Sokunknak elállt a lélegzete a Közép- és Kelet-Európában 1985 óta zajló viharos fejlődési folyamat láttán, amely a közelmúltban tetőzött a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szö­vetségi Köztársaság alkotmányos egyesítésével. Az emberek hangulata a forradalmi eseményekéhez hasonló gyorsasággal változott meg. Közép- és Kelet-Európa sok területén, de Nyugat-Európa bizonyos részein is, félelem és szkepszis váltotta fel a kezdeti lelkesedést. Ez idő szerint fiatalok ezrei tiltakoznak Ber­linben az egész Németországot sújtó lakáshiány és különösen az ellen, hogy a bonni kormány eltörölte a tanácsi lakbérrend­szer korlátozásait. A tiltakozást fiatal szocialisták szervezik. Ahogy a multinacionális vállalatok és nacionalista élcsapatuk Nyugatról Keletre teszi át székhelyét, úgy települnek át a szocia­listák és eszméik, akcióik és mozgalmaik Keletről Nyugatra. A végeredmény valószínűleg egy nagyon vegyes gazdasági és po­litikai rendszer lesz.

*

Manapság időnként kedvünk támad eltűnődni azon, hogy 1945-ben a „jobb" fasisztáknak miért nem jutott az eszükbe az ember­arcú fasizmus létrehozásának gondolata. Alfréd Speernek és Rudolf Hessnek eszébe juthatott volna, és a Goerdeler-kormány vagy Patton tábornok segédkezhetett volna az ötlet megvalósítá­sában. Egy olyan légkörben, amelyet jól érzékeltet ez a szónoki kérdés, nincs mit csodálkozni azon, hogy a nyugati lapok az utóbbi években milyen sokat írtak a szocializmusból való kiáb­rándultságról, a szocialista eszme kudarcáról, sőt arról is, hogy a nyugat-európai és német értelmiségiek végre-valahára felfog­ták a múltat. Sokak meggyőződésének tűnik, hogy a történelmi utópiák, teológiák és filozófiák szükségszerűen torkollnak az em­bernek ember fölötti brutális uralmába, és hogy ez történt a tör­ténelmi materializmussal is. Függetlenül attól, hogy miként véle­kedünk a történelmi filozófiákról vagy teológiákról, hogy mit gon­dolunk a világtörténelemnek és az üdvözülésnek a viszonyáról, el kell tűnődnünk néhány nagyon húsbavágó kérdésen a jelenle­gi világtörténelmi konstelláció kapcsán: miben rejlik a Közép- és Kelet-Európában végbemenő változások történelmi és vallási je­lentősége? Milyen következményeket von maga után a közép-és kelet-európai államszocializmus csődje a Marx párizsi kézira­taiban vagy a Kommunista Kiáltványban gyökerező politikai mozgalmakra és eszmékre nézve, azokra a reményekre nézve, amelyeket ezek a dokumentumok ébresztettek egykoron a világ szegény osztályaiban; a legkülönbözőbb formákat öltő nyugati és keleti marxizmus elméleti örökségére nézve, például ami Gorbacsov leninista örökségét illeti, ami nélkül nem lenne pe­resztrojka vagy glasznoszty, nem lenne lehetséges a leszerelés vagy Németország, Jemen vagy Korea újraegyesítése stb.?

Az „utolérési forradalomnak" az a rendeltetése, hogy le­hetővé tegye a visszatérést a demokratikus alkotmányos állam­hoz és a csatlakozást a fejlett tőkés rendszerű Nyugathoz. Ezenközben azonban olyan minták felé tájékozódik, amelyeket az ortodox marxista-leninista olvasat szerint már túlhaladott az 1917-es, győzedelmeskedő októberi forradalom. Ez lehet a „pe­resztrojka-forradalom" egyik figyelemreméltó vonásának a ma­gyarázata: nevezetesen annak, hogy nélkülözi az innovatív, jövő-orientált eszméket.

Az antisztálinista szocialista baloldalnak akár Nyugaton, akár Keleten manapság nincs oka rá, hogy bánkódjék a Közép- és Kelet-Európában végbement változásokon, és nincs mit meg­bánnia sem; legalábbis abban az értelemben nem, hogy mindig kritikus álláspontra helyezkedett az álságos államszocializmus­sal szemben. Még megkönnyebbülést is érezhet, hiszen meg­szabadult a sztálinizmus és brezsnyevizmus terheitől, s ilyenfor­mán hatásosabban érvelhet egy igaz szocializmus mellett. Az a mód, ahogyan egyesek a múltban a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus szocializmust védték Keleten, nagyon hasonlított a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus nyugati kereszténység védelméhez. Ez a védelem mindkét esetben a felismerhetetlen­ségig megváltoztatta azt, amit védeni kellett. Természetesen a nyugati és keleti kritikai szocialista baloldal sem viselkedhetik úgy, mintha semmi nem történt volna a peresztrojka öt évvel ezelőtti beindítása óta. A szocialista baloldalnak nem kell hagy­nia, hogy bűnrészességgel vádolják egy olyan államszocializ­mus csődjében, melyet mindig bírált. Ne tűrje el ezt se a liberáli­sok, se a neokonzervatívok vagy a dekonstrukcionisták részéről.

A szocialista baloldalnak azonban el kell tűnődnie azon, hogy egy eszme meddig dacolhat a valósággal. A szocializmus nem egyszerűen egy eszme, amely absztrakt ellentétben áll a valósággal, nem arra való, hogy a valósághoz viszonyítva a puszta „kellés" tehetetlenségét bizonyítsa, ha az semmibe veszi a hús-vér emberi lények életét. A szocializmus fogalmához kap­csolódik az emberek kényszertől és erőszaktól mentes együtt­élésének normatív intuíciója is. Ez a normatív intuíció a zsidó­-keresztény hitvilágból eredeztethető. Az eredetileg vallási nor­matív intuíció az erőszakmentes együttélésre irányul, ami le­hetővé teszi, hogy az egyén autonómiáját ne kelljen feláldozni, hogy az egyén autonómiája a szolidaritás szerves része legyen.

A szocialista tradícióban azonban ezt az eredetileg vallási normatív intuíciót nem lehetett pusztán egy normatív elmélet el­len intézett közvetlen elméleti támadással magyarázni, és nem lehetett eszményként szembeállítani egy minden érzékenységet és belátást nélkülöző valósággal. Ez a normatív intuíció ehelyett egy olyan perspektíva kialakítását szolgálta, amelyből a valósá­got kritikusan lehetett vizsgálni, elemezni és változtatni. Azt vár­ták tőle, hogy az elemzés és a cselekvés folyamán bontakozzék ki és igazítsa ki magát. A normatív intuíciónak tehát magától kel­lett, legalábbis közvetve, bizonyítania valóságleleplező képessé­gét, elméleti leírásának empirikus tartalmát, stratégiáinak, takti­káinak és lépéseinek hatásosságát. Ez a normatív intuíció kap­csolja össze a vallást és a szocializmust, így hát az a vallás, amely a saját normatív intuíciója ellen fordul, mely őt ugyanakkor a szocialista tradícióhoz is köti, önmaga ellen fordul: önmagával kerül ellentmondásba. Hosszú távon nem tarthatja fenn magát az az entitás, amely önmagának mond ellent.

Gondolataink a múltban háromféle jövő körül forogtak: 1. jövő: a teljesen irányított társadalom; 2. jövő: ABC-fegyverekkel vívott háborúk; és 3. jövő: a szabad és megbékélt társadalom. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a XXI. század kihívásai olyan típusú és szintű válaszokat követelnek majd a nyugati és keleti társa­dalmaktól, amilyeneket az érdekeket egyetemesítő radikális és demokratikus vélemény- és akaratképzés nélkül nem lehet kidol­gozni és alkalmazni. A kritikai szocialista baloldal meg tudja ta­lálni a helyét és politikai szerepét ebben a dimenzióban. Olyan politikai kommunikáció kialakulásának a katalizátora lehet, amely megóvja a demokratikus alkotmányos államot a belső ki­száradástól. Nagyon valószínű, hogy a közép- és kelet-európai szocialista baloldalnak alkalmazkodnia kell majd egy olyan hely­zethez, amilyenben a nyugat-európai és amerikai baloldal már évtizedek óta leledzik. A nyugati és keleti kritikai szocialista bal­oldalnak át kell majd alakítania a szocialista eszméket egy kései kapitalista társadalom radikális-reformista önbírálatává, amely társadalom egy alkotmányos jóléti állam keretein belül egyszerre segíti és gátolja a tömegek demokráciájának kibontakozását. Az államszocializmus csődje után ez az önbírálat – hogy bibliai ha­sonlattal éljünk – „a tű foka", melyen mindenkinek át kell jutnia. És hogy megint a Bibliát hívjuk segítségül: lehetséges, hogy a multinacionális vállalatok tulajdonosai nem tudnak majd átjutni „a tű fokán": azon a kis ajtón a jeruzsálemi falban, amelyen egyetlen teve sem tudja átpréselni magát, bármennyi ideig kop­lalt is.

Ez a szocializmus, mint a kései kapitalista társadalom radi­kális-reformista önbírálata, csak tárgya negatív aspektusainak megszűntével fog megszűnni létezni. Ez bekövetkezhet egy nap, amikor a bírált kapitalista társadalom olyannyira megváltoztatta már azonosságát, hogy mindent a maga, árakban kifejezhetet­len jelentőségében tud érzékelni és komolyan venni. Az állam­szocializmus összeomlásával nem hagyott alább a reményke­dés abban, hogy egyszer sikerül majd minden embert kiszabadí­tani az emberek által előidézett gyermekdedségből és a leala­csonyító életkörülmények szorításából. Ezt a reményt azonban megtisztítja az esendő tudat és a történelmi tapasztalat, hogy már eddig is sokat elértünk volna, ha tűrhetően jó körülményeket teremtünk ott, ahol az emberek nem élnek túl jól, mindenekelőtt Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika sokat szenvedett konti­nensein.

A hívő emberek választhatnak: vagy részt vesznek a kései kapitalizmus radikális-reformista önbírálatát megtestesítő szo­cializmusban, és osztoznak annak az egyetemes emancipáció­hoz fűzött reményében, vagy elfordulnak tőle, és inkább a naci­onalizmusnak mint a multinacionális vállalatok gazdasági, politi­kai, katonai és ideológiai eszközének a restaurálásában működ­nek közre. Bárhogy döntsenek is a hívők, választásuk nagyban és erőteljesen érinti majd nemcsak a vallás, de az egész embe­riség jövőjét is.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Az írás az Eszmélet által rendezett 1991. áprilisi budapesti nemzetközi konferen­ciára (I. Eszmélet, 11-12.) készült tézisek részleteit tartalmazza.

A történeti megközelítés: empátia és ítélkezés

Két évvel ezelőtt még bármilyen Sztálin-életrajz kurrens cikk volt a könyvpiacon, legyen az handabandázó legendagyűjtemény vagy tudo­mányos feldolgozás. Mára a konjunktúra alábbhagyott. Egy-két sztori vagy rémtörténet eladható még Sztálinról, főleg, ha magánéleti „történel­mi" kacsákról van szó. Annak arányában pedig, ahogyan a történelem bűntények történetévé redukálódik, a tudományos feldolgozások iránti érdeklődés a sajtóban is rohamosan csökken. Ez a jelenség megfigyel­hető a filmművészetben éppúgy, mint az irodalomban vagy a kultúra más területén. A kommercializálódást a leghatékonyabban a televízió közvetíti széles tömegek számára. A recept egyszerű: „írd át" a történel­met a pillanatnyi politikai szükségleteknek megfelelően. A tévékép­ernyőkön szerte Kelet-Európában szomorú szemű fiatalemberek (néha hölgyek) „romantikus" hangvételben átstilizálják a történelmet, háborús győzelmeket vereséggé, vereségeket győzelemmé. És a piaci romantika hőskorában nincs az a hazugság, amelynek legalább egy rövid ideig ne lenne hitele. Mindez persze érthető, ezért fizetnek… Sajnos, történészek is egyre nagyobb számban bekapcsolódnak a jó konjunktúra kínálta le­hetőségekbe. Elfelejtik, hogy a történetírás nemcsak szakma, hanem hi­vatás is, ami többek kőzött azt jelenti, hogy a történész nem vásárolható meg; hogy emlékszik arra, amit netán tegnap vagy tegnapelőtt írt; hogy nem osztozik semmilyen mégoly „kollektív" amnéziában sem.

Isaac Deutscher hivatását tekintve volt történész. Tudatában volt an­nak, hogy a jelentős történelmi művek többnyire az „árral szemben", a korszellemmel szemben születnek. 1927 óta életét kockáztatva folytatott aktív küzdelmet Sztálin és a sztálinizmus ellen, mégis, vagy éppen azért, a hidegháború első éveiben írt Sztálin-monográfiája túlemelkedett min­denfajta taktikai pártszemponton, intellektuális „leszámoláson". Deut­scher nem engedett a hidegháború konjunktúrájának, nemcsak a sztáli­nista csábosoknak állt ellen, ellenállt a nyugati jobboldali propagandának is. Műve megjelenése után tizenöt évvel, néhány évvel halála előtt is le­írhatta, hogy – ellentétben a magyar kiadói előszóval – nincs oka Sztá­lin-életrajzának felülvizsgálatára: „összességében ma is kitartok Sztálin­nak és a „sztálinizmusnak a könyvben foglalt értékelése mellett". Termé­szetesen mai ismereteink Sztálinról és koráról számosabbak, mint Deutscheréi voltak négy évtizeddel ezelőtt. Az új ismeretek alapján a szaktu­domány több ponton meghaladta Deutscher művét. Itt nem apró, tény­beli tévedésekről van szó, hanem arról, hogy a tények szélesebb korú analízise nem igazolja például Deutschernek azt a Trockijtól vett tézisét, hogy Sztálin „centrista" politikus volt, a sztálinizmus pedig „centrista" irányzat, vagy nem igazolható azon állítása sem, miszerint Sztálin az „arany középút" embere lett volna. Mégis, Sztálin legújabb biográfusa, Volkogonov tábornok sem vetett fel egyetlen olyan új elemzési dimenzi­ót sem, amely csírájában ne lenne meg Deutschernél. Nincsen olyan új alapvető felismerése, amely cáfolná általános elméleti-módszertani fel­ismeréseit. (Ezért is kerülnek nevetséges helyzetbe azok, akik évtize­dekkel később a neofita „harcosok" buzgalmával „javítják ki" Deutscher művét.)

Ma a volt Szovjetunióban nap mint nap jelenik meg valami érdekes Sztálinról és a sztálinizmusról. Ezen a téren koncepcióit és irányzatait tekintve itt is jelen van minden, ami a világ más részein. Már ezt repre­zentálta például a Sztálin kultuszát újragondoló kötet (Progressz, 1989), amely 650 oldalon több mint két tucat szerző nézőpontját tükrözi. Volt olyan szerző (G. Vodolazov), aki már akkor elutasította az olyan primitív „egytényezős" magyarázatot, mint például az, amely szerint Trockij és a baloldali ellenzék veresége, majd pusztulása elintézhető azzal, hogy ezeknek a forradalmároknak nem volt min csodálkozniuk meg mit ele­mezniük, hiszen a dolog nagyon egyszerű: ők hozták létre saját pusztu­lásuk feltételeit. Ezeknél az „egydimenziós irányzatoknál" is nép­szerűbbek ma a pszichologizáló megközelítések, amelyek Sztálin szere­pét, személyiségét kimetszik a konkrét viszonyok közül, és téren-időn kívüli analógiák segítségével elemzik a sztálini fenomenont. Hol IV. Ivá­nig húzzák meg a retrospektív szemlélet képzeletbeli vonalát, s konstru­álnak közvetlen összefüggést alapjában eltérő korok között, hol „csak" Marxig mennek vissza mint „felelősig".

Ennek a megközelítésnek az egyik apostola (A. Cipko, nemrég még „reformkommunistaként" ismert apparátus-publicista) hovatovább az egész sztálinizmust egy ultrabaloldali ideológiából vezeti le. Itt már nem a történelmi folyamat részeként konstituálódik az ideológia, hanem ma­ga hozza létre a történelmi struktúrákat.

Sztálin személyiségi és a történelem

Mióta Kelet-Európában, így hazánkban is, a sajtónyilvánosság kiszéle­sedésével a politikusok magánélete a „mindennapi" ember életének ré­szévé válik, érthető, hogy a „nagy emberek" élete, személyisége, egyál­talán a „nagy ember" valóságos lehetőségei az olvasók érdeklődésének középpontjába kerülnek. Itt tehát nemcsak manipulációról van szó, ha­nem arról is, hogy a kelet-európai ember mindig keveset tudott ve­zetőinek jelleméről, képességeiről, környezetéről. Ebből a szempontból Sztálin különleges „csemegének" számít, mivel – jól kifejezve a „struktú­rát" – irtózott a nyilvánosságtól.

A történetírásban a mai napig egyfajta talányként tartják számon Sztálin üldözési mániáját, munkatársainak elpusztítását is gyakran döntően vagy csupán lélektani okokkal magyarázzák. Deutscher ezen a téren is kitartott a történeti magyarázat mellett, s máig megfontolandó álláspontot alakított ki: „…nem szükséges feltételeznünk, hogy a szó szoros értelmében megbolondult. Paranoiaszerű viselkedése a helyze­téből fakadt: beleillett a nagy tisztogatások logikájába és azok következ­ményeibe. S nem is volt alaptalan az a gyanakvás, amellyel még a saját híveit is kezelte. Mellette álltak, és a bűntársai voltak a trockisták, a zinovjevisták és a buharinisták üldözése közepette, de amikor ez az üldö­zés az 1936-38-as nagy mészárlássá fajult, a leghűségesebb sztálinis­ták közül is sokan megriadtak, és gyötörni kezdte őket a lelkiismeret-fur­dalás. Sztálin tetteinek a premisszáit elfogadták, de a következményeit már nem… S ha következetesen akartak viselkedni, nem tehettek mást, mint hogy Sztálin hatalmának a megdöntésén munkálkodjanak".

Természetesen a pszichológiai magyarázatok nagyon is helyénvalók a történelmi megközelítés számára. Ezen a téren R. Tucker kutatásai a modern történetírásban éppen ezt az irányzatot reprezentálják, de a szerző egy pillanatra sem helyezi Sztálint a reális történeti folyamatokon kívül, a személyes gonoszságot is megpróbálja „racionálisan" megma­gyarázni. A. Antonov-Ovszejenko személyes hangvételű, igen érdekes memoárjában – érthető okokból – nem tudott felülemelkedni a gyűlöle­ten, ami persze nem kedvezett az elfogulatlan történelmi elemzés szá­mára. Más típusú történelmi egyoldalúság az úgynevezett megbocsátó történetszemlélet, amelyben Sztálin, ha nem magasztosul is fel, mégis a fennálló történelmi lehetőségek puszta termékeként jelenik meg, aki csak a „törvényszerűségek" egyfajta végrehajtója volt. Napjainkban ezek a megközelítések kevésbé népszerűek, ez inkább a brezsnyevi-szuszlovi korszak egyik karakteres irányzata volt, ha Sztálinról komoly formában egyáltalán szót ejtettek. Deutscher mind a két felfogáson túllépett: elke­rülte a „született bűnöző" elméletét éppúgy, mint a „vak szükség­szerűség" gondolatát. O volt talán az első történetíró, aki felhívta a figyel­met arra, hogy nemcsak Sztálin politikai vonalvezetése változott gyak­ran, hanem bizonyos módosulások megfigyelhetők voltak személyiségé­ben is. Már Deutscher is megkülönböztette – miként előtte a harmincas években mások is – Sztálin forradalmár korszakát a harmincas évek „köztörvényes" korszakától, hangsúlyozva, hogy személyisége milyen radikális átalakulásokon ment át. Ugyanakkor Deutscher nem „darabolja fel" mechanikusan Sztálint különböző periódusokra, hanem nagyon ér­zékletesen bemutatja a korszakok belső összefonódását. Így megvilágít­ja azt a problémát, hogy a harmincas évek Sztálinjának pszichológiája mennyiben gyökerezik a forradalom előtti Oroszország történelmi viszo­nyaiban, fiatal korának ismert sajátosságaiban. Anélkül, hogy alábecsül­né a véletlenszerű elemek jelentőségét, Deutscher utal rá, hogy bűnöző elemek akkoriban is csapódtak a forradalmi mozgalmakhoz, s „a forra­dalom zászlaja alatt végezték mesterségüket", s hagytak nyomot a forra­dalmi pártok tevékenységén. Sztálin éppen a forradalom e romantikus szakaszában volt igazi forradalmár, de már akkor „ráragadtak" az emlí­tett egzisztenciák (kalandorok, bűnözők, besúgók, karrieristák stb.) tár­sadalmilag meghatározott karaktervonásai. Más forradalmárok, s ezek voltak természetesen többségben, érintetlenek maradtak ezektől a ne­gatív hatásoktól, más oldalról azonban – akarva-akaratlanul – maguk a viszonyok „beépültek" a személyiségbe, s egy megváltozott hely­zetben a kedvezőtlenebb irányba módosíthatták az egyéni és kö­zösségi cselekvést. Nyilvánvaló, hogy a polgárháború éveiben sem a demokratikus szabadságjogok iránti affinitás erősödött, hanem annak kényszere, hogy az ellenséget mindenáron legyőzzék. „Ebben a folya­matban – jegyezte meg Deutscher – az egész párt, a vezetőivel és híve­ivel együtt, mély lelki és politikai változáson ment keresztül." S hozzáte­hetjük, maga az orosz társadalom is átment ezen a változáson.

A „népi" sztálinizmus és az apparátusok

A cári önkényuralmi hatalom mikrosejtjeit alkotó orosz kishivatalnok sem szerette a hatalmat megvető értelmiségit, de az értelmiségit nem szeret­te a paraszt és a munkás sem. Az értelmiségi idegennek tűnt, a „pápa­szemesekben" különösen a háború idején meggazdagodott, nyerész­kedő kapitalistát („burzsujt") vagy a parazita földesurat látták. E bonyo­lult problémakórt azért említem, hogy érzékeltessem legalább egy met­szetben, hogyan keveredett a nyugat- és liberalizmus-ellenesség a szo­ciális egalitariánizmussal. Ráadásul a világháború szörnyű vérfürdője el­mélyítette a már létező és érthető antikapitalista gyűlöletet. Ez a „hagyo­mány" később termékeny talajra talárt a sztálinizmus messianizmussal manipuláló ideológiai szöveteiben. A gyors felemelkedés, a „megváltás" forradalmi hite, akárcsak az egész forradalmi elméleti tradíció, a sztálini politikacsinálás puszta legitimációs eszközévé vált. Ideológiai apparátu­sok egész hálózata épült ki. Sztálin pedig kitűnően tájékozódott az appa­rátusok dzsungelében.

Politikai tevékenységének egyik döntő dimenzióját éppen az az „újítá­sa" képezte, amelyet az államszocialista kamarillapolitika megteremté­sének nevezhetnénk. Bár ennek a politikának az oroszországi önkényu­ralom megelőző évszázadaiban már erős gyökerei voltak, Sztálin ezt oly módon modernizálta, hogy különböző apparátusokból egy erődrend­szert épített ki a társadalom körül. Ezt a tősgyökeres orosz apparátusi erődrendszert „kiegészítette" a modern nyugati bürokrácia „tecnikáival" és a nemzeti forradalmi-katonai hagyománnyal. Egy olasz vagy ameri­kai értelemben vett maffia sohasem jött létre, itt az apparátus „abszorbe­álta" azt a – jobb szó híján – lumpen réteget, amely kezdetben a forra­dalmi hatalomhoz férkőzött, amit éppen annak szűkülő bázisa miatt te­hetett meg. Sztálin ezt a réteget és jelenséget a maga szolgálatába állí­totta, ez képezte a személyi diktatúra kötőanyagát, abban volt érdekelt, hogy a maga erkölcséhez, korrupt és kíméletlen természetéhez „idomít­sa" az apparátusok egykoron forradalmi rétegert. így az apparátusokon belül az a réteg kerekedett felül, amely valamikor a forradalmi mozgalom és a szovjethatalom perifériáján létezett csupán.

Deutscher már azt is jelezte, hogy a lényegében „nyugatos" bolsevik mozgalmon belül, kezdetben „öntudatlanul" jelen van egy „keleties" irányzat, az „ázsiai" mozzanat, amelyet Sztálin egy korai írásához (Ke­letről jön a fény) kapcsolt.

Ez az „ázsiai" komponens kétségtelenül a legtisztábban magában az apparátusban kristályosodott ki, amelynek nagyon is valóságos közép­pontjában Sztálin Kreml-beli dolgozószobája állt, ahonnan a „vezér" a társadalomtól elzárva főzte ki terveit, „cserélgette" apparátusát. Egyéb­ként rendszerébe be volt táplálva a személyi állomány „lecserélésének" mozzanata – többek között – azáltal, hogy a gyakori kudarcok okait min­den alkalommal „megkeresték", s a vizsgálat legtöbbször leszámolással végződött: mind az egyes apparátusokon belül, mind az egyes appará­tusok között. Nem véletlen, hogy a GULAG foglyainak jó részét „appa­ratcsikok" képezték. Az apparátusok bonyolult működésének, a haté­kony ideológiai legitimációnak, a kultusz sajátos konspirációs termé­szetének következtében az emberek – miként Deutscher találóan meg­jegyezte – „gyakorta valóban nem voltak olyan helyzetben, hogy meg­ítélhessék, Sztálin mely intézkedései szolgálják a közös érdeket, s me­lyek szolgálják csupán az önkényuralmat".

Az apparátusok működésének, belső mozgástörvényeinek, szociális összetételének történeti vizsgálata egész Kelet-Európában különösen aktuális ma, mivel az új rendszerek apparátuserődjei új történeti forma­változatokat produkálnak, finomodnak, differenciálódnak, a régi uralmi elit lecserélésével modernizálódnak: az állami tulajdon „hitbizományokká" való széttöredezésével a pénzbürokrácia, valamint a parlamentáris és pártbürokráciák részben átalakulnak, részben megerősödnek, s ezál­tal átstrukturálják a régi pártállami erődrendszert.

A nemzetközi aspektus

Deutscher egyike volt az első kutatóknak, akik felismerték, hogy a sztá­linizmus felemelkedésében a nemzetközi feltételek, a nagyhatalmi kombinációk, valamint a modern kapitalista civilizáció és háborús „kultúra", azaz az erőszak mint ipari vállalkozás és szellemi pro­duktum milyen fontos szerepet játszottak.

Az első világháború és a szovjethatalom elleni nemzetközi katonai in­tervenció mind eszközeit, mind módszereit tekintve magára a Szovjet­unióra is erős hatást gyakorolt. A modern német államkapitalizmus és az egész említett nemzetközi feltételrendszer olyan alapzatként szolgált a sztálinizmus számára, amely a Szovjetunió izolálódásának körülmé­nyei között a harmincas években játszott igazán jelentős szerepet. Ép­pen az elzárkózás legszélsőségesebb periódusaiban volt igazi minta az amerikai és német államkapitalizmus. Sztálin, hogy megtalálja helyét a világban, elfogadta a New Deal és a fasizmus kihívásait, miként a másik oldalon az orosz forradalom szociális vívmányai és a Szovjetunió gazda­sági teljesítménye is lenyűgözte a nyugati polgári értelmiség és számos államférfi fantáziáját, és ösztönözte a „szovjet kihívásra" adott nyugati választ. Sztálin ugyanis nemcsak „elfogadta" a Nyugat növekedési kon­cepcióját és „pszichológiáját", hanem a Szovjetunió fennmaradásáért fo­lyó harcban egy korlátlan és egyoldalú növekedési stratégia megvalósí­tásába fogott. Az „utolérés" vált Sztálin számára az alapvető törekvéssé, amely az „orosz talajon" persze csak mennyiségi kérdésként merülhetett fel. Ugyanakkor ez a mennyiségi fejlődés – modern nyugati számítások szerint is – a sztálinizmus első másfél évtizedében példátlan eredmé­nyeket produkált, több szempontból is. E másfél évtized alatt a Szovjet­unió a világ második gazdasági hatalmává lépett elő: míg az egy főre eső ipari termelés 1929-ben az európai átlag 25 százalékát tette ki,

1940-ben már 40 százalékát, s Sztálin halálának évében 63 százalékát (abszolút számokban még látványosabb a fejlődés). Ugyanakkor egy szovjet állampolgár legfeljebb negyedét fogyasztotta annak, amennyit egy amerikai állampolgár. Ezzel összefügg, hogy a Szovjetunió mezőgaz­dasági fejlődése a háború előtt gyakorlatilag nem haladta meg az 1913-as szintet. S mint Deutscher megjegyzi, a negyvenes évek máso­dik felében a legmodernebb gépek mellett még nemritkán mezítlábas emberek dolgoztak.

Az „eredeti felhalmozás" nemcsak gazdasági tekintetben volt be­ágyazva a nemzetközi feltételrendszerbe, hanem külpolitikai síkon is. Ki tagadná, hogy a müncheni egyezmény a szovjet-német megnemtáma­dási szerződés prológusa volt, vagy hogy a háború után, Európa és a világ újrafelosztásakor, az USA determinálta viszonyok között elégültek ki Sztálin birodalmi aspirációi.

Immanuel Wallerstein – igen találóan – így rajzolta meg ezt a problé­mát az Eszmélet 8. számában: „A retorikai változások mögött az USA politikája lényegében változatlan volt Roosevelttől Trumanig és kö­vetőiig. Az USA sztálinista Szovjetuniót akart, amely kis országokkal kö­rülvett birodalom. (Feltéve, ha a birodalom megmarad az 1945-48-as határok között.)

A sztálinizmus ideológiai igazolást jelentett az USA-nak, és meg­erősítette az USA világrendszerbeli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harma­dán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mély­ben meghúzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hatott az USA-ban."

1990. január 10-én egy sajtóértekezleten szélsőjobboldali veszélyre mu­tattak rá a végét járó NDK-ban. Akkoriban Helmut Kohl szövetségi kan­cellár úgy vélte, ezek az észrevételek „mértéktelen túlzások".

Közel 14 hónappal később 1991. március 2-án, a brandenburgi párt­vezetők konferenciáján a CDU tartományi elnöke, Lothar de Maziere „jobboldali elhajlás" veszélyéről beszélt. Mindketten CDU-politikusok, el­térő véleményüket tehát nem a pártkonkurencia motiválta, motiválhatta.

Tekintettel a halványuló bipolaritásra az USA és a Szovjetunió között és az ezáltal megindult aktivitásra az új világrendszerért, az NDK-beli lé­tező szocializmus eltörlése felhívás volt egy önkormányzati Németor­szág létrehozására a modern Európában. Aztán a hidegháború nem a népek békéjének korszakába, hanem az Öböl-háborúba torkollott. Az összes német szövetségi államgazdasági és szociális egységéhez ve­zető átmenet nehézségeit befolyásolta a nemzetközi érdekek agresszi­vitása, aminthogy a milliárdos nagyságrendű pénzügyi ráfordítások is rá­nyomták bélyegüket.

A nehéz visszatalálást a német egységhez, a kelet-európai államok korszakos összeomlása is terheli. Mindezek az összefüggések azt köve­telnék meg, hogy az új Németország minél humánusabb ország legyen. Gazdasági helyzetéből következő történelmi felelőssége a jövendő, ha­tárok nélküli Európában, hogy a gazdag, a polgári demokráciában élő ipari államok közötti feszültségeket, az egyfelől elszegényedő, másfelől mély strukturális válságban lévő államokat nem csak el kell tudnia visel­ni, hanem e problémákat képesnek kell lennie megoldani is.

Ebből a szempontból Németországgal szemben a jövendő felte­hetően még magasabb követelményeket támaszt, mint a jelen. A tole­rancia és a humanizmus politikai kultúrájának kialakítása a modern Eu­rópa demokratikus és a belső béke által meghatározott minőségének a követelménye. Csak így lehet olyan, politikai érvényű, morális példa, amely ellenszegülhet az új világrend tömegpusztító eszközök általi meg­valósítására irányuló törekvésnek.

A neofasizmus lehetséges veszélyét és/vagy a jobboldali radikaliz­must, nézetem szerint, ennek a felelősségnek a dimenziójában kell vizs­gálni.

A „szélsőjobboldaliság" trendanalízisének szükségességéről

A korábban említett sajtókonferencia a következő tények megállapításá­ra jutott a „szélsőjobboldaliság" jelenségeinek tekintetében. Az 1989. de­cember közepi lipcsei megmozdulás óta egyre agresszívebb lett a naci­onalizmus. A demokratikus tiltakozó akció „Mi vagyunk a nép" jelszavát túlharsogta az „Egy nemzet vagyunk" kiáltása – háborús zászlók alatt. Ugyanezen a napon, december 11-én Karl-Marx-Stadt-ban már így hangzott a jelszó: „Hogy tiszta legyen a levegő Németországban, a kály­hákban ne szénnel, hanem kommunistákkal tüzeljünk!" Olvasói levél az újságból: „Figyelmeztetnem kell a ,barna hullámra', amely a megmozdu­lásokon egyre láthatóbbá válik!" Az ilyen írások közzététele viszont fe­nyegető leveleket provokál az újságírókkal szemben, mint a Berliner Zei­tung esetében: „Megtörténhet, hogy az Önök szerkesztőségét a le­vegőbe repítjük! Számítsatok rá!" Aláírás: „Az újraegyesülésért – Re­publikánusok". A feladó többnyire ismeretlen marad. De a nemcsak hogy neofasiszta, hanem neonáci jellegű írások nyilvánvalóan hitvallá­soknak tekinthetők. Egyértelműen neonáci tartalmú volt például az az ajánlás, amelyet a Buchenwaldi Nemzeti Figyelmeztető- és Emlékhelyek vezetése számára küldtek („Tartsátok melegen a kemencéket…") és egy telefon az erfurti zsidó hitközséghez: „A buchenwaldi kemencék még mindig várnak rátok!" A neonáci dikció világosan kitűnik abból a levélből is, amelyet a rostocki Állami Ügyészség 1989. december végén kapott: „Mi nem csak a még megmaradt zsidókat semmisítjük meg, hanem a második világháború minden árulóját, például a „Szabad Németország" és a „Nagy-Németország ébredj!" Nemzeti Bizottságának a tagjait is". Beleértették a követelésbe a feladók a háborús bűnökért elítélt Jakob Holz szabadon bocsátását is. De nem riadtak vissza az erőszak alkalma­zásától sem: lerombolták a szovjet katonai temetőket és a berlin-treptowi emlékművet. 1989. december 7-én abban az évben már negyedik al­kalommal meggyalázták a zsidó hitközség temetőjét. Ezek csak a ke­vésbé jelentős példák. Az emlékhelyek fenyegetése és elpusztítása esz­kalálta az erőszakot az emberekre is: a külföldiek szabályszerű vadá­szata és a lakásaikba való behatolás, a „rajtaütés" a vietnamiakon, ku­baiakon és afrikaiakon súlyos sérülésekhez, sőt halálhoz vezettek.

Célszerűnek látszik feltenni a kérdést: vajon már a „szélsőjobboldaliság" probléma meghatározás nem a jelenség elkendőzését jelenti-e? A hírközlő eszközök 1990 elején, még a „szocialista sajtó" szokásaihoz fűződőén, neofasiszta megnyilvánulásokkal kapcsolatban a „huliganizmus" besorolást részesítették előnyben. Mind a mai napig nem látszik túlhaladottnak a neonácizmus tényleges veszélyét elkendőző informáci­ós stílusnak ez a tendenciája – az antiszemita provokációkat ártalmat­lannak, „mázolmánynak" tüntetik fel, a külföldiek elleni fegyveres táma­dásokat pedig legtöbbször a rövidre fogott bűnügyi krónikákban jelente­tik meg. A bűncselekmények és a fasiszta érzület közötti összefüggés kérdését nem hajlamosak megvilágítani.

Az újságírás kettős dilemmája az új Szövetségi Köztársaságban

Nem túl nehéz az újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző polgárok szá­mára érthetővé tenni, hogy a neofasiszta csoportosulások és pártok stratégiai és programcéljai – a történelmi eszményképek kiválasztásá­ban (Rudolf Hess, a Strasser-fivérek, Adolf Hitler vagy mások) illetve a nemzeti szocializmus és a második világháború értelmezésében meg­mutatkozó minden véleményeltérés ellenére – együttesen azt célozzák, hogy az NDK és Németország egyesülésének fordulatát (legalábbis az 1937-es határokkal és a szövetségi államnak tekintett Namíbiával, mint „új élettérrel") – az ő fogalmaikat használva – „nemzeti forradalomként" realizálják. Az egyesülést a Deutsche Stimme NPD-sajtóorgánum a „kö­zép-németek nagyszerű novemberi forradalmaként" üdvözölte. Hogy ezekben a sorokban milyen program rejlik, azt egyedül a „Közép-Német­ország" fogalma is megvilágítja: 1990. október 3-a eszerint Nyugat- és Közép-Németország egyesítési napja volt. Egy az erre az alkalomra vert arany és ezüst érem „arra óhajt emlékeztetni, hogy hazánk 1990. októ­ber 3-i újraegyesítése még nem annak teljes terjedelmében történt meg".

A „fordulat" demokratikus jellege és a verbális hitvallások ellenére az átalakulás tényleges kezdeményezéseit már az akkori NDK-ban neofa­siszta eröszakmegmozdulások szakították meg. Az „Új Fórum" tagjai és szervezetei, a lipcsei szociáldemokraták is kaptak fenyegető leveleket, a lipcse-markleebergi NDK-SPD-pártnapot bombariadó miatt egy időre fél­be kellett szakítani. Egon Bahr írta az ilyen eseményekről (1990. márci­us 9-én a Pravdában): „Thüringia és Szászország kisebb városaiban az SPD több ismert tagjának kézbesítettek fenyegető leveleket a fizikai le­számolásról. Suhlban egy fiatalembernek, aki az SPD mellett agitált, mindkét lábát eltörték… Ez egyértelműen fizikai terror…" Ebben a körzet­ben zajlottak le az olyan polgári kezdeményezések ellen intézett kiroha­nások is, amelyek a fordulat közben és után a demokratikus mozgástér megőrzésére irányultak. Kedvelt alternatív kommunikációs központokat, ifjúsági házakat és klubokat támadtak meg.

A keletnémet újságírásban sok minden megváltozott… De nem vál­toztak az ex-NDK újságírói. A kritikai gondolkodás az új társadalmi körül­mények között is megmarad kritikusnak, az opportunisták pedig beillesz­kednek, mint azelőtt.

Napjainkban a hírközlő szervek többsége tudósításaiban felületesen informál a „garázda" huligánokról, bórfejűekről és a szélsőjobbol­daliakról, a szélsőjobboldaliság fejlődésirányzatairól; vonakodnak az or­szágos adásokban bizonyos ügyeket kommentálni – félelemből, mint­hogy az ilyen állásfoglalás kezd kényelmetlenné válni. De már a közpon­ti bűnügyi hatóságoknak az akkori NDK-ban, 1990. májusában megfo­galmazott értékelése („A szélsőjobboldaliak előnyben részesített táma­dási célpontjai a külföldiek, baloldaliak, értelmiségiek, háztulajdonosok, homoszexuálisok, nyakkendőt viselők és a túl-hosszan-odafigyelők vol­tak") sem tette lehetővé a valódi összefüggések felismerését. Növeke­dett az olvasói levelek beküldőinek félelme is az állásfoglalásaik közzé­tételéből származó hátrányok, megtorlások és üldöztetések lehetősé­gétől. A névtelen és a visszakért levelek nagy száma, a nevek közlésé­hez való hozzájárulás megtagadása jól tükrözte ezt. A levelek körülbelül egyharmadát ilyenek tették ki. A tapasztalt hátrányokat a levelezők konkrétabban is leírták. Egy olvasó például nyomatékosan kérte: a má­sodik levelét már ne tegyék közzé, mert az első levél közlése után a családot szidalmazták és agresszíven megfenyegették. Egy másik szin­tén kérte anonimitását, „nehogy új akasztófát állítsanak az ajtóm elé".

Vajon nem korlátozódik-e lényegesen az ilyen atmoszféra elterjedé­sével a szabad véleménynyilvánítás demokratikus joga, még mielőtt a valamikori NDK-polgár megtanulna élni vele?

A neofasiszta szervezetek taglétszámáról és működési területéről

Az új szövetségi tartományokban a neofasiszta pártok szervezeti haté­konysága kb. 5.000 tagra terjed ki. De működési körük valós megközelí­téséhez tekintetbe kell venni szervezeteik hálózatát a régi és az új szö­vetségi tartományokban, a velük szimpatizáns csoportok létezését, és a nemzetközi együttműködést is. Már 1990-ben megkezdték (a német vá­rosok közötti kapcsolatok alapján) szervezeteik kiépítését. Az ebben a folyamatban közreműködő pártok nemzetközileg is összekapcsolódtak, így pl. a „Nemzeti Alternatíva" (NA) szervezetei. Az NA tulajdonképpen a „Német Alternatívok – Nemzeti Tiltakozó Párt" (DA) kelet-berlini változa­ta Az NA és a DA sejtjei egy magot alkotnak az ún. „Berlin Blokkban", amely több mint 20 neonáci csoportnak és kezdeményezésnek az egye­sülése. Az NA szoros kapcsolatot tart fenn a „Liberális Német Munkás­párttal" (FAP), a „Nemzeti Listával" (NL), amelynek a központja Ham­burgban van, az „Asgard-Szövetséggel", amely egy neonácinak tartott misztikus németkultusznak hódol, a „Nemzetiszocialista Német Munkás­párt/Külföldi és Szervező Szervezetével" (NSDAP/AO), amelynek köz­pontja a nebraskai Lincolnban (USA) található. Az NA-nak további külföl­di kapcsolatai vannak Ausztriában, Dániában, Olaszországban, Angliá­ban és Spanyolországban. Erőfeszítéseket tettek a fasiszta csoportosu­lások kapcsolatainak kiépítésére és stabilizálására Kelet- és Dél-Európá­ban, különösen Lengyelországban, Oroszországban és Csehszlovákiá­ban. A neofasiszta ténykedés ezen dimenziói a lakosság körében messzemenően ismeretlenek. Aktivitásukat időközben kiterjesztették Szászországra és Thüringiára is. Erfurtban alapítottak egy csoportot, amely a republikánus párthoz (REP) áll közel, „Árják fiai" néven. Kap­csolatban állnak a weimari, gothai, arnstadti és duisburgi, düsseldorfi, marburgi, lipcsei csoportokkal is. A REP Wiesbadenből érkezett támoga­tásával alakult Görlitzben a „Sziléziai Egységfront". A lipcsei REP-alapítás kiindulópontja volt egy bornai körzeti szervezetnek, egy-egy eilenburgi, pegaui és torgaui helyi szervezetnek. És a szerveződés kiszélesedé­sének már feltárható jeleit még sokáig sorolhatnánk.

A neonáci terepszondázás jellegzetességei

A neonáci és neofasiszta aktivitás azonban jelenlegi szakaszában, úgy tűnik, inkább terepszondázásra rendezkedett be, hogy az új szövetségi tartományok részére meghatározhassa alapprogramját. Mindez feltűnés nélküli szervezkedés mellett, ami a lehetséges tiltakozások elaltatását és kikapcsolását célozza. Provokációikat mintegy helyzeti tesztekként is felhasználják, hogy megtudják, milyen az ellenállás a neofasiszta ideoló­giával és megmozdulásokkal szemben: kialakult-e már az érdeklődő figyelem akár egészen az egyetértésig, és/vagy mennyire jellemző a nö­vekvő közöny, amely a megszokáson át egy kvázi-elfogadásig vezethet. A Németországban voltaképpen betiltott NSDAP/AO reklámkampánya során jó hírnevű kelet-berlini címzettek kaptak egy levelet „chicagói" pe­cséttel, „az NS kampányfelhívása" felirattal. A „kampányfelhívás" szöve­ge a párt elfogadásáért száll síkra, amelyet az USA-ban „egy nagyvona­lú propagandagépezetet tenne lehetővé", és felszólít „a küzdelemre az NS-párt betiltása ellen Németországban". Céljuk „a nemzeti-szocialista állam létrehozása egy szabad, szuverén és újraegyesített Nagynémet Birodalomban". Az írás szerint természetes kívánalom és folyamat a ta­gok, pártfogók és előfizetők toborzása. Ez a toborzókampány példa le­het a helyzetfelmérés egy típusára.

A magatartásvizsgálat egy másik típusát egy königs-wusterhauseni esemény mutatja Az arra elhaladók naponta olvassák az S-Bahn aluljá­rójának falán a halálos fenyegetést: „Galinskival a gázkamrába!". Tilta­kozó polgárok értesítették a Berliner Zeitung szerkesztőségét. Az újságí­rók nyomoztak. „Együtt kell vele élnünk" – hangzott az állomás ve­zetőjének véleménye. Az állomás alkalmazottai hiányolták a felirat eltá­volítására szolgáló eszközöket. A provokáció helye egy pályaudvar, s ideje sem lehet véletlen. Éppen ebben az időszakban volt az évfordulója annak, hogy a nácik elszállították Berlinből a zsidó munkásokat (48 év­vel ezelőtt). Heinz Galinski a Németországi Zsidó Központi Tanács elnö­ke, az emlékezésről beszélt, mint ennek a szállítmánynak egyik túlélője. Az erre reagáló provokatív feliratot csak két hónap múlva távolították el a pályaudvar aluljárójának faláról. A provokáció közönyöre talált az arra áthaladók nagyszámú tömegénél. (Emlékszem a közönyösség egy má­sik élményére: Berlin utcáin 1990 nyarán piszkosan, koldulva, cigányok és románok legszegényebbjei…..Botrány" – így találta a berliniek több­sége. Aztán nem láttuk őket többé. „Hol vannak a cigányok?" kérdeztük többen. Egy egész populáció eltűnt egy város utcáiról – s alig vette ezt észre valaki is…)

A közönyösségnek különféle formái léteznek. A közhivatalnok, aki meghatározatlan hatáskörét nem tudja átlépni, a megrémültek, akik lemondanak a tiltakozásról önmaguk védelmében, az egzisz­tenciájukat féltők, akiket egyedül saját életszükségletük ural, a tu­datlanok, akik alkalmatlanok a fogalmak és az összefüggések értel­mezésére, mindannyian a neofasizmus és a neonácizmus veszélyé­nek útját segítik egyengetni.

Mint németek, nem beletörődtünk, hanem feladtuk

A jelenlegi értelmezési kísérletek többsége főleg azt hangsúlyozza, hogy a fiatalok körében megnőtt a vonzódás általában a szélsőjobboldali és különösen a neofasiszta és/vagy neonáci eszményekhez, s hogy ez a jelenség túlnyomóan kiúttalannak mutatkozó szociális és gazdasági él­ményekre adott választ. A neofasiszta aktivitást eszerint az új szövetségi tartományokban elterjedő gazdasági és egzisztenciális válságoknak kel­lene magyarázniok. Nekem úgy tűnik, ez a tendenciózus ökonomizmus éppúgy egyoldalú magyarázat, mint a volt NDK-ban több társada­lomkutató által gyakorolt hivatkozás az ideológiai diverzió befolyására. Az a vizsgálat, amely a neofasiszta gondolkodás- és viselkedésminták létrejöttének a feltételeit a társadalmi-politikai viszonyoknak a volt NDK létező szocializmusában végbement eltorzulásából vezette le, már je­lentősen differenciáltabb. A kutatók itt a következő szociális, eszmei és politikai tényezők szerepét hangsúlyozzák:

A fordulat révén a rejtőzködő neofasizmus és rasszizmus felszínre került az NDK-ban. Az államhatárok megnyitásával lehetővé várt az NSZK-beli és külföldi neofasiszta szervezetek befolyása, e hatás találko­zása a már fennálló struktúrákkal és magatartásformákkal.

Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a válság és az NDK-szocializmus összeomlása a „világszocializmus" válságának keretében ment végbe. Ennek az összeomlásnak a feldolgozása a lakosság többségénél egy teljes utópiatagadáshoz vezetett: „Soha többé szocialista kísérletet!" A szocializmus eszméjének ez az elvetése – beleértve a demokratikus szocializmusét is – sok embernél háttérbe szorította a fasizmussal szembeni beállítottságot, pedig az NDK ideológiájában évtizedekig jelen volt az antifasizmus fogalma, noha egy dogmatizált szocializmus/kom­munizmus-elképzelés keretében. Szociálpszichológiai szempontból el kell ismerni, hogy a társadalmi átalakulások fázisai a látásmód erős beszűkülését hozzák magukkal. Egy ilyen időszakban a csalódottaktól nem várható el, hogy az antifasizmust mint kétségbevonhatatlan, hu­mánus értéket fogják fel. Nem lett volna szabad elfelejteni azt sem, hogy a neofasiszta, különösen neonáci felfogás adott esetben eszményképpé értékelődhet fel, mégpedig olyan értékek képviselete által, amelyek egyébként minden társadalom számára elengedhetetlenek, mint a fe­gyelem, a (német) minőségi munka, az eszményképek iránti igény, az összetartozás érzése, öntudat, megbízhatóság, igazságszeretet stb. Egy társadalmi értékválság idején, amely már az NDK-ban jelen volt, s amely a magukra utaltság körülményei között továbbra is fennáll, az ilyen ideá­lok tetszetőssége sok fiatal számára vonzó. A csábítás amellett banális új lehetőségeken is alapul, például a .Németország Nemzeti Demokrati­kus Pártja" (NDP) hívei költségmentesen részt vehetnek Odeóban (Olaszország) az NPD oktatási központjának tanfolyamán, a „Nemzeti Alternatívák" (NA) tagjai és szimpatizánsai Dániában sporttáborok ven­dégei lehetnek stb.

A két német állam egy beillesztésében a neofasizmus sajátos kötőanyaga is szerepet játszott, ezt a momentumot azonban mint külön­álló jelenségek sorát (eufórikus nacionalizmus, idegenellenség, rassziz­mus, maga az antiszemitizmus), s még nem mint neofasizmust értékelték.

A jelenlegi helyzetben az új szövetségi tartományokban a neofasiszta befolyás feléledésének új szakaszát lehet felismerni. Szociálpszichológiailag az első helyen a politikai csalódottság említhető, a kirajzolódó válságok következményeként. Sokan, akik hittek a reményteli ígéretek­nek – „senkinek sem fog rosszabbul menni!" – a mostani helyzetet a bi­zalmukkal való visszaélésnek tekintik. Tapasztalataik szerint itt rövid idő alatt két politikai berendezkedési típus is zátonyra futott: a tervgazdaság adminisztratív-bürokrata rendje, amely nem működött, és a szociális pi­acgazdaság polgári-demokratikus rendje, amely nem váltotta be ígére­teit. A tájékozódási válság a „szocializmus" idején évtizedek alatt alakult ki, tartósan és ellentmondásosan. A mostani válság az embereket egy olyan időpontban érte, amikor azt hitték, hogy végre sikert garantáló biz­tonsághoz jutnak, és hiteles jogállami társadalomban fognak élni. A rea­litással való ütközés most azzal a fenyegetettséggel párosul, hogy a volt NDK-lakók másodosztályú állampolgárrá fokozódnak le. A jelenlegi orientációs vákuumban mindez alaktalan, összetett érzelmi háborgások formájában tör felszínre. Az új társadalomba való berobbanás alig en­gedte kialakulni a készséget a „létező szocializmus-múlt" egyéni feldol­gozására. A kézzelfogható veszteségekhez ezzel egy újabb korlát járul: a hiányzó készség, hogy a magunk csalódottságára reflektálni tudjunk. Dominál a csalódottnak-lenni érzése.

Ez tehát az a szociálpszichológiai háttér, amely komoly tényezővé te­szi a nemzeti pszichológiai hajlamot a rasszizmusra, az ingadozást az eufórikus nacionalizmus és az elszabaduló gyűlölet, a kisebbrendűségi érzés ápolásának tendenciája és a depresszióra és a csalódottság felis­merésére való hajlam között. Hogy a terjedő agresszióra, a lakosság apátiájára és kétségeire a vezető politikusok az összefüggéseket figyel­men kívül hagyva reagálnak, meglehetősen aggasztó. A létező szocia­lizmusban szerzett demokrácia-tapasztalatlansághoz az aktív, teremtő, kockázatvállaló demokrácia feltételeinek akadályaként ugyanis most az a körülmény is hozzáadódik, hogy az alapvetően garantált demokratikus lehetőségeket olyan társadalmi kényszerek határolják be, mint a munka­nélküliség és jogbizonytalanság. Ezzel fennáll a veszély, hogy a pillanat­nyi társadalmi állapotok elleni tiltakozás következményeként esetleg egyáltalán a demokratikus lehetőségekről kell lemondanunk. Nem lenne váratlan a neofasiszta jellegű rendigény növekedése, ami egyesítheti és szerephez juttathatja a neofasiszta erőket.

A mai neofasizmus – a kutatás feladata

Főként a fiatalok azok, akik most a neofasiszta „alternatívákhoz" fordul­nak. Nem lehet célunk, hogy elítéljük és elszigeteljük őket – a de­mokratikus felelősséget érző emberek fő feladata felvilágosításuk és visszanyerésük a humanista társadalom számára. Az erre a fel­adatra indított kezdeményezések – „Ifjúság az erőszak ellen" mozgalom, többkultúrájú központok kialakítása különféle profilokkal, a hírközlő szer­vek adásai, közlései, kommunális találkozók, egyházi fórumok, egyes is­kolák szakkörei – még mindig nem elegendők.

Nincs még érthető, elfogadható felvilágosítás a demokratikus nyilvá­nosságban a neofasizmus „világnézetének" átrajzolására. Pedig a lelki irritáció, mint az átfogó szociális válság része, csak az ész eszközével' képes felülemelkedni a neofasiszta programokon, a fejlődési tendenciá­kon, a demagóg háttéren és célokon. Maga a morális elítélés nem túl erős hatású, a tudatos megértésen keresztüli indoklást igényli. Szívvel és értelemmel vagyunk elkötelezettek Németországnak a világban vár­ható szerepe, a megtévesztett emberek visszanyerése, a tolerancia és segítőkészség, a menedéket keresők százezreinek fogadása iránt.

A neofasizmus ma nem úgy létezik, mint kizárólagos koncepció vagy központilag vezetett szervezet. Jelenleg erős feszültségek mutatkoznak egyrészről a „republikánusok" és a „Liberális Német Munkáspárt", más­részről a „Németországi Nemzeti Demokratikus Párt" között. Az ellenté­tek az eszmei és politikai törekvésekben eljuthatnak egymás kölcsönös megcsúfolásáig is. A létező szocializmus veresége viszont kettős szem­pontból is javítja a neofasizmus működési feltételeit: 1. a létező szocia­lizmus elmúlása az elismerés esélyét nyújtja a mai neofasizmus számá­ra, antikommunizmusa révén; 2. a neofasiszta történelmi propaganda a „marxista-leninista" történelemtudománynak a modern sztálinizmus-ku­tatás révén felfedett minden történelmi hazugságát erősen kihasználja (pl. Katyń), hogy kétségbe vonhassa az antifasiszta fasizmuskutatás alapvető igazságtartalmát.

A háborús bűnök és felelősség által terhelt nemzeti szocializmusnak évtizedes törekvése az adminisztratív és ipari méretű népirtás vádja alóli mentesülés, hogy ezáltal is felhajtóerőt nyerjen. Ezt mutatja az ilyesfajta publikációk áradata: „A múlt vége. Európa koalíció nélkül", ,A kierősza­kolt háború. A második világháború igazi okozói", „Churchill. Küzdelem a hatalomért", „Vigyázat, hamisítvány. Ezer németellenes hazugság cáfo­lata" „A dachaui hazugság-cégér", ,Az auschwitzi hazugságtábla" stb. A demagógia humanisztikusán álcázódik: „A koncentrációs táborok bar­bárságainak alapvető elvetése alól nincs semmilyen kibúvó. A tömeggyilkosokat nevükön kell nevezni, akár németeken, akár németek által követték el azt. Ám az embernek nem szabad gyalázatosan eljárnia az iszonyúan szenvedő ártatlanokkal szemben azáltal sem, hogy az áldo­zatok számát tisztán propagandacélokkal megsokszorozza." (Ezek a „re­habilitálások" ilyen különbségeken alapulnak: vajon 4 millió, vagy 1,6 millió zsidót gyilkoltak-e meg?)

A neofasizmus fő ideológiai és politikai ellenségének, a létező szocia­lizmusnak eltűnése révén annak megürült helyére az USA került. Az új körülményekhez igazított neofasiszta Európa-koncepcióban ez az Amerika-ellenesség Németország szerepének felértékelődésével van össze­függésben. A „Nagy-Németországnak" egy újfasiszta Európában a köz­ponti helyet kell elfoglalnia …

(Fordította: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10, némi rövidítéssel.

…A napirend 4. pontja: Javaslat a főváros közterein elhelyezett politikai tar­talmú képzőművészeti alkotások sorsának további rendezésére. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

Előadó: elmondja, hogy bizottságuk majd egyéves előkészítő munka után készítette el az előterjesztést. A kerületekkel, képzőművészekkel szakmai és po­litikai egyeztetés történt. Felhívja a Közgyűlés figyelmét arra a szabályozásra, hogy a budapesti köztéri szobrok, emlékművek, domborművek esetében a Fővá­rosi Közgyűlésnek van döntési joga, a kerületekkel egyetértésben. Többször ki­kérték a kerületek véleményét, azonban képviselőtestületi állásfoglalás csak né­hány kerületből érkezett. A Közgyűlés döntéséről valamennyi kerület képvi­selőtestületét tájékoztatni kell arról, hogy mely képzőművészeti alkotást java­solnak lebontásra, és ezt a kerületi képviselőtestületeknek meg kell erősíteni. […] Néhány pontosításra hívja fel a figyelmet az előterjesztésben; miután a ke­rületeket is értesíteni kell a Közgyűlés döntéséről, értelemszerűen dr. Szegvári Péter főjegyző is felelős a határozati javaslat 1. pontjában. A határozati javaslat pontját kiegészíti azzal, hogy ,,a Budapest Galéria útján" szövegrész kerüljön a mondat végére. A határozati javaslat 3/b pontjában szereplő XXII. kerületi Önkormányzatot mint felelőst törlésre javasolja, mivel egyeztetni kell velük. Az előterjesztésen belül pontosítást ismertet az 1. sz. melléklet 2. oldalán Hűvös­völgy-Szépjuhászné (volt Ságvári Liget) Kiss István: Munkásmozgalmi, illetve Munkás gyermekkel emlékműveknél, a kerület esetében tehát nem a-c, hanem a-a, a kerület eltávolítást javasol. A Kulturális Bizottság álláspontja mind a két esetben a megtartás, tehát c-c. Ilyen pontosítás még az 1. sz. melléklet 5. oldalán a Gellért-hegyi Emlékműnél b-b, a nőalakra vonatkozik a fentmaradás, átalakí­tással, amit mind a kerület, mind a Kulturális Bizottság javasol. Az átalakítás arra vonatkozik, hiszen ez nem derül ki tételesen az előterjesztésből, miszerint a nőalak maradjon meg, ellenben a szovjet címer és a szovjet feliratok kerülje­nek levételre az emlékműről.

A bizottság megtartani javasolta az Osztapenkó* kapitány és a Steinmelz ka­pitány szobrát. Egy általános elvből kiindulva, hogy azokat a szobrokat kell közterekről eltávolítani, amelyeknek a politikai tartalma köztereken ma már nem vállalható. A két szobor megtartását javasolják a kerület eltávolítási véle­ményével szemben. Az indítvány lényege, hogy az Osztapenkó kapitány szobor megy a szoborkertbe.

Manninger Jenő (MDF): szintén javasolja, hogy a XI. ker. Osztapenkó kapi­tány szobra eltávolításra kerüljön.

dr. Rubovszky György (KDNP): Elhangzott egy javaslat, hogy az Osztapen­kó kapitány szobor eltávolításra kerüljön, ugyanezt indítványozza a Steinmetz szoborral kapcsolatban. Tudomása szerint a főpolgármester urat is megkereste a Széchenyi Társaság, ezzel kapcsolatban szeretne egy olyan bejelentést tenni, hogy a Széchenyi Társaság a főváros területére egy olyan társadalmi akciót szervezeti, amely szerint ingyen közreműködne minden térítés ellenében, szak­mai irányítás mellett a szobrok eltávolításában. A Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű kérdése megoldódott, a másik két szoborral kapcsolatban is megvan az ő felajánlásuk.

Vas József (FIDESZ): Osztapenkó szobrával kapcsolatban a kerületi testületi határozat ismeretében – mivel indokolást nem tartalmaz a Kulturális Bizottság előterjesztése – szeretné tudni, hogy mi indokolná egyáltalán Osztapenkó szob­rának a fenntartását? Mint szovjet katonát és felszabadítót akarja-e a Kulturális Bizottság megtartani, vagy mint a szovjet hadsereg áldozatát? Ezt is el kell dön­teni. Úgy gondolja, hogy Osztapenkó, ha valamiről híres mostanában, akkor ar­ról, hogy a város bejáratánál áll. Ugyanez vonatkozik Steinmetz kapitány szob­rára is. Javasolja, hogy a kerület álláspontját fogadja el a Közgyűlés.

Ráday Mihály (SZDSZ): Az I. ker. Szentháromság utca 2. sz. kapu alatt el­helyezett emléktábla ügyében úgy gondolja, ami történelmi eseményre emlékez­tet – ott alakult meg a Munkás- és Katonatanács -, meg lehet hagyni, nem köz­téri szobor. A történelemnek a különböző emléktábláit nem tartaná helyesnek eltávolítani, mert azok történelmi tényeket rögzítenek. Az ilyen típusú emlék­táblák – elmondja, hogy a bizottsági szavazástól eltért a véleménye – szerinte meghagyhatok, külön szavazást kér erre a táblára. A Steinmetz és az Osztapen­kó kapitány szobor közül az utóbbi az, amelyik jobban a városhoz nőtt. Szemé­lyesen az Osztapenkó-szobor megtartása mellett dönt a kettő közül, bár mind a kettőt megtartásra alkalmasnak tartja, több okból is. Számtalan alkalommal le­írva, elmondva, megfestve elhangzottak legendák különböző szobrokról, azon­ban nincs mód kiválasztani, hogy melyik az igazi történet a sok közül. Egy do­log azonban történelem, ha a felszabadulási emlékművet elviszik, a felszabadí­tást emlékszobrokat elviszik, a szovjetek dicsőségét hangsúlyozó emlékműveket elviszik, úgy gondolja, valamilyen módon mégiscsak meg kellene hagyni annak az emlékét, hogy ebben a városban és ebben az országban nem egy progresszív irányzat uralkodott. Nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot előbb, ha­nem Magyarország a Szovjetuniót, ebben a harcban a győztes nem egyedül a Szovjetunió, hanem az amerikaiak, az angolok és a franciák is közrejátszottak benne, legyőzték a fasiszta Magyarországot. Hogy itt maradtak 1945. április 4-e után, mint tudják, szintén egy legenda, egy másik kategória, de véleménye az, hogy valamilyen emléket hagyni kell a főváros területén; hogy ez a háború úgy ért véget, ahogy, ezt el lehet fogadni, vagy nem elfogadni, ez egy más kérdés. Ügy gondolja, hogy az Osztapenkó kapitány szobor egy találkozópont a város­ban. Az Osztapenkó kapitány szobránál szokták elhagyni a várost, ott szoktak bejönni, és nem kétséges az, hogy az megjelöli a városnak valamely határát, ahol a harcok kezdődtek, folytatódtak, tehát valami történt. Ezért az Osztapen­kó- és a Steinmetz-szobor is meghagyható; úgy véli, a Kulturális Bizottság is amellett szavazott, hogy ezek a szobrok maradjanak.

Sáska Géza (FIDESZ): nem csinál titkot abból, hogy az Osztapenkó- és a Steinmetz-szobrok megmaradása mellett fog szavazni, indoklása rendkívül egy­szerű, meg van arról győződve, hogy az a jó világ, amelyik depolitizál, az a jó világ, ahol a város építményei, városszobrai nem politikához, hanem az utca emberének érzületeihez kapcsolódnak. Meghatározó volt számára, hogy hiába szavaztak úgy, hogy Ferenciek tere legyen a Felszabadulás tér, az emberek „fel­szab" térnek nevezik még mindig, nem Ferenciek terének. A város lakosságának véleménye a döntő, meggyőződése szerint, és ezért azt hiszi, hogy erre kellene a Közgyűlésnek elsősorban építkezni. Az Osztapenkó-szobor volt a találkozási pont a Balatonra menő stopposoknak a 60-as években, ebben igaza van Ráday képviselőtársának. Ezt az élményt, ezt az érzületet nem szabad elvenni. Meggyőződése szerint ott kell maradnia, és nem is szólva arról, hogy ér­deklődött ez ügyben, megkérdezve számos embert, hogy mi a véleményük akár a Kun Béla-szoborról, akár erről a két szoborról. A Kun Béla-szoborral kapcso­latosan általában a dolog esztétikai részét kritizálták és nem a politikai részét. Ahogy ma reggel a borbélya azt mondta, hogy maradjon nyugodtan a két szo­bor. A szobor tulajdonképpen a város és az emberek életét egyáltalán nem befo­lyásolja, ami nem befolyásol, abból pedig nem kell politikai ügyet generálni.

Dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): Túlnyomó részben elhangzottak azok az érvek amiket mondott volna, ezért csak röviden kiegészíti azzal, hogy megítélése sze­rint az Osztapenkó és Steinmelz kapitányok szobra a városnak oly mértékben részévé váltak, hogy azok eltávolítása súlyos sebet ejtene a városon, nem lebon­tani, hanem megőrizni kell. Politikai tartalomtól teljesen függetlenül a városnak oly módon vált jelképévé, hogy ennek az eltávolítása hiányt jelentene. Ha a po­litikai tartalmat is keresik, a Kulturális Bizottság, előterjesztéséből is kitűnően, igen nagy körültekintéssel, és szakemberek, szaktekintélyek bevonásával adta meg a Közgyűlésnek javaslatát. A Kulturális Bizottság javaslatával kivételesen minden pontban egyetért, a két szobor megőrzésében is. Ráday képviselőtársa elmondta, hogy a legendákra tekintet nélkül ott valami megtörtént, és ez a város tényleg 1945. február 13-án valamitől megszabadult. Ennek valamilyen módon emlékét fenntartani, az igenis akkor is kötelességük, hogyha ennek történetesen két szovjet állampolgárságú parlamenter esett, vagy nem esett, áldozatául. Azt sem tudják pontosan, hogy honnan lőtték le ezt a két embert, melyik irányból, de ez a két ember áldozat volt, és az emlékük megőrzése megítélése szerint kö­telességük. Határozottan arra tesz indítványt, hogy ennek a két szobornak [az ügyét], de az összes többi indítványt is, amit a Kulturális Bizottság előterjesz­tett, a Közgyűlés támogassa, és ne indulatból szavazza ezt a kérdést.

Beluszky Pál (SZDSZ): Személyesen már végigélt egy hasonlóan buzgó emléktelenítést az 1940-es évek végén, mint a nagykanizsai piarista gimnáziumnak a tanulója. Emlékszik, hogy mivel járt az iskolának az ún. államosítása a meg­lévő szobroknak kidobásával, olyan tárgyú festményeknek a lemeszelésével, amelyeknek valamiféle vallásos vonatkozása volt. Ez az előterjesztés akaratla­nul ezeket az emlékeket élesztette benne, mint ahogy a különböző utcaelneve­zésekkel is foglalkoznak. Az eddig elhangzott, vitatott emlékművek mellett még egyet megemlít, az V. kerületi Marx-Engels szobrot, amelynek eltávolításához vonatkozó javaslatnak köze van, továbbá akinek valamiféle kapcsolata van a társadalomtudományokkal, kénytelen azt mondani, lehet, hogy az a marxizmus­leninizmus, amit Marxra és Engelsre hivatkozva itt előállítottak, az termé­szetesen elvetendő, de két igen jelentős társadalomtudósról van szó. Támogatja Nyíri Tamás véleményét, aki azt mondta, hogy a marxizmus útját, ő legalábbis úgy véli, hogy el kell vetniük, de Marxszal és Engelsszel foglalkozni kell. Nem akarja ezt részletezni, Nyugat Európában a társadalomtudományoknak igen je­lentős ága az, amelyik vagy ezeket a megállapításokat fejlesztette tovább, vagy éppen azt kritizálta. Javasolja, hogy külön szavazzanak az V. kerületi szobor esetében.

Előadó: A Marx-Engels-szobor kapcsán speciális álláspontja volt a bizott­ságnak, mégpedig az, hogy a Marx-Engels-szobrot a jelenlegi helyéről áthelye­zésre javasolja. Azonban, ha valamelyik fővárosi kerület képviselőtestülete be­fogadja, és helyet biztosít számára, akkor álljon továbbra is köztéren, ha nem, akkor kerüljön be a szoborparkba.

dr. Szabó Lajos Mátyás (MSZP): Frakciója nevében szól, először is elisme­rését hangoztatja, nevezetesen azt, hogy valóban ez az előterjesztés európai kompromisszumra törekszik, amit azért hangsúlyoz, mert amikor végignézte ezt az 5-6 oldalas előterjesztést – ami több mint 50 szoborra vonatkozik -, első pillanatra személyesen úgy ítélte meg, hogy talán egy kicsit több szovjet em­lékmű marad, mint ami indokolt lenne. Ugyanakkor nagyon egyetért azokkal, akik véleményüket kifejtették arról, hogy nem kell abba a hibába esni, hogy most mindent, ami esetleg valamilyen baloldali történelmi események mentén marad meg ebben a városban, teljesen eltüntessék. Pontosan azért nem, mert hisz az, amit ún. létező szocializmusként éltek meg, történelmileg bukott meg, és ez a történelmi bukás azt is jelenti, hogy nem jön vissza többé. Viszont azzal sem ért egyet, hogy más módon értékel képviselő dolgok eltűnjenek, hiszen az az emlék, amelyhez a jövőben kötődni fognak, egészen új és más tartalommal fog telítődni. Azzal ért egyet, aki az Osztapenkó- és Steinmetz-szobrok megőrzése mellett érvelt, azzal ért egyet; aki a Munkás- és Katonatanács emlék­tábla megőrzése mellett érvelt. Azt is hozzá kell tennie, hogy talán megmoso­lyogják, de a munkás- és katonatanács egy hatalmi vákuumhelyzetben létrejött szervezetként működött, a direkt demokrácia szervezeteként. Nem került emlí­tésre a Budai Önkéntes Ezred emlékművének megőrzése. Egyértelműen megőrzésre javasolja a XI. kerületben Szakasits Árpád szobrát. A XIV. kerületi Dózsa György úton álló „vöröskatonák előre" plakát alapján készült az az em­lékmű, amelyet a Tanácsközlársaság-emlékműként emlegetnek. Hangsúlyozza, hogy ez annak a Vörös Hadseregnek az emlékműve, amelyik az ún. északi had­járatot vívta meg. Egy sajátos öngólja az elmúlt évtizedek történetírásának, hogy a Tanácsköztársaság nemzeti mozzanatát buta internacionalizmusa miatt nem hangsúlyozta, ugyanakkor mégis történelmi tény, hogy a Trianon után lét­rejött határok nagysága idézőjelben egyértelműen köszönhető az ún. északi hadjáratnak is. A vöröskatonák mellett azok a magyar parasztok és munkások voltak, akik a hadseregbe elsődlegesen hazájuk védelme miatt mentek be, ezért javasolja ezen szobor sorsának alapos megfontolását és a megőrzését. A Köztár­saság téren álló ún. emlékműegyüttest lebontásra ítélik az előterjesztők, el­mondja, hogy a Köztársaság térre éppen a Közgyűlés elfogadott október 10-én egy ún. alapkőletételt. Az a kérése, hogy ezt egy egységes megoldás körébe utalja a Közgyűlés, és önállóan tárgyalja, hiszen pontosítani kell azt, hogy a téren nagyobb építkezések történnek-e vagy sem. Javasolja, hogy a Köztársaság teret komplex egészben kezelve külön önálló pontként kezeljék majd annak idején.

Király László (MDF): az elmúlt 15-20 percben pro-kontra érvek hangzottak el, köztük az Osztapenkó és Steinmetz kapitány szobrok azok, amik az élesebb vitái kiváltották. Sáska Géza képviselőtársa említette, ismeretségi körében amellett vannak, hogy az említett két szobor maradjon, mert ez most már a főváros szimbóluma. Személyesen abban a helyzetben volt, hogy hosszú éveken keresztül nap mint nap eljárt a Steinmetz-szobor mellett, és akikkel abban az időszakban és még ma is ismeretségben van, azokat meglehetősen irritálta a Steinmetz-szobor. Díszpompa övezte ezt a két szobrot, bizony díszőrséget áll­tak, rendőrök őrizték ezeket a szobrokat. Többször meg akarták csonkítani a Steinmetz-szobrot; meg is csonkították. Az ismeretségi köre igenis ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a szobrok legyenek eltávolítva. Természetesen egy emlékhely, javaslata, hogy emléktábla őrizze az emlékhelyeket. Meggyőződése, hogy azok vannak többen, akiket a szobor irritált, mert, mondjuk, nem a felszabadulás, ha­nem az elnyomás jelképének tekintették, és nem amögé a szimbólum mögé néz­tek, hogy itt haltak meg ezek a parlamenterek. A két szobor kerüljön eltávolítás­ra és kapjon táblát, hogy itt estek el, és majd a történelem ki fogja deríteni, hogy milyen körülmények között. További észrevétele, hogy elhangzott a Kulturális Bizottság vezetője részéről, hogy a Kulturális Bizottság is egyetért azzal, hogy a II. kerületben a Ságvári Endre szobra ott maradjon. Ezt egy kicsit ellentmon­dásosnak tartja, mert ugyanakkor az V. kerületben a Városházánál áll Ságvári Endre szobra. Nem értek egyet azzal, hogy a Kulturális Bizottság nem javasolja az egyik helyen az eltávolítást, a másik helyen pedig javasolja. Az előterjesztés­ben szerepel, hogy 1992. december 31-ig kell ezt a műveletsori végrehajtani. Úgy gondolja, hogy itt rangsorolni kell, mert vannak olyan emlékművek mint pl. az I, kerületi Kun Béla-emlékmű, amit idén is és tavaly is becsomagoltak, mert irritálja a lakosságot. Javasolja, hogy egy ütemtervet készítsenek annak megfe­lelően, hogy egyes szobrok eltávolítására rövidebb határidót szabnak meg, és amelyek folyamatossággal 1992. december 31-ig eltávolíthatók.

Vargha Márton (SZDSZ): Király László képviselőtársa felszólalásához annyit kíván hozzátenni, hogy többször használta azt a szót, hogy irritálja. Itt egy olyan rendszer volt, amely igyekezett a magyar történelemből sok mindent kitörölni. A Horváth Mihály térre járt a Fazekas Gimnáziumba, amely valami­kor Mária Terézia tér volt, és otthon őrzi a „Mária Terézia 8." háztáblát, amit a Fazekas Gimnázium pincéjében talált. Úgy gondolja, hogy akik itt most egyes dolgokat, amelyek tényleg a város részévé váltak, el akarnak távolítani, azok egy kicsit arra a minisztériumra hasonlítanak, amelyről az 1984 című regényben van szó, az igazság minisztériumára, ahol folyamatosan újraírják a történelmet. Kéri ezeket az embereket, hogy gondolják végig, ha Osztapenkót eltávolítják onnan, és ha 10 év múlva arra járnak, vajon nem fog eszükbe jutni, hogy itt állt az Osztapenkó-szobor?

Elnök: véleménye szerint nem az említett üzenetnek a szellemében kell dön­teniük.

dr. SoósLászló (MDF): Nehezen érti azt a logikát, amelyik ezeknek a szob­roknak a védelmében szól, tudomása szerint szobrot azért szoktak állítani, mert annak a szobornak a gazdáját meg akarják becsülni, mert egy történelmi szemé­lyiség volt. De, hogy politikai kalandoroknak, politikai tömeggyilkosoknak em­lékműveket tartsanak fenn, ezt a logikát nem tudja követni. Szabó Lajos Mátyás észrevételére reagálva, ami az északi hadsereget illeti, nagyon hiányosak a tör­ténelmi ismeretei. Tudniillik a frontról hazajövő magyar hadsereget tulajdon­képpen a Tanácsköztársaság szétverte, a székely hadosztályt feloszlatta, a cél tulajdonképpen az volt, hogy a határok védtelenek legyenek. A Vérmezőn Liendner ezredes jelentette ki, hogy nem akar több katonát látni, nem kell többé hadsereg. Ami az ország megcsonkítását illeti, abba – ezt nagyon jól tudják – belejátszott az a körülmény és az a tény, hogy a nyugat-európai hatalmak nem akartak egy vörös Magyarországot nyitni a Kárpát-medence kellős közepén. Ha nem lett volna Tanácsköztársaság, nagy a valószínűsége annak, hogy ennyire nem csonkítják meg az országot.

Elnök: nem javasolja a történelmi viták folytatását a Közgyűlésnek.

Szabó Béla István (SZDSZ): megkérdezi dr. Soós László képviselőtársát, tudja-e, hogy Liendner Béla ludovikás ezredes hány napig volt hadügyminiszter a Károlyi-kormányban? Hat napig.

dr. Soós László (MDF): véleménye szerint ez a hat nap elég volt arra, hogy a Vérmezőn kijelentse, hogy nem akar több katonát látni.

Elnök: felkéri a képviselőket, hogy ez ügyben zárják le a vitát.

Kaló Jenő (FIDESZ): véleménye szerint a köztéren elhelyezett szimbólu­mok, amelyek szobrok, emléktáblák, továbbra is valamilyen erőt, emlékezetet árasztanak jelenlétükkel, mert ösztönösen felidézik az emlékeket. Nagyon meg kell gondolni azt, hogy melyek azok a szimbólumok, amelyeket soha többet nem kívánnak látni a köztereken, továbbá azokat is, amelyek kifejezetten nega­tív hatással vannak az állampolgárokra. Mindezeket figyelembe véve nagyon alapos és megfontolt döntést kell hozni. Természetes dolognak tartja azt, hogy minden kormány az általa hitt legjobbjainak szobrot állít, továbbá azt is, hogy minden rendszerváltást követően a kormány az előző rendszer jelképeit meg akarja változtatni. Azonban úgy véli, hogy ezekhez a jelképekhez rendkívül sok energia fűződik, ezért kell és fontos eldönteni, hogy melyek azok, amelyek az elmúlt 40 év mementójaként fennmaradnak, és melyek azok, amik kifejezetten károsak fennmaradásukkal.

Manninger Jenő (MDF): szerint Ráday Mihály és dr. Szabó Lajos Mátyás érveit akceptálni lehet, még akkor is, ha nézőpontjaik eltérőek. Sáska Gézának megjegyzi – bár nem jár fodrászhoz -, hogy nem ismeri pontosan a közvéle­mény-kutatások eredményeit. Elfogadhatóbbnak tartja, ha erre vonatkozóan pontos közvélemény-kutatási eredmények lennének, s nem személyes eredmé­nyek alapján döntenének. Továbbra is a kerület véleményének álláspontját tá­mogatja. A határozati javaslat 3/c pontját javasolja kiegészíteni azzal, hogy a tervpályázat kiírása előtt vegyék figyelembe a társadalmi szervezetek és egye­sületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. A napirend szavazásának mód­jára javasolja, hogy ahol vita nincs, egyben történjen a szavazás, ahol vita me­rült fel, azt a végén szavazzák meg.

Vas József (FIDESZ): nem érti az orwelli hasonlatot, ami itt elhangzott, mert az a bizonyos hazugság – a történelem megváltoztatása – éppen ezeknek a szob­roknak a felállítása volt, hiszen felállításuk pillanatában is hazudtak, mert nem az igazságot terjesztették róluk. Az, hogy a II. világháborús vereség emlékét a két szoborral mementóként megtartják – úgy gondolja, hogy még számos ilyen emlék fog megmaradni, ezzel együtt megmarad az ország elmaradottsága is, to­vábbá az is, hogy kik nyerték meg a háborút, melyik győztes vonult be, s mit valósított itt meg, ez mind mementóként megmarad. Marx és Engels szobrát in­kább el tudná fogadni fennmaradónak, mert ők legalább valamit tettek – egy szellemi irányzat megalapítói voltak, a filozófiában, közgazdaság terén eredmé­nyeket értek el. Amiért mégis el kell távolítani, annak az az oka, hogy annak a jelképévé váltak, ami minket megnyomorított. Az Osztapenkó kapitány szobrát nem tudja politikamentes szobornak elfogadni, ezért a város bejáratánál politi­kamentes szobor felállítását javasolja, (pl. egy Balatonra igyekvő stoppos szo­bor, vagy egy női akt stb.). A Felszabadulás teret véleménye szerint ma is azért hívják így, mert ez a neve. Úgy gondolja, a XI. kerületi képviselőtestület több mint 90%-os többséggel meghozott döntése nagyobb súlyt kell, hogy kapjon, mint Sáska Géza fodrászának véleménye – bár lehet, hogy az a fodrász tisztelet­re méltó úriember -, a XI. kerület képviselőtestület véleményét támogatja. Vé­gezetül tiltakozik a XI. kerület nevében az ellen, hogy a kerületben álljon az utolsó szovjet katona.

Kovács Kálmán (SZDSZ): meggyőződése szerint a köztereken „rendesen" akkor és olyan közterületi alkotást szoktak elhelyezni, amit ázott lévő közösség igényel, szeret. A problémát abban látja, hogy az említett szobrokat nem a kö­zösség igénye alapján helyezték oda, miközben 40 év eltelt, és reálisabb értéke­lést gyakoroltak az emberek, talán meg is szerették időközben ezeket az alkotá­sokat. A köztéri szobrok esztétikai és politikai céllal kerültek felállításra, amit természetesnek tart, viszont talán meggondolandó az, amikor egy közösségre rá­erőltetnek ilyen alkotást, hiszen más a véleménye az ott lakónak, és más annak, aki nem a közvetlen közelében van. A kérdés eldöntése több szempontból, több síkon vizsgálható, ezért nem tudja, hogy erről egyáltalán a Fővárosi Közgyűlés­nek kell-e szavazni, bár tudja, hogy kell és muszáj. Javasolja, hogy a Közgyűlés próbálja mindezeket a problémákat végiggondolva beleélni magát ebbe a hely­zetbe, hogy mégiscsak egy több dimenziós kérdésről van szó.

dr. Csiha Judit (MSZP): őszinte csodálattal hallgatja képviselőtársai maga­biztos érvelését, bátorságát, ami kezd hasonlítani ahhoz a parlamenti bátorság­hoz, amikor közvélemény, nép-nemzet véleményét közvetítik. A közvéleményt sajnos nem ismeri – lehet, hogy benne van a hiba -, akikkel folyamatos kapcso­latban áll, azoknak a véleményét ismeri. A különböző köztéri alkotások, jelké­pek sorsát a rendszerváltás után rendezni kell, anélkül, hogy ez a város megta­gadja múltját, kivéve azt a részét, amit érdemesnek minősít a megtagadásra. Vé­leménye szerint ebben a kérdésben egy olyan politikai testületnek kell dönteni, mint a Fővárosi Közgyűlés. Kételyei vannak abban, hogy az előkészítők – nem vitatva a szakmai hozzáértést – minden [érintett] szervezettel, illetve nagyobb társadalmi erővel, vagy nagyobb közvéleményt reprezentáló társadalmi szerve­zettel [tárgyaltak] a szóban forgó alkotások kezeléséről. Úgy gondolja, hogy ezek a kételyek mondatnak a képviselőtársaival egymásnak ellentmondó véle­ményeket. Javasolja, hogy [minthogy] a felszólalások alapján is vannak olyan köztéri szobrok, amelyeknek a sorsa még javaslat szinten sem igazán kiérlelt, azokat most tegyék félre, ahol konszenzus van, azokról pedig szavazzanak. Egyetért azzal is, hogy állítsanak fel erre egy ütemtervet, amiben az 1992. év folyamán az elszállításokat, átalakításokat, megőrzéseket, díszkivilágításokat tudják kezelni.

Elnök: a napirend vitáját javasolja lezárni, majd indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1235/1991

A Fővárosi Közgyűlés a napirend vitáját lezárja. (38 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: az előadónak megadja a szót, hogy az elhangzottakra ismertesse vé­leményét.

Előadó: kéri, hogy Zsigmond Attilának egy perces hozzászólást adjon a Közgyűlés, hogy a műszaki választ megadhassa az ütemterv és a civil szerveze­tekre vonatkozó felvetésre. Utána összefoglalóját megtartja.

Elnök: dr. Baán László indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1236/1991

A Fővárosi Közgyűlés Zsigmond Attilának a Budapest Galéria főigazgató­jának hozzászólási jogot ad. (43 igen, 0 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója szerint ez a kérdés egyér­telműen politikai döntés, ezért természetesen csak a szakmai kérdésekhez kíván hozzászólni. Az ütemtervre vonatkozó javaslattal teljes mértékben egyetért, azonban ennek feltétele az, hogy kiderüljön, a Közgyűlés biztosítani tudja-e az ehhez szükséges pénzeszközöket. Nyilván ismeretes mindenki előtt, hogy ennek igen magas költségkihatása van. A másik feltétel, hogy a szoborparkot létrehoz­zák, és a szobrokat egyenesen oda áttelepítsék, mert ha nem, akkor a tárolás, illetve közbenső megoldás további költségekkel járna. A Budapest Galéria ké­szen áll arra, hogy ezt az ütemtervet kidolgozza és a Kulturális Bizottságnak benyújtsa. A bontásokkal kapcsolatos felajánlásokról (a bontásban való részvé­telre vonatkozóan): természetesen feladatuk az, hogy a legolcsóbb, de a legszak­szerűbb megoldásokat alkalmazzák. Erre utal a pályázati lehetőség, melyben le­hetőség lesz arra, hogy szakszerű pályázók végezzék el. Elsősorban arra gon­dol, hogy szállítójármű, emelőeszköz stb.-re vonatkozó felajánlások beépít­hetők a szakszerű munka elvégzésébe.

Elnök: javasolja, hogy abban az esetben, ha a kerületi vélemény eltér a bi­zottság véleményétől, szavazzanak akkor is, ha most nem érkezett be módosító indítvány, majd szavazásra teszi fel.

Határozat: 1237/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy a politikai tartalmú köztéri alko­tásokról külön szavazzanak, amennyiben a kerületi képviselőtestületnek az előterjesztésbe foglalt bizottsági véleménytől eltérő állásfoglalása van. (42 igen, 2 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Előadó: javaslata az, hogy pontonként szavazzanak a határozati javaslatokról, s ahol vita merült fel, azoknál egy-egy mondatban válaszol.

Elnök: az előterjesztés 1. sz. mellékletében az I. kerület véleménye azonos a bizottság javaslatával az 1., 2., 3., 4. sorszám alatt megjelölt köztéri szobrok tekin­tetében. Módosító javaslata van dr. Szabó Lajos Mátyás és Ráday Mihály képvi­selőknek: a Szentháromság u. 2. kapu alatt elhelyezett Munkás- és Katonatanács emléktáblát javasolják megtartani; majd a módosító indítványt szavazásra teszi fel.

Határozat: 1238/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás-Ráday Mihály módosító indítvá­nyát – amely az I. kerület Szentháromság u. 2. Munkás- és Katonatanács emléktáb­la megtartására vonatkozik – elfogadja. (35 igen, 14 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Budakeszi u. 5. sz. alatt lévő Ságvári Endre mellszobor megtartását javasolja a bizottság, a kerület pedig bontást, illetve áthelyezést kér.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy Ságvári Endre mellszobrát ott azért java­solják megtartani, mert ott lőtték le; funkciója van.

Elnök: szavazásra teszi fel Ságvári Endre mellszobrának megtartását a II. kerü­letben.

Határozat: 1239/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Budakeszi u. 5. Ságvári Endre mellszobor megtartásával. (27 igen, 18 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Hűvösvölgyi út-Tárogató u. A budai önkéntes ezred em­lékműve megtartását javasolja dr. Szabó Lajos Mátyás, a bizottság pedig bontást javasol.

Előadó: felhívja a figyelmet arra, hogy ezen kívül van még a Vérmezőn is egy emlékműve, amit a bizottság megtartásra javasol.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1240/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát – amely a II. kerületi, a budai önkéntes ezred emlékműve megtartására vonatkozik – nem fogadja el. (3 igen, 39 ellenszavazat, 14 tartózkodás.)

Elnök: Hűvösvölgy, Munkásmozgalmi emlékmű esetében a II. kerület képvi­selőtestülete bontást javasol, a bizottság a megtartását javasolja.

Előadó: megjegyzi, hogy vita nélkül szavazták meg a kerület eltérő vélemé­nyét, azonban csak a III, XI. és XVII. kerületeknek van képviselőtestületi állásfog­lalása. A többi esetében polgármesteri, bizottsági stb. véleményeket tükröz, ame­lyek nem olyan legitimek, mint azt vélik.

Elnök: Hűvösvölgy Munkásmozgalmi emlékmű vonatkozásban a bizottság ja­vaslatát, az emlékmű megtartását teszi fel szavazásra.

Határozat: 1241/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem fogadja el a bizottság javaslatát, amely a Hűvös­völgy, Munkásmozgalmi emlékmű megtartására vonatkozik. (20 igen, 19 ellen­szavazat, 14 tartózkodás.)

Előadó: újra kér ügyrendi szavazást abban, amelyeknél nem volt vita, füg­getlenül attól, hogy a kerületnek eltérő véleményük van.

Elnök: erről már történt szavazás, még egyszer nem szavaztatja meg azt, amiben a Fővárosi Közgyűlés már egyszer döntött.

Vargha Márton (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy a kerületi javaslat szava­zása után a bizottság javaslatáról is szavazzanak, mert nem ért egyet azzal, hogy az egyik javaslatot megszavazzák, a másikat nem.

Elnök: Vargha Márton ügyrendi javaslatát, hogy a bizottság javaslata után a kerület javaslatáról is szavazzanak, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1242/1991

A Fővárosi Közgyűlés Vargha Márton ügyrendi javaslatával – mely szerint a bizottság és a kerület állásfoglalásáról külön szavazással dönt – egyetért. (43 igen, 4 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): véleménye szerint nem szavaztak olyan ügy­rendi kérdésről, mely értelmében a bizottság előterjesztésével szemben a kerü­let opponáló véleményét szavazásra kell feltenni. Emlékezete szerint ilyen nem volt, vagy számára félreérthető volt, ennek ellenére a kerület véleményét csak módosító javaslatként lehet figyelembe venni.

Elnök: a Közgyűlés két alkalommal is szavazott már ez ügyben, s most Var­gha Márton indítványát is elfogadták, mely szerint vissza kell térni, és a bizott­ság javaslatát, majd azt követően a kerület javaslatát is meg kell szavazniuk.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy tekintsék a Kulturális Bizottságnak mint előterjesztőnek a javaslatát alapjavaslatnak, a kerületi eltérő állásfoglalást pedig módosító indítványnak. Személy szerint a kerületi vélemé­nyek beterjesztését vállalja – az indítványhoz nem adja nevét -, ami kb. még 8 módosító indítványt jelent. Ezzel úgy gondolja, hogy lezárható az ügyrendi vita, még javasolja, hogy először a módosító indítványokat szavazzák meg – a kerü­letit -, majd azt követően az előterjesztő Kulturális Bizottságét.

dr. Szegvári Péter főjegyző szerint joga van a Közgyűlésnek úgy dönteni, hogy egy bizottsági előterjesztéssel kapcsolatban bármilyen módon igenis igényli az előterjesztés indokait. Megítélése szerint – tisztelve a Kulturális Bi­zottságot és a Városrész-közterület-elnevezésekkel foglalkozó Ideiglenes Bi­zottságot – a Közgyűlés nem kapott arról előterjesztést – csak néhány esetben -, hogy mi az eltérés indoka. Amennyiben a Kulturális Bizottság minden esetben ismertetné az eltérés indokait, illetve megmagyarázná a Közgyűlés számára, senkinek nem okozna problémát, hogy milyen alapon hozta meg állásfoglalását a kerületi képviselőtestület döntésével szemben. Nem az a lényeg, hogy ki tette azt a kerületi állásfoglalást, hanem, hogy mit tartalmaz az eltérő vélemény. Megítélése szerint helyesen, a közgyűlési előterjesztések rendjének megfelelő szabályok szerint igényelte a Közgyűlés, hogy minden esetben döntsön a testület annak ismeretében, mi volt a kerületi vélemény, amelyet a bizottság elnöke is­mertetett szavazás előtt, s ennek alapján a Közgyűlés egyenként mérlegelje azt, hogy döntésével a kerületi vagy a bizottsági véleményt akceptálja. Nem kell vé­leménye szerint ilyen értelemben módosító indítványként figyelembe venni a kerületi véleményeket.

Barsiné Pataky Etelka (MDF): megkérdezi a bizottság elnökét, hogy mi volt az oka annak, hogy sok esetben a kerületek nem nyilvánítottak véleményt, mi­lyen formában történt az előkészítés?

Előadó: még januárban levélben kérte fel a kerületi polgármestereket és a Kultu­rális Bizottságok elnökeit a kerületükben lévő politikai szobrok további sorsának véleményezésére. Erre a felkérésre a kerületek 2/3-a válaszolt, majd áprilisban újból fel­kérte őket a véleményük megtételére.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy zárják le a vitát, mindössze 8 ilyen javaslatról van szó, melyből 2 javaslatra már szavaztak.

Kollár György (SZDSZ): ismerteti, hogy a II. kerület április 4-én kelt javaslata nem a képviselőtestület, hanem a megbízott polgármester véleményezése volt.

Elnök: szavazásra teszi fel D. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mellszobor le­bontására tett javaslatot, melyet a kerület indítványozott.

Határozat: 1243/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mell­szobrának lebontásával. (21 igen, 21 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ebben a kérdésben nem döntött, ami azt jelenti, hogy a kerület dönt a szobor sorsáról.

dr. Szegvári Péter főjegyző: tekintettel arra, hogy ilyen helyzet előfordulhat, még az elkövetkezendő szavazáskor is, javasolja, hogy a Közgyűlés fogalmazzon meg egy olyan határozatot, hogy ahol nem született érvényes döntés, arra vonatkozóan a Kultu­rális Bizottság a kerület előzetes egyeztetésével újabb javaslatot terjesszen a Köz­gyűlés elé.

Elnök: a II. kerületben lévő Kiss István: Munkásmozgalmi emlékmű bontását teszi fel szavazásra, amelynek a megtartásáról szavaztak és azt elvetették.

Határozat: 1244/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület Hűvösvölgy, Kiss István: Munkásmoz­galmi emlékmű lebontásával. (30 igen, 8 ellenszavazat, 13 tartózkodás)

Elnök: a II. kerületben Kucs Béla: „Munkás gyermekkel" szobor lebontását ja­vasolja a kerület, amelyet szavazásra tesz fel, előtte azonban a Bizottság elnöke ismerteti a bizottsági véleményt.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy a szobor nem hordoz semmiféle politikai tartalmat, ezért megtartását javasolja.

Elnök: a szavazás során megállapítja, hogy nem határozatképes a Közgyűlés, 44-en vannak jelen, ezért a szavazást meg kell ismételni.

Marosi Soós Ágnes (MDF): jelzi, hogy most azért nem szavazott, mert a politi­kai tartalmú köztéri szobrokról döntenek; miért terjesztették be ezt a szobrot, ha nem politikai tartalmú köztéri szobor?

Előadó: válasza, hogy az előkészítés során minden szobor-javaslatot belevett a bizottság, nehogy valamiféle cenzúra valakiben is felmerüljön. A végső döntésé­ben kinyilvánította azt a véleményét, hogy nincs olyan politikai tartalma, ami miatt el kellene távolítani ezt az emlékművet. Ez két külön kategória véleménye szerint.

Elnök: létszámellenőrzést tart, megállapítja, a Közgyűlés határozatképessé­gét, majd szavazásra teszi fel a II. kerület „Munkás gyermekkel" emlékmű le­bontását.

Határozat: 1245/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület. Kucs Béla: Munkás gyermekekkel emlékmű megtartásával. (45 igen, 0 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: III. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadulási emlékmű lebontását javasolja a kerület, a bizottság átalakítást javasol.

Előadó: a bizottság javaslata, hogy a nőalak pálmaággal maradjon meg, a tetején elhelyezett kis bronzcsillag kerüljön levételre.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja módosító javaslatát.

Elnök: a II. kerület Felszabadulási emlékmű átalakítását szavazásra teszi fel.

Határozat: 1246A991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a IV. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadu­lási emlékmű átalakításával. (41 igen, 4 ellenszavazat, 2 tartózkodás.)

Elnök: az V. kerület Jászai Mari téren lévő Marx-Engels szoborra módosító indít­ványt terjesztett elő dr. Szabó Lajos Mátyás, a szobor megtartására jelenlegi helyén.

Előadó: a bizottság javaslata az, hogy felajánlja a kerületeknek, amennyiben nem fogadják a kerületek, akkor átkerül a szoborparkba, ami speciális vélemény.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1247/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványával, hogy az V. ker. Jászai Mari téren Marx-Engels szobor maradjon, nem ért egyet. (16 igen, 27 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: az  „E" változatot, amely a bizottság speciális véleménye, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1248/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy az V. ker Jászai Mari téren lévő Marx-En­gels szobor a befogadó kerületben, illetve a szoborparkban kerüljön elhelyezésre. (47 igen, 4 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

Elnök: a VIII. ker. Köztársaság téri szobor emlékmű és dombormű esetében dr. Szabó Lajos Mátyás javaslata alapján az „E" változatot, a speciális véleményt fogadja el a Közgyűlés.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy megvizsgálva ezt, nincs a két dolog össze­függésben, a két emlékmű lebontását javasolja, illetve van a Közgyűlésnek egy érvé­nyes határozata, amelyben engedélyezte a „Megbékélés" alapkő letételét. Mindezeket figyelembe véve, egyértelműen a lebontást javasolja a bizottság.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1249/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát nem fogadja el arra vonat­kozóan, hogy a Köztársaság téren a Mártír emlékmű (szobor) és a Néphatalom hőse­inek emlékhelye (dombormű) maradjon. (3 igen, 44 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság arra vonatkozó javaslatát, hogy a VIII ker. Köztársaság téri szo­bor és a dombormű bontásra kerüljön, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1250/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a VIII. ker. Köztársaság tér Kalló Viktor: Már­tíremlékmű szobor és a Néphatalom hőseinek emlékhelye dombormű lebontásá­val. (47 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy, Malinovszkij-mellszobor, és a Szovjet-Magyar Barátság emlékműve tekintetében a kerületi polgármester véleménye, hogy nem javasol változtatást.

Előadó: a bizottság politikai tartalma miatt nem tartotta indokoltnak a Malinovszkij-mellszobor megtartását. A Szovjet-Magyar barátság emlékmű tekin­tetében pedig esztétikai, politikai, tartalmi kifogások merültek fel, azért mindkét emlékmű bontását javasolják.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja javaslatát.

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy mellszobor és emlékmű bontását teszi fel együttesen szavazásra.

Határozat: 1251/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a X. ker. Kőbánya-Óhegy: Malinovszkij-mellszobor és a Szovjet-Magyar barátság emlékműve bontásával. (49 igen, 1 ellen­szavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a XI. ker. Kerényi Jenő: Osztapenkó kapitány szobrával kapcsolat­ban Manninger Jenő-Vas József módosító javaslata, hogy eltávolításra kerül­jön; majd szavazásra teszi fel az indítványt.

Határozat: 1252/1991

A Fővárosi Közgyűlés Manninger Jenó-Vas József módosító indítványát – amely az Osztapenkó kapitány szobor eltávolítására vonatkozik – nem fogadja el. (28 igen, 18 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: aki egyetért azzal, hogy Osztapenkó kapitány szobra maradjon, igennel szavazzon.

Határozat: 1253/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XI. ker. Osztapenkó kapitány szobrának megtartásával. (17 igen, 29 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ezt a határozatot sem fogadta el, te­hát további egyeztetést kell a kerületnek és a bizottságnak lefolytatni. – Dr. Sza­bó Lajos Mátyás módosító indítványt terjesztett elő a XI. ker. Szakasits-szobor megtartására.

Előadó: a bizottság állásfoglalását az indokolja, hogy politikai tartalma mi­att nem javasolja megtartását, a másik pedig, hogy ami indokolta a szobor felál­lítását, a róla elnevezett út, annak nevét is megváltoztatta a kerület, ezért sem tartják indokoltnak megtartását.

Király László (MDF): jelzi, hogy volt egy módosító indítványa, mely sze­rint az Osztapenkó kapitány és Steinmetz kapitány szobrok lebontását javasolja, helyette pedig emléktáblák elhelyezését. Ezt nem szavazták meg, pedig módosí­tó indítványként terjesztette elő hozzászólásában.

Előadó: véleménye szerint lebontás nélkül emléktáblát nem lehet elhelyezni.

Király László (MDF): a Közgyűlés sem a lebontását, sem a megtartását nem fogadta el, azért terjeszti elő a kompromisszumos javaslatát ismét, hogy a két szobrot távolítsák el, és helyezzenek emléktáblát a helyükre. A módosító indít­ványt kötelező megszavaztatni az SZMSZ szerint.

Elnök: Király László módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1254/1991

A Fővárosi Közgyűlés Király László módosító indítványával egyetért, a XI. ker. Osz­tapenkó kapitány szobrának lebontásával, helyette emléktábla elhelyezésével. (29 igen, 20 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

dr. Nagy Gábor Tamás (FIDESZ): véleménye szerint egy szavazási formát elfo­gadtak, amit ezzel a szavazással megváltoztattak. Eddig a kérdésről két formában sza­vaztak, tehát ha állító formában szavaztak róla, annak az ellenkező oldaláról is szavaz­ni kell. Amennyiben most ez nem történik meg, akkor véleménye szerint érvénytelen az a szavazat, amit most hoztak.

Elnök: ezzel kapcsolatos indítvány nem hangzott eL más esetben azért kell több­ször szavazniuk, mert tartalmilag eltérő módosításokról van szó. Csupán tévedés, hogy nem szavaztak Király László indítványáról is.

dr. Beluszky Pál (SZDSZ): felhívja a figyelmet arra, hogy ezek szerint két egy­másnak ellentétes határozatot hoztak, kiegészítve azzal, hogy az ilyen esetekben to­vábbi egyeztetés szükséges a bizottság és kerület részéről.

Elnök: nem hoztak egymásnak ellentétes határozatokat, mert arra, hogy az ilyen esetekben a bizottság és a kerület egyeztetése szükséges, még nem határozat formájá­ban döntöttek, csak elhangzott. Dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát a Szakasits-szobor megtartására vonatkozóan szavazásra teszi fel.

Határozat: 1255/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványával – a XI. ker. Szakasits szobor megtartásával – nem ért egyet. (3 igen, 39 ellenszavazat, 9 tar­tózkodás.)

Elnök a bizottság javaslatát, amely a Szakasits-szobor eltávolítására vonatkozik, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1256/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XI. ker. Etele u., Marton László: Szakasits- szobor lebontásával. (41 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XIII. ker. Béke tér, Felszabadulási emlékműmegtartását javasolja a kerü­let, a bizottság pedig a lebontását.

Előadó: a kerület véleményét csupán egy osztályvezetői levél képviseli, a legki­sebb legitimációt képviseli a kerületek közül. A bizottság viszont a szobor lebontását javasolja.

Elnök a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor lebontását indít­ványozza.

Határozat: 1257/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIII. ker. Béke tér, Kalló Viktor: Felszabadulási em­lékmű bontásával. (49 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű megtartását javasolta dr. Szabó Lajos Mátyás.

Előadó: a bizottság a szobor politikai tartalmára, valamint tekintettel arra, hogy van egy elfogadott határozat a IV. kerületben lévő Tanácsköztársasági emlékmű fenn­maradására, ezt bontásra javasolja.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1258/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát, amely a XIV. ker. Dózsa György út, Tanácsköztársasági emlékmű megtartására vonatkozik, nem fogadja el (3 igen, 35 ellensza­vazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely az emlékmű eltávolítására vonatko­zik.

Határozat: 1259/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű bontásával. (37 igen, 3 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: a XVI. ker. Jókai u. 4. Konyoresik János Ülő munkás szobrát a kerület bontásra, a bizottság megtartani javasolja.

Előadó: a bizottság úgy ítélte meg, hogy semmiféle politikai tartalma nincs a szobornak, ezért megtartását javasolja.

Elnök: szavazásra teszi föl az Ülő munkás szobor bontását.

Határozat: 1260/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XVI. ker. Konyoresik János: „Ülő munkás szobor bontásával. (0 igen, 24 ellenszavazat, 24 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor megtartására vonatkozik

Határozat: 1261/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVI. ker. Konyoresik János: Ülő munkás szobor megtartásával. (39 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű kérdésében eltérés van a kerület és a bizottság álláspontjában.

Előadó: a kerület változtatást javasol, azonban a feladat műszaki szempontból megoldhatatlan. A bizottság a szobor lebontását és a szovjet temetőbe való átvite­lét javasolja.

Elnök: a bizottság javaslatát – az emlékmű lebontását és a szovjet hősi sírkert­be való átvitelét – teszi fel szavazásra.

Határozat: 1262/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű le­bontásával és a szovjet hősi sírkertbe történő áthelyezésével. (31 igen, 0 ellensza­vazat, 15 tartózkodás.)

Elnök: a XVIII. ker. Mikus Sándor: Steinmetz kapitány szobrával kapcsolato­san módosító indítvány érkezett. Dr. Rubovszky György a szobor eltávolítását ja­vasolja, Király László pedig eltávolítását és emléktábla elhelyezését. A bizottság nem javasol változtatást.

Előadó: nem kíván hozzászólni.

Elnök: Király László módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1263/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért Király László módosító indítványával, a XVIII. ker. Steinmetz kapitány szobrának eltávolításával és emléktábla elhelyezésével. (27 igen, 13 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: a határozati javaslat 1. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1264/1991

A Fővárosi Közgyűlés úgy dönt, hogy a jegyzékben szereplő politikai tartalmú köztéri alkotások sorsa az ülésen elhangzott módosítások figyelembevételével kerüljön rende­zésre. (38 igen, 3 ellenszavazat, 12 tartózkodás.) Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. MarschaU Miklós főpolgármester-he­lyettes, dr. Szegvári Péter főjegyző.

Elnök: a határozati javaslat 2. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1265/1991

A Fővárosi Közgyűlés a megvalósításhoz szükséges költségkeretet a Fővárosi Közgyűlés 1992-es költségvetésében biztosítja. (35 igen, 15 ellenszavazat, 4 tar­tózkodás.) Határidő: 1992-es költségvetés elfogadása. Felelős: Székely Gábor főpolgármester-helyettes.

Elnök: a határozati javaslat módosított 3 pontját együttesen szavazásra teszi fel.

Határozat: 1266/1991

A Fővárosi közgyűlés

a) megbízza az illetékes főpolgármesterhelyettest és a Kulturális Bizottsá­got, hogy a Budapest Galéria útján a jegyzékben szereplő művek lebontásáról kivitelezői pályázat útján gondoskodjon. Határidő: a pályázaté: a Közgyűlés döntésétől folyamatos; a bontásoké: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

b) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Buda­pest Galéria főigazgatóját, hogy a lebontott szobrok számára szoborpark létesítéséhez szükséges intézkedéseket tegyék meg. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Mars­chall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László a Kulturális Bizottság elnöke, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria Főigazgatója.

c) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Temetke­zési Intézet igazgatóját, hogy a szovjet hősi emlékművek halottainak temető kerti elhelye­zését, szovjet emlékhely kialakítását tervpályázat keretében oldja meg, figyelembe véve a társadalmi szervezetek, egyesületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke, Ladányi Jenő igazgató – Fővárosi Temetkezési Intézet. (43 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

[…]

A napirend 5. pontja: Javaslat a Nemzeti Emlékhely Alapítvány támogatására. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke. Hozzászólók dr. Soós László, Demeter Ervin, Vargha Márton.

dr. Soós László (MDF): emlékeztetőül elmondja, hogy az elmúlt Közgyűlés ülésén ismertette azt a levelet, melyet három volt 1956-os halálraítélt küldött a főpolgármester úrnak. E kezdeményezésre terjesztette elő indítványát, hogy az 1956-os Alapítvány ré­szére a Közgyűlés a költségvetéséből 2 millió Ft-ot biztosítson az emlékmű megvalósításá­hoz. Kéri, hogy a javaslatát támogassa a képviselőtestület.

Előadó: ismerteti, hogy a bizottság számára nem volt teljesen egyértelmű, hogy az indítványban megjelölt 2 millió Ft támogatást dr. Soós László képviselő a már jóváhagyott költségkeretből, vagy pedig plusz 2 millió Ft költségkeret biztosítá­sából javasolja támogatásra. A bizottság úgy ítélte meg, hogy plusz 2 millió Ft költ­ségkeretről van szó. Mivel közvetlen nincs kulturális jellege az indítványnak, ezért nem érezte magát illetékesnek a Kulturális Bizottság az állásfoglalásra.

Demeter Ervin (MDF): szerint akkor még nem volt a döntés a Kulturális Bi­zottság hatáskörébe utalva, amikor az Alapítvány kérése ismertetésre került, il­letve a javaslat megszületett. Eredetileg arra az összegre gondoltak, de mivel a bizottság megjelölte, milyen célra kívánja felhasználni, így amellett más forrás­ból javasolják biztosítani ezt az összeget. Ezt tükrözi a határozati javaslatban megfogalmazott határidő megjelölése is, tudatosan 1992. március 31-e, hogy le­gyen lehetőség a jövő évi költségvetésben biztosítani, mivel nem tartja való­színűnek, hogy az 1991. évben erre lehetőség lesz.

Vargha Márton (SZDSZ): úgy gondolja, hogy a jövő évi költségvetés terhére az ilyen jellegű indítványok – ötletszerű és folyamatosan történő – előterjeszté­se nem hasznos az ügyek átgondolása szempontjából sem. Javasolja az előter­jesztőknek, hogy vonják vissza javaslatukat; amennyiben nem vonják vissza, akkor véleménye szerint legalább 45 szavazat szükséges hozzá, mivel 1992 költségvetéséről van szó.

Elnök: az eredeti határozati javaslatot szavazásra teszi fel.

Határozat: 1267/1991

A Fővárosi Közgyűlés az 1956-os forradalom emlékének megünneplésére fordítható 2 millió Ft-os költségvetési tétellel a Rákoskereszt Köztemető 301-es parcellájába készülő emlékművet, Jovanovics György alkotását támogatja. Fenti összeget átutalja a Nemzeti Emlékhely Alapítvány számlaszámára. (45 igen, 0 ellenszavazat, 0 tartózkodás.) Határidő: azonnal. Felelős: dr. Baán László el­nök, dr. Nagy Lajosné ügyosztályvezető. …

Jegyzet

* A jegyzőkönyvben végig hibásan: „Osztyapenkó". – Itt jegyezzük meg hogy tekintettel s szöveg doku­mentum jellegére, a nyilvánvaló elgépelések kijavításának, a pongyola központozás némi korrekciójának (és a legszükségesebb esetben egy-egy szögletes zárójelben feltüntetett pótlás beszúrásának) kivételévet nem állt módunkban kiküszöbölni a különböző megfogalmazásbeli és stilisztikai zökkenőket. (A szerk.)

I.

A „fejlődés" válsága – összhangban a világrendszer általános válságával – újra megkérdőjelezte a nemzetközi munkamegosz­tásban való részvételre alapozott „kifelé nyitás" fejlődési stratégi­áját. Ennek keretében a „lekapcsolódás" szó is átment a köz­nyelvbe, és használata kiterjedt a mindennapokra. A fogalom el­terjedését, mint az esetek többségében, jelentésének tágulása kísérte. Általában a szó majdnem az „autarkia" szinonimájává vált, abszolút vagy relatív értelemben visszavonulást jelent a ke­reskedelemből, a pénzügyből és a külső technológia-cserékből.

Támogattam és még most is támogatom azt az álláspontot, miszerint az „alulfejlettség" (viszony-fogalom) a „fejlődés" másik oldala, vagyis e két fogalom a tőke expanziójának – természeténél fogva egyenlőtlen – két oldala. A világkapita­lista rendszer perifériájához tartozó országok fejlődését kö­vetkezésképpen egy szükségszerű „törés" választja el ettől a világkapitalista rendszertől – s ennek tudatosítása a „le­kapcsolódás", azaz annak visszautasítása, hogy a nemzeti fejlesztési stratégiát a „globalizáció" parancsainak vessék alá. Ám az a jelentés, amit mi tulajdonítunk a „lekapcsolódásnak", egyáltalán nem az autarkia szinonimája. Mi az értéktörvé­nyen alapuló gazdasági döntések racionalitási kritériumrendsze­rének olyan szervezetére gondoltunk, amelynek nemzeti bázisa és népi tartalma van, függetlenítve azt a tőkés termelés értéktör­vényének világméretekben működő gazdasági racionalitási kö­vetelményeitől.

Ennek a rövid jegyzetünknek az a célja, hogy 1. világossá tegye (és összehasonlító táblázattal demonstrálja) ennek a defi­níciónak a jelentését; 2. megmutassa, hogy az értéktörvény kü­lönböző formáin alapuló fejlődési stratégiák teljesen eltérő ered­ményekhez vezetnek; és 3. feltárjon néhány összefüggést az al­ternatívák választéka és a „külső kapcsolatok" (vagy az autarkia) következményei között.

Írásomhoz az inspiráció azokból az elképzelésekből szárma­zik, amelyeket „A maoizmus jövője" Monthly Review Press, 1983, pp. 7-37.) első részében fogalmaztam meg, ahol részlete­iben foglalkoztam ezzel a kérdéssel. E helyt az olvasó csak egy (az érvelés technikai lépcsőfokaitól megfosztott) egyszerűsített vázlatra számíthat.

II.

Ténylegesen két stratégiát kívánok itt összevetni. Az első a nemzeti fejlesztés olyan politikai alternatíváján alapul, amely a földeken és az üzemekben domináló magántulajdon eltörlése köré szerveződött, és a mezőgazdaságot veszi alapul, azaz nem számol az emberek tömegeinek valamiféle erőltetett kiszakításával a parasztság soraiból „az iparosítás felgyorsítása" érdeké­ben, továbbá a bérek legegyenlősítőbb elosztási lehetőségei mellett dönt (különösen a mezőgazdasági bevételek és a mun­kások bére közötti különbségeket illetően). A másik alternatíva a tőkefelhalmozás törvényszerűségein alapszik egy, a nemzetközi munkamegosztásba integrálódó osztálytársadalomban, ahol a gazdasági döntések profitabilitását a globális kapitalista értéktör­vénynek mint a hatékonyság legmagasabb ismérvének alapján mérlegelik.

A két eset összevetésekor feltételeztük, hogy a vizsgált tár­sadalom kezdetben (= nulladik év) ugyanabban a helyzetben van; azaz egy alulfejlett, még jórészt falusi jellegű országról van szó, elmaradott mezőgazdasággal és embrionális állapotban levő iparral (a lakosságnak 80%-a falun él).

III.

A következőkben felvázolom a két szerkezetet, megállapodá­sunk szerint mindkettőt kezdeti állapotában (nulladik év), akár 1. nemzeti alapon és népi tartalommal támaszkodnak az értéktör­vényre, akár 2. a világkapitalista értéktörvény szerint viselked­nek. Elfogadom, hogy szükséges minden terméknél megadni egy „árat" (akár beruházási javakról, akár fogyasztási javakról, akár falun, akár városban, továbbá akár kereskedelmi forgalma­zásra, akár saját fogyasztásra termelt javakról van szó); az érték mérésének alapjául pedig mindig a munkaidő mértékegységét választjuk.

1. Mit is jelent az értéktörvény „nemzeti alapon és népi tarta­lommal" való megválasztása? Ez annyit tesz, mint gondoskodni arról, hogy a társadalom nettó terméke – a hozzáadott érték avagy a felhasznált termékkel csökkentett teljes megtermelt jó­szágtömeg -, amennyiben azt, mondjuk, 100 (milliárd pénzegy­ség) nagyságúnak tekintjük, a munka mennyiségéhez való hoz­zájárulásuk arányában kerüljön elosztásra a mezőgazdasági és a városi lakosság között (azaz, ha ez a hányados megfelel a po­puláció megoszlásának, éppen 80 : 20 arányban). Ebből a po­litikai jellegű döntésből következik aztán az árak rendszere (a búzáé, a pamuttextilé, a műtrágya kilójáé stb.) és az annak meg­felelő (éves) munkabér.

2. Mit jelent „a világkapitalista értéktörvény" választása? Ez azt jelenti, hogy „referenciaárnak" – amelyen aztán a megfelelő fejlesztési stratégia alapul – az „uralkodó árak" rendszerét vá­lasztják, amely a fejlett országok által elért termelékenységi szintet tükrözi. Egy munkás termelékenységét egy ágazatban úgy mérik, hogy az ebben az ágazatban érvényesült hozzáadott értéket elosztják az érintett ágazatban foglalkoztatott munkások számával. így mérve, a fejlett országokhoz viszonyítva a harma­dik világ országainak termelékenysége alacsonyabb a mezőgaz­daságban, nemkülönben az iparban (és a szolgáltatásban) is. De egyenlőtlenül alacsonyabb, vagyis amikor a szóban forgó té­telt (a hozzáadott érték az iparban és a szolgáltatásban) eloszt­juk az ezekben az ágazatokban foglalkoztatott személyek szá­mával, a kapott értéket az OECD országainak egészére nézve 100-nak véve, az index a harmadik világ országainak tömbjében 33-nak adódik. Másrészről a mezőgazdaságban az arányszám 10 (a fejlett országoknál) az 1-hez a (harmadik világ országai­nál). Ezért, ha a fejlett kapitalizmus referencia-árrendszerét vesszük át, az egy főre jutó hozzáadott érték a harmadik világ országaiban a városi szektorban háromszor magasabb lesz, mint falun. Az „ipar és a mezőgazdaság" szavakat itt csak illuszt­ratív jelleggel használjuk. A termelékenység különbségei, ame­lyek nem kevésbé fontosak, elválasztják az „informálisnak" ne­vezett városi termelést is a modern ágazatokétól. Húsz szakágra való felosztás alapján a termelékenységi skálán az átlagos kü­lönbség 1 és 3 között van a fejlett országokban, viszont 1 és 25 között a harmadik világ országaiban.

A bemutatott táblázat összegzi a szerkezetek eltéréseit az érték­törvénnyel kapcsolatos alternatívának megfelelően, ugyanarra az országra vonatkoztatva, a nulladik évben. A fő különbség, amelyet hangsúlyozni szeretnék benne, független az osztály­szerkezettől és az abból származó hozzáadott érték elosztástól.

Természetesen, jelentősebb eltérésekre is rávilágíthat valaki a két modell között, ha beemeli az elemzésbe az osztályszerke­zet vizsgálatának szempontját. A „népi tartalom" az első modell­nél az elosztás lehető legegyenletesebb formáját feltételezi a parasztoknál, az 1,00 nemzeti átlaghoz közel, továbbá a leg­egyenletesebb elosztást feltételezi ugyanolyan átlaggal a városi bérmunkások összességében; az eltérések itt legfeljebb a mun­ka mennyisége és egyenértéke, illetve a szakképzettség alapján indokolhatók. Másfelől, ha valaki a kapitalista harmadik világ realitásait veszi számításba, akkor 1. kiderül, hogy a mezőgaz­dasági nettó termelés kétötödét a földtulajdonosok járadéka viszi el; 2. a városi bevétel három egyenlő hányadra oszlik: egyhar­madot képviselnek a szakképzetlen munkások bevételei és bé­rei, ők maguk egyébként a munkaerő háromnegyedét teszik ki; egyharmad esik a középrétegre (amely a munkaerő egynegye­de); egyharmad pedig a tulajdon és a tőke bevételéből adódik. Ilyen körülmények között – összevetve az 1,00 nemzeti átlaggal – a parasztok átlagos bevétele 0,60-at tesz ki, a városi munká­soké pedig 0,43-at, mígnem a középrétegnél az adat 1,75-re emelkedik. Ezek az utolsó arányszámok igen közel állnak a rea­litásokhoz, amint azt helyenként statisztikailag kimutatták.

IV.

Ebből a két kiindulásból extrapolálva írom le az alábbiakban a két – a nemzeti és népi értékek elvére, illetve a világkapitalizmus értékeire alapozott – fejlődési stratégia tíz év elteltével várható eredményeit és tartalmát.

Hogy az összehasonlítás érvényes legyen, a két modell szá­mára közös hipotézisként feltételezem a következőket: 1. a né­pesség évenkénti globális növekedése 2%; 2. a mezőgazdasági termelékenység emelkedése (a mezőgazdasági munkások szá­mával elosztva a nettó terméket) évente 2%; 3. az ipari-szolgál­tatási termelékenység javulása (nettó termék osztva a városi munkások számával) évente 3%; 4) ezek növekedése a terme­lékenységben mindkét modellnél ugyanazt a beruházási erőfe­szítést követeli meg, továbbá hasonló felhasználási növekedést feltételez (ezen belül, következésképpen, mindenekelőtt a tech­nológia hasonló típusát).

1. A nemzeti-népi stratégiánál a különböző termékek relatív árait időről időre módosítják a termelékenység egyenlőtlen növe­kedésére és a termékfelhasználásnak az ebben játszott szere­pére reagálva. De figyelmet fordítanak arra, hogy a parasztok és a munkások bevételei – vagy általánosabban, ahogyan láttuk, a különböző szektorok, vállalkozói csoportok vagy egyenlőtlen ter­melékenységű vállalkozások munkásainak bevételei – az adott csoporton belül egyenlők maradjanak. Általános növekedési szintjüket a szükséges befektetésekkel csökkentett globális nö­vekedésnek megfelelő szintre hozzák. A többletet központilag az állam halmozza fel, és az ágazatok növekedési szükségletei szerint osztja el újra. A munkaerőt szintén a magasabb ipari nö­vekedés által megkívánt abszolút és relatív városi növekedés szerint osztják el.

A mi modellünkben (a részletezett indokokat megtalálhatják a fent említett publikációban) a falusi lakosság aránya 80%-ról 70%-ra csökkent. Számításba véve a befektetés szükségletét és a termékfelhasználás növekedését, a modell a következőket eredményezte: 1. a mezőgazdasági termelés 2,6%-os évenkénti növekedését; 2. a városi termelés évente 10,2%-os növekedé­sét (8,6%-ot a fogyasztási javaknál és 11,0%-ot a beruházási ja­vaknál); 3. a nemzeti jövedelem évente 4,9%-os növekedését; 4. mind a falusi, mind a városi lakosságnál a fogyasztás 4%-os nö­vekedését (2% fejenként), és hasonló eltolódását ennek a fo­gyasztásnak a szerkezetében annak falusi és városi eloszlását tekintve a különböző alkotóelemek szerint (élelmiszerek, más szükségleti cikkek stb).

2. A világkapitalizmus értéktörvényén alapuló stratégia fel­építését illusztráló modellünknél feltételezem a GDP ugyanolyan sebességgel történő növekedését (évente 4,9%). Hasonlókép­pen feltételezem, hogy ez az eredmény ugyanolyan mértékű be­fektetést igényel, és a közbenső fogyasztás ugyanilyen mértékű növekedését. Ebben már benne foglaltatik egy pozitív hipotézis is, hiszen ezt a stratégiát a középosztályok fogyasztása javára történő torzítás jellemzi, következtetésképpen itt nyilván na­gyobb tőkeértékesülésű termelésről van szó.

Két ismérv különbözteti meg ezt a stratégiát az előzőtől. Egyrészről a munkaerőt mint árut kezelik, az állam a teljes foglalkoztatást nem garantálja, és a faluról kiinduló elván­dorlást szabadjára engedi. Másrészről kifelé nyitott a gazda­ság, magántőkét hív be, és külső államadósságokba kevere­dik, remélve, hogy ezáltal enyhülhetnek a megtakarításra fordított nemzeti erőfeszítések terhei. De a modell azt is mu­tatja, hogy ez a remény illuzórikus, mivel a profit és a kamat visszaáramlása – a felhalmozott külső tőkével arányosan – nagyobb mértékben növekszik, mint a GDP. Ez az export ki­tartó erőltetését hozza magával, amely – válaszul az úgyneve­zett komparatív előnyök preferálására – magas rátával állandó­sul. Mindazonáltal ismételten jóhiszeműen felteszem, hogy 1. a belépő új tőkeáramlás a kifelé áramlást ellensúlyozza, és ezáltal elkerülhetik a külső egyensúly esetleges válságát; és 2. a külső csere feltételei stabilak maradnak, kizárva ezáltal az egyenlőtlen csere bármely teóriáját és az értékátvitel hangsúlyozását, bele­értve a magában az árszerkezetben rejlő értéktranszfer le­hetőségét. A történeti realitás persze sokkal kevésbé kedvező: 1. a külső egyensúly ilyen válságai valójában rendre megjelen­nek, és leállítják a növekedési folyamatot a periférián (a jelenlegi adósságválság csak a legutóbbi példa), és 2. ezek a válságok és az általuk igényelt alkalmazkodási stratégiák, a nemzetközi munkamegosztásban kedvezőtlen feltételek mellett végbemenő növekvő részvétel által, ténylegesen létrehozzák az egyenlőtlen csere alapjait.

Ez a modell az előzőéitől nagyon is eltérő eredményekre ve­zet: 1. a munkások bevételének gyarapodása – eltekintve attól, ami a népesség növekedéséből adódik – gyakorlatilag ellehetet­lenül; 2. másrészről a középosztályok bevételi növekedése eléri az évi 6,6%-ot. Itt is egy jóhiszemű feltételezésre támaszkodunk, amikor úgy véljük, hogy a spontán magán-megtakarítás – ame­lyet kivontak ebből a bevételek elosztása tekintetében növekvő egyenlőtlenségből – nagymértékben finanszírozza a befektetési erőfeszítéseket, és ellensúlyozza az idegen profit visszaáramlá­sát. A történelem azonban e tekintetben is azt igazolja, hogy az egyenlőtlenség inkább élősdi fogyasztásra bátorít, mintsem ta­karékosságra, és hogy a kollektív takarékosság legmagasabb fokát a kevésbé egyenlőtlen társadalmakban érik el.

A modell tehát pontosan azt a növekvő egyenlőtlenséggel jellemzett fejlődési típust szemlélteti, amely tényekkel bizonyítot­tan az egész harmadik világban érvényesül. Ez az egyenlőtlen­ség viszont, amely benne rejlik a választott útban, nem egyéb mint a tőkefelhalmozás világméretekben működő törvényének visszatükröződése. A fejlődést itt főleg két erő hajtja: 1. külső igény, amely az exportot lehetővé teszi, lévén ez utóbbi a terme­léshez szükséges eszközök importjának és a kölcsönzött tőke visszafizetésének feltétele; 2. a középosztály fogyasztási igé­nye, amely a növekedésből táplálkozik.

V.

A két modell, mint minden modell, illusztratív jellegű. Önmaguk­ban nem szemléltetik, miért éppen egyikükre vagy másikukra esik a választás, vagy hogy mely társadalmi és ideológiai meg­határozók következményei. Alkalmazásukat nem sugalmazzák eleve.

1. Az első modell a nemzeti és népi értékekre alapozott ön-központú fejlődést szemlélteti. Ez nem jelenti minden külső kap­csolat elutasítását, de a külső viszonyokat itt alávetik a belső fejlődés amazoktól független logikájának. Ez a választás tényle­gesen azt eredményezi, hogy sokkal kevésbé döntő jelentőséget tulajdonítanak a látszólagos „komparatív előnyöknek", és ily mó­don, ceteris paribus, csökkenteni próbálják a kereskedelmi csere volumenét. Az az igyekezet, hogy a különböző, különösen az ipari és mezőgazdasági termékek egyensúlyát biztosítsák, csök­kenti a hiány kockázatát (például az élelmiszerek esetében). Ez az, amiért a „lekapcsolódást" oly gyakran az autarkiával azono­sítják. Azonban a természeti erőforrások elégtelensége – külö­nösen az érceké a kis és közepes méretű országokban -, a technológiai lemaradás és a bonyolultabb tőkejavak termelésé­nek nehézsége kikényszeríti az importot, és következésképpen az exportot is, amellyel fizetnek érte. Azonban ez a stratégia mindezt „szükséges rossznak" tekinti, és arra törekszik, hogy csökkentse ennek következményeit és súlyát.

A második modell, ellenkezőleg, azt a kapcsolatot teszi jól láthatóvá, amely az osztályszerkezet és a kifelé orientált fejlesz­tés preferálása kőzött fennáll. A középosztályok húznak hasznot ebből a választásból, miközben fejlődésük külső sebezhetőségét hajlandók óhatatlan korlátként elfogadni.

2. Az első út, fogják mondani egyesek, a szocializmusé; a második a kapitalizmusé. Nekünk árnyaltabban kell látnunk a kérdést. Az első út a nemzeti és népi értékekre alapozott fejlődésé, amely a szocializmushoz vezethet De az út itt is nyit­va marad az ebbe az irányba mutató fejlődés, illetve egy új osz­tályhatalom kikristályosodása felé. Nem kétséges, egy utóbbi tí­pusú torzulás ténylegesen fokozódó egyenlőtlenséget eredmé­nyez a jövedelem elosztásában, még ha nem jelent is visszaté­rést a termelőeszközök magántulajdonához. Másfelől azonban az „egyenlőség" sem elegendő feltétel a szocialista fejlődéshez. A tényleges munkáshatalom kérdése a termelés területein és a politikai társadalomban ugyanis messze túllép a „bevételek el­osztásán". Ámde még ha egy új uralkodó osztály kialakulásával és megszilárdulásával kapcsolatos megrekedés következnék is be – mint azt lehetségesnek mondtuk -, a torzulások a fejlődés­ben várhatóan sokkal kisebbek maradnak, mint a kapitalista mo­dellnél, legalábbis amíg a döntések kritériumai megmaradnak nemzetinek (nemzeti értéktörvény), és nem hajlandók ezeket a „nemzetközi értékekre" alapozni. Ugyanis – hadd hívjam fel még egyszer a figyelmet – a torzulás elsődleges alapja, fő dimenziója itt éppen abból a távolságból ered, amely elválasztja a nemzeti értékek rendszerét a „nemzetközi értékektől", még ha ez utóbbi­ak csak a középosztályra jellemző preferált életformán keresztül érvényesülnek is a kapitalista világban.

3. A technológia kérdését ezen változatok keretében kell megvizsgálni. A lekapcsolódásból nem következik bármely kül­földi technológia elutasítása – valamely kulturális nacionalizmus nevében – pusztán azért, mert ez a technológia idegen. De bi­zonyosan következik belőle, hogy tudatosítsuk: a technológia nem semleges sem a termelés társadalmi viszonyait, sem az élet- és fogyasztási mintákat tekintve. Az az igyekezet, hogy az egész országot, az egész népet hozzászoktassák a változások folyamatához, (esetleg importált) modern technológiáknak és a hagyományos technológiák felújításának és tökéletesítésének elegyítését követeli meg. Másrészről az „extrovertált" út válasz­tása egész biztosan a teljes elidegenedést fogja megerősíteni a fejlett kapitalizmus technológiájában.

4. Végül, a lekapcsolódás egyáltalán nem a világ tudomá­nyos és ideológiai áramlataiban való részvétel visszautasításá­nak szinonimája. A múltnak hódoló kulturális nacionalizmus a válság egy tünete, nem pedig válasz arra. A társadalmak tehe­tetlenségét mutatja ez, egy zsákutcában, amelyből nem találják még a kiútjukat. Egy olyan kiutat, amely összekapcsolná a törté­nelmi folytonosságot a hatékony megújulással.

(Ford.: Jánoska Péter)

Review, 1987. 3. pp. 435-444.