„Még magasról nézvést megvolna az ország,
Werbőczy-utódok foldozzák, toldozzák…
éhes magyaroknak nem futja a kedvük,
míg az igazukat tán kiverekedjük." (Ady)

A történetek talán nem is meghökkentőek, hanem hihetetle­nek. Gondoljunk azonban a kirakatok 200 ezer forintos bun­dáira, a 7 ezerforintos női csizmákra, az ékszerárakra, a 10-­20 millióért gazdát cserélt villákra, a két-három milliós autók­ra, a több százezer forintos külföldi utakra. Hogy a tv-ben, saj­tóban miért csak néha villan fel a téma és akkor is általános­ságban? Lehet, hogy mégis vannak tabutémák, vagy az új­ságírókban van jó érzés, tapintat? Úgy vannak, mint a kisdiák, aki maga aláírja az ellenőrzőjét, hogy kímélje a szüleit.. .

Első meghökkentő történet: arról, hogy a vezetők kisszö­vetkezetei hogyan sajátítottak ki ipari szövetkezeteket. A tör­ténet kezdetei a 80-as évekbe nyúlnak vissza. A közgazdasá­gi, szociológiai és egyéb háttérintézetek kutatói, mint a politi­kai elit tartalékgárdája ekkor javasolta a „második gazdaság" beindítását, a vgmk-k, gmk-k és kisszövetkezetek létrehozá­sát – a bürokratikus nagyvállalatok által lebénított gazdaság egyre súlyosbodó nehézségeinek oldására. A gondolatot min­denki örömmel fogadta. A második gazdaságtól a párt- és ál­lami vezetés a gazdaság élénkülését, a nagyvállalati vezetés a bérszabályozás alóli kibúvást, a bérmunkásság egy ipari „háztáji" kialakulását remélte, ahol kemény munkával többlet­jövedelemhez juthat. A kormány elfogadta a kedvezményekre vonatkozó javaslatokat is: a kisszövetkezeteknél sokkal ala­csonyabb az adó, mentesülnek a bérszabályozástól, korlátla­nul alkalmazhatnak munkavállalókat stb.

A kisszövetkezeteknek nyújtott előjogokat az elnök és a vezetők egy egész sor ipari szövetkezetben a szövetkezet kisajátítására használták fel. Megszervezték, hogy az ipari szövetkezetből ezer vagy még több tag kilépjen, és az így megmaradt száz vezető, kisszövetkezetté alakulva, bérmun­kásként alkalmazta őket. A 30 év alatt felhalmozott több száz­milliós vagyonból a kilépett tagok csak 8-10 millió forint érték­ben kaptak részjegyet. A többi a megmaradt tagok tulajdo­nába ment át. Az átalakulás után a kilépetteknek – mivel nincs központi bérszabályozás – magasabb a jövedelme. Ugyanak­kor a szövetkezet is többet tud felhalmozni a megmaradó nye­reségből, mert 100 Ft-ból nem 45 Ft, hanem 75 Ft az adózás utáni eredmény.

Nézzük tovább a folyamatot: a szövetkezeti tagok valódi tulajdonossá tétele jegyében 1989-ben a Szövetkezeti Tör­vény módosítása megengedi a szövetkezeti vagyon felének részjegyesítését, ami személyenként általában 1-1,5 millió forint, de akár több is lehet. Az 1989. júniusi Átalakulási Tör­vény pedig megadja a lehetőséget a korlátolt felelősségű tár­sasággá, részvénytársasággá alakulásra, amivel a szövetke­zeti vagyon adott része magántulajdonná válik, sőt lehetősé­get ad a visszamaradt közös szövetkezeti vagyon 64%-ának a felosztására is. Ezzel megtörtént a csoda, az ezer tagú szö­vetkezet 30 év alatt fölhalmozott vagyonának zöme 100 ve­zető magántulajdonává vált. Érdekes lenne tudni, hogy hány ipari szövetkezetben folyt le ez a műtét.

Második számú meghökkentő történet: vezetők és ügyes „vállalkozók" kisajátítják a nagyvállalatok nyereséges részle­geit kisszövetkezetekké való átalakításuk révén. Az előzőhöz hasonló, de sokkal nagyobb kiterjedésű a kisszövetkezetesítés jelentősége a nagyvállalati szférában. Itt több leleményt, bátorságot és jó patrónust igényel, mert jogszabályokba – pl. a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló tör­vénybe – ütközik. Lényege, hogy a vállalatok hatékony részle­geinek vezetői alakítanak kisszövetkezetet és a felső vezetők segítségével átjátsszak maguknak részlegük tevékenységét, valamint üzletkörét. Ezt követően alkalmazzák volt vállalati dolgozóikat, majd némi szerencsével az így elértéktelenített vállalati vagyont is meg tudják szerezni. Néhány példa. A vál­lalati, szövetkezeti szervizek közös beszerző gazdasági tár­saságának apparátusa, 34 fő, másodállásos kisszövetkezetet alakít, és az, belépve a gt.-be, átveszi a gesztorságot. A gaz­dasági társaság 59 millió tőkével 76 millió Ft eredményt pro­dukál, ami 34 millió Ft adózott eredmény. Az apparátusi kis­szövetkezetnek lehetősége nyílik, hogy a legkurrensebb al­katrészeket forgalmazza tagvállalatként átvéve a gt.-től, nem kell hozzá csak egy számlakönyv. Az import és a hazai be­szerzés, a raktározás, a készletezési tőke, a telephely a gaz­dasági társaságé. A telepre bejövő vevő a kisszövetkezeti számlakönyvön keresztül vásárol és ott csapódik le a kiske­reskedelmi árrés – szállítás és minden költség nélkül – sőt, le­het, hogy a nagykereskedelmi árrésen is osztoznak. És ami a legfőbb, utólag számláznak a kisszövetkezetnek, amikor az árbevétel már befolyt. így lehet a haszon jelentős részét átad­ni, amiből a kisszövetkezetben – az alacsony adó folytán – gyorsan halmozódik fel a saját tőke és/vagy lesz bérszabá­lyozás-mentes magas személyi jövedelem. Talán nem meg­lepő, hogy azóta már tovább alakultak kft.-vé.

Egy másik hasonló „vállalkozás"; egy országos szerviz­hálózat budapesti és vidéki szerveinek vezetőgárdája (össze­sen 18-an: a vezető két helyettese, a termelési vezető és he­lyettese, a gazdasági vezető, raktárvezető, szervizvezetők) 1987 őszén másodállásos kisszövetkezetet alakítja szerviz­hálózatéval azonos néven és címmel, a központ szomszéd­ságában szerezve irodát. Tekintve, hogy a vállalatnak ke­mény bérplafonja van, a 171 dolgozó – miután teljesítette a vállalat által bérként még fizethető munkát – nem érdekelt a többletteljesítményben. Így megtörténik a csoda: a 18 tagú kisszövetkezet öt hónap alatt 24,9 millió forint árbevételt ér el, ebből 16,8 milliót decemberben. Ha rosszhiszemű volnék, azt mondanám, trehányok voltak és csak utolsó percben rögzítet­ték, hogy mennyi teljesítményt kell a cégnek leadni, s bocsá­tották ki a kisszövetkezet nevében a többletszámlát. Tehették, hasonló volt a név, a cím. Anyagmentes árbevételük 19,2 mil­lió Ft, bérköltségük 1,054 millió Ft volt. így 10 456 millió Ft rendelkezési alapot, vagyis tőkét tudtak képezni 18-an, 5 hó­nap alatt. Közben gondoltak a jövőre is, mert a szervizhálózat új megrendeléseire több mint 10 millió Ft értékben már a kis­szövetkezet küldte ki a szerződéseket. A végső nagy akció

1988 őszén következett be, amikor az átalánydíjas szerződé­sek felbonthatók voltak. A szervizesek végiglátogatták a meg­rendelőket, sőt körlevelet is küldtek. Ennek hatására a vidéki és a budapesti szervizek dolgozói egyik napról a másikra ön­kényesen kilépve lebénították a vállalati szervizhálózatot. így a rendelésállomány jelentős része, a szervezet, a dolgozók, a tapasztalatok, a kapcsolatok átkerültek a kisszövetkezetbe, illetve a tőkebevonás kényszere miatt alakított gazdasági tár­saságba. Az akció befejeződött, az egyévi mintegy 60 milliós nyereségű tevékenységet a terület vezetői kisajátí­tották.

Két példát mondtam el, de én is ismerek még jó néhányat. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy miért erősebbek a patrónusok, mint a tételes jog.

Az első esetben a gt. igazgatósága nem tudta törvényes jogait érvényesíteni. Hiába próbálta leváltani az apparátusból kisszövetkezetet szervező igazgatót, a Törvényességi Fel­ügyelet a Cégbírósághoz, a Cégbíróság a Törvényességi Felügyelethez küldte őket és védelmezőn terjesztette ki a ke­zét a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai titkára is. A má­sodik esetben a bíróság nem állapította meg a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló törvény megsértését. Néhány gyöngyszem az ítélet indoklásából: „A megrendelők­nek írt üzletrontó körlevél aláírója az aláíráskor, augusztus 31-én a vállalat dolgozója volt, és csak szeptember 1-jén lé­pett át", ezért tehát „ilyen ajánlatért, melyet maguk a felpe­res dolgozói tettek, semmiképpen sem lehet megállapítani az alperes felelősségét, egyébként sem kívánja a bíróság a ver­senyt akadályozni". „A felperes vezető állású dolgozói. . . mellékfoglalkozásként kisszövetkezetet alakítottak, így több­letjövedelem érdekében maguk váltak saját vállalatuk első konkurensévé . . . (ez) versenyt vont maga után, a verseny pedig nem kifogásolható, sőt támogatandó jelenség." A ma­gyar lónak közismerten nincs háta, hol a nagyvállalat, a terv­gazdaság és az állami tulajdon, hol a vállalkozás, a piacgaz­daság és a magántulajdon áll a törvények felett.

Harmadik számú meghökkentő történet: nagyvállalatok és szövetkezetek hatékony részlegeinek menedzseri, és vál­lalkozói kisajátításáról, kft.-vé, rt.-vé szervezéssel. A vezetői kisszövetkezetek dús tájakat öntöző csendes folyója a Társa­sági Törvény 1988. októberi hatályba lépésével duzzadt gyors sodrású folyammá. Most már nem kell a Büntető Törvény­könyvet és a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmá­ról szóló törvényt kínosan kerülgetve kisszövetkezetet alapí­tani, ahol a dolgozók megkérdezhetik, hogy miért a vezetők, vagy a vezetők és családtagjai a tagok, esetleg csak 15-en. Ezek furcsa, nehezen megválaszolható kérdések. A kisszö­vetkezetté való átalakuláshoz ugyanis kell a dolgozók részvé­tele, segítsége a bérszabályozás-mentesség reményében. A kft., rt. alapításnál minden egyszerű. Az alapítók között a vál­lalat is ott lehet, esetleg többségi tulajdonosként. így sima a dolog, szó sem érheti a ház elejét, hiszen a vezetők befizették az üzletrészüket és tényleg tőkéstársakká lettek. Végül pedig – a közóhajnak megfelelően – lett személyes, valódi tulaj­donos. Törvénysértés nem történt. Rosszakaratú, aki azt boncolgatja, hogy a nagyvállalat többmilliárdos, 8-10%-os eszközarányos nyereséget hozó vagyonából leválasztottak néhány 10-20 milliós kft.-t – esetleg kissé leértékelve a va­gyont – úgy, hogy 80-100%-os eszközarányos profitot hoz­zon. Két-három év alatt tehát megtérül a tőke, vissza lehet adni a magas kamatú kölcsönt. Azt persze mondanom sem kell, hogy ezekben az rt.-kben, kft.-kben a vállalati vezetők, barátaik, családtagjaik és a pártfogoló állami, politikai veze­tők válnak részvényessé, üzletrész-tulajdonossá. Például az egyikben a nagyvállalat mellett tőkéstárs a vezérigazgató, a helyettese és a legnagyobb üzletfél vezérigazgató-helyette­sének a kiskorú lánya. A tevékenységet az alapító vállalat adta át és hozzá 2 millió Ft-ot, mellyel a tevékenység beindult. Nyárra már 10,5 millió a nyereség, ami 5,2 millió adózott nye­reség. Egy másik példa annak illusztrálására, hogy milyen széles a paletta. Egy termelőszövetkezet bedolgozó fém-fröccs ágazatának szellemi vezetője kft.-t alapít. Az egész részleget elviszi bedolgozóstól, megrendelőstül, szállítóstól, gyártmányostul. 1989. I. fél évében a részleg 27 dolgozója még a tsz-nek hozott 1,7 millió hasznot, a II. fél évben már az egyszemélyes tulajdonosnak. Lesz tehát miből megtéríteni a tsz-től átvett 2,8 millió készletet és a tsz még örülhet is, hogy hitelezhet. Hiszen másképp mit csinálna az anyaggal? Az nem számít, hogy a részleg létrehozása, a gyártmányok kifejlesztése, az üzletkör kiépítése is pénzbe került..

Néhány ítélet és miniszteri-állásfoglalás: „A felvetett problémakör számomra sem ismeretlen, annak súlyát és je­lentőségét, az egyes vállalatokra gyakorolt negatív hatását érzékelem. Úgy gondolom azonban, hogy a gazdaságirányí­tás megváltozott körülményei közepette, a szóban forgó kér­désben történő állami-igazgatási beavatkozásra sem szük­ség, sem törvényes lehetőség nincs." És a vállalatok, szövet­kezetek nem perelnek. Nem perelt a külkereskedelmi vállalat sem, amikor négy üzletkötője kft.-t alapított. Formálisan nem is tulajdonítottak el semmit, hiszen külkereskedéshez csak iroda és telefon kell, ami akár a lakás is lehet. Az üzleti tevé­kenységet pedig szemben a kapitalista piacgazdasággal – mert mindent azért nem veszünk át – nem védik a törvények, vagy legalábbis az alkalmazásuk. Sőt a liberális nézetek kép­viselői szerint: „a vállalat vezetői jogosultak… magas profitú vállalati részlegek elvitelére is a vállalatból…, miért nem fize­tik meg őket úgy, hogy ez ne legyen számukra gazdaságos? Ez fogja biztosítani a kvalifikált értelmiség megfelelő megfize­tését."

A legsúlyosabb kérdés a folyamat nagymértékű felgyor­sulása. Egyre több vezető sajátítja ki vállalatának egy részét és válik társtulajdonossá, vagy teljesen magántőkéssé – eset­leg egy-két ügyes „vállalkozóval" közösen. Látnunk kell eb­ben a liberális szemlélet hatását is, amely a magántulajdont önmagában tekinti értéknek. A folyamat ugyanis nem létez­hetne, ha nem támasztaná alá a kisvállalatok 3 millió Ft alatti nyereségének alacsonyabb adózása és főleg a 20 millió Ft alatti bértömegű vállalkozások bérszabályozás-mentessége. És a további „pozitív diszkriminációk". A kisvállalkozó a beru­házási áfát teljesen visszatarthatja; 1988-ban a beruházást gyakorlatilag költségből csinálhatta, és ezt most terjesztik ki részben 1989-re is. Végül a vállalkozási nyereségadó-jogsza­bály 250 milliós árbevétel alatt egyszerűsített kettős könyvvi­telt tesz lehetővé, amely termelőtevékenységnél gyakorlatilag adómentessé teszi a tőkeképzést, föltételezve persze némi manipulációt, ügyességet. Az átalakulási törvény alapján kft-ben a névérték 20%-ának kifizetésével vásárolható üzletrész, és újra csak némi manipuláció árán a részvénytársaságokban a névérték 10%-os kifizetésével meghitelezett részvény. Ezek után saját osztalékukból fizetik ki magukat. így lehet 1 millió forinttal 5 milliós, sőt 10 millió forintos tőkét szerezni. Persze nem mindenkinek, hanem csak aki megfelelő informá­ciók és kapcsolatok birtokában van. Ha az üzletrész, részvény 80-100%-os hasznot hoz, akkor 2-3 év alatt kifizeti magát. Újabban a PM azt tervezi, hogy a megtakarításokra – pl. a részvény- és üzletrészvásárlásra – szja-mentességet bizto­sít. De e nélkül is megtörtént példánkban a csoda: 1 millióból 10 milliós magánvagyon született, amely profit alapon szá­molva 30 milliót is megérne a tőzsdén. Szerencsés esetben az 1 millió is a 6%-os kamatú vállalkozásélénkítő állami kölcsön­ből származik – amikor a kamat egyébként már 30%-os – és a hitel tényleges kamatterhe is 20%, de a többit a költségvetés fedezi kamattámogatásként. Hogy teljes legyen a kép, még megemlítem a 30/1989. PM rendeletet, amely széles körű le­hetőséget biztosít a vállalatvezetésnek a vagyon fel- és leér­tékelésére.

*

A meghökkentő történetcsokor nem széles körű adat­gyűjtés, hanem egy gazdasági vezető közvetlen látókörében fölmerült esetek gyűjteménye, és messze nem is valamennyié. Azonban nem annak a jelenségnek az erkölcsi meg­ítélése a lényeg, hogy a kevesek pazarló luxusfogyasztá­sával egyidejűleg a nagy többség egyre nehezebben él. És a kormány, a politika elvárja, hogy ezt viseljék el a jövő érdekében. A nagy kérdés, hogy igaz-e a liberális ideoló­gia, amely szerint a válságmegoldás útja: a vállalkozás­élénkítő folyamat, amelyből kis- és középvállalatok szü­letnek, vegyestulajdon és így piacgazdaság; igaz-e, hogy ez a folyamat az összes igazságtalanságokkal együtt a jövőbe vezet – viseljük el hát jó szívvel? A kérdés csak az, hogy igaz-e ez a verseny, vagyis új termelő vagy kereskedelmi ka­pacitás születik-e ebben a folyamatban? A valóság az, hogy ugyanaz a szervizhálózat, gyártóüzem, külkereskedő csoport ugyanazoknak a vevőknek változatlanul árut szállít. Sokszor még a vállalatból sem vált ki a kft., – hiszen az maradt a többségi tulajdonos – csak magas személyes haszonnal né­hány új tulajdonostárs született. Nincs semmi változás, csak a statisztika mutatja ki a gazdasági szervezetek számának sza­porodását, a vállalkozás élénkülését, és azt, hogy a gazda­ság nagyon szerény fejlődése szinte teljesen a vállalkozások eredménye, amelyek sokkal hatékonyabbak a nagyvállala­toknál. Ez egyébként tényleg igaz, hiszen a legjobb vállalatré­szeket választják le. Ha nem volna a nyereség jelentős részé­nek adózás alóli kivonása, akkor meglepődnénk, hogy milyen hatékony is valójában az „új szektor". Változás csak a statisz­tikákban és az újgazdagok tömeges megjelenésében, luxus­fogyasztásában van. Látnunk kell végül, hogy ezek az újgaz­dagok nem valódi, vállalkozó tőkések, hanem a paternalista államgazdaság parazita neveltjei.

Nyilvánvalóan nagyon kellenek az 1949-ben túlállamosítással felszámolt kisiparosok, kiskereskedők és a belőlük ki­növő valódi vállalkozók, hogy legyen szolgáltató kisiparos, ja­vuljon a kereskedelem, az ellátás. Azonban a helyzet alig ja­vul, éppen a valódi, hasznos vállalkozás nem élénkül. To­vábbi kérdés, hogy az igazi kisvállalkozók nagyon hasznosak ugyan, de a gazdaságban piaci versenyt teremteni nem tud­nak. Az állami vállalatok tőkéje ugyanis 2.000 milliárd forint, ezért elsősorban azoknak a rendbetételére kell koncentrálni. A vállalkozás élénkítése, a többszektorú gazdaság, a piac­gazdaság jó és szükséges, de homokba dugja a fejét, aki úgy gondolja, hogy ez majd kinő a kisvállalkozásból.

*

Négyes számú meghökkentő történet: az állami nagyvál­lalatok feletti rendelkezési jog menedzseri megszerzéséről. Így első pillanatra kevésbé közveszélyes, mint az állami tulaj­don magánkisajátítása, amelyből újgazdagok támadtak. A fo­lyamat lényege, hogy az állami nagyvállalatok gyáraikat rész­vénytársaságokká és a vállalati központ operatív részlegeit – a beszerzést, értékesítést, raktározást, a fejlesztő részlege­ket stb. – kft.-vé szervezik. így az 500-1.000 fős központból talán csak 70-100 fő marad irányító és vagyonkezelő vállalat­ként, ám ez jogilag 5-10 milliárdos vagyonú, 10.000 fős válla­lat továbbélése. A vezérigazgató most már nem az országos nagyvállalat vezetőjeként, hanem a részvénytöbbség tulajdo­nosaként irányítja a nagyvállalatot, jelöli ki és menti fel a rész­vénytársaságok, kft.-k igazgatóit, vonja el, csoportosítja át a profitot stb. Joga van akár el is adni valamelyik gyárat, vagy becsukni, elbocsátva a munkásokat. A vállalat dolgozói min­den önkormányzati és egyéb jogtól megfosztott bérmunká­sok lettek, míg az igazgató és a vezető menedzserek szinte teljes körű tulajdonosok. A vezérigazgatót a vállalati tanács választja, amely a vezető menedzseri gárda és közvetlen munkatársaik tanácsa. Ha nem történik társadalmi beavatko­zás, a csoda megtörtént, Münchausen báró saját hajánál fogva kiemelte magát a mocsárból. Hogy lehet ez, ki hozott erre törvényt? Tulajdonképpen senki, hanem több jogszabály együttes alkalmazása tette lehetővé: a vállalati törvény az igazgatónak, mint a vállalati önállóság képviselőjének széles körű jogokat ad, beleértve a vállalat átszervezését és a va­gyon egy részével vállalatalapítást vagy vagyontárgyak el­adását. Ellenőrzi azonban az államigazgatás és korábban a párt hatásköre. Az önkormányzattal az államigazgatás hatás­köre a vállalati tanácsra szállt át, amelynek felét a vezérigaz­gató jelöli ki. Ez még így együtt sem volt veszélyes, mígnem 1988. októberben jött a társasági törvény. Megnyílt a lehető­ség, hogy a vezérigazgató a vállalatot részvénytársaságokba, kft.-be szervezze a vállalati tanács hozzájárulásával.

Az állami tulajdon azonban társasággá szervezésnél sér­tetlen marad, és fölvethető, miért vezetné a vezérigazgató önállóan rosszabbul a gyárat, mint az államigazgatás bölcs gyeplőszárán? Az ördög a részletekben bujkál. A vezérigaz­gató és menedzsertársai most már saját gazdáik, önállóak, függetlenek lettek. Irányíthatatlanok, ellenőrizhetetlenek mindaddig, amíg az egész vállalatot el nem gazdálkodtak, csődbe nem vitték, és közben persze féllegális és illegális mó­don a vállalati haszon személyes jövedelemmé is tehető (lásd prémium, reprezentáció és egyéb anyagi előnyök).

A másik ördögöt monopóliumnak hívják. Eddig legalább látható volt az üzemhalmaz-nagyvállalatok piaci uralma, hogy egy termékcsoport kínálatának 50-70 vagy még több száza­lékát egy vagy néhány vállalat képviseli. Most a nagyvállalat­ból 10 részvénytársaság lesz, amelyek formálisan teljesen önállóak és gazdaságuk monopolizáltsága a felszínen eltűnt. Csak éppen működő piacgazdaságunk nincs továbbra sem, mert ahhoz egymással versenyző vállalatok kellenek. És mindez sérthetetlen. Egy országos nagyvállalatot ugyanis a tulajdonosállam feloszlathat, a gyárak kiválását jóváhagyhat­ja, de a nagyvállalatból lett vagyonközpont részvénytulajdo­nát törvény védi.

A probléma lényege azonban az, hogy amiről azt hittük, egy vagy néhány nagyvállalat külön ügye, arról kezd kiderülni, hogy a nemzeti vagyont veszélyezteti. Például az ipar állóesz­közeinek 90%-ával rendelkező 728 minisztériumi nagyválla­lat jelentős részét érinti. Már átalakult a Ganz-Danubius után a Videoton, a Medicor, a Csavaripari Művek, átalakult más te­rületről a Piért és még hosszan tudná sorolni ki-ki a saját kör­nyezetéből és a sajtó híreiből az átalakulásokat. A folyamat teljes kiterjedése megállapíthatatlan, szinte lehetetlen átfogó információt szerezni. Az átalakítások jelentős részét végző Pénzügykutató Rt. – tulajdonképpen jogosan – nem ad infor­mációt, a Nemzeti Kerekasztal szakbizottsága is hiába érdek­lődik, mert a kormány hatóságai nem gyűjtik az adatokat.

Ötös számú meghökkentő történet: a nagyvállalatok fö­lötti rendelkezési jog menedzseri megszerzésének hasznosí­tásáról magánkisajátításra. A nagyvállalatok feletti rendelke­zési jog menedzseri megszerzésének igazi veszélye abban van, hogy a menedzserek minden elszámolási kötelezettség nélkül rendelkeznek a vállalattal. Igaz, hogy a vállalat vagyo­nának több mint 50%-a részvénytársasággá lesz, a központ­nak is két éven belül részvénytársasággá kell válnia, és újabb három év múlva részvényeit át kell adnia az állami vagyona­lapba, hacsak időközben nem értékesítették. Ha pedig az ál­lami vállalat közvetlenül válik részvénytársasággá, akkor részvényei 80%-át három évig kezelheti maga. Kérdés, hogy öt, illetve három év múlva az állam mit talál meg a nagyvállala­taiból. Kézenfekvő gondolat, hogy a vagyonkezelő központ­ként továbbélő nagyvállalatok, és a nagyvállalatokból lett részvénytársaságok kölcsönösen megveszik egymás rész­vényeit. A nagyvállalatból leválasztott legjobb és legértéke­sebb társaságok részvényeit pedig akár egészen is megvásá­rolják a vezetők és/vagy eladják a vállalatok egymásnak, eset­leg külföldre, úgy lehet, leértékelve. Az állami tulajdon kisajá­títására igen változatos lehetőségek kínálkoznak, ha a veze­tők a vállalat feletti ellenőrizhetetlen rendelkezési jogot meg­szerezték. Ilyen például külföldi vegyes vállalat alapítása, ami komoly adókedvezményeket és bérszabályozás-men­tességet jelent, és jelentős tőke sem kell hozzá. Az így létre­hozott külföldi vegyes vállalat ugyanis nem megveszi, hanem csak bérbe veszi a nagyvállalat gyárait. Minimális tőkével ha­talmas profitot érhet tehát el, ha jól választja ki a „bérbe veen­dő" gyárakat. Úgy lehet, később a gyárak megvásárlásra is kerülnek az ott létrejött profitból, esetleg megfelelően leérté­kelve.

És mennyi lehetőség van még? A fent már említett egyik „vállalkozás" nagyvállalat résztvevője nyitottan, bankgaran­cia, illetve akkreditív nélkül szállított a svájci cégnek egymillió NSZK márkáért, ami 30 millió Ft. A cég NSZK-beli vezetője egyébként igen jó kapcsolatban áll a szállító vállalat főnökei­vel. Azután kiderült, hogy a svájci cég csak és kizárólag erre az üzletre jött létre, és ezt követően azonnal csődöt jelentett. Az egymillió NSZK-márka elveszett és ki tudja, nem látjuk-e még viszont külföldi tőkeként. Máskor egy nagyvállalat kisszö­vetkezetnek megrendelés, illetve szerződés kapcsán 5 millió Ft-ot utal át, amelyből a kisszövetkezet csődjében csak 62 ezer Ft térült meg. Ugyanezzel a kisszövetkezettel még egy 2,5 milliós átutalású újabb üzlet is született, ez a pénz is elve­szett. A kisszövetkezet tagjai azóta talán már újabb kisszövet­kezeteket alapítottak. Nálunk ugyanis nincs hamis csőd és így a kisszövetkezet tagjai vagyonukkal a személyes jövedelem­ként felvett milliókért nem felelnek, és ki tudja, talán a pénz je­lentős része nem is náluk van.

Az állami nagyvállalatok feletti önállósult menedzseri rendelkezési jog igazi társadalmi veszélyességét az jelenti, hogy az állami vagyon, ha magántulajdonba vagy különösen külföldi tulajdonba kerül, többé visszaszerezhetetlen. És még az a kisebb veszély, ha hazai tőkés, vállalati vezetők, vagy ügyes külföldi kistőkések szereztek vagyonrészt egy jó válla­latinkban, ahol a magas profitból 2-3 év alatt megtérül a tőke és visszaadható kamatostul a kölcsön, a külföldi pedig repat­riálhatja a tőkéjét. Az igazi veszély, ha a hazai piacon mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatunk kerül külföldi kézre, és az eladásra meghirdetett 50 nagyvállalat többsége ilyen. Ha ezeket adják el, esetleg leértékelve – a Tungsram 10 milliárd felettinek becsült részvénycsomagja 6,5 milliárdért került ela­dásra – akkor megvan a veszélye, hogy a külföldi tőke nem fejleszti a nagyvállalatot, hanem a monopolhelyzet alapján a hazai piacon elért magas profitot repatriálja. Az Országos Csavaripari Vállalatnál például 45%-os profitot garantáltak, és ez meg is lesz, hiszen termékeiknél 5-80%-os áremelést hajtottak végre.

Hatos számú meghökkentő történet: az uralmi elit által kezelt állami-gazdaságirányítási jogosítványok vállalkozási hasznosításáról. Igen komoly jelentőségű az uralmi elit pater­nalista-államgazdasági befolyásának a közvetlen hasznosí­tása is. Erre néhány példa: közismert a zöldség-gyümölcs­maffia, mely száz, illetve több százszázalékos hasznot ér el, veszélyeztetve a mezőgazdaság rentabilitását, a fogyasztók életszínvonalát, sőt sokszor még a ténylegesen dolgozó kis­kereskedő hasznát is megvámolva. A bonyolult dzsungelt ér­dekesen világítja át, hogy az MDF és a termelőszövetkezetek egyszerű piacszervezéssel a 14-16 Ft-os krumpli árát 7 Ft-ra, a 18 Ft-os almáét 12 Ft-ra tudták lenyomni. Az őszi vásár egyedi eset. Jól mutatja azonban, hogy a zöldség-gyümölcs­maffia létét a normális kereskedelmi infrastruktúra (szállítás, raktározás, szervezett piac és ezek finanszírozása) szinte tel­jes hiányának – melyet ők pótolnak – köszönheti. Nagy kér­dés, hogy a hatóságok miért tisztelik ennyire a „vállalkozás szabadságát". Tudnunk kell, hogy a zöldség-gyümölcs-ke­reskedelem infrastruktúrája részben meg is volt, csak a zöld­ség- és gyümölcskereskedelem átszervezésekor nem kap­ták meg a termelők vagy a fogyasztók szövetkezetei, illetve esetleg a főváros, mint a fejlett kapitalizmusban. És a prob­léma nagyobb, mint a zöldség-gyümölcs-kérdés. Gondoljunk a kenyérre, ahol 4,6 Ft-os búzából-ami a világpiaci ár fele, és tönkreteszi a mezőgazdaságot – sül a 13 sőt 18-20-23 Ft-os kenyér, pedig az államirányítás kezén vannak a kenyérgyá­rak.

Befejezésül néhány szó egy másik, ide tartozó kérdés­körről. Emlékszünk még 1987-88-ra, amikor 135 Ft-ért is árulta Ózd a dollárt importra, és a turisták által behozott szá­mítógépeknél is hasonlóan értékesült a dollár. Ugyanakkor néhány kisszövetkezet hivatalos áron kapott nagy összegű dollárt számítástechnikai importra, amit azután a hazai árszin­ten adott el és ebből hatalmas vagyonok születtek. Újabban hasonló üzlet a húsexport. A sertés felvásárlási ára 53 Ft/kg. Az élő export 1,2 USD/kg, 75 Ft, ehhez jön a 28%-os exporttá­mogatás, vagyis az értékesülési ár 93 Ft/kg. Ha akár 60-72 Ft-ért vásárolják is fel az élő sertést, 30-40%-os hasznuk ma­rad, és van kisszövetkezet, amelyik 3000 tonnát exportált, vagyis 3,6 millió USD-ért, 212 millió Ft-ért.

Hetes számú meghökkentő történet: mese a földről. Ez még csak születőben van, de nehogy gyorsan tömeges való­sággá, nemzeti tragédiává váljon; bár ki tudja, csendben mennyi földet adtak már el. Újra több, látszólag önálló reform­lépés: a parlament hozzájárult a hazai magánszemélyek kor­látlan földvásárlásához, azt sem kötve ki, hogy a vásárló a me­zőgazdaságban dolgozzon; bizonyos korlátozásokkal meg­engedte a tsz-tagi föld kiadását; a termelőszövetkezetek föld­eladását, nem tiltva meg még a külföldiek földszerzését sem. A pártok programtervezeteiben egyre kiterjedtebb a földma­gántulajdon. Ez jóhiszeműen nézve a tsz-tag joga a bevitt földjéhez és azoké, akik nem léptek be a tsz-be, s melyik falusi ne örülne, hogy újra formálisan is a paraszté a föld? Persze a tsz-tagok és főleg a tsz-en kívüliek úgy gondolják, hogy a föld­jükért földjáradékot, bérleti díjat kapnak. Hiszen a városiak – sem a szakmunkás, sem az orvos – nem akarnak hazamenni földet művelni, és ha igen, a legtöbb tsz-ben van táblán kívüli föld, melyből kaphatnak. A probléma, hogy a magyar gazda­ság sikerágazatában, a mezőgazdaságban – az agrárollótól és az egyre növekvő állami elvonásoktól agyongyötört tsz-ekben – már most is 5% alatti a vagyonarányos nyereség, ami a termelés egyszerű szinten tartására sem elég, a harmada an­nak, mint amit az iparban el lehet érni. (Tegyük hozzá, hogy a föld egyedül akkora vagyon, mint amennyi a mezőgazdaság teljes tőkéje.) A tsz-ek tehát nem tudnak földjáradékot fizetni, mert nincs benne az áraikban, azt az állam tartja meg. A föld­tulajdon ilyen értelemben csak nagy csalódást hozhat. Ha­csak nem csoportosítják át a nemzeti jövedelem egy jelentős részét a mezőgazdaságba. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, hi­szen a dolgozó tömegek életszínvonalának zuhanásával jár­na, más kérdés, hogy tulajdonképpen jogos lenne. A világpia­con 160 USD-ért vagy 10.000 Ft-ért adunk el 1 tonna búzát, amit 4.600 Ft-ért vásárol fel az állam és 1,2 USD-ért 1 kg ser­tést, amit 53 Ft-ért, folytathatnánk a zöldség-gyümölcs-árak történetét stb.

Más kérdés, és erről beszélni kell, hogy mégis lesz, en­nek ellenére, komoly földvásárlás: a városkörnyéki, dunaka­nyari, balatoni földek földvásárlása, vagyis telekspekuláció. A vállalkozók – a pecsenyesütőktől, a butikostól az újdonsült kft.-tulajdonosig – a magas adók miatt nem fektetnek be, és az infláció miatt pénzben sem tudnak megtakarítani. A földvá­sárlás marad meg tehát a hazaiaknak és a külföldieknek is, egy darab Balaton, Tokaj, Somlóhegy, Hajógyári-sziget, Pest környék. Fillérekért fogják megvenni a nyugdíjas tsz-tagoktól – aki kikéri a tsz-ből, hiszen neki a tizedár is óriási pénz – és a jó helyen fekvő, rossz földű tsz-ektől, amelyek veszteségüket földeladással tudják fedezni. Az ókori görög történelemből tudjuk, hogy az athéni parasztok alig harcolták ki, hogy ma­gántulajdonukká legyen az általuk művelt közösségi föld, az máris az uzsorásoké lett, és ők az uzsorások szolgái. Vigyáz­zunk, nehogy a magyar falu is erre a sorsra jusson.

Nyomon követtük a paternalista államgazdasági szabá­lyozás és gazdaságpolitika szerepét a „meghökkentő történe­tekben". Külön kérdés, hogy a lehetőségek megteremtésé­ben kik voltak félrevezetettek, kik a liberális ideológia – a pri­vatizálás, magántulajdon, vállalkozás – megszállottai, és kik saját önös érdekeikből vagy az uralmi elit túléléséért, oda­való bejutásukért a tudatos szervezők.

A vállalkozással, a hazai és a külföldi tőke bevonásával, a vegyes tulajdonú, több szektorú gazdasággal, a piacgazda­ság építésével szinte mindenki egyetért. A leírtak azonban nem a piacgazdaság építését mutatják, hanem a régi és új uralmi elit ellenőrizhetetlen manipulációit, amiknek a társa­dalmi veszélyességét szinte fel sem lehet mérni. A gazdaság átalakítására szükség van, de a gazdasági hatékonyságot szolgáló módon, a nyilvánosság előtt. Az államszocializmus­nak nevezett államkapitalizmus fölszámolásának útja nem az államkapitalista monopol-nagyvállalatokat kiegészítő mened­zseri magánvállalatok – amelyből egyesek reménye szerint majd kinő a kapitalizmus -, hanem az üzemhalmaz nagy­vállalatok piaci uralmának a fölszámolása, a többszektorú piacgazdaság. A nagyvállalatok feletti rendelkezési jog me­nedzseri megszerzése és az állami tulajdon egy részének menedzseri és vállalkozói kisajátítása az uralmi elit számára hasznosan egészíti ki az államkapitalizmust. Szabad utat nyit jövedelmeik ellenőrizhetetlen növeléséhez, hiszen ami eddig illegális vagy félillegális volt, az most legalizálható. Jól nyo­mon követhető ez a fejlődő országok államkapitalizmusának hasonló folyamataiban Egyiptomtól és a Fülöp-szigetektől In­donéziáig.

Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulaj­don kisajátításának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az infláció­val finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy vissza­fordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatatlanná válik a gazdaság. A dolgozók széles töme­geinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját ke­zükbe kell venni a közérdek védelmét, a visszaélések leleple­zését.

Módosított formában megjelent a Népszava 1989. november 30. és december 14. számaiban.

Az év elején Németországban a kereskedelmi miniszter 50 magyar vállalatot kínált megvételre a nyugati tőkéseknek. Az ország közvéleménye egyszerre felhergedt e kiárusítás lát­tán. Pedig hajói meggondoljuk, a bürokrácia – mint annyiszor – csak opportunista módon igyekezett a reformista ellenzék elébe vágni. Ezúttal is végső formájában, úgy is mondhat­nánk, hogy következetesen juttatta kifejezésre a tulajdonra vonatkozó ellenzéki követeléseket.

A vállalatok ilyen felkínálása és eladása gazdasági szempontból a vegyes vállalkozások fejlődéséből nőtt ki. Bár a kelet-európai országok közül Magyarországon van a leg­több belőlük (310), még Jugoszláviát is megelőzve (230), és csak tőlünk vihető ki korlátozás nélkül a devizára váltott nyere­ség, még ez a vállalkozási forma sem csalogatta be azt a tőke­mennyiséget, amit a kormányzat és az ellenzék az ország talpra állításához szükségesnek vél. Így mindegyik arra szá­mít, hogy ha – túllépve a vegyes vállalatokon – a nyugati tőke kézbe veszi a vállalatokat, azok megújulnak, beáramlik a tőke és felpezsdül a gazdasági élet. Amikor viszont a bürokrácia, kifogni akarván a szelet a vitorlából, e téren a tettek mezejére lép, az ellenzék feljajdul. Ezt a műfelháborodást azonban nem szabad összekeverni a magyar nép vagyonát őszintén féltő, elkótyavetyélését megakadályozni akaró erők tiltakozásával, melyek 1956 útmutatásából indulnak ki: „földet, gyárat vissza nem adunk!" Mert akik a nyugati tőkére számítanak, ne szisszenjenek fel álszent módon, ha azt gyakorlati lépések köve­tik, akár a bürokrácia részéről is. Vagy-vagy! … A tulajdon kérdésében sem lehet egyszerre két álláspontot képviselni.

Vizsgáljuk meg a Tungsram példáján, hogy mit jelent a nyugati tőke áhított „bevonása", azaz a vállalatok elkótyave­tyélése. (Ténylegesen erről van szó, mert a vállalatok valósá­gos értéke nemcsak azért megállapíthatatlan, mert általában véve nincs reális vagyonértékelési lehetőség, hanem, főleg, mert az önálló magyar gazdaság szempontjából felbecsülhe­tetlen potenciális értékkel bírnak.) A Tungsramot gyorsan el­adták az osztrák Girozentrale bankcsoportnak, amin az állam a tervgazdaság szakértői szerint, máris csaknem 5 milliárd forintot vesztett! Ráadásul a magyar bankügyi bürokraták arra kötelezték magukat, hogy amennyiben a vállalat nem lesz elég jövedelmező, a magyar állam visszavásárolja az érték­papírokat, azaz a gyárat. Az osztrák tőke tehát semmit sem kockáztat, sőt kétszer nyerhet az üzleten – a magyar munkás hátán.

Mert bizony az új vezetésű Tungsram máris azt tervezi, hogy elbocsátja az alkalmazottak mintegy 28%-át, azaz a 18.000 főből több mint ötezret! Ez a kiárusítás lényege! (Az osztrák sajtó nem szégyellte az adatok közlését.)

A Tungsram-ügy, még az elbocsátások szellőztetése nél­kül is (a magyar újságírók és közgazdászok nem tartanák fontosnak az efféle adatok bolygatását? . . .) nagy port vert fel. Mint annyiszor, most is kiderült, hogy – a király meztelen. Ugyanis miként engedheti meg magának a kormány, hogy olyasmit áruljon – sőt elkótyavetyéljen – ami nem az övé? Egyáltalán: kié a vállalat? Nosza megindult a vita e kérdésről, amire azóta se válaszolt senki. Ki rendelkezhet a gyárakkal, vállalatokkal? Úgyszólván mindenki megállapítja, hogy „…a mai formációban hiányzik a valódi, a természetes tulajdonos!" – amint azt Szigethi Teréz megfogalmazza egyik népszerű gazdasági folyóiratunkban. Ugyanő közli, hogy a vállalati bü­rokrácia számára jó az, ha „…nincs pontosan definiálva, ki diszponál… az állami vállalatok fölött". Hozzáteszi, hogy „valójában állami vállalatokat eladni senki sem jogosult". Ám e téren ő maga is bizonytalan és csupán abban reménykedik, „hogy addig is, míg tisztázódik, végső soron ki a tulajdonos, nem vesztik türelmüket az esetleges partnerek".

Holott illő lenne tudni Magyarországon – még akkor is, ha nem divatos ennek kimondása -, hogy az állami vállalatok valóságos és érdemi tulajdonosa a munkásosztály. Fur­csa látvány a közgazdászok és a legkülönfélébb politikusok feszélyezett tojástánca a munkásság tulajdonának elhallgatá­sa, megtagadása érdekében. Mi sem leplezi le jobban a kor­mányzat nem szocialista, nem kommunista, nem munkás, ha­nem azokkal szembenálló bürokrata jellegét, mint az a tény, hogy ebben a tekintetben is egy húron pendül azokkal, akik a munkásságot ki akarják forgatni a jussából. Sőt túl akar rajtuk licitálni. Ez persze megfelel a természetének, hiszen ponto­san ez a bürokrácia és hatalma tette lehetetlenné, hogy a munkásosztály ne csak érdemi, hanem tényleges tulajdonosa is legyen az állami tulajdonnak.

A 100 munkáson felüli gyárak és vállalatok a munkásság mozgalmai és erőteljes támogatása révén váltak állami tulaj­donná 1948-ban. Akkor a munkásság többsége nagy lelke­sedéssel fogadta ezt a lépést, és meg volt győződve, hogy ő fog rendelkezni az üzemek fölött. Csak ezért lehetett megva­lósítani ezt a döntő társadalmi átalakulást. Ám várakozásával ellentétben, nem így történt. Pontosan úgy, mint ahogy egy tehetetlenné vált ember házában eluralkodhat a kapzsi és erőszakos rokon, kegyelemkenyérre és a kemencepadkára szorítva az igazi tulajdonost, ugyanúgy bánik a bürokrácia is a munkássággal, mely nemcsak a tulajdona gyakorlásától van megfosztva, hanem mindannak az elnyomásnak, kiszipolyo­zásnak és megalázásnak is alá van vetve, ami ebből a hely­zetből származik. Övé a gyár, de úgy dolgozik ott, mint egy ki­zsákmányolt, mert nem ő rendelkezik a tulajdonával, hanem a vele szembenálló bürokrácia és diktatúrája.

1956-ban ezt a felháborító ellentmondást szüntette meg a munkásság a vállalatok kézbevételével. Az is napnál világo­sabban kitűnt, hogy válóban a munkásosztály az igazi tulajdo­nos, hiszen a döntő változáshoz csak az kellett, hogy egy-két bürokratát kizavarjon az üzemből, s a kérdés el volt intézve. Ma mégis némelyek kiárusítják a vállalatokat, míg mások esetleg „előnyösebb feltételekkel"(?), de ugyanígy a nyugati tőke rendelkezésére szeretnék bocsátani üzemeinket.

Furcsa dolog végignézni a nyugati tőkének így vagy amúgy felajánlkozók hosszú során, kik nagy többségükben '56 tisztelőinek, követőinek vallják magukat, miközben ilyen otromba módon megtagadják '56 olyan jól megfogalmazott és a gyakorlatban megvalósított üzenetét.

Mindenekelőtt azt a tényt kell hangsúlyozni, amit még na­gyon sok közgazdász is elhallgat, holott jól ismeri, nevezete­sen, hogy a vállalati tulajdon formájának önmagában véve vajmi kevés köze van a piac törvényeinek az adminisztratív béklyókból történő felszabadításához. Államosított tulajdon is ugyanúgy „megélhet" egy piacgazdálkodásban – sőt kapi­talista piacgazdálkodásban -, mint a magántulajdon. A múlt­ban és a jelenben itt-ott megvalósított és esetenként megle­hetősen elterjedt államkapitalizmusok tanúsítják ezt. Sőt pl. annak az Ausztriának a legtöbb nagyvállalata, amelyre pedig olyan bámulattal tekint a legtöbb magántulajdon-hívő, állami kézben van. Csak most, az úgynevezett Egyesült Európához való csatlakozás kapcsán lett „szükség" némi „maszekosításra", és pontosan ezzel párhuzamosan, ha csak nem emiatt kerül majd sor az osztrák termelő apparátus legalább öt szá­zalékának a felszámolására.

Nem a tulajdon formája a döntő, ami azonos jogi kifeje­zése lehet más és más gazdasági-társadalmi tartalomnak, bármennyire a magántulajdon a kapitalizmus legtermészete­sebb formája. Ausztria esetében az állami tulajdon is kapita­lista tulajdon, bár nagy része nem az egyes tőkések kezében van, hanem a tőkés állam közvetítésével, a bankokba szerve­zett és összpontosított össztőke kezében. Magyarországon viszont az állami tulajdon a munkásosztály tulajdonát rögzíti, mert a bürokrácia, bár rendelkezik felette és így a felismerhe­tetlenségig eltorzította, mégsem sajátíthatja azt el a saját számára. Az előbbi példánál maradva, a bürokrácia úgy te­kinthető, mint az olyan „rokon", aki hatalmaskodása és jóléte érdekében kénytelen fenntartani és megvédeni azt az állami tulajdont, amelynek csak a „rablógazdálkodója" és mindig is hűtlen sáfára volt és maradt. Világossá válik így, hogy amint lerántjuk a leplet az állami tulajdon vagy a magántulajdon ha­mis alternatívájáról, a kérdés helyes megközelítése nem a tu­lajdon jellegét, hanem az állam jellegét veti föl. Itt derül ki a leg­szembetűnőbb módon, hogy a gazdaság és a politika nem­csak elválaszthatatlan egymástól, (amit nagyon sok közgaz­dász teljesen figyelmen kívül hagy!), hanem az utóbbi tényleg csak „koncentrált kifejezése" az előbbinek.

Amikor többen olyan hevesen érvelnek amellett, hogy a piaci viszonyok érdekében magántulajdonná kell átalakítani a mai állami tulajdont, valójában a kapitalizmus visszaállítását szorgalmazzák – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Akárhogy is van, ez a radikális tulajdonreform" igazából messze túlmegy egy reform keretein. Mélyenszántó társadal­mi (vissza)átalakulást jelent az ország társadalmi-gazdasági szerkezetében, ami felér egy (ellen)forradalommal. Mind­azoknak, akik egy ilyen tulajdonátalakítás mellett törnek lán­dzsát, voltaképpen nincs joguk a reform nevében fellépni. Nyíl­tan színt kell vallaniok, annál inkább, minél fontosabb, hogy akik tévedésből vállalták a döntő átalakítás divatos, de talán nem átgondolt programját, elhatárolhassák magukat a kapita­lizmus visszaállítását szorgalmazó és hirdető köröktől.

Véleményem szerint jelenleg ez a legfontosabb kérdés, amiben világos beszédre van szükség. Csak egy ilyen döntő elhatárolás teszi lehetővé, hogy mindazok, akik elutasítják a kapitalista tulajdon visszaállításának a programját, nyugodtan megvitathassák azokat az elgondolásokat, melyek nem a nyugati tőke kezén, hanem más módokon képzelik el a gazda­ságnak s benne a tulajdonnak a reformját.

Mielőtt erre térnék, hadd idézzem fel – elrettentésül -, hogy mit jelent a tőkés tulajdon magyarországi visszaállítása.

Abban mindenki egyetért, hogy csak nyugati (vagy távol­-keleti) tőkéről lehet szó, hiszen gyakorlatilag nincs magyaror­szági tőke. Az eddigi tapasztalatok viszont aláhúzzák azt az elméleti (marxista) felismerést, hogy a tőke általában a legna­gyobb és a leggyorsabb megtérülése arányában és irányá­ban fektet be. Ez magyarázza, hogy például a kiárusítandó vállalatoknak csak mindössze a felére van érdeklődés. A be­áramló tőke 80-90%-a a kereskedelem és a szolgáltatások területén található. Ennek óriási veszélye nemcsak az, hogy a termelő apparátus válsága elmélyül, hanem önmagában véve az a tény is, hogy a kereskedelmi vállalatokat birtokló tőkét semmi sem akadályozza meg abban, hogy áruit külföldön szerezze be, s így a termelés egészét vagy jó részét teljes és azonnali tönkremenetelre ítélje. Ehhez a kérdéshez csak fele­lőtlen kalandorok közeledhetnek valamilyen, úgynevezett „fo­gyasztói" szemlélettel, mondván, hogy az ilyen verseny a fo­gyasztó érdekeit szolgálja. Az efféle nézet fel sem méri, hogy egész egyszerűen fogyasztók sem lesznek egy olyan ország­ban, amelynek az üzemeit be kell zárni.

A tőke becsalogatásának másik útja az lenne, hogy az el­adható és kiárusítható vállalatokat a nyugati tőke számára kellene kifizetődő üzletté változtatni, melynek első lépése a szigorú (úgynevezett) racionalizálás lenne. Ezzel a dolgozók jó részét elbocsátanak, mint felesleges munkaerőt. A meg­maradtakat megfosztanák vívmányaik jelentős részétől (táp­pénzek, prémiumok, üzemi üdültetés, gyermeknevelési se­gély stb. stb. csökkentése és eltörlése). Ez ugyanis mind túl sokba kerül a tőkésnek. Az esetek nagy részében ma is csak az tartja vissza a nyugati tőkét, hogy rá ne vesse magát a po­tom áron felkínált vállalatokra, hogy a magyar társadalmi és szociális törvényhozás nem engedi meg számára a kényuraságot. Még az olyan sóhivatalszerű bábszervek léte is za­varja tőke őkegyelmességét, mintáz úgynevezett vállalati ta­nácsok.

A bürokrácia nem meri egyszerre megtámadni e vívmá­nyokat. Nem azért, mintha munkásbarát, vagy szocialista len­ne, hanem attól való félelmében, hogy a támadás miatti felhá­borodás elsöpri hatalmát. A kibicnek viszont semmi sem drá­ga. A tőkéspártiak és a tőkések arra hívják fel a hatalmat, hogy az „biztosítsa" a tőkebeáramlás „legjobb feltételeit" – többek között a tulajdon átfogó reformjával. Olyannal, amelynek alap­ján a tulajdonos korlátlanul gyakorolhatja jogait. Vannak irány­zatok és szervezetek, melyek néhány évvel későbbre halaszt­ják a „teljes" átállást, mostanra csak átmenetet javasolnak. Ez attól való félelmükből ered, hogy világosan megfogalmaz­zák munkásidegen programjukat. (Mivel ez tagjaik jelentős ré­szét is eltántorítaná.) Am a bürokrácia már rájött arra (hiszen a hatalmat gyakorolva reálisan lát), hogy a nyugati tőkéhez való viszonyban nem lehet átmeneti és felemás álláspontot elfoglalni. A megegyezésre (konszenzus) és a koalícióra való törekvésnek mindkét oldalról (bürokrácia-ellenzék) az a ma­gyarázata, hogy külön-külön mindegyik fél ujjat húzni a dolgo­zók tömegeivel. Ez nem csoda, hiszen a tét nagy: a tulajdon kérdésén keresztül a munkásosztály helyzete és viszonyai, léte és sorsa forog kockán. De van-e megoldás, és mi az?

Jó néhányan olyan terveket és elképzeléseket dolgoznak ki, amelyekből világosan kiolvasható a vállalatok elkótyave­tyélése miatt érzett aggódás. Legtöbbjüket az a jogos félelem sarkallja, hogy kiárusítani látják az ország vagyonát a nyugati tőke mohó cápáinak. Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a tulajdon kérdése a legkonkrétebb és kézzelfoghatóbb módon a nemzeti függetlenség ügye. A magyar dolgozó nép nem az­ért küzdött a nemzeti alárendeltség ellen a moszkovita bürok­ráciával szemben, hogy azt felcserélje a nyugati tőke diktátu­mával. Nincs „jó" nemzeti függőség! Ezért első megközelítés­ben azt javasoljuk mindazoknak, akik a nyugati tőke „áldásos" működésére esküsznek, hogy a tulajdon kérdését jó lenne megvizsgálni a nemzeti függetlenség szempontjából is. Ta­lán lehűlne néhányuk lelkesedése, bizonyára tisztábbak len­nének a határvonalak. Ezen a területen érzékelhető, hogy a munkásosztály érdekei mennyire egybevágnak a független­séget óvó nemzeti érdekkel.

Egy sereg olyan elgondolás látott napvilágot (Siklaky Ist­ván, Diczházy Bertalan, bizonyos értelemben az MDF, pél­dául Szabó Tamás, a Hitel 1989. április végi számában), me­lyek a vállalatokat az ott dolgozók közvetlen tulajdonává akar­ják tenni, a nekik kiosztott részvények formájában. Ezen el­képzelések mögött jól felismerhető az az óhaj, mely a nyugati tőkével ellentétben a magyar munkásság tulajdonosi helyze­tét kívánja biztosítani. Ezért rokonszenvesek ezek a tervek. Sajnos teljesen homokra épülnek, és pusztán illúziók, amint arra többek között Soltész S. is rámutat (Ötlet 1989. május .25.) Ezeknek a javarészt Liska Tibor: Ökonosztát című utópiá­jára épült terveknek (melyek persze csak azok számára újak, akik nem ismerik Proudhon múlt századi elképzelését) az a bajuk, hogy egyenlőséget feltételeznek és céloznak meg ott és akkor, ahol és amikor éppen az egyenlőtlenséget szító és tápláló piaci viszonyokat szorgalmazzák. Ez utóbbiak már a kezdeti részvénytársaság-alapítással, a részvények értéke­lésével, vételével egyenlőtlenséget feltételeznek a nagyobb és kisebb tőkével, a jobb és rosszabb piaci feltételekkel ren­delkezők között, ami csak kifejezi a tőkés termelés általános tendenciáját: a részvények (vagyonok) koncentrálását az egyik oldalon, eladását (szegényedést) a másikon. Ki állítja meg a sokkal erősebb nyugati tőkét – különösen, ha (beára­moltatni akarják! -, hogy fokozatosan fel ne vásárolja a rész­vények többségét?! Ennek megakadályozása egy jól működő és hatékony tervgazdálkodást feltételez, mely országos szin­ten szabályozza és ellenőrzi a részvénytöbbség alakulását. De még így sem tudná megakadályozni az egyenlőtlenség ki­fejlődését. Egyébként e tervek legfőbb gyengéje éppen az, hogy állam nélküli társadalmat feltételeznek, azaz telje­sen nyitva hagyják a vállalatok működéséhez szükséges országos szintű gazdasági ügyek eldöntésének a kérdé­sét. Mi a viszony a „részvényesek" által kormányzott vállala­tok és a nélkülük igazgatott gazdasági egész között? (Az egyéni részvényesekre épülő szerveknek csak a módosított változata az a fajta átmeneti terv, amit az SZDSZ javasol, s ami a helyi önkormányzatokkal, alapítványokkal stb. helyette­sítené az egyéni részvényeseket. De ennek a tervnek is ugyanaz a gyengéje, mint az egyéni részvényesekre számító terveknek.)

Sajnos ugyanezek a problémák maradnak válaszolatlanul az úgynevezett „önigazgatási" tervekben is. Kissé részle­tesebben kell szemügyre venni Szalai Erzsébet tervét (Kapu, 1989. május) mert ez a legrokonszenvesebb. Szalai is azt mondja, hogy a tulajdonosi jogok gyakorlására csak az önkor­mányzat a jó, s itt ő is az 1956-os munkástanácsokra, azoknak a vállalatok vezetésére vonatkozó állásfoglalására és gyakor­latára hivatkozik. Ezzel annál inkább egyetérthetünk, mert a sokféle tervezgetés közül egyedül az övé vállalja (tudomásom szerint) ilyen határozottan és tudatosan az '56-os munkásta­nácsok örökségét. Azzal még inkább egyetérthetünk, hogy a munkástanácsokat csak magának a munkásságnak alulról és önállóan megindított mozgalma képes létrehozni. Hogy például – s ezt én teszem hozzá – a Tito-féle felülről szerve­zett, úgynevezett „munkástanácsok" csak a bürokrácia afféle fügefalevelei.

Sajnos, ő sem veti fel azonban a fő problémát: országos szinten ki vezeti azt a gazdaságot, melynek a vállalatait a munkástanácsok birtokolják és vezetik? Az országos gazda­sági vezetés jellege ugyanis kérdésessé teheti a munkástaná­csok tulajdonosi jogait. Ez kiviláglik magának Szalainak a sza­nálásra vonatkozó javaslatából. Szerinte ugyanis a vesztesé­ges vállalatot vagy önként eladja a munkástanács másoknak (de ez azt jelenti, hogy a tulajdonosság csak a szeszélyes pi­aci viszonyok függvénye és nincs védve – azaz a javasolt rendszer csak egy-két évig tartana – s egyáltalán, ki vesz veszteséges vállalatot?), vagy elveszi tőle egy, a parlament ellenőrzése alatt működő tulajdonosi tanács. Így hát Szalai a parlamentet teszi meg a gazdaság egésze irányítójának. Ez persze teljesen illuzórikussá teszi a munkástanácsok tulajdo­nát, mert így az átfogó gazdasági kérdésekhez a vállalatok tulajdonosának semmi köze sem lenne. A munkástanácsok tulajdonosi helyzete, sőt maguk a munkástanácsok sem élné­nek így sokáig.

Az '56-os munkástanácsok ennél többre jutottak. Szerin­tük ugyanis az ország gazdasági kérdéseit a munkástaná­csok összpontosításával létrejövő országos munkástanács intézte volna, mint egy parlament,^* míg az úgynevezett politi­kai kérdések maradtak volna a parlament hatáskörében. Ez a gondolat, melyet már 1918-19-ben Kautsky felvetett, s mellyel azt megelőzően még Zinovjev is rokonszenvezett, a par­lament és a munkástanácsok kettős hatalmának hosszan tar­tó, békés együttélését feltételezi, ami megint csak utópia. A gazdaságtól teljesen elválasztott, sőt elkülönült, úgynevezett „politikának" a létezése merő illúzió. Ebből a szempontból elég feltenni azt a kérdést, hogy vajon melyik szerv vitatja meg az állami költségvetést, és melyik dönt róla, hogy lássuk az ef­féle kettős hatalom tarthatatlanságát. Csak átmeneti formá­ban képzelhető el ez a helyzet, addig, míg a politikai harc el nem dönti, hogy a parlament vagy a munkástanácsok rend­szere hagyja el a színteret a másik javára. Valószínűleg Ma­gyarországon is ez fog majd történni.

Én már a kezdettől amellett vagyok, hogy az '56-os tí­pusú munkástanácsok vegyék át a hatalmat és ne a parla­menti rendszer; egyrészt azért, mert a tulajdon demokratikus jellegével ez a megoldás képez harmonikus összhangot, másrészt azért, mert a parlamenti rendszernél is jóval fejlet­tebb és tágabb demokráciát jelent a tanácsok közvetlen de­mokráciája. (Ebből a szempontból üdvözlendő, hogy a ma­gyar nép máris jóval előbbre tart a demokrácia igényében, és gyakorlatában, mint bármely nyugati polgári demokrácia – mely egyébként mind jobban korlátok közé van szorítva. Hadd utaljak itt például a képviselők leváltását, visszahívását és pótlását gyakorló mozgalomra, mely elképzelhetetlen a pol­gári demokráciákban!) A pártok a vállalatokra, üzemekre épü­lő, de területi, majd országosan központosított munkástaná­csokon belül működnének; a munkástanács-demokrácia el­képzelhetetlen azoknak a pártoknak a működése nélkül, me­lyek a polgári-parlamenti demokráciával szemben ezt a ta­nácsrendszert ismerik el. Nem vitás, hogy a dolgozók fölénye domborodik ki benne, a tőlük elszakadt, függetlenné vált, hi­vatásos politikusokkal szemben, akiknek a paradicsoma a polgári parlamentáris demokrácia…

Tömörített átvétel a IV. Internacionálé című lap 1989. júniusi számából. (3-7 pp.)

Jegyzet

* L. erről a Feitl István által közölt dokumentumot az Eszmélet 2. számában. (A szerk.)

A posztsztálinista vezetés a „létező szocializmus" apológiá­jára kényszerítette a tulajdonviszonyok marxista kutatóit, hogy megakadályozza a sztálinista modellnek, az államszoci­alizmusnak marxista alapokon álló bírálatát. A polgári kritiku­sok számára ez igen kényelmes lehetőséget teremtett arra, hogy a szocializmusnak a szó marxi értelmében vett (formá­cióelméleti) életképtelenségét a fennálló viszonyokkal „bizo­nyítsák", hiszen maga a párt deklarálta e viszonyoknak és a marxi szocializmusnak a lényegi (tipológiai) azonosságát.

Azok, akik a tőkés-bérmunkás-viszony klasszikus vagy modern (participációval, a kisajátítás kollektív formáival, a „tulajdonosi hálóval" leplezett) formáiban látják egy rentábilis, dinamikusan fejlődő, korszerű gazdaság egyetlen vagy leg­főbb bázisát, ma is a fent vázolt fogalomcsúsztatással érvel­nek: a Marx és Engels által kategorikusan elvetett államszo­cializmus (azaz a „létező szocializmus") bírálatával támaszt­ják alá, hogy a jelenlegi válságnak nincs marxi értelemben vett szocialista megoldása, csak a tőkeviszony restaurációja, il­letve modern formáinak megteremtése mutat kiutat.

Az általuk javasolt koncepcióval, illetve az ennek alapját képező közgazdasági szemlélettel szemben két alapvető el­lenvetés tehető.

a) A többek által találóan reformsztálinizmusnak neve­zett, a magyar gazdaságra antidemokratikusan rákényszerített neoliberális koncepció, melyet a szinte minden alternatív szervezet által elítélt átalakulási törvény hivatott legitimálni, már az eddigiekben sem igazolta a hozzáfűzött reményeket, sőt súlyosbította helyzetünket – mint ahogy kudarcot vallott a legtöbb latin-amerikai országban is, melyek hozzánk hason­lóan szintén beleestek a fejlett tőkés országok adósságcsap­dájába. Minthogy ezt a társadalmi-gazdasági modernizációs szakértői csoport anyaga egzakt módon bizonyította, eltekint­hetek a kérdés kifejtésétől. Csak annyit tennék hozzá, hogy e módszerek alkalmazását mint thatcherizmust a fejlett tőkés országokban is mind több szakértő ítéli el, felismerve, hogy még brutálisan antiszociális módszereivel is csak rövid távú sikereket biztosít, miközben aláássa a hosszú távú gaz­dasági fejlődés emberi bázisát.

b) Amikor a csődbe jutott államszocializmus egyetlen al­ternatívájának a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tulajdon szétválasztására épülő tőkeviszonyt tüntetik fel, valójában nemhogy meghaladnák, hanem inkább megőrzik az államszocializmus alapstruktúráját, mely maga is ezt a szétválasztást mutatja. Az államszocializmus éppen azon bukott meg, hogy deklarációjával ellentétben, nem tette a dolgozó milliókat valódi tulajdonosokká és ezzel a terme­lés fejlesztésében érdekeltté, aminek negatív következmé­nyei a gazdasági fejlődés intenzív szakaszára való áttéréskor váltak szembeszökővé. Ha néhány tízezer vállalkozótól, ma­gántulajdonostól azt várják, hogy fellendíti a gazdasági életet, mennyivel több várható a fejlődés szocialista alternatívájától, mely gyakorlatilag minden termelőt tulajdonossá, gazda mód­jára dolgozóvá tesz!

Mai vitáinkban a munkástulajdon és a munkásönigazga­tás gondolatát ökonómiailag abszurdnak, történelmileg gyö­kértelennek tünteti fel a neoliberális felfogás. Ám a tulajdonosi és munkavállalói érdek egyesítésével szembeni érvek – ame­lyeken a munkásönigazgatás elleni ökonómiai oppozíció alapszik – olyan viszonyok tapasztalatait extrapolálják, ame­lyeket éppen a tulajdonosi és munkavállalói érdek szétválasz­tása és szembeállítása jellemez. E logikailag is hibás érvelé­sen túlmenően, a történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a munka és a tulajdon termékeny egyesítése még tőkés környezetben sem lehetetlen.

Makó Csaba: A munkástulajdon dilemmái című tanulmá­nya (Gazdaság, 1989/1.) amerikai felmérések, a látványos fejlődést produkáló – sokmillió munkásra kiterjedő – Munka­vállalói Részvényjuttatási Program (ESOP) tapasztalataira hi­vatkozik. Az erről végzett közvéleménykutatás adatai azt bi­zonyították, hogy a megkérdezettek döntő többsége szerint „a tulajdonos dolgozó" keményebben és figyelmesebben dol­gozik, jobban törődik a vállalatával, mint azok, akik nem ren­delkeznek tulajdonosi státusszal. Sőt a megkérdezettek fele azt mondta, hogy tulajdonosi részesedésének növelése érde­kében a biztos azonnali fizetésemelésről is kész volna lemon­dani. A munkástulajdon intézményével szembeni fenntartá­sok mögött pedig a vezetés feletti kontroll hiánya húzódott meg: „a tulajdon teljesítményekre gyakorolt hatásai csak akkor érvényesülnek – írja Makó Csaba -, ha a dolgozók vezetésben való részvétele nő". Ily módon a tulajdon és az önigazgatás-ellenőrzés egymást erősítő összetartozása mindkét összetevő oldaláról igazolódott.

Természetesen a vezetésben való hatékony részvétel, az ennek megfelelő munkásellenőrzés lehetősége tőkés vi­szonyok között ma is rendkívül nagy akadályokba ütközik. A tulajdon és a munka egyesítésének azonban természetesnek kell lennie a bürokrata államszocializmus uralmát megdöntő munkásönigazgatás rendszerében. Semmiképpen sem vélet­len tehát, hogy egy ilyen rendszer megteremtése elemi erővel merült fel például 1956 októberében.

Ma már konszenzus kezd kialakulni abban, hogy a nép­felkelés elindítói a szocializmus megújítását, nem pedig a ka­pitalizmus visszaállítását akarták. Ugyanezekben a körökben azonban hallani sem akarnak a munkástanácsokról, amelyek pedig minden másnál vitathatatlanabb bizonyítékai a mun­kástömegek szocialista törekvéseinek. A privatizáció egyedül üdvözítő módszerét vallók, amikor szembekerülnek a szocia­lizmus alapértékeivel, szembekerülnek az általuk szüntelenül lobogtatott zászlóval: 56 októberével is.

De hivatkozhatunk más példára is. A gorbacsovi reform­törekvések során is kialakult egy spontán mozgalom, mely megfelel a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tul­ajdon újraegyesítésére irányuló marxi szocializmusnak. A kezdeményezés lényege (melyet korábban csak a mezőgaz­daságban alkalmaztak), hogy egy vállalat dolgozói munkahe­lyük állóeszközeit bérbe veszik az államtól, s annak használa­táért fix bérleti díjat fizetnek, míg a fennmaradó nyereséggel maguk gazdálkodnak. Az Izvesztyija nyomán a Népszabad­ság is hírt adott arról (1988. II. 27.), hogy emberemlékezet óta deficites vállalatok a bérleti viszony körülményei között nyere­ségessé váltak, hiszen az új formában a dolgozóknak maguk­nak kellett gondoskodniuk megélhetésükről, s ebben a rend­szerben semmiféle bürokratikus előírás nem akadályozta meg őket a gazdálkodás legmegfelelőbb formáinak kialakítá­sában. E kísérlet, mint arról Abalkin akadémikus is beszámolt a HVG interjújában, mindmáig sikeresen folyik a Szovjetunió­ban, s mind több vállalatra terjesztik ki. Egy évvel ezelőtt levél­ben Németh Miklósnak is felhívtam a figyelmét erre, aki azt válaszolta, hogy maga is érdeklődéssel követi a kísérletet, melynek tapasztalatai „a szovjet elvtársak közlései alapján is – valóban nagyon kedvezőek". A szovjet példát a hazai gya­korlat szempontjából is biztatónak ítélte.

Maga a gyakorlat cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott dogmát, hogy csak a tulajdonosi és munkavállalói érdek elvá­lasztása (különböző személyek által való képviselete) bizto­sítja a termelés fejlesztésének, a tulajdon gyarapításának ér­dekeit. E gondolkodás a bérmunkás mentalitását vetíti rá azokra a viszonyokra, amikor a dolgozóknak maguknak kell biztosítaniuk munkavállalói egzisztenciájuk feltételeit is (me­lyet tőkés viszonyok között a munkáltató biztosít), s így akarva-akaratlanul törődniük kell bérüknek a tulajdontól, en­nek gyarapodásától függő bázisával is. Ez már a bérleti vi­szonyban is megnyilvánul, hiszen a fix bérleti díj arra ösztö­nöz, hogy egyre nagyobbá tegyék nyereségük bérfizetésre és fejlesztésre fordítható részét.

A bérleti viszony a legkönnyebben érthető, kipróbált és kedvelt formája a dolgozók önigazgatására, önkormányza­tára épülő szocialista tulajdonviszonyok kifejlesztésének. Minthogy nem kívánok utópisztikus spekulációkba bocsát­kozni, nem próbálom meg kitalálni ezek lehetséges változata­it. Az is nyilvánvaló, hogy a bel- és külföldi magánvállalkozás­nak is tág szerepe lehet a kialakuló vegyes gazdaságban, mint ahogy bizonyos területeken (pl. a villany-, gáz- és vízve­zeték, csatornahálózat, tömegközlekedés) csak állami tulaj­don képzelhető el.

A jövőt azonban csak az a szocialista tulajdon képvisel­heti, mely biztosítja a válság megoldásához szükséges vállal­kozó kedvet nem csupán néhány tízezer magántulajdonos, hanem milliók számára. Ezzel válnak valóra Marxnak a Pá­rizsi Kommün tapasztalataiból leszűrt szavai: a szocialista tu­lajdon „a társadalmi tulajdonnak az a formája, amely a tulaj­dont a munka attribútumává teszi".

Bár a gazdálkodó egységek az államinak nevezett szférában 1968 után is csak kvázi vállalatok, véleményem szerint nem beszélhetünk kizárólagos állami tulajdonlásukról. Először is pontosabb lenne, ha párt-állami tulajdonlásról beszélnénk. Ennél most fontosabb azonban az, hogy az állami és pártbü­rokrácia mellett a vállalati vezetés is a tulajdon részese, még­pedig olyan mértékben, amennyiben a vállalati vagyon mű­ködtetésére vonatkozó alapvető stratégiai döntésekben – ezek elsősorban a vállalati keretekre, a fejlesztésekre és a fő profilokra vonatkozó döntések – akaratát érvényesíteni tudja. A kisebb vállalat vezetése tulajdonjogát általában úgy tudja gyarapítani, ha minél nagyobb távolságot tart az állami és pártbürokráciától. A nagyvállalatok vezetőinek ezzel szem­ben kevésbé van módjuk elmenekülni, lehetőségük van vi­szont az állami és pártbürokrácia döntéseit közvetlenül és je­lentősen befolyásolni, sőt diktáló pozícióba kerülni-e helyzet biztosítja számukra a tulajdonjogok maximumát, mivel ekkor ők maguk határozzák meg a számukra megfogalmazott elvá­rásokat. Az 1968 utáni gazdasági mechanizmusban a vállala­tok általában az állami és pártbürokrácia, valamint az egyes vállalatok vezetésének közös tulajdonát képezik. A vállalatve­zetők tulajdonjoga általában szűkebb, mint kizárólagos tulaj­donjog esetén lenne, de a nagyvállalati vezetőkre ez nem áll. Mivel lehetőségük van a gazdaságpolitika és az újraelosztás komoly befolyásolására, közvetlenül is, közvetve is jelentős hatást gyakorolnak az össztulajdon működtetési módjára – végül is az alapvető tulajdonjogok az állami és párt bürokrá­cia, valamint a nagyvállalati vezetői réteg kezében összpon­tosulnak. Mivel e tulajdonjogok belső megosztása nem nyílt és egyértelmű, e tulajdonviszony diffúz, állandó küzdelmet in­dukál, melynek célja a minél több jog megszerzése és a minél több felelősség elhárítása.

Az átalakulási törvény lényegében nem más, mint eme megosztott tulajdonviszony jogi szentesítése, amelyben ugyanakkor a korábbiaknál jóval kifejezettebbé és erőtelje­sebbé válnak a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítvá­nyai – az állami bürokrácia rovására, hiszen a nagyvállalati menedzserek bármiféle kontroll nélkül maguk választhatják meg új tulajdonosaikat. Ez pedig lényegében véve a gazda­sági bajainkért igen nagyrészt felelős túlcentralizált nagyválla­lati szerkezet stabilizálását jelenti.

1968 óta az állam- és pártbürokrácia, valamint a nagyvál­lalati vezetők éles küzdelme az államinak nevezett szféra tu­lajdonjogaiért a társadalom feje fölött zajlott. Tudjuk, hogy ez hova vezetett. Az általam ismert törekvések azonban a ko­rábbi gyakorlat folytatásának szándékát jelzik: a nagyvállalati vezetőknek az átalakulási törvénnyel – de már a vállalati, majd a társasági törvénnyel is – megerősödő tulajdonjogait az ál­lami bürokrácia most a létrehozandó állami vagyonalapon ke­resztül kívánja korlátozni. Szó van például arról, hogy az ál­lami vagyonalap vétójogot kaphasson az önkéntes társa­sággá alakulással szemben, és elővásárlási jogot gyakorol­hasson az értékesítendő vagyonrészek és részvények tekin­tetében. Úgy tűnik tehát, nem történik más, mint hogy a ko­rábbi hatalmi mechanizmusok továbbélnek – új mezben. Az említett korlátozások ugyanis nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők egyéni, informális megállapodásainak tárgyát fogják képezni. A nagyvállalati ve­zetők által kezdeményezett tulajdonosi változások állami va­gyonalapon keresztül történő korlátozása erősíti a „tudjuk hova vezet" egyedi alkumechanizmusok eszköztárát, miköz­ben nem képes komolyan ellenőrzés alá vonni ós korlátozni a nagyvállalati vezetők tulajdoni döntéseit, gazdasági, hatalmi pozícióit. Következtetés: az átalakulási törvény tulajdonvi­szonyokat érintő paragrafusait fel kell függeszteni, a vál­lalati vezetőknek a vállalati és társasági törvényből adódó tulajdonosi jogosítványait pedig széles társadalmi kont­roll alá kell vonni.

A túlcentralizált nagyvállalati szerkezet lebontását töb­ben az átfogó tulajdonreformtól várják. Határozott vélemé­nyem azonban – már tavaly novemberben figyelmeztettem rá (Valóság, 1988/11.), és az átalakulási törvény megszületése is bizonyítja -, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett átfogó és radikális tulajdonreformot (bármilyen irányú legyen is az) nem lehet végrehajtani, sőt már a változások elindításá­nak lehetősége is kétséges. Mivel az eddigi tapasztalatok alapján a felülről induló, államapparátusi módszerekkel vég­rehajtott decentralizációt nem tartom kivitelezhetőnek, de kí­vánatosnak sem, a megoldást az alulról induló kezdeménye­zések lehetőségeinek jelentős tágításában látom. Konkrét ja­vaslatom lényege az, hogy a nagyvállalatok keretein belül működő gyárak, gyáregységek erősen érzékelhető leválási törekvéseit hagyni kell érvényesülni. Ehhez azonban minél előbb törölni kellene azt a jogszabályt, amely szerint gyár, gyáregység kiválásához a vállalati tanács kétharmados sza­vazata szükséges. A kiválási lehetőséget kb. fél évig, hangsú­lyozottan még az átfogó tulajdonreform előtt kellene biztosíta­ni. Azokat a vagyonmegosztási ügyeket, amelyeket az érintett felek egymás között nem tudnak rendezni, az állami bürokrá­ciától független Gazdasági Bíróság elé kellene, lehetne vinni. (E bíróságnak vétójoga is lenne olyan esetekben, amikor egy-egy gyár, gyáregység leválása bizonyíthatóan megbénítja az anyavállalat tevékenységét.)

Az átfogó tulajdonreformot véleményem szerint csakis a választások után lehet beindítani. Egyrészt azért, mert a tulaj­donreformmal járó jelentős társadalmi feszültségeket vélhe­tően csak egy legitim hatalom lesz képes kezelni. Másrészt azért, mert a tulajdonreform alapelveit csak a legszélesebb körű társadalmi vita alapján lehet kialakítani, ehhez pedig idő kell. Látok tendenciát arra, hogy a társadalom feje felett az elsősorban magánszemélyeket preferáló, egyoldalú pri­vatizálási folyamat indul be, ezt pedig veszélyesnek tar­tom. Még ha politikailag el lehetne is kezdeni az állami tulaj­don személyes magántulajdonra való lebontását, és a gazda­sági racionalitás szempontjából tökéletesen sikerülne is a pri­vatizálás – amikkel kapcsolatban Árva Lászlóhoz hasonlóan (Élet és Irodalom, 1989. augusztus 11.) jelentős kételyeim vannak, de ezeket most nem ismertetem -, a társadalom életszínvonala még viszonylag hosszú időn keresztül nem fog számottevően javulni. (Részben az adósságtörlesztés súlyos terhei miatt, részben azért, mert a gazdasági szerkezet átala­kítása rövidtávon inkább csökkenti, mint növeli a gazdaság összteljesítményét, nem beszélve jelentős társadalmi rétegek szociális biztonságának megingásáról.) Ezért van rá esély, hogy a tulajdon és hatalom nélküli rétegekben kezdetben el­lenérzés, majd határozott agresszió alakul ki, amely – a legkü­lönfélébb ideológiai köntösökben – az új uralkodó elit ellen irá­nyulhat. Nem feltétlenül nagy társadalmi robbanásra gondo­lok – a magyar társadalom sajátosságai miatt ennél valószí­nűbb sok kisebb-nagyobb helyi konfliktus kialakulása -, ezek azonban elegendőek az innováció, a vállalkozókedv lebénításához és a külföldi tőke elriasztásához.

Nem kis részben e megfontolások alapján is a magam ré­széről továbbra is plurális tulajdonviszonyok kialakulását tar­tom kívánatosnak. Ennek kialakítása során a társadalom leg­különbözőbb szereplői (és csoportjai) – magánvállalkozók, helyi önkormányzatok, önigazgató dolgozói kollektívák, köza­lapítványok, közszolgáltató intézmények, bankok, pénzinté­zetek, befektető társaságok stb. – a széles nyilvánosság előtt versenyeznek az államinak nevezett szféra egyes egységei­nek tulajdonlásáért. Az esélyek egyenlőséget tekintve tehát a tulajdonreformnak nemcsak hatékonynak, hanem – amennyire lehet – igazságosnak is kell lennie.

Mondanivalóm lényege: a társadalmi konszenzus nélkül véghezvitt tulajdonreform a politikai konszenzus felborulásá­val járhat. Ezért mindaddig, amíg e kérdésekben nem jön létre társadalmi megegyezés, nem lenne helyes az állami szférát érintő tulajdonváltozásokat kezdeményezni, másrészt e szféra „spontán" tulajdoni változásait a legszélesebb nyilvá­nosság ellenőrzése alá kellene helyezni. E spontán változá­sok ugyanis lényegében véve nem jelentenek mást, mint a je­lenlegi uralkodó osztály és az új elitek csendes osztozkodását az államinak nevezett szféra jogi és szociológiai értelemben vett tulajdonjogán. A privatizálás elindult és pillanatnyilag dön­tően ezt jelenti. A pártvagyon csak a jéghegy csúcsa.

(Az alábbiakban az M. N. szignójú szerző bevezetőjével közöljük Borisz Kagarlickij írását: némi rövidítéssel abban a formában, ahogy az a „Sous le drapeau du Socialisme" – a továbbiakban S. D. S. -108-109. számában megjelent. S. D. S. 1988. nov.-dec. pp. 10-22.)

*

Borisz Kagarlickij a moszkvai Társadalmi Kezdeményezések Klubjá­nak irányítója. E klub a szovjet „újbaloldal" egyik kikristályosodási pontja. Kagarlickijre úgy tekintenek, mint a Szocialista Klubok Föde­rációjának (lásd később) elméleti és politikai kezdeményezőjére; e szervezetet 1987 augusztusában hozta létre mintegy húsz független csoport.

Borisz Kagarlickij neve nem ismeretlen azok számára, akik néhány éve már figyelemmel kísérik a (pártból) „disszidálok" soraiban zajló eseményeket. Létezik ugyanis a bürokratikus rendszerrel szembeni szocialista ellenállásnak egyfajta tradíciója, melyet korábban nem­igen ismertünk. A hetvenes évek végén Leningrádban jött létre a fiataloknak egy olyan csoportja, mely magát szocialistának vallotta. Nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettek a többi városban létrejött hasonló csoportokkal, s hamarosan megszületett a terv egy titkos konferencia megszervezésére, ahol a „szocialista oppozíció" tanács­kozhatna. 1978 októberében a csoport vezetőjét, Arkagyij Csurkovot letartóztatták, és a Perspektívák című szamizdat többé nem jelent meg.

Mégis, még ugyanebben az évben a „hivatalosságából disszi­dálok egy újabb balszárnya tűnt fel a Poiszki című folyóirat körül, melynek irányítója Pjotr Eguidesz (1) volt; őt utóbb száműzték, jelen­leg Franciaországban él.

Nem sikerült tehát a kísérlet, hogy a baloldal különböző erőit a Poiszki körül tömörítsék egységbe. Egy másik próbálkozás, mely a hatvanas években működött Kommünárdok Egyesülete extagjainak nevéhez fűződik, szintén elbukott.

Ám hamarosan megjelent a Varienti című magazin, melynek egy csapásra sikerült maga köré gyűjtenie a legkülönbözőbb áramla­tok képviselőit. A lap gazdája, Pavel Kugyukin a szocialisták és a demokraták egyesítésének szükségességét hangsúlyozta. A lap első száma 1978-ban jelent meg, s 1980-ig további 4 számot adtak ki.

Ezzel párhuzamosan jelent meg egy másik kiadvány, a Levij Povorot [balra fordulva], melyet hamarosan átkereszteltek Szocia­lizmus és jövőre. Irányítója Borisz Kagarlickij volt. Ő 22 éves volt ak­kor, Kugyukin pedig 26. A „fiatal szocialisták" elnevezés innen ered.

Kagarlickij először is arra törekedett, hogy doktrinális elméleti egységet hozzon létre. Irt két esszét, melyekben a „demokratikus és önigazgató szocializmus"-hoz vezető út stratégiájának két legfőbb elemét emelte ki.

Ezekben a könyvekben a sztálinista rendszert „államuralmi" rendnek definiálta. Ennek átalakítása, mely megnyitná az utat a de­mokratikus szocializmus kialakulásához, forradalmi jellegű strukturá­lis változások segítségével történhet. De azért nem utasítja el a refor­mista jellegű tevékenységeket sem. Ellenkezőleg: „a fiatal szocialis­ták" a rendszeren belüli és kívüli cselekvést egyaránt szükségesnek tartották. Többen közülük, például Pavel Kugyukin és Andrej Fagyin a Nemzetközi Kapcsolatok és a Világgazdaság Intézetében dolgoz­tak, így könnyű volt nekik a rendszeren belül működő reformista áram­latok között megtalálni azokat, melyekei támogatásra érdemesnek tartottak. De – és itt jelenik meg az ő különbözőségük – ők meg voltak győződve arról, hogy a reform nem sikerülhet valamiféle külső, illetve alulról jövő nyomás nélkül. Ugyanakkor meggyőződésük volt az is, hogy „mindaddig lehetetlen a tömegek mozgósítása egy forradalmi terv sikerre vitelére, amíg a társadalom nem tesz kísérletet egy refor­mista periódussal". (2)

A mai „újbaloldal" előfutárainak, e „fiatal szocialistáknak" az első legfőbb jellegzetessége az, hogy keresték a „hidat a reformisták és a forradalmárok között". (2) Ugyanakkor magukat egyértelműen a bal­oldali világ részének tekintették. Borisz Kagarlickij esszéiben – külö­nösen „A remény dialektikájá"-ban – a permanens forradalom elmé­letére hivatkozott, mely szerinte „olyan hipotézis, mely lehetővé teszi, hogy megértsük Oroszország szerepét a nemzetközi szintű osztály­harcban". (2)

(…) Az elemzés nem arra vezette a „fiatal szocialistákat", hogy elítéljék a bolsevizmust. Kagarlickij könyvében az 1917-es októberi forradalom úgy jelenik meg, mini „egy nagy tragédia", a bolsevikok pedig mint „a történeierr. túszai". Szerintük a Szovjetunió „különleges szerepét" a szocializmusért fciytaiott harcban társadalomtörténeti okokból és a morális körülményekből vezethetjük le: „Egyfelől vilá­gos, hogy a forradalmi kezdeményezés nem indulhat Nyugatról, mivel az erőviszonyok ott ezt nem teszik lehetővé, hiszen a Nyu­gat hegemón pozíciót foglal el a világ rendszerében, jóllehet ott már léteznek a szocializmus objektív feltételei. A nyugati proleta­riátusnak már van mit vesztenie, és a szocialista eszméket komp­romittálta szemükben a szovjet kísérlet. Ezzel szemben a harma­dik világ nyomorban él a világrendszerben elfoglalt alárendelt pozíciója miau. Itt viszont egyetlen fejlett ipari társadalom sem tudott kialakulni, és a szovjet kísérlet kudarca bebizonyította, hogy a szocializmusba való átmenet csak ott lehetséges, ahol ez a fejlettség megvan. Kelet-Európa közepesen fejlett országai azonban – szembe találva magukat fejlődési modelljük válságá­val – képesek arra, hogy egy szocialista forradalmat győzelemre vigyenek, mivel rendelkeznek a megtelelő forradalmi potenciállal is." (2)

„Morális" szempontból tekintve a Szovjetunió szerepét, ez ahhoz kötődik, hogy a sztálinizmus ott született meg. „Erre az országra hárul az a feladat és felelősség, hogy a világ közvéleménye előtt rehabili­tálja a szocialista eszméket." (2)

A „fiatal szocialisták" marxistáknak vallják magukat, de igen távol helyezkednek el attól a dogmatikus nézetrendszertől, amit hazájuk­ban e szó alatt értenek. Szövegeikben Gramsci, Marcuse, Kardelj és az önigazgatás jugoszláv teoretikusai, a prágai tavasz reformkommunistái, Sartre, az eurokommunisták, Garaudy, Claudin stb. a leggyakrabban hivatkozott gondolkodók. Felfigyeltek a „New Left Review" című angol folyóiratra, s néhány cikkét le is fordították. A marxi szövegek új olvasatáról vitatkoztak, arra törekedtek, hogy újra végiggondolják az orosz marxizmus történetét (Herzentől Leninig és Buharinig). Az egyik legfontosabb hivatkozási alap Trockij volt: „Sztálin elleni harcát, a forradalmi demokrácia megvédésére tett erőfeszí­téseit lelkesedéssel ecsetelték …" (2)

Borisz Kagarlickij esszéi jól példázzák a fiatal szocialisták azon törekvését, hogy „a marxista elmélet egységét a különböző áramlatok kritikai szintézisével" állítsák helyre. (2) Ezért tartják fontosnak, hogy a frankfurti iskola teoretikusai felhasználták a pszichoanalízist is taní­tásaikban, s hogy Sartre újraértékelte (átértékelte) nézeteit marxista szemszögből, s megemlítik Teilhard de Chardin atya dialektikus gon­dolatkísérletét is…

Utóbb a „fiatal szocialisták" – félretéve a jövőre irányuló teóriákat – a legfőbb gazdasági és társadalmi problémák vizsgálatával kezdtek foglalkozni. 1980 után folyóiratuk, a „Szocializmus és jövő" számos dokumentumot tett közzé a lengyelországi helyzetről. Néhány kiadvá­nyuk kézről kézre járt Moszkva és Leningrád munkásai között.

1982 áprilisában fogyott el a hatalom türelme: a csoport legaktí­vabb tagjait – Pavel Kugyukint, Andrej Fagyint, Vlagyimir Csernyec-kijt, Jurij Kavkint, Borisz Kagarlickijt, Mihail Prukint – letartóztatták. Több köztársaságra terjedt ki ez a megtorló intézkedés.

Ennek ellenére, a „fiatal szocialisták" tevékenysége nem szűnt meg. Feltűnt egy újabb újság: Szocializmus 82. Kapcsolatba léptek a Forradalmi Szolidaritás Klub néhány aktivistájával; ez a klub a Komszomol által létrehozott harmadik világos csoportból vált ki.

Andropov hatalomra jutása után – aki bizonyára jól ismerte őket, hiszen ő volt a KGB vezetője – perüket levették a napirendről, s 1983 áprilisában szabadlábra helyezték őket.

(…) A peresztrojkát és a glásznosztyot, a gorbacsovi platformot kezdettől fogva támogatták, de nem azért, mert opportunistákká let­tek: ők már régóta elmélkedtek egy felülről kiinduló reformmozgalom lehetőségeiről. Haladéktalanul működésbe léptek, hiszen ama bizo­nyos „külső és alulról jövő nyomás"-t ők e felülről kezdeményezett mozgalom nélkülözhetetlen elemének tekintették, és úgy is számoltak ezzel, mint a forradalmi perspektíva kibontakozásának sine qua nonjával.

A gorbacsovi „élcsapattal" együttműködve kezdetben ők voltak azok, akik létrehozták a független klubok és egyesületek ezreit, eze­ket az informálisnak mondott csoportokat, melyek a később minden­felé létrejövő népfrontok alapjait képezték. (3)

Szovjet kifejezéssel élve a „Peresztrojka pártja" volt az a közeg, ahol az emberek tíz-, sőt százezrei újratanulták a politikai harcot, újra felfedezték a demokráciát és a pluralizmust, ahol újjászülettek a kötő­dések az autentikus szocializmus eszméihez.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom jövője ja­varészt annak a hatalmas harcnak a kimenetelétől függ, mely napja­inkban zajlik a Szovjetunióban.

Borisz Kagarlickij és elvtársai: az „újbaloldal" az első sorokban harcol.

Jegyzet

1. S. D. S. No. 85. 1980. november, 17-24 p. interjú P. Eguidesz-szel, a Poiszki című folyóirat főszerkesztőjével.

2. „A remény dialektikája", szovjet szamizdat kiadvány.

3. Lásd Kagarlickij cikkét, „A klubok és a politika", In: Lettre interna­tionale pour l'Autogestion, Paris 42, rue d'Avron 75020. (No. 1. 1988. okt.)

***

BORISZ KAGARLICKIJ

A változás dialektikája

A nyugati szemlélők számára a szovjet társadalom az 1970-es évek végén reménytelenül dermedtnek, megfagyottnak tűnt, és a „disszidensek" és a hozzájuk közel álló liberális értelmiségiek között már fel sem merült a kérdés, hogy vajon megreformálható-e a kommuniz­mus. E pesszimizmus még a hivatalos (hivatásos) szakértők soraiban is terjedt; ezek többsége maga is elismerte, hogy a „reménytelenség örvényébe zuhant".¹ A társadalom jövőjére vonatkozóan semmi más perspektíva nem látszott valószínűnek, mint a folyamatos ha­nyatlás. Gorbacsov hatalomra jutásával azonban az általános hangu­lat gyorsan megváltozott. Azok, akik addig a reform lehetőségének még a gondolatát és képtelenségnek ítélték, egyszerre a reform feltartóztathatatlanságát és visszafordíthatatlanságát kezdték bizony­gatni. A szakértők reformeufóriába estek, és a nyugati sajtó is – a jobboldali éppúgy, mint a balos – példátlan lelkesedéssel ünnepelte a Szovjetunióban történő változások sikereit. Jóllehet senki nem ta­gadta, hogy a peresztrojkának számos nehézséggel kell megküzde­nie – különösen a bürokratikus apparátus ellenállását és az ország gazdasági helyzetének bonyolultságát hangsúlyozták -, semmi sem tudta megváltoztatni az uralkodó optimista szemléletet.

Féktelen optimizmussá változott a korábbi reménytelen pesszi­mizmus, pedig a társadalmi változások folyamata annyira bonyolult és ellentmondásos volt, hogy azt nem is látták át általában.

A szovjet társadalom sohasem volt annyira monolitikus, mint ami­lyennek a sztálinista ideológia bemutatta, vagy mint amilyennek a totalitarizmust elemző, szimplifikáló nyugati kutatók leírták. Mindig is létezett számos érdekcsoport az államapparátuson belül és kívül egy­aránt, melyek befolyásolták a döntéshozatali folyamatokat, és gyak­ran idéztek elő különféle konfliktusokat. E konfliktusok következmé­nye volt a durva pártbeli tisztogatás a sztálini korszakban, amikor is a párt, illetve az állam vezető tisztviselőinek kivégzése jelezte az erőviszonyok változásait az apparátus különböző csoportjai között. Hruscsov idején a terrort felfüggesztették, de a frakciók közötti nyílt harc eredményeként először is a mindenható belbiztonsági miniszter, L. Berija bukott el, majd később olyan régi sztálinistákat is félreállítot­tak, mint Molotov, Malenkov és Kaganovics. Végső soron maga Hrus­csov is ennek a harcnak lett az áldozata.

Mindez azonban nem korlátozódott pusztán a hatalomban része­sülők közötti személyes harcra, illetve személyi konfliktusokra. Ezen események minden résztvevője pontosan körülhatárolható érdekvé­delmi csoportokra, struktúrákra támaszkodva vívta harcát. Éppen az vezeteti Hruscsov bukásához 1964-ben, hogy a bürokrácia egésze bizalmatlan volt Hruscsov reformprogramjával szemben, s e prog­ramnak nem volt társadalmi – apparátuson kívüli – támogatóbázi­sa sem.

Brezsnyev és a reform bukása

Brezsnyev hatalomra jutásának pillanatában a reformista frakciónak már gyakorlatilag nem volt semmi támasza a hatalom körein belül. A terror áldozatainak rehabilitálása 1954-56-ban, Sztálin (személyi) kultuszának megszüntetése, az állami ellenőrzés megszűnése a kul­turális élet fölött és a személyi jogok jelentős kiterjesztése a hruscsovi korszakban óriási történelmi előrelépést jelentett; másrészt mind­ezeknek a radikális intézkedéseknek nagy szerepük volt az érdekcso­portok közötti harcban: egyes frakciókat háttérbe szorítottak, másokat megerősítettek ezekkel. Hruscsov gyors sikere elsősorban annak tudható be, hogy a hatalom körein belül egyöntetűen jelentkezett az az óhaj, hogy véget vessenek az elnyomó (biztonsági) szervek min­denhatóságának és felelősségre vonhatatlanságának, s hogy az ál­lambiztonsági erőket újjászervezve a párt ellenőrzése alá vonják. A következő időszakban a politikai (és nem gazdasági!) reform folyta­tásához az impulzust egy fiatal apparátcsik generáció akarata szol­gáltatta, akik először is biztosítani kívánták saját pozícióikat, más­részt széf akarták verni a régi sztálinista gárdát. Attól a pillanattól fogva, hogy céljaikat elértnek látták, a hruscsovi reformpotenciái ki­merült, és az a generáció, mely éppen a desztalinizálási folyamatnak köszönhetően jutott pozícióihoz, immár nem volt érdekeli a változá­sok folytatásában, sőt ellenkezőleg: célja a stabilitás, a status quo megőrzése lett.

Hruscsovot, aki az általa kezdeményezett reformban szétforgá­csolódott, s nem vette figyelembe e fontos tényezőt, végül ezért távo­lították el posztjárói, s egy a célnak megfelelőbb vezetőt állítottak a helyére: Leonyid Brezsnyevet.

A brezsnyevi korszak legfontosabb jellegzetessége a főtitkár azon képessége, amivel fenn tudta tartani az apparátus különböző csoportjai között a stabil kompromisszumot, s közben a nép életszín­vonala is emelkedett. Jelentős gazdasági növekedést kellett biztosí­tani, hogy minden társadalmi réteg megkaphassa a maga szeletét a tortából, anélkül, hogy ezzel mások érdekeit sértené. Bizonyos tekin­tetben ezt a célt sikerült elérni. A hetvenes évek végén és a nyolcva­nas évek elején a dolgozók jövedelme gyorsan növekedett, és az életmód is változott. Gyors ütemben nőtt a személygépkocsik száma, majdnem minden családban volt már televízió, hűtőszekrény, és em­berek milliói hagyták el a „közösségi" otthonokat, és szereztek mo­dern, saját konyhával ellátott lakásokat. A lakások és az élettér minő­sége is javult. Ugyancsak fontos jellegzetessége a brezsnyevi kor­szaknak, hogy ekkoriban nem voltak komolyabb sztrájkok vagy olyan zavaros események, mint amilyenek például 1962-ben Novocserkaszkban történtek, amikor Hruscsov kénytelen volt csapatokat be­vetni, hogy az áremelés elleni munkástiltakozást elfojtsa. Mindezeket a társadalmi sikereket azzal párhuzamosan érték el, hogy közben növelték a fegyveres erőket, és gyors növekedésnek indult a kor­mányzati apparátus is (mely utóbbi tény a bürokrácia nézőpontjából tekintve a fejlődés legfontosabb ismérve).

Sikerült elérni az USA-val szemben a katonai-stratégiai egyen­súlyt, s a Szovjetunió hatása, befolyása a világra, különösen a fejlet­lenebb országok vonatkozásában gyorsan növekedett. A brezsnyevi éra végén megfogalmazott értékeléssel ellentétben, a hetvenes éve­ket kétségtelenül a szovjet történelem egyik legprosperálóbb periódu­sának kell tekintenünk. Hogy mindez milyen módszerekkel és milyen áron történt, az már más kérdés…

Míg Hruscsov politikai reformokkal próbálkozott, és a gazdasági mozgások tradicionális alapelveit megtartani igyekezett, addig Brezsnyev pont a fordított utat választotta. A politikai stabilitást gazdasági reformmal kombinálták, melynek célja az volt, hogy szélesítse a gaz­daságirányítási apparátus ügyintézői jog- és hatáskörét, hogy kiala­kítson egy „szovjet menedzserréteget". E reform, mely 1965-ben kez­dődött, meggyorsíthatta volna az ország gazdasági növekedését, és ezzel egyidejűleg kielégítette volna a technokratákat is, akiknek sú­lya, jelentősége a társadalom modernizálásának folyamatában egyre növekedett a hatalom körein belül. Azonban hamarosan világossá vált, hogy a reform a gyakorlatban csak az ellentéteket élezte ki a végsőkig az apparátus és a gazdaságirányítás között. Cseppet sem meglepő tehát, hogy Brezsnyev, aki oly nagy fontosságot tulajdonított a stabilitásnak, lefékezte a változásokat. 1970-től a reformot tulajdon­képpen eltemették.

A reform jelentette a reményt, hogy sikerülhet javítani a gazda­ság hatékonyságán. Jóllehet e tekintetben a remény alaptalannak bizonyult, de a brezsnyevi csapat éppen ezért kénytelen volt a növe­kedés más faktoraiból kihozni a maximumot. A vállalatokat valójában semmi sem ösztönözte arra, hogy megújítsák berendezéseiket (a terv teljesítéséhez a régi gépek is jók voltak, s éppen a tervteljesítés érdekében a beruházásokat szigorúan ellenőrizték, korlátozták).

Az újabb vállalatoknál is szükségessé vált a beruházások centra­lizált ellenőrzése. A munka, a szükséges anyagok, az anyagi források mind a legfelsőbb helyeken kerültek elosztásra, a terv realizálását biztosítandó.

A gazdaság hamarosan túlfeszítette vált. A forgalomba kerülő pénzmennyiség növekedésének nem volt meg az árufedezete, s az új vállalatok alakítására szolgáló eszközök sem hozták meg a várt eredményeket. A beruházási munkák lényegében stagnáltak az ala­csony hatékonysági fokú munkaszervezés miatt, s közben a beruhá­zási költségek állandóan emelkedtek; a sajtó azonban eltitkolta az így keletkező deficit nagyságát.

Annak érdekében, hogy a jövőben új anyagi forrásokhoz jussa­nak, a miniszterek kénytelenek voltak újabb beruházásokba kezdeni már akkor, amikor a folyamatban levőket még be sem fejezték. A het­venes évek közepén a propagandisták előszeretettel hangoztatták, hogy az egész Szovjetunió egy „gigantikus beruházási területté" vál­tozott. A brezsnyevi korszak végén már inkább elfelejteni igyekeztek ezt a képet. Számos vállalkozás több ötéves tervidőszak alatt is befe­jezetlen maradt, mivel megnőtt a munkaerő ára, hiányoztak az anya­gok, a munkáskezek és az energiaforrások is.

A mezőgazdaság igen gyenge termelékenysége ellenére is fenn­tartották az élelmiszerek fix árát, s ez végül oda vezetett, hogy miköz­ben az állam rubel milliókat költött a szubvenciókra, a lakosság mégis sorban állni kényszerült, s az áruhiányra panaszkodott.

Az ilyen jellegű problémákat egy ideig ellensúlyozni tudta a nyu­gattal való kapcsolatok javulása. Az enyhülés a brezsnyevi vezetés számára létszükséglet volt, és a hetvenes években a szovjet gazda­ság jelentős mértékben „nyitottabbá" vált. Azonban a Szovjetuniónak a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helye nem felelt meg az ország potenciális ipari képességének.

„Exportunk – magyarázta A. Biko közgazdász a Lityeraturnaja Gazetában – régebben is és most is elsősorban a nyersanyagokon alapul: a „kemény valutát" hozó export 80%-át a kőolaj és a földgáz adja. A világpiaci árrobbanás a hetvenes években a kőolaj árát a tízszeresére növelte, s úgy tűnt, hogy e tendencia így marad legalább a század végéig. Miért is kellene hát változtatni a kitermelési struktú­rán, vagy akár más források után nézni?" Másrészt a „petro-dollárokon" beszerzett fontos berendezéseket nem tudták a megfelelő haté­konysággal működtetni az „ügyetlen szervezés, a tervek teljesítetlensége és a szakmunkásképzés lassúsága miatt."²

A kőolajból származó bevételek ellenére a Szovjetunió állama­dóssága és a kapitalista országokkal folytatott kereskedelmének mér­leghiánya egyre nőtt. Az 1980-81-es lengyel események után a brezsnyevi vezetés elismerte, hogy mindenképpen változtatni kell ezen a helyzeten; csökkentették az import növekedésének ütemét, s gyorsan visszafizették az adósságokat. Ennek ellenére a Szovjetunió világpiaci pozíciója továbbra is rendkívül ingatag maradt, mint azt a nyolcvanas évek közepén bekövetkező gyors olajáresés is megmu­tatta.

A brezsnyevizmus válsága

Az 1979-80-as évek végzetesnek bizonyultak a brezsnyevi modell számára. Kezdtek előtűnni azok az ellentmondások és hibák, melye­ket évek óta igyekeztek eltitkolni. A gazdasági növekedés üteme erő­sen lelassult, megromlottak a kapcsolatok a nyugattal, és a „prágai tavasz" leverése óta, tehát 12 éve „pacifikált" Kelet-Európában a helyzet hirtelen destabilizálódott. Lengyelországban a válság hama­rosan politikai jellegűvé vált, és nyílt konfrontációhoz vezetett a ha­talom és a dolgozók mozgalma, a Szolidaritás között. A keleti blokk többi országa szintén súlyos nehézségekkel találta szembe magát.

Amikor 1979 decemberében Brezsnyev úgy döntött, hogy beveti a szovjet fegyveres erőket Afganisztánban a „testvéri rendszer" meg­védésére – melyet csak egy hajszál választott el a bukástól -, senki nem számított elhúzódó konfliktusra. Az azonban tökéletesen világos volt, hogy a régi politikai módszerek már nem alkalmazhatók az új realitások közepette.

Az enyhülés válsága, az afganisztáni háború kezdete és a len­gyelországi események persze nem tekinthetők pusztán a brezsnyevi politika egyenes következményeinek. A nyugat éppen egy jelentős strukturális változás fázisába lépett, és a tőkés országok többségé­ben neokonzervatív hullám jelentkezett. Brezsnyev és támogatói nyil­vánvalóan közvetlenül is felelősek szövetségeseik lengyelországi és afganisztáni kudarcáért, és a világ többi részén zajló események megmutatták e vezetés politikai gondolkodásának teljes inkonzisz­tenciáját. A stabilitás iránti elfogultságuk arra késztette őket, hogy teljesen irracionális módon azt higgyék, a világ többi része úgy marad, ahogy van, minden jelentősebb változás nélkül. Ha a kőolaj drágább lett, ez így folytatódik „a század végéig"; ha az amerikai liberálisok birtokolják a hatalmat, ez „visszafordíthatatlan változásokat" jelent, és így tovább. Úgy tűnik, hogy a brezsnyevi elitet pszichológiailag abszolút felkészületlenül érték a nyolcvanas évekbeli robbanások.

A status quo fenntartását erőszakkal megkísérelni, mint Afga­nisztánban, ez csak a helyzet súlyosbodására vezethetett.

A nyolcvanas évek elején a szovjet társadalom legkülönbözőbb rétegeiben vált uralkodóvá az a vélemény, miszerint a brezsnyevizmus felélte tartalékait. A stabilitás éveiben felnőtt új nemzedék már tanultabb és igényesebb volt. Az életmód inkonzisztens modernizáló­dása új igényeket hívott elő, s végül is újabb frusztrációkat eredmé­nyezett. Az emberek függetlenebbeknek érezték magukat, és megkí­vánták emberi és állampolgári méltóságuk tiszteletben tartását. A sta­bilitás évei hasznosak voltak a társadalom számára: a társadalmi kapcsolatok megerősödtek, és az emberek immár jobban átérezték közös érdekeiket.

A bürokrácia különböző csoportjai közötti ellentétek is annyira kiéleződtek, hogy világossá vált: a „hájfejek" ideje a végéhez köze­ledik.

Az anyagi források hiánya konfliktusokat eredményezett a mi­niszterek között, s minden szinten még inkább bonyolulttá tette a tervezést és a döntéshozatalt. A modern technológia terén megnyilvá­nuló lemaradás súlyos katonai problémaként jelentkezett, különösen akkor, amikor az USA kidolgozta a „világűrbe telepítendő védelmi rendszer" tervét, igy hát nemcsak a dolgozó osztályok voltak elége­detlenek, hanem a csúcson levők egy jelentős csoportja is.

Paradox helyzet alakult ki.

Egyrészt a társadalom teljesen érett volt már a változásokra, másrészt azonban nem létezett egyetlen komoly erő vagy mozgalom sem, mely kiállt volna a reformért.

A disszidensek soha, még a legjobb éveikben sem készítettek programot a társadalom átalakítására. Működési idejük egész perió­dusában a disszidensek mozgalma „csak" jelszavakat kreált az emberi jogok és az egyén szabadságának és méltóságának vé­delmére, de a konstruktív program alkotására való képtelensé­gük miatt e jelszavak mindig elvontak, s a tömegek problémáitól távol esők voltak. A disszidensek egyre nagyobb reménnyel fordul­tak a „diplomáciai nyomás" eszköze felé. Azt javasolták, hogy a „sza­bad világ" kényszerítse a brezsnyevi vezetést az emberi jogok tiszte­letben tartására. Ez a stratégia – minden vitatható aspektusával együtt is – érthető volt az enyhülés időszakában, de teljesen öngyilkos jellegűvé vált akkor, amikor 1979-82 között, a nemzetközi helyzet feszültté vált.

A hatvanas évekkel összevetve – amikor az emberi jogok moz­galma megszületett -, azt látjuk, hogy a brezsnyevi időszak végén jelentős fejlődés ment végbe e tekintetben. Korábban, a prágai tavasz kudarca után általános jobbratolódás volt megfigyelhető e területen. A. Szaharov akadémikus, aki kezdetben az „emberarcú szocializ­mus" szószólója volt, utóbb lassanként liberális alapállásra helyezke­dett, és több nyilatkozatát (például a Vietnámmal és az enyhüléssel kapcsolatos szavait) az amerikai „héják" arra használták fel, hogy saját morális pozíciójukat megerősítsék.

Még az „új emigráció" soraiban is, akiknek száma a hetvenes évek közepén igen gyorsan növekedett, megfigyelhető egy komoly mérvű jobbratolódás. A legmeglepőbb az, hogy a disszidensek moz­galma, annak ellenére, hogy reménytelenül vágyakozott az enyhülés­re, soha nem ismerte fel ezt a tényt.³ Közülük többen is örömmel üdvözölték olyan figurák hatalomra jutását nyugaton, mint M. Tha­tcher vagy R. Reagan; úgy vélték, hogy ezzel „végül is fontos támo­gatóik győzedelmeskedtek a szabad világban".

Valójában az enyhülés válságának azonnali következményeként egy újabb megtorlási hullám vette kezdetét a „társadalomellenes elemek"-kel szemben, s az emberi jogok terén a helyzet tovább romlott.

A hetvenes évek végén a disszidensek mozgalma súlyos válsá­gon ment keresztül. Aktív tagjainak egy jelentős csoportja elhagyta az országot, többeket letartóztattak, mások elől pedig elzárták a pub­likációs csatornákat. A válság legfőbb oka azonban elsősorban még­sem ez a represszió volt, hanem a politikai perspektívátlanság. A moz­galom vonzereje csökkenőben volt, nem tudott az ország lakosainak elégedetlenségét hitelesen tolmácsoló hanggá válni. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy az új feltételek közepette a tiltakozás új formáinak kellett kialakulniuk.

*

A szocialista klubok föderációjának nyilatkozata

Mi, akik a társadalom belső mozgásaiból született szervezetek képvi­selőiként 1987 augusztusában Moszkvában összegyűltünk a „Társa­dalmi kezdeményezések a peresztrojkáért" elnevezésű információs tanácskozásra, deklaráljuk:

1. A peresztrojkával összefüggésben zajló társadalmi folyamatok eredményeképpen független társadalmi és politikai szervezetek szü­lettek. A Szovjetunió alkotmánya szerint minden hatatom a népé; ezért tehát a független társadalmi és politikai szervezeteknek, mint a nép egy részét képviselő csoportoknak, jogukban áll érde­keik védelmében közvetlenül fellépni, anélkül, hogy bármiféle egyéb közvetítő „csatornát" igénybe vennének.

2. A jelen nyilatkozatot aláíró csoportok és egyesületek hazánk szocialista távlatú fejlődésének hívei. A szocializmus meggyőződé­ses híveiként az 1917 októberében kinyilvánított elveknek megfele­lően egy osztályok nélküli Szovjetunió létrejöttét és az állam fo­kozatos elhalását kívánjuk elérni. A független szervezetek és cso­portok megszületését, azok társadalmi jelentőségének növekedését a társadalmi önigazgatás kialakulása felé mutató fontos lépésnek tartjuk, mely lehetővé teheti az adminisztratív és bürokratikus struktúrák leépítését.

3. A jelen időszakban hazánk fontos változásokon megy keresz­tül. A folyamatban lévő reformok sikere attól függ, hogy a tömegek milyen mértékben támogatják az átalakítást, illetve hogy milyen mér­tékben vesznek részt abban. A szovjet szocializmus számára a pe­resztrojka győzelme élet-halál kérdése.

Mindannyian elismerjük az SZKP meghatározó szerepét társa­dalmunkban, de hozzátéve azt, hogy a párt nem homogén egység. Soraiban megtalálhatók azok is, akik közvetlenül felelősek az elmúlt évek hibáiért és bűneiért, akik a bürokratikus apparátus (vezető) tag­jaiként a népet nyomorra és reménytelenségre kárhoztatták.

Mi arra törekszünk, hogy a párt azon vezetőit és egyszerű tagjait támogassuk, akik a progresszió egészséges erőit képviselik.

A peresztrojka – a hatalmi centrumban éppúgy, mint azon kívül – kiváltotta azon erők ellenállását, akik privilégiumaikat féltve meg akarják őrizni információs és döntéshozatali monopóliumaikat. Ezen erők megpróbálják egyszerűen semmibe venni vagy „megkontrázni" az ellenük irányuló kezdeményezéseket.

Azon független szervezetek és csoportok egyesítése, melyek a szocializmus és a demokrácia fejlődését szolgáló politikát támogató platformot alkotnak – e programot az SZKP XXVII. kongresszusa fogadta el -, tehát e szervezetek egyesítése más okból is fontos: az „informális" mozgalom keretein belül kialakultak és fejlődésnek indul­tak olyan csoportok is, melyek reakciós nézeteket vallanak: rassziz­mus és sovinizmus, fasizmus és sztálinizmus, s más egyéb szélsősé­ges nézetek képviselőit lehet itt megemlíteni. Mi megpróbálunk szem­beszegülni^e szélsőségesekkel, akik a független mozgalom kebelért belül feltűntek, s arra törekszünk, hogy csoportjaink működését összehangoljuk.

5. A fenti szempontok figyelembevételével mi, e nyilatkozat alá­írói, a Szovjetunió alkotmányával összhangban (mely biztosítja az egyesülési szabadságot) elhatároztuk, hogy létrehozzuk a Szocialista Klubok Föderációját, melynek legfőbb célja a peresztrojka támogatá­sa. A Föderáció céljai a következők:

A) Ideológiai téren: társadalmunk demokratizálási tervének ki­dolgozása, tehát azon módszerek felkutatása, melyek lehetővé teszik az adminisztratív hatalom és a társadalmi önigazgatás közötti ellentmondások, feszültségek feloldását;

– annak vizsgálata, hogy mi a szerepük és helyük a társa­dalmi szervezeteknek a szovjet társadalom életében és az ön­igazgatási rendszerben.

B) Politikai téren: a független szervezetek és mozgalmak szá­mára olyan jogi garanciák megszerzése, melyek lehetővé teszik, hogy e szervezetek törvényjavaslatokkal állhassanak elő; az SZKP januári plénumán elfogadott – a választási rendszer demokratizálá­sára vonatkozó – határozatok végrehajtása, tehát annak a jognak az elismerése, hogy a társadalmi szervezetek tanácsi és országgyűlési jelölteket állíthassanak a választásokon, s hogy mindez minden szin­ten bármiféle előzetes korlátozás nélkül történjék, s hogy a jelöltek szabadon élhessenek a tömegkommunikációs eszközök adta (infor­mációs) lehetőségekkel.

– A konstruktív és hatékony munkához feltétlenül szükséges, hogy az országgyűlési ülésszakok időtartamát megnöveljék.

– Törvénybe foglalva pontosan körül kell határolni és meg kell különböztetni a rendszer hibáinak bírálatát az államellenes tevékeny­ségektől.

– Biztosítani kell az Orosz Szociáldemokrata Párt programjában első pontként szereplő azon jogot az állampolgárok számára, hogy az állam(hatalom)tól – és annak esetleges hasonló lépéseitől – füg­getlenül kezdeményezhessék a törvénytelenségeket elkövető sze­mélyek felelősségre vonását.

C) Gazdasági téren: arra törekszünk, hogy elősegítsük az állami szervek átállását a tervezésben és az irányításban jelenleg uralkodó adminisztratív módszerekről a gazdasági módszerekre;

– elő kívánjuk segíteni a piaci mechanizmusok működését, ér­vényesülését, ennek a szférának a kiszélesedését, hogy ez váljék országunk gazdasági alapelvévé-, de mindezt a dolgozók által eddig elért vívmányok, jogok biztosításával együtt akarjuk (teljes foglalkoz­tatottság, a létminimum garantálása, nyugdíjbiztosítás stb.);

– harcolni fogunk a következőkért: az államapparátus fenntar­tására szolgáló kiadások csökkentéséért; a gazdasági önigazga­tásért; az e rendszeren belül működő hatékony ellenőrzés meg­szervezéséért; a termelési egységek (üzemek, gyárak) olyan át­alakításáért, hogy azok a dolgozók által közösen birtokolt (bé­relt) önigazgató termelőegységekké váljanak; a tervezési rend­szer demokratizálásáért; azon teltételek megteremtéséért, me­lyek lehetővé teszik, hogy mindenféle szocialista tulajdonforma szabadon fejlődhessék.

D) A kulturális élet terén: pénzügyi függetlenséget akarunk biz­tosítani minden művészeti egyesület és csoport számára;

– minden olyan esetben, amikor megnyilvánulási formájuk nincs összeütközésben a Szovjetunió alkotmányával, toleranciával kell ke­zelni a művészeti és társadalmi kérdések különféle megközelítéseit;

– biztosítani kell az állampolgárok számára, hogy szabadon hozzáférhessenek a statisztikai adatokhoz és a levéltári anyagokhoz; a múzeumok és könyvtárak zárolt anyagait nyílttá kell tenni;

– az előzetes cenzúra minden formáját meg kell szüntetni, és a független szervezetek publikációs lehetőségeit ki kell szélesíteni.

– fel kell számolni minden olyan adminisztratív korlátozást, me­lyek a független szervezetek alkotmányos jogait, mozgásszabadsá­gát csorbítják: szólásszabadságot, sajtó- és gyülekezési szabadsá­got akarunk.

E) Ökológiai téren: olyan hatékony mechanizmusok létrejöttét akarjuk – a társadalmi szervezetek és mozgalmak részvételével -, melyek képesek megóvni a pusztulástól környezetünket, történelmi és kulturális (mű)emlékeinket.

F) A nemzetközi kapcsolatok terén: szükségesnek tartjuk a de­mokratikus, illetve a nemzeti felszabadító vagy forradalmi mozgal­mak támogatását a tőkés országokban, az ezek iránti szolidaritás kinyilvánítását.

Moszkva, 1987. augusztus

*

Az új ellenzék és a reform újjászületése

Az 1979-82-es évek jellegzetessége egyrészt az volt, hogy felerősö­dött a reformista tendencia az államigazgatási apparátus köreiben, másrészt pedig feltűnt az új szocialista ellenzék.

A nem hivatalos baloldali csoportok az ötvenes évek óta léteztek a fiatalok körében, de számuk a „brezsnyevizmus diadalának" időszakában jelentéktelen volt. Azok, akik ilyen tevékenységet folytattak az ötvenes-hatvanas években, ekkoriban már másképpen vettek részt a politikai küzdelmekben: csatlakoztak a disszidensekhez és elszakadtak a szocialista ideológiától. A helyzet a disszidensek moz­galmának válságba kerülése után azonban hamarosan megváltozott.

Új szamizdatok jelentek meg, melyekben a szerzők marxista orien­tációjukat hangoztatták, s nagy érdeklődés nyilvánult meg a szocia­lista elmélet iránt az e lapokban folytatott viták keretében. Az enyhülés időszakában a kulturális kapcsolatok megélénkülése a Szovjetunió és a külvilág között nagy hatással volt e csoportok ideológiájára. Ötve­nes évekbeli elődeikkel ellentétben a „fiatal szocialisták" tökéletesen megértették a nyugati baloldal eszméit – Gramscitól és Rosa Luxem­burgtól kezdve a frankfurti iskoláig -, és fel tudták használni a kelet­-európai „testvérországok" reformista és „revizionista" mozgalmainak tapasztalatait is.

A hivatalos reformista gondolkodók – összevetve a különböző baloldali kísérletek tapasztalatait – egy olyan reális programot akartak kidolgozni, mely a változásokat egy szocialista perspektíva szem előtt tartásával kívánta keresztülvinni. Felismertek a tervezés és a piaci mechanizmusok kombinálásának szükségességét a gazdasági élet­ben, s feltétlenül szükségesnek tartották a minden területre kiterjedő demokratizálódást.

Az államigazgatás akadémikus reformszárnya mellett a baloldal­nak is fontos szerepe volt a termelési önigazgatás kérdésével kapcso­latban. Amíg a hivatalos szakértők – néhány olyan kivételtől elte­kintve, mint például B. P. Kurasvili – csak egy szovjet „menedzser­forradalmat" tartottak kívánatosnak, addig a baloldal a munkás­demokráciát tűzte ki elérendő célként. Sőt, a fiatal szocialisták többségének véleménye szerint azok, akik a hivatalos reformizmust támogatják, túlértékelik a „szovjet menedzserek" képességeit, lehe­tőségeit. A kormányzati apparátus funkcionáriusai egyfelől igenelték a változásokat, másfelől azonban tartottak is azoktól. Az ipari szektor helyi irányítói elégedetlenek voltak a központi irányítással, de elvág-hatatlan szálakkal kötődtek ahhoz. Ugyanez volt a helyzet a helyi „iparbárók" és az ottani pártvezetés kapcsolatával is. A baloldal úgy vélte, hogy ez a helyzet a technokrácia reformpotenciálját erősen korlátozza, és még egy mérsékelt technokrata reformprogram vég­hezvitelét is megakadályozza. A változásokat csakis felülről lehetett kezdeményezni, de csak egy – e döntéseket támogató – tömegmoz­galom segítségével lehetett azokat kivitelezni.⁴ Az olyan reformkí­sérletek, melyek csak egy társadalmi rétegre támaszkodva pró­báltak jelentős társadalmi változásokat elérni, nem sikerülhet­tek; még akkor sem, ha ezen reformtörekvések korlátozott jelle­gűek voltak, mint például a magyarországi próbálkozás volt a hetvenes években. (Mindez köztudott dolog volt, még ha e kísérlet inspirálóan hatott is a liberális szakértők többségére.)

A nyolcvanas évek kezdetén tehát ilyen gondolatok tűntek fel a három legjelentősebb szamizdat – Varienti [Alternatívák], Poiszki [Kutatá­sok], Levij Povorot [Balra fordulva] – hasábjain. Radikális csoportok alakultak Moszkvában és Leningrádban, de az általuk megfogalma­zott követeléseknek más városokban – és főleg a fiatalság köreiben – is visszhangja támadt. A baloldal azonban mindezzel együtt is gyenge volt, s nem rendelkezett sem politikai, sem szervezeti tapasz­talatokkal, gyakorlattal. 1982 áprilisában a baloldal legaktívabb képvi­selőinek többségét letartóztatták. A Levij Povorot és a Varianti ezután már csak alkalmanként jelent meg.

A disszidens mozgalom válsága és a baloldal gyengesége miatt a brezsnyevizmus számára a hivatalos reformizmus maradt az egyet­len reális alternatíva, de ennek is voltak bizonyos nehézségei. A refor­misták Moszkva, Novoszibirszk és Leningrád kutatóintézeteiben cso­portosultak, s ezért elszigetelten tevékenykedtek. A novoszibirszki Eko című lap – Abel Aganbegjan és Tatjána Zaszlavszkaja irányí­tása alatt – lett a szócsövük, s itt a szükséges tudományos program kidolgozását oly módon kísérelték meg, hogy az közérthető formát öltsön. Mindazt, amit nem lehetett leírni az újságban, a cikkek illuszt­rációi, a meglehetősen maliciózus karikatúrák segítségével mondták el. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején az Eko nép­szerűsége gyorsan növekedett, s olvasótábora igen vegyes rétegek­ből tevődött össze. A szerkesztőség még kérdőíves vizsgálattal is próbálkozott, hogy megállapíthassa „kik is a mi olvasóink". Valójában az Eko, mint a reformizmus egy áramlatának képviselője, számos támogatóra talált a legkülönbözőbb társadalmi rétegek köreiben („a munkástól a miniszterig"), de igazi értelemben vert társadalmi tömeg­támogatást nem élvezett. A gazdasági kulcspozíciók egyenlő arány­ban oszlottak meg a reform ellenfelei és támogatói között; a párton belül a reformot igenlő csoportok kénytelenek voltak együtt élni a kon­zervatívokkal; az értelmiségi rétegek pedig támogatták a reformot, mint olyan dolgot, mely „valami javulást hozhat". Pozitív aspektusai is voltak annak, hogy a reformnak nem volt társadalmi tömegtámoga­tása. A reformisták egyre inkább az „objektív szükségszerűségeket" kezdték hangsúlyozni a korábban emlegetett különleges, sajátos ér­dekek helyett, s e megközelítés elősegítette a polgárok azonosulását a legfőbb állami célokkal. A változások szükségességének tudata áthatotta a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket is. Még a konzerva­tívok is átlátták, hogy a Szovjetunió növekvő lemaradása a magas technológia terén alááshatja az ország katonai hatalmát, s hogy a gazdaság gyengesége lehetetlenné teszi a nagyhatalmi státus fenn­tartását.

Paradox módon az a baloldal, mely már tanúja volt a szakértők liberális reformterve kudarcának, most mégis csatlakozott ahhoz a széles és heterogén koalícióhoz, mely a reform támogatására jött létre.

El kell ismerni, hogy Jurij Andropov hatalmas munkát végzett a KGB főnökeként, amíg végül sikerült egyesítenie a legkülönfélébb csoportokat és frakciókat, a haladás „egészséges erőit". Természete­sen minden egyes ember és minden csoport mást és mást értett a változások alatt. Néhányan bizonyára azt remélték, hogy sikerül majd eltávolítani a brezsnyevi „maffiát" a vezető posztokról, s az így meg­üresedett helyeket elfoglalhatják, míg mások az ország katonai és politikai pozícióinak megerősödését kívánták elérni. Egy harmadik csoportjuk arról ábrándozott, hogy kiharcolja a különböző ügyosztá­lyok és bizottságok közötti új, igazságos hatalommegosztást.⁵ Ab­ban azonban mindannyian egyetértettek, hogy a „régi módszerekkel lehetetlen a továbblépés". A társadalmi hierarchia csúcsán és annak legalsó fokain is mindenki ráérzett arra, hogy egy korszak a végéhez közeledik. Mindannyian megújulást óhajtottak. A problémát az jelen­tette, hogy a módszerek tekintetében nem volt egyetértés közöttük.

Általánosan elfogadott az a vélemény, miszerint Brezsnyev két évvel később halt meg, mint kellett volna. 1980 óta várt erre az ese­ményre az egész ország.⁶ Mikor ez (végre) bekövetkezett, még a funkcionáriusok sem tudták eltitkolni elégedettségüket.

Andropov főtitkárrá választása a brezsnyevizmus politikájának válságáról tanúskodott, de nem jelentette annak végső bukását.

Az új vezető legelső nyilatkozatai arra utaltak, hogy az átalakítás nemcsak a gazdasági szférára fog korlátozódni, hanem kiterjed a politikaira is. A szakértők nekiláttak, hogy kidolgozzák a reformprogra­mokat.

A „reform" kifejezés – mely a korábbi időszakban gyakorlatilag eltűnt a hivatalos irományok lapjairól – egyre inkább tért hódított a sajtóban. Kemény harc indult meg a brezsnyevi elit létformájává lett korrupció ellen. Az 1982-ben letartóztatott baloldali aktivisták közül néhányat szabadon engedtek, s hivatali hatalmukkal visszaélő és/ vagy korrupt tisztségviselők kerültek a Lefortovó börtön celláiba. De a vezérük halála okozta sokkból magukhoz térő brezsnyevisták – felismerve az őket fenyegető veszélyt – ekkor már komoly ellenállást kezdtek kifejteni. A legmagasabb szinten megvitatott reformterveze­tek közül végül csak egy kapta meg a „jóváhagyó pecsétet".

És ez az oktatási reform is, melyet 1983 nyarán hirdettek meg, csak jó szándékú óhaj maradt, s igazából e kísérletet már csírájában elfojtották.

A csernobili katasztrófa

Andropov halála és Csernyenkó hatalomra kerülése tovább kompli­kálta a helyzetet. Csernyenkó személyében az ország olyan vezetőt kapott, aki nyíltan egy „Brezsnyev nélküli brezsnyevizmus"-ra töreke­dett. Ennek a politikának a kilátástalansága azonban már az első hónapokban nyilvánvalóvá lett. A gazdasági helyzet tovább romlott, és a vezetés különböző csoportjai közötti harc – a csúcson lévők minden próbálkozása, erőfeszítése ellenére is – újra kiéleződött. Az ország (újra) alig várta a temetést és az utódlást.

Csernyenkó halálával és Mihail Gorbacsov főtitkárrá választásá­val lezárult az „interregnum" hosszú időszaka. A reformista áramlat képviselői újra a kormányrúd közelébe kerültek, de egyelőre egyetlen céljukat sem tudták elérni azok közül, melyeket a nyolcvanas évek elején maguk elé kitűztek. Majdnem egy teljes évig tartott, míg sikerült többségbe kerülniük a Politikai Bizottságban, a Központi Bizottság­ban és a Minisztertanácsban. (…)

A peresztrojka 1985 tavaszától 1986 tavaszáig tartó első szaka­szát úgy tekinthetjük, mint az apparátuson belül zajló harc időszakát. 1986 nyarán nyilvánvalóan új fázisba lépett az átalakítási folyamat. Kezdetét vette a peresztrojka „aranykora". A glasznoszty és a demok­ratizálás a mindennapok legfontosabb szavaivá lettek. A tömegkom­munikációban a reformista, a radikális baloldali és az antisztálinista nézetek kapták a legnagyobb nyilvánosságot.

A régi gazdasági mechanizmusok továbbra is ugyanúgy működ­tek, mint korábban, de a politikai helyzet megváltozott. A brezsnyevi csoport prominens képviselőinek nagy részét már eltávolították a ha­talomból, de az apparátus „középvezetői" rétege passzív ellenállás­sal védte privilégiumait, és megpróbálta megakadályozni a reformok realizálását. A változásokat szorgalmazó tervek megfeneklettek a megszámlálhatatlanul sok bizottság útvesztőjében, újabb és újabb szövegverziók születtek, a kiegészítések és módosítások száma ki­fogyhatatlanul növekedett. A bürokrácia az obstrukció taktikájával próbálkozott,_ hogy a lehető legnagyobb mértékben lelassítsa a dön-téshozási folyamatokat. Számos olyan döntést, melyet a központ ho­zott, egyes vidékeken nem is ültettek át a gyakorlatba, vagy pedig olyan „instrukciókat" és „állásfoglalásokat" mellékeltek ezekhez, me­lyek az új törvényhozás reformjait igyekeztek korlátozni. (…)

A demokratizálás logikája

(…) Még egy „langyos" gazdasági átstrukturálódás eléréséhez is radikális politikai reformokra volt szükség. A demokratizálás a reform fontos eszközévé vált. A gazdaság helyzete rendkívül instabil maradt. Gorbacsov hatalomra jutása után a gazdasági-társadalmi fejlődés „felgyorsítása" jelszóvá lett, s a vállalatokat arra ösztönözték, hogy bármi áron növeljék termelésüket. Valójában a vállalatvezetők beér­ték azzal, hogy a „rosszabb napokra" előre félretett titkos tartalékaikat használják fel e cél elérése érdekében – ez azzal járt együtt, hogy a munkások jó része napi 16 órát dolgozott. Ez tehát nem hozhatott igazi eredményeket.

A gazdasági mutatók azonban,1985-ben jelentősen jobbak vol­tak, mint az előző évben. így a minisztériumi vezetők könnyen bizony­gathatták azt, hogy nem kell annyira sietni a reformokkal, hiszen a régi módszerekkel is lehet figyelemre méltó eredményeket elérni: elég, ha kellő nyomást gyakorolnak a vállalatvezetőkre.

Másrészt viszont továbbra is biztosítani kellett ezeket az eredmé­nyeket, hogy a súlyosabb problémákat elkerülhessék. A tervek telje­sítése azonban nyilvánvalóan lehetetlen úgy, hogy közben az egész gazdasági szerkezet átalakulóban van. Valamit fel kellett áldozni. A hivatalos szakértők és a reformista gondolkodók körében kialakult az a vélemény, hogy az igazi átstrukturálódást el kell halasztani a kilencvenes évek elejére, és hogy a következő öt évben (1986-1990) a régi rendszer működését kell valamilyen módon hatékonyabbá ten­ni – a régi struktúrák fenntartásával. A gazdasági növekedés – a munkások, mérnökök és a termelési folyamat más résztvevői erőfe­szítéseinek ellenére – rendkívül instabil jelenség volt 1985-ben. Cser­nobil megmutatta, hogy a régi működési rendszer mennyire kevéssé megbízható. A katasztrófa alátámasztotta azok érveit, akik a reform felgyorsításának szükségessége mellett álltak ki. Ráadásul a tőkés világ – túljutva újabb strukturális válságán – egy gyors fejlődés szaka­szába lépett. Ekkor tetőződött a neokonzervatív hullám, és a reagani vezetés nem is titkolta azon szándékát, hogy az USA – a Szovjetunió­val szemben – kivívott gazdasági fölényét arra akarja felhasználni, hogy a katonai-stratégiai egyensúlyt a saját javára billentse fel. Az afganisztáni háború tovább folyt anélkül, hogy bármilyen katonai vagy politikai sikerhez vezetett volna: az ország helyzete zavaros és insta­bil maradt. A nyugat – éppúgy, mint korábban is – továbbra is bizal­matlanul fogadta az átalakításra vonatkozó szovjet nyilatkozatokat.

A demokratizálási politika adta az egyetlen lehetőséget arra, hogy elmozdítsa a holtpontról az országot, és meggyorsítsa a válto­zások ütemét. A sajtóra, mely immár némi szabadságot élvezett, az a feladat hárult, hogy a döntések végrehajtása fölött független ellenőr­zőszervként őrködjön, s hozzájáruljon az „alulról jövő nyomás" erősö­déséhez a bürokráciával szemben. (…)

Jóllehet az állami vállalatok demokratizálásáról szóló törvény 1988. január elsejével hatályba lépett, a helyi adminisztráció majd­nem mindenhol lehetetlenné tette, hogy a dolgozók részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. E törvény számos paragrafusa amúgy is meglehetősen tágan volt értelmezhető. A gyárakban létrejöttek ugyan a munkástanácsok, de az esetek többségében az adminisztra­tív apparátus határozta meg ezek hatáskörét, feladatait és működési körülményeiket, feltételeiket. A vezetésnek általában sikerült háttérbe szorítania az „önigazgatási szerveket", s azokat az adminisztratív apparátustól függő helyzetbe kényszeríteni. (…)

*

Az „Átalakítás" munkáscsoport nyilatkozata

Az Átalakítás csoport, mely a moszkvai SMOT csoportjaiból és az ezzel kapcsolatban álló különböző informális szakszervezeti csopor­tok aktivistáiból szerveződött, úgy véli, hogy az ország gazdasági, politikai és mentális állapota mindaddig nem tud javulni, amíg nem jön létre egy – az egypárti vezetéstől független – új szakszervezeti mozgalom.

Gazdasági téren elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az állami ve­zetés (mely munkaadóként jelenik meg) és a dolgozók között kialakul­hasson a szolidaritás. Úgy véljük, hogy a nyugat-európai, amerikai vagy ázsiai tőkés országok munkásai magas életszínvonalukat nem kormányaik ígéreteinek vagy jó szándékának köszönhetően érték el, s nem is égi ajándékként hullott az az ölükbe: jogaikért, emberi és állampolgári méltóságukért folytatott harcuk eredménye ez, sztrájkja­ikkal és erejük megmutatásával vívták ki.

A Szovjetunióban mind ez ideig nem valósult meg az elosztás szocialista alapelve (mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint). A politikai szférát illetően úgy véljük, hogy egy több­párti – ellenzékkel is bíró – szisztéma mellett a szakszervezetek lehet­nének azok a demokratikus intézmények, melyek biztosíthatnák az állampolgári jogok védelmét. (…)

A létező szakszervezetek nem képesek megvédeni a dolgozók érdekeit. A dolgozókat senki más nem küldi ingyen munkát végezni az állam számára, csak éppen a létező szakszervezetek aktivistái. A kolhozokban, szovhozokban és más termelőegységekben teljesí­tett „kommunista szombatok" csak arra szolgálnak, hogy a fegyelmet felmérjék, ellenőrizzék. A szakszervezeti vezetők mindenben követik az SZKP utasításait, s tulajdonképpeni szerepük az, hogy az állam által fizetett ellenőrként működjenek.

Az Átalakítás csoport az ideológiai és politikai tolerancia elvének híve; ellenzi a társadalom egy párt általi irányítását; támogatja azokat a kezdeményezéseket, melyek az ellenzéki sajtó és kiadók létrejöttét, azok szabad tevékenységét kívánják előmozdítani.

Gazdaságtalannak és hibásnak tartjuk az ipar irányításának a monopolista állam kezébe való koncentrálását, mely állam így mind a fogyasztók, mind a dolgozók számára megszabja az árakat, és az egyéb termelési feltételeket.

A vállalatokat át kell adni azok igazi tulajdonosainak: a nép­nek. A mezőgazdaságban szükségesnek tartjuk a kolhozok, szovhozok, a szövetkezetek és az egyéb társulások létét.

Úgy gondoljuk, hogy ilyen irányú tevékenységünkkel segíthetjük a peresztrojkát és a társadalom demokratizálásnak folyamatát. Ha a kormányzati reformok ebben a szellemben fognak zajlani, akkor együttműködünk a kormánnyal. Ha a reformok nem lesznek kellő mértékűek vagy valódiak, ez esetben mi messzebb fogunk menni a kormánynál a peresztrojkában és a demokratizálásban.

A fentebbiek értelmében az Átalakítás csoport munkaprogramját és céljait a Szovjetunió dolgozói elé tárja, mely program végső célja hazánk független szakszervezeteinek létrehozása.

1. A gazdasági problémák újragondolása a szakszervezeti moz­galom történetének és dokumentumainak fényében.
2. A szolidaritás és a szakszervezetek kérdésének vizsgálata a fej­lett tőkés államokban.
3. A Szovjetunió és más országok szakszervezeti mozgalmának történetéről szeminárium szervezése, melyet a különböző vita­klubok készítenének elő.
4. A szocialista elosztási elv (mindenkitől képességei szerint, min­denkinek munkája szerint) kötelező bevezetése.
5. Az életszínvonal emelése: az alacsony bérek és a magas árak felszámolása.
6. A rokkantak, az aggok, a nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok helyzetének javítása, akiknek családjában haláleset volt.¹
7. Munkanélküli-segély biztosítása azok számára, akik önhibájukon kívül nem találnak maguknak munkát.
8. Az élelmiszer-ellátás javítása, különösen vidéken.
9. 100%-os fizetés biztosítása a betegség miatt munkaképtelenné váló dolgozók számára.
10. A tisztességes lakáshoz való jog biztosítása minden dolgozó szá­mára.
11. A jelenlegi útlevélrendszer eltörlése.
12. Az Orosz Köztársaság Alkotmánya 209. és 193. paragrafusának hatályon kívül helyezése.²
13. A sztrájkjog biztosítása.
14. A dolgozók jogainak védelme – amennyire csak szükséges és lehetséges.
15. A Szovjetunió és más országok munkásmozgalmára vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
16. A Szolidaritás-féle kísérlet Szovjetunióbeli kezdeményezése.
17. A munkakörülményekre vonatkozó információk gyűjtése és nyil­vánosságra hozatala, a higiéniai és biztonsági szabályok betartá­sa, kollektív munkaszerződések kötése az irányítószervekkel.
18. A nyugdíjasok, rokkantak, árvák, a gyereküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok életkörülményeinek, helyzeté­nek felmérése, akiknek családjában haláleset volt -; ezen infor­mációk nyilvánosságra hozatala.
19. Az ifjúsági szervezetekre vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
20. Egy olyan információs szervezet létrehozása, mely a 17-19. pon­tokban felsorolt adatok és az Átalakítás csoport egyéb iratainak terjesztésével foglalkozik.
21. Egy olyan vizsgálat elvégzése a vállalatoknál és az irodákban, mely rávilágítana a szovjet szakszervezetek valós szerepére, s elvezetne az igazi, független szakszervezetek létrejöttéhez.
22. Az Átalakítás csoporton belül: a) Egy információs központ létrehozása, mely irányítaná a fen­tebb felsorolt problémákkal kapcsolatos tevékenységeket. b) Egy bizottság felállítása, mely a vállalatoknál és az irodákban tapasztalható állapotokat vizsgálná. c) Egy (másik) bizottság felállítása, mely azokat a módszereket kutatná, melyek lehetővé teszik a rokkantak, nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azon családok körülményeinek javítását, ahol haláleset volt; valamint általában a dolgozók jogainak szélesítését.
23. A szabad szakszervezetek létrehozása a Szovjetunióban.

V. Szvirszkij, V. Novodvorszkaja, Gyenyiszov, Kulinszkaja.

Jegyzet

1 Az Átalakítás csoport tehát figyelmet szentelt az Afganisztánban elesett katonák családjainak.

2 A 209. § a munkanélküliségre vonatkozik, s azt az élősködéssel hozza összefüggésbe. A 193. paragrafus a rendőrökkel szemben verbális vagy fizikai ellenállást tiltja meg. (…)

*

A technokraták és a piac

Ha a peresztrojka első szakaszában a változás jelszava egyesíteni tudta is a társadalom és az apparátuson belüli különböző áramlatokat, ekkorra kiderült, hogy ez már nem elég. Az apparatcsikok „új generá­ciójának" több tagja is, azok, akiknek igen nagy részük volt az 1985-86-os eseményekben, úgy kezdett vélekedni, hogy a peresztrojka elérte alapvető céljait, s aggódva figyelték a különböző „kísérleteket", melyek szerintük veszélyeztették az általuk oly nehezen kivívott ered­ményeket.

A nemzetközi kapcsolatok terén elért enyhülés és a szovjet-­amerikai megállapodás a középhatósugarú rakétákról felerősítette a konzervatív szemléletet az apparátuson belül. A bürokrácia számos tisztviselője úgy vélte, hogy a belpolitikai liberalizálás szükséges felté­tel volt ahhoz, hogy megnyerjék a Nyugat bizalmát, s az enyhülés új szakaszába léphessenek; ám abban a pillanatban, hogy e cél elértnek látszott, e gárdának már nem állt érdekében a politikai változások további folytatása.

A Jelcin-ügyet követő novemberi diákzavargások láttán többen közülük úgy érezték, hogy a demokratizálási folyamat immár túl messzire ment.

A peresztrojka azonban folytatódott.

Bejelentették a Sztálin által elítélt Buharin, Rikov és más régi bolsevik vezetők rehabilitálását, akiket „jobboldali elhajlással és trockista frakció létrehozásával" vádoltak meg annak idején, 1937-ben. Az Október című lap publikálta Vaszilij Groszman betiltott művét, az Élet és végzetet, a Latinszkaja Amerika 1988-as első száma pedig rövid cikket közölt Trockij mexikói tevékenységéről. Előkészületek történtek a szovjet csapatok afganisztáni kivonulására, és a sajtó nyíltan az „afgán hadjárat" kudarcáról beszélt: „az alapvető célokat egyáltalán nem sikerült elérni"; „teljesen értelmét vesztette a szovjet csapatok jelenléte az országban, hazatérésük elkerülhetetlen és lo­gikus".⁷

Az események menete azonban már nem volt olyan dinamikus, mint 1986-ban, és a reformista körökben ez némi megdöbbenést vál­tott ki. A radikális jelszavak rituális ismételgetése tovább folyt anélkül, hogy igazán komoly erőfeszítés történt volna annak érdekében, hogy ezeket valóra is váltsák. A vállalatvezetők választására csak néhány helyen került sor (annak ellenére, hogy az ezt kötelezővé tevő törvény már hatályba lépett). Az eddig elért eredményekkel elégedetlen gaz­dasági reformideológusok új javaslatokkal álltak elő, s közben a szá­mos, és igen heves vita során megszűnt közöttük a korábbi egység.

A neves jogász, B. P. Kurasvili szerint az 1985-86-os időszakban hozott intézkedések annyira felszíniek és jelentéktelenek, hogy a pe­resztrojka immár azzal a veszéllyel kell hogy szembenézzen, hogy „még legapróbb céljai is elérhetetlennek bizonyulnak".⁸ Sürgetően fontossá vált a gazdasági és politikai reform feladatainak pontos meg­határozása, egy speciális terv kidolgozása. Jóllehet ez ideig a válto­zás technokrata és demokrata koncepciói viszonylag békésen megle­hettek egymás mellett, most szükségessé vált azok világos szétvá­lasztása.

A technokraták, akik egyre nyíltabban arra törekedtek, hogy a gazdaságirányítási apparátus érdekeit védelmezzék, az e bonyolult és nehéz helyzetből való kiutat abban látták, hogy csökkenteni kell a szociálpolitikai költségvetést, és szovjet földön is meg kell honosítani a nyugati neokonzervatív receptek alkalmazását.

Ezen irányzat egyik legismertebb képviselője, Nyikolaj Smeljov tiszta lelkiismerettel definiálta úgy programját, hogy „minden, ami ha­tékony, az egyúttal erkölcsös is".⁹ A technokrata iskola más képvi­selőihez (G. Liszicskin, G. Popov) hasonlóan ő is úgy tekintett a társadalmi kiadásokra, mint a fejlődést gátló tényezőre, mint egy „feu­dális csökevényre". A technokraták nem titkolhatták sokáig javasla­taik antidemokratikus jellegét. A Lityeraturnaja Gazetában Uszicskin kijelentette, hogy a reform egy olyan „haladó" kisebbség kezdemé­nyezése, melyet tervei keresztülvitelében az elmaradott többség akadályoz, ezért tehát a peresztrojkának az a feladata, hogy meg­szüntesse a többség e „zsarnokságát", s biztosítsa az elit uralmát.

A technokrata ideológusok legfőbb jelszava a piac szerepének kiszélesítése. Valójában azonban e csoportnak a piacra vonatkozó frázisait óvatossággal kell fogadni. A szovjet gazdaság Sztálin idején kialakult struktúrája a legnagyobb vállalatok és a legfőbb ágazatok számára abszolút monopolhelyzetet biztosított. Az igazán jelentős beruházások évtizedek óta e gigantikus termelőközpontokra irányul­tak. Minden úgy volt megszervezve, hogy a fogyasztó alá volt rendel­ve, ki volt szolgáltatva a gyártónak, s ez nemcsak a piac hiányát, hanem a gyakran irreális árak létét is megmagyarázza. A gazdaság alapelve nem az emberi szükségletek kielégítése volt, hanem az arra való törekvés, hogy a vállalatok „önmagukat termeljék újra".

Ez az „autofág" gazdaság (V. Szelivnyin, a híres tudós kifeje­zése) azáltal még nem válhat az embert szolgálóvá, ha átalakul profitorientált gazdasággá.

Ez csak a módszerek, és nem a cél változását jelenti. Ilyen körül­mények közepette „a piac működtetésével" csak az árak növeke­dését lehet elérni, s a fogyasztók – monopóliumok általi – kizsák­mányolását lehet fokozni. Szembeszökő, hogy a technokraták, akik állandóan azt hangoztatják, hogy a piac a problémák nagy részét meg fogja oldani, mennyire elutasító álláspontra helyezkednek a termelést és a beruházásokat illető strukturális reformokkal szemben, jóllehet nyilvánvaló, hogy ezen alapvető reformintézkedések nélkül a piaci verseny soha nem valósulhat meg.

Ezen iskola javaslatai mindössze arra szorítkoznak, hogy csök­kenteni kell az élelemtermelést segítő szubvenciókat, s emelni kell az árakat – s mindezt olyan címen, hogy ez segíti az egészséges pénz­ügyi helyzet kialakulását. S közben a „pénzügyi önállóságról" prédi­kálnak, amit úgy kell érteni, hogy a vállalatok és monopóliumok szaba­don emelhetik termékeik árát. 1987 januárja óta, amikor jó néhány ágazatot a pénzügyi önállóság alapján átszerveztek, az újságok nem győzik elősorolni a legkülönbözőbb termékeket és szolgáltatásokat érintő gyors áremeléseket: a külföldi és belföldi utak árától kezdve a temetés költségéig.

A. Rubinov moszkvai szociológus az 1987-ben felemelt temetési árakat vizsgálva irónia nélkül jegyezte meg: „ezen ágazat jövője való­ban káprázatosnak látszik".¹⁰

Lényegében tehát arról van szó, hogy „reform" címén most a dolgozóknak kell fizetniük a bürokrácia hibáiért, a rossz működé­sért, a strukturális kiegyensúlyozatlanságért és a válsággal fe­nyegető helyzetért. Teljesen világos, hogy az ilyen javaslatok nem kaphatták meg a tömegek támogatását. A közvéleménykutatási ada­tok szerint a lakosság 70%-a szembehelyezkedett ezekkel az elkép­zelésekkel.¹¹

Az újtechnokrata iskola koncepciója nem illeszkedett a pere­sztrojka hivatalos stratégiájához sem. Többször is bírálták elképzelé­seiket, többek között Mihail Gorbacsov is. Képviselőik befolyása azonban az apparátus köreiben mégis gyorsan nőtt, és partikuláris nézeteik egyre gyakrabban bukkantak fel a hivatalos dokumentumok lapjain. Nincs is ebben semmi meglepő. A technokrata ideológusok radikális mázzal bevont javaslatai elfogadhatóak voltak a bürokrácia számára, hiszen nem kérdőjelezték meg a régi struktúrát sem a gaz­dasági rendszert, sem a politikai apparátust illetően. Antisztálinista szólamai ellenére a technokrata áramlat egyre inkább a konzervatív sztálinisták felé konvergált. A politikai életet ellenőrző erőszakappará­tus lényegi elemként jelenik meg az olyan stratégiában, mely a társa­dalmi érdekek frusztrációján és az „alul lévők" életszínvonalának csökkentésén alapul. Az is nyilvánvaló, hogy a glasznoszty és az önigazgatás (a peresztrojka előző szakaszának kulcsszavai) ebbe a koncepcióba semmilyen módon nem fért bele.

Nem véletlen, hogy az egyik legfőbb technokrata ideológus, G. Popov nyíltan támadta Jelcint a sajtóban, abból a megfontolásból következően, hogy a baloldalt egy ilyen helyzetben veszélyesebbnek ítélték a konzervatívoknál.

Jelcin bukása után a technokraták és a sztálinisták gyakran egy­séges frontot alkotva léptek fel; közösen harcoltak az áremelésekért és azon személyek háttérbe szorításáért, akik az ő véleményük sze­rint túl „balosak" voltak, s ezért „avantgardizmussal" vádolták őket. Természetesen e két frakció tisztán taktikai jellegű kompromisszumot kötött egymással, az objektív körülmények és az események dinami­kája kergette őket egymás karjaiba.

Több gyárban a dolgozók követelni kezdték a változásokat a munkaszervezés tekintetében: glásznosztyot a munkahelyeken (is), az inkompetens és korrupt vezetők lemondását, a munkaidő csökken­tését és a túlórák megszüntetését. Az 1987-es év vége felé a sajtó már sztrájkokról és spontán vállalati tömeggyűlésekről tudósított. De­cemberben Krivoj Rogban és Volgogradban súlyos konfliktus bonta­kozott ki a dolgozók és a helyi vezetők között, mivel a vak pénzügyi politikából következően a bankokban nem volt elég pénz, s a munka­bérek kifizetését leállították. A dolgozók tiltakoztak, és arra hivatkoz­tak, hogy ők szabályos módon megdolgoztak pénzükért, s nem tehe­tik őket felelőssé azért, hogy a pénzügyi tervet nem sikerült teljesíteni. És a tisztviselők ekkor szomorú nosztalgiával emlékeztek a régi szép időkre, amikor az ilyen és más problémákat egyszerűen – erőszakkal – meg lehetett oldani.

A forradalmi folyamatokra vonatkozó klasszikus törvényszerűsé­geknek megfelelően, ekkor indult meg az országban az erőteljes po­larizáció.

Konklúzió

1988 januárjában V. Szeljunyin, a jól ismert szovjet közgazdász úgy nyilatkozott, hogy a peresztrojka két éve rávilágított a hivatalos köz­gazdasági koncepciók hibáira, csődjére. Bebizonyosodott, hogy a re­formista erők nincsenek abban a helyzetben, hogy radikális progra­mot dolgozzanak ki, s ahhoz elnyerjék a társadalmi tömegtámogatást.

A peresztrojka legnagyobb teljesítménye a glasznoszty maradt, de az elégtelennek bizonyult arra, hogy automatikusan megoldja az ország gazdasági és társadalmi problémáit. Jelenleg – írta Szeljunyin – a gazdasági változások szükségessége nyilvánvaló: a munkának az emberi szükségletek kielégítésére kell irányulnia.

Egy ilyen peresztrojka csak akkor lehetséges, ha az emberek életszínvonalát fenn tudjuk tartani, fejleszteni tudjuk a termelési, poli­tikai és helyi demokráciát, mely valós lehetőséget teremt az emberek­nek arra, hogy részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. Reá­lis célok híján az elmúlt évek reformtervei irreálisaknak bizonyultak. Másrészt a szovjet társadalom mostani kísérlete azt is megmutatta, hogy még a legmérsékeltebb elhatározás, döntés sincs mindenki ínyére.

A „közjó" elvont fogalmának emlegetése helyett el kell fogadni, hogy a társadalomban valós érdekkonfliktusok léteznek. „A harc nem egyszerűen csak a bürokraták és a nem bürokraták közötti küzde­lemre korlátozódik – írja a Novij Mir egyik kommentátora -, hanem azon társadalmi csoportok között folyik, melyekre – a maga részéről – e két áramlat támaszkodik; a fő kérdés az, hogy ki lesz képes azon tömegek erejének irányítására, akiknek valóban érdekük a pere­sztrojka; ki tudja a technikai, kulturális és tudományos haladás szolgá­latába állítani a legmodernebb termelőerőket megtestesítő magasan kvalifikált szakmunkásréteget, és a tudományos, technikai és társa­dalomtudományi értelmiséget."

Tehát a hivatalos radikális reformszárny végül is arra a következ­tetésre jutott, hogy a sajátos társadalmi érdekcsoportok támogatása nélkül a változások megvalósíthatatlanok. Az ezen irányzat által java­solt stratégia azonban (ami a középrétegek mozgósítását szorgal­mazta) semmiképpen nem felelt meg annak a célnak, hogy az átala­kítás széles társadalmi bázisa létrejöhessen. Csak az alsóbb és kö­zéprétegek igazán széles körű együttműködése biztosíthatja a siker lehetőségét, hogy egy radikális reformterv keretében fellépő társa­dalmi blokk legyőzhesse a bürokrácia ellenállását.

Ezért hát nem szabad a „haladó" társadalmi csoportok egoizmusára hagyatkozni, hanem ellenkezőleg: arra kell törekedni, hogy meg­nyerjék őket a tömegek iránti szolidaritás eszméjének. Így lehetsé­ges egy széles platform létrejötte. E platform céljai a következők len­nének: politikai demokratizálás, az ipari és helyi önigazgatás ki­fejlesztése, a társadalompolitikai támogatások fenntartása, az újraelosztás antibürokratikus rendszerének megteremtése, mely rendszer működését az „alul lévők" ellenőriznék, a fogyasztók érdekeinek védelme, egy olyan fokozatos gazdasági átalakítás, mely az ökológiai és a humanitárius szempontokat is figyelembe veszi, s mindezt úgy, hogy a gazdaság célja az emberi szükség­letek kielégítése legyen.

Törvényes garanciákkal kell biztosítani az egyének számára a társadalmi demokráciát is. A gazdasági prioritások megváltoztatása múlhatatlanul szükséges, mégpedig oly módon, hogy a nép (szolgá­lata) váljék a fő céllá. A döntéshozatali folyamatokat decentralizálni kell, s demokratikus folyamatokká kell azokat átalakítani, melyek le­hetetlenné teszik mind a bürokratikus, mind a technokrata megköze­lítéseket.

Végül azokat a félintézkedéseket, melyeket a bürokrácia hozott, demokratikus és szilárd törvényekkel kell felváltani.

Nem az a kérdés, hogy választani kell a piac és a tervezés között. A modern társadalmakban mindkettő jelen van. Az igazi választást most az jelenti, hogy egy fejlett civiltársadalom és a bürokrácia között kell választani.

A szocializmus jövője országunkban – és talán az egész világon – azon erőktől függ, melyek képesek lesznek e választásra.

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 . W. Smeljov legnaivabb interjúja a Knyizsnoje Obozrenyije 1988/1. szá­mában.

2 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 10.

3 . A Medvegyev-testvéreket (Roj és Zsoresz) kivéve, akik mindig azt hangoz­tatták, hogy az enyhülés és az emberi jogok kérdése között nincs sok kapcsolat. A disszidensek többsége azonban nem is tekintette a „marxista Medvegyeveket" mozgalmukhoz tartozóknak, s állandóan vádaskodtak ellenük, egészen odáig elmenve, hogy ők „együttműködnek a titkosrendőr­séggel".

4 . Ezt a programot a Szocializmus és jövő című szamizdatban fogalmazták meg.

5 . A központi bizottság mintegy húsz ügyosztályból tevődik össze, melyek a kormányzati adminisztráció fölött helyezkednek el. Ezeknek a fele gazda­sági ügyekkel foglalkozik (épités, szállítás stb.), és nagyon széles hatás­körrel és hatalommal bír.

6 . Egy jellemző anekdota Moszkvából ezen időszakból: „Egy férfi mélyen belemerülve olvassa az újságban a nekrológ rovatot. A mellette álló meg­szólítja őt, s kérdi: Máris? – Még nem – feleli az első."

7 . Lityeraturnaja Gazeta, 1987. február 17.

8 . Izvesztyija, 1988. február 15.

9 . Knyizsnoje Obozrenyije, 1988/1. 2. o.

10 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 17.

11 . A vizsgálatot a Központi Közgazdasági Intézet és a Lityeraturnaja Gazeta közösen végezte, a vizsgálati eredményekből a Föderáció 1988/5. bulle­tinje közölt részleteket.