A válság végének kezdete (vagy kezdetének vége)?

2009 elején Ben Bernanke (a Federal Reserve – FED -, vagyis az Egyesült Államok központi bankjának akkori elnöke) azt az előrejelzést adta, hogy az esztendő vége előtt világos jelei mutatkoznak majd a vál­ság meghaladásának. Augusztus dereka táján úgy nyilatkozott, hogy „a recesszió nehezén már túl vagyunk” (Fed says… 2009). Mielőtt robbant volna a pénzügyi bomba – 2008 szeptemberében -, Bernanke azt jósolta, hogy ilyesmi sohasem következhet be, s amikor mégis megesett, újabb jövendölése az volt, hogy rövid időn belül jön a föllendülés. Nem ő volt az egyetlen, aki így vélekedett. Néhány elszigetelt jelzésből félelmetes mé­diakampány kerekedett avégre, hogy ezt az eszmét sulykolja. Így történt, hogy a globális tőzsdei „buborék” újjászületését 2009 márciusának köze­pétől akként állították be, mint az általános gazdasági javulás tünetét, s tömérdek „szakértő” úgy magyarázta, hogy a tőzsde eufóriája a recesszió végének előjele. Igazából a gazdasági nagyhatalmak kormányzatainak nagytömegű pénzinjekciói, amelyek főleg a bankrendszert jutalmazták, a pénzalapok óriási bőségét generálták, s ezek a termelés és a fogyasztás általános csökkenésének körülményei közepette a tőzsdeügyletekben kaptak haladékot arra, hogy tőkéik jövedelmezőségét megőrizzék. A részvények értéknövekedését kihasználva, fölverték ezek árfolyamát, ami aztán még több és több pénz befektetéséhez adott ösztönzést a tőzsdén. Ráadásul a világ tőzsde-eufóriájának fölpörgető motorjába, az Egyesült Államok tőzsderendszerébe a helyi származékos jelzálogpiaci pénzeken túl, még fontos külső forrásokból táplálkozó spekulatív pénzalapok áram­lottak be, s kihasználva a dollár tartós gyöngélkedését, rohamszerűen vásároltak föl olcsó és emelkedő árfolyamú részvényeket.

Megismétlődött ekképpen az 1990-es évek végének és 2007-nek a spekulációs eseménysorozata, ámde egy döntő különbséggel: a buborék környezete nem a gazdaság növekedése, hanem recessziója volt. A ko­rábbi buborékok (a tőzsdén, az ingatlanpiacon, a kereskedelemben stb.) pozitív kölcsönhatásban voltak az egyéb gazdasági tevékenységekkel;

a részvények és az ingatlanok áremelkedése növelte a fogyasztást és a termelést. Ezek a növekmények a maguk részéről a pénzalapokat hizlal­ták, amelyek jórészt spekulációs ügyletekbe áramlottak, egyfajta globális jellegű spekulatív­-fogyasztói­-termelői – végső soron fonák – circulus vitiosust alakítottak ki, ami középtávon katasztrófához vezet, ám rövid távon prosperitást generál. A 2009-es börzebuborékkal szemben viszont alacsony fogyasztási szintek állnak, valamint a termelői befektetések hanyatlása és a munkanélküliség folytonos növekedése. A hanyatló re­álgazdaság által tétlenségre ítélt többlettőke a pénzügyi spekulációban hajt hasznot. Ami ebből a kormányzatok mesés összegű mentőakcióinak köszönhetőn előáll: egy spekulációs-recessziós ördögi kör. Az észak­-amerikai kormányzat hatalmas szubvencióval enyhítette ezeket a negatív hatásokat, folyamatos támogatással fönntartott bizonyos fogyasztásokat, és ily módon mindenekelőtt lelassította a bruttó hazai termék (GDP) lefelé tartó görbéjét, hogy majd utóbb visszafordítására legyen lehetősége. 2008 utolsó és 2009 első negyedévének erős zuhanására a második negyedévben lanyhuló hanyatlás következett, majd növekedés a har­madikban; a kormányzati szubvenciók ezt a gépjármű- és ingatlanpiaci vásárlások felé terelték, amelyek viszont főleg a katonai kiadások növe­kedésében csapódtak le. De e mögött az átmeneti megélénkülés mögött költségvetési hiány és az államadósság féktelen növekedése áll.

Az élénkítési kísérletek (a stimulált növekedés) átmeneti enyhítő hatá­sa azokat az élősködő mechanizmusokat erősíti és állítja talpra, amelyek a mostani bajba sodorták az észak-amerikai gazdaságot. És a birodalom (a kapitalista világ gócpontja) hanyatlása magával rántja a világrendszer egész együttesét.

Nem csupán „gazdasági válságról” van szó. Egyéb „válságokra” van kilátás, amelyek bármely pillanatban erős kihatással lehetnek egy ennyire törékeny világrendszerre. Kimagaslik közülük az energia- és az élelme­zési válság, amelyek már 2008-ban is éreztették hatásukat, s továbbra is hatályosak. Úgyszintén az Egyesült Államok katonai-ipari komplexumá­nak megszégyenülése, ami kiterjed a NATO egész katonai apparátusára, amelyet jégre vittek, vagy ha úgy tetszik, mocsárba masíroztattak az iraki és az afganisztáni-pakisztáni háborúban, hogy együtt merüljenek el egy katasztrofális percepciós válságban: meghaladja ugyanis valóságmegértő képességüket ezeknek a „peremvidéki” népeknek a meglepő ellenállása, s jóval magasabb szinten megismétlődik a „Vietnam-effektus” vagy Hitler zavarodottsága a szovjet harckocsik láttán.

Meg kell említeni az urbánus és a természeti környezet válságát is, amely az erkölcsi és kulturális értékek s a szociális fölfogások hanyatlá­sával egyetemben fokozatosan hitelteleníti a polgári világ paradigmáit, szétzilálja, rongálja a politikai rendszereket, a termelési innováció struktúráit és a média működtetésének mechanizmusait. Összegezve: látszólag többrendbeli „válságok” konvergenciájával állunk szemben, ám a valóságban egyetlen egy gigászi válságról van szó, amelynek több­féle arculata van, nagyságára nézve (bolygónyi kiterjedésű) az emberi történelemben sohasem látott méretű. Olyan, mint valami nagy-nagy bealkonyulás, ami nagyon hosszan elhúzódással fenyeget.

1968-2007: az előkészítő szakasz

A jelenlegi válságnak hosszú volt a kihordási ideje – megközelítőleg 1968-tól 2007-ig tartott -, eközben krónikus túltermelési válság bontakozott ki, amelyben egymásra halmozódtak az élősködésnek és az ökoszisztéma fosztogatásának következményei. E négy évtized leforgása úgy értel­mezhető, mint a katasztrófa elodázása, köszönhetőn a pénzügyi-katonai terjeszkedésnek (középpontjában az Egyesült Államokkal), a periféria olcsó munkaereje integrálásának (Kína, egyebek közt), a természeti erőforrások gyorsított ütemű fölprédálásának (különösen a nem megújuló energiaforrások vonatkozásában), a fejletlen országok tág terű pénzügyi kirablásának. Tekinthető ez a rendszer egyfajta „előremenekülésének” is, aminek a hajtómotorja a nagyarányú parazitizmus.

A két nézetet az „elaggott kapitalizmus”¹ fogalmának használatával egyesíthetnénk, vagyis a rendszer előrehaladott elöregedése jelensége­ként foglalhatnánk egybe, amikor is e rendszer a maga két évszázados története során fölhalmozott összes bonyolult válságellenes eszközét bevetve sem képes gátat szabni betegségei és hanyatlása súlyosbo­dásának.

A parazitizmus növekedése és a globális termelési lendület lefékező­dése szoros kölcsönhatásban áll egymással. Az 1970-es évek derekától a GDP növekedési csúcsai világszerte egy lefelé tartó vonal mentén mozogtak szabálytalan módon, miközben a pénzügyi spekuláció szédítő iramban terjedt. A pénzügyi hipertrófia egyszerre volt oka és okozata a termelés hanyatlásának: az úgynevezett „reálgazdaság” lelassulása fölös pénzalapokat generált, amelyek a spekulációs gazdaságba áramlottak át, ez a tőkehasznosítás egérútjának bizonyult, ugyanakkor a spekulációs terjeszkedés elvitte a rendelkezésre álló tőkéket, miközben a rendszer egésze fölött átvette az uralmat a maga azonnali haszonnal kecsegtető virtuális szubkultúrájával, eltorzítva és lendületvesztésre kárhoztatva azt. A technológiai innováció, ami a korábbi korszakokban lényeges pillére volt a termelésnövekedésnek – amire elsődlegesen hivatva volt -, a parazita (katonai­-fogyasztói­-pénzügyi) hipertrófia technikai bázisává alakult át.

A maga részéről az észak-amerikai katonai-ipari komplexum, amelyet nagyon súlyos csapás ért a vietnami vereséggel, az 1970-es évek dere­kán új ösztönzést kapott a kapitalizmus strukturális szükségleteitől, s ha­talmas mennyiségi ugrást hajtott végre az 1980-as évtized elején Reagan elnök katonai megaprogramjával. Aztán úgy látszott, hogy nehézségekbe ütközött, amikor az Egyesült Államok megnyerte a hidegháborút az 1990­es évek elején. Hogyan lehet legitimálni a kiadások emelkedését, amikor már eltűnt az ellenség?

Az évtized végén a birodalom egy furcsa „ellenség” gyártásával volt elfoglalva, ami újabb katonai terjeszkedést tett lehetővé. A „nemzetközi terrorizmusról” van szó, egy elszórtan elvegyülő, igencsak virtuális el­lenségről, ami igazolásul szolgált egy elhúzódó gyarmatosító kalandhoz Eurázsiában, annak a területsávnak az ellenőrzése révén, amelyik a Balkántól Pakisztánig húzódik, átszeli Irakot, Iránt és Közép-Ázsia orszá­gait, s amelynek szívében a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger medencéje fekszik, alatta pedig a Föld kőolajkészletének mintegy 70%-a.

A győzelem ebben a háborúban lehetővé tette a birodalomnak, hogy sarokba szorítva Oroszországot és Kínát, garantálja nagy stratégiai szövetségese, az Európai Unió hűségét, s így megszilárdítsa vezető szerepét, amely hozzásegítette, hogy roppant kemény pénzügyi és ke­reskedelmi föltételeket szabjon a világ többi részén, merthogy a hanyatló birodalmi gazdaság a külső vagyonok fokozottan növekvő beadagolására szorult ahhoz, hogy életben maradhasson. Miként a múltban, egymást erősítve közrejátszottak ebben a „belső” szükségletek, vagyis az észak­-amerikai gazdaság újratermelési szükségletei (a gazdaság újratermelé­sében pedig a katonai kiadások diktálják a tempót), meg az imperialista zsákmányolás szükségszerű újratermelődése. Ebben az értelemben nem valami új jelenségről van szó: az 1930-as években a katonai kiadások tették lehetővé az Egyesült Államoknak, hogy kievickéljen a recesszióból és egyben azt is, hogy tőkés szuperhatalommá emelkedjék a második világháború után. A hidegháború negyven éve jócskán serkentette a GDP növekedését, segítette áthidalni a recessziók többszörös fenyegetését (az 1940-es évek végén, az 1980-as évek elején stb.). A legutóbbi mi­litarista föllendülés újdonságát a birodalom társadalmának szélsősége­sen parazita torzulása adta, ami az összes korábbitól gyökeresen elütő szakasz fejleménye volt.

A világközpont hanyatlása

Meg kell állapítanunk, hogy a világközpont – az Egyesült Államok – hanyatlásával állunk szemben, s hogy ez a hanyatlás nem jár együtt semmilyen másik imperialista világközpont fölemelkedésével, amelyik a helyébe lépne. A többi nagyhatalom (Európai Unió, Japán, Oroszország, Kína) oldalágon szállt be ugyanabba a bárkába. Az egyesült államokbeli parazitizmus nem volt egyéb, mint sajátos központi megnyilvánulása a krónikus globális túltermelési válságnak – beleértendők ebbe az ál-”csodák”, amilyen a kínai tőkeexpanzió, az orosz újjászületés vagy az európai integráció.

A kapitalizmus a második világháború végétől az Egyesült Államok köré szerveződött, ez lett alapvető tere mindennemű üzletnek-ügyletnek (termelés, pénzügyek, média stb.). Az 1970-es évek elején megindult degradálódása és jelenlegi hanyatlása egyetemes kór kifejeződése. Az észak-amerikai élősködő azért fogyasztott termelőképességén fölül, mert Európa, Kína, Japán stb. gazdaságainak szükségük volt rá, hogy elad­ják neki áruikat és szolgáltatásaikat, befektetéseket eszközöljenek nála pénzalapjaik többletéből. Arról az egyre mélyülő kölcsönös függőségről volt szó, amelyet „globalizációnak” neveznek, és amelyet úgy ír le a neoliberális propaganda, mint a kapitalizmus fölsőbb fokát, merthogy ez már pozitív módon meghaladta a második világháború vége s az 1970-es évek válsága között érvényes rendszert.

Idilli képet festettek egy megegyezésen alapuló kapitalizmusról, amely mentes a nagy nemzetállamok gyámságától, határtalan növekedésben van kölcsönös kapcsolatokban tevékenykedő körök mentén, amelyeket a technológiai forradalom, a termelésben beköszöntő változások, a fogyasztás kiterjedése és a globális pénzügyek alkotnak. A valóságban olyan globális kapitalizmusról van szó, amely egy nagy s egyre inkább parazita imperialista központ köré tagolódik, és teljes mértékben ennek pénzügyi hegemóniája alá tartozik. Mindazonáltal súlyos hiba volna úgy vélni, hogy ez a jelenség az észak-amerikai társadalom sajátságos és kizárólagos fátuma. Világfolyamatként helyes értelmeznünk. Maffia­hálózatok és vállalkozások finanszírozása és elterjedése (amilyen a kábítószer-forgalmazás, a prostitúció, a periferikus állami vállalatok fosz­togatása stb.) keresztül-kasul áthatja a központi országok egész tőkés elitjét, és gyorsan „átforgatja”, lefokozza az úgynevezett alulfejlett világ jelentős számú burzsoáziáját, átalakítja őket tőrőlmetszett peremvilágbeli lumpenburzsoáziává.

Azt lehetne mondani, hogy a kínai eset kivételes, de nem így van. Kína nagy ipari exportőr, és mesés pénzfölösleget halmoz föl. Nagyon fontos szerepet játszik a világméretű spekulációs ügyletekben, vezető elitcsoportjai roppant mód korruptak, és iparosodása végső soron tel­jesen a globális finánckapitalizmus újratermeléséhez és kiváltképp az észak-amerikai gazdaság legújabb fejleményeihez igazodó funkciót lát el, ellátja olcsó árucikkekkel, és cserébe dollárt, államkötvényeket és egyéb értékpapírokat halmoz föl. Ily módon a kínai elit aktív résztvevője a globális élősködő világünnepélynek, és tagja a világ gazdagjai exkluzív klubjának (munkás és paraszt társadalmi bázisa pedig a szegények, elnyomottak és kizsákmányoltak egyetemes proletártömegének része).

A valóság rácáfol a nemzeti vagy regionális „lekapcsolódásnak” az Egyesült Államok megfenekléséhez fűződő képzelgéseire. Ellenkezőleg, a többi nagyhatalom kétségbeesését mutatja legfőbb, központi szerepet játszó üzletfelük hanyatlása láttán.

Aminek szemtanúi vagyunk, az nem az egypólusú világ fölváltása valamilyen hatékony sokpólusú formával, nem a világ teljes fölosztása a központi nagyhatalmak között, hanem átváltás egy elhúzódó pólusvesztő folyamatra, amelynek során egyre-másra keletkeznek olyan hézagok, ahol az imperialista ellenőrzés gyöngülőben van – vagyis ahol a világ kapitalista tagolódása a válság ritmusa szerint bomladozik. S a történeti előzmények (mindenekelőtt az első világháború óta történtek) arra utal­nak, hogy a kapitalizmus imperialista hierarchiája válságba sodródik, objektív és szubjektív föltételek jönnek létre a rendszer áldozatainak lázadásához.

Nincs szó rendezetten zajló folyamatról. Magába foglalja az imperialista visszavágás kísérleteit; az uralmi gépezetek helyreigazítását (mint a mostani kurzus az Egyesült Államokban Barack Obama elnöksége alatt); a többi nagyhatalom próbálkozásait, hogy megvessék a lábukat ott, ahol meggyöngült az észak-amerikai impérium hatalma; az egyszer sikeres, máskor pedig bukásra ítélt önállósodásokat a periférián. Amikor egyné­mely nyugati guruk aggodalmat tanúsítanak ama lehetséges fejleménnyel szemben, amit kaotikus pólusvesztésnek (Hass 2008) minősítenek, nagy egyetemes, tudatos vagy tudatalatti félelmet fejeznek ki azért, mert kilátás van az oly gyűlöletes antikapitalista kísértet újbóli föltűnésére, amelyet már több ízben holttá nyilvánítottak, ördögűzéssel eltüntettek, ám még mindig fenyegeti őket.

A krónikus túltermelési válságtól az általános alultermelési válságig

A 2007-2008-as kifejlet, a rendszer hosszú alkonyának kezdete sem­miképp sem volt meglepetés. Bele volt kódolva az utóbbi négy évtized ellenőrzött válságába.

Mi több, észlelhetők olyan folyamatok, amelyek már bő két évszáza­da zajlanak az ipari kapitalizmus történetében, s amelyek most ennek általános hanyatlásába torkollnak. Fölfedezhetők a rendszer jövendő hanyatlásának előjelei születésétől kezdve, ifjúkori terjeszkedésén át s még inkább érett kora folyamán: a parazitizmus csírái.

Az alultermelési válságok sora a nyugati kapitalizmusban a XIX. szá­zad folyamán nem egyszerű láncolatát jelenti a termelőerők fejlődése átmeneti visszaesésének, majd egyre magasabb szintű megélénkülé­sének. A rendszer minden egyes depresszió után erőre kap, de ennek folyományaként mind több és több élősködő elemmel gyarapodik. A XIX. század vége és a XX. század eleje táján diadalmaskodik a finánctőke. Rákbetegség módjára elhatalmasodik, és hét-nyolc évtized múltán ab­szolút ellenőrzése alá vonja a rendszert. De fejlődése sokkal korábban kezdődött, az egyre inkább összpontosított ipari és kereskedelmi struk­túrák, valamint imperialista államok finanszírozásával, amelyekben tért hódítottak a polgári és katonai bürokráciák.

A haladás és a sikeresség, a produktívizmus ideológiája arra szolgált, hogy leplezze ezt a jelenséget. Meggyökerezett az az elképzelés, hogy a kapitalizmus, ellentétben a korábbi civilizációkkal, nem az élősködés, hanem a termelőerők halmozott növekedése, amelyek terjeszkedése olyan orvosolható adaptációs problémákat okoz a világrendszer zsigereiben, amelyek a „teremtő rombolás” folyamatai révén gyógyíthatók. A nagymérvű tőkés parazitizmust, mihelyt nyilvánvalóvá lett, egyfajta átmeneti „visszaesésnek” vagy „félresiklásnak” tekintették a modernitás fölfele tartó menetelése során.

A modern militarizmus is a Nyugat XIX. századi történetében gyö­kerezett, kezdve a napóleoni háborúkkal, folytatódott a francia-porosz háborúval, beletorkollott az első világháborúba – s előállott belőle a „katonai-ipari komplexum”. Kezdetben a birodalmi hódító stratégiák elsőrendű eszközeként fogták föl, utóbb pedig mint a le-lefulladó kapi­talizmus gazdasági „önindítóját” tartották nélkülözhetetlennek. Csupán a probléma egyik oldalát vették tekintetbe, s figyelmen kívül hagyták vagy lebecsülték mélységesen parazita természetét: azt a tényt, hogy a rendszer újratermelését szolgáló katonai monstrum hosszú távon sokkal nagyobb hatalomra szert tevő szörnyet takar: az improduktív fogyasztás szörnyetegét.

Jelenleg az észak-amerikai katonai-ipari komplexum (ami körül ke­ringnek NATO-beli, egyre szaporodó hasonmásai) reálértéken több mint egymilliárd dollár „túlköltekezést” mutat, vagyis tüntet föl a „tartozás” ro­vatban (Johnson 2008)² , s növekvőn járul hozzá a költségvetési deficithez s az államadóssághoz (következésképp a pénzintézetek virágzásához, amelyek kedvezményezett haszonélvezői az efféle hiányoknak). Kato­nai hatékonysága immár lejtmenetben, ám bürokráciája növekvőben. A korrupció keresztül-kasul áthatja minden tevékenységét, s többé már korántsem az a nagy gerjesztője a munkahelyteremtésnek, ami korábban volt; a katonai-ipari technológia fejlődésével már jócskán lecsökkent ez a funkciója. A katonai keynesizmus mint hatékony válságellenes stratégia korszaka immár a múlté (MacDonald 2007). Másfelől ma tanúi vagyunk az Egyesült Államokban az üzleti integrációnak a katonai-ipari szféra, a pénzügyi hálózatok, az energetikai nagyvállalatok, a maffia-társaságok, a biztonsági „cégek” és más, roppant dinamikus tevékenységi ágazatok között, amelyek a birodalmi hatalmi rendszer domináns terét alakítják.

A peak oil (a világméretű kőolaj-kitermelés maximuma körüli sáv, amelynek elérése után a hanyatló fejlődési szakasz következik) megkö­zelítésével együtt járó energetikai válságot sem volna szabad az utóbbi évtizedek történetére korlátozni. Úgy volna helyesebb értelmezni, mint a nem megújuló természeti erőforrások modernkori kiaknázása hosszú szuperciklusának hanyatló szakaszát. E modernkori kiaknázási ciklus az ipari kapitalizmus kezdetével indult, amikor ez megszabadult béklyóitól, majd terjeszkedni kezdett a bőségesen föllelhető, olcsó és könnyen szállítható energiahordozóknak köszönhetőn, kibontakoztatva előbb a szén ciklusát angol hegemónia alatt a XIX. században, majd a kőolajét észak-amerikai hegemónia alatt a XX. században. Ez az energetikai szuperciklus teremtette meg a föltételeket a rendszer egész technológiai fejlődéséhez, és ez volt a kapitalizmus zsákmányszerző lendületének úttörője, ami kiterjedt a természeti erőforrások és általában az ökoszisz­téma egészének fölprédálására.

Amit csaknem két évszázadon át a polgári civilizáció nagy hőstettének tekintettek (ipari és technológiai kockázatvállalását), az immár minden szerencsétlenség forrásának látszik, rabló kalandorkodásnak, annak túlélését veszélyezteti, ami útjára indította: az emberi fajnak.

Összegezve: a polgári civilizáció utóbbi két évszázad alatt lezajlott fejlődése (amelynek gyökerei jóval messzebbre nyúlnak vissza a Nyu­gat múltjába) a hanyatlás visszafordíthatatlan folyamatába torkollott. A szorosan összekapcsolódó környezetrombolás és élősködő terjeszkedés képezte e jelenség alapját.

A kapitalizmus túltermelési válságokkal szegélyezett gazdasági fejlődésének útján e fejlődés dinamikája adja a hajtóerejét annak a zsákmányszerző-élősködő folyamatnak is, amelyik elkerülhetetlenül egy elhúzódó alultermelési válsághoz vezet. Felületes rápillantásra olyan következtetést lehetne levonni, hogy ezt a válságot a rendszerhez képest külső tényezők okozták – klímazavarok, energiahordozók szűkössége stb. -, amelyek visszafogták, sőt visszafordították a termelőerők fejlő­dését. Ámde alaposabb szemrevétellel kiderül, hogy az energiaínség és a környezetpusztulás a kapitalizmus zsákmányszerző lendületének a következménye, hisz vég nélküli növekedésre kényszerül, máskü­lönben tönkremegy, habár ugyanez a növekedés amúgy is a rendszer pusztulásához vezet. Fonák dialektikus kölcsönkapcsolat létezik a profit globális tömegének gyarapodása, ennek fokozódó gyorsulása, a társada­lomellenőrzés polgári és katonai bürokratikus struktúráinak sokasodása, a világméretű jövedelem-koncentráció, az élősködés dagálya és az ökoszisztéma fölprédálása között.

A technológiai forradalmak a kapitalizmus kötelező mentőtutajai voltak, méghozzá hosszú időn át, fokozták az ipar és a mezőgazdaság terme­lékenységét, egyebek mellett javították a közlekedést és a szállítást. De ha több évszázados mérlegüket nézzük, végzetes tankcsapdát állítottak saját maguknak: végtére ezek állítják le a fejlődést, amelyet arra sar­kallnak, hogy a környezet kifosztását vegye magának alapul, s amelyet arrafelé terelnek, hogy növekedjék a halálosan kizsigerelt és peremre szorított emberiség tömege. A polgári civilizáció műszaki kultúráját kettős harc alapozta meg: egyfelől az ember harca a „természet” (életének kör­nyezeti föltételrendszere) ellen, ami zsákmányolásának tárgyává, külső­ellenséges valósággá vált, amelyen úrrá kell lennie, föl kell emésztenie, másfelől pedig az embernek (a burzsoának) a kezes tárggyá tett ember (a kizsákmányolt) ellen vívott harca.

Így tehát a technikai haladás integrálja a kapitalizmus általános ön­pusztító folyamatát a barbárság szemhatára felé vezető úton. Ez az esz­me messze túllép „a technológiai rendszer szerkezeti korlátja” fogalmán, ahogy ezt Bertrand Gille (1978) meghatározta. Nem arról van szó, hogy a polgári civilizáció technológiai rendszere képtelen volna továbbfejleszteni a termelőerőket, hanem hogy magasrendű képességét a termelőerők folyamatos pusztítása eszközeként használja. Összefoglalva: a túlter­melés története általános alultermelési válsággal, a rombolás, a hosszú távú rendszeres hanyatlás folyamatával végződik. Ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus szükségszerű meghaladása nem akként kerül előtérbe, mint a „haladás menetelésének” folytatásához elengedhetetlen lépés, hanem elsősorban mint kísérlet az emberiség és éltető környezete megmentésére.

A hanyatlás most zajló folyamata úgy tekintendő, mint egy hosszú történelmi ciklus leszálló ága, amelyik a XVIII. század vége táján indult el,³ s amelynek ma hanyatlóban levő ága két nagy részből tevődik össze: az angol­–észak­-amerikai imperialista uralom ciklusából (a XIX. századi angol szakasz és a XX. századi észak-amerikai), valamint a polgári állam ciklusából, ennek „liberális-ipari”, XIX. századi szakaszától a XX. század jó részében a produktív intervencionista (klasszikus keynesi) szakaszán át az 1970-1980-as évek „neoliberális” lealacsonyodásáig.

Nosztalgiák, örökségek és remények

Valósággal hemzsegnek a baloldalon, akik nosztalgiával tekintenek vissza a XX. századra. Nekik a nagy szocialista és antiimperialista for­radalmak időszaka rémlik vissza, az orosz forradalom meg a vietnami győzelem, a kínai forradalom és a gyarmatosítás ellenében kivívott dia­dalok sora Ázsiában és Afrikában, egyebek mellett. Az egymást követő forradalmi hullámokkal szemben, ami utánuk következett a XX. század utolsó évtizedeiben, az maga a szerencsétlenség.

Másfelől azonban úgy is tekinthetünk erre a „csodás időszakra”, mint csalódások, kudarcba fulladt fölszabadító kísérletek sorára. Azonkívül a XIX. század derekától dédelgetett remények, hogy a proletariátus majd győzelmet arat a burzsoá világ szívében, a legfejlettebb Európában, sőt az észak-amerikai „új Európában” (az úgynevezett Újvilágban, vagyis az Egyesült Államokban), sosem váltak valóra. A kapitalizmus, amelynek egyként szüleménye volt a fasiszta barbárság vagy a keynesi civilizált integráció, akkora kulturális súllyal bírt, hogy az leküzdésének minden lehetőségét semmivé foszlatta. A rendszer utolsó nagy válsága, amely az 1970-es évek elején köszöntött be, nem eredményezte a világ balra­tolódását, hanem éppen az ellenkezőjét.

Mindez csak fokozta azt az együgyű és csüggesztő hiedelmet, hogy a tőke „mindig talál kiutat” (technológiait, politikait, katonait stb.) a válsá­gából. Mélyen gyökerező, hosszú idő alatt kialakult prekoncepcióról van szó. Szétzúzni ezt a mítoszt, döntő föladat ez a dekadencia leküzdésének folyamatában. Ha ez a célkitűzés nem valósul meg, a polgári páncélre­tesz megakadályozza, hogy kitörjünk ebből a barbárságra alapozott vi­lágból, ahogy az emberi történelem folyamán előfordult már más hanyatló civilizációk esetében, amelyek úgy tudták megőrizni kulturális hegemóni­ájukat, hogy sorra lealjasították és semlegesítették mindazt, ami esetleg kiutat mutathatott volna a lezüllött civilizáció meghaladására.

Mindazonáltal az a tény, hogy a kapitalizmus a hanyatlás időszakába lépett, egyebek mellett annyit is jelent, hogy kirajzolódnak az olyan gya­korlati és elméleti elemek létrejöttének civilizációs föltételei, amelyek alapul szolgálhatnak az antikapitalizmus mint egyetemes jelenség romboló­-teremtő kezdetéhez. Ehhez elengedhetetlen (és sürgető) teendő: nyilvánossá tenni a rendszer radikális kritikáját, előbb az ellenálló és fölkelő mozgalmak szerves velejárójaként, majd innen elindulva, köz­kincsévé tenni a rendszertől leginkább sújtott sokféle, sokszínű, széles néptömegeknek.

Ennek az elengedhetetlenül szükséges folyamatnak a történelmi kulcsmozzanata egy sokszínű újító erő színrelépése. Ezt első megközelí­tésben radikális kommunizmusnak nevezhetjük. Mélységesen humanista antikapitalizmus ez, amely olyan forradalmi szubjektum megteremtését célozza, amelyik elszántan kenyértörésre viszi a dolgot, forradalmat hajt végre, szétzúzza az imperialista elnyomás hatalmi rendszerét, a kapita­lizmus újratermelési struktúráit. Másképpen mondva, megújításról, ám egyben fölújításról van szó: a társadalmi önfölszabadítás folyamatainak forradalmi kezdeményezése régi kommunista tervének teljes, átdolgozott új kiadásáról.

A mérhetetlenül nagy, megkerülhetetlen polgári totalitás formájában megjelenő dekadencia leküzdése csakis ennek abszolút tagadása­ként lehetséges; mégpedig e tagadás testvéri, harcos, sokféle módon történő kifejlesztéséből, vagyis egyfajta egyetemes „tagadó totalitás” (Jakubowsky 1976) kibontakoztatásából kiindulva, ennek pedig a XXI. század konkrét körülményei között mindenképpen a földteke valamennyi peremre szorítottja, elnyomottja és kizsákmányoltja összetartozásaként kell megjelennie. Nem magában álló vagy elszigetelt szubjektumként, hanem mint összefogó tapasztóanyag, mint a lázadó társadalmi erők széles skáláján található elemek összetalálkozásából születő fölkelő alakulat; mint abszolút áldozata a polgári civilizáció minden ártalmának, s következésképp mint az emberiség regenerálódásának történelmi le-vezénylője (vagyis újrainstallálása és újrarendezése a marxi látomásnak a „proletariátusról”, mint egyetemes fölszabadító szubjektumról).

Hangsúlyoznunk kell itt egy döntő különbséget a mostani helyzet és ama kulturális környezet között, amelyikre az első világháborúval kez­dődött forradalmak ciklusa alapozódott. A jelenlegi válság kezdetéig már páratlan örökség gyülemlett föl, amit a következőképpen foglalhatunk össze: létezik egy óriási demokratikus, egyenlőség- és testvériségpárti hagyaték, amely a XX. század folyamán halmozódott föl a nagy forra­dalmi, reformista, antiimperialista, többé-kevésbé radikális, sok esetben szocialista célokat követő, fölszabadító kísérletek során. Minden földrész száz- meg százmillió elnyomottja és kizsákmányoltja jutott rendkívüli ta­nulságokra, aratott győzelmeket, szenvedett vereségeket, esett áldozatul mindenféle csalásnak és visszaélésnek, vett példát hős vezetőkről, stb. Így is, tehát más módon is tekinthetünk a XX. századra: hihetetlenül jó iskolája volt a szabadságért vívott harcnak, s ebben az iskolában az em­beriség java számos leckét megtanult, amelyek nem úgy raktározódtak el történeti emlékezetében, mint valami javíthatatlan múlt sötét képei, hanem mint fölfedezés, mint élesre töltött kulturális fegyver a harcra elszántak tarsolyában. 1798-ban, amikor is a francia forradalom keltette remények kihunyni kezdtek, Kant kitartott amellett, hogy „ily jelenség nem merülhet feledésbe többé az emberi történelemben. […] Mert ama fejle­mény túl súlyos volt, az emberiség érdekével túl szorosan összefonódott, s hatása túlságosan is szétáradt a világ minden szegletében, hogysem kedvező körülmények okán ne idéződnék föl a népek emlékezetében, s ne indítaná őket hasonló próbálkozásokra” (Kant 1997, 425-426). A XX. század tucatnyi olyan fölszabadító forradalommal ér föl, mint amilyen a francia volt. Minőségileg még sokkal többel egyenértékű. Az elnyomott emberiség számára elérhető fölszabadító kulturális örökség a kapita­lizmus történetének legnagyobb válsága kezdetén sokkal nagyobb, gazdagabb és fajsúlyosabb, mint amilyen a rendszer korábbi, elhúzódó válsága (1914-1945) kezdetén létezett.

A posztkapitalizmus nemcsak a polgári civilizáció hanyatlása által meghatározott történelmi szükségszerűség, hanem reális lehetőség is, hiszen soha azelőtt rendelkezésre nem álló, hatalmas kulturális bázisra támaszkodhat. Fölsejlik a remény és a történelmi optimizmus, átsejlik egy igaztalan világ romjain, elfajzott struktúráin.

Tisztázni kell itt két dolgot.

Először is, a radikális főszerep alakítója nem születik meg a válság első napján. A terhesség kihordásának bonyolult folyamata nem mellőzhető, s ez népi lázadások és konzerváló reakciók, előretörések és meghátrálá­sok során halad tovább. Hosszú menetelés egy nagyon tömény, forrongó időszakon át, amelynek tényleges távja beláthatatlan, s még csak az első lépéseket tettük meg. Emlékek visszaidézésének, új emléknyomok bevésésének, egy új tudat teljes kiépítésének ideje ez.

Másodszor, világos, hogy a kapitalizmus pereme, a földteke szegény és kiszorított helyzetben levő népeinek térsége valószínűsíthető e föl­szabadító erők berobbanásának helyszíneként. Ez már bebizonyosodott a valóságban, kezdve a birodalommal szembeni ellenállással Irakban és Afganisztánban, folytatva a Latin-Amerikán végigsöprő, demokráciát követelő népi hullámmal, amely már egy-két olyan élenjáró térséget is ki­alakított, ahol a kapitalizmus szocialista meghaladását követelik – s nem szabad lebecsülnünk ezek lehetséges jövőbeli táv- és kölcsönhatását a hasonló jegyben születő jelenségekkel a központi országokban, a válság szemmel látható kellős közepében. Ott, ahol a rendszer hanyatlásának ütemére növekszik a jövedelmek koncentrációja éppúgy, mint a roppant méretű munkanélküliség és elszegényedés, fölgyorsítja az élősködő elit elfajzását – ez pedig ismét napirendre tűzi a neofasiszta és imperialista kalandorkodás fenyegetését, ám ugyanakkor a centrumhatalmak saját belső hátországaiban is a népi lázadás reményét ébreszti.

A barbárság már menetel, de indulóban van már az elnyomottak föl­kelése is.

(Fordította: Csala Károly)

Eredeti megjelenés: Ivana Jinkings és Rodrigo Nobile [szerk.]: István Mészáros e os desafios do tempo histórico, São Paulo, Boitempo Editorial, 2011, 221-232.

Jegyzetek

¹ Az elaggott kapitalizmus [capitalisme sénile] fogalma, ahogy ebben a szövegben használjuk, az 1970-es évek francia szakirodalmában bukkant föl (nevezetesen: Dangeville 1978), s az utóbbi évtizedben több szerző másutt is újra használatba vette (így Beinstein 2001; Amin 2002).

² Ez a szám a közigazgatás egyéb területei katonai kiadásainak a hadügyminisz­térium költségeihez való hozzáadásával áll elő.

³ Jóval hosszabb időszakra tekintő s a nyugati civilizáció megaciklusában össze­foglalt nézet szerint a folyamat a második évezred elején kezdődött a keresztes hadjáratokkal és a kapitalista kereskedelem első jeleivel Európában, folytató­dott Amerika meghódításával s továbbhaladt az angol ipari forradalommal, a napóleoni háborúkkal, majd eljutott a – hangsúlyozandó: imperialista és nyugati gyökerű – modernitás bolygóméretű terjeszkedéséig.

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 2002: Au-délà du capitalisme sénile. Paris, Puf

Beinstein, Jorge 2001: Capitalismo senil. Rio de Janeiro, Record

Dangeville, Roger 1978: Marx-Engels: la crise. Paris, Éditions 10/18

Fed says worst of recession over. BBC News, 2009. augusztus 12.

Gille, Bertrand 1978: Histoire des technique. Paris, La Pléiade

Hass, Richard N. 2008: The Age of Nonpolarity: What Will Follow U. S. Dominance. In: Foreign Affairs, 2008. május-június

Jakubowsky, Franz 1976: Les superstructures idéologiques dans la conception matérialiste de l'histoire. Paris, Études et Documentation Internationales

Johnson, Chalmers 2008: Going Bankrupt: The US's Greatest Threat. Asia Times, 2008. január 24.

Kant, Immanuel 1997: Történetfilozófiai írások. Szeged, Ictus

MacDonald, Scott B. 2007: End of the Guns and Butter Economy. Asia Times, 2007. október 31.