény nélkül is.

A törvény elfogadása nem volt vitáktól mentes. Az egykori ellenzék legendás alakja, Václav Havel elnök is kritizálta a törvényt, de fenntar­tásai ellenére végül aláírta. Elvből ellenezte Aleksander Dubček is, aki az 1968-as prágai tavasz, „az emberarcú szocializmus” ikonikus alakja, a rendszerváltás után a Szövetségi Gyűlés elnöke. (Persze a törvény rá is vonatkozott.) Az alkotmány szerint neki alá is kellett volna írnia azt, hogy életbe lépjen, de nem tette meg. Sőt, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet (ILO) szándékosan félreinformálta azzal, hogy 1 millió ember fogja elveszteni a munkáját a törvény értelmében. Részben ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy nagyobb veszélyt lássanak külföldön a cseh gyakorlatban. Václav Klaus, a rendszerváltás utáni legnépszerűbb jobboldali vezető, centrista pozíciót foglalt el. Nem csupán a kommu­nistáktól, hanem az egykori ellenzéktől is távol tartotta magát. Inkább a többségre támaszkodott, amely az 1968-as események után apolitikussá vált, passzivitásba vonult, s nem vett részt sem a párt, sem az ellenzék munkájában.

Az átvilágítási törvény eredetileg mindössze 5 évre szólt, folyton meg kellett hosszabbítani. Václav Havel elnökként minden egyes alkalommal szerette volna ezt megakadályozni, tegyük hozzá: sikertelenül. Így az máig érvényben van, bár 2000-ben egy felmérés szerint a cseh lakosság csupán 36%-a helyeselte azt.

Meg kell azt is jegyezni, hogy a térség legradikálisabbnak tartott átvilágítási törvénye sem jelentette, hogy nyilvánosságra hozták volna az egykori együttműködők (ügynökök) neveit. Ha az illető csendben lemondott, nem tették közzé érintettségét. 2002-ben változott a helyzet: a parlament olyan törvényt fogadott el (107/2002 Sb.), amely a Belügymi­nisztériumot arra kötelezte, hogy tegye nyilvánossá a belső elhárításhoz, a kémelhárításhoz és a katonai elhárításhoz tartozó hálózati személyek nevét. Ezután a beazonosításukra szolgáló hálózati naplók szkennelt változatát közzétették az interneten.

Az átvilágítási törvény nem érintette az egyszerű párttagokat, akik nem viseltek korábban funkciót. Újabban felmerül a kérdés Csehországban, hogy nem kellene-e az egykori egyszerű párttagoktól is megtisztítani a bíróságokat. A belügyminisztérium 2011. januári közleménye szerint 1989-ben a bírák sorában 714 kommunista párttag volt, közülük 618-an ma is aktívak (Csehországban jelenleg 3.076 bírót, illetve 1.272 ügyészt tartanak nyilván). Az Alkotmánybíróság végül úgy döntött, hogy a bírák 1989 előtti párttagsága nem tekinthető érzékeny adatnak, így a miniszté­rium közzétette az érintettek nevét a saját honlapján, ami meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozhatja az idősebb bírói generációt.

1993. augusztus elsején lépett életbe a „kommunista rezsim törvény­telenségéről és az ellenállásról” szóló másik fontos törvény (198/1993 Sb.). Ebben kimondták, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) vezetősége és tagjai (!) felelősek az 1948 és 1989 közötti politikáért, amelyet a szöveg a tradicionális európai értékekkel szembenállónak minősített. A CSKP ideológiai és jogi utódjának számító Cseh- és Mor­vaországi Kommunista Pártot nem szüntették meg abban a reményben, hogy támogatás híján majd úgyis megszűnik. Ez nem következett be, sőt 10-12 százalékos támogatottságot minden választáson élveznek (2002-ben pedig 41 mandátumot szereztek a 200 fős parlamentben). A magyar országgyűlés által elfogadott Átmeneti Rendelkezések e cseh törvénnyel egyértelműen rokonságot mutat, azzal a különbséggel, hogy Csehországban azt egy egyszerű törvény formájában fogalmazták meg, míg Magyarországon az alkotmány részeként súlyos következményei lehetnek a bírósági perektől az iskolai oktatásig.

A cseh gyakorlat a kétezres évek közepétől az „elkövető-központú” megközelítéstől az „áldozat-központú” felfogás irányába tolódott. 2004-től kezdődően több kárpótlása törvényt is elfogadtak. E restitúciós intézkedések főképpen nyugdíj-kiegészítéseket tartalmaznak az első és a második világháború veteránjai (357/2005 Sb.) és a „kommunista rendszer” áldozatai (622/2004 Sb.), illetve az aktív ellenállók megsegí­tésére. Fogalmi szempontból a legérdekesebb a 2011-ben elfogadott kárpótlási törvény (262/2011 Sb.), amely az ún. „harmadik ellenállás” résztvevőit érinti. Ez alatt azokat értik, akik 1947. február 25. és 1989. november 17. között aktívan felléptek a rendszerrel szemben. A törvény pontosan megfogalmazza, hogy mi az új rendszer viszonya a régihez, és kiket tart hősnek: „A kommunizmussal szembeni ellenállásnak és ellenzéki tevékenységnek tekinthető a kommunista rezsimmel szemben folytatott fegyveres vagy ahhoz hasonló harc, amely lehetett szabotázs, demokratikus állam hírszerzésével együttműködés, csempészet vagy határátlépés a kommunizmussal szembeni ellenállás vagy ellenzéki tevékenység céljával (sétáló-ügynökök).” Ugyanakkor rendkívül szigo­rúan kizárja a kárpótlásból mindazokat, akik Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagjai, illetve tagjelöltjei voltak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az egész 1968-as reformmozgalmat, a Prágai tavasz résztvevőit, azokat az embereket, akik a katonai intervenció után esetleg ellenzéki tevé­kenységet folytattak, jó eséllyel kirekeszt a kárpótlásból, csak azért, mert egykor párttagok voltak. Csehországban egyébként megfigyelhető, hogy a Prágai tavasz fő mondanivalója (emberarcú demokratikus szocializmus) mintha még a történészek körében is háttérbe szorulna, és sokkal jobban hangsúlyozzák az intervenció utáni ellenállási formák jelentőségét.

Végül fel kell tenni a kérdést, hogy a radikális cseh lépések segítették-e a társadalmat történelmük feldolgozásában, jobban ismerik-e a csehek önmagukat, mint a magyarok, egészségesebb lett-e a közbeszéd, mint máshol. Ha a történészek elmúlt húsz éves szakmai termését nézzük, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy sem minőségben, sem mennyiség­ben nem voltak a cseh kollégák „jobbak” a lengyelnél vagy a magyarnál. Sőt, mintha ódzkodnának a szintéziskészítéstől, az értékeléstől. Jellem­ző, hogy 1991-től máig egyetlen összefoglaló történelmi munka sem született Csehszlovákia 1948 és 1989 közötti történetéről cseh szerző tollából. A társadalomról sem jelenthető ki, hogy a radikális diszkeditáló törvényeknek megfelelően gondolkodna. A felmérések szerint egyre kevesebben támogatják az átvilágítási törvényt, de szimptomatikusabb, hogy a kommunista párt utódpártja, amely vállaltan kommunista, a mai napig folyamatos parlamenti tényező. Nem állíthatjuk azt sem, hogy a csehek e törvények révén közelebb kerültek volna Európához. Közismert, hogy a cseh politika (Václav Klausszal az élen) az euroszkeptikusok táborának egyik szószólója.

Végül meg kell említeni, hogy Csehországban létrehozták (191/2007 Sb.) az ún. Totalitariánus Rezsimeket Tanulmányozó Intézetet [Ústav pro studium totalitních režimů], amely céljai szerint a történelmi emlékezet megőrzését segíti elő. Az állami költségvetésből működő impozáns in­tézmény munkássága mégsem mondható kielégítőnek. Annak ellenére, hogy alárendelték az egész egykori állambiztonsági levéltárat, megle­hetősen kevés szaktudományos munka készült e műhelyben. Hasonló a helyzet Szlovákiában, ahol Nemzeti Emlékezet Intézet [Ústav paměti národa] néven jött létre egy központ (553/2002 Z.z.). A szlovák átvilá­gítási gyakorlat azonban a szétválástól kezdve élesen elvált a csehtől. Szlovákiában nem következett be a csehhez hasonló antikommunista kampány, talán azért sem, mert máig nincs is valódi baloldali alternatíva az országban. A szlovák Nemzeti Emlékezet Intézet szintén diszponál az egykori szlovák belügyi iratok felett, s megkockáztatható, hogy cseh kollégáiknál szakmailag jobb munkát végeznek az egykori állambizton­ság történeti feldolgozása terén. Ugyanakkor fő feladatuk nekik is a múlt kriminalizálása, az egykori „rendszerműködtetők” felderítése, adataik nyilvánosságra hozása.

Elsőkből lesznek az utolsók, majd az utolsókból az elsők – a lengyel példa

A közhiedelemmel ellentétben, a kilencvenes évek során Lengyelor­szágban nem tudott, nem akart a régi-új politikai elit szembenézni a múlttal. A tény, hogy a rendszerváltás Lengyelországban ment végbe legelőször, komoly hátrányt jelentett a későbbiekben a régi nómenklatúra kiszorításában. Mivel az 1989. júniusi választások csak félig szabadok voltak, így – az ellenzéki Szolidaritás elsöprő győzelme ellenére – az új kormányban számos fontos funkciót megőrizhettek a régi rendszer prominensei (pl. belügy, hadügy). Amikor bekövetkezett az első való­ban szabad választás (1991), addigra már sem a lakosság (amely a bőrén tapasztalta a gazdasági sokkterápia minden negatívumát), sem a Szolidaritás (amelyben súlyos szakadások következtek be) nem tu­dott, nem akart ezzel a kérdéssel megbirkózni. Másfelől, a Szolidaritás­-vezető liberálisai egyáltalán nem szándékoztak szembeköpni azokat a kommunistákat, akikkel a kerekasztal tárgyalások során hosszú viták után megegyeztek, történelmet írtak. Wojciech Jaruzelski, a hadiállapot bevezetője 1989-ben legalább annyira népszerű politikus volt, mint Lech Wałęsa. Adam Michnik volt az, aki Jaruzelskit az új Lengyel Köztársaság első elnökének javasolta. Természetesen mindezek később politikai megosztottsághoz vezettek, máig kemény vádak érik a „megalkuvókat” a radikális jobboldal részéről.

Kísérletek azért történtek. Elsőként Jan Rokita (azóta komoly politikai pályát befutott, akkor még fiatal ügyvéd) vezetésével 1989-ben parlamen­ti felhatalmazással megalakult az első tényfeltáró bizottság. Feladata az volt, hogy a hadiállapot bevezetésétől eltelt idő alatt bekövetkezett 122 személy halála és a belügyi szervek tevékenysége közötti összefüggé­seket feltárja, a felelősöket megnevezze. 1991 szeptemberéig, amíg a bizottság működhetett, 88 halálesetben tudta bizonyítani, hogy a belügyi szervek, illetve a rendőrség tevékenysége okozta a halált. Megnevezett közel 100 egykori funkcionáriust, akik ellen megalapozott gyanú merült fel gyilkosságok és egyéb törvénytelenségek elkövetésével kapcsolatban.

A bizottság jelentését azonban titkosították, a perekre nem került sor. A jelentést végül csak 2005-ben publikálták könyv formájában.

Az elszámoltatás mérföldköve lehetett volna az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapotért felelős egykori vezetők elítélése. 1992 febru­árjában a Szejm törvényben mondta ki, hogy a hadiállapot törvénytelen volt. Bogdan Borusewicz-csel az élen pedig egy újabb vizsgálóbizottság jött létre, amelynek feladata a hadiállapot bevezetése körülményeinek feltárása lett. A bizottság munkája – amelyet később szintén publikáltak könyv formájában – rendkívül hasznos a korszakot kutatók számára, ám jogi következménye nem lett. 1993 után a posztkommunista többségű Szejm úgy döntött, hogy leveszi a napirendről a kérdést.

A harmadik próbálkozás már súlyosabb belpolitikai következmények­kel járt. 1992. május 28-án fogadta el a Szejm az átvilágítási törvényt. Antoni Macierewicz belügyminiszter június 4-én a törvénnyel kapcso­latosan nyújtotta át a Szejm marsalljának, helyettesének és a frakciók egy-egy képviselőjének azt a 64 nevet tartalmazó listát, amelyen olyan vezető politikusok, miniszterek, helyetteseik, illetve Lech Wałęsa államfő neve szerepeltek, akik a belügy szerint együttműködtek a kommunista állambiztonsági szolgálatokkal. A lista óriási belpolitikai botrányt kavart, amelybe bekapcsolódtak a közszolgálati médiumok is. Jan Olszewski koalíciós kormánya még aznap megbukott, másnap a bizalmi szavazást is beterjesztették ellene. Június 5-én jelentették be a kormány lemon­dását, majd két rövid életű kormány bukása után Wałęsa feloszlatta a parlamentet. Az előrehozott választásokon (1993) a posztkommunista Demokratikus Baloldal Szövetsége győzött és négy éven keresztül koalí­cióban kormányozhatott. A lusztrációs törvény sorsa is megpecsételődött, az AB először néhány paragrafust minősített alkotmányellenesnek, majd 1992. október 20-án az egészet megsemmisítette.

A posztkommunisták visszatérésével (1993) lefékeződött a múlttal való szembenézés és az elszámoltatás folyamata. Az egykori Szolidaritás ellenzéknek 1997-re sikerült időlegesen felfüggeszteni belső vitáit és koalíciót alkotva meg is nyerte a választásokat. Jerzy Buzek jobbközép kormánya idején új fejezetet nyitott a múlttal való szembenézés terüle­tén. 1998-ban törvényt hoztak a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) létrehozásáról, amelyet valódi igazságszolgáltatási jogosítványokkal is felruháztak (Dz.U. 1998 nr 155 poz. 1016). Az IPN ügyészeinek még így is komoly munkát jelentett, hogy tíz évvel később (!), 2008-ban végre bíróság elé tudják állítani Wojciech Jaruzelskit és nyolc társát. A per máig húzódik, az elsőrendű vádlott Jaruzelski ellen egészségi állapotára tekintettel a bíróság felfüggesztette a tárgyalásokat. Az IPN-ről azonban elmondható – a cseh és a szlovák gyakorlattal szemben -, hogy a múlt kriminalizálása mellett magas színvonalú történészszakmai munkát végeznek munkatársai. Ma már több százra rúg az Intézet által publikált dokumentumgyűjtemények és monográfiák száma. Színvona­las tudományos konferenciákat szerveznek, komoly hazai és külföldi előadókkal. Az IPN óriási szervezetté nőtte ki magát: minden vajdasági székhelyen létezik saját intézménye, több száz alkalmazottja van. Nem elhanyagolható, hogy a lengyelek legalább oly mértékben foglalkoznak a náci rezsim bűntetteivel, mint az azt követő „kommunista” rendszeré­vel. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Lengyelország az egyetlen közép-európai állam, amelyben valódi és jelentős ellenállási (ellenzéki) mozgalmak működtek 1939-től egészen 1989-ig, s ahol a hatalom mind­végig számos alkalommal élt represszív eszközeivel.

Az 1981-es hadiállapottal kapcsolatban két fontos dolgot meg kell említeni. Egyrészt, ma úgy tűnik, hogy ismerünk minden dokumentu­mot, amely a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos, ismerjük, amit a forrásokból tudni lehet. De nem tudjuk és feltehetően nem is fogjuk tudni – nincsenek erre tudományos módszerek -, hogy mi történt volna, ha Jaruzelski nem vezeti be a hadiállapotot: polgárháború, szovjet katonai intervenció vagy rendszerváltás? Így viszont nem lehet minden kétséget kizáróan igazságos ítéletet hozni az ügyben. (Leegyszerűsítve: arról kel­lene a bíróságnak döntenie, hogy Jaruzelski jól döntött-e, megmentette-e az országot a nagyobb katasztrófától, de nem tudjuk, hogy mi lett volna az a „nagyobb katasztrófa”.) A másik: a felmérések alapján ma már csak a lengyel társadalom 60%-a tudja megmondani pontosan az esemény dátumát, az érdeklődés folyamatosan csökken iránta. Ugyanakkor a több­ség, a rendszerváltás időszakával ellentétben, ma már rossz döntésnek tartja a hadiállapot bevezetését.

A Buzek­-kormány másik fontos lépése volt, hogy megalkotta a „kom­munista bűncselekmény” fogalmát, ami minden olyan tevékenységet magában foglal, amelyet a „lengyel nemzet ellen” követtek el. Ennek alapján az IPN 2000-től 2009-ig több mint 6300 eljárást folytatott le, 242 vádiratot nyújtott be 385 személy ellen.

A jobbközép-kormány bukása után a hatalomba visszakerülő baloldali kormányok alatt újra lekerült a napirendről a téma. Az „ügynök-ügy” csak 2005 elején vált újra központi témává, amikor napvilágra került a hír, hogy az IPN egy több mint 100 000 személy adatait tartalmazó listát őriz, amelyen szerepelnek az egykori funkcionáriusok mellett azok nevei is, akiket csak beszervezni kívánt a szolgálat. A listát a Rzeczpospolita napilap egyik publicistája, Bronislaw Wildstein szerezte meg, amely hamarosan felkerült az internetre is. E botrány újabb politikai vitákat kavart a múltról.

A 2005 őszén lebonyolított parlamenti választásokat a radikális jobb­oldali Kaczyński testvérek vezette Jog és Igazságosság (PiS) pártja nyerte; természetes volt, hogy az „ügynök-ügy” újra fontossá válik. A PiS-t azonban nem csupán a történelem megismerése vezette céljaiban, hanem az ügyet szorosan összekapcsolta az ún. „dekommunizációval” és a IV. Köztársaság eszméjével, amely az értelmezésükben a valódi rendszerváltást jelentette volna. 2006. október 18-án a kormányzó PiS és az ellenzéki Polgári Platform képviselői is megszavazták az újabb lusztrációs törvényt, amely az IPN hatáskörébe utalta a feladatot. Létrejött az IPN-en belül a lusztrációs iroda, és a törvény jelentősen kibővítette a lusztráció alá eső személyek körét is. A közfeladatot ellátó személyek kinevezéséhez mellékelni kell az IPN által kiállított tanúsítványt, hogy nem voltak korábban az állambiztonság titkos munkatársai. Az eredeti változat az 1991-es csehszlovák törvényhez állt közel, de 2007 májusá­ban az AB alkotmányellenesnek és a nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette azokat a részeket, amelyek a lusztrációt kiterjesztették min­den tudományos dolgozóra, újságíróra, bankok és a részvénytársaságok felügyelőbizottságainak és hivatalainak tagjaira, adótanácsadókra és a nem közpénzből működő iskolák igazgatóira. A határozat fontos része volt, hogy megtiltotta az IPN-nek, hogy az egykori titkos ügynökökről listát készítsen, illetve publikáljon. Az AB nem ismerte el a korábbi cen­zúrahivatalt és az Egyházügyi Hivatalt, mint az állambiztonsági szerv részét. Fontos, hogy az említett törvény nem szankcionált, azaz nem jár funkcióvesztéssel, ha valakiről kiderül a kollaboráció, bár a PiS vezetői ezt rendkívül szerették volna.

A dekommunizációs diszkrimináció elemeként újra felmerült az egykori állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő személyek nyugdíjainak csökkentése is. Korábban kétszer is napirenden volt az ügy, először Wałęsa, majd Kwaśniewski elnök is élt a vétójogával, így az nem lépett életbe. 2008 szeptemberében a kormányon lévő Polgári Platform képvi­selői nyújtották be az újabb törvénytervezetet. Lényege, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat és a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (ez utóbbi a hadiállapot bevezetése pillanatában létrehozott alkotmányon kívüli végrehajtó szerv volt Wojciech Jaruzelski vezetésével) egykori funkcionáriusainak ún. nyugdíj­-privilégiumait megszüntesse. A javaslatot támogatta Lech Kaczyński államfő és a Jog és Igazságosság pártja is. A baloldali ellenzék természetesen kritizálta. Végül 2009. január 23-án fogadták el (Dz.U. 2009 nr 24 poz. 145), eszerint közel 30.000 egykori állambiztonsági funkcionáriust érinthet a nyugdíjcsökkentés. A végső verzióból kivették a katonai hírszerzés funkcionáriusait. Az IPN adatai szerint kb. 80.000 személyre vonatkoztatható a törvény, de kivételt tesz­nek azokkal, akik együttműködtek az ellenzékkel is. (Ez jelentős eltérés a cseh gyakorlattól.) Az AB megsemmisítette például azt a passzust, amely Jaruzelskinek a hadiállapot bevezetése után, mint a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa vezetőjének jövedelme utáni nyugdíjára vonatkozott. Jaruzelski egyébként kijelentette, hogy ő kizárólag a hadseregben be­töltött állásai után járó nyugdíjjal szeretne élni, az államapparátusban betöltött funkciói után járó összegről lemond.

Néhány szót ejtenünk kell a lengyel kárpótlási törvényről is (Dz. U. z 2009 r. nr 91, poz. 741), amelyet meglehetősen későn, csak 2009-ben fogadott el a Szejm. Azoknak a lengyel állampolgároknak a hozzátar­tozói részesülhetnek egyösszegű 50.000 zloty pénzbeli kárpótlásban, akik 1956 júniusában Poznanban, 1957 októberében Varsóban, 1970 decemberében a Tengermelléken, 1976-ban Radomban, valamint a ha­diállapot idején és az 1983-1989 közötti rendszerellenes demonstrációk alatt vesztették életüket.

Zárszóként meg kell említeni, hogy Lengyelországot is példaként szokták emlegetni a „kommunista múlttal történő szembenézésben”. Valóban, ma már Lengyelország sok mindent behozott e téren abból a hátrányból, amivel indult a '90-es évek elején. Az igazság azonban az, hogy a lengyel politikai életben nem történt meg a megbékélés, a mai radikális jobboldali erőket egyáltalán nem elégíti ki a jelen helyzet: radikális elszámoltatást követelve folyamatosan mérgezik a politikai köz­beszédet; miközben a jobbközép Polgári Platform, valamint a baloldali és liberális erők természetesen megszabadulnának már a múlt állandó újraértelmezésének terheitől.

Lengyelország sokkal inkább példa lehet abban a tekintetben, hogyan lehet a történészekre bízva feldolgozni a múltat. Az IPN, annak ellenére, hogy komoly politikai nyomás alatt áll – bár ez az utóbbi időben csökken­ni látszik -, jól végzi munkáját. Nem csupán emlékezetpolitikát folytat, hanem kutatásokat, kiadói és oktatói-továbbképzési tevékenységet is végez. Negatívumként kell említeni, hogy a történeti kutatásokra fordí­tandó állami források döntő többségét az IPN működése viszi el; számos látványos konferencia és kiadvány mellett alig jut forrás a hagyományos akadémiai kutatóintézetek számára. Másfelől az IPN ugyan őrzi az egy­kori állambiztonsági iratokat, de a kutatás rendkívül nehézkes a hozzájuk tartozó levéltárakban. Ha lehet, még a magyarországi szabályozásnál is szigorúbb feltételek között juthat a kutató dokumentumhoz. Végül meg kell említeni, hogy az IPN végzi azt a munkát, hogy az átvilágítási törvény alá eső személyek érintettségéről adatokat közöl az interneten. Sajnos, az itt közölt adatokból nem derül ki, hogy az illető valójában milyen szerepet játszott a múltban. Számos per is lezajlott az elmúlt években a valótlan adatok közlése miatt. Szakmai szemmel megállapítható, hogy az IPN internetes listája teljes mértékben érdektelen.

Magyarország: tényleg nem történt semmi?

Végül röviden fel kell vázolni a magyar eseményeket is. Annál is in­kább, mert ma gyakran elhangzik, hogy nálunk nem történt semmi az elmúlt 22 évben („elmaradt a diktatúra vezetőinek felelősségre vonása, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is”). Ez természetesen nem igaz. Magyarországon az 1956-os forradalom emléke szerves része volt a rendszerváltásnak. A nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke állandóan napirenden tartotta a forradalom ügyét. Körükben alakult meg 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság, tagjai voltak többek között Hegedűs B. András, Göncz Árpád, Nagy Erzsébet és Vásárhelyi Miklós. Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján (1988) sürgették a kivégzettek újrateme­tését és rehabilitálását. 1989. június 16-án megtörtént az újratemetés (ehhez hasonló szimbolikus szertartásra, a korábbi rendszerrel szembeni egyértelmű szakításra máshol nem került sor), majd az első szabadon választott parlament első törvénye kimondta, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt, s ezzel megteremtette önmaga és a forradalom közötti kontinuitást, valamint szakított a Kádár-korszakkal. A magyar parlament törvényben vállalta '56 örökségét (ez nem történt meg sem Csehszlovákiában az 1968-as, sem Lengyelországban az 1980-81-es eseményekkel kapcsolatban). Mindez nem jelentette azt, hogy a forra­dalom hagyománya az új rendszer szerves részévé vált volna. Sokkal fontosabb volt az új elit számára a forradalom delegitimációs szerepe, amellyel a régi elit leszerelhető volt, mint a forradalom eszméinek köve­tése (gondoljunk csak arra, hogy a FIDESZ milyen gyorsan „felejtette el” saját eszmei példaképét, Bibó Istvánt). A hatalomba került jobboldal arra használta fel '56-ot, hogy egybemossa a sztálinizmust a kádárizmussal, végső soron a szocialistákat diszkreditálja. Utóbbiaknak szakítani kellett a kádárista ellenforradalmi tézissel, de ennek ellenére őket továbbra is ezen tézis örökösének tartották és tartják ma is. A szocialistáknak nem sikerült – a jobboldali kánonból kikerülő – Nagy Imrét sem a saját hagyományaik részévé tenni, így könnyen lehetett őket gyökértelennek, hazátlannak feltüntetni. Érthető, ha ebben az improduktív harcban nem szívesen vettek részt, inkább fátylat borítottak volna a múltra. E szán­déknak természetesen erős társadalmi bázisa is volt, hiszen 1994-ben a választók hatalomba segítették azt a Horn Gyulát, akinek ismert volt a forradalom leverésében játszott karhatalmista szerepe. Ebben megle­hetősen hasonló a helyzet a lengyelországihoz.

A rendszerváltás után a történelem kriminalizálására irányuló első kísérlet a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvény (1991) javaslata volt, amely végül az AB döntése nyomán soha nem lépett életbe. A tervezet arra adott volna lehetőséget, hogy az emberöléssel járó vagy hazaárulással felérő bűncselekményeket utólagosan büntetni lehessen akkor is, ha a maguk idejében (1944. december 21-e és 1990. május 2-a között) az uralmon lévő kommunista (vagy befolyása alatt álló) politikai rendszer azért nem torolta meg, mert azokat maga kezdeményezte. E törvény egyedülálló lett volna Közép-Európában. Még Lengyelországban sem merül fel, hogy az 1981-es hadiállapot bevezetését ne az akkor érvényben lévő jogszabályok (az akkori Alkotmány) alapján ítéljék meg (más kérdés, hogy azokkal összhangban volt-e, de azt a bíróság ma vizsgálja is). A törvény azt jelentette volna, hogy a magyar állam elveti a nullum crimen et nulla poena sine lege elvét, vagyis azt, hogy csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet valakit bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani. Az AB határozat (11/1992. III. 5.) szerint az elévülést ugyan nem lehet megváltoztatni utólag, de azt is kiemeli, hogy büntethetőséget megszüntető okok „nem változtatnak a tett minősítésén, az továbbra is bűncselekmény marad; közömbös az is, hogy milyen okból nem üldözték a bűnöst. Ha az elévülés beállt, az elkövetőnek alanyi joga keletkezik arra, hogy ne lehessen megbüntetni.” Az AB szerint „közömbös, hogy az állam rosszul vagy egyáltalán nem érvényesítette büntető igényét, s az is, hogy milyen okból”. Az AB egy­értelműen a jogállamiságot, a jogrendet tette az első helyre, leszögezte, hogy itt „egyszerűen nincs tere a történelmi helyzet, igazságosság stb. figyelembevételének”. A 2012-ben életbelépett új magyar Alaptörvény és az Átmeneti Rendelkezések egyértelműen azt mutatják, hogy a kormány az AB jogi értelmezését elveti, s a szubjektív visszavetítő „igazságos­ságot” a jogrend elé helyezi. Egy polgári demokratikus jogállamban a jogrend előrébbvaló, ha hatalmi állam van, akkor ez „elesik”, ezért el is vetik. Itt fontos hangsúlyozni, hogy a visszamenőleges igazságtétel, amelyet a Zétényi-Takács javaslat és a mai kormány által képviselt program tartalmaz, jogi anakronizmus, mivel visszavetítő mértékeket kíván bevezetni, mintha a jogrend nem állami kényszerrel kötelezett volna 1948-89 között.

Az utólagos átértékelés egyetlen valamelyest elfogadható módja csak az áldozat-központú semmisségi törvényhozás, amely szimbolikusan fejezi ki az új rendszer véleményét tagadott elődjéről. A kilencvenes években a közép-európai országok átmeneti kormányai idáig el is men­tek. Ugyanakkor, aki ennél továbblép, az magát a történelmet ülteti a büntetőjogi vádlottak padjára. Ez a történelem kriminalizálása. Ez folyik ma Magyarországon. Ahogy Gustav Radburch német jogfilozófus 1946-os híres munkájában fogalmazott „a jogrendet akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia”. Radburch e formu­lájában a Harmadik Birodalom jogrendjét tekintette jogtalanságnak az igazságosság előtt, s joggal tette Hitler rendszerét a vádlottak padjára. Kérdés, hogy mindez alkalmazható-e az államszocialista rendszerekre vonatkozóan. A mai magyar kormány szerint – nem kérdés – egyértel­műen igen, a történész szakma szerencsére ennél sokkal árnyaltabb, s rámutat a rendszer saját társadalmi legitimitására, amelyhez idővel hozzátársult a nemzetközi elfogadás és legitimáció is.

A semmisségi törvényhozásban élenjárt a térségben Magyarország, és hazai specialitásnak tekinthetőek az ún. semmisségi törvények. Még az első szabad választásokat megelőző állampárti parlament hozta meg az elsőt az 1956-os forradalom után történt perekkel kapcsolatban (1989/XXXVI tv.). Semmissé tették „a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban – harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszély okozás vagy személy elleni erőszak miatti” ítéleteket. Ezt a gyakorlatot folytatta az Antall-kormány: 1990-ben törvényt hozott a parlament az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélésekről (1990/XXVI tv.). Esze­rint semmisnek tekintendők „az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűn­cselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések”. Két évvel később az egyes „állam és közrend elleni bűncselekmények” miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról (1992/XI tv.) határozott a parlament. Előbbi kimondta, hogy „a törvénytelenül üldözöttek ügyeiben gyakorolt kegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek or­voslására, mert az el nem követett bűnök nem bocsáthatók meg”. Így a magyar parlament nem a rehabilitáció irányába indult el, hanem a régi jogrendszer törvénytelenségét mondta ki. E jogszabályok lényegében abból indultak ki, hogy a „kommunista rendszer” és annak törvényei is elfogadhatatlanok, nem azok alapján kell megítélni egy-egy akkori ítélet jogszerűségét. A semmisségi törvények máig érvényben vannak. Sőt, az első FIDESZ­–kormány idején is hoztak ilyen jellegű jogszabályt (az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000/CXXX tv.).

A múlttal történő szembenézés egyik elengedhetetlen feltétele a tényfeltárás. Kijelenthető, hogy e téren jól áll Magyarország, és az egészséges nemzeti önismeret kialakulásáért sokat tett a tudomány. Szakmailag teljesen értelmezhetetlen a kormány azon követelése, hogy el kell kezdeni az 1944 utáni történelem feltérképezését, az el­múlt rendszer működtetőit meg kell nevezni. Hiszen ennek a tudásnak ma már nagyrészt teljesen a birtokában vagyunk. Maga a magyar kormány is tett ilyen kezdeményezéseket korábban: az 1993. január 21-én kelt határozatával „az elmúlt rendszer éveiben elkövetett egyes bűncselekmények feltárására” bizottságot hozott létre. A Tényfeltáró Bizottság feladata volt meghatározni, hogy milyen sortüzek voltak 1956. október 23-tól az év végéig, hogy milyen megtorlás követte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. A Bizottság munkáját könyv formájában Kahler Frigyes szerkesztésében nyilvánosságra is hozták. A tényfeltárásban még fontosabb szerepet játszott az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, amely a Boross-kormány idején vált közalapítvánnyá. Munkássága nem csak itthon, hanem a világon mindenütt elismerést váltott ki. Szimptomatikus, hogy 2012 januárjában éppen a FIDESZ­-KDNP­–kormány szüntette meg az Intézet működését.

Hasonló tényfeltáró és elemző munkát végez a Politikatörténeti Intézet, amely állami támogatásban sem most, sem az első Orbán-kormány alatt nem részesül(t). Pedig éppen az 1945-1947 közötti időszakra, a Ráko­si-korszakra, majd az 1956-os forradalomra vonatkozóan több tucatnyi dokumentumkötetet, monográfiákat és tanulmányok százait publikálta, amivel jelentősen hozzájárult a történelmi ismeretek és a kormányzat számára is oly fontos nemzeti önismeret bővítéséhez. Az Intézet produk­tumai ma szerves részei a tudományos közéletnek, hivatkozási alapnak számítanak. Ennek ellenére a kormány eltökélt az Intézet és a hozzá tartozó levéltár ellehetetlenítésében. A folyamat szervesen következik a már idézett átmeneti rendelkezésekből, amelyben a kormány leszögezte, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei, valamint a kom­munista ideológia jegyében kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak az elnyomó rendszer fenntartásáért, irányítá­sáért, az elkövetett jogsértésekért és a nemzet elárulásáért”. Vagyis egyértelműen a Zétényi­–Takács­-féle elgondolás felmelegítéséről és annak továbbfejlesztéséről van szó. Ennek jegyében nyújtotta be 2012 áprilisában a nemzeti erőforrás miniszter „a köziratokról, a közlevéltárak­ról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény” módosítását tartalmazó T/6774. számú törvényjavaslatot is. Eszerint „az 1944-1989 között működött Magyar Dolgozók Pártja (MDP), Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), ezek társadalmi szervezetei (Magyar Partizánszövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Ma­gyar Nők Demokratikus Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa), ifjúsági szervezetei (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Dolgozó Ifjúság Szövetsége, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, Magyar Úttörők Szövetsége), valamint a Szak­szervezetek Országos Tanácsa, a szakszervezeti tanácsok és ágazati szakszervezetek iratai az állam tulajdonát képezik”. Mindez azt jelenti, hogy az Alaptörvénnyel összhangban a „bűnös” szervezetek dokumen­tumainak az állami levéltárban a helye, ezzel gyakorlatilag likvidálni lehet a Politikatörténeti Intézet alá tartozó törvényesen működő, és a szakmai szervezetek által folyamatosan felügyelt magánlevéltárat, s meg lehet fosztani az ingatlanhasználati jogától is. Az igazsághoz tartozik, hogy az egykori pártlevéltárakat minden más közép-európai országban államosították a rendszerváltás idején. A magyar helyzet annyiban speciális, hogy az 1991-es levéltári államosítás alkalmával nem mindent államosítottak, például az egykori SZOT iratokat a jogutód MSZOSZ tulajdonában hagyták, de a kutatók számára teljes mértékben hozzáférhetőek a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban. Az, hogy 2012-ben felmerül ezen (magán)iratok államosítása, nem szolgál mást, mint az intézmény felszámolására való törekvést. Az az állítás pedig, hogy a jelenlegi helyzetben nem ismerhető meg a múlt, teljes mértékben hazugságon alapszik. A Magyar Országos Levéltár például évekkel ezelőtt közzétette az interneten az MDP és az MSZMP vezető szerveinek (KV, PB, KB) üléseiről készült jegyzőkönyvek szkennelt változatát (www.digitarchiv.hu), de a levéltárban egyébként is kutatható a korszak teljes egésze.

Az Átmeneti Rendelkezésben viszont igazat állítanak, amikor azt mondják, hogy a „kommunista” rendszer működtetőinek megbüntetése elmaradt. Ebben természetesen az is szerepet játszott, hogy az 1956 utáni megtorlás irányítói már nem élnek (Biszku Béla egykori belügy­miniszter kivételével). Ugyanakkor a rendszer áldozatainak tekintett személyek kárpótlása meglehetősen hamar elfogadásra került. A múlt áldozat-központú megközelítése kevesebb vitát, az elitben pedig keve­sebb érdeksérelmet okozott. Magyarország élenjárt a kárpótlás terén: már 1990-ben létrejött a Kárpótlási Hivatal, 1992-ben pedig elfogadták – a térségben elsőként – a magyar kárpótlási törvényt (1992/XXXII tv.), amely kimondta, hogy „kárpótlás illeti meg e törvényben megha­tározott esetekben azokat a személyeket, illetőleg hozzátartozóikat, akiket 1939. március 11. és 1989. október 23. között az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak”. A törvény ugyanakkor „kizáró” jellegű is volt, hiszen konkrétan meghatározta, hogy kik nem részesülhetnek kárpótlásban. Tehát ha valaki az államvédelmi szerveknek hivatásos állományú tagja volt, vagy részt vett az 1956-os forradalom leverésében, akkor már érdemei ellenére sem részesülhetett a kárpótlásban. (Ebben radikálisabb a lengyel törvénynél.) A törvényt 1997-ben kiegészítették a nácik által deportáltak és a Szovjetunióba elhurcoltak kárpótlásával (1997/XXIX tv.). Végül 2006-ban még egyszer megnyitották a „kaput” azok előtt, akik valamilyen okból nem éltek e jogukkal, vagy korábban hiányos dokumentáció miatt elutasították ké­relmüket. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium adatai szerint 2006. december 31-éig, mintegy 95.000 kérelem érkezett a hivatalhoz. (http://www.kimisz… )

A magyar kárpótlási törvényekhez képest a jelenlegi Alaptörvény idő­ben leszűkítette a „nemzetiszocialista és kommunista diktatúráknak” ne­vezett korszakot: 1939 helyett 1944-re teszi a kezdetét. Ebből következik, hogy egy esetleges újabb kárpótlás esetén szűkebb lenne a potenciális kérvényezők köre is. A korábbi szakaszhatár egyébként teljes mértékben egybeesett a lengyel és a cseh-szlovák gyakorlattal. De úgy tűnik, a kormány nem is szándékozik további (anyagi jellegű) kárpótlást nyújtani a „diktatúra” áldozatainak. Erre utal az Átmeneti Rendelkezések egy be­kezdése, amely úgy fogalmaz: „minden magyar polgár, aki a kommunista diktatúrával szemben ellenállást tanúsított, akit a diktatúra kiszolgálói em­beri méltóságában és jogaiban megsértettek vagy igazságtalanul üldöz­tek, ha e jogsértésekben nem vett részt, elismerést és erkölcsi elégtételt érdemel”. Ugyanakkor minimális kiskaput mégis hagytak a döntéshozók az anyagi kártalanításra is, ha sikerül elfogadniuk olyan törvényt, amely az egykori állampárt még élő vezetőinek nyugdíjcsökkentését írná elő, akkor az abból befolyt összeget fordítanák e célra. Nem kérdéses, hogy ez minimális mértékű juttatás lehet csupán.

A csehszlovák gyakorlathoz képest későn, de a lengyelt jóval meg­előzve került elfogadásra az első lusztrációs törvény (1994/XXIII tv.). Jellemzően az első jobboldali többségű parlament működésének utolsó napjaiban. Eszerint ellenőrizni kellett, hogy bizonyos állami funkciókban lévő személyek hivatásos – nyílt vagy „szigorúan titkos” – állományú tisztként teljesítettek-e szolgálatot a volt BM III/III Csoportfőnökségnél, illetve elődeiknél, adtak-e a hálózati feladatok vállalására vonatkozó, saját kezűleg aláírt nyilatkozatot, és adtak-e jelentést vagy kaptak-e tevékenységükért illetményt, prémiumot, illetőleg kedvezményt, vagy teljesítettek-e szolgálatot 1956-1957-ben karhatalmi alakulatban; be-töltöttek-e olyan politikai vagy állami tisztséget, amelyben a BM III/III feladatkörébe tartozó adatokról döntéseikhez tájékoztatást kaptak, illetve tagjai voltak-e a Nyilaskeresztes Pártnak. Az Alkotmánybíróság számos pontban bírálta a törvényt, szerinte több alapjogot is sértett, néhány paragrafust meg is semmisített. Az AB kimondta, hogy „a lusztráció nem utólagos igazságtétel, de nem is kifejezetten a múlt feltárására törekszik”. A törvényt később számos alkalommal módosították. Egyik legnagyobb hiányosságán azonban nem változtattak: kizárólag a belső elhárításra, azaz a III/III-as csoportfőnökségre korlátozta az átvilágítást. A másik vitatott pontja pedig az ún. közvélemény-formálókat érintette. A 2000-ben elfogadott új törvényben az átvilágítandók körét kibővítették a sajtó azon szereplőire, akik „a politikai közvélemény alakítására közvetve vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak” (2000/XCIII tv.). Ezzel évekkel megelőzte a magyar parlament a lengyel jogalkotókat, Varsóban ugyanis csak a Kaczynski által vezetett koalíció idején (2005-2007) hoztak ha­sonló tartalmú törvényt.

Az 1996-os módosítással létrejött a Történeti Hivatal azzal a céllal, hogy „az iratok kezelésére, őrzésére speciális szabályokat kell megálla­pítani, célszerű, hogy e feladatokat a Kormánytól és a Belügyminisztéri­umtól teljesen független, önálló szervezet végezze”. E kezdeményezés szintén évekkel megelőzte a csehszlovák és a lengyel folyamatokat. A szabályozás legnagyobb – máig ható – hibája, hogy a jelenlegi nem­zetbiztonsági szolgálatokra bízta, hogy milyen iratokat ad át a TH-nak. 2001-ben a Hivatalt állami szaklevéltárrá minősítették át (2001/XLVII tv.). A legfontosabb változást az irategyesítés jelentette: a nem jogállami titkosszolgálatok és a jogállami titkosszolgálatok iratait egyesítették. Majd 2002-ben az áldozatok információs kárpótlása feltételeinek megte­remtése érdekében a TH-ból létrehozták az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát (2003/III tv.). A törvény fontos megállapítása, hogy az előző korszak titkosszolgálati iratai nem tekinthetők államtitoknak, ezért minősítésük megszűnik. Ennek ellenére még ma is igen nehéz a hivatásos történész számára is a kutatás. Végül 2007 nyarán kor­mányrendelettel felállítottak egy Szakértői Bizottságot Kenedi János vezetésével. Mivel a Bizottság jelentése nyilvános, és az eddigiek közül a legalaposabban mutatja be a jelenlegi helyzetet, ezért itt nem szüksé­ges a témát bővebben tárgyalni. A Bizottság munkája ugyan nem volt teljesen szabad, nem vizsgálhatták például a nyilvántartásokat, illetve azok kezelési módjait 1990. február 14-e után. Nem tudta a Bizottság el­érni, hogy a mágnesszalagokra rögzített információkat teljes egészében megismerhessék. Ez azonban szintén politikai akaraton múló kérdés, nem pedig szakmai. A parlamenti többség egyetlen törvénymódosítással rendezhetné a helyzetet.

Összegzés

A felvázolt törvényhozási folyamatokból egyértelműen látszik, hogy Ma­gyarország nem maradt le a „múlttal történő szembenézés” terén Cseh­országtól és Lengyelországtól. Nincs cseh(szlovák) és lengyel példa, amit követnünk kellene e téren. Minden országban úgy alakultak a dolgok, ahogy az a belső folyamatokból, sajátosságokból következett. Nem is erről van szó. Az Alaptörvényből és az Átmeneti Rendelkezésekből egy­értelműen kiolvasható, hogy a FIDESZ-KDNP kormánykoalíció kizárólag a saját hatalmának legitimálása és a nemzeti tőkésosztály védelme érdekében foglalkozik a kérdéssel. Gazdasági siker hiányában, és a neo­liberális gazdaságpolitika kilátástalansága miatt nincs más lehetősége a kormánynak, mint hogy a politikai eszköztár teljes arzenálját felvonultatva birtokba vegye a múltat, s önmagát tegye meg a nemzet egyetlen legitim politikai erejévé. Ezért kell kiiktatni minden olyan hagyományt és politikai tényezőt, ami e terv akadálya lehet. Nem a múlt megismerése a fontos számukra, hanem minden alternatív gazdasági és politikai elképzelés­sel történő leszámolás, illetve azok jövőbeni kialakulásának törvénnyel való megakadályozása. A jobboldali erők ma azon dolgoznak, hogy egy homogén történelmi tudattal rendelkező társadalmat alakítsanak ki, még akkor is, ha ez a tudat hamis lesz. A cél az alternatív gondolat megbé­lyegzése és eltiprása. Rendkívül veszélyes ez a történelemtudományra és a nemzeti önismeretre nézve is. Előbbit tekintve, mi értelme a törté­nész munkájának, ha kérdéseket sem tehet fel, hiszen a válaszokat már alkotmányba vésték? Utóbbit nézve pedig, milyen társadalom lesz az, amelyik egy adott politikai erő hamis mítoszain fog felnőni? Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az pontosan tudja erre a választ.

Van azonban ennek a felfogásnak egy államelméleti vonatkozása is, amely az államrezon („raison d'état”) problémáját érinti. Minden államférfi előtt ott áll az állami önfenntartás és növekedés kényszere, és „az államrezon szolgáltatja a növekedés módjait és céljait”. Friedrich Meinecke német történész Machiavelli nyomán kifejtett államrezon felfogása szerint „minden állam számára, minden pillanatban az állami cselekvésnek egy eszményi pályája, egy eszményi államrezon létezik”. E jog gyakorlása mindenkit megillet a történelemben. A rendszerváltás utáni antikommunista politikai gondolkodás ezt a jogot elismeri ugyan, különösen önmagára vonatkoztatva, csak az államszocialista rendsze­rekkel tesz kivételt. Automatikusan úgy kezeli, mint amelyet nem illet meg az államrezon védelme és gyakorlása. Meinecke azt írja, hogy az „államrezon eredete két forrásra vezethető vissza, az uralmat gyakorlók személyes hatalomvágyára és az uralt nép szükségleteire, mely azért tűri a hatalmat, mert ellenszolgáltatást kap érte, s a maga látens ha­talmi és életösztönei által az uralmon lévők hasonló ösztöneit táplálja. Az uralkodót és az alattvalókat közös kötelék, a közösség ősi emberi szükséglete köti össze.” A rendszerváltás utáni jobboldali antikommu­nista kormányok – és ebben most élen jár a FIDESZ­-KDNP­–kormány – önkényesen úgy értelmezik az államszocialista rendszereket, hogy ezt a „közös köteléket” eltagadják, s kizárólag a kommunisták hatalmi ösztöneire helyezik a hangsúlyt. Ma már nincs a térségben olyan komo­lyan vehető történész, aki elfogadná ezt a fekete-fehérre leegyszerűsített képletet, viszont a térség jobboldali kormányainak propagandagépezete időről-időre ezt sulykolja a tömegekbe, egyre inkább ez jelenik meg a közoktatásban is. A mai magyar kormány „történet-politikája” tehát tel­jes mértékben beleillik az eddigi folyamatokba, és ma úgy látszik, hogy Közép-Európában a legradikálisabb forgatókönyvet szeretné megva­lósítani. Lengyelországban nem véletlenül tekint a radikális jobboldali Jaroslaw Kaczyński példaként Orbán Viktor politikájára. Más kérdés, hogy Varsóban ezek a politikai erők régóta és stabilan ellenzékben vannak (egyelőre).

Természetesen nem arról van szó, hogy semmin nem kell és nem sza­bad változtatni. Lehet változtatni az egykori állambiztonság ügynökeinek nyilvánosságra hozatali szabályain. A cseh és a lengyel gyakorlathoz hasonlóan létre lehet hozni egy internetes adatbázist, amely tartalmaz­hatná az összes egykori együttműködő nevét. Azon is lehet vitatkozni, hogy kikre terjedjen ki a nyilvánosság, illetve kikre nem. Elfogadható érvelésnek látszik, hogy az „állami feladatot ellátók” adatai nyilvános adatok (ezt az AB is megerősítette), tehát ebből a szempontból nem lehet különbséget tenni egy állambiztonsági tiszt vagy ügynök és egy volt párttitkár között. Ha utóbbi adatai nyilvánosak, akkor az előbbieké is az kell hogy legyen. Ezen érvelés szerint a jogállamnak jogában áll felülbírálni még a saját korábbi titkosításra vonatkozó döntéseit is, és nyilvánosságra hozhatja minden alkotmánysértés nélkül e személyek adatait. Tehát elviekben semmi nem akadályozhatja ma sem azt, hogy minden ügynök neve és adatai nyilvánosak legyenek. A kollektív múlt megismerése és az információs önrendelkezési jog közérdek. Más kér­dés, hogy ennek milyen társadalmi és tudományos hozadéka lenne. A cseh és a lengyel tapasztalatok azt mutatják, hogy társadalmilag káros is lehet, tudományosan pedig semmilyen új eredményre nem juthatunk ezáltal. A történészt a folyamatok, a mechanizmusok foglalkoztatják, nem pedig nevek sokasága. Az amúgy is „beteg” magyar társadalom számára pedig nem biztos, hogy újabb sebek feltépése, újabb gyűlölködéshez vezető döntés szükséges.

Törvénymódosítással lehet könnyíteni a történészkutató munkáját is: ne a bíróság állapítsa meg minden egyes esetben, hogy valaki együtt­működött-e az egykori szolgálatokkal vagy sem, bízzák ezt a szakér­telemmel bíró történészekre (a jelenlegi jogszabályok keretei között szinte senkiről nem lehet kimondani, hogy ügynöke lett volna az egykori állambiztonságnak, lásd: Ungváry-Kiss ügy). Az iratmegsemmisítések és az iratok feldolgozatlansága miatt rendkívül nehézkes legalább két külön­álló forrást találni ugyanarra a személyre vonatkozóan. A mai szabályok szerint még az sem minősül ügynöknek, akinek a saját kézzel aláírt be­szervezési lapja megtalálható. Ilyen korlátozásokról sem a csehszlovák, sem a lengyel jogalkotásban nem tudunk. A jelenlegi kormány azonban éppen szigorítani szeretné a kutathatóságot azzal, hogy megszünteti az ÁBTL szakmai kuratóriumát és egyetlen személy kezébe adja a jogot, hogy eldöntse, ki kutathat és ki nem.

Egyáltalán nincs szükség azonban újabb vizsgáló (?) bizottságra, az ún. Kenedi­–bizottságok a lehető legalaposabban végezték el a munkáju­kat. És végül, semmilyen szakmai érv nem szól a tervezett Nemzeti Em­lékezet Bizottság létrehozása mellett sem. A jelenlegi folyamatokat látva és az Átmeneti Rendelkezésekben lefektette jövőbeni céljait tekintve („a Nemzeti Emlékezet Bizottsága feltárja a kommunista diktatúra hatalmi működését, a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét, és tevékenysége eredményeit átfogó jelentésben, valamint további dokumentumokban közzéteszi”) világos, hogy nem a történelem megismerése, hanem a történelem (a jobboldali erők vélt, vagy valós ellenségeinek) kriminalizálása lesz tevékenységének fő eleme. Reméljük nem így lesz!

Irodalomjegyzék

Az idézett törvényeken kívül a tanulmányhoz felhasználtam a következő írá­sokat:

A Kenedi-bizottság jelentése. (2008) Budapest, http://mek.oszk.hu/08400/08450/08450.pdf (Letöltve: 2012. 05. 12.)

David, Roman 2011: Lustration and Transitional Justice. Personnel systems in the Czech Republic, Hungary, and Poland. Phiadelphia, University of Penn­sylvania Press

David, Roman: Zákon o protiprávnosti komunistického režimu nebo Právní zásady uznávané civilizovanými národy? 01.11.1999. http://www.obcinst.cz/clanek.asp?id=620 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Elster, John 1998: Coming to terms with the past. A framework for the study of justice in the transition to democracy. European Journal of Sociology, 1998. vol. 39. 7-48.

Eyal, Gil 2003: The origins of Postcommunist Elites. From Prague Spring to the breakup of Czechoslovakia. London – Minneapolis, University of Minneapolis Press

Jan, Rokita – Antoni, Dudek 2005: Raport Rokity. Sprawozdanie Sejmowej Komisji Nadzwyczajnej Do Zbadania Działalności MSW. Kraków, Arcana

Kaszás Péter 2003: A csehországi példa. Elnökválasztás előtt a kelet-közép-eu­rópai mintaállam. Magyar Nemzet, 2003. január 2. http://mno.hu/migr_1834/a-csehorszagi-pelda-722192 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Kende Péter 2000: Igazságtétel. Beszélő, 5. évf. 3. sz. 86-89.

Łazarewicz, Cezary – Janicki, Mariusz 2011: Zbrodnia, kara i odszkodowania. Polityka, Nr 50. 2011. december 7. 16-18.

Mayer, Françoise 2011: Češi a jejich komunismus, paměť a politická identita. Praha, Argo

Meinecke, Friedrich 2003: Az államrezon fogalma. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. (Szerk.: Takács Péter), Budapest, Szt. István Társaság, 2003. 71-90.

Mitrovits Miklós 2009a: A hadiállapot és a „Jaruzelski-per”. Egyenlítő, VII. (2009) 12. sz. 32-35.

Mitrovits Miklós 2009b: Szembenézés a múlttal – Lengyelország története (1956-1989). Historiográfiai megközelítések. Múltunk, 54. évf. (2009) 4. sz. 122-153.

O stanie wojennym. W Sejmowej Komisji Odpowiedzialności Kostytucyjnej. Sprawozdanie komisji i wniosek mniejszości wraz z ekspertyzami i opiniami historyków. (1997) Warszawa, Wydawnictwo Sejmowe

Radburch, Gustav 1946: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. Süddeutsche Juristenzeitung, 1946. 105-108.

Ripp Zoltán 2003: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. Mozgó Világ, 29. évf. 2003. 8

Sortüzek- 1956. (1993) (Szerk.: Kahler Frigyes), Budapest, IM

Ügynökök és akták. Nemzetközi konferencia az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról. (2003) (Szerk.: Halmai Gábor), Budapest, Soros Alapítvány

http://www.abscr.cz/cs/vyhledavani-evidencni-zaznamy?language=cs&page=evi dencni-zaznamy (Letöltés:2012. 05. 12.)

http://www.kimisz.gov.hu/hivatalunk/hivatal.html?query=s%C3%A9relmei (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Mivel maga Marx sohasem járt moziban – évtizedekkel a mozgókép feltalálása előtt élt -, a konferencia címe széleskörű képzettársítást engedélyezett a résztvevőknek. Az előadók egészen durva leegyszerű­sítéssel kétféle módon közelítettek a témához. Egy részük a szocialista elkötelezettségűnek amúgy nem nevezhető filmekben és filmtípusok­ban igyekezett felmutatni a marxi filozófia hatását, mások a szocialista országokban készült, illetve a szocialista forradalmakhoz kapcsolódó alkotásokat elemezték.

A konferencia bevezető előadását a londoni John Hyutnik professzor tartotta két „polgár”, Marx és az Aranypolgárban szereplő Kane alakjának felvillantásával. A marxi életműről több könyvet publikáló professzor A tőke angol fordításának vitriolos kritikájával kezdte előadását, s azt is megtudhattuk tőle, hogy maga Marx szerint a tízedik fejezettel érdemes a nagy mű elolvasását kezdeni. Hosszan fejtegette, hogy az eredeti tőkefelhalmozásra [original accumulation] az angol irodalomban a félrevezető primitive accumulation kifejezés rögzült a rossz fordítások nyomán. Orson Welles Aranypolgára (angol eredetiben egyszerűen Ci­tizen Kane) az ő értelmezésében ezt az eredeti tőkefelhalmozást jeleníti meg, a tőke mindenhatóvá válását mutatja be egyetlen személy életén keresztül. Kane modellje William Randolph Hearst, a múlt századelő sajtómogulja volt, aki a példányszám emeléséért háborúkat tudott ki­robbantani, s a csatamezőknél nem sokkal békésebb New York-i zenei életben is érvényesítette akaratát. Welles ebben a világhírű filmjében könyörtelen analízisét adja a kapitalizmusnak, s azt is bemutatja, hogy a tőkés kézben levő médiabirodalmak hogyan élnek vissza az úgyneve­zett „sajtószabadsággal”, és miként manipulálják a közvéleményt. Nem véletlen, hogy Hollywood feketelistára tette Wellest. Bár ezt nyíltan nem mondta ki, Hyutnik professzor végeredményben azt boncolgatta, hogy a marxizmussal nyíltan nem azonosuló Orson Welles a marxizmus és A tőke szellemében jeleníti meg az amerikai imperializmus „hőskorának” egyik legismertebb formálóját.

A plenáris előadás után panelekben folytatódott a konferencia, párhu­zamosan három futott belőlük, s összesen huszonnyolc tematikus panelt raktak össze a szervezők. Valamiképp az aranypolgáros nyitó előadás gondolatmenetét követték azok az előadások, amelyek a kapitalista filmpiac jellegzetes produkcióiban próbálták meg felmutatni a marxizmus – vagy legalábbis egy ösztönösen baloldali ideológia – nyomait. Lelkes teoretikusok a sci-fi műfajában, így például a Mátrixban is felfedezni véltek ilyen hatást. A legelegánsabb – bár erősen vitatható – előadást e vonulatban az aberystwythi egyetem emeritus professzora, Martin Baker tartotta. Ő és kutatótársai A Gyűrűk ura című kultuszfilmre beérkezett, mintegy huszonötezer nézői véleményt dolgozták fel. Baker professzor szerint A Gyűrűk ura a marxizmushoz hasonlóan reményt sugároz né­zőinek, azt mutatja be, hogy az egyszerű emberek is bátrak lehetnek, és ellenállhatnak a világ gonosz erőinek. A film „szekuláris vallásossága” ilyen értelemben egy jobb jövőbe vetett hitet, és az érte való küzdelem értelmét juttatja el sok millió olyan nézőhöz, akik sohasem néznének meg elvont művészfilmeket. Én annak idején öt perc után kikapcsoltam a tévében A Gyűrűk urát, s abból az öt percből is a nyomasztó unalom és a történet bugyutasága maradt meg bennem. Elég hosszú ideig vol­tam filmkritikus ahhoz, hogy felismerjem, mi a kommersz – legalábbis számomra, az én ízlésemnek. Vitába is keveredtem a professzorral, azt fejtegettem, hogy az efféle kommersz sokkal inkább leszereli, mintsem felkelti a világ megváltoztatásának vágyát az úgynevezett „egyszerű nézőkben”. Válaszul azt a tetszetős, de számomra megkérdőjelezhető kijelentést tette, hogy nincs objektív mércéje az esztétikai értéknek, s szerinte még a Sylvester Stallone főszereplésével készült, szuper-holly­woodi Dredd bíró is az igazságosabb világ iránti igényt elégítette ki. Itt abbahagytam a vitát.

Az emeritus professzor után egy diák következett, a londoni egyetemen tanuló Hiu M. Chan, aki „Egy amerikai szocialista Sanghajban” címen Charlie Chaplin kínai népszerűségéről tartott érdekes előadást. Egészen friss, 2011-es felmérések szerint is Chaplin a legismertebb amerikai „celeb” Kínában, még Bill Gates-nél is sokkal többen ismerik a nevét. Míg a kommunisták 1949-es hatalomátvétele után a legtöbb amerikai film eltűnt a mozikból, Chaplin filmjeit évtizedeken át, átütő sikerrel vetí­tették. Nem meglepő módon Chan szerint (is) az 1936-os Modern időkről mondható el leginkább, hogy már-már marxi eszközökkel elemzi a kapi­talista kizsákmányolást és elidegenedést. Az előadás párhuzamot vont a Modern idők és az 1949-ben, közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után készült, Híd című kínai film között is. (Ez utóbbit sajnos az előadón kívül senki sem látta a konferencia résztvevői közül.)

Az egyértelműbben szocialista tematikájú vagy irányultságú filmekről szóló előadások közül a brit baloldali értelmiség örökzöld nagy toposzá­ról, a spanyol polgárháborúról szólók voltak a legizgalmasabbak. Alan Sennett a manchesteri egyetemről a köztársasági Spanyolország ügyét a mozikban és filmtékákban sok évtizede töretlen szépséggel népszerűsítő dokumentumfilmet, Joris Ivens The Spanish Earth [A spanyol föld] című alkotását elemezte. (A film narrátorra egyébként Orson Welles volt, ami a szocialista ügy melletti bátor kiállásnak számított 1937-ben.) Magam is emlékszem egy régi vetítésre a műegyetemi filmklubban, amikor bal­oldalinak aligha nevezhető évfolyamtársnőm is könnyekig meghatódott a film poézisén. Alan Sennett nem sokat törődött az efféle érzelmekkel, azt bizonygatta, hogy a baloldali kultuszfilmnek számító alkotás valójában keményen sztálinista propaganda. Jellemző epizódként felvillantotta a filmben lendületes forradalmárként megjelenő és nagyszerű szónoklatot kivágó Comandante Carlos pályafutását. Carlos parancsnok, eredeti ne­vén Vittorio Vidali a KGB-vel együttműködve sok, gyanúsnak bélyegzett kommunistát és más forradalmárt gyilkolt meg a spanyol polgárháború „belső frontján”, könyörtelen hóhéra volt a nem-sztálinista köztársasági harcosoknak. Később Trockij mexikói meggyilkolásában is közreműkö­dött. A rövid életű Trieszt Szabad Terület Kommunista Pártja vezetőjeként a Sztálin-Tito konfliktusban Sztálin mellé állította a pártot. A sokszoros gyilkos hosszú ideig az olasz parlament kommunista képviselője is volt, végül ágyban, párnák közt halt meg.

A sztálinista (noha megejtően szép és magával ragadó) A spanyol föld méltó ellenpontja Ken Loach Land and Freedom [Föld és szabadság] című, Magyarországon is ismert filmje. A George Orwell írásai alapján készült filmet John Cunningham, a sheffieldi egyetem oktatója elemez­te. John Cunningham nem ismeretlen az Eszmélet köre előtt sem, a bányászból munka közbeni tanulással értelmiségivé vált, rokonszenves tanár a kilencvenes években közel egy évtizedet Magyarországon töltött. Loach filmje arról szól, hogy a kommunizmus nem azonos a sztálinizmussal. A spanyol, leginkább trockistának nevezett P.O.U.M ezt próbálta megjeleníteni, s tagjait egyforma kegyetlenséggel üldözték előbb Sztálin, majd Franco pribékjei. A film legérdekesebb jeleneteinek Cunningham – másokkal együtt – a kollektivizálásról szóló vitákat ne­vezte. Ken Loach, a talán legismertebb és ma is aktív baloldali brit film­rendező a Skót Szocialista Párt támogatójának számít, s ez a filmje is a szabadságpárti antikapitalizmust hozza emberközelbe. (A prestoni baráti beszélgetéseken többször is elhangzott, nem skótoktól, hanem született angoloktól, hogy a brit baloldalon belül ma leginkább a skótokra érdemes odafigyelni. S ha Skócia esetleg valóban független lesz, akkor jó esély van arra, hogy erősen szociális állammá váljon.) Az előadó személyes élményeként mesélte el, hogy amikor egyik idősebb rokona meghalt, bőröndjében régi újságkivágásokat találtak. A harmincas évekből még a sztálinista Daily Worker-ből, de 1945 után – miután „felvilágosult” – már csak trockista lapokból.

A skót David Archibald a glasgow-i egyetemről Ken Loach legújabb filmjét, az idén bemutatott The Angel's Share-t elemezte, s beszélt Loach-csal folytatott interjújáról is. Ken Loach kétségkívül a mai európai filmművészet egyik legnagyobb és egyben elkötelezett szocialistának maradt alkotója, életművét érdemes lenne a hazai baloldal még létező fórumain rendszeresen bemutatni és megismertetni.

Steve Connor, a leeds-i egyetem PhD hallgatója Uli Edel 2008-ban for­gatott, A Baader-Meinhof komplexum című filmjét elemezte. Dolgozatát arra a gondolatra építette, hogy a rendező a Baader-Meinhof csoport történetével kapcsolatban olyan módon ábrázolja az elidegenedést, ami a marxi elidegenedés-fogalom elmélyítése és kiterjesztése. Akit ez az elméletieskedés nem győzött meg, az is élvezhette az előadás – videó-betétekkel illusztrált – folytatását, amely a filmet Arthur Penn Bonnie és Clyde című filmjével állította párhuzamba. Noha persze Andreas Baader és Ulrike Meinhof nem voltak szeretők, Baadernek a csoportból köztudottan Gudrun Ensslin volt a szerelme, a párhuzamos jelenetek összeválogatása kétségkívül szellemes. A német rendező jellegzetesen hollywoodi eszközökkel dolgozta fel a Vörös Hadsereg Frakció küzdelmét és az ellene folytatott, példátlan intenzitású rendőri­-titkosszolgálati hadjáratot, s így a két filmet illetően valóban indokolt a párhuzam a Bonnie és Clyde-történettel. Ez a közelítés persze arra is alkalmas, hogy elfelejtesse a lényegi különbséget. Bonnie és Clyde közönséges rablógyilkosok voltak, akikből a bulvármédia csinált hőst, míg Baaderék rossz és védhetetlen eszközökkel, de egy igazságosabb világ igézetével merültek bele az erőszak önpusztító spiráljába. De nyilván ez a csúsztatás is kellett ahhoz, hogy a német filmet Oscar-díjra jelöljék, ami bizonyosan nem fordulhat elő Ken Loach mélyen szocialista elkötelezettségű filmjeivel. Edel filmje ugyanakkor érzékenyen rögzíti a televízió, mint kiemelt, mindent meghatározó médium jelentőségét a hetvenes években (ma az internet, a mobiltelefon és ezek összekap­csolása sokat elvesz a tévé elsődleges hírközlő funkciójából). A csoport tagjai többnyire a tévék rendkívüli adásaiból értesülnek társaik sikeres vagy sikertelen akcióiról, sőt, Gudrun Ensslin nagy szerelmét, Andreas Baadert is egy tévéhíradóban látja meg először, ahogy a néző Ulrike

Meinhoffal is mint afféle értelmiségi tévébeszélgetések résztvevőjével találkozhat a film elején.

A kétnapos konferencia legerősebb blokkját az egykorvolt Jugoszlávia filmjeire – s magára az önigazgató szocializmus kísérletére – való emlé­kezés jellemezte. A konferencia főszervezője, a lengyel Ewa Mazierska bevezetőjében el is mondta, hogy amennyire örül a poszt-jugoszláv előadók impozáns jelenlétének, annyira sajnálja, hogy Lengyelországból vagy az egykori Csehszlovákiából senki sem mutatott érdeklődést a kon­ferencia témája iránt. A jelenleg a törökországi Doğuş egyetemén oktató horvát Ana Dević az időközben emblematikus sztárrá (és öntudatos jugoszlávból öntudatos szerbbé) vált Emir Kusturica korai – Jugoszlávia széthullása előtti – filmjeit elemezte, amelyek a jugoszláviai szocializmus törvénytelenségeit, a magánélet és a nyilvános politikai közeg kibékíthe­tetlen ellentétét dolgozták fel. Sajnos vele is vitába kellett bonyolódnom, mert az egész szocialista Jugoszlávia négy és fél évtizedét monolit tota­litárius diktatúraként kezelő felfogásával nehéz lett volna egyetérteni.

A jugoszláv filmművészet talán legnagyobb alkotójáról, a szerb Dušan Makavejevről két értékes előadást is hallhattunk. Dušan Radinović, a londoni egyetem óraadója az 1974-es, több nyugati országban is be­tiltott Sweet Movie-t elemezte. Bár sok filmtörténész úgy látja, hogy e filmjében a frissen Nyugat-Európába emigrált Makavejev a szocializmus mellett a kapitalizmust is elutasítja, a fiatal szlovén kutató fontosabbnak tartja azt, hogy Makavejev a Sweet Movie-ban saját, korábbi, marxista forradalmi meggyőződésével szakít egy libertariánus szemlélet kedvéért. A magával ragadó, de nehezen értelmezhető filmről egyébként a túlzott „marxizálással” aligha vádolható Wikipedia is fontosnak tartja megje­gyezni, hogy egyes elemzők szerint a Sweet Movie esetében „valójában Marx A tőke című, megfilmesíthetetlen művének érzéki filmváltozatáról van szó”. Radinovic idáig nem ment el, de ő is a szocialista ideológiához való viszonyt tartja a film központi témájának.

Egy másik, a változatosság kedvéért még Jugoszláviában betiltott filmjéről, a W. R., avagy az organizmus misztériuma című filmjéről Sezgin Boynik tartott előadást. Sezgin Boynik fiatal koszovói török, aki jelenleg a finnországi jyváskylái egyetemen PhD-zik a jugoszláv film 1963-1972 közti történetéből, de már társszerkesztője volt egy Pristinában megjelent könyvnek, amely a művészet és a nacionalizmus viszonyát elemezte. Boynik értelmezésében Makavejev „cine-marxizmusa” mindig két fogalom antagonisztikus dualizmusára épül: konkrét/absztrakt, egyéni/közösségi, spontán/szervezett. E filmben a kettősséget a titói Jugoszlávia „vidám­ságát, szabadságszeretetét és nem-dogmatikus kommunizmusát” (ezek a koszovói anarchista diák szavai) megjelenítő Milena, és a Szovjetunió merevségét és totalitarizmusát megtestesítő Vlagyimir képviseli. A film kulcsjelenetében Vlagyimir a nagy példakép, Lenin szavait idézve megüti Milenát, majd Sztálinnal azonosul. Az érzéki és horrorisztikus elemekben gazdag film a Sweet Movie-val együtt a szocialista gondolat újraértelmezésének látványos – Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert – kísérlete.

Az egykori jugoszláv mozi másik nagy alkotója, Zelimir Zelnik szemé­lyesen is megjelent Prestonban. Életművének ismertetője, az amerikai – de jelenleg Belgrádban élő és dolgozó – Greg DeCuir így abba a helyzetbe került, hogy előadását annak „tárgya” jelenlétében tarthatta meg. Sok más értelmiségivel szemben, akik idővel hátat fordítottak fiatalkori baloldali meggyőződésüknek, a hetvenesztendős Zelnik meg­maradt elkötelezett, marxista művésznek. A fiatal DeCuir értelmezésé­ben Zelnik korai dokumentumfilmjei azt a fajta „módszeres marxizmust” képviselték, amely Lukács György szellemében a marxi „ortodoxiához” való visszatérés zászlója alatt valójában ellenzéki és kritikus hangvételt jelentett az államszocializmus dogmáival szemben. Zelnik – aki egészen fiatalon, 1969-ben a Berlinale Arany Medvéjét is elnyerte – többek között izgalmas dokumentumfilmet készített a belgrádi diákokról, akik 1968-ban elfoglalták a Belgrádi Egyetem filozófiai karát, amit „Marx Károly Vörös Egyetem”-nek neveztek át. Ugyancsak dokumentumfilmben dolgozta fel a fiatalkori hajléktalanságot, és a dogmatikus marxisták által „eltűnőben levőnek” tartott falusi parasztfiatalság életét. Zelnik egyébként Újvidé­ken él, vajdasági magyar munkatársai és barátai vannak, s időnként megjelenik magyarországi alternatív fesztiválokon is. (Zelnik 1942-ben náci koncentrációs táborban született, egy szerb kommunista anya és egy szintén kommunista szlovén apa gyermekeként, 1945-re mindkét szülőjét kivégezték a fasiszták. Fiának az Attila Hasszán nevet adta, jeleként annak, hogy ő – sajnos ezzel kisebbségben maradt – bízott a jugoszláviai népek „testvériségében-barátságában”.)

A konferencia keretében bemutatták Zelnik egész estés filmjét, a dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel vegyítő A kapitalizmus régi iskolája (2009) című nagyszerű alkotását. A film a mai szerbiai mun­kástiltakozásokat – a munkásaikat meglopó gyárosok elleni fellépést, a gyárak kisajátítását, a földek önkényes elfoglalását és szövetkezetek ala­kítását – mutatja be. Az átgondolatlan és tisztességtelen privatizáció sok esetben olyanok kezébe juttatta a gyárakat és földbirtokokat, akik nem voltak képesek megtartani a munkahelyeket, elzavarták a dolgozókat, és apránként túladtak a termelési eszközökön. Ilyesmi persze nem csak Szerbiában fordult elő, de gyárfoglalásokra, úttorlaszokra, szervezett munkástiltakozásokra ismereteim szerint a rendszerváltó országok közül csak ott került sor. Legalább egy esetben, a Jugoremedija gyógyszergyár esetében sikeresen, a gyár hosszú küzdelem után a munkások tulajdo­nába került, eredményesen termel, bár az ellenérdekelt pénzügyi körök igyekeznek ellehetetleníteni a működését. Zelnik filmje némi fekete hu­morba csomagolja a munkástiltakozásokat, fiatal anarchista értelmiségiek próbálnak „proletár öntudatot” ültetni a kompromisszumokhoz szokott és óvatos munkások tudatába. Bár komikus elemeket is látunk, azt nyil­vánvalóvá teszi, hogy szerinte a radikális baloldali értelmiségnek és az öntudatos munkásságnak össze kell fognia a rablóprivatizáció ellen. A filmet követő beszélgetésen Zelnik a Munkástiltakozások Koordinációs Bizottsága (KORP) tevékenységétől is beszélt.

A konferencián magam is előadó voltam, „Kiáltvány a moziról – Forra­dalom és Analízis” című dolgozatomban arról beszéltem, hogy a filmmű­vészeten belül is érdemes distinkciót tenni a marxi értelemben vett kritikai elemzésre törekvő alkotások és a direkten forradalmi, lenini szellemben agitatív filmek között. Míg az utóbbiak lehetőségei napjainkban behatárol­tak, a kapitalizmus kritikai elemzésére és egy értelmesebb jövő felmutatá­sára nagyon is lenne igény. Előadásomban a nemzetközi példák mellett a magyar szocialista mozi hagyományait is felidéztem a Tanácsköztársaság filmműhelyétől az Állami Áruház-szerű „operett-baloldaliságon” át Kovács András Falak című, elkötelezetten kritikus remekléséig.

A konferencia huszonnyolc paneljének valamennyi előadását lehetet­len felidézni. A téma gazdagsága, az előadók (emeritus professzoroktól egyetemi hallgatókig) lelkesedése és persze a kritikus marxizmus fogy­hatatlan szellemi potenciálja a szervezőket arra sarkallja, hogy meg­próbálkozzanak egy időszakos (természetesen angol nyelvű) folyóirat, „Journal” alapításával is, amely folyamatosan foglalkozna a marxizmus és a mozi kapcsolatával. Akit érdekel a project és szeretne bekapcso­lódni az esetleges (szponzorok nélkül aligha megvalósuló) munkába, az keresse közvetlenül Ewa Hanna Mazierskát a Lancashire-i egyetemen. E-mail címe: EHMazierska@uclan.ac.uk