Miért van az, hogy a kapitalizmust meghaladó kísérletek majdnem mindig a félperiférián keletkeztek, nem pedig a centrumban, s nem is a perifériákon? – egészíti ki a szerző a félperiféria-vita jelentőségét ezzel a fontos szemponttal. A magyarázat az egyenlőtlen fejlődésben rejlik. Ám a kapitalizmus transzcendálása az egyenlő fejlődés nélkül eddig megoldatlannak bizonyult.

Hugo Radice fentebbi jelentős és gondolatgazdag tanulmányában nem kevesebbet állít, mint hogy búcsút kell intenünk a centrum-félperiféria viszonyrendszer elemzésének, mert az már nem határozza meg a glo­bális kapitalizmus dinamikáját. A kritikai társadalom-analízis híveiként inkább térjünk vissza az osztálykonfliktus és a termelési folyamat belső elemzéséhez.

Álláspontunk szerint a világrendszer-elmélet (továbbiakban: VRE) helyes interpretáció esetén nem tért és nem tér el az osztálykonfliktus és a termelési folyamat elemzésétől. A világ azonban változott és változik, aminek a saját alapjain fejlődő, megvilágító erejű tudományos elmélet esetében is elméleti konzekvenciái adódhatnak. Érveink a következők.

A marxi alapozású kritikai társadalomelméletet elválaszthatatlannak tekintettük és tekintjük az értéktöbblet-termelést folytató kapitalista rendszerek polit-ökonómiai elemzésétől, amelyen belül mindig többféle elemzési lehetőség és kutatási eredmény volt mozgósítható. Ezen álta­lánosabb elméleti orientáción belül helyezkedik el a VRE, amely éppen azért kap kitüntetett szerepet, mert módszertanával értékes és megújított utakon járva volt képes elemezni az elmúlt negyven év legvirulensebb fejleményét, a globalizációs folyamatot. Azaz a tovább egységesedő, homogenizálódó világgazdaság és a heterogenitását újratermelő világtár­sadalom ambivalens kettősségét (Szigeti, 2005). Ellentétben Radicével, éppen a centrum-félperiféria-periféria viszonyrendszeréből vezethető le legjobban a globális kapitalizmus dinamikája, illetőleg az a strukturális kapcsolatrendszer, melynek keretei között érvényesülnek a dinamikai elmozdulások. Valóban, „Ez az elmélet a globális kapitalizmus kifinomul­tabb »történeti szociológiájával« szolgált [ti. mint a modernizációs elmélet antitézisét adó függőségi elmélet – Sz. P], amely célul tűzte ki, hogy számba vegye a rendszer mint egész (világrendszer), illetőleg az egyes országok egyedi tapasztalatai közti komplex viszonyrendszert" – írja helyesen Radice. A baj azonban ott van, hogy a VRE – sok szempontból elismert erényei ellenére – félreértette a globális kapitalizmusban az 1970 után végbement változásokat. Egy örökérvényű technikai racionalitás je­gyében – elejtve a munka világában történtek megfelelő elemzését – nem képes utakat javasolni a társadalomnak a tőke uralma alóli emancipáci­óhoz. Továbbá, Radice szerint egyéb gyengeségekkel is rendelkezik a VRE: mindenekelőtt azzal, ahogyan az osztályt és az államot a globális kapitalizmusban felfogja, és ahogy az emancipatorikus potenciált a nemzetállamban mint olyanban (vagy annak valamilyen variánsában) véli felfedezni, nem pedig a társadalomban. A munka világának és a munka­társadalomnak az elemzésére visszatérünk. Ami a nemzetállamot illeti: az éppen egy osztályokból, azok rétegeiből és státus-csoportjaiból álló nemzeti társadalom állama, „amely az osztályharcot a rend keretei között tartja" (F. Engels), noha nem ez az egyetlen aktora a világrendszeren belüli változásoknak. Ami pedig a társadalmat illeti: a VRE hagyomány­ban nemcsak nemzeti társadalmakról, hanem tagolt világtársadalomról is szó van. Ugyanis közvetítési folyamatok zajlanak le az egyes egyén és a világrendszer között. Nézzük ezt alanyi oldala felől.

A társadalomelméletben az egyéntől, a legkisebb elemzési egységtől – amely a hegeli intenzív individuum értelmében nagyon is betölthet történelmi szerepet, szemben az extenzív individuumokkal, ahol első­sorban a sokaság számít – az emberiségig számos közvetítési forma és közösségi alakzat található. Ezért beszélhetünk világtársadalomról. Az egyes egyén létezésének számos felületével, vonatkozásával áll kapcsolatban más egyénekkel és közösségeikkel. Ráadásul a legkisebb és a legnagyobb, az egyes ember és az emberiség – persze nem ter­jedelmileg, hanem minőségét illetően – egybe is eshet, ahogyan José Martí ezt gyönyörű kifejezéssel mondja: az emberiség a hazám (patria es humanidad). Kevésbé költőien, a filozófia nyelvén szólva, az egyes ember is élhet a nembeli lényeg színvonalán, noha az osztálytársadal­makban ez csak keveseknek adatik meg. A globalizáció korában ennek jelentősége még közvetlenebbül belátható, mint korábban bármikor. Az egyén a világrendszerrel kerül érintkezésbe, mégpedig gyakran akara­tától és az erről való személyes tudásától függetlenül, mert számos köz­vetítési forma és strukturális viszony idézi ezt elő, a tevékenységek és a szellemi termékek közötti kölcsönös függés növekedése következtében. Ilyen objektív közvetítés a világpiac, mint a tevékenységek jövedelmező­ségének és értéknagyságának meghatározója, és ilyen struktúraviszony a nemzeti társadalomban és a világgazdasági munkamegosztásban elfoglalt szocio-ökonómiai pozíció. Ezért iktatódik az egyén és a világ­rendszer közé az osztály, a nemzet és a régió, és ezért vannak az osz­tályoknak szociológiailag, történetileg és kulturálisan eltérő rétegei és a rétegeknek a legkülönbözőbb csoportjai. A társadalmi tagozódások igen különböző alapokon és igen sokféle formában érintik az egyes ember egzisztenciáját. Minél kisebb egység felé megyünk, annál fontosabbak a személyközi, interperszonális kapcsolatok, s fordítva, minél nagyobb közösségek felé, annál több a személytelen, kulturális közvetítő, s annál inkább az egyén intézményesült struktúrákba és a nemzetközi munkamegosztásba illesztettsége kerül előtérben. A VRE elismeri a világtársadalmat, következésképpen elismeri az osztálykonfliktusokat is, egyéb konfliktuspotenciálok, így a centrum-félperiféria-periféria viszony mellett.

Szerintünk, a kezdetben szükséges és jellemző leegyszerűsítések után az egyes egyéntől a világrendszerig történő közvetítés elismeréséből fakadó önkorrekciót az iskola többé-kevésbé elvégezte. Egyértelműen szakított azzal, hogy a világrendszert – a nemzetállamot kizárólagos­sá tevő mainstreammel szemben – a társadalomtudományi elemzés vizsgálati egységeként akként monopolizálja, mint ami más entitások szerepének vizsgálatát kizárná. Újítása abban áll, hogy a világrendszer szempontot érvényesíti, és nem abban, hogy mást kizár. Miként azzal is szakított, hogy az államközpontú gondolkodás államközi, nemzetközi kapcsolatokra kiterjesztésével oldja meg az elemzési alapegység megvá­lasztásának kérdését. Különösen az elmúlt 30-40 évben, amikor a kölcsö­nös függés és érintkezés intenzitása az államokon túlnyúló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségek sokaságát produkálta, vált elégtelenné az állami (nemzeti) térbeli keretek közé zárt társadalomelemzési alap. Ahogy a társadalomtudományok jövőjével foglalkozó, Wallerstein vezette Glubenkian Bizottság jelentése mondja, a hagyományos diszciplínákkal való egyértelmű szakítást új, globális térbeli vonatkoztatási keret váltja fel. Ami mégsem jelenti azt, hogy „az államot ne tekintenénk a modern világ egyik kulcsintézményének, melynek jelentős a befolyása a gazdasági, kulturális és társadalmi folyamatokra". (Wallerstein, 2002. 83-87.) Az elemzés „természetes" egysége, új alapjának megválasztása azonban igényli a radikális perspektívaváltást: a világrendszer-szemléletet. Míg a liberalizmusban az egyén, a konzervativizmusban a nemzet, a marxi elméletben az osztály a központi kategória, anélkül, hogy utóbbi ne is­merné el az egyén és a nemzet kategóriáinak realitását. Az individuum és az emberiség között pedig a csoportok, rétegek, osztályok, államok, nemzetek, régiók és a világrendszer, mint konkrét egész (konkrét to­talitás) közvetíti és artikulálja a mindenkori társadalmi állapotokat. Az értéktöbblet-termelés és elsajátítás egyszerre osztályok közötti és vi­lágrendszerbeli függőségi viszonyokon keresztül érvényesül, benne az uralkodó nemzetek és elnyomott nemzetek viszonyával.

Ily módon voltaképpen elesnek (vagy csak néhány szerzőre, esetleg szerencsétlen megfogalmazásra korlátozódnak) Radice ellenvetései.

Kritikáját nem részletezzük, hiszen nem is tételes metakritikát írunk, hanem elsősorban arra mutatnánk rá, hogy Radice a félperiféria fogal­mához kapcsolódó kulcsproblémát elkerülte akkor, amikor elfeledkezett az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés viszonyának tisztázásáról, amely éppen a centrum-periféria reflexiós meghatározottságon és a közöttük közvetítő közép, a félperifériák létének számbavételén alapul. Ez sze­rintünk olyasmi, ami nélkül sem tudományos (leíró-elemző), sem pedig mozgalmi (stratégiát kidolgozó) korszerű kritikai elmélet nem létezik. Azért nem, mert „Azt a társadalmi realitást, amelyben élünk, és amely döntéseinket meghatározza, nem nemzetállamok sokasága konstituálja, melyeknek állampolgárai vagyunk, hanem egy nagyobb entitás, amelyet világrendszernek hívunk" (Wallerstein, 2006. 7.). Az elemzés egyik egy­sége sem hanyagolható el, de a modern tőkés világgazdaság alapzatán nyugvó világrendszer mint mozgásforma határozza meg leginkább annak a történetileg keletkezett komplexumnak a sajátosságait, melyet nemcsak nemzeti társadalmak, hanem milliárdos tőkeerőt képviselő TNC-k és re­gionális integrációk alkotnak (EU, dél-kelet ázsiai térség, a NAFTA, vagy éppen napjaink Latin-Amerikájában az ALBA törekvések, amelyek részt­vevői de jure elutasították az USA kezdeményezte szabadkereskedelmi övezet reájuk történő kiterjesztését stb.), mindegyikben munka és tőke antagonisztikus, s megannyi egyéb függőségi viszonyával, centrum -félperifériák – perifériák egyenlőtlen, hierarchizáló rendjével. A félperiféria koncepció magyarázó értékét és egyben empirikus-történeti bizonyítékát látom a jelenkori magyar történelemben is.

A periféria iparosítása az esetek zömében – sajnos – nem a moder­nizációs teóriák által ígért take off szakaszt követő önfenntartáshoz és utoléréshez, hanem az ipar periferizálódásához, azaz leértékelődéséhez vezetett. A periféria iparosítása az ipar periferizálódása. A közben vég­bemenő jelentős társadalmi változások, átrétegződések és urbanizációs folyamatok ellenére. A centrum ugyanis a csúcstechnológiák kikísérle­tezése révén újra és újjá tudja termelni azt a technikai-technológiai rést, amellyel a világgazdasági munkamegosztásban a centrum-termékek révén extraprofitokat zsebelhet be, miközben fokozatosan leértékelődnek azok a termékcsoportok, amelyek előállítására a félperiféria területei szakosodhatnak. Ha az iparosító modernizáció sikeres, akkor stabilizá­lódás következik be a félperiférián. Ezen államok közbenső helyzetben vannak a világgazdaság struktúrájában a centrum és a periféria között. „Ezek [ti. a félperifériák – Sz. P.] az aránytalan cserefolyamatokban csak marginális profithoz jutnak a centrummal folytatott cserékben, ugyanakkor nettó profithoz, amikor a periferikus országokkal állnak kapcsolatban" (Arrighi, 1992. 145.). Ez persze nem Radice ellen szól, hanem az általa is osztott helyzet leírása. Vitánk döntő eleme, hogy hasznos-e és miért, mennyiben hasznos elméleti fogalom a félperiféria?

Nézzük ezt röviden Magyarország példáján. A magyar gazdaság és tár­sadalom hosszú távú teljesítménye (1860-tól 2009-ig) a rövidebb, utóbb konjunkturálisnak bizonyuló ingadozások ellenére sem igen változott 4-5-6 százalékpontnyinál többet, még az államszocializmusból az újka­pitalizmusba történő áttérés, formáció-visszaváltás nyomán sem. Az új rendszer teljesítménye globálisan nézve nem múlja felül a régiét, viszont a lényegében ugyanannyit sokkal polarizáltabban, igazságtalanabbul osztja el, éppen a tulajdonviszonyok megváltozásából levezethetően. A világrendszer geopolitikai erőviszonyai döntő jelentőségűek voltak az államszocializmusok megdönthetőségében, az 1979-80-tól offenzív neokonzervatív hullám és az önsors-rontó, rút gorbacsovi politika követ­keztében¹ . Nézzünk néhány tényezőt a VRE elemzési szempontjai közül. Az adósságcsapda, amelybe hazánk beleszaladt (65 nem-centrumbeli or­szággal egyetemben), nem más, mint az erőforrások világrendszer szintű „önkéntes" áthelyezése a félperifériáról és a perifériáról a centrumba. Előbbi ugyanis rendszeres pótlólagos jövedelmekhez jut az utóbbiaktól. A belső osztályviszonyokban pedig a rendszerváltás következtében egy­felől óriásira duzzadt a hazai ipari tartaléksereg (az aktív népesség az 1989 előtti 4,8 millióról hivatalosan mára 3,2 millióra – a fekete gazdasági részleges foglalkoztatottságot is figyelembe véve némiképp kevesebbel – csökkent). Másfelől tömegesen integrálatlan, underclass rétegek jelentek meg, a nagyszámú roma népességgel az élen, a folyamatosan fogyókú­rára kényszerített jóléti állami kompenzációk csökkenése mellett. Tehát a köztulajdon népesség-eltartó képessége sokkal magasabb fokú volt, mint az eredeti jövedelem-átcsoportosítással, privatizációval és kárpót­lással létrehozott magántulajdoné. Nem mindegy, hogy a gazdaság felett magán-hatalom érvényesül-e, vagy valaminő önigazgatási eszménynek ugyan meg nem felelő, de mégiscsak közhatalom, mint 89 előtt. Az már végképp az átalakulást levezénylő magyar politikai osztály saját maga számára is kedvezőtlen döntéseinek következménye, hogy felszámolva a szövetkezeteket és ezzel aláásva a velük szimbiózisban élő háztáji gazdálkodás rendszerét, tömegeket a félproletár létből a proletár létbe süllyesztettek, miáltal e népesség önreprodukciós képességét ásták alá. Ahogy „a dinamikus, változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika, a munkaerő-tartalékok Afrikája" összevetésekor Arrighi kimutatta, a vegyes forma, a részleges proletarizálódás a tőke szá­mára (is) kedvezőbb, mint a termőföldeket kisajátító teljes proletarizáció. Utóbbi mellett a kizsákmányolási ráta (m/v) mindenképpen alacsonyabb marad, mint a félproletár lét öngondoskodása esetén. (Egy nagyon ma­gas kizsákmányolási ráta már a tőkefelhalmozásra is negatívan hathat vissza, hiszen az effektív kereslet csökkenésén keresztül aláássa az össztőke értékesülési folyamatát, és végső soron a tőke túltermeléséhez vezet.) Az átalakulások elsődleges haszonélvezője az újburzsoázia, amelynek felső része oligarchikus gazdagsághoz jutott, továbbá státusz pozíciói és jövedelmi szintje révén a multinacionális tőke működtetésében jelentős szerepet vállaló gazdasági-pénzügyi technokrácia. Azonban a világgazdaság hierarchikus szerkezetében változatlanul a félperiféria pozíciójában maradtunk (Szigeti, 2009 és 2010). Csak nagyon kedvező objektív és szubjektív körülmények együttesének fennállása esetén le­hetséges a centrumhoz történő felzárkózás, mint amilyen Olaszországé vagy Japáné volt. Azonban lecsúszni sem könnyű. Félperiférikus létünket a nagy átalakulásban is őrizni tudtuk.

Azt a (hegeli)-marxi elvet, hogy egy konkrét totalitás mozgásformáját – in concreto a modern tőkés világrendszerét – annak belső ellentmondás­rendszere felől lehet leginkább adekvát módon megközelíteni, senki sem kívánja kétségbe vonni. Hogy az „ellentmondások csomóvonalát" (Hegel) megragadhassuk, amelyek egy társadalmi rendszert vagy annak akár döntő fontosságúvá előlépő egyes alrendszereit (gazdaságit, politikait, kulturálist) egyensúlyi állapotából kibillenthetik – ennek ismeretelméleti feltételei vannak, s a következmények roppant gyakorlatias, mozgalmi­-politikai kihatásokkal járnak. Ebben az értelemben a tudományos elem­zés (marxizmus) helyessége egyben a hatékony mozgalmi marxizmus előfeltétele. A valóságról való adekvát tudás nagyobb hatalmat biztosít az adott feltételek közötti cselekvés szabadságfokához, mint a véletlenek vagy a spontaneitás „szabadsága".²

A komplex ellentmondások – az erőviszonyok és belőlük kiolvasható tendenciák – elemzése nem hiányzik a félperiféria koncepcióját megújító G. Arrighi munkásságából. Elég itt figyelembe vennünk, ahogy retros­pektív életút interjújában (Eszmélet 84. 95-128.) a huszadik századi munkásküzdelmeknek a világrendszerrel való összefüggéseit elemzi. A lenini forradalomelmélet az imperialista versengéshez, a nemzeti, a gyarmati és az osztálykérdés egymásba játszásához és a világháborúhoz kötődött. Eltérően az elmaradott, cári Oroszországtól, Skandináviában és az angolszász világban a munkásmozgalom, a munkásság kollektív ereje a fejlett kapitalizmus terméke volt, háborús vereségek nélkül és a centrum helyzeti, világgazdasági előnyeivel, munkaerő-újratermelési színvonalával, komoly forradalmi elkötelezettség nélkül. Két hegemónia ciklus is összeköthető e fejlődési pályával, a viktoriánus Angliáé, majd az I. világháború után felemelkedő és 1945 után hegemónná váló Egyesült Államoké. Közép-Európa (Németország, a Monarchia), Olaszor­szág munkásmozgalmai viszont nem, vagy legalább is kevésbé pacifikált talajon fejlődtek ki, az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között sokkal ingatagabb egyensúllyal, mint Északon. Következésképp a világrendszerbeli pozíciók kihatnak a mozgalmak szerveződésére és stratégiai célkitűzéseikre.

Nem hozunk több ellenbizonyítékot. Konklúziónk: nem elhanyagolt probléma a VRE-ben a külső (centrum-félperifériák-perifériák) és a belső, nemzeteken belüli osztályviszonyok elemzése, valamint a nem­zeti, etnikai és a nemek közötti viszonyok kölcsönhatásos elemzése. Az I. világháborúban vesztes országok geopolitikai alárendelődéséből jöttek a forradalmi kísérletek, hullámok, miközben a reformizmus és a forradalmiság dilemmája végig feszítette a munkásmozgalmat és a belső osztályharcot. Jelzésként had említsek itt három német gondol­kodót: Eduard Bernsteint, Karl Kautskyt és Rosa Luxemburgot. Egyikük teoretikus fellépése sem a véletlen vagy az eszmék önnemzésének eredménye, hanem a viszonyok és potenciális cselekvési perspek­tívák gondolati kifejeződésének következménye. Nem egyenértékű­en. Leninnek az imperialista ökonomisták (Pjatakov, Buharin stb.) elleni polémiájának módszertana nem sokban különbözik attól, ami a VRE-nek is konstans nézőpontja: a gazdasági, társadalmi, politikai, nemzeti-nemzetiségi és kulturális ellentmondások koncentrálódása, kondenzációja vezet a nagy horderejű változásokhoz. („Tiszta prole­tárforradalom pedig nincs, aki erre vár, sohasem fogja azt megérni" – írta Lenin egy proletárforradalmakkal terhes korban). Lenin éppen a világrendszer hierarchizálódása jelentőségének felismerője, első igazi marxista teoretikusa, aki egyesíteni akarta a centrum-munkásmozgal­mát a félperiféria ellenállásával. Abban az értelemben sikertelenül, hogy a szovjet-orosz kísérletet nem követték és támogatták világforra­dalmi (centrumbeli) folyamatok³ . 1968 óta pedig „Nyugaton a helyzet változatlan", nincs objektíve forradalmi helyzet, több mint negyven éve a hatalmi megmerevedés-befagyás állapota érvényesül. Pedig már húsz éve túl vagyunk a hidegháborús viszonyok Herbert Marcuse leírta pacifikálásán, atompattján. A fejlett, centrum-kapitalista országok belső viszonyaiban a pluralista demokrácia közegében és a represszív tolerancia jegyében közömbösítődnek az osztályellentétek, miközben a „domináns narratívákat" osztályszempontok vezérlik és hatják át – mutatta ki Slavoj Žižek: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat című munkájában (Eszmélet 84. Melléklet). Az osztályharcot manapság egyoldalúbban vívják, mint korábban, hiszen a tőkés vállalkozások és a spekulatív pénzügyi-és hitelműveletek (subprime) révén csődbe jutó bankok veszteségeinek társadalmasítása – a progresszív adóztatás likvidálásának és a nye­reségek totális privatizálásának korszakában – eléggé aszimmetrikus politikai erőviszonyokat mutatnak. A munkásság (vagy napjainkban még inkább a nagyüzemileg nem koncentrált, de bérmunkájából élő munkatársadalom) osztállyá szervezettségének gyengeségét, pusztán magában való létét mutatja (Klasse an sich állapot). Nem törekszenek a munka társadalmi felszabadítására, maximum a tőke kezdeménye­zéseivel szemben lépnek fel korlátozó, sztrájkoló ellensúlyként. Nem új, hegemón erőként, ellen-társadalomként. Ha a nyugati baloldalt – mint ezt sokáig állították – az államszocializmus ballasztja nyomta, akkor ettől már 20 éve megszabadulhatott volna. Sem a marginálisok, sem a zöldek, sem a feministák nem csináltak forradalmat; periférikus erőt képviselnek az antikapitalista, rendszerkritikai mozgalmak. Az új társadalmi mozgalmak pedig képtelenek arra, hogy a munkás- és kom­munista mozgalmak által maguk mögött hagyott űrt betöltsék. Miért van ez így? A magyarázatot a világrendszer mozgásában kell keresnünk. Itt érkeztünk el az úgynevezett egyenlő és egyenlőtlen fejlődés problé­májához. Éppen ahhoz a kérdéshez, amely a tőkés társadalmi forma meghaladásának – és nem premodern visszavételének!! – a lehető­ségeit kereső marxista hagyományhoz, Marx, Lenin, Gramsci, Castro, Guevara, Mészáros problémájához jut, mégpedig a világrendszeren belüli mozgások és perspektívák vizsgálatával.

A „marxista évszázad" a párizsi kommüntől 1968-ig, vagy a nicaraguai forradalomig (1979) tartott. Ezen belül az egyenlőtlen fejlődés – leg­gyengébb láncszem lenini paradigmája kiterjedt magyarázó értékkel bírt, sokáig igazolódott (1917, 1919, a népi-demokratikus kezdetek 1948-49-ben, a kínai-, és a kubai forradalom 1949-ben, ill. 1959-ben, valamint a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei vonatkozásában). Az élet a félperifériákon – és csak néhol a perifériákon – kiélezettebben koncentrálta a különböző ellent­mondásokat, mint a gazdaságilag fejlett, a világrendszerben kitüntetett helyzetben lévő országokban. Utóbbiakban mindig több erőforrás áll rendelkezésre a feszültségek kezelésére és a rendszer stabilizálására. Hasonló a helyzet napjaink Latin-Amerikájában, amelyben nem a pe­riféria elmaradott országai, hanem a viszonylagosan elmaradott-fejlett országok próbálnak autonómiát találni az USA hegemonizmusával szemben. Némelyeknél „a világban mutatkozó aszimmetriák és egyensúlytalanságok oka: a kapitalizmus" (Evo Morales), másoknál „a XXI. század szocializmusa" (Hugo Chávez) emancipatorikus plebejus demokratizmusa, a kirívó társadalmi igazságtalanságokkal szembeni fellépés jegyében. A félperifériák forradalmait vagy reformokon keresztül kibontakozó, kapitalizmust átalakító törekvéseit azonban sohasem kö­vette a „gall kakas harsonája". A centrumot a félperifériák kísérletei felől nem lehetett forradalmasítani, ahogyan a falu sem kerítette be a várost – hogy felidézzük Mao egykori stratégiáját (melyet a „perifériákról történő elhalászás" szovjet elgondolásával szemben próbált érvényesíteni az ötvenes-hatvanas években). Sokba került a Szovjetuniónak – talán a létébe is – ez az utóbbi „ultra vires" program, mert a különböző afrikai és harmadik világbeli szocializmusok (saját alapjuk hiányában) fenntarthatatlannak bizonyultak, miközben a szovjet lakosság életszínvonalának „kullogizmusával" otthon ásták alá a szocializmus eszméjét. Tragikus sorsú, s minden erkölcsi példaszerűsége ellenére sem bizonyult járható útnak, a „csináljunk sok kis Vietnamot" gerilla-forradalma, amely a leg­elmaradottabb, legkizsákmányoltabb perifériákon akarta fellobbantani a forradalmi tudatosság lángját („forradalom a forradalomban"). Ob­jektíve nem létező forradalmi helyzet hiányában (per definitionem: az uralkodó osztályok nem tudnak a régi módon uralkodni, az elnyomott osztályok pedig nem akarnak a régi módon élni, ezért össznemzeti, társadalmi válság alakul ki -Vlagyimir Iljics Uljanov), ilyesmire a volt gyarmatokon vagy a perifériák országaiban, az alulfejlettség talaján ritkán került sor.

Az ellentmondások halmozódásának legvilágosabb példája 1917 maradt, ahol a nagyvárosokban koncentrálódott proletár és nincstelen lét, az agrár-, a nemzeti-nemzetiségi, a gyarmati kérdés és a háború szörnyűsége együtt szülték meg az első átütő erejű, de befejezetlenül maradt antikapitalista kísérletet. Torzó maradt, ne feledjük azonban, hogy a dekabristák, a narodnyik-anarchisták után a proletárforradalmár szovjetek (munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjei!) már a forra­dalmárok harmadik nemzedékét képviselték a kettős forradalomtól terhes korhadt cári birodalomban.

A hetvenes évektől – az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően, és az 1981-es lengyel szükségállapot bevezetése után – a Szovjetunió végképp elvesztette egykori példa-szerepét, és a Kínával való öngól értékű (mert geopolitikai jelentőségű) szakítással együtt a nyolcvanas évtized végére hanyatlásnak indultak a „létezett szocializmus" országai.

Az októberi forradalom elvesztette történelmi felhajtó erejét – állapította meg 1984-ben az akkor még világméretekben befolyásos Olasz Kom­munista Párt.

A külső, világrendszer-szintű centrum-félperiféria-periféria kapcso­latrendszer dinamikája nélkül napjainkban végképp nem érthetőek sem nálunk, sem másutt egy nemzetállam belső társadalmi változásai, az osztályviszonyok változásai. Így Latin-Amerika jelentős részének baloldali fordulata sem. Kuba, Chávez Venezuelája és Morales Bolíviája mellett a rózsaszínű országok is egyértelműen függetlenedési és emancipatorikus törekvések hordozói; noha az egykor szakszervezeti vezető Lula Brazíliá­ja, a kontinens legbefolyásosabb állama, éppen jelentős tőkés gazdasági hatalommá vált. A térségben a baloldali szellemi hegemónia plebejus­-demokratikus morálra és progresszív kulturális, irodalmi-művészeti tra­díciókra támaszkodhat (pl.: Gabriel Garcia Márquez, Mario Vargas Llosa, Isabelle Allende művei; a jelenbe integrálódó Simon Bolívar-i tradíció, vagy éppen Mészáros István műveinek hatása stb.).

A félperifériák (Kelet-Közép-Európa, Kína, Közép Amerika, Latin-Ame­rika) azonban ettől még nem a paradicsom felé vezető félutat jelentik, ahogy ezt Radice ironikusan felvetette, hanem éppen azokat a színtere­ket, ahol a tőkés rendből való kilépési kísérletek feltételei összeszerve­ződtek – eltérően a centrum országoktól.

A centrumban a gazdasági fejlettség és a polgári politikai rendszerek bejáratott mechanizmusaihoz kapcsolódik az az előnyös helyzet, melyet az egyenlőtlen csere (értéktöbblet transzfer) és a válság-áthárító me­chanizmusok biztosítanak. A pótlólagos erőforrások pedig a fejlettség talaján közömbösítették a meglévő társadalmi ellentmondásokat. Ez az egyenlő fejlődés. Magas gazdasági fejlettség, meglévő, de a rend­szer keretei között tartott társadalmi ellentmondások, mert kialakították azok politikai feldolgozási mechanizmusait a pluralista, tehát szabad szerveződési lehetőségeket biztosító polgári demokratikus intézményi keretek között. Mivel minden részprobléma artikulálható és kifejezhető, ezért a feszültségek nem, vagy csak kevéssé generalizálódnak, nem idéznek elő robbanásokat, következésképpen nem veszélyeztetik a rendszerintegrációt. Az állami-politikai rendszer probléma-feldolgozó képessége a feszültségek megoldásához vagy legalábbis kompromisszumos túléléséhez elegendő outputtal rendelkezik, leszerelően hat sokféle, tömeges méretű radikalizmusra. Ezért van az, hogy a baloldali radikalizmus csak marginális, a rendszert megkérdőjelezni nem képes potenciálokkal rendelkezik. Partikuláris módon és célokra szerveződnek az oppozíciós mozgalmak is: csak a környezetvédelemre, csak a bér­munka védelmére, csak kisebbségvédelemre, csak a nőkérdésre, csak a biodiverzitás fenntartására, vagy valaminő anti-politikai vagy absztrakt állam-ellenes, anarchista, szindikalista platformra. Nincs közös gondolati alapja kritikus cselekvésüknek. „Egy-tényezős" mozgalmak, az önmaguk emelte börtönbe zártan élnek, amikor rendszer-neutrálisan fogják fel azt a problémahalmazt, amivel szemben szerveződtek. Az izoláltan megjelenő tényezők sokfélesége az egydimenziós gondolkodás sokfélesége, ame­lyet az osztálytudatos polgári pártok könnyen kijátszanak velük szemben, vagy (részlegesen) könnyen teljesítik követeléseiket.

Eltekintve most az 1870-es Kommüntől – amely azért nem csekély mértékben a német támadás következménye volt -, felteendő a kérdés: volt-e egyáltalán a világ legfejlettebb régióiban, élenjáró nemzeteinél, az egyenlő fejlődés alapzatán a tőkés rendszert transzcendáló kísérlet?

Wallerstein szerint egyértelműen igen, amikor 1968 világforradalmát jellemzi. Az 1789-től eredeztethető centrista liberalizmus által dominált két évszázados geo-kulturális hegemónia kohéziójának alapjait ásta alá 1968 világforradalma, amely a modern világrendszer történetében a befejező hosszú fázis kezdete (Wallerstein, 2006. 6-7.). Úgy véli, hogy a 68-as forradalom kulturális sokkja az egyetemi világban nagyban hoz­zájárult a világrendszer-elmélet kialakulásához, amennyiben akkortól kezdték kétségbe vonni világszerte a fennálló tudásstruktúrákat. Megnyílt a társadalomtudományi kutatási mező olyan addig elhanyagolt, új prob­lémák felé, mint a nőkérdés, a kisebbségek, az indián népesség vagy a szexuális orientációk kérdése (uo. 32-33.)⁴ .

Véleményünk szerint azonban bármilyen jelentős kulturális sokkot oko­zott 1968 – s ezt a rákövetkező ellenhatás ereje, a neokonzervatív offen­zíva is megmutatta -, csak ideiglenesen, negatíve rendített meg fennálló hatalmakat, tehát a hatalom megragadásának pozitív fázisáig sem jutott, nemhogy az ellentársadalom létrehozásának kísérleti fázisába, amely a tapasztalatok szerint döntően a félperifériák sajátja. Vagyis: az egyen­lőtlen, polarizáló és hierarchizáló tőkés világgazdaságban a félperiféria viszonyrendszere hordozta a legtöbb rendszermeghaladó potenciált, nem a perifériák és nem a centrum. Épp ezért a VRE szempontjából döntő kérdés: egybe eshet-e az erővonalak vektora a félperiférián és a centrumban? A nemzetállami korszakban ez nem így volt. Tizenkét évvel ezelőtt ezért írhattuk az Eszmélet 37. számában: „Hipotézisem szerint: a tőkés világgazdaság (économie-monde) egységének és a nemzeti és regionális fejlettség szempontjából hierarchikus világrendszernek (systéme mondial) csak az együttes meghaladása lehetséges. A gazdaságilag és politikailag egyenlőtlen fejlődés a világrendszer ellent­mondásai következtében a félperifériákon ismét előállíthatja a nyers, politikai szocializmusok újabb kiadásait, kísérleteit, de amennyiben azok nem tanulnak elődeik hibáiból, továbbá elszigeteltek maradnának a fejlett világ antikapitalista mozgalmaitól – ha tetszik az egyenlő fejlődéstől -, akkor valószínűleg újfent képtelenek lennének civilizációs értelemben áttörést hozni. A későkapitalizmus megszüntetve-megőrzéséhez, tehát meghaladásához az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés vektorának egy irányba kell hatnia." E tekintetben a centrum antikapitalista baloldala adós maradt, nem tudott magasabb rendű alternatívát felmutatni, mint ahogy ez Közép-Kelet Európa kísérleteinél történt.

Ha a globális liberálkapitalizmus új feltételrendszert jelent a tőke értékesülésében, nem kedvez-e ez annak, hogy az egyenlő és az egyen­lőtlen fejlődés – száz év után – egy irányba mutathasson?

Hiszen a nemzetállami keretek között érvényesült pacifikálási technikák erodálódtak, a nemzetgazdaságokat gyakorta felülmúlja az ellenőrizhe­tetlen transznacionális korporációk (TNC-k) ereje. A profit egyre nagyobb hányada realizálódik a világpiacon (20-25%), és teremti meg az életlehe­tőségek bőségét az egyik osztály számára, míg a szerény vagy ínséges életlehetőségek közösségét a munkatársadalom (Arbeitsgesellschaft) sokaságai számára. A kölcsönös függés erősödése, a kommunikáció forradalma és ennek következtében az érintkezési formák megsokszo­rozódása talán több kedvező fejleménnyel kecsegtet e téren, mint ahány nehézséget okoz, mondjuk a politizálódási folyamatban, a helyi, közvet­len tapasztalatok jelentőségének aláértékelésével. Bizonyos azonban az is, hogy egy ilyen kedvező fejleményre csak akkor kerülhet sor, ha a világtársadalom progresszív erői össze tudnának fogni, hogy féken tartsák a minden társadalmi viszonyt, így az ember-természet viszonyt is áruviszonnyá alakító és maga alá gyűrő profithajszát, az emberi társada­lom jövőjének és a jövő generációinak érdekében. Ehhez az egészséges környezetért, a biodiverzitás megőrzéséért, az üvegházhatás mérsék­léséért éppen úgy gazdasági, politikai és ideológiai-kulturális síkon is harcolni kell, mint a munkaerő reprodukciós színvonala emeléséért, az anyagi és szellemi javakhoz történő hozzájutás demokratizmusáért, a női emancipációért. Kapitalizmus, kritikus megoldások szorgalmazása nélkül – ez nem fog menni, mert e nélkül még a problémák megértéséig sem lehet eljutni.

A modern tőkés világgazdaságon nyugvó világrendszer – egy történe­tileg keletkezett, fennálló, gazdagodó majd felbomló szociális rendszer – belső egyensúlyának megbomlása előre aligha látható pontosan, aligha látható, hogy hol és mikor fog ez (újra) bekövetkezni. Hogy előbb-utóbb bekövetkezzen, arra komoly zökkenők, vissza-visszatérő jelek utalnak. Ha egy gazdasági-társadalmi formáció túl sokszor megbillen és tartósan nem képes visszanyerni stabilitását, akkor strukturális vál­ságba kerül. Ha többé már nem lesz képes önkorrekciókkal visszatérni a saját alapjain történő reprodukcióhoz, akkor bifurkációs pont, útel­ágazás következik be. Hogy ez visszafelé, premodern viszonyok felé, az anarchiába torkolló káosz „Bellum omnium contra omnes", vagy akár az önmegsemmisítés felé, esetleg egy termékeny és humánus új egyensúlyi állapot felé ágazik el, az nagymértékben a történelem cselekvő szubjektumain fog múlni. Akiknek akkor az emberiséget kell képviselniük. Ontológiai jelentősége lesz az ismeretelméletileg adekvát válasznak, a tudás-struktúráknak.

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1991): World Income Inequalities and the Future of Socialisme. New Left Review I/189., IX-X.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának meg­újítása. Eszmélet 15-16. sz.

Harvey, David (2009): A kapitalizmus kanyargós ösvényei. Interjú Giovanni Arrighival. Eszmélet 84. sz.

Krausz Tamás (2008): Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág Kiadó, Budapest.

Radice, Hugo (2010): Félúton a paradicsomba? A félperiféria-fogalom értelme­zése. Eszmélet 85. sz.

Szigeti Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest.

Szigeti Péter (2009): A jogállami átmenet és a rendszerváltás-értelmezések problémái. In: Bayer József (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: Kihívások és változások. MTA PTI, L' Harmattan, Budapest.

Szigeti Péter (2010): A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világrendszerben. (megjelenés alatt)

Wallerstein, Immanuel (és szerzőtársai) (2002): A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág, Budapest.

Wallerstein, Immanuel (2006): Comprendre le monde. Introduction á l'analyse des systémes-mondes. La Découverte, Paris.

Žižek, Slavoj (2009): Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Szeptember 11. tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohózatáig. Eszmélet 84. sz. Melléklet.

Jegyzetek

1 A helyzet jellemzésekor (lásd például Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): ..Peresztrojka és tulajdonáthelyezés", Ruszisztikai Könyvek XII., Budapest, 2003. 52-102.) a rút jelzőt annak szánjuk, hogy az SZKP KB főtitkáráról Krausz tanul­mánya dokumentumokkal igazolhatja, hogy alapvető közgazdasági kérdésekben olyan járatlan volt, hogy azt is képtelen volt megérteni, hogy a részvénytársaság – magánvagyonok részvényformában történő összpontosítása a tőkefelhalmozás érdekében – magántulajdoni forma. Satalin akadémikus tanmeséje után sem tudta felfogni, hogy a magántulajdon 150 éve nem azt jelenti, hogy egyetlen természetes személy a tulajdonos (69-71.). Persze a dolog fonákja is rút: milyen párt volt az, amelynek ilyen felkészültségű főtitkárt sikerült kitermelnie magából?

2 Ez akkor is igaz, ha Georges Sorel anarchoszindikalizmusa a mítosz-alkotás szerepét a baloldalra akarta átültetni, vagy éppen Lukács György is foglalkozott a Robespierre-féle Legfelsőbb Lény (Étre supreme) evilági kultusza megteremté­sének problémájával, a francia forradalom stabilizálása érdekében.

3 Egyetértően hivatkozhatunk Krausz Tamás: Lenin (2008) c. monográfiájára, melyben főhősét az orosz történelem sajátosságait a világrendszer felől közelítő teoretikusként és politikusként mutatja be. (Lásd különösen 108-117.) Ugyanak­kor az egyenlőtlen fejlődés lehetőségeit nem lehet túlértékelni és elszakítani az egyenlő fejlődés problematikájától.

4 Azt, hogy a hagyományos rendszerellenes (kommunista, szociáldemokrata, nemzeti felszabadító) mozgalmak hatalomra jutásuk (vagy jelentős befolyásuk) után miért és miben keltettek csalódást, illetve, hogy a szerző milyen három szekuláris, évszázados tendenciákhoz kötötte a világrendszer biztonságának meg­rendülését, illetőleg a nemzetállami struktúrák delegitimálódását, bemutattuk az ..Újszocialista alternatíva – a baloldali radikalizmus perspektívái" c. fejezetrészben, (2005) 254-261. Ebbe a vonulatba tartoznak Wallerstein újabb válságelemzései is, például ..A kapitalizmus a végét járja" (Eszmélet, 80. szám), vagy a 2010. februári budapesti előadása a Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. Empirikusan nem egészen bizonyított azonban, hogy az 1967/73-mal kezdődött 4. Kondratyev-ciklus hanyatló (B) ágában van-e a világgazdaság ma is, tehát immár minimum 37 éve, vagy pedig az 5. hullám (A) szakasza már korábban elkezdődött.

„Plebejus demagógiáját elvont filozófiai madárnyelven írja" – fogalmazott Lukács Györgyről egy kritikusa. Jelen vázlat a lukácsi „demagógia" közérthetőbbé tételére tesz kísérletet.

„a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem abban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban" (Történelem és osztálytudat)

„Lukácsot nem lehet teljesen megérteni, ha nem tanulmá­nyoztuk át és nem értettük meg Hegel egész Logikáját" (parafrázis)

 

„A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálni talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta… De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik. A tanító ezt jól tudja. És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése ennek az okoskodásnak. A kérdés annyi, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem… Ez a viselkedés nem volt csodálatra méltó, csak következetes."

Camus-nek ez a gondolata szép, de nem minden vonatkozásban igaz. Egyrészt: a tanító nem csupán magától értetődő, evidens igazságokat oktat – az adott esetben halálbüntetéssel járó „kétszer kettő négy" is ilyet szimbolizál. Másrészt: a tanítónak nem csupán a különböző hatalmakkal kell megküzdenie az igazságáért, hanem – elsősorban – a diákjaival. Komoly kihívás, velük szemben hogyan legyen az igazságához követ­kezetes?

A tudós felismeri az igazságot. Mivel a felismert igazságot nem tudja visszatartani, ezért – egy akadémikus megfogalmazásában – maga alá ereszti.

A bohócot csak a siker igazolhatja. Sikere a közönség megnevettetése. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségének szintjén bohóckodik. Ha bohóckodása teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége humor­érzékéhez. Közömbös, hogy ő mit tartana viccesnek. Cselekvését nem az ő személyes humora, hanem a közönség feltételezett humorérzéke irányítja. Annál sikeresebb lesz, minél inkább feloldja személyes meg­győződését a közönségigény.

A politikust csak a siker igazolhatja. Akkor sikeres, ha kivívja közön­ségének tetszését, támogatását. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségéhez tud szólni; ha eleget tud tenni e közönség várakozásának. Ha mondandója teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége szem­léletéhez és nyelvezetéhez. Közömbös, hogy ő mit tart igaznak vagy helyesnek. (Ez az ő magánügye.) Cselekvését, mondandóját nem az ő személyes véleménye, hanem a közönség feltételezett elvárása irányítja. Minél inkább sikerül feloldania a személyes meggyőződését a közönség­igényben, annál sikeresebb lesz. Akkor ér el biztos sikert a gyűléseken (és a választásokon), ha a hallgatóságot arról akarja meggyőzni, ami a hallgatóság (illetve a választók) meggyőződése.

A tanítót is csak a siker igazolja. A pedagógusnak (akár iskolai peda­gógus, akár „társadalompedagógus") a közönségéhez kell szólnia. Célja és sikere a mindenkori közönség befolyásolása. Indokolatlanul mondja, hogy „Hozzád beszélek, fiam", ha az illetővel nem sikerül megértetnie a gondolatát. Ebben az esetben az eredmény azt mutatja, hogy bizony nem beszélt hozzá. Nem hozzá beszélt. Az értetlenség nem a megszólított kudarca, hanem a pedagógus kudarca. Ami a célja, a feladata volt – a megértetés -, azt nem tudta teljesíteni.

A pedagógus nem mindig mondhatja azt, amit igaznak vél. Az igazsága helyett olyat kell mondania, amit megértenek. Hol ezt, hol azt kell mon­dania. Mindig azt, amit itt és most éppen értenek. A pedagógus esetében a tudós „becsinálós módszere" – amely nem konkrét személyeket vesz célba, hanem egy elvont tudományos közösséget – nem működik. A pe­dagógus – miként a bohóc vagy a politikus – sikerre van kényszerítve.

Másrészt azonban a pedagógus közönségre való irányulása-irányult­sága egészen más, mint a bohócé vagy a politikusé. Ők teljesen felol­dódnak a szerepben. A közönségtől függően, hol ebben, hol abban a szerepben. Őket teljesen feloldja a sikeresség taktikája. Teljesen feloldja a győzni akarás személytelen technikája. A pedagógusnak viszont nem egyszerűen csak sikert kell elérnie, hanem az általa vallott, képviselt igazság sikerét. Az ő esetében a sikeresség kényszere nem önmagáért a sikerért, hanem egy azon kívül levő célért (az igazság átadásáért, mint célért) van. A siker, a megértetés, meggyőzés eredményessége ennek a célnak puszta eszköze. Nélkülözhetetlen eszköze – de csak eszköz. A célhoz keresett eszköz. A közölni akart igazság eszköze.

Mindennek következtében a pedagógus cselekvése két pillérre támasz­kodik: a közönségre és a közölni akart igazságra. Vagyis arra, akiket megcéloz, és arra, amivel megcéloz.

A jó pedagógus (akár iskolai pedagógus, akár „társadalompedagógus") csak úgy érhet el sikert, ha az igazságot – az általa vallott igazságot – mondja, de mindig a hallgatóságra szabva, hozzá igazítva. Úgy formálja és adagolja az általa vallott igazságot, hogy a közönségét (hallgatósá­gát, illetve olvasóit) fokozatosan közelebb segítse a közölni akart teljes igazsághoz. Ez a feladatvégzés sajátosan pedagógiai taktikát igényel.

A pedagógiai taktika csak akkor vezet sikerre, ha részlegesen egyneművé tudja tenni a vallott igazságot és a közönséget – ezzel teremtve átjárást közöttük. Ehhez azonban mindkét „pillér" felől egyidejűleg kell építkeznie.

A pedagógiai taktikát tehát két „alany" irányítja: az átadandó igazság és a befogadó közönség. Közöttük hoz létre szerves kapcsolatot a pedagógus, mint szintézist teremtő végső (mindkét részalanyt átfogó) szubjektum.

A pedagógus szerepe a szintézisteremtés, sikere a szintézis. Hol ilyen, hol olyan formát öltő taktikájának az ad struktúrát, folytonosságot, állandó tartalmat, hogy a szintézisteremtésre irányul, és következetesen annak rendelődik alá. Ezzel uralja a pedagógus a szükségesnek ítélt taktikai lépéseket. Ezzel teszi a taktikai megnyilvánulásait személyessé.

Az a gondolkodó, aki közönségének gondolkodását és viselkedését be­folyásolni akarja a gondolatainak átadásával (és Lukácsnál egyértelműen ez a helyzet!), arra kényszerül, hogy jó pedagógus módján cselekedjen. Mondandóját ne valamilyen arcnélküli, absztrakt közönséghez intézze, hanem konkrét, hús-vér emberekhez. Például bizonyos kortársakhoz, társadalmi csoportokhoz, rétegekhez. Az ő gondolkodásmódjukhoz és az általuk használt nyelvezethez igazodva.

Ezzel megkönnyíti a címzettek (megcélzottak) helyzetét, mivel növek­szik a megértés esélye. Egyúttal megkönnyíti a saját helyzetét, mivel megnövekszik a siker, azaz az eredményes megértetés esélye. Ugyanak­kor vannak olyanok, akiknek ezzel a közlési módszerrel ront a helyzetén. Ide tartoznak mindazok, akikhez ugyan nem intézi a gondolatait, de akik esetleg mégis kíváncsiak lennének rájuk. Így azok a kortársak, akiket az adott gondolkodó nem tekint a közvetlen közönségének (például mert más társadalmi csoportokhoz tartoznak). Valamint a későbbi generá­ciókból mindazok, akik szeretnék megérteni az üzenetét. Számukra sajátos feladat kínálkozik. Egyrészt a gondolati mag „megtisztítása" azon nyelvi-stiláris felülettől, amely csak a konkrét pedagógiai célkitűzés (a megértetés) miatt keletkezett. Vagyis az eredeti gondolat kiszabadítása a pedagógiai alkalmazása során történt rárakódások alól (visszabontás, „dekonstrukció"). Másrészt – amennyiben ez szükséges – az eredeti gondolatnak valamely újabb közönség szóhasználatára, „nyelvezetére", metodikájára történő lefordítása (átépítés, újjáépítés), pl. akik számára a rekonstruálást végző érthetővé kívánja tenni az eredeti gondolatokat.

Az eredeti gondolat ettől lesz konkrét. Csak relatíve befogadható – de befogadható. Relatív, de adekvát megértése lehel bele életet.

A liberalizmus: fasizmus

Lukács sehol nem írja le azt, hogy „a liberalizmus: fasizmus". Sehol nem állítja, hogy minden liberalizmus azonos a fasizmussal. Azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, amely szerint minden fasizmus a liberalizmusban gyökerezik. A következetesen végigvitt liberalizmus fasizmust eredményez. Fogalmilag elválaszthatatlan tőle. A fasizmus nem azonos a liberalizmussal, hanem csupán részhalmazát képezi annak. Vagyis nem minden liberalizmus fasizmus, de minden fasizmus liberalizmus. Ez a végkövetkeztetés szervesen adódik a liberalizmus lukácsi fogalmából.

Két dolgot tehetünk az olyan sokértelmű (azaz különböző jelentésekkel használt) szavakkal, mint a liberalizmus, demokrácia, fasizmus (sőt, a nép, közélet, közügy stb.). 1. A félreértések elkerülése érdekében töröl­jük a szótárunkból, és helyettük – bővebben kifejtve – azokat a konkrét tartalmakat közöljük, amelyekre éppen gondolunk. 2. Nem mondunk le az alkalmazásukról, de (tisztában lévén az adott szó többértelműségével) pontosan meghatározzuk, hogy milyen jelentéssel használjuk. Lukácsnál általában ez utóbbival találkozunk – bár félreértéseket idéz elő, hogy az egyes kategóriáknak általa tulajdonított tartalmakat nem ismételgeti mindannyiszor.

Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy főbb vonásaiban rekonstruálja a liberalizmus lukácsi tartalmát. Azt feltételezem, hogy a rekonstrukció alábbi nyolc pontjában olyan logikai láncolat is jelen van, amelynek láncszemei szervesen kapcsolódnak egymásba, és körbeérnek. Ezáltal lényegében lefedik azt a valóságértelmezést, amelyet Lukács a libe­ralizmus kategória segítségével (nyelvileg-fogalmilag az alá rendelve) jelenít meg.

I. Filozófiai-metodikai háttér

A „ Történelem és osztálytudatában azt a társadalmi- és eszmerendszert nevezi Lukács liberálisnak, amely a társadalom működését egymástól relatíve elkülönült, saját belső logikával és normarendszerrel rendelkező részterületekre (gazdaság, jog, politika, közigazgatás stb.) tagolja. A részrendszerekre tagolt polgári berendezkedés a benne élő egyén élet­folyamatát intézményesen feldarabolja és a személyiségét felparcellázza. Az „ember tulajdonságai és képességei többé nem kapcsolódnak össze egymással a személyiség szerves egységévé". (A polgári rendszernek racionális részrendszerek együtteseként való megragadásával Lukács egyrészt megelőlegezi, másrészt filozófiailag megalapozza azokat a későbbi szociológiai elméleteket, amelyek társadalmi alrendszerek szerves együttműködéseként mutatják be a modern tőkés társadalom­alakulatot.)

A továbbiakban Lukácsnál – különösen a második világháború végétől – az egyén feldaraboltságának, részekre szakítottságának kiemelésé­ről az egyén kettéosztottságára, kettészakítottságára helyeződik át a hangsúly. Nevezetesen arra, hogy magánemberként és közemberként kényszerűen különváló, meghasonlott életet él. A társadalom szerkezete rákényszeríti arra, hogy megkülönböztesse magától mint magánegyéntől önmagát mint társadalmi lényt (állampolgárt).

Mi lehet az oka ennek a változtatásnak? A magyarázatot csak sejteni lehet. Valószínűleg szerepet játszott az értelmezés módosulásában (a hangsúlyáthelyezésben), hogy a szociológusok a társadalom alrend­szerekre történő tagolódását a kapitalizmus melletti érvként használ­ják: a rendszer az újonnan keletkező problémáit újabb alrendszerek létrehozásával – állításuk szerint – sikeresen megoldja. Ez – Lukács álláspontjáról – átmenetileg jó lehet a rendszernek, de semmiképpen nem jó a még tovább darabolódó személyiségnek. Ezért mondandója számára használhatóbbnak tűnik – mert a rendszer apológiájára kevésbé felhasználható – az egyén duális, skizofrén jellegének nyomatékosítása. És még valami. Nem nehéz észrevenni, hogy feldarabolás és kettévágás ugyanarról szól, de különböző szinten. A feldaraboltság végső fokon csak felületi megjelenése annak a kettéosztottságnak, amely előidézi és strukturálja az előbbit.

A másik feltehető ok történelmi. Lukács arra törekszik, hogy rámutas­son a – liberalizmussal csak kevesek által vádolt – Szovjetunió adott állapotának és a tőkés rendszernek a mélystruktúrája közötti azonossá­gára -, minden számos egyéb lényegi eltérés hangsúlyozása mellett. (A sztálini és posztsztálini rendszernek ilyetén jellemzése legbővebben „A demokratizálódás jelene és jövője" c. műben van kifejtve.) Nevezetesen: mindkét hatalomgyakorlási forma kiiktatja az állampolgárok tömegeit a közhatalomból, távol tartja a közügyek közvetlen befolyásolásától, ala­kításától. Ennek végső magyarázata pedig az egyén kettészakítottsága, valamint az, hogy az egyes egyén társadalmi (citoyen) oldala csak jel­képes, absztrakt mozgástérrel rendelkezhet. Ez a belső hasadás (ketté­válás) a Lukács által liberálisnak nevezett társadalomszerkezet szerves következménye, terméke, alapjellemzője.

Nem kizárt, hogy van egy harmadik oka is, amiért Lukács áttér annak az összefüggésnek az előtérbe helyezésére, miszerint a liberalizmus és embereszménye az egyén magán- és társadalmi oldalát különválasztja egymástól. De ez a problémakör eléggé összetett, és – részben – jóval korábbra is visszanyúlik.

Az ember specifikuma – Lukács értelmezésében -, hogy válaszoló lény. Olyan lény, aki az életfolyamatában felmerülő problémák gyakorlati megválaszolására, megoldására törekszik. Ezeknek az életproblémáknak a jelentkezése az az erős ösztönzés, ösztökélés, amely fejlődésre, így egy tágan értelmezett kulturális gyarapodásra készteti. Lukács meg­figyelése szerint, ha az egyén nem kap lehetőséget arra, hogy aktív szerepet játsszon életproblémáinak személyes megoldásában, akkor az említett ösztönzés, késztetés visszavonul, elsorvad. (Folyamatos problémamegoldási gyakorlat hiányában – az adott terület iránt – kö­zömbössé, sőt apatikussá válik.)

Ide kapcsolódik a kérdéskör egy másik eleme. Köztudott, hogy a fiatal Lukács komolyan foglalkozott azzal a Kierkegaard-ral, aki az egyén belső biztonságát annak személyes egyneműségére alapozta. Arra, hogy döntési helyzetekben, választási alternatívákban mindig egyedi személyiségének magjától, lényegi sajátosságaitól vár útbaigazítást, kér tanácsot. Ez biztosítja az egyén viselkedésének homogenitását és folytonosságát. Ez különbözteti meg az egynemű személyiség sokolda­lúságát a cselekedeteknek attól a szétszórtságától (szétszórt sokfélesé­gétől), esetlegességétől, amelyben a személyes bázis hiánya fejeződik ki. Lukács hamar túllép az „egzisztencializmuson", de a homogenitás módszertani fontossága látványosan jelen van későbbi munkásságában: a tudomány, illetve a különböző művészetek egynemű közegében, és – bár nincs konkrétan kifejtve – nem hagyja érintetlenül antropológiai-etikai emberképét. (Vö. az esztétikum és az etikum egynemű közege.) Ez utób­bival kapcsolatos megfogalmazásai olykor elvontak, olykor homályosak. Ezért arról is lehet vitatkozni, hogy a hivatkozott „emberkép" mennyiben leíró, és mennyiben normatív indíttatású. Másként fogalmazva: Normatív érték-előfeltevésekből dedukálódik, avagy elemzés révén állnak elő a saját belső normái?

Az idős Lukács fogalmi megkülönböztetést tesz az „egész ember" és az „ember egésze" között. (A negyvenes években még nem tett ilyen megkülönböztetést, és a két kifejezést szinonimaként használta.) A mindennapi élet „egész embere" a különböző helyzetekben rendre azon külső tárgyak, dolgok felé fordul cselekvően, amelyek az éppen adott cél szempontjából jelentőséggel bírnak. A célok sokfélesége miatt az egyén viselkedése hol ilyen, hol olyan – vagyis belsőleg nem követ­kezetes, nem homogén. Az „egész ember" ki van szolgáltatva annak, hogy minduntalan letér arról az útról, amely a személyiségének egyedi sajátosságából eredne.

Ezzel szemben vannak olyan esetek, amikor az egyén tevékenységét nem pusztán a külső célszerűség irányítja, uralja, hanem a személyes (azaz az egyedi személyiséghez szervesen kötődő, személyiség sze­rinti) problémamegoldás. Ilyenkor visszaszorulnak, felfüggesztődnek a személyiség egyedi lényege szempontjából másodlagos, járulékos elemek. Az „egész ember" sokfélesége helyett az „ember egésze", annak egyetlen közegre történő koncentráltsága, a cselekvés egyne­műsége kerül előtérbe. („Minden egynemű közeg az embereknek abból a szükségletéből támad, hogy a számára objektíve adott világot… egy lényeges nézőpontból kiindulva intenzívebben és mélyebben, átfogóbban és részletesebben ragadhassa meg, mint ahogy ezt a mindennapi élet megteheti, és olyan problematikából kiindulva közelítse meg, amelyet a dezantropomorfizáló tudománynak módszertani szükségszerűséggel mellőznie kell.")

Témánk szempontjából mindez egyrészt azért érdekes, mert a Luk­ács által tárgyalt (liberálisnak nevezett) korszak egyénének éppen az a sajátossága, hogy nincs esélye magánemberként és állampolgárként egyaránt folytonosságot, egyneműséget biztosító viselkedésre. (Sze­mélyiségének homogenitásában korlátozott.) Másrészt azért tesz szert jelentőségre, mert megmutatja, hogy a liberalizmus által kettévágott egyén mozgástere – életproblémáinak aktív megoldása tekintetében – eleve határok közé van szorítva, kényszerítve: bizonyos életproblé­máinak alakítására (társadalmi-történelmi okok miatt) nincs lehetősége. (Problémamegoldó specifikumában korlátozott.)

II. A liberális rendszer lukácsi jellemzésének váza

1. A liberális rendszer antropológiája

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi az egyének szabad gazdasági versengését. Megengedi (sőt elvárja), hogy a gazdaságilag gyenge egyén korlátozások nélkül megküzdjön a gazdaságilag erőssel.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint állampolgárok szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi (sőt előírja), hogy az egyének megválasszák a politikai képviselőjüket. Pontosabban fogalmazva: hogy részt vegyenek a politikai képviselőjük megválasztásában.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek és mint állampolgárok szabadságát és egyenlő­ségét. Az egyén számára külön biztosítja a magánemberi, és külön az állampolgári szabadságot, egyenlőséget. A polgári alkotmányok rögzítik magánpolgár és állampolgár (homme és citoyen, homo oeconomicus és homo politicus) jogi különválasztását.

A liberális antropológia szétválasztja, elkülöníti az egyén magánemberi és társadalmi (állampolgári, közemberi) oldalát. A liberális társadalmi rendszer működése az egyének magánemberi és közemberi (társadal­mi) szabadságának (valamint egyenlőségének) elkülönítésére épül. Az emberek társadalmi gyakorlatában, ezért szemléletmódjában az egyén megkettőződik: szembekerül egymással a privát léte és a társadalmi

léte.

2. Konkrétum és absztraktum (materiális és eszmei)

A liberális antropológia duális emberképe a tapasztalatból kerül át a gon­dolkodásba: a mögötte zajló társadalmi gyakorlat képeződik le az egyes egyénre. Nevezetesen: az a társadalmi gyakorlat, amely a magánegyé­nek spontán materializmusára, jól felfogott „gazdasági önzésére" épül. (A többiektől elkülönülő, atomizálódott magánpolgár számára a másik ember elsősorban mint saját törekvésének korlátja jön számításba.) A gazdaság szereplőjeként és a mindennapi élet résztvevőjeként materiális életet él: sorsának – bár erősen korlátozott – aktív alanyaként jelenik meg. A gazdaság területén versengő magánegyén (akár nyertesként, akár vesz­tesként kerül ki a küzdelemből) konkrét ember: hús-vér individuum.

A magánszférában aktív egyén a nagyobb társadalmi folyamatok, a közös ügyek területén (a közszférában) passzivitásra van ítélve. A közélet nem ad alkalmat az önálló tevékenységre. Nincs közvetlen beleszólási, beavatkozási lehetősége a közhatalom dolgaiba. Nem áll módjában cse­lekvő állampolgárként szabadon kezdeményezni a közhatalom ilyen vagy olyan intézkedését, működésének megváltoztatását; nem tud személyes, közvetlen befolyást gyakorolni a mozgásaira. Ilyen szabadsággal nem rendelkezik. Megtapasztalja, hogy ebben nem szabad. Az állampolgár nem tényleges szubjektuma a társadalmi-politikai folyamatoknak.

A liberális társadalmi rendszer egyéne a közszféra területén, azaz társadalmi lényként, közemberként nem rendelkezik reális, materiális létezéssel. A közhatalom mozgását meghatározó politikai ügyek, állam­ügyek nélküle, fölötte zajlanak. (A liberális rendszer – mutat rá Lukács – kikapcsolja a nép akaratának közvetlen megnyilvánulását az állami élet valamennyi területén.) Mint állampolgár, mint politikai lény – Lukács kifejezésével – „dematerializálódik".

A liberális társadalmi rendszerben a közös ügyek, a közhatalom terü­letén az egyének nem jogosultak arra, hogy az elképzeléseiket megva­lósítsák. Nem képviselhetik önmagukat. Úgymond, hozzá nem értésük miatt politikai képviseletre szorulnak. A gazdaságban cselekvő magán­egyéntől eltérően a politika területén az állampolgár csupán eszmei, ennyiben absztrakt ember marad. A hivatalos, formalizált politikai életben való részvétel legfeljebb valamiféle citoyen-idealizmussal ruházza fel az egyes individuumokat.

Ahogy a társadalmi folyamat kettéhasad gazdasági és politikai szfé­rára, úgy hasad ketté az egyén konkrét, gyakorlatias, materialisztikus magánemberre és elvont (a közszférában csak elvontan, közvetetten jelen levő) közemberre.

3. Liberális demokrácia = liberális bürokratizmus

A közhatalom gyakorlásának képviseleti rendszere a demokrácia liberális változata. A liberális demokrácia több vonatkozásban is formális. Egy­részt az alkotmányosan deklarált szabadság és egyenlőség legfeljebb némelyek számára lehet gyakorlati valóság. Másrészt formális és forma­lizált abban az értelemben, hogy a politikai képviselők megválasztásának előre meghatározott, központilag szabályozott jogára korlátozódik. („…a formális polgári demokrácia alapvető gyengéinek egyikét fejezi ki: a látszat az, mintha a tömegek – formailag, a szavazás aktusát tekintve – abszolút, megfellebbezhetetlen uralmi helyzetben lennének, valójában azonban semmi hatalmuk sincs, és – a drót valóságos rángatóinak aka­rata szerint – nem is szabad, hogy hatalmuk legyen".)

A liberális demokráciában a képviselőválasztás kötelezettségén túl a képviselőválasztás iránya is meghatározott. Az egyszerű emberek – úgymond – nem alkalmasak a saját közös ügyeik alakítására, mivel a politika olyan szaktudást igénylő terület, amelyet szakemberekre (elitre) kell bízni. A formális demokrácia rendszere a vezető elitet függetleníti a dolgozó tömegek tevékenységétől, illetve akaratától; létrehozza a specialisták kasztját, a politikai szakszerűség „népélettől elszakadt bürokratizmusát"; („az emberek ötévenként egyszer leszavaznak vala­miről, s attól fogva a sorsuk a bürokrácia kezében van"). Megjegyzendő, hogy a liberális demokrácia ilyen formális jogosultságot nem alkalmaz a gazdaság területén. A gazdaságot a liberális rendszer kivonja a de­mokrácia – mindenfajta demokrácia – hatálya alól. (A liberális gazdaság nem ismer és nem tűr demokráciát.) Törvényi szabályozását a politikai képviselőkre bízza.

A rendszer politikai gyakorlatában a közhatalom specialistái a konkrét szereplők: ők gyakorolják a tényleges hatalmat. (A politikából „sajátos hivatásspecialitás lesz, amelybe kívülálló nem »szakember« nem szólhat bele és ne is szóljon bele; hiszen ez is éppen úgy »szakkérdés«, mint teszem az elektronika".) A közhatalmat mint az emberek fölött álló állam­hatalmat bürokratikus irányítással működtetik. A citoyen-idealizmusnak a képviseleti rendszer, a képviseleti politikának pedig a politikai bürokrácia, politikai bürokratizmus az adekvát megfelelője.

4. A liberális arisztokratizmustól a liberális elitizmusig

A felvilágosodás által meghirdetett – és a liberális rendszerben hivatalo­san deklarált – eszmék válsága Lukács szerint már a francia forradalom győzelmével elkezdődik. „Azért, mert a modern polgári társadalom gazdasági alapját, a kapitalizmust, a maga kibontakozott ellentmondá­saival, konkrét történeti feltételeivel és az angol ipari forradalommal való korántsem véletlen párhuzamosságával épp ez a győzelem juttatta kife­jezésre. Ennek pedig az a világnézeti következménye, hogy az ily módon kialakuló társadalmi helyzet a felvilágosodás eszméinek beteljesedését, ámde ugyanakkor s tőle elválaszthatatlanul cáfolatát is magában rejti." A rendszer gyakorlata ellentmond az egyének tartalmi szabadságának és tartalmi egyenlőségének.

A liberális demokrácia hierarchikusan működő társadalom. A hierarchi­kus működés kitermeli a neki megfelelő, a hierarchikus működést elmé­letileg alátámasztó és gyakorlatilag szentesítő ideológiát. Az egyéneknek a társadalmi gyakorlatban megnyilvánuló belső dualitása logikusan vezet az emberek alá-fölé rendelésének szükségességét valló arisztokratikus világnézet kialakulásához. Az arisztokratikus világnézet annak a tapasz­talatnak a kinyilvánítása, nyilvánossá tétele, hogy a rendszer működése nem viseli el (ezért nem is akarja elviselni) az egyének tartalmi szabad­ságát és tartalmi egyenlőségét.

A liberális rendszerben a politika (közhatalom) területén hierarchikus viszony mutatkozik a hozzáértő irányítók és a közügyekben dilettánsnak minősített irányítottak, a vezetők és a vezetettek, egyszóval a politikusok és az egyszerű választópolgárok között. Ennek megfelelően a „szabad­ság és egyenlőség" eszméje átfordul „a kétféle emberfajta tanába". A társadalmi gyakorlatban tapasztaltaknak megfelelően végbemegy a csak magánemberként aktív és a közemberként is aktív (azaz politikai hatalommal bíró) egyéneknek az elméleti megkülönböztetése, szétvá­lasztása, rangsorolása is.

Tapasztalati alátámasztást nyer az a nézet, hogy az állampolgárok nem egyenértékűek, tehát nem is lehetnek egyenlők. Tapasztalati megalapozást (ezért megindoklást) kap az az ideológia, hogy különb­séget kell tenni az értékes, a szakember elit és az arctalan, értéktelen tömeg között. A tapasztalt egyenlőtlenségek igazolására különböző, az embereket antropológiai sajátosságaik szerint rangsoroló elitelméletek is születnek.

Az antropológiai vagy társadalmi pesszimizmust kifejező arisztokratikus világnézetek megjelenése és térhódítása elsődlegesen nem tudati kér­dés, nem ismeretelméleti probléma. Felvilágosítással, elméleti kritikával nem szüntethetők meg. Ezek „korunk társadalmi létéből fakadnak"; „tény­leges problémákat, tényleges szenvedéseket, tényleges szükségleteket tükröznek gondolatilag". „Minthogy a társadalmi létben gyökereznek, megvan a maguk jogosultsága".

Az arisztokratikus világnézet végső társadalmi és antropológiai gyökere az egyének – liberális rendszerben bekövetkező – gyakorlati mozgáste­rének, ezért személyiségének kettészakítottsága.

5. A liberális demokrácia hatása az egyénre: a személyiség megcsonkítása

A liberális rendszer működése megkülönbözteti az egyént mint magán­embert és az egyént mint állampolgárt. Ezt a kettéválasztást az individuu­mok többsége megsínyli: személyiségük kibontakozása féloldalassá vá­lik. A rendszer az egyének társadalmi-közéleti képességeit elsorvasztja, („a személyiségnek mindazokat a lehetőségeit és képességeit, amelyek csupán a közéleti tevékenységben bontakozhatnak ki, mesterségesen és erőszakosan kiirtja"). De „a közéletben részt nem vevő, állampolgári életet nem élő ember… mint egyén, mint magánember is – nem teljes ember, hanem meg van csonkítva". („A liberális, formális demokrácia privatizálja az embert. A citoyen-lét az életből eltűnik; ennek a folyamat­nak eredményeként pedig… az ember, éppen mint individuum, mint személyiség is megcsonkul.") Lukács szerint a polgári rendszer minden jelentős konfliktusának alapforrása: a csonkává vált privát egyén és a megcsonkított társadalmi lény közötti hasadás, konfliktus.

6. A liberális demokrácia hatása a társadalmi rendszerre: közömbösség és fasizmus

Lukács célzatosságot állapít meg abban, hogy a liberális hatalomgyakor­lás az egyének aktivitását a magánszférára korlátozza. A „tömegeknek a közéletben való részvételétől rettegő, lényeges beállítottságában an­tidemokratikus liberalizmus" az egyéni öntudat privatizálására törekszik: száműzi az individuumból az állampolgári tudatot. Az egyének „a tisztán privátba menekülnek", és nem érdeklik őket a társadalmi kérdések. A társadalmi gyakorlat kitermeli azt az objektív látszatot, mintha „az elszige­telt egyes ember – a társadalom izolált atomja, »ablak nélküli monádja« – állana szemben a tisztán tárgyi, dologi jellegű, összefüggéseiben em­bertelen társadalommal. A közélet, tehát az egyének életének társadalmi, politikai oldala egyre jobban »eldologiasodik«, fetisizálódik."

A sajtó is a liberális hatalmat szolgálja. Feladata a tömegek apolitikussá nevelése. Az eredmény nem marad el: terjed a társadalmi-politikai kér­dések iránti közömbösség. Az állam vezetőinek az a szándéka, amely a tömegek depolitizálására irányul, megerősítést kap az állampolgárok oldaláról.

Bizonyos történelmi válsághelyzetekben a liberális rendszer demokra­tikus formákat követő működése nyílt összeütközésbe kerül a rendszer hierarchikus alapszerkezetével és tartalmával. A rendszer tartalmának és formájának konfliktusában a tartalom az erősebb, és felfüggesztésre kerülnek a demokratikus formák. Ez történt a fasizmus esetében is. (A tömegek közömbössé nevelődése miatt a formális demokrácia „kiszol­gáltatottan, védelmezők nélkül maradt".)

A hitleri korszakban – úgymond – bebizonyosodott, hogy a jogi és parlamentáris elvek betartása csak addig fontos, amíg annak játékszabá­lyai „békésen, súrlódás nélkül alárendelik a dolgozó tömegeket". Ennek hiányában minden eszköz alkalmas a rendszer védelmére. A liberális (azaz liberális antropológiai alapon működő) rendszer demokratikus változata szervesen torkollik bele a liberális rendszer fasiszta változatá­ba. („A fasizmus mint világnézet… arisztokratikus elméletek minőségi kiteljesedése".)

Liberális demokrácia és fasizmus közös társadalmi-antropológiai gyökere az egyének belső kettészakítása – mivel a rendszer védelme megköveteli, hogy a néptömegek távol maradjanak a közös ügyektől, ki legyenek zárva a politika közvetlen alakításából. A „tömegektől való félelem, a valóságos, szervezett és tudatos tömegek megvetése volt és marad is a fasizmus legfőbb ideológiai hídfőállása". A liberális demokrácia újratermeli a fasizmust.

7. Túl a fasizmuson = túl a liberalizmuson

Hogyan szüntethető meg a fasizmustól való fenyegetettség? Miként lehet biztosan elejét venni a fasizmus kiújulásának? Lukács a történelmi tapasztalatokból azt a következtetést vonja le, hogy a „hídfőállás" lerom­bolásával: az állampolgárok demokratává válásával. Mit jelent, és miként érhető el a tömegek demokratává válása?

Ez a demokrácia – úgymond – „eredeti tartalmi gazdagságának" visszahozását jelenti. Így érhető el a tömegeknek cselekvő demokratává válása a társadalmi gyakorlatban. Ebben az esetben a demokrácia nem pusztán törvényi-jogi forma, hanem az egyének egész tevékenységét átható életforma. Személyes részvételen nyugvó közvetlen demokrácia, amely biztosítja valamennyi állampolgár (Lukács szóhasználatával a „tömegek", az „egész nép") közvetlen beavatkozási lehetőségét a közös ügyek alakításába. E felfogás (illetve történelmi gyakorlat) szerint min­denki részt vehet azokban a döntésekben, amelyek róla is szólnak, „az ő bőrére mennek".

A közvetlen demokráciában az állampolgárnak tartalmi beleszólása van a közügyekbe, aktivitásával a közhatalom részévé válik. A tartalmi, érdemi beavatkozás jogával a formális demokráciát tartalmi demokrácia válthatja fel. „A népi demokrácia – írja Lukács – mindenütt tudatosan kifej­leszti a tömegek állandó, szerves és szervezett részvételét a társadalmi lét minden területén, amely a tömegek életérdekeit érinti. Tehát azok között a határok között, amelyeket egy modern kisebb-nagyobb állam igazgatásának folytonossága parancsolóan előír – a maximumig fejleszti ki újból a közvetlen demokráciát, mint gyakorlati életelvet."

A társadalmi gyakorlat közvetlen demokratikus szerveződése túllép a liberális (vagyis duális) alapstruktúrán. A közvetlen demokrácia ellenszere az arisztokratizmusnak, és ellenszere a bürokráciának. Ezáltal elejét veszi a fasizmusnak.

8. A tartalmi demokrácia hatása a társadalomra és az egyénre

A demokrácia – Lukács értelmezésében – minden egyénnek lehetővé teszi, hogy ráhatása legyen a közügyekre. Lehetővé teszi, hogy közvet­lenül részt vegyen a közfeladatok (közös feladatok) meghatározásában. A demokratikus közélet kialakulása és folyamatos működése ténylegesen „a demokratikus életre ébredt nép hatalma". Egy ilyen társadalmi gyakor­lat elősegíti a „citoyen szellem felébredését" az egyénben. A közvetlen demokrácia „a citoyen feltámasztása". Elősegíti annak tudatosodását, hogy a közügyekben „a te dolgodról van szó", ezáltal hozzájárul a közös problémák (közügyek) személyes problémákká, személyes ügyekké való alakulásához.

A közvetlen demokratikus szerveződés megnyitja az utat a szabadság és egyenlőség pusztán formális jellegének a meghaladásához. A közélet birtokba vétele mellett a gazdaság demokratikus szervezését (vagyis a gazdálkodás területén tartalmi demokratizmus megvalósulását) is lehetővé teszi. („a demokratikus átalakulás éppen azért, mert legelső­sorban igazán gyökeres gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás, egyszersmind az egész ember felszabadulása".) Mit jelent konkrétan az egyének tartalmi szabadsága és egyenlősége? Elsődleges fontosságú közügy, közfeladat annak garantálása, hogy valamennyi állampolgár -munkavégzés révén – gondoskodhasson a megélhetéséről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az egyes individuumok maguk dönthetik el, hogy milyen közvetlen fogyasztói igényeik kielégítését akarják biztosítani, és milyen termelő munkával. Másrészt beleszólást jelent abba, hogy milyen közös szükségletek kielégítését (ezért feladatok ellátását) tartják szükségesnek, és ennek fedezetét milyen többletmunkával (illetve adófizetéssel) tudják biztosítani. Vagyis a közvetlen demokrácia mindenki számára lehetőséget teremt, hogy közvetlenül, az eredményt befolyásoló módon részt vegyen mind a saját (privát és társadalmi) szükségleteinek meghatározásában, kialakításában, mind a kielégítésük feltételeinek megteremtésében.

A közvetlen demokrácia gyakorlatának a liberális rendszerétől eltérő antropológia felel meg. A közvetlen demokrácia elősegíti az aktív magán­ember és az elvont, eszmei közember (társadalmi lény) közötti szakadás felszámolását. Ez a gyakorlat nem választja külön az egyén személyes és társadalmi oldalát, hanem az egyének mint egységes szubjektumok számára biztosít fokozatosan bővülő mozgásteret. (A „demokratikus életformák következtében a benne résztvevő emberek szemléleti, átélési, gondolkodási stb. köre minőségileg megváltozik; amennyiben így az ember egyéni élete szervesen magában foglalja a közéletet is".)

Lukács hangsúlyozza, hogy az individuális és a társadalmi átalakulás nem külön úton halad, hanem – végeredményben – ugyanaz a folya­mat. „A népi demokrácia új formáit csak a tömegek, tehát az emberek cselekvése teremtheti meg, s ha ezek a formák megszületéshez segítik az új, immár nem megcsonkított embert, úgy ez az ember is önmagát teremtette meg."

Az emberek közvetlen demokratikus együttélésében és együttműkö­désében megteremtődik a társadalmi lehetősége annak, hogy az indivi­duumok belsőleg egységes (belső kompromisszumok nélküli) személyi­ségekké váljanak, és – tendenciájában – ilyenekként cselekedjenek.

***

A liberalizmus empirikusan nem azonos a fasizmussal. Fogalmilag azonos vele. Az antropológiai gyökérzetük közös. A liberális rendszer termeli ki folyamatosan azt a belsőleg és külsőleg duális embert, aki adott esetben az arisztokratikus szélsőségek nyersanyagává válik. A liberális arisztokratizmus minőségi kiteljesedése a fasizmus. Liberalizmus és fasizmus egy tőről fakad: az egységes személyiség hiányából.

A liberalizmus lukácsi fogalmának történelmi lényege: a korábbinál na­gyobb szabadság a magánegyénnek – a személyiség kettévágása árán. A magánszabadság megnövelése a létbiztonság társadalmi feltételeinek csökkentésével. Ennek – történelmileg megvalósítható – ellenpontja a magán- és társadalmi lényként egynemű individuum. Más szavakkal: az egységes személyiség nevében fellépő gyakorlati humanizmus, embervédelem.

Visszajutottunk a lukácsi kiindulóponthoz: a belsőleg harmonikus egyén esélyeinek kérdéséhez. Lukács tehát nem adja fel a személyes individualitás iránti ifjúkori elköteleződését, de mivel – következtetése szerint – ennek kialakíthatósága döntően a társadalmi körülményektől függ, ez utóbbit helyezi előtérbe az elemzéseiben. A „harmonikus em­beri egyéniség", „teljes, sokoldalú és kiteljesedett emberi egyéniség" történelmi lehetőségének megteremtését akarja, ezért arra a kérdésre koncentrál, hogy melyek „az emberi egyéniség harmonikus kiteljesülésé­nek gazdasági és társadalmi alapjai". A lukácsi értelemben harmonikus személyiség a társadalomalakulat közvetlen demokratikus szerveződé­sének a terméke.

E számunk a témák sokféleségével tűnik ki. Az Eszmélet fontos feladata, hogy időről-időre felvesse a „Mi jön a kapitalizmus után?" kérdését. Neves orosz szerző mutatja be, hogy a korrupció szerves része a kelet-európai és világkapitalizmusnak, amitől a rendszer objektíve nem képes megszabadulni, függetlenül attól, hogy éppen milyen mély a válság foka. Készülni kell a világrendszer új folyamatainak megértésére is, amely ismét dinamizálja a „Mi a félperiféria" kérdését egy régi-új vita keretében. A probléma vizsgálata előbbre visz atekintetben is, hogy a rendszer különböző régióiban miféle antikapitalista stratégia lehet hatékony. Összeállításunk ismét reflektál az alapkérdésre: miben áll a „kommunista perspektíva" az államszocializmus bukása után, és a tőkés világgazdasági válság új korszakában? Ösztönzi-e a válság a piaci termelési módon túlmutató gazdálkodási formák kibontakozását, vagy a kérdésfelvetések megmaradnak a politikai infantilizmus szintjén? Ilyen a liberalizmus és a fasizmus közti belső összefüggés negligálása, amire Lukács György már évtizedekkel ezelőtt rámutatott; hagyatéka élő és aktuális. Egy másik írás azt boncolgatja, mi történt Európában a szakszervezetekkel a neoliberális uralom évtizedei alatt. Az „előtörténet" tisztázásra váró kérdése: vajon mely okokból született meg az eurokommunizmus jelensége, aminek tanulságait immár érdemes lenne megvonni.

1. Nem lehet meghalni a megszületés előtt. A – helyes értelemben vett – kommunizmus nem halt meg, mivel még meg sem született. A szocializ­mus szintén. Amit a jobboldal „kommunista államoknak", a keleti hivatalos doktrína pedig „reálisan létező szocializmusnak" nevez, az valójában azon posztkapitalista társadalmak együttese, melyek felszámolták az alapvető termelési eszközök magántulajdonát, de még nagyon messze vannak a szocializmustól; azaz egy olyan társadalomtól, ahol a társult termelők a termelési folyamat urai, ahol a társadalom a legszélesebb demokratizmuson valamint a gazdasági és politikai önkormányzáson alapul. Messze vannak egy olyan társadalomtól, amely felszabadult az osztály-, etnikai és nemek közötti kizsákmányolás és elnyomás minden formája alól.

2. Amit a konzervatív és liberális sajtó a „kommunizmus halálának" nevez (felületes zsurnaliszta kifejezés, amely az uralkodó ideológia legitimálását szolgálja), az egy valós tényre utal: a szocializmusba való átmenet önkényuralmi és bürokratikus formáinak mély válságára, amely válság a Szovjetunióban a húszas és harmincas évek folyamán létreho­zott sztálini stb. modellből fakad. 1989-ben valójában a lengyelországi, magyarországi, csehszlovákiai, NDK-beli és romániai neosztálinista rend­szerek látványos összeomlásához asszisztáltunk. A legfontosabb kivétel pillanatnyilag Kína, ahol a munkások és diákok millióinak demokratikus mozgalmát a hatalmi gerontokrácia – Teng Hsziao Pingnek, az Amerikai Egyesült Államok nagy barátjának és a „gazdasági modernizáció" kez­deményezőjének irányítása alatt – brutális katonai elnyomással átme­netileg megsemmisítette. De a kínai bürokráciának ez az önkényuralmi támadása – Albánia és Észak-Korea archaikus sztálinista helótáiról nem is beszélve – képtelen megakadályozni, hogy előbb vagy utóbb a demokratikus mozgalom új lendületet kapjon. Nem a „kommunizmus" haldoklott és volt halálra ítélve, hanem annak bürokratikus karikatúrája: a nómenklatúra hatalmi monopóliuma, a szükségletek feletti diktatúra, a parancsuralmi gazdaság.

3. Ez a válság – bár pozitívabb formában – a Szovjetunióban is meg­nyilvánul. Több évtizedes hanyatlás és bürokratikus stagnálás után az emberek részt vesznek a sztálinista örökség lerombolásának erőteljes folyamatában, melynek motorját a – Gorbacsov és csapata által meg­ígért – felülről jövő reformok és az alulról jövő demokratikus mozgalom (a népi frontok, az ökológiai, szocialista és reformer klubok, a határ menti nemzetek megmozdulásai) közötti dialektika adja. Az új szovjet vezetés ellentmondásokkal átszőtt reformpolitikája egy jelentős politikai nyitást (a glasznosztyot) piacgazdasági reformokkal (peresztrojkával) kombinál, ami veszélyezteti a munkásosztály vívmányait. A fegyverzetcsökkentés nagyon pozitív kezdeményezésével az is együtt jár, hogy lényegesen csökken a harmadik világ (különösen Közép-Amerika) forradalmainak a támogatása.

4. Az a politikai és társadalmi harc, amely a Szovjetunióban és más posztkapitalista országokban mind a nómenklatúrán belül, mind a civil társadalomban kibontakozott, több alternatívát hordoz a sztálinista mo­dellből való „kiút" keresése során:

1. A tekintélyelvű politikai rendszer – a bürokratikus diktatúra – fenn­tartása, jelentős piaci reformokkal kombinálva (Teng Hsziao Ping modellje).
2. A politikai struktúra viszonylagos demokratizálása, és piaci mecha­nizmusok bevezetése a gazdaságirányításba (Szovjetunió, Bulgá­ria).
3. Nyugati mintájú demokratizálás és a piacgazdaság teljes visszaállítá­sa (a régi ellenzék egy részének és a nómenklatúra széles köreinek programja Lengyelországban és Magyarországon).
4. Az önkormányzásra alapozva a gazdaság demokratikus tervezése és a politikai hatalom általános demokratizálása (szakszervezeti és szocialista ellenzéki program Kelet-Európában, a párt kritikus kö­reinek rokonszenvétől kísérve). E konfrontáció jövője messze nem lefutott.

5. Ellentétben azzal, amit a liberális sajtó, a polgári közgazdászok és a nyugati kormányok – szép egyetértésben – állítanak, a „parancsuralmi gazdaság" (a bürokratikusan centralizált tervezés) összeomlása után nem a kapitalizmus (a piacgazdaság és a profitrendszer) az egyetlen lehetséges, aktuálisan létező alternatíva a posztkapitalista országokban. Tertium datur: van egy harmadik út, a szocializmus demokratikus útja – azaz az általános önkormányzás (az alapoktól a csúcsig), a társadalom által megvalósított demokratikus tervezés, amelyben plurális és nyílt vita után szabadon határozzák meg a fő gazdasági választásokat, a beruhá­zási prioritásokat, a gazdaságpolitika irányvonalát.

6. A keleti országok számos közgazdászának és reformer vezetőjének állításával ellentétben semmilyen közvetlen logikai kapcsolat nincs a piacgazdasági reformok és politikai demokrácia között, az ún. gazdasági „szabadság" és politikai szabadság között. Teng Hsziao Ping Kínája e doktrína látványos cáfolatát adta. Kína – ezen túl – azt mutatja, hogy ha a piaci reformok átmenetileg meg is tudják oldani a bürokratikus tervezés bizonyos problémáit, új, szintén súlyos problémákat hoznak létre: munkanélküliség, falusi népesség elvándorlása, korrupció, árak emelkedése, növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, szociális szolgál­tatások visszafejlesztése, emelkedő bűnözés, a gazdaság alávetése az imperialista tőkének és a nemzetközi bankok előírásainak. Mindez végül oda vezetett, hogy a piaci reformok azzal a kockázattal járnak, hogy a munkások legfőbb szociális vívmányai (foglalkoztatás garantálása, lét­minimum biztosítása stb.) semmivé válnak.

7. Azok a gonosz tettek és bűncselekmények, amelyeket a poszt­kapitalista társadalmak bürokratikus rendszerei a kommunizmus és a szocializmus nevében elkövettek (a harmincas évek véres tisztogatásaitól kezdve az 1968-as csehszlovákiai és 1979-es afganisztáni bevonulásig), súlyosan ártottak a szocialista jövő eszméjének, és elősegítették a népes­ség jelentős részének a polgári ideológiához való csatlakozását – keleten éppúgy, mint nyugaton. Ám mindkét blokkban mélyen meggyökerezve megmarad a dolgozókban a vágyakozás egy szabad és egyenlő társa­dalomra, szocialista demokráciára és önkormányzásra. Innen nézve a szocializmus és a kommunizmus nemcsak nem „halott", de a legégetőbb aktualitás marad: nem egy állítólag létező állapot, hanem olyan program, amely másfél évszázad óta az egész világon áthatja a kizsákmányolt osztályok és elnyomott csoportok felszabadító harcát.

8. Ma a kommunistának – inkább, mint bármikor – „a fennálló könyör­telen kritikusának" kell lennie. Elutasítva a létrehozott rend apologetikus ideológiáit, a tőkés piacot vagy a szükségletek feletti diktatúrát legitimáló „realista" értelmezéseket, a kommunista a Remény Elvét, egy emanci­pált társadalom konkrét utópiáját testesíti meg. De nincs kész válasz a szocializmusba való átmenet problémáira. Hogyan kombinálódik a kép­viseleti demokrácia és a közvetlen demokrácia? Hogyan kapcsolódik a demokratikus tervezés a piac elkerülhetetlen maradványaival? Hogyan egyeztethető össze a gazdasági növekedés az ökológiai parancsokkal? Senki nem tarthat igényt az igazság monopóliumára: ezek a kérdések – és sok más hasonló – megkövetelik a pluralista és nyílt vitát, a kölcsönös tanulási folyamatot.

(Fordította: Tütő László)

Jegyzet

* Az írás 12 tézisre bővített változatát ld. Monthly Review, 1991. május.