„Jól tudom, hogy minden szavam, jelzőm vitatható, de nem irodalomtörténetet írok, hanem esszét, tehát kísérletet teszek az igazabb, őszintébb, teljesebb megközelítésre, s ha külön-külön mindenben tévednék is, annak egészében, amit mondok, mindenképpen – van valami."

Ördögh Szilveszter írta a szerzőről, a szerkesztőségi íróasztalnál ülő kéziratolvasóról: „Arra gondolok, hogy Kristó Nagy István meg akarta adni […] a vidéki középosztálynak, a középosztályi értelmiségnek a becsületét. S ez sem tipikusnak, sem hivatalnokinak nem mondható." E mondat mögött ott van a magyar XX. század ismerete és az egész életmű nagyságának mélységes elismerése, megbecsülése, a szerző iránti tisztelete és – leírom, mert megtapasztaltam – szeretete. Ördögh Szilveszter szemében Kristó Nagy István „a sajnálni valóan szerethető – vagy szeretni valóan sajnálható […] középosztályból" jövő sokoldalú humanista tudós, gyógyszerész, az irodalom és a művészet történeté­nek ismerője, ismeretterjesztő, jelentős művek fordítója, az induló fiatal tehetségek segítője, vagy egyszerűen: a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő mai ember. Nagy és példa értékű mind az eddigi, immáron gazdag életművé érett, reánk hagyott örökség, mind a szerző élete, munkássága.

Kristó Nagy István lakásában értékes festmények, rajzok, szobrok, könyvek tekintenek le évtizedek óta arra a sok barátra és látogatóra, akik otthon érzik magukat e gazdag érzéki, érzelmi, és gondolatgyűjtemény­ben, amely egyben óriási nyitott ablak is a magyar, az európai és a világ­kultúrára. Ebben a légkörben mintha minden korlátjától megszabadulna a gondolat és a képzelet. A könyvekből más-más nézőpontok, világ- és emberképek lépnek elő. Összetartozva is küzdenek egymással, s küzdve is összetartoznak, mint az egész részei. Itt vannak a jóság képviselői, de a gonoszságéi is, akikről kiderül, hogy ők is csak emberek; nem született jók vagy gonoszok, hanem azzá lettek: „jó emberekké" vagy „bukott an­gyalokká". Az ember pozitív vagy negatív teljesítménye egy humanista értékrend alapján elismerendő és tudomásul veendő akkor is, ha az ember egész életére a negatív, vagy éppen a pozitív a jellemző. Egyik sem oltja ki a másikat. Ezért idegen Kristó Nagy István számára az akár pozitív, akár negatív előítéletes általánosítás. Nem írja le, hogy milyen az ember, a nép, milyenek a németek, olaszok, románok, szlovákok, zsidók, cigányok, magyarok. Nem zárja be az egyes embert valamilyen végleges kategóriabörtönbe, amely mód a tekintélyelvű ideológiák és diktatúrák sa­játja. A szavak is tettek: „szótettek" (a nyelvészet és a lélektan használja is ezt a kifejezést), alkalmasak a bántásra, megsemmisítésre, rossz hírbe keverésre, sőt a valóságos megsemmisítés előkészítésére, ahogy ez a történelemben, a mi közelmúltunkban is nemegyszer megtörtént.

Kristó Nagy István válogatása sokszínűségében és a ritka kordoku­mentumok, tanulmányok lelkiismeretes összegyűjtésében otthonának hangulatát idézi. Ott vannak a megmentett, megtalált, megírt, de meg nem jelent, megszerkesztett dokumentumok is, amelyek a magyar közelmúlt nagy kincsei, forrásai. Például „A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) jegyzőkönyve", amelynek „jó része elveszett […] 1945 elején, […] jó barátom, Jászberényi Károly, a romok között ismerte fel a jegyzőkönyv szétszórt lapjait" – írja a szerző. Nagy érték a tanú és a „szemtanú" élő hitelességével és páratlan dokumentáltságával megírt, patikamérlegen nem mérhető „A nyilasok" c. tanulmánya is, amely nem csupán a nyilasokról szól, hanem az akkori magyar társadalom egészéről, arculatáról. Nyomon követi benne mind a magyar, mind a világirodalom legnagyobbjainak mai munkásságát. A válogatásban ott van „A népi írók és híveik", (a népi fogalmának, történelmi értelmének tisztázásával); a „Krúdy régi Pest-Budája", „Az igazi Németh László," és a „Kertész és a gyilkosok" című tanulmánya is. Megjelennek a magyar írók nevei, akiket Kristó Nagy 22 éves kora óta (a lillafüredi írói értekezlettől kezdve) szinte egytől egyig személyesen is ismert. Megjelennek a korabeli események, írói teljesítmények, vállalt szerepek, összeütközések – a változások szövedékében.

Kristó Nagy István számtalan fontos esemény tanúja volt.

„[…] a zsidóság kiirtását 1944 előtt ép ésszel senki elképzelni nem tudta" – vallja egy helyütt. „(A BBC adásait rendszeresen hallgattam, s azokban szó sem volt a később holokausztnak nevezett népirtásról. 1943 elején kíváncsiságból egy ifjúsági csoporttal együtt magam is találkoztam Szálasival, aki a zsidóellenes intézkedések maximumaként a kitelepítést nevezte meg; igaz, én viszont szemébe mondtam, hogy ha netán – Isten őrizzen! – hatalomra jut, fel fogják akasztani.)" Így működött a 23 éves Kristó Nagy kategorikus imperatívusza.

Kristó Nagy úgy tanítja a vele kapcsolatba kerülőket, hogy nem tanít, hanem inkább mutat, felmutat, kérdez. Az első vagy második mondata: „Most min dolgozol?" „Mert dolgozni kell!" Igazi tanáregyéniség. Ezért volt bennem mindig boldog szégyenkezés, amikor egy-egy új munkáját évtizedeken át változatlan tartalmú, de kissé más szöveggel, finom, megfoghatatlan iróniával így dedikálta nekem: „Örök tanáromnak, Kristó Nagy István." Kíméletlen szeretettel szigorú. Kíméletlen a hibák, a pon­tatlanság, az egyoldalúság, a lustaság, a tudatlanság, a hamisítás, az aránytévesztés, az érzéketlenség bírálatában, s szeretettel szigorú az igazi munkát végző, küszködő emberhez.

A válogatás

Kristó Nagy István tudja és tanítja, hirdeti, hogy „Historia est magistra vitae." Végül is mindent a történelemből tudunk, mindennek van története, s mindennek a lényege saját történetéből ismerhető, sejthető meg; az ember maga is történelmi jelenség.

A megismerés számára nélkülözhetetlen az elvont gondolkodás, az elvont fogalmak használata. A megismerés kiindulópontja azonban a konkrét történelmi jelenségek vizsgálata.

Ezért is fontos módszertanilag a könyv első tanulmánya, amelynek címe: „Töri".

„Amit a történész tehet: beleéli magát a múlt lelkiségébe, s ezt, mintegy belülről kibontva, racionálisan magyarázza" – idézi Kerényitől egyetértőleg Kristó Nagy, amit azonnal ki is bont, megmutat a külön­böző korok, emberi sorsok, gazdasági, politikai, szociológiai, kulturális elemzésével. A mítoszt nem kell és nem lehet eldobni, de összekeverni és helyettesíteni sem lehet és szabad a tudománnyal, a racionalitással. Mindegyik létezik a másik nélkül is, csak az ember nem létezik – a mai napig – a kettő nélkül. A mítoszok egy részéből a művészet táplálkozott, s ez a fajta tudás a racionalitás és az érzéki megjelenítés mestersége révén az ember önmegismerésének fontos eszközévé vált. Ezután az embert már nem mitizálni kell, hanem a mítoszokat kell emberiesíteni, a humánum szolgálatába állítani. Egyébként sincs nagyobb rejtély, csoda mint az ember és a világ.

„Nemcsak a többé-kevésbé egzakt tények, […] hanem a közösségi történetek vagy a művészettörténet is segíthetik a történelmi tudást. És […] nemcsak pl. Mátyás király és a róla író Vasvári, hanem a bűnözők is érdekesek egy társadalom múltjára nézve." De az ember „miként szóljon igazi felháborodással a közelmúlt történel­mének fasiszta megítéléséről, ami – sajtószabadságunk nagyobb dicsőségére – egy virtigli náci kiadványban olvasható, s tudtommal mindeddig visszhangtalanul: »Budapest száznyolc napon keresztül védte Európát […] egy nyugat felé hömpölygő bolsevista rablóbanda áradatával szemben«. Józsa Béla sorai ezek, abból az emlékkönyv­ből, amelyben az 1945-ös rózsadombi harcok során kiképzetlenül harcba vetett, kisszámú életben maradt diák számol be arról az iszonyatról, amibe belekerültek. Mintha nem is a magyar honvédség támadta volna meg teljesen fölöslegesen a Szovjetuniót! […] Ugyan­akkor szinte hőskölteményt ír egy Ausztráliában talán még mindig élő volksbundistáról, Elischer Gyuluskáról (jól ismertem), aki vágóhídra vitte szegény egyetemista társait stb. Ez is egyfajta történetiség." (Egyetemisták az ostromgyűrűben. A Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány kiadása, Budapest, 1999.)

Kristó Nagy rámutat a szemrebbenés nélküli hamisításokra is. Veres Péter A paraszti jövendő című, újra megjelentetett könyvének kiadói megjegyzése szerint:

„Veres Péter ezt a művet azért írta, hogy a kolhoz ellen tiltakozzék. Éppoly jól ismertem Péter bácsit, mint Püski, ezért állíthatom, hogy mindig baloldali, radikális és szocialista volt, és épp a szocializmus helyes útját kereste ebben a művében […] Itt jegyzem meg, hogy, a Szépirodalmi Könyvkiadónak Veres Péter általam szerkesztett életműsorozatában már szerződése volt erre a könyvre is, de aztán Püski elkérte Veres Péter jóhiszemű fiától, és több mint tíz évig fektette […] A paraszti jövendő nagyszerű szocialista agrárprogram, amely az önkéntes szövetkezést állította középpontba […] Rákosi klikkje ellenségesen fogadta: ők jobbnak látták a kényszert. De végül a Kádár-féle kényszerből jó lett: Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Márton János és megannyi mezőgazdasági szakértőtársuk jóvoltából fel­virágzott a magyar föld ügye, és megvalósult az, amit Veres Péter 1948-ban javasolt. Ezt a rendszerváltással tették tönkre. Ám Veres Péter programja ma is hasznos lehet, és nemcsak történelmi ada­lékként, hanem konkrét termelési tanácsaival […] egy valóban alulról jött népi zseni látomásaként, amely azonban mindig következetesen racionalista (és nem nacionalista)."

A történelemmel kezdi tehát Kristó Nagy a gyűjteményes kötetet, s ebben benne van az a módszer és szemlélet, amellyel a szerző dolgozik, amellyel a világhoz, az emberhez, az igazsághoz, a humanizmushoz közelít – az emberi tisztesség, a humánum értékeinek védelmében. Az is kiderül, hogy a magyar irodalomnak és a kutatónak van folytatható vonulata, miközben a nem folytatható, a konkrét ismeretekre, tudo­mányra fittyet hányó is része saját történelmünknek, s a folytatható is – akarva nem akarva – reflexiója a nem folytathatónak, tehát ismerete fontos. Mindezek történelmietlen számbavétele, vagy megkerülésük félreértésekkel, hamisításokkal, mindent egybemosó általánosításokkal, hajbókoló tekintélytisztelettel, előítéletekkel jár (ez utóbbiakhoz kiváltképp nem szükséges semmiféle munka, erőfeszítés), s a történelem szinte rázuhan az emberekre, mielőtt kezdenék azt megérteni. Kristó Nagy munkája abban segít, hogy egyre inkább valóságos, eredeti arányaiban-aránytalanságaiban, fényeiben-árnyaiban láthassuk mi, olvasók az örökségünket, önmagunkat. Időről-időre újra kell írnunk, vizsgálnunk, értelmeznünk történelmünket, miként újra és újra le kell fordítanunk az egykor már jól lefordított értékes műveket is, mert a világ, a történelem, a nyelv, az értelmezés határai és lehetőségei változnak, a kutatások új összefüggéseket hoznak napvilágra. Ha ezt tesszük, akkor kiderülhet, hogy a jó hagyományaink is sokkal gazdagabbak, mint hittük. Ezzel azonban az is kiderül, hogy tudatlanságunk, előítéleteink, lustaságunk, korlátaink, s mindezek nem-ismerete erősebb, mint gondoltuk. S talán az is világosabb lesz, hogy mi, és miért nem jut el a tananyagokba, az iskolákba.

E kitűnő válogatásból az olvasó tetszése szerint választhat – magam is ezt teszem, előrebocsátva, hogy ez nem értékítélet. Három esszét tartok kiemelendőnek: „Klebelsberg és kora", „Az igazi Német László", „Kertész és a gyilkosok".

„Klebelsberg és kora"

Kristó Nagy sokat idéz Klebelsbergtől, akinek szövege a kor, az ural­kodó magyar korszellem, az uralkodó politika sűrítménye.

„A húszas évek kormánypolitikájának egyik fő motívuma volt a »kultúrfölény« jelszava. Ezen az alapon követelték vissza Nagy-Magyar­országot […] A »kultúrfölény« legfőbb apostola Klebelsberg Kuno miniszter volt." A neonacionalizmus című kötetben (Athenaeum, Budapest, 1928) Klebelsberg „elsőként próbálja megfogalmazni a korai magyar fasizmus ideológiáját. Ellenforradalmi gyakorlat ugyan előtte is volt, s ennek »eszmei alátámasztásáról« s gondoskodtak a bajtársi szövetségek, titkos társaságok, fajvédő lapok, sőt némely egyházi körök – a Bethlen-féle »konszolidáció« azonban szükségét érezte, hogy ebből a zavaros […] konglomerátumból egységes »nemzeti ideált« alakítson ki. Hogy erre mennyire szükség volt, azt éppen Klebelsberg állapította meg: »Napirenden volt egymás sivár okolása és a kiegyezés korának szigorú elítélése, anélkül, hogy egyenértékű pozitívumokat tudtak volna vele szembehelyezni. A Bethlen-kabinetnek jutott azután feladatul, hogy úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja […] Sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem.«"

„Érdekes, hogy Klebelsberg elismeri az ellenforradalom eszmei csőd­jét" – jegyzi meg Kristó Nagy.

„Az ellenforradalom annyira csak gátlástalan, nyílt terror volt, hogy nem is törekedett […] elvi-eszmei igazolásra. Ezért Klebelsberg, a »kiművelt emberfő«, jobbnak látta kereken elutasítani; az ellenforra­dalom nacionalizmusát azonban »neonacionalizmus« néven mégis menteni igyekszik. Az ellenforradalom látszólagos megtagadására azért is szükség volt, mert az a feudális-klerikális és tőkés világ (melytől a Bethlen-kormányzat nagymértékben függött), nem nézte fenntartás nélküli rokonszenvvel. A feudális és klerikális szemlélet visszacsempészése jellemző Horthy-Bethlen-Klebelsberg ideo­lógiájára. Ezért kell megvédeni a kiegyezés korát, helyreállítani a felsőházat, elvben megmaradni a királyság mellett, s így tovább. Az »új« szellemet viszont a fasizmus felbukkanása jelenti."

Ennek az „új-magyar" ideológiának a megformálására azután Gömbös vállalkozott.

Az alábbiakat érdemes hosszan idézni a szerzőtől:

„Klebelsberg »neonacionalizmusa« nemcsak a Horthy-rezsim elvi alapjait rakja le, de a művelődés, nevelésügy, oktatás, propaganda, sőt, a testnevelés teljes gyakorlati programját megadja. A Horthy-kor­szak egész szellemisége ezen a nyomon haladt tovább. Klebelsberg elvontan, okosan fogalmazott; egyszerre volt európai és »fajmagyar« – konzervatív, de bizonyos mértékig liberális is. Voltak, különösen Bethlen miniszterelnöksége idején, akik ugyanezen pallérozott módon fejezték ki lényegében reakciós és ellenforradalmi eszmevilágukat. Két igényes folyóirat: a Magyar Szemle és a Napkelet fogta össze ezt a tevékenységet. […] ugyanebben a szellemben dolgozott […] Gratz Gusztáv, Herczeg Ferenc, Korniss Gyula, Prohászka Ottokár és Ravasz László. Mellettük azonban a húszas években is jelen voltak a harcos jobboldaliak: Bangha Béla és Zadravetz István […] Milotay István […] Mindennek az elemei megtalálhatók már Klebelsberg elegánsan konzervatív, magyartalan mondataiban is – de ő még mit sem tud Hitlerről […] A példa […]: Mussolini fasizmusa."

A kultúra területén is voltak megkötések: „A magasabb műveltség természetesen továbbra is az úri osztály előjoga lehet." Klebelsberg ezt is kimondja: „Vannak, akik a népoktatás fejlesztése érdekében tett intézkedéseinket helyeslik, csak a magyar műveltség fejlesztését ellenzik. Pedig csak így nevelhető fel az a szellemi elit, amire a nemzet vezeté­se szempontjából szükségünk van, ha nem akarjuk, hogy egy politikai demokrácia a tömegeket demagóg vezetése alá hajtsa." Ez volt a célja Klebelsberg ösztöndíj-javaslatának is, a „magyar középosztály kiváló gyermekeinek neveltetése" céljából.

És Klebelsberg még kiemelkedett a Horthy-korszak politikusai és ideo­lógusai közül! ő legalább az iskolák ezreit építette. Persze, kinek a pén­zén? Az iskolák épületei, felszereltsége szomorú volt, szociológiája még inkább. Az iskolaköteles gyermekek csaknem egynegyede a négy elemit sem végezte el. A lakosság több mint felét kitevő szegényparasztság és munkásság gyermekei a középiskolákban tanulóknak csak huszad részét tették ki. A szegényparasztság tíz-tizenhét éves gyermekei közül csak minden ötszázadik juthatott középiskolába, minden ezerháromszázadik került főiskolára. (Most veszem észre, hogy nem használtam idézőjelet Kristó Nagy szövegének idézésekor, mert annyira magaménak éreztem, én is ebből az „alvilágból" érkeztem.)

A legmagasabb szintű oktatás színvonaláról Klebelsberg azt mond­ja: „Azok jó kétharmad részének, akik diplomához jutnak, minimális a tudásuk" […] az elégségesek és a gyenge közepesek óriási tömegeket tesznek ki, akiknek diplomája érdemi tudást nem takar, csak a minősítés látszatát kelti […] Látjuk azt is, hogy amikor egyesek az egyetemi katedrát elérik, megszűnik tudományos működésük. […] Az előadások sokszor sztereotip ismétlésekké válnak […] a főiskolai diploma sem ad jogot semmiféle alkalmazásra." „Pedig e nyilatkozat idején (1927) még nem is volt olyan súlyos a helyzet, mint pár év múlva a gazdasági válság alatt, amikor is az állástalan diplomások szégyenteljes ellátatlanságánál csak a szegényparasztság és a munkásosztály nyomora volt nagyobb" – fűzi hozzá Kristó Nagy István.

„A nevelés második központi gondolata: »Vesszen Trianon!« […] A miniszter erről csak burkoltan beszél, mert nem akar külpolitikai bonyodalmakat – annál több szó esik erről a sajtóban, könyvekben, gyűléseken és főként az iskolákban. Minden gyerek megtanulta, hogy kiváló, hős nemzet tagja, mely igazságos háborúját csak a túlerő és a baloldal árulása miatt veszítette el. S hogy a nagyszerű magyar népet egészen elpusztítsák, ellenségei Trianonban megfosztották ősi birtokától; az ország javarészét odaadták a tótnak, szerbnek, bocskoros oláhnak, akik alacsonyabb rendű népek s ráadásul sanyar­gatják rabságban élő magyar véreinket. De van Isten és eljön még a leszámolás órája."

Ezt a nevelést szolgálta a katonai nevelés, a leventeoktatás. (E so­rok írója életkoránál fogva is részese volt ennek.) Talán sokat idéztem, de azért tettem, mert a történelmi tévhitek még élnek, sőt, erősödnek. Felmérések tanúsítják, hogy ennek több oka is van: a magyar jobboldal egy részének tudatos politikai munkája, s az is, hogy munka, erőfeszítés nélkül egyszerűbb az önállóság látszatát keltő véleményt nyilvánítani. A „ködevők" és a gátlástalan, a hazugságot a politizálás tudatos módsze­révé tevő „habzó szájúak" pedig egyaránt szembefordulnak a realista humanistákkal.

„Az igazi Németh László"

Ennek az írásnak a címe nem csupán „provokatívnak tetsző" – amint Kristó Nagy írja -, hanem valóban az is: vitát vált ki s új megközelítési utakat kínál Németh László munkásságáról, életének árnyaltabb, ponto­sabb megértéséhez. „Mi az, ami az »igazi« Némethtel kapcsolatosan más hangsúlyt kívánhat? […] egészen rendkívüli tehetsége […] szemé­lyisége, végletes (mondhatni végzetes) szubjektivitása." Nem hagyható ki a vizsgálódásból „személyiségének még a »készülődést« is megelőző szakasza sem. E sorok írója meri állítani, hogy mindenkinél jobban ismeri őt" – írja Kristó Nagy.

Németh László apjától tanulta el a „szakadatlan munkát, ám ötven percenként (mint egy tanóra után) tíz perc szünet beiktatásával. »író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi« – idézi a szerző Németh-et.

Németh másik jellegzetes vonása a „dacos következetesség." Ez vi­láglik ki saját „kommunista kaland"-jából, gondosan megírt és elmondott 1919. május 1-jei beszédjéből, pedig „április legvégén már úgy festett, hogy a proletárdiktatúra összeomlik." (A beszéd „kéziratát szinte csodával határos módon találtam meg 1945 február végén a Törökvész úti Németh villa romhalmazában, melynek közlését 1981-ben engedélyezte.") A felelősségre vonást nem is kerülhette el.

„Ekkoriban a döntő szellemi hatás, mely e beszéd elején is feltűnik, Adyé, ami korántsem annyira magától értetődő, mint ma hinnők. Ady gyakorlatilag a harmincas évek második feléig feketelistán volt […] baloldalinak, dekadensnek számított, s ezt az elbírálást Makkai Sándor, erdélyi református püspök úttörő könyve, a Magyar fa sorsa szüntette meg. Tankönyvekbe is csak ezután került be. De a fiatal Németh már a háború alatt Ady hívévé lett, s ebben határozottabban polgári liberális gondolkodású, felvilágosultabb középiskolai osz­tálytársainak hatása is közrejátszott. Ám e jórészt zsidó diáktársak kedvező befolyását megrendítette, hogy egyikük elárulta: mintegy »összeszövetkeztek« ellene, mert nyomasztó fölényét, amely a tanári kar értékelésében is tükröződött, ellensúlyozni akarták. Ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők."

Ezt a „traumát" az 1943-ban írt Homályból homályba c. kötetében „rögtön helyére is teszi…" – írja Kristó Nagy.

Ady költészete mellett hatott rá Móricz és Szabó Dezső prózája is. Az olvasónak azonban az is feltűnik, hogy József Attiláról furcsán hallgat, vagy ha nem, akkor idegenkedik el- vagy felismerni szellemi teljesít­ményét. Mintha egy másik „Ady-sorsú" költő lenne. Ez a vita máig tart. Miként is lehet valaki egyidejűleg Ady híve és József Attila elutasítója?! Miféle rejtély ez? Vagy inkább merev fogalmaink, netán előítéleteink áldo­zatai vagyunk? Nem arról van-e szó, hogy a személyes negatív élmény és az általánosítás között nincs feltétlenül közvetlen összefüggés, hogy a tudományos, a józan gondolkodás az elveket, a törvényeket nem keveri össze a benyomásokkal, s a benyomásokat nem tekinti az általánosítás szükségképpen elégséges alapjának? És ezt a hibát nem csupán azok követhetik el, akik antiszemitizmust látnak Németh László egy-egy zsi­dókra vonatkozó megfogalmazásában, hanem Németh is elkövetheti, s egyszer-egyszer el is követi, amikor ugyan tapasztalatokra támaszkodva, impressziói hatására indulatait fogalmazza meg, s ragyogó értelmét szegre akasztja. A hétköznapok pongyola nyelvezetében is gyakori ez a jelenség. Rövid turistaút után is hallani olyan mondatokat, amelyek kerek-perec jellemzik, hogy milyenek a kínaiak, olaszok stb. Az ilyen kijelentések gyakran még a benyomásoknak sem felelnek meg, hanem sokkal inkább az elterjedt vélekedéseknek, előítéleteknek.

Ebből a „bűnből" a körültekintő, vagy hivatásánál fogva is a tudomá­nyos gondolkodást gyakorló ember ki tud lépni, amikor munkája fogalmi gondolkodásra készteti. így azután az indulatból pongyolán fogalmazó ember és e pongyolaságát meghaladó ember szembe is kerülhet ön­magával (ha erre képes), ezt tudatosíthatja is, be is vallhatja, de erre képtelen is lehet. Az elemzőnek azonban mindezzel számolnia kell.

Feltételezhető, hogy emiatt nem jelent meg például Akasztófavirág című munkája, amelyet Az elsodort falu hatása alatt írt, s máig nincs tel­jes kiadása. („Megjelentetését magam javasoltam, ám a zsidó értelmiség 1919-es szerepét érintő némely részletét a kötet szerkesztője a család beleegyezésével elhagyta.") – fűzi hozzá zárójelben Kristó Nagy.

E szöveg írója pedig úgy gondolja, hogy a hiba fegyelmezetlen szó­használatunkban van, ahol összekeverednek a fogalomként használt és valamely konkrét eseményre vonatkozó, hétköznapi jelzőként, meg­szokásból használt szavak. Ezt az összemosódást, a megkülönböztetés hiányát találtam Kristó Nagy idézett szövegében is, midőn azt írja: Né­meth zsidó diáktársai összeszövetkeztek ellene, s „ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség (kiemelés tőlem – K. E.) irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők." Valóban az egész zsidó értelmiségről lenne szó?!

Ellene lehet vetni: honnan is veszem a bátorságot annak feltéte­lezésére, hogy Németh vagy Kristó Nagy ne ismerné a hétköznapi, konkrét eseményekkel kapcsolatos és a fogalmi pontosságot igénylő szóhasználat közötti lehetséges különbözőséget?! Ezt nem is állítom, de az általuk írt szövegekben mégis létezik ez az ellentmondás. Kristó Nagy írja: „[… ] a valóban ízig-vérig liberális és »európai« Kerényi – magam is tanúsíthatom szegedi előadásai vagy akár a baráti körében elmondottak alapján – sose került szembe Németh gondolatvilágával, sose tekintette őt magyarkodónak, népiesnek, antiszemitának […], mint annyian, még az egykori barátok közül is." A „sokak által fölemlegetett állítólagos antiszemitizmusának" összefüggésében pedig „hadd emeljem ki a halálig tartó barátságok közül Pap Károllyal és Sárközi Györggyel való kapcsolatokat. Pap Károlyról [Némethnek] több írása is megjelent. A legelső írásban például ez áll: »megdöbbentő élmény volt, hogy ez a más sorsból és más úton jött ember mennyire az én gondolataimat hozza […] Illyés Gyula után megint egy író, akiben nekem annyira ismerős igények munkálkodnak?« (Két nemzedék, 341.)"

Kristó Nagy rámutat, hogy Németh mindig együtt tárgyalja a különféle nemzetiségek, kisebbségek, etnikumok, kultúrkörök és vallások proble­matikáját. Ezért írja „Faji hibáink" kapcsán: „Beolvadni csak ott lehet, ahol van mibe. Nálunk azonban zárt kötelékben álltak át […] Nekik csak egy­máshoz és újságjaikhoz kellett igazodniuk. A magyarságba viszont nem is forrtak be igazán […] Ezeket a vívódások nélkül asszimilált magyarokat s ami (ott ahol nagy többségben vannak) a színmagyarságból is hozzájuk kopott, neveztem én híg-magyarságnak […] Vagy vaktában imádja a magyart, vagy ismeretlenül veti meg [.] Harmincmilliós sovénség […] éppúgy ennek a híg-magyar érzéketlenségnek a fattya, mint a Párizst járt európaiság." Némethnél, „akárcsak Adynál, a »faj« az etnikumot, a nemzet egészét jelentette […], s mint Ady, legkegyetlenebbül (lusta, megalkuvó, maradi stb.) a magyar népről szólt." Kristó Nagy idézi Némethet: „Mindig testvérként hallgattam azokat, akik a magyart szépen szidták."

Az értékmentő Kristó Nagy István azt is feladatul adja a kutatóknak, hogy ne feledkezzenek meg a létező, de meg nem jelent, s még meg sem talált Németh-írásokról, s ez egyben felveti más szerzők hasonló sorsú munkáinak felkutatását és megjelentetését, köztük Kristó Nagy 1944-es, a Híd számára már elfogadott, kiszedett munkáját is. Megvizsgálandók az erősödő cenzúra idején megjelent munkák is, mert szerkesztők, cen­zorok – sokszor félelemből – beavatkoztak a szövegbe, kihagytak abból, eredeti címét megváltoztatták stb., tehát van még dolga a kutatásnak: az „ultima manus" filológiai szabályai szerint tovább kell dolgozni.

„Kertész és a gyilkosok"

A Sorstalanságról – kissé másként

„Nem igaz, hogy nem volt kritikai figyelem Kertész munkássága iránt, viszont valóban nem volt számottevő" – írja Kristó Nagy. „(Magam is szerepeltettem már vagy tíz éve a Bölcsességek könyve című antoló­giám III. – huszadik századi – idézetgyűjteményében.) A tartózkodás fő oka lehetett, hogy a keresztény magyarság és a magyar zsidóság együttélésének időnként megújuló ellentmondásos megítélése (mint például Szekfű Három nemzedékében), majd a német parancsot (és annak kiszolgálását) követő tragikus fordulat máig szinte »tabu« téma, s hasonlóképpen az német földön és Ausztriában is. Egyre kevesebb a túlélő, a középkorúak számára pedig mindez egyre el­vontabb »történelem« lesz, ami még igazi tanulsággal sem szolgál. Ezért fontos a tanúság."

Kertész szinte az utolsó pillanatban írta meg nem-heroizáló, visszafo­gott művét a zsidó lét kérdéséről,

„beleszámítva a mesterségesen generált gyűlöletet (ami ma többé-kevésbé »rejtve« jelentkezik) […] Kertész regényének fiatal hőse (regényről van szó, s csak áttételesen önéletírásról) családtalan, hazátlan, iskolázatlan […] ezért sorstalan. Sose kapott szeretetet, nem csoda, hogy maga sem szeret, se iskolát, se igazi barátokat. Ki­bontakozó szerelme is semmibe hull. Hol kap végül, meglepő módon, szeretetet? Buchenwaldban, a kórházban, ahol ápolók s orvosok em­ber-módra bánnak vele – tán ezért is vágyik vissza a felszabadulás utáni Pestről a Lágerba […] Kertész ábrázolásában van valami lassú fokozás, helyesebben a fokozatos süllyedés érzékeltetése. Vallás, haza, emlékezés értelmét veszti, csökkennek a fejadagok, nincsenek tervek, ambíciók – ez a sorstalanság állapota."

Vagy, az én olvasatomban, a regénynek ez a szála már-már a nem­lét jóságának a filozófiája, hiszen a lét rossz, a rosszal való szakítás már csak a nem léttől várható, a remény és a halál egybeesik, s nem a remény hal meg utoljára, hanem a halál reménye nyugtat, „éltet". Kristó Nagy szerint e sorstalanságra nincs kielégítő, „megnyugtató" válasz a regényben sem, de van benne erre kísérlet.

„Valami olyan értelmezés körvonalazódik, mely szerint a zsidóság helyzetének a kulcsa a »másság«. De mi lehet ez? […] a válasz a mű végén csattan, mikor is a főhős (miután minden poklot végigjárt) végül fölszabadulva, mindezt azzal summázza, hogy mindent, min­denkit gyűlöl! E két pólus között játszódik le a fokozatosan kibonta­kozó, elmélyülten ábrázolt iszonyat, s mindvégig ott az érzékenység és a racionalizmus. Ez emeli föl ezt a valóban világirodalmi rangú remeklést."

Kertész Imre filozófiájával fejeződik be a kötet, amely egyben Kristó Nagy filozófiai összegzése is. Talán – részben legalábbis – Kristó Nagy István filozófiája is. Ez jól kiviláglik abból, amit kiemel, s most már nem csupán a Sorstalanságból, hanem Kertész egész eddigi munkásságából. Az írói munkát Kertész a gályarabsághoz hasonlítja: „Alighanem korsze­rűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem." Kristó Nagy hozzáfűzi – és ez már az ő filozófiája: „Akár érdeklődik iránta, érti a világ, akár nem érti: írni kell. Írni és gondolatokat közvetíteni". Mert: „ne hódolj a hazugság szellemének: / akinek viszket, az csak hadd vakarja! / és minden látást mondjon el az ének!"

A gázai konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről széles körű vita bonta­kozott ki a sajtóban és némely nemzetközi szervezetben. A legtöbben arra a kérdésre keresték a választ, hogy joga volt-e Izraelnek fegyveres támadást indítania Gáza ellen, valamint hogy jogilag arányosak voltak-e az izraeli támadások.

Joga volt-e Izraelnek fegyveres támadást indítania Gáza ellen?

A válaszom az, hogy igen. Az ENSZ alapokmányának 51. cikke szerint ugyanis „fegyveres támadás esetén" minden államnak „természetes joga van az egyéni vagy kollektív önvédelemre". Itt valóban természetes jogról van szó, hiszen egy megtámadott állam normális körülmények között azt teszi, amit a józan ész diktál, nevezetesen felvonultatja véderőit, harcba bocsátkozik a támadóval, és ellencsapásokat mér arra.

De vajon tényleg „normális körülmények" között indult-e el az izraeli akció? Valóban külső támadás ellen védekezett-e a zsidó állam? Ezek a kérdések azért merülnek fel, mert a támadók nem lépték át Izrael hatá­rait, nem akarták elfoglalni területét vagy annak egy részét, nem akarták megdönteni központi hatalmát, tehát semmi olyat nem akartak tenni, mint amit egy klasszikus agresszor általában tenni szokott. „Mindössze" Kasszám típusú rakétákat és aknagránátokat indítottak el, illetőleg lőttek ki az izraeli szuverenitás alá tartozó területekre. Amúgy rendkívül csekély találati pontossággal. A felhasznált fegyverek „csupán" arra voltak jók, hogy alkalmanként néhány embert megöljenek, vagy megsebesítsenek, és a környező településekben kárt tegyenek. Más szóval ezeket az akció­kat közönséges terrorcselekményeknek is lehetne tekinteni. Kérdés tehát az, hogy a sértett fél az utóbbiakra olyan nagyszabású hadművelettel válaszolhat-e, mint most Izrael?

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a támadások nem közvetlenül 2008. december 27-e, tehát az Öntött ólom fedőnevű izraeli hadművelet megindítása előtt kezdődtek, hanem sok évvel korábban. Hivatalos izraeli források szerint Gázából 2001 és 2008 között összesen 8165 rakétát és aknagránátot lőttek ki a zsidó állam területére. A fegyveres akciósorozat tehát nagyjából akkor kezdődött, amikor a kudarccal zárult Camp David-i tárgyalások után Jasszer Arafat intifádát hirdetett meg a zsidó állammal szemben. Ugyancsak bonyolítja a jogi megítélést az a tény, hogy Gáza 2001-ben még izraeli megszállás alatt állt, napjainkban viszont már nem, hiszen az izraeli hadsereg 2005-ben kivonult onnan.

Van-e ennek a ténynek nemzetközi jogi jelentősége? Természetesen igen, hiszen az övezetben 2005 előtt Izraelnek fizikai és jogi értelemben éppúgy lehetősége volt arra, hogy fellépjen a terrorcselekmények elkö­vetőivel szemben, mint napjainkban a megszállt Nyugati Parton vagy a Golán-fennsíkon. Az Izrael által végrehajtott antiterrorista intézkedések tehát annak idején rendőri és nem önvédelmi jellegű akciók voltak. A mai nemzetközi jogi helyzet megítélése szempontjából tehát csak a csapat­kivonás óta folytatott rakétatámadásoknak van jelentőségük.

További kérdés, hogy milyen jogi státusú területről indultak ki ezek a tá­madások? A nemzetközi jogászok között teljes az egyetértés abban, hogy Gáza 1967 előtt Egyiptomhoz tartozott, mégpedig az 1949-es fegyverszü­neti egyezmény alapján. Ekkor húzták meg ugyanis azt a „zöld vonalat", amelyet a nemzetközi közösség utóbb Izrael nemzetközi határvonalaként ismert el. Ez az állapot azt követően sem változott, hogy Izrael 1979-ben amerikai közvetítéssel békeszerződést kötött Egyiptommal. Kairó akkor a Sínai-félsziget visszaadásának fejében elismerte a Zsidó Államot, de nem tartott igényt Gázára. Elvben azért nem, mert azt a megalakítandó palesztin állam részének tekintette. Izrael ugyanis 2005-ben egyoldalú döntéssel kivonult az övezetből, szakítva azzal a hatnapos háború óta hangoztatott álláspontjával, amely szerint a háborúban elfoglalt terüle­tek további sorsáról és a határokról kizárólag a vele folytatott kétoldalú tárgyalásokon lehet megállapodni.

2005-öt követően a Palesztin Nemzeti Hatóságnak kellett volna átven­nie az ellenőrzést Gáza felett, tehát annak a szervezetnek, amelynek az önkormányzathoz való jogát Izrael még az oslói folyamat keretében elismerte. 2006 januárjában azonban a PNH által szervezett palesztin választáson a Hamasz győzött, amely alig egy év múlva a Fatahhal vívott polgárháborúban magához ragadta a teljes hatalmat is Gázában. Az utóbbi mégsem vált teljessé, mert Izrael az övezet szárazföldi, tengeri és légi határait 2005 után is ellenőrzése alatt tartotta.

Ilyenformán Gáza nemzetközi jogi értelemben olyan különleges – a jogászok szóhasználatával sui generis – entitásnak tekinthető, amely önálló ugyan, de nem vált állammá, egyetlen más államhoz sem csatla­kozott, és idegen megszállás alatt sem áll. Területe mégsem „uratlan", mert lakossága felett egy terrorszervezet de facto ellenőrzést gyakorol, megteremtette a közigazgatást és rendfenntartó erőket is felállított.

Köteles-e egy ilyen különleges entitás betartani a nemzetközi jog normáit? Köteles-e például tartózkodni az erőszak alkalmazásától? Az ENSZ alapokmányának a „ne ölj!" parancsát tartalmazó előírása érdekes módon kimondja ugyan a fegyveres erőszak alkalmazásának a tilalmát, de csak a tagállamokra nézve. Az alapokmány 2. cikkének 4. bekezdé­se értelmében ugyanis „a szervezet tagjainak tartózkodniuk kell […] a más államok területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló [… ] erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától". Ez a rendelkezés azonban valójában még azt az alapokmány létrejötte idején uralkodó gondolkodásmódot tükrözte, amely később megváltozott. Mára az erőszaktilalom általánosan elismert, ún. kógens normává vált. Ezt minden entitásnak be kell tartania, függetlenül attól, hogy a nemzetközi közösség tagjai önálló államként ismerték-e el vagy sem. Azaz Tajvan éppúgy nem hajthat végre fegyveres támadást valamely állam ellen, mint Gáza, és Koszovót sem támadhatja meg senki, még akkor sem, ha nem ismeri el az egykori jugoszláv tartományt. (Ez a tétel azonban már nem érvényes a szuverén államok területén működő terrorszervezetekre. Az al-Kaida cselekményeiért például nemzetközi jogilag Afganisztán felelt, míg a terrorszervezet tagjai a sértett államok belső, nemzeti büntetőjogi normáinak értelmében voltak felelősségre vonhatók.)

Megjegyzem, hogy az alapokmány már idézett 51. cikke – kissé el­lentmondásos módon – nem csupán egy másik állam által alkalmazott fegyveres erőszak esetében ismerte el az önvédelem jogát. Mint láttuk, „fegyveres támadás esetén" bármely államnak jogot adott az önvédelem­re, függetlenül attól, hogy a támadást állami vagy nem állami szereplő hajtotta-e végre. A Biztonsági Tanács ezért ismerte el közvetett módon 2001. szeptember 11-e másnapján az Egyesült Államok önvédelemhez való jogát, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy a terrortámadásokat vele szem­ben nem egy másik állam, hanem egy magánszervezet követte el.

Mi következik mindebből? Először is az, hogy nincs igazuk az Izrael jogi felelősségét firtató megfigyelőknek, hiszen Izrael valóban nem felel a csapatkivonás után kialakult gázai politikai viszonyokért. Másodszor, Izrael számára a Gázai-övezet, amelynek területéről támadások érték, mindenképpen külső entitásnak számít. Izraelnek tehát joga volt arra, hogy a támadások ellen védekezzen. (Arra viszont nem lett volna joga, hogy visszaállítsa a 2005 előtti megszállási rendszert, mert egy ilyen aktussal egyszerűen megismételte volna azt, amit 1967-ben tett. A nem­zetközi közösséget jogilag képviselő Biztonsági Tanács ugyan sohasem hozott olyan döntést, amelynek értelmében Izraelnek távoznia kellett volna a háborúban elfoglalt területekről, a közel-keleti ügyekben hozott határozataiból ugyanakkor egyértelműen kitűnik, hogy a területfoglalást jogellenesnek tekintette.)

Visszatérve arra a már említett kérdésre, hogy a rakéta-, illetve ak­nagránát-kilövések csupán „közönséges" terrorcselekmények voltak-e, vagy Izrael mint szuverén állam területi épsége és politikai függetlensége ellen irányuló támadások, a választ nem találjuk meg az alapokmány 51. cikkében, mivel az nem határozza meg a „fegyveres támadás" fogalmát, illetőleg mértékét sem.

Ezt a fogalmat később sem határozták meg pontosan, bár többször is megkísérelték. A legrészletesebb szöveget az 1974-ben hozott, 3314. sz. ENSZ közgyűlési ajánlás (formálisan határozat) tartalmazta, amely az agresszió tényállásait definiálta. A dokumentum nemcsak a hagyományos értelemben vett szárazföldi inváziót minősítette agressziónak, hanem azt is, ha egy állam területét „fegyveres erők bombázzák vagy ellene bármilyen más fegyvert használnak". Ennek értelmében az Izraelt ért rakéta- és tüzérségi támadások agressziónak minősülnek, így legfeljebb az a kérdés maradna fenn, hogy hol húzódik a határ az agresszió és a szórványos lövöldözések, határvillongások között.

Az 1974-es ajánlás szerint erről voltaképpen esetről-esetre a Biztonsági Tanácsnak kellene döntenie. „Ha [ugyanis] nem elég súlyos" a fegyveres erő elsőként történő alkalmazása – állapítja meg az ajánlás -, az aktust a BT-nek nem kell feltétlenül agressziónak nyilvánítania. Az ajánlás készítői persze jól tudták, hogy ezzel nem mondanak túlságosan sokat, hiszen a BT ilyen természetű kérdésekben addig még sohasem foglalt állást, és feltehetően ezután sem fog. A nemzetközi jogi gondolkodásban azonban napjainkra széles körben elterjedt az az értelmezés, amely szerint az „események halmozódása" új helyzetet teremthet. Ennek értelmében az ilyen eseményeket nem egyenként, hanem összességükben kell értékel­ni, és azt kell vizsgálni, hogy együttesen milyen fenyegetést jelentenek a kérdéses államra, vagy milyen kárt okoznak annak.

Nos, a Hamasz, mint említettem, folyamatosan indított, illetve lőtt ki rakétát és aknagránátot Izrael ellen, de csak 2007 végétől kezdte ezt szabályos hadműveletek formájában megvalósítani, elvben azzal a céllal, hogy kikényszerítse az Izrael által alkalmazott blokád feloldását. Ez naponta átlagosan 5-10 rakéta és 15-20 aknagránát bevetését jelen­tette. A legmagasabb számot 2008 júniusának első két hetében érte el, amikor is összesen 87 rakétát és 158 aknagránátot lőtt ki Izraelre. 2008. június 19-e után egy időre felhagyott az akciókkal, mivelhogy egyiptomi közvetítéssel hat hónapos tűzszünetet kötött ellenfelével. Persze, ez sem jelentett teljes fegyvernyugvást. Gázából júliusban 3, augusztusban 11, szeptemberben 4, októberben pedig 2 rakétát, illetve aknagránátot indítottak izraeli célpontokra. Novemberben azonban hirtelen ismét 125-re, illetve 68-ra növekedett az indítások száma, decemberben pedig a Hamasz – a támadások folytatása mellett – bejelentette, hogy nem fogja meghosszabbítani a 19-én lejáró tűzszünetet. Mindez azt jelezte Izraelnek, hogy a palesztinok nagyszabású fegyveres harcra készülnek, amelyet már csak nagyobb hadművelet indításával lehetne elhárítani. Izraelnek ilyen körülmények között – önvédelmi jogát gyako­rolva – nem volt más választása, mint hogy szárazföldi erőivel átlépje a Gázai övezet határát és megkezdje a Hamasz fegyveres alakulatainak felszámolását.

Izrael 2005 és 2008 között több alkalommal is kísérletet tett arra, hogy szárazföldi alakulatok bevetése nélkül, csupán légi csapásokkal vegye elejét a további palesztin rakétatámadásoknak, ezek azonban eredmény­telennek bizonyultak. A palesztin rakéták és aknagránátok indítására, illetve kilövésére alkalmas eszközök ugyanis annyira egyszerűek és könnyen mozgathatóak, hogy azokat előre felderíteni nem lehet. Utólag pedig csak hűlt helyüket lehet találni. Nyilván ezért döntött úgy az izraeli kormány, hogy 2008. december 27-én a szárazföldön és a levegőből egyaránt átfogó támadást indít a Hamasz katonai egységei és politikai központjai ellen.

Az elmondottak alapján megállapítható, hogy Izraelnek joga volt a hadművelet megindítására. Az izraeli haderőnek ugyanakkor be kellett tartania a hadviselésre vonatkozó nemzetközi jogi normákat, minde­nekelőtt azokat, amelyek az arányosság elvének tiszteletben tartására vonatkoztak.

Arányosak voltak-e jogilag az izraeli hadműveletek?

Erre a kérdésre is igenlő a válaszom, bár tisztában vagyok azzal, hogy a nemzetközi média tudósításai alapján ezzel éppen ellentétes álláspontot lehet kialakítani. A gázai hadműveletekről készült felvételeken még a legismertebb nyugati tévécsatornák adásaiban is csak súlyosan sebesült embereket lehetett látni, akiket mentősök sietve hordágyon szállítanak el. Ilyenkor a helyszínen feltűnően sok civil volt látható és több operatőr, amint kamerájukkal szintén a tragikus jeleneteket filmezik. Más képek lebombázott lakóházakat mutattak, és semmi jel sem utalt arra, hogy a támadók valamilyen katonai létesítményt semmisítettek volna meg. A Hamasz harcosait bevetés közben sohasem lehetett látni. A televí­ziók képernyőjén időnként megjelentek ugyan csuklyás alakok, amint kalasnyikovokkal a kezükben, palesztin zászló alatt masíroznak vagy gyakorlatoznak, a róluk készült felvételek azonban magától a Hamasztól származtak. A televíziók egyébként izraeli áldozatokat is csak elvétve mutattak. Olyan, rejtett kamerával készült felvételeket pedig, amelyeken a Hamasz fegyveresei a grabancuknál fogva éppen gyerekeket hurcol­nak valamilyen, feltehetően számukra fontos épület elé, csak az izraeli televíziós csatornák mutattak be.

Ezek a riportok végül is azt a benyomást keltették a nézőkben, hogy izraeli alakulatok időről időre, minden látható ok nélkül, békés palesztin településeket támadnak meg, és modern harckocsijaikkal, vadászbom­bázóikkal egész városnegyedeket rombolnak le. A nézők többnyire nem tették fel maguknak a kérdést, hogy vajon kik is lehettek azok, akik folya­matosan rakétákat indítottak izraeli területek ellen, és miért is hozhatták létre a 12 ezres palesztin fegyveres erőt a Csepel-sziget nagyságú Gá­zai-övezetben. A nézők természetesen azt sem gondolhatták végig, hogy lett volna-e Izraelnek bármilyen más fizikai vagy politikai lehetősége az ellene irányuló fegyveres akciók elhárítására. Sokan, sokszor leírták már, hogy Izrael a palesztinokkal szemben semmilyen háborút nem nyerhet meg a médiában, következésképpen nem szerezheti meg a nemzetközi közvélemény támogatását sem. Most is olvashatóak voltak olyan – Iz­raellel szemben egyébként nem ellenséges – nézetek, amelyek szerint ezt a támadást sem lett volna szabad megindítani.

Bárhogyan is értékelhetők azonban az izraeli akciók politikai vagy „kommunikációs" szempontból, kérdés, hogy összhangban voltak-e a nemzetközi humanitárius jog normáival. Ez utóbbiak az 1977-ban elfo­gadott, a genfi egyezményeket kiegészítő I. jegyzőkönyvben találhatók meg, és szigorú előírásokat tartalmaznak. (A jegyzőkönyvhöz ugyan Izrael nem csatlakozott, de annak szabályai szokásjogi úton kötelezik a zsidó államot.)

A szemben álló feleknek a fegyveres konfliktusokban – a jegyzőkönyv 50. cikke értelmében – „mindenkor különbséget kell tenniük a polgári lakosság és a harcosok, valamint a polgári javak és katonai célpontok között, és ennek folytán csak katonai célpontok ellen folytathatják harci tevékenységüket". Az 51. cikk szerint pedig a feleknek „tilos megtá­madniuk a polgári lakosságot, valamint a polgári személyeket". Nos, az izraeli támadás – különösen, ami Gáza városát illeti – a civil lakosságot is súlyosan érintette, és valóban igen sok polgári áldozatot követelt. Azt jelentené az idézett rendelkezés, hogy egy támadást nem is lenne szabad megkezdeni akkor, ha annak feltételezhetően polgári áldozatai is lehetnek? Értelemszerűen nem, hiszen akkor egy fegyveres konfliktusban egyetlen, mégoly védekező jellegű hadműveletet sem lehetne indítani. Ezzel a dokumentum szerzői is tisztában voltak, ezért a 3. bekezdésben úgy fogalmaztak, hogy a „polgári személyeket [csak] annyiban és addig illeti meg […] a védelem, amennyiben és ameddig nem vesznek részt közvetlenül az ellenségeskedésekben". Ehhez a dokumentum 7. bekez­dése hozzáteszi, hogy a polgári személyeket nem szabad felhasználni arra, hogy „katonai célpontokat védjenek meg a támadástól", illetve, hogy a kérdéses területen a „hadműveleteket biztosítsák, elősegítsék vagy megakadályozzák". Más szóval a jegyzőkönyv jogsértésnek tekinti, ha a konfliktusban álló felek visszaélnek a civil lakosság védelmére irányuló jogukkal, például élő pajzsokat létesítenek katonai célpontok körül, vagy civilek által lakott házakban vagy középületekben katonát, fegyvert vagy lőszert helyeznek el. Azaz éppen azt a magatartást nyil­vánítja jogsértővé, amelyet a Hamasz oly következetesen gyakorolt a gázai háborúban.

Azt, hogy milyen objektum minősíthető katonai célpontnak, az 51. cikkely 2. bekezdése határozza meg. Eszerint azok a létesítmények minősülnek katonai célpontoknak, „amelyek teljes vagy részleges megsemmisítése, elfoglalása vagy semlegesítése az akkori [harci] körülmények között meghatározott katonai előnyt jelent". Más szóval egy fegyveres konfliktusban csak annak a ténynek van jelentősége, hogy egy adott harci cselekmény a hadművelet általánosabb céljait szolgálja-e vagy sem. önmagában tehát az a tény, hogy a felek egy fegyveres konfliktus során végrehajtott, egyébként jogszerű katonai műveleteinek civilek is áldozatul esnek, vagy azok során megsebesülnek, nem jelent jogsértést. Egy támadás megindítása a 4. bekezdés b) pontja értelmében csak akkor sért jogot, ha az a „polgári lakosság körében feltehetően annyi áldozatot követel és annyi sebesülést okoz, […] hogy önmagában vagy együttesen meghaladná a támadástól várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékét".

Talán meglepő, hogy a hadviselésre vonatkozó nemzetközi jog ennyire pragmatikus szabályokat tartalmaz. Ez azzal magyarázható, hogy a jogi normák – nemzetiek és nemzetköziek egyaránt – többnyire olyan előírásokat fogalmaznak meg, amelyek bizonyos önmegtartóztatással betarthatók, és amelyek a harcoló felektől számon kérhetők. Betarthatat­lan jogi előírásokat ugyanis nem érdemes papírra vetni. Megjegyezendő, hogy az úgynevezett humanitárius jogszabályok a felekre attól függetle­nül kötelezőek, hogy melyikük kezdett „igazságos" háborúhoz és melyik nem. Azaz, hogy melyikük kezdett jogellenes fegyveres támadásokat a másik ellen, és hogy melyikük volt önvédelmi helyzetben.

Mindez arra enged következtetni, hogy az izraeli fegyveres erők nem sértettek jogot, amikor lakott településeken levő katonai célpontokat támadtak, és a támadásoknak civilek estek áldozatul. Ez utóbbi ugyanis csak azért következhetett be, mert a Hamasz parancsnoki központjait, harcállásait, fegyverraktárait – éppen a fenti humanitárius jogi előírások ismeretében – szándékosan telepítette sűrűn lakott településekre, sőt, a katonai célpontok védelme érdekében, mint említettem, emberi pajzsokat is létrehozott. Az izraeli haderő egységei a híradások szerint sokat tettek annak érdekében, hogy a harcoknak minél kevesebb civil áldozatuk legyen. Egy-egy légitámadás előtt röpcédulákat szórtak le a katonai célpontoknak tekintett objektumok felett, vagy telefonon értesítették a környéken élő lakosságot, kellő időt hagyva annak a menekülésre.

A Hamasz vezetői tehát az egész konfliktusban cinikus magatartást tanúsítottak. Miközben az izraeli területek ellen indított korábbi támadá­saik nem katonai célpontokra, hanem vaktában, a civil lakosság ellen irányultak, most azzal vádolták a zsidó állam fegyveres alakulatait, hogy ők hajtanak végre ugyanilyen cselekményeket.

Ilyen körülmények között az izraeli haderő támadása arányosnak volt tekinthető. Az arányosság fogalma ugyanis nem azt jelenti, hogy ha az egyik fél tíz civilt megöl, akkor a másik fél is jogosult lenne ugyanennyi civil elpusztítására. Ilyen, megtorlás jellegű akció végrehajtására ugyanis semmilyen lehetőséget nem ad a nemzetközi jog. Az izraeli hadműveletek azért voltak jogszerűek, mert arányosak voltak az elérni kívánt céllal, nevezetesen a Hamasz katonai alakulatainak felszámolásával.

Mindez ugyanakkor nem jelenti feltétlenül azt, hogy az izraeli katonák a gázai háborúban kivétel nélkül, minden esetben jogszerűen támadtak volna palesztin katonai célpontokat. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy egyes esetekben ők is tanúsítottak jogsértő magatartást. Ez azon­ban már nem veti fel Izrael Állam nemzetközi jogi felelősségét, legalábbis akkor, ha a kormánya amúgy mindent megtett annak érdekében, hogy a hadsereg egésze jogszerű magatartást tanúsított. A katonák egyéni jogsértéseivel kapcsolatban egy állam csak arra köteles, hogy gyanú esetében saját hatáskörében kivizsgálja a konkrét ügyeket, és a rendel­kezésre álló bizonyítékok alapján, ha megalapozottnak látja a gyanút, fegyelmi vagy büntetőeljárást indítson az elkövetővel szemben.

Más kérdés, hogy a vizsgálódó személyek nem feltétlenül jutnak azonos következtetésre. A jugoszláviai ügyekben ítélkező Nemzetközi Törvényszék által felállított, a NATO 1999-es, Jugoszlávia ellen indított bombatámadásait utólag vizsgáló bizottság találóan állapította meg jelentésében: egy-egy konkrét ügy büntetőjogi megítélésében többnyire eltérő véleményt fogalmaz meg egy emberi jogi kérdésekben járatos jogász és egy tapasztalt katonai parancsnok. „Valószínűtlen, hogy ezek azonos módon ítélnék meg a katonai előny elérésében és a civilek sér­tetlenségének szavatolásában meglévő értékek viszonyát" – állapította meg a jelentés, majd így folytatta: „Célszerűbbnek tűnik egy »ésszerűen cselekvő parancsnok« értékelésének előnyben részesítése."

„A cionista kolonizáció vagy véget ér, vagy pedig, tekintet nélkül az őslakosokra, tovább folyik." V. Zsabotyinszkij (1923)¹

„Ahelyett, hogy bemennénk a Gázai-övezetbe, […] azt fogjuk mondani a palesztinoknak: ha akár csak egyetlen rakétát is kilőtök a falon túlra, tízszeres tűzerővel válaszolunk. És nőket és gyermekeket fogunk ölni, s leromboljuk a házaikat. És az ötödik ilyen incidens után a palesztin anyák nem engedik majd meg férjeiknek, hogy Kasszam rakétákkal lövöldözzenek, mert tudni fogják, mi vár rájuk." Arnon Sofer (2004)²

„Ha Izrael elözönli Gázát, ahogyan a dolgok mostani állásából látszik, rengeteg palesztint meg fognak ölni, de a realitáson nem tudnak majd változtatni. Gáza egyetlen hatalmas börtön, s az fog történni, ami a börtönlázadásoknál szokott: a hadsereg fegyveres erőszakkal, öldökléssel helyreállítja a »rendet és a tisztaságot«. Vérontás lesz, de amikor majd távoznak, a helyzet ugyanaz marad, mint előtte volt." Ilan Pappé (2007)³

Kézenfekvő a kérdés, hogy vajon a 2008-2009 fordulóján lezajlott gázai háború előidéz-e lényeges – hosszabb távra is kiható – politikai módo­sulásokat a Közel-Kelet s azon belül a palesztinai arab-zsidó viszály évszázados történetében. Nos, bár „végleges" válasz nyilván csak évek múlva adható, a térségben egymásnak feszülő (geo)politikai ellentétek korábbi háborús kisüléseinek ismeretében nem túlságosan kockázatos kijelenteni: a Gázában megvívott, egyedülállóan aszimmetrikus izraeli-palesztin háború következményeiben aligha marad csupán lokális vagy regionális hatású esemény – mint ahogyan a hozzá elvezető folyamato­kat sem érdemes csak szűkebb keretekben elhelyezni. Ami a Közel-Ke­leten s azon belül Palesztinában történik, régóta magán viseli: közvetíti s egyben alakítja is a világrendszer alapvető törésvonalait: így volt ez a hidegháború – a kelet-nyugati szembenállás – időszakában éppúgy, mint az egyensúlyában megbillent – az Egyesült Államok látszólag korlátoz(hat)atlan hegemóniájára épülő – poszthidegháborús államközi rendszer első két évtizedében.⁴

Hozzászólásomban egyetlen – alapvető jelentőségű – összefüggést kívánok érinteni, amelyben a hosszú és rövid távú, illetve a helyi/regio­nális és nemzetközi (globális hatalmi) érdeke(ltsége)k összekapcsoló­dása – noha részletes, bizonyító erejű kifejtésre e keretek között nincs lehetőség – érzékelhetően megnyilvánul.

*

A gázai háború nyomán a korábbiaknál is gyakrabban és sokkal nagyobb hangsúllyal fogalmazódott meg a kétállami (zsidó és palesztin) vs. két nemzetiségű (binacionális), egyállami opció dilemmája – ámbár az is tudható, hogy ez az alternatíva a kezdetektől (a cionista program meg­valósításának legelejétől) végigkísérte a szentföldi konfliktus évszázados történetét.

A palesztinai zsidó és arab nemzeti közösségnek a terület két külön államra osztásán alapuló megbékéltetése – ami jelszószerűen a „terü­letet békéért" elvben fogalmazódott meg, s nemzetközi jogi alapjául fél évszázad ENSZ közgyűlési és biztonsági tanácsi határozatai szolgáltak – az 1993. szeptemberi washingtoni Elvi nyilatkozatban megalapozott békefolyamat megszakadásáig, 2000-2001-ig uralta a izraeli-palesztin viszonyt, és fejezte ki – Bibó István kifejezését kölcsönvéve – az államok közösségének „közmeggyőződését".⁵

A második intifáda kitörése (2000. szeptember) és Ariel Saron hata­lomra kerülése (2001. február) nyomán a békefolyamat célszerűsége és kivitelezhetősége mindkét nép többsége számára megkérdőjeleződött, majd pedig a négy éven át húzódó de facto háborús állapot Izrael és a Palesztin Nemzeti Hatóság között – aminek során Izrael módszeresen szétverte a palesztin előállam, a PNH Ciszjordániában és Gázában 1996 után kiépített társadalmi kapcsolati (így biztonsági) hálózatát, közigaz­gatását és infrastruktúráját – a kiegyezés törékeny politikai-ideológiai és szervezeti feltételei mind palesztin, mind izraeli oldalon megrendültek; lényegében megsemmisültek. Azok a politikai erők, amelyek a béke­folyamatban testet öltő történelmi kompromisszum kezdeményezői és kivitelezői voltak (ti. a Munkapárt, illetve a Fatah) elveszítették hitüket és hitelüket, s helyükbe a kizárólagosság és a xenofóbia, a másik fél önálló nemzeti/állami léthez való jogát megkérdőjelező nézetek és irányzatok léptek.⁶

A saroni politika – amivel szemben a radikális palesztin-iszlám szer­vezetek öngyilkos merényletek formájában megjelenő reakciója nem képvisel(hetet)t érdemleges ellenállást, sőt, hozzá a nemzetközi köz­vélemény számára bizonyos értelemben igazolást szolgáltatott, s ami még fontosabb: megfelelő társadalomlélektani feltételeket teremtett magában Izraelben – paradigmaváltást hajtott végre az izraeli-palesztin viszonyban. Ez ma, a gázai háború után s az azóta bekövetkezett fej­lemények (jelesül a februári Knesszet-választások nyomán megalakult Netanyahu-Lieberman-Barak-kormány alternatívanélküliségének) isme­retében világosabban látszik, mint előtte.

A változás mélységét/hatásosságát – nézetem szerint – két egymást erősítő tényező növelte.

Az első Ariel Saron kivételes személyisége. A kormányfői székbe kerü­lésekor 73 esztendős miniszterelnök, a szó konkrét és átvitt értelmében is nehézsúlyú katonapolitikus (volt⁷ ): a politikai cionizmus világi nacionalis­ta, revizionista szárnyának – az irányzat megalapítója, V. Zsabotyinszkij óta – legformátumosabb képviselője.

Saron politikájának lényegéről Zsabotyinszkij A vaskerítés c. – hoz­zászólásom egyik mottójaként idézett – híres-hírhedt írása érzékletes összefoglalót nyújt:

„Amíg az arabok a legkisebb esélyt látják arra, hogy megszabadulhat­nak tőlünk, addig ezt a reményüket nem adják fel semmiféle szavakért vagy mézesmadzagért cserébe, hiszen ők nem csőcselék, hanem valódi nép. És csupán akkor adják fel reményüket, ha nem tudnak áttörni a vaskerítésen. Addig nem fognak megszabadulni szélsőséges vezetőik­től, akik a »Soha!« jelszót írták a zászlajukra. Akkor majd mérsékeltebb csoportok kezébe kerül a vezetés, akiknek lesz felénk olyan javaslatuk, amelyben kölcsönös engedmények árán megegyezhetünk…. Ám egy efféle egyetértéshez csakis a vaskerítés révén juthatunk el, vagyis egy olyan erős palesztinai [zsidó] hatalom megteremtésével, amely nem enged semmiféle arab nyomásnak. Más szóval, a jövőbeni egyetértés záloga az, ha a jelenben nem hajszoljuk az egyetértést."⁸

Saron tehát – Zsabotyinszkij szellemében (s ellentétben az izraeli bal- és jobboldal számos régebbi és újabb prominensével) – nem vonta kétségbe a palesztinai arabok nép- és nemzetalkotó mivoltát, s ennek megfelelően magától értetődő, kiküszöbölhetetlen körülménynek tartotta, hogy a palesztinok szembeszállnak a zsidó kolonizációval. Saron egész katonai és politikusi pályáját annak áldozta, hogy a két nép/nemzet élet­halál küzdelmében minden lehetséges, általa célravezetőnek tekintett eszközzel (s tegyük hozzá: példa nélküli személyes odaadással) a palesztinai zsidó honfoglalás sikerét szolgálja. Ismeretes, hogy Saron Izrael valamennyi háborúját végigharcolta – méghozzá meglehetősen öntörvényű módon (nem egyszer megszegve/fölülbírálva feljebbvalói utasításait), s politikusként (különböző miniszteri posztokon) hasonló eltökéltséggel és eredményességgel munkálkodott Palesztina egészének zsidó betelepítésén, nem törődve a kolonizáció nemzetközi jogi szem­pontból törvénytelen jellegével.

Ezt azért érdemes hangsúlyozni, hogy eloszlathassuk az izraeli mainstream által terjesztett nézetet, miszerint a Saron-kormány a Gázai-övezet 2005. augusztusi egyoldalú kiürítésével, az Izrael és a jövendő palesztin állam közötti végleges határt kívánta volna megvonni (amit, eszerint, később hasonló egyoldalúan meghozott kivonási-kiürítési lé­pések követtek volna a Nyugati Parton is).

Saron egyes munkatársai – köztük az írásunk mottójában idézett Arnon Sofer – a gázai kivonulás tervének elfogadásakor (2004. május) nem titkolták: Izrael valójában arra számít, hogy a blokád alá vont, túlnépe­sedett Gázában az életviszonyok oly mértékben ellehetetlenülnek, hogy a szociális feszültség robbanáshoz s a lakosság tömeges (egyiptomi) exodusához vezet(het), s ez lehetőséget nyújt Izrael számára az övezet ismételt bekebelezésére.⁹ Saront hasonló terv motiválta akkor, amikor a ciszjordániai palesztin területeket Izraeltől elválasztó biztonsági kerítés felépítése mellett döntött. A kerítésnek persze, kétségtelenül az (volt) a közvetlen szerepe, hogy megakadályozza az öngyilkos merénylők bejutását Izrael területére (s e feladatának lényegében meg is felelt). A felépítésével kapcsolatos hosszú távú cél azonban az (volt és maradt), hogy a szétszabdalt, területi folytonosságától megfosztott Ciszjordánia arab lakóinak életkörülményei elviselhetetlenné váljanak, s emiatt elin­duljon/felgyorsuljon a palesztinok (főként az elit: a gazdasági és közéletet működtető – jelentős számban keresztény – családok) önkéntes kiván­dorlása, s ilyenformán új területek szabaduljanak fel új zsidó telepek létesítéséhez.

A 2005-ös gázai – ebben az értelmezésben merőben taktikai jellegű – visszavonulás, majd a 2008-2009-es hadjárat, illetve a ciszjordániai telep­létesítési politika (biztonsági zónával, elkerülő utakkal, checkpointokkal stb.) valójában egyazon izraeli stratégia komponensei. E politika pedig kontinuus az Izrael etnikai homogenitásának – vagy legalábbis szilárd zsidó többségének – megteremtéséért/megőrzéséért bármire kész transzferpolitikának, másként: az etnikai tisztogatás politikájának, a palesztin lakosság módszeres elüldözésének, amely – mint nagy port felvert könyvében Ilan Pappé, a 2007-ben a Haifai Egyetemről elüldözött s Angliába távozott, hírneves „új történész" kimutatja – 1947-től végig kísérte a palesztinai konfliktus történetét.¹⁰

Ariel Saron (és kevésbé rátermett örököseinek) intranzigens nacio­nalizmusa mindazonáltal aligha teljesedhetett volna ki – s ez (volt) a mondott paradigmaváltás másik feltétele -, ha Saron miniszterelnöki pozícióba kerülése nem esik egybe George W. Bush elnökké választá­sával, s általa a neokonzervatív külpolitikai irányzat fölülkerekedésével; az amerikai külpolitika drámai következményekkel járó irányváltásával.¹¹ Ariel Saron az új amerikai elnökben – aki a liberális multilateralizmus és internacionalizmus között egyensúlyozó Bill Clinton külpolitikáját¹² a vélt amerikai nemzeti érdek egyoldalú (unilaterális) érvényesítésével cserélte fel – ideális partnerre lelt palesztinai erőpolitikájának nagyhatalmi sza­vatolásához. Saron a palesztin állam meghiúsításának (de legalábbis: a regionális államközi kapcsolatok rövid és középtávú napirendjéről való levételének) politikáját Bush Nagy Közel-Kelet Kezdeményezésé­hez,¹³ a „demokráciaterjesztéshez", a „terrorizmussal" s különösen a „szélsőséges politikai iszlámmal" szembeni globális harchoz, a „preventív háború" legitim voltához stb., egyszóval a Bush-doktrínához illesztette ­amely doktrína és stratégia viszonzásképpen Saron Izraeljében szintén feltétel nélküli kiszolgálóra talált a Közel-Keleten.

2008-ra azonban (valójában már 2006-ban; e keretek között nem rész­letezhető folyamatok és események következtében) a Bush-doktrínán nyugvó amerikai külpolitika lehetőségei kimerültek – globális szinten is, de a tágabb térségben lezajlott (az eredeti amerikai intenciókkal jobbára ellentétes fejlemények miatt) különösen a Közel- és Közép-Keleten. A változás, a multilateralizmushoz való amerikai megtérés elkerülhetetlen volt, s Barack Obama felülkerekedése az elnökválasztási kampányban, majd látványos győzelme előrevetítette az amerikai külpolitika – vélhe­tően – legalább annyira éles fordulatát, mint amilyen radikális váltást 2001-ben Bush hatalomra kerülése jelentett.

A saroni örökség: az izraeli politikai elit, sőt, a társadalom többségének 2001 óta kiformálódott diszpozíciója – úgy tűnik – inkompatibilis a meg­változott amerikai regionális érdekekkel (és az egyelőre csak halvány körvonalaiban kirajzolódó új amerikai nyugat-ázsiai politikával). Korai lenne megmondani, hogyan oldódik fel majd az ellentmondás a ma lát­hatóan széttartó amerikai és izraeli regionális politika között. Mégis: Izrael kétségkívül megnövekedett mozgástere ellenére nehéz lenne föltételezni, hogy a két régóta (és nyilvánvalóan még hosszú ideig) szövetséges hatalom kényszerű és szükségszerű alkalmazkodási folyamatában ne a – relatív meggyengülése ellenére változatlanul – hegemón világhatalom, az Egyesült Államok érdekei kerekednének fölül. Annak látszik nagyobb esélye lenni, hogy Washington – pénzügyi rendszerének, gazdaságának szanálásához és új növekedési pályára állításához, ami egyben globális érdek, s ezért számíthat a két fő rivális centrumrégió, Európa és Kína/ Kelet-Ázsia támogatására is – szilárd (viszonylagos „közmeggyőződé­sen" nyugvó) államközi rend(szer) megteremtését állítja külpolitikájának középpontjába. Emiatt rövid időn belül igyekszik majd több lábra állítani közel-, közép-keleti kapcsolatrendszerét (is). Elemzők általában egyet­értenek abban, hogy az Irakban elért viszonylagos konszolidáció után a Fehér Ház figyelmét a rendkívül súlyos biztonsági kockázatot jelentő afganisztáni és pakisztáni destabilizáció megfékezésére kívánja fordítani, s ehhez hasznos, tán megkerülhetetlen is a kapcsolatok normalizálása Izrael két térségbeli ellenfelével, Iránnal és Szíriával – ami viszont izraeli „áldozatok" (kikényszerítése) nélkül aligha képzelhető el.¹⁴

Hogy azután az izraeli-palesztin viszonyban ez teremt-e érdemleges változást, sok más tényező mellett¹⁵ nagyrészt attól függ, ki tud-e lépni az izraeli / kerülni a palesztin társadalom Ariel Saron „hosszú árnyékából".

Jegyzetek

1 „A vaskerítés". Eredeti megjelenés: Rasszvijet (Párizs), 4. sz., 1923. november, in Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez , L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2006. 186.

2 Interjú, The Jerusalem Post, 2004. május 24. Idézi: Paul de Rooij: „The Voices of Sharon's Little Helpers", CounterPunch, 2004. december 9. http:// www.counterpunch.org/rooij12092004.html (2009. 04. 29.) Arnon Soffer, a Haifa Egyetem földrajz- és demográfiaprofesszora, az IDF (Izraeli Védelmi Erők) Nem­zetvédelmi Főiskolájának (National Defense College) vezetője, Ariel Saron egyik legbefolyásosabb tanácsadója volt, akit a disengagement plan szellemi atyjának tekintettek.

3 Emanuela Irace interjúja Ilan Pappéval az Il Manifesto 2007. december 14-i számában; az interjú angol fordítását ld. http://peacepalestine.wordpress .com/2007/12/29/ilan-pappe-interviewed-in-italy/ (2009. 04. 29.)

4 Palesztina „[…] most, a XXI. század kezdetén, kikristályosodva mutatja a nemzetközi kapcsolatok történetének egy adott pillanatát" – írja közel-keleti témájú blogjában Alain Gresh, a Le Monde diplomatique érzékeny elemzője. „[M]int a nagy gyarmatbirodalmak felosztásából született utolsó gyarmati »eset«, az Észak és a Dél közötti egyenlőtlenséget jelképezi – hasonlóan a vietnami vagy a dél-afrikai konfliktushoz -, s ugyanakkor azt is, hogy [ez az egyenlőtlen viszony] megkér­dőjeleződött. [Palesztina] a soha jóvá nem tett igazságtalanság paradigmája. Az Egyesült Államok, az első számú világhatalom és Izrael, a regionális nagyhatalom érintettsége a tét világméretű természetét jelzi."  http://blog.mondediplo.net/2009-03-23-De-quoi-la-Palestine-est-elle-le-nom. Az írást Morva Judit fordításában ld. http://rednews.hu/exkluziv/palesztina-minek-nevezzelek.html (2009. 04. 30.)

5 A kétállami megoldás, azaz a területfelosztás alternatíváját, a két nemzeti(ségű) palesztinai állam gondolatát – elsősorban Ahad Haam nyomdokain, aki a cioniz­mus ún. kulturális irányzatát képviselte a mozgalmon belül – eredetileg vezető baloldali cionista értelmiségiek vetették fel az 1920-as években. Híve és népsze­rűsítője volt – mások mellett – Martin Buber filozófus, a jeruzsálemi Héber Egye­tem első rektora és Arthur Ruppin, az egyetem neves szociológus professzora, illetve Judah Magnes és Haím Kalvarisky, a Brit Shalom (Béke Szövetség), majd az Ihoud (Egység) mozgalom vezetői. Álláspontjuk mellett határozottan kiálltak 1947-ben az ENSZ Palesztinai Különbizottságának meghallgatásai során, midőn pedig a bizottság többsége Palesztina felosztása mellett foglalt állást, „hevesen tiltakoztak a javaslat ellen, védelmükbe véve egy arab államszövetséghez kapcsolt két nemzetiségű állam opcióját. Hogy felkarolják a kulturális és nyelvi autonómia iránti zsidó nemzeti törekvéseket, a binacionalisták olyan föderatív struktúra lét­rehozását javasolták, amely összhangban áll minden [palesztinai] polgár alapvető jogaival. A brit mandátum szellemének megfelelően, arányos képviseleten alapuló törvényhozó tanács létrehozása mellett törtek lándzsát, amely bár segíti a nem­zeti jogok érvényesülését, ezt nem az állampolgárok egyenlő politikai jogainak rovására teszi." Leila Farsakh: „L'heure d'un État binational est-elle venue?", Le Monde diplomatique, 2007. március.

6 Palesztin részről a Hamasz és az Iszlám Dzsihád, izraeli oldalon pedig – a Likud, majd a Saron által 2005-ben a disszidens Likud- és munkapárti politiku­sokból kovácsolt Kadimán kívül – főként a Nemzeti Unió, amelynek fő erejét az Avigdor Lieberman által vezetett, nyíltan transzfer-párti Israel Beytenou (Izrael az otthonunk) alkotja.

A második intifáda és a Likud választási győzelme – állapította meg nem sokkal a fordulat bekövetkezte után Olivier Roy – „felerősítette a területek újbóli megszál­lására irányuló izraeli szándékot, vagyis az Oslo előtti politikához való visszatérést: nincs palesztin állam, a telepek fennmaradnak, az ellenőrzést közvetlenül a had­sereg gyakorolja, a palesztin területeket feldarabolják, az elszegényedett lakosság vagy eltávozik, vagy belenyugszik abba, hogy másodrangú állampolgár lesz olyan állapotok közepette, amelyek egyre inkább az apartheidra emlékeztetnek." Olivier Roy: Les illusions du 11 septembre, Seuil, Párizs, 2002, 50-51.

7 A 2006. január 4-én súlyos agyvérzést szenvedett Saront a Tel Aviv melletti Chaim Sheba Medical Centerben ápolják.

8 Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok… 187.

9 Ld. a 2. sz. jegyzetet. Az interjú így folytatódik: „[…] majd amikor 2,5 milliónyian élnek a körülzárt Gázában, ez humanitárius katasztrófához fog vezetni. Ezek az emberek még nagyobb állatok (sic! »even bigger animals«) lesznek, mint ami­lyenek jelenleg, egy őrült fundamentalista iszlám segítségével. Iszonyú nyomás nehezedik majd a[z egyiptomi] határra. Rettenetes háború kezdődik. S ha életben akarunk maradni, gyilkolnunk kell majd, ölnünk és ölnünk. Minden nap, nap nap után. […] Ha nem gyilkolunk, megszűnünk létezni. […] Az egyoldalú kivonulás nem garantálja a »békét« – egy zsidó, cionista államot garantál, elsöprő zsidó többséggel [.]"

10 Ilan Pappé: The Ethnic Cleansing of Palestine, Onworld Publication, London, 2006. A transzfer „eszméje" valójában (és érthetően) 1947 előtt is jelen volt a cio­nizmus különféle irányzatainak gondolkodásában. Ld. erről az Ilan Halevi idézet­gyűjteményét a Revue détudes palestiniennes-ben (új folyam, 14. sz., 1998. tél. 15-41.): „Le transfert des Palestiniens, une obsession centenaire. Une anthologie de textes et déclarations des principaux responsables juifs, 1891-1961"

11 Vö. Kajtár Gábor: „A neokonzervatív gondolkodás alapjai és hatásuk napjaink amerikai Irak-politikájára", Kül-Világ, 2004. 1. sz.,http://www.freeweb.hu/kul-vilag/2009/02/k-neokon.pdf.

12 Ld. Andor László – Tálas Péter – Valki László: Irak – háborúra ítélve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004, 28.

13 Ld. ehhez: The New U.S. Proposal for a Greater Middle East Initiative: An Evaluation, http://www.brookings.edu/papers/2004/0510middleeast_wittes.aspx és Völker Perthes: „America's »Greater Middle East« and Europe: Key Issues for Dialogue", Middle East Policy Council Journal, Vol. XI, No 3, 2004. tavasz, http:// www.mepc.org/journal_vol11/0409_perthes.asp (2009. 04. 30.)

14 Immanuel Wallerstein híres külpolitikai kommentár-sorozatának 2009. január 15-én keltezett darabjában, aminek a kissé hatásvadász „Egy előre bejelentett öngyilkosság anatómiája: Izrael példája" címet adta, a szilárd amerikai-izraeli kapcsolatok lazulását jósolja, amely – szerinte – az erőpolitika kifulladásával és a nemzetközi közvélemény szimpátiájának elvesztésével együtt a hagyományos izraeli stratégia három legfőbb pillérét destabilizálja. „Chronicle of a Suicide Foretold: The Case of Israel", Commentary No. 249, http://fbc.binghamton.edu/249en.htm.

15 E tényezők között első helyen éppen a regionális amerikai diplomácia mi­nősége áll, amire George J. Mitchell közel-keleti megbízotti kinevezése (lehet) garancia. A Mitchell által vezetett nemzetközi tényfeltáró bizottság 2001. április 30-án közreadott (kiegyensúlyozottságáért széles körben nagyra értékelt) jelenté­sét „az izraeli-palesztin ellenségeskedések kiújulásának okairól" ld. Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok… 782-804.

Mivel a jó öreg antropológiai hagyomány nem engedi, hogy a partiku­lárisra való hivatkozás nélkül tegyünk általános kijelentéseket, Eduardo Restrepo és Arturo Escobar felhívására hivatkozom, miszerint „gyako­roljunk kettős kritikát a világantropológiák felett (a felsőbb hatalomét és a belső hatalomét)" egy ebben a vitában eddig még nem tárgyalt térség, nevezetesen a kelet-közép-európai (2005:101) antropológiai tudás hi­erarchiáinak vizsgálatával. Ez már csak azért is nagyon aktuális, mert hasonló diskurzus alakult ki a nyugati és a „bennszülött" tudósok között arról, hogy mit is jelent a „posztszocializmus" (Buchowski 2004, 2005, Collier et al. 2003, Durand 1995, Hann 2005, Hann et al. 2007, Kelertas 2006, Moore 2001, Otiou 2003, Stenning 2005, Verdery 2002, 2004). Úgy tűnik, hogy ennek a vitának az összevetése azzal, ami elsősorban a latin-amerikai antropológia partikuláris szemszögéből a „világantropológiákról" elhangzott, segíthet elkülöníteni a búzát az ocsútól mindkét diskurzusban, s remélhetőleg, előre is viheti azokat.

Az antropológia kritikájában az utóbbi időben publikáltakkal, vagy a „bennszülött antropológiáról" a tárgyalt diskurzus során eddig leírtakkal ellentétben az „akcentusos antropológiának" és így a posztszocializmus antropológiájának nem kell gyarmati örökséggel megküzdenie. Noha egyesek vontak párhuzamot a posztkolonializmussal (id. Buchowski 2004, Verdery 2002, Hann, Humphrey and Verdery 2002), s lehet az­zal érvelni, hogy a régió a német és/vagy orosz gyarmatbirodalomhoz tartozott a XIX-XX. században, a (poszt)szocializmus angol-amerikai antropológiája az 1970-es években indult útjára. A posztszocializmus ant­ropológiájának e furcsa helyzete segíthet abban, hogy rámutassunk az antropológiai tudás jelenlegi hierarchiájának azon aspektusaira, amelyek sokkal inkább az antropológia mai strukturálódásának és gyakorlatának következményei, mint a száz év előtti eseményekéi. Véleményem szerint Restrepo és Escobar vitaindító cikkükben azt javasolják, hogy a mai ant­ropológia a kolonializmussal való történelmi kapcsolódási pontokra való fókuszálás helyett a globális politikai gazdasággal való aktuális kapcso­lódási pontjait vizsgálja (s mostantól adja fel a közhelyes „a bennszülött vágjon vissza" hozzáállást). Az írásra adott legtöbb válasz azonban a hatalom-ellenállás metaforára korlátozódó érvekre épült, és elsősorban a „terület dekolonializálását" célozta (Degregori 2006:469). Az olyan kér­déseket, mint pl. a „valóságosan létező globalizáció" (Ribeiro 2006:370), a világméretű „intellektuális/tudományos piac" (Ribeiro 2006:365) vagy a tudomány világát uraló „szabadkereskedelmi megállapodás" (Degregori 2006:465), a szerzők csak mellékesen érintették. Ha 30 évvel ezelőtt a posztkoloniális antropológia volt a fényes jövő, amelyért harcolni kell, ma az „antropológusok globális közössége" (Ribeiro 2006:380) által gyakorolt „gondolatok nemzetközi cirkulációja" (Riberio 2006:372) az, amit nem­igen lehet elutasítani. Akárcsak néhány évtizede, az antropológiát ma is egyenlőtlen viszonyok terhelik, de ezek nem annyira a (poszt)koloniális intézményeknek, mint inkább a gondolatok világméretű piacának és a tudás áruvá válásának következményei. Egyetértek Pina-Cabrallal abban, hogy „fel kell tárnunk a mai tudományos elhallgattatás imperi­alista mechanizmusait" (2006:468), illetve Ribeiróval abban, hogy „az antropológia terén a heteroglosszia a világ különböző részein keletkező hatalmas mennyiségű produktum megismerésével kell hogy kezdődjön". (2006:371) A világ antropológiáiról szóló vita azonban mind ezidáig meglepően általános maradt, s nem vizsgálta a mai nyugati, illetve helyi^* tudományos tudásanyagok közti „kapcsolódások ingoványos területét" (Pina-Cabral 2006:469).

A (poszt)szocializmus esetén keresztül fogom bemutatni, hogy a „po­zitivizmus" miképpen lett az (egyébként meglepően gondolatszegény) vita központi fogalma, amely strukturálta az „antropológia világméretű tárgyalhatóságának jelenlegi feltételrendszerét" (Restepo and Escobar 2006:486). Mint azt Restepo és Escobar kiemelte, túl vagyunk a libe­rális és marxista momentumokon, s a „világantropológia" valójában a posztstrukturalista mozgalom szerves része. A posztstrukturalizmusnak (posztmodernizmusnak, posztkolonializmusnak) azonban számos arca van, s ezek közül, Gavin Smith szavaival, csak néhány „lett eladva" (2006:472) a tudományos áruk globális piacán. E globális piacnak a „dialógus" (a piaci csere eufemisztikus meghatározása) az alapja, ezért valójában már nem beszélhetünk „aszimmetrikus mellőzésről", sokkal inkább a globális tudáspiacon, vagy inkább annak számos és egymást csak részben átfedő lövészárkában jelenlévő különböző szereplők közti „kölcsönös érdektelenségről". Nem a „különbözés" folyamatára gondolok, hanem az akadémikus harcok megvívásában, vagy ahogy Clifford Geertz írta, „az intellektuális inzultusok csereberéjében" felhasznált kirakatem­berek gyártására (1973:10).

A cikk eredeti megjelenése: Kacper Pobłocki: Whither Anthropology without Nation-state? Critique of Anthropology, Vol. 29, No. 2, 225-252 (2009).

Fordítói jegyzet

* A szerző a metropolitan-provincial ellentétpárt használja. Magyar megfelelőjük gyanánt – szövegkörnyezettől függően – a metropolitant nyugatinak, főáramúnak, uralkodónak, a provincialt pedig helyinek, lokálisnak vagy helyben műveltnek fordítjuk.

Hivatkozások

Adas, Michael 1989. Machines as the measure of men: science, technology, and ideologies of Western dominance. Ithaca, Cornell University Press.

Appadurai, Arjun 1988. Putting hierarchy in its place. Cultural Anthropology 3(1):36-49.

Appiah, Anthony 1992. In my father's house: Africa in the philosophy of culture. New York, Oxford University Press.

Bakunin, Mikhail 1972. Bakunin on Anarchy. New York, Vintage Books.

Bošković, Aleksandar 2005. Constructing 'Self' and 'Other': Anthropology and National Identity in Former Yugoslavia. Anthropology Today, 21(2):8-13.

Borejza, Tomasz (2008) Jak nas sprywatyzowano. [Hogyan privatizáltak minket] Trybuna, 2008. június 13.

Bowker, Geof 1993. How to be universal: some cybernetic strategies 1943-1970. Social Studies of Science, 23(1):107-127.

Buchowski, Michał 2004. Hierarchies of knowledge in Central-Eastern European Anthropology. The Anthropology of East Europe Review, 22 (2):5-14.

Buchowski, Michał 2005. Reply to Chris Hann. The Anthropology of East Europe Review, 23(1):198-200.

Buchowski, Michał 2006. The specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatised Brother. Anthropological Quarterly, 79(3):463-482.

Burszta, Józef 1950. Wieś i karczma: rola karczmy w zyciu wsi pahszczyznianej. [Falu és kocsma: a kocsma szerepe az uradalmi életben] Warszawa. Ludowa Spotdzielnia Wydawnicza.

Clifford, James 1988. The Predicament of Culture: Twentieth-Century Ethnogra¬phy, Literature, and Art. Cambridge, Harvard University Press.

Collier, Stephen et al. 2003. Empire, Union, Center, Satellite: The Place of Post-Colonial Theory in Slavic/Central and CEE/(Post-)Soviet Studies. A Question¬naire. Ulbandus, 7:5-25.

Conklin, Beth A. 1997. Body Paint, Feathers, and VCRs: Aesthetics and Authenticity in Amazonian Activism. American Ethnologist, 24(4):711-737.

Daston, Lorraine 1995.The Moral Economy of Science, Osiris, 10:2-24.

Davies, Norman 1996. Europe. A history. Oxford, Oxford University Press.

Degregori, Carlos Iván 2006. Responses to 'Other Anthropologies and Anthropology Otherwise: Steps to a World Anthropologies Framework' by Eduardo Restrepo and Arturo Escobar (June, 2005)", Critique of Anthropology, 26(4):463-467.

Desrosieres, Alain 1998. The politics of large numbers: a history of statistical reasoning. Cambridge, Harvard University Press.

Domańska, Ewa 2005. Mikrohistorie: spotkania w międzyświatach. Poznań: Wydawnictwo Poznańskie.

Dunn, Elizabeth 2004. Privatizing Poland: Baby Food, Big Business and the Remaking of Labor. Ithaka, Cornell University Press.

Durand, Jean-Yves 1995. ‘Traditional Culture' and ‘Folk Knowledge': Whither the Dialogue Between Western and Post-Soviet Anthropology? Current Anthropology, 36(2):326-330.

Edwards, Paul 1996. The closed world: computers and the politics of discourse in Cold War America. Cambridge, MIT Press.

Fleck, Ludwik 1979. Genesis and development of scientific fact. Chicago, University of Chicago Press.

Flis, Andrzej 1988. Cracow philosophy of the beginning of the twentieth century and the rise of Malinowski's scientific ideas. In Geller Ernest et al. (eds.): Malinowski between two worlds: The Polish roots of an anthropological tradition. Cambridge, Cambridge University Press, 105-27.

Galison, Peter 2003. Einstein's clocks, Poincare's maps: empires of time. London, Hodder and Stoughton.

Gdula, Maciej, 2006. Po Frugo – transformacji. Krytyka Polityczna, http://www.krytykapolityczna.pl/Recenzje/Gdula-Po-frugo-transformacji/menu-id-76.html?ltemi%20d=76, [Letöltve 2009. október17.]

Geertz, Clifford 1973. The interpretation of cultures. New York, Basic Books.

Gellner, Ernest et al. (eds.) 1988. Malinowski Between Two Worlds: The Polish Roots of an Anthropological Tradition. Cambridge, Cambridge University Press.

Girard, Rene 2006. Początki kultury. Kraków, Znak.

Ghani Ashraf 1987. A Conversation with Eric Wolf. American Ethnologist, 14(2): 346-366.

Goznalez, Roberto-Nader, Laura-Ou, C. Jay 1995. Between Two Poles: Bronislaw Malinowski, Ludwik Fleck, and the Anthropology of Science. Current Anthropology, 36(5):866-869.

Hann, Chris 1985. A village without Solidarity: Polish peasants in years of crisis. New Haven, Yale University Press.

Hann, Chris (2005) Reply to Michał Buchowski. The Anthropology of East Europe Review, 23(1):194-7.

Hann, Chris et al. 2007. Anthropology's multiple temporalities and its future in East and Central Europe. A Debate with comments from Milena Benovska, Aleksandar Bošković, Michał Buchowski, Don Kalb, Juraj Podoba, David Z. Scheffel, Petr Skalnik, Michael Stewart, Zdeněk Uherek, Katherine Verdery and a reply from Chris Hann. Max Planck Institute for Social Anthropology Working Papers, Vol. 90.

Hann, Chris-Humphrey, Caroline-Verdery Katherine 2002. Introduction: postsocialism as a topic of anthropological investigation. In Chris Hann (ed.): Postsocialism: ideals, ideologies and practice in Eurasia, London, Routledge, 1-28.

Hayek, Fredrich 1945. The Use of Knowledge in Society. The American Economic Review, 35(4):519-530.

Jarecka-Kimlowska, Stanisława 1989. Zanim Lipce stały się Reymontowskie. Warsaw, Ludowa Społdzielnia Wydawnicza.

Jedlicki, Jerzy 1999. A suburb of Europe: nineteenth-century Polish approaches to western civilization. Budapest, Central European University Press.

Kalb, Don 2006.The uses of local knowledge. In Charles Tilly-Robert Goodin (eds.): The Oxford handbook of contextual political analysis. Oxford, Oxford University Press, 579-596.

Kelertas, Violeta (ed.) 2006. Baltic Postcolonialism. Amsterdam, Rodopi.

Kenney, Padraic 1997. Rebuilding Poland: Workers and Communists 1945-1950. London, Cornell University Press.

Klich-Kluczewska, Barbara 2005. Przez dziurkę od klucza. Życie prywatne w Krakowie (1945-1989). Warsaw, Trio.

Kochanowicz, Jacek 1992. Spór o teorie gospodarki chłopskiej. Gospodarstwo chłopskie w teorii ekonomii i w historii gospodarczej. Warsaw, Uniwersytet Warszawski.

Kotkin, Stephen 1991. Steeltown, USSR: Soviet society in the Gorbachev era. Berkeley, University of California Press.

Kotkin, Stephen 1995. Magnetic mountain: Stalinism as a civilization. Berkeley, University of California Press.

Kołakowski, Leszek 1984. Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. London, Aneks.

Kołakowski, Leszek 1990. Cywilizacja na ławie oskarżonych. Warsaw, Res Publica.

MacKenzie, Donald 1981. Statistics in Britain, 1865-1930: The Social Construc¬tion of Scientific Knowledge. Edinburgh, Edinburgh University Press.

Nowak, Andrzej W. 2008. Przyszłość nie jest już tym, czym była kiedyś" [A jővő már nem az ami volt] In Immanual Wallerstein: Utopistyka. [Utopistics] Poznan, Trojka, előszó 1-27.

McNeill, William 1995. Keeping together in time: dance and drill in human history. Cambridge: Harvard University Press.

Miłosz, Czesław 1953. The captive mind. New York, Octagon Books.

Majewska, Ewa-Sowa, Jan (eds.) 2007. Zniewolony umysł 2. Neoliberalizm i jego krytyki. Kraków: Korporacja Ha!art.

Mirowski, Philip 1989. More heat than light: economics as social physics, physics as nature's economics. Cambridge, Cambridge University Press.

Mirowski, Philip 2002. Machine dreams: economics becomes a cyborg science. Cambridge, Cambridge University Press.

Moore, David Chioni 2001. Is the Post- in Postcolonial the Post- in Post-Soviet? Toward a Global Postcolonial Critique. PMLA 116(1):111-128.

Nader, Laura (ed.) 1996. Naked science: anthropological inquiry into boundaries, power, and knowledge. New York, Routledge.

Otiou, Adrian 2003. An Excercise in Fictional Liminality: the Postcolonial, the Postcommunist, and Romania's Threshold Generation. Comparative Studies of South Asia, Africa and Middle East, 23(1&2):87-105.

Piasek, Wojciech 2004. Antropologizowanie historii. Studium metodologiczne twórczości. Witolda Kuli. Poznań, Wydawnictwo Poznańskie.

de Pina-Cabral, Joao 2006. Responses to ‘Other Anthropologies and Anthropolo­gy Otherwise': Steps to a World Anthropologies Framework by Eduardo Restrepo and Arturo Escobar (June, 2005). Critique of Anthropology, 26(4):467-470.

Pobłocki, Kacper 2004. Europe, the Pope and the Holy Left Alliance in Poland. Focaal European Journal of Anthropology, 43:123-133.

Purcell, Mark 2007. ‘Skilled, Cheap, and Desperate': Non-tenure-track Faculty and the Delusion of Meritocracy. Antipode 39(1):121-143.

Rabinbach, Anson 1992. The human motor: energy, fatigue and the origins of modernity. Berkeley, University of California Press.

Restrepo, Eduardo-Escobar, Arturo 2005. Other Anthropologies and Anthropology Otherwise: Steps to a World Anthropologies Framework. Critique of Anthropology, 25(2):99-129.

Restrepo, Eduardo-Escobar, Arturo 2006. Responses to ‘Other Anthropologies and Anthropology Otherwise: Steps to a World Anthropologies Framework' by Eduardo Restrepo and Arturo Escobar (June, 2005). Critique of Anthropology, 26(4): 483-488.

Ribeiro, Gustavo Lins 2006. World Anthropologies: Cosmopolitics for a New Global Scenario in Anthropology. Critique of Anthropology, 26(4): 363-386.

Schaffer, Simon-Shapin, Steven 1985. Leviathan and the air-pump: Hobbes, Boyle, and the experimental life. Princeton, Princeton University Press.

Sennet, Richard 2001. A flexible city of strangers. Le Monde diplomatique, Feb­ruary 2001, ld. http://mondediplo.com/2001/02/16cities [Letöltve 2009. október 17.]

Smith, Gavin 2006. Responses to ‘Other Anthropologies and Anthropology Otherwise: Steps to a World Anthropologies Framework' by Eduardo Restrepo and Arturo Escobar (June, 2005). Critique of Anthropology, 26(4):471-474.

Stenning, Alison 2005. Out there and in here: studying Eastern Europe in the West. Area, 37(4): 378-383.

Shatz, Marshall 1989. Jan Waclaw Machajski. A Radical Critic of the Russian Intelligentsia and Socialism. Pittsburgh, University of Pittsburgh Press.

Strathern, Marilyn 2000. Audit cultures: anthropological studies in accountability, ethics, and the academy. London, Routledge.

Topolski, Jerzy 2000. Przełom gospodarczy wPolsce wXVI wieku ijego następstwa. Poznań, Wydawnictwo Poznanskie.

Verdery, Katherine 2002. Whither postsocialism? In Hann Chris (ed.): Postsocialism; ideals, ideologies and practices in Eurasia. London, Routledge, 15-31.

Verdery, Katherine 2004. Anthropological adventures with Romania's Wizard of Oz, 1973-1989. Focaal European Journal of Anthropology, 43:134-145.

Viveiros de Castro, Eduardo 1998. Cosmological Deixis and Amerindian Perspectivism. The Journal of the Royal Anthropological Institute, 4(3):469-488.

Wallerstein, Immanuel 2002. The Itinerary of World-Systems Analysis; or, How to Resist Becoming a Theory. In Joseph Berger-Morris Zelditch Jr. (eds.): New Directions in Contemporary Sociological Theory. Lanham, Rowman & Littlefield, 358-376.

Wenner-Gren Foundation 2007. http://www.wennergren.org/programs/programs_show.htm?doc_id=367834&attrib_id=13232 [Letöltve 2009. október 17.]

Wozniak, Marek 2001. Między antropologią a historią: mechanizm kozła ofiarnego w narracji historycznej. Kultura i Historia 1:99-117. ld. http://www.kulturaihistoria.umcs.lublin.pl/archives/47 [Letöltve 2009. október 17.]

Wright, Terrence 1991. The Fieldwork Photographs of Jenness and Malinowski and the Beginnings of Modern Anthropology. Journal of the Anthropological Society of Oxford, 22(1):41-58.