A kelet-európai rendszerváltozások folyamata Lengyelországban kezdődött. A gyakran mintaként bemutatott tárgyalásos átmenetet a huszadik évforduló alkalmával mind a politikai elit, mind a mainstream publicisztika ünnepelte. A tanulmány a kevésbé ismert háttéresemények bemutatására fókuszál, amelyek meghatározták a lengyel rendszerváltás valódi irányát. A középpontban a Szolidaritás átváltozása, a munkás-önigazgatás koncepciójának bukása és a neoliberális modell előretörése áll. Hogyan győzedelmeskedhetett az IMF és a Világbank neoliberális forgatókönyve egy olyan országban, ahol tízmilliós, többnyire munkásokból álló tömegmozgalom létezett?

A kelet-európai rendszerváltozásokat tárgyaló tanulmányok és könyvek szinte kivétel nélkül a „diktatúrából" a „demokráciába" vezető útként ér­telmezik az eseményeket. Nincs ez másképpen Lengyelországban sem, ahol az „út a szabadságba", illetve az „út a függetlenségbe" jelszó alatt születnek tudományos írások. A fő hangsúlyt természetesen a politikai intézményrendszer átalakítására, a parlamenti demokrácia megterem­tésére, a polgári szabadságjogok kivívására helyezik. Nem tagadva, hogy ezek jelentős és fontos tényezői a rendszerváltozásnak nevezett időszaknak, mégis felmerül a kérdés – különösen 20 év elteltével -, hogy a politikai változások mellett hogyan alakult át a gazdasági és társadalmi rendszer Kelet-Európában? Ismert, hogy a központi tervutasításos rend­szert a piaci alapokon nyugvó, szabályozatlan kapitalizmus váltotta fel. Kevésbé ismert azonban, hogy a lengyel ellenzék, mely egész Kelet-Eu­rópában a legerősebb tömegmozgalmat képviselte, évtizedeken keresztül egy viszonylag egalitárius, önigazgató gazdasági, társadalmi és politikai rendszert képzelt el a fennálló bürokratikus államszocializmus helyére. Ennek elméleti és gyakorlati alapjait ki is dolgozták, és 1980-1981-ben a munkásság széles körű támogatásával hozzá is kezdtek e rendszer kiépítéséhez a gyakorlatban.

Lengyelországban az alulról szerveződő társadalom hagyományai a XIX. századból erednek, de konkrét elméleti kidolgozására csak a XX. század második felében került sor. Az 1956 októberi fordulatot követő­en – a kezdeti remények után – világossá vált, hogy a rendszer nem a demokratizálódás és a decentralizálás irányába halad, az állami és a pártbürokrácia nemhogy nem akarja átadni a társadalomnak a gazda­sági és politikai ellenőrző és irányító funkcióit, hanem azt még inkább összpontosítani kívánja a saját kezében.¹ E tapasztalat egyre inkább arra ösztönözte a hatvanas évek derekától az értelmiség egy részét, hogy ki­dolgozza és megfogalmazza céljait. A Jacek Kuroń és Karol Modzelewski által közzétett „Nyílt levél" a párthoz (1964) a létező rendszerrel szemben egy munkás-önigazgatáson alapuló „munkásdemokrácia" létrehozását hirdette meg. A fő célként tehát azt tűzték ki, hogy a termelési viszonyokat a bürokrácia osztályuralmának megdöntésével kell megváltoztatni. Amíg ugyanis ez fennáll, addig semmilyen decentralizáció nem képzelhető el. Az elképzelt új rendszerben a vállalat maga döntene a saját termeléséről; a központi terv végrehajtása adminisztratív ajánlás útján történne, csak gazdasági befolyásolási eszközökkel. A vállalatokat a jövedelmezőségük szerint kellene értékelni, azaz fontossá válna a felvevőpiac szerepe, s a fogyasztás struktúrája határozná meg a termelést. Nagyobb szerepet kapna a technokrácia a központi döntésekben, illetve a vállalati tervek kidolgozásában. A munkásoknak befolyásuk lenne a jövedelmek elosz­tására.² Szembeállították egymással a tervet és a piacot, a centralizált és decentralizált szocialista gazdasági modelleket. Kuroń és Modzelewski az ún. „felsőbbrendű célokat" (széles szociális hálót) a társadalmi el­lenőrzés segítségével biztosították volna, amit éppen a bürokrácia léte akadályoz meg.

A gondolatot az 1968 márciusi események után emigrációba vonuló Leszek Kołakowski folytatta a „Tézisek a reményekről és reménytelen­ségekről" című esszéjében.³ Célja egy olyan alulról szerveződő, önigaz­gató társadalom létrehozása volt, amelyben a társadalom gyakorolja az ellenőrzést a termelési eszközök, illetve a nemzeti jövedelem elosztása felett. Emellett már megjelentek a hatvannyolcas diákokéhoz hasonló követelések, mint a szabad szakszervezetek létrehozása. A Tézisek… a politikai pluralizmust és az üzemi szervezetek szabadságát tűzték ki célul.⁴ Kołakowski tehát egy olyan társadalmi mozgalmat képzelt el 1971-ben, amely az egyre gyengülő hatalmat változásokra tudná kényszeríteni.

Végül Adam Michnik fogalmazta meg az értelmiség feladatát.⁵ Kołakowski gondolatait folytatva arra szólított fel, hogy az ellenzéki politika címzettje a társadalom legyen. Hiszen nem a párt, hanem az emberek számára kell programot alkotni. A párt számára a legjobb út­mutató az alulról jövő nyomás lesz. A meghirdetett „új evolucionizmus" lényege abban állt, hogy az értelmiség a munkásságra támaszkodva rákényszerítheti a hatalmat a változásokra, hiszen ez az a társadalmi réteg, amelytől a hatalom a legjobban tart. Az intézményi kereteket nem határozta meg, de felvetette a független szakszervezetek vagy munkás­bizottságok létrehozását.

Az elmélet megvalósítására 1980-1981-ben nyílt lehetőség a Szolida­ritás mozgalom megalakulásával. Annak ellenére, hogy a Szolidaritás a társadalom többségét – társadalmi státusztól és szakmáktól függetlenül – átfogta és politikailag is sokszínű szervezet volt, az alulról szerveződő, bürokráciamentes, önkormányzó elképzeléseknek nagyon erős bázisa volt. Ez volt az alapelv, amelyben szinte mindenki többé-kevésbé egyet­értett.

A Szolidaritás önigazgató szárnya

1980-1981-ben a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás meg­valósítása reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszer­vezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazgatás mellett foglalt állást,⁶ hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. A horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló, az államtól független Szolidaritásban az állampolgárok abszolút többsége részt vett. A fennálló társadalmi rend pedig az elmúlt évtizedek politikája miatt legitimációs válságba került (ezt még a hatalom képviselői sem vitatták), s ez a válság az összes társadalmi réteget mobilizálta.⁷

Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szervezetek Hálózata („Sieć" – „Hálózat")⁸ által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé.⁹ A „Hálózat" formájában megkezdődött az önkormányzati struktúra kiépíté­se is. E mozgalom nem a Szolidaritás Országos Egyeztető Bizottsága elnökségének határozata alapján, hanem még a mozgalmon belül is alulról szerveződött meg. Igaz, a kapcsolat teljesen egyértelmű volt: vezetőjük Jerzy Milewski a Szolidaritás gdanski Üzemközi Bizottságának tagja volt.

A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat [przedsiębiorstwo społecznione]. A vállalaton belül létrehozandó Mun­kásönkormányzat [Samorząd Pracowniczy] rendelkezik az össznemzeti vagyon felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkor­mányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat leg­felsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése [walne zebranie członków Samorządu Pracowniczego]. A kollektívák a munkástanácsokon [rada pracownicza] keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormányzatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vállalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskö­rébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hatalommal való együttműködés is.

A „Hálózat" kiterjesztette volna az önkormányzást az állam minden szintjére és kétkamarás parlamentet javasolt. Az alsóház – a Képviselők Kamarája [Izba Poslów] – az ország politikai érdekeinek legfelsőbb rep­rezentánsa lett volna. A felsőház – az Önkormányzatok Kamarája [Izba Samorządów] – közvetítő feladatokat látott volna el, vagyis a legfőbb társadalmi ellenőr szerepét kellett volna betöltenie. így a politikai és a gazdasági funkciók elváltak volna egymástól.¹⁰ Ez volt a munkás-önigaz­gatás koncepciójának legkidolgozottabb programja, mely a társadalmi ellenőrzést kiterjesztette volna az egész államra, és egy neokorporatív rendszert hozott volna létre.

E koncepció erősen korlátozta volna az állam és benne a párt szerepét a gazdasági döntésekben. Magában rejtette azt a lehetőséget, hogy a szabad választások eredményeként nem a párt képviselői kezében lesz a hatalom. Az egész tervezet egyértelműen a párt és a nómenklatúra-elv szerinti kiválasztódás ellen irányult. Túllépve a hagyományos szakszer­vezeti követeléseken, meg akarta változtatni az állam egész működési mechanizmusát.¹¹

A „Hálózat" e törekvéseit azonban nem fogadta el teljes mértékben a Szolidaritás Országos Bizottsága. Többek között olyan alapkérdések­ben, mint a vállalat igazgatójának kinevezése, a Bizottság sokkal mér­sékeltebb álláspontot foglalt el, nem lépve túl az 1980 augusztusában megfogalmazott 21 követelés azon pontján, hogy az igazgatókat ne a párthűség, hanem a szakmai felkészültség alapján válasszák ki. Ezzel szemben a „Hálózat" a létrejövő vállalati önkormányzatok jogaként ér­telmezte a kérdést.

A Szolidaritás 1981 őszén megrendezett kongresszusán elfogadott program szerint az Önkormányzó Köztársaság a világnézeti, társadalmi, politikai és kulturális pluralizmus elvére épülve jön létre. A határozatban foglaltak szerint az Önkormányzó Köztársaság alapja az „autentikus munkásönkormányzat". A gyűlés szükségesnek nevezte egy olyan tör­vényjavaslat benyújtását, mely megszüntetné a párt-nómenklatúra hatal­mát a vállalatokban, és helyette valódi önkormányzatokat hozna létre.¹²

Ám közel sem mindenki hitt az önkormányzatiság ilyen mértékű kiter­jesztésében. Feltételezhető, hogy a kongresszusi programban éppen ezért nem is részletezték külön annak felépítését. A „Hálózat" által ko­rábban megfogalmazott tézistervezethez képest a meglehetősen rövid állásfoglalásra magyarázat lehet néhány vezető tanácsadó véleménye. Karol Modzelewski szerint az önkormányzás egy „elragadó társadalmi idea", de a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben, amikor az állami intéz­mények nem képesek ellátni a feladatukat, „pragmatikus programra van szükség". Witold Trzeciakowski a Szolidaritás egyik befolyásos közgaz­dász tanácsadója pedig egyáltalán nem hitt abban, hogy sikeres lehet egy ilyen rendszer. A komoly tapasztalatokkal rendelkező – KOR (Mun­kásvédő Bizottság)¹³ alapító tag – Jan Olszewski egyenesen utópiának nevezte az egész koncepciót.¹⁴ Az Országos Bizottság, annak ellenére, hogy számos tagja nem értett vele egyet, vagy éppen illúzióként kezelte, stratégiai eszköznek tekintette az önkormányzati kérdést a LEMP-pel vívott küzdelemben.

A Szolidaritás gazdasági programjaiban is kevés szó esett az önigaz­gató rendszer bevezetéséről. A programhoz csatolták a különböző – a válságból kiutat javasló – gazdasági koncepciókat tartalmazó dokumen­tumokat. A két fő elképzelés közül az egyiket Leszek Balcerowicz fiatal közgazdász tézisei alapján¹⁵ Stefan Kurowski és Grzegorz Palka képvi­selte: ez alapvetően a piacosítás pártján állt (ún. Alternatív program). A másik pedig, a Włodzimierz Brus-tanítvány Ryszard Bugaj mérsékeltebb, a piaci szocializmushoz közel álló koncepciója volt (ún. Realista prog­ram). Ám egyik sem állt határozottan a munkás-önigazgatás pártján, bár neokorporatív elemei mindkettőnek voltak.¹⁶

Nem tagadható tehát, hogy minden szükséges előfeltétel ellenére már 1981 őszén sem tudott győzni a munkás-önigazgatást képviselő irányzat a piacosítást szorgalmazókkal szemben, annak ellenére, hogy a munkásság zöme támogatta az elképzelést. A kongresszus nem tudott egyértelműen állást foglalni egy határozott gazdasági program mellett. Nem volt egyetértés abban sem, hogy részt kell-e vennie a munkásság­nak a hatalomban, és ha igen, akkor milyen szerepe legyen abban. Egyre inkább megosztott volt a Szolidaritás ideológiailag is, a három fő irányzat – gyakran keveredve – már ekkor kialakult: a munkás-önigazgatás párt­ján álló baloldaliak, a szociáldemokraták, illetve a nemzeti radikálisok.¹⁷

A rendszerváltás felé

Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot véget vetett a Szoli­daritáson belül zajló minden vitának. Jaruzelski katonai fellépése – mint később kiderült – végső csapást mért a társadalmi mozgalomra és az önigazgató szárnyra is. A Szolidaritás megszűnt létezni, mint egy széles társadalmi tömegmozgalom, amelyre támaszkodva a hatalomtól enged­ményeket lehet kicsikarni. A hadiállapot ellenzékének újra kellett gondol­nia céljait és lehetőségeit. E viták jóval szűkebb körben zajlottak, mint december 13-a előtt, sok aktivista ugyanis emigrációba kényszerült, sokat letartóztattak és megfélemlítettek. Az országban maradt ellenzéki elitnek számolnia kellett a realitásokkal: ha a fennálló rendszert nem sikerült a Szolidaritás hatalmas erejével változásra bírni, akkor e tömegmozga­lom nélkül a lehetőségek még szerényebbek lettek. A nyolcvanas évek közepére az ellenzéken belül győzött az a felfogás, hogy a párt hatalma tartós marad, s ezzel a ténnyel szembenézve kell megfogalmazni az új programot. Az ellenzéknek tehát nem a párttal szemben, hanem a párt­tal – a párton belüli reformerekkel – közösen kell az országot kivezetni a gazdasági válságból.¹⁸ Ez lényegében visszatérés volt a Nyílt levél előtti felfogáshoz, még akkor is, ha ezt a pragmatizmussal és realizmussal ma­gyarázták. Még jelentősebb változás volt, hogy ezzel kizárták a tömegek részvételét az események alakításából.

A hadiállapot első évében létrehozott Ideiglenes Koordinációs Bizott­ság,¹⁹ mely érthető módon nem választott, legitim testület volt, 1985 szeptemberében kiadott gazdasági programjában már egyértelműen a piacosítás mellett foglalt állást, s bár nem mondta ki, de a privatizációt támogatta. Egyetlen szó sem esett már az 1981-es programban rögzített elvekről, a munkásönkormányzatokról, mint az Önkormányzó Köztársa­ság alapjáról és a társadalmasított gazdasági tervezésről.²⁰

Hasonló változáson ment keresztül az emigráció egy része is. A Brüsszelben tevékenykedő Jerzy Milewski, aki korábban a munkás-önigaz­gatás szószólója volt, és az általa irányított Koordinációs Iroda²¹ fokoza­tosan közeledett Ronald Reagan és Margaret Thatcher antikommunista, neokonzervatív politikájához. Reagan tudatosan felhasználta őket és a Szolidaritást hidegháborús céljaira. A brüsszeli központ idővel átvette az emigráció irányítását a párizsi bizottságtól, mely a legnagyobb francia szakszervezetek és a IV. Internacionálé erkölcsi és anyagi támogatását is élvezte. A párizsiak baloldali internacionalista irányvonala ugyanis nem felelt meg az amerikai vezetés kívánalmainak.²²

Az ellenzék 1987 áprilisában kiadott nyilatkozatában mélyreható gazdasági reformokat, a tulajdonformák egyenrangúságát, a piaci mechanizmusokhoz való visszatérést és a gazdasági élet határozott demokratizálását követelte. Ezzel együtt kiállt még a munkás-önkor­mányzatok mellett, amelyeknek jelentős szerepet tulajdonítottak az állami vagyon társadalmasításában. A program minden ellentmondá­sossága ellenére világos volt, hogy már nem a politikai demokrácia és nem is az autentikus területi és munkásönkormányzatok létrehozása a cél, amint az 1980-1981-ben volt, hanem a piacgazdaság irányába való elmozdulás. Az ellenzéki vezetők visszatértek ahhoz a korábbi tézishez, miszerint a gazdaság demokratizálása majd kikényszeríti a politikai változásokat.²³

Jacek Kuroń még a koalíciós kormányzás lehetőségét is felvetette 1988 tavaszán, anélkül, hogy azt előtte radikális feltételekhez kötötte volna. Bronisław Geremek, a Konfrontacja című lap szerkesztője pedig inkább a már 1981-ben is felmerült Nemzetgazdaság Társadalmi Taná­csának megalakítását javasolta, mely kormányzaton kívüli szervként kontrollálná a gazdasági reformokat. Aleksander Hall pedig – az ellenzéki tevékenység céljaként – a „normális, demokratikus állam" létrehozására tett javaslatot. Az ellenzéki elképzelések abban a pontban találkoztak, hogy lemondtak a párttal szembeni frontális támadásról, s érdekeltté akarták tenni a párt egy részét abban, hogy a változások élére álljon. A továbbiakban nem megdönteni akarták a LEMP uralmát, hanem evolú­cióra kényszeríteni.²⁴ Ezzel visszájára fordították Adam Michnik 1976-os evolucionista elméletét: 1987-1988-ban már nem a tömegekre, hanem a párt reformszárnyára támaszkodva szándékoztak a vezetést változá­sokra késztetni. Ebben a fordulatban éppen Michnik és Kuroń játszotta a vezető szerepet.

A tömegek kizárása a változásokból és a szabad piac bevezetésének követelése logikusan vezetett a privatizációhoz, bár érthető okokból erről kezdetben még nem beszéltek. A szabad piac bevezetése ekkor még csupán a „tulajdonformák egyenrangúsága" és a „társadalmasítás" jelszavaival együtt jelent meg. 1988-ra azonban egyre hangosabb lett az ellenzékiek liberális szárnya (Piotr Wierzbicki, Mirosław Dzielski, Aleksander Hall, Tomasz Gruszecki és Donald Tusk), amely egyértelmű­en kiállt a magántulajdon és a szabadpiaci kapitalizmus mellett.

A szociológiai felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy értékorien­tációja szerint a társadalom is két csoportra oszlott: (1) individualista-piacorientált és (2) egalitárius-szabályozásorientált. Csakhogy a ma­gántulajdonnal és a privatizációval kapcsolatos attitűdök meglehetősen ambivalensek voltak a lengyel társadalmon belül. Az 1988-1992 közötti periódusban a lengyel társadalom több mint fele volt azon a véleményen, hogy a jövedelmek differenciálódását csökkenteni kell. 1990-ben a tár­sadalom 66%-a, 1992-ben már 74%-a mutatkozott az állami árszabá­lyozás hívének. Mindemellett magas volt a gazdasági verseny híveinek aránya is: 1988-ban 80%, 1992-ben 78%. Ezzel szemben, 1988-ban mégis a lakosság 60%-a, 1992-ben pedig már 77%-a helyeselte a teljes foglalkoztatottság politikáját.²⁵ Ezek az ellentmondásos adatok egyrészt arra világítanak rá, hogy a lengyel társadalom – csakúgy, mint a többi kelet-európai – nem volt tisztában azzal, hogy a szabadpiaci kapitalizmus bevezetése milyen következményekkel fog járni. Másrészt pedig az ada­tokból kitűnik a lengyel társadalom egalitárius hagyományainak hatása, mely egyaránt gyökerezett mind a katolikus egyház tanításaiban, mind a baloldali értelmiség által képviselt önszerveződésre épülő társada­lomképben. Harmadrészt pedig megfigyelhető, hogy az államszocialista rendszer jóléti funkcióit megtartották volna, míg a rosszul működő cent­ralizált gazdasági rendszert felváltották volna mással.

A tárgyalások megkezdése

Az IMF-tagsággal²⁶ összefüggésben a lengyel hatalom 1986. szeptember 11-én amnesztiát hirdetett a hadiállapot után még börtönben ülő politikai foglyok számára. Nem sokkal később Lech Walesa vezetésével létrejött a Szolidaritás Ideiglenes Tanácsa. Wałęsa, tíz ellenzéki értelmiségivel közösen, levelet írt Ronald Reagan elnöknek, hogy oldja fel az összes gazdasági szankciót Lengyelországgal szemben. E lépés komoly gesztus volt a hatalom felé. Ekkor a párt újra – immár harmadik alkalommal – meghívta II. János Pál pápát Lengyelországba, mutatva demokratizációs szándékának komolyságát, s bízva némi nemzeti legitimációszerzésben is. Az 1987 nyarán megtartott pápai miséken ismét több millióan vettek részt, a tömegben gyakran feltűntek a Szolidaritás transzparensei. Ok­tóberben létrejött a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottsága, mely egyre erőteljesebben követelte a szervezet legalizálását és a gazdasági reformokat. 1987. november 29-én bátor lépésre szánta el magát a párt: népszavazást írt ki a gazdasági reformok folytatásáról. A kísérlet látvá­nyosan megbukott: a társadalom jelezte, csak olyan reformot fogad el, amelyben ő is részt vesz.

1988 áprilisában az újabb (januári) áremelésekre adott válaszként sztrájkhullám kezdődött, amelyet a hatalom a rendőrség segítségével szétvert. Augusztus derekán azonban elindult a láncreakció, egymás után sorra tették le a munkát a bányászoktól a hajógyáriakig. A párt­vezetés belátta, hogy két lehetősége van: a tárgyalások megkezdése, vagy a rendkívüli állapot kihirdetése. Jaruzelski június 13-án, a Központi Bizottság VII. plénumán használta először a „Kerekasztal" kifejezést, amelyen a problémák rendezésének színterét értette. Az állandó sztráj­kok miatt azonban az Országos Védelmi Bizottság 1988. augusztus 20-i ülésén, melyen a Politikai Bizottság (PB) több tagja is részt vett, döntést hoztak a tartalékosok mozgósításáról és a fegyveres erők készültségbe helyezéséről.

Ugyanezen a PB-ülésen döntöttek arról, hogy a belügyminiszter, Czesław Kiszczak titkos tárgyalást kezdeményez Lech Wałęsával, melynek célja a kerekasztal-tárgyalások feltételeinek megteremtése volt. Nem gördített akadályt az ellenzékkel való tárgyalások elé a Szovjetunió sem. Gorbacsov július 14-én Varsóban tárgyalt Jaruzelskivel. A lengyel párt vezetője kifejtette, hogy a gazdasági nehézségek miatt szükséges a demokratizálás, ám megígérte, hogy nem fogják a Szolidaritást legalizál­ni, és nem engedélyezik a pártalapítást sem. Nem zárta ki ugyanakkor, hogy különböző társadalmi csoportokból akár ellenzéki szemléletű kép­viselőket is bevonjanak a Szejmbe. Gorbacsov nem emelt kifogást, sőt történelmi jelentőségűnek nevezte a lengyel és a szovjet folyamatokat. A szovjet politikai vezetés éppen úgy nem számolt a hatalom elveszté­sével, mint a lengyel.

A kormány és az ellenzék között az első találkozó 1988. augusztus 31-én, a Varsó melletti Magdalenkában épült belügyi villában jött létre. A megbeszélések hamarosan rendszeressé váltak Kiszczak és Wałęsa között, gyakran a katolikus egyház közvetítése révén.

Sokak számára azonban nem volt magától értetődő a tárgyalások megkezdése, ezt a legtisztábban Mieczysław Rakowski fogalmazta meg a PB szeptember 1-jén tartott ülésén:

„Számolni kell azzal, hogy a Walesa-ügy komolyan jelen van a pár­ton belüli vitákban. Éveken keresztül arról beszéltünk, hogy ő csak egy magánember, semmi jelentősége nincs, most meg tárgyalásokat kezdünk vele. Ez akkor azt jelenti, hogy a Szolidaritás erős? Azt jelenti, hogy Canossát jártok? Miért vezettétek be a hadiállapotot, és miért nem tudtatok akkor megegyezni? Az az érv, hogy a mostani ajánlat az 1981 végétől vezetett vonalunk folytatása, eléggé ingatag annak fényében, ami később történt."²⁷

A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két feltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése (a párt részéről) és a Szolidaritás legalizálása (az ellenzék részéről). Döntő momentum volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek (OPZZ) vezetője, Alfred Miodowicz, nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ám ez hatalmas hibának bi­zonyult a párt részéről, Walesa a felmérések szerint „kiütötte" ellenfelét. Ennél is fontosabb volt, hogy a vita mintegy legitimálta a Szolidaritást. Walesa tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vált. 1988. december 18-án a Walesa körül csoportosuló értelmiségiek megalakították az Állampolgári Bizottságot.²⁸ Fontos megjegyezni, hogy ez nem az 1981 őszén meg­tartott első és eddig az időpontig az utolsó Szolidaritás-kongresszuson megválasztott vezető grémium újjáalakulását jelentette. Nem volt tehát választások által szerzett legitimitása, ám Walesa tekintélye és népsze­rűsége elegendő volt ahhoz, hogy a Szolidaritás nevében tárgyalásokat kezdjenek a párttal. Számos korábbi Szolidaritás-vezető, mint Andrzej Gwiazda, Anna Walentynowicz, Marian Jurczyk, akik már korábban is élesen bírálták a mozgalom vezetőjét, kimaradtak a Bizottságból, s követelték az 1981-es vezető testület összehívását.

Az 1989 januári KB-plénumon Jaruzelski és Kiszczak elérte, hogy a testület felhatalmazza a vezetést a tárgyalások megkezdésére. Végül 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében megkezdődtek a ke­rekasztal-tárgyalások. Összesen 452 fő vett részt a tárgyalássorozatban, amely a három fő társadalmi erő: a kormánykoalíció, a Szolidaritás és a katolikus egyház képviselői között folyt. Három fő munkacsoportban döntöttek a legfontosabb kérdésekről. Ilyen volt a gazdaság- és társada­lompolitika, a politikai reformok és a szakszervezeti pluralizmus ügye.

A kerekasztal-tárgyalások két hónapig tartottak. Ez idő alatt számos problémát kellett megoldaniuk a feleknek, gyakran alakult ki patthelyzet. Ilyenkor a tárgyalásokon kívül Kiszczak és Walesa külön egyeztetett. Végül megállapodtak a rendszer politikai átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust. Megalkották az új választási törvényt, amely azonban korántsem volt demokratikus: a Szejm mandátumainak 65%-át biztosították a LEMP-nek és csatlós szervezeteinek, s csupán az összes mandátum 35%-át külö­nítették el elosztásra a szabad választások eredményének megfelelően. A Szenátusba viszont teljesen szabad választást írtak ki. Létrehozták az államfői tisztséget, s az elnököt a két ház közös ülésén kellett meg­választani. így optimális esetben a pártnak a szövetségeseivel együtt biztosítva lett volna a kétharmados többség, mellyel Jaruzelskit elnökké választhatják. Döntöttek a cenzúra eltörléséről is. A létrehozandó Felső­ház (Szenátus) azonban nem a munkások és egyéb civil szervezetek érdekképviseleti, vagyis a „társadalmi ellenőrzést" szolgáló intézménye lett, ahogy a Szolidaritásban korábban követelték („Önkormányzatok Kamarája"), hanem a két világháború között fennálló rendszerrel való kontinuitás jelképe. így nem jöhetett létre az a neokorporatív rendszer sem, amelyet a Szolidaritás önigazgató szárnya elképzelt. Az új rendszer a saját gyökereit nem a Szolidaritásban kereste, hanem az 1939 előtti berendezkedésben. Ennek szimbolikus aktusa volt, mikor 1990. decem­ber 22-én Ryszard Kaczorowski²⁹ ünnepélyes keretek között átadta a „hatalmat" Lech Wałęsának.

A tulajdon-átalakítás és az önigazgatás bukása

Az mindenki számára világos volt, hogy az állami tulajdon feletti rendel­kezés és a termelés ellenőrzése egyben hatalmi kérdés is. Mieczysław Rakowski 1981 augusztusában így fogalmazott a Szolidaritás képvise­lőivel folytatott tárgyaláson: „aki az élelem termelését ellenőrzi, gyakor­latilag az rendelkezik a hatalommal, mert az élelem kérdése politikai kérdés".³⁰

Az állami tulajdon átalakítása (az „államtalanítás") kétféle módon mehetett végbe: privatizáció, vagyis magánosítás, illetve az állami tu­lajdon közösségi tulajdonná alakítása, azaz társadalmasítása útján. Ez utóbbi felelt volna meg leginkább a lengyel értelmiség által kidolgozott koncepcióknak és az 1981-es Szolidaritás-programnak. Ugyanakkor élesen szemben állt az uralkodó „marxista-leninista ideológiával", a „párt vezető szerepével" és a politikai-gazdasági élet vertikális tagozó­dásával. Az állami tulajdon közösségi tulajdonná alakításával a párt és a körülötte kialakult nómenklatúra elveszítette volna minden befolyását és privilégiumait.

Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés: létrejöhetett volna-e a sza­badpiaci rendszer akkor is, ha nem a magánosítás, hanem a közösségi tulajdon alternatívája győzedelmeskedik? Miért nem valósulhatott meg a közösségi tulajdonná alakítás?

A kerekasztal-tárgyalásokon a legtöbb vita éppen a gazdasági munka­csoportban volt. Ez abból adódott, hogy sem az ellenzék, sem a kormány­koalíció képviselői között nem volt még elvi egyetértés sem, hogy milyen rendszert hozzanak létre a régi helyett. Az ellenzék részéről Ryszard Bugaj és Witold Trzeciakowski inkább szociáldemokrata, míg Janusz Beksiak liberális álláspontot képviselt. A kormányoldalról Władyslaw Baka (a Nemzeti Bank elnöke, majd PB-tag) és Ireneusz Sekula³¹ pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy egységesen képviselhettek volna valamilyen kidolgozott pártprogramot, ráadásul a kormány tevékenysége élesen eltért az általuk előterjesztett javaslatoktól.³²

A Központi Bizottság még 1988. szeptember 16-án elfogadta a „Nem­zetgazdaság konszolidációja tervének elveiről" szóló dokumentumot, mely tartalmazta a tulajdonformák egyenjogúsítását és előrevetítette a bankprivatizációt. Ennek megfelelően a Rakowski-kormány, függetlenítve magát a Politikai Bizottságtól és a Kerekasztaltól (és a társadalomtól), számos törvényt fogadtatott el a Szejmben, s ezzel megkezdődött a pi­acgazdaságra való áttérés, valamint a párt-nómenklatúra kiváltságainak átmentése.

Természetesen már korábban, 1987-1988 táján mind Magyarorszá­gon, mind Lengyelországban, a vezetés reformelképzeléseiben – az adósságválság hatására és a vállalatok beruházáshiányának ellensúlyo­zására – egyre nagyobb szerepet kapott a tulajdoni átalakítás és a kisvál­lalkozások nyíltabb támogatása. Lengyelországban az 1988. december

23-i törvény a gazdasági tevékenységről³³ gyakorlatilag „emancipálta" a magántulajdont. Leegyszerűsítette a hatósági ügyintézést, és megszün­tette a magánvállalkozások felső foglalkoztatási határát.³⁴ Ugyanakkor a külföldi befektetésekről szóló törvény³⁵ törölte a külföldi partner részará­nyára vonatkozó előírást, sőt, a külföldi részesedésre minimumot írtak elő (20% és 5.000 dollár). A külföldiek hároméves adómentességet kaptak, amit adott esetben további három évvel meg lehetett hosszabbítani. A külkereskedelmet pedig engedélyezték a magánvállalkozók számára is. Ezen felül az adósságcsökkentés exportarányára jutó hányadát a külföldi beruházó repatriálhatta.

A január 31-én elfogadott banktörvények³⁶ szintén a privatizáció előké­szítését szolgálták. A Nemzeti Bank helyébe kilenc körzeti bankot hoztak létre, és engedélyezték magánbankok alapítását. A február 24-én életbe­lépett, „a nemzetgazdaság konszolidációjának néhány feltételéről szóló törvény"³⁷ lehetővé tette az állami vagyon magánosítását, illetve március 15-én legalizálták a valutakereskedelmet is. Mindezen előkészítés után egy 1989 tavaszán elfogadott kormányrendelet megteremtette az ún. „spontán privatizáció" vagy „nómenklatúra-privatizáció" alapjait. Lehetővé vált a vállalatok számára, hogy saját részlegeiket „társasági" formában működtessék tovább. Ennek következtében a vállalatok menedzsmentjei „kisajátították" az állami tulajdonban lévő gyárakat, amelyek felett már korábban is rendelkeztek. ők voltak abban a helyzetben, hogy tulajdon­ra tegyenek szert. Ez az ún. „vállalati kezdeményezésű" privatizációs gyakorlat jelentős méreteket öltött nem csak Lengyelországban, hanem Csehszlovákiában és Magyarországon is.³⁸

Emellett természetesen jelen voltak azok az elképzelések is, melyek a „dolgozói részvénytulajdont" állították a középpontba. A reformköz­gazdászok többsége azonban ellenezte az efféle megoldásokat, hiszen a munkástanácsok a központi hatalom ellensúlyaiként jelentek meg. A Rakowski-kormány is szilárdan a liberalizmus talaján állt, s bizalmatla­nul tekintett a munkásokra. Ennek a harcnak lett az eredménye, hogy a privatizációs alaptörvényt csak a Mazowiecki-kormány beiktatása után 10 hónappal sikerült elfogadni.³⁹

A privatizációs ideológia robbanásszerű előtérbe kerülésének okai a következők voltak: egyfelől az adósságteher privatizálással történő enyhí­tése, oly módon, hogy a hitelező bank tulajdonrészt kapott az adósságok elengedése fejében az eladósodott vállalatban (adósságcsere). Másfelől, miután megszűnt az állami szektor sérthetetlenségének tabuja, óriási lehetőség nyílt a magánosítás előtt.⁴⁰ Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a reformközgazdászok a gazdasági liberalizációt a stabilizáció előfeltételeként értelmezték.

Ennek megfelelően cselekedett a Rakowski-kormány is. Mielőtt lemondott volna, 1989 júliusában elfogadta az 1990-1992-re szóló új gazdasági program elveit, melyeket az IMF szakértőivel közösen dol­goztak ki a piacosítás, az államháztartási egyensúlyteremtés, a kemény pénz- és hitelpolitika és az állami tulajdon átalakítása, újrastrukturálása érdekében.⁴¹ Augusztus 1-jén a kormány bevezette a piaci árakat, ami hamarosan hiperinflációhoz vezetett (251,1%). A választási eredmények­nek megfelelő kormány csak 1989. augusztus 25-én alakulhatott meg Tadeusz Mazowiecki vezetésével.

Az új kabinet azonnal leállította a „nómenklatúra-privatizációt", és bizalmatlanul fogadta a külföldi tőkét. Ezzel gyakorlatilag az egész államtalanítási folyamat lelassult. Megpróbálták felülvizsgálni az addigi privatizációkat, ám a krónikus pénzhiány miatt, ahogy a kormánylap (Gazeta Wyborcza) „Pénzt vagy életet" című cikke (1990. május 29.) is jelezte, a mérleg nyelve inkább a privatizáció folytatása felé billent.⁴²

A privatizációval szorosan összekapcsolódó törvénycsomagot, a Leszek Balcerowicz gazdasági miniszter vezetésével kidolgozott ún. „sokkterápiát" (Balcerowicz-terv) október 9-én fogadta el a kormány és december 30-án került a Szejm elé. A terv a kerekasztal-tárgyalásokon nem tárgyalt, és ott ezért el sem fogadott pontjai a liberális piacgazdaság azonnali, radikális bevezetését tartalmazták. Szó sem esett a szakszer­vezetekről, a munkásokról, az önkormányzásról és a társadalmasításról. Kidolgozói között olyan neoliberális közgazdászokat találunk, mint Jeffrey David Sachs, aki az IMF és a Világbank tanácsadójaként többek között Bolíviában, Oroszországban és Jugoszláviában is részt vett a gazdasági transzformációban⁴³ vagy Stanisław Gomułka közgazdász (a hatvanas években Kuroń és Modzelewski köréhez tartozott), aki a nyolcvanas években az IMF, az OECD és az Európai Bizottság konzultánsaként dolgozott. Az utolsó pártállami kormány által elkezdett és a Szolidari­tás-kormány által befejezett neoliberális fordulat természetesen nem a véletlen műve volt. A kelet-európai rendszerváltások egyik kikényszerítő ereje éppen a világban lezajlott gazdasági modellváltásban fedezhető fel. A belső társadalmi erők, mint a Szolidaritás tömegmozgalma, gyengíthették ugyan a fennálló rendszert, de a változás irányát megszabni már nem tudták. A hatalmon lévők és az őket követő „rendszerváltók" elfogadták a nemzetközi pénzügyi szervezetek által kínál receptet. Nemcsak Sachs nevét kell itt megemlíteni, hanem az ún. washingtoni konszenzus kidol­gozóját, John Williamsonét is. Az 1989-ben általa kidolgozott tízpontos javaslat⁴⁴ vált a neoliberális gazdaság-átalakítások dogmájává, melyet az IMF és a Világbank a világ minden országának „előírt". A „konszenzus" fő pontjai az állami vállalatok, a kereskedelem és a pénzpiacok privati­zációját, a piacok deregulációját, a jövedelemszerkezet átalakítását, az adók csökkentését, az adóalap szélesítését, az egységes valutaárfolyam fenntartását és a külföldi befektetések előtti akadályok megszüntetését tartalmazták, vagyis a gazdasági szerkezetváltás olyan irányát, amely az önigazgató koncepcióval teljes mértékben szemben állt.

A „konzenzus" alapján kidolgozott Balcerowicz-terv⁴⁵ hivatalos indok­lása szerint „a lengyel gazdaság alapvető rendszerváltást követel." A változás célja egy olyan „piaci rendszer felépítése, amely a magasan fejlett országokéhoz közelít. Amelynek gyorsan, radikális lépések se­gítségével kell megvalósulnia, hogy amennyire csak lehet, csökkentse a társadalomra háruló terheket az átmeneti időszakban". A tervezők a reformok korábbi rossz tapasztalataira hivatkozva álltak ki a sokkterápia mellett, illetve azzal érveltek, hogy a gazdaság olyan rossz helyzetben van, hogy nincs idő a lassú átmenetre, azonnal kell cselekedni: „a gaz­daság a mélyülő egyensúlytalanság, az állam finanszírozásának teljes összeomlása állapotában van. Évek óta növekszik az ökológiai katasztró­fa, a lakáskrízis, a külföldi adósságteher és különösen a fiatal generáció megélhetési emigrációja." Mindez az utóbbi hónapokban tapasztalható újabb válságjelekkel együtt, mint a gyors áremelkedés, a hiperinfláció, az államháztartás növekvő deficitje, valamint a termelés visszaesése, gyors lépéseket követelt. Balcerowicz fő célja az infláció megállítása és a piaci egyensúly helyreállítása mellett a gazdasági rendszer alapvető megváltoztatása volt, annak érdekében, hogy a külföldi gazdasági segít­ség megérkezzen Lengyelországba. Az antiinflációs politika keretében először a „monopolista struktúrák" megszüntetését, az energiaigényes nehézipar felszámolását, a központi beruházások és az állami vállala­tok finanszírozásának leállítását, illetve a fizetések visszafogását tűzte ki célul. Az exportra termelő cégeket illető adókedvezmények radikális szűkítését, a vállalatok saját beruházásai és a kőszénbányászat állami dotációjának megszüntetését, valamint az állam biztonságára fordított összegek csökkentését ígérte.

Az állami kiadások ilyen radikális csökkentése azonnal óriási munka­nélküliséget generált. Illuzórikus volt az a kitűzött cél is, hogy Lengyel­ország ily módon gyorsan elérheti a fejlett kapitalista országok szintjét. Pedig ennek érdekében a program teljes rendszerváltást követelt: gyors áttérés a piacgazdaságra, a monopóliumok azonnali megszüntetése, a lengyel gazdaság világpiaci integrációja, az állam finanszírozásának tel­jes átalakítása, a teljes adórendszer átalakítása, a tőkepiac megindítása és a munkaerőpiac létrehozása. Végül tíz törvénybe foglalva a Szejm elfogadta a sokkterápiát.⁴⁶

Ennek megfelelően 1990. július 13-án a Szejm végül megszavazta a privatizációs törvényt,⁴⁷ amely jelentősen leszűkítette a nómenklatúra-privatizáció lehetőségét, és helyette a felülről irányított „aktív privatizá­ciót" preferálta. A törvény elfogadásának azonban több fontos oka is volt. Egyfelől a Világbank ettől tette függővé a 300 millió dolláros hitel folyósítását⁴⁸ (korábban, 1989. július 10-11-én George Bush amerikai elnök Varsóban világossá tette, hogy az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt gazdasági segítséget Lengyelországnak, ha a liberalizáció folytatódik). Másfelől a hatalmon lévő Szolidaritás belső törésvonalai is megváltoztak. A megerősödött jobboldal Wałęsa mögé sorakozott fel, míg a baloldaliak a piacpárti liberálisokkal Mazowiecki mellé álltak. A miniszterelnök a piacpárti logikát követte, s így jelentős támogatással maga mögött sikerült elfogadtatnia a törvényt. Harmadrészt az állam elsősorban így tudott jelentősebb bevételre szert tenni, ami különösen fontos volt, hiszen a Rakowski-kormány 5 billió zlotys költségvetési hiányt hagyott utódaira.

Lengyelországban a kezdeti időszakban a privatizáció háromfélekép­pen történhetett. Az ún. „kis privatizáció" főleg a kisebb kereskedelmi és szolgáltatóipari egységeket érintette. A kormányzat célja ezzel egyértel­műen az volt, hogy enyhítsenek a lakosságot sújtó ellátási hiányon. A „kis privatizáció" eredményeképpen 1990 júliusáig az állami boltok 8%-át privatizálták, a kiskereskedelem egynegyede került magánkézbe. A másik forma az ún. „tőkés privatizáció" volt. Ez a folyamat két lépcsőből állt. Először a privatizálandó vállalatot át kellett alakítani az államkincstár egy­személyes tulajdonává, majd két éven belül el kellett adni. A privatizációt lebonyolító szerv a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériuma⁴⁹ lett, melyet széles jogkörrel ruháztak fel. Végül meg kell említeni az államtalanítás harmadik lehetőségét, a „likvidációs privatizációt". Erre a privatizációs törvény 37 cikkelye adott lehetőséget, és a leggyakrabban éltek is vele a vállalatvezetők. A módszer lényege, hogy a csődeljárás után a cég egészét vagy egyes részeit magántulajdonba lehetett adni.

A magántulajdonon alapuló kapitalizmust mégis az új cégek létre­hozásának engedélyezése lendítette előre. 1993-ban már az újonnan létrehozott privátszektor a GDP több mint 50%-át tette ki.

A törvény szerint a privatizálandó vállalat dolgozói csupán a részvé­nyek húsz százalékát vehették meg kedvezménnyel (a hazai vásárlóknak kínált ár feléért), e felett pedig piaci feltételek alapján. A dolgozóknak nem volt több joguk a vállalathoz, mint bármelyik más állampolgárnak. Az első öt privatizált vállalatnál ennek megfelelően (de inkább a 20 százaléknál kisebb mértékben) különítettek el részvényeket a dolgozók számára.⁵⁰ A jogszabály még két fontos korlátozást tartalmazott: tíz százalékban maximálta a külföldieknek eladható hányadot, s ezzel védték az orszá­got elsősorban a német tőkétől, valamint megszüntette a „nómenkla­túra-privatizáció" lehetőségét. A törvény magába foglalta az ún. „népi részvényes eszmét" is, amely minden állampolgárt kárpótolt az állami vagyonból „ingyen részvényekkel". A Szejm ún. „privatizációs jegyeket" bocsáthatott ki, amelyeket ingyen és egyenlő arányban osztottak szét az állampolgárok között. E jegyeket az állami vállalatok privatizálásakor az állampolgárok tulajdonrészekre, illetve a beruházási alapokban rész­tulajdonra válthatták.⁵¹ A privatizációs jegyek kiosztása azonban nem a munkás-önigazgatás irányába mutatott, hiszen nem csak az adott vállalat munkásai kaphattak belőle, hanem mindenki. E gondolat a gyakorlatban leginkább Csehszlovákiában érvényesült.

Az első három évben minden negyedik, állami tulajdonban lévő válla­latot privatizációra bocsátottak, de csupán minden tizedikben került sor tulajdonváltásra. 1990-ben 8.441 állami vállalat létezett. 1993 szeptemberéig⁵² 2.334 állami vállalatnál kezdeményeztek privatizációt: 510-et „tőkés privatizáció", 995-öt likvidáció útján szándékoztak eladni, illetve 829 vállalatot jelöltek ki arra, hogy „dolgozói tulajdonú vállalatokká" váljanak. Végül összesen 914 vállalat került új tulajdonosokhoz.⁵³ Ezzel szemben, a privatizációs törvény elfogadásáig lezajlott „nómenklatúra- (spontán) privatizáció" során, 1.593 cég került a párt- és államapparátushoz kötődő személyek tulajdonába. E vállalkozások száma még nagyobb is lehetett, ha a nómenklatúra családtagjainak cégeit is ideszámítjuk.⁵⁴ Tehát egy év alatt közel kétszer annyi cég került magántulajdonba a privatizációs törvény elfogadása előtt, mint utána.

Végeredményben ez a törvény lehetetlenné tette a kollektív tulajdon széleskörű elterjedését Lengyelországban. Korlátozásaival gyakorlatilag megtiltotta, hogy az állami tulajdonú vállalatok teljes egészében vagy leg­alább többségi tulajdonban a dolgozók birtokába kerüljenek. A kormányra került Szolidaritás teljesen más úton járt, mint amit 1980-1981-ben hirdetett. A privatizációs törvény után két héttel életbe lépett az új szak­szervezeti törvény,⁵⁵ de nem nyúltak a LEMP által 1981 szeptemberében megalkotott „állami vállalatok kollektíváinak önkormányzatáról"⁵⁶ szóló, s akkor sokat bírált törvényhez. Ez a jogszabály ugyan lehetőséget adott a munkásoknak arra, hogy munkástanácsokon keresztül befolyással le­gyenek a vállalat éves tervére, a beruházások irányára, az állóeszközök eladására, de nem adott jogot a termelés megszervezésére és irányítá­sára. A hatalomra jutott Szolidaritás azonban „megfeledkezett" e törvény módosításáról. Érdemes megjegyezni, hogy a LEMP korábban azért ellenezte a „vállalat társadalmasítását" , mert olyan „csoporttulajdonként" értelmezte, amely a kapitalizmus visszaállításához vezet. Ezáltal elve­szítette volna ellenőrzését a termelés felett, megszűnt volna a vezetés és az egész párt-nómenklatúra minden kiváltsága és privilégiuma.⁵⁷ Az új vezetés, a kormánypozícióban lévő Szolidaritás viszont éppen azért ellenezte a „csoporttulajdont", mert az a liberalizációt és a kapitalista kibontakozást gátolta volna meg.

Mindennek ellenére azt sem szabad elfelejteni, hogy Lengyelország­ban a kezdeti magánosítási hullám lecsengése után, a rendkívül gyakori kormány-válságok és kormány-váltások miatt, nem indult meg újra az állami tulajdon olyan mértékű széthordása, mint például Magyarországon. 1998-ban még az 500 legnagyobb lengyelországi vállalat első három helyezettje állami tulajdonban volt⁵⁸ , s ezen csak a kommunikációs ipar privatizálása változtatott, amikor a Telekomunikacja Polska részvény­társaságot, előbb magánkézbe (2000), majd egy évvel később külföldi tulajdonba adták. Jelenleg az ötven legnagyobb cég mintegy negyven százaléka még mindig állami többségi tulajdonban áll. Sőt a lengyelor­szági vállalatok az egész kelet-európai régióban is jelentősek. A térség (beleértve a Balkánt és a Szovjetunió európai utódállamait – Oroszorszá­got nem) legnagyobb száz vállalatának több mint egyharmada lengyel, annak is nagyjából 40 százaléka még többségi állami tulajdonossal ren-delkezik.⁵⁹ Természetesen a legnagyobb exportbevételt realizáló cégeket Lengyelországban is a külföldi gyáróriások leányvállalatai adják, mint a Fiat, a Wolkswagen vagy a Philips. A ragsor első tíz cége közé csupán a sziléziai kokszbányázat üzemei tudnak beférkőzni.⁶⁰

***

A sokkterápia és a privatizáció eredményeképpen a munkanélküliség 1993 végére 16% fölé kúszott (2004-ben már 20% fölött volt),⁶¹ az infláció 1990-ben 585,8%-ra ugrott.⁶² A kormánypolitika negatív társadalmi hatá­sai csalódást okoztak a Szolidaritást támogató tömegek számára. Ennek leképeződését figyelhetjük meg az 1990 végén tartott első elnökválasztás alacsony részvételi arányaiban (60,6% és 53,4%), és abban, hogy a Szolidaritás megkérdőjelezhetetlen vezetőjét – komoly kihívó nélkül – a szavazók csupán 39,96%-a támogatta az első fordulóban. Még inkább jelzésértékűek a társadalom kiábrándultságára nézve az első teljesen szabad választások (1991 október) adatai. A rendkívül alacsony részvétel mellett (43,20%) az első miniszterelnök pártja⁶³ a mandátumok 13,5%-át tudta megszerezni, és mindössze két mandátummal kapott többet, mint az utódpárt⁶⁴ . Két évvel később pedig, az előrehozott választásokon a Demokratikus Baloldal Szövetsége (SLD) fölényes győzelmet aratott (a mandátumok 37,2%-át szerezte meg).

Konklúzió

Az önigazgató koncepció alternatívája tehát elbukott, és a piaci logikán, a magántulajdonon alapuló kapitalizmus valósult meg. Konklúzióként talán nem felesleges összefoglalni a bukás okait.

A Szolidaritás mozgalom tízmilliós tagságával óriási, horizontális el­veken alapuló, demokratikus társadalmi erő volt, melynek reális esélye lehetett volna a gazdaság és a politika irányításának átvételére. A moz­galom azonban – belső megosztottsága miatt – nem tudott kidolgozni a gazdasági realitásokkal számoló, konzekvens gazdasági programot. A hadiállapot bevezetése pedig nem csak a további útkeresést gátolta meg, hanem megfosztotta a reménytől az embereket, hogy maguk alakíthatják a sorsukat. Felszámolta a kiépített közvetlen demokratikus társadalmi struktúrákat az üzemekben és azokon kívül, s szétzúzta a társadalmi aktivitás hatalmas erejét, amely 1980-81-ben oly jelentős volt.⁶⁵ Feltételezhetjük, hogy ha létezett volna 1989-ben a hét évvel korábbi Szolidaritás tömegmozgalmi ereje, akkor a Leszek Balcerowicz által bevezetett sokkterápia-programot nem fogadta volna ilyen passzívan a lengyel társadalom.

Másrészt, 1981 után minden reform, azaz decentralizáció, demokratizáció a hadiállapot valóságával állt szemben, ezért eleve kivitelezhetet­len volt, így a hatalomnak a legitimációs válságból sem sikerült kitörnie. Ezzel szemben állt a nyugati világ, ahol a liberális gazdasági fordulatnak köszönhetően (a szociális kiadások csökkentése, a privatizáció felgyorsí­tása, új piacok keresése, tőkekihelyezés), egy új globális világgazdasági folyamat indult el. A Kelet-Nyugat közötti kapcsolatrendszer egyre szoro­sabbá vált. A keleti blokkban elmélyült gazdasági válság felszámolására reális perspektívaként mutatkozott a nyugat-európai kapitalizmus. Az ott tapasztalható életszínvonal a lakosság jelentős részét is vonzotta. A rendszerváltás világgazdasági környezete tehát nem kedvezett a mun­kás-önigazgatás alternatívájának.

Lengyelország rendkívül rossz gazdasági helyzete, valamint a nemzet­közi tőkétől való erős függése miatt, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására a Rakowski-kormány már a kerekasztal-tárgyalások alatt megindította a gazdasági liberalizációt, megkezdődött a privatizáció a munkások kártalanítása nélkül. Ráadásul számos ellenzéki vezető utó­piának tartotta a munkás-önigazgatás perspektíváját, azzal indokolva, hogy nincs sikeres történelmi példa annak megvalósíthatóságára.

A Balcerowicz-féle sokkterápia, amely az IMF tanácsait szolgaian elfogadta, az utolsó csapást jelentette az önigazgató alternatívára. A piacgazdaság, a privatizáció és a munkástömegek munkanélkülivé válása lehetetlenné tette, hogy a társadalmi ellenőrzés megvalósuljon Lengyelországban. A lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg beleszólni az átalakítás fő kérdéseibe. A kelet-európai rendszerváltozásokat nem a társadalom tömegei, hanem nemzetközi pénzügyi világszervezetek, a „kommunista" pártok reform-elitje és az ellenzék egy szűk csoportjának támogatásával hajtották végre.

Végül a KGST feloszlatásával, a régi piacok elvesztésével és az ezzel járó külkereskedelmi átrendeződéssel, továbbá a privatizáció megkez­désével és számos gyár bezárásával munkások milliói váltak munkanél­külivé. A világgazdaságba való félperifériás integrálódás felmorzsolta a „szocialista" állam által védett „munkásosztályt", így az képtelenné vált arra, hogy részt vegyen az állami tulajdon lebontásában.

Összességében az 1988-89-re kialakult történelmi feltételek és az élvonalban lévő politikai szereplők akarata nem kedvezett a „harmadik út" megvalósításának. A „történelmi erők" a magántulajdonon alapuló kapitalizmus irányába mozdították Lengyelországot is, annak ellenére, hogy itt mutatkozott meg legerősebben a közösségi tulajdonra és az önigazgatásra épülő gazdasági rendszer alternatívája.⁶⁶

Jegyzetek

1 A munkás-önigazgatás megteremtésének kérdése szinte minden kelet-európai országban felvetődött különböző történelmi periódusokban, többek között 1917 után Oroszországban, 1944-1947 között, illetve 1956-ban Lengyelországban és Magyarországon, valamint 1948 után Jugoszláviában. A huszadik század nyolc­vanas éveinek második felében, amikor felmerült az állami tulajdon lebontásának problémája, a baloldali értelmiségiek és a munkások előtt újra reálisnak tűnt a munkástulajdon és a munkás-önigazgatás megvalósításának alternatívája a ma­gántulajdonra épülő kapitalizmussal szemben. Lásd: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Szerk.: Krausz Tamás, Márkus Péter. Liberter Kiadó, Budapest, 1995. Jakubowicz, Szymon: Bitwa o samorząd 1980-1981. Londyn, Aneks, 1988.

2 List otwarty Jacka Kuronia i Karola Modzelewskiego do członków Podstawowej Organizacji Partyjnej Polskiej Zjednoczonej Partii Robotniczej i członków uczelnianiej organizacji Związku Młodzieży Socjalistycznej przy Uniwersytecie Warszawskim, przedstawiajqcy oparty o marksowskq teoriq spoleczehstwa krytyczny obraz systemu politycznego i społeczno-ekonomicznego Polski jako ustroju biurokracjipartyjnej. In: Hemmerling, Zygmunt – Nadolski, Marek: Opozycja wobec rządów komunistycznych w Polsce 1956-1976. Wybór dokumentów. Warszawa, Uniwersytet Warszawski, Instytut Nauk Politycznych, 1991. 157-245. E gondolatok forrása Michał Kalecki, Włodzimerz Brus és Oskar Lange munkáiban is megtalálható. Kalecki a harmincas években együtt dolgozott John Keynes-szel és jelentős hatással volt az angol közgazdász később nagy karriert befutott teóri­ájára. Brus és Lange munkái inkább a szocialista országok gazdasági reformjaira voltak hatással.

3 Lásd: Kołakowski, Leszek: Tezy o nadziei i beznadziejnosci. In: uő.: Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. Kraków, Znak, 2006. 405-426.

4 Uo. 423.

5 Michnik, Adam: Új evolucionizmus. In: uő.: Gondban a bohóc. Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996. 19-33.

6 Egy belső közvélemény-kutatás szerint az 1000 főnél többet foglalkoztató üzemekben a megkérdezett dolgozók 95%-a támogatta az önkormányzati struk­túrák létrehozását, de az összes megkérdezettnek is a 65%-a. Lásd: Ash, Garton Timothy: A lengyel forradalom. Budapest, AB-Beszélő Kft. 1990. 208.

7 Az önigazgatás kialakulásának feltételeiről lásd: Marković, Goran: Social Preconditions od Self-management. In: Self-Organising Utopias. Eszmélet special issue, Budapest, (2008) 71-87.

8 Sieć Organizacji Zakładowych NSZZ „Solidarność".

9 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczym. In: Sprawy gospodarcze w dokumentach pierwszej Solidarności. Tom I. 16 sierpnia 1980-30 czerwca 1981. Szerk.: Luszniewicz, Jacek – Zawistowski, Andrzej. Warszawa, IPN, 2008. 331­333.

10 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczy, i. m. 2008. 331-333.

11 Ezen elképzelés mibenlétét Milewski közvetlenül a Szolidaritás kongresszusa előtt a Robotnik című illegális lapban fejtette ki. Lásd: Rok po sierpniu – co dalej? In: Robotnik, 78. sz. 1981. augusztus 27. 1-2.

12 Program NSZZ „Solidarnosc uchwalony przez l Krajowy Zjazd Delegatów. In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/program.pdf (2008-12-27)

13 Komitet Obrony Robotników (Workers' Defence Committee). 1976-ban jött létre a munkássztrájkok brutális leverése után. Elsődleges feladata a munkások és családtagjaik jogi, anyagi és erkölcsi támogatása volt. Később Kelet-Európa legjobban szervezett és legjelentősebb ellenzéki mozgalmává vált. Fontos sze­repe volt a Szolidaritás mozgalom létrehozásában. Lásd: Lipski, Jan Józef: KOR. Komitet Obrony Robotników. Komitet Samoobrony Społecznej. Warszawa, IPN, 2006.

14 Tygodnik Solidarność, 31. sz. 1981. október 30. 6-8.

15 Projekt zespołu Leszka Balcerowicza przy Instytucie Rozwoju Gospodarczego Szkoly Głównej Planowania i Statystyki. In: Grala T., Dariusz: Reformy gospodarcze w PRL (1982-1989). Próba uratowania socjalizmu. Warszawa, Trio, 2005. 331-334.

16 A két programot lásd: ANEKS do Uchwały Programowej l Krajowego Zjazdu Delegatów NSZZ„Solidarność" Materiały dyskusyjne do III części„Związek wobec kryzysu i reformy gospodarczej". In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/aneks.pdf (2008-12-26).

17 Francia szociológusok a Szolidaritás mozgalom belső megosztottságát kivá­lóan feltárták és elemezték, lásd: Touraine, Alain – Strezelecki, Jan – Wieviorka, Miche l- Dubet, François: Solidarność. Analiza ruchu społecznego 1980-1981., Warszawa, 1989.

18 Skórzyński, Jan: Od Solidarności do wolności. Warszawa, Trio, 2005. 215­228.

19 1982. április 22-én jött létre (Tymczasowa Komisja Koordynacyjna).

20 Kowalewski, Zbigniew Marcin: Zachodnia solidarność z Solidarnością. Opowiem jak bylo. In: http://www.internacjonalista.pl/menu-kraj/5-dzial-historia-solidarnosci/68-zbigniew-marcin-kowalewski-zachodnia-solidarno-z-qsolidarnociq.html (2009-03-23).

21 1982. július 1-jén jött létre Brüsszelben (Biuro Koordynacyjne NSZZ Soli­darność).

22 Kowalewski, i. m.

23 Kuroń, Modzelewski, Kołakowski és Michnik is úgy látta korábban, hogy a politikai rendszer megváltoztatása nélkül nem lehet semmilyen gazdasági reformot megvalósítani. A hadiállapot után újra a gazdasági reformok kerültek előtérbe az ellenzék programjaiban. Ennek okai nyilván a hadiállapot bevezetésének tapasz­talataiban és a rendkívül rossz gazdasági helyzetben keresendők.

24 Skórzyński, i. m. 2005. 226-228.

25 A felméréseket lásd: Gorzelak, Grzegorz – Jalowiecki, Bohdan: Lengyelország fejlődése 2005-ig. In: Kelet-Közép-Európa: honnan – hová? Szerk.: Ehrlich Éva, Révész Gábor, Tamási Péter. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 223.

26 Lengyelország 1986. június 12-én csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF).

27 Tajne dokumenty Biura Politycznego i Sekretariatu KC. Ostatni rok władzy 1988-1989. Szerk.: Perzkowski, Stanislaw. Londyn, Aneks, 1994. 39.

28 A Bizottság (Komitet Obywatelski) hivatalos lapjaként 1989. május 8-án megjelent a Gazeta Wyborcza Adam Michnik főszerkesztésében.

29 A második világháború utáni Londonban „működő" lengyel emigrációs kor­mány utolsó elnöke.

30 Holzer, Jerzy: „Solidarność" 1980-1981. Geneze i historia. Warszawa, Krąg, 1990. 260.

31 1983-1988 között a Társadalombiztosítás elnöke, 1988-ban szociálpolitikai és munkaügyi miniszter, majd a Rakowski-kormány Gazdasági Bizottságának elnöke, miniszterelnök-helyettes.

32 Friszke, Andrzej: Okrąłly Stół. Geneza i przebieg. In: Polska 1986-1989: koniec systemu. Materiały międzynarodowej konferencji. Tom 1 referaty. Red.: Machcewicz, Paweł, Warszawa, Trio-ISP PAN, 2002. 112.

33 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 324 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19880 410324&type=3&name=D9880324.pdf (2009-06-22).

34 Mizsei Kálmán: Lengyelország. In: Privatizáció Kelet-Európában. Szerk.: Mizsei Kálmán. Budapest, Atlantisz-Medvetánc, 1991. 40-41.

35 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 325 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej z udzialem podmiotów zagranicznych. In: http://isip.sejm.gov.pl/ servlet/Search?todo=file&id=WDU19880410325&type=2&name=D19880325.pdf (2009-06-22).

36 Dz.U. 1989 nr 4 poz. 22 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. o Narodowym Banku Polskim. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU1989 0040022&type=1&name=D19890022L.pdf (2009-06-22).

Dz.U. 1989 nr 4 poz. 21 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. Prawo bankow. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890040021&type=1& name=D19890021L.pdf (2009-06-22).

37 Dz.U. 1989 nr 10 poz. 57 Ustawa z dnia 24 lutego 1989 r. o niektórych warunkach konsolidacji gospodarki narodowej oraz o zmianie niektórych ustaw. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890100057&type= 1&name=D19890057L.pdf (2009-06-22).

38 Mizsei, i. m. 1991. 34.

39 Uo. 15-16.

40 Uo. 20.

41 Grala T., i. m. 2005. 324.

42 Mizsei, i. m. 1991. 44.

43 Sachs elképzeléseit lásd: Sachs, Jeffrey: The Economic Transformation of Eastern Europe: the case of Poland. In: Economics of Planning, Volume 25, (1992) N. 1. 5-19.

44 Williamson, John: What Washington Means by Policy Reform. In: http://www.iie.com/publications/papers/paper.cfm?researchid=486 (2009-08-14).

45 A Balcerowicz-tervet lásd: Program gospodarczy. Główne założenia i kierunki. In: http://c355.republika.pl/Program1989.doc (2009-06-19).

46 Törvények 1. az állami vállalatok finanszírozásáról, 2. a bankjogról, 3. a hitelről, 4. a jövedemadóról, 5. az adózás új elveiről, 6. a külföldi beruházók által folytatott tevékenységről, 7. devizajogról, 8. vámjogról, 9. az alkalmazásról, 10. az elbocsátások feltételeiről.

47 Dz.U. 1990 nr 51 poz. 298 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o prywatyzacji przedsiębiorstw państwowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510298&type=1&name=D19900298L.pdf (2009-06-19)

48 Emellett a kormány 700 millió dollár hitelt várt az IMF-től, valamint 1 milliárd dolláros kölcsönre kért garanciát a fejlett országok bankjaitól. Tárgyalásokat kez­dett a Párizsi Klubbal és a Szovjetunióval az adósság-visszafizetések üteméről is.

49 Dz.U. 1990 nr51 poz. 299 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o utworzeniu urzędu Ministra Przekształceń Własnościowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510299&type=1&name=D19900299L.pdf (2009-06-22).

50 Mizsei, i. m. 1991. 30., 48.

51 Uo. 51.

52 1993 szeptemberében előrehozott parlamenti választásokat tartottak Lengyel­országban. A választási kampány miatt a privatizáció folyamata lelassult.

53 Employee-owned companies in Poland. Ed.: Jarosz, Maria, Warsaw, PAN ISP, 1994. 13.

54 Dudek, Antoni: Reglamentowana rewolucja. Rozkład dyktatury komunistycznej w Polsce 1988-1990. Kraków, Arcana, 2005. 189.

55 Dz.U. 1991 nr 55 poz. 234 Ustawa z dnia 23 maja 1991 r. o związkach zawodowych. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id=WDU19910550234&type=3 (2009-06-22).

56 Dz.U. 1981 nr 24 poz. 123 Ustawa z dnia 25 września 1981 r. o samorządzie zalogi przedsiębiorstwa państwowego. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id= WDU19810240123&type=3 (2009-06-22).

57 Jakubowicz, i. m . 1988. 88-89.

58 A „Polskie Sieci Elektroenerg. SA, Warszawa"; a „Petrochemia Płock SA, Plock" és a „Telekomunikacja Polska SA, Warszawa". Lásd: Lista 500 największych przedsiębiorstw w Polsce w 1998 r. In: http://www.rzeczpospolita.pl/dodatki/rynek_990506/rynek_a_6.html (2009-08-14).

59 Lásd: http://www.rzeczpospolita.pl/ekonomia/lista500_2007/ (2009-08-14), Lista pierwszych 100 największych przedsiębiorstw. In: http://www.deloitte. com/dtt/press_release/0,1014,sid%253D12111%2526cid%253D169870,00.html (2009-08-14). A lengyelországi cégekkel szemben, a listán szerelő magyarországi vállalatok többsége már privatizált vagy eleve multinacionális cég (Audi, Suzuki, Tesco, Phillips, Samsung stb.).

60 Lásd: http://www.rp.pl/galeria/127224,5,297713.html (2009-08-14).

61 A hivatalos statisztikai adatokat lásd: http://www.mojebezrobocie.ovh.or/o_bezrobociu_statystyki_gus.php (2009-03-21).

62 A zloty elértéktelenedését mutatja, hogy 1990 elején 9.500 zlotyért lehetett 1 USD-t vásárolni.

63 Demokratikus Unió (Unia Demokratyczna).

64 Demokratikus Baloldal Szövetsége (Sojusz Lewicy Demokratycznej).

65 Modzelewski, Karol: Jaruzelski utorował drogę na Balcerowiczowi. In: Le Monde Diplomatique, edycja polska, grudzień 2006. http://www.monde-diplomatique.pl/LMD10/index.php?id=1 (2009-06-02).

Gliński, Piotr: Samorządna Rzeczpospolita w Trzeciej Rzeczpospolitej. In: Solidarność. Wydarzenie, konsekwencje, pamięć. Red.: Gruszka, Barbara, War­szawa, IFiS PAN, 2006. 187.

66 Ezzel szemben nem tagadható az a tény, hogy a rendszerváltás során a Szoli­daritás számos követelése megvalósult. Létrejött a demokratikus politikai rendszer, mely elvileg mindenkinek lehetőséget adott az önszerveződésre. Az új keretek között azonban elgondolkodtató, hogy az ilyen közösségi szervezetek hogyan tudták volna „elkerülni a piaci verseny következményeit: a reálbér csökkentését, a technika és a munkaintenzitás fejlesztésével, a munkaidő növelésével, „raciona­lizálással", leépítéssel, elbocsátásokkal kieszközölt „versenyképességet", a más üzemek dolgozóival őket, mint tulajdonosokat és tőkés vállalkozókat szembeállító, a többi dolgozók relatív pozícióját is mindig rontó versengést." Lásd: Tamás Gás­pár Miklós: Az utak elváltak. Még egy válasz Kis Jánosnak. In: Népszabadság, LXIII. évf. 2005. november 5. Hétvége, 2-3. A fő probléma azonban mégiscsak az, hogy az új rendszer kialakításából kihagyták a társadalom széles rétegeit, számukra már csak az alkalmazkodás maradt.

Korunkban egyedülálló módon kapcsolódik össze egy igazságos és globálisan fenntartható társadalom lehetősége és annak létfontosságú szükséglete, hogy az emberiség fennmaradása érdekében a tőkét kiiktassuk a társadalmi újratermelésből. A tőkeuralom a strukturális válság szorításában immár csakis a társadalmi feszültségek fokozására, a természeti környezet további pusztítására és újabb háborús kalandorakciókra képes. Most, hogy a Latin-Amerika feletti kvázi-gyarmati uralom feltételei végleg megszűnőben vannak, a térség népei megvalósíthatják a szolidaritásra alapozott társadalmi-politikai egység bolívari vízióját, s ezzel a földrész az egész emberiség számára úttörő, példaadó szerepet játszhat.

1. „Orkán fölragadta szalmaszál"

2005 nyarán emlékezett meg Venezuela Simón Bolívar esküjéről, ame­lyet nagy tanítója, Simón Rodríguez jelenlétében tett, aki később Párizs­ban, jóval Marx előtt, szocialista titkos társaságokat látogatott, és csak 1823-ban tért vissza Dél-Amerikába. Bolívar esküjére 1805. augusztus 15-én került sor Róma külterületén. Már maga a hely is – a Monte Sacro halma -, amelyet együtt választottak ki az ünnepélyes alkalomra, az ifjú Bolívar történelmi fogadalmára, sokatmondó volt. Állítólag ugyanis pontosan itt, a „Szent Hegyen" került sor huszonhárom évszázaddal korábban Sicinius vezetésével a lázongó plebejusok tiltakozására a patríciusok ellen az ókori Rómában. Annak idején a római néptömeg lázadásának – a monda szerint – a fönnálló rend hírhedt támasza, Menenius Agrippa szenátor szónoklata vetett véget, aki az uralkodó osztályok mindörökkön ismeretes bölcsességét papolta, miszerint a „nem uralkodásra rendeltetett" népnek önként el kell fogadnia „helyét a társadalom természetes rendjében".

Az ifjú Bolívar elszántan szembefordult a beletörődést prédikáló böl­csességgel, amely mindenütt megterem a kierőszakolt igaztalan hatalmi viszonyok nyomán, s eltökélten kimondta a Monte Sacrón, hogy életét a harcnak, a világ ama részét leigázó gyarmati uralom legyőzésének szenteli, ahol a hazája van. Ezek voltak a szavai: „Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm őrájuk magukra, esküszöm becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk."¹

Bolívar sohasem ingott meg radikális eltökéltségében, amely kifeje­ződött esküjében, még a legkedvezőtlenebb körülmények között sem. Az elkövetkezett évek beláttatták vele, hogy alapvető változásokat kell előidézni nem csupán a nemzetközi politikai és katonai hatalmi viszo­nyokban, hanem még mélyebben: a létező társadalmi rendben, ahhoz, hogy tervét – véget vetni a gyarmati uralomnak – siker koronázza. Olyan radikális társadalmi változásokra van szükség, amelyek magukba fog­lalják a rabszolgák fölszabadítását is, amivel szemben a saját osztálya heves ellenállást tanúsított. Még szeretett nővére is „bolondnak" tartotta őt hajthatatlan ragaszkodása miatt az egyenlőséghez.

Bolívar „a törvények törvényének" nevezte az egyenlőséget, hozzáté­ve, hogy „enélkül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk."² Mindezt igaz módon, megalkuvást nem ismerőn vallotta. S hogy tettekkel bizonyítsa szívvel-lélekkel vallott elveinek és hitének érvényességét, egy pillanatig sem habozott fölszabadítani saját birtokain minden rabszolgáját, mivel elhatározta, hogy olyan széles tár­sadalmi bázist teremt, amilyet csak lehetséges, a mélyen körülsáncolt gyarmati uralom alól való teljes és visszavonhatatlan fölszabadulásért vívott harchoz. Az angosturai kongresszus résztvevőihez 1819 febru­árjában intézett nagyszerű beszédében minden rendelete és parancsa közül mint a leginkább létfontosságút emelte ki a rabszolgák fölszabadí­tását, mondván: „A ti megfellebbezhetetlen döntésetekre bízom minden Cikkelyem és Rendeletem módosítását vagy hatálytalanítását, csak azért könyörgök, hogy a Rabszolgák teljes Szabadságát hagyjátok jóvá, ahogy az életemért és a Köztársaság életéért könyörögnék."³

Évtizedekkel azelőtt tette ezt, hogy a rabszolga-fölszabadítás lét­fontosságú emberi ügye fölvetődött és részlegesen megoldódott volna Észak-Amerikában. Az Egyesült Államok alkotmányát megszövegező Alapító Atyáknak ugyanis a kisebb gondjuk is nagyobb volt annál – akár ha az eszükre, s még kevésbé, ha a szívükre hallgattak -, hogy véget vessenek a rabszolgaság embertelen rendszerének, amelynek közvetlen haszonélvezői voltak. E végzetes mulasztás szörnyű öröksége különböző formákban továbbélt évszázadokon át, s a legtragikusabb módon jelen van még napjainkban is, amiként New Orleans tanúsította ezt a Katrina hurrikán után.

Bolívar, szükségszerű ellensúlyaként nem csupán a „Szent Szövet­ségnek", amelynek része volt Spanyolország is, hanem ami még fontosabb, az Amerikai Egyesült Államok növekvő birodalmi ambícióinak, megpróbálkozott a latin-amerikai népek tartós konföderációja létrehozá­sával. Nem meglepő azonban, hogy e célra irányuló erőfeszítéseit nem csupán meghiúsították, hanem teljességgel semmivé tették Észak egyre nagyobb hatalmú országa és szövetségesei. Végtére is kénytelen volt olyan következtetésre jutni, amely arról tanúskodott, hogy mélyen belelát a történelmi fejlődés egészen korunkig nyúló, uralkodó trendjébe: „Az Egyesült Államok[at…] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében".⁴

Amint ismeretes, George W. Bush beszédeit – függetlenül attól, hogy ki írja ezeket – folyton-folyvást a kenetes hangon recitált „szabadság" szó fűszerezi. Mindössze csak annyi változott Simón Bolívar kora óta, hogy manapság az Amerikai Egyesült Államok úgy véli, magának az isteni gondviselésnek az elrendelése, hogy „a szabadság nevében" tetszése szerint bánjon nem csupán Dél-Amerikával, de az egész világgal, s akár a katonai agresszió legerőszakosabb eszközeit is bevesse azok ellen, akik szembeszállni merészelnek globális birodalmi terveivel.

A jogosultságnak és a gondviseléstől eredő rendeltetésnek az USA külpolitikája irányelvévé emelt ilyetén vélelmét még az anglikán püspö­kök is elutasították egy 2005. szeptember 19-én közzétett dokumentu­mukban, jóllehet ők ezt – érthető módon, ámde tévesen – a keresztény fundamentalizmus befolyásának tulajdonították. Érthető módon, mert ezen az alapon tekintélyükkel alátámasztott ex officio ítéletet mondhattak egy „teológiailag téves" fölfogásról. Ám tévesen, mert az USA uralkodó osztályainak ez a külpolitikai orientációja egészen Simón Bolívar korába nyúlik vissza a történelemben, ha ugyan nem még korábbra. És jó volna, ha azoknak, akik mindezt egyszerűen George W. Bush republikánus pártjának szeretik a nyakába varrni, eszükbe jutna, hogy a demokrata Bill Clinton volt az, még elnöksége idején, aki arrogánsan kijelentette teljes egyetértésben kormányával, kezdve Madeleine Albright külügymi­nisztertől (aki egyre csak a clintoni szöveget mantrázta) Robert B. Reich munkaügyi miniszterig⁵ , hogy „csak egyetlen szükséges nemzet van: az Amerikai Egyesült Államok". Erre hivatkozva tehát – hiszen nem kisebb kormányzati személyiség, mint a kétszer is megválasztott Clinton elnök nyilatkoztatta ki – az „egyes egyedül szükséges nemzet", a legcsekélyebb ügyet sem vetve demokráciára és szabadságra, bízvást elítélheti a többi nemzetet, ha ezek teljesen elfogadhatatlan módon önálló döntéshozásra törekednek, mint amelyek Daniel Patrick Moynihan rangidős demokrata szenátor szavaival szólva „etnikai zűrzavar" keltésében vétkesek.⁶

Bolívar a „törvények törvényét", a jogegyenlőséget abszolút elenged­hetetlennek tartotta egy olyan társadalom alkotmányából, amelyik politi­kailag fönn akart maradni azoknak a hatalmaknak ellenében, amelyek az ő belviszonyait potenciális fejlődésének akadályozásával befolyásolták, nemzetközi kapcsolataiban pedig sérteni, sőt megsemmisíteni igyekeztek szuverenitását. Mi több, azt is leszögezte, hogy a „fizikai egyenlőtlensé­get" minden körülmények között hiánytalanul ellensúlyozni kell, mert ez „a természet igazságtalansága". Ám elég realista volt ahhoz, hogy beis­merje, a jogegyenlőség a maga korlátozott módján nem képes a fizikai egyenlőtlenség korrigálására egy bizonyos mértéken túl.⁷ Még akkor sem, ha a törvényhozók által létrehozott jogi szabályozásnak megvolt az alapvető társadalmi jelentősége, mint ahogy az általa eszközölt rab­szolga-fölszabadítás esetében is.

Ami viszont szükségszerűn megkívántatott volna ahhoz, hogy az adott társadalmi rend igazán életképessé legyen, az a társadalom egész épít­ményének átalakítása volt, messze túllépve még olyan intézkedéseken is, mint amilyen a rabszolgák fölszabadítása. Nem meglepő ennélfogva, hogy Bolívar e kívánatos megoldás felé való tapogatózásában, amelynek még nem érkezett el a történelmi ideje, nagy ellenségeskedéssel találko­zott még a latin-amerikai országokban is, amelyeknek megfizethetetlen szolgálatokat tett, és annak idején egyedülálló módon a Szabadító elisme­rő titulusával tisztelték meg. Bármily vérlázítón hangzik is ez ma, mégis kénytelen volt tragikus elszigeteltségben élni le végnapjait.

Ellenfelei pedig az Amerikai Egyesült Államokban, akik fenyegetve érezték magukat fölvilágosult egyenlőség-fölfogásának terjedésétől – amelyet mind belföldön, mind az államközi viszonylatok alakításában alkalmazott volna -, nem haboztak leszólni és elítélni mint „a Dél vesze­delmes őrültjét".⁸

Bolívar nagy arányérzékkel – ez az erény abszolúte létfontosságú mindenkinél és különösen minden nagy politikai személyiségnél, akik társadalmainkban a számtalan ember életére mélyen kiható döntésho­zás előjogával rendelkeznek – azt mondotta saját magáról: ő egy „orkán fölragadta szalmaszál". A társadalomban játszott egyéni szerep effajta értékelése tökéletesen idegen a fönnálló társadalmi és politikai rend apologétáitól, akik szeretnének lehetetlenné tenni minden jelentős változást, akár társadalmi viharok, akár lassú, fokozatos lépések idézik elő ezeket, dacára annak, hogy időnként álszent módon dicsérik ez utóbbiakat.

Sőt, folyton-folyvást hasztalanul igyekeznek meg nem történtté tenni azokat a változásokat is, amelyek már végbementek a történelmi fejlődés folyamán. Változatlanul tagadják tehát, hogy léteznének mélyen fekvő valós okai a ki-kirobbanó társadalmi és politikai viharoknak, amelyek Bolívar szavával szólva, „szalmaszálak" módjára föl-fölragadják az olyan politikai figurákat, akik radikális szenvedéllyel hangoztatják az alapvető társadalmi változások szükségszerűségét. S amikor gyógyíthatatlan apologétáink már semmiképp sem csukhatják be szemeiket a társadalmi viharok periodikus kitörésének ténye előtt, akkor inkább hagyományosan az „irracionalitásnak" tulajdonítják őket, annak, hogy „a csőcselék bedől az esztelen populizmusnak" és hasonlóknak, s azt képzelik, hogy ezáltal ésszerű magyarázatot adtak a kihívásra, amely elől, vélik, nem tértek ki, miközben ténylegesen elmenekülni próbálnak a problémák elől. Azért kénytelenek így viselkedni, mert semmi arányérzékük nincsen; s nem is képesek szert tenni ilyesmire.

Ennek szellemében a tág körben terjesztett hetilap, a londoni The Economist nem hajlandó semminő értelmét elismerni a „bolívari forra­dalom" kifejezésnek, annak ellenére, hogy Venezuela politikai vezetése, következetes hivatkozásával Simón Bolívar korának befejezetlen tervére, elkötelezte magát amellett, hogy hozzákezd az ország messze ható át­alakításához. Olyan átalakítás terve ez, amely folyamatos visszhangot kelt a földrészen mindenütt, és jelentős válaszokat vált ki Latin-Amerika egyéb helyein is. A The Economist szándékosan sértő éllel mindig gúnyos idézőjelbe teszi a „bolívari" szót – mintha minden „bolívarit" magától érte­tődőn abszurdnak kéne tekinteni – ahelyett, hogy komolyan foglalkozna magával a tárggyal, amelyet vágyálmainak megfelelőn minden érvelés nélkül megpróbál elvetni. Az idézőjelet arra szánják, hogy apriorisztikus diszkvalifikálás formájában cáfolata legyen a Dél-Amerikában végbe­menő fejlődésnek, mintha ezen a fura módon cáfolhatatlan bizonyítékok állhatnának elő. Ám az egyedüli dolog, amit a The Economist szerkesztői szarkasztikus idézőjeleiknek ezzel a kínosan ismétlődő használatával bi­zonyítanak, az a saját mérgező ostobaságuk. Lévén tökéletes lakájok az USA uralkodó körei érdekeinek kiszolgálásában – például mint önkéntes propagandistái az évente Davosban tartott rituális Gazdasági Csúcsta­lálkozónak -, úgy látszik, még ma is úgy gondolják, hogy Bolívar nem volt több mint afféle „Dél veszedelmes őrültje". Ugyanilyen szellemben próbálják jellemezni (s egyszer és mindenkorra lejáratni) azokat is, akik eltökélték, hogy Bolívar tervét aktualizálják.

Mégis, az igazság az, hogy tartós radikális teljesítményt elérni csakis kumulatív és tudatosan fönntartott módon lehetséges, annak a haladó hagyománynak az értelmes elsajátításával, amely előtte járt a vég­bemenő próbálkozásoknak, és minden ellenséges ráhatás ellenére ugyanabba az irányba tart. Sem azt, hogy milyen természetű legyen, amire reálisan építeni s így pozitívan elsajátítani lehet, sem az embe­riség történelmi fejlődésének hosszú távú általános irányát nem lehet önkényesen megválasztani. Társadalmi univerzumunkat valósággal túlterhelik a mérhetetlenül nagy problémák, a múltból örökölt, egyre inkább fölerősödő, robbanásveszélyes egyenlőtlenségek éppúgy, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának növekvő mértékben tarthatatlan beavatkozása a természetbe, ami ökológiai katasztrófával fenyeget bennünket. Ez az oka, hogy a történelmi idő visszafordítására tett konzervatív és reakciós kísérletek végső soron kudarcra vannak ítélve. Hiszen strukturálisan képtelenek kumulatív eredményeket pro­dukálni, akármilyen sikereket érnek is el egyébként, s akármennyire képesek is ezeket rákényszeríteni a társadalomra – az uralkodó hatalmi viszonyoknak köszönhetőn, amelyek azonban egyre inkább ingatagok, s ez mindinkább az ellenőrzés represszív formáinak előtérbe kerülésével jár, még a korábban demokratikus országokban is -, a nép százmillióira kirótt nagy szenvedések árán. Sem a problémák elől való kibúvás-kitérés, sem az egyre csak erősbödő elnyomás-megtorlás nem lehet eredményes a végtelenségig. Hosszú távon ugyanis mindkettő tékozlón és kataszt­rofálisan veszteséges. Társadalmi univerzumunk irtózatos problémáit előbb-utóbb lényeges dimenzióikban kell megpillantanunk, s ekként kell szembenéznünk velük, nem pedig a demokrácia és szabadság mindnyá­junk számára oly ismerős formális álcájával takartan.

Jól tudjuk, a történelmi viharok, amelyek fölragadnak olyan „szalma­szálakat" mint Simón Bolívar, el is ülhetnek anélkül, hogy teljesítették volna eredeti ígéretüket. A célok, amelyeket akár a legkiválóbb történelmi alakok tűznek ki, csakis akkor valósíthatók meg, ha igazán elérkezik az idejük mind objektív, mind szubjektív értelemben. Jóllehet Bolívar végtére tragikusan magára maradt, az, amivel hozzájárult kora – és jól meghatá­rozható értelemben egyben a mi korunk – néhány roppant nagy kihívásá­ra adandó válasz megfogalmazásához, éppoly óriási, akár José Martíé volt Kubában, aki a nyomdokába lépett. Nem haladhatunk sikeresen előre, ha nem építünk tudatosan arra az örökségre, amelyet ők hagytak ránk, mint jövendőre szóló föladatot, amelyet újra kell definiálnunk a most uralkodó körülményeknek megfelelőn. Bolívar, amidőn egy-egy döntően fontos alkalomból fölhívást intézett a néphez, mindig hangsúlyozta azt a meggyőződését: „Felvirradt Amerika napja, és semmilyen emberi hatalom nem késleltetheti a Gondviselés vezette természet menetét."⁹ Élete vége felé azonban be kellett ismernie, hogy tragikus módon még nem érkezett el Amerika napja, ahogyan korábban megjósolta.

Ennek fő akadálya az volt, hogy éles ellentét feszült a latin-amerikai országok Bolívar szorgalmazta politikai egysége és társadalmi mikrokoz­moszaik mélységesen ellenségeskedő, konfliktusos összetevői között. Minthogy társadalmi mikrokozmoszaikat belső antagonizmusok szab­dalták, a politikai egységre való mégoly nemes és ékesszóló fölhívások is csak addig gyakorolhattak hatást rájuk, amíg a spanyol gyarmatosító ellenség által képviselt fenyegetés aktuális volt. De egy ilyen fenyegetés magában véve nem szüntethette meg az adott társadalmi mikrokozmo­szok belső ellentmondásait. S nem változtathatott gyökeresen a hely­zeten a Bolívar által messze tekintőn fölismert új veszély sem, amelyet föntebb idéztünk, nevezetesen, hogy „az Egyesült Államok[at…] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében". Hatvan évvel később ezt a veszélyt még erőteljesebben hangsúlyozta ugyanebben a szellemben José Martí.¹⁰ Mindketten éppoly realisták voltak a veszély diagnosztizálásában, mint amilyen nagyvonalúak az emberiség súlyos problémáira elgondolt eszményi megoldás javallásában.

Bolívar azt javasolta, hogy az emberiség összes nemzetét harmoniku­san forrasszák egybe azáltal, hogy a Panamai-földszorost tegyék meg földgolyónk fővárosává, ugyanúgy, „ahogy Konstantin szerette volna, hogy Bizánc legyen a régi félteke főhelye",¹¹ s Martí is hasonlóképp gondolkozott, amikor azt hangoztatta, hogy „a haza az emberiség", az egész emberiség a hazánk.

Ám amikor ezek az eszmények megfogalmazódtak, a történelmi idő épp az ellenkező irányba mutatott: a társadalmi antagonizmusok ijesztő fölerősödése és a két világháború szörnyű vérontása felé, ami ezekből az antagonizmusokból következett. S az ugyaninnen fakadó fenyege­tés napjainkban még nagyobb, mint volt bármikor korábban. Nagyobb, mert más minőségbe csapott át. Mert ma már nem kisebb a tét, mint az emberiség túlélése. A rég szorgalmazott eszményeket magukat, per­sze, ez nem teszi elavultakká. Épp ellenkezőleg, még hangsúlyosabbá teszi őket a sürgető szükség. Mindazonáltal éppoly igaz ma is, mint volt Bolívar korában, hogy nem lehet az emberiség társadalmi makrokozmoszának fönntartható működésével számolni mikrokozmoszai – vagyis a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés tőkés módja alatt álló társadalmunk ellenségeskedő-konfliktusos sejtjei – belső antagonizmusainak leküzdése nélkül. Hiszen egy összetartó és társadalmilag életképes makrokozmosz csakis az interperszonális viszonyok megfelelő, emberiességet gazdagító alkotósejtjeinek bázisán képzelhető el.

A történelmi körülmények ma alapvetően különböznek a Bolívar dia­dalának és végső tragikus vereségének korát jellemző körülményektől. Különböznek, amennyiben a közbejött társadalmi és történelmi fejlődés napirendre tűzte az egykor megtagadott célok megvalósítását, kettős értelemben. Először is, megnyitotta a lehetőségét egy potenciálisan harmonikus makrokozmosz létesítésének globális léptékben, a múltbeli államközi konfrontációk pusztító konfliktusain való túllépésnek, amelyek az imperializmus dúlásaiban kulmináltak. Ez az a lehetőség, amelyet a Szociális Világfórum próbált hangsúlyozni ismétlődő fölhívásában: „Lehet más a világ". A múltbeli állapotoktól való különbözés második aspektusa elválaszthatatlan az elsőtől. Ez eloszlatja minden olyan beszédnek a ködös bizonytalanságát, amelyik a puszta lehetőségre korlátozódik. Ha ugyanis a szóban forgó lehetőségnek nincs bizonyos fokú valószínűsége és szükségszerűsége is, akkor nem jelenthet egyáltalában semmit. Ránk vonatkozólag: a szorgalmazott összetartó és globálisan fönntartható tár­sadalmi makrokozmosz – éles ellentétben a neoliberális „globalizációhoz" kapcsolódó mindennemű, ábrándos módon fölvetett, megvalósíthatatlan kapitalista propaganda-képzelgéssel – elképzelhetetlen anélkül, hogy elméletileg definiálnánk és gyakorlatilag kialakítanánk a társadalmi csere­kapcsolatok alkotósejtjeit, mégpedig ténylegesen szocialista jelleggel.

Így kapcsolódik össze, dialektikus egységben, a lehetőség és a szük­ségszerűség a mi mai, történetileg sajátos társadalmi univerzumunkban. Csak lehetőség, mert a tőke kibékíthetetlen antagonizmusainak struktu­rális meghatározottságai leküzdése nélkül – ami végett a szocialista pro­jektum létrejött az emberiség történelmi fejlődésének folyamán – teljesen meddő dolog volna még akár csak álmodni is egy globálisan fönntartható társadalmi univerzum létesítéséről. És szükségszerűség – nem valami­fajta mechanisztikus végzetszerűség, hanem a szó betűszerinti értel­mében létfontosságú és elfojthatatlan szükséglet -, mert az emberiség megsemmisülése fenyeget bennünket, ha a következő néhány évtized során nem sikerül totálisan kiiktatnunk a tőkét társadalmi anyagcsere-újratermelésünk fönnálló módjából. A Szovjetunió összeroppanásának fő tanulsága az, hogy csakis kapitalista restauráció vár ránk, ha a tőkés állam megdöntésének terminusában definiált szocializmust helyezzük a sokkal alapvetőbb és nehezebb föladat helyébe: kiiktatni a tőkét egész társadalmi rendünkből.

Teljesen lehetetlen ma elköteleződni a tőke kiiktatásának pozitív módon a fönntartható jövőre irányuló, nagy történelmi föladata iránt a radikális eltökéltség szellemének, összes tartalékerejének mozgósítása nélkül, összhangban korunk követelményeivel. Ahogy Bolívar is tette azon a módon, ahogyan lehetséges volt a maga korának körülményei között. Csakugyan igaz, hogy fölvirradt a bolívari célok legtágabban vett távlat­ban történő megvalósításának ideje, amiként Chávez elnök szorgalmazza már jó ideje. Ez az oka, hogy a tőke propagandistái, akik a bolívari terv kifejezést gúnyosan idézőjelben használják, csak bolondot csinálhatnak magukból. A történelmi folytatólagosság nem gépies ismétlést jelent, hanem alkotó megújítást a szó legmélyebb értelmében. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy fölvirradt a bolívari célok megvalósításának ideje, és hozzá kell igazítani ezeket a mi történelmi körülményeinkhez, ez ponto­san annyit tesz, hogy szocialista értelmet kell adni a tervezett radikális átalakításoknak, ha valóban végre akarjuk hajtani őket. Chávez elnök főbb beszédei és interjúi – amelyekben a „szocializmus vagy barbárság" drámai alternatíváját hangsúlyozza – nagyon is világossá teszik ma mindezt.¹²

A gyökeres megújulás föladata semmiképp sem szorítkozik Latin Amerikára. Az európai, valamint az észak-amerikai baloldal társadalmi és politikai mozgalmainak egyaránt szükségük van rá, hogy átértékeljék múltbeli és jelenlegi stratégiáikat, tekintettel az utóbbi néhány évtized­ben elszenvedett kínos vereségeikre. A világosan fölismert társadalmi és politikai erjedés Latin-Amerikában, amely a kubai forradalom idejére nyúlik vissza, és évtizedeken át megnyilvánult sokfelé a földrészen, nem utolsósorban Venezuelában, sok mondandót hordoz a „mi a te­endő?" alapvető kérdéséhez kapcsolódóan. Pontosan ez okból nyitott szemmel kell szétnéznünk a világban, és szolidaritást kell mutatnunk a bolívari hagyománynak az elmúlt két évtizedben Venezuelában zajló megújítása iránt. Sajnálatos, hogy túl kevés dolog ismeretes e mozga­lom közelmúltjából Latin-Amerikán kívül, dacára annak, hogy némely fő tézise közvetlenül érvényes mindannyiunkra. Ezért hát, mielőtt fejlődési távlataink kérdésére fordítanám a szót e cikk utolsó szakaszában, előbb minden változtatás nélkül újraközlöm, amit 1993-ban írtam a bolívari tervről, öt évvel a vízválasztó venezuelai elnökválasztások előtt,¹³ s amit 1995 őszén A tőkén túl c. művem 18. fejezetében „A szocialista offenzíva történelmi aktualitása" címmel tettem közzé.¹⁴

2. Hugo Chávez radikális politikai kritikája 1993-ban

A parlamentáris rendszer kritikája radikális látószögből nem Marxszal kezdődött. Már a XVIII. században, Rousseau írásaiban is erőteljes kife­jeződésével találkozunk. Rousseau, abból kiindulva, hogy a szuverenitás a népé, s ennélfogva nem lehet tőle csak úgy egyszerűen elidegeníteni, azt is fejtegette, hogy ugyanilyen okokból nem lehetséges legitim módon fölcserélni a szuverenitásról képviselettel történő lemondás semmilyen formájára:

A népképviselők tehát nem a nép képviselői és nem is lehetnek azok, csupán megbízottai a népnek: soha nem dönthetnek végérvényesen. Minden törvény semmis, ha a nép személyesen nem hagyja jóvá; az ilyen törvény nem törvény. Az angol nép szabadnak hiszi magát, de alaposan téved, mert csak addig szabad, amíg megválasztja a parlament tagjait: mihelyt lezajlott a választás, a nép rabszolga, senki és semmi. Oly rosszul él szabadságának röpke pillanataival, hogy meg is érdemli, ha elveszti szabadságát.¹⁵

Ugyanakkor Rousseau azt a fontos megállapítást is tette, hogy bár a törvényhozói hatalom nem választható el a néptől még parlamenti képvi­selete révén sem, a közigazgatási vagy „végrehajtó" funkciókat egészen más színben kell látni. Ahogyan írta: „a törvényhozói hatalom terén a né­pet nem lehet képviselni, de lehet és szükséges képviselni a végrehajtó hatalom terén, ahol csupán alkalmazzák a törvény erejét."¹⁶

Ekképpen Rousseau, akit rendszeresen hamis színben tüntettek föl, s akivel a „szocialista elvtársurak" „demokratikus" ideológusai is jól el­bántak, mert leszögezte, hogy „szabadság nem létezhetik egyenlőség nélkül"¹⁷ – ami ennélfogva kizárja még a legjobb elképzelhető-megvalósítható formáját is a képviseletnek mint szükségszerűn diszkriminatív­igazságtalan hierarchiát -, sokkal inkább űzhető politikai és közigazgatási hatalomgyakorlást javasolt, mint amit szokás szerint neki tulajdonítanak, s amivel vádolni szokták. Lényeges körülmény, hogy a tendenciózusan hamis színben való föltüntetésnek ebben a folyamatában Rousseau el­méletének mindkét lényeges elvét, amely megfelelőn adoptált formában a szocialistáknál is használatban volt, diszkvalifikálták és sutba vágták. Mégis igaz, ami igaz: egyrészt az alapvető döntéshozói hatalmat soha­sem szabad elválasztani a néptömegektől; cáfolhatatlan bizonyság erre a szovjet államrend valóságos rémtörténete, amelyet a nép ellenében, a szocializmus nevében, a legönkényesebb módon kormányzott a sztá­linista bürokrácia. Másrészt pedig sajátságos közigazgatási és végre­hajtó funkciók teljesítésére a társadalmi újratermelési folyamat minden terén csakugyan lehet delegálni az adott közösség tagjait, föltéve, ha ez kidolgozott szabályok szerint, önállóan történik, és a lényegi döntés­hozatali folyamat minden szakaszában megfelelő módon ellenőrzik a társult termelők.

A nehézségek tehát nem magában a két alapelvben rejlenek, amelyet Rousseau megfogalmazott, hanem abban a módban, ahogyan ezek összefüggenek a tőke által a társadalmi anyagcsere-folyamat fölött gyako­rolt anyagi és politikai ellenőrzéssel. Egy szocialista döntéshozási forma létrehozása ugyanis, összhangban mind az elidegeníthetetlen uralmat meghatározó hatalomnak (vagyis a munka – nem mint külön osztály, ha­nem mint egyetemes társadalmi kondíció – „szuverenitásának") elvével, mind pedig a sajátos szerepekre és funkciókra jól definiált, rugalmasan elosztott és helyénvalón fölügyelt szabályok mellett történő delegálás elveivel, megkövetelné azt, hogy kezdjenek hozzá a tőke antagonisz­tikus anyagi tartományai gyökeres átalakításához. Ez messze túllépne az olyan meggondolások alapján szabályozható folyamaton, amelyik a Rousseau-féle elidegeníthetetlen népszuverenitás és ennek delegálási folyománya elvéből következik. Más szóval, egy szocialista rendben a „törvényhozási" folyamatnak össze kellene olvadnia magával a termelési folyamattal oly módon, hogy a szükséges horizontális munkamegosztást – amelyről A tőkén túl 14. fejezetében esik szó – kiegészítené a munka valamely öndeterminált-öntörvényű koordinálása, a lokális szinttől a globális szintig.

Mindez éles ellentétben van a tőke kártékony vertikális munkamegosz­tásával, ami kiegészül a „hatalmi ágak szétválasztásával" egy elidege­nedett s a dolgozó tömegekre változatlanul fölülről rákényszerített „de­mokratikus politikai rendszerben". A vertikális munkamegosztás ugyanis a tőke uralma alatt szükségszerűn kihat a horizontális munkamegosztásra is, és gyógyíthatatlanul megfertőzi azt, a legegyszerűbb termelési funkci­óktól a törvényhozási dzsungel legbonyolultabb egyensúlyi folyamataiig. Ez utóbbi, vagyis az egyre sűrűbb törvényhozási dzsungel nem csupán azért ilyen, mert a végtelenségig szaporodó szabályok és intézményi elemek óhatatlanul lényeges szerepet játszanak abban, hogy szoros ellenőrzés alatt lehessen tartani a munkásság valóságos vagy potenciális kihívást képviselő magatartását, éberen lehessen fölügyelni a kis, kor­látozott munkaügyi viszályokat éppúgy, mint óvni a tőke nagy, általános uralmát a társadalomban. Emellett a törvényi szabályozásoknak a zajló történelmi folyamat minden különös időszeletében össze kell békíteniük valamiképpen – már amennyire efféle összebékítés egyáltalában lehet­séges – a tőkék sokaságának különérdekeit a globális entitásként való végső önérvényesítése felé tartó társadalmi össztőke ellenőrizhetetlen dinamikájával.

A parlamenti képviselet Rousseau adta kritikájához csatlakozik napja­inkban Hugo Chávez Frias, az egyik radikális mozgalom, a Movimiento Bolivariano Revolucionario (MRB-200) vezetője Venezuelában, aki azt írja országa krónikus társadalmi-politikai válsága kapcsán:

A populista pártok megjelenésével a választójogból altatószer lett, arra való, hogy segítsen szolgasorba dönteni a venezuelai népet a demokrácia nevében. A populista pártok évtizedekig megszámlálha­tatlan paternalista ígéretre alapozták szövegeiket, amelyeket a nép öntudatának elpárologtatására agyaltak ki. Az elidegenítő politikai hazugságok olyannak festették le az „ígéret földjét", mint ahova rózsaszirmokon sétálgatva juthatunk el. A venezuelaiaknak csak annyi teendőjük maradt, hogy a választási urnákhoz járuljanak, s reménykedjenek benne: minden megoldódik a nép legcsekélyebb erőfeszítése nélkül. […] Tehát a szavazás aktusát tették meg a de­mokrácia kezdetének és végének.¹⁸

Aki ezeket a sorokat írta, a második helyet foglalja el az élet minden területére kiterjedő népszerűségi listán a közszereplők között (csak Ra­fael Caldera előzi meg), s messze megelőzi az összes törekvő-törtető pártpolitikust. Könnyűszerrel nyerhetne el tehát magas közhivatalnoki állást, ha akarna. Ez rácáfol arra a szokásos érvre, hogy akik kritizálják a létező politikai rendszert, csakis azért teszik, mert nem képesek meg­felelni a demokratikus választások fáradságos követelményeinek. Tény, hogy Hugo Chávez e sorok írása idején (1993-ban) nem enged a politikai véleményformálók „sziréndalának", akik a legkülönbözőbb okokból pró­bálják csillapítgatni a népet, mondván, nem kell aggódni a válság miatt, mert már „csak egy kis idő" van hátra az új választásokig. Chávez azt hangsúlyozza, hogy miközben a szokásos politikai okfejtés „még egy kis türelmet" kér a néhány hónap múlva esedékes választásokig, addig „per­cenként több száz gyermek születik Venezuelában, akinek veszélyben az egészsége élelem és orvosság híján, s ugyanakkor milliárdokat lopnak el az országos egészségügyi pénztárból, s már-már az utolsó csöpp vért is kiszipolyozzák az országból. Mi sem indokolja, hogy bárki is hitelt adjon egy olyan politikai osztálynak, amelyik bebizonyította a társadalomnak, hogy egyáltalán nincs benne semmi akarat a változtatásra."¹⁹ Chávez ezért a parlamenti képviselet létező rendszerével szembefordulva, azt az eszmét hirdeti: „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára."²⁰ Ami pedig az intézményi kereteket illeti, amelyek között ez az elv megvalósítható, elképzelése szerint a gyökeres változás során a szövetségi állam választóinak hatalma lesz majd az a politikai-jogi komponens, amelynek révén az állampolgárok letéteményeseivé válnak a népszuverenitásnak, s ennek a gyakorlása ezáltal való­ban a nép kezében marad. A választói hatalom ki fog terjedni a nemzet egész társadalmi-politikai rendszerére, létrehozva a hiteles policentrikus hatalomeloszlás csatornáit, áthelyezve a hatalmat a központból a perifériákra, megnövelve az egyes községek és hely­hatóságok valódi döntéshozási hatalmát és önállóságát. Választási Tanácsot fog megválasztani minden egyes állam és minden egyes helyhatóság Választói Közgyűlése, ez állandó jelleggel bír majd, s abszolút függetlenül működik a politikai pártoktól. Ezek a Tanácsok képesek lesznek kialakítani és irányítani a közvetlen demokrácia legkülönbözőbb gépezeteit: a népgyűléseket, a helyi és az országos népszavazásokat, a népi kezdeményezéseket, a vétójog gyakorlá­sát, a rendeletek visszavonását stb. […] Tehát a részvételi demok­rácia fogalma olyanformán változik meg, hogy a népszuverenitáson alapuló demokrácia a hatalom főszereplőjeként konstituálódik. Pontosan eddig a határig kell kiterjesztenünk a bolívari demokrácia előrenyomulásának frontvonalait. Ott már nagyon közel kerülünk az utópia területéhez.²¹

Hogy ezek az eszmék valóra válthatók-e, vagy megmaradnak utópisz­tikus eszményeknek, ezt a kérdést nem lehet eldönteni a politika körén belül. Hiszen ez maga is olyan típusú gyökeres átalakulást igényelne, amelyik már kezdettől fogva előrevetíti az „állam elhalásának" távlatát.

Venezuelában, ahol az ország számos részében a lakosságnak mintegy 90 százaléka tanúsít „lázadást a szavazás abszurditása ellen a választásoktól való távolmaradással",²² a demokratikus választási rendszerrel kapcsolatos hagyományos politizálásnak és az apologetikus legitimálásnak, amely csalárd módon arra tart igényt, hogy a „többségi jóváhagyással elnyert mandátumot" a rendszer vitathatatlan igazolá­sául tüntesse föl, az üres parlamentáris paternalizmusnak semmilyen elítélése nem tekinthető túl élesnek. Az sem lehet komoly érv, hogy a magas választási részvétel önmagában bizonyítéka a ténylegesen létező demokratikus konszenzusnak. Végtére is egyik-másik nyugati demokráciában a szavazás kötelező, s meglehet, hogy nem nagyobb a legitimáló ereje, mint a nyíltan kritikus vagy pesszimistán rezignált távolmaradás legszélsőségesebb formáinak. Mindazonáltal az érvényes mércét a parlamenti képviseleti rendszer szükségképpen gyökeres kriti­kájához az a stratégiai jellegű vállalkozás szolgáltatja, amelynek során nem csupán politikai gyűléseken gyakorolják a „munka szuverenitását", legyenek ezek bármennyire is közvetlenek a megszervezésüket és a politikai döntéshozási módjukat tekintve, hanem a társadalmi egyének öntörvényű termelői és elosztói élettevékenységében is, a társadalmi anyagcsere-folyamat minden egyes területén és minden egyes szint­jén. Ez húzza meg a demarkációs vonalat a szándékában szocialista forradalom – mint az 1917-es októberi forradalom -, és a valóságosan szocialista átalakulás „permanens forradalma" között. Ugyanis az anyagi-újratermelési és elosztási döntéshozatalnak a társult termelőkre való fokozatos és végül teljes átruházása nélkül semmi reményük nem lehet a posztrevolúciós közösség tagjainak arra, hogy átalakuljanak a hatalom szubjektumává.

3. Fejlődési távlatok

Amint láthatjuk az előző szakaszban bemutatott idézetekből, amelyek Chávez Pueblo, Sufragio y Democracia című könyvéből valók, fölötte figyelemreméltó, hogy napjainkban milyen folytonosság tapasztalható a radikális eltökéltség szellemében fogalmazott fölhívásban a fönntartható szocialista átalakulásra. És ez így helyes. Ugyanis annyi harc és annyi ál­dozat után, amelyeket évszázadokon keresztül világszerte szenteltek az emberi emancipáció ügyének, még hangsúlyosabban igaz ma – a tőkés rendszer mélyülő strukturális válsága közepette, amely a túlélésünket fe­nyegeti -, mint bármikor korábban, hogy „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára." Ezt az igazságot tántoríthatatlanul hangsúlyozta Hugo Chávez Frias 1993-ban, öt évvel elnökké választása előtt fogalmazott vitairatában.

Ilyen átalakulás nélkül, a kifejezés legmélyebb és legtartósabb je­lentésében – ami nem kevesebbet jelent, mint annak szükségességét, hogy tudatos ellenőrzést kell szerezniük a társadalmi egyéneknek a létfeltételeik fölött – a hierarchikus uralom régi rendje óhatatlanul fölül­kerekedik még a legjobb szándékú radikális változtatásokon is. Ez tűzi tagadhatatlan sürgősséggel a történelem napirendjére a szocializmus kérdését a huszonegyedik században: a szocializmusét olyan alakjában, amelyikben – és amelyik révén – a nép a hatalom szuverén szubjektumá­vá válhat minden téren, és meg is maradhat annak. Csakis ezen a módon lehet sikeresen szembenézni korunk mérhetetlen nagy kihívásaival és egyre növekvő veszélyeivel. Végképp nincs más útja-módja ennek.

E tekintetben a társadalmi és szellemi erjedés Latin-Amerikában többet ígér a jövőre nézve, mint mostanában a tőkés módra fejlett országokban. Érthető, hogy így van ez, mert egy igazán radikális változás szüksé­gessége sokkal sürgetőbb és hangsúlyosabb Latin-Amerikában, mint Európában és az Egyesült Államokban. Hiszen a vég nélkül ígérgetett „modernizációs" és „fejlesztési" megoldások üres fogadkozásoknak bi­zonyultak, s az olyan népek számára, amelyek a valóságosan folytatott politikák szenvedő alanyai, teljes csődöt hoztak. Tehát, miközben válto­zatlanul igaz, hogy a szocializmus mint alternatív társadalmi anyagcse­re-rend csakis egyetemesen alkalmazott mód gyanánt lehet életképes, tehát ki kell terjednie a világ legfejlettebb tőkés térségeire is, beleértve az Egyesült Államokat, nem gondolkodhatunk erről a problémáról olyan időhatárok között, amelyeken belül egy jövendő társadalmi forradalom­nak elsőbbséget kellene élveznie a tőkés módon fejlett országokban, szemben a radikális változás bekövetkeztének minden egyebütt meglevő lehetőségével. Korántsem. Hiszen a hatalmas tehetetlenségi erő miatt, amelyet a tőke megrögzött érdekei generálnak a privilegizált kapitalista országokban, párosulva a reformista munkásság egyetértő cinkosságával az itteni önkiszolgáló jellegű fejlődésben, valamely hirtelen kirobbanó társadalmi fölfordulásra sokkal nagyobb valószínűséggel kerülhet sor a nem túl távoli jövőben Latin-Amerikában, mint az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, s ennek messze ható következményei vannak a világ összes többi részére.

2003 januárjában a Folha de Sao Paulo nevű brazil országos napilap egy interjú során föltette nekem a kérdést: „Mi a véleménye a hasonló­ságról és azonosságról Luiz Inacio Lula da Silva és más latin-amerikai vezetők, mint például Fidel Castro és Hugo Chávez között?" Válaszom a következő volt:

Messzire terjedő hasonlóságok vannak köztük, dacára a körülmé­nyek nyilvánvaló különbségeinek, amelyek között ezek a radikális vezetők kormányaikat irányító elnöki pozíciójukba kerültek. Dominál­nak a párhuzamosságok, mert mindannyian erőteljesen azt hangsú­lyozzák, hogy egész Latin-Amerikának szüksége van nagyon mély, csakugyan radikális változásra. […] Lula elnök földcsuszamlásszerű győzelme – korántsem minden összefüggés híján – a minden alkal­mazkodási-kiegyezési forma Argentínában végbement látványos összeomlására következett; pedig azt az országot tekintették hosszú időn át fölülmúlhatatlan mintának Latin-Amerika számára. És amikor a három radikális vezetőről: Luláról, Fidel Castróról és Chávezről be­szélünk, nem szabad megfeledkeznünk Salvador Allendéről, aki szin­tén radikális változást kísérelt meg véghezvinni országában, s ezért pusztulnia kellett. Semmi kétség, azok, akik egy jelentős változásnak még a gondolatát sem hajlandók elfogadni, folytatni fogják próbál­kozásaikat arra, hogy kitöröljék a latin-amerikai radikális vezetőkre írott szerepeket a történelem által színre vitt darabból. De éppúgy kétségen kívül áll, hogy az ilyen vezetők óhatatlanul újra meg újra színre fognak lépni, amíg végtére pozitív módon be nem bizonyul, hogy föllépésüknek mély társadalmi és történelmi okai vannak.

Nyilvánvaló, hogy most ki kell egészítenünk a latin-amerikai radikális vezetők listáját Evo Morales nevével, akit tömeges rászavazással Bolívia elnökévé választottak 2005 decemberében. Kampányát nagy várako­zásokkal kísérték országa régóta kizsákmányolt néptömegei, kivált, mert azt ígérte, hogy messze ható bolívari forradalmat fog végrehajtani. Az az elsöprő támogatás, amelyet ezzel a beígért programmal elnyert, maga is világosan mutatja, milyen erős a vágy Bolíviában a radikális változtatásra. Természetesen, a Latin-Amerikában másfelé tapasztalt múltbeli, keserves csalódások fényében még hátravan, hogy lássuk, mennyire képes Morales eleget tenni népe várakozásainak a kétségte­lenül nagyon nehéz körülmények között, amelyeket senki sem hagyhat figyelmen kívül.

De bármi legyen a dolog kifejlete, abban teljesen bizonyosak lehetünk, hogy idővel egyre több és több radikális politikai vezetőnek kell előtérbe lépnie a latin-amerikai földrész különböző pontjain, beleértve azokat az országokat is, ahol a közelmúltban a radikális erőknek többszöri nagy csalódásban volt részük kormányaik gyáva alkalmazkodása miatt az USA politikai és pénzügyi diktátumaihoz. óhatatlanul az ő előtérbe kerülésük lesz a válasz társadalmaik s általában a globális tőkerendszer mélyülő válságára, s nekik elkerülhetetlenül elkötelezettséget kell tanúsítaniuk valamilyen életképes alternatíva keresése iránt, akármilyen ellenséges obstrukcionizmussal találkoznak is eközben külföldön, és bármennyire súlyosak is azok a strukturális problémák, amelyeket országaik a múltból örököltek. Az ellentmondások immár szemlátomást nagyon is bénító útvesztőjéből csakis egy olyan radikális alternatíva tagolt megjelenítése és megerősítése ígérhet kiutat, amely a széles néptömegekbe ereszti gyökereit, s amelynek megalkuvást nem ismerő stratégiája a társadalom igazán átfogó átalakítására irányul.

Természetesen illúzió volna egyenes vonalon emelkedő fejlődést várni e tekintetben. Józanul szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a szocializmus ellenségeinek hatalmas tartalékok állnak rendelkezésükre a tőke mélyen elsáncolt hatalmának védelmében. Ez a negatív dimenzi­ója annak a nagy történelmi kihívásnak, amellyel szembe kell néznünk. Ugyanakkor a tartós siker pozitív követelménye még nagyobb súllyal esik latba. Ugyanis az életképes szocialista stratégiák kidolgozása, valamint a megfelelő szervezeti formák sikeres kialakítása és megszilárdítása mind belföldön, mind pedig nemzetközi síkon, alapvető kihívás marad a jövő­re. Mindezek okán nem zárhatók ki a valóságos visszalépések s még a nagyszabású visszaesések sem, akármilyen nagy szükség van is pozitív megoldásokra és akármilyen ígéretesek is a kezdeti eredmények.

Brazíliában a munkásmozgalom radikális szárnya mind a szakszer­vezetekben, mind a politikai pártokban, kulcsszerepet játszott abban, hogy véget lehetett vetni a bő két évtizedes USA-szponzorálta katonai diktatúrának. Ez a siker Latin-Amerikában másutt is ösztönzőleg hatott bizonyos radikális mozgalmakra. Azonfelül, ezt követően, a Munkáspárt még nagy választási győzelmet is aratott Luiz Inacio Lula da Silva el­nöki beiktatásával. És mégis, néhány korlátozott téren kézzelfogható, letagadhatatlan eredmény dacára, a tőke rég fönnálló rendjének sikerült Brazíliában szilárdan megmaradnia az általános társadalmi anyagcsere-folyamat ellenőrzésében, s a peremre szorította ellenzőit a politikában is, a népi erők nagy csalódására országszerte. Érthető hát, hogy a szocia­lista aktivisták ma jobb híján arról vitatkoznak Brazíliában, milyen hosszú utat kell még megtenniük, amíg a szervezett történelmi baloldal öröklött kényszereire – amely baloldal minden kapitalista országban arra hajlik, hogy olyan politikai teret és szerepet töltsön be, amelyik teljes mértékben összefér a régi rend működési módjával – úgy lehet majd tekinteni, hogy ezek már jelentősen megváltoztak, arról nem is szólva, hogy tartósan leküzdötték őket.

De még így is, minden fölismerhető és potenciális visszaesés elle­nére, teljesen hibás volna borúlátó képet festeni az általános fejlődési kilátásokról azzal kapcsolatosan, hogy az egészben vett tőkerendszer továbbra is életképes-e (vagy életképtelen). Nagyon fontos ugyanis hangsúlyozni, hogy dacára a tőke elképesztő sikereinek, amelyeket az utóbbi két évtizedben ért el a világ különböző részein, különösen a „valóságosan létező szocializmus" volt társadalmaiban, azok az erők, amelyek egy gyökeresen más társadalmi rend létrehozásáért dolgoznak, biztató megnyilatkozásokkal találkoznak az Egyesült Államok „geopo­litikai hátsóudvarának" több részén, beleértve nem csupán Venezu­elát, hanem azokat a harcosokat is, akik Kolumbiában folyamatosan birkóznak az egyenlőtlen esélyekkel, amelyek még a fönnálló rendnek kedveznek.

Amellett az is nagy jelentőségű tény, hogy a radikális társadalmi mozgalmak a világ különböző részén, akármilyen viszonylag gyöngék is egyelőre, el vannak szánva rá, hogy lerázzák a hagyományos politikai baloldal történelmileg kialakult, de mára többnyire anakronisztikussá lett szervezeti korlátait. Hiszen már nem fogadhatják el azt a súlytalan magyarázatot, hogy a múltban favorizált bizonyos stratégiák kudarca s a szocialista mozgalom ehhez kapcsolódó megroppanása véletlen volt, vagy pusztán személyes árulások okozták. Belátták, hogy a jelenlegi történeti körülmények között szükség van kritikusan – és önkritikusan – fölülvizsgálni fontos múltbeli stratégiákat és szervezeti föltételeket, s elkötelezték magukat erőik újraorientálásának keserves, ám szükséges folyamata mellett. Megkísérlik elvégezni ezt azért, hogy hatékonnyá tegyék nem csupán a létező állapot szükségszerű tagadását, hanem egy fönntartható hegemonikus alternatíva igenlését is. Fontos hangsú­lyozni ezt a körülményt avégett, hogy szembeszögezzük a fönnálló rend mindenütt jelenlevő propagandájával, amely folyvást azt emlegeti, hogy maradandó győzelmet aratott egykori szocialista ellenfele fölött.

Amikor Margaret Thatcher miniszterelnök – a neoliberalizmus odaadó ideológiai és politikai híve Nagy-Britanniában – sikeresen leverte a brit bányászok egy esztendeig tartó sztrájkját, kíméletlenül bevetve a sztrájkolók ellen a tőkés állam teljes gazdasági és rendőri erejét (magának a Munkáspártnak a korántsem lebecsülendő segítségével, annak ellenére, hogy akkor a Munkáspárt még ellenzékben volt), azzal hencegett, hogy „egyszer s mindenkorra elintézte a szocializmust". Ez a kijelentés eszte­len önhittségre vallott, még ha látszólag ráerősített is a Brit Munkáspárt buzgó kapituláns átalakulása „New Labour" párttá: vezetőjének szavaival „üzletbaráttá" és ennyiben a nagytőke által kedvelhetővé. Valójában a neoliberalizmus viszonylag könnyű térhódítása az 1970-es évektől kezd­ve nem egyszerűen brit jelenség volt, hanem elsöprő erejű nemzetközi fejlemény, amely kiterjedt ilyen vagy olyan módon egész földgolyónkra.

Még fontosabb hangsúlyoznunk ebben a vonatkozásban azt, hogy a neoliberalizmus fő tanainak könyörtelen fölerősödése szinte mindenütt – első pillantásra elképesztőn még a „valóságosan létező szocializmus" társadalmaiban is, ahogy egykor emlegették ezeket – egyáltalában nem a tőke ellenállhatatlan új erőre éledésének és a jövő irányában mara­dandón biztosított egészségének a megnyilvánulása volt. Ellenkezőleg, a rendszer strukturális válságának kezdete tette ezt szükségszerűvé, a fönntartható tőketerjeszkedés veszedelmesen leszűkülő mozgásterének következtében. Erre a minőségileg új strukturális válságra a tőke csak még agresszívabb viselkedéssel válaszolhatott.

Ennek felelt meg az, hogy a tőke, fejlődésének utóbbi három évtizede folyamán, kénytelen volt visszamarkolni azokat az „engedményeket", amelyeket a jóléti állam biztosított a munka számára – ami semmibe sem került neki akkor, amikor a jóléti állam létrejött, mivel a megtett „engedmények" velejárói, szerves alkotórészei voltak a háború utáni időszak zavartalan és magas profitot eredményező lendületes tőketer­jeszkedésének. A fönnálló rend stratégiai irányának újradefiniálása a könyörtelen neoliberalizmus szellemében egyaránt volt annak az egyre inkább kizsákmányoló és elnyomó politikának a gyakorlati kivitelezése, amelyet a tőke nyersen tekintélyuralmi fordulata diktált, valamint ennek cinikus ideológiai igazolása.

E tények a tőke hívei számára még sokkal rosszabb mondandót is hordoznak. Nevezetesen azt, miszerint egyáltalán nem hihető, hogy a neoliberalizmusnak a maga nyíltan tekintélyuralmi állásfoglalásával csakugyan sikerül megoldást hoznia a rendszer strukturális válságára, s az egészséges expanzió új szakaszára nyitni ajtót, ahogy ígérgették, de soha meg nem valósították. Az utóbbi években a globális tőke domináns hatalmai odáig jutottak, hogy kénytelenek voltak olyan roppant agresszív és katasztrofálisan költséges kalandokba bocsátkozni, beleértve a fékevesztett népirtó háborúskodást – cinikusan és álszent módon a „demokrácia és a szabadság" nevében -, amelyekből, úgy látszik, „nincs kivezető stratégia"²³ (hogy még a rendszer támogatói által is fölkapott, enyhén kritikus szavakat használjuk). Ez a megkísérelt válságorvoslás teljes kudarcát és magának a válságnak a jelentős rosszabbodását bizonyítja.

Ugyanennek a problémának egy másik dimenziója közvetlenül vonat­kozik a munka mint a tőke strukturális antagonistája fejlődési távlataira. Ellentétben a munkásosztály állítólagos „integrációjáról" szóló minden fecsegéssel, valójában teljesen hamis színben való bemutatását láthatjuk a munkásság hagyományos politikai vezetése – kétségkívül végbement – kapitulációjának, amit úgy kezelnek, mint magának a munkásosztály­nak a szükségszerű és örökre megváltoztathatatlan beilleszkedését. Más szóval, a munkásság bürokratikus vezetőinek ezt a kapitulációját hamisan úgy jellemzik, mint annak az egyedüli és kizárólagos társa­dalmi erőnek a visszafordíthatatlan integrációját, amelyik képes volna hegemonikus alternatívát kínálni a tőke uralmával szemben; azzal az uralommal szemben, amely huzamos ideig – növekvőn destruktív belső meghatározottsága miatt – már nem tartható fönn tovább.

Kétségtelen, hogy a Brit Munkáspárt kapituláns átalakulása „Új Mun­káspárttá" semmiképp sem volt elszigetelt jelenség. Némely pártok, amelyek egykor balra álltak a Brit Munkáspárttól – például az olasz és a francia kommunista párt -, ugyanabban az időszakban ugyanolyan negatív végzetnek estek áldozatul. A fönnálló rend apologétái ugyanúgy ünnepelték mindezeket az átalakulásokat, ahogyan a neoliberalizmus sikeres térnyerését mindenütt. Vagyis a tőkerendszer tartós újraéledésé­nek örömmel látott bizonyítékát ünnepelték bennük, s következőleg mint annak az önkényesen kinyilatkoztatott bölcselemnek az elvitathatatlan diadalát, miszerint „nincs más alternatíva".

Ám aligha lehet ennél rövidlátóbb félreolvasata ezeknek az esemé­nyeknek és fejleményeiknek. A történelmi bizonyíték épp az ellenkező irányba mutat, paradox módon azon tény miatt, hogy a baloldal hagyo­mányos fősodorbeli erői számos országban fönntartás nélkül alávetették magukat a strukturális válságban levő tőke diktátumainak. Hiszen az az igazság, bármennyire kényelmetlen legyen is a létező rend védelme­zőinek, hogy még a hagyományos munkásvezetés leginkább szolgai alkalmazkodása is – amely vezetésnek az „evolúciós szocializmus" az immár bő évszázados, de most árulkodó módon elhagyott, üres jelszava óta nincs saját használható stratégiája – teljesen alkalmatlan a helyzet orvoslására. Ebben az értelemben az a legkellemetlenebb igazság, hogy úgy látszik, a jelenlegi történelmi körülmények között nincs semmi, ami akár csak egészen rövid távon is, de hatékonyan akadályozhatná a tőke társadalmi-gazdasági agresszivitása erősödését és közvetlen kiterjesz­tését fokozódó állami erőszakká.

Ami valóságosan történt a neoliberalizmus térnyerése révén, bizonyos országokban a reformista munkásságnak a legtevőlegesebb hozzájáru­lásával – Nagy-Britanniában már a Harold Wilson vezette kormányban, Dennis Healy, a Munkáspárt gazdasági ügyekben illetékes minisztere irányítása alatt, aki a vad neoliberális politika első fordulóját vezényelte le jóval Margaret Thatcher előtt -, az annak a „nagy ábrándnak" a visszavonhatatlan eltörlése volt, amely szerint az osztályalkalmazkodás és a fokozatos reform volna az egyedüli válasz a társadalom súlyos strukturális problémáira.

Ezen a módon elképzelni a szükséges megoldást – vagyis föltételezve a tőkerendszer súlyos strukturális hiányosságainak megszüntetését idő­legesen alkalmazható és konjunkturálisan korlátozott fokozatos toldás-foldás révén -, persze kezdettől fogva önellentmondás volt. Természetes, hogy ez a körülmény megpecsételte az „evolúciós szocializmus" végze­tét, bár még sok időbe telt, amíg ennek a misztifikáló megközelítésnek az ígéreteit nyíltan sutba kényszerültek vágni még élenjáró képviselői is. Amiként fájdalmasan nyilvánvaló a mai való világban – a reformista munka legtöbb alkalmazkodási stratégiájának megalázó kudarca révén is látnivaló az egész történetből -, az osztályalkalmazkodás és a fokozatos reform egyáltalán nem adott semmilyen választ a fönnálló társadalmi struktúra növekvőn komoly rendszerproblémáira. Nem is adhat soha.

Az agresszív neoliberalizmus mélyen fekvő oka: a zavartalan tőkeex­panzió és a konfliktus-csillapító növekedés veszedelmesen leszűkülő mozgástere, s ezáltal a rendszer mindinkább korlátozott képessége arra, hogy pusztító kalandorkodás nélkül kezelje nagyszabású strukturális prob­lémáit. Hiába állt oda a korábban reformista munka tevékeny cinkosként a neoliberális tőke oldalára. Mindez nyomatékosítja korunk válságának súlyosságát és a teljes abszurditását minden fecsegésnek arról, hogy „egyszer s mindenkorra végeztünk a szocializmussal". Ugyanis a – konf­liktus-csillapító növekedéshez kapcsolódó – zavartalan tőketerjeszkedés, meg a reformista munka ellenkezés nélkül behódoló beilleszkedése a tőkeuralomba, ez csak ugyanannak az éremnek a két oldala.

Ha egyszer a zavartalan és fönntartható tőketerjeszkedés útja leszűkül, és végtére eltorlaszolódik a rendszer mélyülő strukturális válsága által, úgy a munka készséges alkalmazkodását motiváló fő erő óhatatlanul meggyengül, mihelyt a tények hatása kezd megmutatkozni. Ez így igaz, még ha csak a kezdeténél járunk is az ilyen lefelé tartó spirálnak.

A reformista munka vezetősége – amelynek sohasem volt más elkép­zelése a társadalmi-gazdasági javulásról, mint hálásan elfogadni a tőke jóindulatú kezéből egy-egy nagyobb szeletet a társadalom „növekvő tortájából"; ez a közmondásos torta a vak előrelátás szerint örökkön örökké csak növekszik – mindent megtesz, amire csak képes, hogy enyhítse a tőke abban vallott kudarcát (s ennek negatív és végtére des­tabilizáló következményeit), hogy „szállítsa a javakat". Fönntartás nélkül és megalázón hajbókoló pozíciót foglal el a tőkével szemben, abban a hiú reményben, hogy sikerül hozzájárulnia a rendszer fölélesztéséhez és egészséges működéséhez. És teszi ezt annak a piszkos elvnek a nevében, hogy „nincs alternatívája" a fönnálló társadalmi-politikai rend­nek. Ilyen körülmények között persze újra meg újra csak a „baloldali keynesizmus" kifulladt régi mantrájának ismételgetését halljuk. De semmi sincs, amitől ez valóra válhatna.

Tehát sem a neoliberalizmus maradandóságát (amit gyakran társítanak azzal a groteszk álteóriával, amelyik „a történelem végét" prédikálja a neoliberalizmus fölvirradtának üdvös pillanatával), sem a munka örök alkalmazkodásának abszolút szükségszerűségét hirdető kinyilatkoztatás nem egyéb, mint félrevezető szemfényvesztés, amelyet a fönnálló rend kényelmére agyaltak ki. Ezek két irányból kapnak ideiglenesen erősítést. Egyfelől a neoliberalizmus, s ez érthető is, igenlőn keblére öleli a maga újonnan föllelt eszményi beszédtársát, a kapituláns munkát. Másfelől pedig az alkalmazkodó munkának van szüksége valami mitikusan föl­nagyított (nagyerejű, de „rábeszélhető" és jóindulatú) ellenfélre, amelyet előléptetnek igazi „partner" státusába, s immár úgy jellemzik, mint „a gaz­dagság termelőjét", dacára a napjainkban domináns spekulatív finánctőke növekvő parazitizmusának. Azért viselkedik így a reformista munka, hogy igazolja választói előtt a saját nyílt cinkosságát e gorombán kizsákmá­nyoló rend – olyanként, amilyen – maradandóvá tételében. Mára már a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy elvetette eredeti reformista törekvéseit az egykor megígért igazságos alternatív rend irányába tartó „fokozatos változtatásra" – azon a ma még inkább tartalmatlanul prokla­mált alapon, hogy „nem lehetséges semmilyen alternatíva".

Valójában azonban föltűnt a történelmi színen egy hegemonikus alter­natíva létfontosságú szükséglete a tőke uralmával szemben. Ugyanis a reformista alkalmazkodás összes módozata, történetének százharminc évén keresztül (a „gothai program" ideje óta) a legcsekélyebb tartós befolyást sem volt képes gyakorolni a tőkerendszer súlyos ellentmondá­saira és embertelenségeire. A dolgok ilyetén állását mindaddig fönn lehet tartani, dacára a rendszer antagonizmusainak és embertelenségeinek, amíg a tőke képes tiszteletet parancsolni maga iránt – ha lehetséges, akkor produktív eredmények segítségével, ha nem, akkor leplezetlen erőszakkal -, mint a társadalmi újratermelés elvitathatatlan ellenőrzője. De pontosan ez az, ami rendkívül problematikussá válik korunkban. Rendkívül problematikussá, egyrészt mert még a tőke legautoritáriusabb viselkedése – a reformista munka mára teljesen hajbókoló jellegű al­kalmazkodásával együtt – sem képes produkálni az ígért egészséges gazdasági terjeszkedést. S ami még fontosabb, mert a folyamatos agresszív kalandor cselekmények félreérthetetlenül nyomatékosítják a tőke veszedelmes csörtetését az emberiség elpusztítása felé, a fönnálló újratermelési rend mindenáron való, irracionális fönntartása érdekében, amivel szemben maga a tőke egyáltalán nem képes kialakítani, még kevésbé elfogadni, semmilyen alternatívát.

A „legkisebb ellenállás irányvonalát" követni per definitionem mindig könnyebb, mint harcolni egy reálisan megvalósítható hegemonikus alter­natíváért. Mert ez utóbbi nemcsak tevékeny elkötelezettséget követel a résztvevők által választott ügy iránt, hanem annak elfogadását is, hogy ez részükről alighanem áldozatokkal jár. Ellenfeleink legnagyobb aduja ez, ami nyomatékosítja az életképes politikai és társadalmi stratégiák kidolgozásának és kivitelezésének életbevágó fontosságát avégett, hogy szembe tudjunk szállni az intézményesített tehetetlenségi erő jelentős helyzeti előnyével. A föntemlített félrevezető szemfényvesztés – neve­zetesen, hogy a neoliberalizmus és a munka jótékony alkalmazkodása örökkévaló – szükséges leleplezése ugyanis nem lehetséges egyrészről annak a teljes tudatosítása nélkül, hogy korunkban milyen nagy a tét az emberiség túlélésének tényleges biztosításához, másrészről pedig gyakorlati elkötelezettség nélkül az egészében vett létező társadalmi rend elengedhetetlen, alapvető átalakítása iránt, a radikális eltökéltség szellemében.

Toldozgatással-foldozgatással a mi korunkban nem juthatunk sehova. Az ilyesmi csak azoknak a helyzeti előnyét erősítheti, akik most ellenőr­zésük alatt tartják a történelmileg anakronisztikussá váló tőkerendszert. Más szóval, sikeresen szembeszállni a neoliberális legyőzhetetlenség misztifikációjával, amelyet tevékenyen támogat a megalkuvó munka, ez nem egyszerűen ideológiai fölvilágosultság kérdése. A csatát nem lehet egyedül a politikai meggyőzés terén megnyerni, mivelhogy következetes kritikai meggyőződések gyakran járnak együtt gyakorlati tehetetlenség­gel. Tartós sikert csakis a nagy néptömegek szervezetileg fönntartható mozgósítása révén lehet elérni egy mindent átfogó hegemonikus alter­natíva megvalósítására, a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönnálló módja ellenében.

A radikális eltökéltség szelleme ma elválaszthatatlan a szilárd elköte­lezettségtől – amit megkövetel a veszedelmes történelmi fejleményekkel való szembenézés – a tőke növekvőn kalandor és destruktív uralmával szemben előirányzott hegemonikus alternatíva létrehozása mellett.

Ezért hangsúlyozta Chávez elnök ismételten mind a szocializmus vagy barbárság dilemmájának elkerülhetetlenségét, mind az ennek megfelelő szükséges elkötelezettséget a sikeres akció egyedül alkalmatos formá­ja: a tartós stratégiai offenzíva mellett, minthogy a történelmi föladat nagy és szó szerint életbevágón sürgető. 2003 januárjában, a Szociális Világfórumon, Porto Alegrében elhangzott fölszólalásában joggal hívta föl arra a figyelmet: nem szabad megengedni, hogy a keletkező nagy társadalmi mozgalom világtalálkozójából évente ismétlődő szertartásos folklórrendezvény legyen. S megismételte ugyanezt a figyelmeztetést 2006 januárjában, a Caracasban tartott Szociális Világfórumon, han­goztatva, hogy a potenciálisan radikális mozgalmak ilyetén átalakulása „turisztikai és folklórtalálkozóvá borzasztó lenne, mert egyszerűen csak az időt fecsérelnénk, amikor pedig nincs vesztegetni való időnk. Hiszem, hogy nem adatott meg nekünk elkövetkező évszázadokról beszélni […] nincs vesztegetnivaló időnk; a kihívás az, hogy meg kell mentenünk az élet föltételeit ezen a bolygón, meg kell mentenünk az emberi fajt, meg kell változtatnunk a történelem menetét, meg kell változtatnunk a világot."²⁴

Ebben az értelemben, ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk radikálisan új történelmi kihívásával, ami kérdésessé teszi magát az emberi to­vábbélést, az eredeti bolívari terv szükségképpen módosul két alapvető dimenziójában. Először is, a megkövetelt minőségi változás közvetlenül érinti az egyenlőség mindennél fontosabb kérdését, másodszor pedig szembe kell nézni azzal a megoldatlan dilemmával, amelyet még a Fölvilágosodás legnagyobb és legradikálisabb politikai gondolkodói sem tudtak megoldani, beleértve Rousseau-t is (aki számos vonatkozásban utolérhetetlen példa volt Bolívar számára). Nevezetesen: miképp lehet tartósan leküzdeni – vagy legalább egy elkerülhetetlen átmeneti idő­szakra fönntartható módon közös nevezőre hozni – a társadalomban működő, egymással ütköző és potenciálisan széthúzást eredményező érdekeket.

Mondani sem kell, az emberiség nagy dilemmáira adandó, történelmi­leg működőképes megoldásoknak ez a két alapvető dimenziója – ezek a dilemmák első utópisztikus megfogalmazásaikban több ezer évvel a fölvilágosodás kora előtt jelentek meg, de mindig megoldatlanul maradtak és kiszorultak a közgondolkodás fősodrából – szorosan összefonódik.

Elgondolhatatlan ugyanis anélkül leküzdeni a potenciálisan roppant romboló, csakugyan robbanásveszélyes ellentmondásokat és az egy­mást kölcsönösen kizáró érdekeket, amelyeket tartósított a rég fönnálló antagonisztikus társadalmi struktúra, hogy járható – és lényegbevágó – megoldást találnánk az egyenlőségnek a történelemben mind ez ideig kezelhetetlen problémájára, amelynek törvénybe iktatott (elvben visszafordítható) bármilyen formája csak a fölületet volt képes súrolni. És megfordítva: elképzelhetetlen lényegi s ennélfogva törvényileg nem visszafordítható megoldást találni az egyenlőség korszakos kérdésére, amelyen minden egyéb javallott társadalmi érték nyugszik – Bolívar emlékezetes szavaival „minden szabadságtól minden jogig", beleértve az igazságosságot -, anélkül, hogy maradandón átadnák a történelmi múltnak azokat a konfliktusokat és antagonizmusokat, amelyeket szük­ségszerűn gerjesztenek és újratermelnek ilyen vagy olyan formán a strukturálisan/hierarchikusan körülbástyázott és oltalmazott lényegi (nem pedig csak törvénybe iktatott) társadalmi viszonyok.

Az emberiség nagy dilemmáinak két alapvető dimenziója – ha a szóban forgó ügyeket a legmélyebb értelmükben vesszük – egy és ugyanaz. Egyrészt csak azért különböztethetők meg, mert ezen a módon kezelték őket a múlt politikai közbeszédében. De ami fontosabb, avégett meg is kell különböztetni őket, hogy ki lehessen dolgozni a gyakorlatilag járható, tartós – és most már történelmileg lehetséges és szükségszerű – megoldást a társadalom robbanásveszélyes ellentmondásaira. Ámde ma, a múltbeli csalódások fényében, mégiscsak tudatában kell lennünk annak a jócskán bonyodalmas ténynek, hogy a leglényegükben azért ezek elválaszthatatlanok egymástól. Lényegi elválaszthatatlanságuknak társadalmilag determinált múltbeli mellőzése okozta ugyanis, hogy még az egyenlőség megsértésének törvényhozási reformmal való leküzdésére irányuló legnemesebb szándékok is (az ilyen reform nagyon is szükséges lehet mint létfontosságú első lépés meghatározott történelmi körülmények között)²⁵ – érintetlenül hagyva a társadalomban körülbástyázott struktu­rális hierarchiákat – előbb vagy utóbb óhatatlanul nagyfokú visszavágást szenvedtek el.

Emlékeztetnünk kell ezzel kapcsolatban arra, hogy a bolívari egyenlő­ség „a törvények törvénye" volt, mert „enélkül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk." A probléma ilyetén fölvetése Bolívar közvetlen apellálása volt törvényhozó társai fölvilágosult és erkölcsös szellemére. A törvényhozás politikailag járható formájának két kardinális követelményét így határozta meg az angosturai kongresszushoz intézett beszédében: „Erkölcs és tudás minden köztársaság két sarkpontja, először is erkölcsre és tudásra van szükségünk."²⁶ Jóllehet kétségtelenül érvényes megfogalmazása volt ez néhány létfontosságú politikai vezérelvnek az adott társadalmi környezetben, az egyenlőség problémájának, mint törvénybe iktatott egyenlőségnek ez a megha­tározási módja, amely törvényhozó társainak fölvilágosult belátásától és erkölcsi rokonszenvétől tette függővé az ügyet (társai közül sokan valójában egyáltalán nem hajlottak a föltételül szabott áldozatok meg­hozatalára), óhatatlanul szűk korlátok közé szorította Bolívar radikális fölfogását. Való igaz, azok a fönntartások, amelyeket különböző alkal­makból hangoztatott, azt mutatták – legalábbis implicit módon -, hogy tudatában van a ténylegesen megvalósult egyenlőségi szint társadalmi korlátainak.²⁷ Végtére még a rabszolgák törvényes emancipációját is eltörölhették utóbb a különféle jogilag kieszelt álszerződéses alternatí­vákkal, amelyek cinikusan megtartották a korábbi rabszolgaság számos vonását, beleértve a „szegődményes munka" brutálisan szolgasorba döntő egyezményét; nem is szólva a bérrabszolgaság lényegi diadaláról mindenütt, amelyet a liberális politikai gazdaságtan könyveiben „szabad munkaként" dicsőítettek. S még egy kijózanító megjegyzés: a Bolívar életében Latin-Amerikában érvényesült körülmények közepette az ál­tala képviselt társadalmi és politikai radikalizmus is túl soknak bizonyult számos kortársa számára.

Ami a lényegi egyenlőséget illeti,²⁸ ennek megvalósítása kétségkívül minden történelmi föladat közül a legnagyobb és a legnehezebb. Így az­tán reális előrehaladás a lényegi egyenlőség felé csakis akkor lesz lehet­séges, ha majd megvalósításának objektív anyagi föltételei – beleértve a társadalom történetileg elért pozitív termelési képességét – megfelelő módon illeszkednek az eszmék és értékek színvonalához. Ez utóbbia­kat jó okkal nevezhetjük az ősrégi, évezredekre strukturálisan alaposan körülbástyázott társadalmi hierarchiák leküzdése szellemi föltételeinek, amely hierarchiákat a lényegi egyenlőtlenség roppant problematikus kultúrája erősíti, még a haladó polgárság némelyik nagy jelentőségű értelmiségi képviselőjének írásaiban is.

Ilyen körülmények között csakis úgy érhető el siker, ha történelmileg teljesülnek bizonyos létfontosságú föltételek. Egyfelől ugyanis a „nyomor egyenlő elosztása", kedvező anyagi előfeltételek hiányában, nem tart­ható fönn társadalmilag mint normális állapot semeddig sem. Másfelől az „anyagi bőség" állítólagos elérése – vagyis a „bővelkedő társadalom" [affluent society] kártékony mítosza – nem oldhat meg abszolúte sem­mit, ha a kölcsönösen jótékony szolidaritás (és a hozzátartozó értékek) eredeti oltalmazása bármi okból kiveszett az egyéneknek a termelésbeli előrehaladásról alkotott fölfogásából. Ez az igazság nem függ attól, hogy milyen magas szintet ért el a technológiai és tudományos ismeret az adott körülmények között. Ha ugyanis hiányoznak azok az értékek, amelyek lehetővé teszik a gazdag egyéniség mindenoldalú fejlődését, s helyettük a manapság uralkodó antagonisztikus versengés uralkodik, akkor minden fetisiszta módon ünnepelt anyagi bőség továbbra is csak átalakul soha meg nem szűnő ínséggé, s ezáltal akadálytalanul folytatódik az egyre nagyobb termelőpotenciálnak romboló potenciállá változtatása felé tartó, tékozló „fejlődés", ez az önigazoló ördögi kör, amíg csak egy globális katasztrófa megálljt nem parancsol neki.

Ez az a pont, ahol megpillanthatjuk a bennünket a múlttól elválasztó demarkációs vonalat; a múltban az egyenlőségre törekvést még a leg-fölvilágosultabb államférfiak is csupán mint törvényben meghatározott (és korlátozott) politikai célkitűzést követhették. Szükségképpen akkor is így volt ez, ha a szóban forgó ügyekhez fontos társadalmi konnotációk kapcsolódtak, mint amilyen a rabszolgák formális fölszabadítása (bár semmiképp sem valóságos társadalmi-gazdasági emancipálásuk). Létfeltételeinknek a mi történelmi korszakunkra jellemző radikális újdon­sága az, hogy nem lehetséges tartós siker az emberiség túléléséért vívott harcban egy olyan társadalmi rend kialakítása nélkül, amelyik központi elveként a lényegi egyenlőségre alapozódik, mind a termelés, mind az elosztás terén.

Azért van ez így, mert a tőke javíthatatlan destruktivitása kihat napja­inkban az élet minden egyes oldalára, a profitorientált termelési hajsza felelőtlen pocsékolásától a természet öngyilkos lepusztításáig, valamint létfontosságú újratermelési erőforrásainak felelőtlen kimerítéséig, és „fö­lös emberek" krónikus munkanélküliség formájában való elembertelenítő tömegtermelésétől, a szemünk előtt folyó katonai kalandorkodás legszél­sőségesebb változataiig. Hozzávehetjük még a nukleáris fegyverek hasz­nálatának igazolását az Egyesült Államok által, nem csupán visszatekint­ve – Hirosima és Nagaszaki vonatkozásában – hanem a legbaljóslatúbb módon a jövőre nézve is. Ebben az értelemben a tőkemegszemélyesítők által hagyományosan szorgalmazott „képzeld el a lehetetlent" jelszava – a sikeresen végzett „termelő rombolás" vélt erényeinek szóló öndicséret szellemében – talál végső megvalósulásra olyan formában, amelyben abszurd módon, a társadalmi-gazdasági rendszer mindenáron való túlélése érdekében, az emberiség elpusztításának tekintetbe vétele és az ezzel való fenyegetőzés akként legitimálódik a tőke leghatalmasabb államalakulata által, mint szükséges stratégiai cél.

Minden ilyen destruktív megnyilatkozás gyökereinél azokat az át­hághatatlan parancsolatokat találjuk, amelyek a fönnálló rend magukat megörökítő strukturális hierarchiáiból fakadnak. Ez a tény szükségszerűn kizár minden átfogó ésszerű alternatívát a társadalmi anyagcsere-ellen­őrzés tőkés módjával szemben. Természetesen elképzelhetetlen, hogy a lényegi egyenlőség megfontolásai beleférjenek a tőke döntéshozási kereteibe, amikor az alapzata forog kockán. Ez egyedülálló módon kiélezi társadalmi újratermelés-ellenőrzésünk rendszerének strukturális válságát a jelenlegi történelmi helyzetben, s egyben mutatja is az egyedül járható utat ennek leküzdésére. A fönnálló rend destruktív meghatározottságai ugyanis, amelyek mindenütt pusztító módon, korábban elképzelhetetlen mértékben és elképzelhetetlenül súlyosan törnek fölszínre, most már alapvető strukturális változást követelnek az emberiség továbbélése érdekében.

Mivel a strukturálisan kierőszakolt egyenlőtlenség a legfőbb megha­tározó jellegzetessége a tőkerendszernek, amely nélkül nem képes mű­ködni egyetlen napig sem, a megkövetelt alapvető strukturális változtatás szükségessé teszi egy lényegileg igazságos alternatíva, mint az emberi­ség számára kizárólag járható jövőbeli társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód létrehozását. Elképzelhetetlen, hogy lehessen magasabb tét az emberiség számára, mint biztosítani és megvédelmezni az emberiség továbbélését és pozitív előrehaladását a lényegi társadalmi egyenlőség valamely emberileg teljességet adó rendjének fölállítása révén, amely a jelenlegi körülmények között nem elvont lehetőség, hanem létfontosságú szükség.

Ez okból ennek a nagy történelmi föladatnak szentelt erők úgy töreked­hetnek céljuk beteljesítésére, hogy az ésszerűség az ő oldalukon van, s bízhatnak az általuk védelmezett értékek teljes érvényességében az imperializmus, a monopólium és az elnyomás ellen vívott harcukban, éles ellentétben ellenségeikkel. Igazat szólva, olyan korban élünk, amelyet parancsolatok összecsapásának nevezhetnénk, bár semmiképp sem „civilizációk összecsapásának". Hiszen a kritikai szembenézés korunkkal akként érvényesül, mint parancsolat egy igazságos és fönntartható tár­sadalmi rend megteremtésére – vagyis egy olyan rendére, amelyik épp azért fönntartható történelmileg, mert legbenső meghatározottsága min­den lényegi dimenziójában igazságos -, szemben a tőke áthághatatlan destruktív önmegőrzési parancsolataival. Az idevágó ügyek természetét s intézésük sürgősségét tekintve, sohasem volt még csak távolról sem ha­sonló kilátás a lényegi egyenlőség, mint a kölcsönös emberi kapcsolatok elsődleges meghatározója ősrégi kívánságának valóra váltására.

Ebben az értelemben azokat az érveket is fölül kell vizsgálni, amelyek abban a krónikusan megoldatlan kérdésben hangzottak el: hogyan le­het tartósan leküzdeni az ütköző és potenciálisan széthúzást produkáló érdekeket, amelyek a társadalomban működnek. A múltban erre a kér­désre adott válasz, még a legfölvilágosultabb államférfiaké is, beleértve Bolívart, az volt, hogy politikailag ki kell egyensúlyozni a különböző tár­sadalmi erőket, szükséges tehát „fenntartani az egyensúlyt nemcsak a Kormányt alkotó tagok közt, hanem a Társadalmunkat alkotó különböző csoportok közt is."²⁹ Végül az ilyen stratégiáról is kiderült, hogy még a maga megszabta hatáskörben sem lehet hatékony. Vissza-visszatérő fölfordulást és forrongást eredményezett a politikai környezetében annak ellenére, hogy amiről szó volt, az csupán a különböző társadalmi erők strukturálisan adott hatalmi viszonyokból való részesedésének félszívű újrameghatározása és újraelosztása volt. S az adott társadalmi rend hierarchikus strukturális paramétereit nem is kérdőjelezték meg. Ezeket éppen hogy adottnak vették a „kiegyensúlyozás" irányelvei.

Ezzel szemben ma a fönnálló társadalmi rendszer strukturális paramé­tereinek radikális megkérdőjelezése van napirenden. Ma ugyanis, a tőke uralma mellett, nyilvánvalón még a társadalmi erők legügyesebb politikai kiegyensúlyozgatása sem birkózhat meg a föladatával: a megkívánt alapvető strukturális változtatás elvégzésével, akármilyen nagy szükség van is rá. Ez az oka, hogy korunkban, a tőkerendszer visszafordíthatatlan strukturális válságának föltételei közepette, csakis az felel meg a törté­nelmi kihívásnak, ha következetesen haladunk a lényegi egyenlőség társadalmi rendje fölállításának kitűzött célja felé.

Ahogy föntebb láttuk, Bolívar élete vége felé rákényszerült annak beismerésére, hogy tragikus módon még nem virradt föl Amerika napja, amiként korábban jósolta. Ma, néhány nagyerejű meghatározottság kö­vetkeztében, igencsak eltérő a helyzet. Azt mondhatni, immár fölvirradt a bolívari „Amerika napja", abban az értelemben, hogy Latin-Amerikában az Egyesült Államok kvázi-koloniális uralmának régi föltételei nem tehetők maradandóvá a jövőben. A latin-amerikai országok társadalmi-gazdasági, valamint politikailag hatékony nemzeti önállóságának érdekei mindenütt teljesen egybeesnek a nemzeti sérelmek leküzdésének szükségszerű törekvéseivel, miután számos ország hosszantartó nemzeti leigázása kevésszámú imperialista hatalom által egyszer s mindenkorra történelmi anakronizmussá vált.

Ezt az új történelmi föltételt nem teheti semmissé az a tény, hogy a korábbi birodalomépítő, imperialista hatalmak – mindenekelőtt a leg­hatalmasabb közülük, az Amerikai Egyesült Államok – megpróbálják visszafordítani a történelem kerekét, és újragyarmatosítani a világot. Erre irányuló tervük máris látható abból, ahogyan nemrégiben pusztító katonai kalandokra vállalkoztak az ún. „háború a terror ellen" ürügyén. A legagresszívabb hatalmak legújabb, minden bajt orvoslónak kikiáltott csodaszere az, hogy amikor belevágnak egy ilyen kalandba, ami való­jában fölháborító újragyarmatosítási vállalkozás – Afrikában, Délkelet­Ázsiában és Latin-Amerikában -, akkor rendre kinyilatkoztatják, hogy éppen ez a leglényegesebb elengedhetetlen föltétele annak, hogy cini­kusan igazságosnak mondott „nemzetközi terror ellen viselt háborújuk" sikerrel járjon az „új világrendben". De óhatatlanul kudarcot kell vallaniuk e vállalkozásukban.

A múltban számos arra irányult kísérletet, hogy orvosolják az igazolha­tó nemzeti sérelmeket, zátonyra futtatott a soviniszta stratégiák követése. Tekintve ugyanis a szóban forgó problémák természetét, az elnyomott nemzeti érdekek nem érvényesülhetnek más nemzetek megvalósítható társadalmi céljainak kárára, megsértve ezáltal az államközi kapcsolatok megkövetelt, teljesen igazságos nemzetközi föltételeit. Így hát a napnál is világosabb annak az előrelátó bolívari tervnek a történelmi érvényessége, amely a latin-amerikai országok stratégiai egységére és egyenlőségére tette a hangsúlyt, nem pusztán az Egyesült Államok ellenében, hanem az összes ország előirányzott harmonikus nemzetközi társulásának legtá­gabb kereteit szem előtt tartva (lásd a 11. sz. jegyzetet). A latin-amerikai országok, szolidaritásukra alapozott társadalmi és politikai egységük megvalósításával, csakugyan olyan úttörő szerepet játszhatnak ma, amely az egész emberiségnek érdekében áll. Az észak-amerikai nagy­hatalmú ellenféllel szemben egyikük sem érhet el sikert elszigetelten, még negatíve, rossz irányban sem, együtt azonban mindannyiunknak példás utat mutathatnak.

Hiszen csakis annak a stratégiának a történelmileg helyénvaló megújí­tása és következetes végig vitele oldhatja meg társadalmi rendünk nagy strukturális válságát, amely képes közös nevezőre hozni a társadalmi cserekapcsolatok nemzeti és a nemzetközi vonatkozásait a radikális eltökéltség szellemében.

(Fordította: Csala Károly)

Jegyzetek

1 Simón Bolívar: Válogatott írások. Fordította: Benyhe János. Budapest, 2009, Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége,13. (A továbbiakban is valamennyi Bolívar-idézet magyar fordítása e kiadvány alapján.)

2 Uo. 140.

3 Uo. 81.

4 Uo. 163.

5 Clinton munkaügyi minisztere, Robert B. Reich – a Harvard Egyetem volt tanára – saját országa számára „pozitív gazdasági nacionalizmus" erőteljes alkalmazása mellett szállt síkra. Lásd könyvét: Robert B. Reich: The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, 1992, Vintage, 311.

6 A demokrácia „nem egyetemes választási lehetőség minden ország számá­ra", jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon könyvében. Partick Moynihan: Pandaemonium. Ethnicity in International Politics. Oxford, 1993, Oxford University Press, 169.

7 Simón Bolívar: Válogatott írások. 68.

8 Chávez elnök említette beszédében – „La Revolución Bolivariana y la construcción del socialismo en el siglo XXI" -, amelyet a XVI. Világifjúsági és Diáktalálkozón mondott Caracasban, 2005. augusztus 13-án.

9 Simón Bolívar: Válogatott írások. 58.

10 José Martí: La revolución de 1868. La Habana, 1968, Instituto del libro. Ma­gyarul lásd José Martí: A mi Amerikánk (Budapest, 1973, Európa Könyvkiadó) második felében olvasható „Politikai művek" több darabját.

11 Simón Bolívar: Válogatott írások. 49.

12 Lásd részletesen: „Hay que ir organizando un gran movimiento continental", 2005. június 20-án a Paraguayi Köztársaság fővárosában, az Universidad Nacional de Asunción hallgatósága előtt elhangzott beszéd. Valamint: „La Revolución Bolivariana y la construcción del socialismo en el siglo XXI", Caracas, 2005. augusztus 13. (Vö. 8. sz. jegyzet.)

13 1998. december 6-án már a választások első fordulójában Venezuela elnö­kévé választották Hugo Chávez Friast, mivel megszerezte a szavazatok 56,24 százalékát. Tehát az összes többi jelölt együttvéve csupán a szavazatok 43,76 százalékával volt kénytelen beérni.

14 Az itt újraközölt szöveg A tőkén túl 18.4.3 szakasza; része a 18.4 alfejezetnek, amelynek a címe: „Szembeszállni a tőke parlamenten kívüli erőivel".

15 Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről. In Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, 1978, Magyar Helikon, 560.

16 Uo. 561.

17 Uo. 516.

18 Hugo Chávez Frias: Pueblo, Sufragio y Democracia. Yara, 1993, Ediciones MBR-200, 5-6.

19 Uo. 9.

20 Uo. 11.

21 Uo. 8-11.

22 Uo. 9.

23 Inkább az ellenkezője, amennyiben a mindig új katonai célpontok kijelölését a szégyentelenül agresszív „megelőző háborúk" állítólag válságmegoldó folyta­tására – ami mérlegelésre került különböző országok ellen Irántól és Szíriától Észak-Koreáig és az úgynevezett „Gonosz tengelyének" egyéb kiszemelt tag­jaiig – ismételten csak szorgalmazzák a globális hegemón imperialista hatalom legreakciósabb politikai vezetői, a még szélsőségesebb szürke eminenciásaiktól ösztökélve. Így aztán vágyálmaiktól vezérelve, ám teljesen abszurd módon mint a szükséges jótékony megoldást tüntetik föl annak a cselekvési módnak a dik­tatórikus kierőszakolását, amelyik csakis súlyosbíthatja a rendszer problémáit, egészen egy katasztrofális, globális robbanási pontig.

24 Hugo Chávez: Zárszó a Hatodik Szociális Világfórumon. 2006. január 27.

25 Például, amikor egy radikális politikai vezető választási folyamattal kerül országa kormányzatának élére – amit aztán Alkotmányozó Nemzetgyűlés össze­hívása követ -, nem pedig egy mindent átfogó társadalmi és politikai forradalom útján. Elég itt Venezuela és Kuba különbségére gondolni.

26 Simón Bolívar: Válogatott írások. 78.

27 Felipe Larrazábal: Vita y escritos del Libertador. Caracas, 2001, Ediciones de la Presidencia de la República, II. k. 76-77.

28 Lásd „The Callange of Sustainable Development and the Culture of Substantive Equality" címmel tartott előadásomat a latin-amerikai parlamentek kulturális fórumának (Caracas, Venezuela, 2001. július 10-13.) „Summit on the Social Debt and Latin American Integration" elnevezésű tanácskozásán. Monthly Review, vol. 53, no. 7. (2001 december), 10-11.

29 Simón Bolívar: Válogatott írások. 77.

***

Mészáros István, a kiemelkedő marxista filozófus, az első Eszmé­let (1956-1958) főszerkesztője magas venezuelai elismerésben részesült: a nemzetközi zsűri 102 műből El desafío y la carga del tiempo histórico: El socialismo en el siglo XXI [A történelmi időszak kihívása és terhe: a szocializmus a XXI. században] című tanulmá­nyát tüntette ki a kritikai gondol­kodás Libertador-díjával [Premio Libertador al Pensamiento Crítico], amelyet a szerző 2009. szeptember 14-én vett át Hugo Chávez venezu­elai köztársasági elnöktől.

Kitüntetése alkalmából tisztelettel és barátsággal köszöntjük mesterün­ket, barátunkat.

A tanulmány írója 1997 és 2007 között vizsgálta Wroclawban egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. Azt a fő kérdést kívánja megválaszolni, hogyan sodródtak a Kelet- és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a 80-as években még velük, a munkásokkal szövetséges liberális eliteket, miközben – hiteles baloldal híján – egyre nyitottabbá válnak a neonacionalista ideológiára és az azt hirdető politikai pártokra. Egy munkás-aktivistával készült mélyinterjús kutatás keretében a szerző arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa, milyen „önvédelmi" stratégiákat alkalmaztak a munkások, hogy megvédjék a gyárat a re-strukturálás és privatizáció viharaiban is, illetve, hogyan buktak meg ezek a kísérletek.

Bevezetés

Bár a kapitalista globalizáció egy korszakának lezárultával a diszkonti­nuitás jelei egyre inkább megmutatkoznak most, 2008 tavaszán, de – cseppet sem meglepő módon – semmi jele annak, hogy az alapstruktúrák átalakulása is folyamatban volna. A társadalomtudomány művelői tudják, hogy ennek az az oka, hogy a hatalmi viszonyok és egyensúlyok, melye­ken egy adott korszak társadalmi fejlődése nyugszik, azaz a Gramsci-féle történelmi egység, nem mozdultak el számottevően, átalakulásukról pedig végképp nem beszélhetünk. Egyre erősödő, fenyegető feszültsé­gek lépnek fel, és nem várt megrázkódtatásoknak és meglepő átrende­ződéseknek lehetünk szemtanúi a globalizálódó kapitalizmus tájképét szemlélve, ám sehol sem tünedeznek fel a diszkontinuus változások jelei. A hangsúly-áthelyeződések azonban már jól láthatók.

Gondoljuk csak el a következő helyzetet: az IMF felügyelő bizottsága az évtized harmadik – az USA „másodlagos hitelválsága" által elindított – pénzügyi cunamijának hatására összeül (2008 áprilisában). Szemben a korábbi két-három esettel, ez a pénzügyi válság magának a nyugati bankrendszernek a létét veszélyezteti. Az IMF-et irányító bizottság el­nöke most azt kéri a tagoktól, hogy egy pillanatra feledkezzenek meg a rövid távon érzékelhető katasztrófákról, a súlyos veszteségekről és az ingatag pénzügyi rendszerről, és tegyék félre az asztalukon fekvő, gon­dosan elkészített komplex mennyiségi egyenlegeket, melyek a globális kapitalizmus e legfelsőbb irányítóinak a napi betevőjét jelentik az átlagos hétköznapokon. Mindezek helyett arra kéri a jelenlévőket, hogy képzel­jék el, mit jelent majd munkájuk szempontjából az, hogy hamarosan – mindössze húsz év múlva – olyan világban élünk, amelyben nemcsak a 2000. év hétszáz milliónyi nyugati fogyasztónak, hanem három-négy milliárdnyi globális fogyasztónak az igényeit kell kielégíteni; többségük Eurázsia nagy területein egységes nagy nemzeteket alkotva él, melyek jórészt viszonylag erős, de nem nyugati típusú örökségre épülő államok – elsősorban Kínáról, Indiáról és Oroszországról van szó. Megkérte a résztvevőket, gondolkodjanak el azon, hogy ezeknek az államoknak olaj-, rizs-, réz- és gabonaforrásokra lesz szükségük, hogy kielégítsék a négymilliárd fogyasztó igényeit. Aztán felszólította a gazdasági vezetőket, hogy hangosan gondolják végig azokat az elkerülhetetlenül bekövetkező politikai feszültségeket, melyeket az alapvető és kétségtelenül szűkös mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokért folytatandó versengés hoz majd létre, és vegyék számba azokat a feszültségeket is, melyeket ez a helyzet a rendszerben világszerte kialakít majd, továbbá próbáljanak számolni a társadalom szempontjából az előre kiszámíthatatlan következ­ményekkel – a globális felmelegedéssel, a szárazságokkal, az árvizekkel. A neoliberális globalizáció optimista látomása és az „adjunk mindenkinek egy-egy morzsát"-elve helyett (ezek az IMF-evangélium szólamai 1989 óta), a világszervezet főpapja most őszintén a szemünkbe mondja, hogy mostantól fogva a piacokért és a létfontosságú nyersanyagokért folyó élethalálharcnak, a strukturális inflációnak és a magas kamatlá­baknak, a nemzeteken belül fokozatosan kiéleződő társadalompolitikai feszültségeknek és a militarizált nemzeti kapitalizmusok közötti súlyos rivalizálásnak az időszaka következik – döbbenetesen súlyos ökológiai kockázatok és az egzisztenciális fenyegetettség körülményei közepette. Mindez olyan hitelesen hangzott, mint valami végső kijózanodás, sokkal hitelesebbnek, mint azok a korábbi figyelmeztetések, melyek az egypó­lusú világ délibábja óta valaha is elhangzottak.

Gondoljuk meg, hogy a FED (2008. május 14-én) húsz évig tartó szé­gyentelen szponzorálási pénzügyi spekulációkat és a Wall Street-i tőzsde­ügynökök és bankárok bevételeinek hathatós támogatását követően most úgy határoz, hogy kísérletet tesz arra, hogy „a széllel szemben haladjon", és olyan eszközöket próbál kifejleszteni, melyekkel megakadályozható vagy legalább csökkenthető a további spekulációs lufik kialakulása.

Ha tekintetünket most egészen más irányba fordítjuk, és szemügyre vesszük a külföldiek tulajdonában lévő Rom-Petrol és a francia autó­gyártók romániai vállalataiban dolgozók sztrájkjait (2008 áprilisában), akik harcuk eredményességeként ünneplik az éppen bejelentett 20%-os béremelést, mondván „ ez jó lecke azoknak a politikusoknak, akik az utóbbi évtizedben kiárusították a romániai munkaerőt a globális kapita­listák és a román állami osztály érdekében" (a szó szerinti idézetet lásd a Financial Times-ban), azt látjuk, hogy ezt az üzenetet a hivatalos politika rangjára emelte például a lengyel kormány. Vagy nézzük csak meg a járványszerűen terjedő paraszti és munkástiltakozásokat Kínában és Indiában, ahol az állam irányításával a kapitalista fejlődés javára folynak a földkisajátítások.

Lehet, hogy mindezek a jelenségek arra utalnak, hogy a globalizáció és a financializáció periódusának – melyet időnként és megtévesztően „Bretton Woods Il-nek" is neveznek – vége, és elindultunk egy új kor­szak felé, mely a polgárt és a munkást erőteljesebben támogatja? Más szavakkal, kifelé tartunk-e a globális neoliberalizmusból és közeledünk-e egyfajta „beágyazott liberalizmushoz" annak minden, a nemzetek újraé­ledését, az állam és a polgárjogok megerősödését elősegítő következ­ményével? Nem valószínű, különösen nem valószínűek olyan fejlődési elemek, melyek tágabb értelemben a munkásoknak és az állampolgárok­nak javára volnának. Hogy ez megtörténjen, ahhoz, tudjuk, két feltételre van szükség: a hosszú, szekuláris áthelyeződésre a (tőkétől eredő) profltok és a (bérekből származó) jövedelmek egyensúlyában, mivel a hetvenes évek vége óta egyre inkább a tőke felé elbillent egyensúlyt drasztikusan vissza kell fordítani a munkások javára; továbbá arra, hogy az ugyancsak hosszú ideje tartó, a tőke tényleges megadóztatásának egyre csökkentő mértékét – szemben a munka megadóztatásával – szintén meg kell állítani. Röviden, a társadalmi bér szisztematikus, a rendszerváltás óta minden OECD-országban tapasztalható csökkenését vissza kell fordítani, ha új korszak kezdetében reménykedünk, mert ez a lépés jelezné a hatalmi viszonyok alapvető változását és a nemzetek feletti történelmi egységnek, illetve helyi formáinak átalakulását. És még ha a nemzetek feletti osztály olyan nagy bölcsei, mint Larry Summers egyszer csak azt kezdték mondogatni – ezen folyamatok hatására és korábbi, hatalomban megcselekedett lépéseikkel ellentétben -, hogy mindezeket a feltételeket meg kell teremteni az „etnikai globalizáció" érdekében (2008 májusa), ami lehetővé tenné, hogy a globális növe­kedés nagy tömegek számára hozzon profitot, és ne csak egy szűk kis körnek, mégis elenyészően kevés jele látszik annak, hogy a kapitalista államhatalom kellőképpen ki tudja magát szabadítani a kapitalista hálózatokkal kialakított, kölcsönösen előnyös viszonya kötelékeiből ahhoz, hogy ezeket a lépéseket megtegye. Lehet, hogy a kapitalista államnak valóban van valami „relatív autonómiája", de mégsem ren­delkezik Münchausen báró képességeivel. Túlságosan is megköti saját nemzetek-felettisége és az a tény, hogy túlságosan is egybefonódott a nemzetek feletti osztály közvetlenül tőkés szegmensével. A munka és a tömegek szuverenitásának kettős válsága, melyet a munka és a tőke, az állam és az állampolgárok közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyrendszer csak tovább erősít, inkább azt valószínűsíti, hogy minden úgy folyik tovább, ahogy eddig is folyt.

Általános alapvetésem tehát a következő: a nemzetek felettivé váló államok munkás-állampolgárai nyilvánvalóan megérzik annak az egy milliárdnyi új munkaerőnek a piacra lépését, akik a rendszerbe 1989 óta integrálódtak, de megérzik majd annak a kétmilliárdnyinak a megjelené­sét is, akikkel az eljövendő két évtizedben számolnunk kell; mint láttuk, e körülményt nem kisebb személyiség nevezte a jövendő korszak megha­tározó elemének, mint maga Alan Greenspan. Ennek az alapvető ténynek a kialakulásáért a globális neoliberalizmusra és a financializálódásra hárul a felelősség. Ezek változhatnak és akár alkalmazkodhatnak is az új feltételekhez, de a globális proletariátus számának megháromszorozó­dása – mely a legkülönfélébb okokból elszigetelt és mélységesen eltérő nemzetállamokban végtelenül szétforgácsolt – még jó sokáig teherként nehezedik világunkra, dacára Wallernstein prognózisának: szerinte már látható a vég.

A fentiek következtében az állami elitekre erős nyomás nehezedik társadalmi legitimitásuk megszerzésekor, hiszen foglyai maradnak an­nak a globális rendszernek, mely szükségszerűen egymással versengő államokká alakítja őket: versengésük tárgya pedig a mobil tőke, mely­nek az egyes nemzeti elitek készségesen kínálják fel lakosságukat és területeiket. Bizonyosan lesznek majd különbségek, melyeket az eltérő földrajzi elhelyezkedés, az eltérő történelmi múlt és az állami eliteknek a tőkeforrásokhoz való közelsége és távolsága határoz majd meg. De főszabály lesz az állami elitek legitimációjára nehezedő nyomás, valamint az a jelenség, hogy újra meg újra kiüresednek a nemzetállam építésének és társadalmi irányításának liberális és modernista ideológiái – akár jobboldali, akár baloldali színezetűek is lesznek ezek.

Mindezek következtében, ahogyan azt talán elsőként (1993-ban) Paul Piccone meglátta, szemtanúi lehetünk a kiterjedt hibrid populizmus keletkezésének és újraéledésének, melynek összetevői elsősorban a szimbolikus etnikai nacionalizmus, illetve a vallás és ezek eklektikus keveredése a klasszikus baloldaltól kölcsönzött elemekkel. Piccone Franciaország példáján így mutatta ezt be: „a francia új jobboldal úgy tesz, mintha felfedezte volna Kolumbusz tojását, amikor szembehe­lyezkedik az egyetemessé váló Új Osztállyal, mely egyfajta absztrakt liberalizmust óhajt mindenkire rákényszeríteni, miközben a populisták saját közösségeikben, a maguk sajátos kultúrájában, intézményrendsze­rében, vallásainak parancsai stb. szerint akarnak élni.." (1993: 21). Ám Piccone elmulasztotta hozzátenni ehhez, hogy a társadalmat alakító új osztály absztrakt liberalizmusa már a kilencvenes évek elejére szorosan egybeforrt a versengő kapitalista állam globalizáló célkitűzésével, és ennek következtében kezdte elveszteni valamikor ténylegesen létező legitimitását. De helyesen mutatott rá arra a dialektikus viszonyra, mely a helyi közösségek kulturális különössége és az absztrakt liberális koz­mopolitizmus két véglete között alakult ki, és ami egyre inkább jellemzi az újfajta, egypólusú világ korszakát.

A szélsebesen terjedő populizmusok azonban nem csak nyílt, jobbol­dali ideológiai intervenciók képében jelentkeznek az elit politikacsinálás napi üzletmenetében. Hanem egyre inkább azok az eszközök, melyek révén a jogfosztott népesség szélesebb körei hangot adhatnak a globális modernizmusokkal szembeni elégedetlenségüknek. Akik nem lépnek fel nyíltan vagy nem szavaznak egyenesen a jobboldalra, gyakorta soto voce a liberális államosztályokat hibáztatják, mondván bűnrészesek „az emberek" rovására szövögetett összeesküvés bonyolításában. A töme­gek neheztelése és a szervezett radikális jobboldal közötti dialektikus viszony feltárása jelentős feladat, melyben az etnográfiai módszereknek valószínűleg nagy hasznát vehetjük.

Az alábbiakban először néhány átfogó elemzést igyekszem áttekinteni, melyek a fenti álláspontot igazolják, majd pedig belemerülünk a formá­lódó populizmus antropológiai komplexitásába, magyarán közelebbről szemügyre vesszük lengyel munkások egy csoportját, akiknek sorsát a kilencvenes évek végétől máig követtem nyomon.

A félelem, a válság és nemzet antropológiája

A kortárs antropológiában Gingrich és Banks (szerk., 2005), továbbá Appadurai rámutat a társadalmi bizonytalanság, félelem és düh jelentő­ségére, mivel ezek ágyaznak meg az etnikai és vallási újnacionalizmusok ideológiájának. Arra is felhívják a figyelmet, hogy ez a befogadó készség milyen szoros kapcsolatban áll a neoliberális globalizáció teremtette ál­talános körülményekkel. Elemzéseik egybeesnek a Jonathan Friedman által (2003-ban) kifejtett kettős polarizáció általános fogalmával: ezek a polarizációk a társadalmi megosztottságokat az egyre szélesebb körben mutatkozó, mély kulturális különbözőségekkel állítják szembe egy olyan korszakban, melyben az uralkodó elitek és szövetségeseik strukturálisan kénytelenek kozmopolita osztályokká formálódni és egyidejűleg félre kell tenniük a nemzeti projektet mint sorsközösséget. E folyamat során a hajdani „fordista" munkásosztályok képviseleti értelemben és szó szerint is újfajta „etnikai népességgé" alakulnak át, míg az alsó osztá­lyok képviseleti értelemben és ténylegesen is classes dangereuxes-zé válnak. Ezen egymástól alapvetően eltérő nézeteket képviselő szerzők álláspontja egybecseng, amikor azt sugallják, hogy az újnacionalizmus feltámadásának (Európában és azon túl) magyarázatait csak úgy vizsgálhatjuk, ha a hátteret az az összetett képlet adja, melyet – az én megfogalmazásomban – egyfelől a népszuverenitás, másfelől a munka kettős válsága alkot; ez a kettős válság valóban az évezred fordulójának sajátossága. Azt is állítják továbbá, bár nem mindig részletesen kifejtve, hogy a nacionalista paranoia spiráljai, melyek strukturálisan e kettős válságból származtathatók, sajátos, csak rájuk jellemző, meghatározott történelmi dinamikájukat, jelentésüket és szimbolikájukat kimutathatóan osztálykonfigurációktól – összeütközésekből, szövetségekből és meg­osztottságokból – nyerik a specifikus, helyi történelem (gyakorta rejtett) közegében.

Ezen általános téziseknek az antropológián túl is számottevő támo­gatottságuk van. Az összehasonlító társadalomtörténettel foglalkozó tudósok közül például Moore (1972), Mann (2000), Katznelson (2000) és Tilly (2004) is arra a következtetésre jutottak, hogy a demokratikus kapita­lizmus keretei között az osztálymegosztottságokat elemezni, kifejezni és szervezetileg is segíteni kell, ha a liberalizmus a demokratikus folyamatok központi hajtóereje kíván maradni. A kettős válság azonban minimum azt jelzi, hogy az elmúlt három évtizedben a liberálisoknak éppen ezeken a területeken vált egyre nehezebbé az ideálhoz való közelítés. Ami az európai színteret illeti, a poszt-szocialista keleti országok jóval nehezebb helyzetben vannak, hiszen ezek függőségben lévő országok, egyértelmű­en komprádor kapitalizmusok, jó esetben a kontinens nyugati jóléti szint­jének 30%-án vegetálnak, bár a nyugati államok elitjeit is mélyen érinti a kettős válság. Ráadásul a helyzet nem korlátozódik Európára. A Közel-Keleten és Ázsia nyugati felén jelentkező vallásos fundamentalizmust sok elemző szerint a nemzeti baloldal eltiprása segítette elő (Ali, 2002). Számos tanulmány igazolta, hogy a neoliberális globalizáció azáltal, hogy fragmentálta a munkaerőt, lefelé nyomta a társadalmi jövedelmeket és a tőke szuverenitása javára visszaszorította a népszuverenitást, továbbá azzal, hogy korlátozta az „állam bal kezét" (a társadalmi részvételt és beleszólást) – ahogyan Bourdieu (2000-ben) fogalmazott -, miközben szabad mozgást biztosított a „jobb kéznek" (a pénzügynek, a jognak és rendnek), többé-kevésbé okkal-joggal állítható, hogy szisztematikusan hívta életre a mélységes népi bizonytalanság érzetét, megteremtve a félelem politikáját; mindezek eredményeképpen védekező, nem-liberális népi reakciókat vált ki egymástól olyan eltérő régiókban, mint Közép- és Nyugat-Afrika, az USA, Nyugat-Európa, Kelet-Európa, a Kaukázus vidéke és Kelet-Ázsia (lásd még Frank, 2005; Friedman (szerk.), 2003; Gingrich és Banks, 2005; Derlugian, 2005; Turner, 2003; Nonini, 2003; Wievorka, 2003; továbbá saját összegző cikkemet: Kalb, 2005a).

A félelemből eredő populista politikára nem szabad egyértelműen úgy tekintenünk, mint ami közvetlenül a globális szereplők ellen irányul, illet­ve mint amit közvetlenül a globális szereplők, az egyre növekvő számú kivándorló tömegek, a kereskedelem és az informatika stb. váltottak ki. Ezt a mindig homályos absztrakció szintje mozgatja, melyet Eric Wolf „stratégiai hatalomnak" nevezett (Wolf, 1991). Leginkább az történik, hogy a helyi adottságokból adódó tényleges következmények a legkü­lönfélébb, kívülről meghatározott „kritikus kereszteződések" révén ala­kulnak ki, mely kereszteződések a globális folyamatokat meghatározott nemzeti terepeken és helyi előtörténeti adottságokon át kapcsolják össze a létrejövő és kialakult eseményekkel és narratívákkal (Kalb, 1997, 2000, 2005; Kalb és Tak, 2005). A kritikus kereszteződések kapcsolják egybe a strukturális hatalom szintjét a „taktikai hatalom" intézményi területeivel és a mindennapi közvetítői hatalommal (Wolf, 1991), és ezekbe a dinamikus kapcsolatokba ágyazódnak bele a félelem és düh politikájának csírái.

Én különösen is hangsúlyoznám azt, hogy a populáris aggodalmakat és paranoiákat elsődlegesen a mindennapi közvetítői hatalom, az álla­mon alapuló taktikai politikai környezet (beleértve a politikai lehetőségek struktúráját) és a globális strukturális hatalmi viszonyok közötti kapcso­lathiány okozza. Ezek az aggodalmak pedig tovább izzítják a nemzeti populizmust, mely a kudarcot vallott liberális modernizmus helyébe lép. Jóval szűkebb politikai értelemben a populizmus a mi körülményeink között a liberális elitek és liberális ideológiák elutasításával egyenlő, mivel ez utóbbiak nem tudták a maguk hasznára fordítani a nemzetállamok forrásait, azaz a globális folyamatokat nem tudták a helyi szükségletek­hez és óhajokhoz igazítani, sőt ünneplik az elit kozmopolitizmusát, vagy ami még rosszabb, nyíltan a helyi források kifosztásán ügyködtek. De szélesebben értelmezve a populizmus a jogaiktól megfosztottak hangula­tának és érzékeny pontjainak indikátora, hiszen ők szenvedik meg, hogy a mindennapok egyre kaotikusabbá és ellenőrizhetetlenebbé válnak és óriási a szakadék a tőlük fényévnyire lévő, az ő további kifosztásukat szolgáló közhatalmi projektek között.

Míg a nyugati sajtó címlapjai általában „orientalizáló" képet rajzolnak a poszt-szocialista Keletről, s ezen országokat a többségi etnikai nacionalizmus¹ fortyogó katlanjának mutatják, alig-alig történtek konkrét, a kelet-európai térségek új nacionalizmusának dinamizmusát feltáró antro­pológiai vizsgálatok. Ezzel szemben a politológusok vagy a politikaszoci­ológusok a kilencvenes évek kezdete óta folyamatosan elemzik a kelet-európai nacionalizmusokat, és már számtalanszor erélyesen felhívták a figyelmet a bennük rejlő súlyos veszélyekre (például Tismaneau, 1998). Az ilyen tanulmányok újabban kevésbé verik félre a harangot, viszont jóval mélyebben elemzik a helyzetet, és antropológiai módszereket is egyre gyakrabban alkalmaznak és szorgalmaznak (Ost, 2005; Derlugian, 2005), s ez jelentős előrelépést mutat még akkor is, ha etnográfiai elem­zéseik nem mindig nyűgözik le az antropológusokat.

A nyugati média, persze, hajlamos arra, hogy a Nyugaton jelentkező nacionalizmusokat egészen másképp kezelje. A jelenlegi konfliktusokat, melyek Nyugaton a nacionalizmust a bevándorlással kapcsolatos prob­lémák mezébe bújtatják, úgy értelmezik, mintha azokat pusztán a helyi szélsőjobbos mozgalmak táplálnák. Ezzel egyúttal elködösítik a nyugati nacionalizmus forrásait, hiszen olyan cselekvőkre hárítják át ezeket, akiket a Nyugat maga is lényegétől idegennek tekint, nevezetesen a be­vándorlókra és a szélsőjobb peremén működőkre.² Az ilyen mozgalmakat és vezetőiket afféle eltévelyedésként kezelik a liberalizmus szerintük jól beágyazott eszméihez képest: a Nyugat ebben különbözik a Kelettől, mely kimondottan és köztudottan nacionalista.

Ezekkel az önfelmentő, orientalizáló képzetekkel szemben meggyőző­désem, hogy a nyugat- és kelet-európai populáris nacionalizmusoknak tágan értelmezve azonos társadalmi gyökerei vannak és összevethető a befolyásuk is; talajukat mindkét esetben a neoliberális globalizáció és osztály-újrarendeződés egymásba kapcsolódó folyamatai biztosítják, míg az általuk kiváltott tényleges történések dinamikája, természetesen, az eltérően irányított és egymáshoz eltérően viszonyuló politikai terepekből fakad, és szimbolikájukat az eltérő nemzeti történet, emlékezet és am­nézia formálja egyedivé.³

A nyugati neoliberalizmussal foglalkozó újabb antropológiai munkák Gingrich és Banks, szerk., 2005) bizonyos értelemben visszhangozták a média álláspontját a bevándorlók és a szélsőjobbos mozgalmak szerepét illetően. Ezek a művek alig-alig tettek valamit azért, hogy eloszlassák az orientalizáló és a véletlen szerepét hangoztató ködösítést. Mások a konzervatív nyugati elitet vizsgálták (Holmes, 2000) és a köreiben újjáéledt katolikus szervezeti ideológiákat. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a kulturális esszencializmus újra méltó helyére kerüljön a nyugat-európai és kontinentális korporatizmus jobbszárnyán, de nem ad magyarázatot arra, miből táplálkozik az elit körökön túl fellépő populizmus dinamikája és tartalma.

Semmibe sem kerül a népi populizmust analitikailag félresöpörni. Ám a populizmus minden fajtája strukturális és jelentőségteljes fenomén, és ezért jobban tesszük, ha komolyan számolunk vele. Mint Peter Worsley már régen leírta: „ a populizmus az embereknek azt az örökös próbálkozását jelenti, hogy a politikát valahogyan a magukénak tudják érezni", miközben a „teljes igazságot" keresik és azt követelik, hogy „saját társadalmaik működtetésében részt vehessenek" (Wolsley, 1969: 248, 244, 245).

A következőkben a fentiek kifejtése érdekében fejest ugrok a Wroclawban élő munkások egy csoportjának történetébe; ennek révén talán átláthatjuk, hogyan sodródtak a – Kelet-és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó – szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a liberális eliteket. A következők afféle mikroszkopikus archeológiai vizsgálat leírásai a munkások körében érzékelhető, fokozódó elégedetlenségnek, melyet a tulajdontól való megfosztás félreértett és félremagyarázott folyamatai váltottak ki. Ez az elutasítás és elégedetlenség nemcsak munkájukhoz való viszonyukat, hanem egész habitusukat áthatotta.

1997 és 2007 között követtem egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi, wroclawi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. A munkások a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején építették ki helyi szolidaritási köreiket a kommu­nista elnyomás elleni tiltakozásul. önszerveződésüket a katonai hatalom korszakában és az 1985-től fokozatosan meginduló átalakulási folyama­tok során is megőrizték; erőteljes de facto, illetve de jure követelésekkel léptek fel „saját" gyáraikkal szemben, és aktívan próbáltak érvényt szerezni ezeknek a követeléseknek, valamint gyáraikat is igyekeztek megvédeni a Balcerowicz-féle liberalizációs válság, stabilizáció és priva­tizáció viharaiban. Azt kívánom igazolni, hogy a liberális folyamatok célja az volt, hogy a munkásságnak a javaktól való nyílt megfosztása újra és – paradox módon – jogszerűen az állami tulajdonba vételhez vezessen: de most a visszaszerzett szuverenitás és parlamenti demokratizálódás eszközeivel. Célom annak bizonyítása, hogy a folyamatokat belülről át­élve jóval könnyebb volt megérteni az eseményeket, és azt is bizonyítani kívánom, hogy a kívülálló kényelmes pozíciójából a történteket könnyű­szerrel lehet sikeres demokratikus átalakulásként fetisizálni.⁴

Az alábbiakban bemutatott eseményeket illetően tisztában vagyok azzal, hogy a lengyelországi magánosítás meglehetősen szélsőséges jegyeket mutatott. De mégsem tekinthetem kivételes esetnek, hanem inkább olyan folyamatnak, melyről más, Európa egészét átható esetekkel együtt mint kontinuumról alkothatunk fogalmat.

„A történelem ismétli önmagát" – beszélgetések egy lengyel populistával

A munkásosztállyal kapcsolatos tapasztalatok és többféleképpen értel­mezhető jelentőségük megközelítéséhez a legjobb bevezetést Krysztof Zadroznyval folytatott beszélgetéseim jelentették. Zadrozny 1953-ban született Wroclawban, szakiskolai tanár, munkásaktivista, aki végül soha nem gyakorolta eredeti szakmáját, hanem megmaradt a helyi Polar nevű gyár futószalagja mellett, nem vállalt fizetett állást a szakszervezetekben, a politikában, de nem lett belőle művezető sem. Az 1981. decemberi sta­táriumellenes sztrájk és gyárfoglalás vezetője volt. 1982-ben a Jaruzelski-kormány letartóztatta, majd 1983-1988 között szerkesztette és kiadta az „Otthonunk" című illegális üzemi lapot. Ekkor újra internálták, majd elbocsátották, és egész Wroclawban eltiltották a gyári munkától fegyelmi kihágásokra hivatkozva, mivel 1988-ban újraélesztette a Szolidaritás helyi szerveit. Ezután egy ideig kémények takarítását vállalta, továbbá volt ifjúsági kosárlabdaedző, több katolikus hittársával együtt „házi templomi" szünidei táborokat szervezett; egyébként nővére fontos helyi és országos pozíciót betöltő vezető a Szolidaritásban. Mindenekelőtt azonban szívó­san küzd azért, hogy ne hazugságban, hanem „igazságban éljünk", és az a cél vezeti, hogy Lengyelországban „normális" életet lehessen élni. Három gyereke van, a legidősebb akkor született, amikor ő internálva volt, mindhárom gyerek pedagógiával kapcsolatos tanulmányokat folytat. Mint a legtöbb, általunk megkérdezett munkás, Krysztof ma is abban a kis lakásban él, melyet a hetvenes évek végén kapott, nem messze a gyárépületektől. Abban a közegben, ahol az emberek több mint felének maximum általános iskolai végzettsége van, igyekezett megfelelni a több száz vagy talán több ezer ismerősétől és kollégájától ráruházott bizalomnak. Mint szakiskolai tanár és futószalag mellett dolgozó munkás, reá hárult a szerep, hogy a munkásosztály érzékenysége és a politika között közvetítsen, de ugyancsak közvetítői szerepet játszott a szervezeti területen dolgozó magasabb iskolai végzettségű szereplők – köztük saját nővére – és kollégáinak képviselete terén is.

Amikor 1998-ban először találkoztunk vele a Polar irodaházában lévő kicsi és komor szakszervezeti irodájában, a Polar részvényeinek egy részét éppen egy francia iparcsoport készült felvásárolni. Az EU, mely ragaszkodott a Lengyelországba irányuló import teljes liberalizációjához, egészen 2000-ig fenntartotta a lengyel exporttermékekkel szemben a speciális tarifákat, visszatérő témája volt beszélgetéseinek és baráti vitáiknak. Nem sokkal korábban jelentette be a gyár vezetése, hogy a munkaerő 15%-os leépítésére készül (az 1997-es adatok szerint 4,500-an dolgoztak a gyárban). MacKinsey elemzései alapján a gyár vezetői arra a megállapításra jutottak, hogy a Polar jóval több munkaerőt használ az azonos termékeket gyártó nyugati gyárakhoz képest. „Az Európai Unió egy nagy Szovjetunió", mondta Zadrozny magabiztos túlzással. „Olyan sokat fecsegtek itt az önigazgatásról, a helyi vezetésről stb. és a végén óriási monopóliumot csinálnak".

Az antikommunista ellenállás szótárában a monopólium egyet jelentett a társadalmi és anyagi pazarlással, kiszámíthatatlansággal és alattomos korrupcióval. Az önkormányzás vagy önigazgatás ezzel szemben a „normális" életet és „az igazságnak megfelelő életet" jelenti. Ezek voltak azok az alapvető szimbólumok, melyek érdekében a lengyel munká­sok szembeszálltak a pártállammal, sokkal inkább ezek, mint a „civil társadalom" vagy akár a „pluralizmus" jelszavai, melyek inkább taktikai és intellektuális koncepciók maradtak. A normális élet és az igazság ismerete alkották a komplex népi szimbólumot, melyek végső soron a munkások mozgósítását is biztosították. Ezek az 1990-es években és a XXI. század elején is vonzó és kívánatos célok maradtak, sőt manapság egyre inkább a liberális állam és nemzetek feletti szövetségeseik elleni harc jelszavai.

2007 áprilisában, tíz évvel később ugyanabban a kicsi irodában talál­koztunk vele. Most is a futószalag mellett dolgozik a gyárban, ami ma a Polar-Whirlpool nevet viseli. „A történelem ismétli önmagát"- magya­rázza. „Naivitásunkkal és jó szívünkkel éltek vissza. Az 1989-et követő években csak azt hallottuk, hogy semmik se vagyunk; hogy a Nyugat idejött, hogy mindent átvegyen tőlünk; hogy a lengyeleknek nemzeti bűneik vannak. És így aztán az emberek szépen lassan elfogadták a status quót. De véleményem szerint ami 1989-ben hiányzott, az az abnormálissal szembeni ellenállás szelleme volt. És ez igaz a Szolidari­tásra és az egyházra is. Nézzük csak a jelenlegi helyzetet, például hogy a szupermarketekben dolgozó nőket nem engedik ki a vécére, és ezért pelenkát hordanak. Hol van ilyenkor a Szolidaritás? Hol van az egyház? Azonnal fel kellett volna lépniük ez ellen. És akkor egyéb dolgok sem történhettek volna meg. És azt hiszem, hogy a vállalkozásokat és a Polart is szándékosan darabolták fel. Magukra hagyták őket, hogy harcoljanak magukért. És ezzel a szolidaritásnak befellegzett".

„Azt mondták nekünk, hogy ennek így kell lennie, hogy itt van ez az át­menet, és hogy boldogoknak kellene lennünk, hogy egyáltalán van mun­kánk. Igaz, a munkahely nagy érték, de a méltóságunk és a keresetünk is számít. Azt gondolom, meg kéne néznünk, hogyan is zajlott a privatizáció, a Polart is beleértve, hogy vajon tényleg privatizálás történt-e, vagy pedig, ahogy az emberek mondják, egyszerűen csak lopás zajlott".

„Nem tudjuk visszacsinálni a történteket. De pszichológiailag mégis fontos volna megtudni, hogy vajon a mi cégünket értékén alul adták-e el. Akkor ugyanis könnyebben lehetne ma valami engedményt követelni, mondjuk magasabb bérekért harcolni. Becsületbeli kérdés. Én sosem hittem, hogy ennek így kellett történnie, hogy a lengyelek természetéből következik, hogy ezt vagy azt nem tudják megcsinálni, nagy hiba volt azt mondani, hogy a lengyelek semmit sem érnek."

Néhány fogalmat tisztáznunk kell, hogy kontextualizálhassuk és szét­bogozhassuk a helyi történetek látszólag jól látható, de valójában sok­szorosan rétegzett szálait. A privatizációban például ösztönös érzéseikkel szemben az emberek Lengyelországban tiszta szívvel hittek, de 1989-től 1992-ig, amikor a fogalom először bukkant fel köreikben, mindenképpen lelkes hívei voltak (lásd még Kalb, 2008; Ost, 2005). Nézetük szerint azonban kezdettől fogva egészen másféle jelentésben jött át a folyamat, amelyet a Nyugat, illetve a liberális lengyel elit használt. Nem azt jelen­tette, hogy egy köztulajdont eladnak egy magánbefektetőnek, hanem inkább ennek az ellenkezőjét. A lengyel munkások számára az 1980-as évek vége felé a privatizáció fogalma elsődlegesen azt jelentette, hogy a cégeket – melyek, mint köztudott, a kommunista korszakban a teljes közösségi élet színterei voltak, beleértve az egészségügyi szolgáltatást, a szabadságot, a lakáshoz jutást, az óvodákat, a kölcsönöket stb. – el kell venni a kommunistáktól, akiket a többség a nemzetre rátelepedett, illegitim, külsődleges magántulajdonosoknak tekintett. A privatizáció to­vábbá azt jelentette, hogy ezek a gyárak egyidejűleg a munkások kezébe kerülnek, vagyis a tényleges nemzeti közösség kezébe.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Lengyelországban és Wroclawban a huszadik század elején tapasztalt munkás-önigaz­gató mozgalmak valóságosan is jelen levő célok voltak; pontosabban, kézzel foghatóan valóságos és a mindennapok gyakorlatába beépülő projektnek látszottak. A poszt-szocialista korszakkal foglalkozó tudósok közül kevesen elemezték ezt a jelenséget a fontosságának megfelelően, ezért itt kitérőt kell tennünk. E nélkül ugyanis nem érthetők meg a helyi közösségek tapasztalatai.⁵

A statárium idején, 1981 szeptemberében a Szolidaritás kongresszusa által elfogadott program lényegi – meglehetősen figyelemre méltó – kö­vetelése volt a munkásönigazgatás, melyet a katonai rezsim egyik első civil törvényeként vezettek be (Poznanski, 1996). Gyakorta hallani azt a nézetet, hogy éppen ez volt az a követelés, mely a lengyel lázadás radikalizálódásának jegyét hordozta, s mint ilyen, meggyőzte Moszkvát és a lengyel tábornokokat arról, hogy a katonai beavatkozás egyre in­kább elkerülhetetlen, ha meg akarják védeni a nómenklatúra pozícióját. De most, amikor a Szolidaritást törvényen kívül helyezték, a katonai rezsim úgy vélte, ha a gyárakban lehetővé teszik az önigazgatás új in­tézményeinek kiépítését, akkor le tudják csillapítani a tömegek indulatait, egyidejűleg elvágják az értelmiség és a munkásság közötti kapcsola­tokat, és valamiféle legitimációt biztosítanak a rezsimnek. Ráadásul, ez a törvény egy csapásra megoldotta volna a szocialista felhalmozás járványos betegségeit.

Először is, azzal, hogy a vállalatokat tették felelőssé saját finanszírozá­sukért, a tábornokok azt remélték, hogy a gyárak majd rákényszerülnek arra, hogy felelősségteljesebben és vállalkozóbb módon kezeljék a pénz­ügyeiket. Másodszor, a hatalom azt is remélte, hogy meg tudja akadá­lyozni, de legalább a vállalat szintjére vagy helyi szintre tudja lenyomni a munkások újabb béremelési követeléseit. Ezáltal azt is remélték, hogy a szocialista felhalmozás egyik szisztémás problémáját is megoldják: neve­zetesen azt, hogy az állam képtelen ellenőrzése alatt tartani a béreket, a profitot, a befektetést, és korlátozni tudják az állam ellen irányuló kollektív munkásakciókat. Mostantól a munkások irányítják majd saját bérkészle­tüket, mely a Kornai-féle értelemben vett „kemény kényszerekkel" (1980) körülbástyázott, korlátozott költségvetés egyik eleme. És mivel jelentős ellenőrzéshez jutottak az általános költségvetés fölött, a munkások majd saját béreiket a termelési beruházások és az extenzív szociális alapok kiadásaival összhangban állapítják meg. A hatalom arra számított, hogy a munkások felelős gondozói és jó befektetői lesznek saját társadalmi újratermelésüknek. A terv szerint ezzel a szocialista gondoskodó államot, illetve annak feloldhatatlan ellentmondásait számolták volna fel (lásd Poznanski, 1996; Ekiert és Kubik, 1997). Visszatekintve látható, hogy valóban ez történt, csakhogy nem egészen úgy, ahogyan azt Jaruzelski és Moszkva elképzelte. Nemcsak a patriarchális viszonyoknak, hanem a szocialista államnak tout court lett vége, mert az állam végső soron ellenőrzését veszítette a „népi tulajdon" felett – majd pedig kialakult a neoliberális patriarchátus, hogy mindent visszavegyen a dolgozóktól, amint azt majd látni fogjuk.

A kommunista technokraták azt remélték, hogy az újonnan létrehozott, rendszerpárti szakszervezetek (melyek OPZZ néven szerveződtek) képesek lesznek majd ellenőrzésük alatt tartani az önigazgató intézmé­nyeket most, hogy a Szolidaritást törvényen kívül helyezték. De azokon a területeken, ahol a Szolidaritás erős volt és illegalitásba vonult, mint például a Polarban és sok más wroclawi gyárban, az OPZZ csak a fehérgalléros alkalmazottak egyes csoportjait tudta megnyerni. Az új munkástanácsokat nagyon hamar legyűrték az összetartó és demokra­tikus munkáskollektívák, melyek ekkor formálisan legális módszereket alkalmaztak annak érdekében, hogy az államtól megszerezzék a tényle­ges ellenőrzést a termelési tulajdon fölött. Zadrozny és kollégái alaposan kivették a részüket ebből a harcból, mely a munkásosztály érdekeiért és a nemzeti vagyon visszaszerzéséért folyt a Moszkva által támogatott kom­munistákkal szemben; tény, hogy Krysztof kulcsszerepet játszott, és a Polarban dolgozó százak, sőt ezrek elismerését is kivívta.⁶ A nyolcvanas évek vége felé sikerült is kiszorítaniuk a nómenklatúrát a gyár, illetve a gyár társadalmi vagyontárgyai fölötti ellenőrzés területéről; ennek követ­keztében meg tudták akadályozni, hogy a nomenklatúra privatizálja a gyárat és a vagyontárgyakat; 1989-re pedig valóban maguk választották és nevezték ki saját vezetőiket. Hasonló események zajlottak le más, fontos wroclawi gyárakban, például a számítógépeket gyártó Elwróban vagy a vasúti kocsikat gyártó Pafawagnál. Több tízezer munkás érezhette a városban, hogy a gyárakat és a társadalmi vagyont lényegében ellen­őrzése alá vonta. A Polar személyzeti igazgatója 1998-ban, miközben azt magyarázta, milyen súlyos morális és tényleges nehézségekkel jár több mint ezer dolgozó elbocsátása, újra meg újra hangsúlyozta nekünk, hogy továbbra is él a Polar dolgozóiban a gyár tulajdonjogának tudata.

A „privatizáció" másik, rendszerváltó fogalma természetesen egészen máshonnan érkezett. Első ízben a közbeszédben 1988-1989-ben gdanski liberális közgazdászok, különösen Leszek Balcerowicz használták elő­szeretettel. Ezeket a közgazdászokat meghívták a Geremek és Michnik körül gyülekező politikai liberálisok vezérkarába, bár a liberálisok csoport­ja már 1985-től szkeptikusan viszonyult a munkásönigazgatás eszméihez (Ost, 1990). De egy olyan gazdasági környezetben, melyet de facto győzedelmes munkáskollektívák irányítottak, jog szerint birtokoltak és morálisan magukénak vallottak, míg a korábbi formális résztulajdonos, az illegitim és szovjetek támogatta kommunista állam már szemmel látha­tóan az összeomlás szélén járt, a privatizáció újfajta ötletét a munkások úgy értelmezték, mint a népi tulajdonért vívott küzdelmeik végjátékát. A privatizációt az első időben széles körben úgy értelmezték, mint az eredeti, a katonai hatalmat életre hívó 1981-es szolidaritási követelések megvalósulását. Valahogy úgy kell elképzelnünk, mint a munkásfelkelést megkoronázó szertartást.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a munkásönigazgatás nem pusztán a munkások ügye volt, és nem pusztán a munkásoknak a privatizációval kapcsolatos értelmezéséről szólt. Az önigazgatás sok, egyetemet végzett embert is vonzott, különösen az olyan magasabb képzettséget kívánó területeken, mint a wroclawi számítógép-gyártó Elwro, de máshol is. Az 1989 utáni első két parlamentben volt egy frakció, amely az önigazgató intézményekből nőtt ki, és amely védelmezte a munkásszövetkezetek eszméjét mint a gazdaság privatizálásának egyik kívánatos formáját. Az önigazgató gyárak már 1988-ban kitermelték a jól képzett káderek országos mozgalmát, mely a kerekasztal-tárgyalások eredményességét szorgalmazta és jelentős pénzügyi és gazdasági szabályozókat követelt, melyek az önigazgató demokratikus szövetkezeteket segítették.⁷ De ezek a „szerves" cselekvők hamar rájöttek, hogy a kerekasztalban részt vevő liberális értelmiségieknek (nekik mára már gyakorlatilag nincs is választói bázisuk), ahogyan azt a tábornokok előre megjósolták, nem volt türelmük, hogy kivárják, amíg a munkáshatalom konszolidálódik (Ost, 1990). Az egyetlen, széles körben tiszteletnek örvendő, kezdettől fogva az üggyel szimpatizáló személy a korábban trockista Jacek Kuron volt (ugyancsak Kuron kezdeményezte 1976-ban a KOR-nak a felállítását: ez a bizott­ság az internált munkásoknak jogi támogatást biztosított. A KOR révén a lengyel értelmiség végül kapcsolatot talált a munkástiltakozásokkal, miután korábban – 1968-ban, 1971-ben, 1976-ban – sikertelen és összehangolatlan akciókat szervezett (lásd Kubik, 1995 és Ekiert és Kubik, 1997), de Kuron hamar elszigetelődött. Időközben a liberális állam kiala­kításának létfontosságú pénzügyi feladatait kényelmesen átpasszolták Balcerovicznak, meg az általa kötött washingtoni megállapodás nyugati résztvevőinek, akik csöndben kidolgozták a sokkterápia programját. Egyik wroclawi beszélgetőpartnerem, Andrzej Piszel, számítástechnikai kutató­mérnök, 1989 után a parlamenti önigazgató csoport tagja volt. Ma sikeres számítógépes vállalkozó, akinek nincsenek politikai illúziói, és élénken idézi fel, hogy a Geremek – akit ő nagyra becsült – körüli csoport meg­határozó tagjai hogyan fütyölték ki rendszeresen és hogyan alkalmaztak még ennél is kevésbé civilizált módszereket az ő elhallgattatására, ami­kor a gazdaság munkásönigazgató szektorát erősítő politikai javaslatokat terjesztett elő. Ma is azt gondolja, hogy ezzel a liberálisok valami nagy és megvalósítható társadalmi-gazdasági lehetőséget fojtottak el politikai okokból, de erre még gondolni sem szeret.

Ugyanakkor a sokkterápia, mely egy csapásra liberalizálta a piacot és csakis az mozgatta, hogy bármi áron konszolidálja az állami költségve­tést, olyan súlyosan büntette az összes termelő vállalatot, hogy veszélybe került a gyárak puszta fennmaradása, beleértve a közösségi funkcióikat is, melyek megőrzése sokkal fontosabb lett az aktivisták számára, mint a legális formáról folytatott torz vita. Míg az új rezsim finoman elhúzta a nyilvános vitát az egyes legális privatizációs módszerekről, aközben olyan nagy csapást mért a nemzeti gazdaságra, hogy a legtöbb gyár teljesen ellehetetlenült, és 1991-re gyakorlatilag térdre kényszerültek, és az államhoz fordultak kölcsönökért és segítségért. így az új liberális állam fokozatosan de facto elvonta a tulajdonlást a munkáskollektívák­tól és az állami bankokhoz és az államkincstárhoz rendelte. Ebben a folyamatban szétverte a munkásszolidaritást és felmorzsolta az önigaz­gató és szövetkezeti mozgalmakat. 1993-ra Lengyelországban megint munkástömegek tüntettek a sokkterápia és a szegénység ellen (Ekiert és Kubik, 1997), a szövetkezeti módszer lekerült a politikai viták napi­rendjéről és a privatizáció fogalma egyre inkább az állami kincstár által fenntartott gyárak és üzemek működtetését jelentette, melyeket aztán gyorsan kivittek a varsói tőzsdére, hogy égetően szükséges új, külföldi tőkeforrásokat vonhassanak be.

Ha 1985-1989-ben a munkások visszavették a kommunistáktól a ter­melési eszközöket, akkor 1989-1995-ben a liberális állam vette vissza a munkáskollektívák tulajdonát; a liberális állam saját, független kincstára javára a globalizációs módszerek alkalmazásával újra centralizálta a nemzeti vagyont. Az egyik döntő jogi elem volt, hogy azok a gyárak, me­lyek a kincstár tulajdonába kerültek, azonnal kikerültek az önigazgatási jogi rendszerből, elvesztették jogukat, hogy munkástanácsaik legyenek, illetve a munkástanácsok elvesztették azt a jogot, hogy igazgatókat nevezzenek ki. Az állami kisajátítás így jogi alapokat biztosított a még mindig meglévő és konkrét népi követelések elhárítására, vagyis arra, hogy a munkások ténylegesen is tulajdonosok lehessenek gyáraikban. Mikor 1997-ben első interjúinkat készítettük, a Polar és a többi gyár dolgozói kezdtek szembesülni jogi vereségükkel, és felismerték, hogy megfosztották őket hatalmuktól, miközben a puszta létfenntartásra kellett koncentrálniuk.

„Az igazi privatizáció", ahogy Zadrozny használja a kifejezést, a leg­tisztább formájában munkásszövetkezetet jelentett, míg kissé lazábban és kompromisszumosabb formában legalább olyan privatizációt, mely a gyár és a munkások javát szolgálta, s melynek során az alulról gyakorolt ellenőrzés növekedést, befektetést és magasabb béreket eredménye-zett.⁸ „A lopás", természetesen par excellence populista motívum. De mint láttuk, meglehetősen valóságosan fogalmazza meg a munkásközössé­gek tulajdontól való megfosztását, és jogszerű és pénzügyi eszközökkel történő átjátszásukat az állam és a globális piac kezére – kivonva az erkölcsi tulajdonosok ellenőrzése alól. Megfogalmazza továbbá a mun­kásközösségek anyagi kifosztásának következményeit is – és nemcsak a közösségekét, hanem a tényleges testvéri egyletek sorsát is, melyeket a nemzeti felkelés küzdelmeinek története forrasztott egybe -, amint a privatizáció tényleges menete során a tulajdon eltűnik az állami bürok­rácia és a nemzetközi vevők kezében.

Zadrozny rövid beszéde a lengyelekről, akiknek azt mondták, hogy megvannak a maguk bűnei, és ezért nem kellene annyira bízniuk saját képviseleti forrásaikban, elsősorban az 1989 utáni neoliberális tulajdon­áthelyezés tágabb lengyel közösségi kultúrájáról szól. Arra a széltében-hosszában hallható undorító retorikára utalt, melyet a liberális elit folyta­tott, és amit aztán a média és a tudományos körök is felhangosítottak, mikor kiderült az államháztartási hiány nagysága. Egyetlen liberálisnak sem volt mersze ahhoz, hogy a tartozásokat – mint az illegitim rendszer által felhalmozott tartozást (ahogyan arra Naomi Klein fontos megjegy­zése rámutatott, 2007) – felmondja és eltörölje.⁹ De míg a sokkterápia alapjaiban rendítette meg a nemzetet, addig az értelmiség és a média kétségbeesetten igyekezett magát „középosztálynak" mutatni, egyre inkább a munkásokra és a parasztokra kezdett mutogatni mint bűnba­kokra, akik a felelősek azért, hogy Lengyelország most már egyértelműen a globális kapitalista versengés színtere lett. A média a munkásokat és parasztokat szisztematikusan alkoholistáknak és naplopóknak állította be, a szakszervezeteket pedig leszólta, mondván, nem megfelelőek az új polgári Lengyelország számára.¹⁰ Tény, hogy a „civil társadalom" koncepcióját egészében és rendszeresen szembefordították velük. Még az olyan tisztességes értelmiségi is, mint Adam Michnik az 1989-es korszakos eseményeket felidéző tizedik évfordulós ünnepségen a bécsi Kaiserliche Hofburgban, melyen magam is részt vettem,¹¹ nyíltan leszólta a lengyel ipart, „ex-szocialista munkásokról" beszélt, akik „csak Lenin-mellszobrokat tudtak gyártani". Ugyanezen, az elit számára rendezett összejövetelen Leszek Balcerowicz szinte áhítatos büszkeséggel beszélt arról, hogyan engedte szabadjára a piac által kierőszakolt kreatív rombo­lást annak érdekében, hogy megbüntesse a lengyel munkásokat, mert „elvesztették józan eszüket", amit minden bizonnyal az állami irányítású ipar idézett elő (Kalb, 2002; lásd még Buchowski, 2006). Míg az elit békés győzelmét ünnepelte a kommunizmus és a gonosz birodalma felett a gaz­dag Bécsben, nem akadt a korábbi rendszertagadók, most új lengyel elit pózában fellépő résztvevők között egyetlen egy sem ezen a banketten, aki a munkások harcait – és nehéz helyzetét – felidézte volna.

Ez a közeg, melyet Michal Buchowski nemrég a „belső keletiesítés" fogalmával írt le (2006, valamint Kideckel, 2001, 2002), „a munkásokat és a parasztokat hibáztatja súlyos helyzetükért és a társadalmi nehéz­ségeket is az ő nyakukba igyekszik varrni…" (Buchowski, 2006: 467). Buchowski megírja, hogy a közhangulat szerint „a munkások 'civilizá­ciós szempontból megbuktak' (Sztompka, 1993), „általában fegyelme­zetlenség és az iparkodás hiánya jellemzi őket" (Sztompka, 1996) és szembeszállnak az igyekvők erőfeszítéseivel és a régió társadalmainak haladásával…" (ibid, 469). Azzal, hogy gyakorta felemlegetik a Homo Sovieticus-szindrómát, a liberális értelmiségiek kirekesztik a munká­sokat az európai keretek közül és a kortalan Ázsiába utalják vissza. Ugyanakkor a liberálisok szenvedélyesen követelik, hogy az új európai panteonban helyet foglalhassanak, és ennek érdekében szívesen idézik fel lelkiismeretes és békés kiállásukat a liberális civil társadalom mellett a kommunista Góliáttal folytatott harcban, valamint gyakorta hivatkoznak „a gazdaság" sikeres liberalizációjára és a privatizációra.

Krysztof Zadrozny alapvetően nem hajlandó nyilatkozni erről a bosszantó szimbolikus erőszakról. Mint az igazság rendíthetetlen bajnoka, kitartóan hangoztatja azonban, hogy egész életében hazugságnak tar­totta azt az állítást, hogy a lengyelek „semmit sem érnek". De világosan látja, milyen súlyosan érintette ez a nyilvános támadás, az elismerés megvonása az ellenállás fenntartását, és erkölcsileg hogyan érvény­telenítette a munkáskollektívák közös akcióit. A belső „keletiesítésnek" az volt a funkciója, hogy mint a kulturális tulajdonelvétel egyik formája, elmélyítette és csillapította az egyidejűleg zajló anyagi tulajdonelvonás keltette érzelmi hullámokat. Ez az egyik olyan kulturális mechanizmus volt, mely felszínre hozta az ún. lengyel etnikai népréteget a kozmopolita elittel szemben, ahogyan azt Jonathan Friedman előre látta.

Ebben a rövidke összefoglalóban Zadrozny még egy fontos megfi­gyelést említ, melyet szintén dekódolnunk kell: „a vállalatokat részekre szabdalták, és magukra hagyták őket az élethalálharcban", mindezért a Szolidaritást és az egyházakat is hibáztatja. Egy szuszra említi ezt a „lengyeleknek megvannak a maguk bűnei" kijelentéssel és a másik szólammal, mely szerint „az ellenállás szellemének hiánya" volt jellemző. Tény, hogy ezzel az egész liberális tulajdonáthelyezési komplexumot egy­szerre minősíti. Ne feledjük, hogy amikor „vállalkozásokról" beszél, akkor valójában egész életközösségekről és az általuk biztosított társadalmi szolgáltatásokról szól. Szűkebben értelmezve az önigazgató mozgalomra utal, és védelmébe veszi a gyárakat a neoliberális állammal szemben. Helyesen ismeri fel a munkásosztály 1990 táján bekövetkezett szétforgácsolódását, és ráérez arra is, hogy a kialakulóban lévő liberális állammal szemben megbuktak, de figyelmen kívül hagyja azokat a módszereket, amelyeket a kommunista tábornokok sikeresen és szándékosan a rend­szerbe belekódoltak.

A rezsim persze nem láthatta előre a munkásközösségek gyárak fölött gyakorolt ellenőrzésének felerősödését, mivel alábecsülte a munkás­közösségek összetartó erejét, miközben saját legitimitását túlbecsülte; ám azt okosan és szándékosan alakították ki a tábornokok, hogy a harc célpontja a nemzeti központtól az egyes helyi gyárakhoz rendelődjék. Azok a feltételek, melyek lehetővé tették, hogy a munkások visszave­gyenek vagyontárgyakat a kommunista államtól, egyidejűleg lehetetlenné tették, hogy a későbbiekben a liberális állam tulajdonszerzési igényével szemben eredményesen léphessenek fel. Ez a feltételekbe kezdettől fogva bele volt kódolva. Mindenekelőtt a katonai elnyomás közepette megvalósult önigazgatás elvágta a helyhez kötődő munkások és a nemzeti értelmiség közötti szövetség szálait. Ne feledjük, hogy pontosan ez a szövetség tette lehetővé elsősorban az 1980-ban megvalósult szö­vetséget (lásd Kubik, 1995, Ost, 1990, és mások). Miután az értelmiség elszakadt a munkásközösségek alkotta civil bázistól, most a haldokló kommunista államrendszer vonta őket ellenőrzése alá, s mára az értel­miség szilárdabban liberálisabb – vagy inkább neoliberálisabb -, mint valaha, és pontosan azt tették, amit a kommunista tábornokok beléjük kódoltak: szembefordultak a helyi tulajdonos-munkássággal, és megtör­ték kohéziójukat, hatalmukat és formálódó szövetségüket, és megóvták az állam számára a vagyont, melynek ekkorra már ők – az értelmiség – lettek a legfőbb haszonélvezői és tulajdonosai is. Zadrozny érthetően nem látta át ezt akkor. A felismerés pusztító hatással volt rá. Ezért kell szükségszerűen összeesküvést, de legalább perverz bűnrészességet feltételeznie. Mielőtt ebbe a kérdésbe részletesebben belemennék, elő­ször legalább egy aspektusát vizsgáljuk meg annak, hogyan ásta alá az ellenállást az önigazgatás intézményesülése. Ez az aspektus segíthet megértenünk Krysztof csalódottságát.

Mikor az önigazgatás megszilárdult, bekövetkezett az előre látható vezetőváltás is. Ez a személycsere jelentősen hozzájárult az 1989 utáni népi energiák és mobilizációs készségek hiányához. Míg Zadroznyt, az igazságban élni vágyó szaktanárt kollégái körében óriási elismerés és tisztelet övezte, egy kb. tízezer dolgozót foglalkoztató háztartásigép­gyár igazgatásához másféle habitusú emberekre volt szükség. Ebben a váltásban Zadrozny joggal érezte úgy, hogy mások nála rátermettebbek és képzettebbek. Nővére, Margolzata Cakinska erős akaratú, határozott asszony, aki a számviteli osztályon dolgozott könyvelőként, majd belépett az irányítói csapatba, és sikeresen a maga javára fordította a bátyját övező tiszteletet, amit 2008-ban is a magáénak tudhatott. Ma is a Polar demokratikusan választott, fizetett szakszervezeti alkalmazottja (és or­szágos szinten politikai támogatója a jobboldali koalíciónak). Zbigniew Kostecki, aki korábban a minőségellenőrzésen dolgozott és közgazdász diplomával rendelkezett, felkérést kapott, hogy legyen a munkástanács vezetője, később pedig a Polar ellenőrző bizottságának elnöke és egy nagy helyi üzem igazgatója lett. Az önigazgató vezetők wroclawi klubja, melynek tagjai a nyolcvanas évek végén emelkedtek ki, azért jött létre, hogy összehangolja az önigazgatói aktivisták tevékenységét. A klub Andrzej Piszelt választotta vezetőjéül. Piszel termelésirányító volt az Elwro nevű számítógépes cégnél, számítástechnikából egyetemi vég­zettségű szakember, később parlamenti képviselő és sikeres vállalkozó lett.

Röviden, tanúi lehetünk annak, ahogy a vezetés a mélyen politikus meggyőződésű szaktanártól, az igazságkeresés harcosától, a szerelő­szalag mellett dolgozó kollégái körében nagy tiszteletnek örvendő, hiteles személynek a kezéből átkerül egy technikaibb szemléletű, iskolázottabb vezetés kezébe, akik aztán itt szerzett tapasztalataikat egy nagyobb, or­szágos karrier kialakításában kamatoztatják. De ezek az új emberek nem tudták és nem is akarták mozgósítani a munkásközösségeket az 1989 utáni rezsim elleni harcra. A liberálisok számára a munkásönigazgatás inkább átmeneti technikai megoldásnak tűnt a központilag vezérelt gaz­daság problémáinak megoldására a teljes piacosítás érdekében, mintsem a tömegek igazságvágya megnyilatkozásának, ahogyan azt Zadrozny és kollégái gondolták.

Akkor folytassuk most Zadrozny elbeszélését azon a ponton, ahol az előbb félbehagytuk:

„Most derül ki, hogy mindent a titkosszolgálat készített elő (lásd még Los és Zybertowicz, 2000, DK). De ezt tudnunk kellett volna korábban is. Én mondogattam is ilyesmit, de senki sem hallgatott rám. Amikor az emberek kritikus véleményt fogalmaztak meg, félresöpörték őket, mint a holdkórosokat. Ma is a termelésben dolgozom, és a melósok mindig szidtak, eleinte Walesa árulása miatt, aztán az AWS korrupciós botrá­nyai miatt. És én voltam az, akit hibáztatni lehetett a bajokért, míg a fent ülőknek egyáltalán nem kellett mosakodniuk. Egyszerűen nem érdekelte őket, mit gondolnak róluk. Meg is vagyok lepve azon, hogy ezek a kitűnő emberek nem tartották fontosnak a megtisztulást."

Aztán azzal folytatja, hogy mivel a valódi folyamatokat sosem vizs­gálták ki, beleértve annak eldöntését is, ki vegyen részt a kerekasztal tárgyalásain, és mindazt, ami később bekövetkezett, a fenti vádak újra meg újra megfogalmazódnak, és a média azonnal látványos híreket csinál a vádakból, amivel aztán véglegesen lerombolja a hírbe hozottak tiszta nevét és a politikai célokat, de sosem vezet tisztánlátáshoz. Ebben a felfogásban, melyet számos informátorom képvisel, a színfalak mögött ténykedő titkosszolgálatok váltak a tényleges hatóerőkké, melyek min­den magánismeretet ellenőriznek. Amikor egyes csoportok politikailag megszerveződnek és akadállyá válnak a belső hálózatok számára, akkor – Zadrozny szerint – mindig egykettőre fel tudják őket morzsolni azzal, hogy kiszivárogtatnak az emberekről egy-két információt, illetve bármilyen kitalált történetet. „És végül minden botrány arra szolgál, hogy magát a megtisztulást lejárassa, mivel, mint láthatja, mindenkinek van vaj a fején."

Sok ember lejáratódott a kommunizmus időszakában, mert karriert akartak csinálni, magyarázza Zadrozny. „De nem szükséges az em­bernek a karrier minden áron. Csak élj tisztán!" És aztán elmond saját illegális gyári lapjáról, az Otthonunkról egy történetet a nyolcvanas évek­ből: „Mi tényleg feltártunk dolgokat. Nyomoztunk. De ma tengernyi sok a hazugság. És a sajtót kiárusították, mi meg hagytuk. Ez égbekiáltó, eladni a médiát és a bankokat (90%-ban külföldi tulajdonban vannak). Nagy a valószínűsége, hogy az egész privatizációt a bankok kezdték saját érdekükben, amikor egyik napról a másikra lerövidítették a kölcsönök visszafizetésének időszakát a kilencvenes évek elején. Mi a Polarban attól kezdve már képtelenek voltunk fizetni. Nem elleneztem, hogy a Szolidaritás a politika porondjára lépjen. De a Szolidaritás úgy ment be a politikai arénába, hogy nem csinált politikát. A kerekasztalnál nemcsak liberálisoknak kellett volna ülniük, hanem olyanoknak is, akik nem annyira ácsingóznak a jó üzletre".

Krysztof 1998 óta egyre közelebb került a Lengyel Családok Ligája nevű jobboldali párthoz, melyről azt gondolja, nem járatta le magát erköl­csileg olyan mértékben, mint a többi párt, és nagy híve a Kaczynskiaknak. Nagyon megviselte, hogy 1997-1998-ban a Szolidaritás és annak jobboldali pártja, az AWS milyen gyengén szerepelt. Csalódottságát elsősorban a privatizáció módszerei és következményei okozták. Sem a Szolidaritás, sem az AWS nem volt hajlandó politizálni, és kivenni a privatizációt a neoliberális körök kezéből. A Polart először a MacKinsey világította át a nyugati standardnak megfelelően. Aztán elbocsátották a munkaerő 30%-át, és a gyár francia befektetők kezére került, akik nem óhajtottak valódi beruházásokba fogni vagy akár jelét adni annak, hogy valamiféle „szociális csomaggal" kívánnának foglalkozni. Különösen ez utóbbi elmaradása bántotta a Polar-beli régi szakszervezeti embereket. Egyértelművé vált, hogy minden intézményi támogatást elvesztettek, és teljesen ki vannak szolgáltatva a piaci erőknek.

De végső soron ennél jóval többről volt szó, akárcsak annak idején, hiszen a gyárak és az önigazgatás nemcsak a termelés színterei voltak. A közösségről volt szó, az „Otthonunkról", és általában az értékekről. Innentől Zadrozny hosszan mesél a hanyatlás, a szomszédság, a bizton­ság, a sport, az ifjúság, a bűnözés kérdéseiről. Meg van róla győződve, hogy a volt kommunista biztonsági erők profitáltak az utcai bűnözés­ből, a huliganizmusból és a félelemből, és boldogan hagyták, hogy így alakuljanak a dolgok. Környezetében a háztulajdonosok szövetségét felszólították, hogy fizessenek hozzájárulást a rendőrség kiadásaihoz, ha jobb közbiztonságot szeretnének. És mindannyian fizettek, beleértve az ő szervezetét is. A félelem elgyengíti az embereket, és egyre többen gondolnak a szép kommunista múltra, állítja, erősödik a nosztalgia, me­lyet ő mélyen megvet. Néha részt vesz az esküdtszék munkájában is, és ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a bíróságokat nagyon rosszul finanszírozták az egész korszakban, és ezért nem is tudtak megfelelően foglalkozni a társadalomra nehezedő nyomással. Zadrozny, a szaktanár és kosárlabdaedző, sajnálattal tapasztalja a lakótelepeken élő munkásfi­atalok demoralizálódását, és végül oda lyukad ki, hogy Pilsudkit dicsőíti, a két háború közötti szocialista vonzalmú lengyel diktátort, és összeveti a mai, szerinte minősíthetetlenül rosszabb vezetőkkel és rendszerükkel. Aztán nem állja meg, hogy innen egy ugrással ne essen túlzásokba: „Ha a kommunista középvezetőket börtönbe csuktuk volna (ahogy azt Pilsudski biztos megtette volna), akkor a hibalehetőség elhanyagolható lett volna. A nagy többség korrupt volt. Egyszerűen nem kellenek a hazafiaknak."

Az amnézia elleni harc Kaczynski-módra

Nem csoda hát, hogy Zadrozny felvidult, amikor 2005-ben megalakult a Kaczynski-féle jobboldali populista kormány. A Kaczynski testvérek, akiket az Economist Európa „szörnyeteg ikreinek" nevezett, pontosan azokkal a választási programpontokkal élesztették újjá a jobboldali ha­talmat, melyek oly közel álltak Zadrozny szívéhez. A helyi közösségek szintjéről „beemelték" az országos politikába Zadrozny osztályának és generációjának dühét és indulatait. Az ikrek a nacionalista és protek­cionista gazdaságpolitikát, konzervatív család- és nőpolitikát, a nulla toleranciát és a bűnözésellenes álláspontot az Európai Unió ellen inté­zett vitriolos támadásokkal és autoriter megtisztulási fantazmagóriákkal kötötték össze. Politikai vízióik csúcspontját az EU-ban tanúsított nyers németellenes magatartás, a formálódó európai alkotmányos megállapo­dás elleni mozgósítás – mondván, ez csorbítja a lengyel szuverenitást – jellemezte, továbbá liberálisellenes kirohanások, melyeket az európai multikulturalizmus képviselői által támogatott varsói „meleg büszkeség napjára" összpontosított a kormányzat. A leglátványosabb lépéseik közé tartozott, hogy jogról és rendről szóló víziójukat nem korlátozták a lakótelepi fiatalkorúak kisstílű bűnözésének megelőzésére, hanem kiterjesztették a társadalom felsőbb rétegeire is, hogy felszámolják a közép- és felső szintű korrupciót, amit a Zadroznyhoz hasonlók már évek óta követeltek.

A populistáknak mindenhol küzdeniük kell a hivatalos és a kényszerű amnézia ellen. Az új liberális rezsimek történelmi és kulturális narratívája arra szolgál, hogy elfedje a tényleges kulturális és anyagi kifosztást, Bourdieu jól ismert kijelentése szellemében: „a szükségszerűt erény-nyé" kell tenniük. A Kaczynski-kormány pontosan ezt tette, és ezzel kiváltotta a lengyelországi és más nemzetiségű liberálisok ellenszenvét. A Kaczynskiak két kitűnő alkalmat is kreáltak, hogy az amnézia ellen felléphessenek. Az első a titkosszolgálatok és kollaboránsaik elleni tá­madás volt, és szimbolikusan nekimentek az „éles választóvonal" által előidézett történelmi amnéziának; a második támadás pedig a nyomorral és a társadalmi jogokkal kapcsolatos amnéziát illette, és a varsói „meleg büszkeség" felvonulás körül sűrűsödött össze. Mindkét lépésnek nagyon erős jelentése és visszhangja volt a munkások köreiben.

A Kaczynski-rezsim elsődleges célja az volt, hogy felszámolja az „éles választóvonal" elvét, melyet a kilencvenes években Michnik és Geremek, valamint a hozzájuk hasonló liberálisok rendre megvédtek. Az éles választóvonal a lengyel közbeszédben arra a politikai viszonyra utal, melyet a kerekasztal részvevői, a "választott" demokraták, a kom­munisták és a tábornokok fogadtak el, s melynek lényege: nem vádolni és nem büntetni senkit a múltat illetően. Wroclawban nem akadt olyan beszélgetőtársam, akinek egyetlen jó szava lett volna az éles választó­vonal politikájáról. Kivétel nélkül megtisztulást és büntetést követeltek. A Kaczynski-kormány ezt a népi és populista érzelmet egy nagyon jól megalapozott korrupcióellenes felügyelet létrehozására fordította, mely többek között kb. 700,000 lengyel magánszemély adatlapjaival foglalko­zott, akiket a kommunista titkosszolgálatokkal való együttműködéssel vá­doltak. Nagyon sokat elárul a folyamatokról, hogy a Kaczynski-kormány első számú és legjelentősebb áldozata maga Bronislaw Geremek volt, a széles körben tekintélynek örvendő, korábbi külügyminiszter, történész­professzor, az Európai Parlament tagja és az európai liberális-konzervatív agytröszt aktív résztvevője. Geremek mellett megvádoltak több százezer tudóst, bírót, adminisztrátort, mérnököt és üzletembert. Mindegyikőjüket beidézték, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot arról, hogy nem bűnösök, ami az ártatlanságra és bűntudatra épített, és szándékosan az eredeti liberális eljárás kifordítása volt. A gyanú is elegendő volt a vádhoz, és bizonyítékokat kellett bemutatni, hogy az illető a gyanút megcáfolhassa. Az egész nyugati sajtó csatlakozott Adam Michnik liberális napilapjában, a Gazeta Wyborczában közölt nyilvános felháborodásához az ellen, hogy Geremekről lealacsonyító képet fessen a kormányzat, hiszen sokak számára Geremek a más véleményű megvesztegethetetlenség ikonja volt, akit a varsói populista kormány behódolásra kényszerített, és aki kétségbeesetten bizonygatta ártatlanságát a „polgárnak" nemigen nevezhető médianyilvánosság előtt.

De persze, ahogy Buchowski (2006) tisztán látta, az, hogy Geremek vezette a korrupciós listát, következett egyfelől a materiális történelem­ből, másfelől a munkásság tulajdontól való megfosztásának közösségi kultúrájából. Végül is az 1989 utáni lengyel elitnek szembesülnie kellett azzal, hogy az elfojtás visszaütött: az elit megbűnhődött a munkásság küzdelmeinek és súlyos helyzetének önként magára vett és nemzetileg is elvárt amnéziája miatt; másképpen fogalmazva a „paktumban foglalt" és látszatra alkotmányosan előírt amnézia szükségképpen a megtisz­tulás követelésében ütött vissza, ami nem kizárólag a kommunistákról, hanem elsődlegesen róluk, a lengyel elitről szólt. És ezt az egészet úgy állították be, hogy most a lengyel etnikai nemzet elégtételt vesz azokon a honfitársain, akik a nemzetet kiárusították. Volt ennek a folyamatnak a lengyel liberális elitnek szánt rejtett, baljós üzenete: nem teljesen nyíltan, de azt üzente: könnyen lehet, hogy nem ti, hanem mi vagyunk „a nép". Krysztof Zadrozny ezzel az üzenettel teljes szívvel azonosult.

Most képzeljük el ebben a kontextusban a „meleg büszkeség fesztivált", más néven a „homoszexuálisok parádéját". Ezt a nemzetközi felvonulást eredetileg a poszt-szocialista Varsóban azért akarták megrendezni, hogy szembeszegüljenek Lech Kaczinskynak, a város polgármesterének „multikulturalizmus-ellenességével". Kaczynski polgármester a parádét 2004-ben és 2005-ben is betiltotta, ráadásul tett néhány csípős, politika­ilag inkorrekt, homofób kijelentést. Egy ifjúsági szervezet, mely szorosan kötődött a Lengyel Családok Ligájához, és az a Giertich alapította, aki Jaroslaw Kaczinsky ideológusa és művelődési minisztere volt, néhány évvel korábban megtámadta és összeverte a parádé néhány résztvevő­jét. A nyugat-európai multikulturális balos politikusok közbeléptek, és hi­vatalosan is figyelmeztették Varsót, hogy amit csinál, az az „intolerancia" gerjesztése. Ez a nyomás tette lehetővé, hogy 2006-ban és 2007-ben megrendezzék a felvonulást, melyen magas rangú nyugati politikusok, főleg német zöldek vettek részt azzal a jelszóval, hogy az emberi jogokat védelmezik. A Lengyel Családok Ligája ugyanakkor engedélyt kapott arra, hogy ugyanabban az időben ellentüntetést szervezzen. Krysztof Zadrozny rész vett ezen. Felháborította az a multikulturális és emberjogi beállítás, amelyet az EU propagált. „Miért csinál az EU akkora ügyet ab­ból a felvonulásból? – kérdezte. „Brüsszelben senkinek nincs egy szava sem, ha a lengyel munkások az alacsony béreken tengődve éheznek, úgy kell dolgozniuk, mint a kutyáknak és ki vannak zsákmányolva".

Krysztof számára a meleg büszkeség fesztiválja nyilvánvalóan paródia volt, mely ismét csak egy másik, fontos amnéziát szolgált. Mindenképpen hangsúlyozni kívánta, hogy a parádé elnevezésében emlegetett „egyen­lőség" fogalma valaha a társadalmi jogokat jelentette, nem kizárólag a multikulturális homoszexuális jogokat. És egyúttal utalt is Nyugat-Európa saját történelmét illető feledékenységére. Wroclawban sok interjúalanyom értett egyet ezzel. Persze, van osztályütközés is a büszkeségparádéhoz hasonló „multikulti" események mögött. De a posztszocialista ipari mun­kások szempontjából, akik először elvesztették a gyáraik és közösségeik fölötti ellenőrzést, és alig tudták ép bőrrel megúszni az ipar összeomlását, és akik kemény munkára és anyagi stagnálásra kényszerültek egy szé­lesebb nyilvános közegben, mely nyíltan fetisizálta a fogyasztást, ezek a parádék olyan rituáléknak tűntek, melyek feldicsérik a szexuálisan kicsapongó, szabadon válogató fogyasztás adta örömöket. A parádé szá­mukra a soha véget nem érő szabad cserét jelentette, de nem pusztán a tárgyak szabad cseréjét, hanem az intim viszonyok szabad cseréjét is. Nekik az élet mást tanított. Többek közt azt, hogy a családon és a munkáskollektíván belüli intim viszonyok a szolidaritásra, nem pedig a szabad cserére épülnek.¹²

Krysztof egy másik megjegyzése arra vonatkozott, hogy a tömeges fogyasztás liberális ígérete egyszerűen hazugság volt, és hogy ezért aztán nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a végtelen lehetőségek cseréje, és tisztességtelenül osztják a korlátlan örömöket is. Számukra a meleg büszkeség parádéja nem pusztán illetlen nyilvános tett volt, ahogyan azt a lengyel egyház minősítette. Sokkal inkább olyan illetlen nyilvános mí­tosz volt, mely arra szolgált, hogy elhallgattassa a lengyel közvéleményt a többség életét jellemző hiányról, a napi robotról és elszigeteltségről. A valóságnak ezek a tényei sokkal kevesebb közfigyelmet és tiszteletet kaptak – az EU-t is beleértve -, mint egy fölösleges parádé, mondják a munkások. így lehetett ez az esemény is a közösségi amnézia egyik újabb megnyilvánulása. Olyan fesztivál, mely arra szolgált, hogy elrejtsék a kényelmetlen valóság egy darabját. És a lengyel etnikai nemzet újra meghatározta magát a promiszkuitásba merült kozmopolitákkal szem­ben. Az előbbiek úgy tekintettek az utóbbiakra, mint akik a szó szoros értelmében bárkinek képesek eladni magukat.

A történelem még mindig ismétli magát

Beszélgetéseink során Zadrozny sokszor hangsúlyozta, hogy „a törté­nelem ismétli önmagát". A lengyelek a történelem során sokszor vesz­tették el szuverenitásukat és méltóságukat, és szilárd meggyőződése, hogy nincs vége ennek a nemzeti viktimizációnak a liberális kapitalista globalizáció korszakában sem. „A hatalom ugyanolyan, mint volt", -mondja. „Nagy a kiábrándultság. Én is csalódott vagyok. Azt hittük, hogy ha valamelyik nyugati cég idejön, akkor jó irányítás és igazságosság lesz, és a szocializmusra jellemző dolgok mind eltűnnek. Mint például a kisstílű bérharcok, az egész piti alkudozás. Azt hittük, ez a rendszer bölcs és humánus lesz."

2005-ben a Polart a Whirlpool vásárolta meg. Wroclaw lesz ennek az amerikai piacmeghatározó óriásnak az európai termelési és fejlesztési központja a háztartási gépek gyártása terén. 2005-től végül mégis sor kerül jelentős befektetésre: új gyártósorokat, gépeket állítanak be, új épületeket emelnek. Ugyanakkor Zadroznyt gyakorta megállítják a kol­légái, és panaszkodnak a felsrófolt termelési normák és a műhelyekben tapasztalható piti despotizmus miatt. „Abnormális," – mondja, utalva ezzel a munkásság szimbolikus örökségére, a „normalitás" kiküzdéséért foly­tatott harcokra. „Bizonyos dolgok, mint például az emberi lények helyett a termelékenységre, a munkára való összpontosítás, ma is megvan. Ez amerikai cég ugyan, de a koldusok cége. A Nyugatnak egyet kellene jelentenie a minőséggel. Mindenki panaszkodik a szocializmusra, de ezek a főnökök manapság roppant elszántak, hogy kipréseljék belőlünk a napi 500 darabot – minden feszes és merev. A szocializmussal összevetve a jelenlegi normánk sokkal keményebb. És a főnökök stílusa közvetlenül levezethető a szocializmusból. A kommunizmus legrosszabb jellemzői megmaradtak, és a legrosszabb nyugati sajátosságok adódtak hozzájuk".

A műhelyben a dolgozók reálbére alig emelkedett 1997 óta, amikor kutatásainkat elkezdtük. Ma is éppen csak fölötte van a 300 eurónak. Az átlagbérek, természetesen, emelkednek, és minden személyes megnyi­latkozás, melyet a munkásokkal folytatott interjúkban kaptunk, beleértve a szakszervezet képviselőit, a személyzeti vezetőket és a helyi kutatókat is, azt mutatják, hogy a gyártósornál dolgozók bére stagnál. Tény, hogy Zadrozny generációjának egész életében ez a stagnálás jutott. Ezzel szemben a Polar-Whirlpool gyárban az egy munkásra jutó termelékeny­ség 700%-kal növekedett, mióta a gyár a Whirlpool tulajdonába került. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, természetesen jelentős szerep jutott az új beruházásoknak: új gépeket, új felszereléseket és újfajta logisztikát honosítottak meg. De nagyon sokat mond a tény, hogy a műhelyben a viszonyok feltűnő hierarchizálódása zajlott le, a főnökök és minőségel­lenőrök száma durván megduplázódott. Ezek a vezetők ma nagyjából 50-100%-kal keresnek többet a gépsornál dolgozóknál, és ez kapitalista fegyelmet eredményez a műhelyben. A hosszú ideje itt dolgozó munká­sok nem tudnak olyan időszakot felidézni, amikor a munka ilyen nagy stresszel járt. Megjegyzik, hogy a fiatalok nagyon nehezen bírják ezt a légkört, és sokan néhány hét után ott is hagyják a gyárat. Zadrozny, aki tanár és tréner is, gyakran segít nekik fizikai állapotuk, energiájuk és koncentrációs képességeik megőrzésében, de még a legkiválóbbaknak is három teljes hétre van szüksége ahhoz, hogy el tudják viselni a nyomást és általában hónapokig tart, amíg egészen hozzászoknak.

Zadrozny komolyan aggódik. „A fiatalokat becsapták. Keményen tanul­tak, de hiába, ha itt nem kapnak rendes állást. Ez itt féktelen versengés. A fiatalokat és képességeiket is kizsákmányolják. Szerintem tömeges a csalódottság. Egyfelől voltak a nagy ígéretek, de ténylegesen csak nagyon kevés valósult meg belőlük. Csak az életnek ez a sekélyessége maradt meg, és a régi életmódminták széthullóban vannak. Hanyatlik a hazafiság. így aztán könnyű az embereknek elmenni innen, kivándorolni. Semmi sem tartja őket vissza. Még gyerekeket is külföldön csinálnak, nem itthon. És semmire sem becsüli a szakszervezeteket, amiket mi építettünk ki. De persze lehettünk volna sokkal radikálisabbak. Ha nem kellett volna bizonyos dolgokkal annyit törődnünk (az hiszem, arra gondol, hogy még 1988-1989-ben is valós volt a Szovjetunió fenyegető jelenléte), az egész rendszert a feje tetejére állíthattuk volna, saját kormányt, saját parlamentet választottunk volna korábban. A munkásellenes szabályozók nem lettek volna ilyen elterjedtek, és akkor a bejövő nyugati munkaadók másféle feltételeket találtak volna nálunk. És végül is, ez nagy veszte­ség. Az emberekben megvolt az akarat. Lelkesek voltak. Új társadalmat építhettünk volna. És azt hiszem, a lengyelek ezt remélték. Olyan volt a helyzet, mint a háború után. Érezni lehetett az újjáépítés légkörét, és az emberekben megvolt az elszántság, hogy másik rendszerre és másféle szokásokra váltsanak át. De szerintem ez nem működött. Itt a vadkapitalizmus vert gyökeret. A felszínen minden nagyon szép volt, de belül nem azok az emberi viszonyrendszerek formálódtak ki, amelyekért mi küzdöttünk".

Következtetések

Egy nemrégiben megjelent inspiratív tanulmányban a politológus David Ost (2005) azt állította, hogy a Kaczynski ikrekhez hasonló jobboldali ideológusok ravaszul ráerőltették a lengyel posztszocialista munkás­ságra makacs „liberálisellenes" hegemóniájukat (de talán máshol is így történt Európában). Azért tettek így, hogy megszerezzék a munkások szavazatait, és közben elkerüljék a tőkével való konfrontálódást. A reak­ciós kultúra és a szimbolikus politizálás, írja, vette át az antikapitalista mobilizálás és a szervezett alku szerepét. Én a lengyel fejleményekkel kapcsolatban egy másik magyarázattal szolgálok. Az én alternatív ma­gyarázatom kevésbé „eszmei alapú" (Ost kifejezése). Közelebb áll Laclau és Mouffe (1985) megközelítéséhez, és a Gramsci-féle felfogáshoz, aho­gyan a posztszocialista Lengyelországban a munkásszolidaritás drámai hatalomvesztéséhez viszonyul, illetve a politikai folyamatokat és ezek közösségi jeleit felismerni képes „józan eszük" változó artikulálódását elemzi. Ostnak teljesen igaza volt, amikor a lengyel liberális értelmiség 1989 utáni szereplését nevezte meg döntő tényezőnek, de alapjában véve tévedett abban, hogy a Kaczynski-féle kialakuló jobboldali elit és köreik manipulálták volna az ipari munkásságot egyfajta paranoiás libe­rálisellenes politika befogadása érdekében, így eltérítve őket „valódi" osztályérdekeiktől. Hangsúlyozom, hogy az idők folyamán a tényleges harcok a nyilvános szimbolikus konfrontáció formájába mentek át, mi­után a közösségi tulajdon megszerzéséért folytatott küzdelem elbukott, és tovább folytatódott a kulturális „tulajdonvesztés", és a tömegeknek az anyagi és kulturális források meggyengülésével új harcokba kellett bocsátkozniuk, de most már liberális és globális kontextusban.

A Kaczynski-jelenség a lengyel népi harag szerves terméke, és nem e haragnak valami ármányos politikai kihasználása, még kevésbé a népi megbántottság meglovagolásának egy formája. Mi több, a jelenkori len­gyel történelem cseppet sem egyedüli abban, hogy a liberális kozmopoli­tizmussal szemben etnikai népi küzdelmek jelentkeznek, melyek az osz­tályok közötti ellentétek régi stílusú modernista nyelvezetét helyettesítik. Ostnak elemeznie kellett volna a liberális állami eliteknek a globalizáció nyomása alatt összeomló legitimációját Lengyelországban és másutt a nacionalista ideológiák hegemón ravaszságának hangsúlyozása helyett, és kitartóbban kellett volna ragaszkodnia etnográfiai érdeklődéséhez. így a következő helyzet áll elő: azzal, hogy Ost azt hangsúlyozza, hogy a jobboldali ideológusok szándékosan kreáltak politikai kereteket, elemzése végső soron nagyobb politikai legitimitást biztosít a versengő államnak és a neoliberális globalizációnak, melynek ezek a keretek is részei, mint amilyen legalitást a tulajdontól megfosztottak tudnának adni a rendszernek. Míg Ost elismeréssel adózik az együttérző liberális baloldalnak, ténylegesen segít legalizálni a tulajdonelvétel strukturális folyamatát, hiszen erről nem beszél, azaz figyelmen kívül hagyja ezt. Mint Zadrozny története mutatja, a melankólia sokkal többféle forrásból fakad, mint pusztán a bérharcokért folyó mobilizáció hiányából.

A Kaczynski-közjáték ugyanakkor még valami másra is rámutat. Az 1989-et követő politikát Kelet-Közép-Európában mindig is a megbántottság, a harag jellemezte, s nem pedig a kiállás, a cselekvés. A választói részvétel általában alacsony, úgy 50% körül mozog, és egy kezünkön megszámolhatjuk, hány olyan kormány volt ebben a térségben, mely egymás után két választáson győzött volna. A posztkommunista átme­netet a neoliberális globalizáció és munkaszuverenitás kettős válsága közepette a választók soha nem fogadták el. Azt, hogy kiszabadultak a szovjetek öleléséből és búcsút mondtak a kommunista pártgépezetnek, egyhangú helyesléssel fogadták, de ami utána következett, azt lényegé­ben utasították el. A Kaczynskiak azért juthattak hatalomra, mert szava­zóik, a választásra jogosultak maximum 15 %-a voltak az egyetlen olyan társadalmi csoport, mely 2005-ben egyáltalán hajlandó volt az urnákhoz járulni; a többiek jórészt otthon maradtak. És a wroclawi elektronikai iparban dolgozó beszélgetőtársaim többsége strukturálatlanul ugyan, de egyetértett velük, noha csak egy töredékük volt hajlandó a Kaczynskiakra adni szavazatait. A beszélgetőtársaim vagy suttogva, vagy néha ordítva fejezték ki a legkülönfélébb indíttatású politikai cinizmusukat bármely varsói kormány – köztük a Kaczynski-kormány – iránt is, s csak nagyon kevésszer adtak hangot pozitív hitüknek. Csak kevesen voltak, köztük Zadrozny, akik valóban azonosultak a Kaczynskiak erényre, félelemre és gyanakvásra épített kampányával. 2007 októberében a jobboldali kormányzat vereséget szenvedett, és a liberális Szabadság Unió lépett hatalomra. A választói részvétel 1989 óta most volt a legmagasabb, elérte a félelmetes 51%-ot. Míg a Kaczynskiak abszolút számokban nagyobb támogatást szereztek, mint 2005-ben, az iskolázott nagyvárosi fiatalság mozgósítása azonnal felborította a törékeny egyensúlyt.

És valami más is megváltozott a nagy lengyel városokban, Wroclawot is beleértve, a munkásosztály újratermelődésének körülményeiben. Az a tény, hogy 2004-ben Lengyelország végre az EU tagja lett, három olyan következménnyel járt, melyet a lengyelek már 1989 óta intenzíven óhajtottak: 1. lehetővé vált nagy tömegek munkavállalása Nyugaton; 2. a transznacionális vállalatok jelentősen megemelték az országba és Ke­let-Európába beáramló ipari befektetések összegét; 3. nagy pénzekhez jutottak a régiós és a mezőgazdasági pénzalapok. Lengyelország kapott a legtöbbet ezekből a beáramló pénzekből, míg Közép- és Kelet-Európa egészében a nyugat-európai korporációk elsődleges tömegtermelési bá­zisa lett. 2004 után ez a három folyamat együtt végül azt eredményezte, hogy az Európában legmagasabb munkanélküliség jelentősen csökkent Lengyelországban (hivatalosan 2003-ban a munkanélküliség közel 20%-os volt, 2007-ben pedig kb. 13%-os).

A csökkenő munkaerőtartalékok és a globális kapitalizmusba való felgyorsult beilleszkedés láthatóan felerősíti az iparban a despotikus munkaerőrendszereket. A tömeges kivándorlás miatt 1989 óta először munkaerőhiány lépett fel. És a nyugati tőke, amely végre jelentősebb beruházásokba kezdett az álló tőke szférájában, váratlanul magasra emelte a termelékenységi mutatókat, hiszen a munkásoknak a fokozódó kelet-ázsiai versenytársakkal kell felvenniük a tempót. Míg beszélge­tőtársaim a kilencvenes évek végén az áskálódó kommunistákra és a közéletet korrumpáló liberálisokra panaszkodtak, ebben az új európai és globális kontextusban történeteik már egyre inkább a régi (nyugati) stílusú kizsákmányolásról szólnak. Érzékelhető, hogy a politikai azonosságtu­datban szélesebb körű átrendeződés zajlott le, mely hozzájárul majd a lengyel történelmi sérelmek újrafogalmazásához a következő években. „Végtére is, munkások vagyunk" – mondta 2007 áprilisában egyik, kissé zavarban lévő informátorom, aki az 1990-es évek vége felé ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindig is vállalkozó volt. Mióta 1997-ben elkezdtem a vizsgálatokat, most fordult elő először, hogy ez a szó: „munkás" a régi szocialista konnotációkkal önmeghatározásként felbukkant. Miközben ezt a mondatot megfogalmazta, beszélgetőtársam, egy ötvenes éveiben járó férfi, fürkészően nézett a kérdezőre, teljes bizonytalanságban, de mégis reménykedve abban, hogy önmeghatározása helyeslésre talál.

Lengyelországhoz és a hozzá hasonló államok számára az a kérdés, hogy a következő 20 évben bekövetkező folyamat: kétmilliárd új munka­erő és fogyasztó integrációja a világrendszerbe vajon középosztálybeli fogyasztókká teszi-e őket, vagy „lehorgonyozza" újonnan felismert mun­kásidentitásukat. A megbántottság politikája nagyon valószínűen meg­marad a liberális kozmopolitizmus homályos nacionalista elutasításának keretei között, mondván, a liberálisok kiárusítják a nemzetet, és időnként megerősödik majd az osztályharc a dolgozó emberek szlogenjének hang­súlyozásával, mihelyt a termelésben dolgozó lengyelek érezni fogják az ázsiai munkaerőtartalékokra nehezedő, demokratikusnak aligha nevez­hető versengő államok által rájuk terhelt kizsákmányolás hatásait.

E tanulmányban vizsgálatom tárgyát a populáris nemzeti paranoia speciális lengyel megvalósulása képezte. Tézisem az, hogy a jelenlegi, gyakorta vijjogó nemzeti és nacionalista címlapsztorik elemzéséhez nem elég a nacionalista pártok és elitek tanulmányozása, hanem be kell vonnunk a képbe az osztálykonfigurációk és röppályák szorosan összefüggő megközelítéseit, hogy behatolhassunk a társadalmi és egzisztenciális bizonytalanság, az ezzel járó megélt félelmek és dühök mélyen fekvő textúrájába. Bemutattam, hogy sikerrel alkalmazhatjuk az Edward Thompson-féle „osztályharc osztályok nélkül" módszerét – különösen, ha összeházasítjuk Eric Wolf elemzőerejének stratégiáival. E sikeres elemzés révén közelebb kerülhetünk a jelenlegi poszt-szoci­alista/posztjóléti állapotoknak és a munka- és népi szuverenitás kettős válsága összefonódásának megértéséhez, ahhoz a válsághoz, mely a világ bármely pontján jelentkező helyi, népi csalódottság és paranoia szükséges háttere.

(Fordította: Baráth Katalin)

 

A tanulmány a Max Weber Program (EUI) szervezésében 2008 májusá­ban megrendezett, Globalizáció és egyenlőtlenségek: Gondolatok, elmél­kedések a megosztott világ fejlődéséről című konferenciára készült.

 

Hivatkozások

Ali, Tariq, 2002, The Clash of Fundamentalisms. London, Verso.

Appadurai, Arjun, 2006, Fear of Small Numbers. An Essay on the Geography of Anger. Durham-London, Duke University Press.

Bartha Eszter, 2007, Alienating Labor. Workers on the Road from Socialism to Capitalism in East Germany and Hungary, 1968-1989. Dissertation CEU.

Bourdieu, Pierre, 2000, Acts of Resistance. Against the Tyranny of the Market. New York, The New Press.

Buchowski, Michal, 2006, The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly, vol 79, (2006), no 3, pp. 463-482.

Derluguian, Gyorgi, 2005, Bourdieu's Secret Admirer in the Caucasus. A World System Biography. Chicago, Chicago University Press.

Ekiert, Gregorz-Jan Kubik, 1999, Rebellious Civil Society. Popular Protest and Democratic Consolidation in Poland 1989-1993. Ann Arbor, University of Michigan Press.

Frank, Thomas, 2004, What's the Matter with Kansas? How Conservatives won the Heart of America. New York, Owl Books

Friedman, Jonathan (ed.) 2003, Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, Altamira Press.

Gingrich, Andre-Marcus Banks (eds.), 2005, Neo-Nationalism in Europe and Beyond. Perspectives from Social Anthropology. New York-Oxford, Berghahn Books.

Holmes, Douglas, 2000, Integral Europe – Fast Capitalism, Multiculturalism, Neo-Fascism. Princeton, Princeton University Press.

Gledhill, John, 2000, Power and Its Disguises. Anthropological Perspectives on Politics. London, Pluto Press.

Kalb, Don, 2005, From Flows to Violence: Politics and Knowledge in the Debates on Globalization and Empire. Anthropological Theory, vol. 5, no.2, (2005), pp. 176-204. Magyarul lásd Don Kalb: A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban Eszmélet 78. 2008. nyár.

Kalb, Don, 2002, "Afterword: Globalism and postsocialist prospects", Chris Hann (ed.), Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. (London) Routledge

Kalb, Don-M. van der Land-R. Staring-B. van Steenbergen-N. Wilterdink (eds.) 2000, The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Boulder-Lon­don, Rowman and Littlefield.

Kalb, Don-Herman Tak (eds.), 2005, Critical Junctions. Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York-Oxford, Berghahn Books.

Kalb, Don, 1997, Expanding Class. Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham-London, Duke University Press.

Kalb, Don, 2008, "Headlines of Nationalism. Subtexts of Class", Antropologica 2008 (megjelenés alatt).

Katznelson, Ira, 1998, Liberalisms Crooked Circle. Princeton, Princeton University Press.

Klein, Naomi, 2007, The Shock Doctrine. The Rise of Disaster Capitalism. Lon­don, Penguin Books.

Kornai János, 1980, A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Kubik, Jan, 1994, The Power of Symbols against the Symbols of Power. The Rise of Solidarity and the Fall of State Socialism in Poland. University Park, Penn State Press.

Los, Maria-Andrzej Zybertowicz, 2000, Privatizing the Police State. The Case of Poland. Basingstoke, MacMillan.

Mann, Michael, 1999, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing", New Left Review I/235 (1999) 18-45.

Moore, Barrington,1978, Injustice. The Social Bases of Obedience and Revolt. White Plains, NY, M.E. Sharpe.

Nonini, Don, 2003, American Neoliberalism, 'Globalization', and Violence: Reflections from the United States and Southeast Asia. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State, and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 163-202.

Ost, David, 1990, Solidarity and the Politics of Anti-Politics. Opposition and Reform in Poland since 1968. Philadelphia, Temple University Press.

Ost, David, 2005, The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca, Cornell University Press.

Piccone, Paul, 1993, Confronting the French New Right: old prejudices or a new political paradigm? Telos, no. 98/99 (1993), pp. 3-23.

Poznanski, Kazimierz, 1996, Poland's Protracted Transition. Institutional change and economic growth, 1970-1994. Cambridge, Cambridge University Press.

Shields, Stuart, 2007, From socialist Solidarity to neo-populist neoliberalisation? The paradoxes of Poland's post-communist transition. Capital and Class, (2007), vol. 93, pp. 159-78.

Smith, Gavin, 2006, When 'the logic of capital is the real that lurks in the background'. Current Anthropology, vol. 47, no. 4 (2006), pp. 621-39.

Tilly, Charles, 2003, Contention and Democracy in Europe, 1650-2000. Camb­ridge, Cambridge University Press.

Tismaneanu, Vladimir, 1998, Fantasies of Salvation: Democracy, Nationalism, and Myth in Post-Communist Europe. Princeton, Princeton University Press.

Turner, Terence, 2003, Class Projects, Social Consciousness, and the Contradictions of 'Globalization'. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 35-66.

Van der Veer, Peter, 2006 Pim Fortuyn, Theo van Gogh, and the Politics of Tolerance in the Netherlands. Public Culture, vol. 18, (2006), pp. 111-125.

Wieviorka, Michel, 2003, "The New Paradigm of Violence", Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State and Violence, Walnut Creek, Altamira, pp. 107-40.

Wolf , Eric, 1990, Facing Power. American Anthropologist vol. 92, (1991), pp. 586-596.

Worsley, Peter, 1969, The Concept of Populism. In Ghita Ionescu-Ernest Gellner (eds.): Populism. Its Meanings and National Characteristics. London, Weidenfeld and Nicholson.

 

Jegyzetek

1 Michael Buchowski kimutatta, hogy a kelet-európai eliteknek hasonló és ta­lán még a nyugatiakénál is radikálisabb, orientalizáló ideáik vannak saját, nekik alávetett honfitársaikról (Buchowski, 2006).

2 Peter van der Veer kivétel e szabály alól. ő a holland populizmus iszlámellenes mobilizációját annak következményeként látja, hogy maguk a hollandok véglete­sen képtelenek megküzdeni saját vallásosságukkal (Van der Veer, 2006).

3 Ebben egyértelműen osztozom Michael Burawoy (2001) véleményével, amikor a világrendszer és az osztályszempont alapján bírálja Eyal, Szelényi, Townsley (1998), továbbá Stark és Bruszt (1998) nézeteit, bár én kicsit elfogadóbb vagyok az ezen szerzők által hangoztatott folyamatfüggő megközelítések tekintetében, mint Burowoy. Én a hangsúlyt a globális folyamatok és az ezt keresztező helyi fej­lemények kritikus találkozási pontjaira teszem (lásd Kalb, 2005). Ezek egymásnak nem alternatívái. Lásd még Jan Drahokoupil (CEU-disszertáció) tanulmányát az Európai Unióban kialakuló versengő állam fogalmával kapcsolatban (megjelenése 2008-ban várható).

4 Természetesen akadnak kitűnő átfogó elemzések is, melyek „tisztes távolból" követték az eseményeket, mint egy nemrég megjelent mű: Stuart Shields: „From socialist Solidarity to Neo-populist neoliberalization? The paradoxes of Poland's post-communist transition", (Shields, 2007).

5 Meglepően kicsi a munkás önigazgatással/önirányítással foglalkozó kutatások száma mind Lengyelországban (bár nem állítom, hogy minden forrást ismernék), mind a nemzetközi publikációkban. A legjobb munka ezen a téren talán Poznanski 1996-os tanulmánya. De még egyetlen következetes és alapos helyi elemzést sem láttam a folyamatok tényleges dinamikájáról. Általában a szocializmus utolsó évti­zedében és a posztszocializmusba való átmenet idejével foglalkozó helytörténeti kutatások csak most érnek el a kiadáshoz, lásd például Bartha Eszter éleslátó CEU-disszertációját: „Elidegenedett munka: munkások a szocializmusból a kapi­talizmusba vezető úton Kelet-Németországban és Magyarországon, 1968-1989", 2007. Az a véleményem, hogy a lengyel helyzetben ezek a helyi dinamizmusok gyakorta a tulajdonnak a munkáskollektívák általi valamiféle legitim ellenőrzéséhez és a tulajdon hatékony követeléséhez vezettek. A tanulmány a továbbiakban több mint hatvan oral history interjúra épül, melyeket Herman Takkal, Ewa Ignaczackal és Kacper Poblockival készítettem 1997 és 2007 között Wroclawban. Átnéztük a Polar munkásönigazgatása egyik kulcsfigurájának, Zbigniew Kosteckinek a nyolc­vanas évek elejétől a kilencvenes évek elejéig terjedő időszakból való személyes archívumát, mely tanulmányokat, szabályzatokat és sajtókivágásokat tartalmaz. Mindenkinek köszönetemet szeretném kifejezni.

6 Igaz, volt még egy másik személy is, aki a Polarban és Wroclawban hasonló befolyásra tett szert, mint zadrozny. Neve Andrzej Kowalski. őt Patrick Kenny (2005) is megemlíti, és Andrzej is egyik informátorunk volt. A két főszereplő közötti különbségek nagyon érdekesek. zadrozny szülei egy keleti faluból származnak, és mindvégig vallásosak maradtak. Krysztof tanári diplomát szerzett. ő a forradalmi lengyel nacionalista katolicizmust képviselte. Kowalski szülei Gdansból szár­maztak, és lényegében ateisták voltak. Andrzej csak általános iskolát végzett, és sokkal balosabb elkötelezettségű volt, mint Krysztof. A munkások katolikus hitét mint a lázadás etikai hajtóerejét talán alábecsülték a szocialista Lengyelországban zajlott „munkáskonfliktusokban".

7 Ez az információ azokból az interjúkból származik, melyeket Andrzej Piszellel és Zbigniew Kosteckivel, két kulcsszereplővel folytattunk, továbbá a Kostecki saját archívumában található újságkivágásokon és más írásokon alapul, melyek a nyolcvanas évek elejéről a kilencvenes évek elejéig terjedő korszakban a munkásönigazgatással foglalkoztak.

8 Interjúim során lehetőségem nyílt, hogy a Polar munkásainak privatizációs politikáját mélyebben megértsem; ők megpróbálták megakadályozni, hogy egy ágazati befektető vegye át a céget, miután a Siemens megfojtotta a nagy helyi Pafawag gyárat és felszámolták az Elwrót, a számítástechnikai üzemet is. Cso­portosan próbáltak a lehető legtöbb részvényt szerezni (tehát nem individualizált részvényeket), melynek révén maradt 15%-uk. A többit az állam kapta, miután a Polart bevezették a varsói tőzsdére és 35%-át a Brandt, egy francia befektető vette meg, mely aztán 2000-ben csődbe ment. A további részleteket itt sajnos nem tudom kifejteni.

9 Az adósság összegét végül két hullámban jelentősen csökkentették a kilencve­nes évek elején és közepén. A nyugati, szuverén hitelezők, többségükben a hitele­ző államok párizsi klubjának tagjai, az 1989-1992 közötti időszakban folyamatosan nyomást gyakoroltak a lengyel gazdaságra a hitelek visszakövetelésével, és kivár­ták, amíg az új rezsim teljességében átvette a kialakuló washingtoni konszenzus liberalizációs, stabilizációs és privatizációs elképzeléseit. Amikor a kommunisták az 1993-as választásokon visszakerültek a hatalomba, a Nyugat pánikba esett, és úgy döntött, csökkentik a tartozások összegét, hogy Lengyelországot és ezzel talán az egész Kelet-Európát is a nyugati táborban tudják tartani, és hogy meg­akadályozzák, hogy az ellenőrzés végképp kicsússzon a kezükből. Lengyelország volt az első nemzet, melyet a „nemzetközi közösség" ilyen szívélyesen kisegített. 2000 után még néhány nemzet részesült ebben a kiváltságban, főképpen afrikai államok, a Világbank szigorú iránymutatásának megfelelő feltételekkel.

10 Jerzy Scacki, a lengyel szociológia egyik alapítója, 1997-ben a bécsi Társada­lomtudományi Intézetben egy beszélgetésen mondta ezt el, melyen személyesen részt vettem. Sokan próbálták meggyőzni arról, hogy a szakszervezetek a civil társadalom alapsejtjei, de ezt azzal utasította vissza, hogy a lengyel szakszerve­zetek „kommunista stílusú követelőző magatartást" tanúsítanak.

11 Mint a bécsi Társadalomtudományi Intézet SOCO-programjának vezetője voltam jelen, és ebben a minőségemben vettem részt a tízéves évfordulós meg­emlékezésen. A SOCO elsődlegesen a visegrádi országokban társadalompolitikai kutatásokat támogató program volt, s a Ford Alapítvány és az osztrák szövetségi kancellária finanszírozta. A SOCO a kommunisták 1992-es váratlan lengyel vá­lasztási sikereire adott nyugati reakcióként született.

12 Margolzata Calinska, Zadrozny testvére és a Szolidaritás helyi vezetője a Polarban általában „a családom" kifejezéssel utalt a gyárra, a munkásokra és a Szolidaritásra együttesen.

A szerző szerint a nacionalizmus azért tud támogatókat szerezni a társadalom széles csoportjai köréből mert az különböző módon, és különböző okok miatt tetszik az egymástól nagyon különböző társadalmi csoportoknak: például biztosítja az elitek politikai tőkéjét, vagy a középosztály és a munkásosztály számára reményt ad az integrációra, válaszképpen a neoliberális társadalmi átalakulásra jellemző kirekesztésekre. Ezzel túlmutat azon a felszínes megállapításon, hogy a szerbek radikálisan polarizálódtak két markáns – az EU barát demokratikus és a bezárkózó radikális nemzeti – identitás között.

2008. február végén Mladen Dinkić, Szerbia gazdasági minisztere kije­lentette, hogy országa megint „kollektív őrületbe esett". Dinkićhez hason­lóan sok politikai elemző is úgy vélekedett, hogy a szerbiai politikai elit reakciója és a Koszovó függetlenségének kikiáltását követő társadalmi nyugtalanság egy dolgot jelent: visszatér a nacionalizmus.

Valóban, ha úgy tekintjük a nacionalizmust, mint egy irracionális erőt, amely mintegy immanens része a „Balkán" kultúrájának, akkor a szerbek megint „őrületbe estek", akármit jelentsen is ez. Ha megnézzük a 2000 utáni választási eredményeket, máris azt mondhatjuk, hogy megvan a bizonyíték. A 2003-as országgyűlési választásokat követően, a 2000-es rendszerváltozás után a nacionalista Radikális Párt szinte „konszolidálta" vezető szerepét.¹ Mindazonáltal, mivel soha nem kapta meg a parlamenti helyek többségét, a „demokratikus pártok" által alakított többpárti koalí­ciók rendre megakadályozták, hogy a Radikális Párt alakítson kormányt. Noha országos szinten ellenzékbe szorultak, a radikálisok átütő sikereket értek el a 2004-es helyi választásokon. Az 1996 óta „demokratikus irá­nyítás" alatt álló önkormányzatok többsége radikális irányítás alá került, ami alkalmat adott mind a helyi, mind pedig a külföldi médiának arra, hogy a nacionalizmus újjáéledéséről cikkezzen az országban. Zoran Djindjić miniszterelnök meggyilkolása (Demokrata Párt) 2003-ban és a kisebbségek ellen elkövetett atrocitások csak növelték az országban eluralkodó pánikot.

A „nacionalista érzelmek újjáéledése" váltotta ki állítólag azokat a zavargásokat, amelyek Koszovó függetlenségének kikiáltását követték kilenc év ENSZ-fennhatóság után. A különböző, békés vagy erőszakos „Koszovó Szerbiáé" tüntetések a 2008. február 26-i nagy belgrádi meg­mozdulásban kulmináltak. A tiltakozás, amelynek szervezésében részt vett az összes nagy parlamenti párt², utcai összecsapásokba torkollott az éjszaka folyamán. A tiltakozók kirakatokat törtek be, üzleteket fosztottak ki, autókat gyújtogattak, és megtámadták a követségi épületeket. Leégett az Egyesült Államok követsége, megsérült több mint 150 ember és a megmozdulásnak volt egy halálos áldozata. A főbb nemzetközi hírforrá­sok „militáns nacionalistáknak" állították be a szerbeket, a tiltakozásokat pedig a Milosevic-korszak eseményeihez hasonlították.³ Az országban azonban sokan helyeselték a közlekedési miniszter, Velimir Ilic szavait: „néhány követségi ablak betörése 'demokratikus' válasz országaik azon cselekedetére, hogy megfosztottak minket területünk 15%-ától… meg kell tanulniuk, hogy ez is hozzátartozik a demokráciához".

A kormány bukása a koszovói kérdés miatt és a „piszkos választási hadjárat" a 2008. májusi választások előtt azzal a következménnyel járt, hogy Szerbiáról kialakult egy radikálisan nacionalista társadalom homogenizált és esszencializált képe, vagy pedig a legjobb esetben úgy tűnt fel, mint egy mélyen megosztott nemzet. A szerbek állítólag radikálisan polarizálódtak két markáns identitáspolitika között. Az egyik volt a „demokratikus blokk" által hirdetett európai identitás, amely az EU-integrációt tűzte ki végcélként, a másik pedig egy radikális nemzeti identitás felvállalása, amely a '90-es évekhez hasonló nemzetközi elszi­getelődéssel fenyegette Szerbiát.

Tanulmányom célja ennek a „mainstream" kulturális diskurzusnak a dekonstruálása a nacionalizmus támogatói diskurzusának, hatalmi vi­szonyainak, és a mindennapi életet strukturáló gyakorlatának etnográfiai elemzésével. Hasznos analitikus eszköznek tartom az osztályfogalmat, mert segítségével történeti perspektívába állíthatók a „kultúra" körüli har­cok, és megragadhatók azok a politikai és gazdasági folyamatok, ame­lyek Szerbia társadalmi valóságát jelentik a szabadpiacra és a liberális demokráciába való „átmenet" időszakában. Megpróbálom megmutatni, hogy a nacionalizmus nem azért tud támogatókat szerezni a társada­lom széles csoportjai köréből, az elitektől az alsóbb osztályokig, mert a nemzeti identitás fontosabb, mint a társadalmi differenciálódás; hanem inkább azért, mert a nacionalizmus különböző módon és különböző okok miatt tetszik az egymástól nagyon különböző társadalmi csoportoknak: például úgy, hogy olyan erőteljes diskurzust produkál, ami biztosítja az elitek politikai tőkéjét, vagy a középosztály és a munkásosztály számára reményt ad az integrációra, válaszképpen a neoliberális társadalmi átala­kulásra jellemző kirekesztésekre. Ugyanez igaz a normatív és morálisan jól „körülbástyázott" nyugatbarát demokratikus mozgalomra.

A nacionalizmus irodalma

Óriási irodalom született Jugoszlávia széteséséről, az etnikai háborúról és a '90-es évek nacionalista politikájáról. Nem tárgyalhatom itt ezt az irodalmat; amit ki szeretnék emelni, az az, hogy miközben Jugoszlá­via szétesését általában a '70-es évekre visszavezethető strukturális okoknak szokták tulajdonítani, addig a '90-es években lezajlott etnikai tisztogatásokat és a társadalom szélsőséges radikalizálódását általá­ban az emberi tényezőkkel magyarázzák. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a szocialista Jugoszlávia bukásra volt „ítélve" a jugoszláv intézmények jellege és az 1974-es alkotmány által szentesített decent­ralizált politikai rendszer miatt, amely lényegében a hat köztársaság nemzeti erőviszonyai mentén osztotta szét a politikai hatalmat (Bunce 1999, Hayden 1992). Emellett a '80-as évek súlyos gazdasági válsága, a növekvő munkanélküliség és a „Nyugat" változó magatartása Jugoszlávi­ával szemben a hidegháború idején mind olyan tényezők voltak, amelyek fenntarthatatlanná tették a föderációt (Woodward 1995a, 1995b).

A '90-es évek újjáéledő nacionalizmusával és etnikai háborúival foglalkozó irodalom azonban a struktúrák helyett inkább az egyes po­litikusok tetteire és manipulációs képességére koncentrál. Nemcsak az első idők „mainstream" nyugati újságírói akarták a jugoszláv konfliktust beleágyazni holmi premodern, törzsi etnikai gyűlölködés kontextusába, hanem komoly tudósok is rengeteget foglalkoztak a jugoszláv köztársa­ságok politikai vezetőivel. Az utóbbiak általában úgy jelennek meg, mint erős, karizmatikus egyéniségek a weberi értelemben, akik a mesterien alkalmazott populizmussal és a köztársasági média ellenőrzésével szinte korlátlan hatalmat szereztek a maguk „kiskirályságában" (Thompson 1994, Milosevic 2000). De felmerül a kérdés, hogyan illik bele a konkrét történelmi kontextusba egy olyan feltételes eseménysor, mint az, hogy meghatározott emberek kerülnek kulcspozícióba egy adott (kedvező) történelmi pillanatban? Gagnon könyve úttörő módon lendíti át az elem­zést a fenti korlátokon. A polgárháború mítosza c. könyvében a szerző azt mondja, hogy a politikai elitek nem azért játszották ki a nacionalizmus kártyáját a berlini fal leomlását követő társadalmi forrongás időszakában, hogy mobilizálják a tömegeket, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy demobilizálják őket, különösen azokat a csoportokat, akik demokratikus változást követeltek. Az identitáspolitika mesteri elsajátításával biztosítani tudták politikai hatalmukat, vagy legalábbis elegendő időt nyertek ahhoz, hogy ők ellenőrizzék az állami tulajdon privatizációját, mielőtt beköszön­tött volna a liberális demokrácia új rendszere (Gagnon 2004).

Noha jelentős előrelépések történtek a jugoszláv nacionalizmus ér­telmezésében, a szakirodalomban még mindig vannak hiányosságok. Először, az irodalom jó része túlzottan is elit-centrikus. A legrosszabb esetben olyan benyomás keletkezik, mintha az egész konfliktus nem szólna másról, mint Milošević, Tudjman és Izetbegović személyes ér­dekeiről és politikai játékairól. A legjobb esetben pedig az aktorok társa­dalmi csoportok ugyan, de csak a politikai és a gazdasági elit, valamint az értelmiségi csoportok tartoznak közéjük (Devic 1998), miközben a társadalom többi része valahogy „kifelejtődik" az elemzésből. Ha mégis megjelennek, akkor legfeljebb csak úgy, mint áldozatok vagy passzív, netán rászedett emberek. Hogyan magyarázhatjuk azonban a nacio­nalizmus nagy térhódítását a '90-es években és ma, ha nem akarunk beleesni abba a tautológiai csapdába, hogy az identitáspolitikával pró­báljuk magyarázni az identitást, ahogyan egyes tudósok teszik, amikor a nacionalizmus újjáéledését annak tulajdonítják, hogy a kommunizmus összeomlása identitáshiányt, illetve identitásválságot eredményezett, és ezt az űrt tudta a nacionalizmus olyan sikeresen betölteni (Pavlović 2006, Watchel 1998, Michnik 1991)? Hozzá kell tenni, hogy a legtöbb esetben a nacionalizmusról szóló irodalom a 80-as évektől a 90-es évek végéig tartó időszakra és a koszovói háborúra fókuszál. Láthatóan a Milosevic-rendszer bukása és a demokrácia „megkésett" konszolidációja 2000-ben sokak számára a „nacionalizmus dominanciájának" végét és az annyira óhajtott „átmenet" kezdetét jelentette. Tudomásom szerint nincsenek szisztematikus kísérletek a nacionalizmus „újjáéledésének" vizsgálatára a szabad piac és a liberális demokrácia 2000 utáni új korszakában.

Tanulmányom célja tehát, hogy az elmúlt nyolc év hiányzó vagy hi­ányos kutatásait kiegészítsem a Szerbiai Radikális Párt támogatóiról gyűjtött etnográfiai adatokkal a vajdaságbeli Kikinda városában. Emellett meg szeretném mutatni, hogy az osztályalapú tapasztalatok antropoló­giai elemzése segíthet minket abban, hogy jobban megértsük, milyen összetett módon zajlanak le, és ágyazódnak bele a mindennapi életbe a makro-ökonómiai és intézményes változások, és hogyan alakulnak ki az új társadalmi-politikai realitásokhoz kapcsolódó jelentések a társadalmi identifikáció és jogigénylés sokféle keretében.

Egy „Nagy Szerbia"? A „nacionalista szerb" sztereotípiája

A szerbiai politikai helyzettel foglalkozó NGO-k közül sok megpróbálta már felvázolni a nacionalista párt szavazóbázisának társadalmi összetételét. Leggyakrabban a támogatók vidéken élnek, hiányzó vagy elemi szintű iskolázottsággal rendelkeznek, és általában a legalsóbb társadalmi osztályok tagjai. A „kemény" adatok mellett a standardizált közvéleménykutatáson alapuló „értékorientált" kutatások is adnak nekünk információt. A talán legnevesebb szerb NGO, a Szabad Választások és Demokrácia Központja (angol rövidítése: CeSID) egy 2005-ös kutatás kapcsán a következő eredményre jutott: „A társadalmi attitűdök és az értékorientációk predikátorai és a látens pártpreferenciák változóinak többszörös regressziójával ki tudtunk alakítani egy kulturális értékmintát, illetve el tudtunk különíteni egymástól két csoportot: a liberális-demokrata és a szocialista-nemzeti blokkot. Megmutattuk, hogy a liberális-demokra­ta blokkot leginkább a következők jellemzik: a törvényhozó és végrehajtó hatalomba (kormány, parlament) vetett bizalom, a nyugati orientáció és a konformizmus. A szocialista-nemzeti blokk jellemzői ezzel szemben: a rendőrségbe, a hadseregbe és a Szerb Ortodox Egyházba vetett biza­lom, bizalmatlanság a demokrácia iránt, egalitarizmus, nyugatellenes orientáció, intellektuális zártság, kevés motiváció a teljesítményre és a sikerre, a szeretet és a barátság előnyben részesítése; és végül, egyfajta hedonista orientáció"⁴ .

Hasonlóképpen érvel a Helsinki Emberjogi Bizottság, amikor megál­lapítja, hogy a nacionalizmus ma is domináns Szerbiában, mert soha nem szakítottak igazán a múlttal: „Mindig az volt a törekvés, hogy racio­nalizálják a múltat – kezdve az elkövetett bűnök és a Nagyobb Szerbia projektjének tagadásától a kommunista rezsim általános bűnbakká való kikiáltásáig. A katonai vereség, a múlt évtized történetével való szembenézés hiánya, a Nagyobb Szerbia programja melletti kitartás, az identitásválság és az általános frusztráció újjáélesztette a hagyományos konzervativizmust. A szerb konzervativizmus alapja: a gazdasági reflexió és a fejlődés iránti elkötelezettség teljes hiánya, a politikai pluralizmus hiánya; az anarchiával és xenofóbiával terhelt demokrácia. Tekintve, hogy ez az értékrendszer lényegében tagadja az európai társadalmak mai eredményeit, minden új kormánynak ugyanazzal az alapdilemmával kell szembenézni: Európáért vagy Európa ellen"⁵ .

Az általam gyűjtött etnográfiai adatok azonban nem illenek bele a fenti paradigmába. Először is, az Észak-Bánát területén fekvő Kikinda nem „tipikus" vajdasági mezőgazdasági település. Ellenkezőleg, az 1960-as évektől az egykori Jugoszlávia második legfontosabb gazdasági cent­rumává fejlődött. A városban sok gyár működött, és a munkástömegek elhelyezése megkövetelte az új lakótelepek kialakítását. A város ipara (téglagyár, vegyigyárak, olaj- és gázüzem, fémfeldolgozás, gépgyártás és autóipar) hazai és külföldi piacra is termelt.

Másodszor, interjúalanyaim többsége középkorú mérnök volt, magasan képzett szakmunkás, és a városi közszolgáltatások, mindenekelőtt az ipari szektor adminisztratív dolgozói. Iskolai végzettségük is magasabb volt az átlagosnál: egyetem, főiskola, vagy technikum. Tehát vajmi kevés­sé lehet őket beszuszakolni az iskolázatlan, nacionalista segédmunkás fent leírt sztereotípiájába.

Végül, de nem utolsósorban, Kikinda a Vajdaság sok más településé­hez hasonlóan vegyes etnikumú város. A Szerbia Köztársaság statisztikai hivatala szerint Kikinda 67,000 lakosából 12,000 nem szerb etnikumú. A magyarok alkotják a városban a legnagyobb kisebbséget. Az ország más területein kirobbanó etnikai konfliktusok és etnikai diszkrimináció ellené­re Kikindára mindig úgy tekintettek, mint a türelem és a békés egymás mellett élés városára, ahol megfértek egymással a különböző etnikai és vallási csoportok, olyannyira, hogy 2003-ban az OSCE a „Legtoleránsabb város" címet adományozta Kikindának.

Természetesen a Radikális Párt támogatóinak nagy többsége nacio­nalistának nevezi magát. Sokan még kommunistának is tartják magukat, ami paradox állítás lehetne más országokban, de nem Szerbiában. Először is, Jugoszlávia teljes politikai és gazdasági struktúrája nemzeti/ etnikai alapokon nyugodott és reprodukálódott. Másodszor, a '90-es években volt egy bizonyos „összejátszás" a kommunista ideológia és a nacionalista projektek között. Akkoriban annak eldöntése okozta a fő konfliktust a Milosevic vezette Szerbiai Szocialista Párt (SZSZP) és V. Šešelj Radikális Pártja között, hogy melyikük a „patriótább", és melyikük tudja jobban „megmenteni" a nemzetet. E politikai és ideológiai házasság illusztrálására idézi Đuric a szakszervezet titkárát, Nezavisnostot, aki a következőket mondta a munkások 1990-es belgrádi tüntetéséről, ahol Milosevic elnök szólott a „néphez": „Mint munkások jöttünk el ide tüntetni és szerbekként távoztunk" (Đuric 2002: 35).

Valóban, a fenti „házasság" jóval bonyolultabb, mint előszörre látszik, és tisztázása kiterjesztett kutatást igényel, ha el akarjuk kerülni a meg­tévesztő általánosításokat. Mindamellett tény, hogy a Radikális Párt sok támogatója az SZSZP-táborból érkezett, és hogy ez a trend különösen észrevehető volt a kommunista rezsim 2000-ben bekövetkezett bukása után, illetve azt követően, hogy Milosevicet kiadták, és nemzetközi bíró­ság elé állították Hágában emberellenes bűncselekményekért.

összegezve, interjúalanyaim büszkén vállalták nemzeti identitásukat. A narratívákban igen erősen jelen van az a motívum, hogy ők valójában áldozatok, ami valamifajta erkölcsi elégtételt ad a katonai vereségért. Nem tagadják, hogy voltak etnikai tisztogatások. A '90-es évek háborúit azonban úgy tekintik, mint a Jugoszlávia felbomlásának megakadá­lyozására tett legitim kísérletet, nem pedig úgy, mint a mitikus „Velika Srbija" megteremtését célzó erőszakos program kibontakozását, amely magába foglalta volna a teljes szerb nemzetet egy szuverén és etnikailag homogén állam fennhatósága alatt.

Fontos hangsúlyozni a Koszovó által kiváltott szenvedélyes indula­tokat. Koszovó függetlenségének kikiáltása természetesen nemcsak a Radikális Párt híveiből váltott ki ellenkezést és haragot. Szerbia minden fontos politikai ereje ellenezte ezt a megoldást és Szerbia területe egy­harmadának elvesztését. Koszovónak kétségtelenül kiemelt helye van a „szerbség" kulturális mítoszaiban, mivel a „szerb civilizáció szívének" tekintik a területet. Az elvesztése által kiváltott reakció azonban nem magával Koszovóval vagy az identitásvesztéssel volt összefüggésben. Majdnem mindegyik interjúalanyom úgy vélekedett, hogy Koszovó tíz évvel korábban elveszett, és sokan titokban azt remélték, hogy így vagy úgy, de hamarosan befejeződik ez a történet. És, noha vannak legalábbis alkotmányos párhuzamok Koszovó és a Vajdaság között, mivel mindkettő autonóm tartomány volt, interjúalanyaim többsége nem tartott attól, hogy a Vajdaság is Koszovó sorsára jut. Félelmeik jóval inkább a mindennapi élet nehézségeihez kapcsolódtak, nem pedig az ország túlsó felén fe­nyegető újabb háborúhoz. Valójában az egyetlen szereplő, aki felhívta a figyelmet a Vajdaság és Koszovó helyzete közötti hipotetikus hason­lóságokra, Vojislav Koštunica volt (Szerbiai Demokrata Párt), amikor választási hadjáratában úgy festette le a Vajdaságot, mintha elszakítanák Szerbiától, azzal a jelszóval: „Ez nem tréfa".

Valószínűbb, hogy az embereket az a széles körben elterjedt hit há­borítja fel igazán, hogy a nemzetközi közösség megint igazságtalanul bánt el velük. Miután Koszovó kilenc évig volt ENSZ-fennhatóság alatt, státuszát csak a két érintett fél közötti egyezménnyel lehetett volna ren­dezni, nem pedig úgy, hogy az egyes országok sorra elismerték Koszovó egyoldalúan kikiáltott függetlenségét. A szerbek többsége nem csak csalódást érez, hanem haragot is a nemzetközi közösség iránt, amely a '90-es évek gazdasági szankciói és a NATO-bombázás után továbbra is „ellenségnek" tekinti az országukat. Hiszen Koszovó a nemzeti kép­zeletben ma is a „normalitás" utolsó jelképe, mióta Jugoszlávia és vele együtt az életük kifutott a „normális" kerékvágásból.

Összefoglalva, a társadalmi realitások jóval bonyolultabbak, mint azok a leegyszerűsítések, vagy sztereotipikus ellentétek, amelyeket a fenti NGO-k megfogalmaznak. Az olyan sematikus leírások, minthogy a nacionalisták vidékiek, iskolázatlanok, tradicionalisták, szemben a demokratákkal, akik városiak, iskolázottak és a haladás hívei, nemcsak olyan absztrakciók, amelyek nem tükrözik a jelen valóságát, hanem van egy erőteljes normatív dimenziójuk is, hiszen eszerint egyértelműen a demokraták alkotják a társadalom „értékesebb" részét. Ezért, ahelyett, hogy ilyen normatív kategóriákba soroljuk az embereket, fontosabb megtalálni és elemezni azokat az érintkezési felületeket, ahol az egyének állandóan újraalkotják többszörös identitásukat, az életüket strukturáló és a döntéseiket meghatározó, illetve korlátozó anyagi és szimbolikus folyamatok alapján.

Ha nem identitás, akkor micsoda? Osztályalapú élmények és a Radikális Párt narratívái

Tulajdonképpen miért támogatják az emberek a radikálisokat, ha nem illik rájuk az „ultranacionalista" fent leírt imázsa (természetesen vannak közöttük olyanok is, akikre ráillik!), vagy legalábbis miért osztják olyan sokan a nemzeti eszméket és attitűdöket? Miért törtek előre a radikálisok 2004-ben a kikindai és más önkormányzati választásokon? Azt várhat­nánk, hogy Kikinda lakosai a 2000-es politikai változások után kitartanak ama „pro-demokrata" orientáció mellett, ami 1996 óta jellemezte a várost, amikor először szavaztak a demokratikus ellenzékre a Milosevic-rezsim idején. Tézisem, hogy az emberek politikai preferenciáinak változását nagyban magyarázzák osztályalapú tapasztalataik az elmúlt húsz év társadalmi-gazdasági átalakulásának viszonyai között, a globális piaci integráció kontextusában. Ezt a korszakot különösen a társadalmi és állami tulajdonban levő iparvállalatok dolgozói úgy élték meg, mint a társadalmi-gazdasági javaktól való megfosztásuk időszakát. A Radikális Pártnak ezért sikerült kihasználni az emberek csalódottságát, agresszi­óját és félelmeit, hogy megerősítse saját politikai hatalmát. Helyesen írja

Ivan Krastev: „a közép-európai paradox az, hogy a populizmus erősödése nem a posztkommunista liberalizálás kudarcának, hanem éppen ellen­kezőleg, sikerének a következménye" (Krastev 2007: 58).

A radikálisok előretörése azonban nemcsak a szélsőséges populizmus és a mesteri manipuláció eredménye. Ha így érvelünk, akkor újfent visszaesünk a küldő-fogadó sémába, amelyet a '90-es évek elemzésénél is kritizáltunk. Ellenkezőleg, a Radikális Párt sikere a támogatók racionális politikai választásának megnyilvánulása, akik számára, noha eltérő okok miatt, ez a párt jelenti az egyetlen politikai erőt, amelyikkel azonosulhat­nak a politikailag és intézményesen szervezett baloldal hiányában.

Önigazgatás: közelebb visz a piachoz, vagy a gazdasági összeomláshoz vezető út?

A Sztálinnal való 1948-as szakítást és a hazai termelőeszközök nacionalizálásának megkezdését követően a vezetők kénytelenek voltak új útra térni és kitalálni a „szocializmushoz vezető jugoszláv utat". Mivel meg akarták mutatni, hogy a szovjetekkel szemben ők az igazi marxis­ták, iparfejlesztő politikájukat ettől kezdve nem a sztálini útra, hanem az önigazgató rendszerre alapozták. Ideológusai, különösen Djilas, Kardelj és Kidrič egyfajta harmadik útban gondolkodtak a tervgazdaság és a piacgazdaság között.

A produktív és improduktív munka megkülönböztetése alapján a jugo­szláv gazdasági rendszer a vállalatot tekintette alapvető egységnek. Az első lépés az volt, hogy társadalmi tulajdonba vették az állami tulajdont. Ez azt jelentette, hogy a tulajdonjog, ahogyan gyakran mondják „min­denkihez és senkihez sem" tartozott, maga a termelési egység pedig a vállalati szinten választott munkástanácsok irányítása alá került. Mivel a munkások voltak az egész társadalmi modell legitim bázisa, formálisan legalábbis joguk volt ahhoz, hogy megválasszák képviselőiket, döntsenek a vállalati tervről, a haszon szétosztásáról, a munkabér meghatározásá­ról, a szabályzat kidolgozásáról és a könyvelés adminisztrálásáról. Noha az egész rendszert nem az „alulról jövő" kezdeményezések mozgatták, hanem egy „felülről irányított forradalom" hozta létre, úgy tekintették, mint utat a valódi részvételi demokráciába.

A rendszer több fázison ment keresztül az 1950-es évektől az 1980-as évekig (Mencinger 2001). Végső formáját az 1974-es munkatörvénnyel nyerte el. Marxnak a „szövetkezeti szocializmusra" vonatkozó elképzelé­se alapján az önigazgató vállalatokat munkásszövetkezetekké alakították, a „társadalmi szerződés" és az „önigazgatási egyezmény" mechanizmu­sának segítségével. Hogy megteremtsék az „integrált önigazgatást", ami az „állam elhalását" jelentette, az adminisztrációt és a társadalmi szolgáltatásokat is de-etatizálták. Ezután a nem-piaci áruk közösségi, vagy helyi szinten kerültek elosztásra, „szabad munkacsere" alapján, amely „a közszolgáltatások vevői és végrehajtói közötti tárgyaláson ala­pul. Ide tartoznak az iskolák, az orvosi létesítmények, az önkormányzati szolgáltatások, stb. … A tárgyaló nem az állam, hanem az önigazgató érdekközösség. A bevételeket nem adók formájában szedik be, hanem a vállalatok jövedelméből és a dolgozók keresetéből fizetett hozzájárulás formájában" (Šmidovnik 1991: 29).

Természetesen mint minden más alkalmazott ideológiának, az önigaz­gatásnak is megvolt a maga „létező" verziója. Az irodalom gyakran hoz fel érveket a rendszer diszfunkcionális működésére és a megvalósulás fogyatékosságaira (Lydall 1989, Delkeva & Simmie 1991). Sokan hang­súlyozzák, hogy Jugoszlávia és a „termelők köztársasága" (Woodward 1995a) csak látszat autonómiát élvezett, hiszen a Kommunista Párt ellenőrizte közvetetten a vállalatokat az igazgatók kinevezésén és a termelési határozatokon keresztül. Tehát alapvető ellentmondás állt fenn egyfelől az önkormányzás normatív elvei, másfelől a hiányzó politikai pluralizmus és szabadpiaci szabályozás között. Ráadásul ez a rendszer volt az egyik oka a '80-as évek mély gazdasági válságának és Jugoszlávia szétesésének a '90-es évek elején. Ezt a tézist elsősorban a következőkkel magyarázzák: tisztázatlanok voltak a tulajdonviszonyok a társadalmi tulajdonú vállalatokban; a munkások „önzően" viselkedtek, mert állandóan magasabb fizetéseket követeltek az új befektetések helyett; szétesett volt a munkásosztály; túl bürokratikusan működött a szövetkezeteken alapuló termelőrendszer; végül, az önigazgatást úgy tekintették, mint „a makro-ökonómiai változás politikai akadályát, mert áttolta a fizetések és a munkahelyek körüli társadalmi alku helyszínét a vállalati szintre vagy még lejjebb" (Woodward 1995a: 329), ahelyett, hogy állami szintre emelték volna a tárgyalásokat (mint ahogyan Len­gyelországban történt).

A ma is létező két kikindai nagyvállalat, a Toza Marković és a Livnica dolgozói az interjúkban megerősítették, hogy ez volt a helyzet. „Az ön­igazgatás nem volt igazi szocializmus, noha látszólag minden úgy volt, ahogy a párt kiáltványában le van írva". A sztrájkok és a „munkameg­szakítások" számának emelkedése a '80-as években megerősíti ezt a képet. Ezek az események azonban átértelmeződnek, és új jelentést nyernek a mai visszaemlékezések tükrében, szemben az új gazdasági realitásokkal.

A privatizáció első hulláma

Már a '90-es évek elején, amikor Ante Markovic liberális reformjai elindí­tották az első privatizációs hullámot, az önigazgatás egy egészen más­fajta érvrendszer részévé vált. Lehet, hogy a gyakorlatban nem működött tökéletesen, de azt gondolták, hogy felkészítette a társadalmat a kapita­lizmusba való „sima" átmenetre. Ezt a tézist a „tranzitológusok" és a mun­kások egy része is támogatta, noha eltérő okok miatt. A „tranzitológusok" úgy gondolták, hogy a „közvetetten irányított piacgazdaság" és a kvázi laissez-faire rendszer könnyebbé teszi a kapitalizmus konszolidációját Jugoszláviában, mint a legtöbb szovjet típusú tervgazdaságot működtető kommunista országban. A munkások pedig azt hitték, hogy a társadalmi tulajdonú vállalatok privatizálása azt jelenti, hogy ők lesznek a vállalat igazi tulajdonosai (Uvalić 1997).

Egyik interjúalanyom, Milica ma hatvan éves. A férje tanár, és ma is segítik két gyermeküket, akik Novi Sadon tanulnak. Milica Kikindán szü­letett, ahová szülei Horvátországból települtek át a második világháború után. Gimnázium után Milica vegyészetet akart tanulni, de a Livnicától kapott egy tanulmányi ösztöndíjat a kohómérnöki karra. Akkoriban nem volt sok választása, mondja, mert segítenie kellett a családját. Belgrád­ban végezte tanulmányait, majd 2006-ig a Livnicánál dolgozott. Milica így emlékszik a '90-es évek elején kezdődő reformokra. „A 80-as évek végén a reformerek kerültek hatalomra [Ante Marković szövetségi kor­mánya]. Az ország nagy bajban volt, de fogalmunk sem volt, hogy mi lesz… Elkezdődött a vállalatok privatizálása, de félre ne értse! Ez nem az volt, amit ma privatizációnak hívunk. Nem, nem, Markovic reformer volt, de megmaradt kommunistának! A kommunizmusban azt mondtuk 'a tulajdon senkié és mindenkié', de mindig a munkások voltak a rend­szer középpontjában, ismeri az önigazgatást. Az akkori privatizáció azt jelentette, hogy a vállalatok részvényeket adtak a dolgozóiknak. Ez normális volt. Úgy értem, hogy a vállalat a miénk, hiszen mi építettük fel hosszú évek munkájával. Ki más kapta volna a részvényeket, mint mi? Ennek így kellene lennie. ma senki nem törődik velünk, ez az igazság, jól átejtettek minket".

És valóban, mielőtt még részvényesek lettek volna, a Milicához hasonló emberek dolgoztak a gyárakban, és a „létező önigazgatás" hiányosságai ellenére is kialakult közöttük egy tulajdonosi érzés. Amikor a szövetségi kormány bejelentette a privatizációt, és a társadalmi tulajdon szabad elosztását vagy kiárusítását, úgy érezték, ők az egyedüli jogos tulajdo­nosok. Uvalić megjegyzi, hogy olyan nagy volt körükben a lelkesedés, hogy 1994-ig a munkások csaknem 80%-a részvénytulajdonosa volt a vállalatának (Uvalić 2001: 6). De ez az idő nem tartott sokáig…

Branko háttere hasonló Milicáéhoz. Dalmáciából ment Belgrádba, ahol villamosmérnöknek tanult, majd állást kapott a kikindai Toza Marković vállalatnál. Pár év után előlépett üzemvezetővé. Vezető pozíciója ellenére Branko hasonlóan vélekedett az első privatizációról, mint az alsóbb be­osztású munkások: „A probléma az volt, hogy oké, tulajdonosok vagyunk, volt, aki ingyen kapott részvényt, volt, aki nagyon nagy kedvezménnyel, és öt éven belül kellett visszafizetni, nem emlékszem pontosan. De mihez kezdjünk a részvényeinkkel? Végtére is a menedzsment tömve volt bankárokkal. Végül egy nap felhívtak a bankból, hogy menjek be a pénzemért. 'Milyen pénzemért?'- kérdezem. 'Hát amit a részvényekért kapott, amiket el akart adni'. De még csak meg se kérdeztek, hogy el akarom-e adni a részvényeimet!"

Milica megerősíti Branko történetét: „Először odaadták nekik [a Toza munkásainak] a részvényeket, de aztán kényszerítették őket, hogy el­adják, ha meg akarják tartani a munkájukat. Persze nem adhatták oda bárkinek. De akkor még nem tudtuk, hogy a gyerekeinknek nem lesz munkája. A Livnicánál is azt akarták, hogy a munkások adják el a részvé­nyeiket. De nem tudtak minket rákényszeríteni, mert mi megvettük azokat a részvényeket. A Tozánál ingyen adták őket, legalábbis az elején. De hiába, mert két év hiperinfláció után nem értek semmit. Látja, ilyen rossz volt a helyzet… Emlékszem, hogy akkoriban aznap, amikor megkaptam a havi fizetési csekkemet, rögtön hívtam a férjemet, hogy hagyja ott a munkáját és jöjjön a gyárba a csekkért, hogy rögtön mehessen bevásá­rolni a szupermarketba. Nem volt vesztegetni való idő, mert lehet, hogy pár óra múlva már egy dinárt sem ért volna az egész".

Milica nem túloz. 1993-ban a hiperinfláció elérte a csillagászati 352,459,275,105,195 %-ot. 1994-ben naponta 62%-kal, óránként pedig 2%-kal emelkedtek az árak (Dinkić 1995: 39-40). Ennek alapvető oka az volt, hogy az államháztartás óriási deficitet mutatott az etnikai háborúk és a gazdasági szankciók miatt, de részben maga a kormány is „mene­dzselte", hogy kihúzza a kemény valutát az emberek zsebéből (Dinkić 1995). így a munkások birtokában levő részvények elértéktelenedtek, mert évente csak egyszer vizsgálták felül az értéküket. És még ha normális esetben az infláció a dolgozókat segíti is, mert alacsony áron vehetik meg a részvényeket, a lakosság általános elszegényedése és az „informális alkuk" azt eredményezték, hogy a menedzsment kezében halmozódtak fel a javak – ahogyan sok más posztkommunista országban is megtörtént.

Végül 1994-ben a Demokrata Párt követelésére az országgyűlés megszavazta a privatizált tulajdon újraértékelését, és a kormány ér­vénytelenítette a privatizációt az átalakított vállalatok 87%-ában. Ez két következménnyel járt. Először, a részvények ára olyan magasba szökött, hogy a dolgozók nagy többsége nem tudta megfizetni (Uvalić 2001, 2). Másodszor, a társadalmi vállalatokat vagy nacionalizálták, vagy pedig „vegyes tulajdonú" státuszban működtek tovább (Lazic & Sekelj 1997: 1065). A munkások valóban kaptak részvényeket, de nagy részük az állami irányítású bankokhoz került, mert a vállalatok el voltak adósod­va, és a bankoktól kaptak hitelt. Az eredmény az lett, hogy a bankárok lettek az új irányító testületek kulcsfigurái, és ezzel egyidőben eltörölték a korábbi „munkástanácsokat". Ahogyan Karim Madjad rámutat: „Elis­merték a munkások nem létező szokásjogát (a részleges tulajdonjogot), de megtagadták tőlük azt a jogot, amit, ha vitathatóan is, de elnyertek az évek folyamán (az önigazgatás jogát)" (Madjad 2000).

A privatizáció második hulláma 2000 után

Milica a Livnicánál dolgozott 2006-ig, amikor befejeződött a vállalat privatizációja. Azt mondták neki, hogy túl sok a szakember, de mivel ő a legtapasztaltabb, maradhat, ha beéri eredeti fizetése kétharmadával. Milica azt mondja, hogy ez volt élete legmegalázóbb élménye, és ekkor döntött úgy, hogy 58 évesen elmegy nyugdíjba. Milica az új külföldi tulaj­donosokat hibáztatja: „A '90-es évek nagyon zavaros időszak volt… senki nem számított a háborúra és az összes bajra, ami a nyakunkba szakadt. Azt hittem, néhány hónap és vége. De tíz évig tartott! Ráadásául a bom­bázás. azok a gazemberek elpusztították az országunkat, de még utána is vártunk a befektetéseikre. Úgy értem, a gyárak álltak, sokan nem kaptak fizetést… Az emberek azt hitték, hogy október 5.⁶ után minden jobbra fordul. Mindenki azt hitte, hogy lesz majd pénz, sokan vettek fel hiteleket… és nézze meg most. A Livnica valamikor 5.000 embert foglal­koztatott, ma alig 2000-et. … Nehéz elmondani, mit jelentett a Livnica a városnak. Át kellett élni! Minden nap 3-kor megszólaltak a szirénák a városban. Ez jelezte a műszak végét a Livnicában. És aztán ezer meg ezer bicikli gurult végig a városon! Azt látni kellett, ahhoz, hogy igazán megértse a mai érzéseimet. Külön buszai voltak a gyárunknak, azok vitték a környező falvakba a munkásokat. Mindez véget ért. … Mindez azért történt, mert eladták az országunkat a külföldieknek. A szlovénok és a franciák mindent felvásároltak, és kirúgták a mi embereinket… Tudom, hogy régebben se volt itt Paradicsom, de legalább senkit nem rúgtak ki, legalábbis hivatalosan nem. Emlékszem, a '90-es évek elején előfordult, hogy 'kényszerszabadságra' küldtek minket. Nem volt ránk szükségük, vagy nem tudtak fizetni, úgyhogy pár hónapig nem mentünk dolgozni, de megkaptuk legalább a fizetésünk egy részét. Akkoriban nem értettem, mi történik. Olyan szégyen volt. Mindannyian vártuk a telefont, hogy visszahívjanak minket a munkába; volt olyan, akit nem hívtak vissza, de legalább a mérnökökre szükség volt. szégyen. Azután többé-kevésbé úgy dolgoztunk, mint régen, mert a gyár rengeteget termelt a háborúknak. Legalábbis akkor háború volt, nem panaszkodtam a dolgok miatt, segíteni kellett a nemzetünket. De ma kit kell segíteni?"

Milica volt kollégája, az ötvenes éveiben járó Iván magasan kvalifikált számítástechnikai szakmunkás. Története megvilágítja a privatizáció másik oldalát, a globális piaci integrációt: „A CIMOS (a Livnica egy részét megvásárló szlovén cég) első dolga az volt, hogy bezárta a csőgyártó részleget, mert a Kamnik (a CIMOS egy leányvállalata a szlovéniai Kamnikban) is gyártott csöveket. így aztán megszabadultak a konkurenciától! Máshol is ugyanez történt. Vársz arra, hogy jöjjenek a külföldiek, aztán jönnek és bezárják a gyárakat. Több munkahelyet remélsz, és a végén egyre kevesebb lesz vagy éppen semmi. Akkor majd megtudjuk, mi az a 'szabadpiac'! […] Volt valami szociális tervük is. Nem volt kötelező, de az emberek azt mondták, jobb, ha ma jut valami, mintha később kirúgnak. És ez volt az igazság. Itt ma mindenki nagyon bizonytalannak érzi a jövőt, az emberek már átéltek egy csomó mindent. Sokan azt gondolták, megéri, ha felvesznek minden ledolgozott évükért 200 Eurót, aztán elmennek. Az árak nagyon magasak, rengetegen tar­toznak a bankoknak, mások a gyerekeik tanulását fizetik. Igaz, [akkor nem volt] szabadság, de nem voltak 1000 eurós térítési díjak a 200 eurós fizetések mellett!"

Végül, idézem Bogdánt, a kikindai pszichiátriai intézet 42 éves ápolóját: „a múlt hónapban egy workshop-on egy orvos a klinikán kérte, hogy be­csüljem meg, az emberek hány százaléka depressziós… Azt mondtam: 'ki az, aki nem az?' Olyan sok ember vesztette el mindenét, a családját a háborúban, a munkáját és az emberi méltóságát. Ha elmegy és megnézi, hogyan dolgoznak a franciák [a Livnicának az a része, amit megvásárolt a francia Le Belier társaság], undorító. Ez a rabszolgák társadalma. Olyan hosszú munkaidő, jogok meg: semmi. Még a táppénz sincs meg úgy, ahogyan régen megvolt. Ha táppénzre mész, rád sütik, hogy szimu­lálsz, és levonnak a fizetésedből. És az egészségügy…oké, most javul, renoválják a kórházat, de ez is EU-s pénz. És állandóan el kell mennünk ezekre az EU-projektszemináriumokra, mintha attól lennénk okosabbak, hogy van egy aláírt papírunk [.] amikor a Toza, a Livnica és a Naftagas még erősek voltak, egy csomó pénzt adtak az egészségügynek és a kórháznak, volt, hogy 13. havi fizetést is kaptunk! Most mehetsz a magán gyógyszertárba, 500 dinár a tabletta, de tudom, hogy normálisan 400. Meg kell találnod, hol a legolcsóbb. Ez soha nem történt volna meg a szocializmus idején. De ma ez a filozófia, vedd meg vagy hagyd itt, ha nem akarsz dolgozni, ezrek állnak a kapuban! Nincsenek szindikátusok. Kapitalista társadalomban nem is lehetnek!"

A gazdaság liberalizálását követő társadalmi és gazdasági megfosztottság érzése, az állami tulajdon privatizációja és a globális piacokba való integráció a posztkommunista országokban jól ismert jelenségek. Amire rá szeretnék mutatni, az az, hogy interjúalanyaim többsége ugyanazt a nemzetinek ismert politikai pártot támogatta, noha eltérő társadalmi háttérrel rendelkeztek, és életútjaik is különböztek. Legtöbbjüknek volt egyetemi diplomája, mások a kétéves Visoke Školét végezték el, megint mások a technikumot. Különböző szektorokban dolgoztak: a gyárakban, kórházakban, az oktatásban, a közigazgatásban – noha mindig a köz­szférában (egy következő kutatásban érdemes lenne összehasonlítani a jelen munka tapasztalatait a privát szektorban dolgozók véleményé­vel).

Legtöbb interjúalanyom még mindig aktív, mások a vártnál korábban mentek nyugdíjba. Életkoruk 40 és 60 év közé esik, vagyis arról a kor­csoportról van szó, amelyik személyesen tapasztalta meg a rendszer­változást az utóbbi húsz esztendő folyamán, és össze tudja hasonlítani a jelenlegi életszínvonalat a szocialista időszak életszínvonalával. Nem szeretnék azonban úgy általánosítani, hogy a Radikális Párt elsősorban ezt a generációt vonzza. Számos előválasztási gyűlésen jártam, és na­gyon sok 20-30 éves fiatal férfi is volt a támogatók között. A középkorú korcsoport csak az én mintámban volt ennyire felülreprezentált, nem a párt szavazói között.

Amit mindegyik interjúalanyom átélt, az az életminőség romlása és a növekvő társadalmi bizonytalanság az elmúlt húsz év folyamán. Ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy nagyon sokan elvesztették az állásukat az ipari átalakítás folyamán, noha ez a csoport is jelentős lét­számú, és magas a munkanélküliség. A kikindai ipari szektor nemcsak az ott dolgozó embereknek volt fontos. A Toza és a Livnica nagyon sokat tett a helyi közösség jólétéért, mivel nemcsak munkát adott az embe­reknek, hanem sok helyi társadalmi szolgáltatást is működtetett, vagy finanszírozott, pl. közösségi centrumok, kórházak, oktatás, ösztöndíjak, rendezvények, kulturális és sportesemények, stb. Ezen szolgáltatások elvesztése az egész lakosságot érintette.

Az emberek nemcsak kiábrándultak a beígért demokratikus jólétből, hanem, ami a legfontosabb, anyagilag is sokat vesztettek. És nem sza­bad elfelejtenünk, hogy az anyagi mindig szimbolikus. Az utolsó társa­dalmi-gazdasági átalakulást az emberek úgy élték meg, mint személyes megaláztatást és emberi méltóságuk elvesztését. Sokszor mondják, hogy országuk a „Harmadik Világba" tartozik, olyan gyorsan vesztették el büszkeségüket a munkához való joggal együtt, hiszen jelenlegi hely­zetüket mindig összehasonlítják a korábbi „részvételi demokráciával" – akár valós, akár szépített a régi rendszerre való emlékezés. Ma a de­mokrácia számukra egyre inkább a „nyertesek" és a „vesztesek" közötti növekvő társadalmi szakadékot jelenti, és egyúttal az emberek politikai akaratának elvesztését államuk transz-nacionalizálódásával, amelynek során „kötelesek" követni a nemzetközi közösség által diktált politikai és gazdasági „kiigazításokat", sutba dobva közérdekeiket és közösségi szükségleteiket. így tehát már nem a szlovén és a horvát testvérek a bűnösök, akik elárulták Jugoszláviát és a „testvériség és egység" esz­méjét. Az ellenséget, az abszolút „másikat" ma a nemzetközi közösség „elvont hatalmai" jelentik, és kozmopolita, helyi politikai „bábjaik", akiknek zavaros gazdasági ügyeiről, sőt gyakran bűncselekményeiről napi híreket lehet olvasni a bulvársajtóban. Ezért nem csoda, ha az emberek úgy döntöttek, hogy kiszavazzák őket a hatalomból.

A Radikális Párt: bal vagy jobb? Szerbia, előre! ⁷

Az utóbbi nyolc évben négy országgyűlési választást (2000, 2003, 2007, 2008) tartottak Szerbiában és öt elnökválasztást (2002a, 2002b, 2003, 2004, 2007). Mivel egyik párt sem tudta megszerezni a parlamenti többséget, mindegyik fent említett kormány koalíciós alapon működött (rendszerint három-négy párt koalíciójaként). Érdekes, hogy mindegyik lehetséges kombinációt kipróbálták, mert a konzervatív, a jobboldali közép, a liberális, a szociáldemokrata és a kommunista utódpártok is legalább egyszer együttműködtek már egymással, a Radikális Párt kivételével.

Egy ilyen arány elvben az ország politikai instabilitását bizonyíthatná. Csakhogy a fenti pártok politikai és gazdasági programja megegyezett: EU-integráció és kemény gazdasági megszorítások. Azt gondolták, hogy a liberalizmus Szerbia egyetlen lehetősége a „felzárkózásra" és a fenti program bármilyen megkérdőjelezése vagy vitája nem más, mint antidemokratikus akadály Szerbia európai típusú „normalizálódásának" útján. Talán nem véletlen, hogy az utolsó három kormány regnálása idején ugyanazok az emberek irányították a gazdasági minisztériumot. A G17-hez tartoztak, egy gazdasági szakembereket tömörítő, egykori NGO-ba. Miután szlogenjük az volt, hogy „a szakértelem a politika felett", úgy mutatták be neoliberális politikájukat, mint „antipolitikus" projektet, amely csak és kizárólag szakértelmet igényel. Így egyre homályosabb lett a bal és a jobboldal közötti határvonal. Szerbia rálépett a harmadik útra.

Nem csoda, hogy ebben a politikai környezetben, ahol az emberek elégedetlensége nem talált más kiutat, a Radikális Párt komoly politikai kihívássá fejlődhetett. De jobbról vagy balról jelent-e kihívást? Hivata­losan a Radikális Párt tipikus jobboldali pártként prezentálja magát. Fő céljai a pártprogram szerint: a monarchia visszaállítása, az állampolgárok szabadsága és jogai biztosítása, a közadminisztráció csökkentése és decentralizálása, és a piacgazdaság megteremtése. A Radikális Pártot a csetnik mozgalom politikai „utódjaként" alapították, és ezért történelmileg legalábbis antikommunista jellegű. Sok tagját üldözték, vagy száműzték a kommunizmus idején, és sokan úgy tekintenek rájuk, mint a „kommunista autoritarianizmus" elleni harc egyik eszközére. A '90-es években azonban a párt együttműködött a Milosevic-rezsimmel, mind kormányzati szinten, mind pedig a fronton, ami valamennyire megkérdőjelezi antikommunista imázsát. Ráadásul, miután Milosevicet kiadták Hágának, Szocialista Pártjának számos híve a Radikális Párthoz csatlakozott. Ezért, hogy megtartsák az új tagokat, az antikommunista diskurzus szinte teljesen abbamaradt.

A másik oldalon, az alternatív politikai baloldal hiányában a Radikális Párt szólítja meg azokat a tömegeket, akiket a rendszerváltás megfosztott az anyagi biztonság maradékától, úgy, hogy keményen bírálja a globális kapitalista rendszert és a liberális demokráciát. Fő témájuk az „ország kiárusítása", amivel egyszerre utalnak az állami politika transznacionalizálódására és a közjavaknak a helyi iparmágnások és a multinacionális vállalatok általi kisajátítására.

Ezen diskurzus szerint a szerbeknek ma már nincs szuverén államuk, mert a politikát nem a nemzeti érdekek diktálják, hanem a nemzetközi közösség, amely nélkül nincs külföldi segítség és EU-integráció. Ami még rosszabb, a szerbeknek még azt a szabadságot sem hagyják meg, hogy maguk szolgáltassanak igazságot. Ennek legvilágosabb bizonyítéka az, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság ítélkezett Milosevic felett. Még a Milosevic politikáját elítélő szerbek sem látnak ebben mást, mint a nagyhatalmak erődemonstrációját és a szerb nemzet megalázását. Ezen logika mentén lesz a szintén háborús bűnökkel vádolt Vojislav Šešelj, a Radikális Párt vezetője a hősi ellenállás szimbóluma, noha nagyon sokan úgy gondolják, hogy valóban követett el bűnöket.

Ugyanakkor a helyi politikai elitet azért vádolják korrupcióval, mert a vállalatok „privatizálásával" végigvittek egy vad liberális programot, ami a saját érdekeiket és a multinacionalista vállalatok igényeit szolgálta. A radikálisok rámutatnak az „osztályrétegződés különbségeire a szu­perfejlett és az alulfejlett országok között. A nyugati országok alapvető osztálykülönbségeit sikeresen semlegesíti az átlagosan magas életszín­vonal, amelyet úgy érnek el, hogy kifosztják a gazdaságilag szegény nemzeteket és államokat, elragadják természetes erőforrásaikat vagy felhasználják a létező legolcsóbb munkaerőt. Ezt pedig egyáltalán nem a szabadpiac megvalósításán keresztül érik el, ahogyan állítják, hanem skrupulus nélküli monopóliumokkal, pénzügyi spekulációkkal és uzsorára adott kölcsönökkel, de leginkább úgy, hogy korrumpálják a hatalomban levő helyi politikai elitet."⁸

Mindazonáltal a nemzeti narratívában problémás marad az a leegysze­rűsítés, amely a szerb áldozatokat állítja szembe a külföldi kizsákmányolókkal, akkor is, ha osztályköntösben jeleníti meg a konfliktust; ugyanis a nemzet homogén címkéjének segítségével eltereli a figyelmet a belső erőviszonyok egyenlőtlenségeiről. Hiszen végeredményben a Radikális Párt nem opponálja a kapitalista viszonyokat, csak a kapitalizmus meg­honosításának módját nehezményezi. Ettől függetlenül azonban igaz marad, hogy a párt állandó hivatkozása a munkások jogaira, a társadalmi biztonságra, a korrupció elleni harcra és az erős államra, amely garantál­ja a lakosság jólétét, nagy vonzerőt gyakorol a szerb társadalom jelentős csoportjaira. Szerbiában is megfigyelhető ugyanaz, amiért David Ost kri­tizálja a lengyel liberálisokat: a szerb „demokrata" pártok elismerik ugyan a gazdasági problémákat, de politikai megoldást javasolnak, vagyis az EU-integrációt (Ost 2005, 66). Ezzel szemben a radikálisok élesen bírálják az „adósodj el és add el" logikáját, és síkra szállnak azért, hogy nyissák meg újra a gyárakat, győzzék le a munkanélküliséget és a kor­rupciót, legyen jobb a társadalombiztosítás, és támogassák a fiatalokat és a nyugdíjasokat. Röviden, olyan ismerős identifikációs keretet adnak a választóknak, amelyben megjelennek a „kisemberek" szükségletei és érdekei. Ahogyan az egyik interjúalanyom megfogalmazta: „A demokraták kozmopoliták; a radikálisok a mieink".

Epilógus

Tanulmányom célja az volt, hogy megkérdőjelezzem a szerb társadalom létező, polarizált képét. Miközben úgy tartják, hogy a lakosság megoszlik egy európai demokrata identitás és a tradicionalizmushoz és a naciona­lista értékekhez ragaszkodó, „retrográd" identitás között, az antropológiai kutatás rámutathat a fenti kép erősen „konstruált" jellegére.

A Radikális Párt felemelkedése nem törvényszerűen jelenti azt, hogy támogatói megrekedtek az etnikai kizárások ideológiájában, sőt, készek egy új etnikai háborúra Koszovóban. Végeredményben nem a radikáli­sok, hanem Vojislav Koštunica konzervatív Szerb Demokrata Pártja lépett fel a legnacionalistább retorikával a 2008-as választási kampány során. A nacionalizmus nem csak egy másik identitás – új vagy feltámasztott – megjelenése, amely betöltötte az űrt a kommunizmus bukása után, és nem is redukálható egy egyszerű politikai mítoszra, amelynek nagy a manipulációs potenciálja. A nacionalizmus diskurzus és gyakorlat is egy­ben, és ami a legfontosabb: olyan dinamikus keretet ad, amelyen belül különböző életutakkal és osztálytapasztalatokkal rendelkező emberek azonosíthatják szükségleteiket, fejezhetik ki félelmeiket, és jelölhetik ki követeléseiket és ellenállási stratégiáikat. A Radikális Párt azért tudja megragadni a lakosság jelentős csoportjait, mert magyarázatot ad anyagi és szimbolikus megfosztottságukra, és egyúttal a társadalmi jogokon és jóléten nyugvó megoldásokat kínál az elkeseredett embereknek. A szervezett politikai baloldal hiányában a radikálisok fogalmazzák meg a globális kapitalizmus legkomolyabb kritikáját, miközben a „harmadik utas" demokrata pártok megkérdőjelezhetetlen szükségszerűségnek tekintik a liberalizmust.

Befejezésül szeretnék azok ellen érvelni, akik kulturális és politikai őrü­letről beszélnek a mai szerb nacionalizmus kapcsán. Hogy visszatérjek a Helsinki Bizottság jelentésére, amely szerint a „nacionalisták" képtelenek reflektálni a gazdaságra, és a „fejlődés iránti elkötelezettség teljes hiánya" jellemzi őket, szeretném hangsúlyozni, hogy a Radikális Párt támogatása az emberek politikai akaratának reális kifejeződése, amely a saját társa­dalmi-gazdasági életútjaikra és érdekeikre való racionális reflexiót tükrözi. Osztálytapasztalataik és ezen tapasztalatok értelmezése és magyarázata segíthet megérteni az emberek politikai választását. Végeredményben Boris Tadić elnök volt az, aki előszeretettel hangoztatta az „Európához való visszatérést". A radikálisok a „normális élethez való visszatéréssel" akarják megfogni az embereket.

(Fordította: Bartha Eszter)

 

Az Európai Szociálantropológiai Társaság (EASA) „A különbözőség és kölcsönösség élménye" című konferenciáján Ljubljanában 2008. augusztus 29-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

Hivatkozasok

Bunce, Valerie: Peaceful versus Violent State Dismembership. A Comparison of the Soviet Union, Yugoslavia, and Czechoslovakia. Politics and Society, Vol. 27, No. 2, 1999, p.217-237.

Dekleva Joze and Simmie James (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management., London, 1991, Pinter Publishers.

Devic Ana: Ethnonationalism, Politics, and the Intellectuals. The Case of Yugoslavia. International Journal of Politics, Culture, and Society, Vol. 11, No 3, 1998, p.375-409.

Dinkić Mladjan: The Economics of Destruction. Can it Happen to You?, Belgrade, 1995, Video Nedeljnik.

Đuric Dragan: Social dialogue in south-east European countries. South East Europe Review, Issue 03, 2002.

Gagnon V. P. Jr.: The myth of ethnic war. Serbia and Croatia in the 1990s. Ithaca-London, 2004, Cornell University Press.

Hayden M. Robert: Constitutional Nationalism in the Formerly Yugoslav Republic. Slavic Review, vol. 5l, no. 4, 1992, p.654-673.

Krastev Ivan, The Strange Death of the Liberal Consensus, Journal of Democracy, Volume 18, Number 4, October 2007.

Lazić Mladen and Sekelj Laslo: Privatisation in Yugoslavia (Serbia and Montenegro), Europe-Asia Studies, Vol. 49, No. 6, September 1997.

Lydall Harold: Yugoslavia in Crisis. Oxford, 1989, Clarendon Press.

Madjad Karim: Workers' control as a source of customary ownership rights. Evidence from the privatization in the Former Yugoslav Republics. paper presented at the 11th Conference of International Association for the Economics of Participation, Catholic University of Brussels, 4-6 July 2000. http://ocean.st.usm.edu/~w300388/brussels/MEDJ.pdf

Mencinger Joze: From a Communist to a Capitalist Economy? In Joze Dekleva-James Simmie (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management. London, 1991, Pinter Publishers, p.71-86.

Michnik Adam: Nationalism. Social Research, Vol. 58, No 4, 1991, p.757-564.

Milošević Milan: The Media Wars: 1987-1997. In Jasminka Udovički-James Ridgeway (eds.): Burn This House. The Making and Unmaking of Yugoslavia. Duke University Press, 2000, p.110-111.

Ost David: The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca-London, 2005, Cornell University Press.

Pavlović Vukašin: Civilno društvo i demokratija. Beograd, 2006, Službeni glasnik.

Šmidovnik Janez: Disfunctions of the system of self-management in the economy, in local territorial communities and in public administration. In Joze Dekleva-James Simmie (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management. London, 1991, Pinter Publishers.

Thompson Mark: Forging war. The media in Serbia, Croatia and Bosnia-Hercegovina. International Centre Against censorship, Article 19, London, 1994.

Uvalić Milica: Privatization in the Yugoslav Successor States. Converting Self-management into Property Rights. In Milica Uvalić and Daniel Whitehead-Voughan (eds.): Privatization Surprises in Central and Eastern Europe. Cheltenham, 1997, Edward Elgar, p.267-302.

Uvalić Milica: Privatization and Corporate Governance in Serbia (FR Yugoslavia). Florence, 2001, http:/ www.wiiw.ac.at/balkan/files/Uvalic.pdf .

Wachtel B. Andrew: Making a Nation. Breaking a Nation: Literature and Cultural Politics in Yugoslavia. Stanford, 1998, Stanford University Press.

Woodward L. Susan: Socialist Unemployment. The Political Economy of Yugoslavia 1945-1990., New Jersey, 1995a, Princeton University Press.

Woodward L. Susan: Balkan Tragedy. Chaos and Dissolution after the Cold War. Washington, 1995b, Brookings Institution.

Jegyzetek

1 A 2003-as országgyűlési választásokat a Szerbiai Radikális Párt nyerte a szavazatok 27,61%-ával, őket követte a Szerbiai Demokrata Párt (17,72%) és a Demokrata Párt (12,58%). 2007-ben a Radikális Párt 32,4%-ot szerzett, a Demok­rata Párt 25,6%-ot, a Szerbiai Demokraták pedig 18,8%-ot. 2008 májusában a Radikálisok 29,45%-ot kaptak, a Szerbiai Demokraták 11,6%-ot, és a Demokraták, a G17 és más kisebb pártok koalíciója 38,4%-ot.

2 Kivéve a Liberális Demokrata Pártot és a kis pártokat, de azok szavazóbázisukat tekintve szinte jelentéktelenek.

3 Lásd pl.: http://www.cnn.com/2008WORLD/europe/02/22/serbia.demos/index.html#cnnSTCText vagy http://www.time.com/time.com/time/magazine/article/0,9171,1738406,00.html [már nem élő linkek].

4 Srecko Mihailovic: Political Divisions and Value Orientations of Citizens of Serbia. CeSID November 2005. http://www.cesid.org/eng/programi/istrazivanja/index.jsp [már nem élő link].

5 Helsinki Committee for Human Rights in Serbia: Serbia in the vicious circle of nationalism.  http://tokenart.com/BalkanWitness/helsinki2.htm

6 A kommunista rezsim hivatalosan 2000. október 5-én bukott meg.

7 A Radikális Párt választási kampányának jelszava 2008 májusában.

8 Vojislav Šešelj: Ideological Concept and Theoretical Paradigm of Globalism as a New World Order. http://www.antiglobalizam.com/?lang=eng&str=koncept/1

A 2007/2008-as foci-idény nagy meglepetése volt, hogy a Román Nemzeti Bajnokságot és a Román Kupát a C.F.R. csapata – egy kevésbé ismert és eddig kevesebb sikerrel szereplő csapat – nyerte el, legyőzve ezzel a város „hagyományos" és legnagyobb presztízsű klubját. A szerző ismerteti a két csapat múltját, jelenét, és a kolozsvári/magyar és román, többségi és kisebbségi/ szurkolók társadalmi kontextusában bemutatja a várost hagyományosan megosztó etnikai és osztályhatárok re-konfigurációját az újkapitalizmus viszonyai között. Rámutat arra, hogy az etnikum korántsem az egyetlen előrejelzője a szurkolók viselkedésének; a társadalmi és osztályidentitás keresztbemetszheti ezt a kategóriát.

Bevezetés

A 2007/2008-as foci-idény biztosan emlékezetes marad Kolozsváron. Olyan esemény történt ugyanis, amiről a focidrukkerek még „unokáiknak is mesélni fognak". Olyan esemény, ami hősöket farag a játékosokból, a nézők pedig évek múlva is büszkén emlegethetik: „Ott voltam és láttam!" A szezon végére ugyanis a C. F. R. történelmet csinált: megnyerte mind a Román Nemzeti Bajnokságot, mind pedig a Román Kupát. Ha őszinték akarunk lenni, a C. F. R. sikere nagy meglepetést okozott. Győzelmük véget vetett a bukaresti csapatok tizenhét éve tartó sikersorozatának a Nemzeti Bajnokságon. Regionálisan a C. F. R. győzelme harminc év után hozta vissza a legjobb nemzeti csapat büszke címét egy erdélyi városba. Lokálisan pedig az okozott meglepetést, hogy nem az Universitatea, a „hagyományos" és legnagyobb presztízsű kolozsvári klub hozta el a nemzeti győzelmet, hanem a kevésbé ismert és száz éves története ellenére kevesebb sikerrel büszkélkedhető C. F. R.-nek sikerült a nagy áttörés. Hozzátehetjük, hogy soha nem volt még ilyen nagy a román nemzeti focibajnokság tétje, mint a 2007/2008-as szezonban. A román csapatok korábban elért eredménye az európai versenyeken lehetővé tette, hogy a 2008-as győztes automatikusan bekerüljön a Bajnokok Ligájába, a legfontosabb európai fociversenyre, ahol csak a részvétel 8-10 millió eurós bevételt jelent.

Noha a C. F. R.-t 1907-ben alapították magyar vasúti munkások, igazi felemelkedése a 2000/2001-es idényben kezdődött, amikor egy magyar üzletember jelentős összegeket fektetett a klubba. Négy éven belül a csapat eljutott a harmadikból az első osztályba, ahol hamarosan a dobogós helyekért versengett. Nem csak a klub teljesítménye, hanem a játékospolitika is változást jelentett a román foci történetében. Egy olyan arénában, amelyet eddig a román focisták domináltak, a C. F. R. nagyon nyitottnak mutatkozott a külföldiek iránt: ez volt az első román fociklub, amelyik kihasználta a migrációt bátorító európai fociszabályokat. 2006-ra a klubnak több portugál játékosa volt, mint román, akiket szorosan követtek az argentinok. Most általában nem több mint két román játékos sorakozik fel, ha a csapat pályára lép. A kapus nemzetisége váltakozik: kanadai, portugál vagy román. A védelem teljesen multinacionális: por­tugál, svéd, francia és elefántcsontparti focisták állnak a négy helyen. A középpálya és a támadás a C. F. R.-ben a latinok feladata: románok, portugálok, argentinok és brazilok versengenek azért, hogy gólt lőjenek. Ez az etnikai heterogenitás folytatódik a széleken, ahol román és magyar játékosok erősítik a csapatot.

A C. F. R. növekvő sikere megrengette a kolozsvári focit, amelyet már hosszú ideje az Universitatea, az egyetem csapata dominált. A csapatot 1919-ben román medikusok és tanárok alapították. A C. F. R. sikeres klubként való feljövetele jelentős hatást gyakorolt a kolozsvári szurkolókra, akik többsége hagyományosan az Universitateát támogatta. Tézisem, hogy a kolozsvári drukkerek polarizálódása követi a várost ha­gyományosan megosztó etnikai és osztályhatárokat. így lesz a kolozsvári szurkolótábor az etnikai és osztályharcok színtere, a két stadion pedig olyan nyilvános tér, ahol kifejeződnek ezek az ellentétek.

Ahhoz, hogy megértsük ennek a társadalmi térnek a jelenlegi konfi­gurációját, illetve a C. F. R. magyar és román szurkolóinak viselkedé­sét, és viszonyukat a csapathoz 2000 után, amikor elkezdődött a klub átalakítása, vissza kell tekintenünk a múltra, és fel kell tárnunk azt az osztály- és etnikai dinamikát, amely történetileg meghatározta a városban élő emberek viszonyát. Ez ugyanis nézetem szerint szükséges ahhoz, hogy megmagyarázzuk, hogyan alakítja az etnikum és az osztályhelyzet a két kolozsvári csapat drukkolóinak viszonyát, illetve hogyan néz ki az etnikai és osztályellentét egy szurkolótáboron belül, vagyis a C. F. R. román és magyar szurkolói között. Ami még érdekesebb, egy ilyen vizsgálódás azt is megmutathatja, mely pillanatokban lesz az etnikum az elsődleges identitásképző tényező a drukkerek között, és mikor lesznek erősebbek más kategóriák, mint például az osztályhelyzet vagy az egyéni sportpreferencia.

Kolozsvár történelmi etnikai viszonyait elsősorban Brubaker és mun­katársai fontos könyve alapján tárgyalom (Brubaker 2006). A szerzők bemutatják a „nacionalista politikák" hátterét, amelyek olyan fontos szerepet játszottak Erdély és a város politikatörténetében, majd azt vizsgálják, hogyan jelenik meg „a mindennapi etnicitás" az egyszerű kolozsvári emberek köznapi érintkezésében. Brubaker itt a mindennapi interakcióból és a nyelvhasználatból indul ki, és meg akarja mutatni, ho­gyan működik a „diszkurzív erőforrásként" definiált etnicitás (2006: 169) a mindennapokban a Kolozsváron élő magyarok és románok között. Ezt a perspektívát annak a felfogásnak a kritikája legitimálja, amit Brubaker „csoportista szemléletnek" nevez. Ezalatt a következőt érti: „hajlam arra, hogy a belsőleg homogén és külsőleg elhatárolt csoportokat […] tekintsük a társadalmi élet alapegységeinek, a társadalmi konfliktusok főszerep­lőinek és a társadalmi elemzés alapvető egységeinek" (2006: 7). Ennek a felfogásnak az a módszertani következménye, hogy túl nagy hangsúly esik az elszigetelt esetekre, az egyének által produkált narratívákra, és nem világos, hogy mennyire releváns kategória az etnikum sok más használható kategória mellett, mint az osztály, a kor vagy a társadalmi nem, amelyek kívül esnek a „csoportista" vizsgálódáson.

Ezzel szemben tanulmányom etnográfiai irányultságú elemzést kí­nál, amelyben megpróbálom feltárni, hogyan működik az osztály és az etnicitás a kolozsvári szurkolók társadalmi kontextusában. Mivel a szurkolótáborokat fejlett „csoporttudat" jellemzi a Brubaker által leírt értelemben, a vizsgálat lehetőséget ad arra, hogy kétszeresen is kiter­jesszük az etnicitás tárgyalását Kolozsváron: először azáltal, hogy városi szinten megmutatjuk az etnikai ellentét alatti osztályellentéteket, má­sodszor pedig azáltal, hogy a C. F. R. szurkolók esetében megmutatjuk, hogyan lesznek egy bizonyos pillanatban más identitásképző tényezők erősebbek, mint az etnikum. Ez azt jelenti, hogy kiszélesítjük az etnikai identitás koncepcióját, ami nemcsak a diszkurzív dimenzió hozzáadását jelenti az elemzéshez, hanem azt is, hogy megpróbáljuk megmagyaráz­ni egy történelmileg konstruált társadalmi formáció specifikumait (Hall 1996). Kolozsvár esetében a szocialista indusztrializáció és urbanizáció tartós osztálykülönbségeket hozott létre, amelyeket gyakran csak etnikai dimenzióban értelmeznek.

A focidrukkerekről szóló tudományos irodalomban gyakran felbukkan az a tézis, hogy a szurkolótábor az a hely, amely különösen felerősíti az etnikai és osztálykülönbségeket, hogy ezáltal is fenntartsa a rivali­zálást és a szembenállást (Armstrong-Giulianotti, 2001, Dunning, 1998, Giulianotti, 1999). Egyetértek annyiban, hogy a kolozsvári két nagy klub, az Universitatea és a C. F. R. szurkolótábora ezt a mintát követi, de hoz­záteszem, hogy, noha a C. F. R.-nek etnikailag vegyes a szurkolótábora, valahogy mégiscsak megtalálják a módját, hogy az etnikai ellentétet félretéve együtt szurkoljanak a csapatukért. Ezért úgy érvelnék, hogy a focidrukker- csapatok tanulmányozása segít rávilágítani az etnicitás és az osztály közötti metszéspontokra is.

Giulianotti azt mondja, hogy az egyik legintenzívebb versengés a foci­drukkerek között akkor alakul ki, amikor két csapat képviseli ugyanazt a várost, és szurkolóik állandóan azon vitatkoznak, hogy melyikük méltóbb erre, illetve melyikük szerzett fennállása óta nagyobb érdemeket. Tekint­ve, hogy mind az Universitatea, mind pedig a C. F. R. hosszú múltra tekint vissza¹ , lehetne úgy érvelni, hogy ez a kétklubos felállás jellemzi a várost a XX. század eleje óta. De ha figyelembe vesszük a két klub eredményeit és népszerűségét, akkor azt kell mondanunk, hogy legalábbis a második világháború utáni időszakban az Universitatea volt Kolozsvár legrepre­zentatívabb csapata. A C. F. R. mostani sikere felbolygatta Kolozsvár egész szurkolóközönségét.

Meg szeretném mutatni, hogy legalábbis városi szinten a gazdasági ér­dekek és a nacionalista politika furcsa keveréke hozta ezt az eredményt.

Egyfelől az 1990-es években a focira Romániában is úgy tekintettek, mint jövedelmező befektetésre, ami illeszkedett a nyugat-európai folya­matokba. Másfelől viszont ugyanezt az időszakot markáns nacionalista politikai diskurzus és cselekvés jellemezte, ami Kolozsváron azt jelen­tette, hogy túlhangsúlyozták a város román jellegét, miközben megpró­bálták „lefokozni" a magyar múltat és jelent. Ebben a kontextusban nem volt meglepő, hogy amikor egy magyar üzletember kívánt befektetni az Universitateába (amire úgy tekintettek, mint a román Kolozsvár szim­bólumára), a város elutasította az ajánlatot. Ezután fordult a befektető a C. F. R. felé (amit viszont gyakran a kolozsvári magyar kisebbséggel azonosítottak), megteremtve a csapat sikerének anyagi alapját, és új teret nyitva a kolozsvári drukkereknek.

Tanulmányomban azt állítom, hogy a C. F. R. fociklub lelkesítő eredmé­nyei és magasabb játékminősége elsősorban a román középosztályhoz tartozó drukkereket tudta újonnan megszólítani, akiket kiábrándított az Universitatea drukkereinek az 1990-es években felvett „ultra" stílusa² (az utóbbiak főleg munkáskörnyezetből jöttek). Ezek az új drukkerek „politi­kailag korrekt" attitűdöt vettek fel a kisebbségekkel szemben, elfogadva a különbséget és a sokféleséget, amivel valószínűleg kifejezték ellen­szenvüket a helyi román politikai vezetők és az Universitatea-drukkerek szélsőségesen nacionalista megnyilvánulásai iránt. A C. F. R. magyar szurkolói a maguk részéről viszont megpróbálták „lefokozni" az etnikai dimenziót, elismerve a kolozsvári nyilvános tér román jellegét, és arra törekedtek, hogy közös és nem ellentétes identifikációs eszközöket ala­kítsanak ki a C. F. R.-drukker románokkal. A két folyamat által kreált tár­sadalmi térben megfigyelhetjük a különböző etnikumok, különböző cso­portok közös cselekvését, illetve azt, hogy a kollektív akció megengedi az együttes cselekvést, és integrálja a két csoport közötti ellentéteket.

Mielőtt rátérnék a kolozsvári „focitérkép" (Giulianotti, 1999) elemzésé­re, az alábbiakban szeretném világosan kifejteni a már érintett elméleti téziseket.

Etnicitás, osztály és a foci-szurkolótábor Kolozsváron

Az erdélyi régió középpontjában elhelyezkedő Kolozsvárnak viharos történelme volt, amely erősen befolyásolta etnikai és osztályösszeté­telét. Ezek a folyamatok közvetlenül érintették a fociklubokat és szur­kolótáborukat, amint a XX. század elején a foci megjelent a régióban. Ahogyan Ben-Porat megmutatja, az osztályképződés és a nemzetépítés folyamatai szorosan összefüggnek egymással, több ponton érintkeznek, és kölcsönösen befolyásolják egymást (Ben-Porat 1986). A 19. század végének politikáját Kolozsváron erősen befolyásolták a magyar asszi­milációs törekvések, amelyek különösen láthatóak voltak az oktatási rendszerben (Brubaker 2006. 94-95). De a román diákok is elég nagy létszámban voltak jelen ahhoz, hogy támogassák a nacionalista akció­kat (Brubaker 2006, 92). A század végére az egyetemen összpontosuló értelmiségi csoport mellett – ami a második legnagyobb egyetem volt Magyarországon – megjelent a modern munkásosztály, amely kialaku­lását elsősorban a vasúthálózat fejlődésének és az újonnan alapított gyáraknak köszönhette. A vasúti munkások 1907-ben megalapították a K. V. S. K.-t (Kolozsvári Vasutas Sport Klub), a mai C. F. R. elődjét (Căile Ferate Române – Román Vasutak).

Giulianotti (1999) sorba veszi a világfoci történetének nagy átalakulá­sait a kezdetektől, és megállapítja, hogy az államépítés, az urbanizáció és az iparosítás mind nyomot hagytak a „focitérképen" a szervezés és a szurkolótábor vonatkozásában. A 20. század folyamán háromszor is vál­tozott a Kolozsvár feletti állami fennhatóság, és az 1960-as évek végétől erőltetett iparosítás és urbanizáció zajlott le Romániában (lásd Brubaker, 2006; Petrovici, 2006). Ezen folyamatok legfőbb és legláthatóbb ered­ménye a város növekedése és az etnikai egyensúly változása volt. Az évszázad végére 50 ezerről 318 ezerre nőtt a lakosok száma, miközben a románok aránya az 1910-es 12,4%-ról 2002-re 79,4%-ra emelkedett. Ezzel párhuzamosan a magyarok aránya az 1910-es 83,4%-ról 19 %-ra csökkent (Brubaker 2006:93). A puszta számok mellett azonban érde­mes áttekinteni a nemzetépítés és az osztályképződés nagy folyamatait, valamint a foci megjelenését és helyszíneit.

Az 1918-as változás a román nacionalista politika kezdetét jelentette a városban. Az új adminisztrációnak az jelentette a fő problémát, hogy, miközben „magában Erdélyben jelentős volt a román többség, az erdélyi városokban és az urbánus középosztály soraiban kisebb volt a román jelenlét; ezt a nemzeti politikának és gyakorlatnak kellett helyrehoznia" (Brubaker 2006: 97). A foci kezdetektől fontos szerepet játszott ebben a folyamatban, de amikor az egyetem 1919-ben „újra megnyitotta kapuit, mint román intézmény" (Brubaker 2006:98) már volt egy focicsapata: az Universitatea. Noha adminisztratív eszközökkel igyekeztek romanizálni Kolozsvár nyilvánosságát, 1939-ig Brubaker szerint folytatódott „a helyi gazdasági és (bizonyos tekintetben) kulturális élet magyar dominanci­ája (2006: 101). így tehát a második világháború kitöréséig Kolozsvár társadalmi struktúráját az állam emancipációs törekvései ellenére még mindig az az etnikai választóvonal jellemezte, amely egybeesett a fent leírt osztályhelyzettel.

Az „okkupáció" évei alatt, ahogyan a románok hívják az 1940 és 1944 közötti időszakot, amikor Erdély egy részét visszacsatolták a magyar ál­lamhoz, történt egy nagyfontosságú esemény, amelyet sokáig emlegettek az Universitatea-drukkerek. Mivel a magyar állam a visszájára fordította a román uralom alatt követett nemzeti politikát, a román egyetemet csa­patával együtt Nagyszebenbe „száműzték" (Brubaker 2006:103). Még gyökeresebb változásokat hozott a kommunista rezsim berendezkedése Romániában a háború után. Az erőltetett iparosítás politikája azt jelen­tette, hogy az 1970-es évekre a kolozsváriak 40%-a ipari munkásként dolgozott Brubaker 2006: 113). Az új munkások többsége etnikai román volt, aki falvakból vagy az elmaradottabb keleti tartományból, Moldáviából költözött át Kolozsvárra. Ez a gyors átalakulás két fontos következmény­nyel járt Kolozsváron. Először, a kolozsvári magyarok úgy értelmezték ezt a politikát, mint kísérletet arra, hogy az állam romanizálja a várost, noha az állam számára a gazdasági célok voltak az elsődlegesek (Brubaker 2006). Másodszor, az óriási lakótelepek, amelyek általában csak az ala­csony életszínvonalat tudták garantálni az új betelepülőknek (Petrovici 2006), előrevetítették azokat a társadalmi problémákat, amelyek 1989 után jelentek meg a nyilvánosság előtt. A helyi politikusok fogékonysága a nacionalista retorikára 1989 után és a város „romanizálása" az egyik polgármester alatt „rásegített" arra, hogy a nacionalista diskurzus életké­pes és használható opcióként jelenjen meg az alsóbb osztályokba tartozó románok előtt (Lazăr, 2003).

A foci vonatkozásában a kommunista centralizáló logika jelentős hatást gyakorolt a román „focitérképre". A bukaresti csapatok, különösen az erős állami intézmények fociklubjai, mint például a hadseregé (Steaua) és a rendőrségé (Dinamo) jóval 1989 után is hegemón helyzetben vol­tak a román versenyeken. Kolozsváron a kommunista időszakban az Universitatea maradt az egyetlen fontos fociklub, amelyet majdnem min­den helyi drukker támogatott, miközben a C. F. R. alig tudta fenntartani magát. A 2000 utáni magyar befektetés a C. F. R.-be és a klub eredmé­nyei, valamint a városi tanács tulajdonában levő Universitatea gyenge teljesítménye okozta, hogy olyanfajta versengés kezd kialakulni a két szurkolótábor között, ami jellemző a „kétcsapatos" városokra (Giulianotti 1999; lásd Faje 2007).

A focidrukkerek fő jellemzőit általában az etnikai identitás vagy az osztályhelyzet összefüggéseiben igyekeznek megragadni a kutatók. A jelenség elemzésére használt elméleti modellek azonban általában a kettő közül csak az egyikre koncentrálnak, és így figyelmen kívül hagy­ják az etnicitás és az osztály kölcsönhatásait a szurkolók különleges világában. A kolozsvári drukkerek körében végzett kutatásom azonban azt mutatja, hogy nagyon is szükséges hangsúlyozni ezeket a kölcsön­hatásokat, ha meg akarjuk magyarázni a focival összefüggő jelenségek sajátosságait. Azt is szeretném megmutatni, hogy jobban megértjük magukat a jelenségeket, ha feltárjuk a kapcsolatot a focidrukkerek és a szélesebb etnikai és osztályfolyamatok között, amelyek a partikuláris helyszíneket alakítják.

A sporttal foglalkozó szociológiai és antropológiai irodalom arra kényszerül, hogy hosszasan bizonygassa: a társadalmi valóság ezen szegmense a kutatás legitim témája lehet. Nagyon is gyakran kell vitat­kozni azzal az elterjedt nézettel, hogy a „sport lényegében ártatlan és felszabadító; űzni élvezetes, de tanulmányozni haszontalan" (MacClancy 1996, 1). A sporttanulmányok terén a focidrukkerek viselkedése volt az első olyan téma, amellyel komolyan foglalkoztak a társadalomtu­dósok, különösen az Egyesült Királyságban, ahol a szurkolók „futball huliganizmusként"definiált erőszakos viselkedése hatalmas politikai, társadalmi és médiafigyelmet kapott, és így mintegy legitimálta az aka­démiai érdeklődést (Giulianotti 1999:39). Ahogyan Giulianotti (1999) rá­mutat, az erőszak az 1960-as évektől az 1990-es évek elejéig a témával foglalkozó kutatások fókuszában maradt. Csak a közelmúltban született munkák nyitották szélesebbre az elméleti és empirikus perspektívát.

A sport és az etnikai identitás közötti kapcsolatot elemezve MacClancy (1996) arra a következtetésre jut, hogy a sport és a hozzá kapcsolódó tevékenységek „az identitás járművei", amelyek lehetőséget adnak új társadalmi identitások kialakítására és az identitás jelzésére. Ugyanő hangsúlyozza, hogy a „sport sokakban tudatosítja az etnikai vagy nemzeti hovatartozást és erősíti a csoporttudatot" (MacClancy 1996:9). Giulianotti a foci világát alakító küzdelem és versengés viszonyairól írt elemzésé­ben azt mondja, hogy a fociklubok nagy szerepet játszanak a „kulturális identitások" kialakításában (1999:10). Emellett hangsúlyozza a focinak azt a potenciálját, hogy erősítse az emberek egy specifikus helyhez való kötődését, és így növelje az egyes csoportokon belüli szolidaritást (Giulianotti 1999:14). A munkák több empirikus példát felhoznak, de cél­juk nem a koncepció finomítása és továbbfejlesztése, hanem a kifejtett elmélet igazolása. Ugyanez igaz az osztályhelyzetet középpontba állító tanulmányokra (lásd Moor, 2007).

Ezt a megközelítést kritizálja Moor (2007), aki szerint át kell gondolni az „osztály" koncepciójának használatát. Moor azzal kezdi, hogy „a kortárs tanulmányokban különböző definíciói vannak az osztálynak", és „ezeket ritkán vizsgálják meg közelebbről" (Moor 2007:129). Elismerve a drukkerek osztályhelyzete vizsgálatának módszertani nehézségeit, Moor azt mondja, hogy a sportkutatók többnyire az osztály redukcionista koncepciójával operálnak, és nem képesek megragadni a tanulmányozott jelenség komplexitását (Moor 2007). Ez a kritika, a kolozsvári kutatás ta­pasztalatait is figyelembe véve, arra int minket, hogy az osztály átfogóbb meghatározásait keressük a szurkolótáborban.

A kolozsvári foci világában zajló komplex folyamatok lehetőséget adnak arra, hogy az identitás, etnicitás és osztály mai elméleti eredményeinek összefüggéseiben ragadjuk meg az etnikai és osztályviszonyok dina­mikáját a drukkerek körében. Szeretném röviden bemutatni Stuart Hall és Rogers Brubaker téziseit, amelyek segítenek megérteni Kolozsvár problémás etnikai identitását (Lazăr, 2003). Hall relációs felfogása meg­engedi, hogy explicite problematizáljam az etnicitás és az osztály viszo­nyát a foci kontextusában. Hogy jobban megvilágítsam a kapcsolatot, bemutatom Kalb elméletét, mielőtt rátérek a focicsapatok történetének tárgyalására.

Brubaker azon kísérlete, hogy a „csoportizmus" kritikájának segítségé­vel gondolja át az etnicitást, az identitás diszkussziójával együtt megpró­bálja analitikusan tisztázni a fogalmakat. „A csoportizmus", vagyis az a hajlam, hogy a „belsőleg homogén és külsőleg elhatárolt csoportokat […] tekintsük a társadalmi élet alapegységeinek, a társadalmi konfliktusok főszereplőinek és a társadalmi elemzés alapvető egységeinek" (Brubaker 2004, 8) az etnikai tanulmányokban azzal a negatív következménnyel jár, hogy objektivizálja a megmagyarázandó jelenséget: a társadalmi csoportok etnikai csoportokként való kikristályosodását.

Brubaker szerint a megoldást az jelenti, hogy az etnicitás szubsz­tanciaként való felfogásától el kell mozdulnunk egy relációs szemlélet felé. Ahelyett, hogy a csoportok lényegi tulajdonságaként kezelnénk az etnicitást, Brubaker szerint „gyakorlati kategóriákban" kell azt megra­gadnunk, „cselekvésekben, kulturális idiómákban, kognitív sémákban, diszkurzív keretekben, szervezeti rutinban, intézményi formákban, poli­tikai projektekben és véletlen eseményekben". A fő elemzési kategória a „csoporttudat" legyen, és ne a „csoport" (2004: 11). Olvasatomban Brubaker megközelítése sokban hasonlít Hall identitás-felfogására, ami diszkurzív gyakorlatok és szubjektivitások artikulálását jelenti az „interpelláció" folyamatán keresztül (Hall, 1996a). Erre utal, hogy sok olyan stratégia és mechanizmus, amelyet Brubaker megad az etnicitás definíciójához, ilyen artikulációt eredményez. Rögtön hozzá kell azonban tennünk, ahogyan Hall is teszi, hogy a diszkurzív gyakorlatok és szub­jektivitások artikulációja nem a folyamat végét jelzi, hanem a folyamat egy adott pillanatát.

Stuart Hall úgy jut el az etnicitás kritikájához, hogy elemzi Anglia „fekete kulturális politikájának" a XX. század második felében bekövetkezett változásait (1996b:441). Hall támaszkodik sok Gramsci által kidolgozott koncepcióra, mint pl. a „hegemónia" fogalma, de új értelmezést is ad nekik. Amellett, hogy remekül illusztrálja elméleti téziseit, Hall „sűrített" szövege különösen az etnicitás meghatározása miatt érdekes. Hall azt írja, „az etnicitás fogalma elismeri a történelem, nyelv és kultúra szerepét a szubjektivitás és identitás konstruálásában, de ugyanakkor elismeri azt is, hogy minden diskurzus pozicionált, szituált, és minden tudás kontextualizált (1996b:446). Ebből következik, hogy mi nem az „etnicitást", hanem az „etnicitásokat" keressük, azokat a szubjektív identi­fikációs modalitásokat, amelyek képesek megragadni a létező alanyi po­zíciók multiplicitását. Ebben az értelemben az etnicitás nem korlátozódik az etnikai hovatartozás kategóriájára, hanem kiterjesztett kategóriaként magába foglalja a különböző szinten (helyi, nemzeti, globális) és külön­böző társadalmi választóvonalak (társadalmi nem, osztály, életkor, stb.) mentén operáló kötődéseket és kapcsolatokat.

Kolozsvár XX. századi történetében lejátszódó nagy átalakulások a középpontba állítják a város etnikai identitása, többségi-kisebbségi arányai és osztályösszetétele közötti kapcsolatokat. Noha gyakran hang­súlyozzák ezen koncepciók diszkurzív dimenzióját, az mégsem elegendő ahhoz, hogy megmagyarázzuk a fenti kategóriákban megfogalmazott, illetve a nevükben tett állítások multiplicitását. Emellett figyelembe kell vennünk a partikuláris társadalmi formációkban megjelenő „szubjektivi­tásokat", amelyek döntően formálják az identitásképzést és módozatait. Kalb erősen bírálja az antropológia kapitulációját olyan fogalmak előtt, mint a „diskurzus" és a „kultúra", amikor azt írja, hogy az osztály „nem pusztán egy diszkurzív forma a sok között, egy lehetséges önértelmezés más önértelmezések között, amelyek az identitás szélesebb diskurzusain alapulnak" (2005: 110-111), hanem az a kategória, amely lehetővé teszi számunkra, hogy leírjuk a teljes erőteret, ami akkor keletkezik, amikor egyenlőtlen helyzetben levő, megosztott, nemegyszer szembenálló em­berek csoportjai, akik különböző módon férnek hozzá a különböző erőfor­rásokhoz, megpróbálják túlélni, megérteni és reprodukálni kölcsönösen egymásba kapcsolódó életüket" (Kalb 1997: 6). Ebben a felfogásban az osztály kiterjesztett fogalmával van dolgunk, amelyik a mindennapi tár­sadalmi viszonyok materializmusának hangsúlyozásával ellensúlyozza a kísértést, hogy csak „diszkurzív erőforrást" (Brubaker, 2006) lássunk az „identitásban" vagy az „etnicitásban", amelyet az egyének véletlen­szerűen alkalmaznak interakcióik során. Ebben az értelemben számos dinamikus identitás keletkezik az osztály és más identitásképző kategó­riák metszéspontjában. A kolozsvári focivilág jó példa az ilyen dinamika keletkezésére. Hasonlóan ahhoz, hogy a két klub szurkolótábora eltérő módon tükrözte az osztálykülönbségeket, az etnikai, állampolgári és sportdiskurzust is különbözőképpen mobilizálták a specifikus, szituált identitások meghatározására.

Módszertan

Tanulmányom a kolozsvári focidrukkerekkel való közvetett és közvetlen érintkezés, kapcsolattartás eredménye egy kétéves kutatási időszak­ban. Két alkalommal végeztem terepmunkát a drukkerek között. 2007 márciusa és júniusa között kutatásom az Universitatea-drukkerekre fókuszált, noha akkor már elkezdtem a C. F. R.-ben is a terepmunkát. Elméleti érdeklődésem ekkor a versengés és a szimbolikus konfliktus vizsgálatára irányult a foci világának kontextusában (lásd Faje 2007). Jelenlegi témám az első terepmunka alatt kezdett kialakulni. Az etnicitás és az osztály kérdése minduntalan felbukkant az Universitatea- és a C. F. R.-drukkerekkel folytatott beszélgetések folyamán, és a kolozsvári két stadionban is világosan kifejezésre jutottak az ellentétek. Második terepmunkámat 2008 áprilisában folytattam a C. F. R. magyar drukkolói között. A terepmunka alatt interjúztam, és megfigyeltem a szurkolók viselkedését a meccsek előtt, alatt és után és a hétvégi találkozóik alatt. Amikor nem voltam a helyszínen, az Interneten követtem a kolozsvári szurkolók reakcióit (blogok és fórumok figyelése, újsághírek, stb.).

Második terepmunkám egybeesett a 2007/2008-as fociidény végével Romániában. Mivel a C. F. R. olyan jól játszott, és a bajnokság eleje óta szinte töretlen volt a diadalmenete, szurkolói lelkesedése a tetőpontra hágott. Úgy tűnt, hogy ez nem alkalmas idő arra, hogy az etnicitás és az osztály vitatott kérdéseit tanulmányozzam. De amikor megérkeztem Ko­lozsvárra, vészesen csökkent a C. F. R. előnye a nemzeti bajnokságon, és az első meccs, amire kimentem, a csapat vereségével végződött. A szurkolók természetesen hosszan vitatták az eseményt. Úgy döntöttem, hogy a korábban már megismert kapcsolataimon keresztül szerzek új interjúalanyokat. Azt is elhatároztam, hogy olyan célszemélyeket keresek, akik hosszú ideje drukkolnak a C. F. R.-nek, vagyis legalább azóta, hogy megalakult a C. F. R. magyar szurkolócsapata. Ez azt jelenti, hogy a hat interjúalany, akikkel hosszú interjúkat készítettem, idősebb volt, mint a csapat átlagéletkora. Ez azonban előnyt is jelentett, mert korábban mindegyikük kijárt az Universitatea meccseire, szurkoltak a csapatnak, és pontosan követték a C. F. R. felemelkedésének állomásait. Hason­lóan előnyt jelentett, hogy a szurkolókkal elutazhattam legalább három, nem hazai pályán játszott meccsre, illetve elmehettem a találkozóikra. A hosszú út alatt sokukkal nyílt alkalmam hosszabb beszélgetésre, illetve megfigyelhettem interakcióikat és tevékenységeiket. A kutatásban fel­használtam tizenöt korábbi interjúmat (tíz az Universitatea-drukkerekkel, öt pedig a C. F. R. román szurkolóival készült).

Az adatok elemzésekor kétféle módszertant alkalmaztam. A város, a fociklubok és a szurkolótáborok történetéhez felhasználtam a szakiro­dalmat, amelyet egyes események vonatkozásában kiegészítettem az interjúalanyok visszaemlékezésével. Elemzésemhez a Strauss és Corbin (1998) által kifejlesztett grounded theory megközelítés áll a legközelebb. Az előre meghatározott témák mellett (lásd Patton 2002) elegendő teret engedtem az interjúalanyoknak a szabad beszélgetésre. A szurkolókkal folytatott informális beszélgetések során is állandóan merültek fel új témák. Alanyaimat megkértem, hogy irányítsanak el másokhoz, akik új információt tudnak adni a felmerülő témákról, amit ők készségesen meg is tettek. Az adatgyűjtő folyamat során új kérdéseket dolgoztam ki, és finomítottam interjúzási technikámat, az interjúalanyok által használt kategóriákhoz igazítva a saját kategóriáimat. A fogalmak közötti viszonyt az utóbeszélgetések során ellenőriztem az interjúalanyokkal. Hogy illuszt­ráljam, milyen összefüggésben látják a szurkolók a felmerült témákat és kategóriákat, hosszan idézem azokat az interjúrészleteket, amelyeken értelmezésem alapul.

A következőkben tárgyalom a C. F. R. felemelkedésének a kolozsvári focivilágra és az Universitateára gyakorolt hatását. Ezután elemzem a két focicsapat versengő viszonyát, és azt, hogyan használják a szurkolók az etnikai és az osztálydimenziót ebben a versengésben.

Változó lojalitások

A kolozsvári focira jellemző nagy átalakulásokat, amelyek a C. F. R. diadalában kulmináltak, a város két fociklubjának erőviszonyaiban bekövetkezett erőteljes változások kísérték. A kolozsvári „focitérképet" (Giulianotti, 1999) éppen ezen elmozdulások és átalakulások okán ér­demes tanulmányozni. Néhány év leforgása alatt a város tanúja lehetett egy hagyományos klub hanyatlásának, és egy váratlan rivális diadalának. Ez erőteljes versengéshez vezetett a két csapat szurkolótábora között, amelyet nem ritkán erőszakos cselekmények kísértek – nyilvánvalóan nem függetlenül az etnikai és osztályellentétek kontextusától. Figye­lembe véve, hogy a meccsek olyan helyszínt kínálnak, ahol különösen élesen nyilvánulnak meg a társadalmi különbségek mint az etnicitás, az osztály, vagy a helyi és regionális kötődések (Dunning 1998; Giulianotti 1999), a fejezet egyik fő argumentuma, hogy a C. F. R. felemelkedése új identifikációs kategóriát jelentett a kolozsvári drukkerek számára. A kategória köré csoportosuló lojalitásokat és szenvedélyeket nem csak a klub mai sporteredményei magyarázzák; megértésükhöz figyelembe kell vennünk a város etnikai és osztályhátterét és a társadalmi különbségek körüli politikai-társadalmi diskurzus egészét. Elemzésemben a focista­dion tere úgy jelenik meg, mint az a nyilvános tér, amely a város szintjén mobilizálja az etnikai és osztályellentétek kifejeződését.

A szocialista és posztszocialista időszakban, egészen a 2000-es évig az Universitatea a kolozsvári szurkolók első számú kedvencének számított. A klub otthonának számító „Ion Moina" stadion, amelyet az 1960-as években építettek, és több mint 30 ezer ember befogadására alkalmas, földrajzilag is szimbolikus helyzetben van, mert közel fekszik a városközponthoz. Maga a klub a kommunizmus bukásáig az egyetemhez kapcsolódott, és ez a szimbolikus kötelék máig fennmaradt, noha ma a város igazgatása alá tartozik. A drukkerek számára az Universitatea így "örök időkre" összekapcsolódott Kolozsvárral, és ez adja a szemükben a csapat igazi egyediségét. A versenytárs C. F. R. viszont annyira „alul­ról" indult, hogy sokáig az anyagi túlélésért kellett küzdenie. Története során a klub neve hétszer változott, és többször nagyon közel járt a teljes megszűnéshez. Eredményei sem voltak túl fényesek: a második és a harmadik osztályban játszott Romániában. Az igazi fordulópontot a klub hányatott történetében a 2000/2001-es év jelentette, amikor egy kolozsvári magyar üzletember, miután hiába próbálta megszerezni az Universitateát, a C. F. R. felé fordult, és bejelentette a klub fejlesztésére vonatkozó ambiciózus terveit.

A C. F. R.-be való magyar befektetés történetének egyes részleteit ma is homály fedi. A C. F. R. jelenlegi tulajdonosa csak 2008-ban beszélt nyilvánosan a témáról, elismerve, hogy először az Universitateát akarta megvenni, de a „tranzakció nem volt lehetséges"³ . Ez az információ ismert volt a város focidrukkerei körében, akik szerint etnikai hovatarto­zása és a magyar cégekkel való üzleti kapcsolatai miatt utasította el a város a befektető ajánlatát. A szurkolók és az Universitatea-klub közötti kapcsolattartásért felelős interjúalany, egy 35 éves autókereskedő a következőket mondta erről:

Nem tudom, hogy ezt már hallotta-e, de P. először az Universitateát akarta megvenni. A városi politikusok nem akarták, hogy ő irányítsa a klubot. […] Van ebben egy etnikai dolog is. Ha megnézi a C. F. R. szponzorait: ott van P., ott van az Energobit, azok is magyarok, ott van a (?) Invest, azok is, szóval van itt egy etnikai dolog… Mit mondjak, a helyi gazdagoknak csípi a szemét a C. F. R., mert mind összefogtak P. ellen. Nem tudom, hogy tudja-e, de volt egy árverés egy új plázára, amit P.-nek kellett volna megnyernie, ha azt nézzük, mennyi pénzt ajánlott, de a város összefogott ellene, és D.-nek ad­ták, csak hogy megmutassák, hogy P. nem vehet meg mindent, már megvette azt a telket is, ahol az új Pólust építik. (Andrei, 35, Universitatea-drukker)

A C. F. R.-szurkolók hasonlóképpen tisztában voltak a fenti pillanat fontosságával, és hangsúlyozták, milyen pénzek forogtak kockán az Universitatea-klub megvásárlásának kapcsán. Az egyik C. F. R.-drukker a következőképpen látta a helyzetet:

A helyi tanácsot nem érdekli, hogy eladják-e a klubot [az Universitateát], állandóan arról beszélnek, hogy kellenének a be­fektetők, de az igazi pénz, ezt mindenki tudja, a stadionban van, ami ott van a város közepén. N. [a városi tanács elnöke] már régóta arról álmodik, hogy oda is felépítenek egy plázát. Nem is akarok belegondolni, mennyit ér ott a telek, de ilyen érdekek miatt tették tönkre a klubot. Ezért sajnálom, hogy P. végül nem az Universitateát választotta, jobb lett volna Kolozsvárnak, természetesen a C. F. R.-nek nem, de Kolozsvárnak igen, 30-40 ezer ember is bármikor eljött volna a stadionba, nekünk ezért még dolgoznunk kell. (Marius, 31, C.F.R.-drukker)

Mind az etnikai, mind pedig a gazdasági érveket a helyi nacionalista politika szélesebb kontextusában kell szemlélnünk. Abban az időben, amikor a befektetés megtörtént, a várost erőteljesen dominálta a kolozs­vári polgármester által gerjesztett szélsőséges nacionalista diskurzus (lásd Brubaker 2006; Faje 2007). Gazdasági értelemben ez azt jelentette, hogy elvben legalábbis erősen támadták a külföldi tőkét, különösen azt, amelyik, úgymond, magyar érdekeket szolgált. „Nem árusítjuk ki az or­szágunkat"- hangoztatta a polgármester, és sok más román politikus, ami később olyan fogalommá vált Kolozsváron, amelyik állandóan emlékezteti a lakosokat erre az időszakra.

A befektetést követő időszakban paradox események zajlottak: a főleg értelmiségiek és diákok által támogatott Universitatea egyre inkább a ko­lozsvári lakótelepeken élő, munkásosztálybeli fiatalok csapata lett, míg a hagyományosan a kolozsvári munkások és magyarok klubjának számító C. F. R. a középkorú és középosztálybeli román és magyar drukkerek ked­vencévé avanzsált. A városi diskurzus szintjén az osztálykülönbségek az urbánus/vidéki ellentét formájában jelentkeznek, legalábbis a régi kolozs­váriak körében. Ez a város térbeli elrendezésében is megmutatkozik: a régi kolozsvári városrész elkülönül az „új" szocialista lakótelepektől (Lazăr, 2002). Ahogyan Brubaker (2006) megjegyzi, az urbanizáció folyamata etnikai köntösben is jelentkezett: mivel az újonnan betelepülők románok voltak, megjelenésük fenyegetést jelentett a város magyar jellegére. A focidrukkerek számára a lakóhely sokat elárult egy szurkoló klubprefe­renciájáról, etnikai identitásáról, osztályhelyzetéről és lehetséges egyéni viselkedéséről. A K. V. S. K., vagyis a C. F. R. magyar szurkolócsapatának vezetője, egy 38 éves színész a következőket mondja arról, hogyan látják a régi városlakók a város és a fociklubok átalakulását

Az 1990-es években kijártam az Universitatea meccseire is, mert az Universitatea is egy kolozsvári csapat, és soha nem gondoltam volna, hogy ennyire erős lesz a gyűlölet a két szurkolótábor között. Ha őszinte akarok lenni, az egész dolog elképzelhetetlennek tűnt. Ez akkor kezdődött, amikor a szurkolók radikalizálódtak. Sok régi U-s drukkert ismerek, akikkel ma is találkozom és tudunk beszélni egymással. De egyre inkább előtérbe kerül egy másik generáció, akik a Kárpátok túlsó oldaláról jöttek [Moldávia régiójából], és most a város peremterületét lakják. Iris, Groapa, Manastur – mindenki tudja, miért épültek ezek a lakótelepek: azok számára, akiket erőszakkal vagy néha rábeszéléssel hoztak Kolozsvárra az 1960-as és 70-es években, hogy feltöltsék a munkáslétszámot. Sajnos, egyre inkább ezek dominálják az Universitatea táborát, és vannak nagyon jó barátaim, régi Universitatea-drukkerek, akik inkább a lelátók túlsó felét foglalják el, hogy ne is kelljen az újakkal találkozniuk. A régi drukkerek között egyáltalán nem olyan húsbavágó kérdés, hogy U-drukker vagy, vagy C. F. R.-drukker. (László, 38, C. F. R.-drukker)

A másik oldalon azonban az újonnan jöttek hasonlóképpen tisztában vannak marginális helyzetükkel, és hasonló megkülönböztetéseket használnak, amikor meg kell határozniuk a városban elfoglalt helyüket. Amint az Universitatea szurkolócsapatának volt vezetője, egy 29 éves szobafestő és biztonsági őr narratívájából kiderül, a szurkolás olyan közösségi élményt nyújt a hozzá hasonlóan marginális helyzetben levő embereknek, amelyik segít nekik átvészelni a megélhetés nehézségeit egy bizonytalan társadalmi környezetben:

Hát, nem is tudom… itt, Groapában, ahol az U. C. G. – Ultra Curva Groapa megalakult '97-ben, úgy látszik, hogy mi egy kicsit, egy kicsit rosszabbak vagyunk, agresszívabbak, de sokkal jobban összetartunk. Olyan, mintha egy faluban lennénk a város peremén, az embereknek sokkal több gondjuk van errefelé, szegényebbek. Mi mások vagyunk, mint a belvárosi kolozsváriak. Itt Groapában úgy élünk, mint egy nagy szomszédság, jobban összetartozunk, sokkal jobban érezzük magunkat együtt… ha elmegyünk szurkolni egy másik városba vagy stadionba, közel vagyunk egymáshoz… ha el akar kapni közülünk valakit a rendőr, nem sikerül, mert azonnal ott vagyunk, és nem hagy­juk a pácban; ugyanazt a kenyeret esszük, ha van pénzünk, mindig úgy számolunk, hogy mindenkinek jusson, szóval ez egy jó érzés, ha belegondolok, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. (Marcu, 29, Universitatea-drukker)

A C. F. R. jelenlegi eredményeit úgy tekintik, mint annak bizonyítékát, hogy nemzeti szinten ez a csapat kívánja képviselni Kolozsvárt, ami a foci versengő logikájában azt jelenti, hogy a C. F. R. el akarja „bitorolni" az Universitatea ezen hagyományos jogát. Ezért az Universitatea-drukkerek „újraírják" a két klub történetét. Érvelésükben nagy szerepet kap a nacio­nalista retorika, amely mintegy legitimálja az Universitatea fölényét a C. F. R. jobb sporteredményeivel szemben. így tehát a nacionalista diskurzus „felhatalmazza" a marginális helyzetű embereket arra, hogy maguknak követeljék a város képviseletének jogát – legalábbis a foci világában:

Nekik [a C. F. R.-nek] nincsenek hagyományaik, és azt már az ele­jén elmondom, hogy rosszul kezdődött a szereplésük. A második világháború alatt – nem vagyok soviniszta, román vagyok, és büszke vagyok rá – szóval a második világháború alatt az Universitatea Clujt – nekem már az is jó érzés, ha kimondom, hogy Universitatea Cluj – szóval száműzték őket Sibiuba, és játszottak a román nemzeti bajnokságon, erre nagyon jó emlékezni, hogy a második világháború alatt játszottak a nemzeti bajnokságon… voltunk valakik… rászolgáltunk a tiszteletre, és az egész ország tisztelt minket, és ma is tisztelnek… De ők ott maradtak Kolozsváron, és magyar nevet vettek fel, KV… nem tudom, milyen Kolozsvár, szégyen, szégyen, szégyen! És most erre idejönnek, és kijelentik, hogy ők Ardeal lelke, hát ez nevetséges, kit hülyítenek ezzel. (Marcu, 29, Universitatea-drukker)

A helyi politikusok nem voltak restek kihasználni a fociban rejlő nagy lehetőségeket a helyi kötődések és a városi szolidaritás elmélyítésére (Giulianotti, 1999), mind az 1960-as években kezdődő erőltetett migráció folyamán, mind pedig az 1989-et követő választási kampányok alatt. Az első időszakban került sor az „Ion Moina" stadion modernizálására és kibővítésére. Minden idősebb interjúalanyom beszélt arról, hogy az Universitatea meccsei óriási tömegeket vonzottak a stadionba, noha a szurkolóknak akkor jobban vissza kellett fogniuk magukat (Faje, 2007). Ma mind az Universitatea, mind pedig a C. F. R. drukkerei rendszeresen kijár­nak az előbbi csapat meccseire. Andrei a következőket mondta erről:

Az 1980-as évek óta járok ki az U [Universitatea] meccseire. A kommunizmus alatt nem volt más szórakozási lehetőség, abban az értelemben, hogy mindenki tudta: a TV-program nagyon rövid, a stadion meg biztosan megtelik, bár a szurkolás nem volt olyan, mint ma. Kicsik voltak az akkori szurkolótáborok (galeriile). (Andrei, 35, Universitatea-drukker)

A C. F. R. régi drukkerei is elmondják, hogy nézőként részt vettek az Universitatea hazai meccsein, erősen hangsúlyozva a különbséget az „ahogyan akkor volt" és az „ahogyan ma van" között. Jellemző, hogy az elmúlt években megjelenő intenzív versengés fényében értékelik újra a tegnapot. Amíg semmi nem kérdőjelezte meg az Universitatea helyzetét a kolozsvári foci világában, addig a szurkolók által használt identifikációs kategóriák szinte nem tettek különbséget a kolozsvári (clujean) és az Universitatea-drukker között. Az Universitatea egyik volt edzőjének visszaemlékezése szintén illusztrálja a kategóriák ösz-szeolvadását, egészen a distinkció megszűnéséig. A következőket írja a bécsi döntés által fémjelzett korszakról a második világháborúban, amikor Kolozsvár újra Magyarország részévé vált: „A száműzetés évei alatt Turdán játszottunk a 'Victoria' Cluj ellen. A játék előtt felmentünk a hegyre és lenéztünk Kolozsvárra. Úgy látta az ember a várost, mintha csak ott lenne a tenyerében. Valamennyien sírtunk. Csak még egyszer visszatérhetnénk és játszhatnánk az 'U'-ért!.. Az 'U' Kolozsvárt jelentette mindannyiunk számára, Kolozsvár pedig az 'U'-t! Ha azt mondtam, az 'U'-hoz tartozom, mindenki tudta, hogy kolozsvári vagyok; nem is volt más lehetőség" (Carjan 2004, 11).

Noha Brubaker (2006) dokumentálja Kolozsvár nyilvánosságának na-cionalizálását 1989 után, nem megy bele mélyebben abba, hogy milyen társadalmi csoportokat ragadott meg legjobban a nacionalista retorika. Stuart Hall terminológiájában úgy lehetne átfogalmazni a kérdést, hogy a városban milyen társadalmi összetételű alanyok azonosultak a leg­inkább a román nacionalista diskurzussal. A szurkolás fontos színtere az ilyen kérdések vizsgálatának, mert a történelmi fociklubok egy sor szimbólumot, diskurzust és ideát mobilizálnak, amelyek válaszképpen megjelennek a nyilvánosság előtt. Már Lazăr (2003) megfigyelte az új román betelepülők fogékonyságát a polgármester nacionalista diskurzu­sára, amit a legnyilvánvalóbban a szavazati viselkedésük mutatott. Amint az Universitatea-drukkerek zászlói mutatják a C. F. R. elleni mérkőzése­ken, a kolozsvári fociversengés mára erősen etnikai színezetű. A fiatal munkásosztálybeliek számára az Universitatea támogatása egyet jelent a román Kolozsvár támogatásával. A szurkolótábort így mély szomorúság­gal tölti el a „magyarokkal" azonosított C. F. R. sikere, amely állandóan emlékezteti őket a saját csapatuk vereségére.

Az „etnicitás" jelenlegi diszkusszióját a drukkerek körében azonban hiba lenne abban az esszencialista felfogásban értelmezni, hogy itt két állandó, jól meggyökeresedett etnikai identitás, jelen esetben a magyar és a román közötti versengésről van szó. Noha a mindennapi életben heves érzelmi reakciókat váltanak ki ezek a kategóriák, a szubjektumok társadalmi pozíciója, osztályhelyzete is befolyásoló tényező, és felhívja a figyelmet a diskurzusok, eszmék és érzések multiplicitására, ami nem ragadható meg az exkluzív etnikai kategóriákban. Nézetem szerint Hall (1996b) „etnicitások" fogalma sokkal alkalmasabb a kolozsvári szurkolás etnicizálódásának magyarázatára, mint az etnikai identitás esszencia­lista felfogása. Miközben az Universitatea meccsein résztvevő magyar interjúalanyaim számára az etnikai szlogenek és kettőjük esetében legalábbis direkt konfrontálódás az identitásukat gúnyoló román szur­kolókkal elegendő érvet szolgáltattak ahhoz, hogy búcsút mondjanak az Universitateának, azoknak a román drukkereknek, akik lelkesen támogat­ták a „magyar" C. F. R.-t, az osztályszempont volt az elsődleges döntésük kialakításában. Az utóbbiak, miután szóvá tették az Universitatea táborá­ban bekövetkezett társadalmi változásokat, keményen bírálták az ultrák (lásd Podaliri és Balestri, 1998) stílusát jellemző verbális és sokszor fizikai erőszakot vagy huliganizmust. Egyik interjúalanyom, egy nemzet­közi biztosítótársaságnál dolgozó, 48 éves menedzser a következőben jelölte meg a C. F. R.-drukkerek fő célját: „Mi egy olyan csapat vagyunk, amelyik azt szeretné, ha a családok jól éreznék magukat a lelátókon. Ez összefügg azzal, hogy felvesszük a harcot a huliganizmussal, a vandál viselkedéssel a stadionban, stb.". Amikor interjúalanyom elmondta a különbségeket a két szurkolótábor között, természetesen elfogult volt a saját csapata iránt; érdekes azonban, hogyan látta a társadalmi különb­ségek megjelenítését és felhasználását a versengésben:

És ha mi, [a C. F. R.-ben], ezt büszkén mondhatom, össze tudtunk szedni egy csapat mérsékelt drukkert, sajnos, ha megnézi a másik oldalt [a folyó másik oldalát, az Universitateát], ott olyan figurák van­nak, akiket én semmire nem becsülök… csak lealacsonyítom magam, ha többet beszélek róluk…Ha csak a vezetőjükre gondolok… egy olyan alak, aki híján van minden emberi tisztességnek. Csak annyit, hogy múlt héten valószínűleg személyesen is részt vett egy C. F. R.-drukker brutális megverésében. Maga köré gyűjtött egy sereg hozzá hasonlóan lúzer figurát [fără căpătâi].. Tartok tőle, hogy elemi iskolázottságuk sincs… olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az a csapatszellem. (Marian, 48, C.F. R.-drukker)

A C. F. R. magyar drukkerei, akik régebben legalább kijártak az Universitatea meccseire, majdnem mind elmondták, hogy 2000 környé­kén tűntek fel mind gyakrabban az „Ion Moina" stadionban a magyarok ellen irányuló nacionalista szlogenek. Azt is hozzátették, hogy ez egybe­esett azzal, amikor a peremvidékeken élő fiatalok kezdték el dominálni az Universitatea szurkolótáborát. András, aki az 1980-as években maga is játszott az Universitateában, és ma egy multinacionális cég regionális igazgatója, azt mondta, hogy először nem vette komolyan a szlogeneket, de soha nem ment ki többet az Universitatea-meccsekre, miután két fiatal megállította azzal, hogy „Hé, magyar [ungure], te nem ide tartozol! Maradj inkább otthon!" Ezek a „csavargók" meggyőzték arról, hogy nem érdemes felvenni a kesztyűt, és ahogy tehette, sürgősen csatlakozott a C. F. R. alakuló szurkolócsapatához.

így tehát a C. F. R. felemelkedése óta megfigyelhető a kolozsvári szurkolótábor polarizációja az etnikai és az osztályvonalak mentén. A C. F. R. körül gyülekező csapat tudatosan is az Universitatea-drukkerekkel szemben határozza meg saját magát. Iskolázatlannak és erőszakos­nak látják és láttatják őket, amivel szemben hangsúlyozzák a saját „civilizáltságukat", ami szerintük jobban illik Kolozsvár városához. Az Universitatea-drukkerek nacionalista eszméinek „leleplezése" lehetősé­get adott a C. F. R.-szurkolóknak, hogy saját magukat „jó állampolgár­ként" határozzák meg, akik politikailag korrekt magatartást tanúsítanak a kisebbségek iránt.

Következtetések

A dinamikus kolozsvári focivilág jó helyszínt kínál ahhoz, hogy megvizs­gáljuk, hogyan működik az etnicitás és az osztály a szurkolók világában. A C. F. R. focicsapat feltűnése a nemzeti élvonalban és gyors sikere, amely a 2007/2008-as fociidény végén, a román nemzeti bajnokságon elért első helyezésben és a Román Kupa elnyerésében tetőzött, és a város leghíresebb csapatának, az Universitateának egyidejű hanyatlása és gyenge teljesítménye lehetőséget kínált a kolozsvári focidrukkerek­nek lojalitásuk megváltoztatására és egy másik csapat támogatására. Megpróbáltam megmutatni, hogy a két klub szurkolótáborának polarizá­lódását és az egyre kíméletlenebbé váló versengést nem lehet csak a C. F. R. jobb eredményei alapján megérteni. A két mai szurkolótábor társa­dalmi összetétele azt mutatja, hogy a kolozsvári társadalmat történetileg megosztó törésvonalak reprodukálódnak a lelátókon. Az Universitateát főleg a fiatal, munkásosztálybeli román férfiak támogatják, míg a C. F. R. jobban vonzza a középkorú, középosztálybeli drukkereket, románokat és magyarokat vegyesen. A két kolozsvári stadion tere olyan nyilvános térré vált, ahol kifejezésre jutottak a szurkolókat megosztó etnikai és osztályellentétek.

Az etnicitás és az osztály kölcsönhatása a szurkolók világában fel­hívja a figyelmet azokra a folyamatokra, amelyek a sport szféráján kívül zajlanak, és amelyek képesek mobilizálni a drukkereket, felkelteni a szenvedélyeket és az indulatokat, és rávenni az embereket arra, hogy megkérdőjelezzék az „establishment" ideológiáját. A focit és a hozzá kapcsolódó tevékenységeket tehát ne úgy fogjuk fel, mint a társadalmi valóság egy elkülönült területét, hanem mint olyan színteret, ahol a társadalmi megkülönböztetés törvényeivel is állandóan játszanak, vagy megpróbálják kijátszani őket. A kutatásból kiderül, hogy a focidrukkerek tökéletesen tudatában voltak a Kolozsvárra jellemző társadalmi és kul­turális különbségeknek, és fel is használták őket egymás és az ellenfél identifikálására. Az identifikáció problémája egy etnikailag vegyes város­ban felveti a kérdést, hogy valójában mennyire meghatározó a szűken vett etnicitás a drukkerek mindennapi viszonyaiban.

A C. F. R. magyar és román szurkolói közötti kapcsolatok elemzésével megmutattam, hogy a hasonló középosztálybeli háttérrel rendelkező emberek körében az etnicitás nem az egyetlen identifikációs tényező a drukkerek között. Szemben azokkal a lokalitásokkal, ahol az etnicitás kulcsszerepet játszik a fociversengés kialakításában és fenntartásában, a kolozsvári C. F. R. szurkolótábora olyan helyszínt nyújt, ahol a polgári és klubpreferenciák fontosabb tényezők a versengés kialakításában, mint az etnicitás, olyannyira, hogy különböző etnikai identitású emberek is támogathatják ugyanazt a klubot. Miközben a román többség domináns helyzete kulcsszerepet játszik a városi nyilvános tér etnikai meghatározá­sában és kijelölésében, az identifikáció helyi eszközei határozottan segí­tettek egyfajta közösségi szellem kialakításában a különböző etnikai iden­titású drukkerek között. Általánosabban, a helyi identitások ereje, amely összekovácsolja a C. F. R. szurkolóit, sokat elmond nekünk a kolozsvári társadalmi teret tagoló választóvonalakról. A „régi kolozsváriak" és „az újonnan jöttek" közötti megkülönböztetés, amely diszkurzív szinten (is) reprodukálja a tényleges osztálykülönbségeket, erőteljesen strukturálja a városi társadalmi teret. Az etnicitás így nem az egyetlen differenciálási és identifikációs tényező, hanem csak egy, más faktorok között, amelyek együttesen operálva alakítanak ki különböző identitástípusokat.

Kutatási eredményeimnek két elméleti implikációja van. Először, meg­mutatom, hogy milyen elméleti előnnyel jár, ha a focielemzésekben az osztályt is bevezetjük az identitás tárgyalásába. Történetileg is tárgyaltam a kolozsvári társadalmat alakító osztálydinamikát, és megmutattam, ho­gyan produkálnak az osztályok egy meghatározott típusú szurkolótábort. így tehát az osztály létre tud hozni specifikus típusú szolidaritásokat, és hozzájárul a homogén társadalmi terek kialakításához, amelyek segítik a tartós identitások fennmaradását. Emellett a kolozsvári szurkolótáborok polarizálódása az osztálykülönbségek mentén aláhúzzák az etnicitás és az osztály közötti komplex kölcsönhatásokat meghatározott lokalitások kontextusában. Ahelyett, hogy a társadalmi valóság két külön területe­ként fognánk fel az osztályt és az etnicitást, elméletileg hasznosabb, ha a kettő közötti kapcsolatra koncentrálunk, vagyis azt vizsgáljuk, hogyan etnicizálódnak az osztálykülönbségek, vagy hogyan jelentkeznek osztály­ellentétként az etnikai ellentétek. Ez a perspektíva lehetővé teszi, hogy felfedjük az osztály vagy etnicitás szélesebb kategóriái mögött rejtőző többszörös szubjektum-pozíciókat (Hall, 1996b).

Másodszor, a kutatásban bemutatott összetett szurkolóidentitások azt mutatják, hogy az etnicitás, noha gyakran hangsúlyozott tényező, a valóságban ritkán jelenti az identifikáció egyetlen faktorát a drukkerek között. Az emberek használhatnak ugyan etnikai jelzőket a maguk és mások pozicionálására, de az identitásképzés folyamán mobilizálnak számos más társadalmi különbséget is. Ez emlékeztessen minket azokra a komplex kölcsönhatásokra, amelyek fennállnak az egyének mindennapi érintkezése folyamán használt különböző identifikációs kategóriák között, és egyúttal motiváljon is minket, hogy feltárjuk a különböző helyszíneken operáló distinkciók egész halmazát, ahelyett, hogy a „közhitnek" engedve rámutatunk egy-két jól ismert kategóriára, mint például az etnicitás vagy az osztály.

Kutatásom egy sor olyan kérdést is felvet, amelyeket az eddigi terepmunka alapján még nem tudok megválaszolni. Miután a helyi szinten zajlódó folyamatokra koncentráltam, figyelmen kívül maradt a román foci és a szurkolók világának regionális és nemzeti dinamikája. A szurkolók közötti országos szintű kapcsolatok feltárása teljes képet adhatna a létező versengésekről és szolidaritásokról. A foci intézményes struktúrájának elemzése tisztázhatná a szurkolók helyét is a román foci világában. A hivatalnokok, befektetők, edzők, játékosok, futballbírók és drukkerek mind részei egy hálózatnak, amely átfogja a román foci világát, és maga is függ az európai és nemzetközi jogi háttértől és sportélettől. Ha pontos képet akarunk kapni a játékról, nyilvánvalóan szükség van a széles, globális dimenzió bekapcsolására a kutatásba. Nem utolsósorban részletesen meg kell vizsgálni a tőke hatalmát a foci­helyszínek kialakításában. Amint a kolozsvári C. F. R. esete is mutatja, a klubba való óriási tőkeinjekció olyan változásokat okozott, amelyek messze túlmentek az üzlet határán. Egy későbbi kutatásnak kritikusan meg kell vizsgálnia a fociba befektetett tőke forrásait, a folyamatban részt vevő aktorokat, és végül a sportba (vagy más célokra) történő nagy tőkebefektetések társadalmi hatásait.

(Fordította: Bartha Eszter)

Az Európai Szociálantropológiai Társaság (EASA) „A különbözőség és kölcsönösség élménye" című konferenciáján Ljubljanában 2008. augusz­tus 29-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

Hivatkozások

Armstrong, Gary-Giulianotti, Richard. 2001. Fear and Loathing. Introducing Global Football Oppositions. In Armstrong, Gary-Giulianotti, Richard (Eds.): Fear and Loathing in World Football. Oxford, Berg Publishers, p. 1-8.

Ben-Porat, Amir. 1986. Between Class and Nation: the Formation of the Jewish Working Class in the Period before Israel's Statehood. New York, Greenwood Press.

Brubaker, Rogers-Cooper, Frederick. 2000. Beyond "Identity". Theory and Society, Vol. 29, No. 1, p. 1-47.

Brubaker, Rogers. 2004. Ethnicity without Groups. In Brubaker, Rogers: Ethnicity without Groups. Cambridge, Harvard University Press, p. 7-27.

Brubaker, Rogers-Feischmidt, Margit-Fox, Jon-Grancea, Liana. 2006. Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton-Oxford, Princeton University Press.

Cârjan, Ştefan: 2004. Însemnări despre "U". Cluj-Napoca, Editura Eikon.

Dunning, Eric. 1999. Sport Matters. Sociological Studies of Sport, Violence and Civilization. London-New York: Routledge.

Faje, Florin. 2007. "Cluj Is Us!": Rivalry and Symbolic Conflict among Football Supporters in Cluj-Napoca. Studia Universitatis Sociologia, No. 2, p. 55-75.

Giulianotti, Richard. 1999. Football: A Sociology of the Global Game. Oxford: Polity Press.

Hall, Stuart. 1992. The Question of Cultural Identity. In Hall Stuart-Held, David-McGrew, Tony: Modernity and Its Futures. Cambridge: Polity Press, p. 274-316.

Hall, Stuart. 1996a. Introduction: Who Needs 'Identity'? In Hall, Stuart-du Gay, Paul (Eds.): Questions of Cultural Identity. London, Thousand Oaks, New Delhi: Sage Publications, p. 1-17.

Hall, Stuart. 1996b. New Ethnicities. In Morley, David-Chen Kuan-Hsing-Stuart Hall: Critical Dialogues in Cultural Studies. London: Routledge, p. 441-449.

Kalb, Don. 1997. Expanding Class: Power and Everyday Politics in Industrial Communities. The Netherlands 1850-1950. Durham-London, Duke University Press.

Kalb, Don. 2005. "Bare Legs Like Ice": Recasting Class for Local/Global Inquiry. In Kalb, Don-Tak, Herman: Critical Junctions. Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York-Oxford, Berghahn Books, p. 109-136.

Lazăr, Marius. 2002. Paradoxuri ale Modernizării. Elemente pentru o sociologie a elitelor culturale româneşti. Cluj-Napoca, Editura Limes.

Lazăr, Marius. 2003. CLUJ 2003 – The Metastasis of Ostentation: Black & White Illustrations of Tricolor Cluj. IDEA, No. 2-3.

MacClancy, Jeremy. 1996. Sport, Identity and Ethnicity. In MacClancy, Jeremy (Ed.): Sport, Identity and Ethnicity. Oxford: Berg Publishers, p. 1-20.

Moor, Liz. 2007. Sport and Commodification: A Reflection on Key Concepts. Jo­urnal of Sport & Social Issues, Vol. 31, No. 2, p. 128-142.

Patton, Michael Quinn. 2002. Qualitative Research and Evaluation Methods. Thousand Oaks, California, Sage Publications.

Petrovici, Norbert. 2006. Socialist Urbanization in the Ceausescu Era: Power and Economic Relations in the Production of Habitational Space in Cluj. Studia Universitatis Sociologia, No. 1, p. 97-111.

Podaliri, Carlo, Balestri, Carlo. 1998. The ultras, racism and football culture in Italy. In Brown, Adam (Ed.): Fanatics! Power, Identity and Fandom in Football. London-New York, Routledge, p. 88-100.

Strauss, Anselm-Corbin, Juliet. 1998. Basics of Qualitative Research. Techniques and Procedures for Developing Grounded Theory. Thousand Oaks, California, Sage Publications.

Jegyzetek

1 C. F. R. klub (a Román Vasutak rövidítése) az 1907-ben alapított K.V.S.K.-ra (Kolozsvári Vasutas Sport Klub) vezeti vissza az eredetét. Az Universitateát (Egyetemet) 1919-ben alapították.

2 Podaliri és Balestri (In: Brown,1998) szerint az ultrák egy ifjúsági szubkultúrát képviselnek. Az ultrás drukkerek a következő sajátosságokat mutatják: a stadion széleit foglalják el, hajlanak az ellenféllel szembeni erőszakra, dobokat, zászlókat, táblákat, füstöt és egyéb megkülönböztető jelzéseket használnak kedvenceik támogatására, és a tagok gyakran találkoznak egymással, hogy megbeszéljék a soron következő akciókat.

3 Román nyelven lásd: http://www.prosport.ro/fotbal-intern/liga-1/paszkany-cand-am-intrat-in-fotbal-vroiam-sa-cumpar-u-cluj-2620117 .