Ágh Attila: A kezdet vége. Helyzetkép a politikai átmenet első szakasza után. Mozgó Világ, 1990/12.

Ágh Attila: A szocializmus alapértékei. Világosság, 1989/11.

Ágh Attila: Az önszabályozó társadalom: a civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Kos­suth, 1990.

Ágh Attila: Túlcentralizált anarchia. Kritika, 1989/10.

Andor László: Ellenvélemény az adósságválságról. In: Adósság (GT Füzetek), SZGTI, 1990.

Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György (szerk.): Társadalmi Riport 1990. Tárki, 1990.

Arató András: Forradalom, civil társadalom és demokrácia Kelet-Európában. Mozgó Világ. 1990/8.

Árva László: A regionális méretű társadalmi-gazdasági reform esélyei az európai szocialista országokban. Valóság, 1989/11.

Bayer József: A szocializmus jövője. Kritika, 1990/10.

Bayer József: Jövőnk, Európa. Az európai integráció kelet-európai szemszögből. Kritika, 1990/2.

Bayer József: Szocialisták útkeresése. Társadalmi Szemle, 1990/10.

Berend T. Iván: Történelmi vállalkozás. Népszabadság, 1989. szept. 23.

Berend T. Iván: A bolsevik forradalom a „pártállam” diktatúrájába torzul. Valóság, 1989/12.

Berend T. Iván: Két békés forradalom. Társadalmi Szemle, 1990/7.

Berend T. Iván: Közép- és Kelet-Európa a „rövid 20. században”. Társadalmi Szemle, 1990/3.

Bihari Mihály: Átmenet a diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba. Világos­ság, 1969/4.

Bihari Mihály: Új magyar parlamentarizmus. Kritika, 1990/7.

Bogár László: Kitörési kísérleteink. KJK, 1989.

Bossányi Katalin: Szólampróba (Beszélgetések az alternatív mozgalmakról.) Láng, 1989.

Bozóki András-Sükösd Miklós: Honnan, hová, miért? Mozgó Világ, 1990/8.

Bozóki András: Politikai irányzatok Magyarországon. In: Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Böröcz József: A kádárizmustól a parlagi kapitalizmusig: a fejlett informalizmus építésének idő­szerű kérdései. Mozgó Világ 1990/8.

Böröcz József: Két szék között. (Motívumok egy társadalomképhez.) Valóság, 1989/11. Bruszt László-Simon János: Posztpaternalista politikai orientációk Magyarországon. In: Magyar­ország politikai évkönyve, 1990.

Csaba László: Az új Magyarország a kelet-nyugati kapcsolatrendszerben. Mozgó Világ, 1990/12.

Csaba László: Kelet-Európából Közép-Európába. Valóság, 1990/11.

Csepeli György-Örkény Antal: Az alkony. A mai magyar értelmiség ideológiai-politikai optikája a 80-as évek végén. ELTE 1990.

Csizmadia Ervin: Lehet-e a marxizmusnak reneszánsza? Magyar Nemzet, 1989. júl. 14.

Csizmadia Ervin: Milyen civil társadalom van és milyen nincs Magyarországon? Kritika, 1989/5.

Eörsi István: Az elfojtás és elfojtása. Kritika, 1990/10.

Fehér Ferenc: A kapitalizmus vagy a demokrácia diadala. Világosság, 1991/1.

Ferge Zsuzsa: A negyedik út. KJK, 1989.

Ferge Zsuzsa: Van-e negyedik út? A társadalompolitika esélyei. KJK, 1989.

Fordulat és reform. Medvetánc, 1987. (melléklet).

Földes György: Hatalom és mozgalom. 1956-1989. Reform-Kossuth, 1989.

Fricz Tamás: Mi a politika iránya Magyarországon? Kritika, 1990/5.

Gedeon Péter: Modernizáció és a marxi kategóriarendszer. Világosság, 1989/4.

Gombár Csaba: Túlkínálat bűnbakokból. Mozgó Világ, 1990/3.

Hanák Péter: Közép-Európa: az imaginárius régió. Világosság. 1989/8-9.

Hankiss Elemér: A „Nagy Koalíció”, avagy a halalom konvertálása. Valóság, 1989/2.

Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. KJK, 1988.

Hardy Péter: A kelet-európai hatalmi vákuum. Mozgó Világ, 1990/3.

Hardy Péter: A kelet-európai változások és Magyarország. In: Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Hegedűs András: A Kárpát-medence és Közép-Európa. Kritika, 1990/7.

Heller Ágnes: Európa második reneszánsza. Világosság, 1990/10.

Huszár Tibor: Konszolidáció vagy/és restauráció. Valóság, 1989/12.

Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: Hová mégy Kelet-Európa? Eszmélet, 4. (1990).

Kende Péter: Szakítani a nemzetállamisággal. 2000. 1990/2.

Kéri László: A harminc éves rendszer agóniája. Társadalmi Szemle, 1990/11.

Kolosi Tamás: Jegyzetlapok 1989 nyarán. Valóság, 1989/10.

Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat, 1989.

Konrád György: Az autonómia kísértése. Antipolitika Codex Rt, 1989.

Kopátsy Sándor: Egy történelmi korszak utolsó felvonása. Világosság, 1990/5.

Kopátsy Sándor: Még soha, sehol elő nem fordult feladat (Tulajdonreform-koncepció.) Valóság, 1991/2.

Kopátsy Sándor: Miért esett össze a hazai baloldal? Kritika. 1990/5.

Kornai János: A tulajdonformák és a koordinációs mechanizmusok affinitása. (A reformszocia­lizmus néhány tapasztalata.) Valóság, 1990/1.

Kornai János: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. HVG Rt, 1989.

Körössényi András: Pártok és szavazók. Parlamenti választások 1990-ben. Mozgó Világ, 1990/8.

Krausz Tamás: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989/11.

Krausz Tamás: Kelet-Európa konzervatív forradalmai. Eszmélet, 6, (1990).

Lengyel László: Elégia a baloldalról. Kritika, 1990/3.

Lengyel László: Ezerkilencszáznyolcvankilenc. Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Lengyel László: Tudomány és politika. 2000, 1990/3.

Lengyel László: Végkifejlet. KJK, 1989.

Liska Tibor: Ökonosztát. KJK. 1988.

Liska Tibor: Szent barmunk, a politika alaprendje. Betűvető, 1989.

Litván György: Kitől búcsúzunk? Kritika, 1990/4.

Lóránt Károly: Az adósságcsapda. In: Adósság. GT füzetek. SZGTI, 1990.

Matolcsy György: Helybenjárás. Mozgó Világ, 1989/11.

Márkus Péter: Jövedelemelosztás, hatékonyság, gazdaságpolitikai alternatívák. In: Balra, ki a zűrzavarból, MSZP Népi Demokratkus Platform, 1990.

Niederhauser Emil: Előhang 1989 Kelet-Európájához. Eszmélet, 5. (1990).

Papp Zsolt: A napnyugati politikai kártya alapszínei. Népszabadság, 1990. jan. 13.

Pataki Ferenc: A rendszerváltás parlamentje. Szociálpszichológiai jegyzetek. Társadalmi Szemle, 199072.

Petschnig Mária Zita: Merre előre? A rendszerváltás eredményei és kilátásai. Társadalmi Szem­le, 1990/12.

Pokol Béla: Patthelyzet a csúcson. Márczius Tizenötödike, 1989. márc. 15.

Pokol Béla: Politikai reform és modernizáció. Magvető (Gyorsuló idő), 1989.

Pomogáts Béla: Történelmi válaszutak. Kritika, 1990/8.

S. Horváth Jenő: A szocializmus(kép) zavarai. Kritika, 1989/4.

Schlett István: Politikai programtöredékek. Valóság, 1989/3.

Schlett István: Tradíciók, modellek és körülmények. A politikai tagoltság determinánsai Magyar­országon, Világosság, 1990/6.

Schöpflin György: A demokrácia esélyei Közép- és Kelet-Európában. 2000, 1990/1. Simon J.-Szabó J. (szerk.): A modellváltás anatómiája. Társadalomtudományi Intézet, 1989.

Sinkovics Alfréd: A szocializmus elméletben, az államszocializmus az életben. Társadalmi Szemle, 1990/12.

Szabó András György: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. (1990).

Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc könyvek, 1990.

Szálai Erzsébet: Szereppróba. Valóság, 1990/2.

Szamuely László: Volt-e a szocializmusnak alternatív buharini modellje? Mozgó Világ, 1989/3.

Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmélet, 1, 1989.

Szelényi Iván: Polgárosodás Magyarországon: nemzeti tulajdonos polgárság és polgárosodó értelmiség. Valóság, 1990/1.

Szelényi Iván: Polgárosodásunk esélyei. Népszabadság, 1990. márc. 15.

Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, 1990.

Szentes Tamás: A sztálini rendszer történelmi zsákutca. Társadalmi Szemle, 1989/11.

Szentes Tamás: Történelmi mulasztás és irányvesztés a hazai gazdaságpolitikában. Társadalmi Szemle. 1990/2.

Szilágyi Ákos: Orosz Weimar. 2000, 1990.

Szoboszlai György: Politikai tagoltság, 1990 – a választások tükrében. Társadalmi Szemle, 1990/8-9.

Tamás Gáspár Miklós: Méla üzenet a baloldalnak. Kritika, 1990/10.

Tamás Gáspár Miklós: Búcsú a baloldaltól. Kritika, 1989/12.

Thoma László: Az alternatívák nélküli társadalom. Eszmélet, 5. (1990).

Tőkei Ferenc: A marxizmus jövőjéről 1990-ben. Világosság, 1990/11.

Tőkés Rudolf: Az új magyar politikai elit. Valóság, 1990/12.

Tütő László: Lukács György reformkoncepciója. Valóság, 1989/5.

Tütő Lászió: Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat. Eszmélet, 4, (1990).

Vígvári András: Eladósodás és adósságkezelés. In: Adósság, (GT füzetek), SZGTI, 1990.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia és Kelet-Közép-Európa. Mozgó Világ. 1990/10.

Vitányi Iván: Kelet forradalma. Valóság, 1990/4.

Völgyes Iván: Ellenőrzött és spontán változások Kelet-Európában. Világosság, 1990/6.

Wiener György: Tulajdonreform és szocialista megújulás; In: Balra, ki a zűrzavarból. MSZP Népi Demokratikus Platform. 1990.

A Marxismo Oggi az olasz Marxista Kulturális Társulás politikai-kulturális folyóirata. A lapban feldolgozott témák kapcsolódnak az OKP válságát érintő kérdéskörhöz, amely válság a közelmúltban egy új baloldali párt létrehozásával végződött, míg a balszárny egy új kommunista pártot hozott létre. Ezzel kap­csolatban a folyóirat is válságot él át. A folyóirat szerkesztőinek véleménye szerint azonban valójában a kapitalizmus kríziséről van szó, és a lapnak végső soron ezt kell bemulatnia és elemeznie.

Ernst Blochhoz kapcsolódva kapta nevét az Utopie Konkret című német fo­lyóirat, mai neve: Utopie Kreativ. A baloldal történelmi veresége feletti vitának kíván fórumot biztosítani. Nyitott minden baloldali áramlat előtt, felvállalja az Adam Schaff-i „ökumenikus baloldal”-programot. Bár a PDS-hez közel állnak, olyan tudósokat is sikerült bevonniuk, akik nem kötelezték el magukat pártok mellett, s az egyházi mozgalmak és a szociáldemokrata spektrum képviselőire is számíthatnak. Közleményeikben a tág értelemben vett marxista és szocialista, sőt általában humanista örökséget vállalják fel.

A Labour Focus on Eastern Europe 1978 óta létezik mint független szocialista folyóirat Angliában. Feladatának azt tekinti, hogy a Kelet-Európával foglalkozó brit baloldal számára információkat, dokumentumokat szolgáltasson. Idén a ke­let-európai eseményekre koncentráltak, a jövőben azonban Európáról mint egészről szeretnének beszélni, miközben folytatják információs és elemzési te­vékenységüket. Vitákat kivannak szervezni a szocializmus esélyeiről, elemzé­seket az angol-amerikai baloldaliak számára.

A Forum Internationale c. olasz folyóirat, amely eredetileg az SZKP-val való nemzetközi együttműködés keretében jött létre, kétnyelvű lap. Célja a nyugati és keleti marxizmus közötti fal áttörése, hogy a két oldalon folyó ideológiai vitáknak teret biztosítson a másik fél oldalán is.

A Rethinking Marxism című folyóiratnak nincsen szigorúan megállapított, egyetlen politikai irányvonala, elméleti és interdiszciplináris (szociológiai, köz­gazdaságtani és filozófiai kapcsolódású) cikkeit nem politikai determináció alapján választja ki. Az USA-ban szoros kapcsolat áll fenn a teoretikus és a radikális művészeti aktivitás között, gyakran egyazon személyekben megteste­sülve. Ezért a folyóirat a fentieken kívül művészinek mondható írásműveket is megjelentet. 1989 novemberében tartottak egy meglehetősen nagy nemzet­közi konferenciát „A marxizmus ma” címmel.

A Z című folyóirat 1982 óta jelenik meg Frankfurt am Mainban, teljes neve Zeitschrift für Marxistische Erneuerung. Az NKP-ban 82-ben jött létre a ,.meg­újítok” csoportja, akik kiléptek a pártból, majd az elméleti munka fórumául létrehozták ezt a folyóiratot. Negyedévenként, és ezért relatíve nagy terjedelmű számokkal jelenik meg. Nem aktuálpolitikai kérdésekkel, hanem a marxizmus­ról folyó vita kulcskérdéseivel foglalkozik, mint pl. a kapitalizmus jelenlegi perspektívái, történelmi alternatívái, a marxizmus és a különböző társadalmi mozgalmak viszonya a hetvenes években: nőmozgalmak, a társadalom demok­ratizálására irányuló mozgalmak stb. Legutóbbi számukban a változások szub­jektumának meghatározásával foglalkoztak, továbbá vitát indítottak arról a kér­désről, hogyan lehetne a marxi ökonómia felfogást úgy kiterjeszteni, hogy az ökológia problémaköre ne szervetlenül kapcsolódjék hozzá, hanem formáció-elméletileg is integrálódjék ebbe a koncepcióba.

Az ausztrál Green Left Weekly nevétől némileg eltérően inkább baloldali, mint zöld (a Zöldek Ausztráliában egyébként is a baloldali, illetve a marxista moz­galmak részét képezik). Bízván a szocializmus egy demokratikus formájának lehetőségében, elsősorban a létezett szocializmus kérdéseit és a fejlődő demok­ratikus pártok problémáit elemzik.

Az olasz A sinistra című folyóirat baloldali és kommunista-szimpatizáns újság, a Democrazia Proletaria jelenteti meg. Az olasz baloldali pártokat (kommu­nisták, szocialisták) bíráló nézeteknek is teret ad. – Egy másik folyóiratot, melynek címe Marx Centouno, Marx halálának 101. évfordulójával kapcsolat­ban alapítottak. Először igen vegyes tematikájú és nehezen forgalmazható fo­lyóirat volt. Az elmúlt két évben azonban egy új sorozatba kezdett, amely inkább politikává] és kultúrával foglalkozik. A lap 3. számában a Perugiában tartott, a létező szocializmus válságáról szóló konferenciájuk anyagát adták közre.

Az Inprecor egy csehszlovák nemzetközi szaklap kiadványa, mely egy „Infor­mációs anyagok” című kiadványsorozatból a 80-as években vált folyóirattá. Csak most jelent meg első legális számuk, 6.200 példányban. Közleményeik alapjában két célra irányulnak: a csehszlovák valóság marxista elemzésére és a baloldali erők elszigeteltségének feloldására.

Az Actuel Marx évente kétszer jelenik meg, eddig 9 vagy 10 szám látott nap­világot. Számaik többnyire tematikusak. A következő szám az erkölcs és a politika, illetve a marxizmus és az etika kapcsolatával foglalkozik majd. Egy konferenciát is rendeztek „A marxizmus vége?” címmel. A folyóirat céljául tűzte ki, hogy a baloldal végre kilépjen a jelenlegi eszmei gettóból, elkerülje a szektariánus pozíciókat, és nyisson akár a marxizmussal kapcsolatban igen kritikus nézetek ismertetése felé is. Nyárra tervezik második konferenciájukat, melynek témája a szocializmus és perspektívái; ez is nyitott, szektásságtól mentes vitának ígérkezik. Mindenkitől, aki e szellemiséggel egyetért, szívesen publikálnak folyóiratukban.

A Polarita a Baloldali Alternatíva [lásd Eszmélet, 5. 117-121.] folyóirata Cseh­szlovákiában. Ez a szervezet egy radikális baloldali mozgalom, amelynek tag­sága pluralista módon a baloldali liberálisoktól az anarchistákig terjed. A cseh­szlovákiai politikai, szociális, gazdasági problémák elemzésével foglalkoznak.

A Dialektiki című görög folyóirat politikailag független, együttműködik más baloldali folyóiratokkal. Tudományos-elméleti folyóiratnak tekintik magukat. Foglalkoznak természettudományos kérdésekkel, a szocializmus elméletével, a nemzetközi gazdasági élettel és a görögországi politikai eseményekkel.

A Forum című folyóirat 38 éve létezik. 27.000 példányban jelenik meg, ebből 19.000 előfizetés révén jut el az olvasókhoz. A folyóirat eredetileg meglehe­tősen kemény irányvonalú volt, az 50-es és 60-as években inkább a baloldal, a diákmozgalmak felé fordult. Ma a lap ideológiai pozícióját nem lehet szilár­dan valamely „izmus” mellett rögzíteni. Az ausztriai szellemi életben, ahol véglegesen kialakult vitakultúráról még nincsen szó, igyekeznek minden jelen­tős polémiának teret adni, s tartalmas irodalmi műveket is megjelentetnek.

A Concordia című filozófiai jellegű folyóirat 1982-ben magánkezdeményezésre jött létre, és Aachenben van a székhelye. Évente kétszer jelenik meg, három nyelven: németül, franciául és spanyolul. Egyetlen szervezettel vagy párttal sem áll közvetlen kapcsolatban, programjára nézve olyan folyóiratról van szó, amely a dialógus mellett kötelezte el magát mind geográfiai-politikai, mind tudományközi téren. Egyik legutóbbi száma a marxizmus újjáfogalmazásának témájával foglalkozott, most egy Latin-Amerika helyzetét bemutató számra ké­szülnek; 1993-ban Moszkvában fórumot terveznek az Észak-Dél párbeszéd elő­mozdítására.

A francia Critique Communiste folyóirat politikai lapnak tekinti magát, tehát nem elméleti folyóirat, bár közöl olyan cikkeket, amelyek bármely elméleti orgánumban megjelenhetnének. Rendszeresen szerveznek vitákat különböző marxista irányzatok résztvevőivel.

Az Ost-West Gegeninformationen című lapot az Alternatív Szocialista Kelet-Európa Bizottság adja ki, amely közel áll a IV. Internacionáléhoz. Évente négy­szer jelenik meg, mindig valamely súlyponti téma köré csoportosítva a közle­ményeket. Eddig például az ökológia, a nők, a mezőgazdaság, a sztálinizmus, a kelet-európai választások problémáival foglalkoztak.

A Sprawy i ludzie pluralisztikus, független, baloldali havilap, semmilyen párt­hoz, szervezethez nem kapcsolódik. Tartalmilag alternatív tájékoztatást nyújt a szabad elméleti szemlélődés talaján, olyan információkat, amelyek máshol nem hozzáférhetők. Munkájuk lényege a szocio-ökonómiai valóság és a kapi­talista valóság hiteles leírása. A folyóirat lényegében arra összpontosít, hogy hogyan tudják megvédeni érdekeiket a bérből és fizetésből élők az új rend­szerrel szemben. Jelenleg sok kis lengyel munkásújság számára készülnek egy hálózatot létrehozni, amely az ő havilapjukban kezdett munkáslap-szemléből nőne ki.

A Société et Culture – Nouvelle Alternative című folyóiratot 1991 januárja óta adják ki. Egy demokratikus folyóiratról van szó, amely a romániai illetve ke­let-európai társadalmi folyamatokat kívánja elemezni, és kísérletet tesz a marxista kultúra újraértékelésére.

A Sous le drapeau du socialisme című folyóirat a Nemzetközi Forradalmi Marxista Föderáció lapja. Fő tartalmi kérdésük a szocializmus és az önkor­mányzati gondolat egyeztetése.

A folyóiratok eme rövid ismertetése kivonat a konferencia első vitanapjának délutánján elhangzott ön-bemutatásokból.

Tartalomjegyzék

1. Marosán György, Mocsáry József, Angyal Ádám, Krausz Tamás : Ki legyen a gazda?
2. Alternatívák nélkül – Bevezető: miért fontos az „orosz modell”
3. V. P. Buldakov : Az októberi forradalom mint szociokulturális jelenség
4. Nagy Péter Tibor : Az októberi forradalom és a Szovjetunió adaptációja az ellenforradalmi Magyarországon
5. Az Egyesült Ellenzék nyilatkozata
6. V. Lepehin : Tudjuk-e merre tartunk? Áttekintés a Szovjetunió mai politikai mozgalmairól
7. Statisztikák a Szovjetunióról
8. Szénási Sándor : A bolsevizmus „két lelke” – Beszélgetés Szilágyi Ákossal
9. Immanuel Wallerstein : A XX. századi szocialista kísérletről
10. Samuel Bowles : A kelet-európai események új erőt adhatnak a baloldali értelmiségnek
11. M. M. : Kit véd a vasfüggöny?
12. Sz. Bíró Zoltán : Válogatott bibliográfia az „orosz modell” történetéhez
13. Krausz Tamás : Bergyajev aktualitása
14. Daniel Singer : Mészáros István: Az ideológia hatalma
15. Kapitány Ágnes, Marton Imre, Kapitány Gábor : Beszélgetés Gilbert Wassermannal az M főszerkesztőjével
16. Pártok harca a dolgozók pénzén avagy mit kell tudni a Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségéről?
17. Tót Éva : A Kertváros és az Oncsa-telep között – Beszélgetés Szili Sándor esztergályossal, országgyűlési képviselővel

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Társadalmi harc és erőszak
2. Keresztes Lajos : Az erőszak verbunkja – Egy félelmetes nemzetközi erőszakszervezet: a Waffen SS
3. Interjú dr. Merza Józseffel
4. Interjú Sebeők Jánossal a Voks Humana alapítójával
5. Tót Éva, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Beszélgetés Immanuel Wallersteinnel a baloldal kelet-európai összeomlásáról
6. Gilbert Girondeaux : A hadiipari komplexumok a leszerelés ellen
7. Ankerl Géza : A nemzeti kisebbség szociálökológiai fennmaradásáról – különös tekintettel a Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetére
8. Bodó László : Kit fog elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF?
9. Koháry Ilona : A forradalom, akárcsak Szaturnusz felfalja saját fiait – Büchner a forradalom mitológiájáról
10. Loránd Ferenc : A kényszer szerepe a pedadógiában
11. Maróthy János : Induló és forradalom
12. Porosz Tibor : Anarchizmus és erőszak
13. Rácz József : Erőszak mint önvédelem – Marginális ifjúsági szubkultúrák tagjainak viselkedése és világképe
14. Tót Éva : Interjú Wekler Ferenccel a Faluszövetség szervezőjével, országgyűlési képviselővel, Mecseknádasd tanácselnökével

A kommunizmus és vele a marxizmus elutasításának ér­zelmileg talán legerősebb tényezője az a taszító hatás, amit az e mozgalom hívei és szervezetei által elkövetett erőszak változatos formái váltottak ki.

Ez a kritika előbb liberális szemszögből, később a szocia­lista mozgalom liberalizmussal érintkező áramlatainak szem­szögéből lényegében a marxizmus megszületésétől jelen volt, magán a marxista mozgalmon belül azonban csak a leg­utolsó időben került előtérbe: a sztálinizmus kritikája még nem az erőszak, hanem csak a zsarnokság, a centralizált erőszak elutasítása volt. Csak az orosz modell egészének nyílt vál­sága erősítette föl azt a gondolatot, amely már e modell fogan­tatását, magát a forradalmat veszi gyanúba; felvetvén, hogy a sztálini erőszakhoz logikusan, egy immanens fejlődés szük­ségszerűségével vezettek a bolsevik forradalmi erőszak tech­nikái és szervezetei. Ezt aztán a legkülönfélébb forrásokra ve­zetik vissza: hol a cári Oroszország erőszak-hagyományaira, hol a bolsevizmus anarchista gyökereire, hol magára a mar­xizmusra, amelyről ugyan eredeti formájában kevéssé lehe­tett feltételezni, hogy az erőszak oly primitív alakzatai jelen­hetnek meg a nevében, mint amilyenek megjelentek, de amely a forradalmi erőszak jogosultságának elismerésével mégiscsak nyitott valamiféle rést az erőszak antihumaniz­musa számára.

Az alapkérdés, hogy egy, a humánum kiterjedését célul tűző eszmerendszer milyen viszonyt alakíthat ki az erőszak­hoz, milyen formában építheti be világképébe. Ez az alapkér­dés azonban több további kérdést tételez fel:

1. Mennyiben tartozik az erőszak az ember kiiktathatat­lan alaptermészetéhez? 2. Egyáltalán mit lehet erőszaknak nevezni? 3. Értelmes-e általában vett erőszakról beszélni, vagy csupán az adott történelmi viszonyok függvényében le­het értékelni az erőszaknak minősíthető cselekedeteket? 4. Hogyan viszonyul egymáshoz a hatalom erőszaka, a hata­lomellenes lázadás erőszaka és az apolitikus „mindennapi" erőszak? 5. Mennyiben s hogyan határozzák meg az erőszak jelenlétét az adott formájú társadalmi viszonyok, s mennyiben a szabad akarat? 6. Ha az erőszak évezredek óta erőszakot szül, el lehet-e egyáltalán vágni láncolatát valahol? Ha igen, hogyan, hanem, mit kezdhetünk humanista eszményeinkkel?

E lapszámunk írásait ezek a kérdések inspriálják, s ha mindegyikre nincs is válaszunk, olvasóinkat mindenképpen e kérdések továbbgondolására szeretnénk ösztönözni.

Mi az erőszak?

Ha abból indulunk ki, hogy egyáltalán mit nevezhetünk erő­szaknak, először is nyilván meg kell különböztetni háromféle viszonyt, amelyek összemosása az erőszak fogalmát meghatározhatatlanná teszi: az aktív létezők aktivitását, amely szük­ségképpen hatást gyakorol (passzívabb) környezetükre; az élőlény agresszióját a másik élőlénnyel szemben életfeltételei biztosítása érdekében (a másik élőlény táplálékként elfo­gyasztása, illetve legyőzése a szexuális kiválasztódás vagy élettér biztosítására); illetve a társadalmilag szervezett, tuda­tos erőszakot. Mindháromban van közös vonás. De egymásra épülve egyszersmind különböző fejlődési fokozatokat, a szer­vezettség eltérő minőségeit is képviselik, ezért egyáltalán nem jogosult azonos kategóriaként kezelni őket. Emberek lé­vén, gyakran a harmadik, az emberi viszony sajátosságait ve­títjük a másik kettőbe is, éppúgy sajnálkozván például az ere­sebbnek áldozatul eső állat sorsán, mintha erősebbnek áldo­zatul eső ember lenne. De ezt is azért tehetjük, mert az emberi lét mindent emberi viszonnyá alakított a számunkra. És mi­közben létrehoztuk az erőszak emberi formáját (s ezt az em­beri erőszakot követjük el egymás ellen éppúgy, mint a termé­szettel szemben), egyszersmind humanizált formákat is kifej­lesztettünk a természeti létbe agressziót vivő akcióformák helyettesítésére. Az erőszak erkölcsi megítéltetése éppen amiatt, és csakis amiatt lehetséges, hogy humanizált, átemberiesített formák közötti választásról (vagyis éppen hogy az em­beri viselkedést szabályozó erkölcs voltaképpeni tárgyáról) van szó.

A marxizmus történelmi szemlélete számára nyilvánvaló, hogy az erőszak az erőszak nélküli hétköznapi lét, a terme­lés meghosszabbítása. Megint csak több értelemben is: egy­részt az erőszak adott formái többé-kevésbé levezethetők az adott társadalmi fejlettségi szint általános kulturális sajátossá­gaiból: a hadviselésnek vagy a bűnözésnek megvannak a jel­legzetes ázsiai-birodalmi, antik, feudális, polgári vagy állam­szocialista sajátosságai. Ezek a sajátosságok részint a domi­náns társadalmi szerkezetnek a hadseregben (vagy a deviáns rétegekben) is érvényesülő hatásából következnek, részint az általános technikai fejlődés és a haditechnika ismeretes kölcsönviszonyából; s ugyanilyen kölcsönviszony van persze a hétköznapi társadalmi lét viszonyai, fejlettsége és a hadvise­lési, hadsereg szervezési módszerek között, aminek követ­keztében a fejlettebb társadalmak hadseregei rendre felülke­rekednek a náluk fejletlenebbekéin.

Másrészt olyan értelemben is a hétköznapi lét meghosszabbításáról van szó, hogy a legtöbb erőszak expanzív jelle­gű, arra irányul, hogy a maga mindennapi sajátosságainak ér­vényesülési terét (és időtartamát) az ember (vagy az emberek egy csoportja) kiterjessze. Ebből következik az erőszak alap­vetően negatív tartalma az önmaga bővített újratermelésére orientált emberi lény számára. Az erőszakot elszenvedő szá­mára az erőszak persze magától értetődően negatív, de az a „semleges" emberi nem szempontjából is: jóllehet az erősza­kos cselekményeket igen gyakran követi az emberiség vala­milyen látványos előrehaladása, ez sohasem magából az erőszakból következik, mivel az erőszak mindig csak vala­mely meglévő kiterjesztésére irányul, s nem új minőség létrehozására, sohasem alkotó jellegű. (A forradalom fo­galma ennek látszólag ellentmond, de mint látni fogjuk, ez sem olyan egyértelmű.)

Az erőszak különböző történelmi formái mögött kétség­kívül van egy általános emberi, pszichológiai jelenség, egy­fajta átemberiesített agresszivitás, amit a különböző társa­dalmi viszonyok másképp és másképp mozgósítanak. Az erőszak történeti szerepe annál nagyobb, minél nagyobb az erőszakot mozgósító társadalmi szervezettség. (Ez az emberi történelem haladásával egyenes arányban növeke­dett.) Mivel a „társadalom" fogalmában összemosódik az em­berek együttélési formáinak, viszonyainak valamilyen egyen­súlyban találkozó összessége és a mindenkori uralkodó cso­portok által kialakított jelleg, így az erőszak társadalmi szerve­zettsége is mindig kettős: egyrészt az uralkodó csoportok szervezett erőszaka, másrészt a társadalomnak az erőszak kordában tartására való törekvése. Az előbbi, a hatalmi erő­szak – a társadalom kettős értelmét felhasználva – az utóbbi­val (az egyensúly biztosítására való törekvéssel) legitimálja magát, mivel a társadalom e két fogalma nemcsak az ideoló­giában, hanem a valóságban is egymásba csúszik (a társa­dalom mindennapi rendjének fenntartását és az adott hatalmi forma fenntartását ugyanazok a cselekedetek szolgálhatják), így a hatalmi erőszak gyakran a társadalmi együttélés egyen­súlyát veszélyeztető erőszak ellenében is hat (és viszont). Közismert komplementer viszony van a politikai diktatúrák és a hétköznapi erőszakcselekmények gyakorisága között. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy az uralmi erőszak az agressziót a maga szekerébe fogja, kanalizálja; úgy is, hogy kisüti (mint­egy teljesíti az „egy főre jutó természetes agressziómennyi­séget", s így a hatalmon kívüli társadalom energiáiból már nem sok jut újabb agresszióra, csak a hatalmi erőszak sebei­nek a gyógyítására); de jogosult az az értelmezés is, hogy a hatalom éppenséggel lefojtja a többség agresszióit, ami az­után a hatalom gyengülésével elemi és elborzasztó erővel szabadul fel. S nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az érvelést sem, miszerint a kétféle erőszak között nincsen lényegi kü­lönbség: az eluralkodó hétköznapi erőszak ugyanúgy egy tár­sadalmi csoport uralmának fenntartását szolgáló hatalmi erő­szak, csak áttételesebb-rafináltabb eszközökkel. A polgári li­berális társadalmakban ahogyan az össztőke uralmát is elfedi és legitimálja a tőke magántőkékre való szétosztottsága, a mindenkinek megadatott lehetőség illúziója, úgy a hatalmi erőszak is le van bontva (és csak ritkábban manifesztálódik nyílt hatalmi erőszakként). A hétköznapi erőszak által fenntar­tott fenyegetettség erősíti a társadalom tagjaiban azt az illú­ziót, hogy az adott viszonyok konzerválása, védelme és a sze­mélyes biztonság védelme egymástól elválaszthatatlanok.

Kérdés, hogy mennyiben lehet egyáltalán megszaba­dulni az erőszaktól? A fentiekből magától értetődően a polgári társadalomnak érdeke, hogy az erőszak örök voltára, pszi­chológiai törvény jellegére hivatkozzék. De attól még, hogy látjuk mögötte az osztályérdeket, nem biztos, hogy a tétel he­lyességét is cáfolhatjuk. (Már csak azért sem, mert az erőszak örök voltát tagadó szocialista ideológia nevében, az erőszak­mentesség társadalmának létrejöttét elősegítendő, a legbor­zasztóbb „időleges" erőszakformákat lehetett bevetni.) A kér­dést úgy lehet megválaszolni, ha tisztázzuk, a társadalom mennyiben ad teret az emberekben mindenképpen jelenlevő agressziónak, illetve mennyire termeli azt? A „mi volt előbb" tyúk-tojás kérdése mindaddig eldönthetetlen, amíg el nem különítjük az erőszakot termelő tényezőket: ezek kiküszöbö­lése után derülhetne ki egyértelműen, hogy ha nem „terme­lik", akkor is létrejön-e (ti. a társadalmi-emberi értelemben vett erőszak)?

Az erőszakot termelő tényezők között első helyen a már említett hatalmi törekvést emelhetjük ki: minden olyan társa­dalmi berendezkedés, amely az emberek alá-fölérendeltsé­gét rögzítő formákra alapul, termeli is a hatalmi erőszakot: a hatalom előnyei (és mindennapivá tett fenntartási mechaniz­musai) arra szocializálják a társadalom tagjait, hogy minden erővel – és így erőszakkal is – törekedjenek a hatalom meg­tartására, illetve megszerzésére.

Hasonló hatása van bármely kizárólagosságra törő ideo­lógiának, amely gyűlöletet indukál. A gyűlölettel az erőszak megint csak termelődik, mert az egyszerű, animális agresszió „megoldására" redukálja a másokhoz való viszonyt, amelyet az érdekérvényesítés humánus-toleráns formáival is meg le­hetne oldani.

Termeli az erőszakot a társadalom individuális alapokra helyezése is, mert egy olyan társadalomban, amelynek alap­egysége a monadikus különállásában tekintett individualitás, az individuum érvényesítése eleve csak expanzív lehet, s ez a rendszer az egyénre bízza, hogy ezt az önkiterjesztést kon­szenzusra törekedve vagy – társadalmilag kifejlett individuali­tásának alapját képező animális egyedisége érvényesítésé­vel – erőszakkal próbálja-e gyakorolni. (Természetesen indi­viduális önkiterjesztésről van szó akkor is, ha valamely cso­port, nemzet stb. expanzív erőszakáról van szó. Ilyenkor a csoport viselkedik önérvényesítő individualitásként, amit a modern nemzeti vagy más csoportideológia ugyanazzal a struggle for life szemlélettel támaszt alá, mint az egyének egy­más ellen feszülésében.)

Más oldalról ugyancsak az erőszak termelője maga a piac, ha a viszonyok meghatározójává emelkedik a társada­lomban. Mivel a piacgazdaságot uraló tőkeviszony absztrakt, ezen absztrakt viszony uralma gyakran semlegesíti a civilizá­ció integrációs, összekötő mechanizmusainak működését. Ilyen összekötő mechanizmusok a kifejlett piacgazdaságban, mondjuk, a modern polgári társadalomban is jelen vannak, sőt, a korábbiakhoz képest bizonyos szempontból jóval erő­teljesebbek is. A tőkeviszony azonban átmetszi, jelentős rész­ben feloldja ezeket. E folyamat szimbólumának tekinthető a nagyváros, a polgári társadalom tipikus településformája, ahol az erőszak feletti közösségi ellenőrzés szinte lehetet­lenné válik. A piaci, keresletre orientált viszonyok másfelől mindig éppúgy kedveznek a civilizációs gátlások alóli felsza­badulásnak, az átemberiesített animális késztetések visszaembertelenítésének, mint a civilizáció, a humanizáció fejlesz­tésének, lévén a piac közömbös a kereslet jellege iránt. (Egy fizetőképes rinocérosz vagy szalamandra a piacon egyenér­tékű egy fizetőképes angyallal.) A hadiipar sokat idézett (ren­tabilitásán alapuló) kivételezettsége a tőkés társadalomban, vagy az erőszak kultuszára építő tükrözési formák sokat kár­hoztatott áradása a polgári tömegkommunikációban csak alesetei azoknak a mechanizmusoknak, amelyek ebben a tár­sadalmi formában az erőszak újratermelői.

A minden osztálytársadalomban jelen lévő hatalmi agressziónak, a partikularitás-védelemből származó into­leranciának a polgári társadalomban a piac közömbös­sége és főként az individuum-elv expanzív jellege ad rendszerspecifikus formákat. Bár a polgári társadalom semmivel sem erőszakosabb más, ismert társadalmaknál, ő is az erőszak társadalmainak egyike, s mivel szervezettsége a többieknél kétségkívül magasabb fokú, a benne megvaló­suló erőszak is sokkal fejlettebb. (Ez a fejlettség több dolgot is jelent egyszerre: a bomba pusztítóbb, mint a karó, a nagyvá­rosi kiszolgáltatottság totálisabb, mint a falusi, jóllehet másfe­lől a bomba gyors agressziója jóval kevésbé borzongató, mint a karóba húzás, és a nagyváros erőszakos eltiprásának való­színűsége is jóval kisebb, mint egy ókori-középkori falué. Azaz József Attilával szólva: „finomul a kín".)

A szocialista mozgalmak a tőkés társadalom erőszaká­nak tagadását is zászlajukra írták. A történelemben minden fejlődési forma az addigi viszonyok erőszaka ellen is mozgó­sít. Több emberséget, békét, biztonságot ígér. S bizonyos szempontból ezt meg is adja. A keresztény feudalizmus fel­szabadította az ókor, az amerikai liberalizmus az amerikai Dél rabszolgáit, a polgári forradalmak nagymértékben csökkentették a rendi társadalom alávetettjeinek kiszolgáltatottságát. A fejlődés nemcsak az erőszak szervezettségét növeli, s „kínjait finomítja", hanem az egyénben is fejleszti az erőszak érzéke­lését: az ember mind több dolgot utasít el (jogtalan) erő­szakként azok közül a viszonyok közül, amelyeket koráb­ban természeteseknek fogadott el. A szocialista forradal­mak is azzal biztattak, hogy felszabadítják a föld rabjait, s bár ehhez erőszakra van szűkség, ez lesz a történelemben az utolsó szervezett erőszak, amelyre egyébként is csak azért van szükség, mert másként nem lehet az elnyomó tőkés osz­tálynak, illetve a tőkés társadalmi viszonyoknak bonyolult és totális erőszakát semlegesíteni, leküzdeni.

A munkásság, az értelmiség és a forradalom

A hagyományos forradalomelmélet megoldása: erőszak ellen erőszakot, ha dialektikusnak látszik is, igazából nem elég dia­lektikus és elméletileg nem eléggé végiggondolt. Kimutatja a fennálló rend látszólagos erőszakmentességében is az erő­szakot, ezzel azonban – lényegében az ősi „fogat fogért" módján – önmagát az erőszakot szegezi szembe, s nem ke­resi meg azt, hogy miképpen lehet az erőszakban az erőszak­mentességet biztosítani. Ennek azután az a következménye, hogy a forradalmi erőszak terrorja forradalom nélküli terror­ként folytatódik (s bizonyos értelemben ellenforradalmi terror­ként is, pl. a sztálinista gyakorlatban). Nem kiküszöbölhető „torzulásról" van szó: ha elméletileg nem lehet határokat húzni a tőkés rendet védő csendőrök elleni erőszak, mondjuk, a cári család elleni erőszak, a forradalommal szembe kerülő forradalmárok elleni erőszak stb. között (márpedig a burzsoá terrorral szembeni vörös terror elméleti alapjáról ezeket a ha­tárvonalakat nem lehet meghúzni), akkor a gyakorlatban sem lehetnek határvonalak. A Beriják karaktere és szerepe termé­szetesen nem azonos a Dzerzsinszkijekével, s már a Csekát vezető Dzerzsinszkijeké sem a barikádhősökével, szükség­képpen váltják föl azonban egymást az irányító posztokon a terror mind gépiesebb képviselői. A terror belső logikája, gépies természete, öntörvényű fejlődése kívánja így.

Ám a terrortól való visszaborzadás önmagában nem vá­laszolja meg a problémát. Történelmietlen az a divatos tárgya­lásmód is, amely a jakobinus diktatúra elutasításával próbálja kihúzni a talajt a szocialista forradalmárok alól is, azzal a so­vány tézissel, hogy minden terror destruktív, és eredménye csak önfelszámolás lehet. A különböző történelmi helyzetek összemosása helyett a szocialista forradalmi erőszak értéke­léséhez először is azt kell megvizsgálni, kik (voltak) e forradal­mak alanyai?

Ezzel kapcsolatban két, többé-kevésbé népszerű megol­dás adódik. Az Eszmélet 4. számában utaltunk az egyik felfo­gás reprezentatív művére, Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkájára, amely egy értel­miségi élcsapat hatalomátvételi kísérleteként jellemzi a szo­cialista forradalmakat. A másik, hagyományosabb felfogás e forradalmakat a proletariátus forradalmaként értelmezi. Úgy véljük, ezen irányzat problematikusságát egyik legnagyobb hatású ideológiai alapvetésén, Lukács György: Történelem és osztálytudat című munkáján keresztül lehet megérteni.

Lukácsnak e talán legnagyobb hatású könyvében éppen a proletariátus szerepének értékelése a legproblematikusabb elem.

Látszólag magától értetődő, hogy a kapitalizmus rend­szere elleni forradalmat csak a kapitalizmus alávetett osz­tálya, a proletariátus hajthatja végre. Ezt Marxék is így látták, nem is láthatták másképpen, hiszen az ő alapélményük éppen az osztályharc történelmi szerepe volt: éppen a társadalom alapvető osztályainak harcaiba való beillesztés által tudták vi­lágtörténelmi leg elhelyezni a maguk értelmiségi kritikáját a kapitalizmus felett. Nem voltak azonban egészen következe­tesek: osztályfelfogásukban a munkásosztálynak a korábbi elnyomott osztályokkal szembeni minőségi különbségét hangsúlyozták, hogy önálló forradalmi alanyként való fellépé­sét indokolják (hiszen egyetlen korábbi társadalomban sem vezettek forradalmakat a kizsákmányolt tömegek¹ ); forrada­lom-felfogásukban a polgári forradalmak tapasztalatait hosszabbították meg, a polgári forradalmak paraszti-kispolgári tömegeinek szerepét egyszerűen a proletárforradalom prole­tárjaira cserélve. Véleményünk szerint mindkét következtetés problematikus. A következetlenséget azzal lehet kiküszöböl­ni, ha feltételezzük: mind a munkásosztály, mind forradalma belül marad a kapitalizmuson. Ugyanúgy nem lép ki belőle, mint ahogy például a parasztfelkelések sem vezetnek ki a feu­dális társadalomból; s elképzelhető, hogy ma ismert formájá­ban maga a forradalom mint sajátos társadalmi akcióforma szintén jellegzetesen polgári jelenség, és kizárólag a polgári társadalmak létrejöttében, illetve átalakulásában játszik sze­repet. A forradalom a) abban különbözik a korábbi felkelés­módoktól, hogy a társadalmi forma (tudatos-radikális) meg­változtatására tör, s ezzel összefüggésben b) egy politikai párt jellegű mozgalom hatalommegragadása. Mindkét tulaj­donság a polgári társadalomé, amely minden társadalmi forma forradalmi megváltoztatását hajtja végre: a tőkeviszony uralmával váltva fel a legkülönfélébb viszonyokat, amelyekkel csak találkozik. Ezt a forradalmat alapjában a gazdasági erők hajtják végre. A politikai forradalmak, éppúgy mint a háborúk, csak segítséget nyújtanak a viszonyok átformálásához, egy aktusba sűrítve felgyorsítják a társadalmak átalakulását. A pártformáról már bizonyítani sem kell, hogy mennyire a pol­gári társadalomhoz kötődik, mennyire a piaci versennyel adekvát politikai forma; s egy-egy párt forradalmi hatalomát­vétele megint csak nyíltabb, gyorsítottabb formája a hatalom áttételesebb eszközökkel való megszerzésének. (Minden esetben arról van szó, hogy a hatalmat, egy részérdek ura­lomra jutását, a „nép" erejének mennyiségi súlya legitimálja, csak az egyik esetben a „népakaratot" választásokon, a sza­vazatok mennyiségi többségével bizonyítják, a másik eset, a forradalom, mintegy a „közfelkiáltás" elementáris súlyára hi­vatkozik.)

A forradalmak „működése" is emlékeztet a tőkés üzeme­kére: a forradalmi tömegek (legyenek parasztok, munkások vagy kispolgárok) a társadalmi változásokat megtermelő tömegmunkások, akiket – mint az üzemeket a menedzser- és technokrata réteg – egy professzionalista élcsapat mozgat egy racionalizált, lépésekre lebontott működési rend szerint a – hasznot hozó – célok felé. A (polgári) forradalmakban az in­dividuum felszabadulása helyett az individuum tömegnek, ön­maga tömegvoltának való hasonló alávetettsége valósul meg, mint a gyári munkában stb.

A munkásosztály tehát részt vesz a forradalmakban, amelyek mind demokratikusabbak lehetnek, s mindinkább építhetnek a dolgozók tömegeire. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalmakat nem a munkásosztály, hanem egy értelmiségi avantgarde vezeti. A munkásosztály egész létével a polgárság antagonisztikus ellentéte, de antagonizmusuk össze is köti őket (akárcsak a jobbágyságot a feudális hatalommal). A munkásosztály igazából sohasem lép ki a tő­keviszonyból. (A munkásosztály a tőkeviszony megszünteté­sével azonnal megszűnik; amikor a sztálinizálódó ideológia megpróbálta azt állítani, hogy a szocialista forradalom a tőke­viszonyt megszünteti, de a munkásosztály – és uralma – egy hosszú történelmi időszakon „mint átmeneten" át fennmarad, elméleti abszurdumot hozott létre.² ) Lukács említett műve több ponton árulkodik arról, hogy az elmélet csak önmagán tett erőszak, illetve a nehézségek szőnyeg alá söprése árán tudja megoldani azt a feladatot, hogy az ún. szocialista forra­dalmakat mint a munkásosztálynak a kapitalizmust megdöntő forradalmait értelmezze.³

A munkásosztály tőkeellenes érdeke és a tőkés társa­dalomból való kilépés képtelensége közötti ellentmondást kétféle módon próbálták meg áthidalni (már Marxék is). Az egyik megoldás az a közismert tétel, hogy a forradalmi teóriát – és magát a forradalmat – kívülről kell bevinni a proletár tö­megekbe. Ez a gondolat vezet az élcsapatpárt kialakításához, amely viszont – mint megannyi tapasztalat is oly meggyőzően bizonyítja – a forradalom alanyává válva már semmiképpen sem tekinthető pars pro toto azonosnak a munkásosztállyal.

A másik – egyidejű – megoldás a munkásosztály ideali­zálása a szó kettős értelmében (tudniillik az osztály eszmé­nyítésével és olyan ideák neki tulajdonításával, amellyel mint osztály nem rendelkezik). Lukács említett könyvében az au­tentikus marxista hagyománynak megfelelően a proletariátus osztálytudatát egyrészt a párt képviseli⁴ , másrészt egy olyan absztraktum, amely leginkább az értelmiség vonásait viseli. Csak a proletariátus fellépésével válik befejezetté a társa­dalmi valóság megismerése – írja például. Vagy: „a proletár­osztály harca során a teória egybeesik a praxissal". Ha ezen és hasonló tételekbe az értelmiséget helyettesítjük, kevésbé van szükség nyakatekert bizonyításra: az értelmiség tevé­kenységében a teória és a praxis tényleg egybeesik. Az értel­miség, legalábbis annak jelentős része, valóban a társadalmi valóság megismerésére orientált.

A munkásosztály persze nem „ártatlan" mindebben. Ér­telmiség az osztálytársadalmak kezdeteitől volt. Mégis való­ban csak a proletariátus fellépésével jelent meg a társadalmi öntudat lehetősége (ez is Marxék alapélménye). De nem a proletariátusban, hanem a tőkeviszony megszüntetésére törő értelmiségben. Éppen az által, hogy a tőke a többi réteggel együtt megkezdte az értelmiség bérmunkássá tételét is. A tőke ellen lázadó értelmiség számára e Lukács-könyv azért volt sokáig oly meghatározó alapmű, mert Gramsci elméletén kívül leginkább ez a mű koncentrál az osztályharcból az osztálytudatra, s ezáltal ennek hordozója, az értelmiség, a közép­pontba kerül. Ráadásul úgy, hogy élcsapat szerepét nem kell szégyellnie, és a munkásosztály idealizálása, az osztálynak való alárendelődés le is horgonyozza az értelmiségi lét min­denkori lebegését egy, az anyaggal közvetlenül dolgozó osz­tály nagyon is reálisnak érzett valóságához.⁵

A munkásmozgalomban azonban a viszonyok eltorzul­tak. Az osztálytudatot képviselő élcsapat szerepét az avant­gárdé értelmiségtől mindinkább az értelmiség bürokratizált alakváltozata, a párt és apparátusa vette át. Ezt éppen a mun­kásdemagógia tette lehetővé: nem arról van szó, hogy az ér­telmiség egy része a munkásság vállain hatalomba tornászta magát, hanem arról, hogy a munkásosztálynak és öntudatá­nak absztrakciója – ez a hamis tudati elem – önálló létre tett szert, és hatalmi formát öltött magával a valóságos munkás­osztállyal és az osztályöntudat valóságos hordozójával, az ér­telmiséggel szemben.

Az osztálytársadalmak mindig elválasztották és egymás­tól külön működtették a szellemi és fizikai munkát. A tőke, fenntartva ezt a különállást, egyben egyesítette is őket. Ám az értelmiség munkássá tételével azonnal kiváltotta az ellenirá­nyú folyamatot is: a munkásság értelmiségívé válásának le­hetőségét és az értelmiség legjobbjaiban a törekvést ennek realizálására, a szellemi és fizikai munka közötti társadalmi egyenlőtlenség feloldására, a munkásosztály felszabadításá­ra, a munkáslét megszüntetésére. Mivel a múlt században az értelmiség még nem volt eléggé önálló erő, hogy szembesze­gülhessen a tőkével, szüksége volt a munkásosztály absztrak­ciójára (s ezen absztrakció konkrét munkástömegekké való lebontására) antikapitalista programja megtestesítéséhez. A forradalomban azonban az értelmiségi élcsapat már nem mint értelmiségi, hanem mint a munkásosztály absztrakcióját szimbolizáló párttagja vett részt, és ezt az absztrakciót rögzí­tette meg a forradalom után. Magát az empirikus munkásosz­tályt nem szabadította fel (azaz nem szüntette meg), hanem alárendelte e munkásosztály absztrakciójának, s ezzel egy olyan társadalmat hívott életre, amely úgy tagadása a kapita­lizmusnak, mint maga a munkásosztály: belül maradva a kapi­talizmuson.⁶

Mindez összefügg a forradalmi erőszak jellegével is. Ez az erőszak egyrészt a polgári erőszakformák tükörképe, csak alanya más: a polgári elitcsoportok helyét a munkásosztály absztrakcióját képviselő párt veszi át. Lépései – mint a tőkés viszonyokon belül maradó osztály lépései – egyrészt közvet­lenül másolják a polgári forradalom cselekvésformáit, más­részt, mivel a cselekvés alanya egy absztrakciót képvisel, e lé­pések rugalmatlanok, és a konkrétság humánumára érzéket­lenek.

A szocialista forradalmak egyrészt munkásforradalmak, amennyiben az általánosságában tekintett munkásosztály ér­dekében robbannak ki, és – eleve reménytelen – kísérletet tesznek a munkásosztály megőrizve-kiszakítására a tőke ha­talma alól; másrészt polgári forradalmak, amennyiben min­den forradalom belül marad a polgári paradigmán, s így ered­ménye is valamilyen – jóllehet deviáns – polgárosuláshoz és valamilyen – jóllehet deformált – tőkeviszonyhoz vezet; har­madrészt értelmiségi forradalmak, amennyiben a tőkés társa­dalom tagadásával (korai, s ezért formatévesztett) kísérletet tesznek egy nem-kapitalista társadalom létrehozására, és egy ilyen társadalom irányába mutató eredménynek könyvel­hető el az értelmiség nagymértékű megerősödése is a forra­dalom után kialakuló társadalomban.

A mennyiségelvű meghaladás (a polgári forradalomkon­cepció) alapján sokáig valóban a munkásosztály tűnt a kapita­lizmust egyedül legyőzni képes erőnek. De a munkásosztály forradalma már csak formájában sem lehet egy kapitalizmust meghaladni képes társadalom fogantatásának pillanata: erő­szakának jellege tipikusan az alávetettséggel járó erőszakfor­mákból nő ki. A munkásosztály kétségkívül szemben áll a ka­pitalizmussal, de mivel mindennapi léte nem jelent új, alterna­tív valóságot, szerveződése is a tőke által kialakított egysé­gekben történik (üzemszervezetben, politikai pártban), és lá­zadása sem lép ki a polgári keretek közül. Az alávetettek egyik erőszakformája a rablás, amely, mint régen felismerték, a hát­rányos helyzetben tartottak tiltakozásának egyik módja egy rabló társadalom ellen. Olyan módja azonban, amely csak utánozza a társadalom uralkodó cselekvésmódját. Erkölcsi­leg más szinten, de lényegében hasonló történik akkor is, ami­kor a kisajátítókat (az ismert államosító módon) kisajátítják. Nem mintha nem volna jogos a kizsákmányolás megszünteté­se, hanem mert nem lép a helyébe életteljesebb szisztéma. A termelés és a tulajdonlás rendszerének új formája helyett az értéktöbbletet egyszerűen új tulajdonos (a munkásállam) ke­zébe adják, de a lényeg nem változik. A tőkés termelési rend­ből a „proletárhatalom" nemcsak azért nem tud kilépni, mert eddigi formáiban a fejletlenebb országokban valósult meg, s így gazdaságilag alávettetett a fejlettebb centrumnak, hanem azért is, mert e hatalommegragadás önmagában nem teremt termelési és tulajdonlási alternatívát. A lázadás motivációja is problematikus: bár az igazságos, kizsákmányolás-mentes vi­lág megteremtésének igénye a munkásosztályt erkölcsileg valóban a tőke világa fölé emeli, a hatalomátvétellel kialakított erőszakformákat, a proletárdiktatúra erőszakformáit valóban egy proletár réteg – alávetettsége által deformált – indulatai határozzák meg. A gyűlölet, amely kétségkívül jogos a kizsákmányolókkal szemben, s amelyet az osztályerőszak fenntar­tása érdekében még szítanak is, semmiképpen sem jelenti a kizsákmányolás rendjének erkölcsi meghaladását. Az irigy­ség diktatúrájához vezet, és csak „a nélkülözést teszi általá­nossá".

Az értelmiséget viszont még nehezebb forradalmi osz­tálynak vagy csoportnak nevezni.⁷ A radikális értelmiség a munkásság idealizálásával aláveti magát a munkásosztály­nak (mint bármely más uralkodó osztálynak), némileg erősza­kot téve magán eljátssza az osztályöntudat szerepét, de aztán (az értelmiség megerősödésével és a munkáshatalom kudar­cainak egyértelművé válásával) leveti ezt magáról. A „történe­lem és osztálytudat" hívei megkönnyebbülten tagadják meg korábbi forradalmiságukat, és sietnek vissza a működőképe­sebbnek érzett tőkés társadalom kebelére. Pedig a munkás­osztály és értelmiség összefonódása a tőkés társadalom ki nem iktatható ténye, csakhogy a viszony fordított: az értelmi­ség csak a tőkés viszonyokon belül a munkásosztály akcidenciája – a tőkés társadalom meghaladásában éppen a szellemi termelés a szubsztancia, amelyben a munkásosz­tály feloldódhat. Saját világa kialakításához ugyanakkor az értelmiségnek változatlanul nélkülözhetetlen feltételként kell kezelnie a munkásosztály felszabadítását, azaz megszünte­tését, s ehhez mozgósítani azt.

Persze az értelmiség a tőkés társadalmon belül mindig ambivalens helyzetben van. Hiszen nemcsak a termelésben kap mind nagyobb szerepet a szellemi munka, hanem a vállal­kozásnak is komoly része, s az értelmiségi előtt így mindig adva van a kettős helyzet: a bérmunka, illetve a tőkéssé válás lehetősége. Már csak ezért sem válik osztályszerű, forradalmi erővé. De a kettős helyzet nem csak negatív hatású (mint a „szilárdság" nyelvén megfogalmazták: „ingadozóvá" téve az értelmiséget). Az értelmiségnek a munkássággal való érintke­zése a tőkével szembeni ellenségességet erősíti, a tőkével való érintkezés viszont nemcsak az értelmiséget állítja több-választásos helyzetbe, de a tőke közegében is választási helyzetet hoz létre: létrejöhetnek a termelés olyan szellemi munka-irányította formái, amelyekben a tőke jelenléte felesle­gessé válik. (A profit indukáló szerepével párhuzamosan tért nyernek az önmaga által indukált innováció formái. Habermas kommunikatív cselekvéselmélete például már ezt a hely­zetet tükrözi.) A társadalmi formák változását sohasem a forradalmak hatalommegragadó aktusa, hanem éppen az ilyen alternativitás kialakulása és meggyökerezése ala­pozza meg.

Az következik-e mindebből, hogy az antikapitalista moz­galmak forradalmi irányával szemben egyértelműen annak a reformizmusnak van igaza, amely a tőke rendszerének meg­haladását a békés evolúciótól, a szellemi termelési mód felté­teleinek lassú kialakításától, kialakulásától várja? Vélemé­nyünk szerint nem. A történelemben minden fejlődés valóban küzdelmek árán valósul meg: a radikális minőségi változást eredményező erőfeszítések nem nélkülözhetőek. Lehetnek olyan történelmi pillanatok, amikor a fizikai erőszak alkalma­zását sem lehet elkerülni. De ha abból indulunk ki, hogy a tőke rendszerét történelmileg leváltó erő a szellemi ter­melőké, a radikális, ha úgy tetszik, forradalmi változások formáit a szellemi termelés léthelyzetéből fakadóaknak, azzal adekvátaknak kell feltételeznünk.

Persze a „szellemi termelő" sokféle lehet. Igazodhat, mondjuk, az állam mechanizmusaihoz, s ez esetben a szerve­zett erőszak menedzserévé válhat; elfogadhatja az individuu­mok harcának szemléletét és a terrorista útját választhatja stb. Ezek a formák azonban még az értelmiség önállótlansá­gának megfelelő változatok. Az emberek fizikai elpusztí­tása eleve az olyan társadalmi rendszerek békés, termelő létviszonyainak meghosszabbítása, ahol a hétköznapi, békés termelés az emberek fizikai erejének lassú elhasz­nálásán alapszik. A humanizmus nem utópia, hanem a szel­lemi termelés adekvát viszonya az emberhez: amennyiben a tőkés társadalom fejlődésének legutóbbi szakaszában a ko­rábban említett erőszakformák mellé számos humanista in­tegráló mechanizmus alakult ki, ez éppen a szellemi termelés és a szellemi termelők térhódításának eredménye.

A tőkés társadalom (és az általa fenntartott erőszak) nem fogja magától átadni a helyét, viszonyait forradalmasítani kell,⁸ ez a forradalmasítás azonban nem tömegmozgósítás, hanem a viszonyok radikális átformálását jelenti (azok irányí­tásának befolyásolásán keresztül); nem egyszerű hatalom­megragadó aktusnak, hanem a viszonyok permanens átalakí­tásának kell lennie, teleologikus, folyamatos társadalomalakí­tásnak, a szellemi termelés eleve-teleologikus természete szerint.

Az átalakulás célja a humanizáció: a szellemi termelés nem érdekelt a társadalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányoltság, a társadalmilag szervezett erőszak egyetlen for­májának fenntartásában sem. Ebből következően az erő­szak egyetlen formája sem alkalmas társadalmának meg­alapozására. Erőszakkal magától értetődően csak erősza­kon alapuló viszonyformát lehet megalapozni. De a passzív erőszakmentesség sem megoldás. (Az erőszak tűrő taga­dása nem szünteti meg az erőszakot, csak elfojtja, magába szívja. Az erőszak természeti eredetű energiák emberivé-társadalmivá tett formája, a passzív erőszakmentesség ideologi­kus, tulajdonképpen nem természetes forma.) Van azonban egy harmadik megoldás. Hasonlattal élve, néhány távol-keleti küzdősportra, például a dzsiudzsicura utalhatunk, ahol a meg­támadott a támadó energiáját mintegy átvezeti magán, s egyúttal fel is használja, és éppen arra használja fel, hogy ma­gát a támadót harcképtelenné tegye. A társadalmi életben en­nek az felel meg, hogy a minden agresszív akcióban rejlő jo­gos indulati elemet kihasználva, átvéve, az agressziót eltérít­jük, konstruktív, alkotó energiaként építjük be a társadalmi életbe. Az értelmiség – ideológiák termelőjeként – mindig is élt ezzel az eszközzel. A szellemi termelés jelentőségének a növekedésével az erőszak aktív semlegesítésének szerepe, formáinak gazdagsága is növekedni fog. (Hogy a társadalmi létben ily módon többé-kevésbé mellőzhető az erőszak, azt a XX. század második felének humánus tendenciái jelzik, ha végérvényesen még nem bizonyították is be.)

Mert az erőszak mindazonáltal jelen van világunkban. S a tőke és erőszak kapcsolatáról korábban említettek szerint, amíg tőkés társadalom lesz, az erőszak mint magánerőszak, mint fegyverkezés, mint a hatalomvédelem erőszaka s mint hatalomellenes erőszak fenn is marad, s öröknek, az emberi természet velejárójának hirdettetik. Hogy lehet tehát ezt a pa­radoxont feloldani (hogy ti. az adott társadalomban az erő­szak uralkodik, a megdöntésére hivatott erőknek azonban el kellene kerülniük az erőszakot)?

Rosa Luxemburg, aki a forradalmi erőszakszervezet le­nini kiépítésekor jól látta az erőszakszervezetben rejlő veszé­lyes következményeket, azt javasolja, hogy válasszák külön az akadályok leküzdésére megengedhető forradalmi erősza­kot a későbbiektől. Az új társadalom építésében már nem tartja megengedhetőnek az erőszakot. Vele szemben a lenini irányzat képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az ilyen szétvá­lasztás a gyakorlatban lehetetlen, mivel (a kapitalizmust ta­gadó társadalom teleologikus természetéből is következően) a gazdasági fejlődés alapjait a politikai állam meghódításán keresztül lehet lerakni. (A történelmi gyakorlat azt bizonyítot­ta, hogy a politikai hatalomátvétel formája valóban meghatá­rozza a későbbi gazdasági fejlődés formáit is. Luxemburg szétválasztási javaslata, ha morálisan körültekintőbb is, ke­vésbé megalapozott.) A párt irányította proletárforradalom hí­vei viszont, mint láttuk, arra hivatkoznak, hogy a proletárforra­dalom – forradalmon az erőszakos akciót értve – a társadalom totalitásszemléletéből következik. Ebben egyrészt csúsztatás van: a totalitásszemléletből a totális-forradalmi társadalom­változtatás következik, s ez nem azonos a társadalmi lét csak egy szeletét érintő (s az embert is egy viszonylatára, politikai oldalára redukáló) politikai forradalommal. Másrészt magá­ban a forradalom alkalmazott fogalmában is ellentmondás van: igaz, hogy az egész változtatása, de mindig egy rész erő­szaka formájában.

Rész és egész dialektikáját a különböző társadalmi rend­szerek általában dialektikátlanul kezelik. A liberalizmus végső soron a társadalmi rend konzerválója, minthogy az egészre irányuló közvetlen változtatási szándékot nem engedi kibon­takoztatni, kizárva azt, hogy bárki az egész nevében léphes­sen fel. A diktatúra viszont konzerválni akar, de eredménye mégis a társadalom destabilizációja: a diktatúra az egész ne­vében lép fel, de mivel ez mindig torzítás, hiszen a társadalom egyetlen rész-összetevője sem azonos a társadalom egészé­vel, így a diktatúra minden egyneműsítő kísérlete ellenére a társadalom előbb-utóbb szétfeslik alóla. A forradalom aktív él­csapata szintén a társadalom egésze nevében lép fel, s csak akkor kerülheti el a diktatúrává válást, ha mihelyt az egész nevében megragadta a hatalmat, azonnal új „rész" lép fel vele szemben az egész képviseletének igényével.⁹ (Mivel minden rendszeren belül vannak rendszeridegen elemek, ez a megoldás alkalmazkodik leginkább a viszonyok valóságos természetéhez: nem rombolja le a rendszert, de nem is simul az éppen adott uralmi forma alá.)¹⁰

A politika szempontjából ezt jelentheti az a permanens forradalom, amit egy kifejlett szellemi termelési módban a tár­sadalmi viszonyok állandó alakítása jelent. Hogy a kapitaliz­mus társadalmának forradalmi átalakítása a politikai forrada­lom valamilyen formáját is feltételezi-e, ez nyilván nagymér­tékben függ a konkrét körülményektől. Azonban mind az ed­digi tapasztalatok, mind az elméleti elemzés alapján az biztos­nak látszik számunkra, hogy ha valóban a kapitalizmust meghaladó társadalmat tekintünk célnak, az erőszakra ebben a forradalmi átalakulásban nem lehet alapozni.

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A sztálini vulgarizáció „kiigazította" a következetlenségeket, és a korábbi osztályküzdelmeket, parasztfelkeléseket, rabszolgalázadá­sokat is tudatos, osztályharcos forradalmakként állította be, figyelmen kívül hagyva a marxi történelemfelfogás erre vonatkozó differenciált elemzéseit.

2 Ennek persze megvolt a realitásalapja. Valamit megszüntettek, és valami a szándékok ellenére fennmaradt. Csakhogy amit megszün­tettek, az nem a tőkeviszony volt, csak annak egyes formái; és való­ban hosszabb időre létrejött egy uralmi forma, csak éppen nem a mun­kásosztályé.

3 Lukács például hangsúlyozza, hogy a polgári gondolkodás tabula rasát igyekszik csinálni a középkor kategóriáival szemben, a proletár gondolkodásnak erre nincsen szüksége. Itt és más helyeken a teória a hiányt igyekszik erénynek feltüntetni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a „proletár gondolkodás" nem lép és helyzeténél fogva nem is léphet ki a polgári társadalom keretei közül. Lukács idézi Rosa Luxemburgot, aki még nyíltabban veti fel ezt a problémát, amikor arról beszél, hogy a proletariátus akkor kénytelen megragadni a hatalmat, amikor még a polgári rendszert érzi törvényesnek, amikor még teljes valójában annak a része. Ez így is van, és véleményünk szerint a pro­letárforradalmak éppen ezért sem vezetnek ki a kapitalista társa­dalomból.

4 A kommunista pártnak nincsenek külön érdekei a proletár osztállyal szemben – vélheti még ekkor Lukács -, csak világosabban látja a te­endőket, ő az osztálytudat megtestesülése. A „kommunista párt szer­vezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztályhatalmát történelmi alakzatként, közvetlenül megpillanthas­sa". (Tükör által homályosan – ironizálhatnánk az itt szükségkép­pen megjelenő idealizmus felett. Ez ugyanis mindig megjelenik, ha egy társadalmi egyenlőtlenség igazolásáról van szó. A párt fokozato­san kialakuló feudalisztikus, rendi, hatalmi jellegét leleplezi a rend le­gitimitásának kifejezésére használt formula, „a párt által kiharcolt és megszolgált bizalom".)

5 Ez az értelmiség természetesen idealizálja a munkásságot, mert az testesíti meg számára a „realitás" világát. Az értelmiség mindig küsz­ködött a realitásproblémával, mert társadalmi helyzete mindenkor ele­melte a termeléstől. Ez az elszakítottság az értelmiség bérmunkássá tételével megszűnik. Ám amikor a szellemi munka ilyen helyzete tö­megessé vált (századunk 60-as éveitől), ez egyúttal azt is jelentette, hogy az értelmiségnek nem volt többé szüksége a munkásosztályra mint idealizált „apára „, hogy önmagát a realitással általa összekösse.

6 Gramsci azt a megoldást találja, hogy az empirikus munkásságot értelmiségivé teheti, felszabadíthatja a mozgalomban való részvétel. Ez igaz. Amit „öntudatos munkásnak" nevezünk, az valójában az ér­telmiségi több jellegzetességét viseli magán. De a folyamat megáll bi­zonyos számú munkás értelmiségivé tétele után, s ezzel csak kiszakít néhány munkást a többi közül. A megoldás csak akkor lehetne valósá­gos, ha a „mozgalom" az élet minden területére kiterjedne, s különö­sen a termelésre. Mivel azonban a hagyományos „munkásmozga­lom" az életnek csak egyik összetevőjére, a politikai harcra irányul, az osztály egészét nem szabad ihatja és nem is szabadítja fel.

7 Természetesen egyetlen társadalmi csoportot sem jogosult egé­szében forradalminak nevezni: nincsenek forradalmi vagy kevésbé forradalmi rétegek, csak forradalmasító helyzetek vannak, amelyek­ben az emberek különféleképpen reagálnak. Cikkünkben mindvégig erős leegyszerűsítéssel élünk: az általában vett „értelmiséggel" vagy „munkássággal" szemben valójában nagyon konkrétan elemzendő (térben és időben változó helyzetű és szerepű) társadalmi csoportok vannak csupán. Az itt megkockáztatott állítások legfeljebb tendenciálisan lehetnek jogosultak.

8 Lukács említett művében helyesen emeli ki, hogy a marxizmusnak mint a kapitalizmus tagadásának a lényege totalitás szemlélete. Ez pedig elválaszthatatlan a forradalom-elvtől, mint a totalitásukban szemlélt viszonyok megváltoztatásától. S ennyiben ez az ideológia – még ha nem a munkásosztály fogja is a kapitalizmus rendszerét meg­dönteni – a kapitalizmust meghaladó társadalmi rend adekvát ideoló­giája.

9 Lenin – akinek politikáját persze a proletárforradalmi koncepció el­lentmondásai behatárolták – kétségkívül érzékelt valamit ebből a dia­lektikából, hiszen saját hatalomra jutott pártja elbürokratizálódása el­len kontrollként egyfajta munkásellenőrzést mozgósított volna. Mind­ez azonban túl későn történt, és az ellenzékteremtés már korántsem volt olyan határozott, mint az előző aktív partikularitás, a párt létreho­zása.

10 Másfelől minél inkább feloldódik az egyén besoroltsága egyetlen meghatározó viszony alá, az egyén annál inkább léphet fel többféle identitás jegyében, s ezáltal rész és egész ellentmondása úgy is meg­szűnhet, hogy (az egyetlen egészért versengő plurális részek világá­val szemben) az egész is elveszti monolit jellegét: tudatosul, hogy az egyetlen világ maga is nagyon sokféleképpen egyetlen, s ez csökkenti a kizárólagosság igényével való fellépés (s vele az in­tolerancia és az erőszak) lehetőségét.

(Szovjetszkoje Foto)