Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy segélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

„Bergeret úr így szólt leányához:

– Rossz cselekedetet követtem el: alamizsnát adtam. Amikor két sout adtam Bicegőnek, élveztem azt a szégyenletes gyönyörűséget, hogy megalázom embertársamat, belenyugodtam abba a gyűlöletes egyez­ménybe, amely biztosítja az erősnek a maga hatalmát s a gyöngének a maga gyöngeségét; megpecsételtem az ősi méltatlanságot, hozzájárul­tam ahhoz, hogy ennek az embernek csak fél lelke legyen […] Hamisan mért testvériséget adtam el Bicegő testvéremnek. Megaláztam önmaga­mat is, amikor őt megaláztam. Mert az alamizsna egyaránt lealjasítja azt, aki kapja, és azt, aki adja. Rosszul cselekedtem […]

– Amikor kezedbe adtam a gazdagságnak és a hatalomnak ezt a kis jelképét, ironikusan kapitalistává tettelek, s becstelenül meginvitáltalak a társadalom lakomájára, a civilizáció ünnepélyeire. Aljas szokás az ala­mizsnaosztogatás! Az alamizsnálkodás barbár könyörületesség! Ősi té­vedése a polgárnak, aki odaad egy fillért, s azt hiszi, hogy jót cselekszik, megtette kötelességét minden testvérével szemben – a legnyomorultabb, legesetlenebb, legnevetségesebb, legostobább, legszegényesebb cse­lekedettel, amit csak végre lehet hajtani a javak helyesebb elosztása érdekében […]

Sok jótékony intézmény van társadalmunkban, zálogházak, közjóléti és kölcsönös biztosító intézetek… Némelyik hasznos és jó szolgálatokat tesz. Közös bűnük, hogy abból a társadalmi méltatlanságból származnak, amelyet hivatva vannak megjavítani, s hogy megfertőzött orvosságok. Az általános jótékonyság az, hogy mindenki a maga munkájából éljen és ne a máséból. A cserén és a szolidaritáson kívül minden aljas, szégyenletes és terméketlen. Az emberi könyörületesség mindnyájunk közreműködése a termelésben s a termelés gyümölcseinek szétosztása […]

– Az én köztársaságomban nem lesznek kocsmárosok. Nem lesznek vásárlók és eladók. Nem lesz gazdag, nem lesz szegény. És mindenki élvezi majd munkájának gyümölcsét […] Elkövetkezik egy nap, amikor a munkaadó munkássá válik a felszabadult munkások között, s nem lesz többé munkabér, csak javak kicserélése […] Az én köztársaságomban nem lesz se nyereség, se munkabér, minden mindenkié lesz […] Hiszen minden tulajdon, amit egyéni erőfeszítéssel szereztek meg, csak az egész közösség együttműködésével születhetett és állhat fenn. Minthogy pedig a magántulajdon társadalmi eredetű, sem forrását nem ismerjük félre, sem lényegét nem hamisítjuk meg, ha kiterjesztjük a közösségre s rábízzuk az államra, amelytől szükségképpen függenie kell. És mi az állam? […] Az elvont fogalmat alárendelem a valóságnak, az államot, amit megszünte­tek, amikor az egész társadalmi tevékenységgel azonosítom.

Ki merné állítani, hogy a mai társadalomban a szervek megfelelnek a funkcióknak, s hogy minden tagját az elvégzett hasznos munka arányá­ban táplálják? Ki merné állítani, hogy a vagyon elosztása igazságos? És végül: ki hisz abban, hogy ez az igazságtalanság tartós lehet?” (Anatole France)

 

„Ki törődik Kovács Pistivel?” – nézett le óriásplakátokról a gyerekek jö­vőjére utaló kérdés a 2006-os választási kampányban. Erre a kérdésre reagált ez az írás – abból kiindulva, hogy nem kevésbé fontos társadalmi probléma a jelenlegi és jövőbeni szegénység. Mostani közzétételét az indokolja, hogy a téma időközben nem vesztette el az aktualitását.

***

Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy se­gélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védel­mezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

1. Változatok a tarhálásra (Semmi kétely – teljes siker)

1.1. Ők tarhálnak maguknak

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a koldusok látványa. Segíteni akarnak, ezért pénzt adnak a kéregetőknek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a kéregetést, hiszen nem tudnak minden koldusnak adakozni. Tudják, hogy azért sem szüntethetik meg a kéregetést, mert nem tudnak annyi pénzt kiosztani, hogy a koldusok felhagyjanak a koldulással. De legalább megpróbálnak alkalmi adakozással javítani a koldusok sorsán.

Tudják, hogy alkalmi jótékonykodásuktól nem csökken a koldusok száma, nem szűnik meg a koldus-lét. De legalább ideiglenesen elvisel­hetőbb a sorsuk.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy enyhítsenek néhány koldus megélhetési gondjain. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem len­nének koldusok, de megvalósítható kisebbik rossz, ha kevesebb koldus éhezik kevesebbszer.

Tiszteletreméltó, aki anyagi áldozatot hoz a koldusokért, aki jövedel­méből juttat a koldusoknak.

1.2. Mi tarhálunk nekik

Vannak, akiket gyötör a szegénység látványa. Segíteni akarnak, ezért adományokat gyűjtenek a szegényeknek. Étellel, ruhával stb. csökkentik a szegények nyomorát. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a sze­génység, hiszen csak kevesek kaphatnak így ételt, ruhát. Tudják, nem képesek minden éhezőt jóllakatni. De legalább azoknak a szenvedését sikerül enyhíteni, akikhez eljutnak az adományok.

Tudják, hogy alkalmi segélyezéssel azon kevesek szegénységét sem lehet megszüntetni, akiknek ételt stb. adnak. De legalább arra a kis időre nem éheznek, ameddig az adomány kitart.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek mindazok gondjain, akiknek adományokat juttatnak. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha keve­sebb szegény éhezik kevesebbszer.

Hogy a cél megvalósuljon, mindenkinek együtt kell működni, aki haj­landó részt venni az adományok gyűjtésében és szétosztásában. Nem logikátlan (mert úgy hatékony), ha fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki összefog, szövetségre lép a közös cél érdekében. Ebben a munkában minden segítő kéz fontos, és minden segítő kéz egyformán fontos. Nem tartja igazán fontosnak a cél megvalósulását az, aki fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra, ideológiára stb. való hivatkozással megosztja a résztvevőket, hátráltatja, gyengíti a közös cél érdekében való gyakorlati együttműködést.

Tiszteletreméltó, aki idejének és energiáinak egy részét a szegények­nek ajándékozza. Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegények megsegítését, de – torzsalkodással, vitatkozással, vagyis az eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szükséges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

1.3. Ők tarháljanak tőlünk

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a szegényeken nem magánszemélyek vagy civil szervezetek jótékonykodásával, hanem politikai eszközökkel

kell segíteni. A jó szándékú adakozás csak morzsákat képes adni, és csak keveseknek. Egy szociálisan érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony szociálpolitikát folytasson a szegények érdekében. (Jobbak a tarhálás esélyei, ha nem pusztán a személyes jóindulatra, hanem a kormányzati politikára, kormányzati erőszakra támaszkodhat.) Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – szándék esetén – minden szegényt támogasson.

Szociális juttatásokkal persze nem szüntethető meg a szegénység: a tényleg szegények megmaradnak sírig tartó szegénységben. De legalább elviselhetőbbé válik a szegények élete.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a szegények megélhetési gondjain a politikusok állami eszközökkel enyhítsenek. Ha ez bekövetkezik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha minél több szegény szociális juttatásban részesül.

Hogy a cél megvalósuljon, támogatják azokat a politikai pártokat, amelyek programja ugyan nem irányul a szegénység radikális felszámo­lására, de kilátásba helyezi a szegénység okozta feszültségek hatékony­nak tűnő szociálpolitikával történő csökkentését. Mivel az illetők állami eszközökben hisznek, egy kevésbé szegényellenes szociálpolitikában reménykednek, ehhez a célhoz válogatják meg az eszközeiket.

– Ha céljukhoz következetesek, olyan esélyes pártra szavaznak, amely szegénybarátabb szociálpolitikát ígér – abban bízva, hogy az ígéretből valamennyit be is fog tartani.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha egyébként ellenszenveznek a párt törekvéseinek egészével. A részcél (részeredmény) fontossága miatt tudatosan eltekintenek, elvonatkoztat­nak a párt tevékenységének egyéb kártékony következményeitől.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha a párt kormányzati szövetségeseitől irtóznak. Inkább legyen kormányon a megvetett szövetséges is, minthogy szegényellenesebb politikát hirdető pártok szerezzék meg a hatalmat.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen párt képviselőjelöltjére szavaznak, ha viszolyognak az illetőtől. Pl. hiába meggyőződésük, hogy az illető politikusnak nem az Országgyűlésben, hanem börtönben lenne a helye, vagy ítélnék kínhalálra méltónak, a cél követése miatt a Parla­mentbe kerülését próbálják elősegíteni.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is elmennek szavazni, és ilyen pártra, képviselőjelöltre adják szavazatukat, ha minden pártot utálnak és elutasítják az egész pártrendszert. A kisebbik rossz reményében meghoz­zák azt a személyes lelkiismereti áldozatot, hogy taktikai megfontolásból meggyőződésükkel ellentétesen cselekszenek.

Tiszteletreméltó, aki – döntéséből kifolyólag – mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. (A rész akarása az egész vállalását jelenti!) Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegénybarátabb szociálpolitikát, de – az ezt ígérő párt bármilyen bírála­tával, tagjainak vagy szövetségeseinek kritizálásával, vagyis a szükséges eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szüksé­ges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

2. A szegényekért – vagy a szegénység felszámolásáért

(Egy az igazság – és a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú adakozással nem lehet lényegileg segíteni a szegényeken. Az adakozás felületi, tüneti orvoslás, amely átmenetileg könnyíthet ugyan egyes szegények pillanatnyi gondjain, de nem szünteti meg a szegénységüket.

Nem lehet érdemben segíteni a szegényeken politikai eszközökkel sem. Humánusabb szociálpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyesek helyzetén. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a szegénység felszámolására. A szociálpolitika egyébként nem is erre törekszik.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a szegénység jelensége, nem a szegénység tünetei, hanem a szegénység okai ellen kell fellépni. A szegénység oka: a fennálló rendszer.

A fennálló rendszerben gazdagság nincs szegénység nélkül. A sze­génység a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fenn­álló rendszer keretei között nem várható a szegénység megszüntetése. A szegénység felszámolásáért való következetes küzdelem egyetlen útja a szegénységet létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért való küzdelem. A szegénység felszámolása egybeesik a rendszer felszámolásával.

A szegénység elleni következetes fellépés kizárja a szegények iránti jótékonykodás minden formáját, legyen az akár szociálpolitikai, akár magánjellegű. A szegények segélyezése valójában nem más, mint a szegénység konzerválása. A szegények adakozással, szociálpolitikai eszközökkel való megsegítése egyenértékű a szegénység felszámolása elleni cselekvéssel.

A szegénységet tartósan felszámolni úgy lehet, ha megszűnik a szegények kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása. Ha megélhetésük nem másoktól, hanem kizárólag saját maguktól, saját erőfeszítéseiktől függ. Ennek feltétele, hogy mindenki birtokolhassa megélhetésének az eszközeit. Nevezetesen:

– mindenki számára garantált a hasznos munkavégzés lehetősége,

– mindenki rendelkezik munkájának terméke fölött.

Aki beéri ennél kevesebbel, az eltereli a figyelmet a lényegről és akarva-akaratlan a szegénységet létrehozó rendszert védi. Ezáltal a szegénység fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldást, azaz minden szegénység felszámolását akarja, az semmit sem akar: a semmi változást akarja és szolgálja.

Akik így gondolkodnak, azoknak egyetlen logikus célkitűzése a sze­génységet létrehozó rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változ­tat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek, és a szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. (Ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: aszketikus önmegtartóztatás az ártalmasnak tekintett következményekkel járó cselekedetektől.) Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdön­tésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tudatosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha si­keres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el célkitűzésüktől: végső céljuk által irányítva cselekszenek. Az így gondolkodók számára csak a szegénység rendszerének teljes felszámolása a jó megoldás. Bármi­lyen kisebbik rosszra való hivatkozás elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges megoldás feladatáról.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem kapható semmilyen engedményre: bármit megtesz a rendszer bármilyen sikerének megakadályozásáért, mindent megtesz a rendszer bárminemű kudarcáért. Elutasít mindennemű kompromisszumot. Bármilyen kompromisszum ténylegesen a rendszerrel való együttműködés – ami az egész rendszer igazolásának látszatát kelti és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hor­dozza. A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből a rendszerből (a rendszer logikájából) való teljes kilépés, a rendszerrel való minden együttműködés elutasítása következik.

3. A szegénység felszámolásáért – a szegényekkel (½ igazság – ½ siker)

Vannak, akik szerint a szegénység nem számolható fel jószándékú adakozással. Az adakozás tartósítja a szegénységet. Ugyanakkor a szegénység kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben.

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgálta­tottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralma alól. Egyének és csoportok (köztük sze­gények, kiszolgáltatottak) megkíséreljenek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság fel­számolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkal­mazása, amely részleges alternatívát biztosít a gazdagság-szegénység hierarchiáján nyugvó rendszerrel szemben. Nem teljesen esélytelen nyo­mást gyakorolni annak érdekében, hogy szegények csoportjai számára lehetővé váljon közös tulajdon termelő birtoklása. Nem teljesen esélytelen nyomást gyakorolni azért, hogy szegények csoportjai – önfenntartásuk érdekében – lehetőséget kapjanak bizonyos termelési eszközök haszná­latára. (Az utalás nem konkrét javaslat, csupán illusztráció!)

Vannak, akiknek az a meggyőződése, hogy a szegénység felszámolá­sa csak a fennálló rendszeren kívül valósítható meg. Ezért elutasítják a rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt. De úgy ítélik meg, hogy a rendszer működtetéséből részlege­sen kilépni már a fennálló rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a fennálló rendszerből teljesen kilépni csak ilyen módon lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. Így minden konkrét lépést e célhoz való közeledés részének, tettének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek kell tekinteni. Célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, a szegényeken akarnak segíteni, de nem bármilyen áron. Akik így gondolkodnak, a szegénységet létrehozó struktúrát akarják felszámolni, de a szegények aktuális gondjainak enyhítése révén. Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehet­nek magukkal, hiszen úgy segítenek a szegényeknek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel. Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: aktuális feladatokra és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekapcsolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem tesz semmilyen engedményt. Tiszteletreméltó, aki a mindenkori jelenben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

Tiszteletreméltó mindenki, aki meggyőződése szerinti módon cselekszik humánus célok érdekében. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a sze­mélyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletreméltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek.

Az sem ritka, hogy valaki több hitvallással is rokonszenvez, több hitvallás szerint is cselekszik. Az ilyen jellegű „politeizmus” is lehet tiszteletreméltó. Lehet több urat is következetesen szolgálni. Viszont nem feltétlenül termékeny, ha valaki nincs tekintettel arra, hogy éppen milyen „szentélyben” tartózkodik, és valamilyen más, ott idegen hit­vallást próbál népszerűsíteni: egy másik Úr szolgálata mellett agitál. Így anélkül akadályozza az adott humanisztikus tevékenységet (akár pusztán részleges tevékenységet), hogy azt másféle gyakorlattal tudná eredményesen felváltani. (Csak elvesz, anélkül, hogy helyette valami használhatót adna.)

A humanisztikus beállítódások eltéréseinek a gyakorlati mellett lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletreméltó” meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség-szük­séglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Lelkileg érthető, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszí­tésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy kudarcot ku­darcra halmoznak („semmi kétely – teljes siker”).

Lelkileg érthető, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbálnak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredményes­ség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. („1 igazság – 0 siker”. De a szubjektív oldalon ennek teljes lelkiismereti siker felel meg.)

Az is érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésükről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről (a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról) nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek hozzá: ahhoz való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek („½igazság – ½ siker”).

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető ered­mény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben.

És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tudatosan meg­kettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljesen azonosulni azzal, amit tesz (amit az eredményesség érdekében tennie kell).

A biztonságiasítás (szekurizáció) az amerikai neokonzervatívok több évtizedes ténykedése nyomán a reális politikai tér fontos elemévé vált. A biztonság fogalmának átértelmezésével a védelmi szféra olyan területekre is kiterjeszkedett, amelyek problémáinak megoldása nem lehetséges e megközelítéssel. A szekurizáció legsúlyosabb megnyilvánulása az Irak elleni 2003-as invázió, illetve az iszlám fenyegetésként való értelmezése és a ,,War on terror” lett, tökéletesen megmutva a parttalan biztonságiasítás veszélyeit s a mögöttes gazdasági és politikai érdekeket.

I. Bevezetés

A nyugati világ jelentős része is mély megdöbbenéssel fogadta azt a szűklátókörűséget és korlátoltságot, ahogyan az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 2003-ban lerohanta Irakot. A felelős értelmiség mind muszlim, mind nem-muszlim oldalon kétségbeesetten nézte végig, ahogy a Samuel Huntington által vizionált „civilizációs összecsapás” – a bagdadi utcákon és a médiumokban folyó közbeszédben – fikció­ból valósággá vált. Az iraki állam szétverése mindazonáltal nem úgy alakult, ahogyan azt az amerikai neokonzervatív vezetés elképzelte: az elhúzódó konfliktus nemhogy megerősítette, hanem végzetesen meg­gyengítette az USA közel-keleti pozícióit, és hozzájárult a régi ellenfél, Irán soha nem látott mértékű megerősödéséhez. Ugyanakkor azt sem szabad gondolnunk, hogy az iraki invázióhoz csupán rögtönzések sora vezetett: a neokonzervatívok aligha véletlenül választották Szaddam Husszeint célpontjuknak, és az sem véletlen, hogy rablóhadjáratukat¹ leöntötték a huntingtoni „elmélet” mázával. E tanulmány azt a folyamatot elemzi, hogy az iszlám biztonságiasítása, szekurizációja miként vált a neokonzervatívok legfőbb eszközévé a háború előkészítésében és igazo­lásában, s hogy ez a fajta narratíva – az iszlám szélsőségesek hathatós közreműködésével – miként járult hozzá a muszlim és a nyugati világ közötti bizalmi válság kialakulásához.

Az iszlám szekurizációja természetesen nem kizárólag az amerikai neokonzervatívokhoz köthető. Annak leglátványosabb elemei, a War on Terror [terror elleni háború], az iraki invázió s az egész koncepció azonban alapvetően a Bush-kabinet szüleménye.

II. A neokonzervatívok új fegyvere: a szekurizáció

II. 1. A koppenhágai iskola és a kétféle szekurizáció

A szekurizáció (securitization) fogalmát a Koppenhágai Békekutató In­tézethez² kötődő ún. „koppenhágai iskola” képviselői, Barry Buzan, Ole Waever és Jaap de Wilde vetették alá alaposabb vizsgálatnak, amikor a nyolcvanas évek végétől a biztonság fogalmának újradefiniálására és a biztonságról folyó diskurzus új kereteinek kialakítására tettek kísérletet. A három szerző kutatásaik legátfogóbb összegzését 1998-ban adta közre Security: A New Framework For Analysis [Biztonság: az elemzés új keretei] címmel. Ebben a biztonsági szektorok, valamint a biztonsági komplexumok mellett a szekurizáció jelenségének vizsgálata állt a kö­zéppontban.

Buzanék alapvetően arra keresték a választ, hogy a posztbipoláris világban milyen keretek közt értelmezhető a biztonság fogalma. A hi­degháború időszakától kezdve ugyanis sokak számára egyértelműen érzékelhetővé vált a biztonság fogalmának kitágulása-kitágítása. A szűk katonai megközelítés mellett – elsősorban az 1973-as olajválság hatására – megjelent a gazdasági dimenzió, valamint szintén erre az idő­szakra tehetők azok a törekvések, amelyek nagyobb figyelmet kívántak szentelni a szociális biztonság fogalmának. A nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének kutatásai az emberiségnek az ökoszisztémára gyakorolt negatív hatásáról szükségessé tették a biztonság környezeti di­menziójának alkalmazását.³ Sőt, napjainkban egyre népszerűbb az ENSZ által előszeretettel használt humán biztonság fogalma, amely túllépve a nemzeti kereteken, az egyének felől közelíti meg a problémát, és a biz­tonság meglétét az egyén által szabadon elérhető alapvető gazdasági, egészségügyi, szociális és kulturális javakhoz köti.⁴

Azt a folyamatot, amely során egy állam vagy egy szerv eldönti, hogy mi tartozik a biztonság fogalmának keretien belülre, nevezzük szekurizációnak. A szekurizáció alapja, hogy a lakosságnak el kell fogadnia a biztonságiasítást, e nélkül ugyanis a folyamat kudarcba fullad: ha egy adott problémát a közösség döntő többsége nem értékel (lét)fenyegetésnek, akkor a szekurizáció megbukik. Ilyen volt az Egye­sült Államokban a vietnami háború vagy Nagy-Britanniában a szuezi válság: ezen országok kormányzata hiába igyekezett beállítani ezeket a konfliktusokat úgy, mint amelyek alapjaiban fenyegetik államuk létét és biztonságát, a lakosság döntő többsége ezt nem fogadta el, a nyilván­való kormányzati nyomás ellenére sem. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 42) Ugyanakkor ezek a példák két dologra is rávilágítanak: egyrészt, hogy a szekurizáció rendkívül sok szubjektív elemet tartalmaz, amelyek alkalmat adnak a csúsztatásra és a manipulációra. Másrészt, hogy bár ideális esetben a szekurizációs párbeszédben a közösség, a társadalom egésze részt vesz, az valójában legtöbbször a politikán, az állami veze­tésen és a hozzá köthető érdekcsoportokon és médiumokon keresztül zajlik, vagyis olyan szűrők közbeiktatásával, amelyek saját hatalmi és gazdasági pozícióik érdekében igyekeznek élni a tudatos befolyásolás eszközével. Erre példa a 2003-as harmadik Öböl-háború szisztematikus és céltudatos „felépítése”, amely elképzelhetetlen lett volna a sajtó aktív közreműködése nélkül.⁵ Bár Vietnam és Szuez esetében láthattuk, hogy a kormányzati köröknek nem minden esetben sikerül akaratukat ráeről­tetniük a társadalomra, kiterjedt eszközkészletük és monopolhelyzetük révén erre jó eséllyel törekedhetnek. Ez különösen ott lehet sikeres, ahol a velük szemben álló civil társadalom gyenge és kevés alternatív információs csatornát tart a kezében, vagy ahol a különféle külső és belső válságok hatására az emberek hajlamosabbak lesznek inkább az érzelmeikre, mint az objektív tényekre hallgatni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szekurizáció önmagában nem fel­tétlenül az ördögtől való. Alapvetően pozitívnak értékelhetjük, hogy a biztonság megközelítése a koppenhágai iskola értelmezésében túllépte a katonai-politikai szféra kereteit, és olyan – a centrum, a félperiféria és a periféria államai számára egyaránt sokkal égetőbb – kérdéseket igyekezett a vizsgálódás középpontjába állítani, mint a szociális igazság­talanságok, a gazdasági egyenlőtlenségek és a környezeti változások szerepe az emberek mindennapjaiban. A biztonság újfajta értelmezése ráadásul túllépett az akadémiai körökön. Ennek köszönhető, hogy pél­dául az Európai Unió 2003-as biztonsági stratégiája a globális biztonsági környezet leírásánál nem a terrorizmust vagy a tömegpusztító fegyverek terjedését tartotta fontosnak kiemelni – szemben az egy évvel korábbi amerikai nemzeti biztonsági stratégiával (The National Security… 2002) -, hanem hogy a világ lakosságának fele él napi 2 eurónál kevesebb összegből, és hogy a globális felmelegedés viszonyai között miként oldható meg az emberiség vízellátása. (European Security Strategy. 2003) Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a kormányoknak nem arra kell törekedniük, hogy felkészüljenek az éhséglázadások leverésére vagy a kimerülő erőforrásokért való küzdelemre, hanem hogy vegyék elejét ezeknek az eseményeknek például azzal, hogy a katonai költségvetés tételeinek egy részét átcsoportosítják a szociális háló stabilizálására vagy a zöld gazdaság erősítésére.⁶ Mindez azt mu­tatja, hogy a szekurizáció megfelelő kontroll mellett alkalmazva képes a valós problémákra irányítani a figyelmet, és lehetőséget ad arra, hogy azok kezelésére a társadalom a különféle opciók közül kiválassza a legmegfelelőbbet.

Ez a valóságban természetesen nem működik ilyen zökkenőmentesen. A szekurizációt a napi gyakorlatban az teszi rendkívül veszélyes esz­közzé, hogy kizárólagosságra törekszik, ezáltal könnyen legitimálhatja a hatalom vitatható döntéseit és túlkapásait is – legalábbis egy ideig. Amint a Gazdag – Tálas szerzőpáros rámutat (2008, 6): „a biztonság […] az erőalkalmazás legitimálásának kulcsa. Amikor egy politikus a „biztonságot” emlegeti, vagyis biztonságiasít (szekurizál) egy kérdést, ezzel lényegében jogot formál arra, hogy bármely szükséges eszközzel éljen a fenyegetés megakadályozására.” Sőt, Tálas egy másik írásában arra is felhívja a figyelmet, hogy a szekurizáció során „a társadalom legitim módon elfogadja valamely kérdésnek az áthelyezését a politikai szféra normál alkumechanizmusaiból a rendkívüli üzemmódba”. (Tálas 2010, 78; kiemelések tőlem – M. V.) Márpedig ebben az esetben a dön­téshozatali folyamatok felgyorsulnak, a civil szféra lehetőségei a vezetők ellenőrzésére szűkülnek: a társadalom sok esetben már csak a kész tényekkel szembesül. A lakosságnak, az értelmiségnek és a politikai ellenzéknek éppen ezért fékeznie kell a szekurizáció folyamatát, hogy megismerhesse a különböző nézőpontokat, eldönthesse, hogy hozzá­járul-e egy adott probléma biztonságiasításához vagy sem. Ezt annak ellenére is meg kell tennie, hogy a szekurizáció során sokszor hangzik el indokként: azonnali cselekvés szükséges a nagyobb probléma elhá­rítására. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 26) Irak példája épp arra int minket, hogy a sietség sokszor még végzetesebb következményekkel jár, mint a késlekedés.

A biztonság fogalmának kiterjesztését, a korábban a biztonsági tanul­mányok keretein kívül eső területek biztonságiasítását több oldalról is érték kritikák. A szűk szakmai berkeken belül maradva a szekurizációval kapcsolatban alapvető problémaként merült fel, miszerint az elméleti szinten olyannyira túlterjeszkedett az elmúlt években, hogy szétfeszít­ve az egzakt kereteket, lehetetlenné teszi a róla folytatott tudományos vitákat. Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a biztonság fogalma többé nem redukálható pusztán a hagyományos katonai, politikai, állam­központú megközelítésre. (Gazdag – Tálas 2008, 6)

Ennél jóval lényegesebb probléma, hogy a koppenhágai iskola által bemutatott biztonságiasítási folyamatnak gyakran szembesülünk az ellentettjével is, amelyet e tanulmányban negatív szekurizációként fo­gunk emlegetni. Ez nem más, mint hogy a biztonság szűk értelemben vett katonai és közbiztonsági felfogását kiterjesztik más biztonsági szektorokra, és alapvetően ezen a szemüvegen keresztül igyekeznek értelmezni a környezeti, szociális vagy gazdasági biztonságot.⁷ Ahogy azt fentebb bemutattuk, a biztonságiasítás hagyományos értelmezése és gyakorlata is komoly kockázatokat hordoz magában elméleti síkon – és sokszor a gyakorlatban is -, azonban a Buzanék által leírt szekurizáció jelentősen hozzájárulhat mindennapi létfeltételeink javításához. A most bemutatásra kerülő negatív szekurizáció azonban eleve kizárja annak lehetőségét, hogy a közösség megfelelő válaszokat adjon a felmerülő kihívásokra, és olyan leegyszerűsített mechanizmusok révén igyekszik megbirkózni a felmerülő problémákkal, amelyek nyilvánvaló kudarcra vezetnek. Mindenekelőtt pedig a negatív szekurizáció olyan hatalmi struktúrák kialakításához járul hozzá, melyek segítségével a kormányzat és a hozzá kapcsolódó érdekcsoportok a kommunikációs csatornák kont­rolljával rendkívüli alapossággal képesek az állampolgárok mindennapjait ellenőrzésük alatt tartani (a vallásgyakorlattól kezdve a szabadidőn át a vásárlási szokásokig), szervesen illeszkedve ezzel a foucault-i biopolitika fogalmához. (Melegh 2011)

II. 2. A negatív szekurizáció – a biztonságiasítás az amerikai neokonzervatívok kezében

Az előző fejezetben bemutatottak alapján nyilvánvaló, hogy a szekurizáció könnyen egy adott érdekcsoport kizárólagos eszközévé válhat, és így a társadalomnak megszűnik az a lehetősége, hogy a közös­ségi párbeszéd fenntartásával megfelelő kontrollt gyakorolhasson felette. Ennek egyik mintapéldája az a jelenség, amelynek során az amerikai neokonzervatívok a katonai szektor egyeduralmát kiterjesztették más társadalmi kérdésekre, legfőképp a gazdasági és társadalmi biztonság területére, amelynek során az iszlám biztonsági fenyegetésnek való kikiáltását egyszerre használták eszközként és célként.

Bár e tanulmány elsősorban a katonai szektorra koncentrál, illetve arra, hogy az iraki háborún keresztül bemutassa az iszlám szekurizációs folyamatát, a jelenség mára alaposan túlterjeszkedett ezeken a ke­reteken. A biztonságiasítás az amerikai társadalom mindennapjainak számos elemét érintette, és komoly vitákat váltott ki a tengerentúlon. A Bush-kabinet, konzervatív választóbázisának preferenciáit felhasznál­va – és az előző republikánus kormányok munkáját betetőzve – hozta létre a neokonzervativizmus építményét (Bronner 2004), amelyet a rendpártiság és az öngondoskodás abszolutizálása mellett a szociális érzék teljes hiánya jellemzett. Az elnök adócsökkentései nyolc év alatt 2400 milliárd USD bevételkiesést okoztak a központi költségvetésnek, miközben ennek az összegnek több mint fele az ország lakosságának eleve leggazdagabb 1%-ánál maradt. (Parenti 2011) Ezzel párhuzamo­san megkezdődött a szó szoros értelemben vett harc a szegénység, pontosabban: a szegények ellen, megindult a leszakadt és nincstelen rétegek kriminalizálása – vagyis a szociális problémák szekurizációja. Átfogó és előremutató megoldások helyett a neokonzervatívok a sze­génységet biztonsági problémává degradálták, ahogy azt Loíc Wacquant számos nyelvre, köztük magyarra is lefordított monográfiájában (Wacquant 2001)⁸ bemutatta. A társadalom hatékonyabb ellenőrzésé­re – az iszlám terrorveszélyre hivatkozva – a Kongresszus elfogadta a Patriot Actet, amely lehetővé tette, hogy a terrorelhárító szervek bírói felhatalmazás nélkül szinte korlátlanul hozzáférhessenek a lakosság személyes adataihoz, az állampolgárok orvosi, pénzügyi és egyéb ira­taihoz, telefonvonalaihoz és e-mail-jeihez. A törvényt sok amerikai az egyéni szabadságjogok súlyos megsértéseként értékelte, de az ellene való tiltakozások nem vezettek eredményre. Bush 2002-ben létrehozta a Belbiztonsági Minisztériumot [Department of Homeland Security], amely 200 000 alkalmazottjával a Védelmi és Veteránügyi tárca után a harmadik legnagyobb minisztérium lett, közel 55 milliárd USD évi költségvetéssel. (Budget in Brief. 2010) Mindezek az intézkedések a „még nagyobb biztonság” kétes jelszava alatt nagyban hozzájárultak a társadalom – különösen annak szegényebb rétegei – szorosabb kont­rolljához, illetve az egyéni szabadságjogok korlátozásához, valamint a politikai diskurzus és gyakorlat részévé váltak nem csupán az Egyesült Államokban, de a glóbusz számos más pontján, így Európában s azon belül Magyarországon is. Mindezek miatt a különféle szociális problémák közbiztonsági szekurizációja világszerte talán még a katonai szektor túlburjánzásánál is súlyosabb következményekkel jár(t).

Visszatérve a katonai biztonság túlterjeszkedéséhez, megállapíthatjuk, hogy az korántsem új jelenség. A fasizmus elleni küzdelem mozgósította az ellene felsorakozott nemzetek teljes társadalmát és kapacitásait: az Egyesült Államok lényegében akkor építette ki azóta is egyedülálló kato­nai potenciálját.⁹ E folyamat a Szovjetunió esetében nagyrészt már a har­mincas években lezajlott. A világháborút követően a két szuperhatalom az ideológiai szembenállásra hivatkozva tette lehetővé a katonai szektor túlburjánzását, amely a társadalom más alrendszereit is igyekezett maga alá gyűrni több-kevesebb sikerrel. A bipoláris szembenállás évtizedei alatt ez természetesen nem minden esetben zajlott egyenlő intenzitással, a két szuperhatalom között sok esetben fáziseltolódás volt megfigyelhető. A hidegháború végére mindazonáltal olyan mennyiségű hagyományos, illetve tömegpusztító fegyverekből álló arzenál halmozódott fel mindkét oldalon, amely nagyban hozzájárult a posztbipoláris világ instabilitásához. A Szovjetunió szétesése lehetővé tette, hogy elképzelhetetlen mennyisé­gű fegyver áramoljon a harmadik világba, táplálva annak helyi konfliktu­sait, míg az Egyesült Államok ideológiai szerepzavarának köszönhetően – és nem utolsósorban a különféle gazdasági lobbi csoportok érdekeinek kiszolgálására – járult hozzá ezekhez a háborúkhoz.

A negatív szekurizáció fejlődéstörténetében döntő mozzanatot jelentett a neokonzervatívok színrelépése Ronald Reagan 1981-es hatalomra kerülésével. Az alábbi, az inflációt is figyelembe vevő grafikon jól ér­zékelteti, hogy az Egyesült Államok katonai kiadásai Reagan, majd ifj. Bush kormányzása idején milyen méretűre duzzadtak föl. Reagan az 1981-es 154 milliárd USD-ről 1989-re 298 milliárd USD-re tornázta fel a védelmi költségvetést (az inflációs tényező beiktatásával 366, illetve 516 milliárd USD-t kapunk). (The Growth… 2010) A „csillagháborús” projektre szánt kutatások hatalmas tőkeigénye háború nélkül is óriási összegeket emésztett fel, és a technológia terén valóban jelentős előnyökhöz juttatta az Egyesült Államokat: egyes harceszközök tekintetében, mint például az F-22-es „Raptor” képében megszülető ötödik generációs vadászgépek, az USA 20 év (!) előnyre tett szert legfőbb riválisaival, Oroszországgal és Kínával szemben. Mindennek azonban súlyos ára volt: egyedül az F-22-es fejlesztési költségei, 2011-es adatok alapján, megközelítették a 67 milliárd USD-t, ami alapján a repülőgép-széria minden egyes darabja jelenleg 355 millió USD-be kerül. (Analysis. 2012) Ezek a számok jól érzékeltetik a hadiipari lobbi felé áramló tőke volumenét, egyszersmind azt a gazdasági és politikai hatalmat, amelyet a negatív szekurizáció képvisel.

 

 

A hidegháború lezárulása visszavetette az amerikai védelmi költség­vetést. A nagy ellenség bukásával a neokonzervatívok biztonságiasító törekvései egy időre igazolhatatlanná váltak, és ezen még a kisebb helyi konfliktusok (második Öböl-háború, délszláv háborúk) sem változtattak. A demokraták ugyan a különféle válságkezelési műveletek keretében több háborúban is részt vettek, de ezek korlátozott méretűek marad­tak. A negatív szekurizáció fenntarthatósága és a katonai költségvetés stagnálásának, sőt hanyatlásának a megakadályozása egyre nagyobb kihívásnak tűnt, egyrészt a nyolcévnyi demokrata kormányzás, másrészt a külpolitika mozdulatlansága miatt. Miután id. George Bush „elárulta” övéit, és nem tette meg azt a szívességet, hogy megdöntse Szaddam Husszein rendszerét, az Öböl környéki konfliktus – mint az 1998. de­cemberi Sivatagi Róka művelet – rendkívül alacsony intenzitásúvá vált. A hadiipari vállalatok igényeit a délszláv háborúk sem elégíthették ki: a szerb hadsereg nem számított komoly ellenfélnek. Egyedül egy F-117-es „lopakodó” bombázó lelövése számított „sikernek” – mind a szerb légvédelem, mind a Lockheed Martin számára, hiszen a vállalat így iga­zolhatta, hogy a második Öböl-háború legendás repülőgépe „elavulttá vált”, és valóban szükséges a váltótípus létrehozása, melyet nagyrészt az F-22-re lehetett alapozni. (How to Take Down…)

A nagy áttörés azonban továbbra is váratott magára. A demokraták nem hajlottak arra, hogy legitimálják a védelmi szféra továbbterjeszkedését. A republikánusok 2001-es újbóli hatalomra kerülése ugyan megteremtette a lehetőséget arra, hogy a védelmi szektor ismét bővítse pozícióit, ehhez azonban szükség volt egy olyan eseményre, amelynek fényében igazolni lehetett a negatív szekurizáció megerősítését. Az is egyértelművé vált, hogy az eddigi, alapvetően geostratégiai fenyegetésekre hivatkozó meg­közelítés többé nem működik, hiszen egyetlen ország sem jelentett többé reális veszélyt az USA számára. A „megoldást”, az iszlám már létező szekurizációjának felerősítéséhez és kibontakoztatásához szükséges döntő érvet Oszama bin Laden szolgáltatta George W. Bush kabinetje számára.

III. Az ideológiai áttörés – az iszlám szekurizálása A politikai háttér

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a hadsereg számára a legjobb gyakorlóterep a háború. A hadseregeket nem a békére, hanem a hábo­rúra készítik fel, hisz azért hozták létre őket, hogy háborúkat vívjanak és nyerjenek meg. Egy nyugati demokratikus államban ma a hadsereg békebeli feladatai meglehetősen korlátozottak, ugyanakkor a fenntartása óriási összegeket emészt fel. Éppen ezért óhatatlan, hogy a hadsereg olyan helyzeteket keressen, amelyekben igazolhatja saját létét és fon­tosságát.

A nyugati világban ugyanakkor a hadseregek mozgástere korlátozott, hisz a civil adminisztráció befolyása alatt állnak, a parlamentek döntenek költségvetésükről, alkalmazásukról, fejlesztésükről. Ez önmagában némi biztonságot is garantál számukra, mert a hadsereg tagjai békeidőben is megkapják fizetésüket, és számolhatnak bizonyos jóléti hálóval.

A hadiipari vállalatok ugyanezt nem mondhatják el magukról. Ha nincs háború, ha nincs szükség újabb és újabb harceszközökre, akkor ezek a csoportok komoly bevételkieséssel számolhatnak. Ez különösen akkor fájdalmas, ha a tartós béke miatt nincs szükség új fejlesztésekre, és az államok a katonai kutatás-fejlesztési költségek megvágása mellett dönt­ve csak a már kipróbált technológiát szerzik be, nem igényelve újabb fegyverrendszerek létrehozását. Márpedig a nagyvállalatok igazi nyere­ségeit a K+F garantálja – az Egyesült Államok 2012-es költségvetésében például 75,7 milliárd USD összegben. Ehhez járul 128,1 milliárd USD értékben már létező fegyverrendszerek és eszközök vásárlása. (United States Department… 2012)

A kilencvenes évek állóvize nem kedvezett a negatív szekurizációnak. A Pax Americana körülményei között nem létezett többé olyan ellenfél, mellyel szemben igazolni lehetett volna az amerikai védelmi szféra túlbur­jánzását. A hidegháború végi 515 milliárdról a védelmi költségvetés 2011-es értéken a kilencvenes évek végére 340 milliárd USD-re esett vissza (The Growth… 2010), ami komoly érvágást jelentett az ágazatnak.

Ezért 2000-ben a republikánusok semmit sem bíztak a véletlenre. George W. Bush személyében egy biztos befutó, de nem túl intelligens, könnyen befolyásolható jelölttel nyerték meg a novemberi választást. Az elnöknek és családjának is voltak érdekeltségeik a hadiiparban (Bush Family Values…), illetve a Blackwater nevű katonai magánvállalatban (Bush & Blackwater…). Bush mögött Dick Cheney személyében olyan alelnök állt, aki egyszerre rendelkezett kiterjedt kapcsolatrendszerrel a katonai és olajszektorban. Az idősebb Bush alatt védelmi miniszterként szolgált, majd 1995 és 2000 között a Halliburton energetikai óriáscég vezérigazgatójaként tevékenykedett. A Halliburtonből 1998-ban vált ki leányvállalata, a Kellog Brown & Root, amely az egyik legfontosabb amerikai biztonsági magánvállalat lett. A KBR és a Halliburton 36 millió USD végkielégítést fizetett a távozó Cheney-nek, aki cserébe az iraki invázió után megrendelések tömkelegével árasztotta el e vállalatokat: egy évvel a háború kezdete után a Halliburton 9 milliárd USD-s szer­ződéssel rendelkezett, többel, mint bármely más vállalat. (Halliburton. 2004) A külügyminiszter, Colin Powell, vagy a védelmi miniszter, Donald Rumsfeld egyaránt a republikánusok kipróbált és megbízható politikusai voltak, akikre elöljáróik biztosan számíthattak.

III.2. A kívülről jött segítség – Oszama bin Laden és az al-Kaida

Az iszlám szekurizációja nem tekinthető új jelenségnek, és közvetlen gyökerei egészen a hidegháborúig nyúlnak vissza. A palesztin-izraeli konfliktusban a kapitalista országok Izraelt, míg a Szovjetunió és a har­madik világ országai a palesztinokat támogatták, és a különféle, Európát is érintő terrortámadások során – mint az 1972-es müncheni olimpia vagy az 1985-ös madridi éttermi robbantás esetén – közvetlenül is szembesül­tek a jelenséggel. Az IRA vagy a Vörös Hadsereg Frakció miatt a nyugati világnak ráadásul saját belső terrorizmusával is meg kellett birkóznia. Az első intifáda merényletei az Izraelt támogató amerikai médiacsoportoknak köszönhetően bejárták az egész világot. Mindezek azzal jártak, hogy a terrorizmus előkelő helyet vívott ki magának a modern kori biztonsági fe­nyegetések között, ugyanakkor a modern terrorizmus és az iszlám gyak­ran összekapcsolódtak e viszonyrendszerben – még akkor is, ha a PFSZ nem vallási, hanem nacionalista alapon hajtotta végre támadásait.

Az iszlám szekurizációjának elmélete nem is rájuk, hanem a Muszlim Testvérek palesztinai „leányvállalatára”, a Hamaszra, illetve a szaúdi vahabiták Afganisztánban kinevelt mudzsahedjeire támaszkodhatott. Ebben nagy segítségükre volt a szaúdi milliomos, Oszama bin Laden, aki az afganisztáni hegyek közt – közvetett amerikai támogatással – harcolva felismerni vélte hivatását: az iszlám kalifátus helyreállítását és a nyugati hitetlenek megregulázását. Önbizalmát növelte, hogy a megszülető al-Kaida a szovjetek felett aratott afganisztáni győzelmet úgy állította be, mint ami döntő mértékben járult hozzá a Szovjetunió széteséséhez. Ezek után bin Laden úgy döntött, hogy a Gonosz másik földi megtestesítője, az egyetlen megmaradt szuperhatalom, az Egyesült Államok ellen fordul. (Shay 2008) Ezzel a döntésével mérhetetlen szenvedés felé sodorta a Közel-Kelet muszlim népeit, de hihetetlen szolgálatot tett a washingtoni neokonzervatív köröknek. A terebélyesedő al-Kaida, amely első külföldi merényleteit 1992-ben, Jemenben hajtotta végre (Shay 2007, 121-122), 1993-ban már elkövetett egy merényletet a New York-i Világkereskedelmi Központ ellen, és harcban állt az Egyesült Államok terrorelhárító szer­veivel. A szervezet legsikeresebb akciói a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek ellen elkövetett 1998-as terrortámadások voltak (Shay 2008, 84-91), amelyek „nemzetközi” hírnevet szereztek bin Laden cso­portjának. Ugyanakkor, bár a terrorista veszély fennállt, a kormányok és a nyugati civil társadalom ezt korántsem értékelte még létfenyegetésnek. A terrorizmus egyike volt a világunkban létező, de annak alapjait nem fenyegető biztonsági kihívásoknak. Bár az iszlamista hátterű terrorizmus a szekurizációs párbeszédben fel-feltűnt, és olyan játékfilmek is foglal­koztak a témával, mint például az 1998-as amerikai Ostromállapot (The Siege), a terrorizmus és az iszlám összemosása nem lépte át a lélektani határt – ez például magában az említett filmben is jól érzékelhető.

A légkör azonban gyökeresen megváltozott 2001. szeptember 11-gyel. Az Egyesült Államokat a World Trade Center és a Pentagon elleni tá­madásokkal olyan sokk érte, amely csak Pearl Harborhoz hasonlítható. Érdekes, hogy csakúgy, mint 1941-ben, 2001 kapcsán is megszülettek az összeesküvés-elméletek. Bár szinte biztos, hogy az események nem úgy történtek, ahogy arról a hivatalos tájékoztatás napvilágot látott, e tanulmány írója úgy véli, a támadás mögött alapvetően valóban bin Laden és az al-Kaida, nem pedig az amerikai vagy izraeli titkosszolgálatok sötét machinációja áll. A hatás szempontjából ez egyébként lényegtelen is. Háromezer amerikai állampolgár halála országuk szívében olyan lehe­tőségeket kínált a neokonzervatív politikai vezetés számára, amely soha vissza nem térő alkalmat biztosított számukra, hogy megtalálják azt a nagy ellenfelet, akivel tíz év elteltével helyettesíthetik a Szovjetuniót: ez az ellenfél pedig az al-Kaida és a „globális terrorizmus” lett.

III.3. Az elméleti háttér felépítése

Az iszlám szekurizálásának elméleti alapkövét Samuel P. Huntington rakta le 1993-ban a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányával (Huntington 1992-93), amelyet aztán a szerző monográfiává bővített (Huntington 2005), és a kérdésből erős állítás született. A huntingtoni vízió szerint az iszlám belső folyamatai miatt egyre inkább egy dina­mikusan bővülő, „erőszakos” civilizációvá válik, amellyel szemben a nyugati univerzalista értékrend nem alkalmazható. Ezt a képet tovább erősítették azok a valóban meglevő problémák (a közel-keleti béke megoldatlansága, az iszlamista terrorizmus megjelenése), amelyeket az előző részben tárgyaltunk. A bipoláris rendszer összeomlása utáni útkeresésben Huntingtontól függetlenül is megjelentek azok az elkép­zelések, amelyek a muszlimokat a nyugati világra irányuló potenciális fenyegetésként értelmezték, és egy-egy támadás (mint a WTC elleni első, 1993. februári merénylet vagy az 1995 nyarán a párizsi metró ellen végrehajtott robbantás-­sorozat), ha nem is erősítette fel, de életben tartotta ezeket a hangokat.

A szeptember 11-et követő hisztériában azután ezekre az előzmények­re könnyen lehetett építeni. A dolog persze nem volt zökkenőmentes. Az al-Kaida ellen meghirdetett War on Terrorral kapcsolatban ugyanis komoly kihívást jelentett, hogy a terrorszervezet önmagában megle­hetősen szerény célpont volt. Emiatt lett a bin Ladent befogadó afga­nisztáni Talibán az amerikai válaszcsapás első áldozata. A csúsztatás már itt megtörtént: a tálibokat összemosták az al-Kaidával. Márpedig a Talibán a bin Ladennel ápolt kétségtelen kapcsolatai ellenére sem volt terrorszervezet, és vajmi kevés szerepet játszott az Egyesült Államok elleni támadásban.¹⁰ Iszlamistának viszont kétségtelenül iszlamista rendszer volt, méghozzá annak a legradikálisabb formájában. Így már ekkor gyökeret vert az a hamis elképzelés, hogy ami iszlamista, az egyben terrorista is.

De Afganisztán 2001-ben még nem hozta el a nagy háborút. Ez pontosan látszik azon is, hogy 2002-ben a védelmi költségvetés csak mérsékelten emelkedett. Az igazi „fejőstehén” szerepét a közép-ázsiai ország nem tudta betölteni, mivel gyenge fegyveres csoportjaira a 2001-es invázió olyan csapást mért, amelyből évekig nem tudtak talpra állni. Így a neokonzervatívok visszatértek régi „partnerükhöz”, Szaddam Husszeinhez. A diktátor ugyan nem volt sem terrorista, sem iszlamista, de „legalább” egy muszlim államot vezetett, és a Szovjetunió bukását követő új világrendben 1991 óta az első számú közellenségnek számí­tott. Az amerikai vezetés tudta, hogy nem sokan fognak könnyet ejteni érte – legfeljebb Oroszország és Franciaország fog tiltakozni, amelyek a kilencvenes évek során komoly érdekeltségre tettek szert az iraki olaj­bizniszben, veszélyeztetve az USA egyeduralmát.

Hogy az iraki háborút milyen ördögi zsenialitással komponálták meg, ma már nyílt titok. Normann Solomon és Reese Erlich magyar nyelven is megjelent könyvükben (2003) részletesen elemzik azt a masszív és jól felépített médiahadjáratot, amelyben a kormányzat és a mögötte álló érdekcsoportok meggyőzték az amerikai társadalmat arról, hogy a háború elkerülhetetlen. Nem véletlenül fogalmazott Solomon úgy, hogy „egyetlen ipari terméknek sincs szüksége akkora marketingre, mint a hatalmas forrásigényű, embertömegek pusztulását eredményező háborúnak” (Erlich – Solomon 2003, 30). Mára teljesen egyértelművé vált, hogy a támadás fő érvei, miszerint a rezsim tömegpusztító fegyverek előállításán fáradozott, illetve, hogy Szaddam Husszein támogatta az al-Kaidát, ha­zugságok. (Marsai 2011, 43) A retorika azonban 2003-ban működött.

Irakra azért is szükség volt, mert egy terrorszervezet ellen viselt háborúhoz valójában nem kell a hadsereg, és ezáltal új katonai megren­delések sem. Ennek legésszerűbb módja egy intenzív titkosszolgálati te­vékenység lett volna – de akkor hol marad az üzlet, ami Irak esetében, ne feledjük, nem csupán a fegyvereket, hanem az olajt is jelentette. Az más kérdés, hogy valószínűleg egyik szereplő sem számolt azzal, hogy az ál­taluk teremtett fantom életre kel, méghozzá ilyen vitalitással: az al-Kaida tényleg megvetette a lábát Irakban, ahol a síita-szunnita vallásháború árnyékában tevékenykedve komoly fejtörést okozott az amerikai politi­kusoknak, amikor arra került a sor, hogyan magyarázzák meg az egyre kiábrándultabb honi lakosságnak, miért is esnek el amerikai katonák ezrei egy, a szülőföldjüktől több tízezer kilométerre fekvő országban.

Az iraki háborúról folyó hivatalos beszéd nagyban elősegítette, hogy a muszlim világnak ne legyen kétsége afelől, miszerint a Bush-­adminisztráció valójában civilizációs mázzal igyekszik leplezni rablóháborúját. Az elnök által 2002. január 29-én elmondott hagyományos évértékelő beszédben a „Gonosz Tengelye”-ként megnevezett három országból kettő, Irán és Irak muszlim államok voltak. (Text of President Bush's 2002) De az egész muszlim világban visszhangzottak még Bushnak a szeptember 11. után mondott szavai is, amelyben keresztes háborúként nevezte meg a terrorizmus ellen vívandó küzdelmet. Nem véletlen, hogy az afganisztáni és iraki háború kapcsán egyre többször beszéltek „tízedik keresztes hadjáratról”. (The Tenth Crusade.   2002)

A Bush-adminisztrációnak óriási segítséget jelentett, hogy a civilizációs összecsapás víziója nem csupán a Fehér Házban, hanem – bin Laden személyén keresztül – a muszlim világban is lelkes követőkre talált. Mind Bush, mind bin Laden egy olyan háború katonáinak képzelték magukat, amely valószínűleg sohasem létezett – de ők mindent elkövettek annak érdekében, hogy most végre létrejöjjön. (Marsai 2011) Ahogy Susan George figyelmeztetett: „bármi áron el kell kerülnünk a huntingtoni civi­lizációs összecsapás megvalósulását. Bin Laden és fasiszta fundamen­talista barátai legfőbb vágya az, hogy a szűk látókörű amerikai fellépés muszlimok millióit fogja radikalizálni, háborúba taszítva őket a gyűlölt Nyugattal.” (Idézi Aronovitz – Gautney – Barrow 2003: 140)

Így mind a muszlim, mind a nyugati társadalom igazolva látja a másikat ért vádakat. Irak szétverése az egyik oldalon, a New York-i, madridi, londoni, mumbai akciók a másikon tovább növelik a bizalmi szakadékot a két civilizáció között. És bár az iszlám szekurizációja mérséklődött, olyan mértékben terjedt el még magán Európán belül is, hogy elenged­hetetlenné teszi egy deszekurizációs párbeszéd szükségességét. Ez a folyamat ugyan zajlik már (nálunk ennek jegyében készültek Tálas Péter vagy a Krizmanits József által szerkesztett kötet írásai [2008]), a globális gazdasági válság azonban komolyan hátráltatja az eredmények kibontakozását. (Marsai 2011, 65-68)

IV. Kilátások

A neokonzervatívok az iraki háborúval darázsfészekbe nyúltak. A soro­zatos botrányok, a lakosság megrendült bizalma egyenesen vezetett a demokrata Barack Obama elsöprő győzelméhez. Obama ismert kairói beszédében igyekezett menteni a menthetőt, és békejobbot nyújtani az iszlámnak. A gesztus azonban némileg elkésett – nem a nagypolitika, hanem elsősorban az átlagemberek szintjén. Az arab tavasz egyik leg­fontosabb tanulsága mindazonáltal az, hogy a radikális iszlamista tanok nem voltak képesek megfertőzni a lakosság többségét. A demonstráci­ókon kevés Izrael- vagy Nyugat-ellenes jelszó hangzott el, és az előre­törő radikálisok egyelőre inkább csupán meglovagolják, mint irányítják az eseményeket. (Fakhro – Hokayem 2011, 24-26) Bár kétségtelenül történtek keresztényellenes atrocitások Egyiptomban és Tunéziában, ezek egyelőre elszigetelt esetek maradtak. Abban, hogy a radikálisok térnyerésének milyen mértékben sikerül gátat szabni, döntő szerepe lesz annak, hogy a mérsékelt ellenzék képes lesz-e az összefogásra, illetve hogy a külföld hitelesen képes-e támogatni az átmenetet. Sajnos eleddig mindkét kritérium hiányzik.

Érdekes módon az Egyesült Államokban magában sosem merült fel komolyan a belső muszlim-nem muszlim összeütközés problémája. Az iszlám vallás követői teljes mértékben integrálódtak a társadalomba, és a „civilizációs összecsapás” itt nehezen volt elképzelhető. A problémás területet ebben az esetben Európa és bevándorló muszlim közösségei alkotják. Egy előző tanulmányomban (Marsai 2011) már megvizsgáltam az európai társadalmakban az iszlámmal kapcsolatban élő tévhiteket, absztrakciókat és ezek működését, valamint azokat a mögöttes moz­gatókat, amelyek tápot adnak a muszlim-nem muszlim csoportok közti feszültségnek. Tálas Péter, Csicsmann László és Krizmanits József munkáiból kitetszik, hogy a fennálló problémák egy része – mint az iszlamista terrorfenyegetés – a közbeszédben a végletekig elnagyolt és túlbecsült, s nem az iszlám vallásból származik, hanem sokkal inkább magának az európai társadalmaknak a belső problémáiból, a gazdasá­gi válságból vagy a nem kellően átgondolt integrációs politikákból. De ezekre az elemekre újból és újból fel kell hívnunk a figyelmet. Az Európai Unió statisztikái alapján 2006 és 2009 között 1787 terrorcselekményt vagy kísérletet követtek el az EU területén, és ebből mindössze 4 (!) volt iszlamista csoportokhoz vagy személyekhez köthető. A 23 halálos áldozat egyike sem került ki ebből a négy akcióból. (Tálas 2010, 83-87) Mégis,

Anders Breivik támadása kapcsán, még mielőtt a norvég hatóságok kö­zölték volna a támadó kilétét és indítékát, a feltételezések azonnal iszlám szélsőségeseket gyanítottak az akció hátterében. (Muslims feel sting… 2011) Ebből is látszik, hogy a rossz reflexek működnek, és ezek kiiktatása nem fog egyik napról a másikra megtörténni. Ehhez az értelmiség és a politikusok elkötelezett és fegyelmezett hozzáállása lenne szükséges – de hogyan várhatjuk ezt el azoktól, akik maguk is aktívan munkálkodtak az iszlám szekurizálása körül?

A neokonzervatívok pedig lassan kezdhetik dörzsölni a kezüket. Bár a nemzetközi nyomás nem tette lehetővé, hogy teljes mértékben meg­szerezzék az iraki olajmezőket, az ezen a téren elért eredmények így is jelentősek. (Iraki titkok…) A hadiipari megrendelések pedig minden eddi­git felülmúltak: bár az iraki háború hivatalosan véget ért, a hadigazdaság felpörgetésének és az afganisztáni műveleteknek köszönhetően a védel­mi minisztérium éves költségvetése megközelítette a 700 milliárd dollárt. Ne feledjük, ekkora összegű mentőcsomag elegendőnek bizonyult az amerikai bankrendszer megmentésére, és arra, hogy most az USA némi kaján örömmel vegyes szánakozással szemlélje az eurózóna válságát. Ráadásul ez az összeg nem tartalmazza a NASA, az FBI, az Energiaügyi és a Nemzetbiztonsági Minisztérium védelmi jellegű költségeit, valamint a veteránokra szánt összegeket, amelyek együttesen szintén több száz­milliárd USD-t tesznek ki. (Federal Government…)

Obamának, úgy tűnik, sikerült lezárnia az iraki konfliktust – legalábbis az Egyesült Államok számára -, és ezen az úton halad Afganisztánban is. A másik oldalon, bár az elmúlt években számos al-Kaida vezetőt, köz­tük bin Ladent is kiiktatta az amerikai terrorellenes hadjárat, a szervezet nem omlott össze, és a helyi franchise-ok Szomáliától Algériáig, ha nem is képesek egy 9/11 típusú csapásra, arra igen, hogy rájuk hivatkozva fenn lehessen tartani a félelmet és a szekurizációs hadjáratot. Ezért nem kizárt, hogy hamarosan az iszlámot érintő negatív szekurizáció újabb hullámára számíthatunk.

Jegyzetek

¹ Az iraki háború pusztításának mérlegéhez lásd: (Adriaensens 2011).

² Copenhagen Peace Research Institute

³ A biztonság fogalmának változásáról magyar nyelven lásd: (Gazdag – Tálas 2008; Hegedűs 2009).

⁴ A humán biztonságról és annak kritikai megközelítéséről lásd: (Tadjbakhsh 2007).

⁵ Az iraki háború kirobbantását előkészítő, manipulációktól hemzsegő média­kampányról lásd: (Erlich – Solomon 2003); a hadműveletek előkészítéséről, a hadi- és olajipari lobbi, illetve a kormányzati körök összefonódásáról lásd Charles Ferguson No End in Sight című dokumentumfilmjét, Magnolia Pictures, 2007.

⁶ Európában az elmúlt években valóban megfigyelhető a védelmi kiadások csök­kenése, lásd: (European Defence Trends…; Selján 2011).

⁷ Buzanék alapvetően öt biztonsági szektort különböztetnek meg: politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és környezeti biztonsági szektor. Ugyanakkor hangsúlyozzák azt is, hogy ez az öt szektor nem különíthető el élesen egymás­tól, hatnak egymásra, és csak teljes komplexumban vizsgálva értelmezhetők. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 7-8)

⁸ A szerzőnek e könyv megjelenése tízedik évfordulójára készült tanulmánya: (Wacquant 2011).

⁹ Az USA az európai háború kirobbanásakor mindössze 188.000 fős szárazföldi haderővel rendelkezett. Pearl Harbor időszakára ez a létszám elérte az 1.685.000 katonát, három évvel később pedig a 8.291.000 főt. Lásd: (Anderson 2000).

¹⁰ Erről lásd részletesen a Tálas Péter által szerkesztett tanulmánykötetet (2002); lásd még: (Tálas 2008).

Felhasznált irodalom

Adriaensens, Dirk 2011: Irak, a sötétség kora. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 59-72.

Analysis of the Fiscal Year 2012 Pentagon Spending Request. http://costofwar.com/en/publications/2011/analysis-fiscal-year-2012-pentagon-spending-request/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Anderson, Rich 2000: US Army in World War II. Introduction and Organisation. http://www.militaryhistoryonline.com/wwii/usarmy/introduction.aspx (Letöltve: 2011. október 9.)

Aronowitz, Stanley – Gautney, Heather – Barrow, Clyde 2003: Implicating empire: globalization and resistance in the 21st century world order. New York, Basic Books

Bronner, Stephen Eric 2004: A neokonzervativizmus építménye. Eszmélet 63 (2004. ősz), 4-18.

Bush & Blackwater. http://rinf.com/alt-news/business-news/all-in-the-crime-family-bush-blackwater/1595/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Bush Family Values: War, Wealth, Oil. http://www.commondreams.org/views04/0208-05.htm (Letöltve: 2011. december 5.)

Buzan, Barry – Waever, Ole – Wilde, Jaap de 1998: Security. A New Framework For Analysis. London, Lynne Rienner Publishers Budget in Brief. Fiscal Year 2010 of the US Department of Homeland Security. http://www.dhs.gov/xlibrary/assets/budget_bib_fy2010.pdf (Letöltve: 2012. január 4.)

Erlich, Reese – Solomon, Norman 2003: A célpont Irak. A Bush-kormányzat és az amerikai sajtó összejátszása. Pécs, Alexandra

European Defence Trends. Budget, Regulatory Frameworks and the Industrial Base. CSIS. http://csis.org/files/publication/101025_EuroDefenseTrends_web.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

European Security Strategy. A Secure Europe in a Better World 2003. http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/78367.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

Fakhro, Elham – Hokayem, Emile 2011: Waking the Arabs. Survival, 53:2, 21-30.

Federal Government Outlays by Functions and Subfunctions. http://www.gpoaccess.gov/usbudget/fy11/sheets/hist03z2.xls (Letöltve: 2011. decem­ber 7.)

Gazdag Ferenc – Tálas Péter 2008: A biztonság fogalmának határairól. Nemzet és Biztonság, 1. évf. január, 3-9.

Halliburton suspends bill for army meal. http://www.guardian.co.uk/world/2004/feb/18/iraq.usa (Letöltve: 2011. december 5.)

Hegedűs Henrik 2009: A biztonság fogalmának tágabb és szűkebb értelmezése. Hadtudományi Szemle, 2. évf. 1. szám, 65-75.

Huntington, Samuel P. 1992-93: The Clash of Civilizations? Foreign Affairs. Vol. 72. 1992-93. http://www.freerepublic.com/focus/news/664292/posts (Letöltve: 2011. március 17.)

Huntington, Sameul P. 2005: A civilizációk összecsapása és a világrend átalaku­lása. Budapest, Európa Könyvkiadó

How to Take Down an F-117. http://www.strategypage.com/htmw/htada/articles/20051121.aspx (Letöltve: 2011. december 5.)

Iraki titkok – beigazolódott az olaj-összeesküvés elmélet. http://www.vg.hu/vallalatok/energia/iraki-titkok-beigazolodott-az-olaj-osszeeskuves-elmelet-346563 (Letöltve: 2011. december 7.)

Krizmanits József (szerk.) 2008: Vallási fundamentalizmus. Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban. Budapest, Politológiai Párbeszéd Társasága – L'Harmattan Kiadó

Marsai Viktor 2011: Európa félelme az iszlámtól – szekurizáció, tévhitek és valós kihívások. Pannonhalmi Szemle, XIX/3. 42-68.

Melegh Attila 2011: Biopolitika és jóléti rasszizmus. Kétezer-beszélgetés Melegh Attilával. http://www.ketezer.hu/menu4/2006_01/melegh.html (Letöltve: 2011. december 5.)

Muslims feel sting of initial blame. http://articles.latimes.com/2011/jul/23/world/la-fg-norway-blame-20110724 (Letöltve: 2011. december 7.)

Parenti, Michael 2011: Democracy for the Few. Wadswoth Publishing

Selján Péter 2011: A globális gazdasági válság hatása a védelmi kiadásokra. http://www.peterseljan.com/post/publications/glob-lis-gazdas-gi-v-ls-g-hat-sai-v-delmi-kiad-sokra (Letöltve: 2011. október 5.) http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=1042 (Letöltve: 2013. január 13.)

Shay, Shaul 2007: The Red Sea Terror Triangle. Sudan, Somalia, Yemen and Islamic Terror. New Brunswick, Transaction Publishers

Shay, Shaul 2008: Somalia Between Jihad and Restoration. New Brunswick, Transaction Publishers

Tadjbakhsh, Shahrbanou 2007: Human security in international organisations: blessing or scourge? Human Security Journal, 4, Summer, 8-15.

Tálas Péter (szerk.) 2002: Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztá­ni „vadászattól” a fenntartható globalizációig? Budapest, SVKH-Chartapress

Tálas Péter 2008: A terrorizmusról hét évvel 9/11 után. Nemzet és Biztonság, 1. évf. 9. sz. 69-80.

Tálas Péter 2010: Az európai terrorfenyegetettségről – a számok tükrében. Nem­zet és Biztonság, 3. évf. 9. sz.76-88.

Text of President Bush's 2002. State of the Union Address. http://www.washingtonpost.com/wp-srv/onpolitics/transcripts/sou012902.htm (Letöltve: 2011. december 6.)

The Growth of US Military Spending Over the Years. http://www.davemanuel.com/2010/06/14/us-military-spending-over-the-years/ (Letöltve: 2011. december 5.)

The National Security Strategy of the US 2002. http://georgewbush-whitehouse.archives.gov/nsc/nss/2002/ (Letöltve: 2011. október 6.)

The Tenth Crusade. http://www.counterpunch.org/2002/09/07/the-tenth-crusade/ (Letöltve: 2011. december 6.)

United States Department of Defence. Fiscal Year 2012 Budget Request. http://comptroller.defense.gov/defbudget/fy2012/FY2012_Weapons.pdf (Letöltve: 2011. december 5.)

Wacquant, Loïc 2001: A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terje­dése. Budapest, Helikon

Wacquant, Loïc 2011: Köziztonsági tornádó. Neoliberalizmus és büntetés a XXI. század hajnalán . Eszmélet 89 (2011. tavasz), 17-36.

Beidegződött szóhasználatainkba gondol bele az írás. Közben olyasféle kellemetlen kérdéseket vet fel, mint hogy a mindennapi élet milyen kényelmetlenségeivel járna a marxi kommunizmus.

Viszonylag könnyű helyzetben volt Táncsics, amikor 1846-ban megfogal­mazta Mik a vörös republikánusok, és mit akarnak című írását. Pontosan tudta, hogy kikről beszél, és hogy ők mit szeretnének elérni. Azóta sokat változott mind a társadalom, mind a nyelvhasználat. Ennek a megválto­zott, mai helyzetnek szól, korunk tapasztalatain alapul a fenti provokatív cím és gonoszkodó alcím.

• A helyi szövetkezet a számára rendelkezésre álló erőforrásoknak a többieket kizáró tulajdonosa (csoporttulajdon) vagy – valamiféle haszon­bérlet mintájára – pusztán termelő használója? (Ez utóbbinál alkalmaz­ható egyik lehetséges önszervezési módszer: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód” In: Válaszúton. ÁJK, 1988.)
• Hogyan valósulhat meg a felhalmozott történelmi adósság törleszté­se? Kit lehet a történelmi jóvátétel alanyának tekinteni?
• Miként szerveződik meg a természeti „hitelek” visszafizetése? Kit lehet a természeti jóvátétel alanyának tekinteni?

A cikk részletes hatalomtechnikai és osztályelemzést nyújt a 2011 őszén az USA-ban megjelent Occupy Wall Street! mozgalomról. A spontaneitás anarchista filozófiáját valló mozgalom elutasított mindenféle rögzített döntéshozatali hierarchiát. E „tökéletes spontaneitás" azonban teret nyitott önkényes döntéseknek és különböző önjelölt „élcsoportok" a mozgalom egésze számára destruktív akcióinak is. A szocialista baloldal késve kapcsolódott be az eseményekbe, ám így is évtizedek óta nem látott lehetőség kínálkozik arra, hogy az Egyesült Államokban újraépüljön egy cselekvőképes, radikális baloldal.

Az Occupy mozgalom olyan esélyt teremtett egyrészt a szocialista és a munkásmozgalom újraegyesítésére, másrészt egy széles bázisú, élet­képes radikális párt megteremtésére, amilyen egy élet során egyszer adódik. Két olyan perspektíváról beszélünk, amelyek egyike sem léte­zett reális lehetőségként a késő 60-as, illetve a korai 70-es évek óta. A szocialista baloldalon belül még nem kezdődött el az Occupy mozgalom eme szélesebb távlatú implikációinak átgondolása, és e baloldal egy­előre taktikáját sem igazította azokhoz az új feladatokhoz, amelyeket a mozgalom kitörése teremtett a szocialisták számára. A szocialista bal­oldal gyakorlatilag az Occupy mozgalom farvizén evez, ahelyett, hogy az Occupy követné a szocialista baloldalt mint vezető erőt. Így aztán ahhoz is igyekeznünk kell, hogy lépést tudjunk tartani az Occupy gyors evolúciójával.

Az Occupy Wall Street (OWS) [Foglald el a Wall Streetet] négy hét alatt több munkást és elnyomottat mozgósított, mint amennyit a teljes szocialista baloldal négy évtized alatt. Hasznos lesz számunkra, ha meg­értjük, hogyan és miért történhetett, hogy más politikai erők (nevezetesen az anarchisták) hajtották végre ezt a történelmi fegyvertényt.

Az alábbi írás kísérlet az Occupy megértésére, a szocialisták által adott válaszok áttekintésére, valamint néhány olyan gyakorlati következtetés levonására, amely segítheti a szocialistákat abban, hogy az Occupy általános mozgásirányát befolyásolni képes központi szereplőkké vál­hassanak, kitörve a jelenlegi marginális pozícióból.

Az Occupy osztályjellege és vezetése

Az Occupy mozgalomnál több, forradalomnál kevesebb. Az Occupy-felkelés, a lakosság 99%-ának mélységeiben felgyülemlett harag és reménykedés előre megjósolhatatlan kiáradása. Radikálisan különbözik az amerikai politikai életet az elmúlt időszak során megrengető tömeg­mozgalmaktól: a bevándorlók jogaiért szerveződött mozgalomtól, amely 2006. május elsején – 1886 óta első ízben – nemzeti méretű politikai sztrájkban kulminálódott, vagy az iraki háború elleni 2002-2003-as moz­galomtól, illetve az 1999-es seattle-i csatával kezdődött és a „9/11”-gyel [2001. szeptember 11.] lezárult alterglobalista mozgalomtól. Mindhárom előbb említett mozgalmat liberális nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) vezették. E szervezetek szponzorálták a felvonulásokat, szerezték meg az engedélyeket, és rostálták meg, hogy ki lehet és ki nem szónok a nagygyűléseken. A militáns, illegális direkt akciók inkább a kalandor Black Bloc-hoz kötődő elemekre vagy néhány nagyon elkötelezett aktivistára korlátozódtak.

E három mozgalmat az Occupy mozgalommal összevetve több szembetűnő különbséget fedezhetünk fel: az utóbbinál szélesebb körből verbuválódott az aktív résztvevők és a nyilvános támogatók köre, és ami a legfontosabb, az Occupy sokkal militánsabb és daco­sabb. Tízezrek hajlandók vállalni a letartóztatás és a rendőri brutalitás kockázatát. A felkelést szándékosan úgy tervezték meg az anarchista kezdeményezők, hogy konkrét megfogalmazott végcél nélküli, mindent és mindenkit felölelő folyamat legyen; ilyen módon elkerülték a kudar­cot vallott konvencionális, egycélú tiltakozás modelljének buktatóit. Az „emberi mikrofon”-módszer, amelyet azért találtak ki, hogy megkerüljék a New York-i rendőrség (NYPD) kihangosításra vonatkozó tiltását, azt jelentette, hogy bárki bármikor nagyszámú hallgatóság előtt hallathatta hangját.¹

Az egyik tényező, amely az Occupy-t felkeléssé, és nem csupán tö­megmozgalommá teszi, a vezetőség állítólagos hiánya. Természetesen marxistaként jól tudjuk, hogy minden tömegharchoz szükséges a vezetés valamiféle formája, és ez alól az Occupy sem kivétel. Az Occupy-t azok vezetik, akik a táborokban a frontvonalba helyezik magukat, és mélyen belevonódnak a döntéshozatalnak abba a komplex, bizantikus folyama­tába, amelyet „módosított konszenzus”-nak hívnak (UnaSpenser 2011). Azok a személyek a vezetők, akik olyan javaslatokat tesznek a tervezői összejöveteleken, a munkacsoportban és az Általános Gyűlésben (ÁGY), amelyek elegendő támogatást kapnak ahhoz, hogy megszabják a felke­lés cselekvési irányát.

Azokból lesznek a vezetők, akik a legnagyobb áldozatot hajlandóak hozni a mozgalomért.

Mivel az Occupy jellegét tekintve önszervező és a legelkötelezettebb résztvevői által (ön)vezetett, kudarcot fognak vallani azok az erőfeszíté­sek, amelyek a döntéshozatali folyamat hozzáférhetőbbé tételét célozzák azok számára, akik nem hajlandók vagy képesek a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában a mozgalomnak szentelni magukat. A „Foglald el a Wall Streetet minden nap, minden héten!” nem csupán jelszó, ez az Occupy mozgalom de facto vezetésének létezési módja.

E realitás kihat a permanens táborozásban résztvevők osztálykarak­terére – ezek javarészt vagy a Karl Marx által lumpenproletariátusnak nevezett csoportból kerültek ki (tartós munkanélküliek, férfiprostituáltak, drogfüggők és mások, akik keresztülhullottak a tőkés építmény repedése­in), vagy pedig magasan képzett (fehér) egyetemisták, volt egyetemisták és posztgraduális hallgatók. Az előbbi csoporthoz tartozók nem csupán azért csatlakoztak a táborhoz, hogy viszonylagos biztonságban alud­hassanak és ehessenek, hanem azért is, mert remélték, hogy a felkelés valóságos, jelentékeny változást fog hozni számukra. Főleg az utóbbi csoportból kikerülők uralják az Occupy bonyodalmas döntéshozatali processzusát, és az ő motivációjuk lényegében megegyezik a lumpen­proletár elemekével: a remény, hogy az Occupy valóságos, jelentékeny változást hozhat. Sokukat hatalmas méretű adósság köt gúzsba, két vagy három részmunkaidős állásban dolgoznak, vagy képtelenek volt szakmájukban elhelyezkedni a drága, hosszú időn át tartó képzés el­lenére. Mielőtt a 2008-as gazdasági válság óta tartó vergődés ellopta jövőjüket, és falnak állította őket, biztonságos kispolgári vagy jól fizetett fehérgalléros egzisztencia várt rájuk. Ez az anyagi valóság fűti az Occupy résztvevőinek elszántságát, hogy az ismételt letartóztatások, verések és vereségek ellenére visszatérjenek. Ebből a fajta elszántságból születnek a forradalmárok.

Az Occupy mozgalom struktúrájának és formájának előnye, hogy a Demokrata Párt, a liberális NGO-k és szakszervezeti vezetők képtele­nek voltak kooptálni a felkelést, mielőtt az robbanásszerűen szétterjedt több mint 1.000 amerikai kis- és nagyvárosban, és mielőtt a mozgalom Obama elnököt is célkeresztbe állította (Joannaeleon 2011). Hátránya viszont, hogy az Occupy mozgalmat földrajzilag azokra a területekre szűkíti, ahol a hatóságok eltűrik a táborokat, szociológiailag pedig a lakosság legkevésbé és leginkább privilegizált rétegeire korlátozza, azokra, akiknek nincs hova menniük a táborokon kívül, és azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy egyhuzamban heteken át táboroz­zanak.

Az illegális bevándorló, aki hetente 60 órát robotol, és a bérrabszolga, aki heti 40 órát, nehéznek fogja találni, hogy az Occupy döntéshozatali processzusát formáló tényezővé váljon. Azok a kísérletek, amelyek az Occupy mozgalom létező struktúráinak és formáinak felváltását célozzák valamivel, ami a nem teljes idős Occupy-osok számára is hozzáférhetőbb, két inherens kockázatot hordoznak: (1) megnyílik az út azok előtt, akik semmit sem szeretnének jobban, mint hogy a felkelés harcosait Obama 2012-es kampányának talpasaivá lényegítsék át, és (2) csökkentik az Occupy legelkötelezettebb résztvevői által hordozott hatalmat. Azokon a helyeken, ahol az Occupy nem ölti permanens táborok formáját, a dön­téshozatali folyamat még diffúzabbá válhat, tovább nehezítve a benne való részvételt.

Az OWS megszületése és a szocialista reagálás

Az amerikai szocialista baloldal nem követte nyomon napi rendszeresség­gel az OWS-t egészen addig, amíg szeptember 24-ikén Anthony Bologna New York-i helyettes felügyelő gázspray-vel le nem fújt néhány sarokba szorított nőt az Union Square közelében. A SEP (Socialist Equality Party) szeptember 26-án kezdett folyamatosan tudósítani a wsws.org-on (Eng­lish 2011). A PSL (Party for Socialism and Liberation) lapja, a Liberation News szeptember 27-ikén (Cartier 2011), az ISO (International Socialist Organization) első cikke szeptember 28-ikán jelent meg a Socialist Worker-ben (Singsen – Russel 2011), és a Solidarity október 3-adikától kezdte tárgyalni az eseményeket (Occupy Wall Street! 2011).

Ez a hanyagság a szocialista baloldal mélyen meggyökerezett szkep­szisét tükrözte (Sustar 2011) a konkrét követelések nélküli tiltakozással, az engedély nélküli demonstrációval szemben – például, ahogyan az OWS egy szabadtéri sátortáborban Manhattan pénzügyi negyedének közepén egy jövőbeli nem-kapitalista társadalom megelőlegezéséről beszélt (Singsen 2011) -, illetve a „vezető nélküli”, „horizontális” processzussal szemben. Az anarchista elemek túlsúlya, párosulva a szocialista baloldal teoretikus kifinomultságával és politikai prekoncepcióival, ahhoz vezetett, hogy a szocialista baloldal a „várjuk ki, mi lesz belőle” típusú megközelítést választotta, ami az élcsapat helyett az utóvéd pozíciójára kárhoztatott minket.

A felkelés nem állítólagos hiányosságai ellenére, hanem épp e hiá­nyosságoknak köszönhetően vált sikeressé. A felülről jövő elnyomás az alulról jövő elszántsággal párosulva azt eredményezte, hogy az Occupy mozgalom a szeptember 24-ikét követő hetekben tömeges támogatott­ságra tett szert. A szocialista baloldal szemében az OWS prioritássá vált, és támogatásuk túlment azon, hogy – a szakszervezetekhez hasonlóan – október elejétől kezdve tagokat küldtek az OWS szervezőbizottsági összejöveteleire. A MoveOn.org és más balliberális csoportok mozgó­sítottak az október 5-i, több mint 20 ezer fős tiltakozó menetre, amely a New York-i rendőrség előző szombati akciója ellen tiltakozott – ez utóbbi során a tüntetőket a Brooklyn hídon csapdába csalták és letartóztatták (Binh 2011a).

Szocialisták anarchista terepen

Az Occupy mozgalom kétségtelenül kapcsolódik a „foglalj el mindent, s ne követelj semmit ” trendhez (Teoan 2011), amely a felsőoktatási megszorítások elleni, 2009-2010-es diákmegmozdulások során bukkant fel.

Amint arra David Graeber anarchista OWS-szervező – akitől a neveze­tes „mi vagyunk a 99%” jelszó származik (Graeber 2011a) – rámutatott, az anarchizmus hatása mutatkozik meg abban, ahogyan az Occupy elutasítja az állami és nagyvállalati tekintélyt; vagy abban, ahogyan a direkt akcióhoz, közvetlen demokráciához, nem-hierarchikus szervező­déshez, konszenzushoz és a jövő társadalmi modelljét megelőlegező politizáláshoz ragaszkodik (Graeber 2011b).

A szocialista baloldal feladata megérteni, hogy (1) hogyan is miért dominálják ezek a módszerek a felkelést, és (2) mi a teendő ezzel kap­csolatban.

Az anarchista megoldások azért terjedtek el széleskörűen, mert a siker utánzásra ösztönöz. Ahogy az 1917-es orosz forradalom egy évszázaddal ezelőtt kommunista munkáspártokat fialt, amelyek több tízezres tagsága abban reménykedett, hogy sikerül saját országukban követni a bolsevik példát, úgy most emberek ezrei igyekeztek az OWS-t imitálni saját kis-és nagyvárosaikban, lemásolva azt, amivel a gyakorlatban sikerült több tízezer munkást és elnyomottat mozgásba hozni, a szocialista baloldal kritikája (D'Amato 2011) ellenére. A szeptember 17-ét követő hetekben az Occupy Wall Street facilitációs munkacsoportja, amelynek feladata a New York Városi Általános Gyűlés működtetése volt, ország­szerte szervezőket képezett ki a módosított konszenzus elnevezésű döntéshozatali mechanizmusra, a livestream.com-on keresztül tucatjával sugárzott video-tananyagok révén – az OWS-résztvevők tucatjainak, talán százainak személyesen tartott tanfolyamokon felül. Az ily módon kiképzettek közül aztán sokan más városokba utaztak, vagy visszatértek saját városukba, hogy új foglalási akciókat indítsanak el.

Az Occupy mozgalom a 99% élcsapata, és ezen belül az OWS az „élcsapat élcsapata”, hogy Lev Trockij kifejezését kölcsönözzük (Trotsky 1939). Az OWS élcsapat-szerepe megmagyarázza, miért ennek módsze­rei lettek az uralkodók a tradicionálisabb szervezetek (szakszervezetek, liberális NGO-k és szocialista csoportok) által preferált szerveződési módok helyett.

A szocialista baloldalnak meg kell tanulnia navigálni az Occupy anar­chista terepén, ha formálni és vezetni szeretnénk a felkelést, ahelyett, hogy az formálna és vezetne minket. Ha az Általános Gyűlésen benyújtott javaslatokkal megpróbáljuk a jelenlegi gyakorlatot felváltani a Robert-féle ügyrend² szerinti többségi szavazással és formálisan megválasztott vezetőkkel, kudarcot fogunk vallani, mert az Occupy résztvevői nem tapasztalták meg gyakorlati példa alapján, hogy e módszerek magasabb rendűek.

Röviden, ami nincs elromolva, azt ne próbáljuk megjavítani, ha pedig elromlott, a gyakorlatban mutassuk be és bizonyítsuk, hogy hogyan fest a jobb modell.

A valóság az, hogy a „horizontális” módosított konszenzus módsze­re, az Általános Gyűlés és a Szóvivők Tanácsa mind nagymértékben diszfunkcionális (Binh 2011b), de nem végzetes mértékben (legalábbis a jelen fázisban). A tábor felszámolását megelőző időszak során³ az OWS sok munkacsoportja titokban elkezdte felhalmozni az utcai adományokat, amelyeket az Általános Gyűlés hivatalos pénzügyi munkacsoportjától (FWG) kapott, mivel, noha jelentős pénzeket adtak be az általános alap­ba, komoly nehézségekkel tudtak csak pénzt kivenni onnan az égetően szükséges kiadásokra az OWS elhúzódó, bürokratikus döntéshozatali procedúrája miatt. Továbbá, mivel az FWG több mint 500.000 dolláros internetadomány felett rendelkezik, sok munkacsoport nem látta be, miért kéne hozzájárulnia egy amúgy is jól eleresztett alaphoz, és nehezmé­nyezte a jóformán egyirányú pénzáramlást.

A pénzfelhalmozás részét képezte annak a szakadásnak, amely egy­felől azon teljesidős Occupy-sok (akik kirekesztettnek érezték magukat, és végül bojkottálták az Általános Gyűlést), másfelől pedig a mozgalmár típusok között keletkezett (az utóbbiak közül sokan nem aludtak a Liberty parkban), akik úgy hitték, hogy a módosított konszenzus folyamata a felkelés abszolúte legfontosabb eleme. E szakadás földrajzilag is meg­mutatkozott egy „gettó” és egy „dzsentrifikált” terület elkülönülésében (Shapiro, Lila 2011), amiről egy Daily Show-adás is tudósított (Occupy Wall Street Divided, 2011).

A New York-i Általános Gyűlés által jóváhagyott szóvivői struktúra, amely a frusztráló és nem demokratikus döntésképtelenség (Blissett 2008) problémájának megoldását célozta, egyszerűen áttolta e problémá­kat a Szóvivők Tanácsára, miközben nem javította érdemben az Általános Gyűlés döntéshozói procedúráját. Mindezen problémák súlyosabbá vál­tak, miután New York polgármestere, Michael Bloomberg felszámoltatta az OWS-tábort a Liberty parkban, és az OWS nem próbált meg szembe­szállni a kilakoltatással, megkísérelve a visszatérést⁴ . A kilakoltatás olyan csapást mért a felkelésre, amely máig próbálja kiheverni azt.

Habár a szocialista baloldal tekinthet úgy ezekre a problémákra, mint a módosított konszenzus eljárással – és általában az Occupy döntésho­zatali mechanizmusával – kapcsolatos lesújtó nézeteinek igazolására, a szocialistáknak nem az a dolguk, hogy igazolva legyenek, hanem hogy segítsék a felkelést az akadályok leküzdésében az Occupy résztvevőinek tapasztalataiból leszűrt gyakorlati megoldásokkal, amelyek hasznosítják a felkelés létező kereteit, infrastruktúráját és terminológiáját.

Ahelyett, hogy kapásból a módosított konszenzus eljárás elhagyását javasolnák az Általános Gyűlésben vagy a munkacsoportokban, gyümöl­csözőbb lenne csak azután kezdeményezni a procedurális reformokat, miután szoros kapcsolatokat sikerült kiépíteni az aktivistatársakkal a közös munka során. Amikor majd a többieket is frusztrálják a módo­sított konszenzus hiányosságai (Blissett 2008), akkor válhat vonzóvá a javaslatok elfogadásához szükséges támogatottság alsó határának 90%-ról kétharmadra, vagy 50% plusz egy szavazatra csökkentésének gondolata.

A próba és hiba nehéz, fájdalmas és elhúzódó folyamatát nem lehet átugorni. Még ha igazunk van is a módosított konszenzus eljárás hibáit il­letően, kizárólag a közvetlen tapasztalat fogja ezt véglegesen igazolni.

A szocialisták és az Occupy munkacsoportjai

Az Occupy mozgalom mindenütt feladatok széles skálája köré szerve­ződött munkacsoportokat hozott létre, illusztrálva Arun Gupta megfigye­lését (Gupta 2011), mely szerint „minden foglalás lokális”. Az Occupy Wall Street más kihívásokkal szembesül, mint az Occupy Philadelphia, Portland, Mobile vagy Nashville. Az OWS-nek több mint 40 munkacso­portja van – ezek némelyike átalakulásra kényszerült a kilakoltatás után (a köztisztasági csoport például a kilakoltatást követően a lakhatás kér­désére koncentrált). A helyi Occupy mozgalmak az OWS modelljét saját helyi szükségleteikhez igazították, és mintegy tucatnyi munkacsoportot hoztak létre (pl. munkaügyi csoport, követelések, direkt akciók, közbiz­tonság, egészségügy, élelmezés, komfort, internet, média és facilitációs munkacsoport).

A szocialista baloldal általában csak néhány munkacsoportra korlátozta részvételét, jobbára azokra, amelyeket Ross Wolfe a Platypus-csoportból (Wolfe 2011) helyesen szellemimunka-típusú csoportokként írt le – kö­vetelések, kapcsolatteremtés a munkásosztállyal, direkt akciók -, és távol tartotta magát azoktól a fizikai jellegű vagy „alantas” feladatoktól, amiket a közbiztonsági csoport, a komfort, egészségügyi vagy élelme­zési/konyhai munkacsoportok láttak el. Ez problematikus, mivel ezzel a szocialisták a munkacsoportok többségében átengedik a befolyást más politikai erőknek (anarchistáknak és liberálisoknak), akaratlanul „vörös gettókat” létesítve ezáltal.

A szellemi munkával fémjelzett munkacsoportoknak az előnyben része­sítése a fizikai munkát ellátókkal szemben azon a téves megfontoláson alapul, hogy a konyha működtetése vagy a sátrak felügyelete kevésbé politikai vagy kevésbé fontos feladat, mint a követelések vagy az ideo­lógiai kérdések megvitatása. Amikor Genora Dollinger a Flint üzemében az ülősztrájkot vezette 1936-ban, a sztrájkolók meleg étellel való ellátása éppolyan létfontosságú feltétel volt a General Motors legyőzéséhez, mint a sztrájkolók sorfala (Rosenthal 1995). Az egyik nélkül a másik nem lett volna lehetséges. A kilakoltatás utáni OWS példája is jól illusztrálja ezt.

A felkelés fejlődésének jelenlegi pontján a tömegmozgósításnak és a politikai vitáknak nincs bázisuk vagy szervezési központjuk fizikai foglalás nélkül, és egy tér fizikai elfoglalása rengeteg „kulimunkát” igényel.

A szocialista baloldalnak az Occupy mozgalom összes aspektusában részt kell vennie, és el kell nyernie a legelkötelezettebb, legkomolyabb, leghatékonyabb harcosok reputációját. Csak ezen a bázison leszünk képesek komoly befolyást gyakorolni az emberekre és a felkelés me­netére.

Anarchisták és a Black Bloc

Az Occupy mozgalom és az alterglobalista mozgalom közti egyik éles különbséget a Black Bloc (BB) szerepe, illetőleg a BB-re adott szélesebb anarchista reakció jelenti. A BB (nem mint szervezett csoport, hanem mint taktika) először november másodikán az oaklandi általános sztrájk idején jelent meg – a sztrájkot az a rendőrségi rajtaütés váltotta ki, amelynek nyomán Scott Olsen iraki veterán a kórházban kötött ki komoly agysérü­léssel (könnygázgránát találta el az arcát) (Cherkis 2011a).

Az első emlékezetes BB-esemény a Whole Foods és több nagyobb bank vandalizálása volt a november 2-dikai tüntetések idején (Winston 2011). A következő incidensre ugyanazon az estén, csak később került sor, amikor a BB eredménytelenül próbálta megszállni a Traveler's Aid Society (TAS) épületét, miután az általános sztrájk sikeresen megbéní­totta Oakland kikötőjét egy tízezer fős tömeggel (Hieronymous 2011). Habár ezek az incidensek nem voltak függetlenek egymástól, nem is vehetők egy kalap alá, miután eltérő kérdéseket vetnek fel, és eltérő volt a dinamikájuk.

A rombolás a Whole Foodsnál hasonlatos volt a Starbucks kiraka­tainak hírhedt szétveréséhez 1999-ben, amely aztán (igazságtalanul) az egész alterglobalista mozgalom szimbólumává vált. Ezúttal viszont másképpen alakultak a dolgok; miután a BB akciója dulakodást provokált a demonstrálók között, az emberek rákiabáltak a BB tagjaira, és végül különféle tárgyakat vágtak hozzájuk, miután azok nem voltak hajlandóak felhagyni a tiltakozó menet útjába eső Whole Foods és más óriásválla­latok tulajdonának rongálásával. A BB azért cselekedhetett büntetlenül az alterglobalista mozgalomban, mert ott felülkerekedett az „eltérő tak­tikák” mantrája, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy senkinek sincs joga megmondani bárki másnak, hogy mit tehet vagy nem tehet meg, még hogyha akcióik rombolóan hatnak is a mozgalomra mint egészre. E gyerekes attitűdöt felváltotta az Occupy-résztvevők komolyabb hozzá­állása, akik erősen sajátjukénak érzik a felkelést és nem engedik, hogy kalandorok zátonyra futtassák.

A Whole Foods incidens a BB-akcióknak az Occupy mozgalom egé­szének kontextusát szem előtt tartó, átgondolt bírálatához vezetett (Zerzan 2011) anarchista társaik részéről (Lynx 2011). Ez jelentős forduló­pont az amerikai anarchista mozgalom érési folyamatában. A szocialista baloldalnak figyelembe kell vennie e realitást az Occupy mozgalommal kapcsolatos stratégiájában.

Ugyanezen az estén, valamivel később, a BB vezetésével 150 ember elfoglalta a TAS-t – egy üres épületet, amely az utóbbi idők költségvetési megszorításai nyomán vált elhagyatottá. Miután kihúztak egy transz­parenst a könnyű épületfoglalás megünnepléseképpen, a házfoglalók száma nagyjából 700 fősre duzzadt (Ford 2011). Barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben, és meggyújtották őket, mikor megjelent az oaklandi rohamrendőrség több száz fős különítménye (a rendőrök a háttérben maradtak az egész nap folyamán). A tüzek és az utcákat eltorlaszoló kis barikádok nem tudták meggátolni, hogy a rend­őrök a TAS-hoz vonuljanak (Dave Id 2011), és letartóztassák azokat, akik ott maradtak, hogy megvédjék azt (a BB-ből sokan elmenekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást).

Az anarchista tábornak a TAS-nál történt fiaskóra adott reakciója még hevesebb volt, mint a Whole Foods incidens esetében. Egy helyi önkéntes ápoló  lehordta a BB-tagokat (An Open Letter to the Black Bloc… 2011), amiért elmenekültek a konfliktus elől, amelynek létrejötté­ben közreműködtek; a San Francisco Indymedia honlapján közölt poszt (Statement on… 2011), amely védelmébe vette az akciót, intenzív kritikai össztűz alá került. A kritikusok lesújtó bírálatnak vetették alá a rövid ideig tartó épületfoglalás során elkövetett politikai és taktikai hibákat. Kim Lehmkhul odáig ment, hogy a barikádok felgyújtóit álanarchistáknak, provokátoroknak titulálta (Lehmkuhl 2011).

Ezzel szemben a szocialista baloldalnak a TAS elfoglalásával kapcsola­tos kritikája inkább a procedúrára, mint a tartalomra összpontosult. Todd Chretien Socialist Worker-be írt cikkében azt írta, hogy az akció szervezői nemhogy elnyerték volna az oaklandi Általános Gyűlés támogatását, de még csak részt sem vettek azon, továbbá alábecsülték a rendőrséget, és „a tömeg egységének erejét egy elit állítólagos heroizmusával próbálták helyettesíteni” (Chretien 2011).

Ám a TAS elfoglalásának kudarcát illetően ezek a hibák irrelevánsak. Ez a fajta érvelés is csak azt jelzi, hogy talán a szocialista baloldal nem értette meg teljesen az Occupy mozgalom működési módját.

Az Occupy által elindított akciók, és különösen a direkt akciók döntő többségét nem az Általános Gyűlés hagyja jóvá. Autonóm csoportok (amelyeket hol hivatalosan elismert a helyi ÁGY, hol nem) kezdemé­nyezik az akciókat, és a mozgalom résztvevői döntenek arról, hogy csatlakoznak-e, vagy sem. Ha minden csoportnak, amelynek van egy akcióval kapcsolatos ötlete, meg kellene szerezni az ÁGY jóváhagyását, a szóban forgó akció sohasem valósulna meg a nagy létszámú gyűlések által alkalmazott módosított konszenzus eljárás bürokratikus jellege miatt. Teljesen irreális azt elvárni, hogy anarchisták, különösen pedig a BB, az Általános Gyűléshez folyamodjon hozzájárulásért – egy ilyen követelmény nem lenne életképes stratégia az Occupy mozgalmon belül fellelhető kalandor tendenciák amúgy nagyon is valós problémájának a kezelésére. Továbbá, a TAS elfoglalása – szemben a Whole Foods incidenssel – nem egy ultrabaloldali kisebbségnek a deklaráltan erő­szakmentes demonstráció kisajátítására vagy megzavarására irányuló kísérlete volt.

Maga az OWS is „az elit heroizmusával” vette kezdetét, azzal a száz-kétszáz emberrel, aki megkockáztatta a letartóztatást azzal, hogy állásfoglalásképpen szeptember 17-től kezdve a Liberty Parkban aludt. Az ő heroikus akciójuk nélkül az Occupy mozgalom „tömegegysége” sose jött volna létre.

A TAS elfoglalása azért fulladt kudarcba, mert

1. a házfoglalók nem surrantak be az épületbe, és kezdtek szép csendben barikádokat építeni az épületen belül annak érdekében, hogy meg is tarthassák. Ehelyett harsogó táncszenével ünnepelték meg a foglalást, kilógattak egy jókora transzparenst az épület oldalára, és az emeletről százával dobálták a szórólapot. Ez odavonzotta a helyi sajtót, és ráébresztette az oaklandi rendőrséget a kialakult helyzetre, ami időt adott nekik, hogy összpontosítsák erőiket egy általuk kiválasztott időpont­ban végrehajtott támadáshoz.

2. A siker nyilvános megünneplését követően a TAS elfoglalói hatásta­lan, apró (alig egy méter magas) barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben. E barikádok egyikéhez sem állítottak elegendő számú házfoglalót ahhoz, hogy e pozíciókat tartani lehessen.

3. E mini barikádokat felgyújtották, de nem védelmezték fizikailag a lassú, módszeres rendőri előrenyomulással szemben.

A Black Blocon kívül is százakat ragadt magával ez az izgalmas akció, amelyet rosszul gondoltak ki, csapnivalóan hajtottak végre, és amely elkerülhetetlenül kudarcra volt ítélve, sokkal inkább a szervezők tapasztalatlansága miatt (kétségtelenül ez volt az első kísérletük, hogy emberek százaival elfoglaljanak egy épületet), nem pedig valamiféle rettentő elitista ultrabalos politikai elhajlás miatt. A barikádok állítása szükséges volt, de ezeknek az épületen kívül, fél háztömbnyire helyezése pár tucat védővel (akik aztán felgyújtották azokat) egyáltalán nem segített abban, hogy a házfoglalók az épületet meg is tarthassák. Ha 150-700 ember feltűnés nélkül elbarikádozta volna magát az épületen belül, és kitartott volna a következő napig, a TAS nagy diadal lehetett volna, és új fejezetet nyithatott volna a felkelés történetében, hiszen a felkelés a tömeggyűlések szervezéséhez mindmáig nyitott területek elfoglalására és megtartására van utalva.

Az anarchistákkal kapcsolatos feladatunk kettős:

1. együtt kell működni velük a kalandorok és az ultrabalosok sem­legesítésében, mikor azok akciói az Occupy mozgalmat mint egészt fenyegetik; és

2. túl kell szárnyalni őket merészség, vakmerőség, kreativitás, impro­vizáció és forradalmi elán tekintetében a lehető leg­barátibb, legegyütt­működőbb és legelvtársibb módon.

Csak ha mindkét feladatot illetően sikeresek vagyunk, akkor leszünk ténylegesen versenyben az Occupy felkelés vezetéséért, és mint szoci­alisták csak akkor teljesítjük köteles­ségünket.

Vörösök és kékek

A szocialista baloldal egyik legállhatatosabban hangoztatott kritikája az Occupy mozgalomnak a rendőrséghez való viszonyulásával kap­csolatos. A PSL lapja, a Liberation News cikket közölt azzal a címmel, hogy „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1% eszközei?”. Az Internationalist Group a fehérek túlsúlyát az OWS-ben a mozgalom rendőrséggel kapcsolatos „irányvonalának” tulajdonítja (Occupy Wall Street: A Marxist Analysis 2011). „A fő ok, amely miatt viszonylag kevés a fekete és a latin résztvevő az Occupy Wall Street-ben, nem más, mint a rendőrség irányában tanúsított pozitív attitűd, amely pedig nap mint nap zaklatja, gyötri az elnyomottakat.” A Socialist Worker publicistája, Danny Lucia „A biztos úr kicsit sem barátságos” című cikkében (Lucia 2011a) a következőképpen vonja le a következtetést:

„Ugyanazt a kérdést teszem fel ezennel mindazoknak, akik azt skandálják és azt hirdetik blogjaikban, hogy a rendőrség a 99% része. Amikor azt skandáljátok és azt írjátok a blogokban, hogy támogatjátok a zsarukat, amikor nyilvánosan arról spekuláltok, hogy talán mélyen legbelül a zsaru igazából szeret titeket, milyen képet közvetít ez rólatok azon sötétebb bőrszínű társaitok felé, akiknek szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a rendőrség milyen érzé­seket táplál az ő irányukban?”

Az ISO New York-i szervezete még nyilvános megbeszélést is szer­vezett a következő témakörben: „Kékbe öltözött ellenségeink: miért nem része a rendőrség a 99%-nak?” (Our Enemies… 2011)

A szocialisták kötelesek fellépni minden olyan politika, stratégia, taktika és jelszó ellen, amelyről úgy hiszik, hogy károsan vagy gátlóan hat az elnyomottak és kizsákmányoltak mozgalmára. Ebben nem lehet vita.

Ám a szocialista baloldalnak az ebben a kérdésben támasztott ellen­vetései nem a felkelés szükségleteiben gyökereznek, hanem abban a vágyban, hogy az Occupy mozgalmat marxista ortodoxiára „tanítsák”. A szocialista baloldal szerint az OWS folyamatosan túlzottan barátságos a rendőrséggel szemben, holott a valóságban az OWS az ellenkező problémától szenvedett: a rendőrséggel szembeni ellenségesség oly erős volt, hogy a szexuális zaklatás és erőszak eseteit heteken keresztül nem jelentették (Shapiro, Julie 2011). Ez csak akkor változott meg, amikor az incidensek eszkalálódtak, és az Occupy-sok ráébredtek, hogy nem képesek e problémát „házon belül” kezelni (Fasick – Giove 2011).

Mikor végül megtörténtek a bejelentések, a New York-i rendőrség rög­tön az áldozatokat hibáztatta (DiGioia 2011), amivel lehetőséget terem­tett az OWS számára, hogy rákapcsolódjon a SlutWalk -ra.⁵ (Pilkington 2011)

A szocialista kiadványok egyike sem ismerte el, vagy mutatta jelét, hogy egyáltalában tudomása lenne e fejleményekről, és nem is kínáltak semmilyen gyakorlati útmutatást a tekintetben, hogy mit is kezdjen a mozgalom a szexuális támadásokkal, amelyek országszerte komoly tehertételt jelentettek az Occupy-táborok számára (Newcomb 2011).

A szocialista baloldal ellenzi, hogy a rendőri állomány alsóbb szintjeit beleszámítsák abba, amit az Occupy mozgalom „a 99%”-nak hív – ezzel az elnevezéssel a felkelés mindenkire utal, aki kívül van a leggazdagabb 1%-on, amely lerombolta a gazdaságot, jól kifizette saját magát, és meg­cinkelte a politikai rendszert. A szocialista baloldalnak ez az ellenérzése egy olyan problematikus gondolati keretbe ágyazódik, amely több kérdést összemos, következésképpen az Occupy mozgalom rendőrséggel szem­ben tanúsított, a mindennapos elnyomás ellenére is „barátságos” attitűdjét a szocialista baloldal merő ostobaságnak, őrültségnek, vagy mindkettőnek érzékeli. Így például Lucia a következőt írta a már idézett cikkében:

„Talán a Scott Olsen iraki veterán – és az Occupy Oakland többi részt­vevője – elleni szörnyűséges [rendőri] támadás végre csattanósan lezárja a mozgalmon belüli vitát arról, hogy a rendőrség a mi oldalunkon áll-e, vagy sem. Mostanáig némely tüntetők eltökélten igyekeztek együtt­érzéssel viseltetni a zsarukkal szemben, sok táborhely szinte folyamatos zaklatása ellenére.”

Semmilyen rendőri erőszak nem fogja „végre csattanósan lezárni a vitát” arról, hogy a rendőrség a 99% része-e, vagy sem, mivel erről nincs is vita, legalábbis az Occupy mozgalmon belül. A közrendőri állomány része a 99%-nak. Mégpedig a 99% azon része, amely féken tartja a 99% többi részét az 1% érdekeinek megfelelően. A közrendőrök nem mások, mint hivatásos osztályárulók. Azt kiabálni, hogy „ti is a 99% vagytok” hamarabb megérteti ezt velük, mint az, ha „disznóknak” vagy „kékbe öltözött ellenségeinknek” titulálják őket. A PSL által felállított ellentétpár: „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1 % eszközei?” hamis, mivel mindkét állítás igaz. Ez nem a vagy-vagy esete.

Az az érv, hogy a rendőrök „nem részei a 99%-nak” azt implikálná, hogy valamiképpen az 1% részét képezik, ami radikálisan és kimutat­hatóan hamis elképzelés. Ez megmagyarázza, miért volt zéró hatása a szocialista baloldal idevágó érvelésének, minden verés, letartóztatás, túlkapás és brutalitás ellenére.

Az a kérdés, hogy a közrendőri állomány hogyan illik bele a 99% versus 1% dichotómiába, különbözik az olyasfajta kérdésektől, hogy vajon helyes-e, ha az Occupy mozgalom felvonul a rendőri nyugdíjak védelmében, vagy ha azt kiabálja a rendőrségnek, hogy „ti is a 99% vagytok!”, vagy hogy „csatlakozzatok hozzánk”. Ezek azok a valós,

az Occupy mozgalmat foglalkoztató kérdések, amelyeket a szocialista baloldalnak meg kellene vitatnia, és amelyekkel kapcsolatban politikai iránymutatással kellene szolgálnia, ahelyett, hogy azt kritizálná, kivel „szimpatizálnak” az Occupy-sok.

Az Occupy mozgalomnak teljesen igaza van abban, hogy nyitott a közállomány irányában az 1% ellen folytatott harcában. E döntés helyes volta több ízben a gyakorlatban is bebizonyosodott. Albanyban a rendőr­ség ellenállt a demokrata párti kormányzó, Anthony Cuomo nyomásának, hogy söpörjék el és tartoztassák le az Occupy-osokat (Lyons 2011). Ray Lewis nyugalmazott philadelphiai rendőrkapitány csatlakozott az OWS-hez, és teljes egyenruhában tartóztatták le a november 17-i akciónapon, kezében egy táblával, amelyen ez állt: „NYPD, ne légy a Wall Street fizetett pribékje” (An Open Letter to the Citizens 2011).

Épp mivel a felkelők azt mondják, hogy „biztos úr, ön is a 99% tagja”, ezért írt e-mailt Christopher Rorey, a DeKalb megyei rendőrség tagja az Occupy Atlantának, hogy segítsenek a családi otthonából való igazság­talan kilakoltatás elleni harcában (Jilani 2011). Az Occupy Atlanta egy tucat aktivistát küldött, átmenetileg feltartva ezzel a kilakoltatási procedúrát (Woodson 2011). Most a bank (az állami tulajdonú Fannie Mae) jogi eljárást kezdeményezett Rorey ellen, hogy rákényszerítse őt az Occupy Atlantával folytatott teljes levelezésének átadására (Cherkis 2011b), mintha a kilakoltatás nem lenne elég.

Ha a szocialista baloldal rendőrséggel kapcsolatos „irányvonala” felül­kerekedett volna az Occupy mozgalomban, és a felkelés „az ellenséget” látta volna a közállományú rendőrökben, a fentiek közül semmi sem valósult volna meg. Ha Rorey rendőr nem része a 99%-nak, akkor az Occupy Atlanta bűnös, ügyünk elárulásában, miután „kékbe öltözött ellen­ségeink” oldalára állt. Egyetlen szocialista kiadvány sem említette Rorey ügyét egyetlen olyan cikkében sem, amely az Occupy és a rendőrség viszonyáról szólt, mivel ha említették volna, szembe kellett volna nézniük a legalapvetőbb politikai kérdések egyikével: melyik oldalon is álltok ti?

Az Occupy Atlanta nem félt Rorey oldalára állni, és nekünk sem kéne félnünk ettől.

Mint szocialistáknak mindent meg kell tennünk az olyan akciók érdekében, amelyek az osztályhatárok mentén szakadást idéz­nek elő a rendőrség soraiban, és fegyelmi problémákhoz vezetnek. A Rorey-éhoz hasonló ügyek szolgáltatják erre a legideálisabb alkalmat. Megteremtik számunkra azt a rendkívül ritka lehetőséget, hogy konfliktust szítsunk a rendőri állományon belül, a közállomány és a főnökség között, a rendőrség és ama 1% között, amelynek dolgoznak.

A rendőrök és politikus főnökeik közti feszültség nyilvánvalóvá vált, miután az oaklandi rendőrszakszervezet élesen rendreutasította Oakland demokrata párti polgármesterét, Jean Quant, mivel az először az Occupy Oakland ki-söprésére utasította őket, majd pedig megpróbálta elhatárolni magát a rajtaütéstől, amelynek során kis híján megölték Scott Olsen iraki vete­ránt, és az akció általános sztrájkot provokált ki (An Open Letter to the Citizens… 2011). Képzeljük csak el, milyen nehézségek merültek volna fel az atlantai rendőrségen belül, ha arra utasították volna őket, hogy tisztítsák meg a házat rendőrtársuktól, annak családjától, és a „rendőr­párti” Occupy-soktól.

Ezek azok a stratégiai okok, amelyek miatt Malik Rhaasan, az Occupy the Hood⁶ alapítója pozitívan nyilatkozott annak lehetőségéről, hogy a NYPD központja elé vonuljanak a rendőrnyugdíjak védelmében. Egy ilyen akció abba a kényelmetlen helyzetbe hozná a NYPD-t, hogy esetleg „rendőrpárti” tüntetőket kell megszórniuk gázspray-vel és letartóztat­niuk. Rhaasan állásfoglalása egyben figyelmeztetésül is szolgálhatna a túlnyomórészt fehér szocialista csoportoknak, hogy ne használják a rendőri elnyomástól szenvedő népek sérelmeit arra, hogy az Occupy és a rendőrség viszonyával kapcsolatban álérveket faragjanak.

A szocialistáknak nem az a feladatuk, hogy „megtanítsák” az Occupy résztvevőit arra, hogy a rendőrök „a mi kékbe öltözött ellenségeink”. A mi feladatunk az, hogy legyőzzük a rendőrséget mint elnyomó erőt, hogy semlegesítsük azt, ahogy Shamar Thomas amerikai tengerész­gyalogos és iraki veterán tette , mikor egy masszív Times Square-i OWS-demonstráció során megállított harminc rendőrt, akik békés tüntetők letartóztatására készültek. Thomas rájuk pirított, mondván, hogy gyávák, és hogy „nincs bennük becsület”, hiszen épp azokat az embereket brutalizálják, akiket meg kellene védeniük. Kihasználta azt az ellentmondást, amely a rendőrség deklarált célja és tényleges célja között feszül, annak érdekében, hogy megakadályozza a valódi ellenségünk, az uralkodó osztály érdekében végrehajtott rendőri akciót.

A demokrata veszély

Miután a szocialista baloldal felismerte az Occupy mozgalom jelen­tőségét, és csatlakozott hozzá, elkezdett figyelmeztetni a Demokrata Párt általi kooptálás veszélyére. Tipikus példa erre Dan La Botz cikke: „Foglaljuk el a demokrata pártot? Még csak az kéne!”, amely friss és történelmi példákat egyaránt felhasznált arra, hogy nagyon erélyesen érveljen a demokraták ellen (Botz 2011), de ugyanakkor semmiféle gya­korlati iránymutatással nem szolgált arra nézve, hogy hogyan kerüljék el a demokraták általi megszállást (már azt leszámítva, hogy egyszerűen mondjunk nemet a Demokrata Párt nevű kábítószerre).

Ez az Occupy mozgalomnak adott negatív, „ne tedd a következőt”, vagy „hiba lenne, ha” típusú tanács közkeletű a szocialista kiadványok­ban. Danny Lucia cikke a Socialist Worker-ben (Lucia 2011b) részletesen beszámol arról, hogyan szegte meg a Szolgáltatóipari Dolgozók Nem­zetközi Szakszervezete (Service Employes International Union – SEIU) az OWS-szervezőknek a közös tanácskozásokon tett ígéreteit, amikor egyoldalúan magához ragadta a november 17-ei tüntetés irányítását a Brooklyn-hídnál annak érdekében, hogy a menet ne akadályozza a forgalmat, és hogy ne legyenek „emberi mikrofonok” által „kihangosított” beszédek a záró nagygyűlésen. (Tekintettel a SEIU szakszervezet-rom­boló tevékenységére a nyugati parti egészségiparban [Horowitz 2009], ez az árulás senkit sem kellene, hogy meglepjen.) Lucia amellett érvel, hogy a SEIU viselkedése szerves részét képezi annak a stratégiának, amely a demokrata szavazók számának maximalizálását, és az Occupy mozgalom militáns jellegének minimalizálását célozza.

Ám Lucia ebből azt a gyakorlati következtetést vonja le, hogy „nem sza­bad elfordulni a szervezett munkától, amelynek részvétele az OWS-ben, New York Cityben a mozgalom egyik legfőbb erőssége”. Így folytatja:

„Az OWS új életet lehelt a munkásmozgalomba, amely évtizedek óta vissza­vonulóban volt. Az egyszerű résztvevők szintjén az Occupy mozgalom világító fáklyaként szolgált sokaknak, akik a cselekvés módját keresték […] A munkásmozgalommal való kapcsolatteremtés folytatása fontos lesz az Occupy mozgalom jövőjét tekintve. És a szakszervezeteken belül ellen­súlyként fog szolgálni azokkal a szakszervezeti tisztségviselőkkel szem­ben, akik szeretnék, hogy a munkásszervezetek térjenek vissza ahhoz a gyakorlathoz, hogy csak a választások idejére mozgósítanak, ahelyett, hogy olyan tiltakozó megmozdulásokat szerveznek, amelyek országszerte az 1% elleni, rég esedékes harcra galvanizálják az embereket.”

Mindezek az érvek egy bizonyos pontig rendben is vannak, de nem mennek elég messzire. Ezek nem konkrét, gyakorlati következtetések. Természetes, hogy az Occupy mozgalomnak nem szabad félbehagyni a szakszervezetekkel való együttműködést (ilyet senki nem is mond az OWS-en belül) de általánosságban nem faképnél hagyni a szakszerve­zeteket nem jelent semmi specifikusat arra nézve, hogyan akadályozzuk meg a SEIU-t a jövőbeli demonstrációk kisajátításában. Szervezzen-e az OWS bármilyen jövőbeli akciót a SEIU-val közösen azután, hogy az bebizonyította magáról, hogy nem lehet megbízni benne – különös te­kintettel arra, hogy közelednek a 2012-es választások? Kell-e engedni a SEIU képviselőinek, hogy jelen legyenek az OWS logisztikai megbeszé­lésein? Ha a SEIU ismét megpróbál ellenőrzése alá vonni egy akciót, mit tegyen az OWS? Vonuljon valahol máshol? Tartson ad hoc közgyűlést a lehetséges válaszlépések megvitatására?

A cikk egyetlen szót sem szól ezekről az égető kérdésekről.

A szocialista baloldalnak nem egyszerűen az a feladata, hogy figyel­meztesse az Occupy mozgalmat a Demokrata Párt általi kooptáció veszélyeire (e veszélyt a résztvevők jelentős része a bőrén érzi, bele­értve a liberális résztvevőket is), hanem hogy javasoljon, szervezzen és vezessen Occupy akciókat egyes konkrét demokrata párti politikusok, valamint a párt mint egész ellen, ezáltal olyan kész helyzetet teremtve, amely a kooptációt megnehezíti vagy lehetetlenné teszi.

Így például, miután Charlie Wrangel kongresszusi képviselő ellátogatott az OWS-hez, hogy „jelezze támogatását”, az OWS Wrangel hivatala elé vonult (Haley 2011), mivel az a Dél-Koreával kötött szabadkereskedelmi egyezmény mellett szavazott. New Hampshire-ben (demokrata többségű állam) a közönség soraiból félbeszakították Obama beszédét, amiért az nem emelt szót az Occupy mozgalommal szembeni rendőri brutalitás ellen, és mert nem volt hajlandó tenni bármit azért, hogy a bankárok ne folytathassák az amerikai gazdaság tönkretételét. Jesse La Greca – aki arról híres, hogy egy adásba nem került (de az interneten villámgyorsan népszerűvé vált) interjú során leiskolázta a Fox News riporterét – felhívást intézett a „mi­haszna Blue Dog”⁷ demokraták, mint pl. Ben Nelson vagy Max Baucus szenátorok hivatalainak elfoglalására (Heather's blog 2011). Az OWS tüntetett Obama egyik pénzgyűjtő rendezvénye ellen (Malone 2011), és valószínűleg a 2012-es Demokrata Nemzeti Konvenció is az Occupy ke­reszttüzébe kerül majd; a konvenciónak otthont adó város máris igyekszik betiltani az Occupy-akciókat (Rothman 2011).

Ezek az akciók azt a tényt tükrözik, hogy az Occupy mozgalom a demokraták és a republikánusok által négy évtizede folytatólagosan űzött politika elleni lázadás, hogy az Occupy-táborok elleni rajtaütéseket többnyire demokrata polgármesterek rendelték el (Petersen-Smith 2011), és hogy a felkelés egy olyan demokrata elnök kormányzása idején tört ki, akire Occupy-résztvevők milliói szavaztak, annak a reményében, hogy másképp fog kormányozni, mint elődei. Ezért aztán a felkelés nem tesz éles különbséget a két párt között, szemben a 2002-2003-as háborúel­lenes mozgalommal.

Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy a kooptáció veszélye nem létezik, csak rámutatunk arra, hogy az Occupy önszerveződő, önmagát vezető jellege megnehezíti a mozgalomnak azt a fajta ellaposítását, amely Wisconsinban végbement⁸ (Lucker 2011). Wisconsinban a szocialista baloldal nem teremtett olyan népi testületeket, mint az Általános Gyűlés, amely autoritatív ellensúlyt képezett volna a szakszervezeti vezetőkkel szemben, és amely bázisul szolgált az oaklandi mintájú általános sztrájk­hoz. Ahogy az Occupy új és váratlan szervezeti formákat teremtett, úgy fog a Demokrata Párt felől érkező intervenció is új és váratlan formákat ölteni.

Mindent el kell követnünk azért, hogy e fenyegetés ne váljon valóra. A tettek, nem pedig a szavak, az agitáció, nem pedig a propaganda most a döntő.

Az Occupy mozgalom folyékony természetét tekintve a szocialista baloldalnak óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen cselekvési irányt eleve kizárjon. Egy arra tett kísérlet, hogy „foglaljuk el a Demokrata Pártot”, nem okvetlenül téríti el az aktivistákat a militáns küzdelemtől, és taszigálja a szavazófülke irányába. Például az Occupy aktivisták dönthet­nek úgy, hogy követik a Mississipi Freedom Democratic Party példáját, amely integrált előválasztást tartott (fehér és fekete résztvevőkkel), majd az így megválasztott delegáció a demokrata párt 1964-es konvencióján megpróbálta magának követelni a hivatalos (szegregált előválasztáson megválasztott, szegregációpárti) delegáció helyét. Ez arra tett kísérlet volt, hogy az emberjogi küzdelmeket bevigyék a Demokrata Pártba, nem pedig annak a kísérlete, hogy az emberjogi küzdelmet csapdába ejtsék és zsákutcába vezessék. Talán láthatunk majd az Occupy mozgalom részéről arra irányuló erőfeszítéseket, hogy megszervezzék „a 99% előválasztásait”, amelyek megtiltják a nagyvállalatok és lobbisták hoz­zájárulásait, és hogy ezeken olyan küldötteket válasszanak a 2012-es konvencióra, akik kihívást intéznek a demokrata párt hivatalos küldöttjei felé. Egy ilyen akció valószínűleg a Demokrata Pártból kifelé vezető utat jelentene, mivel ezrek számára bizonyítaná a gyakorlatban, hogy a Demokrata Párt tokkal-vonóval az 1% tulajdonát képezi.

Mindez csupán hipotézis, de az Occupy eddig is sok olyan kreatív és eredeti akcióval rukkolt elő, amelyet a szocialista baloldal nem látott előre, de utóbb lelkesen támogatott. Eleve a nyitott gondolkodás hiánya miatt kullogtunk az események mögött az Occupy felemelkedésének periódusában.

Néhány következtetés

A szocialisták előtt álló legalapvetőbb feladat, hogy egyesüljünk az Occupy mozgalommal, és belülről váljunk vezető erővé. Azokat a szo­cialista csoportokat, amelyek mindenáron szeretnének „beleavatkozni” a felkelésbe, kívülállóknak fogják tekinteni, akik a gyakorlatban kevéssé képesek hozzájárulni az Occupy valóságos gyakorlati problémáinak meg­oldásához, mivel arra koncentrálnak, hogy vitákban kerekedjenek felül, és ideológiai győzelmeket arassanak, ahelyett, hogy aktívan odafigyelnének, egyesülnének és váll-váll mellett együtt harcolnának a 99% élcsapatával a közös gyakorlati és politikai nehézségek leküzdése érdekében.

Ennek az elemi és fundamentális célnak a megvalósítását nehezíti a sorainkban mutatkozó megosztottság, amely a gyakorlatban gyengíti az Occupy mozgalmon belüli szocialista befolyást, következésképpen erősíti az anarchisták befolyását. Nekik van Black Blocjuk, de hol van a mi Red

Blocunk? Hol vannak a szocialista jelszavak, amelyek formálhatnák és irányíthatnák a felkelés politikai fejlődését?

A borsspray-felhők és a rohamrendőrök falanxai közepette forradal­márok új generációja nevelődik ki, és szégyenletes lenne, ha ennek a generációnak a Peter Camejói, Max Elbaumjai, Angela Davisei, Dave Cline-jai és Huey Newtonjai végül ugyanúgy elkülönült, „versengő” szocialista csoportokban kötnének ki, mint ahogy ez az 1960-as évek­ben történt. Eljött az idő, hogy komolyan megkezdődjenek a viták az újraegyesülés, a múltból örökölt, elavult választóvonalak lebontása esélyéről, hogy megtaláljuk a módját a közös célok érdekében történő szoros együttműködésnek.

Mindenekelőtt pedig itt az ideje, hogy gyakorlati lépéseket tegyünk egy széles bázisú radikális párt megteremtése irányába – egy ilyen pártnak a mai környezetben könnyedén több ezer aktív tagja és még több támoga­tója lehetne. A Socialist Viewpoint felhívása egy közös forradalmi szoci­alista szervezőbizottság felállítására a San Franciscó-i öböl térségében (Weinstein 2011) egy lépés a helyes irányba. Mihamarabb szükség van további hasonló lépésekre. Ezen múlik, hogy sikerül-e élnünk a lehető­séggel, hogy ismét olyan erővé tegyük a szocialista mozgalmat ebben az országban, amellyel számolni kell.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Links – International Journal of Socialist Renewal, 2011. december 14. http://links.org.au/node/2657)

Szerkesztői jegyzetek

¹ Ennek lényege, hogy a szónok beszédét mondatonként több hullámban a körülötte állók, majd az őkörülöttük állók stb. hangosan elismétlik.

² A parlamenti vita legkidolgozottabb szabályrendszere. Az első változat 1876-ban keletkezett, szerzője Henry M. Robert amerikai tábornok volt.

³ Az OWS táborát november 15-én számolták fel.

⁴ A cikk megjelenése után, 2011. december 31-én történt egy sikertelen kísérlet a visszatérésre.

⁵ SlutWalk: tiltakozó menetek, amelyeket egy rendőri nyilatkozat váltott ki, amely implicit módon az áldozatokat hibáztatta a nemi erőszakért (ti. hogy „nem kel­lene úgy öltözködniük, mint a ribancoknak” [angolul: slut]).

⁶ Az Occupy-ból kiinduló autonóm mozgalom, amely a színesbőrűek problé­máinak és törekvéseinek a megjelenítésére és képviseletére összpontosít.

⁷ Konzervatív demokrata képviselők 1995-től létező koalíciója.

⁸ 2011 februárjában tömeges tiltakozás robbant ki Wisconsin államban a közszol­gálati dolgozók kollektív érdekvédelmi jogosítványait jelentősen szűkítő állami törvénytervezet ellen.

Hivatkozások

An Open Letter to the Black Bloc and Others Concerning Wednesday's Tactics in Oakland. 2011. Nov. 4.

An Open Letter to the Citizens of Oakland from the Oakland Police Officer's Association. 2011. Nov. 1.

Blissett, Luther 2008: „Consensus” and its Discontents. libcom.org,

Botz, Dan La 2011: United States: Occupy the Democratic Party? No way! New Politics, Nov. 22.

Cartier, Marcel 2011: NYC Troy Davis march: a little glimpse of revolution. Liberation, Sept. 27.

Cherkis, Jason 2011a: Oakland Police Critically Injure Iraq War Vet During Occupy March. Huffington Post, Oct. 26.

Cherkis, Jason 2011b: Occupy Y'all Street: Occupy Atlanta Fights Foreclosure, Fannie Mae Demands Protesters' Emails. Huffington Post, Dec. 2.

Chretien, Todd 2011: Debating our tactics in Oakland.

D'Amato, Paul 2011: The limits of consensus.

Dave Id 2011: Occupy Oakland General Strike – Occupation of Travelers Building. Indybay, Nov. 10.

DiGioia, Lauren 2011: Victim of Sexual Assault in Zuccotti Park, Criticizes NYPD's Handling of #OWS Crime. Huffington Post, Nov. 4.

English, Sandy 2011: New York City police arrest scores at anti-Wall Street protest. World Socialist Web Site, Sept. 26.

Fasick, Kevin – Giove, Candice M. 2011: Fiend attacks „Occupy” protester in her tent. New York Post, Oct. 30.

Ford, Adam 2011: Occupy Oakland – A Highpoint for Renewed Class Struggle. Infantile Disorder, Nov. 3.

Graeber, David 2011a: On Playing By The Rules – The Strange Success Of #OccupyWallStreet. Naked Capitalism, Oct. 19.

Graeber, David 2011b: Occupy Wall Street's Anarchist Roots. The Indypendent, Nov. 30.

Gupta, Arun 2011: All Occupations Are Local. The Indypendent, Nov. 1.

Haley, Frank 2011: Occupy Protesters Blast Rep. Rangel For Supporting Trade Agreements. New Mexico News and Views, Oct. 25.

Heather's blog 2011: Jesse LaGreca Discusses the #OWS Movement on the Ed Schultz Show. Crooks and Liars, Nov. 19.

Hieronymous 2011: Oakland's Third Attempt at a General Strike.

Horowitz, Karl 2009: SEIU Hires Union-Busting Security Firm to Aid in California Trusteeship; Company Sues for Back Payment. National Legal and Policy Center, May 13.

Jilani, Zaid 2011: Occupy Atlanta Encamps In Neighborhood To Save Police Officer's Home From Foreclosure. Think Progress, Nov 8.

Joanneleon 2011: President Obama Mic Checked at High School in New Hampshire (Updates). Daily Kos, Nov. 22.

Lehmkuhl, Kim 2011: Blowing up the faux-anarchist bullshit propaganda re: Travelers Aid Society/General Strike. Indybay, Nov. 4.

Lucker, Josh 2011: Report on the March 12th Mega Rally in Madison, WI. Socialist Appeal, March 15.

Lucia, Danny 2011a: Officer not-at-all-friendly. Socialist Worker, Nov. 2.

Lucia, Danny 2011b: Co-opt-upy Wall Street? Socialist Worker, Nov. 30.

Lynx, Emcee 2011: To my fellow Anarchists. Soundtrack for Insurrection, Nov. 3.

Lyons, Brendan J. 2011: Under pressure to make arrests, police and troopers push back. timesunion.com, Oct. 24.

Malone, Noreen 2011: Occupy Wall Street Demonstrates Against Obama Fund­raiser. New York, Dec. 1.

Newcomb, Alyssa 2011: Sexual Assaults Reported in „Occupy” Camps. abc News, Nov. 3.

Occupy Wall Street! Observations from a New York Public Sector Worker (2011). Solidarity, Oct. 3.

Occupy Wall Street Divided (2011). The Daily Show with Jon Stewart, Nov. 16.

Occupy Wall Street: A Marxist Analysis (2011). The Internationalist, Nov. 14.

Our Enemies in Blue: Why the Police Are Not Part of the 99% (2011). NYCsocialist.org, Nov. 16.

Petersen-Smith, Khury 2011: When Democrats call in the cops. Socialist Worker, Nov. 2.

Pham Binh 2011a: Arrests, Lies, and Videotape: the Truth About the Brooklyn Bridge Arrests. Dissident Voice, Oct. 4.

Pham Binh 2011b: The State of the Occupation of Wall Street. Dissident Voice, Oct. 14.

Pilkington, Ed 2011: SlutWalking gets rolling after cop's loose talk about provocative clothing. The Guardian, May. 6.

Rothman, Noah 2011: Occupy Wall Street Banned From Democratic National Convention. …ology, Dec. 9.

Rosenthal, Susan 1995: Sit Down! (Striking Flint: Genora [Johnson] Dollinger Remembers the 1936-37 General Motors Sit-Down Strike as told to Susan Rosenthal.)

Shapiro, Julie 2011: Occupy Wall Street Works With Cops to Keep Order in Zuccotti Park. DNAinfo

Shapiro, Lila 2011: Zuccotti Park's Burgeoning Micro-Neighborhoods May Indicate Deeper Divisions. Huffington Post, Nov. 9.

Singsen, Doug 2011: Autonomous Zone on Wall Street? The Indypendent, Oct. 15.

Singsen, Doug – Russel, Will 2011: A spotlight on Wall Street greed. Socialist Worker

Statement on the Occupation of the former Traveler's Aid Society at 520 16th Street (2011). Indybay, Nov. 3.

Sustar, Lee 2011: Raising the voice of protest. Socialist Worker, Sept. 30.

Teoan 2011: Open Letter to the Anarchists of Occupy Oakland. Applied Nonexistence, Oct. 9.

Trotsky, Leon (1939): Fighting Against the Stream. The Fourth International, 4.

UnaSpencer 2011: #occupywallstreet: a primer on consensus and the General As­sembly. Daily Kos, Oct. 08.

Weinstein, Nat 2011: What Must Be Done Next. Socialist Viewpoint, Nov. 7.

Winston, Ali 2011: Black Bloc attacks banks, Whole Foods near Lake Merritt. The Informant, Nov. 2.

Wolfe, Ross 2011: The Vision & Goals working group from #Occupy Wall Street: Its wretched prehistory, followed by an insider's harrowing account. The Charnel-House, Nov. 8.

Woodson, Joy L. 2011: Occupy Atlanta Regroups, Roreys Move. Snellville Patch, Nov. 10.

Zerzan, John 2011: The Black Block, a hopefully more interesting critique. Anarchist News, Nov. 3.

 

Az amerikai állam még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, utcai megjelenését pedig már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg. Az alternatívák pedzegetésével szembeni hisztéria és a brutális állami represszió valószínűleg megrendítette a ,,legszabadabb ország" toposzát, s ezáltal az Occupy talán magokat hintett el. Hogy mikor mi fog kikelni belőlük, nehéz megmondani, de valami kétségtelenül megváltozott.

Pham Binh rendkívül részletes és alapos cikkével nem kívánok (és nem is tudnék) konkurálni, ehelyett néhány általánosabb, illetve személyes jellegű megfigyelésre szorítkoznék. 2011 őszét, vagyis azt az idősza­kot, amikor az Occupy Wall Street mozgalom megjelent és országos méretűvé vált, történetesen az Egyesült Államokban, San Franciscóban töltöttem. Bár San Francisco igen jelentős „ellenkulturális” múlttal ren­delkező, hagyományosan a Demokrata Párt „balszárnya” által irányított, híresen liberális (európai értelemben balközép) város, az Occupy-tábor itt meglehetősen kicsi volt, valószínűleg a város szociológiai karakte­rének megváltozása miatt is (dzsentrifikáció). Ugyanakkor a teljes Bay Area-ban (a San Francisco, Berkeley, Oakland, San José és számos más város alkotta 7 milliós agglomerációban) több, jelentősebb Occupy-tábor is volt, illetve itt, Oaklandben hajtotta végre a mozgalom talán leglátványosabb tömegtüntetéseit és blokádjait. Nem véletlen Oakland kiemelkedő szerepe: ez a város az amerikai fekete kultúra és politikai aktivizmus (radikalizmus) egyik fő központja, egyben állatorvosi lova az amerikai kapitalizmus nagyvárosokban megfigyelhető, európai szemmel szélsőségesnek mondható patológiáinak (gettósodás, szinte a harmadik világra emlékeztetően rossz állapotú közüzemi infrastruktúra, iskolai és településszerkezeti szegregáció). Oaklandben, novemberben került sor az Occupy mozgalom legnagyobb tömegtüntetésére, majd a kikötőt rö­vid ideig megbénító blokádra. Figyelemre méltó, hogy New York mellett ebben a városban sikerült a legnagyobb tömegeket mobilizálni, és hogy mennyire erőszakos és aránytalan volt a rendőrség fellépése (gumilö­vedékek bevetése az oszlatás során, számos sérülttel, köztük – tragiko­mikus módon – egy iraki háborús veteránnal). Ez egyébként az ország számos pontján, pl. több kaliforniai egyetemi campuson elmondható volt. Az egész országot bejárta az a UC-Davis campusán készült felvétel, amelyen az egyik „intézkedő” rendőr többször elsétál a földön láncban ülő tiltakozó diákok mellett és egészen közelről az arcukba fújja az egész országban előszeretettel használt „pepper spray”-t.

Az ehhez hasonló, az ország számos nagyvárosában megtapasztalt brutális rendőrségi fellépés – amely az Occupy-­táborok országos szinten megszervezett erőszakos felszámolásában kulminált november végén – érdekes kérdéseket vet föl az amerikai liberális demokráciára nézve. Az amerikai politikai rendszer rendkívüli konformizmusa és manipu­láltsága, a kétpártrendszer mozdíthatatlansága, és az ebből fakadóan minimálisra szűkült politikai mozgástér a rendszer demokratikus jellegét eleve nagyon korlátozottá teszi. A társadalom akaratának a nagyvál­lalati szféra által – a „liberalizált” kampányfinanszírozáson keresztül – tökéletesen kontrollált kétpártrendszer szűrőjén kellene átjutnia, ami, röviden: szinte lehetetlen. A társadalmi elégedetlenség, a valamilyen változásra való esetleges demokratikus „vágyak” kifejezési csatornái permanensen el vannak zárva, legalábbis a szövetségi politika szintjén, hiszen proteszt-­pártoknak, társadalmi mozgalmaknak, sőt, radikálisabb képviselőknek esélyük sincs itt megjelenni. Ugyanakkor az USA-ban mindezt tradicionálisan a formális egyéni szabadságjogok kiterjedtsége kompenzálja (többek között), amely magában foglalja azt is, hogy a sajtó- és véleményszabadságot az USA-ban az állam szinte egyáltalán nem korlátozza, annyira sem, mint az európai országokban. Nyilván sok mindent lehetne mondani arról, hogy az amerikai kapitalizmus oligarchi­kus, a médiamanipulációnak és az alulfinanszírozott állami oktatásnak köszönhetően elképesztő depolitizáltság és műveletlenség által is erő­sen behatárolt nyilvánosságában milyen tényleges lehetőségeket jelent ez a formálisan korlátlan szabadság, de mindenesetre a „Mi vagyunk a legszabadabb ország!” frázis az amerikai identitás és mindennapi élet szerves része. Nos, az ebbe vetett szilárd hit nem maradt talán érintetlen az Occupy elleni brutális állami represszió látványa után. Talán sokak­ban állt össze egy nyugtalanító, de kézenfekvő kép. Nem elég, hogy a szövetségi politika teljes mértékben nagyvállalati kézi vezérlés alatt áll, és az ezekkel az érdekekkel szembemenő demokratikus iniciatíváknak esélyük sincs arra, hogy artikulálódjanak vagy érvényre jussanak; de – ezen túl – az amerikai állam, úgy tűnik, még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, annak utcai megjelenését – amire igazán nem mondhatjuk, hogy jelenlegi formájában félelmetes fenyegetés lett volna New York City vagy San Francisco felhőkarcolóinak uraira nézve – néha már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg, majd számolja föl. Ez a két vonás együtt – tehát egy monolit, demokratikus eszközökkel mozdíthatatlannak tűnő hatalmi tömb és az alternatívák pedzegetésével szembeni szinte hisztérikus, erőszakos állami fellépés -, bizony igencsak hasonlít egy diktatúra, vagy legalábbis egy erősen oligarchikus rendszer definíciójára. Ebben látom az Occupy mozgalom egyik potenciális jelentőségét, amely túlélheti a konkrét mozgalmat: egy repedés keletkezhetett az amerikai politikai identitás egyik fontos elemében, amely pedig alapvető tartóoszlopa (volt?) a társadalmi békének.

Talán egy további tabuhoz is sikerült a mozgalomnak hozzányúlnia: egy pillanatra a mainstream politika középpontjába „kényszerítette” a gazdasági rendszer, azaz a kapitalizmus – vagy legalábbis a jövedelmek eloszlása – kérdését mint olyat. Ez talán európai szemmel nem tűnik nagy fegyverténynek, de az amerikai politikai életben az első Red Scare [vörös pánik] (1919-20), vagy minimum a hidegháború óta erre szinte nincsen példa. A jövedelem-eloszlásban a hetvenes évek óta történt elto­lódások (röviden: stagnáló reálbérek a nagy többség számára, az egekbe szökő jövedelmek a felső 1-5% számára) beszivárogtak a mindennapi mainstream politikai vitákba a mozgalom jól megválasztott „Mi vagyunk a 99%!” jelszavának köszönhetően. (San Franciscóban gyakran lehetett látni ilyen kitűzőt hordó embereket a metrón, buszon.) Mi több, itt-ott még az a tabutéma is felütötte fejét, hogy az amerikai kapitalizmus mintha nem teljesített volna túl jól az utóbbi 30 évben a többség szükségletei­nek kielégítésében. Egy-egy tiltakozó, a mozgalom ismert támogatói (pl. Michael Moore, Noam Chomsky, Naomi Klein) nagy nyilvánosság előtt a „gazdasági élet demokratizálását”, tehát szocialisztikus gondolatokat is felvetettek, nem egyszer pl. valamelyik fő hírcsatorna adásában. Mindennek az ígéretes felbolydulásnak a november végén, december elején az egész országban láthatóan összehangolt módon végrehajtott rendőrségi akciók vetettek véget, amelyek során felszámolták gyakorla­tilag az összes Occupy-tábort.

A december óta eltelt időszakban nem sokat lehetett hallani az Occupy továbbéléséről, bár néhány városban a tiltakozók a direct action esz­közeihez folyamodva próbálják továbbéltetni a mozgalmat, és ezúttal kilakoltatásokat akadályoznak meg az „elfoglalós” („occupy everything”) technika bevetésével. Még ha pillanatnyilag elhalni is látszik a mozgalom, azt gondolom, hogy korai lenne kijelenteni, hogy egy jelentéktelen, múló epizódról volt csak szó. A mozgalom résztvevői nagyrészt fiatalok voltak (Main Stream Support…) és a problémák, amik az utcákra szólították őket nem múltak el. Valószínűleg azt a tapasztalatot sem felejtik el a résztvevők, hogy nincsenek egyedül az e problémákra adott, egyre bát­rabban megfogalmazott radikális válaszokkal [egyes felmérések szerint (Public Opinion.) az amerikaiak 50-60%-a szimpatizált a mozgalom jelszavaival]. Az Occupy talán magokat hintett el, és hogy mikor mi fog kikelni belőlük, még nehéz megmondani. De valami kétségtelenül megváltozott.

Ahogy az egyik résztvevő kifejtette: „Igaz, nem sokat értünk még el mostanáig, illetve a mozgalom napjai alatt, és sehol sem vagyunk az úton afelé a társadalom felé, amelyben élni szeretnénk, de mégis ott volt bennem az az érzés, hogy a narratíva változik, hogy az egész világnak rajtunk a szeme, rengeteg lehetőség áll nyitva előttünk. Ez volt az első alkalom, hogy ezt éreztem, és azt hiszem valószínűleg sok ember volt még, aki szintén most érezte ezt először életében.” (Why Now?…)

Hivatkozott irodalom

Main Stream Support for a Mainstream Movement The 99% Movement Comes From and Looks Like the 99%. http://occupywallst.org/media/pdf/OWS-profile1-10-18-11-sent-v2-HRCG.pdf

Public Opinion and the Occupy Movement. http://www.nytimes.com/interactive/2011/11/09/us/ows-grid.html

Why Now? What's Next? Naomi Klein and Yotam Marom in Conversation About Occupy Wall Street. http://www.thenation.com/print/article/165530/why-now-whats-next-naomi-klein-and-yotam-marom-conversation-about-occupy-wall-street