Célok és eszközök

„Az ember, a szabadság, a piac”, ez volt a elme annak az elő­terjesztésnek, amelyet Sz. S. Satalin akadémikus, a reform „öt­száz napjáról” készített, és a legfontosabb szovjet lapokban megjelentetett. A cikk úgy mutatta be a privatizációt, mint az eddigi szenvedésekért kijáró jóvátétel-félét, amelyet a bürokra­tikus vezetés által kifosztott és eltékozolt kollektív vagyon újra­felosztásával juttatnak a társadalomnak. Az kell, hogy mindenki („az ember”) szabadon és jobban élhessen.

De lehetséges-e ez a „privatizáció” és a piac révén?

A Szovjetunióban néha azt mondják, hogy a privatizációnak köszönhetően minden egyes ember saját munkájának tulajdo­nosa (eredményeinek „ura”) lehetne. Ha ez így lenne, akkor voltaképpen társadalmi igazságszolgáltatásnak is lennie kelle­ne, szintén jó esélyekkel arra, hogy gazdaságilag hatékonynak bizonyul: az ellenőrzés és az egyéni felelősség követelménye szükségképp nem individualizmus. Először is vita tárgyává kell tenni a bürokrácia „kollektív” harácsolásának névtelenségét és az egyének törekvéseinek elfojtását, amit az álszocialista érté­kek, a „kollektív” értékek nevében végeztek (feltételezhetően a meglévő szociális védelmi intézkedések szemléltetik ezt a „szo­cializmust”). Ez a „hivatalos marxizmus” megfeledkezett a Kommunista Kiáltvány egyik mondatáról, amely szerint „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség sza­bad fejlődésének feltétele”. (Marx és Engels Válogatott Művei, I. kötet, Kossuth Kiadó, 1975., 154. oldal.) Ami a társadalmi tulajdont illeti, Marx szerint azt „termelők szabad társulása” ál­tal kell igazgatni; az egyének szabadsága és felelőssége (de a nemzeti közösségeké is) társulásukban ténylegesen erkölcsi (politikai) és gazdasági szükségszerűség. Satalin cikke egyéb­ként ragaszkodik ahhoz, hogy a privatizációnak szabadon el­határozott cselekedetnek kell lennie, nem pedig erőszakos dekollektivizálásnak.

Az is kell, hogy választási lehetőségek, vagyis alternatívák legyenek. A liberális offenzívának egyik Jellemzője a választási lehetőségek megszüntetése, pontosabban leszűkítése a magántulajdon különböző változataira (egyéni és szövet­kezeti tulajdon, részvénytársaságok); közös szempontjuk az hogy a tulajdonos hatalmát ahhoz a pénzhez (a tőkéhez) kös­sék, amellyel rendelkezik. Ez kizárja tehát az arra való törek­vést, hogy „az államosítás leépítését” a tulajdon „társadal­masításával” valósítsák meg: ez utóbbi azt célozná, hogy az alkotmányos jogot – ingyen – és az igazgatás jogkörét a „társult termelőkre”, (még kialakítandó intézményes formák kö­zött) magára a „társadalomra” ruházzák át.

Az állampolgár és az egyén liberális felfogása ellentétes ez­zel az önigazgatási és szolidáris logikával.

Piac az önigazgatás érdekében…

Mindez szakítást jelent a korábbi tervekkel: a 60-as és a 70-es években (Jugoszláviában, de a Szolidaritás létrejöttekor Len­gyelországban is, továbbá – más formák között – Magyaror­szágon is) a keleti reformok még azt célozták, hogy a piacot összeegyeztessék a „kollektív tulajdonnal”. A peresztrojka kez­deti tervei még ragaszkodtak ahhoz, amit annakidején „piaci szocializmusnak” neveztek (az 1987-es vállalati törvény, ame­lyet 1990 júniusában érvénytelenítettek, egyébként önkormány­zati jogokat biztosított a dolgozók kollektíváinak).

Ezek a reformok sehol sem módosították az igazgatás köz­ponti koordinációs hatalmát a tulajdonosi jogok tekintetében, amelyek továbbra is „mindenkié és senkié” maradtak, mind­azonáltal inkább a bürokratáké, mint másoké. Ezeknek a refor­moknak nem volt sem (demokratikus) politikai tartalmuk, sem gazdasági összetartó erejük, így hát önigazgatási szempontból kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak azonban a kereskedelmi szabályozás szempontjából is, mert álkonkurenciáról volt szó: a konkurencia csak a nyereség irányában funkcionált, a vesz­teség irányában nem. A jó piaci helyzetben lévő ágazatok és vállalatok fejlődtek, a többi azonban sohasem jelentett be cső­döt. A foglalkoztatás védelme, amelyet a rendszer szociálpoli­tikája tett lehetővé, arra késztette a hatóságokat, hogy fedezzék ezeket a veszteségeket („piaccal” vagy anélkül). A tékozlás fo­kozódott, a kereskedelem decentralizálása azt jelentette, hogy elégtelen volt a munkaalkalmat teremtő beruházás (vagyis mun­kanélküliséget jelentett); az infláció, valamint az ágazatok és a régiók közötti egyenlőtlenségek és egyensúlyhiányok megnöve­kedtek. A behozatal egy ideig késleltette a válságot, a 80-as évek elején azonban a külső adósság okozta megrázkódtatás alatt minden összeomlott.

… az önigazgatás ellen…

Egyszerű az a következtetés, amelyet a liberalizmus teoretiku­sai levonnak (ebben a tekintetben csatlakoznak azokhoz az elő­rejelzésekhez, amelyeket korábban a liberális iskola vezér­alakja, Hayek adott közre): a piac csak akkor lehet olyan sza­bályozó, amely orientálja a beruházásokat és bezárásra kényszeríti a nem rentábilis vállalatokat, ha általánossá válik. Ehhez az kell, hogy a munkaerő és a termelőeszközök mara­déktalanul áruk legyenek, hogy létezzen tőkepiac és munka­erőpiac (olyan munkavállalók alkalmazása és elbocsátása, akik alávetettek a kereskedelmi profit kritériumainak, tehát azoknak a társadalmi erőknek, amelyek képesek kierőszakolni ezt az alávetettséget); a piacnak kell lennie az egyetlen köteléknek a valóban „magánjellegű” (tehát felelősségteljes) döntések között; egyszóval az államnak „meg kell szabadulnia kötelezettségei­től”, a köztulajdonban lévő vállalatokat privatizálni kell, továbbá meg kell szüntetni a munkásönigazgatás jogait és a szubven­ciókat, mert ezek a hatékonysággal ellentétes védőhálókat fej­lesztenek ki. A program ennélfogva egyértelmű.

A liberális érvelés lényege az, hogy a pénzszerzés (a mun­ka és a tőke arányában) és a költségekkel arányos pénzkiadás motivációja nélkül általánossá válik a tékozlás és a nemtörő­dömség. Tágabb értelemben a nyereség hajtóerejének megfe­lelően és a piaci versenyhez alkalmazkodva igazgatott kapita­lista magántulajdon felszámolásával megszüntették azt a kény­szerítő erőt – érvelnek a liberálisok -, amely a magánvállalkozót arra ösztönzi, hogy a minimálisra csökkentse a költségeket (ne­vezetesen a béreket) és alkalmazkodjék a kereslethez, s ami arra kényszeríti a dolgozót, hogy alávesse magát a kapitalista követelményeknek, nehogy elbocsássak őt.

…és a feudalizmus ellen ?

A Keleten folyamatban lévő átalakulásokat néha a kapitalizmus előtti, szinte feudális viszonyok ellen irányuló polgári forrada­lomhoz hasonlítják. És az igaz is, hogy ezt a rendszert mind­inkább olyan helyi hűbérúrfélék uralták, akiknek a lekötelezett­ségek és személyes összeköttetések hálózatán alapuló hatalma a beruházásokat és a védőhálókat sokkal inkább meghatározza, mint a piac. Jugoszlávia („feudális”) tagozódása az évek során fokozódott, és Magyarországon ma azt mondják, hogy nem a „tervről a piacra” térnek át, hanem a „tervről a klikkrendszerre”… A liberális kereskedelmi programok egyszerre szeretnék hely­reállítani a magántulajdont és megtörni – a piac egyesítő sze­repe révén – mindezeket a tagozódásokat és a személyes összeköttetések hálózatát. A kapitalizmus kialakulásával való összehasonlítás tehát nem igazán helytálló, tovább kell mélyí­teni a hasonlatot.

A tőke voltaképpen oly módon erőszakolta ki hatalmát, hogy a személyes nem-kereskedelmi alárendeltség viszonyait és a rabszolgasággal vagy a jobbágysággal együtt járó védőhálókat egyidejűleg irtotta ki a feudális társadalomból. Ennek során a jobbágyokból vagy rabszolgákból, de a kisárutermelőkből is (ha azok nem tudtak ellenállni a manufaktúrák konkurenciájának) létrehozta a proletárosztályt, amely kénytelen munkaerejét el­adni, meghajolva a pénz és a kereskedelmi konkurencia ural­ma előtt. Ez volt a termelékenység kolosszális növekedésének a forrása. A liberális kapitalizmus legbuzgóbb hívei azt remélik, hogy hasonlóképpen meg lehet törni a bürokratikus világ „tá­mogatott” szolgáinak a mentalitását és magatartását is.

A tőkének alávetett bérmunka a rabszolgáéhoz képest in­tenzívebbé, tehát produktívabbá válik – írja Marx. A rabszolga a félelemtől hajtva dolgozik, nem az életéért, hiszen az nem az övé, mindazonáltal garantálva van a számára. A szabad mun­kást ellenben szükségletei hajtják. A személyével való szabad rendelkezés és a szabadság tudata (vagy inkább a képzete) folytán ez utóbbi sokkal jobb munkás, mint az előbbi. Ehhez járul a felelősség érzete (tudata), mert, mint minden viszontel­adó, a munkás felelős annak az árunak a minőségéért, amelyet szolgáltat és szolgáltatnia kell, vállalva, hogy kiszorítja őt a többi ugyanolyan fajta viszonteladó.

Marx hozzáteszi, hogy ez a proletarizálódás felszabadulás­ként vagy „előléptetésként” fogható fel a jobbágy vagy a rab­szolga számára, de lealacsonyításként a kézműves számára, aki saját munkájának és termelőeszközeinek a tulajdonosa volt.

Mindent egybevéve a termelékenység növekedésének alig­ha volt más forrása, mint ez a burzsoá forradalom.

De ma melyek azok a társadalmi erők, amelyeket „meg kell szabadítani” a feudális-bürokratikus viszonyoktól? És előlépte­tésről vagy társadalmi visszafejlődésről van szó?

A parasztokat kell „felszabadítani”? Parasztok jóformán már nem léteznek (a Szovjetunióban és Kelet-Európában a munka­képes lakosok 15-30 százalékát alkotják), és létmódjuk jelen­tősen átalakult. Csak Lengyelországban és Jugoszláviában van­nak többségben a kistulajdonosok. A liberális elvek őket azon­ban éppenséggel fenyegetik (hiszen kétféle mértékkel mér ez a liberalizmus: itt meg akarja szüntetni a szubvenciókat, de az Egyesült Államokban, Japánban és az Európai Közösségben széleskörűen fenn akarja tartani őket…). A lengyel parasztok zsémbes hangulata sokatmondó. Ami pedig a többi jelentősebb esetet illeti: a liberálisok várakozásaival ellentétben a kollektivi­zált „vidék” nem szavaz nagyarányúan a privatizálásra. Sőt, in­kább szavaz „kommunistaként”, mint a városok (leegyszerűsítés lenne ebben csupán az elnyomó apparátus erősebb ellenőr­zését vagy a bürokratikus rezsimhez való konzervatív ragasz­kodást látni). A régi parasztok eltűntek. Az erőszakos kollekti­vizálás bűnei még mindig nyomasztóan hatnak. De mégis, fő­ként arról van szó, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt a mai dolgozó parasztok új nem­zedékei meg szeretnék őrizni a kolhozokban szerzett védőhálót (és háztáji gazdaságaikat, amelyek bizonyos fokú önellátást biz­tosítanak az élelmiszerek tekintetében). A (feudális) „előjogok térítés nélküli megszüntetése”, amit valamikor a fellázadt pa­rasztok követeltek, olyan (bürokráciaellenes) jelszó lehet, amelynek a dolgozó parasztok számára más a jelentése, mint a privatizációnak. Ha mindezt felismerve a parasztok a valóban szabad szövetkezeti társulás követeléseivel állnának elő, egy igazi, „alulról jövő” forradalom révén újra meghatározva a helyi és a regionális önkormányzatok hatalmát, akkor lehetőség nyíl­na a városok és a falvak dolgozóinak szövetségére, egy „posztkapitalista” dinamika jegyében…

Létrejött ugyanis azoknak a nagy tömege is, akiknek ma a magánszektor bérmunkásaivá való átalakulásáról van szó – a valóban létező proletariátus, amelyet kizsákmányol az ő nevé­ben rajta uralkodó bürokrácia, egy olyan tulajdont igazgatva, amely nem az övé. A Szovjetunióban egy olyan proletariátusról van szó, amely számára a gorbacsovi retorika egészen 1990-ig azt ismételgette, hogy „a maga urának” kell lennie (ez ismét egy „posztkapitalista” jog), és amely annyira tudatában van en­nek a jognak, hogy valamennyi áramlat élni akar vele valami­lyen formában (a konzervatívok arra törekszenek, hogy szövet­séget hozzanak létre az igazgatók és a dolgozók kollektívái kö­zött az önigazgatási követelések alapján; a liberálisok pedig azt javasolják, hogy a munkások legyenek részvényesek). Létezik az a proletariátus, amely ma a munkaképes lakosság többségét alkotja mindazokban az országokban, amelyeket érint ez a „for­radalom”. S ez azt jelenti, hogy ezeket a dolgozókat a változás perspektívájának megnyerni központi fontosságú tót. Az úgyne­vezett szocialista országokban a piac mindeddig sehol sem tu­dott jelentősen kiszélesedni a munkásönigazgatási jogok nö­velése nélkül. Az esetleges munkásrészvényességgel járó ke­reskedelmi privatizáció csak akkor találhat a dolgozók jelentős részének a támogatására, ha a dolgozóknak (okkal vagy ok nélkül) az az érzésük, hogy ebből nyerhetnek valamit. Ponto­san ennek a reményével kecsegtettek a német kapitalista erők és az ígéreteik. De mi a valóság? Keserű csalódás érte a la­kosságot Kelet-Németország területein (ahová nem özönlik a magántőke), és holtpontra jutott a lengyel strukturális átalakulás, amin feltétlenül el kell gondolkodni, nem kevésbé, mint a that­cherizmus kudarcain. A társadalmi robbanásokat a rekapitalizálódó Kelet-Európában általában nem olyan erő fogja kiegyen­súlyozni, mint például a gazdag NSZK államának gazdasági és pénzügyi hatalma (mert az államnak kell majd megmentenie a berendezést). Mérlegelni kell a javasolt „programot”: arról van szó, hogy az iparvállalatok nagy többségét, a vállalatok ezreit, amelyek a dolgozók millióit alkalmazzák, az ipari termelésnek mintegy 70 százalékát vagy még nagyobb részét kell „szabály­talanítani” a magánvásárlások reményében (nem 10-12 céget, amennyit Thatcher asszony privatizált néhány százezer dolgozó átcsoportosításával!) Az egész világra kiterjedő kapitalizmussal és rendkívüli mértékben összpontosult gazdasággal kell majd (a szubvenciók megszüntetése után) szembekerülniük: a világ­kereskedelem kétötöde az „Északhoz”, a fejlett kapitalizmushoz tartozó multinacionális cégek közötti tranzakciókból áll. Ezek a cégek éppen annyira akarnak szabad kereskedelmet a világ többi részével, mint amennyire a kacsa szabad kapcsolatokat akar a tyúkokkal… S Kelet-Európa és a Szovjetunió társadal­mainak bürokratikus „szárnyasjószága” nem veti latba súlyát, hogy ellenálljon nekik. Hasonló okokból szerte kell foszlania an­nak a reménynek is, hogy az új középrétegekből és az árnyék­gazdaságból származó igazi vállalkozóktól „organikus” növeke­dés várható. A vállalatok megvásárlásához rendelkezésre álló belső megtakarítást a privatizálandó javak 15-20 százalékára becsülik (s ez nem is jelenti még a vásárlás készségét).

Ilyen körülmények között a „burzsoá forradalom'', amely a kapitalista világba akarja visszavezetni ezeket a társadalmakat, csupán „bürokratikus”, önkényuralmi és kifelé forduló lehet, amelyen, amennyiben egyáltalán befektetésre kerül, a külföldi tőke uralkodik. Valamennyi társadalmi kategóriában biztosan lesznek nyertesek és vesztesek (főleg egyes fiatalok és a szak­képzettek fognak nyerni). De összességében véve nagyarányú munkanélküliség lesz, és megnövekednek a különbségek, anél­kül, hogy bármi is garantálná, hogy a lakosságnak többet és jobbat tudnak nyújtani. A kereskedelmi privatizálás hatására ezekben az országokban az ipar elsorvadása széleskörű lesz, egyenes arányban azzal, amilyen a foglalkoztatottság bizton­sága volt – nemcsak a bürokrácia eredménytelenségét kell visszafizetni. A mérleghez szorosan hozzátartoznak azok a szo­ciális-gazdasági előnyök is, amelyek törvényesítették a bürok­rácia hatalmát, és amelyeket a bürokrácia többé már nem képes szavatolni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a hatalom csak a diktatúra alapján állt fenn, az figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a kapitalista restauráció nyomán el fog veszni: a nem-ke­reskedelmi logika az anyagilag erősen támogatott kultúra, ok­tatás, lakás és közlekedés valamint a jogok területén (amelye­ket megcsúfoltak vagy eltorzítottak ugyan, de amelyek mégsem voltak pusztán deklarációk). Ide tartozik a garantált foglalkozta­tás joga, az oktatáshoz való jog, akkor is, amikor valaki munkás- vagy parasztszármazású, úgyszintén a munkának mint értékal­kotónak az elismerése (még ha formális is) stb. Nincs olyan nyugati „modell”, amely mindezt elfogadhatja és egyidejűleg „hatékony”, a kapitalista kritériumok szerint. Éppen ezért fog csatlakozni reményében az a nép, amely árukkal teli üzleteket és szabadságjogokat, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi elismerést szeretne, s azt reméli, hogy ebben határozható meg a „piacgazdaság”.

A szükséges önigazgatás

Létezik (létezett) itt egy hatalmas emberi, kulturális és ipari po­tenciál. A kapitalista restauráció ezt el fogja taposni. Nincs más alternatíva, mint a harmadik út keresése: az egyéni és kollektív felelősség és szabadságjogok alapján kell meghatározni a tu­lajdon legjobb formáit a szükségleteknek megfelelően. Erősen úgy tűnik, hogy az önigazgatás az egyedüli „reális” kiút a vál­ságból, még akkor is, ha sehol nincs olyan modellje, amelyre építkezni lehet.

Modell nincs, de kísérleti és elméleti támpontok vannak. Az önigazgatást oly módon kell „feltalálni”, hogy le kell gombolyítani a megállapított motivációk fonalát – valamennyi motivációét, nem csupán azokét, amelyek a liberális válaszokban szerepelnek.

A hatékony és jogos strukturális átalakulás célja végső fo­kon megtalálni annak a módjait, hogyan lehetne elkerülni a ne­héz éveket, pótolni az elvesztett időt, csökkenteni a költségeket, és elérni, hogy a szükségletek ki legyenek elégítve. De mindez egyrészt a szükségletek nagyon nagy komplexumára vonatko­zik (vajon kielégíthetők-e ugyanazon a módon, a hatékonyság ugyanolyan kritériumai szerint és ugyanolyan tulajdonformák mellett a torta vagy a ruhák utáni vágy, a mentőállomások vagy a magán gépkocsik szükséglete, a szociális és kulturális infrast­ruktúrák vagy a burgonyatermelés szükségessége, a friss leve­gő és a szabadidő szükséglete, a szakképzettségé és a mun­kaalkalomé…?); másrészt pedig attól függ, hogy ki ítéli meg ezeket a szükségleteket és ezeket a költségeket: teljesen nyil­vánvaló, hogy a dolgozók vagy/és a fogyasztók (férfiak és nők) kollektívái ezekre az „egyszerű” kérdésekre (mi jelenti a hasz­nos időtöltést, az eltékozolt időt, más szóval, itt kell-e termelni vagy ott, milyen minőséggel, milyen munkaintenzitással, milyen igazgatási jogokkal, milyen védőhálókkal?) más válaszokat fognak adni, mint, mondjuk, egy kapitalista vállalkozó.

Vajon a dolgozókat „dolgokként” kell kezelni, akiknek épp­úgy van „költségük”, mint a gépeknek, és vajon ezeket a költ­ségeket vissza kell-e szorítani a munkanélküliség nyomásával és a kereskedelmi konkurencia „játékával” (a félelmetes nem­zetközi cégekkel) a nyereség érdekében? Ez a mechanizmusa, sőt a kritériuma a „hatékonyságnak”?

E néhány központi tót rejtőzik a „piacgazdaság” mögött. A demokráciának azt kellene jelentenie, hogy ezeket a kérdése­ket nyilvánvalóvá teszik.

A demokrácia mint termelési tényező

A liberális szemlélet egyik jellemzője azonban éppen az, hogy a gazdaságból ki akarják űzni a politikát (tehát a de­mokráciát). Az érvelés népszerű magva világos: az úgyneve­zett „szocialista” rezsimeket ért leggyakoribb bírálatok egyike pontosan az, hogy „átpolitizálták” a gazdaságot. Ily módon azonban több, nagyon különböző aspektust zavarnak össze: egyrészt van mindaz, ami a bürokratikus önkényességre és szakértelemhiányra, a gazdasági kalkuláció hiányára, valamint a presztízs és az előjogok hajszolásán alapuló politikai volun­tarizmusra, végül pedig az elnyomó gazdasági intézkedésekre utal; másrészt mindaz, ami az egyetlen párt monopóliumából következik a választási lehetőségek tekintetében; és végezetül ott van bizonyos számú gazdasági választási lehetőség tág ér­telemben vett „politikai” jellege.

Amennyire azonban radikálisan vissza kell utasítani az első két aspektust, ugyanúgy kifejezésre kell juttatni, vagyis meg kell erősíteni a harmadikat az álgazdasági döntések képmutatásával szemben. Az etikai és a társadalmi választási lehetőségek leg­magasabb szintjón kezelni a közösségek közötti kapcsolatokat (az egyesülés különböző formáit, a kisebbségek jogait, a nők jogait és így tovább); a környezetvédelmi választási lehetősé­geket, a regionális és a szociális fejlesztés prioritásait, a jöve­delemelosztás egyenlőségének a kritériumait és a társada­lombiztosítás formáit, a tulajdonosi jogokat, az oktatásra, a szol­gáltatásokra és a hadseregre fordított nemzeti erőforrások rész­arányát- nos, ezek mind olyan lehetőségek, amelyek alternatív, egymással összefüggő és különböző eszközöket mozgósító megoldások tárgyát alkothatják: a társadalom és a szó nemes, pozitív értelmében vett „politika” választási lehetőségei.

Az úgynevezett „piacgazdaság” országaiban bizonyos mér­tékben nap mint nap meghozzák ezeket a döntéseket. Reagan elnök idején az amerikai költségvetési deficit évente 100 milliárd dollárral növekedett, elfedve az „állami kötelezettségek leépíté­sét” a szociális kiadások tekintetében, de nem a fegyverkezési költségeket illetően… Más szóval, a katonai hatalom túl fontos volt ahhoz, hogy a piacra és egyedül a magánérdekekre bízzák, a szociális kiadások tekintetében azonban Reagan szemszögé­ből a dolog egészen másként állt. (Ezt példázza, hogy a 80-as években a gyermekhalandóság a szegénység növekedésének arányában nőtt, ami tehát azt jelenti, hogy a lakosság növekvő része számára lehetetlenség magánorvosokhoz fordulni.)

Ezek is mind olyan döntések, amelyeket nem volna szabad sem a politikusokra, sem a közgazdászokra bízni (még kevésbé a piac és az adminisztratív terv mögött rejtőző névtelen bírákra); ez nem jelenti azonban azt, hogy nem kell politikai pártokra, intézményekre és tudományos kutatókra, valamint a piac és a tervek kombinálására támaszkodni.

Nem azt kell az egypártrendszer szemére vetni, hogy ebből a szempontból politizálta a gazdaságot, hanem azt, hogy a „tár­sadalom” helyett hozott döntéseket. (A jugoszláv decentralizált önigazgatási rendszer esetében is azt kell az egyetlen párt sze­mére vetni, hogy megakadályozta olyan koherens alternatív vá­lasztási lehetőségek kialakulását, amelyek lehetővé teszik az önigazgatás számára, hogy jobban mérlegelje saját döntéseinek következményeit; azt kell a szemére vetni, hogy megőrizte az összes döntés monopóliumát, minthogy csak decentralizált igazgatási jogokat biztosított – fenntartva egy korlátozott ön­igazgatási horizontot az összetartó erő nélkül -; szemére kell vetni, hogy az egymást követő „elhajlások” elfojtásával tönkre­tette a szolidaritási kapcsolatokat, és mindenkit az eredmény­telenséghez vezető befelé fordulásra ösztönzött.)

A demokráciának nincs „modellje”. A demokráciát nagyrészt fel kell találni, a tapasztalatok számításba véte­lével át kell alakítani; és feltétlenül bonyolultabb dolog meg­valósítani, mint ahogy azt általában gondolják, ámde egy forradalom megvédelmezése szempontjából lényegesebb, mint a bolsevikok hitték. Intézkedéseik egy része elősegítette Sztálin győzelmét, és amint azt Rosa Luxemburg előre látta, ellentmondásba került egyenjogúsítási tervükkel. De ha meg­őrizzük ez utóbbi álláspont humanista és radikálisan Sztálin-el­lenes jelentőségét, akkor a demokrácia feltétlenül a gazdasági és a kulturális haladás legfontosabb tényezője lesz. A demok­ráciának be kell hatolnia a mindennapi élet valamennyi terüle­tére, és ha ez már megtörtént, tudatosan kell keresni az opti­mális eszközöket ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen.

A demokrácia egyik-másik formájának vagy intézményének torz, negatív hatásait kritikai vizsgálat tárgyává lehet és kell ten­ni. Ez részben már megkezdődött. Közismertek a „politikai pi­acok” csapdái, a manipulált többségi szavazások, az álnépsza­vazások és az olyan választások, amelyeken demagóg módon mindent megígérnek. Némely döntést többségileg lehet és kell hozni (például arról, hogy mik a prioritások és milyen összegeket kell a közpénzből rájuk fordítani). Ami azonban a kisebbségi választási lehetőségeket illeti, nélkülözhetet­len, hogy azokat is ki lehessen fejezni, meg lehessen vé­deni és ki lehessen elégíteni a prioritásoktól eltérő módo­kon, feltéve, hogy nem ássák alá a prioritások megvalósu­lását. Az esetek egész sorában a közmegegyezés alapján kell tevékenykedni, mert a többségi szavazás elnyomó jel­legű (lásd a nemzetiségi kérdéseket), a közmegegyezés vi­szont csak az egyenlőtlenségek csökkenése esetében élet­képes. Nem lehetséges és szerencsére nem is szükséges, hogy mindenki döntsön mindenről, az ellenben szükséges, hogy az emberek befolyásolni tudják azt, ami őket érinti.

Az önigazgatási terv helytállóságát nem az a naiv hipotézis alapozza meg, hogy az ilyen demokrácia könnyű lesz, hanem az a meggyőződés, hogy az olyan döntésnek, amelyet azok hoztak és ellenőriztek, akiket az végső soron a legközvet­lenebbül érint, több esélye van arra, hogy hatékony és meg­felelő legyen, mint a kikényszerítőn döntésnek.

A privatizáció hívei is elismerik némiképpen, hogy a felelős­ség és az ellenőrzés kulcsszerepet játszik a gazdasági döntés hatékonyságában. De ezt a döntési és ellenőrzési képességet („a reá való alkalmasságot”) a tőke és a magánkézben lévő termelőeszközök tulajdonosaira korlátozzák. A demokráciát te­hát megint csak kidobják a gazdaságból, ami annyit tesz, hogy a demokrácia a mindennapi életet érintő kérdések óriási több­ségén kívül kerül. Azonkívül ez a felfogás jelentősen leszűkíti magának a tulajdonosi felelősségnek az alkalmazási területét, és ez a tulajdon ellene fordul mindazoknak, akiknek nincs be­lőle. Kizárja őket a döntésből és a gazdaságnak és annak a társadalomnak az ellenőrzéséből, amelyben élnek. (A népi rész­vényesség egyáltalán nem csökkentette ezt. Egyrészt bebizo­nyosodott: a részvények elaprózódása elősegíti, hogy az ellen­őrzést összpontosult és erős kisebbség gyakorolja; másrészt világos, hogy a népi részvényesség – és általában a rész­vényesség – motivációja a nyerés reménye, mint a lottó ese­tében, nem pedig az igazgatás gondja, és hogy semmi köze sincs a munka viselkedéséhez. Röviden, nem ruház fel sem­miféle felelősségvállalási jogkörrel.)

A magántulajdon híveinek a legfőbb érve természetesen a „reálisan létező szocializmus”; és az az állítás, amely sze­rint a „társadalmi tulajdon” csak bürokratikus és eredmény­telen lehet. Ám itt csak egy új intellektuális terrorizmusról, egy olyan új áltudományos ideológiáról van szó, mint ami­lyen a tegnapi „hivatalos marxizmus” is volt. Megvan a te­kintélye ahhoz, hogy annak a bikkfanyelvnek a fordítottját használja, amely tegnap uralkodott – kivéve egy pontot: a pártállamhoz hasonlóan úgy véli, hogy a bürokratikus igaz­gatás egyenlő a „szocializmussal”.

A „társadalomnak”, a kollektív tulajdonosnak azonban való­jában sehol sem volt lehetősége arra, hogy megszerezze az ellenőrzés és a döntés eszközeit, és ennek oka nem önmaga a „tervezés”, hanem a bürokratikus diktatúra: a szocializmus nem több, mint hatékony tervezés, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy mindent előre kell látni és mindent el kell osztani, egészen a legapróbb szögig, megszüntetve a kezdeményezést és a piacot. A „központi” tervezésnek csak a nagy kérdésekben szabad döntenie, azokban, amelyeket meg lehet vitatni, és ami­kor alternatívákat lehet előterjeszteni (hogyan osszák szét a többletet, mik az elosztás kritériumai és melyek a prioritások?). A „központi” tervezésnek egymás között összehangolt vállalati, közösségi és regionális tervekkel kell társulnia. A hatékonyság érdekében szüksége van arra, hogy olyan szerződéses módo­zatokra támaszkodjék, amelyek lehetővé teszik az egyének és a termelési egységek felelősségvállalását, és szüksége van olyan kereskedelmi mechanizmusokra, amelyeknek köszönhe­tően ellenőrizhető a hasznos jellege annak, amit megterveztek; továbbá szüksége van a választási lehetőségek pluralitásának a megőrzésére, hogy azt hasznosíthassa. Minden szinten, ahol kidolgozzák és alkalmazzák, organikus szüksége van tehát fe­lelősségvállalásra, pluralizmusra és önigazgatási demokráciára. Vajon hol kísérleteztek olyan általános és demokratikus önigaz­gatással, amely ellenőrzi a piacot és a tervet vagy a terveket? Ahhoz, hogy létezzék, nem arra lett volna szükség, hogy a párt­állam saját hatalmának meghosszabbítására dolgozzon ki re­formokat, hanem egy másik, a politikai és szociális demokrácián alapuló egységes hatalmi rendszert kellett volna megcélozni.

Az önigazgatás saját tere-ideje és kritériumai nyomában

A „hatékonyság” szempontjából az egyik megoldásra váró, lé­nyeges kérdés az, hogy (földrajzilag) milyen szinten és optimá­lisan mennyi idő alatt kell egyik-másik igazgatási döntést meg­hozni.

Most még inkább, mint bármikor, hangsúlyozni kell, hogy helyi szinten és rövidtávon a hatékonyságot célzó intézkedés­nek megvannak a maga határai, sőt, könnyen lehet, hogy az ilyen döntés nem is helyénvaló. Ez fokozottan vonatkozik egyébként az egyén szintjére (ebből ered a marginális terme­lékenységtől függő bérezés liberális kritériumainak növekvő ab­szurditása). A megtakarításokat és az időnyerést, valamint a minőség növekedését a társadalmi munka valamennyi láncsze­me közötti kölcsönös függőségekben lehet keresni, a szellemi munka és az anyagi termelés integrációjában, minden egyes választás „külső hatásainak” gazdasági elemzésében, más szó­val az adott döntéssel járó kereskedelmi és nem-kereskedelmi haszon és költség összességének az értékelésében, mindazo­kon a szinteken – helyi, regionális és nemzetközi szinten -, ahol ez a döntés következményekkel jár.

Amikor felmerül, hogy „rentábilis-e”, vagy sem továbbmű­ködtetni egy bizonyos bányát, vagy pedig más energiaforrást kell importálni, akkor igazságtalanság és a hatékonysággal el­lentétes lenne hagyni, hogy ennek a bányának a dolgozói egye­dül döntsék ezt el, vagy pedig azt a látszatot kelteni, hogy sza­badon dönthetnek, miközben alávetik őket a világpiac követel­ményeinek… Szabadságuk azzal a veszéllyel jár, hogy az önálló döntés következtében saját magukat bocsátják el, vagy pedig mindenáron fenntartják a bányát, hogy megvédjék munkalehe­tőségüket, de ezzel együtt talán az eredménytelen termelést is. Miben áll az ésszerű választás? Ez attól függ. Ahhoz azonban, hogy a választott példa esetében az érintett dolgozók vagy ál­lampolgárok szempontjából meg tudjuk ítélni ezt a kérdést, a szén helyi termelési költségének és az importált energia árának egybevetése a tekintetbe vett idő pillanatában szükséges, ám de sémiképpen sem elegendő momentum. A „tér és idő” ténye­zőjét szélesebb körű és gazdagabb kritériumok szerint kell szá­mításba venni: milyen kockázatokkal járnak a világpiaci árak változásai? Milyen kapacitásokért kell fizetni valutával? Melyek az importálás alternatív választási lehetőségei? A bánya bezá­rása milyen társadalmi költségekkel jár a dolgozók, családjaik és a térség számára? Milyen hatása van ennek a termelésnek a környezetre? Milyen a szóban forgó szón minősége és hasz­nossága? Javíthatók-e a termelési feltételek valamilyen eljárás­sal, és mennyi idő alatt? – és így tovább. Az érintett dolgozók véleménye és javaslatai lényegesek. De csapdába esnek, ha a bánya bezárása katasztrófát jelent a számukra. Az eredmé­nyességnek (annak a képességnek, hogy a döntések közül bár­melyiket meghozhassák, amelyet a legjobbnak (télnek), és a társadalmi igazságosságnak a szempontjából lényeges tehát, hogy e döntés (káros következménye) ne háruljon vissza az elsősorban érdekeitekre, és meglegyen a bizonyossága annak, hogy a megítélés a következmények tekintetében szolidáris. A szolidaritás nem lehet munkanélküliségi segély. A szolidaritás­nak annak bizonyosságából kell állnia, hogy van lehetőség más munkára, esetleg szakmai átképzésre, bérveszteség nélkül, a dolgozók és családjuk életkörülményeinek a romlása nélkül.

Ez kapitalista szempontból, a rövid távú nyereség szem­pontjából költséges. De hasznos a szükségletek önigazgatási kielégítésének a szempontjából. És valamennyi szükségletről szó van; arról, hogy optimális módon meg kell határozni: melyik a jó döntés az energiát illetően; meg kell védeni a munkához való jogot és a dolgozók valamint családjuk életkörülményeinek a javulásához való jogot; szó van a regionális fejlesztés és a környezetvédelem követelményeiről, és így tovább. Ez a felté­tele a munkásönigazgatásnak, vagyis annak, hogy valóságosan mozgósítsák a szakértelem, a képzelőerő és a munkakörülmé­nyek strukturális átalakulására vonatkozó javaslatok potenciál­ját. Ahhoz azonban, hogy mindezt meghatározhassák, az kell, hogy az önigazgatási döntéshozatalban részt vehessen az összes érintett személy és mindazok az intézmények, amelyek­re szükségük van ahhoz, hogy tudományos tanulmányok és alternatívák alapján választhassanak a lehetőségek között, részt vehessen továbbá a meghozott döntés által érintett valamennyi szövetség (pl. a környezetvédők) és mindazok a szintek, ahol a dolgozók vagy az állampolgárok szolidaritása segíthet meg­oldani a felvetődött kérdéseket (helyi és regionális tanácsok, ágazati és területi önigazgatás). Lehetővé kell válnia, hogy bármi­lyen egység szakértőkhöz és ellenszakértőkhöz folyamodhasson.

Az önigazgatásban részt vevő dolgozóknak egyébként nem érdekük, hogy eredménytelenül vesztegessék idejüket a mun­kahelyen; az áll érdekükben, hogy strukturálisan át tudják ala­kítani az elavulttá vári vagy szennyező ágazatokat; az az érde­kük, hogy fejlődjék a termelékenység, és ezáltal lehetővé váljék vagy az árak, vagy a munkaidő csökkentése, vagy pedig a mun­kakörülmények javítása.

A munkások szakértelmének mozgósítása ezeken a konkrét alapokon – amelyek a munkában szerzett tapasztalatokhoz és a mindennapi élethez kapcsolódnak – sokkal inkább lehetséges, mint az olyan igazgatás esetén, ahol elvont pénzügyi „címletek­ről” van szó, vagyis olyan valutáris eredményekről, amelyeknek az értéke áttekinthetetlen piaci mozgásoktól függ, és ráadásul elbocsátáshoz vezethetnek. A munkásszakértelem mozgósítása a tapasztalatok egybevetését jelenti, nem pedig versenyt, amelyben egyesek mások rovására nyernek.

Ahelyett, hogy a hatékonysággal ellentétesnek tekintenénk a foglalkoztatás biztonságát és a szolidaritást, inkább támpon­tokat kell belőlük merítenünk a felelősségvállaláshoz (ez olyas­mi, amit sem a „létező szocializmus” bürokráciája, sem a kapi­talista bürokrácia nem tud megtenni). Eközben azonban újra meg kell határozni a hatékonyság fogalmát és az ösztönzők körét, szertefoszlatva azt az elképzelést, hogy egyetlen kritéri­um van, és az mindig „árban” kifejezhető.

A kívánt hatékonysághoz, a megfelelő ösztönzők kialakítá­sához az mindenképpen szükséges, hogy a mutatók össze tud­ják kapcsolni az életkörülmények javulását (a társadalmi ós/vagy az egyéni bérek emelkedése vagy az árak csökkenése vagy új termékek révén) és a termelékenység növelésében elért összes sikert. A technológiai döntéseket alá kell rendelni a „társult termelők-fogyasztók” érdekeinek, hogy könnyebbé vál­janak a munkafolyamatok, és javuljanak a környezeti viszonyok és a termékek minősége.

Ezeknek az emancipáló céloknak az eléréséhez maga az emancipáció a legfontosabb eszköz: a felelősségteljesség, az állandó tanulás révén növelt szaktudás és a feladatok rotálá­sának a gyakorlata, a munkafolyamatok és körülmények ellen­őrzése, az olyan szabad társulások sokasága, amelyek lehetővé teszik az érdekeltek számára, hogy kifejezzék nézetüket. Ez nem szavatolja a konfliktusok megszűnését, de lényeges feltétel ahhoz, hogy megkezdődjék a csoportérdekek és a korlátozott horizontok túllépése.

De ha megvannak a választási lehetőségek, akkor „közpon­ti” prioritásoknak is lenniük kell, s ezek a következők: a szak­tudás szolgálatába állított eszközök az oktatás és a szakmai gyakorlat révén; önigazgatási jogok és azok intézményes kép­viselete helyi, területi és ágazati szinten, illetve az állami szer­vek valamennyi szintjén; a tulajdon társadalmasítása a terv­gazdasági döntéshozatal, a kereskedelmi és az államhatalmi döntéshozatal társadalmasításával.

A piac és a terv társadalmasítása

Mindenki tudja, hogy a szovjet rendszerben az árak nem „ke­reskedelmi” árak (vagyis nem tükrözik az átlagköltségeket va­lamint a kereslet és a kínálat játékát). Némely árakat erősen támogatnak mások rovására: a húsét és más létfontosságú fo­gyasztási cikkekét, a szolgáltatások egy részéjét, és a lakások is sokkal olcsóbbak, mint amennyi a rájuk fordított költség. Az ilyen nagyon alacsony árak mellett nagy a kereslet, amelyet a bürokratikus tervezés nem elégít ki. Más cikkek ellenben (ame­lyek néha nagyon fontosak a mindennapi életben), általában a tartós fogyasztási cikkek, nagyon drágák. Köztudott egyébként, hogy a valóságos kereskedelmi „költség” nemcsak az, amit fel­tüntetnek. Azonkívül, hogy a hiánycikkek felkutatása időpocsé­kolással jár, sok borravalót kell adni, ismeretségi kör és összejátszás szükséges ahhoz, hogy hozzá lehessen jutni ritkán kapható, jó minőségű cikkekhez, ami morális költséget is jelent.

De az ártámogatás megszüntetése szavatolja-e, hogy a ter­melés jobb lesz? Vajon a piac szükségszerűen ésszerűbbé te­szi az árakat és megfelelőbbé az elosztás módját? És biztos-e, hogy az ártámogatás gazdaságilag mindig ésszerűtlen? Vég ül, feltéve, hogy eljutnak a versenyképes kereskedelmi árakhoz milyen következményeket várhatnak ettől?

A jelen cikkben bonyolult és részben technikai vitákba nem bocsátkozhatunk. Az árproblémákra adandó válaszok nem füg­getlenek azoktól a keretektől, amelyek közé beilleszkednek: az, ami ésszerűen javasolható Franciaországban az önigazgatási szocializmus szemszögéből, talán egészen egyszerűen alkal­mazhatatlan egy olyan rendszerben, ahol a piacot már régen megszüntették, vagy ahol a bürokrácia már teljesen tönkretette. Néhány kapaszkodót és vezérfonalat azonban előterjeszthetünk.

Ha a prioritásokat a termelési célok tekintetében már meg­határozták (lakás biztosítása mindenki számára, prioritások a tömegközlekedési hálózat fejlesztésében és így tovább), akkor ezekre közpénzeket kell igénybe venni. Elosztásuk azonban tör­ténhet oly módon is, hogy „versenybe” lépnek azok a különböző vállalatok, amelyek ki tudják elégíteni ezeket a szükségleteket, és ehhez hiteleket kaphatnak. Az érintett vállalatok előterjeszt­hetik ajánlatukat, amelyeket a nyilvánosságra hozott követelmé­nyek pluralitása alapján ítélnek majd meg (regionális foglalkoz­tatás, költségek, takarékosság az energiával és az importtal, környezeti szempontok, a fogyasztói társulások véleménye).

Az mindenképpen szükséges, hogy az árakat ellenőrző hi­vatalok (különböző érdekek képviseletével) rendszeresen nyil­vánosságra hozhassák az ármozgások okait, bármi legyen is az, és összehasonlító jelzéseket adhassanak arról, ami más térségekben és országokban történik. Ellenszakvéleményt min­dig kérni lehet.

Ilyen keretek között a szubvenciókat esetenként kell meg­ítélni, és világossá kell tenni, hogy milyen előnyökkel és hátrá­nyokkal járnak az ilyen intézkedések a termelt javak tekinteté­ben. Időszakos vita körébe tartozik annak megállapítása, hogy egy áru előállításának vagy egy adott szolgáltatásnak melyik a legjobb finanszírozási formája: az egységes ár vagy pedig bi­zonyos jövedelemnövekedés; vitatható egy adott szolgáltatás (óvodák, közétkeztetés, üdülés) díjának a differenciálása az igénybe vevők jövedelme szerint, avagy ingyenes elosztás min­denki számára, de a kompenzálási mód eldöntésével (a vodka árának emelése, hogy csökkenthessék a könyvek árát, nem feltétlenül népszerű, de lehetnek más elképzelések is).

A közszolgáltatás rossz minőségének megállapított tényét rendszeres pluralista vizsgálat tárgyává kell tenni (az ügyben különböző érdekeket képviselő társulások ellenőrzésével lefoly­tatva), és a vizsgálat után alternatív javaslatokat kell előterjesz­teni: ruházzák fel felelősseggel az ápolónőket, az ápolókat és a betegeket, sűrítsék a lakónegyedek rendelőintézeteit némely-fajta orvosi ellátás érdekében, de biztosítsák az orvosi ellátás egyenlőségét az egészségügyben – mindehhez anyagi eszkö­zök szükségesek. A Szovjetunióban rettenetesen leromlott az állami betegellátás, az orvosok nincsenek „eléggé” megfizetve. Mi lenne azonban a méltányos fizetség és mik a kritériumai ennek? Annak függvényében fizessék meg őket, mint amennyi pénze a betegnek van? Valamennyi foglalkozás esetében együttes vitákra lenne szükség.

A „legjobb” árak kérdésében nincsenek univerzális, általá­nos megoldások (olyanok, amelyek a leghatékonyabbak). Né­mely probléma esetében a megfelelő válasz más problémák esetében teljesen helytelen lehet: a telefonvonalak vagy az elektromos hálózat túlterhelésének csökkentése érdekében bi­zonyos időszakokra differenciált tarifákat állapítanak meg, hogy ösztönözzék a fogyasztás beütemezését, vagyis csökkentését (ebben az esetben a díjak emelése kevésbé bürokratikus, mint­ha egy rendőrt küldenének mindegyik lakásba, azonkívül mind­ez a fogyasztók jövedelmének arányában is történhet). Ami azonban a telefon esetében méltányos és hatékony, az a metró esetében ellenhatást váltana ki (mit mondanának az emberek, ha a délutáni csúcsforgalom idején többe kerülne egy metrójegy?).

A világpiaci árakat is elemezni kell, és könnyen érthetővé tenni a velük kapcsolatos összes bizonytalanságot, valamint azokat a politikai és társadalmi körülményeket, amelyeket ál­cáznak. Torz dolog, hogy némely országok „viszonylagos elő­nye” kizárólag abból származik, hogy a munkaerőt túlzottan ki­zsákmányolják és nem részesítik szociális védőhálóban: ha a hatékonyság ilyen feltételektől függ, akkor a verseny egyébként is fokozatosan lerombolja a szociális védőhálókat. Ez ellen tehát védekezni kell.

A helyiről a nemzetközi szintre: milyenek a világpiaci viszonyok?

A védelem nem visszahúzódás vagy autarkia. Noha a szociális védőhálókra szükség van, ezeknek nem szabad oltalmazniuk a pazarlást, és nem szabad életszínvonal tekintetében a világ töb­bi részéhez viszonyítva mutatkozó (minőségileg mórt) eltérések növekedéséhez sem vezetniük. Létokuk ellenkezőleg az, hogy védekezzenek mindazzal szemben, ami másutt retrográd, vagy azzal szemben, ami az érintett országokban regresszióhoz ve­zethet. Arra van tehát szükség, hogy ezek a védőhálók együtt járjanak a termelékenység, a pazarláscsökkentés és a haté­konyság olyan új önigazgatási forrásainak a felszabadulását elő­mozdító eszközökkel, amelyek lehetővé teszik a megerősödést a nemzetközi versennyel szemben. A mindenki számára bizto­sított szabadságjogokra és jobb életre való törekvések terüle­tén végső soron ugyanis azt kell bebizonyítani, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz, a szubvencionált kultúrához és az ingye­nes orvosi ellátáshoz való megszerzett jogok jobb minőséggel és fejlettebb demokráciával járnak együtt, mint másutt.

Ezek olyan lehetőségek, amelyeket oltalmazni kell a világ­piacon uralkodó kritériumoktól (mert ezek kapitalista szempont­ból „költséges” választási lehetőségek, de gyorsan a termelé­kenység növekedésének forrásává válhatnak egy alternatív rendszerben, ha van idő és tér a megnyilvánulásukhoz), tudni­illik a tapasztalatok azt bizonyítják mindazok számára, akik ké­szek a tanulmányozásukra, hogy a fejlődés magasabb szintjéről induló versenytársakkal szemben nincs gazdasági fellendülés bizonyos mértékű védőháló és az állam jelentős beavatkozása nélkül (Japán és Korea példája sem kivétel a szabály alól).

A védőháló nem jelent elzárkózást a kereskedelem elől, ha­nem azt jelenti, hogy ezt a kereskedelmet ellenőrzik és alávetik az érintett közösség saját választási lehetőségeinek. Másrészt képesnek kell lenni annak megítélésére, hogy a túlzott védelem mikor és milyen területeken gyakorol ellenhatást. S ez nem min­dig nyilvánvaló.

Még veszélyesebb, mint megnyílni a verseny és a világpiac előtt, az, ha ezt azzal az illúzióval teszik meg, hogy a nyitás nem vet fel problémákat, és ha (teljes egészében) megszüntetik a „makrogazdasági” ellenőrzést.

Ennek a „makrogazdasági” ellenőrzésnek a szintje és a mó­dozatai kétségtelenül megoldásra váró alapvető kérdés. Egyfe­lől felveti az érintett társadalmak belső demokratikus és önigaz­gatási átalakulásának a problémáját (hogy elkerüljék a konzer­vatív monopóliumokat), másrészt pedig annak szükségességét, hogy túl kell lépni a nemzeti államokon és a „makrogazdasági” igazgatási jogkörök egy részét nemzetek feletti, vagyis nemzet­közi síkon kell gyakorolni.

Egyre több problémát csak nemzetkőzi síkon lehet ered­ményesen és méltányosan megoldani (lásd a holtpontra jutott kérdéseket: a GATT [Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény] dossziéit a mezőgazdaság, a nyersanyagok és a szolgáltatások vonatkozásában; a kőolajjal kapcsolatban; úgy­szintén az adósság, a környezetvédelem, az éhínség, a nagy járványok és globálisan az egyenlőtlenségcsökkentés problémáit).

Ugyanakkor a nemzeti (vagy a több nemzetiségű) államok az ellenőrzés és a döntés lehetséges reléi, ezek azonban egyre kevésbé hatékonyak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a világpi­acon domináló kritériumok nyomásának, tekintettel a kereske­delem szükségességére és a termelés nemzetközivé válására.

Következésképp összpontosítani kell mindazokat a ténye­zőket, amelyek egybevágó érdeke, hogy világosan áttekinthető legyen a multinacionális társaságok, a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) és a GATT politikája. A KGST (ez a keleti „Közös Piac”) kimúlt. Valójában ahelyett, hogy a végnapját si­ettették (alárendelve a szabad konkurencia kritériumainak, amelyek egyébként másutt is alig működnek), demokratikus szerződéses közösséggé kellett volna átalakítani, azzal a céllal, hogy ellenálljon a nemzetközi valutáris egyensúlyhiánynak, az IMF diktátumainak és a kapitalizmusban reá váró marginalizá­lódásnak. Ilyen alapon kellett volna kapcsolatokat teremtenie mindazokkal az államokkal, amelyek hasonló célokat követnek.

A demokratikus tervezés a piacnál valóban nagyobb mér­tékben lehetővé tenné, hogy számításba vegyék a kereskedelmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez szükséges kritériumok sokféleségét. A demokratikus tervezés olyan eljárásokra tá­maszkodhat, amelyek tekintetbe veszik a nemzeti és a regio­nális valóságot.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok nehézségei nem az úgynevezett szocialista országok sajátja: az Európai Közösség­nek is nagyon nehéz lesz 12 országgal egységesített kereske­delmi és valutáris alapon funkcionálni. Az integrációt itt is vál­tozatlanul akadályozzák a fejlődési szintben mutatkozó különb­ségek, valamint a nemzeti és az állami realitások. A szabad kereskedelem meg fogja növelni az eltéréseket és a feszültsé­geket, s az egységes pénz nem jön létre holnap (máris nagyon sokba kerül, akár csak a német egységesítés szintjén is). Mint­hogy így áll a helyzet, a Delors-terv Európája elméletileg előirá­nyozza, hogy alkalmazni fognak egy érdekes segítségnyújtási kritériumot: ez a kritérium kimondja, hogy a döntéseket eleve a legalacsonyabb szinten hozzák, és csak ha segítségre van szükség – tehát abban az esetben, ha az adott szint alkalmatlan arra, hogy megoldjon egy konkrét problémát -, bízzák rá az ügyet a felsőbb fórumokra (ebben az esetben a nemzeti és a nemzetek fölötti jogkörök összeegyeztetéséről van szó). A szo­cialista demokrácia sokkal inkább lehetővé tenné egy ilyen kri­térium alkalmazását, mint a kereskedelmi liberalizmus (lévén, hogy a tőke szabad forgása nem tisztel semmiféle nemzeti szu­verenitást…). A szocialista demokráciában ugyanis általános elv, hogy mint önigazgatási rendszer, alulról tud építkezni.

Máskülönben…

A jugoszláv válság és az úgynevezett szocialista országok vál­sága nem bizonyíték arra, hogy a szocialista önigazgatás lehe­tetlenség, vagy eredménytelenségre van ítélve. Sehol nem pró­báltak ki mindeddig egy olyan rendszert, amely a piacot és a tervet pluralista önigazgatási demokráciának rendelné alá.

A kapitalizmus innovációs képességét a saját válságának a leküzdésére, illetve a nyereségre való törekvés ösztönzi, amely nem törődik az emberi problémákkal. A bürokrácia sem tiszteli nagyobb mértékben a dolgozókat, és a maga módján kizsák­mányolja őket, de kritériumok és kényszerű költségek nélkül uralkodik a nevükben: a leglényegesebb az, hogy megvédje saját előjogait. Ezek a nem kapitalista, de nem is szocialista társadalmi viszonyok gyakorlatilag azt jelentik, hogy megszűn­tek a termelékenység (munkanélküliség révén történő) növelésé­nek a kapitalista mechanizmusai, egyidejűleg pedig elfojtották a dolgozók (értelmiségiek, fizikai munkások, férfiak és nők) szakértelmét és felelősségvállalását, azokét, akik máskülönben maguk eszelhették volna ki – saját hasznukra – annak módját, hogy miként legyenek hatékonyak.

E válság megoldásához éppen ezért kellene mozgósítani az elfojtott népi energiákat és felhasználni a demokráciát, mint lényeges termelési tényezőt a jövő számára. De ez ellentmon­dásban van a megoszlásokkal, a differenciálódásokkal és a dol­gozók közötti érdekellentétekkel, és ma ezen tényezők együttes hatása kikényszerítheti a privatizációt és a piacot.

A dolgozók, akik vállalatokként vagy ágazatokként elszige­teltek egymástól, semmit nem tudnak megoldani – a maffia által uralt piaccal még kevésbé, mint azzal a tervvel, amelyet ugyan­ez a maffia uralt. Az inflacionista árháború arra készteti majd őket, hogy védekezzenek egymással szemben, aminek a kime­netele csak a mind nagyobb zűrzavar lehet.

Az önigazgatási megoldások csak akkor lehetnek hatóko­nyak, ha kiterjednek mindazokra a szintekre, amelyeken a dolgozók vagy az állampolgárok önmaguk tartják ezeket a meg­oldásokat hasznosaknak; oly módon, hogy szolidáris megoldá­sokat, keretszerződéseket dolgoznak ki az erőforrások igazga­tására és a tékozlás megszüntetése érdekében. A társadalmi-gazdasági viszonyokat, „fent” kell helyreállítani, de a gazdasági ellenőrzés eszközeit „fent” kell megszerezni: ott, ahol jogkörök vannak, ott, ahol a hatalom van.

(Ford.: Csontos Rozália)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

1. További kételyek

(Az egyértelműség kedvéért sok tekintetben leegyszerűsített, ki­élezett formában fogom kifejezni magam.)

Ha arra kell kísérletet tennem, hogy választ találjak a részt­vevők számára megfogalmazott két kérdésre (az egyik egy nem­kapitalista jövő lehetőségeit firtatja, a másik a „létező szocializ­musok” összeomlásának tanulságait), akkor először is hangot kell adnom bizonyos további kételyeimnek. Ugyanis – többek között – megfontolandónak találom a következő kérdéseket:

Vajon – a globális és univerzális iránti teljes tiszteletünk mel­lett is – helyes-e, okos dolog-e a világról beszélnünk, és ily mó­don engednünk annak a kísértésnek, hogy általánosan érvényes kritériumok, „megoldások”, spekulatíve kikalkulálható szcenáriók után kutassunk? A magam részéről nemmel válaszolnék, már csak azért is, mert ez is az elmúlt hetven év egyik „tanul­sága”.

Vajon nem lenne-e kívánatos, különösen az olyan viták so­rán, mint a miénk, arra törekednünk, hogy helyes szavakat talál­junk annak a jelenségnek a leírására, amit a magam részéről, mondjuk, restaurációs fejlődési fázisnak neveznék? Sokan, akik magukat különben baloldalinak tartják, úgy tűnik, máris bele­estek a szélhámos nyugati gondolatgyárosok ideologikus-propagandisztikus csapdájába, és olyan kifejezéseket használnak, mint „posztkommunista korszak”, „posztkommunista orszá­gok” stb. Ugye megegyezhetünk abban, hogy ezek a megfogal­mazások csak annak a hazugságnak a kövületei, miszerint az elmúlt 70, illetve 45 évben jobbára Európa keleti és középső részén uralkodó rezsimek „kommunistának” vagy „szocialistá­nak” nevezhetők.

Szembenézésünk ezzel a permanens hazugsággal termé­szetesen nem torzulhat valamiféle kedélyborzoló szójátékká, még kevésbé terelhet vissza bennünket régi politikai csaták me­zejére. A perspektívák kidolgozásában játszhat ez fontos szere­pet, és játsszék is, már amennyiben képesek vagyunk ilyesmire. Ám véleményem szerint itt semmiképpen sem elegendő pusz­tán a klasszikus olvasmányok és a ránk zúduló új felismerések „szintéziséből” „nem-kapitalista” forgatókönyveket konstruál­nunk. Be kell vallanom, pontosan ennyit tudok a dologról, ti. hogy ez nem elegendő, ami persze őszintén szólva annyit tesz, hogy egyáltalán semmit sem tudok. „Nem-kapitalisták” és nem is „reálszocialisták” (a szuszlovi értelemben), na jó, de hát akkor' milyenek is azok a jobb idők, amelyek végtelen utunk végén várnak bennünket az ismeretlen partokon? Csak nem a vágya­inkról akarunk beszélni?

2. Gyenge fogódzók a siratófalnál

Mint újságíró és történész nem érzem magam kompetensnek a teoretizálásra. Eddigi elméleti munícióm, őszintén szólva, nagy­jából kimerült. Na persze: a marxizmus mint módszer, újabb interdiszciplináris felismerésekkel, újabb „izmusokkal” gazda­gítva… De hát mi egyéb ez, mint kifogás, elcsépelt frázis vagy puszta imperatívusz? Nem, én nem vagyok hajlandó ezt a kon­ferenciát egyfajta siratófalnak tekinteni, ahol megerősíthetem a hitemet. Attól tartok, hogy a szellemi űrnek ez a bevallása nem kizárólag az én privát vagy személyes sorsom. Persze a rezignációval sem azonosítható. De ha vannak gondolati fogódzóim („tájékozódási pontjaim”) egy éppenséggel baloldali újságíró­ként való tevékenység folytatására, akkor ezek továbbra is és megint csak: kételyek. Úgymint:

Számíthatunk-e komolyan arra, hogy az említett „összeom­lás” után, miután köddé vált az a kihívás, amit a „szocialista világrendszer” jelentett, azok után, hogy a Kelet valójában kapi­tulált a „békés versenyben”, a progresszív változásokat (bármit jelentsen is ez) a kapitalista rendszer uralkodó szférájában ezen­túl kizárólag olyasfajta tényezők határozzák majd meg, mint a „magasabb fokú racionalitás”, a „jobb belátásra térés”, „a tör­ténelem bölcsessége”, az emberi jóság, az erkölcs meg egy sor további hasonló maszlag, amellyel meg akarnak etetni bennün­ket? Ha pedig ebben valójában még a legképmutatóbb idealisták sem hisznek, ha továbbra is világunk kemény ténye marad a mindent átható érdekérvényesítési verseny a tulajdon, a profitok, a hatalom és uralom megszerzéséért (méghozzá a tőke, a technológia, az élelmezés és nem utolsósorban a katonai erőfölény minden­fajta elképzelhető és még feltalálandó eszközének igénybevéte­lével), akkor mégiscsak jogos a kérdés, vajon miért éppen a XX. század s ezzel az évezred végnapjai lennének mások, mint ci­vilizációnk megannyi korábbi korszaka? Persze ellene vethet­nénk, hogy a világ megújulásáéit mindig is nagy áldozatokkal kellett fizetni, és hogy ez az ár, ezek az áldozatok most éppen nekünk jelentenek problémát. Nem szeretnék „kultúrpesszimista” vagy haladásellenes színben feltűnni, de a „mi lesz veled, emberke?” kérdése – persze, mint mindig, a nincstelenekre vo­natkoztatva, azokra, akik minden tekintetben kiszolgáltatottak, a megnyomorítottakra és megkeserítettekre, a nemzeti és nem­zetközi értelemben felfogott baloldal sorsára nézve – ma kilátás­talanabbnak tűnik, mint korábban bármikor.

3. Mit tehet, mit tegyen a baloldal?

Eltérően a közkeletű frázistól, a helyzet ma éppoly komoly, mint amilyen reménytelen. Mindazonáltal a baloldal részéről – még ha szervezetlen, független is – a kapituláció szóba sem jöhet. Mint az összeomlás apró kis lengyelországi törmelékdarabja (aki már nem képes, de valójában nem is vágyik ideológiailag megérteni, mi is volt az, ami összeomlott), azokhoz csatlako­zom, akik azt mondják, hogy a baloldal valóságos terepe EGÉ­SZEN LENT van. Nem kívánom közelebbről meghatározni ezt a politikai és társadalmi terrénumot. A volt egypárti-államkapitalista, központosított bürokrata államokra nézve – lengyel­ként így látom – ez annyit tesz, hogy a baloldalnak a bérből és fizetésből élők érdekeivel kell azonosulnia (az agrárkérdést és a 2. és 3. szektor önálló egzisztenciáinak kérdését most tudatosan mel­lőzöm), hogy most, a restaurációs fejlődési fázisban, ez képezi a baloldal kizárólagos létjogosultságát. Nem csodálkozhatunk, hogy a bérmunkások ez idő szerint (legalábbis Lengyelország­ban) egyenesen vágynak a kapitalizmusra, amellyel szédítik őket. Ezt még akkor sem tagadhatjuk, ha ez az illúzió csökkenő­félben van. Mi jobbat tehetnénk ebben a helyzetben, mint hogy tehetetlenül beletörődünk ebbe az együttműködő restau­rációba? Ám a még dolgozó emberek is egyre világosabban be­látják, hogy lumpen­kapitalista kifejlet esetén Lengyelország önál­lósága az IMF, a Világbank, a Párizsi Klub és más nyugati intézmé­nyek diktátuma alatt még viszonylagosabb lesz, mint 1956 után a moszkvai gyámság alatt volt. Ezt is ki kell mondani.

Tehát „szabad piacgazdaság”, tehát „szabad, demokratikus berendezkedés”. A tendencia világos, és egyelőre – úgy tűnik – feltartóztathatatlan. A baloldal számára – bizonyára nemcsak Lengyelországban – ez mindenekelőtt az elemi munkásmozga­lomban való aktív részvétel kötelezettségét jelenti, már amennyire ez a mozgalom a sajnálatosan megosztott szakszer­vezetek vállalati sejtjeiben kibontakozik. Ez nem „minimális program”, hanem sokkal inkább politikai és társadalmi szük­ségszerűség. A munkásmozgalom azon szintjének, amelyet a „fejlettebb típusú” pártok korábban trade-unionizmusnak, szindikalizmusnak bélyegeztek és elutasítottak, ma a baloldali aktivitás fő terepévé kell válnia. Ismét a bérből és fizetésből élők létérde­keiért folytatott munkaharc részesei leszünk. Nem mintha ezt mindenki magától értetődőnek tartaná. És óhatatlanul felmerül az aggodalom: képesek vagyunk erre? Megvan a civil kurá­zsink? Rálelünk a megfelelő nyelvre? Elfogadnak bennünket „ott lent”? Hát persze, a társadalmi-gazdasági helyzet fogéko­nyabbá teszi a munkavállalókat a baloldaliság iránt, de a fogé­konyság még távolról sem jelent megfogamzást, és sohasem zár­hatjuk ki biztonsággal az elvetélés kockázatát. Kiváltképpen ér­vényes ez olyan baloldaliak esetén, akik évtizedekig a „beilleszkedő baloldalhoz” tartoztak, és maguk is felelősek a „létező szocializmus” kinövéseiért (még ha másképp akarták is, csak „belülről” képtelenek voltak változtatni). Ez tehát annyit tesz, hogy eddigi tetteik őszinte és – hát igen – bűntudatos számbavételének párosulnia kell azzal a készséggel, hogy elfo­gadják ezt az elemi szintű munkásmozgalmat minden jó és rossz oldalával olyannak, amilyen. Erre persze az „iroda­lomban” megvannak a legkülönbözőbb címkék – az „opportu­nizmus” és az „uszálypolitika” még az enyhébbek közé tartozik. Felejtsük el őket egytől egyig! És ne hagyjuk magunkat megfé­lemlíteni a „populizmus” vádjával.

Most már csak arra szeretnék rámutatni: nemzetközi mé­retekben mindez annyit jelent a baloldal számára, hogy állandó­an fenn kell tartanunk a más országokbeli társadalmi helyzetre vonat­kozó valós információk cseréjét, és terjesztenünk kell ezeket az isme­reteket. Ez azért lényeges, hogy cáfolhassuk a nyomasztó fölényben lévő polgári médiumok kisebb és nagyobb hazugsá­gait, és objektív képet nyújtsunk a kapitalizmus valóságáról.

4. Ősi örökségünk

A baloldal feladata a kelet- és közép-európai országokban nem merülhet ki abban, hogy tevőlegesen részt vesz a bérből és fi­zetésből élőknek a restaurációs fejlődési fázis következményei­vel szembeni védekező harcában. Az „összeomlás” ugyanis – és ezt szeretném hangsúlyozni – pozitívumokat is hozott ma­gával. Itt mindenekelőtt a politikai szabadságjogok esélyére gon­dolok, tehát éppen azokra a polgári szabadságjogokra, amelyek­nek a „negyedik rend” számára való kivívásáért a XIX. század első felében a munkásmozgalom létrejött. Hogy a rohamosan süllyedő életszínvonalnak, a növekvő munkanélküliségnek, a háború utáni történelem majd' minden szociális és kulturális vívmánya ag­resszív felszámolásának körülményei között értelmezhetők-e és megvalósíthatók-e (s ha igen, milyen mértékben) ezek a politikai szabad­ságjogok a bérből és fizetésből élők, továbbá a parasztok és az önállóan tevékenykedők nagy része számára, az nem pusztán „az új neoliberális hatalmi erők” szavahihetőségének próbaköve, hanem nagy kihívás szá­munkra, baloldaliak számára is. Sokan, akik magukat balol­daliaknak nevezik, hajlandók lennének az „elkerülhetetlen ál­dozat” megfizetésére. Nincs más alternatíva – állítják, többek között nálunk is. Én viszont azt mondom: ahogyan korábban nem fogadhattunk el egy egyébként is kérdéses, viszonylagos szociális biztonságot a politikai szabadságjogok hiányának „áraként”, úgy most sem fogadhatjuk el a politikai szabad­ságért cserébe a töke és munka növekvő diszkrepanciáját. Nyugati barátainkkal most, az „összeomlás” után, egyebek kö­zött a következőt közölhetjük (vagy talán csak erősíthetjük meg) tanulság gyanánt: érdekközösségünk abban a kísérletben ölthet testet, hogy ezt a két eszményt – a politikai szabadságjogokat és a szociális biztonságot – egymástól elszakíthatatlan értékek­nek és ezért együtt kivívandó valóságnak tételezzük, ekként vál­laljuk fel és igyekszünk kibontakoztatni őket. A gyakorlati kér­dés mármost abban áll, hogyan is segíthetjük egymást ebben a törekvésben…

(Ford.: Havas Ferenc)

Tartalomjegyzék

1. Marosán György, Mocsáry József, Angyal Ádám, Krausz Tamás : Ki legyen a gazda?
2. Alternatívák nélkül – Bevezető: miért fontos az „orosz modell”
3. V. P. Buldakov : Az októberi forradalom mint szociokulturális jelenség
4. Nagy Péter Tibor : Az októberi forradalom és a Szovjetunió adaptációja az ellenforradalmi Magyarországon
5. Az Egyesült Ellenzék nyilatkozata
6. V. Lepehin : Tudjuk-e merre tartunk? Áttekintés a Szovjetunió mai politikai mozgalmairól
7. Statisztikák a Szovjetunióról
8. Szénási Sándor : A bolsevizmus „két lelke” – Beszélgetés Szilágyi Ákossal
9. Immanuel Wallerstein : A XX. századi szocialista kísérletről
10. Samuel Bowles : A kelet-európai események új erőt adhatnak a baloldali értelmiségnek
11. M. M. : Kit véd a vasfüggöny?
12. Sz. Bíró Zoltán : Válogatott bibliográfia az „orosz modell” történetéhez
13. Krausz Tamás : Bergyajev aktualitása
14. Daniel Singer : Mészáros István: Az ideológia hatalma
15. Kapitány Ágnes, Marton Imre, Kapitány Gábor : Beszélgetés Gilbert Wassermannal az M főszerkesztőjével
16. Pártok harca a dolgozók pénzén avagy mit kell tudni a Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségéről?
17. Tót Éva : A Kertváros és az Oncsa-telep között – Beszélgetés Szili Sándor esztergályossal, országgyűlési képviselővel

I. Az erőszak ténye

1. Az erőszak mindennapjai

Minden állam rendőrállam. Még a legjámborabb bélyeg­nyaló és stempliző állami hivatalnok is egy erőszakszervezet csavarja. A diktatórikus, totalitárius államokban a nyers rend­őri erőszak és beavatkozás a magánéletbe mindennapos, a hétköznapokat ez irányítja, uralja. Ezzel szemben a „jogál­lam" azt jelenti, hogy erőszak alkalmazására kizárólag az ál­lamnak van joga. E demokráciákban az ugyancsak keményen fellépő rendőri erőszak hivatalosan az erőszak egyéb formái­nak és intézményeinek védelmét szolgálja. A diktatúrák bruta­litásánál kétségtelenül kellemesebb az erőszak kifinomultabb változata: a jogállam intézményrendszere, törvényes rendje. Csakhogy minden törvény eleve olyan általános szinten fogal­maz, hogy szükségképpen nincs tekintettel az egyének mint individuumok konkrét helyzetére, érdekeire, szükségleteire. Mivel tehát a törvény nem lehet emberre szabott, az em­bert szabják a törvényekhez, s ebben máris jelen van az erőszak mozzanata.

Az erőszak azonban nemcsak ilyen kézzelfogható mó­don van jelen. A törvényhozó testület, a demokratikus parla­ment pártjai erőszakot tesznek a rájuk szavazó polgárok érde­kein. A közélet választott vagy kiválasztott hivatásos politiku­sok ügye, akik deklaráltan erőszakot tesznek a közügyekbe való beleszólás és az abban való részvétel egyenlőségén, il­letve a részvétel esélyegyenlőségén. A munkába indulók na­ponta kénytelenek eladni magukat, hogy megélhetésüket biz­tosíthassák. Nem ők határozzák meg azt, hol, mit, mennyit és hogyan termeljenek. Termékeik sorsáról, a nemzeti jövede­lem felhasználásáról nem ők döntenek. Erőszakot tesz rajtuk az állam és a tőke hatalma. Szándékaikat, szükségleteiket is mások irányítják. Az oktatás, a tömegkommunikáció és a kul­turális termékek magatartáskliséket sajátíttatnak el, a reklá­mok az utcán is, otthon is percenként sugallnak egy-egy szab­ványosított életformát, gondolkodásmódot. A hatalom, az uralom, a hierarchia különböző fokozatai – a munkahelyi fő­nöktől az államelnökig vagy tovább – változatos formákban szólnak bele mindennapjainkba. Hatalom, uralom, erőszak: ezek szinonimák. A mindennapjainkba beleszőtt erőszak biztosítja a világon az állam és a tőke uralmát.

Mondhatnánk, hogy ezek csak féligazságok, hiszen a tör­vényességnek, az államiságnak, még inkább a jogállamnak jó oldalai is vannak és azok a számottevőbbek. De még ha így volna is, hasonlattal élve, nem irigylésre méltó annak a hely­zete, akinek fél orcáját ugyan simogatják, csak éppen azon az áron, hogy a másikat közben ütlegelik. (Különben is, Sziámban állítólag volt egy kivégzési mód, amikor az elítélt arcát négy napig egyfolytában simogatták, amitől az a második na­pon megőrült, a negyediken meghalt.)

És mégis: az erőszak nem jó vagy rossz. Az erőszak van. Jóvá vagy rosszá az ítélkező számára válik. Ugyanaz a gyil­kos indulat egyszer gonosztevő, másszor magasztosult forra­dalmár ereje. Van-e olyan nézőpont, ahonnan tekintve az erő­szak egyetlen formája sem jó? Sem a fegyveres vagy fizikai sérelem, sem a hatalom, az uralom, a hierarchia erőszaka, sem az autoritás vagy a lelki, erkölcsi, szellemi terror, bármi­lyen szándékkal alkalmazzák is?

Elvileg az anarchizmus ilyen nézetrendszer. Az anar­chizmus elvileg utasít el minden autoritást, uralmat, hie­rarchiát, fizikai vagy lelki erőszakot. Anarchizmus, erő­szakmentesség, szabadság: ezek is szinonimák. Az anar­chisták emiatt tűnnek félelmetesnek a hatalom számára. Nemcsak a diktátorokban keltenek félelmet, hanem a magu­kat szabadnak tartó demokráciákban is. Ez nem véletlen. Az anarchisták a magukat legszabadabbnak, legdemokratiku­sabbnak vélő demokratákat is arra figyelmeztetik, hogy még az ő szabadságuk is hatalmi hierarchián, mások alávetettsé­gén alapul, ami a jó demokratákat azért nyugtalanítja. E nyug­talansággal viszont nem szívesen élnek együtt, így az anar­chistákkal sem.

A fennálló rend védelmezői gondosan ápolják azt a köz­hiedelmet, hogy az anarchizmus azonos a káosszal, zűrza­varral, rendetlenséggel és a terrorizmus különböző formáival, a bombamerénylettel, a városi gerillaharccal, az emberrablás­sal és repülőgép-eltérítéssel. Az anarchizmus rossz hírbe ke­verésének jellegzetes példája a múlt század végi orosz terro­ristahullám anarchistaként való elkönyvelése, holott az akció­kat végrehajtó Narodnaja Volja nevű szervezet éppúgy nem volt anarchista, mint az egy időben Bakunyint felhasználni kí­vánó hivatásos terrorista, Nyecsajev sem. A fekete anarchiz­mus befeketítésének másik tipikus példája az 1970-es évek vörös terrorizmusának feketére mázolása. Az olasz Vörös Bri­gádok, a német Vörös Hadsereg Frakció tetteit anarchista rémtettekként állítják be, pedig képviselői az anarchizmustól egyértelműen elhatárolódtak, s magukat marxistának vagy marxista indíttatásúnak igyekeztek feltüntetni. Az más kérdés, hogy mennyiben voltak valóban azok, anarchisták azonban kétségkívül nem voltak.

Akkor tehát az anarchizmus teljesen ártatlan? Koránt­sem. Mint erről még szó lesz, léteztek anarchista terroristák is, voltak történelmi korszakok, amikor a forradalomban vagy há­borúban alkalmazott erőszak kérdése megosztotta az anar­chistákat. Azt a problémát, hogy miként juthat el ez az elvileg teljesen erőszakmentes beállítódás a fegyveres harc jogo­sultságának elismeréséig, sőt akár a fegyver használatáig, és ezen álláspontnak mi a helye, súlya az anarchista mozgalom egészén belül, annak a kérdésnek a megválaszolásával lehet megközelíteni: mi is az anarchizmus?

2. Az anarchizmus irányzatai

E kérdésre többféle válasz adható. Ki lehet emelni néhány lé­nyeges fogalmat, amelyekkel az anarchizmus jellemezhető. Az anarchizmus az ember ember feletti uralmának a meg­szüntetése, egy központi hatalom és uralom nélküli társa­dalom, vagyis közvetlen demokrácián, szolidaritáson alapuló szabad társulások föderációja. Az anarchisták ezért elvetnek minden olyan szerveződési formát, amely uralomra épül, vagy ilyen viszonyokhoz vezet, tehát az államot, a pártokat, a parla­mentet, a hadsereget, a rendőrséget, az egyházakat stb. Az anarchizmus az intézményellenességet saját szerveződé­sére is alkalmazza. Mivel minden elvont filozófiai elmélet és minden rendszerbe zárt doktrína is hierarchikus viszonyt je­lent, és az egyediség szabadságát már a gondolatban is ta­gadja, ezért az anarchizmus elvet minden doktrínát. Az anar­chista elmélet mindenkor nyitott. Az anarchista nem hiszi, hogy létezik egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság, aminek alá kellene magunkat rendelni. Nem hiszi, hogy lé­tezik egyetlen és eleve elrendelt társadalomfejlődési irány, ezért álláspontját – személyes magatartás formájában is – mindenkor képviselhetőnek tartja, így az anarchizmus szubjektivisztikus is. Mindebből következően az anarchizmus elvei – a már említett értelemben – az erőszakmentességet is tar­talmazzák.

Az anarchizmus ezen elvei egyes irányzatainak gyakor­latából olvashatók ki. Az egyik irányzat az individualista anar­chizmus. Eszerint az egyénnek önmagát kell felszabadítania, azaz az egyén oly mértékben szabad, amilyen mértékben ön­magává válik, rátalál önmagára. Ennek a gondolkodásmód­nak legismertebb képviselői Max Stirner és Benjámin R. Tucker.

A következő elképzelés Proudhon mutualizmusa. Az ál­tala kívánatosnak tartott társadalmat a kölcsönösségen (mutualizmus) és a magántulajdon általánossá tételén alapuló szövetkezetek föderációja és kommunák alkotják.

Három irányzat kapcsolódott Proudhonhoz. Bakunyin kollektivista anarchizmusa, amely az egész társadalom kol­lektív tulajdonossá válását célozta, Kropotkin kommunista anarchizmusa, amely ezt kiegészítve a bérrendszer helyett a szükségletek szabad kielégítését állította célul (legjelesebb magyarországi képviselője gr. Batthyány Ervin), és végül az anarchoszindikalizmus (Sorel, Pelloutier, Pouget), amely a szakszervezeteket tekintette részben harci eszköznek, rész­ben pedig olyan szervezetnek, amelyből a szabad társadalom létrejöhet.

Az anarchizmus külön ágaként említhető a tolsztojanizmus vagy pacifista anarchizmus, amely nemcsak minden erő­szakot tagad, de egyben erőteljesen vallásos jellegű is. Hazai kiemelkedő képviselője az újgnoszticizmusával Tolsztojra is nagy befolyást gyakorolt Schmitt Jenő Henrik.

E múlt században gyökerező irányzatok mellett új jelen­ség az ökológiai mozgalmak, a békemozgalmak és az új femi­nizmus egyes irányzatainak kifejezetten erőszakmentes, anarchista szellemisége, amely a természet felett gyakorolt erőszakot bírálva, az élet védelme érdekében nem-erőszakos technológiák alkalmazását, a nemzetközi viszonyok erőszak­mentes konfliktusmegoldását, illetve a mai patriarchális férfi­erőszak megszűnését kívánja elérni.

Nem elhanyagolható, sőt egyre inkább tömegméretek­ben fordul elő a mindennapi élet anarchista elrendezése, megélése a legkülönbözőbb formákban, a kommunáktól az önszerveződő, alternatív kultúrákig. A szubkultúra egyes cso­portjai, pl. az autonómok, a házfoglalók, a punkok olykor erő­szakot is alkalmaznak, de valójában életformájuk egészével tiltakoznak a fennálló társadalmi „rend" erőszaka ellen.

Az anarchizmus irányzatai közül tehát egyik sem pre­desztinált az erőszak és a terror igénybevételére, sőt éppen olyan áramlat ez, amelyiknek alapelve, hogy minden­kor, minden körülmények közepette tartózkodik az erőszak minden fajtájától. Hogy mégis kik, mikor, hogyan és miért használtak erőszakot, az az anarchizmus eszközeinek átte­kintése után lesz megítélhető.

3. Az anarchizmus eszközei

A felhasznált eszközök között a gondolatok terjesztésének egyik legnyilvánvalóbb módja a saját anarchista sajtó. A röp­lapok, folyóiratok, könyvek kiadása megteremti azt a lehető­séget, hogy egyéni vagy csoportvélemények valamely párt­hoz való csatlakozás nélkül is megjelenhessenek. Az anar­chista propaganda az általános elvek terjesztésén túl a legin­kább a hadsereg és a társadalmi élet törvényekkel történő szabályozása ellen lép fel. Ennek nevében szól olyan aktuális kérdésekhez is, mint pl. az általános választójog vagy a magá­nyos terroristák értékelése.

A politikai propaganda kifejtésének másik eszköze a ki­sebb-nagyobb anarchista csoportok alakulása. Ezek létrejö­hetnek egy-egy folyóirat körül is, de a leggyakrabban azoktól függetlenül áll össze néhány ember. Tevékenységük általá­ban politikai természetű, bár céljuk gyakran a kommunarend­szerű gazdálkodás vagy az anarchista életmód lehetségessé­gének a bizonyítása. A különböző csoportok esetleg föderá­ciót is alkothatnak, olykor pedig konferenciákat, kongresszu­sokat tartanak.

Az eszmei-politikai propaganda tetteit kiegészíthetik vagy helyettesíthetik a gyakorlati akciók, avagy a tett propa­gandája. A „tett propagandája" kifejezést a múlt század vé­gén az anarchisták egy része is, mások is a terrorakciók meg­jelölésére használták, holott az 1876-os berni anarchista kongresszuson Errico Malatesta által adott értelmezésnek megfelelően „a tett propagandája" valójában az anarchista eszméket tett útján kifejezésre juttató lázadó cselekvés. Elisée Reclus szerint azok, akik az erőszakos tetteket a tett pro­pagandájának nevezik, azt bizonyítják, hogy nem értik e kife­jezés jelentését. Az anarchista egy ember megölése helyett azt a feladatot vállalja, hogy nézeteinek – meggyőződése sze­rint a humanista elmélet csúcsának -, az anarchizmusnak, másokat megnyerjen.

Ez utóbbi értelmezéshez állnak közelebb az anarchista mozgalomban legáltalánosabb akciók: a tüntetések, tömeg­demonstrációk, az anarchoszindikalizmus direkt akciói, vagyis a bojkottok, sztrájkok, szabotázsok, a szavazástól, a választásokon való részvételtől való tartózkodás és a lázadó, illetve forradalmi akciókban való részvétel. (Ez a sor kiegé­szíthető napjaink házfoglaló akcióival, amikor házakat, eset­leg egész lakónegyedeket, kerületeket vesznek birtokba saját életük megszervezésére.)

Az itt felsorolt gyakorlati akciók nagy része már kétségte­lenül fizikai erőszakot alkalmaz. A véráldozatot nem követelő cselekedetek erőszakosságának szükségességéről – bele­értve még esetleg a sztrájktörők akár bottal történő „meggyő­zését" is – általában nem nagyon van vita az elméletileg erő­szakellenes anarchista mozgalomban. Legfeljebb a rendőri erőszak elleni védekezés passzív vagy erőszakos módjai je­lentenek eltérő gyakorlatot. A halálos áldozattal is járó helyze­tek azonban már komoly erkölcsi kérdéssé válnak.

II. Az erőszak megítélése

1. Erőszak és forradalom

Az anarchizmus forradalmi mozgalomként jelent meg, még­pedig a legradikálisabbként, hiszen nem egyszerűen az ed­digi államformák, hanem egyben minden jövendő államforma ellen is irányul.

E gondolatmenetet következetesen végigvezetve Max Stirner nem is forradalom szükségességéről beszél, mert úgy véli, a forradalmak nem a fennállót, hanem csak egy adott fennállót, nem minden intézményes berendezkedést, hanem csak az eddigi berendezkedéseket támadják, s csupán egy új berendezkedést céloznak meg elérni. Stirner ehelyett a láza­dást ajánlja az állam lerombolására, az olyan cselekvést, melynek nem célja egy új berendezkedés kiépítése. A forra­dalom a fennálló állapot elleni harc, ezért politikai vagy szociá­lis tett. A lázadás viszont nem a fennálló elleni harc, hanem az egyesek felkelése, a fennállóból való kilépés, amely ha sike­rül, a fennálló magától felborul, meghal. Ezért ez a szükséges tett nem politikai vagy szociális, hanem egoisztikus. Minden egyes individuum egyénileg lázad, így például az adott tulaj­donformákat csak egyféleképpen törheti át: ha érvénytelen­nek tekinti őket, és erőszakkal megragadja, elviszi azt, amit akar.

Noha teljesen erőszakmentes volt és individualistának sem nevezhető Lev Tolsztoj, álláspontja mégis nagyon közel áll Stirneréhez, amikor a vallásban feloldott belső morális át­alakulást tekinti a forradalom eszközének.

Az anarchisták többsége azonban mégiscsak vállalja a fennálló elleni harcot, a politikai és szociális tettet, a forradal­mat, bár következményeként semmiféle berendezkedést és berendeztetést nem. A forradalom eljövetelének szükségsze­rűségében e többség nem kételkedik, de atekintetben nézet­különbségek vannak köztük is, hogy ez a forradalom milyen alapokon nyugszik, és milyen mértékben lehet erőszakos.

Az 1848-as párizsi forradalom előtt reformista és erő­szakellenes Pierre-Joseph Proudhon februárban a barikádo­kon található. Ettől kezdve szükségesnek és szükségszerű­nek tartotta a forradalmakat, mivel az általa elképzelt társa­dalmi változások első aktusának tekintette. Nem fogadta azonban el a fölülről indított, egy kisebbség által irányított for­radalmat, amely új erőszakot és új autoritást szül. Proudhon a hatalom uralma helyébe a gazdasági erőket kívánja állítani. A gazdasági átalakulás fő eszköze nála a cserebank, a forrada­lom fő erői a kollektív spontaneitással kölcsönösségi kapcso­latban álló parasztok és a kisüzemek, az ipari munkások tár­sulásai. Az emberek egyesülésre való törekvése és a forrada­lom szükségessége lépést tartanak egymással, egyik sem va­lósítható meg a másik nélkül.

Proudhon gazdasági, építő anarchizmusával szemben gyakran a rombolás apostolának aposztrofálják Mihail Bakunyint. Ő – a hegeliánus hagyományokat folytatva – valóban te­remtésnek tekintette a rombolást. Valóban szét kívánta zúzni a jelenkor minden intézményét, az államot, egyházat, banko­kat, törvényszékeket, a magántulajdont, az egyetemeket, a hadsereget, a rendőrséget, vagyis a kiváltságos osztályok vé­dőbástyáit. Számított a társadalom perifériájára szorultak lá­zadó erőire is. Viszont a maga részéről sem tevőleges rombo­lást, sem lopást, sem más emberellenes erőszakot nem tűrt el, bár ha választania kellett a kiváltságosok lopása és rablása meg a nép lopása és rablása között, akkor az utóbbit válasz­totta. A forradalmat csoportok és tömegek spontán akciójából létrejött erőszakos népfelkelés aktusának képzelte.

A magántulajdont és az államot elkerülhetetlenül forrada­lom fogja megszüntetni, de a burzsoázia terrorja miatti véres harc csak a tőke elleni harc egyik epizódja – hirdeti Pjotr Kropotkin. A társadalom vérontás nélküli átalakítását abban az esetben tartja lehetségesnek, ha a konfliktus kiindulópontját az új eszmék alkotják, mert ekkor a konfliktust nem a fegyve­rek, hanem az eszme teremtő ereje oldja meg. Erre az adhat esélyt, hogy a társadalom konstruktív erői magas fejlettségi fokot érnek el, mert akkor azok is rokonszenvezni fognak ve­lük, akik osztályhelyzetüknél fogva ellenük fordulnának.

Erőszak és szelídség, evolúció és revolúció között szin­tén nem feltétlenül lát ellentétet Elisée Reclus, hiszen éppúgy lehetséges békésen végbemenő forradalom, mint üldözések­kel, harccal terhelt evolúció. Fejlődés és forradalom egyazon jelenség két egymásra következő aktusa. De mivel az átala­kulás időszakában az eszmék megvalósulása még akadá­lyokba ütközik, ezért csak erőszakosan nyilvánulhatnak meg, és annál erőszakosabban, minél nagyobb az ellenállás velük szemben.

A fennálló védelmére hatalmas katonai és rendőri szer­vezetek állnak rendelkezésre, ezért Errico Malatesta szerint nincsen békés legális eszköz e helyzet változtatására. A tör­vények a privilegizáltakat védik. A fizikai erőszakkal szemben nem lehet máshoz apellálni, mint a fizikai erőszakhoz, nem marad más, mint az erőszakos forradalom. Az emberiség iránti szeretet miatt kell forradalomnak lenni, az erőszak fáj­dalmas szükségszerűségére a történelem kényszerít – állítja.

Jean Grave úgy gondolja, békés forradalomról álmodozni vagy azt hirdetni csalás. A halál, a felkelés, a forradalom min­den társadalmi rend alapvetésének része. Az uralkodó osz­tályok sohasem fognak önként lemondani előnyeikről. A forra­dalom vérontást fog magával hozni. Ez sajnálatos áldozat, de nem feledtetheti azt, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer na­ponta száz és ezer áldozatot követel. Jobb harcban elpusztul­ni, mint éhség és nyomor következtében. Ugyanakkor ő is azt hangsúlyozza, hogy erőszakot csak az elnyomással való szembenállásra szabad felhasználni, az erőszak önmagá­ban nem hoz létre igazságos társadalmat. Amit erőszak ho­zott létre, az erőszakkal le is rombolható.

Benjamin R. Tucker az anarchizmus legfontosabb törek­vését az erőszak alkalmazását kiváltó okok megszüntetésé­ben látja. Mégsem kell visszariadni erőszakos rendszabályok igénybevételétől – mondja -, ha azt az értelem vagy a körül­mények úgy kívánják a személy sérthetetlenségének érdeké­ben, a munkával alapozott tulajdon védelmében és a szaba­don vállalt foglalkozás kötelezettségeinek betartatása céljá­ból. Ez a konstrukció az állam támogatása és funkciói nélkül működhetne. Az állam felszámolásának egy társadalmi forra­dalom eredményeként kell megvalósulnia, ennek azonban nemcsak egyféle eszköze lehetséges, egy forradalom éppúgy lehet erőszakos, mint erőszakmentes. Az állandóan alkal­mazható általános eszköz a passzív ellenállás. A passzív el­lenállás – például az adómegtagadás – szerinte az egyetlen ellenállásforma, amely a militarizmusra és a bürokráciára tá­maszkodó társadalmon belül sikeres lehet. Az erőszak a rab­lásból él, és meghal, ha az áldozat többé nem hagyja magát kirabolni. A passzív ellenállás ugyanakkor nem minden for­májában vezet közvetlenül az állam felszámolásához, ráadá­sul az autoritás képviselője lehetetlenné is teheti a békés esz­közök használatát. Ebben az esetben az erőszak alkalma­zása jogosult. Ugyanakkor ez az adott társadalom jellegétől is függ. A korabeli Oroszországban a terrorizmus morálisan jo­gosult és célszerű – állítja -, ellenben nem az Németország­ban vagy Angliában. Az erőszakos cselekedeteknek Tucker szerint másmilyennek kell lenniük, mint amilyen egy fegyve­res forradalom. A fegyveres tömegek forradalmának kora le­járt – érvel -, mert a modern társadalomban az ilyen forrada­lom már túl könnyen leverhető. Arra a következtetésre jut, hogy a sajtó- és szólásszabadság abszolút elnyomásának szükséghelyzetében a passzív ellenállás mellett az elszigetelt egyének dinamitakcióinak sorozata lehet az az eszköz, amellyel a forradalom megvívható, őnála tehát valóban megjelenik a terrorizmus lehetősége.

Az erőszakkal és vérrel megvívott anarchista forradalom gyakorlati példája Nyesztor Mahno mozgalma. Első partizán­egységeiből rövid időn belül forradalmi felkelő hadsereg fejlő­dött, és a népmozgalom-jelleget megtartva, 1918 és 1921 kö­zött Ukrajna 7 millió lakosú, jelentős területén a gyakorlatban valósultak meg a bakunyini-kropotkini kollektivista anarchiz­mus elgondolásai. A parasztok termelői kollektívákban mű­velték a földet, a munkások a gyárakban önkormányzatot ve­zettek be. Nem rajtuk múlt, hogy elbuktak, a mozgalmat külső erőszak törte le.

Ugyancsak anarchista eszmék játszottak szerepet az 1917-es februári és októberi forradalom után 1921. február 28-án kitört harmadik forradalomban, a kronstadti felkelés­ben. A szovjethatalmat 1917. május 18-án elsőként kikiáltó város most az önkormányzat tiszta megvalósulásáért, a min­denféle párt befolyásolásától mentes szovjetekért küzdött. Mi­vel ekkor ez egyben elsősorban a hatalmon lévő kommunista pártot érintette, a fegyverek kritikája nem érhette el célját, s le­verése nyomán a tanácsmozgalom országszerte is véglege­sen vereséget szenvedett.¹

Az anarchista eszmék gyakorlati megvalósítását szintén fegyverrel vívták ki és kísérelték megvédeni a spanyol forra­dalomban 1936-1939-ig. Termelői önkormányzatok jöttek létre, több ezer mezőgazdasági kollektíva alakult, az üzemek­ben munkásellenőrző bizottságok vagy vállalati tanácsok ala­kultak (főleg Katalóniában és Aragóniában).² A fegyveres ön­védelem szükségessége nem vált kérdésessé, a frankóisták és a kommunisták támadásait egyaránt vissza kellett verniük, amíg erre még volt erejük.

(El día que bajaron los cerros)

2. A terror akciói

1878-ban Freiburgban anarchista kongresszus ült össze. Ez a kongresszus az eszmék megvalósításának eszközéül az el­méleti propagandát, a felkelő és forradalmi akciókat, a szava­zástól való tartózkodást ajánlotta. Az 1881-es londoni konfe­rencia viszont a tett propagandája nevében már a legális terep elhagyását javasolja, és felhívja a szervezetek és egyének fi­gyelmét „a technikai és kémiai tudományok tanulmányozá­sára a védekezés és a támadás eszközeként". .. Amikor Louise Michel 1883 márciusában a rendőrség által szétvert tüntető munkanélküli tömeget a pékségek kifosztására és a kenyér szétosztására buzdította, az anarchizmus hagyomá­nyos lázadójaként és lázítójaként viselkedett. Ezt tette a bíró­ságon is, midőn a bírónak arra a kérdésére, helyesli-e az üzle­tek kifosztását, azt a választ adta: „Helyeslem, bár magam in­kább éhen halnék, semhogy egy morzsát is egyek lopott ke­nyérből."

Ezzel szemben az 1880-90-es években az anarchizmus addigi és későbbi történetében gyakorlatilag nem használt módszer, az egyéni megtorlás kavarta fel a társadalmat. Ez az az időszak, amelynek alapján fogalmi kapcsolat jött létre anarchizmus és terror között, ez azonban sem akkor, sem ké­sőbb nem volt jogosult. A terror alkalmazásának jogosultsága az anarchisták között is komoly vitákat vált ki. A legnagyobb feltűnést Franz August Koenigstein, avagy Ravachol párizsi merényletei keltették 1892-ben. Munkanélküliként, a társada­lom kitaszítottjaként lopásból és rablásból tartotta el magát. Merényletsorozatát mégsem saját helyzete indította el, ha­nem egy nem engedélyezett tüntetés néhány munkásának az elítélése. Jellegzetes, hogy rablásból szerzett pénzéből segí­tette a bebörtönzött tüntetők hozzátartozóit. Első célpontjai az ítélethozó bíró és a tüntetőkre még halálbüntetést is kérő államügyész.

Ravachol tettei az anarchizmus alapelveivel szembesül­tek. Ha a törvény bűn, bűn-e a törvénysértés? Milyen eszkö­zök fogadhatók el és engedhetők még meg? Miközben né­hány anarchista kész volt Ravachol tettét követni, a még Kropotkin által 1879-ben alapított folyóirat, a „La Révolte" né­hány cikke – taktikai szempontból ítélve meg az egyéni terror­akciókat, a tiltakozás hatásos eszközeit látva bennük – mégis azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen egyéni terrorak­ciók az anarchista fejlődésnek többet ártanak, mint használ­nak, hiszen egyéni tettekkel nem lehet lerombolni a társa­dalmi szervezetet, nem lehet forradalmat elképzelni harco­sok nagy tömege nélkül. Ezek az akciók inkább a harag, mint a tett propagandájának eszközei.

Ami a lopást illeti, arról volt olyan vélemény, amely szerint az a jelenlegi társadalomban szükségszerű, mert fegyver a burzsoázia elleni harcban, mások viszont a lopást jellegzetes burzsoá gyakorlatnak tekintették, ami csak lezüllesztheti az anarchistákat. Reclus elméleti oldalról közelítette meg ezt a kérdést. Úgy vélte, a bűnös kapitalista társadalom minden tagja bűnös, a lopás és a munkán alapuló gazdaság lényegé­ben nem különbözik egymástól. Ha pedig egyébként az elmé­letben nincs létjogosultsága a magántulajdonnak, akkor miért kellene azt elismerni a gyakorlatban? A törvénysértés szán­dekát kell tisztázni: ha a tettes az igazságtalanságot leplezi le, és úgy vívja a maga kis forradalmát, akkor üdvözölni kell, ha viszont saját hasznára cselekszik, megvetést érdemel.

Kropotkin nem tekintette Ravacholt hiteles forradalmár­nak, mivel tettei nem sorolhatók az anarchizmus számára kí­vánatos, kitartó munkával előkészített, talán kevésbé látvá­nyos, ám hatásos cselekedetek közé.

Ravachol kivégzése után megváltozott személyének megítélése, hiszen az, aki feláldozza magát az eszményért és az igazságért, nem lehet akárki – Írja a „La Révolte". Reclus fenntartásai ellenére is dicsérte Ravachol nagylelkűségét, sőt még Kropotkin is az önfeláldozás nemes tettéről írt, megje­gyezve, hogy az anarchista terroristák bombái egy nagy dráma nyitányát jelzik. Octave Mirbeau Ravachol tettét vil­lámcsapásnak látja, amelyet „a napsütés és a megbékélt egek gyönyörűsége" követ majd, amikor e sötét munka után egyetemes harmónia ragyog fel.

Malatesta viszont továbbra is elítélte a terrorakciókat, mi­vel azok a gyűlölet szülöttei, és gyűlöletből nem születhet sze­retet; a merénylők nem újítják meg a világot, inkább erősödik az elnyomás. Sőt, a gyűlölet forradalma vagy egyáltalán nem sikerül, vagy egy új elnyomás előtt nyit teret.

Emilé Henry ezzel szemben azzal érvel, hogy az anar­chisták az egyén függetlenségét és szabad iniciatíváik fejlő­dését akarják, márpedig Malatesta ezt az iniciatívát veti el, ezt a függetlenséget sérti meg, amikor azt állítja, hogy egy ember tettei nem méltányolhatok, ha átlépi a szükségesség által állí­tott határokat. Mert végül is ki ítélkezhet arról, hogy egy tett a forradalom szempontjából hasznos avagy káros-e? Akkor sincs igaza Malatestának – mondja Henry -, amikor azt állítja, hogy gyűlöletből nem születhet szeretet. Éppen ellenkezőleg, a gyűlölet is a szeretetből születik, mert minél inkább szereti valaki a szabadságot és az egyenlőséget, annál inkább gyűlöli ezek akadályait. Az intézmények csak absztrakt dolgok, és addig állnak, amíg hús-vér emberek képviselik őket. Nincsen tehát más út ezen intézmények megsemmisítésére, mint el­pusztítani azokat az embereket, akik az intézményeket képvi­selik. Ezért a lázadás minden energikus tette üdvözlendő, mert a forradalom csak ilyen lázadások eredménye lehet. Ha egy ember tudatos lázadó, úgy ez az egész életét áthatja, emiatt egyedül ő ítélkezhet arról, igaza van-e a gyűlölethez közeledve, illetve amikor vad vagy kegyetlen. A brutális láza­dás tette a tömegeket felrázza és megmutatja a burzsoázia gyengéit. (És Emile Henry kifejezésre juttatta azt is, hogy ál­láspontja nem pusztán teoretikus. 1894-ben egy kávéházba bombát dobott, azzal a szándékkal, hogy minél több embert öljön meg.)

Henry tettét az anarchisták többsége már elítélte. Paul Reclus – Elisée fivére – szerint az igazi bajtársak a Henry-féle merényleteket mind bűnnek tartják. A korábban rajongó hangú Octave Mirbeau most elítéli a terrorakciót, mivel csak az anarchizmus halálos ellensége cselekedett volna úgy, mint Henry, amikor bombáját a békés és névtelen tömeg közé, kis­emberek közé hajította. Jean Grave 1895-ben – lényegében a merényletsorozatok elültével – a terrorizmust a mozgalom gyermekbetegségeként ítélte el.

(El día que bajaron los cerros)

3. A háború erőszaka

Az anarchisták antimilitarista propagandája mindig erőtel­jes volt, hiszen a katonaság eleve a centralizált autoritás el­vén fölépülő erőszakszervezet, a hatalmat védelmezi és képviseli; gyakran vetették be a tüntető tömegek ellen, nem is szólva a lázadások, forradalmak leveréséről. Egy esetleges háború elítéléséről is egyöntetű vélemény alakult ki az anar­chisták között. Amíg Domela Nieuwenhuis (az anarchisták ki­zárásáig) a II. Internacionálé 1891-es második és 1893-as harmadik kongresszusán hiába javasolta a háború elleni vá­laszként az általános sztrájkot, addig az anarchoszindikalisták fölülkerekedését hozó nemzetközi amszterdami anar­chista kongresszus 1907-ben határozatot hozott mindenféle háború elutasításáról és a háború elleni direkt akciók szüksé­gességéről.

Az anarchisták háborút elítélő egységes álláspontja azonban 1914-ben, a világháború kitörésekor meghasonlott. Jellemző, hogy inkább a központi hatalmak államainak anar­chistái voltak békepártiak, és az antanthatalmak államaiban élő anarchisták képviselték a honvédő, háborúpárti nézőpon­tot, így James Guillaume honvédő álláspontra helyezkedett, a megoldást az antant győzelmétől várta, ami után szabad né­met köztársaság alakul, széthullanak a monarchiák, és új szláv föderációk születnek.

Kropotkin az orosz és a nyugat-európai progresszió vé­delmében a német militarizmus vereségét kívánta. Különbsé­get tett az általános háborúellenes propaganda és az adott háború esetén szükséges magatartás között. A német hordák elleni harcot hősinek tekintette.

Jean Grave – Kropotkinhoz hasonlóan érvelve – a huma­nista gondolkodást féltette a porosz militarizmustól. Fegyve­res győzelmet követelt, de közben felhívta a figyelmet arra is, hogy a német népet nem szabad a győztes hatalmaknak meg­alázniuk, nehogy ez később újabb fegyveres összeütközés­hez vezessen. Később inkább már azt hangsúlyozta, hogy a háború nagy csapás, elviselni kell, de helyeselni nem.

Christian Cornelissen és Charles Malato honvédő állás­pontra helyezkedett, az eleinte szintén honvédő Sebastien Faure viszont a békepártiakhoz csatlakozott. Az egyesült álla­mokbeli Emma Goldman, a német Erich Mühsam és Gustav Landauer, a holland Domela Nieuwenhuis kezdettől háború­ellenesek voltak, és azok is maradtak.

A háborúellenesek legbefolyásosabb képviselője Mala­testa volt. Hangsúlyozta, hogy ő nem lett pacifistává, továbbra is kész fegyvert fogni, de csak az emberek szabadságáért. A nemzeti felszabadító háborúk ugyan jogosultak, most azon­ban nem erről van szó. A háborúból kivezető reménység útja a forradalom, ami minden valószínűség szerint a legyőzött Németországban fog bekövetkezni.

Malatesta érveire Malato azzal válaszolt, hogy maga is a német vereség nyomán győzedelmeskedő forradalomban re­ménykedik, de aki a célt akarja, annak az eszközt, vagyis a há­borút is el kell fogadnia.

III. Az erőszak okai

1. Az egyén nézőpontja

Bár elméletileg kétségkívül alapkérdés, mégis túlságosan le­egyszerűsített lenne csupán cél és eszköz viszonyát látni az erőszak alkalmazásának megítélésénél. Az okok számbavé­telekor nem látszik elegendőnek a személyes élet marginali­zálódása vagy egyéb okokból történt kilátástalanná válása és a társadalmi változások sürgetésének igénye sem, bár ebben az esetben a sokszor öngyilkos önvédelem és támadás több­nyire közvetlen pszichikai vagy fizikai erőszakra reagál, tehát „logikus", hogy agresszív, erőszakos.

Az egyéni tett során anarchista nézőpontból mindenki a maga forradalmát vívja meg, halálra szántan. Az egyéni ak­ciók abban az értelemben nem ideologikusak, nem politikai­ak, nem propagandisztikusak, hogy végrehajtóik ideológiája, nézetei tetteiktől, mindennapi életüktől elkülönült területet ké­peznének. Eszme és élet azonosságából fakad az ilyen tettek érzelmi telítettsége és indíttatása is, a szimbólummá vált sze­mélyek gyűlölete. Eszme és élet azonosságának egyik for­mája a forradalom; elsődleges területe pedig az anarchisták számára az individuum. Az egyének forradalmában az elmé­let és a gyakorlat nem szétválasztható: az elmélet közvetlenül cselekvés, a tett közvetlenül gondolati. E világnézetnek meg­felelő magatartás mindenekelőtt az individualista anarchis­tákra jellemző. Sarkított fogalmazással ezért azt lehet monda­ni: az individualista anarchista vagy a közvetlen politikai pro­pagandában részt nem vevő filozófus (aki egyébként az egyéni erőszakot teoretikusan elfogadja), mint Stirner és Tuc­ker, vagy terrorista, mint Ravachol (esetleg publicista és terro­rista egyszerre, mint Henry).

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az egyéni terrorak­ciók csak a múlt század végének termékei. Szerepet játsz­hatott ebben a politikai eszközöktől forradalmi változást nem várók kiútkeresése az elvérzett forradalmak után, illetve ami­kor az úgymond antikapitalista mozgalmak reformistává vagy új diktatúra hirdetőivé váltak. Ahogy Louise Michel kifejtette, a néptömegek számos fölkelése eredménytelen maradt, ezért jobb, ha néhány bátor egyén feláldozza magát és saját kocká­zatára a kormányt és a burzsoáziát terrorizáló erőszakos tet­tet követ el, mintsem hogy az egyszerű emberek tömegei vál­janak áldozattá.

2. A tömegmozgalom ereje

Az új eszközök keresésének azonban létezett egy másik útja is, hiszen éppen ekkor tesz szert egyre nagyobb népszerű­ségre és válik egyre inkább tömegméretűvé az anarchoszindikalizmus. E gondolat első megfogalmazójánál, Georges Sorelnél az individuális lét és az eszme szintén egységben vannak, mégpedig a kollektív erőszak cselekvésének míto­szában, az általános sztrájk mítoszában. Az erőszak mítosza nem vérfürdő követelését jelenti, erkölcsi kiindulópontja vi­szont a fennálló világhoz való alkalmazkodás elutasítása. Az anarchoszindikalizmus célja – Fernand Pelloutier szavaival élve – az óráról órára, napról napra folytatott lázadás, lázadás mindennemű erkölcsi és fizikai, egyéni és kollektív despotizmus, vagyis a törvények és a diktatúrák ellen.

Pelloutier azt kínálta fel az anarchistáknak, hogy szállja­nak le mind az elmélet, mind az egyéni tettek magányos csúcsairól, és az erőszak kapjon harcos, de konstruktív for­mát. Ezzel az anarchizmus hagyományos ideologikus-propagandisztikus, csupán politikai mozgalmának és az eszmét a tettel azonosnak tekintő individuális anarchizmusnak sajátos szintézisét teremtette meg.

Napjaink anarchizmusa némiképpen hasonló helyzetben van, mint a száz évvel ezelőtti, mert sokfélesége ugyan elő­nyére válik, de helyét, szerepét ismét újra kell fogalmaznia. Két véglet ismételten kialakult, egyfelől a tudományelméleti, módszertani anarchizmust képviselők, így pl. Paul Feyerabend, másfelől a tüntetéseken erőszakosan is fellépő élet­módcsoportok, az autonómok és a spontik mozgalma.

Mint minden alternatív mozgalomban, az anarchizmusban is erősödik az a tendencia, hogy egyre közvetleneb­bül a mindennapi élet átformálása válik a legfontosabbá. Ebbe az irányba mutat például az ideológiai-propagandisztikus, politikai mozgalom érdeklődése az ökológiai kérdések iránt, vagy az anarchizmust életformaként megélők kisebb csatái a saját élet lehetőségéért. A hagyományos anarcho-szindikalizmus munkahelyi és utcai fellépései mellett ezért egyre nagyobb szerepet kap a magánélet területén vívott küz­delem, az államtól szó szerint vagy képletesen elfoglalt élette­rület. Ez az elfoglalás pedig talán szélsőségek nélküli, de nem feltétlenül erőszakmentes.

3. Erőszak és erkölcs

Mert hát lehet-e egyáltalán erőszakmentesnek lenni? Az emberiség szerencséjére – de gyakran az érintettek szeren­csétlenségére – mindig akadtak a társadalomban olyan őrült egyének és csoportok, akik képtelenek voltak a mindenkori társadalmi korlátok „rendjéhez" alkalmazkodni, mert fuldokol­tak attól, hogy ez a rend személyes szükségleteiket, valamint az emberek egymás közötti kapcsolatait, a társaságot, a kö­zösségeket, a társadalmat előre kivájt mederbe tereli. Ezek az emberek nem tehettek mást, mint lázadtak. Mint lázadók az­után aszociális elemekké váltak a mederben csöndesen foly­dogálok szemében.

A lázadás ugyanakkor – bármilyen formája legyen is – valójában már önmagában erőszakos válasz a környező rend erőszakára, hiszen a hatalom és az uralom érdekeit, törvé­nyeit sérti. Az emancipáció mozgalmai ráadásul, ha mással nem, hát a hittérítők erőszakosságával, több-kevesebb lelki, erkölcsi, szellemi terrorral igyekeznek meggyőzni a megmen­teni szándékozottakat, noha lehet, hogy a megmentendőt – mint például a magát csak a hagyományos női szerepekben jól érző nőt – ezzel az elé a dilemma elé állítják: boldog legyen vagy emancipált?

De miként lehetséges, hogy egy elvileg teljesen erőszak­mentes mozgalom – az anarchizmus – a gyakorlatban az erő­szak valamely eszközéhez nyúl, legalábbis helyesli vagy elfo­gadja azt? Ez egyfelől a társadalmi rend természetéből, törvényeiből következik. Azontúl ugyanis, hogy az individualitást megerőszakoló, uniformizáló törvény már magában is egyenes felszólítás az erőszakos törvények akár erősza­kos megsértésére – a törvény már puszta léténél fogva is önellentmondás. A törvények azért vannak, hogy megsértsék őket. Mert mit ér az az érvényben lévő törvény, amelyet senki sem sért meg? Ezért az államhatalom és a törvényes rend erősítését is szolgálhatja minden tett, amely ezt a rendet támadja. Az államhatalom pedig valóban meg is tesz minden tőle telhetőt, hogy ilyen tettek elkövetésére ok legyen. A dik­tatúra keményen, a demokrácia kifinomultan.

Az anarchizmus – nemkülönben minden más emancipá­ciós mozgalom – esetenkénti erőszakosságának oka másfe­lől saját természetében rejlik. Ugyanazokból az alapelveikből következik ez, mint erőszakmentessége. Az anarchizmus – sokkal inkább, mint más emancipációs mozgalmak – erkölcsi megalapozású, és ezért szubjektivisztikus. E szubjektiviz­musa miatt az emberek közötti kapcsolatokat nem törvények­kel, hanem erkölcsön alapuló együttműködéssel kívánja meg­teremteni, amivel végül is azt fejezi ki, hogy az államhatalom törvényes rendjét mindenekelőtt az erkölcs gyengítheti, ve­szélyeztetheti. Az anarchizmus erkölcsi indíttatása miatt ki­mondva vagy kimondatlanul erkölcsi fölényben érzi magát más álláspontokkal szemben, ezzel viszont ez az elvileg az értékek minden hierarchiáját elvető mozgalom az érté­kek új hierarchiáját hozza létre. Ha az új értékrend kialaku­lása nem csupán belső morális átalakulás eszköze, hanem – Stirner szavaival élve – egyben politikai és szociális tett is, ak­kor szükségképpen más értékrendeket és érdekeket sért, gyakorlati formában akár erőszakosan is. Ilyen értelemben te­hát a lázadók esetleges erőszakosságának végső oka az erkölcs prioritása.

Mindemellett az anarchizmus az összes antikapita­lista vagy emancipációs mozgalom között még mindig a legkevésbé erőszakosak közé tartozott. Belső ellentmon­dásossága – ami lehetővé teszi az erőszak elfogadását is – azáltal lenne feloldható, ha önmaga megszűnését elérné, vagyis erkölcsi álláspontja nem egy különálló politikai moz­galomban lenne jelen, hanem minden egyes ember cseleke­detében. Csak hát hogyan érhető ez el másként, mint egy önálló mozgalom segítségével…?

Mindenesetre a mindennapi élet megszervezésének számos és egyre szaporodó formája a maga spontaneitásá­val olyan emberi együttélési módokat alakít ki, amelyek meg­felelnek az anarchista elképzeléseknek, méghozzá anélkül, hogy magukat anarchistának tartanák. A mindennapi élet e spontán anarchizmusa se nem politikai, se nem ideologikus. Kár is lenne átpolitizálni, átideologizálni; elegendő saját öntu­datuk erősítése. Az anarchizmusnak viszont bizonyára elő­nyére válik az a folyamat, amelynek során ideologikus, politi­kai természete a mindennapi élet gyakorlatával telítődik. A mindennapi élet pórusaiba ily módon beszivárgó, annak részévé váló erkölcsiség és magatartás a mindenkori ha­talmat jobban gyengíti, a hatalom számára megfoghatatlanabb, erőszakkal szétverhetetlenebb, erőszakosságra kevésbé provokálható, mint a pusztán politikai moz­galom.

Jegyzetek

1 A történeti tények konkrét vizsgálatának tükrében semmi okunk ar­ra, hogy akár a kronstadti felkelést, akár Mahno anarchista mozgalmát idealizáljuk. Mindkét esetben erőszakos, tekintélyuralmi és diktató­rikus momentumok is jelen voltak, s ezt a körülményt nem szépíthet­jük meg, még akkor sem, ha a bolsevikok mindkét ellenük törő moz­galmat erőszakkal leverték. (A szerk.)

2 Erről az Eszmélet 2. számában Harsányi Iván írása részletesebben is megemlékezik. (A szerk.)

Az utóbbi években egyre láthatóbbá és kifejezettebbé válik a perem­helyzetű ifjúsági szubkultúrák erőszakossága. Az erőszak és az ag­resszivitás a legnyilvánvalóbb formában a punk és a skinhead cso­portoknál jelenik meg; ezek a fiatalok nyíltan kifejezik – szóban és cselekedetben – erőszakos, előítéletes és rasszista nézeteiket. Ezek a csoportok gyakran összeverekednek egymással, más csoportokat, illetve külföldi – többnyire színes bőrű – diákokat támadnak meg, tár­gyakat, épületeket rombolnak össze. A fiatalok egy része nyíltan ro­konszenvez a fasizmussal. Az erőszak, az agresszivitás e szubkultú­rák középponti eleme. A tömegkommunikáció időről időre nagy felhá­borodással tudósít e szubkultúrák fenyegető viselkedéséről, félelmet keltő nézeteiről.

Az említett csoportosulásokkal való találkozáskor már első pillan­tásra feltűnő agresszivitásuk: külsejük, megjelenésük, fellépésük fé­lelmet kelt, erő(szakosságo)t sugall. A megjelenésbeli és viselkedés­beli erőszak (viselkedések, tárgyak rongálása) és a nézetekben, a vi­lágképben megjelenő erőszak egymással szorosan összekapcsoló­dik. Az erőszak szubkulturális kontextusban jelenik meg: valakik – megtámadott csoportok tagjai – ellen irányul, mások pedig (a saját csoport tagjai) védettek ellene.

Az is világos, hogy az erőszak, agresszivitás kifejezések csak az első benyomás rögzítésére és megfogalmazására alkalmasak; a ki­fejtés során differenciáltabb fogalomkészletre lesz szükség.

Az interjúk

Egy 1980-ban indult, csövesekkel és más marginális ifjúsági szubkul­túrák tagjaival folytatott interjús és résztvevő megfigyeléses vizsgálat (Rácz, Kéthelyi és Göncz, 1984; Rácz, 1989) folytatásaként 1984-85-ben 60 fiatallal készítettünk félig strukturált interjút. Ezek a fiatalok magukat, illetve kortárscsoportjukat punknak, skinheadnek, oi-nak nevezték. A legtöbb, magát skinheadnek vagy oi-nak nevező fiatal el­mondta, hogy korábban punk volt. A skinheadek és az oi-ok mintegy a punk csoportokból alakultak ki, de közben az eredeti, megmaradó punk csoportok is tovább differenciálódtak; megjelentek az újpunkok, őspunkok, artpunkok.

A fiatalok egymást többnyire öklük és sokszor bakancsuk összeütésével üdvözölték, néha pedig „Sieg Heil!" kiáltással. Punk, illetve skinhead együttesek koncertjeit látogatták. Csoportjaik 8-10 fős, ál­landó jellegű, zárt alakzatok voltak; tagjaik évek óta ismerték egy­mást. A csapattagság feltétele a hasonló identitás (mindenki punknak, skinheadnek stb. tartja magát), a hasonló világkép (egyes csoportok­ban pl. mindenki fasiszta vagy anarchista), a hasonló öltözködés.

(Megjegyzem, hogy a csöves csoportosulásoknál hasonlókat nem tapasztaltunk. A csövesek nagy létszámúak voltak, nyitottak; könnyű volt a be- és kikerülés; a bekerülés feltétele sem az egyforma identitás volt.)

Interjúalanyaink átlagéletkora 17-18 év volt, köztük 51 fiú és mindössze 9 lány (ez tükrözte e csoportok jellemző nemi összetéte­lét). A fiatalok közül 26-an jártak iskolába (középfokú, illetve néhá­nyan felsőoktatási intézménybe), 16-an segéd- vagy betanított mun­kásként dolgoztak. Körükben sok „deviáns" viselkedésforma fordult elő. (Ezekben egyébként a csövesekhez hasonlóak voltak.)

Az interjúkészítés során – az életútjukra vonatkozó rész után – a fiatalabbakat arról kérdeztük, hogyan látják a társadalmat, hol helye­zik el magukat benne, milyen Magyarországon a társadalmi-politikai hatalom, milyen a viszonyuk magyarságukhoz, a kisebbségekhez, a fasizmushoz, az anarchiához.

Az interjúk hólabda-módszerrel készültek, illetve több fiatallal egy nyári közös táborozás (együttéléses résztvevő megfigyelés) során is­merkedtünk meg. Az interjúkat magnóra vettük; a későbbiekben il­lusztrációként ezekből az interjúkból fogok idézni.

1988-ban egy külvárosi művelődési házban készítettünk 20 in­terjút. Ezek a fiatalok a művelődési ház előterébe jártak egymással ta­lálkozni. (Az előző vizsgálat során is készítettünk ugyanennek a mű­velődési háznak a vonzáskörében interjúkat.) A 20 fiatalból 15 fiú és 5 lány volt, életkoruk 17-18 év között mozgott. Közülük tízen dolgoztak szak-, segéd- vagy betanított munkásként, hatan pedig tanultak. A 20 fiatalból kilencnek volt valamilyen „devianciája": kisebb antiszocialitások. Ebből a szempontból ez a második csoport jelentősen különbö­zött az előző interjúalanyoktól, ahol a deviáns viselkedések jóval na­gyobb arányban fordultak elő. A fiatalokat nevezhetjük marginális szubkultúrák tagjainak (találkozási helyük, életstílusuk és a környezet minősítése miatt).

Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy az erőszakosság a marginá­lis fiatalok e két szcénájában hogyan jelenik meg, milyen különböző elemeket egyesít.

Tapasztalatok

Tapasztalataim szerint – ahogy már említettem – a fiatalok viselke­désbeli és a nézetek szintjén megjelenő „erőszakossága" egymással összekapcsolódott. Az erőszakosság szubkulturális kontextusba ágyazottságát is említettem. Egy másik, szembeötlő tapasztalat volt, hogy az „erőszakosságban" nagyon sok jelenség, érzés és vélemény csúszik egybe. Egymáshoz szorosan kapcsolódik az erőszakosság, az agresszivitás és a férfiasság; az erőszakosság és a rombolás, a pusztítás; az erőszakosság és a fasizmus, az anarchia, a rasszizmus, ill. az etnocentrizmus különféle formái.

A fasizmus és az agresszió említésénél rögtön meg kell állnunk.

A fiataloknál a fasizmus és az anarchia sajátos formában egyesült egymással. Sokak számára az anarchia az asszociálódó merényle­tek, terroristák miatt, az erőszakon át a fasizmussal megegyező ér­telmű volt. Mások az akkori (1984-85, ill. 1988) társadalmat tartották anarchikusnak (negatív előjellel) és helyette fasizmust akartak (pozi­tív előjellel), vagy éppen fordítva: a társadalmat tartották fasisztának (negatív előjellel) és anarchiát akartak (pozitív előjellel). A kép azon­ban nem volt konzisztens. A legtöbb esetben a fasizmus mintegy az agresszió szinonimája volt: a társadalomellenes düh, lázadás, ag­resszió egy formája, melynek célja az adott társadalmi berendezke­dés lerombolása. Csak ritkábban folytatódott így a gondolatmenet: új társadalom felépítése a kiválasztottak – a faji alapon felsőbbrendűek – által, vagy pedig „magyar élet magyar földön". Utóbbi esetben a faji-biológiai alap helyét az etnocentrizmus vette át. Ez a gondolat azonban sokszor a fasizmus említése nélkül, sőt annak elutasítása mellett is megjelent. A fasizmus és az anarchia fogalmának néhány szociálpszichológiai vonatkozására még visszatérek.

Az interjúrészletekkel itt az említett összecsúszást szeretném ér­zékeltetni. Célom még a szubkulturális kontextus, a vélemények szo­ciálpszichológiai beágyazottságának bemutatása, a saját és a másik­csoport (in- és out-csoport) közötti viszony jelzése. Természetesen hangsúlyoznom kell, hogy ezek az interjúrészletek önmagukban ke­veset bizonyítanak; célom nem is ez, hanem a szemléletes illusztrá­lás, tipikus példák bemutatása. (Egy-egy összefüggő részlet azonos interjúból származik.)

Interjúrészletek a punk, skinhead csoportból

(A punkokról) – „Emberek vannak, akik felsőbbrendűek."

(Világnézet) – „Materialista, jobboldali. Nem vagyok fasiszta, de bizonyos fokig van ben­nem fajgyűlölet. Magyarságtudatom nincs, a fasizmusnak semmi értelmét nem látom. Anar­chia az igen. Magyarországon nincs jövője semminek."

„A legfontosabb szerintem, hogy erőszakos az ember."

„A punkokkal tartok, ez az egyetlen nyílt válaszadás, nagyon fontos. Nagyon sokat jelent számomra az anarchia. Nekem nincsenek fajelméleteim. Jogot tartok arra, hogy minden em­ber igényelje azt, amit akar. Igényelje, csak ő szerezze meg, és ne adják a kezébe, mert az hülyeség. Különben is kézigránát kell. (Fasizmus, újfasizmus.) – Értékes számomra a fasiz­mus, de most már nem lenne értékes, mert ma már más dolgokkal is el lehetne érni azt, amit a fasizmussal elértek. Egy bármilyen fajta kaotika után, amit a fasizmus is keltett, egy jobb és pozitívabb világ jöhet."

„Káosz kell a világban, hogy abból újra lecsapódhasson valami rend."

„Jogosnak tartjuk az agressziót, mert mosolyogva és szelíden nem lehet érvényesülni ebben a világban. Agresszióra csak agresszióval lehet válaszolni, és a világ ebből áll. Nem hiszünk a jövőben, nem látjuk értelmét semmilyen jövőépítésnek, a jelennek élünk, nem foga­dunk el semmilyen társadalmi szabályt, rendszert és kötöttséget, mindenki úgy ól, ahogy jól­esik neki."

„Éljen az agresszió, agresszió ellen csak agresszióval lehet válaszolni. Ez az ideológiája mindenkinek, így nekem is. A magyarokban van ész meg bátorság, több mint másokban. A zsidókat meg a cigányokat nem szeretem, csak azért, mert zsidók, kész; ez elég ahhoz, hogy ne szeressem őket. Agresszió kell agresszióval szemben, meg kell botránkoztatni azokat, akik nem úgy élnek, ahogy mi, nem kellenek rendőrök a világba, mindenki úgy éljen, ahogy akar, ebbe ne szóljon bele senki. A fasizmusban az volta jó, hogy agresszívebb volt, és nem kiméit senkit, aki másképp viselkedett, csak így lehet jó államot csinálni. Az anarchia is jó, mert az is agresszív, állandóan merényleteket csinálnak, nem?"

„Az én világnézetem egy az egyben a punk világnézet, a cigányokat meg a zsidókat utá­lom, és büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok. Mert sokkal különb és felsőbbrendű emberek a magyarok, mint a környező országok népei, meg a zsidók. Ezt afaj teszi. A fasiszta rendszer nekem tetszett, és örülök, hogy újra elindultak ezek az újfasiszta nézetek Nyugaton. Mert leg­alább eltüntette a sok zsidót, meg a cigányt, meg a többi ilyen undorító poloskát. És erőszak­kal szabadságot adott volna, és hatalmat azoknak, akik felsőbbrendűek és érdemesek erre. Az anarchia annyiból tetszik, hogy a terroristák legalább jól odatesznek a sok konformális gazdag alaknak."

„Sok agresszióval kell ellenállni az agresszív jogtalanságoknak, nem fogadok el semmi­féle rendszert, mert mind elnyomó hatalom."

„Leszarom az egész kommunista bandát. Szeretnék minden kommunistát a falhoz állí­tani és szétloccsantani az agyvelejüket. Vagy inkább valami jó kis fasiszta módszerrel kiherél­ni, megkínozni, feldarabolni őket."

„A politikai hatalom a kommunistáké, a többi hatalom a rendőrségé. Lehet hogy zsidó va­gyok, nem tudom, mindenesetre utálom őket. A cigányokat mindenképpen gyűlölöm."

„Az anarchizmus az én eszmém. Mindenki mindent, mindig, amit akar. Aki nem védi meg magát, az meg is érdemli. Az anarchiánál nincs jobb életforma. De azért bármilyen forrada­lomba beszállnék. Nem az a lényeg, hogy valaki jobb- vagy baloldali, mindkettő egy szar. De a forradalom, az még ha fasiszták vagy kommunisták csinálják is, jó dolog."

„Fasiszta vagyok. Tetszik a szadizmus, a kegyetlenség. Kedvelem Hitlert. Az általam legismertebb ember. Utálom a zsidókat."

„Apám kommunistát akart belőlem nevelni. Régebben ő is utálta a ruszkikat, nemrég be­lépett a pártba. Azóta azt akarja, hogy KISZ-tag legyek. Én nem leszek KISZ-tag. Hazamen­tem és megmondtam neki, hogy én fasiszta vagyok. Levert."

„Minden rendszer a társadalomban rossz, és harcolni kell ellenük, hát úgy, ahogy lehet, minél durvábban, annál több siker, mert csak ezzel lehet bármit elérni. Mert az emberek olya­nok, hogy csak erővel lehet őket meggyőzni mindenről. Meg, hogy jön egy háború, és úgyis világégés lesz."

„A fasiszta ideológiáról az a véleményem, hogy van, ami elfogadható belőle: az erőszak, az erőszakos diktatúra, a fajelmélet."

„Utálom a cigányokat, a zsidókat, a kommunistákat, a románokat, a lengyeleket. Az ara­bokat is utálom. Gyűlölet, az a punk. Az ilyen újfasiszta szarság. A cigányok azok büdösek, a zsidók zsarolnak. A fasizmus az egy jó, az az igazság. Ők is utálják a cigányokat, a zsidókat, hál' istennek. A vérbeli fasiszta, az benne van mindenben; gyilkosság – szóval ilyen szadizásokban. Csinálnám esküszöm, a törvény nem engedi. Valami oka van biztosan, ha valaki így gondolkozik, miket lehet csinálni manapság? – amit a törvény tilt. A punkok azok jó emberek, a csövesek meg szemetek. Negyven évvel ezelőtt az lehetett: akit szeretek, azt nem bántom, akit gyűlölök, azt bántom. Utáltak és gyilkoltak mindenkit, akit szerettek, azt nem bántották."

„Aminket méltó helyei csakúgy kaphatjuk meg, ha a piszkokat elrugdaljuk az útból. Meg­botránkoztatjuk a polgári bolsevikokat, hogy lássák, mi vagyunk a kiválasztottak, ós megen­gedhetjük magunknak, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Nekem, mint tisztafajú árjának, semmi félnivalóm nem lehet tőle, és annak, akit nem küld gázkamrába, meglehetősen jó élet­színvonalat és nyugodt megélhetést biztosít a fasizmus."

Az 1988-as interjúk

„Úgy gondolom, hogy Hitler, amit akart, az jó volt, csak nem a zsidókat kellelt volna, ha­nem a cigányokat, azokat se ilyen haláltáborokba, hanem kitelepíteni."

„A cigányok primitívek, akaratosak, sokkal hamarabb kapnak lakást, mint mi, sokkal több mindenük van. mint a magyaroknak. Hogy őszinte legyek, a fasizmussal egyetértek, mert ők azt akarták, hogy más népek közül kiemelkedjenek. Abban nem érlek egyet, hogy ők azt akar­ták, hogy ők legyenek a világ urai."

„A fiatalokat lenézik, kitagadják, ha tüntetünk, kapunk a fejünkre gumibottal. Sehol nin­csenek a fiatalok! Vigyék ki innen a picsába a ruszki katonákat! Itt magyarok legyenek! Ne arabok, ne cigányok! Utálom ezeket!"

„Ebből az országból akkor lenne ország, ha csak magyarok élnének itt. (Fasizmus) – Ők is valami ilyesmit akartak csinálni, de volt ez a zsidóüldözés, meg ilyesmi, mondjuk az hülye­ség. Amit ezek csináltak, vérengzés, meg az, hogy öltek, ennek semmi értelme. De az, hogy egységes legyen, mint ország, amit ők akartak, az egyértelmű. Igazuk volt! És majdnem meg tudták csinálni. De úgy elítélem például Hitlert is. Szerintem a fasizmus olyan, mint a szocia­lizmus. Majdnem. Mert a fasizmus az volt, hogy Hitler jót akart a népének, ö a világot szipo­lyozta, és a népét jól tartotta."

Az „erőszak" témája

Az erőszak, erőszakosság ezekben a szubkulturális csoportosulások­ban megjelenik úgy is, mint a férfi nemi szerep jellemzője, a férfi, il­letve a felnőtt státusz elérésének kelléke. Az erőszaknak ez a jellem­zője már a klasszikus szubkultúra-tanulmányokban megjelent (Cohen, 1955), csakúgy, mint az a vonása, hogy az erőszak, a kemény­ség valójában minőségileg nem különbözik a környező szociális világ érték- és normarendszerétől (Miller, 1958). Ezekben a csoportosulá­sokban legfeljebb a kifejezés formája más, de nem a tartalma. Utalok arra, hogy interjúalanyaink közül többen elmondták, felnőtt környeze­tük milyen egyetértően fogadta el bizonyos társadalmi csoportokkal kapcsolatos agresszív megnyilvánulásaikat.

Marsh és munkatársai (1978) angol futballszurkolók körében végeztek vizsgálatokat. Közismert az angol szurkolók egy részének agresszivi­tása. Megállapításaik szerint az agresszió a legtöbb esetben nagy­mértékben ritualizált, azaz „valódi" sérüléssel járó verekedésre csak ritkán kerül sor. Az agresszió a fiatalok morális karrierjébe illeszkedik. A szerzők a morális karrier fogalmát Goffmantól vették át, és azt a fo­lyamatot jelölik vele, ahogyan egy rajongó a csoport perifériás pozí­ciójából a többiek által megbecsült, saját maga előtt is „méltósággal" rendelkező, centrális tag lesz. A fiataloknak ez az egyetlen lehetősé­ge, hogy megbecsülésre tegyenek szert, mert a környező szociális rend ezt tőlük folyamatosan megtagadja, leértékeli őket.

Az etológiából jól ismert jelenség, hogy bizonyos fajok megvédik fajtársaiktól életterüket. Hasonló tapasztalatokról városi, fiatalokból álló csoportokkal, galerikkal kapcsolatban is beszámoltak. Marshék vizsgálataihoz hasonlóan angol „futballhuligánok" körében folytatott megfigyelésekről számolt be Taylor (1973). Megállapították, hogy a fiatalok erőszakossága összefügg a territóriumukat veszélyeztető ha­tással: a futballversenyek nemzetivé, sőt nemzetközivé válása, televí­ziós közvetítése azzal az érzéssel járt, hogy a fiatalok elvesztik tradi­cionális befolyásukat, ellenőrzésüket a futballpálya, ill. a futballcsa­pat fölött. Az erőszak(oskodás) e kontroll visszaállítását célozta. A realitástól való még további eltávolodásra utalnak Cohen (1980) vizs­gálatai, aki angol skinheadekkel készített interjúkat. Ezek a fiatalok a 60-as években Londonban, az East End-en egy munkásosztálybeli tovatűnt világot próbáltak meg helyreállítani, megvédve azt a közép­osztálybeli „beszennyeződéstől": öltözködésbeli, hajviseletben, visel­kedésbeli divatoktól (melyek megtestesülései számukra a divatosan öltözködő, diszkóba járó mod-ok voltak).

Az erőszak az utóbb bemutatott esetekben egyre absztraktabb szerepet tölt be, egyre inkább elvonatkoztatható a konkrét helyzettől és a konkrét személyektől: a sokszor ritualizált agresszivitás bizonyos érték- és normarendszert véd, sőt alakít ki más érték- és normarend­szerrel szemben. Az erőszak a saját-csoport védelmét szolgálja. A fo­lyamat az egyén szintjén is értelmezhető. Az egyén, ha észlelése sze­rint olyan szociális környezetbe kerül, ahol őt folyamatosan leértéke­lik, pozitív identitása megőrzése érdekében ezt a szociális környeze­tet (illetve annak érték- és normarendszerét) leértékeli, ill. destruálja (például annak tárgyi szimbólumait vagy azokat a személyeket, akik ezt a leginkább képviselik), valamint olyan érték- és normarendszert választ magának, amellyel magát pozitívan értékelheti {Kaplan, 1980). Az erőszak az önvédelem eszköze.

Hebdige (1979) angol punkokkal kapcsolatos vizsgálatai során megállapította, hogy a fiatalok mire használják a horogkeresztét, mely igen nagy megütközést váltott ki Angliában. A fiatalok részben azonosították magukat a rosszal, a gonosszal (a fasisztákkal), rész­ben pedig azt kívánták bizonyítani, hogy társadalmuk mennyire elő­ítéletes, represszív és fasiszta. Fasiszta azért, mert „fasiszta módon" reagál a horogkeresztre, őket úgy kezeli, mint hajdan a fasiszták a ne­kik nem tetsző csoportokat.

Az előző folyamat elemzésekor arra is felfigyelhetünk, nem pusz­tán arról van szó, hogy az egyik csoport erőszakkal védi meg magát egy másik csoporttól, hanem először is létre kell hozni ezt a saját cso­portot. A szociális kategorizáció, a környezet szereplőinek besorolása valamely (önmagában nem jelentős) ismérv alapján saját-csoportba és külső-csoportba (in- és out-csoportba), majd a saját-csoporttal való identifikáció, a külső-csoport egyre nagyobb különbözőségének ész­lelése, végül a személytelenné vált sémás percepció (mind a saját-, mind a külső-csoporttal kapcsolatban) prototípusokat, sztereotípiákat alakít ki. A kognitív identifikáció bemutatott folyamatában (Turner, 1987) alakul ki a csoport. A csoporttagok közötti kapcsolat tehát nem érzelmi természetű, hanem kognitív tényezőkön, a hasonló kategó­ria-tagságon alapul. Az erőszak (az in- és out-csoport közötti kapcso­lat alapvető formája) nem személyek ellen irányul, hanem absztrakt formában egy másik, sztereotip módon észlelt társadalmi csoport ellen. Az előző folyamat vége etnocentrikus világkép kialakulása is lehet.

A bemutatott folyamatban a szociális kategorizáció alapja bármi lehet: a cigány, a zsidó, a kommunista igazából nem valós társadalmi hovatartozást jelent, hanem egy percipiált szociális kategória-tagsá­got, egy prototípus jellemvonását.

A szociális kategorizáción nyugvó, kognitív csoportidentifikációs elméletet kiegészíthetjük Marsh-ék (illetve más, főleg az angol, ún. új­hullám-szubkultúrakutatások szerzőinek) vizsgálataival. A szociális kategorizáció, a csoportképződés, az „etnocentrikus világkép" (le­gyen szó akár etnikumokról, akár más szociális csoportokról) olyan eszköz, mely szinte csak egymagában áll a fiatalok rendelkezésé­re, hogy elhelyezzék magukat a világban, kialakítsák és megóvják személyes identitásukat, maguk számára perspektívát teremtsenek.

Felmerül azért mégis a kérdés, miért „etnikai" hovatartozások je­lennek meg a szociális kategorizáció szempontjaiként? Ismét le kell szögezni, hogy véleményem szerint ezek nem etnikai kategóriák. Több interjúalanyunk úgy beszélt a zsidókról, hogy nem tudja kik azok, vagy mi az, hogy zsidó; lehet, hogy ő is zsidó, de mindenesetre utálja őket. Néha a zsidó, a bolsevik, a kommunista összemosódik egymással. A történelmi előzményekre, a környező társadalom befo­lyására azt hiszem elég csak utalni. Hogy mennyire nem etnikai kate­góriákról van szó, arra utalhat az Erdélyből áttelepülők iránti ellen­szenv. Őket 1988-as interjúalalanyaink szinte mindegyike csak „ro­mánoknak" nevezte. Mindenesetre az etnikainak tűnő kategóriák a környező társadalomban szinte készen adottak a szociális kategori­záció számára.

A magyar punkok és skinheadek kapcsán azt is meg kell jegyez­ni, hogy erőszakosságuk azután jelent meg, hogy látták, az előző ge­neráció csöves típusú – az ő percepciójuk szerint – „szelíd lázadá­sa" nem vezetett eredményre. A punkok és skinheadek rendkívül rossz társadalmi helyzetében, perspektívanélküliségében, ahol a tár­sadalmi-politikai hatalmat fojtogató konrollként, szorító abroncsként élték meg, csak az „erőszakra adott erőszak" maradt mint egyetlen el­lenállási forma, sőt mint egyetlen „létezési forma".

Szó volt arról, hogy a fasizmus sok esetben az erőszakkal szino­nim. Most a fasizmus-kép egy másik aspektusára utalok.

Úgy vélem, hogy a punkok és skinheadek (percipiált és/vagy va­lós) társadalmi pozíciója olyan, hogy a társadalmat rendkívül leegy­szerűsítve szemlélik: a hatalommal rendelkezők elérhetetlen magas­ságokban vannak, hatalmuk nem is társadalmi, hanem biológiai meghatározottságú (mintha egy más emberfaj lennének); ők pedig a társadalom számkivetettjei. Talán ennél is fontosabb, hogy a társada­lom olyan merev, autoriter, totális rendszer, ahol nemhogy előrejutni, de ahova még bekerülni sem lehet – illetve nem szabad, mert ennek ára egyéniségük, személyiségük elvesztése lenne. Fajelmélet-képükben nézetem szerint ez a társadalomszemlélet fordul meg: immár ők a felsőbbrendűek, a kiválasztottak, méghozzá biológiai alapon. Ki­látástalannak észlelt helyzetükből ezzel a kognitív transzformációval tudnak kilépni, magukat így tudják a társadalom előtt megjeleníteni. Ezt olyan mitikus elemek is segítik, mint a közelgő atomháború, a tár­sadalom elpusztulása (elpusztítása) mint egy ősrobbanás bekövet­kezése, vagy a káosz eljövetele, melyből egy új világ születhet.

Csak megjegyzem, hogy a skinheadekkel szemben 1988-as in­terjúalanyaink nem a társadalmon kívül, hanem azon belül (még ha az alján, vagy viszonylag az alján is) helyezték el magukat.

Egyes interjúalanyoknál konkrétabb stratégiák is megjelentek. Ilyen a „magyar élet magyar földön", továbbá a válság helyett rend-te­remtés, az intézmények helyett (például akár a rendőrség helyett is) vállalt rend-csinálás, („cigánykérdés",."arabkérdés"). Ezeket az in­tézményesedé nézeteket – azaz ideológiákat – a tömegkommuniká­ció, a hivatalos szervek (saját érdekeikben való felhasználás miatt is) kívülről tovább strukturálják. Jórészt a tömegkommunikáció hatásá­nak tartom, hogy utóbbi elemek mint egy fasizmuskép részei jelennek meg, holott ezeket a fasizmustól el kell választani.

Az 1988-as húsz interjúalany közül négyen rokonszenveztek a fasizmussal. A fasizmus szerepéi illetően hangsúlyozták, a németek célja az volt, hogy kiemelkedjenek más népek közül, egységbe szer­vezzék országukat, biztosítsák a nép számára a jó életet. Ebből a fa­sizmusképből lényegében hiányzik a fajelmélet, az erőszak, ami a punkok és skinhaedek egy részénél olyan markánsan megjelent.

Előideológiák

Rokeach (1960) az ideológiákat intézményesített nézetrendszerek­nek, vélekedésrendszereknek („belief") nevezi, és ettől elkülöníti a preideológiákat, melyek személyes viszonyulások. Ezek még nem érték el az intézményesedés, az absztrakttá válás, a szituációtól való eltávolodás olyan mértékét, hogy szociálpszichológiai értelemben ideológiákról lehetne beszélni (Biliig, 1982).

Az előideológia kifejezést interjúalanyaink körében az erőszakkal elfedett nézetek és viszonyulások nagy részére érvényesnek találom. Felmerül a kérdés, hogy miért nincsenek ideológiák a marginális fiata­lok között. A válasz részben az, hogy a szocializmus totalitariánus ideológiai és politikai rendszere felszámolta a nem hivatalos ideoló­giákat, megakadályozta ilyenek kialakulását. A megszüntetés persze nem volt teljes, de a marginális fiatalok körében és szűkebb környe­zetében szinte teljesnek nevezhető. Ami mégis megmaradt, az a preideológiák világa; különböző ideológia-forgácsok és személyes vi­szonyulások halmaza.

A megszüntetés mellett egy másfajta folyamat is működött. A po­litikai állam kisajátította, mintegy államosította a pozitív kollektivisztikus célokat. Rajta kívül más szervezet e céloknak nem felelhetett meg (létre sem jöhetett ilyen), viszont ők e céloknak nem tudtak eleget tenni. A politikai intézmények a „pozitív" célokon túl a „pozitív" ideológiákat (intézményesített nézetrendszereket) is magukhoz ra­gadták.

Interjúinkban erre a folyamatra utal (az 1988-as interjúknál), hogy a fiatalok tekintélyes része szerint a hatalmi intézmények (a vizsgálat idején pl. az állam, az MSZMP, a KISZ, a szakszervezet) pozitív célo­kat tűz ki, és szükség van rájuk. Ez azonban csak egy absztrakt, álta­lános deklaratív szinten igaz. Ugyanezek a fiatalok azt is elmondták, hogy mindennapjaikban, a személyes viszonyulásaik szintjén ők el­határolják magukat e szervezetek, illetve intézmények működésétől és tagságától, negatívan viszonyulnak hozzájuk. Ez a kettős kép, ez a sajátos hasadás az ifjúság politikai viszonyulásában a hazai politoló­giai kutatások visszatérő megfigyelése. Én az előzőekben bemutatott folyamatban ennek egyik magyarázatát látom.

A fiatalok tehát ideológiátlanítottak. Ehhez társul rendkívül rossz társadalmi közérzetük, a világgal szembeni ellenséges, bizalmatlan beállítottságuk. Valójában a társadalomból is kiűzettek, illetve így lát­ják magukat. Rokeach szerint ennek egyik jellegzetes következmé­nye a zárt gondolkodás, mely az előítéletes, a szélsőséges, a szek­tás-dogmatikus vagy a fasiszta gondolkodás, illetve viszonyulás alapjává válhat.

Véleményem szerint az ideológiátlanított, a csak pre-ideologikus nézetekkel rendelkező fiatalok olyan problémaértelmezési, konfliktuskezelési módszerektől vannak megfosztva, hogy ez helyze­tüket veszélyeztetetté teszi. Veszélyeztetetté abból a szempontból, hogy fogékonyak lehetnek koherens elemeket (is) tartalmazó szélső­séges ideológiarendszer(ek) iránt (legyenek azok akár „baloldaliak", akár „jobboldaliak"). A veszélyt fokozza, hogy a fiatalok körében bizo­nyos ideológia-elemek ehhez jelen vannak, pl.: az előítéletesség, etnocentrikusság. Az ideológiátlanítás következménye, hogy az ideoló­giaválasztás akárcsak esetleges szimpátia, szituativitás alapján is tör­ténhet, illetve felszíni hasonlóságok alapján lehetségessé válhat ideológiarendszerek összepárosítása is.

A fiatalok marginális, marginalizálódó csoportjaiban többfajta pre-ideologikus nézet, viszonyulás létezik, mint az előítéletesség, etnocentrikusság, nacionalizmus, agresszivitás, intolerancia, elégedet­lenség, „lázadás", de a szolidaritás, kölcsönösség, reménykedés, vallásosság stb. is. Ezeket a nézeteket (pl.: elégedetlenség és nacio­nalizmus) talán nem is lehetne egy sorban említeni. Én mégis rokon vonásnak tartom ezek között azt, hogy ebben a társadalmi szférában mindezek pre-ideologikus vonások, és ebben a körben a bizonytalan­ság, szabály- és rendnélküliség képzetét keltik. Az egyén szinte le­beg „szabadságával" ( = magárahagyatottságával) a civil szférában.

Mivel nincsenek ideológiák, csak előideológiák, ezért a hagyo­mányos ideológiák illetve politikai irányzatok szempontjából össze­egyeztethetetlen elemek is békésen megférhetnek egymással. Egy­más mellett létezhetnek egy demokratikus értékrend számára pozitív és negatív elemek. Ennek az egész konglomerátumnak a „lefasisztázása" ugyanakkor az előítéletes reakciót, az erőszakot növeli („erő­szakra csak erőszakkal lehet válaszolni") és egymáshoz közelíti eze­ket a különböző elemeket, illetve a különféle véleményeket valló fiata­lokat. A tömegkommunikáció képes arra, hogy strukturálja illetve át­strukturálja a pre-ideológiák, az erőszakon is alapuló viszonyulások világát; a fiatalok azonosulni fognak a róluk kialakított képpel – mint ahogy erre már vannak utalások az interjúkban.

A tömegkommunikáció, egyes társadalmi intézmények (pl. rend­őrség) e szubkultúrák szinte teljes nézetrendszerét saját szűk ideoló­giai-politikai szempontjai szerint ítélte meg. Számos jelenség egy­más mellé került „szocializmusellenesség" címszó alatt. Ugyanakkor, a másik oldalon, éppen emiatt más elemek (pl. fasisztoid nézetek) az ellenállás formájaként jelentek meg. A fasizmus tehát nem fasizmust, hanem „tényleg" szocializmusellenességet jelentett. Amit itt hangsú­lyozni szeretnék, az az, hogy a tömegkommunikáció vagy a rendőr­ség reakciója ténylegesen nem reakció, hanem egy konstitutív ter­mészetű aktus volt. Hogy mennyire így van, arra csak utalok az 1960-as évekbeli galerik, vagy a 70-es, 80-as évtizedforduló csöveseinek említésével. Az erőszak, a fasizmus felemlegetése velük kapcsolat­ban is megjelent. A csövesekkel készült interjúkból tudom, hogy ők mennyire nem voltak agresszívek vagy fasiszták. De találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik úgy gondolták, ha „lázadásuk" fasizmusnak minősül, akkor legyen; azonosultak a fasizmussal (illetve annak álta­luk percipiált képével, egyes szimbólumaival).

Zárógondolatok

Minél fojtogatóbb a társadalom valós vagy észlelt elnyomása (a kettő közötti különbség ebből a szempontból nem lényeges), minél remény­telenebb egyes csoportok társadalmi perspektívája, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az erőszak kategóriájával elfedetten erőszakos viselkedésformák és nézetrendszerek alakulnak ki. Sőt, valójában nem ^alakulásról van szó, hanem áralakulásról vagy újramegjelenésről, hiszen az erőszak, az agresszivitás, a territóriumért vagy a morális karrier során vívott harc, nemkülönben a „fasizmus" egyes elemei az ifjúsági szubkultúrák egyes köreiben mindig is léteztek. Igazából ne­héz összehasonlításokat tenni, és azt mondani, hogy a skinheadek erőszakosabbak, mint pl. a 60-as évek galerijei.

Mindenesetre ezek az „erőszakos" viselkedés- és nézetformák egyes csoportokban, bizonyos életkori metszetekben jelentősebb mértékben megjelenhetnek. Véleményem szerint azonban ilyenkor is a szűkebb-tágabb szociális környezetük elemeit (viszonyulásait, vé­lekedéseit) tükrözik, vagy pontosabban ezekből az elemekből konst­ruálnak egy többjelentésű szerkezetet. Ez mást jelenthet a fiatalok­nak, mást közvetlen környezetüknek, és mást az erről a sajtóból érte­sülő állampolgárnak.

Ha e szélesebb csoportok reménytelen helyzete megváltozik, re­mény van rá, hogy az erőszak mértéke – és az általa fedett formák ki­terjedtsége – csökken, vagy legalábbis peremhelyzetű csoportokra szorul vissza.

Fontos, hogy az esetleg egyaránt negatív személyes reakciót ki­váltó cselekedetek, viszonyulások között is különbséget tegyünk. Egy-egy erőszakos vagy agresszív, előítéletes viselkedésnek más lehet a szociálpszichológiai jelentése, mintatársadalom felé közvetí­tett, vagy a közvélemény által percipiált értelme. Ha a kedvezőtlen je­lenségek befolyásolására gondolunk, ezt figyelembe kell vennünk. Ugyanúgy azt is számításba kell vennünk, hogy egy adott társa­dalmi kontextusban mely társadalmi-politikai csoportoknak fű­ződik érdekük az „erőszakos" ifjúsági szubkultúrák létéhez. Akár a közösnek vélt etnocentrikusságon, előítéletességen stb. keresztül, akár pedig e szubkultúrák mintegy negatív példaként forgatásával erősítve saját pozíciójukat.

Hivatkozások

Billig M.: Ideology and social psychology. St. Martin's Press, New York, 1982.

Cohen A. K.: Delinquent boys: The culture of the gang. The Free Press, Glencoe, III., 1955.

Cohen P.: Subcultural conflict and working class community. In: Hall S., Critcher C, Jeffer­son T., Clarke J. és Roberts B. (szerk.): Policing the crisis. Macmillan, London, 1980, pp. 78-87.

Hebdige D.: The meaning of style. Methuen, London, 1979.

Kaplan H. B.: Deviant behavior in defense of self. Academic Press, New York, 1980.

Marsh P., Rosser E. és Harré R.: The rules of disorder. Routledge. London, 1978.

Miller W. P.: Lower-class culture as generating milieu of gang delinquency. J. Soc. issues, 1958/14 (Summer): pp. 15-19.

Rácz J.: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori „devianciák". Magyar Pszichiátriai Társaság „Animula Könyvek", Bp., 1989.

Rácz J., Kéthelyi J. és Göncz D.: A Z. téri „csövesek". Egy szociológiai vizsgálat tapasztala­taiból. Világosság, 1984/11: pp. 674-682.

Rokeach M.: The open and the closed mind. Basic Books, New York, 1960.

Taylor I. R.: Soccer consciousness and soccer hooliganism. In: Taylor IR. és Taylor L. (szerk.): Politics and deviance. Penguin, Harmondsworth, 1973.

Turner J. C.: Rediscovering the social group. A self-categorization theory. Basil Blackwell, Oxford. 1987.