Na jó, békés átmenettel kitört a polgári demokrácia. Igazából ezek után csak egy dolog izgat, nevezetesen az, hogy kit fog elrabolni nálunk a Rote Armee Frakció, a RAF, Vörös Hadse­reg Csoport. Ami természetesen nem tévesztendő össze a Munkásőrséggel, a Münnich Ferenc Társasággal.

A RAF és az annak megfelelő más szélsőjobb, szélsőbal szervezetek ugyanis tipikusan a nyugat-európai jóléti polgári társadalmak termékei és jelenségei. Most tehát, amikor hata­lomra került a polgári demokrácia, rehabilitálva a szabadsá­got, a tulajdont, bizton számíthatunk arra, hogy ennek a pol­gári demokratikus berendezkedésnek valamennyi résztve­vője meg fog jelenni a magyar politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, bűnözési stb. közéletben: így a RAF is. S merthogy e RAF magyar lesz, mérget vehetünk rá, hogy nevébe fel fogja venni a nemzeti, a független, a demokratikus szavakat, vagy ezek szinonimáit.

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Netán megölni? Merthogy létéhez ez éppen úgy hozzá­tartozik, mint rózsához a tövis. A kérdésre próbáljuk a választ megtalálni annak az Európának a gyakorlatából, melyhez most oly elszántan csatlakozni kívánunk. Ámbár ez is eléggé problematikus. Mármint az, hogy mi kívánunk-e csatlakozni, s még az is, hogy Európához-e?

Az ügy ugyanis eléggé antropomorfizált, vagyis hát hungaromorfizált. Mint már nemegyszer a történelem folyamán, mintha megint azt hinnénk, hogy körülöttünk forog a világ, mi formáljuk a glóbusz képét. Kétségtelen, elöl jártunk a békés rendszerváltásban, a Nyugathoz való nyitásban, a társadalom demokratizálásában, de legalábbis Európa politikai térképé­nek újrarajzolásában. Erényeinket azonban próbáljuk meg kí­vülről, s ha lehet kissé felülről nézni: mi vagyunk-e a Föld haj­nalt hozó forgása, vagy a kiskakas, ki a maga szemétdombján méltán hiheti, kukorékolásával adott jelt a virradatra.

Ami jó a Siemensnek. ..

A nyomok az Európai Gazdasági Közösséghez vezetnek. Nem kis civódások közepette, rengeteg gyilkos érdekegyez­tetéssel, de a hetvenes évek elejére a közös piaci országok félig-meddig integrált gazdasága komoly riválisává lett az Amerikai Egyesült Államok gazdaságának, melyet a másik ol­dalról a roppant dinamikus japáni gazdaság is szorongatott. Az USA-riválisok visszaszorítása csak átmenetileg sikerült: Keleten Japán mellett feltűntek a „tigrisgazdaságok" – bár ta­lán éppen Japán körbekerítésére. Tajvan, Dél-Korea, Indoné­zia, Szingapúr inkább sorolható az USA tényleges érdekszfé­rájába, mint Japánéba. Európa, az EKG vezényletével pedig zászlajára tűzte az egységes Európa megteremtését, azaz az országhatárok teljesen jelképessé válását: a tőke, az áru, a munkaerő szabad áramlását. A határidő is kitűzetett: 1992.

Az egységes Európa pedig ismét nagyon komoly és na­gyon veszélyes gazdasági ellenfele az Amerikai Egyesült Ál­lamok gazdaságának. Ez még akkor is így van, ha ma már elvi jelentősége is alig van a földrészeknek, vagy az azokon hú­zódó határoknak. Egy, az egész világot behálózó multinacio­nális konszernbirodalom elsődlegesen nemzetek feletti, s csak másodsorban, de azért el nem hanyagolhatóan amerikai – mondjuk, az „ami jó a General Motorsnak, az jó Ameriká­nak" mondás ma is igaz. S a GM csak egy a sok közül: a multik toplistáját még ma is az amerikai székhelyűek uralják.¹

Az igazi kihívás Európa és az USA, az USA és Japán, va­lamint Európa és Japán között történt. A világgazdaságot ma még szinte egyeduraló Amerika, a roppant innovatív Japán, s azon Európa között, mely felett öt éve még jócskán megkon­gatták a vészharangot: a perifériára szorul, s a jövő kultúrájá­hoz való hozzájárulása kimerül majd abban, hogy hány fokos hőmérsékleten illő fogyasztani a vörösbort.

Az Egyesült Európa a gazdaság egyesülése elsősorban, mert csak egy egyesült gazdaság lehet versenyképes az Egyesült Államok gazdaságával – melynek ma még része a szétszabdalt Európa szétszabdalt gazdasága. A Shell, a Rolls-Royce, a Springer, az Olivetti, a Renault, az Agfa, a Volvo csak úgy szabadulhat az Amerika uralta multik ölelésé­ből, csak úgy lehet azok és a japánok igazán komoly verseny­társa, ha az Egyesült Európa politikai keretében gazdasági egységet alkot, s ha minimálisra csökkenti az Amerikától és részben Japántól való gazdasági függőséget.

A Siemens elnöke nem véletlenül sürgeti például, hogy Nyugat-Európa fogjon össze a chip-gyártásban. A számítógépek, az informatika lelkét jelentő morzsák gyártásából ugyanis

47%-ban részesedik Japán, 41 %-ban az USA, míg az EGK csak 10, az NSZK pedig ezen belül 4%-ban. Gyakorlatilag te­hát Nyugat-Európa ebben a tekintetben kiszolgáltatottja riváli­sainak, s ez valóban megengedhetetlen. „Ami jó a Siemens­nek, az jó Európának is" – fogalmazhatjuk meg tehát az euró­pai egyesülés mottóját.

Az európai multik egyesülésének folyamata már javában tart.² Ebbe a folyamatba tartozik a Delors-terv, azaz közös központi bank, következésképp igazi közös pénz létrehozása. Ugyancsak fontos tárgyalások folynak az európai hatáskörű részvénytársaság egységes jogi lehetőségeinek megterem­tésére, eddig ugyanis csak az egyes országok nemzeti jog­szabályainak megfelelően volt létrehozható tőkeáramoltató társaság. A közös piaci országok viszonylatában a határátke­lés formaságai miatti várakozás a belső forgalom költségei­nek 2%-át teszi, ami 20 milliárd márkának felel meg. Ez elég jelentős összeg ahhoz, hogy eltöröljék a határokat.

A gazdasághoz igazodik a jog, s minden más is, így a po­litikai felépítmény is: az Európa-parlament kialakítása csak következménye a gazdaság egyesülésének.

Multicsoportok egymásért és egymás ellen

Ám nem elég az Összefogás: az Egyesült Európa nem rendezkedhetik be autarkiára. Az amerikai érdekszféra kiterjed az egész világra, az amerikai gazdaság diktálja ma a versenyfel­tételeket dollárkamatláb-változtatásokkal, nyersanyagforrá­sok, közlekedési útvonalak ellenőrzésével, elsősorban az amerikai multik befolyásolják az úgynevezett világpiaci ára­kat, melyekhez mi az utóbbi húsz évben oly kétségbeesetten próbáltunk, nem sok eredménnyel, igazodni. Az MSZMP, de még az MSZP gazdaságpolitikája is egy olyan piacot tétele­zett fel, melyet Marx írt le a szabadversenyes kapitalizmus te­kintetében. E marxi értelemben vett, a dolog természetéből következően jelentős mértékben absztrahált piacfogalmat gazdaságpolitikusaink a huszadik század harmadik harmadá­ban reálisan működő piacként értelmezték, s roppant nagy volt csodálkozásuk, amikor kiderült, ez a piac nem reménye­ink szerint működik. Valószínű, hogy ebbe a hibába, leg­alábbis eleinte, az új magyar „polgári" kormányzat is beleesik. A jelenkori kapitalizmus piaca már messze nem „elismerő" piac, mely objektíven megméri a ráfordítást, a hatékonysá­got, az értéket; a világpiaci árak úgy alakulnak, hogy vezérel­hessék a világpiaci folyamatokat, mégpedig a meghatározó multinacionális csoportok érdekeinek megfelelően. Ennek a piacnak a játékszabályait részint a multinacionális tőkecso­portosulások határozzák meg, részint pedig a különböző cso­portok egymással vívott küzdelméből keletkeznek, jobbára tu­datos kompromisszumként. Erről közgazdászaink – leg­alábbis a napi politika szintjén – nemigen akarnak tudomást venni.

Az Egyesült (Nyugat-)Európának – ideologikus szinten – szüksége van Kelet-Európára, hogy Európa lehessen, gya­korlatban pedig az Európa keleti felében lévő nyersanyagra, félkésztermékre, munkaerőárura, s a ma még ugyan szerény mértékű, de potenciálisan mégis jelentőssé válható fizetőké­pes keresletére van szüksége, arra tehát, hogy e térség köz­vetlenül az ő befolyása, ellenőrzése, irányítása alatt álljon. S ebben egyezik az amerikai törekvésekkel: Amerikának szint­úgy érdeke, hogy Közép-Kelet-Európát ő befolyásolja, ellen­őrizze, irányítsa. Ám ha az érdeke ugyanaz is, indíttatása más. Azt valószínűleg nem tudja, de főképpen nem is akarja megakadályozni, hogy Kelet-Európa gazdasága Nyugat-Eu­rópa gazdaságához integrálódjon. De az igenis érdeke, hogy befolyása legyen a „beleurópai" folyamatokra, hogy gazda­sági riválisának, az Egyesült (Nyugat-)Európának annektált európai kapcsolatait ellenőrizhesse, szükség esetén befolyá­solhassa.

Jó okunk van ezt feltételezni: történt hasonló eset a már emlegetett hetvenes évek elején a híres-nevezetes olajárrob­banásokkal. Dehogyis akarta az Egyesült Államok megfosz­tani Nyugat-Európát, mint komolyodó gazdasági ellenfelét a nélkülözhetetlen olajtól! Csak éppen rontott Nyugat-Európa (no meg Japán) versenyképességén a drága közel-keleti olaj, melyre elsősorban ők voltak rászorulva, sokkal inkább, mint az Egyesült Államok. Az OPEC nem autodidakta szervezet, nem „magától" kezdte a csillagos égig emelni az olaj árát: egy amerikabarát Szaúd-Arábia, Irán, Venezuela nem kockáztat­hatta volna meg, hogy az USA érdekei ellen, még pontosab­ban, hogy ne az USA érdekei szerint viselkedjen. Nem is szólva az ügy olyan apróságairól, hogy az olajbiznisz hét nő­vére közül öt véletlenül éppen amerikai céghelyű (volt akkor).³

A hetvenes évek elejének harca újból fellángolt. Trom András a Népszabadság 1990. május 3-i számában Japán: Jentalány címmel foglalja össze az USA új gazdasági hábo­rúját Japán ellen: „A dollár megerősödése mögött semmikép­pen sem az amerikai gazdaság teljesítőképességének ugrás­szerű javulása áll… – csak politikai okokkal magyarázha­tó … Ma már egyértelműen arra irányul Washington erőfe­szítése, hogy gyengítse Japán külföldi versenyképességét, és befelé fordulásra kényszerítse a távol-keleti nagyhatal­mat…" A cikkben idézi David Williamst, a Tokyo Business Today szemleíróját, aki arra a következtetésre jutott, hogy „miközben a világ Kelet-Európával van elfoglalva – holott a gorbacsovi reformok és a kelet-európai átalakulás a világnak egy kevésbé fontos térségében hozták el egy korszak végét – nem vették észre, hogy az Egyesült Államok Japánnal szem­ben kialakított új politikája a világgazdaságot ütötte szíven… Az igazi forradalom nem Budapesten, Bukarestben, illetve Moszkvában ment végbe, hanem Washingtonban. Washing­ton olyan politikai játszmába kezdett és olyan kereskedelmi háborút folytat Japánnal szemben, amely ma már veszélyez­teti e két nagyhatalom katonai szövetségét is."

Visszatérő karikatúratéma a rozoga USA és a dinamikus, erős Japán. A nyolcvanas évek második felében Japán száz­milliárdos aktívumokat könyvelhetett el az USÁ-val szemben. Az USA ezermilliárd dolláros államadósságának jelentékeny része japán kezekben van, például az 1988 májusában kibo­csátott, 30 éves lejáratú USA-kincstárjegyek több mint 40%-át Japán vásárolta fel. „De a közhiedelemmel ellentétben – írja a Figyelő 1989. november 23-i számában Gara Szabolcs (Kiárusítás vagy életelixír?) – az amerikai piacon nem a japán beruházók a legaktívabbak. A statisztikák tanúsága szerint a legtöbb működő tőke Nagy-Britanniából áramlik be az ország­ba: míg 1979-ben 9,8 milliárd, 1988 végén már mintegy 90 milliárd $ brit tőke működött az amerikai gazdaságban. (…) Részesedésük az összes külföldi működőtőkéből eléri a 29 százalékot. (…) Emlékezetes esemény volt az amerikai Standard 0/7 felvásárlása, amely 7,6 milliárd $-ért került a Bri­tish Petroleum tulajdonába. (…) A külföldi beruházók sorá­ban a holland cégek foglalják el a második helyet, részesedé­sük 1989 elején 17 százalékos volt. (…) A japán beruházók a harmadik helyet foglalják el az amerikai gazdaságban: része­sedésük 16 százalékos, a beruházott tőke nagysága megkö­zelíti az 50 milliárd dollárt. (…) Az amerikai cégek felvásárlá­sára eddig fordított 304 milliárd dollárnyi összegből a kanadai vállalatok 8, a nyugatnémetek 7, a svájciak 5, a franciák pedig 4 százalékkal részesednek. (…) Számítások szerint az ame­rikai nemzeti vagyon mintegy 5 százaléka van külföldi kézben".

Nyugat-Európa ugyanúgy részese e háromoldalú harc­nak, mint az USA vagy Japán – nehezen képzelhető el egy európai-japán összefogás az amerikaiak ellenében, legfel­jebb taktikai megfontolások alapján, átmenetileg.

Az egyesülés gondjai

Az egységes Nyugat-Európa előtt is sok még a kérdőjel. Kér­dés például, hogy a német egyesülés nem zavarja-e meg túl­ságosan Európát az egyesülésben. Az NSZK gazdasága ed­dig is túlontúl erős, de még kiegyensúlyozható volt: felmerül­het az a kérdés, hogy Anglia esetleg nem keres-e menedéket az USA „védőszárnyai" alatt, ellensúlyozandó a megnöveke­dett német gazdasági potenciált. „Bízzunk benne", hogy nem, noha a nőnemű konzervatív brit kormányzat mindig is jobban kacérkodott a filmsztár amerikaival, mint kontinentális partne­reivel.

A francia bizonytalanságokat elemzi a The Economist 1988. március 12-i száma (Nemzetközi Szemle, 88/6.) A Merre tart Franciaország? című cikk „európai sokk"-nak ne­vezi 1992, azaz az egységes Európa jelszavát. Nem francia sajátosság a nemzeti identitás feladása feletti sajnálkozás, annak elemzése, hogy melyik európai ország tesz szert ve­zető szerepre: „A franciáknak, akárcsak a többi nyugat-euró­painak azonban még el kell dönteni, hogy Nyugat-Európát az egész világgal szemben nyitottá kívánják-e tenni, vagy pedig a nemzeti ellenőrzést és protekcionizmust kontinentálissal kí­vánják felváltani. A legtöbb nagy francia cég és bank nyitott Nyugat-Európát kíván. Sok kisebb vállalat és üzleti érdekelt­ség számára azonban az erődített Európa jelszava csalókán vonzónak tűnik." (Nem kétséges kinek lesz igaza. A dilemma kisebb léptékben nálunk is jelentkezik: egyfelől annak hang­súlyozása, hogy Magyarországnak „nyitottnak kell lennie" Európa felé, másfelől némely árvalányhajas elképzelés Ma­gyarország gazdasági önállóságát is megcélozza a politikai önállóság mellett.)

További kérdés a közös piaci országoknak, s Nyugat-Eu­rópa más, megközelítően egyenrangú országainak (elsődle­gesen is a skandinávoknak) az integrációja. A Renault-Volvo házasság példája kecsegtető ebből a szempontból, de a bi­zonytalanság is jól felmérhető. „Remélhetjük", hogy rövide­sen elhárul minden akadály, s Nyugat-Európa tőkecsoportjai kartellbe tömörülnek az USA-monopólium megtörésére, hogy igazi, s európai székhelyű multik ellensúlyozzák a tengerentú­liakat. Mert valamilyen ellensúlyra szükség van.

A versenytárgyalás anomáliái

Eddig a Szovjetunió katonai ereje tartott egyensúlyt a konti­nensek között, mostantól talán majd a multik egyensúlya lép előtérbe; újabb kérdés, lehet-e európai multiteremtődés az amerikai fegyverek árnyékában? Merthogy azok még ott, il­letve itt vannak Európában.⁴

Nem túl divatos dolog ma Leninre hivatkozni, de ami ma Európában (Kelet-Európában, s ebbe beleértve a Szovjet­uniót is) folyik, az nem más, mintáz érdekszférák újrafelosztá­sa. Finomabban szólva annak eldöntése, hogy melyik polgári demokrácia honosodjon meg ebben a térségben. Ha körbe­nézünk a hazai politikai erők között, csakhamar megsejthet­jük, ki melyik lóra tett: az amerikaira-e, vagy a nyugat-európai­ra. A szocdemek (panem et circenses) fennen hirdették, Eu­rópa velünk van; az MDF az Európához való csatlakozást he­lyezte kilátásba; az SZDSZ meg inkább az amerikai kapcsola­tot keresi, de legalábbis az angolszászt. Az MSZP, s annak (akkor még) kormányon levő tagjai próbálkoztak itt is, ott is, hol munkamegosztásban, hol egyszemélyben. Normális vi­szonyok között még egy államférfinak is magánügye, hogy ki a teniszpartnere, kies hazánkban viszont politikai közüggyé lett, hogy a miniszterelnök az amerikai nagykövettel fittneszel, míg a (volt) külügyminiszter ugyan egyedül kocog, de értékes pontokat szerzett a német-német egyesülés elősegítésével.

Ideális az lett volna, ha belpolitikai hatalmi harcukat e szempontból félretéve a kormányzásért versengő erők egyez­ségre jutnak abban, hogy „versenytárgyalást" hirdessenek: na, kedves polgári demokráciák, ki ígér értünk többet? Mit mondjak, a licit nem indult valami magasan: az a jó Bush elnök szinte bagót kínált. (Miért is ne, ha már egyszer ebben a tér­ségben fehér lóért is lehetett országot venni, vagy a helytartó alá elég volt fehér lovat tenni, hogy némi méltósággal vonul­hasson be a fővárosba. Az uralkodó közízlésnek engedményt téve itt arról is szólni kell, hogy aztán volt olyan időszak is, ami­kor elég volt kettős állampolgárságot adni a helytartóknak az ország birtoklásáért.)

Az Egyesült Államok minden jel szerint későn vette észre Közép-Kelet-Európa jelentőségét. Lawrence Eagleburger, az USA első külügyminiszter-helyettese, a kelet-európai orszá­goknak nyújtandó támogatás összehangolója szerint a térség jól képzett, de alacsonyan fizetett munkaereje igen vonzó a nyugati beruházók számára. Amerika vetélytársai ezért, nem­különben geopolitikai megfontolásokból, most versenyt fut­nak, hogy vezető pozíciókat szerezzenek ezekben a gazda­ságokban, így az amerikai gazdaságnak sincs veszíteni való ideje. Mindamellett elutasítja a térségnek nyújtandó új Marshall-terv gondolatát. (Népszabadság, 1990. április 13.)

Egyes üzleti körök drámaibban látják. Andrew Sarlós: „Amerika, Kanada, Anglia elkövetett egy óriási hibát, neveze­tesen, hogy jóformán egész Kelet- és Közép-Európát áten­gedte a német gazdasági befolyásnak. Mintha lemondtak volna erről a területről. Átengedték a Szovjetuniót is gazdasá­gilag. Ezért a hibáért drága árat fognak fizetni, mivel itt igen perspektivikus piacról van szó. A közép-kelet-európai és a szovjet piac végtelenül kecsegtető, s mire Amerika ezt felis­merve vissza fog térni ide, többszörös árat kell fizetnie majd érte." (Népszabadság, 1990. április 11.)

Még a japánok is előbb kapcsoltak, s megjelentek a tér­ségben. Nyilvánvalóan nem segítő szándékkal, hanem hogy Európában vegyék fel a versenyt európai ellenfelükkel.

S ha Magyarországon lett is volna belső egység a ver­senytárgyaláshoz – mint az elképzelhetetlen -, akkor sem ta­láltunk volna sok fogadókészségre; a hatalom megszerzé­séért folytatott kemény küzdelem kizárta ezt a lehetőséget.

Csak a hatalmi viszonyok tisztázódása után nyílt kény­szerítő lehetőség arra, hogy az MDF és az SZDSZ paktumot kössön. Ez a paktum látszólag elsődlegesen belpolitikai jelen­tőségű, ám nem kevésbé fontos a külföldi tőke megnyugtatá­sának szándéka. Az új, szabad és természetesen demokra­tikus parlament első ülésszakára időzített MDF-SZDSZ-paktum létrejöttében bizonyára annak is volt jelentősége, hogy a hatalom új birtokosai két vasat is megpróbáljanak a tűzben tartani: a germán-európaiét és az angol-amerikaiét. Kérdés, az eltérő orientációk összehangolódtak-e a paktum során, vagy pedig nyitott maradt: melyik demokráciát, melyik multi-csoportot csalogassák az országba. Az pedig már csak keve­seket érdekel, hogy a parlamenti „demokráciát" is megcsúfol­va, néhány ember megegyezett egy egész nép feje felett … Hatalom, ellenzék – viszonylagos dolgok, paktumok kérdése.

Amúgy jócskán születtek szép elképzelések arra, hogyan találjuk meg szerencsénket. Jellemző eszmefuttatás Bogár Lászlóé a Valóság 90/3-as számában Változatok egy moder­nizációs stratégia megalapozásához cím alatt. Bogár feltéte­lezi, hogy a kitörés stratégiáját Magyarországon belül lehet megfogalmazni, de legalábbis két- vagy többoldalú egyezke­dések által, melyeken a kitörni igyekvő közel egyenrangú tár­gyaló fél:

„A kialakult társadalmi válságból való kitörés logikája számomra önként adódik az elmondottakból: 1. új alkumecha­nizmusokkal enyhíteni a világtársadalmi alávetettségen mint a belső gyarmatosítást kiprovokáló külső kényszeren; 2. új al­kumechanizmusokkal felszámolni a belső gyarmatosítást. (…) Vagyis külső és belső kiegyezésre van szükség: új ki­egyezésre a világtársadalom nyertesei és vesztesei között, és új kiegyezésre a belső gyarmatosítás vezérelte évtizedek nemzeti társadalmon belüli nyertesei és vesztesei között. A kétféle folyamat természetesen csak együtt és összehangol­tan lehet sikeres. (…) Nyugat-Európának igenis lehet érde­keltsége abban, hogy főként a közép-európai, kelet-közép­-európai válságzónát (Lengyelország, Csehszlovákia, Ma­gyarország, Jugoszlávia) átfogó nemzetközi szerződéses garanciákkal kiépített rendszer keretében reintegrálja, hogy felhizlalva ezt a pusztulás szélére sodródott juhnyájat, ké­sőbb rendszeresen nyírhassa gyapjukat. Fontos persze eh­hez azonnal hozzátenni azt is, hogy mindez azért elsősorban a juhnyájnak érdeke. Sőt az egyetlen lehetséges történelmi választása is … Az egyetlen távlati esély tehát ezeknek az al­ternatív világtársadalom igézetében az 1940-es évek végén kiszakadó társadalmaknak: reintegrálódni a világtársadalom azóta is egyetlenként létező rendszerébe. (…)

A sikeres reintegráció tehát csakis a három moderni­zációs gócpont közötti ügyes lavírozással, valamint a lehető legtöbb materiális és politikai támogatás megszerzésével ér­hető el."

De sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az érdekeltek egymással alkusznak rólunk, semmint hogy külön-külön ve­lünk. S ez teljesen érthető: ha ketten együtt találnak egy lyu­kas kétfillérest, hát nem a kétfillérest kérdezik, kié akar lenni, azt meg végképp nem, hogy mennyiért. Bogár László is téve­sen hiszi, hogy a „juhnyájnak" bármiféle választási lehető­sége lenne – a „juhnyájat" vagy eteti tulajdonosa, vagy nem, vagy jó legelőre vezeti, vagy hagyja senyvedni a sziken, vagy eladja, elkártyázza, elzálogosítja, vagy nem, mi több: vagy el­rabolják tőle, vagy sem, amikor is részletkérdés, hogy farkas, végrehajtó vagy haramiabanda viszi-e magával.

A magyar birka ideológiája

Sorsunk tehát, így vagy úgy, Európához köttetik, közvetlenül vagy Amerika-ellenőrzötten. Európa nincs „velünk", hanem érdekszférájába vonja keleti felét. Csakhamar kiderül, ha ke­zesbárányként jól viselkedünk, akkor tisztes udvari szállítók lehetünk, mi, kelet-európaiak. Még örülhetünk, hogy rendsze­resen megnyírnak. Nem szégyenletes cím ez, birkának kivált nem, hány cég viselte büszkén hajdanán: királyi és udvari szállító!

Néhányan még bíznak abban, hogy „majd a magyar ész, a magyar termék!". A magyar ész azonban hamarosan az Uraitól az Atlanti-óceánig terjedő Európa óperenciántúli anya-birodalmában keresi az öreg hölgy kegyeit, merthogy az Egyesült Európában természetesen szabadon áramolnak az eszmék, s persze az eszméket, gondolatokat, s ami a fő, az új tudományos eredményeket termelő munkaerők. Európa leg­feljebb majd arra tesz erőfeszítéseket, nehogy a szürkeállo­mány a tengeren túlra vándoroljon, s ott váltsa anyagi erővé a szellemit. Sebaj, akkor majd a príma magyar áru! A világhíres Zsolnay, a mosolygó barack, az aromás, édes guruló málna, az majd kivívja értékének megfelelő árát a minőséget elis­merő piacon, szemben az évente kétszer termő, s emiatt ízet­len délszaki málnák, dinnyék kelendőségével. Európa házi­asszonyai majd körbejárják a piacokat, hogy – igaz hogy drá­gábban, de – hozzájuthassanak eme egyedülálló finomsá­gokhoz, hogy aztán hazatérve kidobálják a szemétbe a rosenthalokat, a meissenieket, vagy éppen kommersz tömeg­cserépedényeiket, hogy csakis és kizárólag zsolnaykban, herendiekben, hollóháziakban tálalhassák szeretteik elé. A gyermekek pedig tapsikolni fognak a magyar jonatánért, ben­ne a magyar kukacért, ami eleven áruvédjegyként bizonyítja, hogy íz, vitamin, s garantáltan vegyszermentes. Magyaror­szág, ha nem is csokréta lesz Isten kalapján, de legalábbis gyönyörűszép termő kertje az Európa-háznak.

Hess madár, hess; hiszen ha úgy lenne is, hogy a magyar áru utánozhatatlan, értékesebb a benne levő szellemi teljesít­mény és/vagy természeti adottságok által, vajon egy józan eszű Európának, az izmosodó euromultiknak érdeke-e elis­merni e (vitatható) árukiválóságot?

A magas fogyasztású rétegek áruellátását nem fogják a frissen kooptált vidékek félmanufakturális, tételezzük fel, a sok élőmunka miatt valóban értékesebb árucikkeivel ellátni, arra már ott vannak saját gyáraik, márkáik. A magyar termé­kek gyakorlatilag csak a tömegfogyasztást szolgálhatják. A tömegfogyasztási cikkek piaca viszont nem fogja elismerni az újratermeléséhez szükséges átlagosnál nagyobb ráfordí­tást, még ha ez a többlet többletértéket hoz is létre.

Ha tetszik, ha nem, a magyar gazdaság feloldódik majd a nyugat-európaiban, annak házicseléde lesz. Ami esetleg érté­kes magyar áru, az is tömegcikként jelenhet csak meg az Egyesült Európa piacán.

Kontinentális alap, kontinentális felépítmény

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Mérvadónak két esetet vehetünk. Az akkor még nyugat­német RAF elrabolta, majd meggyilkolta Schleyert, az NSZK „gyáriparosok szövetségének" elnökét. Ez idő tájt az olasz RAF elrabolta, majd megölte Morót, azt a politikust, aki az olasz politikai erők nagy történelmi kompromisszumát előké­szítette. E két alapeset ismétlődése némi variációkkal azóta is meg-megtörténik: a nyugatnémet RAF egyik legutóbbi áldo­zata bankár volt, „fináncoligarcha". A germán RAF tehát első­sorban a finánctőke prominens képviselőinek kiiktatásával tá­madja a fennállót: a nyugatnémet RAF (olykor erős francia se­gítséggel) gazdaságorientált. A latin verzió a politikai életből merít, szintúgy a fennálló lerombolása érdekében: ő demok­ráciaorientált.

A gazdaság nemigen ismeri a demokrácia fogalmát, csűrjük, csavarjuk, de ott a profit diktálja a tennivalókat. A „gyáriparosok szövetségének elnöke" nem egy-egy tőkés csoport, nem egy-egy monopólium érdekeit képviseli, hanem arra hivatott, hogy a sokszor érdekellentétben lévő tőkés cso­portok között megteremtse azt a viszonylagos egyensúlyt, ami az optimális tőkehozadékot biztosítja. Egy Schleyer a nyugatnémet össztőke legmagasabb hozadékáért felelős személy volt.

A demokratikusan választott parlament, a koalíciós kor­mányzat pedig igyekszik ehhez a legmegfelelőbb környezetet megteremteni. A nyugatnémet parlament egy wagneri opera komolyságával játszotta el a kurzusváltást azzal, hogy a drá­mai szende liberálisok, a maguk pár százalékos választási eredményével, a szociáldemokratáktól átpártoltak a keresz­ténydemokratákhoz.

Az igazi főszereplő tehát a gazdaság, s bár még mindig nem ildomos (ezúttal éppen) Marxra hivatkozni, a parlamentális demokrácia ehhez a tetszetős köntös.⁵ A wagneri opera szerepeit a gazdaság írta (akkor ráadásul az amerikai gazda­ság: elég megnézni, hogyan alakult az amerikai kamatlábpoli­tika, politikai hatalomra segítendő a konzervatívokat).

Ha a parlamenti demokrácia akadozik, működési zavarai vannak, attól a gazdaság még úgy-ahogy elvan: a sorozatos kormányválságokat átélt Olaszország gazdasága vígan meg­volt, miközben a politikai felépítmény inkább cirkuszhoz, mint komoly operához volt hasonló. Cirkusz vagy opera – tulajdon­képpen egyre megy: mindkettő szórakoztatja a publikumot, s akkor még hol van a kabaré, a társalgási vígjáték, az operett, a népszínmű . .. Ennél sokrétűbb már csak a politikai, a de­mokratikus intézményrendszer.

A germán precizitással dolgozó német RAF tehát a tény­leges mozgató képviselőjének megölésével támadta a rendet, míg a latin megelégedett a színpadi játék egyik szereplőjének kiiktatásával. Nem kétséges, melyik lehet hatékonyabb abban a logikai rendben, mely a RAF-ok viselkedését szabályozza – ha egyáltalában igazán hatékony lenne valamelyik is. Európa eddigi történelme ugyanis azt bizonyítja, hogy nem: sikeres beugrás mindkét esetben lehetséges, politikus helyett jön má­sik politikus, fináncoligarcha helyett egy másik. Mégis: a né­met RAF lényegretörőbb, legalább nem a szarva közt keresi a tőgyét…

Ami eddig országhatárok között zajlott, most kontinens­nyi méretekben jelentkezik: az Egyesült Európa össztőkéjé­nek legnagyobb hozadékáért felelős testületek kellenek, s ezek demokratikus kísérőformái is – Európa-parlament, melyre éppen akkora szerep jut, mint a nemzeti parlamentek­re. Európa szavazati joggal rendelkezői megválaszthatják a politikai felépítmény, a parlamenti színpad szereplőit, akik úgy tesznek majd, mintha mindentől függetlenek, s mindenre hatással levők lennének, s nem az euromultik akaratának „parlamentáris", azaz szalonképes végrehajtói. Európa sza­vazójogú polgárai pedig örülnek, hogy megválaszthatják poli­tikai vezetőiket, ha már a gazdaság vezetőit nem választ­hatják.

Periféria tájkép fiókigazgatókkal

Most már tényleg elkerülhetetlen a kérdés megválaszolása: kit fog elrabolni a magyar Nemzeti Független Demokratikus RAF? Van-e, lesz-e a magyar polgári demokráciában erre ki­csit is érdemes személy? Úgy vélem nem, nincs ilyen, s főleg: nem lesz!

Nincs a politikusok között: tán lett volna egy, Moro-típusú, aki megpróbálta összehozni a diktatórikus rendszer belső és hatalmon kívüli ellenzékét. Kiiktatására nem kellett rablás, gyilkosság – az inszinunáció, a lejáratás, a nevetségessé tétel elégséges volt. S bár sok politikusunk van újsütetű demokrá­ciánkban, ugyan van-e köztük elrablásra méltó?

S lesz-e magyar bankár, lesz-e magyar gyáriparosok szövetségének elnöke, elrablásra alkalmas?

Nemigen.

Legfeljebb fiókigazgatók lesznek, akik egy új birodalom keleti perifériáján viszik az ügyeket, az Egyesült Európának az Egyesült Államokkal vívott harca igényei szerint. Ma Magyar­országon nincs olyan erő, amely a magyar össztőke legna­gyobb hozadékáért érezne felelősséget: a többség Európá­hoz, azaz a formálódó európai multikhoz kíván csatlakozni – a nemzeti össztőke feloldódik az európaiban. Szegény, szeren­csétlen Nemzeti Független Demokratikus Vörös Hadsereg Csoport! Mint a magyar polgári demokrácia résztvevője, nem fogsz szerepet kapni: nem lesz kit elrabolnod. Itthon nem.

A polgári demokratikus társadalom egyik szereplője, a parlament már a színpadon – a többség el is hiszi, hogy ettől polgári egy társadalom. Ám míg a primadonnák előadják ma­gánszámaikat, a polgári társadalom tényleges főszereplője, pontosabban az előadás író-rendezője a háttérben marad, annál is inkább, mert ő nem ebbe a nemzeti társulatba tarto­zik. Internacionális. Az euromultik rövidesen be fogják kebe­lezni egész Közel-Kelet-Európát,⁶ s ezzel kiéleződik az USA-Európa párviadal. Nagy dilemma előtt áll az a Szovjetunió, mely igyekezett jó képet vágni a Jaltában érdekszférájába so­rolt kelet-európai országok elcsatolásához. A litván törekvé­sek óta semmi kétsége sem lehet az iránt, hogy Európa való­ban az Uraiig terjed: folyamatba tétetett a Szovjetunió feldara­bolása.

Pesszimista összefoglalás

Mindez, meglehet, a tények helytelen csoportosításán ala­puló spekuláció. Ám „ott, ahol a spekuláció a végéhez ér, te­hát a valóságos életnél kezdődik a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlő­dési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok vé­gükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefog­lalása léphet, amelyek az emberek történeti fejlődésének szemléletéből vonhatók le. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva, egyálta­lán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egy­másutánját jelezzék. De semmiképpen sem adnak – filozófia módjára – receptet vagy szkémát, amelyhez a történelmi kor­szakokat hozzá lehet nyesegetni. Ellenkezőleg, a nehézség éppen ott kezdődik, amikor az anyag – akár egy elmúlt korsza­ké, akár a jelené – szemügyre vételéhez és rendezéséhez, a valóságos ábrázoláshoz fogunk. E nehézségek elhárítását olyan előfeltételek szabják meg, amelyek semmiképpen sem adhatók itt meg, hanem amelyek csak az egyes korszakokban élő egyének valóságos életfolyamatának és cselekvésének tanulmányozásából adódnak."

S ha már idéztük Marxot és Engelst, A német ideológiát, érdemes még néhányat lapozni:

„A társadalmi hatalom, vagyis az a megsokszorozott ter­melőerő, amely a különböző egyéneknek a munka megosztá­sában megszabott együttműködése által létrejön, ezen egyé­nek számára – minthogy az együttműködés maga nem ön­kéntes, hanem természet adta – nem mint saját, egyesült ha­talmuk jelenik meg, hanem mint idegen, rajtuk kívül álló erő, amelyről nem tudják, honnan és hova tart, amelyen tehát nem lehetnek már úrrá, amely most, ellenkezőleg, sajátságos, az emberek akarásától és megfutásától független, sőt ezt az aka­rást és megfutást éppen irányító szakaszok és fejlődési fokok sorozatán megy át.

Ez az »elidegenülés« – hogy a filozófusok számára ért­hetően fejezzük ki magunkat – természetesen csak két gya­korlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy »elviselhetetlen« hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá,.amely ellen forra­dalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen »tulajdonnélküliként« hozza létre, s egyszersmind el­lentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meg­levő világával – amely gazdagság és műveltség a termelőerő nagy megnövekedését, fejlődésének magas fokát előfeltéte­lezi; másrészt pedig a termelőerők e fejlődése (amivel egyben már adva van az emberek világtörténelmi – s nem helyi – léte­zésében meglevő empirikus egzisztencia) már azért is szük­ségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülö­zést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen is­mét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szemét, továbbá, mert csak a termelőerőknek ez­zel az egyetemes fejlődésével tételeződik az emberek egye­temes érintkezése, ennélfogva egyrészt valamennyi népben egyidejűleg létrehozza a »tulajdonnélküli« tömeg jelenségét (általános konkurencia), mindegyik népet függővé teszi a töb­binek a forradalmasodásaitól, és végül világtörténelmi, empi­rikusan egyetemes egyéneket állít a helyi jellegű egyének he­lyébe. Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség lé­tezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fej­lődhettek volna ki mint egyetemes, s ezért elviselhetetlen ha­talmak, hazaisütetű-babonás »körülmények« maradtak vol­na, és 3. az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommunizmust. A kommunizmus empirikusan csak az ural­kodó népek tetteként »egyszerre« és egyidejűleg lehetséges, ez pedig a termelőerő egyetemes fejlődését és a vele össze­függő világérintkezést előfeltételezi."

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A multinacionalista vállalatok „toplistája" az 1988. évi állapotok sze­rint bruttó üzleti forgalmi számokkal (milliárd francia frank):

A 21-50. helyen 10 amerikai, 5 japán, 4 francia, 3 nyugatnémet, 2-2 dél-koreai, olasz, svájci, egy-egy holland és brit; az 51-100. helyen 20 amerikai, 7 japán, 5-5 francia és nyugatnémet, 4 brit, 2 svéd, egy-egy belga, brazil, indiai, kanadai, kuvaiti, mexikói, svájci cég található.

Az első száz között tehát egyformán 39 az európai és az USA-be­li, valamint 15 a japán. Ám míg az amerikaiak teljes üzleti forgalma 17.874,6 milliárd francia frank a kimutatás szerint, addig az európai­aké csak 5.201,1 milliárd, a japánoké pedig 2.020,1 milliárd. A kimuta­tás természetesen nem tesz utalást a listán szereplők egymás közötti és egymásban való érdekeltségeiről. (Forrás: l'Expansion 1989/Nov., Dec., 1990/Jan. számai.)

2 Az egyik legjelentősebb eseménye ennek a folyamatnak a francia Renault és a svéd Volvo fúziója. Az 1988. évi erőlistán a Renault a 12., a Volvo a 26. helyen szerepelt – egyesülésük előkelőbb helyre hozza fel a közös vállalatot. A folyamat arra is példa, hogyan lehet előkészí­teni a EGK-hez tartozó és az azon kívüli országok politikai egyesülé­sét is.

Az európai multitoplista az L'Expansion 1989/Dec.-1990/Jan. száma alapján egyébként a következő: 1. Royal Dutch-Shell (Holl.-NBr.), 2. British Petroleum (NBr.), 3. IRI (O), 4. Daimler-Benz (NSZK), 5. FIAT (O), 6. Siemens (NSZK), 7. VW (NSZK), 8. Bat Industries (NBr.), 9. Unilever (Holl.-NBr.), 10. Philips (NSZK), 11. Nestlé (Svájc), 12. Renault (F), 13. VEBA (NSZK), 14. ENI (O), 15. BASF (NSZK), 16. Hoechst (NSZK), 17. PSA (F), 18. Bayer (NSZK), 19. CGE (F), 20. Elf Aquitaine (F), 21. ICI (NBr.), 22. Ferruzzi (O), 23. ASEA B. Boveri (S), 24. Thyssen (NSZK), 25. Bosch (NSZK).

Az olasz apokalipszis négy lovasa címmel ír a The Economist 1988. április 2-i számában. Az első lovas, a Carlo De Benedetti tulaj­donában levő Olivetti 1986-ban magába olvasztotta a Triumph Adlert, s ezzel Európa legnagyobb irodai automatikával foglalkozó csoportja lett. A Benedetti-holdinghoz tartoznak francia autóalkatrész-gyárak, élelmiszeripari cégek, sőt érdekelt az Yves Saint-Laurent divatház­ban is.

Silvio Berlusconi indította az első kereskedelmi televízióadót Franciaországban, s ott van az NSZK-beli tömegkommunikációban is.

Gianni Agnelli FIAT-ja francia üzemeket birtokol, Angliában pedig egyenesen Ford-érdekeltségben van részesedése. Partneri viszony­ban áll a franciaországi Hachette mamutkiadóval, otthon pedig a csa­lád birtokában van a La Stampa és ellenőrzi a Corriere della Serát. A távközlés, a televízió sem hagyja hidegen. Agnellit érzékeny szálak fűzik a legnagyobb francia élelmiszeripari csoportosuláshoz, a BSN-hez is.

A Raul Gardini-féle Ferruzzi-csoport uralja a keményítő, a cukor, a lenmag európai piacát, a fluortartalmú vegyszerek és a polipropilén gyártásában pedig világelső. Azzal, hogy felvásárolta a Montedison részvényeinek 42 százalékát, Olaszország második legnagyobb ma­gánkézben lévő csoportosulása lett.

3 Amerikai az Exxon, a Socal, a Texaco, a Mobil, a GulfOil; angol-hol­land a Shell, angol a British Petroleum.

4 Az amerikai katonai jelenlét Európában és a világ más részén nem­csak amerikai érdekeket jelent. Jean Ziegler (Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében, Kossuth Könyvkiadó, 1977.) a kö­vetkezőket írja:

„Ha az Egyesült Államok váratlanul lemondana Brazília fölötti uralmáról, azaz ha lemondana arról, hogy finanszírozza, felszerelje, kiképezze a hadsereget, a rendőrséget, és befolyásolja a szakszerve­zeteket valamint a népi szervezetek elnyomására hivatott számos ap­parátust, vajon a brazíliai svájci vállalatok továbbra is bezsebelhet­nék-e azokat a fantasztikus profitokat, amelyekre 19.68 óta szert tesz­nek? Erre a kérdésre nyilvánvalóan nemleges választ kell adnunk. A katonai diktatúra, a nyílt terror és a kínvallatás elengedhetetlen felté­tele annak, hogy az idegen multinacionális társaságok kizsákmányol­hassák az emberi munkát és az ország természeti kincseit. (…) Ma az itt ténykedő európai vagy japán másodlagos imperializmusok kö­zött egyiknek sincsenek elégséges pénzügyi és katonai eszközei. (…) Ha tehát elemezzük az észak-amerikai elsődleges imperializ­mus és a svájci másodlagos imperializmus közös tevékenységét Bra­zíliában, hajlandók lennénk – legalább első látásra – feltételezni, hogy ez utóbbi teljesen függő helyzetben van az előbbitől. Valójában a hely­zet bonyolultabb: a két oligarchia gyakorlata között nem csekély el­lentmondás van."

Hasonló következtetésre jut Liska Tibor is a Szent barmunk – a politika alaprendje című könyvében: „A világkonszernek többségük­ben amerikai eredetűek, és máig is elsősorban amerikai érdekeltség­ben maradtak. De bármily sok érv támasztja is alá a nagyvállalatok internacionalizálása = a világgazdaság amerikanizálása egyenletet, az is tény, hogy a nemzetközi konszerneknek az USA-étól, illetve álta­lában a származási országukétól lényegesen eltérő érdekeik is van­nak. Ezek külön érdekeikben önálló hatalom voltuknak tudatában vannak. Ám ha nem lennének is, önállósodásuk, a nemzeti talajtól való elszakadásuk szinte a természeti törvények szívósságával, mint­egy automatikusan végbemegy. E külön érdekek érvényesülése ma már egyebek között milliárd dolláros nagyságrendben sújtja az USA külkereskedelmi mérlegét."

Mindemellett az is igaz, hogy az amerikai jelenlét terhes, s ahogy az euromultik erősödnek, egyre terhesebb. Ezt példázta Franciaor­szág kiválása a NATO katonai szervezetéből, s ezt példázza a fel-fel­újuló vita az amerikaiak európai haderőinek nagyságáról, a NATO-tagállamok hozzájárulásáról.

Henry Kissinger és Cyrus Vance (Newsweek 1988. június 6.: Na­pirend 1989-re) nem hagy kétséget a jelenlét lényegét illetően: „Az Egyesült Államoknak egyértelművé kell tennie, hogy a NATO nem védhető meg olyan elegendő mennyiségű és típusú nukleáris és ha­gyományos fegyver nélkül, amely képes a nukleáris ellenfelet elret­tenteni, amely továbbra is fölényt élvez a hagyományos erők néhány jelentős kategóriájában és atomfegyverekkel rendelkezik saját terüle­tén . Nem tesz jó szolgálatot a szövetségnek, ha enged a szélsőséges javaslatoknak vagy hóbortos elképzeléseknek – amilyenek például Európa teljes atomfegyver-mentesítése, kötelezettségvállalás arra, hogy nem vetnek be elsőként atomfegyvert, vagy olyan állítások, amelyek szerint az SDI áthatolhatatlan pajzsot jelent majd. Az ilyen utópisztikus elképzelések aláássák a komoly vitát egy közös atlanti stratégiáról, és éppen azokat a fegyvereket bélyegzik meg, amelye­ken a hihető elrettentésnek alapulnia kell a belátható jövőben. (…) Amerika szerepe a világban közvetlenül függ az Egyesült Államok gazdasági erejétől és teljesítményétől. A külpolitika és a gazdaságpo­litika mindinkább kölcsönös összefüggésbe kerül."

Henry Kissinger a Magyarország 1990. április 13-i számában is nyilatkozott: „Az amerikai csapatoknak továbbra is Európában kell maradniuk. Ennek két oka van: az egyik, hogy Eurázsiában ma a Szovjetunió az egyetlen számba vehető atomhatalom. Ezzel szembe kell állítani az amerikai haderőt, hogy a Szovjetunió mindig legyen tu­datában: ha komoly nyomást akarna gyakorolni valakire, szembeke­rül nukleáris ellenfelével. A másik ok az, hogyha netán Németország semlegessé akarna válni, a nyugat-európaiak tudják, hogy óceánon túli barátaik megóvják őket egy ilyen német külpolitikai ábránd követ­kezményeitől.

– Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok ily módon akarja fenntartani befolyását. Hiszen az európai átalakulás gyengíti itteni pozícióit…

Henry Kissinger: Szerintem a világon már csak egyetlen szuper­hatalom van, s ez az Egyesült Államok. Nem tudom, miért csökkenne feltétlenül a befolyása … Az, hogy egy-két hadosztálya Európában van, önmagában nem garantálja a befolyását. Sokkal fontosabb ga­rancia az, hogy az Egyesült Államoknak szükségszerűen meghatáro­zott szerepet kell betöltenie a kontinensen."

Az amerikai csillagháborús terveket általában a Szovjetunió és az USA összefüggésében elemezték. De nyilvánvaló, hogy az SDI-program – ha egyáltalában megvalósítható – akkor is a világ urává te­szi az USÁ-t, ha a Szovjetunió megszűnik katonai nagyhatalomnak lenni. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európa gyorsan felvette az SDI által dobott kesztyűt, s meghirdette saját EUREKA-programját. Az SDI ugyanis, még ha nem hozza is létre a tökéletes ernyőt az USA felett, arra mindenképpen alkalmas, hogy újabb tudományos-technikai for­radalmat indukáljon, az pedig nyilvánvaló hatással van a polgári gaz­daságra is. Az USA különben is élen járt a katonai kutatási eredmé­nyek gyors polgári alkalmazásában: mindenki, aki teflonserpenyőben sütötte meg a reggeli tükörtojását, s elektromos karóráján ellenőrizte az idő múlását, közvetve hozzájárult az amerikai hadiipari kutatások gyors megtérüléséhez. Az EUREKA-program ezt vette figyelembe: az új tudományos-technikai forradalomból Európa nem maradhat ki sa­ját eredmények nélkül, különben gazdasága bánná, ha amerikai kuta­tási eredményekre kellene hagyatkoznia.

Amerikán belül viszont vannak, akik az amerikai gazdaságot fél­tik attól az amerikai katonai potenciától, mely nemcsak az amerikai multik érdekeit védi. Arthur Schlesinger, jr.:

„A katonai erő növelésének és a katonai megoldásoknak meg­szállott kergetése súlyos árat követelt. Amerika katonai vezető szere­pének hiábavaló hajszolása politikai és gazdasági vezető szerepének elvesztésével járt. A roppant katonai költségvetés, párosulva a jelen­tős adócsökkentésekkel, békeidőben példanélküli költségvetési defi­cittel, felértékelt dollárral, továbbá azzal járt, hogy Reagan őrsége ide­jén az Egyesült Államok hitelezőből a világ első számú adósává lett. A tudomány és a technika ráállítása katonai kutatásokra visszatartotta a termelékenység növekedését, és még nagyobb veszélybe sodorta Amerika versenyképességét a világpiacon. Az amerikai tudósok keze – írja a The Economist – meg van kötve. Kutatásaiknak vagy arra kell irányulniuk, hogy elrettentsék az oroszokat, vagy arra, hogy verse­nyezni tudjanak a japánokkal. Nem számíthatnak többé egyetlen olyan szerződésre sem a Pentagontól, amelyek alapján mindkét cél­nak meg tudnak felelni. Reagan katonai prioritásai kiélezték Amerika pénzügyi és ipari sebezhetőségét." (Nemzetközi Szemle, 88/7-8.)

Reagant szidni egy demokrata számára kötelességszerű, mind­amellett a jövőnek tett befektetésként is felfogható a reagani politika. Az amerikai hatalmi körök általában megtalálják annak a módját, pél­dául a „gyenge dollárral", hogy a nem amerikai multik profitját meg­csapolják. De igazsága is van a kritikának: az USA-védernyő alatt a nem USA-székhelyű multik túlontúl megerősödtek – az egységes vi­lággazdaságban általában egymással nem versengő multinacionális tőkecsoportok differenciálódnak, pillanatnyilag a három centrumba. Ma már nem nemzeti imperialista hatalmak vetélkednek a világ újra­felosztásáért, hanem az érdekeiket egyeztetni nem teljesen tudó nemzetek feletti monopóliumok.

5 Egy Marx-tanulmány tévedése cím alatt a Valóság 89/9. számában Fricz Tamás mindazonáltal már helyre teszi Marxot, aki „az általános választások alapján működő parlamentben sem lát mást, mint egy osztály uralmát a másik felett". Fricz elegánsan figyelmen kívül hagy­ja, hogy mi annak a bizonyos uralomnak az alapja, így aztán könnye­dén állítja: „Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy Marx megközelí­tésmódjával ellentétben polgári demokratikus viszonyok között a par­lamentnek, a politikai államnak létezik egy sajátos sine qua nonja, s ez pedig az általános érdekek képviselete." Fricz eljut arra a következte­tésre, hogy „Ellentétben Marxszal, aki a munkásosztály különös érde­két azonosította a társadalmak általános érdekével, én azt hangsú­lyoznám, hogy a munkásosztálynak is megvan a maga valóságos, nem fő-, hanem részszerepe a társadalomban, amelynek alapján a többi osztályhoz, réteghez hasonlóan meg kell kapnia részarányos szerepét, részarányos képviseletét a demokratikus politikai beren­dezkedésben. És éppen így, ezzel a részarányos politikai képviselet­tel, különérdekeinek ilyen érvényesítésével segítheti elő leginkább az általános, közösségi és nemzeti érdekeknek a társadalmi élet közép­pontjába kerülését. Úgy gondolom, hogy csak egy ilyen, a részará­nyos politikai részvétel szempontjait előtérbe helyező munkáspolitika válhat adekváttá a történelemben, minden ezen túlmutató elképzelés – így a kommunizmus is – csak fölösleges utópizmus, mely adott eset­ben erősen hátráltatja a társadalmi-politikai viszonyok demokratizá­lódását." – Ez (majdnem) tiszta beszéd: a munkásosztály, ha nem is a mennyországba, de legalábbis a parlamentbe megy, részarányo­sán persze. Most már csak az a kérdés, hogy a gazdaság urai, elvita­tott szóhasználattal a termelőeszközök tulajdonosai, a multik, a fináncoligarchák részarányosán vesznek-e részt a parlamentben? S ha igen, akkor miért nem?

„A két szövetségi kamarának együtt 244 képviselője van. Ezek a képviselők együttesen több mint 1000 igazgatótanácsi tagsággal rendelkeznek. Ebből a számból le kell vonni mintegy 250 olyan tagsá­got, amelyek közérdekű részvénytársaságokkal kapcsolatosak (vas­utak, elektromos művek stb.). Mindamellett marad 750 poszt, amely a polgári pártok 115 képviselője között oszlik meg. Ezek igen tekinté­lyes jövedelemmel járó pozíciók a bankbirodalmak, az ingatlanfor­galmi vállalatok, a fegyvergyárak, a multinacionális ipari és kereske­delmi vállalatok-svájciak és külföldiek-igazgatótanácsában … De a tőke 115 képviselője közt is van egy arisztokrácia, amely az oligar­chia adományai közül a legtöbbet halmozza föl: a két kamara 81 pol­gári képviselője egymagában 431 igazgatótanácsi tagsággal rendel­kezik. Peter Hefti államtanácsos, glarisi képviselő egymaga 37 igaz­gatótanácsnak tagja … A nép azon 115 képviselője, akik megválasz­tásuk másnapján átváltoztak a tőke képviselőivé legalább 15 milliárd svájci frankot képviselnek." (Jean Ziegler: Vizsgálat egy…)

A szabad, demokratikus választásokon a magyar parlamentbe jutott képviselők közül mindössze három „munkás" található-megle­hetősen részaránytalan a munkásosztály képviselete. Igaz, igazgató­tanácsi tagok is kevesen. Még.

6 „A létező szocializmus szétesése (…) az elmúlt hónapokban (…) példátlan, senki által el nem képzelt gyorsaságúra váltott. Olyannyira, hogy ez Keleten és Nyugaton egyaránt tanácstalanságot kelt, aggo­dalmat vált ki, a Nyugatnak nincsen erre stratégiája, még taktikája se igen. Maga a Kelet pedig botladozik e próbálatlan úton. A folyamatok jószerével ellenőrizhetetlenek. S a fölszabadulás, az újrakezdés örö­mét csorbítja a félelem: a sodrásban túl sok a tajték, a hordalék. So­vány vigasz, ha tudjuk, hogy a roskatag házat akár fölrobbantják, akár magától dől össze, a romok fölött sokáig szállong a fojtogató por. Ennyi, amit 1990 januárjának végén, lapzártakor írhatunk kiegészítésül. Ennyi, és semmi több." – kesereg Lázár István a Valóság 90/2. szá­mában. Két megjegyzés. Lehet, hogy a valóban el nem képzelt gyor­saságú átalakulásra nincs a „Nyugatnak" (melyiknek?) taktikája. Stratégiája viszont fellelhető. Magyarul is megjelent Brzezinskinek egy cikke az MTI „zöld", belső használatra szóló kiadványában 1988 elején, melyben éppen egy ilyen stratégiát vázol fel, a demokratikus polgári átalakulást. A másik: a romok fölött sokáig szállonghat a parla­mentarizmus, a demokrácia pora. Ahogy a szocializmust, úgy a pol­gári demokráciát sem lehet rendeletileg bevezetni. Az viszont bizo­nyos, hogy a gazdaságot csakhamar integrálja Európa, s ezen belül Németország.

Mi a história? Hangyaboly nyüzsgése, lázálom.

(Kosztolányi)¹

A Danton halálát – a Büchner-életmű legnagyobb hatású darab­ját – az őrület drámájaként szokás emlegetni, melyben a forra­dalom paradox, skizoid vonásaira helyeződik a hangsúly. Most, amikor sorra jelennek meg világhírű, ám nálunk évtizedekig til­tott alkotások (hogy csak Koestler vagy Orwell műveit említ­sem), nem árt utalni arra, hogy az ideológiai cenzúra annak ide­jén Büchner esetében is megtette a magáét. Vannak olyan mű­vek, melyeképp mély társadalmi igazságuk miatt válnak nemkí­vánatossá az elnyomó hatalmat manipulációval, demagógiával fenntartó rendszerek számára. A Danton halála 1835-ben író­dott, de első hazai kiadását csak több mint száz év után – 1955-ben – vehette kézbe a magyar olvasó, s a darab első (1928-as) hazai bemutatójáról ezt írta Schöpflin Aladár: „Ezt a beszédet – Saint-Just beszédéről van szó – letiltotta a rendőri hatóság a Ma­gyar Színház színpadáról. Érthető okból, mert a rendőri hatóság saját intelligenciájának színvonalára igyekszik leszállítani a kultúréletet, és ezen kívül is kiskorúsítja a közönséget, nem téte­lez fel róla annyi értelmet, hogy az egész gondolati struktúrájá­ban forradalomellenes színdarab végső értelmét fel tudja fogni, és ne egyes szavak után induljon."²

Azon túl, hogy Schöpflin figyelemre méltó megállapítást tesz a cenzúra céljára és módszerére vonatkozóan, a darab ér­telmezése szempontjából is érdemes elgondolkodni néhány ál­tala jelzett összefüggésen. A nyíltan ellenforradalmi Horthy-rendszer cenzúrája tehát megijedt Büchner darabjától, annak feltételezett hatásától, attól, hogy lesznek, akik egyes szavak után indulnak. Hogy melyek lennének ezek a szavak? A francia forradalom jelszavai. Büchner drámája a jakobinus diktatúra idején, 1794-ben játszódik. A rendőri hatóság alacsony intelli­genciája ellenére is jól tudta, hogy az 1789-cel kezdődő ese­ménysorozat jóval túlmutat konkrét történelmi jelentőségén. A nagy francia forradalom a mindennapi gondolkodás számára első pillanattól fogva azonos a forradalom mitológiájával, a mindenkori forradalom mitológiájával. S ez a mitológia sza­badságról, egyenlőségről, hősiességről mesél, a tömeg erejéről – s a 20-as évek Magyarországán friss élmény a Tanácsköztársa­ság kaotikus, dezorganizált, ám lelkesedéstől túlfűtött, hősöket és mártírokat szülő időszaka. A hatalom attól fél: a darab hatá­sára újra fellángol az erőszakkal elfojtott forradalmi tűz. De kell-e ettől félnie? Schöpflin arról ír, hogy a darab „egész gondo­lati struktúrájában forradalomellenes". Ugyanezen a vélemé­nyen van Tersánszky Józsi Jenőls: „Mit mondjak általában a da­rab forradalmi tendenciájáról, aminek hatásaitól fél a cenzú­rázó hatóság? Hátténylegennyire félre lehet érteni egy irodalmi drámát? Hiszen ez nem forradalmi, hanem a világ legderűsebb és legügyesebb ellenforradalmi drámája".³

Ha a guillotine surrogó hangját, pengéjének villanását, s a halálos zuhanás nyomán legördülő meredt tekintetű, kosárba gyűjtött fejeket felidézzük – tagadhatatlan – dermedt iszonyat­tal mondunk nemet a Danton halálában kibontakozó véres for­radalomra. A darabnak 27 színpadi szereplője van, de minden színésznél jelentősebb szerep jut egy tárgynak, mely éppúgy a francia forradalom szimbóluma, mint a Marseillaise. A Guillo­tine úr javaslatára 1792-ben hivatalossá vált kivégzőeszköz fon­tos helyet kap a forradalom mitológiájában; ősi mítoszok hatal­mas szörnyalakjainak párja ő, amely állandóan újabb és újabb áldozatokat követel, és legszívesebben azokat falja fel, akik életre keltették.

Persze, nemcsak a vérpad iszonyatos és állandó jelenléte miatt borzadunk a Büchner megidézte párizsi forradalomtól. Valóban az őrület drámáját látjuk, hiteles kórképet kapunk egy skizofrén világ önpusztító pillanatáról. Széthasadt, paradox vi­lág jelenik meg előttünk, melynek figurái szabadnak hiszik ma­gukat, valójában marionettfiguraként kényszerülnek engedel­meskedni a kiismerhetetlen, kegyetlen sors vastörvényeinek. A carmagnole, a szabadság körtánca valójában danse macabre, ahol a halál diktálja a ritmust.

Igen, de Tersánszky szerint a Danton halála a legderűsebb ellenforradalmi darab. Halál és őrület egyik oldalon – nevetés, vidámság a másikon. Mit kezdhetünk ezzel? Pedig igaza van Tersánszkynak, Büchner darabjában mindkettő megjelenik. A Danton halálának derűjét ugyanaz a groteszk, közönségességtől harsogó, örömelvre épülő népi nevetéskultúra⁴ ihlette, mely­nek például Villon és Rabelais alkotásait is köszönhetjük.

Az egyetemes, máig ható, a középkor hivatalos értékrend­jével szemben létrejövő népi nevetéskultúra lényegéhez tarto­zik a kettősség; a hivatalossal, a hierarchikussal szemben egy szabadságra, egyenlőségre épülő demokratikus értékrend való­sul itt meg. A hangsúly az ellentéten van. A népi nevetéskultúra a szellemivel szemben a világ anyagi-testi elvét, a komolyság­gal szemben a vidámságot, az állandósággal szemben a válto­zást hangsúlyozza. Így válik e kultúra legfontosabb műfajává a karnevál, és így lesz a változást kifejező szimbólumává a kerék. Az anyagi-testi elvre épülő groteszk szemléletmód, mely az ivás, evés, ürítés, szaporodás vulgáris elemeinek hangsúlyozása mellett az élet keletkezésére és elmúlására, a születésre és a ha­lálra helyezi a hangsúlyt, jól megfér egyrészt a haláltánc iszo­nyatával, másrészt a forradalmi változás eufóriájával. Büchner darabjában fontos szerep jut e sajátos szemléletmódnak, kultú­rának. Nemcsak a szereplő személyek között emígyen megje­lölt: „férfiak, asszonyok, népség" szájából elhangzó szövegek­ben, hanem a darab egész dialektikájában, egész mondanivaló­jában döntő jelentőséget kap ez az egyetemes, természetes élet­elv, mely az öröm mellett a változást tartja a világ, így az em­beri-társadalmi lét lényegi jellemzőjének. Ez az elv állítja szembe Dantont és Robespierre-t, s ez az elv jelenik meg a mű egészét átszövő paradoxonokban is:

ELSŐ POLGÁR: Mi a törvény?

ROBESPIERRE: A nép akarata.

ELSŐ POLGÁR: Mi vagyunk a nép, és mi azt akarjuk, hogy ne legyen törvény; ergo ez a népakarat: törvény, ergo a törvény nevében nincs törvény.⁵

*

Büchner ismeri és tiszteli a nép ösztönös, univerzális szabad­ság- és egyenlőségvágyát. „Megtanultam – írja egy levelében -, hogy csak a nagy tömegek szükségképpen jelentkező igénye idézhet elő változást, hogy az egyes ember minden mozgoló­dása és kiáltozása hiábavaló ostobaság."⁶

A „legügyesebb ellenforradalmi darab" szerzője – hivatá­sos forradalmár. A forradalom mitológiájával egy időben termé­szetesen megszületik a forradalmár mítosza is, s ezzel a szerep­pel azonosul Büchner, aki apjától örökli a forradalom, a társa­dalmi változások tiszteletét.⁷ 1834-ben (21 évesen) jakobinus mintára megalakítja radikális politikai szervezetét: az Emberi jogok Társaságát, és az illegális szervezet programját Hesseni Hírmondó címen még ugyanebben az évben kinyomatja. Népi összeesküvést kész ítélő, kitűnően szervezi meg mozgalmát, ám a forradalom kirobbanására vonatkozó reményei hamarosan összeomlanak. A jól működő szentszövetségi reakció rövid időn belül nyomára bukkan a szervezkedésnek. Büchner társai közül sokakat elfognak; a röpirat társszerzője, Weidig lelkész a börtönben öngyilkos lesz. Büchnernek is menekülnie kell. Éle­téből mindössze másfél év van hátra, ez lázas irodalmi, politikai és tudományos tevékenységgel telik. Mindvégig az emberiség jövője izgatja. A szociális igazságosság, az egyenlőség és sza­badság lehetséges kombinációi foglalkoztatják. Hivatásos forra­dalmár, mert személyes felelősséget érez az elnyomott tömegek jobb jövőjéért, s ennek a boldogabb jövőnek a megvalósításáért a harcot, a küzdelmet, a megpróbáltatást is kész vállalni.

Ám politikai tevékenységét egy sajátos körülmény determi­nálja: Büchner másodgenerációs forradalmár. Nem családi vo­natkozásban értve ezt: a korszak, amelybe beleszületett, tekint­hető másodgenerációs forradalmi kornak. Egy nemzedékkel ko­rábban lezajlottak a nagy forradalmi változások, örökül hagyva a hősiesség vonzó élményét, azt, hogy az egyes ember úgy érez­heti, nem csak történnek vele a dolgok, hanem maga is cselek­vő, irányító részese a történéseknek, hogy ő csinálja a történel­met. S másfelől e nagy idők örökül hagyják a megoldatlan vagy félig megoldott társadalmi problémákat: a kitűzött forradalmi célok, értékek még érvényesek, megvalósításuk még nem tör­tént meg. A másodgenerációs forradalmi korban születettek még közvetlen élményként élik meg a korszak kínálta történe­lemformáló egyéni lehetőségeket, s emellett fokozottan szenzibilisek a társadalmi igazságtalanságok iránt. Úgy érzik, az ő fel­adatuk a megbomlott világ új rendjének megalkotása.

A feladat látszólag ugyanaz, mint a korábbi dicső korszaké – irányát tekintve azonban épp az ellenkezője annak. A forra­dalmi változás szükséges velejárója – legalábbis az eddigi törté­nelmi analógiák ezt mutatják – a dezorganizáció, a kaotikus társadalmi állapot, és ez önmagában lehetetlenné teszi, hogy a célul kitűzött boldogabb társadalom megvalósuljon, hiszen en­nek legfontosabb eleme, a létbiztonság hiányzik. A forradalmi mozgások után – ezt is a történelmi analógiák mutatják – elemi erővel jelentkezik a rend, a létbiztonság utáni vágy, mely egy­ben alkalmat kínál a vezetést megszerző csoportosulás hatal­mának megszilárdítására is.

A másodgenerációs forradalmárnak, ha az emberiség jobb jövőjét akarja megvalósítani, olyan társadalmi programot kell kidolgoznia, melynek segítségével elkerülhető a káosz, mega­kadályozható az eredeti célokkal ellentétes folyamatok kelet­kezése. Tehát a tudatos irányításnak mindvégig elsődlegesnek kell lennie, miközben az egész társadalmi mozgás alapja – hitük szerint – a tömegekben élő szabadság és egyenlőség utáni vágy, amiről ugyanakkor ők is tudják, hogy ösztönös, önző, s így ki­számíthatatlan.

Paradox vállalkozás. De hogy mennyire nem érzik lehetet­lennek megoldani ezt a feladatot a másodgenerációs forradalmi időszak szülöttei, arra példa, hogy a Büchner-kori Németor­szágban százszámra működtek szervezetek, csoportok, moz­galmak, melyek mind az eredeti eszmék aktuális megvalósulá­sát tűzték ki célul. És a XX. században? Példának okáért a két vi­lágháború között? Elég csak azoknak a szoros értelemben vett baloldali csoportosulásoknak a sokaságát említeni, amelyek a spanyol polgárháborúban harcoltak. Valamennyien lelkesen fogtak fegyvert a köztársaságért, mert igazán hittek abban, hogy (stílusosan szólva) ez a harc lesz a végső, vagyis ez lesz az az al­kalom, amikor az emberiség jobb jövője -a szabadság rendje – megszületik.

A másodgenerációs forradalmi korszak tudathasadásos időszak, szemben a forradalmi korokkal, melyek egyértelmű társadalmi-cselekvési lehetőségeket kínálnak. A másodgenerá­ciós forradalmár csak akkor marad meg az eredeti célkitűzések­nél, ha nem vesz tudomást a realitásokról, vagy ha sajátos lelki mechanizmusok segítségével képes hárítani a megoldhatatlan feszültségeket. Például magához a szervezethez való tartozás lehet olyan pozitív élmény, mely segít az azonosulásban, és problémamentessé teszi a politikai cselekvést. Tág tere van itt a személyiség biztonságát szolgáló lelki játszmáknak; a mártír, az „én jó vagyok, mások rosszak" önigazoló mechanizmusa nagy­szerűen megfér a forradalmár szerepével. A játékszabályok be­tartásának izgalma még azt is képes elfelejtetni, hogy az eszme, a szervezet, a szerep fogva tart; hogy a szabad emberiségért küzdő személyiség saját lelki mechanizmusának foglya. „Ne­vetséges, hogy a gondolataim hogy ellenőrzik egymást" – mondja önmagának önmagáról Robespierre a Danton halálá­ban. Majd tovább: „Nem tudom, mi az, ami bennem lelkem másik felét csalja meg."⁸ A forradalmár erénye és a forradalmi terror így sajátos módon jól megfér egymással.

A másodgenerációs forradalmi kor nem kínál lehetőséget a hatékony politikai tevékenységre, legalábbis abban az értelem­ben, ahogy azt a forradalmi korok emberei megélhették; az egyénnek nem lehet olyan közvetlen élménye, hogy ő csinálja a történelmet. Sőt, minduntalan azt tapasztalja: a valóságos törté­nések nem az elhatározott szándékok szerint zajlanak. A lehet­séges és a tényleges valóság között kibékíthetetlennek látszó el­lentét feszül. Ezt a személyiség skízisként, hasadáskéntéli meg. Mit tehet a hivatásos forradalmár ezekben a korokban, milyen esélye van a cselekvésnek, ha a cél az emberiség jobb jövője?

A másodgenerációs forradalmi kor lényege a paradox-jel­leg. A hivatásos forradalmár első feladata felismerni, hogy nem feloldania kell ezt a feszültséget, hanem éppen ezt kell megra­gadnia, megismerni és kifejezni mint saját történelmi valóságá­nak legfontosabb, legjellemzőbb vonását. A tényleges valóság összefüggéseinek feltárása, a látszat és lényeg szétválasztása hozhat olyan forradalmi felfedezéseket, melyek hatékonyab­ban járulhatnak hozzá az emberiség fejlődéséhez, mint a ha­gyományos politikai tevékenység radikálisnak tűnő formái, le­gyen az bármilyen hatásosnak látszó röpirat, szónoklat vagy akár barikádharc. A történeti kor kettősségének feszültsége csak úgy válhat elviselhetővé a személyiség számára – feltéve, hogy nem akar önnön lelki mechanizmusainak, önvédelmi játszmái­nak rabjává lenni -, ha szembefordul a skízis okozta szorongás­sal, s azt mint a tényleges valóság tényleges vonását veszi sze­mügyre: épp ezt a jelenséget teszi meg a vizsgálódás tárgyává. Ez az erőfeszítés egyrészről a mindennapi gondolkodás és tevé­kenység meghaladását, másrészről az autonóm személyiség in­tegritását eredményezi.

Így jutott túl a másodgenerációs forradalmár skízisén Büch­ner is.

*

Eurünomé (a Mindenség istennője) táncba kezdett, és táncolt, táncolt mindaddig, míg sodró, őrült tánca hatalmas vihart ka­vart, Eurünomé ekkor fölismerte, hogy Boreász, a tánca nyomán keletkező szél, valami önmagában létező, a Kháoszból kiváló önálló lény. Megragadta és sodorgatni kezdte Boreászt, míg létre nem hozta Ophiont, a nagy kígyót, mely körébe tekeredett, és így egyesültek. Eurünomé galamb formában megszülte a vi­lágtojást, melyet Ophion hétszer körültekert és kiköltött. A vi­lágtojás kettétörött, s világra jöttek az istennő gyermekei, vagyis minden, ami csak létezik e világon: a Nap, Hold, csillagok, a Föld és a bolygók. Később Eurünomé Ophiont megtiporta és az alvilágba száműzte, de előbb kitördelte fogait – ebből lettek az emberek.⁹

Ilyen egyszerű. A mitológia mindig pontos képzettel ren­delkezik mindarról, ami a világon egyáltalán lehetséges. Ismeri és megmagyarázza a világ összes létezőjének mineműségét, ke­letkezését és értelmét, egymáshoz való viszonyát – a világ rend­jét. A világ állandóan változik, de e változás kezdete, oka és célja a mitológiai magyarázatban mindig pontosan nyomon kö­vethető. A mítoszok nem mentesek a borzalmaktól, a perverz kegyetlenségű harcoktól; a mitológia varázsa nem a mítoszok szépségéből fakad. A mitológia az univerzum teljes és végérvé­nyes magyarázatát adja – s ezzel semmivel sem pótolható biz­tonságérzethez juttatja az emberiséget. „A mítoszoknak mindig is az volt az egyik fő funkciójuk, hogy megmagyarázzák azt a zavarba ejtő és értelmetlen helyzetet, amelyben az ember az univerzumban találja magát. Azt tűzték ki célul, hogy értelmet adjanak a csüggesztő látomásnak, amelyet az ember a puszta tapasztalatból szerez, és a szenvedések, szerencsétlenségek és nyomorúságok ellenére növeljék az életbe vetett bizalmát. A mítoszok kínálta világszemléletbe így belevegyül a mindennapi élet és az emberi érzés… Az emberi elmének valószínűleg ter­mészetéből fakadó igénye, hogy egységes és összefüggő ábrá­zolása legyen a világról. Az egységes összefüggés hiánya gyak­ran szorongáshoz és skizofréniához vezet."¹⁰

A modern ember keletkezését a forradalom mitológiája meséli el, a francia forradalom mitológiája, mely a modern em­ber legfontosabb tulajdonságának a szabadságot, a modern vi­lág legjellemzőbb jegyének a fejlődést jelöli meg. Sajátosan modern, korszerű mitológia ez, melynek misztériumába nem papok vagy papnők, hanem a történészek avatják be a halandót. A modern ember a mitológia koherens világképét a tudományos igazságoktól várja. A forradalom mint eredetmítosz jelenik meg, s e mítosz História szolgálói révén kapja meg igazi, aktuá­lis jelentését. A mitológia mindig aktuális, mindig érvényes, mindig összhangban van az éppen létező világgal. Ezért alakul ki annyi változata: máshogy mesélik a mítoszokat Kelet-Európá­ban, és máshogy a nyugati világban.

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is."¹¹ Az 1984-ből vett, egyik legismertebb Orwell-idézet sajátosan érvényes a nagy francia forradalom jelen­tőségének meghatározásában. A forradalom eseményei attól függően nyertek értelmezést, hogy különféle – országokon és társadalmi rendszereken belül is differenciált-hatalmi csopor­tosulások milyen politikai világkép igazolására kívánták fel­használni a forradalom mitológiáját. Jól érzékelhető volt ez a 200. évforduló megünneplése kapcsán fellángoló vitákban. Annyira élesek voltak ezek a viták, hogy még olyan kérdések­ben sem sikerült egyezségre jutni, hogy mettől meddig számít­sák a nagy francia forradalom időszakát; voltak, akik Napóleon uralkodását már egyenesen ellenforradalmi kornak minősítet­ték, s voltak, akik már a jakobinus diktatúrát sem tekintették a forradalmi folyamat szerves részének. Különösen ez utóbbi kor­szak értékelése okozott nagy izgalmakat. A sztálini felfogás sze­rint – érthető módon – a jakobinus diktatúra tekinthető a forra­dalom legigazibb időszakának, „véleményünk szerint ugyanis a terror és a forradalmi diktatúra képviseli a feudális múlt legradi­kálisabb megtagadását és felszámolását. … 1792-94 között végezték ki a legtöbb embert – tehát ekkor érte el tetőpontját az osztályharc, hiszen hogy is lehetne jobb mércét találni egy tár­sadalmi folyamat eredményességére az adott időegység alatt legördülő fejek számánál?"¹² Épp e sztálini értelmezésnek kö­szönhetően – a Franciaországban nemrég hatalomra jutott kon­zervatív erők ösztönzésére – példátlan rágalomhadjárat indult Robespierre el len. Mindenesetre az figyelemre méltó, hogy ne­ves történészek vontak párhuzamot Sztálin és az ő személye, valamint a sztálini diktatúra és a – franciák által egyszerűen a Terror időszakának nevezett – jakobinus diktatúra között.

Nem véletlen, hogy Büchner drámája épp e vitatott törté­nelmi időszakban, a jakobinus diktatúra utolsó pillanataiban játszódik.

A Nagy Terror napjait a történetírók már a múlt században ún. dérapage, tehát „megcsúszás" eredményeként emlegetik, s a Danton halálában kikerülhetetlen hitelességgel, idioszinkratikus élességgel elevenedik meg ez a szétesett, megbomlott, őrült világ. Nem csoda, hogy a darabot az abszurd drámák elődje­ként emlegetik. Montázstechnikával szerkesztett, expresszív, epikus jellege miatt jogosan sorolják a modern drámák közé. Ám épp az alkotás egyik legmeghatározóbb sajátosságában, magában a témaválasztásban találunk lényegi hasonlóságot az antik tragédiák és a Danton halála között. Büchner éppúgy a mi­tológiához fordult témáért, mint ahogy azt a görögök tették. A mítosz – Danton halála -, melyet műve történésének alapjául választ, ugyanúgy jól ismert saját korában, mint amilyen jól is­merték a hajdani görögök Prométheusz, Elektra vagy Oidipusz történetét. Ahogy az athéniak ismerték a mítoszokat rendszerré összefoglaló mitológiát, ugyanúgy ismerték az emberek a XIX. században a nagy francia forradalom mitológiáját; így Büchner in medias res kezdi művét, számítva rá, hogy az előzmények, körülmények és következmények valamennyi néző számára is­mertek. (Ez már csak azért is fontos, mert a Minotaurosz-guillo­tine-t a darab történését közvetlenül megelőzően több száz girondista áldozattal lakatták jól, s a szörnyeteg, alig két hónappal a darab befejezését jelentő kivégzés, Danton halála után, újabb áldozatot, eddigi táplálóját, Robespierre-t falhatja fel.) A dráma az előzmények és következmények ismeretében nyeri el igazi jelentését.

A Danton halála a leíró történelem szempontjából minden tekintetben hiteles, a személyek és az események, melyeket

Büchner megjelenít – ha csak a puszta tényeket nézzük – a tör­ténelemkönyvek lapjaira is kerülhetnének. „Büchner nemcsak hogy tekintélyes történeti irodalmat dolgozott fel a drámához, de annak nem csekély részét közvetlenül bele is dolgozta a da­rab szövegébe; már a kortársak észrevették, hogy a szöveg majdnem egyhatod része idézet különféle történeti források­ból."¹³

A darab sok szálon kötődik a forradalom mitológiájához, a történelmi tényeken túl megjelennek a forradalom értékei, jel­szavai, szimbólumai – a darab egyik jelenetében felcsendül a Marseillaise. És mégis. A Danton halálában megelevenedő va­lóság lényegileg mond ellent a forradalom mitológiájának. Büchner életre kelti a mitológia szereplőit, s bár azok mindent úgy tesznek, ahogy azt a történelemkönyvek rögzítette mese előírja – a mitológia nem működik, nem tölti be lényegi funk­cióját, nem teremt megismerhető rendet a világ történéseiben.

„Bábuk vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ránci­gálnak, nem magunktól mozgunk."¹⁴

Schöpflin „egész gondolati struktúrájában forradalomelle­nesnek" nevezte a darabot, de talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy Büchner műve mítoszellenes: a Danton halála a forrada­lom mitológiája ellen íródott. Ezt a mítoszellenességet szolgálja a darab logikai felépítése, paradox mivolta, valamint a kifeje­zésmód expresszív jellege, melyben nagy szerep jut a népi ne­vetéskultúra harsányan közönséges, groteszk elemeinek s az iz­galmasan korszerű lélektani ábrázolásnak.

A darab pszichológiai mélységének vizsgálata már önma­gában lehetőséget nyújt Büchner mítoszellenes üzenetének megfejtésére. A személyiség titkainak feltárása szorosan össze­függ a jobb, igazabb valóságértésre való törekvéssel.

„Eh, durvák a mi érzékeink. Egymást érteni?

Ha talán feltörhetnők koponyáink falát,

s gondolatainkat agysejtjeinknél fogva cibálhatnánk ki."¹⁵

Egyetlen – igaz, a darab szempontjából kulcsfontosságú – konf­liktus, Danton és Robespierre harcának lélektani vizsgálata ké­pes érzékeltetni azokat az értékeket, melyek Büchner, a másod­generációs forradalmár számára meghatározóvá váltak. Minde­nekelőtt a szabadság problémájáról van szó, a szabadságéról, ami egyetemes érték, de legérzékletesebben a személyiség sza­badságán keresztül jelenik meg. Mit jelent a személyiség sza­badsága? Mindenekelőtt autonómiát, melyet csak a magas fo­kon integrált személyiség képes megélni. „Az én vezérem ben­sőmből vezérel"¹⁶ élményéről van szó. Danton és Robespierre konfliktusában az autonóm és a gátolt, önmaga lelki mechaniz­musainak kiszolgáltatott ember összeütközése jelenik meg. „A magamfajta férfiak megbecsülhetetlenek a forradalomban; homlokukon a szabadság géniusza lebeg"- mondja önmagáról Danton. – „A sors vezeti karjainkat, de csak kiváló emberek le­hetnek eszközei a sorsnak."¹⁷ „Büchner-Danton eme megnyilat­kozásában jól érzékelhetőek (a romantikus zsenikultuszon túl) a szabad, autonóm egyéniség legfontosabb vonásai. A független személyiség magas fokú önismeretet (és ebből fakadó öntuda­tot), illetve valóságismeretet feltételez. Az ön- és valóságismeret segít a társadalmi cselekvés valódi irányának felismerésében, ez teszi lehetővé, hogy az ember saját választásából válhasson a sors eszközévé. Ez teszi lehetővé továbbá, hogy az egyéniség ál­landóan kontrollálja saját eszköz-mivoltát, s ha a folyamatok, amelyekben részt vesz, szándékával, céljaival ellentétes irányt vesznek, a felismerés után szakítani tudjon bábu-létével, s a dróton rángató hatalommal szembehelyezze saját akaratát.

Dantonnal ellentétben Robespierre, a Megvesztegethetetlen, éppen mert megvesztegethetetlen, saját erkölcsi rendjének foglya. Az erény mint Sollen jelenik meg; a kategorikus impera­tívusz az egyénhez – nemkülönben a valósághoz – képest kül­sődleges, idegen. A személyiség – bármilyen nemes cél érdeké­ben is – saját magát fosztja meg a szabad cselekvés, választás le­hetőségétől, ha alárendeli magát egy elvont érték, elvont tarta­lom érvényességének. Az erkölcsi Jó, ha a személyiség számára mint külső parancs jelenik meg, iszonyatos lelki kínokat okoz­hat. Hiszen az ember nem egy állandó, hanem egy állandóan változó világban él, ahol a külső valóság és saját belső vágyai minduntalan más és más választás választást igényelnek, amit a merev, külső parancshoz való igazodás megakadályoz, vagy – ha mégis a reálisnak engedelmeskedett a személyiség – büntet. Az önpusztító feszültségeket többnyire hárítja a személyiség (ehhez jó módszer például a projekció, mely lehetővé teszi, hogy a világot, a többi embert rossznak, magunkat jónak lássuk).

A Danton halálában a Megvesztegethetetlen erénye halá­los önvédelmi mechanizmusok, gyilkos lélektani játszma¹⁸ for­rásává válik.

ROBESPIERRE: A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köztársaság ereje az erény. Az erény, mert nélküle a rémuralom végzetes.¹⁹

Büchner-Danton döbbenetes lelki éleslátással leplezi le Robespierre szavai mögött a játszmát, a kínzó lelki feszültségektől való megszabadulást célzó tranzakciót. Arról a jelenetről van szó, melyben Robespierre és Danton nyíltan szembekerül egy­mással. Danton készül erre a találkozásra, tudja, feltétlenül szükséges, hogy Robespierre nyíltan kimondja (önmaga és a nép előtt) szándékait, mert csak így remélhető, hogy az erény nevében való értelmetlen vérengzés abbamarad.

ROBESPIERRE: Azt mondom neked, hogy aki nyakamba borul, amikor fegyvert akarok ragadni, az ellenségem, bármi legyen is a célja; aki megakadályoz abban, hogy védjem magamat, az nem ölel, hanem – öl.

DANTON: De mihelyt megszűnik a védekezés, kezdődik a gyilkosság. Semmi okunk sincs, hogy tovább öldököljünk.

ROBESPIERRE: A társadalmi forradalom még nem fejeződött be; aki fél­munkát végez a forradalomban, az a tulajdon sírját ássa meg. … A bűnt meg kell büntetni, s az erénynek a rémuralom által kell ural­kodnia.

DANTON: Nem értem ezt a szót: büntetni. Te túlságosan erényes vagy Robespierre! Pénzt senkitől se fogadtál el, nővel se háltál, mindig tiszta kabátot viseltél, berúgva se voltál soha. Robespierre, te felhá­borítóan tisztességes vagy. Én szégyelleném magamat, ha harminc éven át mindig ezzel az erénycsősz arccal járkáltam volna ég és föld között – csupán azért a sanyarú örömért, hogy másokat hitvá­nyabbnak találjak magamnál. Nem szólal meg benned néha egy tit­kos hang, hogy hazudsz, hazudsz!

ROBESPIERRE: A lelkiismeretem tiszta.

DANTON: A lelkiismeret az a tükör, amely előtt csak a majmok gyöt­rődnek. Ki-ki úgy piperézkedik, amint tud, s játssza a maga kis játé­kait. Nem érdemes ilyesmi miatt hajba kapnunk. Ha valaki el akarja rontani kis játékunkat, akkor védekezünk. Azt hiszed, jogod van ahhoz, hogy a guillotine-ból mosóteknőt csinálj, amelyben mások szennyesét szapulod, a levágott főkből pedig folttisztító golyócská­kat, melyekkel mások maszatos ruháját fényesíted, csak azért, mert te mindig tisztára kefélt kabátot viseltél?²⁰

Robespierre – a játszmaelmélet kifejezésével élve – „harmad­fokú" játszmát játszik, melynek az a sajátossága, hogy „életre szólóan" játsszák, s – ahogy Berne megállapítja – „a műtőben, a bíróságon vagy a hullaházban végződik".²¹ Danton jobb ön- és valóságismeretre próbálja rávenni, hogy a deklarált értékek és a valóságos helyzet szinkronba kerüljön. De Robespierre éppen ezt nem képes vállalni: megöli Dantont, és ezzel önmagát.

Robespierre játszmájának leleplezése a forradalmár míto­szának abszurditását is jelzi. „Nem mi csináltuk a forradalmat, hanem a forradalom csinált bennünket"²² – mondja a forra­dalomcsináló Danton. A forradalom valódi dialektikája (objek­tív szükségszerűség és szubjektív akarat összekapcsolódása) fo­galmazódik meg itt, szemben a forradalom mitológiájával, ahol az eszményi jövő a folyamatok kiindulási alapja: az eszmény az elsődleges, a valóság – mely úgyis átalakításra kerül – a másod­lagos. A mitikus képzet szerint az egész olyan egyszerű, mint amikor régi, használhatatlan ruhánk helyett újat varratunk. A forradalmár ebben a folyamatban úgy jelenik meg, mint szabó­legény, aki az eszményi jövendő előre kész szabásmintája alap­ján vágja, szabdalja a vágyott új rend körvonalait. Csakhogy a forradalom mitikus ködében az eredeti – vélt vagy valós, sok­szor csak homályosan sejtett – kontúrok mentén megmaradni ritkán sikerül. (A forradalom mint varróműhely képét idézi fel ironikusan Büchner is: „. . . Barère pedig varr majd egy carmagnole-t, s a vérzubbonykát a Konvent nyakába akasztja."²³ )

A Danton halálában a forradalmár-szabólegény alakja és maga az eszményin alapuló mitikus képzet többszörösen is képtelenné válik. Az az ellentmondás, miszerint a Megvesztegethetetlen erénye a terror gyakorlatában ölt testet, azt igazolja, hogy megvalósulása során az „emberarcú" eszmény gyilkosan emberellenessé, végzetesen embertelenné is válhat. A darab egészében pedig magának az eszményinek a megvalósíthatósá­ga, vagyis a teleologikus történelemformálás is kérdésessé, végső fokon lehetetlenné válik. „Az egyes ember csak hab a hullámon, a nagyság puszta véletlen, a lángész hatalma bábjáték, nevetséges küzdelem a vastörvénnyel, melyet felismerni a leg­főbb dolog, de úrrá lenni rajta képtelenség."²⁴ – írja sokat idézett levelében Büchner. Az abszurd világ tehát tervezhetetlen és irányíthatatlan.

Az abszurd lényegileg mond ellent minden mitikusnak. A mítosz az ember számára nem érthető dolgok, jelenségek ma­gyarázata. Magyarázat arra, amire nincs magyarázat. Az isme­retlen – vagy még inkább az alig ismert – mindig félelem, szo­rongás forrása. A mítosz ismerőssé teszi az ismeretlen jelensé­geket azáltal, hogy mondanivalója van a dolgok mineműségé­ről, a jelenségek, folyamatok összefüggéseiről, az okokról és cé­lokról. Az ily módon kezelhetővé vált valóság – biztonságos. A mitológia a mikro- és makrokozmoszt áttekinthetőnek és rende­zettnek tünteti fel, ahol az egyes embernek meghatározott, jól körülhatárolható helye és funkciója van.

Az abszurd ellenben a képtelenség, a lehetetlenség, a hihetetlenség élményével szembesíti az embert. Az abszurd ábrázo­lás akkor éri el igazi célját, amikor azokat a tényeket sikerül ért­hetetlen, képtelen, ezért riasztó dolgokként bemutatnia, ame­lyeket az ember a legismertebbnek, így a legbiztonságosabbnak hisz. A latin szó (absurdus) eredetileg melléknév, jelentése: kel­lemetlen. S valóban, az abszurd világ mindig elviselhetetlenül kellemetlen, iszonyatos, rémisztő – menekülésre ösztönöz. Me­nekülésre vagy ha ez lehetetlen, a sarokba szorítottság végső el­szántságával szembefordulásra, lázadásra, harcra kényszerít. (Persze, mire az abszurd ábrázolás teret nyer a művészetekben, az emberek némiképp hozzászoktak az irracionalitáshoz, így az abszurd alkotásokkal való találkozásuk – legalábbis ami a külső megnyilvánulásokat illeti – fegyelmezetten, némiképp enerváltan megy végbe. Sőt, mivel az abszurd és a vele gyakran együtt járó groteszk ábrázolás többnyire rendkívül kreatív, az így felidézett valóság még mulatságos és szórakoztató is lehet. Ám a nevetés is ambivalens: a kellemetlenség mindig kísérő él­mény marad.) A kellemetlen feszültségtől a személyiség szaba­dulni igyekszik, valamit tennie kell. Vagy az abszurd világot, vagy, ha az nem megy, saját abszurd viszonyát a világhoz, vagyis önmagát kell megváltoztatnia. A „változtasd meg él­ted"²⁵ Rilke által megénekelt nietzschei gondolata és az ab­szurddá, irracionálissá váló világ kölcsönhatásban van egy­mással.

Abszurd és mitikus tehát kizárja egymást. Az abszurd és a mitikus világfelfogás lényegi ellentéte ugyanakkor lényegi összetartozáson alapszik. Mindkét esetben a valóság megisme­réséről, megértéséről van szó, vagyis a valósághoz való vi­szonyról és nem magáról a valóságról. „Az abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek legmélyéről feltörő kí­vánságának szembekerülése, amely világosságot akar. Az ab­szurd épp annyira függ az embertől, mint a világtól" – írja Ca­mus. Ha a világot abszurdnak látjuk is, ez nem jelenti azt, hogy nincs remény a rend, az egység és a koherencia újbóli fölisme­résére, a biztonság megtalálására. Sőt, egyedül az abszurd világ okozta negatív feszültség ösztönözhet ennek keresésére.

A világ abszurditásának bemutatása a legforradalmibb al­kotói gondolat, ami csak megszülethetett a másodgenerációs forradalmi korban. A logikáját tekintve paradox, lélektanára nézve skizoid, kifejezésmódjában abszurd mű a legadekvátabb s egyben legradikálisabb valóságábrázolás eredményeként jött létre. Büchner a Danton halálában a mitologikussal szemben az abszurd, képtelen, őrült világ kifejezésére vállalkozik. „Kilyug­gatott világának"²⁶ üzenetét úgy lehet értelmezni: szörnyű, elvi­selhetetlen a világ, mert hasadás van valóság és a valóságot köz­vetítő tudat, reális és ideális között. Változnia kell a világnak, változnunk kell nekünk, önmagunknak, mindnyájunknak, hogy a kizökkent világ újból otthonos legyen.

Mi ez, ha nem a katarzis lényegi megjelenése? Büchner műve abban is paradox, hogy miközben az epikus színház előd­jeként tagadja a katarzis lehetőségét, darabjának dinamikája mégis a legtisztább katarzis érzelmi és gondolati élményét idézi fel. A katarzis alapja itta modern ember és a modern világ prin­cípiumainak: a szabadságnak és a fejlődésnek erkölcsi érték­ként való felmutatása. Büchner úgy szakít a mitologikus történe­lem- és valóságszemlélettel, hogy a mítosz adekvát jegyeit meg­őrzi, és új, mélyebb-igazabb tartalommal gazdagítva erősíti meg azok érték mivoltát.

Ami vereséget szenved ebben az abszurd értékrendben, az a formális ész. A modern ember mitológiája nem elégszik meg a mese megnyugtató élményével, a modern mitológia az univer­zum rendezettségét elsődlegesen annak ésszerűségében látja. Nincs olyan jelenség – sugallja ez a mitikus szemlélet -, amely­nek magyarázatát ne adná meg előbb-utóbb valamely tudo­mány; nincs olyan tudományos igazság, mely ellentmondana a formális ész logikájának. A tudományos elméletek funkciója ugyanaz, mint korábban a mitikus meséknek: megpróbálják renddé átalakítani a világ káoszát. A modern mitológiát ezen a pontján éri a legnagyobb támadás Büchner darabjában; a racio­nalitás mint a valóságértés és átalakítás totális elve kénytelen le­tenni a fegyvert az abszurd-irracionális valóságábrázolás előtt.

Kosztolányi – a darab fordítója – írta:

„A történelem egy kórtani fejezete tárul elém, mikor min­denki megtébolyodott, s a tömegőrület elérte tetőfokát. Chesterton azt írja, hogy őrült az, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét. Ez a ragyogóan elmés meghatározás különösen áll a fran­cia forradalomra. Akkor valóban az észt ültették a trónra, érte­lemmel akarták korlátozni az életet. Ez nem sikerült. Az élet sokszerűbb, sokszólamúbb, semhogy egyetlen képlettel meg le­hetne oldani.

Itt az ész tébolyában azonban van valaki, aki nemcsak az eszét nem tudta teljesen elveszteni, hanem érzéseit, emberies­ségét, belátását sem, s ez a tragédiája."²⁷

Jegyzetek

A címben szereplő idézet forrása: Büchner: Danton halála. In: Georg Büchner Művei. Európa, 1982. p. 26.

1 Kosztolányi, mint a darab fordítója, több tanulmányt is írta Danton haláláról. Ez az idézet a Színházban jelent meg, 1928-ban.

2 A cenzúra beavatkozása nagy visszhangot váltott ki. A Nyugat 1928-ban több írást is közölt a darabról és az előadásról, melyet a modern színház egyik úttörője, Karlheinz Martin állított színpadra. Schöpflin és Tersánszky írása is a Nyugatban jelent meg.

3 Lásd fenn.

4 A népi nevetéskultúráról M. Bahtyin írt rendkívül érdekes tanulmá­nyokat. In: Bahtyin: A szó esztétikája. Gondolat, 1976.

5 Büchner: i. m. p. 16.

6 Büchner. Levelek. I. m. p. 205.

7 Büchner életrajzáról, így politikai tevékenységéről lásd Walkó György: Georg Büchner kilyuggatott világa című tanulmányát. In: Büch­ner: i. m. Utószó.

8 Büchner: i. m. p. 29.

9 Vö. Graves: A görög mítoszok. Európa, 1970. pp. 35-36.

10 Françoise Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság. Mérleg sorozat. Európa, 1986.

11 Orwell: 1984. Európa, 1989. p. 274.

12 Hahner Péter: A francia forradalom sztálinista értelmezéséről. Kritika, 1989/7.

13 Büchner: jegyzetek. Összeállította Fodor Géza. I. m. p. 284.

14 Büchner: i. m. p. 44.

15 Büchner: i. m. p. 9.

16 József Attila: Levegőt!

17 Büchner: i. m. p. 58.

18 A lélektani játszmákról lásd Eric Berne: Emberi játszmák. Gondolat, 1987.

19 Büchner: i. m. p. 19.

20 Büchner. i. m. pp. 27-28.

21 Berne: i. m. p. 82.

22 Büchner: i. m. p. 34.

23 Büchner: i. m. pp. 26-27.

24 Büchner: i. m. p. 271.

25 Rilke: Archaikus Apolló-torzó.

26 Walkó: i. m. p. 259.

27 Kosztolányi írása az Új idők 1929. október 14-i számában jelent meg.

A kérdés, amelyben töprengéseimet az olvasóval megosztani kívánom, így hangzik: Mi a szerepe a kényszerítésnek a ne­velési gyakorlatban? „Kényszerítés" helyett mondhatnék „erőszakot" is, és akkor máris egy analógiára csábító megfo­galmazás kísért: „az erőszak szerepe a pedagógiában".

Felesleges játék volna itt finomkodó különbségek megfo­galmazásán fáradozni „kényszer" és „erőszak" között. Aki úgy érzi, hogy a „kényszer" netán szelídebb és ezért elfogad­hatóbb eszköz a nevelésben, mint az „erőszak", azt szelíden figyelmeztetnünk kell a „szelíd erőszak" jelzős szerkezetre. Nincs tehát egérút: a kérdést nem lehet holmi nyelvi bújócskával megkerülni.

A kérdés – mint a legtöbb praktikus ihletésű kérdés – nem válaszolható meg azon a síkon, amelyen felmerül. A nevelési gyakorlatban ugyanis lényegileg sohasem arról van szó, ami­ről közvetlenül szó van. A gyakorlat kihívásai, olykor alig tole­rálható érdes konfliktusai arra csábítanak, netán kényszeríte­nek is, hogy azon a szinten reagáljunk, amely szinten a kihí­vás történt. Így szül a „rossz" gyerek agresszivitása nevelői agresszivitást (kényszer-kényszert), hálás témát kínálva a gyermekpszichológusoknak, akik vég nélkül elemezhetik, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás, mígnem a nevelői ag­resszivitás elítélésével az elemzés megnyugtató révbe nem ér.

Ha valami válaszféle közelébe kívánunk jutni arra a kér­désre vonatkozóan, hogy mi a szerepe az erőszaknak vagy kényszernek a nevelésben, s hogy már maga a kérdés nem tűzrevaló-e, mivelhogy eleve becsempészi a feltételezést, mi­szerint az erőszaknak vagy a kényszerítésnek bármiféle sze­repe lehet a nevelésben, akkor nem kezdhetjük a gondolko­dást azzal, hogy a feltett kérdésre dolgozunk ki válaszvarián­sokat. Ha ezt a kérdést a gyakorlat számára értelmezhetővé kívánjuk tenni, elméletileg kell megragadnunk. Márpedig min­den pedagógiai kérdés elméleti gyökere ahhoz az antropoló­giai kérdéshez vezet, hogy: mi az ember, és mitől változik, ha változik egyáltalán?

Már ebből is látszik, hogy a feltett eredeti kérdésre nem létezik és nem létezhet világnézetileg semleges válasz. Így já­runk majd minden társadalmi természetű kérdéssel, ha elmé­letileg ragadjuk meg.

Történetileg vizsgálva a kérdést, az intézményes nevelés első évszázadaiban Európában – egyházi közvetítéssel, il­letve közvetlen egyházi „kivitelben" – örök, istentől eredezte­tett értékek szolgálatában állt az intézményes nevelés, s a kö­zépkor általános gondolkodásmódjából eredően a nem intéz­ményes, tehát a családban vagy a lakóközösségben zajló ne­velés is. Az értékek társadalomfeletti eredete és az em­berek hite abban, hogy az életüket végső soron mozgató erők ember- és társadalomfelettiek, legitimálta a nyílt erő­szakot a nevelésben. Az a meggyőződés állt évszázadokig a pedagógiai tevékenység céltételezésének a hátterében, hogy az ember eredendően rossz, bűnös és bűnre hajló, a nevelés­nek tehát az a feladata, hogy ezt a „hajlamot" kiverje az em­berből. A pedagógust ábrázoló középkori miniatúrákon a ne­velő kezében a vessző már-már hivatásának szimbóluma volt.

A módszerek azóta finomodtak, de a transzcendens érté­kek szolgálatában álló pedagógiák végső logikája a dolog lé­nyegénél fogva nem változott, mert nem változhatott. A transzcendens értéktételezés lényege ugyanis éppen ab­ban van, hogy az értékek készen adottak az ember számá­ra. Viszonya ezekhez csak az elfogadás lehet. Ebből kö­vetkezően minden „nem-elfogadás" bűn, amelyet irtani, üldözni kell. A gyerek szükségképpen a nevelés tárgya­ként lép a folyamatba: kénytelen elszenvedni azt, amit vele tesznek. Az ellenszegülést, értelmének vagy hajlamai­nak tiltakozását maga is bűnként éli meg, mert egyszerűen nincs legitimitása semmilyen eltérésnek a megszentelt paran­csolatoktól és a belőlük eredeztetett, tehát ugyancsak vitatha­tatlan normáktól, szabályoktól. A vita és módosítás nélküli el­fogadás, tehát az engedelmesség a gyermeki magatartás fő értéke. Az engedelmesség a legfőbb erény.

Mindebből logikusan következik, hogy az erőszak a transzcendens értékek közvetítésére épülő pedagógiai rend­szerek szerves része. Ezen nem kell feltétlenül fizikai erősza­kot érteni. Az egy és oszthatatlan igazság, amelynek nincse­nek, mert lényegénél fogva nem lehetnek alternatívái, megkö­veteli, hogy elfogadják. Az erőszak ebben a kizárólagosság­ban van, nem pedig az eszközökben, amelyekkel érvényt szereznek neki. Az eszközök „szelíd" vagy „erőszakos" volta másodlagos, még az elszenvedőknek is. Minden gyerek pon­tosan érzi, hogy nem a „pofon" okozza az igazi szenvedést, hanem az a tény, hogy az ő véleménye, akarata, hajlandó­sága csak egyetlen értékrend cövekjei között bontakozhat ki.

Herbart, akivel a nevelés tudománya voltaképpen elkez­dődik, vagy – másként fogalmazva – akinek életművében a pedagógia elsőként válik le a filozófiáról, jól érzékeli a szabad­ság és az erőszak konfliktusát a nevelésben, és filozófiai szin­ten kísérletet is tesz a konfliktus feloldására. Szerinte a neve­lés célja az erény, ez viszont nem más, mint a „belső szabad­ság" állapota. Ezt az jellemzi, hogy akaratunk és erkölcsi belá­tásunk egymással összhangban van. A nevelés súlypontja épp ezért a „belátás" létrehozásán van: az ifjúnak megfelelő „képzetekkel" kell rendelkeznie a „jóról és a „rosszról". A ne­velés elsőrendű feladata tehát „a képzetek megmunkálása", ez pedig az oktatás útján történik.

Ez a nevelésfelfogás, amely mindmáig megrendíthetetlennek bizonyult az angolszász területek kivételével jószerint egész Európában Kelettől Nyugatig, az erőszakot a „jó" és a „rossz" kritikátlan tudomásulvételéről ezen ítéletek belátá­sára helyezte át. Ebben a nevelésfilozófiai rendszerben két dolog axiomatikus erejű: 1. az, hogy „be kell látni" bizonyos igazságokat és 2. az, amit be kell látni. A „jóról" és a „rosszról" való „képzetek" tartalmai, a bennük megfogalmazott ítéletek éppúgy megfellebbezhetetlenek, az egyén kritikája által ki­kezdhetetlen szubsztanciák, mint a transzcendens pedagó­giai rendszerek értékei. És a végeredmény, nevezetesen az, hogy ezen ítéletek mentén kell az életet leélni, éppúgy megfel­lebbezhetetlen, mint bármely vallási parancs. A nem elhanya­golható különbség abban van, hogy a herbarti felfogás való­ban pedagógiai természetű, mert el akarja fogadtatni, tehát a belátás szintjére akarja eljuttatni azt, amit a megelőző száza­dok pedagógiája a puszta engedelmeskedés szintjén is ered­ményként könyvelt el. Ebben a felfogásban tehát már helyet kap az individualitás, hiszen a belátás logikailag egyedi utakat feltételez, szemben az engedelmeskedéssel, amely figyel­men kívül hagyja a cselekvés mögött zajló egyedi értelmi és érzelmi folyamatokat.

Csakhogy Herbartnál az egyéniség, az individualitás még afféle ördögfióka, amelyet tudattalan szertelensége miatt meg kell fékezni, kordában kell tartani. Méghozzá nem külső erőknek, hanem az egyénben épp a nevelés folyamán életre hívott és megedzett akaratnak. A jellemet éppenséggel az akarat hozza létre, mintegy az egyéniség ellenpólusaként. Egyéniség és jellem ebben a gondolati konstrukcióban szün­telen egymás elleni harcra vannak ítélve.

Látjuk: a Herbarttal önállósuló pedagógia az egyénen belül jeleníti meg az „eredendő rossz" és a „kívánatos jó" küzdelmét, amelyet a sikeres nevelés a belátás és akarat har­móniájaként felfogott erényben old békévé.

A kép már-már idilli. De nevezhetjük ördöginek is, mivel­hogy a nyílt erőszakot rejtőzködő erőszakká változtatta. A külső kényszer az akarat formájában interiorizáltatik, hiszen ebben a koncepcióban az akarat az egyéntől függetlenül, az ő részvétele nélkül megfogalmazott „képzetek" (erkölcsi íté­letek) zsoldoskatonája, „akinek" az a dolga, hogy harcban áll­jon a szüntelenül rakoncátlankodó, kiismerhetetlen egyéni­séggel.

Csoda-e hát, ha a századelő nagy pedagógiai lázadása, az ún. reformpedagógiai áramlat az individualitás felszabadí­tását írta a zászlajára? E felfogás semmiből le nem vezethető központi értéke a gyermeki idividualitás, egy megfoghatatlan és definiálhatatlan entitás, „valami", ami „az, ami", amelynek elidegeníthetetlen joga saját célját önmagában tételezni. Ez a felfogás, az emberen kívüli transzcendens értéket, megszün­tetve, emberen belüli transzcendenciaként őrzi meg. Ezzel lo­gikailag együtt jár, hogy sem kívül, sem belül nem állít vele szembe semmi fékező, korlátozó, elnyomó erőt, tehát sem a külsődleges engedelmességet, sem a belső akarattá interiori­zált, zsandárként funkcionáló jellemet. Sőt! Az egész össze­függésrendszert megfordítja, azaz az akaratot és a jellemet az individualitás szolgálójának tekinti, következésképpen a nevelést is, amely immár nem valamely külső – isteni vagy tár­sadalmi – értéket képvisel, hanem az a dolga, hogy megszer­vezze a körülményeket az individualitás önmegvalósulási fo­lyamatához. Az is logikus, hogy egy ilyen, az egyéni szabad­ságon mint vezető értéken felépülő nevelésfilozófiának az ember eredendő „jóságából" kell kiindulnia, pontosabban ab­ból, hogy már a „jó" és a „rossz" kategóriái is használhatatla­nok, mert olyan előfeltevéseken illetve konvenciókon vagy olyan értéktételezéseken alapulnak, amelyek helyességét vagy helytelenségét kimondani senkinek sincs joga, legfel­jebb hatalma van. Így hát a gyermek sem nem „jó" eredendő­en, sem nem „rossz", mivelhogy senki sem veheti magának a jogot, hogy amit ő jónak vagy rossznak tart, azt általában is a jónak vagy a rossznak tartsa. Így aztán ahhoz sincs joga, hogy ennek alapján bárkit minősítsen. Arra meg még kevésbé van joga, hogy bárkit bármiféle úgymond „jóra" rábírjon vagy „rossztól" távol tartson.

A gyerek tehát olyan, amilyen, aki – Rousseauval szólva – hordoz magában valaminő „belső programot", más szóval valamiféle belső lényeget. A természetfölötti és az emberen kívül álló „isten" beköltözik hát az emberbe. A neve most: indi­viduum, amely a maga egyszeri és megismételhetetlen totali­tásában éppúgy felette áll az ítélkezni és beavatkozni kívánó gyarló emberi szándékokon, mint bármely istenség. A nevelés ebbe a „valamibe" tehát nem avatkozhat bele, két okból sem: egyrészt, mert nem tudja, mi is az, amibe beavatkoznék, más­részt, mert nem tudhatja, hogy mennyire időtállóak azok az ér­tékek, amelyek jegyében a beavatkozás megtörténnék.

Nagy értékváltások korszakainak csalódásai és tanulsá­gai öltenek testet ebben a szubjektíve kétségtelenül tisztessé­ges pedagógiai önmegtartóztatásban. Magától értődik, hogy ez a felfogás minden nevelői beavatkozást, amely túllép a nö­vendék önkibomlásával együtt járó kíváncsiság kielégítésén illetve kívánságok teljesítésén, erőszaktevésnek fog fel.

Aligha kell nagy fantázia annak belátásához, hogy ez az elvileg oly tiszta nevelői önmegtartóztatás a gyakorlati folya­matokban minduntalan bűnbeesni kényszerül, mert az egész nevelési folyamat kiindulópontjának tekintett individuum más individuumok önérvényesítő és önkibontó folyamataival oly­kor olyan éles konfliktusba kerül, hogy az érdekegyeztetés óhatatlanul a korlátozás, következésképpen valaminő kény­szerítés aktusába kénytelen átlépni.

A gyakorlat és a nevelési végeredmény szempontjából (ez utóbbi persze mindig csak állomás egy végtelen változási folyamatban) természetesen korántsem mindegy, hogy ez a bizonyos „korlátozás" hogyan, milyen módon, kiknek a rész­vételével és milyen eszközökkel megy végbe. De erről az összefüggésről a későbbiekben még bővebben lesz szó.

Egy neveléstörténeti okfejtésben elengedhetetlen volna itt azt elemezni, hogy milyen társadalomtörténeti alapokon nyugodott és nyugszik ma is az individualista nevelésfilozófia, és hogy milyen gazdasági és társadalmi változások hívták életre ennek tagadásaként a kollektivista nevelésfilozófiát. Erre itt nincs mód. Meg kell elégednünk annak a gyakorlati ténynek a leszögezésével, hogy a reformpedagógia nagy ál­ma: az individualitás mindenekfeletti szolgálata még azon a gazdasági és társadalmi talajon sem tudott széles körű neve­lési gyakorlattá válni, amelynek pedig ideológiailag tökélete­sen megfelelt.

A dolog magyarázata feltehetően az emberi lényeg egy­szerre biológiai és társadalmi determináltságában rejlik. Az emberi individualitás épp abban különbözik a „zoológiai indivi­dualizmustól", hogy a társadalmiság a lényegéhez tartozik. Az ember objektíve társadalmi lény, amin mindenekelőtt az értendő, hogy a társadalom legalább annyira elemi létfeltéte­le, mint a természet, mivelhogy saját biologikumát és pszichi­kumát csak társadalomban képes fenntartani, ami más szóval azt jelenti, hogy az ember biológiailag és pszichikailag is csak társadalmi közvetítéssel létezhet. A nevelésnek tehát mindig társas viszonyok nevelésének kell lennie, nem valamely a priori ideológiai tételezés okán, hanem egyszerűen azért, mert csak így felel meg az ember objektív lényegének.

De ezzel már a marxista nevelésfilozófia alapjainál va­gyunk.

A megkezdett történeti gondolatmenetet folytatva: a kol­lektivista pedagógia az individuumot a centrumba állító neve­lésfelfogás tagadásaként jön létre. Azt jelenti-e ez, hogy egy­szerű helycseréről van szó: az individuum vagy az individuali­tás helyét a kollektíva vagy a kollektivitás váltja fel? Koránt­sem, legfeljebb a vulgarizált vagy a szándékosan félreértett interpretációkban. A marxista nevelésfilozófiában nem a kollektíva az a centrális, semmiből le nem vezethető ér­ték, amely köré a nevelés elmélete és egy jobb korra re­mélt gyakorlata építkezik, hanem a társadalommal aktív kölcsönhatásban álló individuum. A nevelés tárgya éppen ezért sem nem az egyén, sem nem a kollektíva, ha­nem kettejük viszonya.

Ennek a felfogásnak van egy történetfilozófiai előfeltevé­se, nevezetesen az, hogy a társadalom fejlődése csakúgy, de más módon, mint a természeté, törvényszerűségeknek van alávetve, s hogy ezek a törvények, mint „tiszta beszéd", kihall­hatok „a lét dadogásaiból". Azaz megismerhetők. Ha pedig így van, akkor a nevelés feladata az egyént a társadalmi fejlő­dés elősegítésére alkalmassá tenni. Nem egy elvont „társa­dalmi érdek" szolgálatában, hanem önös érdekből, mivel hogy fogalmilag is és praktikusan is csak az a mozgás nevez­hető társadalmi haladásnak, amely távlataiban minden egyes egyén (és nemcsak az egyének egy kivételezett csoportja) számára teszi lehetővé társadalmasult lénye­giségének, azaz valóságos individualitásának kibontako­zását. A lényegi különbség a polgári és a marxista neve­lésfilozófia semmiből le nem vezethető kiinduló értéktéte­lezése között az, hogy míg az előbbi „az individuum" sza­bad fejlődésének értékéből indul ki, addig az utóbbi „min­den egyes egyén" szabad fejlődésének értékéből. Ebből következik, hogy a marxista nevelésfilozófiában a közösség az egyéneknek az a létezési módja, amelyben szabadságukat az önfejlődésre és önmegvalósításra reálisan megvalósíthat­ják. A közösség ebben a nevelésfilozófiában nem az egyénnel szemben álló, önmagáért vagy önmagának való kategória, hanem éppenséggel az egyénért, de a minden egyes egyénért való. Nem cél tehát, hanem eszköz.

Ebben a felfogásban is helyet kap az „erőszak" vagy a „kényszer". A „minden egyes egyén érdeke" fogalom logikai­lag tételezi „az egyes egyén" közvetlen és rövid távú érdekei­nek korlátozási kényszerét. Az egyének viszonyának neve­lése egyszerre jelenti primer individualitásuk kibontakoztatá­sát és korlátozását, mivelhogy a korlátozás kibomlás is (el­végre az individualitás gazdagszik azáltal, ha mások indi­vidualitásának tolerálása saját szövetébe szervül), a ki­bomlás pedig (ugyanezen oknál fogva) egyidejűleg korláto­zás is.

Ennek az egész gondolati rendszernek van egy nagyon könnyen, manapság pedig elég olcsón támadható pontja: nem vitatva magát a történelmi fejlődés törvényszerűségére vonatkozó előfeltevést (elvégre más eddig ismertetett gondo­lati rendszerek előfeltevéseit sem vitattuk) itt tornyosul előt­tünk az elevenünkbe vágó kérdés: ki a megmondhatója an­nak, hogy mi mutat a történések sorában a társadalmi hala­dás irányába és mi hat annak ellenében? Elég sok cikk-cak­kot, sőt megtagadást és kiátkozást megéltünk a készülődő szocializmus égisze alatt is ahhoz, hogy elméletileg igazolha­tónak tűnjék fel előttünk a kétely: vajon az objektív fejlődéstör­vény, amelyben nincs ugyan semmi elvileg megismerhetet­len, a valóságos létezésben megismerhető-e olyan bizton­sággal, hogy bármely társadalmi erő az igazság felkent papja­ként, a „törvény" hiteles interpretátoraként léphessen fel? És ami ebből következik: joga van-e bárkiknek, bárminő érték­rendszereket, bármilyen szépen hangzó és nemes indulatú ideológiák nevében az intézményes nevelésre ráerőltetni?

Ez ma a kényszer-problematika legaktuálisabb elméleti kérdése. Van rá egyfajta kézenfekvőnek látszó válasz is: nincs joga. De mert értékmentes pedagógiai gyakorlat fogal­milag is és praktikusan is nonszensz, a „nincs joga" válasz nyomán támadt űrt gyakorlatilag mindenesetre be kell tölteni. A szabadság köntösében, sajátos módon, újnak álcázott ős­régi hatalmi viszony lép a színre: a szülők hatalma gyerme­keik felett. A jog oldaláról úgy hangzik az érvelés, hogy egy „szabad" államban a szülő joga, hogy olyan iskolát válasszon vagy – ha módja van rá – létesítsen a gyermeke számára, amilyent jónak lát, az államnak pedig az a kötelessége, hogy az ehhez szükséges eszközöket rendelkezésre bocsássa.

Itt most nem ezzel a jogi felfogással óhajtunk vitatkozni, csupán azt kívánjuk leszögezni, hogy a gyermek neveltetése feletti szülői jog elvben semmiben nem különbözik más olyan jogtételezésektől, amelyek szükségképpen ugyancsak nem a még választási képességek és ismeretek híján lévő gyerme­kekre bízzák saját neveltetésük, jelesül iskolájuk megválasz­tásának jogát. A szülői jog is csak a gyermek személyes sza­badságának a sérelmére létezhet. Mögötte az az előfeltevés húzódik meg, hogy a szülő felelőssége kiskorú gyermekéért feljogosítja őt, hogy értékrendjének, erkölcsiségének, világ­nézetének megalapozása felett kizárólagos joggal rendelkez­zék, így a gyermeki individualitás szolgálata a szülői indivi­dualitás oltárán áldoztatik fel. A praktikus érvelés szintjén megszépítheti a dolgot az a – szerintem minden tapasztalati ténynek ellentmondó – meggyőződés, hogy „mégiscsak a szülő ismeri a legjobban a gyermekét", vagy ennek édestest­vére, miszerint „mégiscsak a szülő képviseli a legjobban gyer­meke érdekeit". Egy ellentétes irányú, de ugyancsak prak­tikus érvelés ugyanakkor gúnyolódhat az afféle szabadságon, amelynek realizálására az ország 80 százalékában egysze­rűen nincs mód, mivelhogy a szabad iskolaválasztáshoz meg­felelő nagyságú település szükségeltetik, no meg megbízható információ is a választékul kínálkozó iskolákról. De most hagyjuk a pro és contra praktikus érveket. Ezúttal a kérdés el­méleti vonatkozása foglalkoztat bennünket.

Elméletileg pedig aligha vonható kétségbe, hogy a neve­lés gyakorlata minden szinten és minden aspektusában tar­talmazza a kényszerítés vagy az erőszak motívumait. Miért?

1. Azért, mert a nevelés gyakorlata mindig értékpreferen­ciák mentén történik, amelyeket sohasem azok határoznak meg, akikre a nevelés irányul. Akkor is ez a helyzet, ha megkí­sérelnénk a lehetetlent: az értékmentes növekedés és az or­ganikus alkalmazkodás folyamatával helyettesíteni a neve­lést. Még egy ilyen – merőben fantázia-szülte – folyamat is csak értéktöltetű reáliák erőterében, az ezekkel való ütközé­sek, tehát külső hatások közepette képzelhető el. Az egyén pedig arra kényszerülne, hogy az ellentétes töltetű hatások között válasszon, méghozzá éppen azok közül, amelyek a vé­letlen kényszere következtében éppen osztályrészéül jutnak. Ha más nem is, a választás kényszere minden pedagógia elengedhetetlen alkotóeleme.

2. A gyerek, születése pillanatától kezdve kiszolgálta­tottja a nevelésnek. Fizikai és pszichikai éretlenségénél fogva hosszú évekig nincs abban a helyzetben, hogy mást tegyen, mint azt, hogy eltűri ahogyan és amire nevelik. Ez akkor is igaz, ha a legdemokratikusabban, egyéni adottságaira és haj­lamaira való legnagyobb tekintettel teszik ezt. Abban, aho­gyan és amire egy gyereket nevelnek, mindig tőle idegen aka­rat a mérvadó. Az is az idegen akarat függvénye, ha a nevelés folyamatában a nevelő a legmesszebbmenőkig igyekszik fi­gyelembe venni a gyerek akaratát. A dolgot ugyanis nem a gyerek dönti el.

3. A társadalomban való létezésnek, az egyáltalában való megmaradásnak az előfeltétele az adott körülmények­hez való bizonyos mértékű alkalmazkodás. A nevelés – a csa­ládon belüli és az intézményi egyaránt – az elengedhetetlen alkalmazkodásra tanít illetve tesz képessé. (Mármint optimá­lis esetben.) Márpedig az alkalmazkodás mindig kényszerű, akkor is, ha valaki belátja a szükségességét.

(Ogonyok)

Úgy vélem, nincs értelme tovább bizonygatni, hogy a ne­velés elméletileg és gyakorlatilag szükségképpen magában hordozza a kényszer, az erőszak elemeit. A neveléstől nem idegen az erőszak.

Veszélyes végkövetkeztetés ez, mert könnyen torzítható abba a végletbe, ahol a nevelés fogalmilag is feloldódik az erőszakban, illetve az erőszak a neki tulajdonított nevelő ha­tásban nyer feloldozást. Hát még milyen csábító és könnyű ezt az azonosítást a gyakorlatban végrehajtani. ..

Abban a problémában, hogy milyen szerepe van vagy le­het a nevelésben az erőszaknak, csak az a válasz igazíthatja el a kérdezőt, amelyet arra a kérdésre kap, hogy „mi a neve­lés?". De alighanem még ez sem a kiinduló kérdés. Mert nem válaszolható meg, ha nincs valaminő elképzelésünk arról, hogy mitől változik az ember. Innen még egy lépés szükségel­tetik az alapok felé, fel kell tenni a kérdést: „mi az ember?"!

A válaszok túlnőnek e tanulmány keretein. Itt csak annak leszögezésére jut tér, hogy az erőszak és a nevelés viszonya nem tanulmányozható a morál oldaláról, mert nem erkölcsi kérdés, és nem tanulmányozható egy elvont nevelés-definí­ció függvényében, mert nem elsősorban hatékonysági problé­ma. A kérdésre annyiféle válasz lehetséges, ahány emberfel­fogás van.

Ha az embert elvont, örök értékek hordozójának tekint­jük, tökéletességének mértékét pedig ezen értékek interiori­záltsági fokával mérjük, akkor a nevelés nem lehet más, csak egy külsődleges, az egyéntől függetlenül keletkezett vagy eleve adott értékrend elfogadtatása. S mert az elvont értékek a mindennapi életben magatartási normák alakját öltik, a ne­velés nem lehet más, mint normák megkövetelése, betarttatása, és – optimális esetben – elfogadtatása. Mivel azonban a normák betartása nem lehet függvénye belső elfogadottsá­guknak, a kényszerítés a nevelés intengráns része.

Ha az embert szabad individuumnak tekintjük, aki eleve adott „belső programmal" rendelkezik, akkor a nevelés kime­rül abban, hogy elhárítani igyekszik minden akadályt e „belső program" realizálódása elől, illetve – optimális esetben – azt jelenti, hogy olyan ingergazdag környezetet biztosít, amely­ben az egyéniség önmagára lelhet. Mivel az egyéniség, az in­dividualitás e felfogásban ismeretlen érték, amelyhez eljutni az egyén legfőbb célja, az erőszakos beavatkozás fogalmilag kizárt, mert nem lehet olyasmire erőszakolni valakit, amiről azt sem tudjuk, hogy micsoda.

Ha az embert egy elvont társadalmiság puszta hordozó­jának és szolgálójának tekintjük, akkor individualitása a közér­dekként megjelenített érdekek (osztály-, nemzeti vagy faji ér­dekek) erőszaktevéseinek esik áldozatul. A nevelés ebben az esetben jószerivel egybeesik vagy egybeeshet az erőszakkal.

Ha az embert olyan individuumnak tekintjük, akinek indi­vidualitása nemcsak természeti önmagából, hanem a társa­dalommal való kölcsönhatásából is táplálkozik, akkor ahhoz a gondolathoz jutunk, hogy az ember változása nem belső erőinek önmagukból táplálkozó kibomlása, hanem annak a változó tevékenységnek a következménye, amellyel környezetéhez viszonyul. Ebben a felfogásban, amely Marx felfedezése, az emberi változtatás folyamata egyúttal az ön-megváltoztatás folyamata is. Az ember a reá gyakorolt hatást nem elszenvedi, hanem létrehozza. Környezet és ember determinációs viszonyában a kölcsönhatásban van a fő ne­velőerő. Ezért a céltudatos nevelésnek túl kell lépnie önnön környezet-mivoltán. Nem tételezheti magát csak a külső ható­tényezők egyikének, azaz nem merülhet ki abban, hogy a maga értéktételeivel bombázza a nevelendő egyént, azt re­mélve, hogy ő lesz a győztes az eltérő hatások versenyében.

Ha a nevelést egyszerűen céltudatos ráhatásnak fogjuk fel, hamarosan feloldozást találunk magában a definícióban a nevelés címén gyakorolt erőszakra. Elvégre is csak tőlünk függ, hogy mit nevezünk céltudatos ráhatásnak. Innen már csak karnyújtásnyira van a jezsuitizmus, amely a céllal min­den eszközt szentes íthetőnek tart.

Fogalmilag és gyakorlatilag is kizárt azonban a neve­lésnek az erőszak irányába történő elfajulása, ha a „ne­velt" változását a saját műveként szervezzük meg, azaz biztosítjuk, hogy a környezetével való tevékeny kölcsönhatás­ban fejlődjék.

Ez a nevelésfelfogás a nevelést az önnevelésben, az ön­nevelést pedig a környezet, a körülmények célirányos, tuda­tos megváltoztatási folyamatában oldja fel. Az önnevelés te­hát e felfogás szerint nem az egyén önmagára irányuló erőfe­szítéseit jelenti, nem az individuum önmagával való foglalko­zását, hanem éppen a másokkal, a környezettel, a társada­lommal – kissé fellengzősen és némi túláltalánosítással – a vi­lág megváltoztatásával való foglalkozást. Az egyén azáltal lesz önnön nevelésének az alanya, hogy tudatosan vesz részt környezete „nevelésében". Ezzel a nevelés szó tradi­cionális értelmében megszűnik.

Világos, hogy ebben a nevelés-felfogásban is lehet kény­szerítés vagy erőszak. Fogalmilag azonban kizárt, hogy itt az individuum puszta elszenvedője legyen az erőszaknak.

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, figyelmet kell fordíta­nunk még egy összefüggésre. A fenti megfogalmazásokban szükségképpen élnünk kellett egy absztrakcióval: „az egyén­ről", „az individuumról" volt szó mint a nevelés alanyáról, így: egyes számban. Ez az absztrakció szükséges, amikor az em­bernek mint nembeli lénynek a sajátos jegyeiről vagy „az em­beri változás" sajátszerűségéről van szó. Amint azonban a fi­lozófiai-antropológiai absztrakció síkjáról a nevelés gyakor­lati terepére lépünk, számításba kell vennünk, hogy a valósá­gos ember a maga mozgásában, tevékenységében, „nevelődésében" vagy éppenséggel a környezetére ható szerepében egyes számban nem megragadható. Az em­ber önfenntartó tevékenységei, a környezetével való anyagcseréje mindig ilyen vagy olyan módon társult em­berek műve. Azt a fentiekben megfogalmazott nevelésfilozó­fiai tételt, miszerint a nevelés az egyén és a környezet köl­csönhatásában ragadható meg, a gyakorlati nevelés és az ez­zel foglalkozó neveléselmélet számára tüstént át kell fogal­maznunk. Ezen a fogalmi síkon azt kell kiemelnünk, hogy a nevelés folyamata valóságosan mindig kollektívákban zajlik. Ezen a terepen lehet csak megvizsgálni az erőszak illetve a kényszer problematikáját.

Arról van tehát szó, hogy az egyén más egyénekkel tár­sulva, meghatározott munkamegosztásban fejti ki hatását a környezetére, ennek részeként arra a kollektívára is, amely­ben él és tevékenykedik. Az egyénnek mint e nevelés alanyá­nak tételezése magában foglalja azt is, hogy alanyi jogon for­málója annak a kollektívának, amelynek a tagja. Fogalmilag egyszerűen kizárt az egyént a nevelés alanyának és ugyan­akkor egy kollektíva vagy más egyének puszta kiszolgálta­tottjának tekinteni. Ha ez az utóbbi forog fenn, akkor ez gya­korlatilag és fogalmilag is megszünteti az egyén alanyiságát a saját nevelésében-nevelődésében. Ezért az egyén alanyként való részvétele a nevelésben (ami – mint láttuk – egyértelmű azzal, hogy az egyén részese környezete átalakításának, for­málásának) csak demokratikusan szervezett közösségben létezhet. Autokratikusán vezetett közösségekben az egyének alanyiságának tételezése önellentmondás. Amennyiben a kényszer itt belép a folyamatba, ez csak azoknak a normák­nak, rendszabályoknak illetve alapelveknek a szellemében történhet, amelyek létrehozásában illetve elfogadási processzusában az egyén is részt vett (a számára legrosszabb eset­ben mint a leszavazott kisebbség tagja).

Egyszerűen szólva: az autokratikus és a demokratikus pedagógia között nem abban van a különbség, hogy az egyikben van, a másikban nincs szerepe a kényszernek, hanem abban, hogy kik, milyen módon, milyen ellenőrzöttség mellett és kikkel szemben élnek a kényszerítés eszközével. Az egyén teljes jogú részvétele a vele társult egyének döntéshozatali folyamataiban része, ül. egyik meg­nyilvánulási módja alanyiságának. Ezért kizárt fogalmilag, hogy ebben a pedagógiában a kényszer is ne a társult egyé­nek tette, ne alanyiságuk nyilvánításának egyik eleme legyen.

Ezzel azonban a szó tradicionális értelmében, amely a kényszer, illetve az erőszak fogalmához egymással szemben álló feleket feltételez, a kényszer mint olyan megszünteti ön­magát.

(Ogonyok)

1988-ban jelent meg Diósi Ágnes könyve, a Cigányút. Nem tudom, az­óta hányan vették kézbe. De úgy gondolom, mindenkinek el kellene ol­vasnia, aki veszi a bátorságot ahhoz, hogy ma Magyarországon a ci­gánykérdésről, cigányságról, vagy akárcsak egyetlen cigányról is mint cigányról bármit állítson.

A könyv műfaja szociográfia. De a szerző, részben más, e témában született írások segítségével, részben saját óriási gyűjtőmunkája ered­ményeképpen mintegy összefoglalja, ami ma a magyarországi cigány­ság helyzetének alapproblémáiról, a mai helyzet előzményeiről a leglé­nyegesebbnek tekinthető, s belekóstolhat a cigány nyelv ízeibe, a ci­gány néprajzba is.

A könyv a felelősség drámája. Két, egymással szembefeszülő drá­mai hőssel: az önmagáért a sorsdrámák hősei módján felelős cigányság­gal és a cigánysors megértéséért felelős, e felelősséget oly ritkán átérző magyarsággal. A dráma nem didaktikus tanmese: a szerző belülről ábrá­zolja az értetlenséget, az elzárkózást is; annál erősebb a katarzis, a fel­háborodás, a mozgósító erő.

S ez a dráma egyúttal passió is: egy nép szenvedésének szimultán stációival. „A kisebbség másságát a többség csak úgy tudja elviselni, ha a kisebbség alárendelt helyzetben van. Ennek az állapotnak a fenntartá­sára a többségben formális vagy informális konszenzus alakul ki. A ci­gányság esetében az etnikai jegyek, az óriási szociokulturális elmara­dottság miatt a különbözőség annyira kiáltó, hogy a többségi közmege­gyezés ebben az esetben mindennél határozottabb. Előítélet övezi őket akkor is, ha putriszinten élnek – »nem is képesek másra« -, és akkor is, ha gazdasági, netán szellemi erőkre tesznek szert – »az hiányzik még, hogy a fejünkre nőjenek«„. . . „Többség és kisebbség viszonyában min­dig a többség magatartása a döntő. A kisebbség viselkedésében a több­ség tudati arca és annak megnyilatkozásai tükröződnek – az illető ki­sebbség temperamentuma, kultúrája, szokásai szerint. A cigány viselke­dését még az a tudathasadás is meghatározza, hogy míg az államhata­lom őt jogairól biztosítja, a környező társadalom részéről jogfosztást ta­pasztal. Elv és gyakorlat különválása itta legördögibb ördögi kört hozza létre: mert a cigányokat segítő rendeletekre azok is hivatkozhatnak, akiknek a kezén a végrehajtás során meghiúsul a rendeletben megcél­zott program, és senki sem bizonyítja be, hogy a kudarc nem a cigányo­kon múlt."

A szerző körbejárja, tárgyilagos, pontos elemzéssel tagolt példák sokaságán mutatja be a cigányéletutat bekerítő csapdákat:

• a foglalkoztatás csapdáját, ahol a munkajog számos rendelkezése sújtja, a legkülönfélébb jogokból kizárja azokat, akik a modern ipari munkavállalás kezdeteinél tartanak, s így nem is kerülhetnek beljebb kerítésein;
• a szociális támogatás csapdáját, amelyről így ír: „Az a tény, hogy a cigányság a magyar lakosságnál nagyobb arányban felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a szociális támogatás feltételei (önhibáján kí­vüli alacsony jövedelem, magas gyermekszám, rossz lakásviszonyok, betegség, csökkent munkaképesség), a közvéleményben úgy tükröző­dik, hogy az állam a kelleténél jobban támogatja a cigányokat a magya­rok rovására. A »szegények pedig nincsenek« több évtizedes tévesz­méje társadalmunkban amúgy is azt sugallja az embereknek, hogy aki nálunk szegény, az csak önhibájából lehet az. Cigányokról szólva pedig még inkább elterjedt az a nézet, hogy esetükben az állam ingyenélőket, részeges munkakerülőket támogat";
• az otthonteremtés csapdáját, ahol a rendkívül hátrányos induló fel­tételek hozzák létre azokat az életformákat, amelyek még segítség ese­tén is újratermelik a rendkívül hátrányos feltételeket, s ahol a támogatás is féllelkű, és a nem cigány lakossághoz képest eleve hátrányosabb kö­rülményeket kínál;
• a nyomor csapdáját, ami lerombolja a vitális energiákat;
• az iskola csapdáját, ahol eleve annyi hátránnyal indul a gyerek (hátrányok a starthelyzet ismeretanyagában, a gyerekekre zúduló előíté­letek stresszhatásai, nyelvi nehézségek stb.), hogy csak az átlagosnál sokkal nagyobb erőfeszítéssel juthat sikerre;
• az óvoda csapdáját, hiszen „a cigánygyerekek iskolai elkülönítését megelőzni és a vegyes osztályokban való helytállásukat elősegíteni hat­hatósan csak az óvodai neveléssel lehetne. Csakhogy óvodai elhelyezé­sük még a beiskolázásnál is problematikusabb. Egyrészt a magyar szü­lők tiltakozása itt legalább olyan erőteljes, mint az iskolában. Másrészt az óvodáért fizetni kell, és a cigánycsaládok zöme ezt nem tudja vállal­ni, illetve nem látja be, hogy ez miért szükséges. Ha pedig szociális jut­tatás gyanánt biztosítják részükre a gyerekek ingyenes óvodai ellátását, ez még inkább fokozza az irányukban amúgy is meglévő ellenérzése­ket. Ennek az a következménye, hogy az óvodát általában csak a beil­leszkedett családok veszik igénybe, és éppen azok maradnak ki ebből a nagyon fontos nevelésből, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá";
• a közrend csapdáját, amelyre hivatkozva eleve bűnözőként tartják számon őket, s ahol ha alapvető emberi jogaikat csorbítják, önvédelmü­ket agresszivitásként büntetik. „A cigány bűnelkövetésről nem lehet tiszta képet alkotni addig, amíg nem képezheti vizsgálat tárgyát, milyen mértékben idézte elő, provokálta bűncselekményüket a környező társa­dalom. Igazságos ítéleteket csak akkor lehet majd hozni, ha azok is fele­lősségre vonhatók lesznek, akik ellenük vétettek";
• a türelmetlenséget, amellyel már létüket is irritáló tényezőként utasít­ják el, hiszen a szerző felkavaró adatokat idéz arról is, hogy a cigánykér­dés megoldására egy előítélet-vizsgálat 326 megkérdezettje közül „fizi­kai megsemmisítést (!) 9-en javasolnak, elkülönítést 88-an, szigorítást 130-an, valamely kedvezmény megvonását 99-en. Elkülönítésen azt ér­tik a válaszadók, hogy Magyarország valamely elkülönített területére kell összegyűjteni a cigányokat, és megtiltani, hogy onnan elköltözze­nek. A szigorítás azt jelenti, hogy az eddigieknél lényegesen szigorúbb reagálást követelnek a kérdezettek a negatív módon viselkedő cigá­nyokkal szemben.¹ 99-en pedig arra gondoltak a 326-ból, hogy az állam és a társadalom által a cigányok részére nyújtott segítség minden formá­ját vagy legalábbis több formáját meg kellene szüntetni, mivel ezek úgy­sem eredményeznek pozitív irányú változásokat".

Diósi Ágnes igen pontosan állapítja meg: „Számomra egy pillana­tig sem okozott soha dilemmát, hogy a cigánykérdés szociális kérdés-e vagy etnikai kérdés. Úgy láttam, hogy ez a két dolog bonyolult kölcsön­hatásban van egymással, döntő tényező pedig az előítélet. Amennyiben az előítélet az etikai másságnak szól, nagymértékben befolyásolja a szo­ciális helyzet alakulását. Ha a szociális helyzetnek, akkor ezt okvetlenül etnikai mivoltukkal hozza összefüggésbe. Meggyőződhettem arról is, hogy az előítélet a gazdag cigányokat sem kíméli. A tanult cigányo­kat sem.".

A mindezek hatására összeálló folyamatot a szerző így foglalja össze: „A cigány egyének helyzetét a hazában napjainkban többféle »numerus clausus« szabályozza. Első a spontán: ennek folytán, bizo­nyos objektív körülmények miatt, a cigánygyerekek zöme nem végzi el az általános iskolát, és ez az elv kizárja, hogy a cigányság számarányá­nak megfelelően foglalja el az őt megillető helyet a társadalmi munka­megosztásban. A másodikban mára társadalmi közmegegyezésen ala­puló szándékosság érvényesül, amely úgy működik, hogy pszichikai eszközökkel gyakorol nyomást azokra a cigánygyerekekre, akik tovább­jutnak valamilyen középiskolába. Eredményeként a gyengébb idegzetűek lemorzsolódnak. A harmadik a már végzett szakembereket sújtja hasonló módon. Emiatt lesznek inkább segédmunkások a szakmunká­sok is a rokoni közösségekből álló, biztonságot adó brigádban. Ezért él származását titkoló tudathasadásban az értelmiségivé lett cigányok nagyobbik része. És ez őrli fel azokat a cigány értelmiségieket is, akik vállalják származásukat, sőt azt is, hogy munkájukkal elsősorban népük fölemelkedését szolgálják".

Mindazok, akik a cigányságon valóban segíteni akarnak és tudnak, legyenek cigányok vagy nem cigányok, a könyv lapjain alapjában an­nak a szemléletnek hordozói, hogy a központi értékek mindenáron való kikényszerítése helyett a felemelkedés csak a saját értékek felől köze­lítve lehet eredményes.

Az előítéletek mindig abból indulnak ki, hogy a saját közösség úgy jó, ahogy van, a „másik" viszont … Ha azonban az ilyen vagy olyan partikuláris szempont helyett az „ember" nézőpontjába helyezkedünk, minden közösség kultúrája, helyzete, tradíciórendszere stb. relativizálódik, előtűnnek az éppígy létüket meghatározó körülmények. A ket­tős mérce helyett lehetővé válik a minden közösségre egyaránt jellemző (de formájukban persze közösségenként igen eltérő) emberi sorsok, helyzetek, szokások, értékek észrevétele, az eltérések eltérő emberi ta­pasztalatként befogadása, a tanulás nyitottsága. Ezt a szemléletet közve­títi Diósi Ágnes könyve is.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Nyilván e szemléletnek megfelelően jártakel Marosvásárhelyen, ami­kor a magyar-román összetűzések résztvevői közül csupán a magya­rok segítségére sietett cigányokat állították bíróság elé.

(Lengyel Gábor fotója)

Visszatérően foglalkozunk önkormányzati kezdeményezésekkel. Az ezeket érő kritikák legfőbb érve, hogy az önkormányzatok csak ak­kor lennének igazán életképesek, ha rendszert, önkormányzó társa­dalmat alkotnának, egy ilyen társadalom kialakításának lehetőségé­ben azonban egyelőre kevesen bíznak. E kevesek egyike V. Belocerkovszkij, aki az elképzelhető önkormányzati társadalom egyik válto­zatát, a maga „utópiáját" fogalmazza meg. Úgy gondoljuk, a jövőkép különböző variációit (érvek és ellenérvek indukálására) a jövőben is érdemes lesz közreadnunk.

*

Gorbacsov előtt a szovjet sajtó gondosan kerülte, hogy bármit is mondjon a dolgozói önkormányzatról, most meg úgy tünteti fel, mint valaminő jótékony „adományt", a termelést ösztönző eszközt. De még mindig titkolják egyrészt azt, hogy igazi és hatékony önkormány­zat jelenleg csak a tőkés országokban létezik, másrészt és főleg titkol­ják az eszméket, az önkormányzat elméletét, mint egy új rend (sztroj) alapját, (…) amely arra hivatott, hogy megnyissa a felnőtt emberiség korszakát, azét az emberét, amely ereje nagy részét nem egymás el­leni harcra fogja pazarolni, de a Homo Sapiens fejlődéséért és túlélé­séért küzd majd (…).

Az önkormányzaton alapuló rend többek között nagy lehetősé­gekkel bír a jelenleg az egész emberiséget érintő, közvetlenül fenye­gető ökológiai és humanitárius problémák megoldásában, beleértve a „harmadik világ" problémáit.

Jelen cikk célja: röviden leírni egy ilyen társadalmat, annak alap­vető elemeit, mechanizmusait és egyidejűleg – lehetőségeit. A leírás a létező elméleti munkán és a Nyugaton működő önkormányzó válla­latok gyakorlatán alapul.¹

A társadalmi rend alapelemei

1. Mindenekelőtt e társadalom alapja független önkormányzat, ami nem egyéb, mint az iparvállalatok és intézmények belsejébe be­hatolt demokrácia, amelyben a munkástanács = törvényalkotó ha­talom, az irányítás = végrehajtó hatalom.

Az önkormányzat – értelme szerint – csakis teljes lehet, minden­féle (állami vagy párt-) beavatkozás nélkül. S létrejöhet és működhet a legkülönbözőbb profilú vállalatokban és intézményekben (és Nyu­gaton már létezik is): ipari és mezőgazdasági, tudományos és beteg­ellátó intézményekben, iskolákban, biztosító társaságokban, folyóira­tok szerkesztőségében stb.

2. Az önkormányzat elválaszthatatlan a termelőeszközök és á termékek csoportos, dolgozói tulajdonától. Vagyis az üzemek és a vállalatok kollektívái egészükben kell hogy tulajdonosok legyenek, úgy, hogy a vállalat (intézmény) minden dolgozója társtulajdonos. A társtulajdon jogosít munkára, biztosít részvételt a beszerzésekben, a berendezések javítási és korszerűsítési költségeiben. Bérmunka csak kivételesen fordul elő, rövid, szerződéses formában (például szakértők szerződtetése, konzultáció vagy valamilyen vizsgálat cél­jából).

Az a munkás, aki belép a kollektívába (állandó munkára), köteles megfizetni a vállalati tulajdon ráeső részét. (így összegben vagy rész­letekben, figyelembe véve belépéskor megállapított jövedelmét, a mérnöknek többet kell fizetnie, mint a munkásnak.) Távozáskor a munkás visszakapja a termelőeszközök beszerzésére, javítására és korszerűsítésére befizetett összeget (az amortizációt minden eset­ben figyelembe véve), és elveszíti tulajdonjogát – a jogot, hogy meg­felelő arányban részesüljön a nyereségből és részt vehessen az irá­nyításban. Vagyis a dolgozói tulajdon csoportos formája a tőkés (és szövetkezeti) tulajdontól eltérően nem örökletes, és nem képezheti adásvétel tárgyát. Amint látjuk, ez új tulajdonforma. A múltban ez a forma csak epizodikusan jelentkezhetett az élet perifériáján, az önkormányzat társadalmában uralkodóvá kell lennie.

A termelőeszközök sorában különleges helyet kell elfoglalnia a földnek. Egyik sajátossága, hogy nem emberi munka terméke, a má­sik, hogy mindazoké, akik rajta élnek. Ebből következik, hogy a meg­művelendő földnek kettős tulajdonban kell lennie: az államnak, mint a társadalom képviselőjének tulajdonában, és az adott földön dolgozó emberek tulajdonában. Az állam, mint „címzetes" tulajdonos jogot formálhat földjáradékra (amelynek mértéke a föld minőségétől és el­helyezkedésétől függ), a föld elkobzására (bírói úton) annak a másod­tulajdonos által történő „megrongálása" esetén, és kényszermegvál­tásra (vagy más termőföldre történő cserére) valamely társadalmi szükséglet esetén.

A „másodlagos" tulajdonosok rendelkeznek a gazda minden egyéb jogával, beleértve a föld eladását, illetve újabb területek meg­vásárlását. Ha egy dolgozó kilép a „kollektív gazdaságból", meg kell kapnia az őt megillető földterületet, vagy, ha úgy kívánja, annak árát. (Valamint meg kell kapnia a földművelő termelőeszközök őt megillető ellenértékét.) Vagyis a földtulajdonnak örökletesnek kell lennie. (Egy nagyobb területet megtartani, anélkül, hogy a tulajdonos megművel­né, nem lesz előnyös, mivel állandóan járadékot kell fizetni utána.)

A dolgozói csoporttulajdon az iparban és a mezőgazdaságban – amint alább azt bemutatjuk – teljes mértékben akaratlagosan, az ön­kormányzó vállalatok bővített állami újratermelése folyamatának eredményeként jön majd létre. De a dolgozói csoporttulajdon elve már ma is létezik a Nyugat számos önkormányzó vállalatában és a kibucokban. Elfogadta a lengyel Szolidaritás önkormányzatról szóló p­rogramtervezete is.

Az önkormányzati rendszer, amely másként, mint minden­nemű erőszaktól független rend, nem képzelhető el, a szövetke­zeti és magánvállalkozások létrehozásának szabadságát is feltétele­zi, olyanokét is, amelyek bérmunkásokat alkalmaznak. De az önkor­mányzat bevezetésekor az állam tulajdonában lévő vállalatoknak, be­leértve a mezőgazdaságiakat is (szovhozok és kolhozok), át kell kerül­niük (eladás révén) azok kollektíváinak tulajdonába – és nem magán­személyek kezébe.

3. Az önkormányzat, elválaszthatatlan a piacgazdálkodástól. De a „piac", amint azt alább látni fogjuk, ebben az esetben nem „tőkés piacot" jelent. Ez a gazdaság nem lesz teljesen spontán, irányítatlan. Az állam képes és köteles is lesz befolyásolni a piacot az önkor­mányzó szektor céltudatos bővítése, valamint a hagyományos techni­kák beiktatása segítségével: adó- és hitelpolitikával, állami megren­delésekkel (természetesen nem kényszerítő erejűekkel), a földjára­dékkal, bizonyos árak szubvencionálásával.

4. Nézetem szerint az önkormányzó kollektívák rendjének leg­fontosabb eleme a bővített állami újratermelés – az állam által létreho­zott új önkormányzó vállalkozások. Ez biztosítja az önkormányzat és a termelőeszközök dolgozói tulajdonának fennmaradását, megaka­dályozza az önkormányzó vállalatok tőkés vállalattá történő átala­kulását.

A termelés önálló, extenzív bővítése mellett (új munkahelyek lé­tesítése) a kollektívák számára előnyös lenne az új munkahelyekre olyan új munkásokat felvenni, akik nem egyenrangú társtulajdonosok, hanem fizetett alkalmazottak, proletárok, s a kollektíva magának tartja meg az általuk termelt nyereséget (terméktöbbletet). Ellenkező eset­ben a bővülő vállalkozás tagjai nemcsak hogy nem növelik jövedelmü­ket, de saját pénzükből és erőikből hoznak létre konkurenciát önma­guknak, amikor valakinek, aki „az utcáról jött", odaajándékozzák a termelőeszközöket. Ily módon az önkormányzó vállalatok bővülése összefügg azok tőkés átalakulásával és megállítja az önkormányzat fejlődését. Önkormányzatban élni (és gazdagodni!) ebben az esetben csak a dolgozók első nemzedéke fog, amely az önkormányzat beve­zetésekor az államtól kapott termelőeszközöket. Valamennyi új nem­zedék megint bérmunkássá lesz (későn születtek). S ebben az eset­ben özönvíz előtti, kicsinyes, anarchisztikus kapitalizmus jön létre, amely nehezen összeegyeztethető a termelőerők korszerű fejlesztési színvonalával.

Az önkormányzatok, valamint a magán- és szövetkezeti tulajdon­nal rendelkezők önbővülésének megakadályozását egyetlen nem erőszakos eszközzel lehet elérni: azzal ha az állam foglalkozik új ön­kormányzó vállalatok létrehozásával (vagy finanszíroz ilyeneket). Ha az állam új vállalatokat hoz létre (az önkormányzó építési és tervező vállalatok segítségével) és eladja őket (nyereség nélkül!) új dolgozói kollektíváknak, akkor a szabad munkaerő-tartalékok elsősorban ezekbe az új vállalkozásokba fognak áramlani. Az emberek inkább mennek majd olyan helyre dolgozni, ahol az állam által újonnan létesí­tett önkormányzó vállalatoknál „gazdák" lehetnek, semmint hogy ki­zsákmányolt proletárok legyenek azoknál a polgártársaiknál, akik előbb születtek, mint ők. Ily módon a már működő önkormányzó (és magánkézben lévő) vállalatok önbővülése lehetetlenné válik. Az ön­kormányzó vállalatok akárcsak a magán- és szövetkezeti vállalatok számára a fejlesztésnek csak egy útja marad – az intenzív fejlesztés, vagyis a berendezések, a technológia és a munkaszervezés fejlesztése. A termelés célja pedig tulajdon jólétük fokozása és a munkafeltételek javítása lesz. Eltűnik a tőkefelhalmozás lehetősége és szükséges­sége (extenzív fejlesztés proletárok bérmunkájával), és nem jelenik meg tőkefelhalmozó konkurencia sem. Nem jelenik meg az a konku­rencia, amelyet én agresszívnek nevezek (vagy pontosabban, a tő­kés konkurencia agresszív komponensének), mivel arra irányul, hogy versenytársait a piacról kiszorítva, csődbe juttatva vagy bekebelezve váljék uralkodóvá a piacon. Az agresszív konkurencia a kapitalista berendezkedés negatív következményei többségének oka: a ki­zsákmányolásé, a válságoké, az inflációé, a környezet tönkreté­teléé, a világ egyenlőtlen fejlődéséé, a munkanélküliségé, a kul­túra és művészet lealacsonyításáé.

Az önkormányzaton alapuló társadalomban az agresszív konku­rencia eltűnése után csak a tőkés konkurencia másik komponense marad meg – a piaci. Konkurencia a piacon a vásárlóért, az árumennyiség vagy a szolgáltatások eladásának növeléséért azok minősé­gének, választékának növelésével és az árak csökkentésével. És ez a konkurencia már nem lesz tőkés jellegű. Végre uralkodóvá válik a gazdaságban a szocialista ciklus: áru-pénz-áru. A termelők azért fognak árut és szolgáltatásokat eladni, hogy az így szerzett pénzen további árut és szolgáltatásokat vásároljanak önmaguknak. (Köztük olyanokat is, amelyek segítségével javítani lehet a munka feltételein.) Vagyis a pénz eszköz lesz, nem pedig cél, mint a tőkés ciklusban: pénz-áru-pénz, ahol áru a munka is, és ahol az ember (a természet, a tartalékok) a felhalmozás eszközei.²

A továbbiakban megjegyezzük, hogy az önkormányzó szektor ál­lami bővített újratermelése annak is tényezője, hogy a termelőeszkö­zök dolgozói megőrizzék és bővítsék csoporttulajdonukat. Örökölhető tulajdonforma nem létezhet, a dolgozó kollektívák nem fizethetnek a nyereségből százalékot a távozó munkásoknak, mivel nem lesz mód­juk bérmunkásokkal pótolni őket. (A szabad munkaerő az állam által létrehozott új csoporttulajdonú vállalkozásokba áramlik). Ha a távozókat új résztulajdonosokkal pótolják, akkor a végtelenségig aprózzák a nyereséget.

Ugyanebből az okból (nincsenek bérmunkára jelentkezők, nincs munkaerőpiac) a magán- és szövetkezeti vállalkozások kénytelenek lesznek vagy eltűnni, vagy dolgozói tulajdonú vállalattá átalakulni. A termelőeszközök örökölhetősége a kollektív tulajdon esetében va­lószínűleg éppúgy a múlté lesz, mint az örökölhető embertulajdon: a jobbágyok vagy rabszolgák.³

A fejlett önkormányzó társadalomban a termelőeszközöknek fel­tehetőleg csak három tulajdonformája létezik majd: csoportos dolgo­zói tulajdon, egyéni (családi) dolgozói tulajdon és állami tulajdon. Ál­lami tulajdonban kell maradniuk azoknak az ágazatoknak, ahol minő­ségi konkurencia nem lehetséges, és fontos a centralizáció (például: energetika, távközlés, vasúti szállítás és talán a bányászat). Vagy azoknak az ágazatoknak, amelyek esetében a korlátlan gazdasági konkurencia káros: oktatás, egészségügy, jogszolgálat, művészet. Ezekben az ágazatokban alighanem a kettős munkadíj lesz hasznos: állami minimum, és az igénybevevők által fizetett további szabott árú összeg (biztosítási pénztárak). Ez bizonyos gazdasági érdekeltséget és bizonyos – a piactól való – függetlenséget biztosít. Természetesen az állam az alapvető tudományokat is köteles finanszírozni, de egyút­tal garantálnia kell a tudósok önkormányzathoz való jogát is.

Meg kell jegyeznünk, hogy az önkormányzat hívei között vannak (vagy legalábbis voltak), akiknek az a véleményük, hogy a bővített új­ratermelés szervezésével foglalkozzanak maguk az önkormányzó vállalatok, és ne az állam, mert szerintük az nem lesz képes ezt haté­konyan művelni. A tőkefelhalmozás hajszolásának visszafogására ebben az esetben törvényszabta normák bevezetését ajánlják a válla­lati nyereség felhasználási és felhalmozási alapjainak szabályozására.

A lengyel Szolidaritás önigazgatási programtervezetének szer­zői az állami bővített újratermelés hívei, és ennek megfelelően elve­tették a részvényrendszer bevezetését, ami a tőkés bővített újrater­melés és az agresszív konkurencia fontos eszköze lenne.

Amikor az állami bővített újratermelés mellett foglalok állást, ab­ból indulok ki, hogy a szabad piac és a magasan fejlett (képviseleti) politikai demokrácia állama képes lesz megfelelő hatékonysággal és hibátlanul intézni a termelés bővítését, mivel a szabad piacról hozzá­jut az ehhez szükséges objektív kiinduló adatokhoz. Valamely ága­zatban az áremelkedés például azt jelzi majd, hogy ebben az ágazat­ban új vállalkozásokat lehet létesíteni. Ugyanakkor az állam kezében a termelés bővítése a népgazdaság irányított, tervszerű fejlesztésé­nek eszköze lesz a társadalom egészének érdekében; humanitárius és ökológiai feladatok megoldását, a munkanélküliség megakadályo­zását és az árak szabályozását is szolgálja.

Szeretném megjegyezni, hogy bármennyire fontos a termelőesz­közök tulajdonformájának meghatározása a szociális-gazdasági rendszer alapjai szempontjából, szerintem itt a konkurencia formája még fontosabb. A kapitalizmusban ez a tőkefelhalmozás agresszív konkurenciája. Az államszocializmusban – adminisztratív konkuren­cia (a tisztségviselők között), számok fölhalmozása (főleg felkerekítetteké!) a jelentések számára. Az önkormányzatot azonban piaci konkurencia jellemzi. A kapitalizmus megjelenése előtt ez csak a gazdasági élet perifériáján létezett, a működő kapitalizmusban az agresszív komponens elnyeli.

A bővített újratermelés fent leírt mechanizmusa nem utópia, nem csupán a teoretikusok elméjében létezik. Modellje, „az új társadalom prototípusa a régi kebelében" – például számos multinacionális tőkés konszern. Ezek leányvállalatai önállóan működnek, „önelszámolóak", és egymás között piaci, nem pedig agresszív konkurenciát folytatnak, a termelés bővítésével nem foglalkoznak. Ez a konszern központi ve­zetőségének feladata, amely a szükséges összeget a leányvállalatok nyereségeiből vonja el.

Még jobban megközelíti modellünket a Baszkföldön (Spanyolor­szág) működő önkormányzó vállalatok föderációjának struktúrája. A föderáció neve: Mandragóra.⁴

Önkormányzó vállalatok szinte valamennyi nyugati ország­ban léteznek, és általában valamennyi mutatójuk (nyereséges­ség, a munka termelékenysége stb.) jelentősen megelőzi a velük összehasonlított tőkés vállalatokét. Az önkormányzó vállalatok a legjobban az USA-ban terjedtek el, számuk ott 8 ezer körül van, a munkaképes lakosság 8%-át foglalkoztatják, és a vállalkozások száma nő.

5. A politikai struktúra. Az önkormányzó társadalomban az állam­hatalomnak, amely egyebek mellett még a bővített újratermelés szer­vezőjének fontos funkcióját is betölti, különösen hatékony társadalmi kontroll alá kell kerülnie, s ezért az önkormányzó rendszerben minden eddig ismertnél magasabb szintű demokráciára van szükség.

A történelem azt mutatja, hogy az önkormányzó közösségek első követelése az, hogy közvetlen képviseletük legyen a törvényhozó hatalom szerveiben, azt az önkormányzó kollektívák képviselői­nek tanácsává alakítva át. (Nemcsak termelő, de alkotó és egyéb kollektívák részvételével.) Természetesen nem minden kollektíva lesz azonnal képes bejuttatni képviselőjét a parlamentbe: nem lesz annyi hely. Egyazon ágazat kollektíváinak képviselői azonban sorban bejuthatnak (választások útján), és ezek a delegátusok az egész ága­zat érdekeit képviselni fogják. A képviselőket csak egy ciklusra vá­lasztják (ez a képviseleti demokrácia egyik legfontosabb elve), s a kö­vetkező ciklusra ugyanazon ágazat másik kollektívájának képviselő­jét választják majd meg. A „parlamenti" tapasztalat átadása céljából minden ilyen alkalommal a küldöttek felét újraválasztják. Ezenkívül képviselői tapasztalatot szerezhetnek az emberek vállalatuknál, hiva­talukban, körzetükben – azok önkormányzati gyakorlata során.

Az önkormányzó és önfinanszírozó kollektívák soha nem fogják megengedni, hogy képviselőik a törvényhozásban bármilyen más ér­deket is képviseljenek az őket megválasztó kollektívák és ágazatok érdekein kívül. A delegátusok tartozhatnak valamely párthoz vagy tár­sadalmi szervezethez, de ezek érdekeit nem a parlamentben fogják szolgálni. És így végeredményben a törvényhozó hatalom párto­kon kívüli lesz.

Azok többsége, akik a lengyel Szolidaritásban az önkormányzat hívei, amellett állt ki, hogy a dolgozói kollektívák közvetlenül képvisel­jék magukat a törvényhozó szervekben: következésképp e szervek­nek pártokon kívüli jelleggel kell bírniuk.⁵

A végrehajtó hatalom (a kormány) viszont ebben a modellben pártok tagjaiból áll, és területi elven alapuló külön választások ered­ményeként jön létre. Világosabban szólva: a végrehajtó hatalomnak elsősorban hivatásos politikusokból kell állnia, olyan emberekből, aki­ket minden választó ismer (kizárólag ismert emberekre szavazni – ez is az önkormányzó demokrácia fontos elve). És mindkét elv érvénye­sülhet, ha a végrehajtó hatalom irányító tagjait a különböző pártok ve­zető személyiségei közül választják meg. Ezeket az embereket az egész ország ismeri, és politikai tapasztalattal is rendelkeznek.

Amennyiben egypártrendszer evolúciójáról van szó, úgy a végre­hajtó hatalom jelöltjeinek szerepében az egyetlen párt frakcióinak ve­zetői léphetnek fel. Ily módon a frakciózás (a frakciók tevékenységé­nek szabadsága) az önkormányzat létrejöttének minimálisan elen­gedhetetlen feltétele. Mellesleg a frakciók szabadsága elválaszthatat­lan a nyilvánosságtól a pártvezetés munkájában, mivel a pártban nyil­vánosság nélkül létező frakciók-maffia jellegűek. A nyilvánosság be­vezetése láthatóvá teszi a pártvezetésben létező valamennyi csopor­tosulást. A nyílt politikai konkurencia épp annyira szükséges a de­mokrácia számára, amennyire a gazdaságnak piaci konkurenciára van szüksége. A politikai konkurensek (pártok, frakciók) megakadá­lyozzák egymást a törvények megsértésében, a hatalommal való visszaélésben, s mivel érdekeltek a választók támogatásában, kény­telenek számon tartani azok érdekeit. Noha a végrehajtó hatalomnak elvileg a törvényhozó hatalom ellenőrzése alatt kell állnia, ez az ellen­őrzés önmagában nem elegendő. Ezért nem osztom az önkormány­zat azon híveinek véleményét, akik egy teljesen pártok nélküli rend­szer mellett állnak ki, amelyben – egyebekről nem beszélve – nehéz lenne hivatásos és közismert politikusokból álló végrehajtó hatalmat létrehozni.

Humanitárius és ökológiai problémák megoldása

Az önkormányzó dolgozói kollektívák fent leírt modelljének rendkívül fontos sajátossága a gazdag kormány és a gazdag és autonóm regio­nális hatalmi szervek.

A kapitalizmusban a kormány azért szegény, mert az ország gaz­daságának nagy része nem az övé, következésképp a tőke nagy ré­sze felett sem a kormány rendelkezik. A tőke magánkézben van, és össznemzeti humanitárius vagy ökológiai célokra fordítani igen nehéz.

Az államszocializmusban a kormány azért szegény, mert az or­szág egész gazdasága az övé! Nincs gazdasági konkurencia, de van­nak kolosszális, permanens veszteségek, és a költségvetés oroszlán­részét ezek kompenzálására fordítják, valamint az „A"-csoport [a had­sereg, ill. a Katonai Komplexum rövidítése – A ford.] fejlesztésének elkerülhetetlen erőltetésére stb.

Az önkormányzó társadalomban a kormány rendelkezni fog tőké­vel a bővített újratermelés finanszírozására. Ehhez először úgy jut, hogy a dolgozó kollektíváknak eladja az állami vállalatokat, ezt pedig az újonnan létrehozott vállalatok eladásából befolyt összegből egé­szíti ki, valamint a szokásos forrásokból, beleértve az állami tulajdon­ban lévő iparvállalatok nyereségét. E jelentős jövedelemforrások bir­tokában a céltudatos bővített újratermelés segítségével és a megfe­lelő tervekbe fektetett tőkével az állam megoldhatja az ökológiai és humanitárius problémákat. (Ne feledjük, hogy az agresszív konkuren­cia hiánya elősegíti ezeknek a feladatoknak a megoldását.)

Természetesen, ha az említett tervek nagyon költségesek lesz­nek, akkor az állam kénytelen lesz (a parlament jóváhagyásával) emelni az adókat, de ez nem idéz elő gazdasági depressziót, mint a tőkés társadalmakban, ahol a vállalatok gazdái bővített újratermelést folytatnak, amit az adók növelése lelassít, és az ismert negatív követ­kezményeket idézi elő: nő a munkanélküliség, a kisvállalkozások csődbe jutnak stb.

Az önkormányzó társadalomban az adók emelése esetén az em­berek valamivel kevesebbet fognak keresni, lelassul a termelés inten­zív fejlődése, de mindez bőségesen megtérül, ha a környezet javítá­sára, az emberek egészségére, a nyomornegyedek felszámolására és a modern világ egyéb szociális rákfenéinek eltűnésére gondolunk.

Az önkormányzó állam nagy lehetőségei az ökológiai és humani­tárius problémák megoldásában korunkban az önkormányzati forma egyik döntő előnye, hiszen ezek a problémák az egész emberiség lé­tét fenyegetik.

A munkanélküliség problémája

Az agresszív konkurencia eltűnésével eltűnik a munkanélküliség egyik legfőbb oka is. A gazdaság fejlődése egyenletesebb lesz, a vál­lalatok csődje ritkasággá válik, s a tőke megszűnik – olcsó munkaerőt keresve – kiáramlani az országból.

De megmaradnak a technika és a technológia fejlődésével kap­csolatos problémák. Azonban az önkormányzó vállalatok, mivel nem szorongatja őket az agresszív konkurencia, ritkábban folyamodnak majd munkaerő-csökkentéshez a berendezések modernizálása ré­vén, és gyakrabban folyamodnak új termékek előállításához, vagy valamennyi dolgozó munkaidejének csökkentéséhez, vagy ehhez és ahhoz is együttesen.

S mégis, minden enyhítő körülmény ellenére a foglalkoztatottság problémája időről időre nyilván felmerül majd a társadalom és a ha­talom számára. De az önkormányzó társadalomban, ahol a bővített újratermelés megszervezése állami feladat, az állam hatékony me­chanizmussal rendelkezik a munkanélküliség elleni harchoz: az adó­politikával. Jelentős munkanélküliség esetén a kormány (a parlament jóváhagyásával) az adók emelésével gyorsan minimumra csökkent­heti a munkanélküliséget. Az adók emelésével az állam egyrészt fo­kozhatja az új munkahelyek létesítésének tempóját, másrészt lelas­síthatja valamennyi önkormányzó és egyéb vállalat technikai fejlődé­sét (kivéve az állami szektort) – mivel kevesebb pénzük marad a ter­melés modernizálására. Az adók növelése ily módon kettős hatást gyakorol a munkanélküliség csökkentésére. És nem is kell erősen megszorítani ezt a prést!

A munkanélküliség likvidálásával és a munkaerőhiány megjele­nésével az adók csökkenni fognak. Az állam valamivel kevesebbet fog építeni, az önkormányzó vállalatok pedig ennek megfelelően gyorsabban növelik majd a munka termelékenységét, és munkáske­zeket szabadítanak fel. Végül ne feledkezzünk meg arról a körül­ményről se, hogy az elbocsátott munkások (természetesen meghatá­rozott szabályok szerint – a család létszámának, életkoruknak, mun­kában eltöltött éveiknek stb. figyelembevételével) nagy segélyt kap­nak (a termelőeszközök beszerzésébe, javításába és korszerűsíté­sébe befektetett összeg rájuk eső részét), és ezért komoly lehetősé­gük lesz jó új munkahelyet keresni, átképezni magukat vagy új vállal­kozásba fogni.

Befejezésül megjegyezzük, hogy az önkormányzati viszonyok között, amely a termelőeszközök és termékek csoporttulajdonán alapszik, eltűnik (vagy nagyon meggyengül) az ember elidegene­dése saját munkájától. Eltűnik az örökös ellentmondás a tulajdonosi és altruisztikus törekvések, az erkölcsi elvek és a sikerért folyó harc, az önmegvalósításra való és az egységre való törekvés között. Az ön­kormányzat és a dolgozói tulajdon lehetővé teszik embernek és társa­dalomnak, hogy elinduljon ideáljai felé, az ember természetének meg­felelő létfeltételek megteremtése irányában.

(Ford.: Harsányi Éva)

Jegyzetek

1 Mindezt Szamoupravlenyije [Önkormányzat] (München, 1985) című könyvemben fejtettem ki részletesen. Azonban jelen írásom­ban egy sor új elemzést is kifejtek.

2 Gondolom, nincs értelme, hogy a szovjet olvasónak bizonyítsam: a totalitáriánus államszocializmusban szintén a tőkés pénz-áru­-pénz ciklus működik. A termelés a termelésért, annak bővítéséért folyik, ember és természet ennek a folyamatnak eszközei. A különb­ség csak annyi, hogy a magántőke társadalmában a konkurencia stimulálja a tőkefelhalmozást, az államszocializmusban pedig a gazdasági veszteségek által okozott lyukak betömésének szüksé­gessége, amely veszteségek a gazdasági konkurencia teljes hiánya miatt keletkeznek. S mivel az embereket rá lehet beszélni vagy kényszeríteni, hogy hiánygazdaságban éljenek, a gépeket viszont nem, ezért elsősorban a gépek és üzemek igényeit kell kielégíteni, és ezért kell szüntelenül bővíteni az ipari termelőeszközöket – a fo­gyasztási cikkeket, épületeket, szociális szférát szolgáló eszközök rovására. Az embereket pedig csakis demokrácia és jogrend nélküli társadalomban lehet rákényszeríteni, hogy megbéküljenek ezzel.

3 A termelőeszközök örökletes tulajdona kevésbé kegyetlen, de szin­tén illogikus és igazságtalan. Az emberek elmennek, s az ő részvé­telükkel vásárolt termelőeszközök elhasználódnak, más emberek, akik ottmaradnak, jövedelmet termelnek, amiből ezeket a termelő­eszközöket fenntartják és felújítják, a munkahelyről távozottak pe­dig tulajdonosok maradnak? Ismételjük, ez se nem logikus, se nem igazságos.

4 Ez a föderáció ténylegesen miniatűr önkormányzó társadalom, amelyben az állam funkcióit a bank tölti be, amelynek pénze azokból a betétekből (adók!) áll, amiket a föderáció önigazgató vállalatai fi­zetnek be. (Kb. 100 ilyen létezik, és több mint 20 ezer embert foglal­koztat.) A bank megfigyelő tanácsa (végrehajtó hatalom!) a föderá­ció vállalatainak képviselőiből áll. A bank kölcsönöket ad – kamat nélkül – a körzetben létrehozandó új önkormányzó vállalatoknak (bővített újratermelés!), a fiatal munkásoknak és a működő vállala­tok modernizálására, finanszírozza a föderáció tudományos-kutató munkáit ós a föderáció termelő-technikai iskoláit. (Részletesebben a Fórum 15. száma és a Szamoupravlenyije című könyvemben ír­tam a Mandragóráról.)

5 Egyébként a pártok nélküli parlament (Képviselők Tanácsa) minden máson túl munkaképesebb is lesz a hagyományos többpártrend­szerű parlamentnél. Nem lesz benne harc pártfrakciók között a mi­niszteri tárcákért, amelyek gyakorta igen elvtelen, az álláspontokat sűrűn váltogató küzdelmek. A küldöttképviselők mögött a megvá­lasztó dolgozó kollektívák stabil érdekei állnak – a vállalatok és ága­zatok érdekei -, valamint a választók közvetlen ellenőrzése.

A munka meglehetősen operatív módon folyhat. A konkrét problémák megoldását az illetékes küldöttbizottságok készítik elő (szakértők bevonásával), amelyek a parlament elé tárják megvita­tásra a lehetséges változatokat.

A végrehajtó hatalom szervei – minisztériumok, amelyek szá­mát a minimumra csökkentik – természetesen szakemberekből áll­nak majd, de munkájukban nyilván alkalmazzák a belső „önkor­mányzó demokrácia" egyes elemeit.