Ignacio Ramonet: Che Guevara halála után Kuba nem adta fel azt a törekvését, hogy elkötelezze magát más, leigázott népek oldalán, és segítse felszabadító harcukat. Ilyen kötelezettségvállalásra nemcsak Latin-Amerikában, Sal­vadorban, Guatemalában és Nicaraguában került sor, hanem Afrikában is. A világban kevesen tudják, hogy Kuba és a kubai harcosok az afrikai országok gyarmati függetlenségi harcaiból is kivették a részüket.

Fidel Castro: Ez egy fontos téma. Már Che kapcsán szóba került, de azt gondolom, valóban, Kuba szolidaritása az afrikai népekkel nem eléggé ismert tény. Történelmünk e fejezete már csak azért is fontos, mert több százezer nő és férfi – kubai internacionalisták – áldozatáról van szó, akik példát jelentenek az új generációk számára. Gyakran arról is megfeledkezünk, hogy Európa imperialista és neokolonialista módszerekkel kirabolta Afrikát, amit 1950 és 1990 között a NATO és az ÜSA teljes mértékben jóváhagyott.

A volt algériai elnök, Ahmed Ben Bella egyszer azt mondta nekem¹ , hogy Kuba a forradalmi győzelem napjától kezdve segítségére sietett az algériai harcosoknak, akik ekkor még országuk függetlenségéért harcoltak. Ön egyetért ezzel?

Természetesen, már utaltam is rá. Az 1959. januári győzelmünk után az imperializmus a nép érdekében meghozott intézkedéseinken felhá­borodva nem engedte, hogy a kubai nép letehesse kezéből a fegyvert. Sok honfitársunk ekkor határozta el, hogy Kubában vagy máshol életét adja a forradalomért. Ezért aztán két évvel a győzelmünk után, 1961-et követően, amikor az algériai nép bátran harcolt függetlenségéért, egy kubai hajó fegyvereket szállított az algériai felkelőknek. Hazafelé jövet magával hozott több mint száz árván maradt gyermeket és sok háborús sebesültet. Hadd nyissak itt egy zárójelet: eszembe jutott egy másik esemény, amit mindenképp szeretnék megemlíteni. Néhány évvel később, 1978-ban ugyanez játszódott le, amikor Angola déli részéről, a cassignai megmészárlás² elől menekülő namíbiaiak – főként gyerekek – érkeztek Kubába. És képzelje, Namíbia jelenlegi kubai nagykövete [2005. decemberében] egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket akkor meggyógyítottunk.

Nem tudtam a cassignai eseményekről. Röviden ismertetné?

Erre Angola déli részén került sor. Fontos megemlíteni, hogy egy el­szántan harcoló kubai ezred védelmezte Angola déli határát Cassigna, a namíbiai menekültek központja közelében. A kubai erők bátran haladtak előre, hogy szembeszálljanak a dél-afrikai ejtőernyősökkel, akik harci repülőkről lőtték a civil lakosságot. A mieink az ellenséges légierő tüze alatt, szinte védelem nélkül haladtak előre, egészen addig a pontig, ahol háborítatlanul folyt a civilek, nők, öregek és gyermekek mészárlása. Állandó bombázások alatt haladtak előre húsz-harminc kilométert. Em­berveszteség szempontjából ez volt a legköltségesebb akciónk ebben a háborúban. De az öldöklést megállítottuk, s több száz gyermeket és sebesültet fogadtunk be Kubába. A gyerekek alap- és középfokú oktatás­ban részesültek, sokan közülük egyetemi diplomát is szereztek. De nem akarok hosszan időzni ennél a témánál, hiszen Algériáról beszélgetünk. Meg kell azonban említenem, hogy a dél-afrikai banditák még éveken át követtek el hasonló atrocitásokat Angolában. 1978-ban azonban vissza kellett vonulniuk erőink elől, egészen a namíbiai határig.

Visszatérve Algériára, egy hajót említett…

Igen, arról a hajóról beszéltem, amelyik fegyvereket szállított a francia hadsereggel harcoló algériai felkelőknek. A franciáknak ott volt a hátor­szág – Algéria szinte látható a Földközi-tenger szemközti partjáról -, míg a felkelők csak saját erejükre számíthattak. Az általunk küldött fegyver­rakomány ágyúkból, 500 mm-es gránátokból és rengeteg lőszerből állt. Kegyetlen harc volt, nem tudjuk, hány százezer algériai életébe került. Nemrég az algériaiak felemlegették, hogy negyven évvel a konfliktus után a franciák még mindig nem bocsátották rendelkezésükre az aknamezők térképeit azokról a területekről, ahol több millió akna is lehet. Azt is hozzá kell tennem, hogy 1961-ben, amikor az imperialista agyelszívás követ­keztében csak háromezer orvosunk maradt, sok kubai orvost is küldtünk az algériai nép megsegítésére. Ez volt a rendkívüli orvosi együttműködés kezdete Kuba és a harmadik világ országai között.

Kuba mára amolyan orvosi nagyhatalom lett.

Nem tudom, megfelelő-e a kifejezés. Azt mondhatom Önnek, hogy jelenleg hetvenezer orvosunk van, és még huszonötezren folytatnak hazánkban orvosi tanulmányokat. Az emberiség történetében – és ezt hangsúlyoznom kell – ezzel különleges helyet töltünk be. Nem tudom, a többiek mihez fognak majd, mert északi szomszédunk [az Egyesült Államok] nemzetközi katasztrófa esetén csak helikoptereket tud küldeni. Nem tudnának orvosokat küldeni, mert nincs elég szakemberük ahhoz, hogy a világban felmerülő problémákat megoldják. De nincs jobb hely­zetben Európa sem, amely pedig az emberi jogok vezető hatalmának tartja magát. Mindössze száz orvost tudnak Afrikába küldeni, ahol több mint harmincmillió HIV-vírussal fertőzött beteg szorul segítségre. A járvány leküzdéséhez annyi orvosra volna szükség, ahányan az Henry Reeve³ kontingenshez tartoznak, és ezek az orvosok Kubában szereztek diplomát. Úgy vélem, tíz év múlva több mint százezer orvosunk lesz, és valószínűleg másik százezer külföldi orvost fogunk képezni Kubában. A világon nálunk tanul a legtöbb orvos. Azt hiszem, tízszer annyian végeznek nálunk, mint az Egyesült Államokban, abban az országban, amelyik 1959-ben praktizáló orvosaink nagy részét elcsábította tőlünk. Ez a mi válaszunk.

2005 szeptemberében, azok után, hogy a Katrina hurrikán a földdel tette egyenlővé New Orleans városát, Ön felajánlotta Kuba orvosi segít­ségét az USA részére.

Így van. Felajánlottuk 1610 orvos segítségét, a második hurrikán ér­kezte előtt pedig még többet. Sok életet meg tudtak volna menteni. Az amerikai kormány azonban büszkeségből hagyta, hogy az emberek a há­zak vagy a kórházak tetején haljanak meg, ahonnan senki sem evakuálta őket, vagy stadionokban és menhelyeken, ahol rengeteg idős emberen eutanáziát hajtottak végre, nehogy a fulladást kelljen választaniuk. Ez az az ország, amelyik az emberi jogok védelmezőjének mondja magát, ugyanaz, ismétlem, amelyik 1959-ben elcsábította tőlünk az orvosain­kat, és amikor a leginkább szüksége lett volna rájuk, akkor hiányoztak neki a doktorok. Az USA-ban több millió afro-amerikai bevándorló él, és több tízmillió embernek nem jut egészségügyi ellátás. Itt, Kubában az egészségügyi ellátás állampolgári jog, tekintet nélkül arra, kinek mi a véleménye egy adott politikai kérdésről. Itt senkinek nem kell megmon­dania, támogatja-e a blokádot vagy sem. Ilyen kérdést soha, egyetlen betegnek sem teszünk fel, és a jövőben sem fogunk!

Jelenleg a külföldön praktizáló harmincezer kubai orvos mellett még negyvenezer dolgozik idehaza, és rendelkezésünkre állnak a nép ellá­tásához szükséges kórházi létesítmények és rendelőintézetek is. Még a „különleges időszakban"⁴ is sikerült a mai szintre csökkentenünk a gyermekszegénységet, megnövelve ezzel a várható élettartamot. Az egészségügyi ellátás azóta folyamatosan fejlődik, és rövid idő alatt szeretnénk elérni, hogy a várható élettartam nyolcvan évre tolódjon ki. A jelenlegi 0,07%-os HIV-fertőzöttségi indexszel a világ élvonalába tartozunk. Jóllehet még számos problémát kell megoldanunk, a sorban minket követő ország indexe nyolcszor akkorra, mint a miénk.

Nemrég Guatemalába, illetve a kasmíri földrengés után Pakisztánba küldtek orvosokat, így van?

Igen, hétszáz orvost küldtünk Guatemalába az Henry Revee kontin­gensből, akik csatlakoztak a helyszínen lévő háromszáz társukhoz, ami összesen ezer orvost jelent. Erre 2005 októberében a Stan ciklon követ­kezményei miatt volt szükség, amely az országot ért egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb természeti csapás, súlyosabb, mint amilyen a Mitch tornádó volt 1998-ban. Ez utóbbi volt az alapja a kubai integrált egészségügyi programoknak a harmadik világbeli országokkal való együttműködésben. Orvosaink hónapokon át dolgoztak nagyon nehéz földrajzi körülmények között a katasztrófa sújtotta guatemalai területeken. S nem ez volt az egyetlen hőstettük.

Az Henry Reeve alakulat létrehozása után két hatalmas tragédia kö­vetkezett be: az említett guatemalai, illetve a 2005. október 8-i földren­gés Pakisztánban. A haladéktalanul Pakisztánba küldött kubai orvosok fantasztikus hősiességről, önfeláldozásról és eredményességről tettek tanúbizonyságot, amellyel beírták nevüket a történelembe.

A kasmíri földrengés Pakisztánban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem elég, ha a mentést végzőknek kutyáik és óriás daruik vannak. Sokkal fontosabb, hogy a földrengés után orvosok is rendelkezésre álljanak; az ilyen jellegű katasztrófák még inkább nélkülözhetetlenné teszik őket. Kasmírban, egy hegyes, nehezen megközelíthető, több millió ember által lakott vidéken a földrengés nagyjából százezer életet követelt, és még többen sebesültek meg. Rengeteg volt a csonttörés, különösen a felső és alsó végtagokon. Nehéz ennél nagyobb katasztrófát és az ottani kormány harcánál nehezebb harcot elképzelni . A pakisztáni hatóságok a harma­dik világ népeinek hagyományos kifosztói, a gazdag államok segítségét kérték. Gyakorlatilag hiába. A kubai orvosok viszont a helyszínre siettek és beírták magukat az emberi szolidaritás történetébe. Elnézést, hogy eltértem a fő tárgytól, de számomra ez különösen fontos téma.

Tudom, hogy Önt szenvedélyesen foglalkoztatja az orvoslás és a nem­zetközi szolidaritás, de kanyarodjunk vissza mai témánkra. Az Algéria számára nyújtott kubai segítségről beszéltünk közvetlenül a forradalmat követő években.

Mondtam Önnek, hogy akkoriban, tehát 1961-ben harminc-negyven or­vost küldtünk Algériába. Pontosan kellene tudnom a számukat. Az ország 1962 júniusában elnyert függetlensége után ismerkedtünk meg Ahmed Ben Bella elnökkel. Említettem, hogy New Yorkban, az ENSZ székhe­lyén tárgyalt Chevel. Aztán az októberi krízis előtti drámai napokban eljött Havannába meglátogatni bennünket. Egyenesen Washingtonból érkezett, ahol Kennedy elnökkel folytatott megbeszéléseket, és ahol más kérdések mellett szóba került a Kuba és az uSA közötti rakéták ügye. Biztosított minket szolidaritásáról. Népünk lelkesen fogadta; harcos múltja közismert volt, csakúgy, mint az algériaiak hősies küzdelme és a francia gyarmatosítás feletti történelmi győzelmük is.

Részt vettek kubai csapatok Algéria és Marokkó egymás ellen vívott 1963-as háborújában?

Igen, részt vettek. Az októberi krízis után egy évvel, 1963 őszén a Magreb-országokban váratlan események történtek. A Szahara-közeli Tindouf régióban a marokkói fegyveres erők az Egyesült Államok logisz­tikai támogatásával csapást akartak mérni a független Algériára, hogy megcsapolják a kivéreztetett ország természeti erőforrásait. Ez volt az első alkalom, hogy kubai seregek keltek át az óceánon. Húsz éjjellátóval felszerelt, modern páncélozott zászlóaljat küldtünk, amit a szovjetek a kubai védelem megszervezésére bocsátottak a rendelkezésünkre löve­gekkel együtt. Több száz harcost küldtünk a helyszínre.⁵ Anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértünk volna, átkeltünk az Atlanti-óceánon, hogy eleget tegyünk a testvéri algériai nép kérésének, amely súlyos vérveszte­séget szenvedett egy félelmetes hatalom elleni harcban, s hogy segítsük megvédeni területét és természeti kincseit.

Önök, ugye, nagyon korán segítséget nyújtottak azoknak a felkelők­nek, akik szembeszálltak az Afrikában utolsóként fennmaradt portugál gyarmati hatalommal?

Valóban. 1965 után vettük fel a kapcsolatot az angolai és a Bissau-gui-neai függetlenségi erőkkel. Elsősorban vezetők képzéséről, kiképzők és műszaki eszközök küldéséről volt szó. Bissau-Guinea portugál gyarmat volt. 1956 óta folyt a függetlenségi harc a PAIGC⁶ vezetésével, amelynek élén Amílcar Cabral állt. 1966-tól hatszáz kubai internacionalista, közöttük hetven orvos harcolt a felkelők soraiban. 1974 szeptemberében vívták ki végül függetlenségüket. 1965. júliusában a Zöld-foki szigetek, valamint Sáo Tomé és Principe végérvényesen függetlenné váltak Portugáliától. Nagyjából ugyanebben az időben kemény harcok árán győzött Mozam­bikban a Felszabadító Front, felejthetetlen testvérünk, Samora Machel elvtárs vezetésével. A kitartó Robert Mugabe és más kitűnő vezetők irányításával Zimbabwe is kivívta függetlenségét, amelyet a harcok során gyakran szálltak meg dél-afrikai csapatok, akárcsak Mozambikot. Az utolsó portugál gyarmat csak 1999-ben nyerte el függetlenségét: Timorról van szó, amely Óceániában található, nagyon messze Kubától. Amikor felvettük a kapcsolatot a felkelőkkel, meg kell mondanom, Kuba maga sem volt könnyű helyzetben. De a „különleges időszakban" sem haboztunk kimutatni szolidaritásunkat.

A volt Belga-Kongó esetében hogyan kezdődött a kubai együttműkö­dés, aminek a betetőzése Che kongói tevékenysége volt?

Ne feledje, hogy Che Guevara akkor már több afrikai országban megfordult. Az ENSZ 1961. december közgyűlésén hevesen tá­madta a Kongó elleni amerikai-belga támadást. Emlékezetből idézem: „Minden szabad embernek a Kongó elleni bűntény megbosszulására kell készülnie." Igyekeztem őt türelemre inteni és időt nyerni, amíg a feltételek adva lesznek Bolíviában. Egyenesen New Yorkból indulva, 1964. december végén Che kilenc afrikai országot keresett fel meg­tervezett körútja alkalmából. Eljutott Algériába, Egyiptomba, Maliba, Kongóba, Guineába, Ghánába, Dahomeyba – a mai Béninbe -, Tanzá­niába és Brazzaville-Kongóba. 1961. januárjában meggyilkolták a nagy kongói vezetőt, Patrice Lumumbát, aki a régió antikolonialista harcának mártírja lett. Chenek sikerült felkeresnie az összes nagy afrikai hazafit: Kwame Nkrumaht Accrában, Sékou Tourét Conakryban, Modibo Keitát Bamakóban és Massamba-Débat-t Brazzaville-ben. Algériában hosszan tárgyalt a portugál gyarmatok felszabadító mozgalmainak vezetőivel, az angolai Agosthino Netoval és Lucio Larával, illetve Amílcar Cabrallal, a nagy Bissau-guineai forradalmárral.

Ekkor történt, hogy Che úgy döntött, csatlakozik a kongói gerillák­hoz?

Nem. Az első körútja után visszatért Kubába. Az afrikai helyzet nagyon érdekelte, és e történelmi jelentőségű körút és az afrikai vezetőkkel való találkozást követően még jobban figyelt a kontinens történéseire, de türel­metlenül várta, hogy Bolíviába utazhasson. Amint már említettem Önnek, ekkor javasoltam neki, hogy vigyen egy csapat elvtársat Afrikába. Az volt a küldetése, hogy támogassa a kelet-kongói mozgalmat. Ez kiemelt fontosságú feladat volt, ami ráadásul lehetővé tette számára, hogy még több tapasztalatot szerezzen, és új vezetőket képezzen ki. Che 1965. április 24-én érkezett meg egy csapat elvtárssal Kibamba környékére, Fizi mellé, Dél-Kivu tartományba, a Tanganyika tó partjára. A zónát a Kínában politikai és katonai kiképzésen részt vett Laurent-Désiré Kabila emberei őrizték. Abban az időben a kínaiak is segítették az afrikaiakat. Kabila a nancsingi katonai akadémián szerzett rövid idő alatt gyakorla­tot, de csapata súlyos válságba került, és szétesett. 1964-től a belga és amerikai tisztek irányítása alatt harcoló, Dél-Afrikából, Rhodesiából, Németországból s máshonnan érkezett, harcedzett zsoldosok súlyos csapást mértek a gerillákra.

Önök küldtek Chenek erősítést?

Igen, 1965. júliusában, azaz épp három hónappal azután, hogy Che megérkezett Kongóba, a legjobb harcosainkból alakított, kb. kétszáz­ötven fős csoportot küldtünk erősítés gyanánt Jorge Risquet elvtárs irányításával. Ebben az időben két Kongó létezett: a volt Belga-Kongó, a későbbi Zaire, aminek fővárosa Kinshasa, valamint az egykori francia Kongó Brazzaville- fővárossal. A mi csapataink Brazzaville-be mentek. Massamba-Débat nemzeti kormányának védelmére küldtük őket, és megbízást kaptak arra, hogy szükség esetén Chenek is segítséget nyújt­sanak, aki a másik Kongó keleti végeinél harcolt. Brazzaville-ben Risquet és emberei megkezdték a harcosok kiképzését más gerillák, különösen az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom [MPLA⁷ ] számára is. Rövid idő alatt három hadoszlopot képeztek ki, amelyek Brazzaville-ből az angolai gerillákhoz vonultak be harcolni. Így aztán 1965 után tényleges együttműködést alakítottunk ki a kongói függetlenségi harc résztvevőivel, akárcsak Angolával és Cabindával, amely angolai terület volt. Ez azt jelentette, hogy kivettük részünket a vezetők kiképzéséből, s emellett anyagi eszközökkel is támogattuk a felszabadító háborút.

A legismertebb kubai intervenció Afrikában az angolai. Emlékszik rá, hogyan kezdődött?

Pontosan emlékszem. A lisszaboni szegfűk forradalma után, 1974 áprilisában kezdetét vette a portugál gyarmatbirodalom széthullása. Portugáliát kifárasztotta a hosszú, reakciós, fasiszta- és Amerika-barát kormányzás, valamint a gazdasági válság és a gyarmati háború. Mind­ezek aláásták, majd megrendítették gyarmatbirodalmát. Nem véletlen, hogy számos portugál gyarmat, köztük Bissau-Guinea, a Zöld-foki szige­tek, Sáo Tomé és Mozambik 1975-ben, a portugál diktatúra bukása után nyerték el függetlenségüket, amit a haladó szellemű portugál kormányzat teljes mértékben elismert.

Teljesen más volt az egyik leggazdagabb és legnagyobb portugál gyarmat, Angola helyzete. Az amerikai kormány itt titkos tervvel kísér­letezett, amely az angolai nép törvényes jogainak megsértésére és egy bábkormány felállítására irányult. Mindez csak nemrég került napvilágra, korábban Washington „ártatlannak" mondta magát, azt állítva, hogy „semmit nem látott". A terv kulcsa a Dél-Afrikával kötött szövetségben rejlett. A két ország megosztozott a portugál gyarmatosítás által lét­rehozott képzési és szervezeti infrastruktúrán, hogy megakadályozza Angola függetlenségét. Mindebben támogatta őket Mobutu, Zaire – a volt Belga-Kongó – korrupt diktátora, aki kész volt arra, hogy jó fizetség fejében a külföldiek vadászterületévé tegye az országot. Az ország urán-, réz- és egyéb nyersanyagkészletét kifosztották, miközben senki nem tudja, hova tűnt Mobutu negyven milliárd dollárja. Azt persze nem nehéz kitalálni, melyik állam segített abban, hogy a diktátor több tíz milliárddal károsítson meg egy teljesen kifosztott országot. Diktátorok, terroristák, közismert rasszisták jelentkeztek folyamatosan és szégyenérzés nélkül abba a hadseregbe, amelyet „a szabad világ hadseregének" neveztek. Néhány évvel később, sajátos cinizmusról téve tanúbizonyságot, Ronald Reagan úgy beszélt róluk, mint „a szabadság harcosairól".

Akkoriban az USA együttműködött a dél-afrikai apartheid rendszer­rel.

Teljes mértékben. Mivel a dél-afrikai rezsimről és az apartheidről van szó, ezzel kapcsolatban felmerül egy nagyon fontos kérdés, amiről elfe­lejtettem szólni, jóllehet nem szabad hallgatni róla. Amikor kubai csapatok állomásoztak a rasszista dél-afrikai csapatok által megszállt Angolában, az ÜSA Pretoria rendelkezésére bocsátott több olyan atombombát, mint amilyet korábban Hirosimára és Nagaszakira is ledobott. Sokszor fele­désbe merül, hogy Angolában az angolai és a kubai csapatok egy olyan rezsim ellen harcoltak, amely nyolc atombombával rendelkezett. Ezeket az Egyesült Államok az örökösen a kubai blokád mellett szavazó Izrael közvetítésével bocsátotta a dél-afrikaiak rendelkezésére. S egyáltalán nem lehetett kizárni, hogy ránk is ledobják ezeket a bombákat. Mivel tartottunk attól, hogy Pretoria esetleg nem tud ellenállni a kísértésnek, minden szükséges intézkedést megtettünk arra az esetre, ha a dél-afri­kaiak esetleg nukleáris erőt vetnének be ellenünk.

A dél-afrikaiak Washingtontól kaptak nukleáris fegyvereket? Ez nem közismert tény.

Valóban nem, jóllehet ez a színtiszta igazság. De kikkel nem kötöt­tek paktumot az ún. „demokraták"? – ez utóbbiakon nem az amerikai Demokrata Pártot, hanem a „demokratikus birodalom" „demokratáit" értem. Milyen banditizmusért nem felelősek? Mobutuval is paktumot kötöttek, s szemet hunytak bűnei felett. Nem szabad elfelejteni, hogy Patrice Lumumba meggyilkolásakor Mobutu vezette az európaiakból álló zsoldos csapatokat, akik a kongói állampolgárok életét sem kímél­ték. Egyszer megkérdeztem Nelson Mandelától: „Elnök úr, ön tudja, hol találhatók az atombombák, amelyek Dél-Afrika birtokában voltak? – Nem tudom. – És mit mondtak Önnek a dél-afrikai katonák? – Nem mondanak semmit." Ma már senki nem tud semmit erről, és nem is kérdezősködik a bombákról, ahogyan az Izrael birtokában lévő nukleáris fegyverekkel kapcsolatban sincs senkinek kérdése. Senkinek! A világban csak olyan információk áramlanak, amelyek megfelelnek az amerikai birodalom és szövetségeseik érdekeinek. ők még az urán monopóliumát is szeretnék megszerezni maguknak olyan időkre, amikor nem lesz több földgáz, sem kőolaj.

Most [2005 végén] az Egyesült Államok meg akarja tiltani Iránnak, hogy nukleáris fűtőanyagot állítson elő, s arra akarja kényszeríteni, hogy pazarolja el bőséges földgáz- és kőolajtartalékait. Irán ma napi öt millió hordó kőolajat termel, s arra törekszik, jogosan, hogy takarékoskodjon szénhidrogén-forrásaival, s mint sok más ország, képessé váljon arra, hogy nukleáris fűtőanyagból nyerjen ki villamosáramot. Franciaország villamosáram-szükségletének közel 45%-át fedezi atomenergiából, és ugyanígy jár el sok más ország is: Japán, Dél-Korea vagy Kanada. Az irániak csupán egy dolgot kérnek: termelhessenek áramot atomenergi­ából, ahelyett, hogy szénhidrogént égetnének el.

A nukleáris fegyverekkel felszerelt dél-afrikai erőkkel szemben milyen taktikát alkalmaztak? Gondolom, ez kivételes katonai helyzet volt az Önök számára.

Soha azelőtt nem voltunk ilyen helyzetben. Valóban aszimmetrikus módszereket kellett alkalmaznunk. Úgy döntöttünk, hogy olyan taktikai csoportokat vetünk harcba, amelyek létszáma nem haladja meg az ezer főt, és alaposan fel vannak szerelve tankokkal, páncélozott járművek­kel, tüzérséggel és légelhárító egységekkel. A MIG-23-as vadászgépek biztosították számunkra a légi fölényt, miközben ellenfelünk a legmoder­nebb harci repülőgépekkel volt felszerelve. Ez emlékezetes történet, és sajnálatos, hogy nem eléggé ismert.

Mikor indult meg az Angola elleni támadás?

1975. október közepén. Miközben a zairei erők, valamint a nehéz fegy­verzettel és a dél-afrikai tanácsadókkal megerősített zsoldos csapatok már majdnem elérték a fővárost, Luandát, a legnagyobb csapás a déli országrészt fenyegette. A dél-afrikai páncélozott hadoszlopok átlépték a határt, és gyors ütemben behatoltak angolai területre, azzal a szándékkal, hogy csatlakozzanak Mobutu zsoldosaihoz, s együtt foglalják el Luandát, még a függetlenség 1975. november 11-ére tervezett kikiáltása előtt. Nagyon nehéz és feszült napoknak néztünk elébe.

Ebben az időben Angolában tartózkodtak kubai csapatok?

Mindössze négyszáznyolcvan katonai kiképző tartózkodott az ország­ban, akikhez csatlakozott egy csoport a cabindai csapatok kiképzésére. Ők a felszabadító háború nagy vezetőjének, Agostinho Netonak, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom elnökének kérésére érkeztek Angolába. Neto nemcsak az afrikai népek támogatását élvezte, hanem széles körben elismert személy volt a kontinensen kívül is. Azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy segítsük az új, független állam hadse­regét alkotó egységek kiképzését. Igent mondtunk, noha csak néhány könnyű fegyverzettel felszerelt tüzérségi alakulatunk volt alkalmas a kiképzésre.

Ezek a kubaiak részt vettek-e a harcokban az Angola elleni kettős invázió folyamán?

Természetesen, rögtön Angola védelmére siettek. 1975 novemberének első napjaiban egy kis csoport a benguelai forradalmi kiképzőközpont angolai újoncainak oldalán bátran megütközött a fasiszta hadsereggel. Egy rajtaütés során az anyagi eszközök és a létszám szempontjából fö­lényben lévő dél-afrikaiak az angolaiakra támadtak, és több tucat újoncot, valamint nyolc kubai kiképzőt megöltek, hét másikat pedig megsebesítet­tek. Ami a dél-afrikaiakat illeti, nekik hat tankjuk és egyéb felszerelésük veszett oda. Soha nem hozták nyilvánosságra veszteségeiket, mivel azok jelentősek voltak. Ez volt az első alkalom, hogy az afrikai kontinens egy eldugott szegletében kubaiak és angolaiak közösen ontották vérüket egy sokat szenvedett föld szabadságáért.

Így történt, hogy 1975 novemberében, tizenkilenc évvel a Granma ki­kötése után, egy kis létszámú kubai csapat először bocsátkozott harcba Angolában, ami azután hosszú éveken át folytatódott.

Ekkor döntött úgy, hogy erősítést küld Angolába?

Úgy van. Gondolkodás nélkül vállaltuk a feladatot. Angola húsz éve folytatta függetlenségi harcát; kiképzőink pedig nem először néztek szembe az életveszéllyel. Kuba úgy döntött, hogy együttműködik Neto elnökkel, és erősítést küld Angolába a belügyminisztérium speciális alakulatai, valamint a Forradalmi Fegyveres Erők reguláris csapatai kötelékéből. Hazájuktól tízezer kilométerre kubai csapatok sorakoztak fel a forradalom örököseiként a dél-afrikai és a zairei csapatokkal szem­ben. Hogy érzékeltessem az erőviszonyokat: Dél-Afrika a kontinens legnagyobb és leggazdagabb országa, Zaire pedig az USA és Európa leggazdagabb és legjobban felfegyverzett bábja volt.

Önök tehát ekkor elindították a „Carlota" elnevezésű hadművelet.

Igen, ekkor indult el a Carlota-hadművelet,⁸ ami országunk leghosz-szabb, győzedelmes internacionalista kampányának fedőneve volt.

Miért így nevezték el?

A hadművelet neve jelkép, amivel az első kubai felkelésekben ki­végzett, illetve a harcokban elesett több ezer rabszolgának szerettünk volna emléket állítani. Carlota a ma Matanzas tartományban található Triunvirato cukorültetvényhez tartozó, joruba származású afro-kubai volt. 1843-ban ő állt a szörnyű stigmát jelentő rabszolgaság ellen szervezett egyik felkelés élére, és az életével fizetett érte.

Meg tudták akadályozni a kubai erők Luanda bevételét?

Igen. 1975. novemberében mind északon, mind délen sikerült feltartóz­tatnunk az ellenséges agressziót. Jól emlékszem arra, ahogyan a hírek eljutottak hozzánk a kubai és az angolai erők sikereiről: „elérték ezt és ezt a falut"; „ebbe és ebbe az irányba tartanak." Egyik falut a másik után szabadították fel, amíg eljutottak a déli és az északi határig. Az amerikai birodalom nem érte el célját: Angola feldarabolását és függetlenségének elsikkasztását. Az angolai és a kubai nép közös harca megakadályozta az agressziót.

Teljes harckocsiegységeket, szárazföldi és légelhárító tüzérségi erőket, valamint egy dandár kialakításához szükséges páncélozott gyalogsági egységeket küldtünk az országba kereskedelmi flottánk hajóival. Har­minchat ezer katonánk látványos, a dél-afrikai határig terjedő támadást hajtott végre a háborúban. Az apartheid rendszer elleni első offenzíva alkalmával pilótáink az angolai erők repülőgépeit használták: MIG-21-eseket és MIG-17-seket. Sikerült visszaverniük fő ellenségünket, a dél-afrikaiakat, egészen az Angola és Namíbia közötti határig. Namíbia akkor a rasszisták gyarmatbirtoka volt. Északon Mobutu kénytelen volt visszafordítani gyengének bizonyult hadseregét. De a támadás a fő ellenség, a dél-afrikaiak ellen irányult. 1976. március 27-én az utolsó dél-afrikai katona is elhagyta Angola területét.

Egy fontos dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: Angola nagyon messze van Kubától. Ha a térképre nézünk, úgy tűnik, mintha Havanna közelebb esne Luandához, mint Moszkvához. A Havanna-Luan­da repülőút mégis másfél órával hosszabb, mint a Havanna és Moszkva közötti légi út. Szóval, messze van.

Azután nem szabad elfelejteni egy másik fontos kérdést sem: amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, nem szabad erőtlennek mutatkoznia. A gyengeség vereséghez vezet. Arra van szükség, hogy mozgósítani tudjuk minden szükséges erőnket, sőt, annál is többet: meg kell tudni kétszerezni, sőt, ha kell, háromszorozni a helyszínen tartózkodó saját erőket. A képességet azonban nem szabad összekeverni a létszámmal. Tekintetbe kell venni a tűzerőt, a fegyverzetet és annak jellegét stb. Ké­sőbb repülőgépeket is küldtünk Angolába. Emlékszem, hogy behajóztunk MIG-23-asokat néhány teherhajó rakodóterébe.

Az első támadás kezdetén viszont még nem érkeztek meg a repülő­gépeink. Ahogy már mondtam Önnek, a mieink angolai vadászgépekkel repültek. Bevettük Huambót, Jonas Sawimbi „fővárosát". Sawimbi a Pretoria és Washington által pénzelt Nemzeti Unió Angola Teljes Füg­getlenségéért (UNITA⁹ )vezetője volt. Ebben a zónában a törzsek közötti egyensúlyra is ügyelni kellett. Pedig még Huambóban is, ahol Sawimbi etnikuma számbeli fölényben volt, az Angolai Nemzeti Felszabadítási Mozgalomnak sokkal több híve volt, mint Sawimbinak.

November 4-én éjjel hoztuk meg a döntést a szükséges erők kiküldé­séről, és márciustól már a kontinensen voltak csapataink. A mieink két irányban haladtak előre. Délen a dél-afrikaiak olyan gyorsan menekültek, hogy még a hidak felrobbantására sem maradt idejük. Északon néhány hét alatt és minimális erőkifejtéssel Mobutu reguláris csapatait és a zsoldosokat sikerült a zairei határ túlsó oldalára szorítani. Az előrejutás ott is látványos volt. Nem is értem, miért nem menekültek el hamarabb, hiszen tudták, mi történt a dél-afrikaiakkal.

Mivel magyarázza, hogy az USA nem akadályozta meg a Carlota-hadműveletet és az angolai intervenciót?

Az elmúlt években nyilvánosságra hozott hivatalos dokumentumoknak köszönhetően ma már többet tudunk arról, hogyan gondolkodtak és cselekedtek az amerikai hatóságok. Gerald Ford amerikai elnök, Henry Kissinger, a nagyhatalmú külügyminiszter és az amerikai hírszerzés emberei még álmukban sem képzelték, hogy Kuba, „a kis blokád alatt álló ország" megkockáztatja az intervenciót az angolai konfliktusban. Ez a „kis ország" mégis megverte őket Girónnál, és az 1962. októberi válságból is emelt fővel került ki, anélkül, hogy megingott volna honfitár­saink elszántsága. Soha egyetlen harmadik világbeli ország nem sietett még egy másik nép segítségére katonai konfliktusban úgy, hogy nem a közvetlen szomszédjáról volt szó.

Utolsó mentsvárként azért a Szovjetunió védelmére is számítottak.

Nézze, Angolában, amikor a Carlota-hadművelet elindítása mellett döntöttünk, egyetlen pillanatra sem számoltunk szovjet „védelemmel". Őszintén szólva, a katonai győzelem után országunk azt szerette volna, ha a dél-afrikaiak megfizetnek ezért a kalandért. Az ENSZ 435-ös ha­tározatának alkalmazását és Namíbia függetlenségét követeltük. Tartva az amerikai válaszlépéstől, a szovjet kormány azonban erős nyomást gyakorolt ránk, és gyors visszavonulásra ösztönzött. Ezt levélben és más eszközökkel hozták a tudomásunkra.

Mihez kezdtek?

Miután ellenvetéseinket ismertettük, nem volt más választásunk, mint hogy részben teljesítsük Moszkva kérését. Bár a szovjetekkel nem kon­zultáltunk a kubai csapatok angolai bevetéséről, ők utólag mégis úgy döntöttek, hogy küldenek fegyvert az angolai hadseregnek. Bizonyos katonai eszközökre vonatkozó kéréseket is teljesítettek végig a háború alatt. A győzelem után Angolának nem lett volna jövője a Szovjetunió politikai és logisztikai támogatása nélkül. A Szovjetunión kívül egyetlen más ország sem tudta a szükséges fegyverzetet biztosítani ennek a népnek, hogy megvédje magát olyan hatalmak ellen, mint délen a dél-afrikaiak és északon Mobutu erői. Nem maradhattunk tartósan An­golában. De távozásunkhoz meg kellett teremteni a kedvező feltételek minimumát.

Gondolom, a nagyon eltérő katonai hagyományok miatt Önök és a szovjetek egymástól különböző koncepciókat dolgoztak ki a háborúval kapcsolatban.

Így volt, stratégiai és taktikai koncepcióink különböztek egymástól. Több tízezer angolai katonát képeztünk ki a harcokra. Tanácsadóink segítették az angolai csapatokat a felkelés és a harcok alatt. Mindig azt mondtuk nekik: „Nem azért vagyunk itt, hogy egy belháborúban vegyünk részt, hanem azért, hogy megvédjük Angolát a külföldi agresz-szióval szemben." Ha kritikus helyzet adódott, akkor azért segítettünk. Ez idő alatt a szovjetek az angolai felső vezetést látták el tanácsokkal, és nagylelkűen küldték a fegyvereket. Ők képezték ki a magas rangú tiszteket, mi pedig az alacsonyabb rangú tiszteket és a harcoló csapa­tokat. Jó kapcsolataink és barátságunk ellenére a szovjet felső vezetés némely kezdeményezése kellemetlen helyzetbe hozott minket. Más-más nézőpontunk volt a háborúról: az ő felfogásuk akadémikus jellegű volt, ami a II. világháborúban gyökerezett, ahol annyian életüket vesztették. A mi tapasztalatunk ettől teljesen eltérő volt: mi az irreguláris háborút ismertük, amit „aszimmetrikus háborúnak" is neveznek. De voltak dolgok, amelyekben az égvilágon semmi „aszimmetrikus" sem volt, csupán az elemi józan ész diktálta őket. Mégis, a kölcsönös tisztelet és barátság hatotta át a kubai és a szovjet katonák közötti viszonyt. Ez a színtiszta igazság, tényleg jól megértettük egymást. Mindvégig a szolidaritás szel­leme érvényesült.

Önök tehát az 1976-os győzelem után visszavonták csapataikat An­golából.

Visszavontuk csapatainkat, de olyan ütemben, amelyet jónak láttunk. A helyzet kényes volta miatt egyeztettünk az angolaiakkal: nagyjából tisztá­ban voltak álláspontunkkal, de néhány dolgot, értelemszerűen, el kellett nekik magyaráznunk. 1976 áprilisában Raúl Castro, a kubai Fegyveres Erők minisztere Angolába utazott, hogy Neto elnökkel megvizsgálják a kubai csapatok részleges, fokozatos, ám elkerülhetetlen kivonásának kérdését. Meg kell jegyeznem, hogy mi egyáltalán nem értettünk egyet ezzel a lépéssel; a visszavonulást nem tartottuk szükségesnek. Mert ez a megszálló erők szemében a gyengeség bizonyítéka volt, még akkor is, ha előnyös pozíciókat mondhattunk a magunkénak. Mi úgy láttuk, hogy Angolában kell maradnunk mindaddig, amíg a két fél, Kuba és Angola kellően erősnek ítéli az angolai hadsereget a további helyzet biztosítására.

Ennek ellenére megkezdtük az előkészületeket az emberek és a harci egységek kivonásához. Az érveinkkel tisztában lévő Neto elnök beleegyezését adta a kubai erők kivonásával kapcsolatos időzítéshez. A kivonás fokozatos és folyamatos volt. Csökkentettük jelenlétünket. Ezalatt fenntartottunk egy erős kontingenst a középhegységben. De kevesebben voltunk, és ezt látva, a dél-afrikaiak azonnal visszaéltek a helyzettel; megtámadtak minket, és háromszáz kilométerre behatoltak Angola területére. Kihasználták az alkalmat. Tudja, hogyan működik a kapitalizmus, és hogyan működnek a kiszolgálói: mindig minden helyze­tet kihasználnak. Valószínűleg tudták, hogy képességeink csökkentek, nyomás alá kerültünk, és visszavontuk erőinket.

1977-ben Ön is járt Angolában.

Igen, nem egészen egy évvel később, 1977 márciusában végre eljut­hattam Angolába, és személyesen köszönthettem a kubai és az angolai harcosokat. A mieink egyharmada, nagyjából tizenkétezer internaciona­lista már hazatért Kubába. Tartottuk magunkat a kivonási tervhez. De az ÜSA és Dél-Afrika nem volt megelégedve. Pretoria és Washington eleinte titokban szövetkezett, azután meghirdették az 1980-as évek összefogását az általuk „konstruktív elköteleződések"-nek nevezett keretben, valamint a Ronald Reagan elnök által létrehozott linkage-t. Az ÜSA és Dél-Afrika eltökéltsége arra kényszerített bennünket, hogy tizenöt éven keresztül közvetlenül segítsük az angolai népet, hiába volt eredetileg más a kivonás ütemezése. A kivonással kapcsolatban két fajta menetrend létezett: az, amiről már beszéltünk, és az utóbbi, bár ez egy legyőzött Dél-Afrikával számolt, hiszen szerettünk volna hamarabb ve­reséget mérni az apartheid rendszerre. Több mint háromszázezer kubai önkéntes jelentkezett. Csak önkéntesek mentek; ez az, amit „tartaléknak" hívunk. Ezt az elvet nem szabad megsérteni. Minden polgárháború, mint például a hatvanas években az Escambray-hegységben általunk vívott „szennyes háború", csakis önkéntesek bevonásával lehetséges. Azok a forradalmak, amelyek nem tartották be ezt a szabályt, nagy árat fizettek érte. A harcba induló ember per definitionem az életét kockáztatja. A má­sik elv az, hogy egy internacionalista missziót is csak önkéntesekre lehet bízni. Hozzátenném: nem sokan voltak, akik hittek abban, hogy „óvatos" szovjet szövetségeseinkkel képesek leszünk rá, hogy évekig keményen ellenálljunk az Egyesült Államok és Dél-Afrika támadásainak.

Nyújtottak-e segítséget Angolából kiindulva a környékbeli elnyomott népeknek is, mint a később namíbiaiakká vált délnyugat-afrikaiaknak, Rhodesiának, amelyet azután Zimbabwének kereszteltek el, vagy magá­nak az apartheid rezsim rasszizmusát nyögő dél-afrikai népnek?

Az 1980-as években megerősödött a namíbiai, a zimbabwei és a dél-afrikai népeknek a gyarmatosítás és az apartheid elleni harca. Kuba segítette őket, de az is fontos volt, hogy Angolára úgy tekintettek e népek, mint a függetlenségi harc bástyájára. A pretoriai kormány mindig is áruló módon viselkedett. Cassinga, amiről már volt szó, Boma, Novo Katengue és Sumbe az apartheid rezsim bűneinek a színtere. Ugyanakkor az ellen­séggel szembeni harci szolidaritásunknak is ezek voltak a helyszínei.

Mi történt?

Csupán egyetlen példát említek: a Sumbe angolai város [a volt Novo-Redondo] elleni támadást. Ez Dél-Afrika bűnös szándékainak egyik olyan példája, amely magáért beszél. Sumbéban nem tartózkodtak sem kubai, sem angolai csapatok, csupán orvosok, tanárok, építőmunkások és más segítők voltak a településen, akiket az ellenség el akart rabolni. A megtá­madott angolaiak oldalán harcoló férfiak és nők a milicisták fegyvereivel védekeztek az erősítés megérkezéséig, ami azután megfutamította a tá­madókat. Hét kubai esett el ebben a harcban – a mieink kevesebben vol­tak, mint a támadók. Ez egy példa a sok közül, amely internacionalistáink – a katonák és a civilek – elszántságát és áldozatkészségét szemlélteti, hogy ha szükséges, vért és verejtéket nem kímélve küzdenek. Ez né­pünk s főként a kubai fiatalság egyik nagy hőstette: az aktív és tartalékos katonai szolgálat több ezer harcosa önként teljesítette internacionalista feladatát. De hozzájuk kell számítani azokat a férfiakat és nőket is, akik Kubából biztosították misszióink sikerét, és helyettesítették azokat, akik elmentek, hogy egy otthonuktól távoli föld szabadságáért harcoljanak.

1987-ben Dél-Afrika új katonai offenzívát indított Angola ellen; az apartheid ellentámadásba lendült.

Valóban, 1987 végén került sor az utolsó nagy dél-afrikai invázióra, olyan körülmények között, amelyek kockára tették az új állam fennma­radását. Pretoria és Washington utolsó és egyben legfenyegetőbb táma­dásáról volt szó. Az offenzíva egy jelentős angolai csapatkontingenst vett célba, amely éppen homokos terepen haladt Jamba városa felé a határ dél-keleti részénél, ott, ahol Jonas Sawimbi, az UNITA vezetőjének szék­helyét feltételezték. Meg kell mondanom, mindig is elleneztük az angolai csapatok ilyen jellegű offenzíváját. Abban az esetben támogattuk csak őket, ha a dél-afrikai légi-, tüzérségi vagy páncélos erők beavatkozása lehetetlennek bizonyult. Ezt a kérdést évente újra és újra megvitattuk a szovjetekkel és az angolaiakkal, ahol mindig elmondtuk: „Ne tegyétek ezt, ne szorgalmazzátok ezeket a költséges és felesleges, erőiteket teljesen igénybe vevő akciókat. Ne számítsatok ránk ilyen kalandban". Jó párszor sikerült is meggyőzni őket, mégis minden évben előfordultak hasonló esetek. Az egyik utolsó alkalommal, amikor dűlőre tudtunk jutni velük, az el nem kötelezett országok csúcstalálkozóján vettem részt Zimbabwéban. Nehéz feladat volt, mert a szovjetek nem tágítottak: Luandától több ezer kilométerre, az ország egy eldugott, szinte megközelíthetetlen szegle­tében akarták visszaállítani a törvényes határokat. Bár bizonyíték nem volt rá, ezen a vidéken lehetett sejteni Sawimbi főhadiszállását. Ebben az időben az UNITA fegyveres bandái szinte az egész ország területén jelen voltak; „szennyes háborújuk" kiterjedt az ország egészére, s a fővárost is elérte. Először követni akartuk a kivonás programját, de közbejött egy váratlan esemény. Angola függetlenségének kikiáltása előtt a Zairéből érkezett fegyveres csapatok – a „katangaiak" – átlépték az északi határt. Azt állították, hogy Angolának jöttek segíteni. Amikor a Mobutu támadása elleni háború befejeződött, saját szakállukra és néhány angolai tiszt segítségével lerohanták a gazdag zairei vidéket, Katangát. Az európai sajtó felháborodásának adott hangot. Franciaor-szág¹⁰ , Belgium és az egész világ azonnal csapatokat küldött. Így nem Dél-Afrika volt az egyetlen ország, amelynek csapatai végig az angolai határ mellett állomásoztak. Belga és francia csapatok, részben NATO­csapatok érkeztek északról.

Az angolai hadvezetés nem vette figyelembe javaslataikat. Mi volt a válaszuk az újabb dél-afrikai agresszióra?

Az utolsó angolai offenzíváról kérdez Sawimbi vélelmezett székhelye ellen, Angola dél-keleti végein?

Igen.

Az ismert történet ismétlődött meg. Mihelyst az angolai offenzíva céljához közeledett, Dél-Afrika súlyos csapást mért rájuk. A veszteség élőerőben és a szovjetek által biztosított vadonatúj páncélozott jármű­vek tekintetében jelentős volt. A felbátorodott ellenség, megközelítve a Menongue-i légi támaszpontot, Cuito Cuanaváléig, a régi NATO-repülő-térig tört előre, és halálos csapást akart mérni Angolára. Mint korábban, ezúttal sem volt egyetlen kubai sem a közelben, hiszen figyelmeztettük az angolaiakat, hogy nem számíthatnak ránk. A katasztrófát látva, amelyben semmi felelősségünk nem volt, az angolai kormány elkeseredésében se­gítségért fordult hozzánk. Képzelheti, hogyan ért bennünket a katasztrófa híre, amitől régóta tartottunk. Szörnyen kínosan éreztük magunkat. De ezúttal túl nagy volt a kockázat. Jóllehet az angolai csapatok, a katonák fegyelmezettségének és bátorságának köszönhetően rendben vissza­vonultak, harci moráljuk elpárolgott. A harckocsik és a csapatszállító egységek alig voltak képesek mozogni. A legközelebbi egységünk is kétszáz kilométerre volt tőlük.

Végül engedtek a kérésüknek.

Nagyon-nagy erőfeszítést kellett tennünk: a katonai agresszió veszé­lye ellenére, amellyel itthon is, az Egyesült Államok közelségében is szá­molnunk kellett, Kuba legfelsőbb politikai és katonai vezetése a probléma végleges megoldása mellett döntött. A szovjetekkel gyakran beszéltünk erről: össze kellett gyűjteni a szükséges eszközöket, hogy megadhassuk a kegyelemdöfést a dél-afrikaiaknak. Kuba újraírta 1975 hősies történel­mét. Az Atlanti-óceánon való átkelést követően nagy mennyiségű harci egység és hadifelszerelés érkezett Angola déli részébe, hogy lehetővé tegye a támadást délnyugatról Namíbia irányába. Egyidejűleg egy tan­kokkal felszerelt dandár majdnem száz kilométeres szakaszon felszedte az aknákat, és Cuito Cuanavale felé vette az irányt. Az angolai csapatok a dél-afrikaiak tüze alatt a NATO régi repülőtere felé vonultak vissza. Páncélosainkat, tüzérségünket és műszaki alakulatainkat helikopterekkel szállítottuk a hadműveletek helyszínére. Előzőleg felhatalmazást kértünk és kaptunk a déli front angolai erőinek egységes vezetésére az angolai elnöktől, José Eduardo dos Santos-tól. A harckocsikból álló dandárt újabb erősítések követték, és Cuito Cuanavale – ez az addig ismeretlen helység – a nemzetközi figyelem homlokterébe került. Nem megyek bele a részletekbe. Elég azt tudnia, hogy az angolai katonákkal és tisztekkel együtt a mieink halálos csapdát állítottak fel a repülőtér felé tartó dél-afri­kai erőknek. A dél-afrikai rasszista hadsereg súlyos vereséget szenvedett emberben és anyagi eszközökben.

Hány kubai volt Angolában ekkor?

Jól tudtuk, mit fogunk tenni. Két elv szerint cselekedtünk. Az egyik arra vonatkozott, hogy elég erővel rendelkezzünk ahhoz, hogy ne kockáztas­suk a vereséget. A helyben elszenvedett kudarc veszélybe sodorhatta volna forradalmunkat. Ezekben az években maga a kubai forradalmi folyamat is veszélyben forgott. Kubában katonailag verhetetlenek, de An­golában sebezhetőek voltunk. Túl sok minden forgott kockán; ez messze túlmutatott azon, amit sokan feltételeztek. A második elv az volt, hogy nagy és költséges harcok nélkül kell a háborúnak véget vetni, akárcsak a Sierra Maestrában, ahol csekély emberveszteség árán sikerült vissza­verni Batista utolsó nagy támadását. Ez a mi filozófiánk: minimalizálni a veszteségeket, a lehető legkisebb emberveszteséggel győzni. Pontosan ugyanezt a taktikát követtük Angolában is. Ezúttal ötvenötezer kubai katona gyűlt össze Angolában. Miközben a dél-afrikai csapatok elvérez­tek Cuito Cuanavalénál, negyvenezer kubai, harmincezer angolai és a Samuel Nujoma által vezetett SWAPO [Délnyugat-afrikai Népi Szerve­zet¹¹ ] nagyjából háromezer gerillája közeledett a namíbiai határ felé. Úgy hatszáz tank, száz tüzérségi egység, ezer légelhárító eszköz és repülő állt készen arra, hogy szétverje az övezetbe behatolt dél-afrikai erőket. Ismétlem, arról volt szó, hogy nagy harcok és komoly veszteségek nélkül mérjünk csapást az ellenséges erőkre.

Leopoldo Cintras Frías („Polito"), az Angola déli részén végrehajtott hadműveletek tábornoka tanúbizonyságát adta kiemelkedő katonai tehetségének. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor tizenhat évesen harcolt a Batista elleni háborúban. 1958. november 20. és 30. között részt vett a Guisa melletti ütközetben az első hadoszloppal. November 28-án tüzérségi állásba helyeztük a harcokban zsákmányolt T-17-es könnyű harckocsin. Hajnalban ezt a harckocsit vetettük be a helyőrség főhadi­szállásának megtámadásához. Egy ellenséges páncéltörő működéskép­telenné tette, miután egymás után ötvenszer rálőtt. „Polito" visszavonult, a hátán cipelve egy súlyosan sérült elvtársát. Amikor meggyőződött, hogy társa már halott, a harckocsi 30 kaliberes golyószórójával folytatta a har­cot. Hihetetlen, milyen hősiesen viselkedett. Az ellenségtől néhány nap­pal korábban szerzett PRC 10-es rádióadón követtem, mi történik vele. Több ilyen hőstettre került sor a felszabadító háborúnk végét megelőző harminckét napban. Huszonkilenc évvel később Leopoldo Cintras Frías a kubai, az angolai és a namíbiai csapatok élén, Angola déli részén döntő szerepet játszott a Cuito Cuanavale-i csatában és a Namíbiára irányuló ellentámadásban, amely meghatározta a háború végső kimenetelét.

A dél-afrikai erők tehát súlyos vereséget szenvedtek Cuito Cuanavale-nál.

Nagyon súlyos vereséget szenvedtek. Azt mondanám, végső vere­séget. A Cuito Cuanavale-i győzelem és főként az Angola délnyugati részébe összevont kubai csapatok véget vetettek a külföldi katonai ag­ressziónak. Az ellenségnek fel kellett hagynia szokásos arroganciájával, és rákényszerült a tárgyalásokra.

Milyen eredménnyel zárultak a tárgyalások?

Az egész Délnyugat-Afrikára kiterjedő békeegyezménnyel zárultak, amit Dél-Afrika, Angola és Kuba írtak alá az ENSZ-ben 1988 decem­berében. Ennek eredményeként végleg kivontuk erőinket Angolából. A kivonulás ütemezését az egyezmény először három évben szabta meg. Az előírtak szerint módszeresen kivonultunk az utolsó szál katonáig. A tárgyalásokat „négyoldalúnak" nevezték, mert a kubaiakkal és az angola­iakkal szemben a dél-afrikaiak mellett az Egyesület Államok is részt vett, közvetítőnek tüntetve föl magát. De az USA valójában bíró és résztvevő is volt egyben, hiszen ténylegesen az apartheid rezsim szövetségese volt. Valójában a dél-afrikaiak mellett volt a helyük a tárgyalóasztalnál. A tárgyalásokon az amerikai delegációt az a Chester Crocker¹² – az afrikai ügyek államtitkára – vezette, aki korábban éveken át ellenezte, hogy Kuba is részt vegyen ilyen tárgyalásokon. Ám szembesülve a dél­afrikai rasszisták válságos katonai helyzetével, nem volt más választása, minthogy elfogadja jelenlétünket. A témáról készült könyvében érzékle­tesen ábrázolta, ahogyan a kubai képviselet belépett a tárgyalóterembe. Idézem: „A tárgyalás azon a ponton volt, hogy véglegesen más irányt vegyen." A Reagan-kormány képviselője tudta, hogy a kubai jelenlét a tárgyalóasztalnál akadálya a durva húzásoknak, a zsarolásnak, a megfélemlítésnek és a hazugságnak. Éppen fordítva történt minden, mint 1898-ban, Párizsban, amikor a spanyolok és az amerikaiak Kuba „függetlenségéről" tárgyaltak Kuba, a felszabadító hadsereg és a kubai fegyveres kormány képviselete nélkül. Ezúttal haderőink a forradalmi kubai kormány törvényes képviseletének részeként kaptak helyet a tár­gyalóasztalnál, az angolai delegáció mellett.

Ezeknek az egyezményeknek a fényében Önök úgy ítélték meg, hogy sikerült befejezni az angolai missziót?

Egyértelműen. Teljesítettük internacionalista küldetésünket. Harcosaink emelt fővel tértek haza, és mindössze az angolai nép barátságát, az el­végzett feladattal járó elégedettséget, a harcban elhunyt testvéreink ham­vait, valamint a fegyvereket hozták magukkal, amelyekkel oly hősiesen harcoltak több ezer kilométerre otthonuktól. Az utolsó katonák 1991-ben tértek haza. Angola függetlenségének megszilárdításában és Namíbia függetlenségének kivívásában játszott szerepünk meghatározónak bizo­nyult. Ezen kívül jelentős szerepünk volt Zimbabwe felszabadításában, és a gyűlöletes dél-afrikai apartheid rezsim felszámolásában.

Nem túl gyakran fordul elő a történelemben, hogy egy háborút – az emberi cselekmények legszörnyűbbikét – a győztesek humanizmusa és szerénysége övezze. Tud-e bárki egyetlen foglyot is említeni, akit a tizenöt évig tartó háború alatt a kubai erők kivégeztek volna? Említsenek nekem csupán egyet is, és soha életemben nem nyitom ki többet a szám. Sajnos viszont azt is tudjuk, mi történt foglyul ejtett elvtársainkkal… S hogyan vi­selkedtek a dél-afrikai rasszisták? Az ÜNITA emberei? Meg az amerikaiak, akik mindenről tudtak? A szilárd elveknek és a tiszta céloknak hála, az internacionalista harcosok cselekedetei átláthatóak voltak. A legyőzöttek oldalán viszont ezek az értékek szinte teljesen hiányoztak. Ez alighanem olyasmi, amiben a kubai mambisék¹³ által megteremtett hagyomány a XIX: századi függetlenségi küzdelmek során meghatározónak bizonyult.

E hagyományt, amelyet a lázadók, a földalatti ellenállók harca az 1956-1959-es nemzeti felszabadító háborúban tovább gazdagított, minden erőnkkel továbbvittük, hogy forradalmunk győzelme óta valamennyi külső és belső ellenséggel eredményesen szállhassunk szembe.

Mi a magyarázat arra, hogy Kuba ezen angolai akciójáról olyan keve­sen tudnak?

Miért nem mesélte el soha senki teljességében ezt a fantasztikus eposzt? Van magyarázat erre az igazságtalanságra. Nemrég, 2005. november 11-én ünnepelték Angola függetlenségének harmincadik évfordulóját. Az amerikai imperializmus mindent elkövetett, hogy Kuba nevét meg se említsék a megemlékezések során. S ez nem minden, mert Washington szeretné újraírni a történelmet: úgy állítja be a helyzetet, mintha Kubának semmi köze nem lett volna Angola és Namíbia függet­lenségéhez, illetve az addig legyőzhetetlen apartheid erők vereségéhez, ami hozzájárult a rezsim bukásához. Mintha Kuba nem is létezne, mintha mindez csak a véletlennek lett volna köszönhető. Sőt, nem átallják azt állítani, hogy az amerikai kormánynak semmi köze sincs a több száz­ezer angolai legyilkolásához, több ezer falu elpusztításához, az angolai területek elaknásításához, amelyek a mai napig szedik áldozataikat a polgári lakosság, a nők és a gyerekek soraiból. Ez az angolai, a namí­biai és a dél-afrikai népek történelmének meghamisítása, és mélységes igazságtalanság Kubával, az egyetlen nem afrikai országgal szemben, amelynek lakói életüket adták Afrika függetlenségéért és a szégyenletes apartheid rezsim bukásáért.

Az, hogy manapság szokás „elfeledkezni" a kubai akcióról, Angola és az angolai olajat felvásárló Egyesült Államok közötti szövetségnek is köszönhető?

Igaz, az USA több millió dollár értékben vásárolja fel az angolai olajat, eltékozolva és kiszipolyozva az ország nem megújuló természeti erőfor­rásait. Kuba magáévá tette Amílcar Cabral afrikai antikolonialista vezető szavait: „A kubai harcosok életüket áldozzák országaink szabadságá­ért, és áldozatukért cserébe semmi mást nem visznek el innen, mint a szabadságharcban elesett bajtársaik hamvait." Az USA nevetséges igyekezete, hogy eltitkolja Kuba részvételét a háborúban, megbotrán­koztatja Afrika népeit. Ez csupán azért lehetséges, mert a konfliktus története még nincs megírva. Kiváló kutatók próbálnak hozzáférni az információkhoz. Elmondhatom, hogy Kuba sohasem kívánta megírni ezt a történetet, és szerénységből ellenáll a kísértésnek, hogy szolidáris elköteleződését hosszabban részletezze. De a kubai hatóságok immár készek az együttműködésre, és arra, hogy fokozatosan megnyissák a levéltárakat, illetve hozzáférhetővé tegyék a dokumentumokat minden komoly szándékú történész számára, aki az igazságot akarja megírni erről a háborúról.

Hány kubai vett részt az angolai háborúban?

Több mint háromszázezer kubai internacionalista harcos és nagyjából ötvenezer segítő szolgált a háborúban. Igen, több tízezer harcos önként teljesítette internacionalista feladatát. Az angolai hőstett, a Namíbia függetlenségéért és az apartheid ellen vívott harcok megerősítették népünk elszántságát. De ahogyan már említettem, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a kubai hátország biztosításával több millió férfi és nő is hozzájárult a győzelemhez.

A harcos kubai nép az afrikai és a spanyol gyökerek keresztezéséből származó erőteljes fa gyümölcse. Az 1936-1939 között lezajlott spanyol polgárháború idején több száz kubai ment Spanyolországba, és sokan életüket áldozták a fasiszták és a reakció által megtámadott Köztár­saságért. Negyven évvel később a kubai harcosok – tele forradalmi hévvel – Afrikába mentek, hogy megvédjék az angolai nép szabadságát és függetlenségét. 2077 honfitársunk esett el a harcokban. Mielőtt a Kubába visszatért utolsó internacionalista egység harcosai levetették volna az egyenruhát, velünk, a forradalom első számú vezetőivel együtt felkeresték Antonio Maceo¹⁴ sírját, hogy megemlékezzenek mindazokról, akik elestek népünk szabadságért vívott harcaiban. Ezt a szép interna­cionalista hagyományt ma már több tízezer orvos, egyetemi diplomás, egészségügyi szakember, tanár, edző és különböző területek specialistái viszik tovább, akik gyakran ugyanolyan nehéz körülmények között látják el szolidaritási feladataikat, mint a harcosok.

Milyen tanulságot von le a hosszú angolai háborúból?

Először is, az a nép, amely ilyen hőstettekre képes, vajon mi mindenre lenne hajlandó, ha egyszer hazája sorsa forogna kockán! Kötelessége­ink vannak halottaink iránt: a forradalmat előre kell vinni, s büszkének kell lenni az elesettek példájára. Azokkal a kubaiakkal vagyunk, akik készek voltak hősi halált halni az igazság védelmében. És azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik messzi országokból érkeztek, mint Máximo Gómez, Henry Reeve vagy Che Guevara, és akik itt Kubában bizonyították be, mekkora értéke van a nemzetközi szolidaritásnak. Mi, a jelen és a jövő nemze­dékhez tartozó kubaiak szembeszállunk a blokád következményeivel. A blokádot el fogja söpörni a kubaiak méltósága, a népek szolidaritása és a világ kormányainak mostanra szinte egységes ellenállása. Az amerikai nép egyre erőteljesebben utasítja el ezt az abszurd, az alkotmányos jogokat sértő politikát. Angolában az imperialisták és bábjaik emléke­zetes vereséget szenvedtek. Ha bárki, hozzájuk hasonlóan, háborús szándékkal jön Kubába, olyan csatákra számíthat, mint amilyenek a

Quifangondo, Cabinda, Ebo, Morros de Medunda, Cangamba, Sumbe, Ruacana, Tchipa, Calueque és Cuito Cuanavale melletti harcok voltak, s hasonló vereségnek néz elébe. A mi kis karibi nemzetünk olyan katonai meglepetést tartogat számukra, amilyent álmukban sem képzelnek el.

(Fordította: Balázs Eszter)

Részlet Ignacio Ramonet: Fidel Castro. Biographie á deux voix (Fidel Castro. Életrajz két hangon) c. interjúkötetéből, Fayard/Galilée, Párizs, 2006. 15. fejezet: Kuba és Afrika, 281-335.

Jegyzetek

1 Lásd Ahmed Ben Bella: „Ainsi était le Che", Le Monde diplomatique, 1997. október

2 A cassignai mészárlás 1978. május 4-én történt, midőn a dél-afrikai erők Cunene tartományban, Angolától délre egy namíbiai menekülttábort bombáztak. A halottak száma több mint 600 volt, többségükben nők, gyermekek és öregek.

3 Az Henry Reeve alakulatot, amelyet a kubai függetlenségi háborúban részt vett egyik amerikai harcosról kereszteltek el, 2005-ben hozták létre, miután az amerikai kormány visszautasította a kubai ajánlatot, hogy orvosokat és egész­ségügyi szakszemélyzetet küld a New Orleans-ra, valamint Lousiana és Alabama kiterjedt övezeteire lesújtott Katrina hurrikán áldozatainak megsegítésére.

4 Periodo especial: a kubai vezetés által 1990 augusztusában kényszerűség­ből (a kelet-európai államszocialista rendszerek felbomlása s vele a kubai áruk piacának megszűnése, a GDP 35%-os csökkenése, a Kuba-ellenes amerikai gazdasági háború fokozódása stb.) bevezetett, súlyos megszorításokkal járó, ötéves időszak. (A szerk.)

5 Ennek a kubai kontingensnek a parancsnoka Efigenio Ameijeiras százados volt, a Granma veteránja s a kezdetektől Fidel Castro harcostársa, aki Kuba for­radalmi rendőrségét vezette.

6 Partido Africano da Independência da Guiné e Cabo Verde (Afrikai párt Gui­nea és a Zöld-foki szigetek függetlenségéért)

7 Movimento Popular de Libertação de Angola

8 A hadművelet részletes leírását ld. Gabriel García Marquez írását: Opération Carlota. Tricontinental, 53. sz., Havanna, 1977

9 União Nacional para a Independência Total de Angola

10 1978 májusában Valéry Giscard d'Esteing francia elnök az Idegen Légió ejtőernyős egységeinek bevetéséről döntött Kolwezi városánál, amelyet a lázadó katangai erők tartottak megszállva, s ahol több ezer európai is tartózkodott. A harcokban 700 afrikai és 170 európai esett el.

11 South-West African People's Organisation

12 Chester A. Crocker: High Noon in Southern Africa: Making Peace in a Rough Neighborhood. New York, 1992, Norton & Company.

13 A spanyol gyarmatosítók ellen harcoló kubai gerillák elnevezése (a szerk.).

14 Antonio Maceo Y Grajales (1845-1896) a kubai függetlenségi háború legendás parancsnoka, akit fizikai ereje és bőrszíne alapján „bronz titán"-nak neveztek. (A szerk.).

2009-ben világszerte megemlékeznek a Kelet-Európában lejátszódott rendszerváltás 20. évfordulójáról. A régió uralkodó elitjei a nyugateurópai és az amerikai mainstream-„sugallatoknak" s persze sajátérdekeiknek megfelelően a média minden eszközét felhasználják az önünneplő- öntömjénező megemlékezésekre. A rendszerellenes hangokat a hivatalos hazai média kiszorítja a szélsőjobboldara, vagyis a tőkerendszer legvadabb képviselői előtt nyit utat. Olyan benyomás keletkezik, mintha 1989-ben minden változtatni szándékozó erő a kapitalizmus és a polgári társadalom osztatlan uralmát kívánta volna visszahozni. Negligálják a globális folyamatok jelentőségét, s az új hatalmi csoportosulásokat hovatovább „szabadságharcosokként" mutatják be. Ezzel nem csak meghamisítják az elmúlt 20 esztendő valóságos tartalmát, de folytatják a jelenlegi nemzetközi tőkés válság katasztrofális következményeinek igazolását, körülbelül abban a szellemben, hogy – Lukács ezzel ellenkező tartalmú tézisét parafrazálva – „a legrosszabb kapitalizmus is jobb, mint a legjobb szocializmus". Nemzetközi méretekben továbbra is következetesen elhallgatják azokat a kísérleteket, humanisztikus törekvéseket, amelyek az államszocializmus és a tőkés restauráció, a korlátlan államgazdaság és a korlátlan piacgazdaság között keresték a lehetséges alternatívát. Az „ünneplés" évében különösen fontos megmutatni, hogy Magyarországon léteztek olyan társadalmi, intellektuális erők is, amelyek a rendszerváltás következményeit előre látták, és azokat rendszerkritikai szempontból elemezték; nem szegődtek az új hatalmi elit szolgálatába. Lapunk alapvető feladata, hogy az akkori egyszerre antikapitalista (vagy nem kapitalista) és egyszerre antisztálinista törekvésekre, politikai és szervezeti, elméleti és társadalmi teljesítményekre felhívja a figyelmet. Ez évi számainkban főként hazai dokumentumok és feldolgozások, elemzések tükrében szeretnénk megmutatni olvasóinknak, hogy – ha mégoly perifériára szorított formákban is – létezett a tertium datur, aminek jelentősége különösen a mostani világválság körülményei között és a válságból való reális kibontakozás lehetőségei szempontjából rajzolódik ki igazán. E számunkban olvasóink bizonyos megújulást fedezhetnek fel. A szám – egyrészt – a kapitalizmus rendszerválságára reagálva, a vele szemben álló alternatív gondolatokat és útkereséseket a korábbiaknál élesebb formában veti fel, közelebb hozva egyúttal az elméletet a gyakorlathoz. Több írást is közre adunk a társadalmi önigazgatás történetéből és aktuális kísérleteiből, amelyek ma is hozzájárulhatnak az alternatívakereséshez. Másfelől új rovatot nyitunk Kultúra néven, aminek hivatása, hogy a színház, a mozi, a szépirodalom, a mindennapi élet vagy a sport területén is megmutassuk a tőkerendszer pusztító hatásait, és keressük a humanista kultúra még ép gyökereit, lehetőségeit – anélkül, hogy visszaesnénk az államszocializmus iránti kártékony nosztalgiába.

Tartalomjegyzék

1. A Baloldali Alternatíva Egyesülés nyilatkozata a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon való részvétel megyszakításáról – 1989. november 10.
2. Krausz Tamás : Kongresszusi Beszéd – az MSZMP utolsó (XIV. )és az MSZP alakuló kongresszusán 1989. október 7.
3. Samir Amin : A szocialista orientációjú fejlődés útja
4. Mészáros István : A jelenlegi válság (részlet a szerző Tőkén Túl c. művének IV. részéből)
5. Lucien Sève : A XXI. század kommunizmusa
6. Michael Hardt : A köz gazdagsága
7. Goran Marković : Az önigazgatás társadalmi feltételei
8. Peter North : Építsünk civil társadalmat? Zöld pénz a rendszerváltozás utáni „átmenet” Magyarországán
9. Hajdu János : Peresztrokja – Change, avagy a gonosz birodalmai?
10. Szűcs Katalin Ágnes : Rendszerváltás a színházban
11. Tütő László : A tőke vagy amit nem akartok
12. Nagy László : Kasztrált történelem – A balti weimarizálódás kórtünete
13. Tütő László : Egy rendszer megjavításának vagy meghaladásának különbségéről
14. Ignacio Ramonet, Fidel Castro : A Cuito Cuanavale-i csata

Tisztelt küldöttek, elvtársak!

Korszakváltáshoz érkeztünk. Napirendre került Magyarországon is az un. államszocialista struktúrák lebontása. Építés nélkül azonban sikeres lebontásról nem is ábrándozhatunk, a legélesebben merül fel a káosz veszélye.

Az egypártrendszerű elituralom helyett történelmi okok miatt sem érdemes kisérletezni a polgári demokrácia ugymond „bevezetésével". Nem „újtípusú" elituralmat akarunk, hanem olyan , valóban demokratikus jellegű fejlődést, amelyben a többpártrendszeres parlamentarizmus a lakóterületi és dolgozói önkormányzatok rendszerére épül. Csak egy ilyen fejlődés lehet garancia a régi és új elitek ellenőrizetlen uralmával szemben. A politikai és gazdasági demokrácia egymástól elválasztathatatlan fogalmak. Ahol nincs dolgozói tulajdonlás, ott nincsen valóságos demokrácia. A hatékony gazdálkodás feltételezi a dolgozói érdekeltséget, amelynek legmagasabb formája a dolgozói tulajdonlás.

Köszönöm figyelmüket.

Mindazonáltal a marxista-kommunista hagyományban egyetértés honol arról, hogy meghatározhatók azok a főbb elvek, amelyek kiindulópontként szolgálnak a kihívások mibenlétéről és a tőlük elválaszthatatlan harcok tétjéről való közös gondolkodáshoz.

A jelenlegi viszonyokat a természeténél fogva „liberális" s ráadásul imperialista kapitalizmus harminc éve tartó offenzívája uralja, amely az Észak és a Dél minden elnyomott osztályát sújtja – legfőképpen azonban a kapitalista világrendszer perifériáján a Dél népeit. Az offenzíva élén a Washington vezérlete alá felsorakozott imperialista központok: a „trió" (az Egyesült Államok, Európa és Japán) áll.

A neoliberalizmus és a globalizáció zászlaja alatt támadásba lendült tőke eufóriája azonban rövid ideig, 1990-től 1995-ig tartott, s hamar életre keltette az elnyomott osztályok ellenállását.

A küzdelem első szakaszát jobbára a kapitalizmus totális offenzívájával szembeni ellenállás jellemezte. A harc egyes területei láncolattá fonódtak össze, s a helyi viszonyoktól függően mindig azon a terepen erősödtek föl, ahol az adott nép kihívással találta magát szemben. Így kapcsolódott össze elválaszthatatlanul a piaci szabályozás követelése a nők egyenjogúságáért vívott küzdelemmel, a környezetvédelemmel, a közszolgáltatások vagy a demokratikus jogok védelmével, illetve az USA és szövetségeseinek közel-keleti (iraki, palesztinai, libanoni) agresszió­jával szembeni ellenállással.

E harcok során a népi ellenállás fejlődésen ment keresztül.

A XIX-XX. században a baloldal uralkodó politikai kultúráját a pártok, a szakszervezetek és az egyesületek vertikális, hierarchizált működése jellemezte. Az általuk a kor körülményei között elért változások – radikális társadalmi átalakulások, reformok, szabadságharcok, nemzeti felsza­badító mozgalmak – általában az alávetett osztályok és az elnyomott néptömegek előnyére formálták át a világot.

E cselekvési formák eszköztárának korlátai és visszásságai azonban az 1980-1990-es években markánsan megmutatkoztak. Demokratikus deficitjük csalódások sorához vezetett: reformok vagy forradalmak útján sokszor olyan rezsimek kerültek hatalomra, amelyekről a legkevesebb, amit meg kell állapítanunk, hogy rosszul sáfárkodtak ígéreteikkel. E kudarcok tették lehetővé, hogy az 1980-90-es évektől a tőke és az im­perializmus újból támadásba lendülhetett.

A szervezett baloldal régi politikai erői közül sokan távol maradtak a harc első szakaszától, részint az offenzíva által kiváltott félelem miatt, részint mert csatlakoztak a liberális és imperialista opciókhoz. A moz­galmat „új erők" indították el, olykor szinte „spontán" módon. Akcióikkal a horizontális összefogás szükségességét hangsúlyozták a vertikális szerveződéssel szemben, azaz kibontakozásuk a demokratikus gyakor­lat alapelvét támogatta. A demokratizmus ilyetén fejlődését jelentékeny civilizációs előrelépésnek kell értékelnünk.

Az ellenállás vitathatatlan győzelmeket könyvelhetett el. Előkészítette (de csupán előkészítette) a tőke és az imperializmus offenzívájának kudarcát. E kudarc az offenzíva valamennyi dimenziójában tetten ér­hető. Az amerikai politika látványosan belebukott a globalizáció helyi sikerét szavatolni hivatott világcsendőri törekvéseibe csakúgy, mint az e tervet szolgáló „preventív" háborúkba (Afganisztán, Irak és Palesztina megszállása, agresszió Libanon ellen). A neoliberális társadalom- és gazdaságszervezés, amely elvben a tőkefelhalmozás, azaz a profitráta bármi áron való maximalizálásának alapja kellene legyen, még létrehívó intézményei (Világbank, IMF, WTO, EÜ) szerint sem képes megteremteni saját működésének feltételeit.

Mégsincs helye annak, hogy vállon veregessük magunkat. Sikereink elégtelenek ahhoz, hogy a gazdasági és politikai erőviszonyok az elnyo­mott osztályok javára módosuljanak, s ezért az elért eredmények mind­addig törékenyek maradnak, amíg a mozgalom a passzív ellenállásból ellentámadásba nem megy át. Csakis ez nyithat utat pozitív alternatíva kialakítása, azaz egy másfajta, nyilvánvalóan jobb világ előtt. De vajon a jelenlegi harcok szocialista irányt vesznek-e majd? Vagy pedig megma­radnak egy lényegét tekintve mégiscsak kapitalista jellegű globalizáció börtönében?

Gondolatmenetem vezérfonalát három tézis alkotja:

(i)       A történelmi kapitalizmus (azaz a létező kapitalizmus, s nem a „piacgazdaság" ideologikus víziója) természetéből fakadóan im­perialista. Mivel az imperialista központok (Európa, USA, Japán) elnyomó hatalmán alapszik, eleve megszünteti annak esélyét, hogy a világrendszer periferikus társadalmai (Ázsia, Afrika, Latin-Amerika) „felzárkózzanak", és a centrumok mintájára maguk is virágzó kapitalista társadalmakká váljanak. E népek számára a kapitalizmus zsákutcát jelent.

(ii)      A valódi alternatíva ezért: szocializmus vagy barbárság, nem pe­dig szocializmus vagy kapitalizmus. Az a (sajnos uralkodó) nézet, miszerint az elengedhetetlenül szükséges felhalmozás miatt nem lehet elkerülni egy „kapitalista szakaszt", mielőtt a szocializmus ösvényére lépnénk, teljességgel alaptalanná válik, ha felmérjük a történelmi kapitalizmus támasztotta kihívásokat.

(iii)    A „szocialista orientációjú fejlődés útja" (hogy a kínai, kubai és vietnami elvtársak szóhasználatával éljek) mindazonáltal olyan kér­déseket vet fel, amelyekkel kapcsolatban megelégszem annyival, hogy jelzem nehézségeiket.

1. A létező kapitalizmus történetében a kisajátító tőkefelhalmozás fo­lyamatosan jelen van

A konvencionális gazdaságtan szerint a felhalmozás a „gazdagok" (a tehetős tulajdonosok) és a nemzetek egyre növekvő megtakarításaiból ered. Ám a történelem nem igazolja az angol-amerikai puritánok eme tézisét. Ellenkezőleg, arról tanúskodik, hogy a felhalmozást egyesek (a többség) kisajátított vagyonából finanszírozzák mások (egy kisebbség) javára. Marx eredeti felhalmozásnak nevezi és behatóan elemzi e folya­matokat, amelyekre ékes bizonyságul szolgál az angol parasztok elűzése (a bekerítések), az ír földműveseknek a hódító angol landlordok általi kifosztása vagy az amerikai kontinens gyarmatosítása. De az eredeti felhalmozás nem vész a kapitalizmus távoli s mára túlhaladott múltjának homályába, hanem napjainkban is zajlik.

A kisajátító felhalmozás – ezt a kifejezést jobban kedvelem, mint az „eredeti felhalmozás"-t – nagysága demográfiai adatokkal, illetve a tár­sadalmi termék értékével leírható, mérhető.

1500 és 1900 között a Föld lakossága megháromszorozódott (450­-550 millióról 1.600 millióra nőtt), majd a XX. század folyamán még 3,75-szörösére duzzadt (s jelenleg meghaladja a 6 milliárdot). Ám ebből az európaiak (pontosabban az európaiak és az általuk Amerikában, Dél-Af­rikában, Ausztráliában és Új-Zélandon elfoglalt területeken élők) aránya az 1500-ban mért 18%-ról (vagy ennél kevesebből) 1900-ig csak 37%-ig emelkedett, majd a XX. században fokozatos csökkenésnek indult. Az első négy évszázad (1500-1900) az európaiak világhódításának a kora volt, a XX. és a XXI. század pedig a „Dél ébredéséé"; a leigázott népek újjáéledéséé.

Az európai hódítás az amerikai indiánok brutális kifosztását eredmé­nyezte: földjeiket és természeti kincseiket a gyarmatosítók kaparintották meg. Az indiánokat szinte teljes egészében kiirtották (az észak-amerikai indiánok genocídiuma), vagy lélekszámuk – a portugál és spanyol hódítók által véghezvitt kifosztás és kizsákmányolás következtében – a koráb­binak egytizedére zsugorodott. Azután következett a rabszolga-keres­kedelem, amely Afrika nagy kiterjedésű területeit fél évezreddel vetette vissza a fejlődésben. Ugyanilyen jelenségek zajlottak le Dél-Afrikában, Zimbabwében, Kenyában, Algériában s még inkább Ausztráliában és Új-Zélandon. Izrael Állam gyarmatosító politikáját napjainkban ugyan­ez a kisajátító fölhalmozás jellemzi. A Brit-India vagy a Holland-Indiák parasztságának leigázása, a Fülöp-szigetek és Afrika gyarmati kizsák­mányolása hasonló következményekkel járt: pusztító éhínségekhez ve­zetett, a hírhedt bengáliai éhínségtől a mai afrikai népeket sújtó tömeges éhezésig. A módszert az angolok vezették be Írországban, ahol egykoron ugyanannyian éltek, mint Angliában, mígnem a Marx által kipellengérezett megszervezett éhínség következtében a lakosság száma a korábbinak egytizedére csökkent.

A kisajátítás nem csak a paraszti osztályt, hanem a hajdan volt népek nagy többségét sújtotta. A kapitalista behatolás az Európánál sokáig vi­rágzóbb India és Kína (manufakturális és kézműves) iparát tönkretette.

Lényeges tudnunk, hogy a pusztítást nem a „piaci törvények" okozták. Nem az történt, hogy a „hatékonyabb" európai ipar átvette a versenykép­telen termelés helyét. Az ilyen ideologikus magyarázat mélyen hallgat a háttérben lezajlott politikai és katonai erőszakról. A magasabb – nem pedig alacsonyabb – műszaki színvonalú kínai és indiai ipar felett nem általában véve az angol ipar „ágyúi", hanem az ágyúgyártók arattak győzelmet. Az iparosítás azután megadta a kegyelemdöfést: a XIX. és XX. századi Afrikában és Ázsiában „az alulfejlettséget fejlesztették". A gyarmati erőszak és a munkások végletes kizsigerelése egyszerre vált a kisajátító felhalmozás eszközévé és következményévé.

Az európai központok anyagi termelése 1500 és 1800 között, arányait tekintve, kétségkívül csupán kevéssel haladta meg a demográfiai növe­kedést (ám ez utóbbi a kor viszonyaihoz képest meglehetősen jelentős volt). E tendencia a XIX. században felgyorsult, s fokozódott a tengeren túli népek kizsákmányolása is; ezért szólok folyamatos kisajátító felhal­mozásról „eredeti" tőkefelhalmozás helyett. Mindez nem mond ellent annak, hogy a XIX. és XX. században a technológiai fejlődés, vagyis az egymást érő ipari forradalmak az előző három merkantilista évszázad­hoz képest soha nem látott mértékben járultak hozzá a felhalmozáshoz. A kapitalista-imperialista világrend új centrumhatalmainak (Európa, az Egyesült Államok és a késve érkezett Japán) termelése 1500 és 1900 között hét és félszeresére nőtt, szemben a perifériával, amelyé csupán megduplázódott. Olyan mély szakadék képződött, amilyen addig soha nem lett volna elképzelhető az emberiség történelmében. A távolság a XX. század során azután tovább nőtt, mígnem 2000-ben a centrumban az egy főre jutó átlagos nemzeti jövedelem 15-20-szorosa lett a periféri­ális helyzetű országok teljes nemzeti jövedelmének.

A merkantilista évszázadok kisajátító tőkefelhalmozása bőségesen fedezte a kor uralkodó osztályai (az ancien régime) fényűző életvitelét, miközben semmilyen haszonnal sem járt a népi osztályoknak. A felhalmo­zás főként a modern állam hatalmi szervei, adminisztrációja és fegyveres erői megerősítését szolgálta. Erről tanúskodnak a merkantilista időszak és a rákövetkező ipari korszak között hidat verő háborúk, a nagy fran­cia forradalom és Napóleon háborúi. A tőkefelhalmozásban gyökerezik tehát a XIX. századot meghatározó két jelentős átalakulás: az első ipari forradalom és a gyarmati hódítás.

Engels beszámolójának tanúbizonysága szerint – aki lehangoló képet fest az angliai munkásnyomorról – a néptömegek a XIX. században sokáig egyáltalán nem részesedtek a gyarmatok gazdagságából. A tömeges kivándorlás lehetősége viszont, amely a XIX. és XX. század során egyre növekvő méreteket öltött, nyitva állt előttük. Olyannyira, hogy egyes területekről a kivándoroltak száma meghaladta az otthon maradott népességét. El tudnánk-e képzelni manapság két-három milliárd olyan ázsiait és afrikait, akik ugyanezzel a lehetőséggel bírnak?

2. Külső és belső gyarmatosítás

A centrum/periféria ellentét tehát kezdettől fogva jelen volt a létező kapi­talizmus világméretű terjeszkedésének minden stádiumában. A kapita­lizmust jellemző imperializmus természetesen mindig új s újabb alakban jelentkezett, szoros összhangban a kapitalista tőkefelhalmozás egymást követő fázisait – a merkantilizmust (1500-tól 1800-ig), a klasszikus ipari kapitalizmust (1800-tól 1945-ig), a II. világháború utáni szakaszt (1945-től 1990-ig) és a születőben lévő „globalizációt" – meghatározó jellegzetes vonásokkal.

E megközelítésben a gyarmatosítás egyes centrumállamok jellemző terjeszkedési formája volt, amely azon alapult, hogy a meghódított orszá­got alávetették az anyaország politikai hatalmának. Ez a fajta gyarma­tosítás tehát „külső", amennyiben egyrészt az anyaországok, másrészt a gyarmatok elkülönült entitások, még ha az utóbbiak az előbbiek által dominált politikai térbe integrálódnak is.

A gyarmatosítás elsőként a spanyolok, a portugálok, az angolok és a franciák által leigázott amerikai kontinensen ment végbe. Az anyaor­szágok uralkodó osztályai a gyarmatokon olyan gazdaság-, és társada­lomirányítási rendszereket honosítottak meg, amelyek a kor hatalmi köz­pontjainak tőkefelhalmozását szolgálták. Az atlanti Európa és a gyarmati Amerika aszimmetriája ezért nem spontán, „természetes" módon, hanem nagyon is tervszerű politika nyomán alakult ki – aminek szerves része volt a meghódított területek indián törzseinek leigázása.

A gyarmatokba beleégett rabszolgabélyeg csupán perifériajellegüket volt hivatva megerősíteni, aláhúzva, hogy e területek hatékonyságát a kor centrumaiban zajló felhalmozás követelményeihez mérik. Vagyis a rabszolgaszállító Fekete-Afrika az amerikai periféria perifériájává vált. A gyarmatosítás a XVIII. században többek között a Brit-India és a Hol­land-Indiák meghódításával gyorsan átlépte Amerika határait, majd a XIX. század végétől Afrikában és Délkelet-Ázsiában folytatódott. Azok az országok pedig, amelyeket nem sikerült teljes mértékben leigázni – Kína, Irán vagy a Török Birodalom – előnytelen szerződésekre, félgyarmati státuszba kényszerültek.

„Külső" volt a gyarmatosítás az anyaországok, az iparosodott nemzetek szemszögéből, amelyek ráadásul a munkás-, és szocialista mozgalmakat, valamint a demokratikus vívmányokat fellendítő társadalmi modernizáció terén is előrébb tartottak. Ám e vívmányok gyümölcsét a gyarmatok népei sosem élvezhették. A rabszolgaság, amely ezt a kibontakozást megelőz­te, a kényszermunka és a néptömegek szélsőséges kizsákmányolásának egyéb formái, a gyarmati hatóságok brutalitása és vérfürdői határozzák meg a létező kapitalizmus történetét. A kapitalizmus „fekete könyvének" oldalain az áldozatok száma tízmilliókkal mérhető. A gyarmatokon alkal­mazott módszerek természetesen az anyaországokban is óriási károkat okoztak: az uralkodó elitek kultúrájában – sőt, az alacsonyabb osztá­lyokéban is – meghonosodott a rasszizmus, legitimálva az ellentétet a „demokratikus centrum" és a brutális „gyarmati önkényuralom" között. A gyarmatok kizsákmányolása – egészében véve – a centrumországoknak hasznot hozott, az egyes anyaországok pedig extraprofitra is szert tettek, ami meghatározta helyüket világgazdaság rendszerében (Nagy Britannia hegemóniáját gyarmatbirodalmának köszönhette, amit azután a késve érkezett Németország megpróbált megkaparintani).

A „belső" gyarmatosítás jelenségei egyfelől a betelepítések, másfelől az imperialista terjeszkedés logikájának sajátos vegyülékéből adódnak. A centrumokban végbemenő eredeti tőkefelhalmozás a parasztság leg­szegényebb rétegeinek módszeres kizsákmányolásával ment végbe, s ez akkora népességfelesleget eredményezett, amelyet a helyi ipar nem volt képes teljes egészében felszívni, ami hatalmas kivándorlási hullámokat eredményezett. Később a társadalmi modernizációval együtt járó demográfiai forradalom következtében a halandóság előbb kezdett el csökkenni, mint a születések száma, s ez ugyancsak a kivándorlást ösztönözte. E jelenség korai példájával találkozhatunk Angliában, ahol a XVII. századtól kezdve a bekerítés általános gyakorlattá vált.

Új-Anglia ebben a konstellációban született, ami a kivándorlást kísérő politikai-ideológiai mozgalmak természetéről is sokat elárul. A „szegények" – az anyaországok kapitalista fejlődésének áldozatai – csatlakoztak az új-angliai kivándorlásukat és letelepedésüket megszervező obskúrus, fel­világosodás-ellenes szektákhoz. Ez az eredet mély nyomokat hagyott az amerikai ideológián, jellegzetesen reakciós színezetet kölcsönözve neki. ¹ A korabeli kapitalista-imperialista Anglia uralkodó osztályait azonban nem a kivándorlás érdekelte, hanem a centrumban lejátszódó tőkefelhalmozást szolgáló gyarmatok sorsa, amilyenek pl. az észak-amerikai brit rabszol­gatartó gyarmatok voltak. Az Egyesült Államok társadalmi alakulatának sajátos, a belső gyarmatosítás modelljére épülő jellegét e két entitás egysége határozta meg. Új-Anglia, minthogy centrumországa csekély érdeklődést mutatott iránta, önálló központtá emelkedett, s közvetítői szerepet vívott ki magának a rabszolgagyarmatok kizsákmányolásában (mindenekelőtt magához ragadva a tengeri kereskedelmet, ami lehetővé tette ellenőrzésüket), s kezdetleges iparosításba kezdett. Az Egyesült Államok születésekor tehát egy új kapitalista-imperialista központ és annak belső gyarmatai (a rabszolgatartó Dél) forrtak egybe. Ez döntően befolyásolta az Egyesült Államok politikai kultúrájának alakulását.

A belső gyarmatosítás nem az Egyesült Államok történelmének kizá­rólagos produktuma volt. Latin-Amerikában és Dél-Afrikában is részben hasonló jelenségekkel találkozhatunk. Az Ibériai-félsziget nem tartozott a kapitalista fejlődés élvonalába. De hódításai nolens volens betagozódtak a születőben lévő kapitalizmus formálódó merkantilizmusába. Ebbe az új keretbe éppolyan jól belefért az indiánok könyörtelen leigázása, mint a későbbi afrikai rabszolga-kereskedelem. Csakhogy a rendszer nem a centrumoknak jövedelmezett, sem Spanyolországban, sem Portugáliá­ban, az amerikai gyarmatokon meg pláne nem. Latin-Amerika gyarmati státuszának haszonélvezői a születőben lévő valódi centrumok lettek, elsőként Anglia, majd gyors helycserével, a XIX. századtól kezdve, az Egyesült Államok (amely a Monroe-doktrina értelmében már 1823-tól bevallottan egyeduralkodói szerepre tört a kontinensen), míg a komprá­dor burzsoáziához hasonlóan közvetítő szerepet betöltő spanyolok és portugálok Ázsiába és a Török Birodalomba mentek újabb területeket hódítani. Latin-Amerika belső gyarmatosítása ezzel együtt ugyanolyan társadalmi-politikai együtthatókkal járt, mint bármely más gyarmatosítás: rasszizmust szült a feketékkel szemben (történetesen Brazíliában) és megvetést az indiánok iránt. A belső gyarmatosítást egyedül Mexikó kér­dőjelezte meg; forradalma (1910-1920) ezért a modern kor nagy jelentő­ségű szabadságharcai közé tartozik. A jelenlegi bennszülött követelések újraéledésének következtében mára talán az Andok országaiban is kezd megkérdőjeleződni ez a rendszer, noha természetesen teljesen új, helyi és globális összefüggésrendszerben.

Dél-Afrikában az első telepes gyarmatosítás – a búroké – inkább egy „tisztán fehér" állam létrehozásának tervével történt, többnyire az afrikai lakosság elűzése/kiirtása, semmint leigázása által. A brit hódítás ezzel szemben eleve azt tűzte ki célul, hogy az afrikaiakat az anyaország imperialista terjeszkedésének szükségleteihez hajlítsa (elsősorban a bányászat által). Sem a régi telepesek (a búrok), sem az újak (a britek) nem kaptak felhatalmazást önálló centrum létrehozására. Az apartheid búr állam a második világháborút követően megpróbálkozott azzal, hogy hatalmát belső, lényegében fekete gyarmatára alapozza. Célját azonban nem érhette el a kedvezőtlen demográfiai arányok (a feketék erős többségben voltak) és az elnyomott néptömegek ellenállásának, majd győzelmének következtében. Az apartheid bukása után hatalomra került helyi erők örökölték a belső gyarmatok problémáját, amire a mai napig sem sikerült radikális megoldást találniuk. Ám ez már a történelem újabb fejezetéhez tartozik.

A gyarmatosításnak a politikai kultúrára gyakorolt hatása szempontjá­ból Dél-Afrika esete különösen izgalmas. Nem csupán azért, mert a belső gyarmatosítás itt egyedülállóan látványos formában valósult meg, s nem is azért, mert létrehozta az apartheid politikai gyakorlatát. Hanem azért, mert az ország kommunistáit a létező kapitalizmus éles szemű elemzésé­hez vezette. A belső gyarmatosítás elméletét az 1920-as években a dél-afrikai kommunista párt dolgozta ki, s terjesztette el, megállapítva, hogy a „fehér" kisebbség magas jövedelme és a „fekete" többség hihetetlenül alacsony bérei ugyanannak a kérdésnek a színe és a fonákja.

A kommunista párt párhuzamot mert vonni azzal a kontraszttal, amely az angoloknak juttatott fizetések és az indiai munkabérek közötti különb­ség között mutatkozott a Brit birodalomban. Mind a párt, mind az akkori III. Internacionálé számára a problémának e két aspektusa – a létező kapitalizmusé – elválaszthatatlan volt egymástól. A belső gyarmatosítás kommunista elmélete Dél-Afrikában ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a gyarmatosítás, amely a vezető imperialista hatalmak felől nézve külsődlegesnek tűnik, valójában, a kapitalista világrendszer mint olyan szempontjából egyértelműen belső jellegű. A dél-afrikai kommunista párt és a III. Internacionálé e felismerést beemelte a (kommunista) baloldal politikai kultúrájába, s ezáltal radikálisan szakított a jellegében szociálkolonialista II. Internacionálé szocialista baloldalával, amelynek po­litikai kultúrája tagadta az efféle világrendszer-szintű összefüggéseket.

Dél-Afrika valójában a kapitalista világgazdasági rendszer lekicsinyített modellje. Határain belül a rendszer mindhárom alkotóeleme jelen van: létezik egy, az imperialista centrumok járadékát élvező kisebbség, s megtalálható a két másik alkotóelem is: a többségé, amely nagyjából egyenlő arányban oszlik meg egy iparosodott „harmadik világ" (a mai „feltörekvő országok") és egy nincstelen, a mai Afrika iparmentes területe­ihez hasonló „negyedik világ" között (ezek a volt bantusztánok). Ráadásul a népesség e három összetevőre vetített aránya, illetve az egy főre eső jövedelmet leíró adatok körülbelül megfelelnek a jelenlegi világrendet jellemző számoknak. Nyilván ez is hozzájárult a hajdani dél-afrikai kom­munisták tisztánlátásához. Mára azonban ennek a politikai kultúrának nyoma veszett. Nem csak Dél-Afrikában, ahol már a kommunista párt is a rasszizmus elcsépelt tanait hangoztatja (amelyek az okozatot oknak tüntetik föl), de a kommunisták többségének szociáldemokrata átállásával a világon szinte mindenütt.

Vajon a világ mostani rendje a belső gyarmatosítási formák újabb ki­szélesítésének irányába mozdul-e el? Az összehangolt tőkés támadás (a világméretű bekerítés) nyomán a világ földművelő népessége felének otthont adó perifériákon egyre mélyül a szociális krízis, ami gigászi migrációs hullámot idéz elő, némileg kiegyenlítve a trió centrumainak viszonylagos demográfiai stagnálását. Vitakérdés, hogy a világkapitaliz­mus következő fázisát a belső gyarmatosítás kiszélesedése jellemzi-e majd, ugyanis egy ilyen modell, amely a „rasszizmus" intézményesülését implikálja, Európában politikai és elvi akadályokba ütközik. Az Egyesült Államok gyakorlatából merített közösségelvű (communitarianist) mo­dell ugyanakkor Európa „amerikanizálódásának" valós veszélyét vetíti előre.

3. A kapitalizmus csupán történelmi zárójel

A létező kapitalizmus karrierje hosszú, több évszázados érlelődési szakasszal indult. Rövid, XIX. századi virágzását – valószínűsíthetően elhúzódó – hanyatlása követte, amely akár a globális szocializmusba történő lassú átmenet korszakává is válhat.

A kapitalizmus nem váratlanul, varázsütésre bukkant föl a London­Párizs-Amszterdam háromszögben a XVI. század folyamán, a Rene­szánsz és a Reformáció történeti léptékkel mérve rövid időszakában. Első formái már három évszázaddal korábban megjelentek az itáliai városállamokban. S bár ez még vitakérdés, de előzményei valószínűleg megtalálhatók a „selyemút" kínai és indiai kereskedővárosaiban, illetve a Közép-Kelet iszlám – arab és perzsa – vidékein is. Később, 1492 után, az amerikai kontinens spanyol és portugál meghódítása utat nyitott a merkantilista-rabszolgatartó-kapitalista rendszer kiépítése előtt. Ám Madrid és Lisszabon monarchiái – különböző, itt nem részletezhető okokból – nem voltak képesek arra, hogy a merkantilizmusnak végleges formát adjanak; ezt majd az angolok, a hollandok és a franciák teszik meg helyettük. A társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális átalakulás e harmadik hulláma, amely átvezet a kapitalizmus történelemből ismert formájába, elválaszthatatlan a megelőző két hullámtól. De akkor miért is lenne ez másként a szocializmus esetében, ahol a több évszázados tanulási folyamat az emberi civilizáció egy fejlettebb szintjét hivatott életre hívni?

A rendszer fénykora tehát rövid volt: az ipari forradalmat és a nagy francia forradalmat alig egy évszázad választja el 1917-től. Ebben az évszázadban egyszerre teljesedtek ki és kérdőjeleződtek meg az Európát és észak-amerikai „gyermekét" magával ragadó forradalmak, s fejeződött be a sorsába beletörődni látszó világ leigázása.

Vajon képes-e a történelmi kapitalizmus úgy folytatni terjeszkedését, hogy közben hagyja, hogy a rendszer perifériájára szorultak „behozzák lemaradásukat", és domináns centrumaikhoz hasonlóan maguk is „töké­letesen fejlett" kapitalista társadalmakká váljanak? Ha a rendszer tör­vényei ezt lehetővé tennék, akkor a kapitalizmuson belül a „felzárkózás" – mint a szocializmus szükséges előfeltétele – megkerülhetetlen, objektív erőként jelentkezne. Azonban lássuk be, e nézet, bármennyire is elterjedt és uralkodó, egész egyszerűen hamis. A történelmi kapitalizmus inherens módon polarizáló, s az is marad; azaz kizárja a „felzárkózást".

Elméleti síkon a kapitalizmus, mint termelési mód, a piacok hármas, in­tegrált egységére épül (termékek piaca, tőkepiac, munkaerőpiac). Műkö­dő világgazdasági rendszerként azonban csupán a piac első két dimenzi­ójának világméretű terjeszkedésén alapul. Valódi globális munkaerőpiac, a szilárd államhatárok miatt, a gazdasági globalizáció ellenére sem jöhet létre. A létező kapitalizmus ezért nemzetközi szinten szükségszerűen polarizáló jellegű, s az egyenlőtlen fejlődés a legvészesebben növekvő ellentét a mai világban, amely kapitalista logikával immár nem oldható fel. E tényből adódik a hosszú távú, világméretű szocialista átmenet el­gondolása. Hiszen bár a kapitalizmus lefektette egy planetáris gazdasági és társadalmi rendszer alapjait, a globalizációt képtelen beteljesíteni. A szocializmus mint az emberi civilizáció minőségileg magasabb szintje éppen ezért csakis egyetemes lehet. Ami viszont csupán hosszú történel­mi átmenet eredményeként valósulhat meg, amely a tőkés globalizáció tagadásának ellentmondásos stratégiáját teszi szükségessé.

A globalizált kapitalizmus elemzése kapcsán különbséget kell tennünk az értéktörvény és annak speciális formája, a globalizált értéktörvény között. A tőkés világot nem egyszerűen az értéktörvény uralja, hanem a globalizált értéktörvény (az értéktörvénynek a kétdimenziós világpiacból fakadó válfaja). Az egyszerű értéktörvény értelmében azonos termelé­kenységhez – elvben – világszerte azonos munkajövedelmek tartoznak. A globalizált értéktörvény érvényesülésekor viszont azonos termelékenység különböző munkajövedelem-szinttel járhat együtt, miközben a termékárak és a tőkejövedelmek világméretekben kiegyenlítődnek. A polarizáció ennek a helyzetnek a következménye. A világszocializmusba való lassú átmenetet szem előtt tartó racionális gazdasági döntések szempontjait ezért le kell választani a globalizált értéktörvénynek alávetett kritériu­mokról.

Ez az elv szociális és politikai döntésekre lefordítva azt jelenti, hogy önközpontú nemzetgazdaságon alapuló, népi-nemzeti társadalom kiépítése nélkül nem lehet átjutni a lassú átmenet megkerülhetetlen átjáróján. E terv azonban minden ízében ellentmondást hordoz: a ka­pitalista szempontokat, intézményeket és gyakorlatot a tőkelogikával hadban álló szocialista célkitűzésekkel és reformokkal társítja; s bizo­nyos mértékű (amennyire lehet, persze, ellenőrzött) kifelé nyitást próbál meg összeegyeztetni a domináns kapitalista érdekekkel ellentétes, haladó társadalmi átalakításokkal. Az uralkodó osztályok törekvéseiket, céljaikat a létező kapitalizmus horizontján belül igyekeznek megvalósí­tani, s akár tetszik, akár nem, stratégiájukat a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének szabályainak rendelik alá. Ezért nem képesek reális alternatívaként kezelni a lekapcsolódást, amely viszont az elnyomott néptömegek számára magától adódik, amint megkísérelnek a politikai hatalom eszközeivel változtatni körülményeiken, s megszabadulni a polarizáló kapitalizmus világméretű terjeszkedése következtében rájuk szakadt embertelen viszonyoktól.

Az önközpontú fejlődés mint megkerülhetetlen opció

Történetileg a kapitalista centrumok tőkefelhalmozási folyamatának meg­határozó mozzanatát az önközpontú fejlődés jelentette, s ez határozta meg a gazdasági fejlődés módját, abban az értelemben, hogy a fejlődést döntően a belső társadalmi kapcsolatok dinamikája szabta meg (a szol­gálatába vont külső kapcsolatok támogatásával). A perifériákon viszont a tőkefelhalmozási folyamatot elsősorban a centrumterületek fejlődése határozza meg, amely folyamat ezért függő természetű.

Az önközpontú fejlődés ilyenformán a felhalmozás öt alapvető feltételé­nek kézben tartását igényli:

Az önközpontú gazdasági modell dinamikájának alapja, hogy a ter­melő és tömegfogyasztási javak előállítása szoros kölcsönös függésben növekszik. Az önközpontú gazdaságok nincsenek saját „börtönükbe zárva"; ellenkezőleg, agresszív módon nyitottak, abban az értelemben, hogy a nemzetközi porondon kivívott politikai és gazdasági befolyásuk a világrendszer egészére kihat. Az effajta kölcsönviszonyhoz adott társadalmi berendezkedés tartozik, amelynek meghatározó elemeit a rendszer két alapvető tényezője: a nemzeti burzsoázia és a munka világa jelenti. A per definitionem önközpontú centrumkapitalizmussal ellentétes perifériakapitalizmus viszont másfajta dinamikát képvisel; itt egyrészt az exportképesség, másrészt az importált vagy importhelyettesítő (helyben előállított) termékeknek egy kisebbség általi fogyasztása alkot kapcso­latot. E modell határozza meg a perifériák polgárságának a nemzeti burzsoáziával ellentétes komprádor természetét.

Kritikusan kell szemlélni az önközpontú népi vagy szocialista fejlődés múltbeli kísérleteit

Háromnegyed évszázada minden nagy társadalmi forradalom: az orosz, a kínai, a vietnami és a kubai szocialista forradalmak éppúgy, mint a harmadik világ népeinek felszabadító mozgalmai felvetették az önköz-pontú gazdaság és a lekapcsolódás – elvi és gyakorlati – kérdéseit. A történelmi válaszokat folyamatosan újra kell értékelni, tanulva sikereikből és kudarcaikból egyaránt. Ugyanakkor mivel a kapitalizmus is változik, s alkalmazkodik a nemzeti ellenállás által támasztott kihívásokhoz, e kérdés (is) folyamatosan változó körülmények között és terminusokban fogalmazódik meg. Az önközpontú gazdaság és a lekapcsolódás sosem lesz leegyszerűsíthető kész, a történelmi fejlődés bármely pillanatában érvényes formulákká. Folytonos újragondolásuk a történelmi tanulságok és a kapitalista globalizáció terjeszkedésének függvényében nélkülöz­hetetlen.

A második világháború után a harmadik világ országain végigsöprő dekolonizációs hullám eredményeként új államok születtek, amelyek döntően a felszabadítási mozgalmakat különböző mértékben ellen­őrzésük alatt tartó nemzeti burzsoáziára támaszkodtak. A burzsoázia „fejlesztési" terveit „a kölcsönös nemzetközi függőségi rendszeren belüli függetlenséget" célzó modernizációs stratégiaként tüntette föl. E tervek tehát nem tartalmazták a szó valódi értelmében vett lekapcsolódást, legfeljebb aktív alkalmazkodást a mindenkori világrendszerhez. A tör­ténelem azután bebizonyította ezen elképzelések utópisztikus voltát: a „fejlesztési" projektumok az 1955 és 1975 közötti (látszólag) sikeres kibontakozás után kifulladtak, s a periféria társadalmai és gazdaságai ismét komprádor jelleget öltöttek, amit a „nyitást" szorgalmazó politika, a privatizáció és a kapitalista globalizáció kényszereihez való egyoldalú szerkezeti alkalmazkodás kényszerített ki.

A Szovjetunió, Kína, Vietnam és Kuba létező szocialista rendszere­iben viszont a lekapcsolódás valóban megvalósult. Ezek az országok a világméretű kapitalista terjeszkedés logikájától független gazdasági kritériumrendszert alakítottak ki, ami arra utal, hogy ezek a forradalmak gyökereikben – azaz a társadalmi és politikai erők törekvései szerint – eredendően valóban szocialista jellegűek voltak. Ugyanakkor, amikor dönteniük kellett, hogy a termelőerők fejlesztése s ezáltal a kapitalista centrumok irányítási rendszereinek átvétele révén „felzárkózzanak-e bár­mi áron", vagy pedig építsenek inkább „egy másik (szocialista) világot", e társadalmak mindinkább az első opciót helyezték előtérbe, s ez azután a második lehetőség teljes kiüresedéséhez vezetett. Ez a fajta fejlődés egy erős burzsoázia fokozatos kialakulásával járt együtt, amely – ha sikerült megszereznie a politikai hatalmat – helyreállította a világrend­szerbe integrált „normális" kapitalizmust, aminek közvetlen velejárója e társadalmak újra-periferizálódása lett.

A harmadik világ és a szovjetizmus (az ún. létező szocializmus) sorra kudarcot vallott „fejlesztési tervei" – a domináns nyugati centrumok egyre erősödő kapitalista globalizációja közepette – annak az egyoldalú és ural­kodó nézetnek nyitottak utat, amely szerint a kapitalista globalizációhoz való alkalmazkodásnak nincs alternatívája. Ez azonban nem egyéb reakciós utópiánál, hiszen ha alávetjük magunkat a mindig kétdimen­ziós világpiac terjeszkedése által megszabott követelményeknek, nem leszünk képesek rá, hogy meghaladjuk a globalizációt, amely az egyen­lőtlenségeket elmélyíti. Ezért a világot polarizáló kapitalista globalizáció legújabb szakaszának kihívásaira a megkerülhetetlen válasz továbbra is az önközpontú gazdaság és a lekapcsolódás.

A perifériaországok népei tehát a kapitalista fejlődés útját követve tra­gikus zsákutcába kerülnek. Egyesek „fejlett" kapitalizmusa ugyanis – a kisebbséget adó domináns centrumoké (a Föld népességének 20%-áé) – nem létezhet a többiek, az össznépesség 80%-ának „fejlődő" kapitaliz­musa nélkül. Ez az agrárkérdés kapcsán különösen szembeszökő.

A történelmi kapitalizmusban a fejlődés az agrárterületek kisajátításán, a „piaci" törvényeknek alárendelt mezőgazdasági termelésen alapult, azon, hogy a mind nagyobb számban elűzött földművelő népesség he­lyét a népesség elenyésző hányadát (5-10%-át) kitevő tőkés gazda veszi át, akik az adott országok teljes lakossága számára bőségesen elegendő élelem – sőt, jelentős exportfelesleg – előállítására képesek. E modellben

– amely a XVIII. századi Angliában jelent meg először, majd fokozatosan egész Európában elterjedt – a tőkés fejlődés történetének lényege feje­ződik ki. Ez az út látszólag tökéletesen hatékony. Ám akár hatékony, akár nem, járható-e vajon a jelenlegi perifériaországok számára?

Európában a tőkés fejlődésre nem lett volna lehetőség a tömeges amerikai kivándorlás nélkül. A jelenlegi perifériaországok népeinek erre nincs lehetőségük, s ráadásul a modern ipar az érintett vidéki populáció csekély hányadát tudná csak felszívni, hiszen a XIX. századi iparágakkal ellentétben a maiak – s ez hatékonyságuk záloga – munkaerő-takarékos technológiát alkalmaznak. A kapitalista út immár csupán nyomornegyede­ket s olcsó munkaerőt képes folyamatosan újratermelni. Ez a régi modell követésének egyben politikai akadálya is. Európában, Észak-Amerikában és Japánban a tőkés fejlődés, ha megkésve is, a külföldi felvevőpiacokra és a gyarmati jövedelmekre támaszkodva létrehozta a tőke és a munka közötti társadalmi kompromisszum előfeltételeit. Ez a leginkább szembe­szökő a II. világháborút követő időszakban volt, amikor kialakult a jóléti állam, amelynek kevésbé intézményesült előzményei már a XIX. század óta léteztek. Efféle kompromisszumnak azonban a mai perifériákon nincsenek meg a feltételei. Kínában vagy Vietnamban a tőkés fejlődést nem lehet széles és stabil munkás-paraszt szövetségre alapozni. A kapitalizmus csupán a fejlődés kizárólagos haszonélvezői körében, az új középosztályokban képes gyökeret ereszteni. A „szociáldemokrácia" előtt itt zárva van a kapu. Az egyedüli, megkerülhetetlen alternatíva ezért a paraszti fejlődési modellje (amire alább visszatérek).

A kapitalizmus és a jövő szocializmusa közötti civilizációs küzdelemben a másik meghatározó fontosságú mozzanatot a természeti erőforrások kérdése jelenti. Vajon nem a kisajátító tőkefelhalmozás egyik formája az, hogy a Dél nem megújuló energiaforrásai kizárólag az Észak pa­zarló fogyasztásának céljaira kerülnek kiaknázásra? Midőn ezeket az energiahordozókat megújítható javakra és szolgáltatásokra cserélik, valójában a déli népek jövőjét áldozzák fel az imperialista oligopóliumok extraprofitjának oltárán.

E rendszer azonban nem tekinthető tartósnak, és a „lemaradottak" számára sem adhat követendő példát. A kapitalizmus nem egyéb saját meghaladását előkészítő zárójelnél az emberiség történetében. Ha nem így lenne, az út a barbársághoz vezetne, s az emberi civilizációnak bealkonyulna.

4. A XX. század: a szocialista forradalmak első hulláma és a Dél „ébredése"

A kapitalista rendszer fénykora tehát alig száz esztendőt ölelt fel. A XX. század már a szocializmus nevében indított forradalmak első hullámának kora volt (Oroszország, Kína, Vietnam, Kuba), s az imperialista-kapitalista rendszer perifériáján radikálisabbá váltak az ázsiai, afrikai és dél-amerikai felszabadítási harcok, amelyek törekvései a „bandungi tervben" (1955­1981) összegződtek.

Az egybeesés nem véletlen. A kapitalizmus világméretű térhódítása a történelem legsúlyosabb csapását mérte a perifériaországok népeire, bebizonyítva a tőkefelhalmozás romboló természetét. A pauperizálódás Marx által megfogalmazott törvénye szélsőségesebb formában valósul(t) meg, mint azt a szocialista eszme atyja valaha is gondolhatta volna. A történelemnek ez a fejezete azonban mostanra lezárult. A periférián élők többé nem fogadják el a kapitalizmus által rájuk szabott sorsot. Ez az alapvető attitűdváltás immár visszafordíthatatlan, ami azt jelenti, hogy a kapitalizmus hanyatló szakaszba került. Ez nem zárja ki különféle illúziók makacs továbbélését; azt, hogy reformokkal a kapitalizmus emberarcúvá tehető; hogy a rendszeren belül is van lehetőség a „felzárkózásra" – ami a „feltörekvő" országok pillanatnyi sikerektől megrészegült vezetőit élteti -; illetve, hogy a múlt visszaperelhető (ma számos „kirekesztett" nép fuldoklik a vallási vagy etnikai múltidézés mocsarában). E tévhitek azért tűnnek oly tartósnak, mert egyelőre a hullámvölgy legalján vagyunk. A XX. századi forradalmak árja elapadt, a XXI. századi új radikalizmus pedig még nem öltött határozott formát. Az átmeneti időszak árnyjá­téka pedig néha szörnyetegeket vetít a falra, ahogy Gramsci írja. A perifériaországok népeinek ébredése mindazonáltal már a XX. századtól megmutatkozik. Ez nem csupán demográfiai felzárkózásukban fejeződik ki, hanem abban is, hogy kinyilvánított szándékuk államaik és társadal­maik újjáépítése, amelyeket a megelőző négy évszázad imperializmusa darabjaikra szaggatott.

Bandung és a harcok első globalizálódása (1955-1980)

1955-ben Bandungban Ázsia és Afrika népei kinyilvánították, hogy a világrendszert az addig elnyomott nemzetek jogainak elismerésére ala­pozva kívánják újjáépíteni. A „fejlődéshez való jog" lett a kor többpólusú, tárgyalásos keretek között működtetett globalizációjának alapvetése.

A Bandung-érában megkezdett gyorsított ütemű iparfejlesztést nem az imperializmus térhódítása, hanem a déli népek győzelmei kényszerítették ki. Kétségtelen, hogy ezek a sikerek alkalmasak voltak arra, hogy a „fel­zárkózás" téves képzetét keltsék – miközben a perifériák fejlődéséhez alkalmazkodni kénytelen (és képes) imperializmus újabb uralmi mecha­nizmusok segítségével rendezte sorait.

A Bandung-kor volt Afrika reneszánsza. Az amerikai diaszpórában szü­letett pánafrikanizmus két fő célja közül az egyiket, a kontinens népeinek függetlenné válását elérte, ha a másikkal – az afrikai népek egyesítésével – kudarcot is vallott. Minthogy a perifériaországok népeinek felszabadítá­sa szükségszerűen antikapitalista távlatú célkitűzés, nem véletlen, hogy a függetlenségüket kivívott afrikai államok újjáépítési terveikhez szocialista értékekből merítettek. Nincs rá ok, hogy – mint az manapság szokás – megkérdőjelezzük a földrész államai által elért eredményeket. Kongóban például, a fertelmes Mobutu-rezsim idején, harminc év leforgása alatt, negyvenszer nagyobb oktatási kapacitás jött létre, mint a belga gyarmati uralom nyolc évtizede során. Akár tetszik, akár nem, az afrikai államok az 1960-as évektől kezdve valódi nemzetekké fejlődtek. Az etnikai viszályok csak később, a bandungi modell kimerülése következtében kezdődtek el, midőn a hatalom különböző frakciói megrendült legitimációjukat az etnicitáshoz folyamodva próbálták meg visszaszerezni.

De vajon kedvez-e a kapitalizmus hosszú hanyatlása egy lassú szo­cialista átmenetnek? Ehhez arra lenne szükség, hogy a XXI. század a társadalmi átalakulás célkitűzéseinek radikalizmusában a XX. méltó folytatása legyen – ami teljességgel lehetséges is, ugyanakkor megva­lósulásának feltételei még pontosításra szorulnak.²

A hanyatlás azonban korántsem lineáris folyamat; nem zárja ki a tőke ellentámadásának rövid időszakait. Jelenleg is ilyen időszakot élünk. Domenico Losurdo kifejezésével: a XX. század csupán az első fejezet volt a kapitalizmus meghaladásának és az új, szocialista létformák kialakításának hosszú tanulási folyamatában.³ Hozzá hasonlóan ezt az időszakot én sem tekintem a szocializmus, a nemzeti függetlenség „kudarcának" – ahogyan azt manapság a reakciós propaganda szeretné beállítani. A három társadalmi-politikai reformkísérletet: Nyugaton a jóléti államot (a tőke és a munka közötti történelmi kompromisszumot), a szov­jet és a maoista szocializmust, valamint a Bandung-korszak népi-nemzeti rendszereit világméretű komplementaritásuk és konfliktualitásuk szem­pontjai szerint kell elemeznünk. E megközelítés alapvetően különbözik a „hidegháborút" és a politikai-katonai bipolaritást középpontba állító szemlélettől, amelynek képviselői ma a kapitalizmust a „történelem vé­gével" azonosítják, s a hangsúlyt a XX. századi globalizáció multipoláris jellegére helyezi. A kapitalizmuson túlmutató három rendszer jellegzetes botladozásainak és ellentmondásainak elemzése kifulladásuk, majd ve­reségük, de semmiképpen nem kudarcaik okaira ad magyarázatot.⁴

A tőke ellentámadását e kifulladás tette lehetővé, megteremtve egy­szersmind a feltételeket a XX. század felszabadító mozgalmainak XXI. századi folytatásához.

5. A hanyatló tőke ellentámadása

A centrum/periféria-ellentét immár nem azonos az iparosodott és a nem iparosodott országok dichotómiájával. A centrum és a periféria közötti po­larizáció, amely a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének imperialista jellegét adja, folytatódik, sőt, a szakadék fokról-fokra mélyül. Ezért az imperialista hatalmakat a feltörekvő perifériák (elsősorban Kína és más déli országok) gyorsított ütemű fejlesztési tervei ezek vitathatatlan sikerei ellenére sem rázzák meg.

Az imperializmusról – szemben terjeszkedésének korábbi szakaszaival – többé nem többes számban, hanem mint a trió kollektív imperializmusá­ról kell szólnunk. Ezen azt értjük, hogy a trióra támaszkodó oligopóliumok közös érdekei immár erősebbek, mint a széthúzás irányába ható (mer­kantilista) érdekellentétek. Az imperializmus kollektív jellegéről árulkodik az is, hogy a világrendszert a trió közös intézményei irányítják: a gaz­daság terén a WTO (a trió Gyarmatügyi Minisztériuma), a Nemzetközi Valutaalap (a kollektív gyarmati pénzintézet), a Világbank (a Propaganda Minisztérium), az OECD és az Európai Unió (amelyet azért hoztak létre, hogy megakadályozzák Európa szakítását a liberalizmussal); politikai tekintetben pedig a G7/G8, az USA hadereje és a neki alárendelt NATO. (A kép az ENSZ szerepének korlátozásával, a világszervezet „meg-szelídítésével válik teljessé.) Az amerikai hegemóniatervek, amelyek a világ katonai ellenőrzésére irányuló programban öltenek testet (maguk után vonva többek között a nemzetközi jog semmibevételét, s azt, hogy az USA jogot formál arra, hogy tetszése szerint indítson ún. preventív háborúkat a világban) összhangban állnak a kollektív imperializmussal, s lehetővé teszik, hogy az Egyesült Államok túlkompenzálja meggyengült világgazdasági pozícióit.

Afrika, Ázsia és Dél-Amerika népei ma a globalizált, neoliberálisnak nevezett imperialista rendszer terjeszkedési törekvéseivel néznek szembe, ami nem más, mint az apartheid világméretűvé tétele. Vajon megkérdőjelezhető-e ez az új imperialista rend? S ha igen, kik által és milyen eredménnyel?

Jelenleg ilyen s hasonló kérdések fölvetésének nincs közvetlen idő­szerűsége. A Dél vesztes uralkodó osztályainak nagy többsége elfogad­ta a reá osztott komprádor szerepet; a túlélésért küzdő, kisemmizett néptömegek pedig, úgy tűnik, beletörődtek sorsukba, vagy pedig – ami még rosszabb – a saját uralkodó osztályuk által táplált, új és kártékony illúziókat kergetnek (aminek legdrámaibb példáit a politikai iszlám és hinduizmus képviseli). Másrészt az erősödő ellenállás, a kapitalizmussal és az imperializmussal szembeni erősödő küzdelem, a latin-amerikai újbaloldali erők látványos sikerei és fokozódó radikalizálódásuk, a déli kormányok erősödő WTO-kritikája – mindez azt bizonyítja, hogy mégis­csak létezhet „új, jobb világ".

Egyes déli országok uralkodó osztályai láthatóan úgy döntöttek, hogy a világrendszeren belül a domináns erőknek való passzív alárendelődést, illetve a nyílt ellenállást egyaránt elvetik: az állam aktív gazdaságfejlesz­tési stratégiájától várják országaik gyorsabb fejlődését. Kína – amely a forradalomnak és a maoizmusnak köszönhetően szilárd nemzeti bázissal rendelkezik, megőrizte nemzeti valutája és a tőkemozgások feletti állami ellenőrzést, s elvetette a termőföld kollektív tulajdonának megkérdőjelezését (ami a parasztok legfőbb forradalmi vívmánya) – más államoknál sokkal felkészültebben vághatott neki e kísérletnek, s vitathatatlan eredményeket ért el. De kérdés, folytatható-e ez a kísérlet, s ha igen, meddig? A felszínre került ellentmondások elemzéséből azt a következtetést vontam le, hogy a világrendszer tőkés nagyhatalmaival egyenrangú fél gyanánt szembeszállni képes nemzeti kapitalizmus terve javarészt illúziókból táplálkozik. Az örökölt objektív körülmények között a történelmi kompromisszum a munka, a tőke és a parasztság között, amely a rendszer stabilitását biztosíthatná, teljességgel elképzelhetetlen, s így idővel a rendszer kénytelen kitérni jobbra (amikor is szembetalálja magát az alsóbb néprétegek erősödő szociális mozgalmaival), vagy pedig balra, midőn a „piaci szocializmus" építése zajlik (ami a szocia­lizmusba való hosszú történelmi átmenet egyik szakasza). Vietnam ma ugyanezekkel a problémákkal küszködik. A többi ún. „feltörekvő" ország vezetői is láthatóan hasonló, ám még bizonytalanabb úton járnak. Sem Brazília, sem India – ahol nem zajlott le a kínaihoz hasonló radikális for­radalom – nem képes kellő erővel ellenállni az imperializmus és a helyi reakciós erők egyesült támadásának.

Pedig a Dél társadalmainak – vagy legalábbis némelyiknek – ma már megvannak az eszközeik ahhoz, hogy a tőkés centrumok monopóliumait letörjék. Az állam által vezérelt fejlesztéssel módjukban áll elkerülni a függőség csapdáját, saját hasznukra fordítani a birtokolt technológiai tudást, illetve a természeti erőforrásaik feletti ellenőrzés visszaszerzé­sével mértékletesebb fogyasztói magatartásra kényszeríteni az Északot. Egyszóval, ki tudnak törni a gazdasági globalizációból. Már jelenleg is képesek megkérdőjelezni az Egyesült Államoknak a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos, féltékenyen őrzött monopóliumát. Fejleszteni tudják a Dél-Dél cserekapcsolatokat – az áruk, szolgáltatások, a tőke és a technológia terén -, ami teljesen elképzelhetetlen lett volna 1955-ben, midőn ezen országok még sem iparral, sem technológiai ismeretekkel nem voltak felvértezve. A lekapcsolódásra tehát ezeknek a déli orszá­goknak sohasem volt még ekkora lehetőségük.

De vajon meg tudják-e ragadni az esélyt, s erre mely társadalmi réte­geik lehetnek képesek? A jelenleg uralkodó burzsoázia? Aligha. A kor­mányhatalmat megszerző népi osztályok? Eleinte minden valószínűség szerint átmeneti, népi-nemzeti jellegű politikai rendszerek.

6. A XX. század szocialista eredményei: a szovjetizmus és a maoizmus

A II. Internacionálé ouvrierista és eurocentrikus marxizmusa, a kor uralkodó ideológiájával összhangban, azt a lineáris történelemszemléletet vallotta, miszerint a szocializmusra vágyakozó társadalmaknak előbb egy kapita­lista fejlődési szakaszon kell átesniük (ennek magvait vetette el, úgymond, a „történelmileg hasznos" gyarmatosítás). Az a gondolat, miszerint a „fejlő­dés" (a centrumoké) és „elmaradottság" (az alávetett perifériáké), mint az érem két oldala, összetartoznak, tökéletesen idegen maradt számukra.

Lenin fenntartással kezelte a II. Internacionálé ezen elméletét, és a „leggyengébb láncszem" (Oroszország) sikeres forradalmát mindvégig azzal a meggyőződéssel irányította, hogy szocialista forradalmak hulláma követi majd Európa-szerte az orosz példát. Miután reményeiben csalat­kozott, Lenin új távlatokat nyitott, ahol nagyobb hangsúlyt kapott a Kelet lázadásainak valódi forradalmakká érlelődése. Ám ezen új perspektíva rendszerbe foglalása már Maora és a Kínai Kommunista Pártra várt.

Az orosz forradalmat a munkásosztályban és a radikális értelmiségben mély gyökeret eresztett Párt vezette. Az egyenruhába bújtatott paraszt­sággal (e csoportot a Szociálforradalmárok Pártja, az eszerek képvi­selték) kötött szövetsége magától értetődő volt. Vívmánya, a radikális agrárreform, beteljesítette az orosz parasztok régi álmát: földtulajdonosok lettek. Ez a történelmi kompromisszum azonban már magában hordta saját korlátait: mint mindig, a „piac" itt is egyre nagyobb különbséget teremtett a parasztságon belül (ld. „kulákosodás").

A kínai forradalom már a kezdetektől (az 1930-as évektől azonban mindenképp) eltérő alapokon bontakozott ki, és stabil szövetséget te­remtett a szegény-, és középparaszti osztállyal. A hazafias hangulat – a japán megszállással szembeni harc – hatására a gyenge és csalárd Kuomintangban csalódott burzsoá rétegekből is széles tömegek csatla­koztak a kommunisták irányította fronthoz. Így a kínai forradalom új, a forradalom utáni Oroszországétól eltérő helyzetet teremtett. A radikális paraszti forradalom még az agrárföldtulajdon fogalmát is eltörölte, s helyette szavatolta, hogy minden földműves egyformán hozzáférhet a földhöz. Mind a mai napig ez a döntő előny, amelyben Kínán és Vi­etnamon kívül egyetlen más ország sem rendelkezik, s ez képezi az agrárkapitalizmus pusztító előretörésének legfőbb akadályát. Kínában jelenleg ez az egyik legtöbb vitát kiváltó kérdés.⁵ Egyébként a nemzeti burzsoázia nagyarányú csatlakozása a KKP-hoz – a dolgok természe­téből adódóan – olyan ideológiai befolyást teremtett a pártban, amely utat nyitott azokhoz az elhajlásokhoz, amelyeket Mao „a kapitalista út híveinek" titulált párttagoknak tulajdonított.

Kínában a forradalom utáni rendszer sikerességét nemcsak megannyi méltánylandó politikai, kulturális, pénzügyi és gazdasági eredmény mutatta (az ország iparosítása, radikális, modern politikai kultúra megte­remtése stb.). A maoista Kína megoldotta a „parasztkérdést", a Középső Birodalom két évszázadon át (1750-1950) tartó, drámai hanyatlásának legfőbb problémáját. Kína ezeket a sikereit a legdrámaibb szovjet túl­kapásokat elkerülve aratta: a sztálinizmus gyakorlatával ellentétben az államosítást nem gyilkos erőszakkal kényszerítette ki, és a párton belüli ellentétek sosem torkolltak politikai terrorba (Tenget eltávolították, később azonban visszatért…). Mind a parasztok és a munkások közötti, mind az osztályokon belüli, illetve a köztük és a vezető rétegek közötti jöve­delemelosztás tekintetében kitartott – természetesen néha több, néha kevesebb sikerrel – a viszonylagos egyenlőség célkitűzése mellett, amit a szovjet megoldásoktól gyökeresen eltérő fejlesztéseken keresztül va­lósított meg. A Mao utáni Kína későbbi, 1980-tól megindult fejlődésének sikerei is ezeknek az eredményeknek köszönhetőek. Indiának nem volt forradalma, és e gyökeresen más út lényege épp itt mutatkozik meg, hi­szen nem csak az 1950 és 1980 közötti évtizedek eltérő teljesítményéért, de a jövőben valószínűsíthető (és/vagy megvalósítható), nagyon eltérő lehetőségekért is ez felel. Az új, tőkés globalizációhoz immár felzárkózott („nyitott"), poszt-maoista Kínát pontosan ezek a sikerek óvták meg az olyan megrázkódtatásoktól, mint amilyenek a Szovjetunió összeomlását követték.

A maoizmus eredményei mégsem tudták véglegesen, visszafordítha­tatlanul a szocializmus javára eldönteni a hosszabb távú jövő kérdését. Először is azért, mert az 1950-1980 közti évek stratégiai fejlesztéseinek tartalékai kimerültek, s mert egyebek mellett elkerülhetetlenné vált a nyitás, amely a későbbiek bizonysága szerint bármennyire ellenőrzött volt is, mégiscsak magában hordozta a kapitalista út megerősödésének kockázatát. Valójában a maoista Kína rendszerében egyszerre volt jelen a szocializmus erősödését és gyengülését hordozó gyakorlat. Mao e paradoxon tudatában a „Kulturális Forradalommal" (1966-1974) próbálta meg a szocializmus felé billenteni a mérleget. Abban bízott, hogy a sike­res fazonigazításban számíthat az „ifjúság" támogatására, (ami többek között az európai 1968-ra is nagy hatással volt; lásd Godard filmjét, A kínai lány-t). A későbbi fejlemények bizonysága szerint: tévedett. A Kul­turális Forradalom fejezetének lezárulásával a kapitalizmus felbátorodott hívei támadásba lendültek.

A hosszú, nehéz szocialista út és a „konyhakész" kapitalizmus közötti harc bizonyosan nem ért véget; korunk valódi civilizációs konfliktusát éppen a folyamatos kapitalista terjeszkedés és a szocialista lehetőség küzdelme jelenti. A kínai népre a forradalom és a maoizmus néhány erős ütőkártyát hagyott örökül. Ezek egyike a parasztság ragaszkodása a mezőgazdasági termőterületek állami tulajdonban maradásához, és az egyenlő hozzáférés szavatolásához. A maoizmus meghatározó mérték­ben járult hozzá ahhoz, hogy világosan felmérjük a globális kapitalizmus és imperializmus térhódításának veszélyeit és kihívásait. Lehetővé tette, hogy e kihívásokat döntően a „létező kapitalizmus" eredendően imperialista és polarizáló térhódításából szervesen következő centrum/ periféria-ellentét mentén elemezzük, illetve, hogy levonjuk mindazokat a tanulságokat, amelyeket a szocialista harc számára tartogat mind az uralkodó centrumokban, mind pedig az elnyomott perifériákon.

7. A XX. század szocialista megújulása szempontjából a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentét nem választható el az Észak-Dél-konfliktustól

A kapitalizmus fejlődéstörténetében Észak és Dél (centrum és periféria-) ellentéte alapvető fontossággal bír. Ezért a kapitalizmus megkérdője­lezése és a Dél felszabadítási harcai elválaszthatatlanok egymástól. Szocializmus kizárólag a nemzetek egyenlőségét feltételező egyete­messég keretein belül gondolható el. A Dél országaiban a többség a rendszer áldozata, míg az Északéiban haszonélvezője – amivel mindkét oldal tökéletesen tisztában van, még ha Délen ezt gyakran rezignáltan elfogadják, illetve Északon elégedetten nyugtázzák is. Nem véletlen hát hogy a rendszer gyökeres megváltoztatása Északon nincs napirenden, miközben a Dél „viharzónáiban" egymást érik a forradalmakat érlelő felkelések. A Dél nemzeteinek kezdeményezései ezért döntő befolyást gyakoroltak a világ átalakulására, amint azt a XX. század egész történel­me bizonyítja. E keretek között kell értelmeznünk az Észak osztályharcait is, nevezetesen azokat a gazdasági követeléseket, amelyek nem kérdő­jelezik meg sem a tőkés tulajdont, sem az imperialista világrendet. Ez az Egyesült Államokra jellemző konszenzusos politikai kultúra keretein belül rendkívül szembeszökő. Európában bonyolultabb a képlet – részint a földrész konfrontatívabb politikai kultúrája folytán, amely a felvilágo­sodás és a nagy francia forradalom óta megkülönbözteti egymástól a jobb- és a baloldalt, részint a szocialista munkásmozgalom kialakulása és az orosz forradalom miatt⁶ -, bár az európai társadalmak 1950 óta tartó amerikanizálódása fokozatosan tompítja ezeket a különbségeket. A centrum kapitalista gazdaságainak viszonylagos versenyképesség változása, amely együtt jár az osztályharcok egyenlőtlen fejlődésével, ezért nem tud jelentős szerepet játszani a világrendszer átalakításában, illetve meghatározóvá válni Európa és az USA kapcsolataiban – az uniós eszme számos élharcosának legnagyobb bánatára.

Minthogy a kapitalizmus világrendszer, s nem helyi kapitalista rendsze­rek egyszerű láncolata, politikai és szociális eredmények csak a nemzeti szint (ez marad a döntő, hiszen a konfliktusok, a szövetségek, a társadal­mi-politikai kompromisszumok itt születnek) és a nemzetközi szint harca­inak összehangolásával érhetők el. A Dél jelenleg kritikus időszakot él át, ám ez a válság annyiban előre mutat, hogy a népek felszabadulásával kapcsolatos célok követése visszafordíthatatlannak tűnik. Az Északnak nem csupán tudomásul kellene vennie ezeket a törekvéseket, de össze kellene kötnie őket a szocializmus építésével – ahogyan erre már volt példa a Bandung-időszakban, midőn az európai fiatalok a „harmadik világot" tűzték zászlajukra, kétségkívül kissé naiv módon, ám mennyivel szimpatikusabb hozzáállás ez, mint a most tapasztalható közöny.

Az emberiség csak akkor lesz képes komolyan elköteleződni a ka­pitalizmust felváltó szocialista alternatíva mellett, ha a dolgok a fejlett Nyugaton is megváltoznak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a periféria országainak várniuk kellene erre a változásra, s passzívan idomulniuk kéne a kapitalista globalizáció kínálta lehetőségekhez. Ellenkezőleg, abban a mértékben, ahogy a dolgok változnak a perifériákon, a nyugati társadalmak is – kényszerűségből – egyre inkább készek lesznek el­fogadni az emberiség egészének fejlődése által megkövetelt fejlődési irányt. Ellenkező esetben a legrosszabb következhet: a barbárság álla­pota és az emberi civilizáció kollektív öngyilkossága.

A globális kapitalizmus perifériáin a forradalom tulajdonképpen fo­lyamatosan napirenden van. Céljai azonban – lerázni az imperialista rabságot (de megőrizni a modern kapitalizmusra jellemző társadalmi vívmányok nagy részét), másrészt valami mást, többet is megvalósíta­ni – a dolog természetéből adódóan bizonytalanok. Kína, Vietnam és Kuba radikális forradalmainak – csakúgy, mint az Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában végbemenő, nem radikális forradalmaknak is – mindig ugyanaz volt a tétjük: „felzárkózás" és/vagy „még valami más". Ehhez a kérdéshez azután hamar csatlakozott egy másik, szintén prioritást élvező feladat: a körülzárt Szovjetunió védelme. A Szovjetuniónak, majd később Kínának is, meg kellett küzdenie a kapitalizmus és a nyugati hatalmak által rájuk kényszerített elszigetelődéssel. Ez a magyarázata annak, hogy másutt miért nem volt közvetlenül napirenden a forradalom, hiszen rend­szerint elsőbbséget élvezett a forradalmat végrehajtott államok védelme. A Lenin, majd Sztálin és követői alatti Szovjetunió, a maoista, később a Mao utáni Kína, az ázsiai és afrikai nemzetállamok, illetve a kommunista élcsapatok (akár Moszkva, akár Peking zászlaja alá tartoztak, akár pedig függetlenek voltak) minden politikai lépése, döntése, javaslata a poszt­forradalmi államok megvédésének kérdésére összpontosult.

A Szovjetunió, Kína, Vietnam és Kuba egyszerre küzdött a nagy for­radalmakkal együtt járó megrázkódtatásokkal és a globális kapitalizmus egyenlőtlen expanziójának következményeivel. Mindazonáltal ezek az országok az eredeti kommunista célokat – ha más-más mértékben is – szép lassan föláldozták a gazdasági felzárkózás pillanatnyi követel­ményeinek oltárán. A marxi kommunizmus meghatározó célkitűzését, a társadalmi tulajdont állami gazdaságirányításra cserélő megcsúszás, amelyet a poszt-forradalmi hatalom brutális diktatúrájától fojtogatott népi demokrácia hanyatlása kísért, jelentette az első lökést a kapitalista restauráció lejtőjén. Mind a Szovjetunió, mind Kína esetében a forradal­mi utódállam védelme élvezett elsőbbséget, s a cél érdekében hozott belső intézkedéseket szintén e védelmet szolgáló külső stratégiákkal bástyázták körül. Azután a kommunista pártokat felszólították, hogy ne csak általános politikai elveikben, de napi stratégiájuk szintjén is ezt a célt tekintsék irányadónak. Ez csakis a forradalmárok kritikai gondolkodá­sának gyors ellaposodását eredményezhette, akiknek, ha esett, ha fújt, kvázi katonai alakulatok támogatták a társadalom valós ellentmondása­inak elemzésétől eltávolodott „forradalmi elméleteit" a mindig „küszöbön álló" forradalomról…

A betagozódást megtagadó élcsapatok, amelyek olykor még a forradal­mak utáni társadalmak valóságával is szembe mertek nézni, az eredeti lenini tételt ugyan nem utasították el, de az egyre látványosabban elütő gyakorlat fölött azért szemet hunytak (ahogyan pl. a trockizmus és a IV. Internacionálé pártjai). Így ment ez az aktivisták több más – hol maoista, hol guevarista inspirációjú – forradalmi szervezeteiben is. Számtalan példát sorolhatnánk erre a Fülöp-szigetektől Indiáig, az arab világtól Dél-Amerikáig.

A szocializmus nevében megindított forradalmakhoz hasonlóan Afrikában és Ázsiában az imperialista rendet nyíltan kikezdő nemzeti felszabadítási mozgalmak is az „utolérés" és a népi osztályok érdekében szükséges társadalmi átalakítások konfliktusokkal terhes követelménye­ivel találták magukat szembe. E téren a forradalmakat követő rezsimek kevésbé voltak radikálisak, mint a kommunista hatalmak. E rezsimek egyébként gyakran merítettek ihletet a „létező szocializmus" gyakorlata során kidolgozott szervezeti formákból (egypártrendszer, demokráciael­lenes hatalmi diktatúra, állami gazdaságirányítás). Ezek hatékonyságát azonban csökkentették a többnyire zavaros ideológiai opciók és a múlt örökségével megkötött kompromisszumok.

A hatalmon lévő rezsimek csakúgy, mint a kritikus szellemű élcsapatok (az érintett országok „történelmi" kommunistái) ilyen feltételek között kaptak felszólítást a Szovjetunió – és ritkábban Kína – támogatására, illetve fordítva: a szovjet vagy kínai támogatás elfogadására. Ázsia és Afrika népeire bizonyosan jótékony hatással volt a közös fellépés az USA és európai, valamint japán szövetségeseinek imperialista agressziója ellen. Az antiimperialista front széleskörű autonómiát biztosított mind az érintett országok uralkodó osztályaitól kiinduló kezdeményezések, mind pedig a népi osztályok cselekvése számára. Ezt bizonyítják a későbbi, a szovjet összeomlást követő események.

Vissza az agrárkérdéshez

Az agrárkérdés, vagyis a három kontinens parasztságának jövője cent­rális szerepet játszik a nemzeti kérdés konceptualizálásában: össze kell kapcsolni egymással a modernizációt, a társadalom demokratizálását és a szocialista orientációjú fejlődés által megérlelt társadalmi haladást, s nem gyengíteni, hanem erősíteni kell a nemzeti függetlenséget.

Egy rövid visszatekintés a múltra, az európai hódítás előtti világ társa­dalmaira, rávilágít mondandónk lényegére, s talán korunk kihívásaira is hasznosítható szocialista válaszokat inspirál. Az 1840 után bekövetke­zett brutális európai behatolást megelőzően Kína évszázadokon át az „enclosures" kapitalista módszerétől eltérő agrárfejlődési modellt valósí­tott meg. Kína, mivel nem számolhatott a fölösleges paraszti munkaerő tömeges kivándorolásának lehetőségével, a mezőgazdasági termelés intenzívebbé tételét (a hozamok növelését) állította középpontba, azaz a több munkát a természet alaposabb ismeretével, megfelelő technológiai újításokkal s a nem kapitalista jellegű árucsere-kapcsolatok fejlesztésével kötötte össze. Ezt a modellt vette át a maoista, sőt, részben a Mao utáni Kína is. Annak idején, a XVIII. században, egész Európa csodájára járt a kínai modellnek⁷ , amely a francia fiziokratákra is nagy hatást gyakorolt.

Mára azonban mindez feledésbe merült, s ezért Giovanni Arrighi könyvé­nek⁸ legnagyobb jelentősége éppen abban áll, hogy újra emlékezetünkbe idézi. Ez az út adta a nagy francia forradalom jellemzően parasztforra­dalmi karakterét, annak ellenére, hogy a forradalom vezetése fokoza­tosan átcsúszott az eseményekbe később belekapcsolódott polgárság kezébe. Szilárd meggyőződésem, hogy a mai szocialista orientációjú fejlődés politikájának kidolgozásakor e szempontokra különös figyelmet kell fordítanunk.

Mert vajon a kapitalista út „messzebbre vezet-e"? Az uralkodó ideoló­gia a tőke megtérülését összekeveri a társadalmi hatékonysággal. Ha például a kapitalista út révén, adott időn belül, megtízszerezhető az egy mezőgazdasági munkásra eső termelés, az könnyen a hatékonyság megkérdőjelezhetetlen bizonyítékának tűnhet. De miként vélekedjünk a módszer társadalmi hatékonyságáról, ha egyidejűleg a mezőgazdasági munkahelyek száma ötödére csökken? Hiába nő az össztermelés a dup­lájára, ha öt mezőgazdasági munkásból négy kiesik, és többé sem a saját fogyasztásához szükséges termékmennyiség, sem az eladható szerény többlet megtermelésére nem képes. Ha a vidéki népességnek állandó létszámot biztosító paraszti út ugyanezen idő alatt csupán megkétszerezi az egy főre jutó termelékenységét, a szintén duplájára nőtt össztermelés nem csak a mezőgazdaságban dolgozók összességét látja el élelemmel, hanem kereskedelmi többlet előállítására is képes lesz. Ha pedig ehhez hozzászámítjuk a kapitalista modellben elbocsátott munkások fogyasz­tását, még annak eredményeit is meghaladja. Remekül példázza ezt a XIX. századi „francia" és „angol" modell összevetése. Utóbbit kizárólag a tömeges kivándorlás és a gyarmatok erőltetett kizsákmányolása tartotta életben. A két út összevetésének érvényességét egyes kínai történészek már megsejtették⁹ , s hasonló eredményekre jutott Giovanni Arrighi¹⁰ , André Gunder Frank¹¹ , illetve a francia történész-sinológus, Jean Chesneaux¹² is.

8. Nehezen megválaszolható kérdések

A szocialista orientációjú fejlődés elvét konkrét stratégiai lépésekké kell konvertálni – minden egyes népre testre szabottan, figyelembe véve történelmi örökségüket és a kapitalista globalizáció terjeszkedésétől elszenvedett pusztításokat.

Az agárkérdés

A szocialista orientációjú fejlődés azon a helyes alapelven nyugszik, hogy a föld elemi természeti erőforrás, a nép – elsősorban a parasztság – tulajdona, amelynek a föld a megélhetési forrása. Ázsiában két nagy forradalom mozdította elő ezen alapelv gyakorlatba való átültetését, s ezáltal sikerült elkerülni a vidéki népesség nagy arányú elvándorlását, ami a másik három kontinenst sújtotta. Ezen alternatíva követése azon­ban feltételezi az elv feltétlen tiszteletben tartását a fokozatos szocialista átmenet minden egyes fázisában. Még ha sajátos módon – azaz nem a kapitalista minták szolgai másolásával – megy is végbe, a szükséges iparosítást kísérő urbanizáció bizonyosan megköveteli, hogy a vidéki népesség egy része a városokba költözzék. De mindez csak a városi termelőtevékenységek felvevőképességének ritmusához igazodva történ­het, amire az agráriummal kapcsolatos döntések során messzemenően tekintettel kell lenni.

Ez azonban nem jelenti a „túlnépesedett" vidéki területek populációjá­nak röghöz kötését. Bizonyos hibák abból a tévedésből fakadhattak, hogy az elsietett – a technológiai követelményeken és lehetőségeken jócskán túllépő – szövetkezetesítés képes lehet feloldani az ellentmondásokat. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ha a parasztság egészének hozzá­férése a termőföldhöz a háztáji termelést és a piacot egyesítő keretek között valósul meg, ez a mezőgazdasági termelés gyors növekedését eredményezheti, azaz a parasztság saját fogyasztása és a kereskedelmi forgalomba kerülő áruk mennyisége egyaránt növekedhet. A fejlődés továbbvitele nyilván csakis a szocialista orientációjú fejlődési út egyes szakaszaihoz alkalmazkodó, új stratégiák kifejlesztésével szavatolható.

A népi-paraszti fejlesztési programok módszeres elemzésére ma nagyobb szükség van, mint bármikor. A kapitalista terjeszkedés oly szélsőségesen sokféle helyzetet teremtett, hogy nem létezik mindenki számára érvényes recept. Dél-Amerikában, Afrika déli részén és Indiá­ban, a latifundiumok világában, ahol ez a terjeszkedés máris hatalmas életszínvonalbeli különbségeket produkált, a radikális agrárreform nem tűr halasztást.

A kapitalista terjeszkedés napjainkban a „zöld forradalomnak" nevezett részleges modernizáció útján megy végbe, amiből kizárólag kis számú gazdag paraszt, az agrárkapitalisták s azok húznak hasznot, akik a me­zőgazdaság egészéről csak az agrobusiness-szel szembeni szélsőséges függés keretei közt hajlandók gondolkodni. Egy mindenki számára egy­aránt előnyös, fokozatosan modernizálódó vidékfejlesztéshez azonban másfajta út vezet. Ennek módozatait csakis az elméleti kutatás és a gyakorlati tapasztalat segítségével lehet megtalálni.

A parasztok számára a földhöz jutás mellett a termőföld kiaknázásához szükséges eszközöket is biztosítani kell. Ezek között legelső a víz, amely ezért éppúgy nem lehet közönséges árucikk, mint ahogyan a termőföld sem. A népek vízhez jutásának kérdése kapcsán felmerül a nemzetközi folyók vízhozamának – a nemzetközi jogban meglehetősen elhanyagolt és összetett – kérdése, amit az esetek jelentős részében tárgyalások útján megszületett két-, vagy többoldalú egyezmények szabályoznak. A mezőgazdaság fejlődéséhez szükséges feltételek (hitelek, szerszámok, vetőmag, rovarirtószerek, műtrágya, kereskedelmi intézmények) nem vonhatók a „piaci törvények" kizárólagos irányítása alá. A népi alternatí­va és a szocialista orientáció egyaránt megköveteli, hogy a kormányzat adekvát politikai lépésekkel avatkozzon be ezekbe a folyamatokba, illetve hogy teret adjon a paraszti kezdeményezéseknek – a szövetkezés külön­féle formáinak. Az agrár- és az élelmiszertermelés tudományos és tech­nológiai fejlesztéseit nem vezérelheti kizárólag a közvetlen megtérülés szempontja. A kapitalista gondolkodás rövid távú, logikája ezért hosszú távon nem mindig helytálló. A génmódosított vetőmagok például meg­jósolhatatlan mértékben teszik kockára a talajregenerációt (bizonyíték erre az argentin termőterületek pusztulása), a létfontosságú biodiverzitás megőrzését, mint ahogy ismeretlen kockázatot jelentenek az emberi szer­vezetre is. Bevezetésüket csakis az agrobusiness moguljai diktálják, hogy ezzel támogassák a mezőgazdasági termelőket, s kényük-kedvük szerint uralhassák a piacot. Az agrárkérdés megoldásának népi alternatívája viszont egészen másfajta irányt kell szabjon a kutatásoknak.

A vidéki világot érintő nemzeti politikákat nem lehet leszűkíteni az agrárkérdésre. A társadalmi igazságosság egyik alapvető eleme, hogy a vidéki népesség a városival egyenrangú alapellátásban részesüljön (elsősorban az oktatás és az egészségügyi ellátás terén). A nemzeti politikai döntéseknek a Világbank és a WTO propagálta „élelmezési biztonság" (az élelmezési hiányokat pótló importképesség) helyett az élelmezési autonómiát (a nemzetek alapvető önellátását) kell célként szem előtt tartaniuk.

A jól kidolgozott agrár- és iparfejlesztési politikai stratégiák adják a tár­sadalom globális fejlődésének gerincét. Elméletük és gyakorlati megfor­málásuk a szocialista orientációjú fejlődésben látható konfliktusba kerül azzal az elgondolással, amely egyedül a létező kapitalizmus oligopoliszti-kus piacainak működését veszi számításba. Az előbbi a munkás-paraszt szövetség elvein és céljain alapul – aminek létrehozása szintén nem utalható kizárólag a központi hatalom felelősségi körébe. A társadalmi demokratizálódás tág teret igényel a népi állam által támogatott széles­körű egyeztetéseknek a parasztszervezetek és a munkásszövetségek, a vidéki termelők és a fogyasztói érdekképviseletek között.

Jelenleg az oligopoltőke, a WTO csápjain keresztül, globális támadás alá vette az agrártermelést. Az offenzívát „piacnyitásnak" álcázzák, amely valójában a Dél piacainak egyoldalú megnyitását jelenti az északi oligopoltőke terjeszkedése előtt. A WTO-n belüli csaták – azóta, hogy a világ majdnem minden országa csatlakozott ehhez a kizárólag az imperialista hatalmak által megálmodott és irányított szervezethez – az Észak mezőgazdasági exportjának juttatott nyílt vagy titkos támogatások kérdése körül zajlanak. A Dél egyes államai kezdik megkérdőjelezni a WTO által megalkotott „szabályokat". Álláspontjuk támogatást, megerő­sítést érdemel – koherens alternatíva fölmutatásával és a legsürgetőbb célok meghatározására képes, együttes nemzeti kezdeményezések formájában.

A munkásegységfront helyreállításának kérdése

A munkaszervezésben s magában a munka világában is mélyreható változásokat eredményezett a folyamatban lévő tudományos és tech­nológiai forradalom (és főként informatikai részének) összekapcsolása a domináns erők (s legfőképpen a transznacionális tőke) által érvényesített gazdasági és társadalmi stratégiákkal.

A múlt század nagyobbik felének jellemző termelési modellje, a „fordizmus", amely a gépi nagyipari termelésen és az olcsó tömegfo­gyasztási cikkek piacán alapult, sajátságos módon strukturálta mind a munka világának hierarchikus szintjeit (munkástömegek, vállalat, irányí­tás), mind a városi társadalmi létet. Szintén e termelési mód hívta életre a jóléti államot megalapozó, kollektív tárgyalási folyamatok feltételeit (szakszervezetek – vállalatvezetés). A kor jellemző szervezeti formái (a szocialista és kommunista pártok, a tömegszakszervezetek), csakúgy, mint a kereteiken belül indított küzdelmek (sztrájkok és érdekegyezteté­sek, tüntetések és választások) hatékonyaknak, ebből kifolyólag pedig hiteleseknek és legitimeknek bizonyultak.

E mechanizmusok összességükben magas foglalkoztatottságot (tár­sadalombiztosítást, és stabil jövedelemmegoszlást) biztosítottak a fejlett kapitalista központokban. A rendszer korlátai: a patriarchális, sőt „macsó" ideológia és praxis, a természeti erőforrások pazarlása, a felelőtlen kör­nyezeti magatartás, éles kritikát váltott ki a nőmozgalmak és a zöldek körében, amelyek ezekben a kérdésekben fokozatosan átformálták a közgondolkodást.

A fent leírthoz hasonló rendszerek – kiegészülve a gyors ütemű és tervszerű modernizáció-urbanizáció-indusztrializáció programjával – az utolérés vágyától megigézett „létező szocializmus" szférájában is működésbe léptek. Nyilvánvaló, hogy a rendszer krízise és későbbi összeomlása saját gyöngéiből, az elpazarolt befektetésekből, s főképp a demokratikus gyakorlat hiányából és az annak helyébe léptetett párt­irányításból eredeztethető.

A világrendszer periferiális helyzetű területein ugyanakkor, Indiától, Délkelet-Ázsián és az arab világon át Latin-Amerikáig ugyanez a modell csakis részlegesen és szigetszerűen – az egyes nemzetgazdaságokba alig és torz módon integrálódott, iparosodott-modernizált szigetek lét­rehozásával – valósulhatott meg. A formális modern szektor, illetve a paraszti és informális szféra dualitásának politikai irányítása rendszerint nem-demokratikus politikai „keretekkel" és az elnyomott osztályok szabad véleménynyilvánításának tiltásával járt együtt. A nemzeti populizmus, amelyben ez a fajta irányítás testet öltött, sikerét a társadalmi mobilitás és az új középosztály gyarapodása előtt megnyitott szelepeknek köszön­hette. Mára azonban, a neoliberalizmus eluralkodásával, a történelemnek ez a fejezete lezárult.

Manapság a munka világában a szervezettség gyors felbomlásának és lassú újrarendeződésnek dinamikája a jellemző. A relatíve kiváltságos centrumokban e mély átalakulás olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint a tömeges munkanélküliség, a munkaidő „rugalmassá" változtatása és a munkahelyek prekarizálása; mindezek hatására pedig a szegénység jelenségeinek (s vele a karitász XIX. századi nyelvezetének) újjáéledése. Egyidejűleg megkezdődött az új munkaszervezési eljárások kialakítása is, amelyek leginkább a „hálózat" terminusával ragadhatók meg.

A „rendszerválság" tehát megkérdőjelezi az előző korszak szervezeti és harci formáit, s az elbizonytalanodás a pártok, a szakszervezetek válságában, általános zavarban és a mozgalmak fragmentálódásában jut kifejeződésre.

A rendszer perifériáján ugyanakkor lényegesen drámaibb a változás. A paraszti termelés integrálása a neoliberális elvek szerint irányított szférába, a modernitás szigeteinek stagnálása, sőt visszafejlődése, vagy a „rugalmas" és prekárius munka által megszabott formákban történő expanziója, az „informális" szektor elképesztő növekedését eredményez­te, annak súlyos társadalmi következményével együtt (a bádogvárosok szaporodása stb.).

A liberális ideológia és a kapitalista társadalmak gyakorlata a képvise­leti demokrácia formáinak – már ha vannak ilyenek -, illetve az elnyomott és kizsákmányolt osztályok társadalmi előrehaladását érintő területeknek a szétválasztásán alapul. A politikai jogok kiterjesztése a népi osztá­lyokra (az általános választójog) mindig is a népi osztályok harcainak és győzelmeinek eredménye volt, nem pedig a „fölül lévők" adománya. A munkásjogok (munkásegyletek alapítása, sztrájk stb.) és általában valamennyi szociális jog elérése (közoktatás, egészségügyi ellátás, tár­sadalombiztosítás) is e küzdelem gyümölcse volt. Az efféle követelések ideje korántsem zárult még le, számos jelenlegi népi harc céljai között megtaláljuk őket mind Északon, mind Délen, különösen amiatt, hogy ma az ellentámadásba lendült tőke igyekszik e vívmányokat a „piacnyitás" örve alatt visszaperelni. A tőke stratégiái a „munkaerőpiac" szélsőséges fölaprózására törekszenek; arra, hogy az alacsony bérek utáni hajsza ré­vén a Dél országait pusztító konkurenciaharcra kényszerítsék egymással. Az ezekkel a törekvésekkel való szembeszállás, s ennek érdekében az egyelőre szétszórtan zajló harcok koherens egységfontba tömörítése a szocialista orientációjú fejlődés egyik legfőbb kritériuma. Napjainkban, az oligopolisztikus kapitalizmus világméretű terjeszkedésének időszakában, a munkásszervezetek s általában minden dolgozói szervezet számára a legsürgetőbb feladat a munka „egységfrontjainak" helyreállítása; e szervezetek tudják ugyanis kikényszeríteni a teljes foglalkoztatottságot, és megszabni a méltányos munkakörülményeket.

A történelem megelőző szakaszaiból örökölt, a maguk idejében haté­kony szervezeti (elsősorban szakszervezeti) és cselekvési formák elkop­tak a munka világának jelenlegi átalakulása során. Ez nem az újonnan bevezetett technológiák „spontán" és elkerülhetetlen következménye, hanem a tőke stratégiájának eredménye, amely arra irányul, hogy növelje a foglalkoztatás bizonytalanságát, légiónyi munkanélküli tartaléksereget hozzon létre, és fragmentálja a dolgozók munkakörülményeit. A Dél ka­pitalista országaiban ez a folyamat, párosulva a vidéki elvándorlással, a városi népi osztályok tömeges elszegényedéséhez vezetett, amelyek egyre nagyobb része vált „informális" státuszúvá.

A népi mozgalmak harcuk megszervezése során nem kevés talá­lékonyságról tettek tanúbizonyságot, midőn valódi demokratikus gya­korlatot léptettek életbe. Ám sok feladat vár még rájuk, amíg egyelőre túlnyomó részben védekező stratégiáikat a népi alternatíva szolgálatába állított, koherens és offenzív politikai tervekkel tudják felváltani. Az al­ternatívát jelentő célkitűzések és küzdelmek felölelik a társadalmi élet valamennyi dimenzióját, a munkahelyeken és a közéletben egyaránt (oktatás, egészségügy, lakhatás, szolgáltatások).

A kapitalizmus expanziójának minden szakaszában kiéleződtek a különbségek a gazdag centrumok (a Föld lakosságának 15%-a) és az elnyomott, gyakran nélkülöző vagy szélsőségesen szegény perifériák között. Ez az oka a Dél-Észak irányú migrációs nyomásnak, amely a Délen végbement vidéki elvándorlás folytatásának tekinthető. A liberális gondolkodás inkoherenciája itt világosan megmutatkozik. Miközben a világméretű szabad áru-, és tőkepiacot hirdeti, ezt a munkaerőre nem terjeszti ki, leleplezve valódi célját: a munka frontjainak szétzilálására és a jogfosztottak – azaz valamennyi legális és illegális bevándorló – kizsi­gerelésére irányuló törekvését.

A dolgozó osztályok megosztásának szándéka nem új keletű. A kapi­talizmus pl. mindig is igyekezett saját szolgálatába állítani a patriarchális ideológiákat a nők diszkriminálására, vagy a rasszista eszméket a be­vándoroltakkal és az esetleges kisebbségekkel szemben. A társadalom tényleges demokratizálódásával megvalósuló társadalmi fejlődésre az egyetlen garancia az, ha a diszkriminált csoportok mozgalmainak sikerül kapcsolatot teremteniük saját törekvéseik és a munka világának más, látszólag „kedvezményezett" területein jelentkező követelések között.

A természeti erőforrások feletti ellenőrzés kérdése

A kapitalizmus – s általában a piac – racionális, ám mindig rövid távú számításokon alapul, amelyek emiatt a szükséges hosszú távú szem­pontokat képtelenek figyelembe venni. Ez az objektív és áthághatatlan akadály különösen feltűnő a nem megújuló természeti források (főként a kőolaj), illetve a részlegesen megújulók (víz, erdők) vonatkozásában. A Dél nem megújuló természetierőforrás-exportja megújuló javak import­jáért cserébe jellegénél fogva olyan egyenlőtlen kontraktus, amely a Dél népeinek jövőjét áldozza föl az Észak pillanatnyi igényeinek kedvéért. Az imperialista hatalmak e természeti forrásokat – bevallottan – kizá­rólagosan saját hasznukra kívánják fordítani, s a Dél országainak – ha kell, a piac állítólagos szabályainak nyílt megszegésével – megtiltják az e forrásokhoz való hozzáférést. Márpedig a bolygó erőforrásainak takarékosabb használatára éppen az tudná rákényszeríteni az Északot, ha a hozzáférés a Dél számára is biztosítva lenne. A népi alternatíva megköveteli, hogy ezeket az energiaforrásokat a nép tartsa ellenőrzése alatt, s hogy a források hasznát új, a társadalmi igazságosság hosszú távú tiszteletben tartásán alapuló kritériumrendszer szerint állapítsák meg, továbbá hogy ezen elvek kinyilvánítására és tényleges betartására nemzetközi tárgyalások kezdődjenek.

Az éghajlatváltozás immár komoly kihívást jelent az emberiség szá­mára. E változás – akár a kapitalista pazarlásnak (üvegházhatás), akár az univerzum emberi léptékkel nem mérhető átalakulásának eredménye – akkora kihívás, hogy a globális stratégiák megválasztásakor a hosszú távú szempontok többé nem mellőzhetők. Ennek ellenére a domináns imperialista rendszer az Észak kiváltságos pozícióinak fenntartását itt is a Dél jövőbeni érdekei elé helyezi. A népmozgalmak által támogatott szocialista orientációjú alternatíva talán rá tudja venni a Dél kormányait, hogy fejlesztési terveikbe ezt a szempontot is építsék be, a nemzetközi intézményrendszert (elsősorban a WTO-t) pedig képes lesz rákénysze­ríteni ezen követelmények tiszteletben tartására.

A társadalmak demokratizálódásának kérdése

A demokratizálódás – a néphatalom szinonimája – a társadalmi élet minden oldalát érinti, azaz nem szorítkozik kizárólag a politikai szférára. Valamennyi emberi viszonylatra kiterjed, a családon belüli vagy a mun­kahelyi kapcsolatokra éppúgy, mint a gazdasági, a közigazgatási vagy a politikai döntéshozókhoz fűződő viszonyra. E kapcsolatok egyszerre egyéniek és kollektívek, s a kapitalista társadalmakban, amelyek a ter­melőeszközöknek egy kisebbség általi magán célú kisajátításán és a néptömegek kirekesztésén alapulnak, természetüknél fogva egyenlőtlen osztályviszonyokként vannak jelen.

Az uralkodó ideológia s az annak szellemében készült demokratikus „receptek" a „politikai" demokráciát elválasztják azoktól a szociális köve­telésektől, amelyek a tőkelogikával szembeszálló elnyomott és kizsák­mányolt osztályok harcaiban fogalmazódnak meg. A demokratizálódás a politikai demokrácia és a társadalmi haladás összefonódását, nem pedig elválasztásukat feltételezi.

A demokratizálódás feltételezi az emberi jogok elismerését és megha­tározását, jogi terminusokban történő megfogalmazásukat, valamint tisz­teletben tartásuk intézményes szavatolását. A szocializmus eszméjétől elválaszthatatlan az egyéni szabadság és az egyes ember felszabadítása mindennemű elnyomás alól. Nem létezhet fejlett szocializmus az egyéni jogok, illetve a dolgozók és a nép kollektív jogainak egysége nélkül.

A kapitalizmus a diszkrimináció elvén alapuló társadalmi rendszer. A meghatározó diszkrimináció a kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosait és a termelőeszközöktől megfosztott népi többséget szembeállító megkülönböztetés. Nem létezik olyan, liberális értelemben vett „piacgazdaság", amely ne lenne egyszersmind „piaci társadalom" is. A piac diszkriminál és fragmentál. A diszkriminációk közül a legkita-pinthatóbb mindig is a nőket sújtotta. E jelenség a kapitalista moderni­zációt megelőző társadalmakban sem volt ismeretlen. A kapitalizmus azonban, ahelyett, hogy tompítani igyekezett volna a diszkrimináció erőszakosságát, a kizsákmányolás részévé tette, hogy instrumentalizálja és saját érdekeinek szolgálatába állítsa. Amikor úgy tűnt, hogy ezek az érdekek lehetővé teszik a nők státusának bizonyos fokú javulását, a kapitalizmus azonnal korlátozni igyekezett hatásukat. Az emberiség női felének küzdelme jogainak tényleges és törvényes elismeréséért nem csupán a demokratikus harc része: egyszersmind a kapitalizmust felvál­tó szocialista alternatíva építőköve is. A diszkrimináció által sújtott népi osztályok különböző szegmenseinek listája hosszú: bevándorlók, etnikai és vallási kisebbségek, az AIDS vagy más járványok által sújtott betegek stb. Követeléseik annál inkább fognak hallatszani, minél szorosabban kapcsolódnak a szocialista orientációjú, népi fejlődésért vívott küzdelem többi követeléséhez.

A termelőeszközök jövőbeli tulajdonlásának kérdése

A kapitalizmus, per definitionem, a termelőeszközök magántulajdonjogára épül. A szocializmus ezzel szemben meghatározásánál fogva magától értetődőnek tekinti ezen eszközök társadalmi tulajdonát. A polgárság vagyonának kisajátítása az állam, a helyi kollektívák és szövetkezetek tulajdonának javára nem maga a megvalósult szocializmus (a tulajdon társadalmasítása), hanem csupán a szocialista út első állomásának jellemzője.

Szerintem a köztulajdon – számos különböző intézményi formájában – kétségkívül egy első, megkerülhetetlen stádiumot képvisel. E kezdeti stádiumban a magántulajdon bizonyos szegmenseinek megőrzése az egyes országokra jellemző politikai-társadalmi együttállásoknak megfe­lelően, teljességgel indokolt lehet. Ugyanezen logika szerint, ezen első szakaszban a tervgazdálkodás bevezetése is nyilván mindenki számára más és más, a helyi körülményeknek megfelelő szinten esedékes. Azon­ban fontos tudni, hogy sem az állam, sem az állami tervgazdálkodás nem lehet egyedüli biztosítéka a társadalmi irányítás felé teendő későbbi előrelépéseknek. Hiszen minden szervezet magában hordja a „megcson­tosodás", a bürokratizálódás, következésképpen használhatatlanná válás veszélyeit. Fontos viszont elismerni azt is, hogy ez a veszély nemcsak a kollektív igazgatási formákat, de a mai kapitalizmus magán szervezeteit is fenyegeti.

A szocialista út kezdetleges formáinak fokozatos (és kétségtelenül lassú) meghaladása szorosan kapcsolódik a társadalom demokratizá­lódásának tényleges előrelépéseihez. Ehhez nincs kész recept, amely tálcán kínálná a probléma végső és végleges „megoldását". Az egyesek által ilyennek elgondolt munkásönigazgatás például hamar megmutatta gyengéit, és olyan vereségeket szenvedett (lásd Jugoszlávia és Algéria példáját), amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A munkavállalókat és az – akár állami, akár magánvállalatok élén álló – vezetést összefogó „kollektív igazgatás" továbbra is kétséges opció, s könnyen az utóbbi manipulációja alatt kerül, vagy – mint Németországban – a tovább élő kapitalista irányítás fügefalevelévé válik. Nincs más lehetőség, mint hogy a dolgozók fokozatosan beletanulnak a szocialista civilizáció új formáinak kialakításába. E tanulási folyamat nem zárja ki az állami jelenlétet, de egy valóban mind határozottabban demokratikus arculatú államot feltételez.

A nemzeti függetlenség kérdése

A népi alternatíva föltételezi a népek és nemzetek egyenlő jogainak elismerését a globalizáció folyamatában, s megköveteli a nemzeti füg­getlenség elsőbbségének tiszteletben tartását.

A népeknek békére, a nemzeteknek és az egyéneknek biztonságra van szükségük. A tőkés rendszer imperialista természete sem az egyiket, sem a másikat nem teszi lehetővé. Sőt, mivel a rendszer alapvetően igazság­talan, a tőkés oligopolpiac terjeszkedésének fenntartásához szükséges világrend megőrzése egyre több erőszakot követel, ideértve a katonai fenyegetést és ennek tényleges bevetését minden, az alávetettség ellen lázadó mozgalommal, népcsoporttal és nemzettel szemben.

A globalizáció militarizálódása lemérhető az USA és csatlósai (főleg a NATO) „világcsendőri" tervein, az öt kontinensen létrehozott több mint 600 amerikai katonai bázison, illetve a már zajló (Irak) és küszöbön álló (Irán) „megelőző háborúkon". Amíg ez az abszurd és bűnös terv zátony­ra nem fut, mindenütt minden lehetséges társadalmi és demokratikus előrelépés végtelenül sérülékeny marad.

Az imperialista hatalmak ilyetén programjainak érvényre juttatása lábbal tiporja valamennyi déli nép béke- és biztonságvágyát. Közvetve-közvetlenül ez az oka a pazarlásnak, amely együtt jár a fegyverkezési versennyel, s közvetve-közvetlenül ez áll számos, gyakran kívülről irá­nyított, noha „helyinek" beállított konfliktus mögött.

Terrorizmus és állami terrorizmus

A „terrorizmus" – mint egyének különböző mértékben szervezett cso­portjai által választott opció – korántsem új jelenség a történelemben, s léteztek olyan elméletek is, amelyek – az „anarchizmust" a maguk sajátos módján értelmezve – legitim eszköznek tartották. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a terrorizmus mindig valamely tűrhetetlen helyzetre adott választ jelent, a társadalmi szereplők tehetetlenségének vagy csalódottságának tükre, midőn a társadalmi cselekvés egyéb módjai – a „forradalom", a különböző populizmusok gyakorlata vagy a választási út – kudarcot vallanak.

Ezért figyelmünket érdemesebb az állami terrorizmusra fordítanunk, amelyet a történelmi kapitalizmus – különösen a gyarmatokon – mód­szeresen alkalmazott. A lista fekete lapjain „büntető expedíciók" és gyarmati vérengzések sorakoznak. Korunkban az állami terrorizmus szisztematikus formáját az USA gyakorolja, európai és japán szövetsé­geseinek jóváhagyásával. Washington cinikus és bűnös magatartására, amely ötven éve, a Japán elleni atomtámadás óta tart, jellegzetes példa a vietnami háború. Az Egyesült Államok nem habozott elrendelni vegyi fegyverek bevetését és ezzel vietnami civilek tömeges meggyilkolását, amihez képest Szaddám Husszein hasonló bűncselekményei eltörpülnek. S vajon mikor látjuk majd kötélen lógni az Egyesült Államok első számú vezetőit emberiségellenes bűneik miatt? A megszállt Irakban jelenleg ezek a bűnök éppúgy mindennaposak, mint Guantanamón, az egyedüli „trópusi Gulágon", a kubai kormányzat kifejezésével élve. Izrael a meg­szállt Palesztinában és Dél-Libanonban a máshol „tiltólistán" szereplő fegyverek teljes arzenálját felvonultathatja, anélkül, hogy ez egyetlen pillanatra is megrendítené a nyugati közvéleményt. Korunk első számú „lator állama" valójában az Egyesült Államok.

A regionalizáció kérdőjelei

A jelenlegi globális imperialista rend abszolút elsőbbséget biztosít a tőkés piac globalizációjának, s a regionális együttműködési és integrációs rend­szereket csupán a globalizált egésznek alárendelt egységeknek, azok építőelemeinek tekinti. Így van ez az Európai Unióval, Észak-Amerika szabadkereskedelmi övezeteivel (USA, Kanada, Mexikó) csakúgy, mint a Dél különböző területein (Afrikában, Délkelet-Ázsiában) létrehozott „közös piacokkal". Az északi és déli országokat társító projektek, mint amilyen az EU, Afrika és más régiók „együttműködését" szorgalmazó, ún. „partnerségi programok" hasonló jellegűek, s elfogadhatatlan neokolonialista struktúrákat közvetítenek. E projektek láthatóan szembe mennek a nemzetek önközpontú, népi fejlődésének célkitűzéseivel. A népi mozgal­maknak – magától értetődően – mind céljaikban, mind módszereikben ettől eltérő regionális célkitűzéseket kell képviselniük.

Dél-Amerikában a Mercosur korrigálására és kiegészítésére hívatott ALBA¹³ tervnek köszönhetően remélhetően fejlődésnek indulnak az önközpontú népi és nemzeti kezdeményezések. Fontos, hogy mind ezt, mind a többi hasonló tervet az érintett népek követelései töltsék meg határozott tartalommal.

Az Európa-kérdés

Európában a fő kihívás az uniós intézmények körül rajzolódik ki. Ezeket arra alakították ki, hogy Európát módszeresen bebetonozzák a gazdasági liberalizmus és az atlantizmus börtönébe, s ebben az értelemben a Bizott­ság a reakciós európai erők örökkévalóságának tökéletes biztosítéka.

Az európai közvéleménynek a fennálló rendszerrel szemben kritikus ré­sze megosztott: vannak „Európa-pártiak" és „nem Európa-pártiak". Ezek az egységes Európa által képviselt „előnyök" tekintetében tulajdonképpen egyetértenek, ha ezeket az előnyöket különféle tartalmakkal töltik is meg, attól függően, hogy egy új gazdasági szuperhatalom vagy a „szociális Európa" létrehozásának lehetőségére helyezik a hangsúlyt. A vita elvont marad mindaddig, amíg nem válaszolunk néhány előzetes kérdésre. A különböző európai szereplők sajátos viszonyai, amelyeket nem csak az anyagi fejlettség eltérő szintje határoz meg, hanem a politikai kultúra sokfélesége is, lehetővé teszik-e a térség közös fejlődését? Válaszom nemleges. Az európai gondolat (amelyet Jean Monnet, a demokrácia nyílt ellensége ötlött ki) eleve arra épült, hogy a normális körülmények között választott hatalmi szerveket technokratának álcázott, valójában azonban az uralkodó tőke kívánalmainak engedelmeskedő, nem demokratikus hatalmi intézmények váltsák fel. Az Európai Unió jelenleg is itt tart; vele kapcsolatban „demokratikus deficitről" szólni jó adag eufemizmust jelent, ha figyelembe vesszük, mi mindent meg nem tesznek azért, hogy az Unió intézményeit körülbástyázzák mindennemű „demokratikus támadással" szemben. Az Európai Unió „felépítésének" deklarált elsőbbsége, persze, kedvez a „harmadik út" és az „emberarcú kapitalizmus" retorikáján hizlalt illúzióknak. Még hatalmasabb légvárak épülnek Európa keleti részén, amelynek Németországhoz és Nyugat-Európához fűződő helyzete kezd hasonlítani Dél-Amerikának az Egyesült Államokkal fennálló viszonyára. „Másfajta Európát!"; „Szociális Európát!" – ezek a követelések üres sza­vak maradnak, amíg az intézményi rendszer egészét föl nem forgatjuk a pincétől a padlásig.

Az uniós intézményrendszer tehát felszámolta az államok szuvere­nitását, azt az alapot, ami nélkül a demokrácia, elszakadva a realitá­soktól, bohózatba fullad. És tették mindezt úgy, hogy nem hoztak létre egyidejűleg szövetségi hatalmi szerveket, aminek feltételei amúgy sem voltak adottak. Ez egyenértékű a „létező Európának" az amerikai politikai projektum európai szárnyává degradálásával. Minthogy pedig a trió kol­lektív imperializmusának vezető hatalmai az előttünk is jól ismert liberális globalizáció szellemében cselekszenek, az európai intézmények ennek eszközeként funkcionálnak.

A kontinens népei nyilván nem attól fognak fényt látni az alagút végén, hogy a „többszólamúnak" nevezett európai baloldal magáévá tette a „vál­takozás" elvét – persze csak a liberális és atlantista európai intézmények által rákényszerített határokon belül (azaz valóságos alternatívát nem képes nyújtani). Nehéz elképzelni, hogy az európai népeknek lesz esé­lyük hatalmukat gyakorolni, ha nem alakul ki egy másfajta baloldal. Vajon ilyen körülmények között az „Európa" és az Egyesült Államok közötti ellentétek egyre nagyobb erővel kell-e megnyilvánuljanak? Egyesek ezt valószínűsítik, (sajnálják vagy remélik), s a két térség vezető vállalatainak ellentétes gazdasági érdekeivel érvelnek. Számomra ez az érv nem meg­győző. Úgy vélem viszont, hogy az európai és az amerikai politikai kultúra közötti különbség olyan konfliktusok hordozója, amelynek első jelei máris megmutatkoztak. Éppen a földrész amerikanizálódásától veszélyeztetett európai politikai kultúrák megszilárdításából születhet újjá a kihíváshoz méltó, vagyis antiliberális és antiatlantista baloldal. A liberalizmus a demokrácia ellensége; működése nyomán a még létező demokratikus hagyományok is elenyésznek. Az érintett országokban jelentős jobboldali frakciók támogatják gondolkodás nélkül az önkényes, antidemokratikus terveket. Ugyanakkor más politikai kultúrák, nevezetesen a szociálde­mokrata pártokéi, kitartanak a demokrácia védelme mellett, mert liberális elköteleződésükkel összeegyeztethetőnek gondolják. A liberalizmus elleni küzdelem nem feledkezhet meg erről a létező ellentmondásról. A „más­fajta Európa" csak a brüsszeli intézmények lerombolásával valósulhat meg; megreformálásuk nem elegendő. A rombolást ott kell elkezdeni, ahol lehetséges, s a többi területet folyamatosan bevonva lehet létrehozni egy valódi alternatívát nyújtó építés feltételeit. Ha a „baloldal" nem teszi meg a kezdő lépéseket ebben az irányban, nagy esélye van arra, hogy ismét a nacionalista demagógia kerül hatalomra.

A „kulturalista" elhajlás kérdéséről

Ázsiában és Afrikában jelenleg egy „kulturalistának" nevezhető elhajlás időszakát éljük, amely „civilizációs" természetűnek vélelmezett, vallási vagy etnikai jellegű összefogáson alapuló tervek illúzióját táplálja.

Kulturalizmuson nem a kultúrák különbözőségének banális elismeré­sét értem – s nem is azt, hogy a kulturális sokféleséget tiszteletben kell tartani -, hanem azt a tézist, miszerint a kultúrák a történelmen átívelő invariánsok – ami nem felel meg a valóságnak -, s hogy emiatt legitimek és eredményesek lehetnek azok a fajta stratégiai válaszok a kapitalista és imperialista globalizáció pusztításaira, amelyek vallási vagy etnikai köntösbe öltöztetett „kulturális eredetiségen" alapulnak. E stratégiák, amelyek háttérbe szorítják az „identitás" egyéb összetevőit (társadalmi osztály, nemzet), tökéletesen megfelelőek a kapitalista-imperialista pro­jektum megvalósítása szempontjából, minthogy az ilyen „kulturalista" alapú rendszerek nem kérdőjelezik meg a globalizált piac alapelveit, s megelégszenek azzal, hogy a társadalmi konfliktusokat a „kultúra" felhőrégióiba utalják. A „civilizációk összecsapása" valódi stratégia, az imperializmus és helyi komprádor szövetségeseinek stratégiája.

A kérdés az, hogy vajon az ehhez hasonló tézisek miért aratnak ak­kora sikert, mint aminek tanúi vagyunk. A válasz – nézetem szerint – a radikális baloldali erők elégtelenségében rejlik, amelyek messzemenően magukévá tették a Bandung-korszak rendszereinek népi-nemzeti terveit. E rendszerek meggyengülése, majd összeomlása – amely előre látható volt azok számára, akik felismerték ellentmondásait és korlátait – ma­gával rántotta ezt a fajta baloldalt. Minthogy az uralmon lévő rezsimek hiányosságainak meghaladására képes radikális alternatíva elveszítette hitelét, vákuum keletkezett a politikai kultúrában, amelyet a kulturalizmus töltött ki. E meghatározó mozzanathoz társult az a módszeres támogatás, amelyet Washington a kulturalista mozgalmaknak nyújtott. Ennek elle­nére nem igaz, hogy a kulturalista diktatúrák népeik részéről fenntartás nélküli támogatásban részesülnének. Az ellenállás és a lázadás jelei jól láthatóak. Ám e lázadások ugyanúgy utat nyithatnak a népi alternatíva, a szocializmus felé, mint ahogyan új káoszba is torkollhatnak, vagy akár egy új, az imperialista kapitalizmus számára elfogadható liberális-„demokratikus" projektum kialakulásához is elvezethetnek.

A globalizált neoliberalizmus megfutamítása

A kapitalizmus nem egyszerűen „piacgazdaság", hanem tőkés piacgazda­ság. Ezt a fajta piacot a kapitalista érdekek uralma szabályozza, amelyek az elnyomott és kizsákmányolt, puszta munkaerővé és passzív, idomított fogyasztókká züllesztett dolgozó osztályok érdekeinél előrébb valók. A kapitalista piacot, legyen bármilyen hatékony bizonyos tekintetben, összességében mégiscsak a kapitalisták egyéni profitmaximalizálása vezérli. A népi alternatíva viszont megköveteli, hogy a piac a nép szociális és demokratikus célkitűzéseit szolgálja, hogy az egyéb szabályozások az épülő szocializmus célkitűzéseit vegyék alapul, s hogy a lehető leg­teljesebb egyenlőség valósuljon meg.

A jelenkori kapitalizmusban a tőke centralizációja oly mértéket öltött, hogy néhány száz pénzügyi csoport uralja a nemzetgazdaságok túlnyomó részét és a globális gazdaságot, s kizárólagos érdekei szerint alakítja a piacot. Ez az oligopóliumok kapitalizmusa, amely a tényleges gazdasági, társadalmi és politikai hatalmat egyetlen oligarchia, az egész emberiség ellenségeinek kezében összpontosítja.

Terjeszkedése közben a tőkés piac arra törekszik, hogy napról napra a társadalmi élet újabb és újabb szegmensét kebelezze be, hogy azután a tőke számára profittermelő területté tegye. Az állami vállalatok, illetve a termelők vagy az állampolgárok közös tulajdonában lévő vállalatok privatizációja, az alapellátás (oktatás, egészségügy, lakhatás, víz- és áramellátás, tömegközlekedés) kiárusítása ezt a célt szolgálja, szem­ben a népi hatalommal, amelynek mozgásterét korlátozza. A tőkés piac igyekszik ellenőrzése alá vonni a Föld minden megújuló és nem meg­újuló természeti erőforrását, ezzel is rontva az emberiség hosszú távú túlélésének esélyeit. A termőföldek privatizálására úgy kell tekintenünk, mint ami különösen súlyosan veszélyezteti az emberiség földművelésből élő felének túlélését.

Az emberi szükségletek kielégítését szolgáló alternatív fejlődési út nem redukálható a „szegénység visszaszorítására", midőn a szegénységet nagy mértékben éppen a tőkés piacok terjeszkedését irányító logika gerjeszti. A valóban hitelesen alternatív fejlődésnek a népi osztályok és az egyének tényleges emancipációját kell szem előtt tartania, s hozzá kell járulnia az életmód átalakulásához is. Az ebben az irányban tett fejlődés „indikátorait" pontosan meg kell határozni s ki kell jelölni.

A világméretű tőkés piacgazdaság a nemzetek egyenlőtlenségén alapul. Terjeszkedésének menete inkább élezi, mintsem tompítja a Dél népei által elutasított egyenlőtlenségeket. A jelenlegi gyakorlattal és az uralkodó tőkés globalizáció intézményei (IMF, Világbank, WTO, EU stb.) által javasolt tervekkel szemben a népi mozgalmaknak és a haladó kormányzatoknak pozitív, a népi mozgalmak saját céljait szolgáló alter­natívát kell kínálniuk.

A neoliberalizmus voltaképpen az a szélsőséges kifejeződési forma, amelyben a mai viszonyok között a kapitalizmus újratermelésével összefüggő követelmények testet öltenek. Ezt hivatott elrejteni az „átlátható piacgazdaság" propagandafrázisa. A jelenlegi oligarchikus kapitalista újratermelés megköveteli a kisajátítási formák radikalizálódását, amint azt a mértéktelen privatizáció, a társadalmi élet valamennyi szegmen­sének áruba bocsátása, a Föld erőforrásainak pazarlása és a déli népek ezzel járó leigázása tanúsítja. Az oligarchikus kapitalizmus már messze nemcsak a kizsákmányolt és elnyomott népi osztályok, de az emberiség egészének ellenségévé vált.

Az emberiség közös tudásvagyona

A tudás az emberiség közös tulajdona. Nem válhat közönséges árucik­ké. Magánkisajátítása ellentétes a humanista egyetemesség alapvető elveivel.

A piac legfőbb erényének kikiáltott „átláthatósággal" szemben a jelen­legi világrendszert ellenőrző pénzügyi oligopóliumok továbbra is a saját profitcéljaiknak alávetett monopolpiacok kialakítását célozzák. Emiatt szorgalmazzák többek között a használati értékükben amúgy tökéletesen egyforma termékek előállításának feldarabolását, visszaélve a „védett márkák" használatával. Az őket kiszolgáló WTO „nemzetközi szabályo­zást" sürget, ami nem csupán ezen „márkák" speciálisnak kikiáltott tech­nológiáját védi, hanem a „szellemi és ipari tulajdon" hangzatos ürügyére hivatkozva extraprofitot is biztosít a monopóliumoknak, s mindeközben áthághatatlan akadályt emel az iparosításra törekvő déli országok elé. Ezzel párhuzamosan, a WTO védőernyője alatt, ugyanezen imperialista monopóliumok igyekeznek a népeket megfosztani hagyományos, sok­szor évezredes tudáskincsüktől, elsősorban a mezőgazdasági termelés és kutatás területén. Az imperialista monopóliumok úgy vélik, hogy azzal a jól hangzó érveléssel, miszerint „laboratóriumaiknak" sikerült azonosíta­ni a paraszti mezőgazdasági és gyógyhatású termékek specifikus jegyeit, jogukban áll megtiltani a déli parasztoknak saját termelési módszereik követését, s rákényszeríthetik őket arra, hogy visszavásárolják a kivá­logatott vetőmagot és a paraszti közösség saját szellemi tulajdonának termékeit.

A globalizált tőkés pénzügyi rendszer jövendő válságának kérdése

A korunk tőkés globalizációjára jellemző fokozott centralizáció az igaz­gatás olyan formáját hozta létre, amelyben a „globális pénzügyi rend­szer" döntő szerepet tölt be a rendszer egészének újratermelésében. A globalizált rendszer jellemzői szoros kapcsolatban vannak azzal, amit korábban a pénzügyi oligarchia kikristályosodásáról mondtunk. Az oli­garchia mozgásterét a pénzügyi folyamatok nemzetközi liberalizációja és a dollárban számított kőolajárra alapozott amerikai hegemónia hatá­rozza meg. E rendszer megerősíti Washington vezető szerepét, elfedi az Egyesült Államok gazdaságának és társadalmának hiányosságait, a világ többi részének anyagi forrásait pedig olyan hatalmas mértékben csapolja meg, ami fedezi az Egyesült Államok külső deficitjét. A rendszer további terjeszkedése kizárólag az egyre nagyobb volumenű, a termelési igényektől elszakadt, sőt azokkal ellentétes pénzügyi manőverek árán biztosítható.

Az alábbi nehezen megválaszolható kérdésekkel kell szembenéznünk. Vajon ez a globális pénzügyi szisztéma lenne korunk kapitalista terjesz­kedésének „leggyengébb láncszeme"? Ha igen – ahogy én gondolom -, akkor vajon lehetséges-e fokozatosan „megreformálni", hogy Európa, Kína és talán még pár másik ország érdekében egy kiegyensúlyozottabb pénzügyi rendszer váltsa fel? Avagy arra ítéltetett, hogy elmerüljön a ká­oszban? Milyen politikai és társadalmi válaszok érkeznek erre? A haladó baloldali erők, a kormányok és az uralkodó osztályok vajon számolnak-e ezzel a fenyegetéssel?

A legfontosabb elméleti és ideológiai kérdés: mit jelent ma marxistának lenni?

Marxistának lenni számomra azt jelenti, hogy Marx kiindulópont, de nem lehet megállni sem nála, sem bármelyik nagy formátumú követőjénél a modern kori történelemben – legyen az Lenin vagy éppen Mao. Mar­xistának vagy „marxológusnak" lenni nem ugyanazt jelenti. Aki Marxot tekinti kiindulási pontnak, az a materialista dialektikát veszi alapul, de nem állítja, hogy Marx minden következtetése, amit ennek révén levont, szükségszerűen helytálló lett volna a maga idejében, s különösen az lenne napjainkban. Aki ezt állítja, az Marxból prófétát farag, ami tőle teljességgel idegen volt.

Véleményem szerint, a forradalmi elmélet mai helyének kérdését ebben a szellemben kellene megközelíteni, mint ahogy az értelmiség és az aktivisták szerepének kérdését is, akik a mai kor megértését és megváltoztatását célzó törekvéseiket ezen elméletre kell alapozzák. Ezt nyitott szellemben kell tennünk, s mernünk kell közös összefüggéseket teremteni a sokféleségben.

Általános következtetés

Az áttekintett vitatémák és cselekvési javaslatok mindegyike a kapitaliz­mus meghaladására irányuló népi küzdelmek stratégiájának távlatába illeszkedik. E stratégia elkötelezett a szocialista orientációjú fejlődés megvalósítása iránt. Alapját a népi osztályok érdekei és követelései jelentik, amelyek a piaci szabályozást és az állami-politikai döntéseket a szocialista orientáció fokozatos erősítésének rendelik alá. Ezen alapelv követése feltételezi a „létező kapitalizmus" radikális kritikáját, amely nem azonos a rendszer ideológusai által az egekig magasztalt „piaccal".

A szocialista orientációjú fejlődésnek nincs mindenki számára egyfor­mán használható „receptje"; olyasmi, mint amit a „washingtoni konszen­zus" vagy a „poszt-washingtoni konszenzus" szeretne kikényszeríteni. Ehhez a fejlődéshez sokféle út vezet, s minden népnek magának kell meghatároznia a maga útját, alapul véve az ország adottságait, politikai kultúráját és egyéb körülményeit (mindenekelőtt a kapitalizmus által előidézett egyenetlen fejlődés örökségét).

A világméretű kapitalizmusból a szintén világméretű szocializmusba csakis a népek hosszú tanulási folyamatán keresztül vezethet út, aminek során kiformálódik majd a civilizáció új korszaka, s lezárul a visszafordít­hatatlanul lehanyatlott kapitalizmus történeti szakasza.

A kommunistáknak újra kell olvasniuk a XX. század történelmét, hogy kritikailag elemezzék az első kísérleteket, anélkül, hogy – Losurdo művét idézve – „megfutamodnának a történelem elől"; anélkül, hogy az őket ért kihívások elemzéséből leszűrt válaszaikat szánalmas önostorozásra cseréljék, ahogyan azt a kapitalizmus védelmezői várnák el tőlük.

A kapitalizmus menthetetlen hanyatlása – kikristályosodott szocialista alternatíva híján – az emberi civilizációt is magával ránthatja. Valamennyi demokratikus és haladó társadalmi erő felelősséget visel azért, hogy ez ne történjen meg, s hogy az elhúzódó hanyatlás pozitív kimenetelű átmenetté váljon egy valóban jobb, szocialista világ felé. E célért minden erőnek meg kell tanulnia együtt munkálkodni, s közösen megépíteni e hosszú folyamat állomásait. A humanista átmenet megköveteli, hogy az Észak népei megtanuljanak leválni országaik imperializmusáról, s hogy a Dél ráébredjen arra, hogy kizárólag a szocialista távlat hozhat számára felszabadulást.

(Fordította: Mihályi Patrícia fordításának felhasználásával Lugosi Győző.)

A fordítás alapjául a szerzőnek a szerkesztőség számára küldött szövege szolgált, amelyet rövidítve, s az írásnak az Utopie critique 2008. júliusi, 45. számában megjelent változatát is figyelembe véve közlünk.

Jegyzetek

1 Ld. bővebben a Le virus libéral c. könyvemben kifejtetteket (Párizs, 2004, Le Temps des Cerises)

2 Hivatkozom itt az e témában több mint huszonöt évvel ezelőtt megjelent írásomra: Révolution ou décadance? In Classe et nation. Párizs, 1979, Minuit, 238-245

3 Domenico Losurdo: Fuir l'histoire. La révolution russe et la révolution chinoise aujourdhui. Párizs, 2007, Delga.

4 Ld. Samir Amin: Au delé du capitalisme sénile. Párizs, 2002, PUF, 11-19.

5 Ld. bővebben: Pour un monde multipolaire c. könyvem (Párizs, 2005, Syllepse) „Kína" fejezetét, illetve Théorie et pratique du projet chinois de socialisme de marché c. írásomat, Alternatives Sud, VIII. N°1, 2001.

6 Vö. Samir Amin: Le virus libéral, i.m.

7 Vö. René Etiemble: L'Europe chinoise 1-2, Párizs, 1988-89, Gallimard.

8 Giovanni Arrighi: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London, 2007, Verso.

9 Wen Tiejun: China's Experience in Building Its Economy. Executive Intelligence Review, Vol. 28, No 20, May 2001.

10 G. Arrighi: i.m.

11 Andre Gunder Frank: ReORIENT. Global Economy in the Asian Age. University of California Press, 1998

12 A szerző nem hivatkozik konkrét Chesneaux-műre (a szerk.)

13 A Mercosurról és az ALBA-ról lásd lapunk cikkét: L.Vasapollo – R. Herrera: Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában . Eszmélet 2008. nyári, 78. számában, 109-121. (A szerk.)