A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság árnyékában társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a közoktatásnak és a tudománynak az ipari korszakban kialault, sokáig rendkívül sikeres struktúrái információs társadalmivá alakulnak, autonómia, a magasabb szintű társadalmi szerepvállalás és a kooperáció mintázatai mentén.

„Nincs igaz szó, mely egyszerre ne lenne gyakorlat is.

Ezért igazat szólni annyit tesz, mint átalakítani a világot." (Paulo Freire)

 

Paulo Freire életművének fő gondolata szerint az elnyomás alóli felszabadulás és egy konstruktív humán és ökológiai környezetbe való átmenet legfőbb eszköze a megfelelő oktatás.¹ Ez az elképzelés ma is éppoly érvényes, mint Freire 1997-ben bekövetkezett halálakor, s ezért a kortárs társadalomelméleti diskurzustól is megköveteli Freire gondolatainak aktualizálását, vagy még inkább a belőlük adódó következtetések levonását.

A tanulmányban két, egymástól látszólag távoli területet vizsgálunk meg, és igyekszünk fényt deríteni a köztük fennálló alapvető kapcsolatra, amely részben közvetlen kölcsönhatásokból, részben pedig számos áttétellel működő szerkezeti közösségből fakad.

Az első téma a mindennapi iskolai oktatási gyakorlat és a tudomány közti újfajta alapviszony kialakításának szükségessége. A részleges integráció formájában megvalósuló, újfajta elvű és újfajta volumenű tudástermelés mindkét nagy alrendszer (tudomány és oktatás) számos strukturális gondjára jelenthet megoldást, s ennek révén válhat az ipari korszak közoktatása és tudománya is információs társadalmivá. Ehhez társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség, amelynek során a meginduló integráció maga is visszacsatolási „lökésekkel" segítheti előre a folyamatot.

A Freire fő téziséből kiinduló másik gondolatkör a fenntartható fejlődésbe való átmenettel kapcsolatos. A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság elhárításához mélyreható kulturális változásra van szükség, melyben az oktatásnak szükségszerűen döntő szerepet kell kapnia. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez különösen érvényes a helyi és regionális közösségek veszélyeztetettségét okozó, látszólag apró kérdésekre, amelyeknek komoly szerep jut a magasabb szintű ökológiai és társadalmi szerepvállalás, a kooperáció és a tudatosság kialakításában.

Az elméleti keret: a kontroll átfogó és szűk értelmezése

A fenntarthatósági krízis közeledése egyre erősebben mutat rá egy átfogó és alapvető kulturális-civilizációs változás szükségességére – az ipari korszakban kialakult struktúrák, intézmények és mechanizmusok elavulására. Ennek az immár globális szinten értelmezett gazdasági, politikai és kulturális kihívásnak a része az információs társadalom tudományának és oktatásának várva várt megszületése. A közös mozzanat a jelenlegi tudástermelési, megosztási, kommunikációs és kontrollfolyamatok átalakítása. A közoktatást és a tudományt megújító, illetve a fenntarthatóságot szolgáló nagy volumenű intézményes átszervezéseket ráadásul oly módon kell megtervezni, hogy azok ne teremtsenek új, elnyomó jellegű bürokráciákat. Ehhez egy teljesen új, emberi méretű kisközösségekből álló, decentralizált hálózatra lesz szükség, amelynek körvonalairól egyre többet tudunk – annyit azonban még nem, hogy ne megoldásra váró kérdésként kelljen tárgyalnunk.

Sok helyről indulhatnánk el tehát az egymásba ágyazódó szempontok labirintusában, a legcélszerűbbnek mégis az tűnik, ha gondolatmenetünkkel a „kontroll" kibernetikai fogantatású, de a társadalomtudományba is jó ideje beköltözött fogalmától rugaszkodunk el.

A „kontroll" – Norbert Wiener² és a fogalmat különösen termékennyé tevő és azt sokoldalúan népszerűsítő James Beniger³ nyomán – a komplex rendszerként felfogott társadalom (társadalmak, emberi kisközösségek, illetve maga az „emberiség") működését biztosító szabályozási, vezérlési, irányítási, koordinációs és információs folyamatok összességét sűríti, amellyel a rendszer különböző elemei a viselkedések befolyásolásán keresztül érik el a szükségesnek tartott „kimeneteket". A kontrollstruktúrákat egyaránt hordozzák törvények és intézmények, írott és íratlan szabályok, normák, hagyományok, szokások, „bevett" viselkedésmódok, elfogadott erkölcsi kódok, de kialakult életmódbeli szokások, eszközhasználati rutinok, sőt maga a mindenkori nyelv is. Jelentése ezért jóval mélyebb a szokásosan használt „uralom, hatalom" értelemnél. Norbert Elias nagy munkája, A civilizáció folyamata éppen azáltal termékenyítette meg a történeti szociológiai gondolkodást, hogy bemutatta: a társadalmakat pókhálóként szövik át meg át azok a kontrollmechanizmusok, amelyek az individuális viselkedés szabályozásával, belsővé tett normákon keresztül érik el a tágabb közösség sikeres adaptációját lehetővé tévő automatizmusok meggyökeresedését.

Kihívásokkal és megoldásra váró társadalmi problémákkal teli korszakunk leírható – és részben megérthető – tehát egymásra rétegződő kontrollstruktúrák bonyolult szőtteseként is,⁴ ahol a „legabsztraktabb" mintákat a globális térre és az emberiség egészére szabott kontrollfolyamatok (makro)szintje kínálja. Középszinten helyezkednek el az egyes társadalmak, a multinacionális nagyvállalatok, illetve a globálisan összekapcsolt nagy társadalmi alrendszerek (gazdaság, politika, tudomány, közoktatás, egészségügy), és „alul" találjuk a helyi (és más önszervező – pl. szakmai, illetve érdeklődés-) közösségek mikroszintjét, a lokális dimenziót.

A nagy társadalmi alrendszerek válságjelenségeinek és a fenntarthatósággal kapcsolatos diskurzusnak egyaránt az ad keretet, hogy éppen kialakul az új, globális kontrollminőség, amely újrarendezi és középszintűvé szorítja vissza a feladatainak egyre kevésbé megfelelő hagyományos kontrollstruktúrákat.

Andrew Shapiro nyomán⁵ azonban elterjedt egy másik, a bemutatottnál sokkal szűkebb kontroll-fogalom is, amelyet szintén termékenynek tartunk és használni fogunk. Shapiro „kontrollforradalom" alatt azt a monumentálisnak ígérkező váltást érti, amely az internethez hasonló új technológiáknak köszönhetően az intézményektől az individuumokhoz helyezi az ellenőrzés funkcióját – vagyis a kontroll ebben az esetben a negatívnak tartott hatalmat megtestesítő nagy erejű intézményekkel (kormányok, vállalatbirodalmak, média) szemben kiépülő individuális és közösségi „ellensúlyra" utal. Ebben a jelentésében a kontroll azokra a mechanizmusokra használható, amelyeket különböző korszakokban az elnyomónak, emberellenesnek tartott szerkezetek megregulázására, kordában tartására fejlesztettek ki az egyes közösségek. A megkülönböztetés érdekében a későbbiekben mindezt „farkas-kontrollnak" fogjuk nevezni.

Mivel Beniger és Elias kontroll-fogalmai az emberi kultúra kognitív és szocializációs oldalát hangsúlyozzák, remek értelmezési keretet kínálnak a tudomány és az oktatás óriásrendszereinek átalakulásához, szervesen kapcsolódva az információs társadalom vitairodalmához. A fenntartható fejlődésbe való átmenet vizsgálatához azonban egy még tágabb, antropológiai-pszichológiai-történeti-szociológiai beágyazású fogalmi térre van szükség, amellyel képesek vagyunk érvényes állításokat tenni a kulturális evolúció rendszerszintjén is. Itt ismét Wienert hívhatjuk segítségül, mert a kontroll kibernetikai fogalma olyan általános, hogy abba beilleszthető a társadalmi lét minden aspektusa – így a fenntartható fejlődés felé való kulturális átmenet szokásos „intézményi" és „kognitív" szempontjain túl az érzelmi és akarati oldal is, amely a szándékosságot, a tudatosságot és a spiritualitást is összefogja. Shapiro kiegészítő üzenete pedig az elméleti felismerések akcionista „lefordítását", vagyis már a cselekvésszervezést segíti.

Kontrollválság és kontrollforradalom a tudományban és az oktatásban

James Beniger modellje szerint a 19. század második felében az ipari fejlődés és a nyomában járó társadalmi és politikai átalakulások egyre erősebb kontrollválságot idéztek elő. Ezt egy olyan kontrollforradalom „ütötte helyre", amely technológiai és társadalmi innovációkat lán­colt egybe a modern iparszervezéstől a korszerű bürokrácián át a „mo­dern" tudomány, közoktatás és média kialakulásával. S noha Beni­ger maga csak a 19. század közepétől a 20. század első harma­dáig tartó időszakot dokumentálta részletesen, a modellt követői, ismer­tetői⁶ és saját maga is használhatónak véli az azóta eltelt időszak fejleményeire is. Ennek megfelelően az egymástól látszatra távol álló válságtünetek (az ökológiai válság, az akut gazdasági fejlettségbeli különbségek, a biztonsági problémák, az értékválság stb., stb.) egyaránt a korábbi kontrollforradalommal helyreálló rendszeregyensúly újbóli megrendülésének jelzései, és mint ilyenek egy következő kontroll­forradalomért kiáltanak.

Ebből a „válságmátrixból" elsőként nagyon röviden a tudományt, majd sokkal hosszabban az oktatást vesszük szemügyre, hogy aztán a talán leginkább érzékeny területig, a fenntarthatóságig jussunk.

A tudomány jelenlegi helyzete és dinamikája James Beniger termékeny modellje nyomán nem csupán nagy leíró erővel magyarázható ún. kontrollválságként (control crisis), de maga a szerző is vállalkozott arra, hogy egy önálló tanulmányban kifejtse⁷ ez irányú gondolatait. Mindezt azért kell megemlítenünk, mert ezt a tanulmányt már kevésbé kidolgozottnak érezzük, és a tudomány kontrollválságára másutt vélünk rábukkanni, mint Beniger.

Azokon a területeken, ahol az algoritmizálható agymunka gépesítése, vagyis a szellemi munka automatizálása folytatható, ott mindig enyhébb a tudomány kontrollválsága. A tudományos közösség ugyanakkor lépésről lépésre eljut annak felismeréséhez, hogy a kontrollválság számos (finanszírozási, irányítási, erőforrás-kezelési, koordinációs) összetevője közül a szűk keresztmetszet a nem algoritmizálható tudások birodalma: a tudástermelési folyamatból ma már leginkább az értelmezésre és kontextusba helyezésre képes, a jeltömeg méretét ellensúlyozni tudó emberi agyak hiányoznak.

A csillagászat ma már gyorsabban termel és dolgoz fel jeleket, mint amennyit az összes csillagász együttesen feldolgozni képes. 700 millió fényképfelvételen csak az emberi szemtől remélhető, hogy az apró csillagporszemcséket azonosítja; a képfeldolgozás automata rendszerei erre még nem alkalmasak (Stardust Project). A régészek által felszínre hozott milliárdnyi egyedi objektum megtekintése, azonosítása, osztályozása, rendszerezése, előfeldolgozása elképzelhetetlen emberi kezek, agyak és szemek nélkül. Egy biotóp teljes átvizsgálásához nem áll rendelkezésre egyidejűleg több száz tudós, de ha egy tudós mellé rendelünk háromszáz, megfelelően felkészített diákot, akkor azok képesek kiszűrni például a frissen megjelent invazív növényeket – és a sort még hosszan folytathatnánk.

A tudomány új kontrollforradalma tehát csakis az emberi infrastruktúrából nőhet ki, csakis humán forradalom lehet – és mint ilyen, már nem technológiai, hanem társadalmi innovációt követel.

Minden más lehetőség kizárása után a közoktatás, ezúttal Lewis Mumford⁸ metaforáját használva, mint kész megagépezet tökéletesen alkalmasnak látszik arra, hogy jelenlegi működését radikálisan megújítva egyúttal kutatási megagépezetté is váljon, részben megoldva a tudomány – és mintegy mellesleg: részben saját – kontrollválságát.

Az UNESCO 2004-es adataiból kiinduló, felületesen óvatos extrapoláció szerint 2007-re körülbelül 800 millió diák tartozik a 12-18 éves korosztályba, akikre körülbelül 40 millió tanár felügyel, üzemszerű rendben. A pedagógiai fordulat arra az antropológiai előfeltételezésre épül, hogy a különböző absztrakciós szintű és megfelelően irányított problémamegoldó folyamatokba a 12-18 éves korosztály bevonható, hogy a diákok tanáraik és a folyamatban érintett tudósok segítségével képesek lesznek releváns új tudások létrehozására, ráadásul közvetlen érintettségük és választásaik folytán erősen motiválttá is válnak a tanulásra, amelynek révén tudományos óriásprojektek teljes értékű résztvevőivé válhatnak. A majdani óriásgépek tehát kutatók, tanárok és diákok mélységében sokszorosan tagolt hibridjeiként szerveződhetnek, ahol az adott témával eltöltött idő, a problémamélység, illetve a méretek függvényében különülnek el a feladatok.

Ez látszólag utópisztikus, valójában azonban nagyon is realisztikus világ. A tudomány kontrollválságának leküzdése közben ugyanis a közoktatás olyan gyakorlati fordulata is megvalósulhat, amelyre elvi és elméleti szinten már régóta készen állnak a pedagógiai játéktér szereplői. (Aki nagyon kíváncsi, már arra is számos példát találhat, hogy a majdani megagépezet kialakulásának „előszeleként" kisebb diákközösségekkel már meg is kezdődött a tudományos problémamegoldás folyamatába való becsatlakozás.⁹ )

Dióhéjban ez az a vízió, amelynek pedagógiai és társadalompolitikai tartalma mintha Freire köpönyegéből bújt volna ki. 1970-es emble­matikus könyve, a Pedagogy of the Oppressed normatív módon fogalmazta meg, milyen irányba kell megváltoznia az iskolának és az oktatásnak, hogy a továbbiakban ne az elnyomást, hanem a felszabadítást szolgálja.

A „katedrapedagógia" alkonya és új tudástermelési tér az iskolákban

Az érintettség, a helyi problémákra való reflexió fontosságát Freire akkor ismerte fel, amikor írástudás-terjesztő missziója közben Brazília északkeleti (legszegényebb és legelnyomottabb) vidékein szembesült a standard tankönyvek használhatatlanságával.¹⁰

A fennálló oktatási rendszerek alapjellemzőit Freire a banking edu­cation kategóriája köré rendezi (ahogy a pénzt betesszük a bankba, úgy tesszük a tudást a diák fejébe – ezt Magyarországon katedrapedagógiának hívjuk). A tanár tanít és nevel, a diákot tanítják és nevelik. A tanár mindent tud, a diák semmit. A tanár beszél, a diák figyel, és követi a tanár választásait és gondolatait, az általa kijelölt tartalmakat. A tanár cselekszik, a diáknak a tanár cselekvésének követése és ezen keresztül a cselekvés illúziója jut. A tanár összevegyíti a saját szakmai autoritását magának a tudásnak az autoritásával, a diákot a tanulási folyamat objektumává fokozva le. Mindezek nyomán a katedrapedagógia a diákok kreatív erejének csökkentésében vagy egyenesen lenullázásában merül ki, a világ megváltoztatásában ellenérdekeltek szolgálatában.

Emiatt erős a nyomás az oktatási tartalmaknak a valóságtól való eltávolítására is, nehogy felerősödjön az ahhoz esetleg hozzákapcsolódó kritikai potenciál, illetve az összefüggések felismerése – ez tételesen megfogalmazódik olyan pedagógiai pozíciókban, amelyek szerint a jelennel kapcsolatos ismeretek átadására az iskolának nem kell vállalkoznia. Az elnyomás mechanisztikus, a gyakorlattal szemben a memóriára támaszkodó, a tudás birtoklását annak megélése fölé helyező, az élet teljessége helyett csak annak árnyképeit közvetítő kontrollstruktúráját (overwhelming control) Freire nekrofilnak – azaz halottkedvelőnek – nevezi. A kultúra és a tudás, amely ebben a rendszerben megőrződik, mint a diák megismerő munkájának tárgya, valójában inkább a tanár tudástulajdona (knowledge property), a közvetítő szerep és reflexió híján pedig nem valóságos tudást és nem valóságos kultúrát reprezentál.

A Freire látleletének megjelenése óta eltelt évtizedek alatt a pedagógiai kultúra a világ minden részén sokat távolodott a katedrapedagógia szélsőségeitől, és a tanító-nevelő munka megújításának fősodra ugyanilyen felfogásban fogott a modernizációhoz. A pedagógiai konstruktivizmus esernyője alatt sikeresen bontakozott ki egy olyan gyakorlati ellenmozgalom, amelyik lépésről lépésre egyre több nekrofil jellemzőt alakított át az iskolákban, legyenek azok Chicago, Malmö, Budapest, Valparaiso, Manila vagy éppen Maputo valamelyik kerületében, és az internet megjelenésével ez a folyamat látványosan fel is gyorsult. A mai pedagógiai elméletben és a politikai filozófiában nincs olyan számottevő erő, amelyik visszafordítani igyekezne a folyamatokat, ne előre vinni.

Csakhogy a valóságosan végbemenő változások mégsem rendszerszintűek és nem is rendszertermészetűek – pusztán felszíni változások, mint azt majd részletesebben is látni fogjuk. Emiatt esetlegesek is a szónak abban az értelmében, hogy személyek, tantestületek vagy éppen egy oktatáspolitikai kurzus választásainak megfelelően történik valami – vagy nem történik semmi – a módszertani kultúra, a pedagógiai szemlélet vagy a rejtett tanterv átalakítása érdekében. Sporadikusak, mert nincs egységesség és tömegesség az „új" átvételében és terjedésében. Bizonytalanok, mert nem mélyen rögzült mintázatok alapján, nagyjából azonos nyomvonalon alakulnak és szilárdulnak meg a korszerű standardok, hanem a mai napig ki vannak téve a tanárok, tanári stílusok, tantestületek és iskolavezetők választásainak. Lokálisak, mert a koordináció a finanszírozás (kis)közösségi volta és a nemzeti kultúrák iskolai túlreprezentáltsága miatt nem tud kilépni a nemzetállamok feletti tervezési térbe. Képmutatóak, mert a „kis lépések" apológiája rendre a valódi kihívás elkerülése érdekében formálódik érvvé, és a „sok helyen már megújult a rendszer" lefegyverző állítása elfedi, hogy „még több helyen" nem.

Freire terápiaként 1970-ben azt javasolja, hogy a Jelen pszeudopartici­pációját, a részvétel illúzióját a valóban közösen megtervezett, kointencionális oktatás (co-intentional education) váltsa fel. Az oktatás Tárgyaként felfogott diák helyébe Alanyként emancipált diáknak és tanárnak kell kerülnie, akik közösen fedezik fel és alkotják újra és újra a valósághoz ezer szállal kötődő tudást. A közös reflexiókon és kritikákon keresztül közös és erősen gyakorlati természetű tudások formálják a folyamatokat, amelynek során nem külső kényszer, hanem belsőleg vállalt elköteleződés a felhajtóerő – ez az első lépés a felszabaduláshoz (liberation) vezető úton. A tudás csak akcióközpontú lehet: mit ér az az ismeret, amelynek révén nem akarunk megváltoztatni valamit a világban? Ha nem valamilyen eleven probléma szervezi maga köré a tanulási folyamatot?

Freire megoldása a kommunikációhoz elengedhetetlen dialógusközpontúság és a kooperációképességhez nélkülözhetetlen kritikai gondolkodás (critical thinking). A forradalom akkor megy majd végbe, amikor a tudásszerzés nem előre programozott tananyagcsomagok kényszerzubbonyába szorul, a jutalom és a büntetés silány módszertani kultúrájának zivataros égboltja alatt, hanem a dialógus és a kritikai gondolkodás képességével felvértezett individuumok saját személyiségüket tükrözik vissza (reprezentálják) a megismerés saját maguk által választott, szervezett, szisztematizált és fejlesztett keretei között.

De vajon még mindig a régi, nekrofil struktúrák nehezednek-e az oktatásra és nyomják el továbbra is a következő generációkat, vagy már látjuk a végbemenő paradigmaváltás kontúrjait, a diák, a tanár, a tanulási folyamat vagy a tananyag radikálisan új szellemű transzformációival?

A válaszunk egészen határozottan az, hogy noha a csírái itt-ott megjelennek egy egészen más elvű tudásgazdálkodásnak és oktatásfilozófiának, hogy az (el)nyomás enyhül, hogy „jobb", mint korábban, mindez még nem jelenti azt, hogy a valódi emancipáció végbement volna. Továbbra is a tudásnak a tömegtermelése folyik a szónak abban az értelmében, hogy a folyamatok célfüggvénye a diák fejében végbemenő tudásváltozás és az általa produkálható és mérhető tudásteljesítmény. A tudás tananyaggá párolt korpuszainak adagolása – kanállal, szakáccsal, előemésztve. Még a legmodernebb iskolák is a 19. század utolsó harmadának munkaerő-piaci követelményeket és a nemzeti identitás attribútumait középpontba helyező levegőjét árasztják.

Az oktatás új kontrollforradalom előtt

Freire ikercsillaga, Ivan Illich ugyancsak 1970-ben megjelent, hason­lóan provokatív könyvében¹¹ megmondja, hogy mi a végső ok: a világ különböző bürokráciáinak összeolvadása (merger of world bureau­cracies), amely nemcsak az iskolát, hanem a gazdasági életet, a keres­kedelmet, a politikai intézményrendszert vagy az egészségügyet (és tegyük hozzá: a tudományt) is homogenizálja.

Ahogy korábban láttuk, mindez a 19. század végén elindult kontrollforradalom eredménye: a termelés és az elosztás (a gazdaság és a politika) irányíthatóságát fenntartó technológiai és társadalmi innovációk diadala. Az iskolák képét is az első pillanattól fogva e bürokratikus kontroll formálta. Ennek három sarkalatos eleme, a finanszírozás, a tanterv meghatározása és a tanárképzés a mai napig lényegét tekintve alapvetően változatlan, még akkor is, ha a képet alternatív iskolafenntartók (önkormányzatok, alapítványok, egyházak) és alternatív tananyagok is színesítik. Minden más erre épül rá: a tananyagok, a rendtartás, a működés szabályozása, a tanórák és azok szakmai-pedagógiai tartalma.

Az iskolák közti különbségek ezeken a felszíni vonatkozásokban ragadhatóak meg, illetve az oktatás milyenségét döntően meghatározó tanárok teljesítmény-, színvonal- és felkészültségbeli különbségeiben. Minden olyan reform, amely a felszín korszerűsítését szolgálta az oktatástechnológia, a tantárgyak, a módszertani kultúra vagy az iskolai idő- és munkaszervezés megújításával, javított az összteljesítményen, miközben változatlanul hagyta a bürokratikus kontroll szerkezeti meghatározottságait. Az oktatás világválságáról elindult diskurzus is jórészt a felszín jelenségvilágára koncentrált, azt hagyva figyelmen kívül, hogy az iskola a mai napig tökéletesen ellátja az ipari korszakban kialakított funkcióit: a szülők munkaideje alatti gyermekfelügyeletet, a termelés és az adminisztráció feladattömegét kezelni képes, interoperábilis és írástudó generációk előállítását, a tanárutánpótlás biztosítását és a tudományos elit kinevelésének korai feladatait.

Az ipari korszak bürokratikus kontroll alatt álló iskolájában azonban másodlagos a gyermek: a legfontosabb célfüggvény a mérhető tudásteljesítmény és az állampolgári érintkezéshez és a kultúraelsajátításhoz (fogyasztáshoz) szükséges készségek és képességek kialakítása. A bürokratikus kontroll iskolája saját jól felfogott érdekében megengedi ugyan, hogy intelligens, elkötelezett és csupa szív pedagógusok aranyozzák be a gyermekek életét, ha van rá kedvük, idejük és indíttatásuk, de nem törődik avval, ha közömbös, kontraszelektált, felkészületlen, alulmotivált tanárok lelki terrorja és elidegenítő unalma teszi börtönné a tantermeket.

Gaudig, Freinet, Freire és sokan mások már az ipari korszakban az információs társadalom iskolájáról álmodtak. Helyesen látta meg Illich: a tanulás új gyermek- és emberképhez igazodó világának megteremtéséhez először nem az iskolákat kell megváltoztatni, hanem a mögötte álló gazdasági és politikai rendet – utána változnak majd az iskolák is. Másképpen: az iskolákhoz nyúlni anélkül, hogy a létüket meghatározó bürokratikus kontrollt nem váltja fel valami más, Illich szavaival a semmibe vezető hídépítés (bridges to nowhere).

A forradalmi ideológia azonban, amelynek Marx-fordulata óta Freire sincs híján, nem számol avval, hogy egy kontrollválság radikális társadalomfordító programok híján is kihordja a jövőt. Az elmúlt évtizedben azt láttuk, hogy a bürokratikus kontroll éppen az információtechnológia újabb nagyszerű vívmányainak a rendszerbe állításával hosszabbította meg sikeresen a saját válságának kibontakozásához vezető utat és időt. Eközben viszont mind több olyan, rendszerszintű fejleményre is felfigyelhetünk, amelyek már egy következő időszak új típusú kontrollkörnyezete felé mutatnak – külső beavatkozás nélkül, a fennálló viszonyok inherens változási logikájából fakadóan.

Példaképp négy jelenséget említünk meg, amelyek ugyanannak a szerkezeti változásnak a különböző oldalairól tudósítanak.

Avval, ahogyan többek között a fenti nyomások miatt is a tudás potenciális hordozójaként tekintett gyermek felé fordul a bürokratikus kontroll, egyúttal el is kezdi felszámolni magát. Saját célfüggvényei érdekében ugyanis olyan folyamatokat indít el, amelyek már az őt felváltó új kontrollminőség építőelemei lesznek.

Az is rögvest egyértelművé válik, hogy a változás letéteményesei nem a maguk fertályán kis tudás- és értékoázisokat létrehozó pedagógus-hősök, hanem az intézményi struktúrát globális méretekben, rendszerszinten átalakítani képes aktorok. Nincs lokális alternatíva – pontosabban ugyanannak a valóságnak egymást kiegészítő és felerősítő lokális percepciói vannak. Emiatt az új kontrollminőségről is keveset tudunk egyelőre, de az bizonyos, hogy az ipari korszakban kiformált nemzetállami-bürokratikus érdekstruktúrákat felülírja, és globális (planetáris) szintű koordináción alapszik majd. Várható, hogy az új kontrollminőség nem egyetlen döntési centrumhoz köthető, hanem sok kis döntési centrum tartja működésben. Nem egy szereplő irányít teljes hatáskörrel (amit ma az oktatáspolitika allegóriája testesít meg), hanem sok: az új kontrollminőség emiatt részben multi-stakeholder világ, részben önkormányzás (self-governance) lesz a szó igazi értelmében. Valódi önszervező rendszer tehát: ám azokat a módokat, ahogyan az önszerveződés végbemegy, nagyban meghatározzák majd a tudatos akciók, a politikai síkon megvalósított társadalmi innovációk. Kérdés, hogy a sok kicsi hogy függ majd össze. Hogy lehet a kis közösségeket egy hierarchiamentes hálóban úgy összefogni, hogy ahol a központi koordináció lényeges, ott meglegyen, de a kis közösségek és azok egyes tagjai autonómiájának megsértése nélkül? Az új kontrollstruktúra célfüggvénye a kooperatív tudásfolyamatok révén összecsiszolt, kreatív polgár, ahol ez a minőség nem a legtehetségesebbek jellemzője csupán, hanem szinte mindenkié, aki az oktatási rendszerből kilép.

A premodern gyermekkép szimbóluma, a pálca helyett, amely a fegyelmezendő mivoltra utal, az ipari korszak jelképe a tölcsér, amellyel az üres fejekbe tudás töltetik. És noha a tölcsér jobb, mint a pálca, mostanra már egyre nyilvánvalóbban inadekvát a paternalista gyermekkép, amelyre épül, amelyből vétetett. Ez igazából sohasem volt korszerű, de mostanra már kifejezetten kártékonnyá vált. A kilencvenes évek közepének digitális robbanása óta ugyanis egyre jobban látszik, ahogy a screenagerek, a számítógép és a televízió nemzedéke az információs írástudás magabiztos birtokosaiként egyre több kompetenciát mutatnak általában és az iskolán túli tudáskörnyezet birtokbavételével speciálisan is. Milyen tölcsérrel álljon a számítógépes analfabéta tanár a diákja mellé, aki épp a chicagói reptér forgalmát irányítja egy szimulációs játékon? Az információs társadalom új kontrollstruktúrájának és gyermekképének a szimbóluma a tölcsért leváltó „milliónyi kis tudáskazán" – feltételezzük, hogy Freire nem tiltakozna ez ellen a kép ellen.

A harmadik világ kontextusában, ahol sok esetben magának az iskolának mint intézménynek a fizikai megteremtéséért is óriási erőforrásokat kell mozgósítani (mint például Indiában, mert épülethiány vagy tanárhiány miatt nem láthatók el a gyerekek), ahol a tudáshordozókhoz való hozzáférés mindennapi gond, ahol a foglalkoztathatóság komoly korlátja a kibocsátásnak, sok esetben még a bürokratikus kontroll előtti állapotban van az oktatási rendszer. Ebből a perspektívából nehéz, de nem lehetetlen a következő rendszerszint hegycsúcsait pásztázni, és ahhoz igazítani a cselekvést. Kiindulásképpen azt kell felismerni és elfogadni, hogy az utolérés reménytelen program. Nem a fejlettek éppen lecserélés alatt álló mintáinak másolása, hanem az új minőség felé mutató közös cselekvések megtalálása a stratégiai kihívás. A problématér közösségének felismerése az együttes cselekvés kiindulópontja: a globális környezeti kihívások, az emberi össztudás tömegének gyarapítása az ősi, helyi tudásokkal (indigenous knowledge), a javak termelésében és fogyasztásában való összeabroncsozottság, amely határoktól függetlenül növeli meg a milliónyi tudáskazán iránti keresletet.

A vízió, amelyik globális koordináció alatt álló tudástermelő közösségekké kívánja kovácsolni a diákokat és a tanárokat, olyan jövő- és gyermekkép, amely messzemenően az új kontrollminőség felé mutat. Pontosabban: az egyik lehetséges irányt és megoldást jelzi, amellyel elképzelt és megtervezett mikrovilágok társadalmi innovációként életre kelhetnek. A tudomány képviselői új szereplőként jelennek meg az iskolák életében, másutt bizonyára az egyre sikeresebb és egyre nagyobb tömeghatást elérni képes társadalmi vállalkozók, social enterpreneurök alakítanak ki új működésmódokat.

A felszabadító üzenet része az, hogy az akut társadalmi problémák közül a tudásszakadék csökkentése bele van kódolva a vízióba. S mivel – nem utolsósorban Freire szellemében – a majdani tudástermelésnek valóságos problémákra kell vonatkoznia, kétség sem férhet hozzá, hogy sok egyéb mellett a gazdasági fejlődésnek és az életminőségnek a fenntarthatóság kérdéskörében összefutó kihívásegyüttese lesz az a terület, amelyekre bizonyosan fókuszálni kell majd. Szubregionális szinten, a majdani globális programok előképeként már a rendszerszintű változás előtt tervezhetőek és elindíthatóak kísérleti, ún. pilot-projektek, amelyek égető környezeti, ökológiai vagy egészségügyi kérdésekben termelnek meg más erőforrás híján előállni nem képes tudásokat. A bürokratikus kontroll egyik erénye, hogy effajta programokat gyorsan és hatékonyan vezényel le – ha bele tud törődni abba, hogy nem a tölcsér másik végét, hanem a megoldó erőt kell a gondjaira bízottakban látnia.

Kulturális átmenet a fenntartható fejlődésbe

A fenntartható fejlődésre való átállás erőteljesen (és kölcsönösen) kötődik a mindennapi iskolai gyakorlat és a diákok által végzett kreatív tudományos munka közti kapcsolat gondolatához. A legfontosabb láncszem köztük talán éppen az a korábbi megjegyzésünk, mely szerint ha meg akarjuk változtatni az iskolákat, először a társadalmi környezetüket adó gazdasági és politikai rendet kell megváltoztatnunk. Ugyanez vonatkozik a fenntartható fejlődésbe való átmenetre is – csak sokkal sürgetőbben.

Miközben azt láttuk, hogy az információs társadalmak kiformálódása már önmagában is felkavarja és egyre inkább átrendezi a kontrollfolyamatokat, az átrendeződésnek a sürgető mivoltát radikálisan növeli az emberiséget nyilvánvalóan fenyegető és egyre közeledő globális ökológiai és társadalmi válság.¹³ Amennyiben a világ jelenlegi túlzott erőforrás-fogyasztását, hulladéktermelését és egyéb, környezetünkkel kapcsolatos problémáit nem fogjuk vissza, mégpedig mielőbb, az elkerülhetetlenül regionális ökológiai vészhelyzetekhez vezet, amelyek pedig hamar áttevődnek egyre terjedő, összeomlás felé vezető, kezelhetetlen társadalmi ellentétekbe. A közvéleménynek és a döntéshozóknak tehát mihamarabb túl kell jutniuk azon a ponton, amikor még mindig tagadják (sokszor tudat alatt is) és elutasítják a helyzet lényegét, s vele együtt a szóban forgó mély és kiterjedt gazdasági és politikai változások szükségességét.

A tagadásra való hajlam a közeledő válság vészjelzéseinek sokszorozódásával várhatóan egyre csökken. Ma az erdők, a halászat és a globális felmelegedés követel figyelmet; holnap a kőolaj, hamarosan pedig a szántók és legelők katasztrofális eróziója, vagy sok terület elsivatagosodása, mindenekelőtt a harmadik világban. A túlfeszített rendszerekből fakadó egyre súlyosabb ökológiai csapások hatására nem az emberiség hagyja majd el a tagadást, hanem a tagadás az emberiséget. Még nem vonatkoztattuk önmagunkra a régi bölcsességet: ha azt akarod, hogy a szamár rád figyeljen, csapj a fejére.

A társadalom gazdasági és politikai alapjait átrendező lényeges változások tehát valószínűleg inkább lesznek a fenyegető vagy kezdeti fenntarthatósági krízisre adott válaszok, mint az iskolákkal és a tudománnyal kapcsolatban tárgyaltakhoz hasonló, az intézményes erők nyomására adott reakciók. Ha azonban egyszer a fenntarthatósági kényszerek hatására elindulnak a megfelelő irányba mutató folyamatok, az intézményes erők mindkét területen jelentősen javítják majd ezek továbbvitelének esélyeit.

A fenntartható fejlődésre való átállással kapcsolatban előfeltevésünk ellentétes a jelenleg uralkodó konvencionális nézettel, miszerint a társadalmi problémák megoldásának lehetőségét a jövő technológiai változásai hordják magukban. Azt állítjuk, hogy a szükséges technológiáknak már birtokában vagyunk – noha ezek még fejleszthetőek -, s amennyiben a forrásokat megfelelően mobilizáljuk, hasznosítjuk és osztjuk el, ezek a technológiák a társadalom számára elérhetőek.¹⁴

A valódi probléma tehát az, hogy egyelőre nem sikerült széles körű társadalmi együttműködést és koordinációt teremteni és fenntartani autonóm (azaz nem kényszer alatt működő) egyének között. A megoldáshoz olyan hatékony mechanizmusok kialakítása szükséges, amelyek képesek ellensúlyozni vagy leszerelni a jelenlegi politikai és gazdasági intézmények antiszociális és kizsákmányoló mozzanatait, amelyek egyúttal a fenntarthatóság felé való elmozdulással szembeni ellenállás sarkalatos elemei is.

A feladat az, hogy beazonosítsuk a rendszer átstrukturálására alkalmas evolúciós folyamatokat, és módokat találjunk azok megerősítésére annak érdekében, hogy elhárítsuk a fenyegetően közeledő ökológiai és társadalmi válságot.

A potyautas-kontroll (free rider control)¹⁵ minden működőképes kooperatív rendszer lényeges mechanizmusa, amelyet az emberiség a biológiai evolúció évmilliárdos folyamataival örökölt, s azóta is az emberi együttműködésnek a főemlősökön jóval messzebbre visszamenő alapját képezi. A potyautas a kooperatív egységnek olyan tagja, amely más tagoktól elfogad támogatást, de azt nem viszonozza. Mivel az evolúció menete véletlenszerű variációk állandó újratermelésétől függ, minden kooperatív rendszerben szükségképpen újra meg újra feltűnnek potyautasok. Ha egy rendszerben a hányaduk túlnő egy (amúgy elég alacsony) korláton, akkor a kooperáció összeomlik. Ezért egy kooperatív rendszer csak akkor életképes, ha kitermeli és fenntartja azokat a mechanizmusokat is, amelyek a megjelenő potyautasokat állandóan leszerelik. Ez azonban önmagában nem elegendő a jelenlegi valóságból a fenntarthatóságba való átmenethez.

Az ősi kultúra és az emberi agy struktúrája

A kölcsönös összeférés és a kooperáció imperatívusza, mint a potyautas-kontrollt megvalósító mechanizmusok, különböző alakváltozatokban kísérték végig főemlős őseink kis csoportokba szervezett létformáit. Ezen a fokon azonban még nem eredményezett valóságos és kölcsönös méltányosságot élelemhez vagy nemi partnerekhez való hozzáférés tekintetében; a domináns egyének többhöz jutottak. Valódi méltányosság csak az emberré válás után, vadász-halász-gyűjtögető ősi közösségeinkben jelent meg, és a későbbi metamorfózisok ellenére, mint látni fogjuk, máig is jelentős szerepet játszik a társadalmi kötőszövetek táplálásában és mentalitásunkban.

A fenntartható fejlődés kérdésének ilyen irányú megközelítésekor az egyik lehetséges, noha nem elterjedt kiindulópont az emberi agy struktúrája, mely minden társadalmi cselekmény alapja. Mai modern agyunk, mellyel egy szinte globális dimenziójú társadalmat működtetünk, lényegében¹⁶ ugyanaz, amellyel őseink vadásztak és halásztak. Agyunk speciális emberi tulajdonságai az évszázezredek alatt lezajlott evolúciós folyamatok során alakultak ki, mégpedig szorosan kötődő, kis létszámú (jellegzetesen 100-200 fős) közösségek támogatására, melyek méretét mind kommunikációs folyamataik, mind a természetből nyerhető erőforrásaik szigorúan ezen a szinten tartották.

Ezt a nézetet erősen alátámasztják Robin Dunbar regressziószámításai a csoportnagyság és a főemlősök neocortexének kapcsolatáról, melyek azt mutatják, hogy az emberi aggyal genetikailag összhangban lévő csoportméret 150 fő körül mozog.¹⁷ Az ilyen méretű közösségeket a saját és más csoporttagok társas kapcsolatainak monitorozásával az egyének képesek megfelelően összetartani. A kapcsolatok száma a közösség méretével exponenciálisan emelkedik, ennek kezelésében pedig az agy kapacitásai már korlátozottak. A másik korlátot az jelenti, hogy nagyobb csoportok mind hamarabb kényszerülnek új környékre továbbmozdulni, mivel hamarabb élik föl közvetlen környezetük növényi és állati erőforrásait – s az ilyen elmozdulások ütemének természetes felső határa van, mert nem lehet óránként továbbhurcolkodni, de még naponta sem. A csoportméret e két korlátozó tényezője az evolúció során összefonódva alakult ki.

A későbbiek során a genetikai evolúciónál sokkal gyorsabb kulturális evolúció vezetett az egymást kölcsönösen támogató, autonóm individuumok közti, önkéntes együttműködésen alapuló társadalmi kapcsolatokhoz mint túlélési előnyhöz. Michael Tomasello¹⁸ azt állítja, hogy az ember és a főemlősök közti lényegi eltérés majdnem teljes egészében a progresszív kulturális evolúció terméke, mely egy vagy legfeljebb két alapvető fontosságú genetikai változásra épül. Amellett érvel, hogy a genetikai szempontból gyorsan elrepülő 8 millió év, mely a csimpánzoktól elválaszt minket, többre nem adott volna lehetőséget. Tomasellónak ez a tézise meggyőzőnek tűnik, főleg annak alapján, amit a DNS szerepét illetően az ezredfordulóig kiderített a genetika tudománya.¹⁹ Dunbar viszont, előzőleg idézett könyvében, erősen ellenzi ezt a nézetet, és a nyelvet a főemlősök közti általános kommunikációs rendszer, a csoporton belüli szociális viszonyokat kialakító és fenntartó kontrollstruktúra termékének tartja (amelynek emblematikus tevékenységtípusa a látszatra spontán, valójában szigorúan szabályozott kurkászás, a páronként eszközölt kölcsönös szőrápolás és vakargatás). Ennek szociális szerepét veszi át sokkal hatékonyabban a vokális alapokon induló nyelv, elsősorban a közösségi hálót kifeszítő pletyka céljaira.²⁰

Tomasello legújabb írásaiban több, számunkra fontos új érv és téma jelenik meg. Az első a megosztott célokra együttesen irányuló szándékosság és törekvés képessége²¹ (shared intentionality) mint a minket a csimpánzoktól megkülönböztető, döntő genetikai ugrás, amely minden emberi kooperáció és arra épülő kulturális evolúció alapja. Erre vezeti vissza a mutatást mint kommunikációt,²² melynek lényege, hogy valaki egy másik ember figyelmét egy harmadik tárgyra (vagy személyre) irányítja olyan körülmények közt, hogy azt mind az első, mind a második szándékos irányításként értelmezi. Tomasello szerint a nyelv kulturális kifejlődése ezen az alapon indul.²³ (Megjegyzendő, hogy Tomasello és Dunbar nézete nem szükségképp ellentétes: a korai nyelv valószínűleg a mutogató és vokális jelek kombinációján alapulhatott.)

Csimpánzok a mutatásra nem képesek, még az emberi mutogatás értelmezésére sem, viszont érdekes módon kutyák igen,²⁴ amit Tomasello a farkasok megszelídítésére és kutyává domesztikálására vezet vissza. Innen ered az az érdekes ötlete is, hogy az emberi kooperációhoz vezető genetikai ugrást talán a megelőző ősemberi fokra rákövetkező egyfajta „megszelídülés" tette volna lehetővé.

Az újonnan kifejlődött társadalmi kapcsolatok²⁵ védelmet és elismerést hoztak a halász-vadász közösségek minden autonóm tagja számára, illetve különösen megemelték az évek során a válságok kezelésében több tapasztalatot felhalmozott idősebb egyedek tekintélyét az erejük teljében lévő egyedek, elsősorban hímek fizikai dominanciájával szemben. Ezt jelentősen alátámasztják a vadászó és gyűjtögető társadalmakban a pubertás időszakában szinte univerzálisan megjelenő körülmetélési szertartások:²⁶ a közösség szimbolikus kasztrációs fenyegetéssel követelte meg a serdülőkor és a felnőttkor közti határ átlépésekor a megfontolt és tiszteletteljes viselkedést.²⁷ A közösséget körülvevő természetes környezetre vonatkozó számos tényszerű instrukció átadásával, valamint a kitartást és a bátorságot bizonyító (tipikusan napokon keresztül, potenciálisan veszélyes körülmények között egyedül leküzdendő) próbákkal járó, az átmenetet szimbolizáló rítusok (rites of passage) célja egyértelműen az élethosszig tartó rendkívüli élmények megteremtése volt.

Hasonlóképpen a kulturális evolúció vezetett ezeknek a közösségeknek a természettel való olyan kapcsolatához, amely az egyszerű jelenléten messze túlmenő, tiszteletteljes és védelmező jellegű, spirituális felhangokkal megerősített természeti beágyazottságot mutat (embedding in nature). Az ősi közösségek fejlődése egy olyan természetes világhoz vezetett, amelynek a védőszellemeit – az emberi kapcsolatok mintájára – célszerű volt tisztelettel kezelni azért, hogy cserébe ők is tiszteletet mutassanak, és megadják azt, amire az emberi közösségnek szüksége van.

Mindezt erősen alátámasztja az, amit az emberiség természeti kapcsolatairól tudunk abból a korszakból, amely közvetlenül megelőzte a jelenkorig túlélő halász-vadász közösségeknek az antropológusok által részletesen dokumentált, komoly tisztelettel kezelt természet-szellem-világát. A régészeti leletek rávilágítanak arra a korábbi kíméletlen életmódra, melynek időszakában a világ különböző tájain kipusztult a megafauna, a nagy testméretű állatfajták világa, sok helyen teljesen, másutt nagyrészt.²⁸ Mintegy 40 ezer évvel ezelőtt az Ausztrália területén először megjelenő emberi közösségek kipusztították a nagy növényevő erszényeseket, hüllőket és madarakat, s ettől függetlenül mindössze kb. 11-13 ezer éve pedig az észak- és dél-amerikai kontinensen egy nagy csoport állatfajtát,²⁹ beleértve a mamutokat és masztodonokat. Mindez szerves része volt e kontinensek ember általi első megszállásának.

A következmények kétségtelenül fenyegetőek voltak. A kontinenshatárok elérésével, a hívogató szűz területek elfogyásával bizonytalanná vált a szükséges húsmennyiség megszerezhetősége, így az emberi közösségek fennmaradása. Ennek az volt az elsődleges oka, hogy mind a nők egészséges biológiai ciklusához, mind a magzat agyfejlődéséhez nagy mennyiségű, szerves vegyületekben kötött vasra van szükség,³⁰ amelynek a hús volt a fő forrása akkor (és mai is). Nem meglepő tehát, hogy csak azok a vadász-halász közösségek maradtak fenn elég hosszú ideig ahhoz, hogy az antropológusok rájuk bukkanhassanak, amelyek sikeresen válaszoltak a megváltozott helyzet kihívására. Ennek során a természettel új és tiszteletteli, védelmező viszonyt alakítottak ki, amelynek szellemében óvakodtak attól, hogy kiirtsák a legnagyobb vadak után a közepes és kisebb nagyságrendű vadakat is.

A neolitikus átmenet következményei

A neolitikus átmenet során, a mezőgazdaság megjelenésével (először Eurázsiában mintegy tíz-tizenegy ezer évvel ezelőtt, s az amerikai kontinensen valamivel később) ledőlt a halász-vadász közösségek méreteit mindaddig szabályozó táplálékellátási korlát. Az evolúciós előny akkor azokra az egyre nagyobb közösségi csoportokra szállt át, amelyek adott területeken a mezőgazdaság révén egy nagyságrenddel nagyobb népsűrűséget voltak képesek fenntartani, s így területeikből ki tudták szorítani először az ősi halász-vadász közösségeket és később az új, de náluk kisebb társadalmi csoportokat is.

Az ősi közösségek méreteit túllépő nagyobb társadalmi egységek összetettebb viszonyait azonban már nem volt képes a hagyományos kooperatív módon rendezni és fenntartani az az emberi agy, amely a halász-vadász közösségekhez vezető kulturális evolúció alapja volt, s azóta, lényeges vonásaiban, nem változott semmit. A nagyobb társadalmi aggregátumokat, amelyek már elérték a (majdnem) kontinentális méreteket, csak a hierarchikusan tagolt közösségeken belül működő instabil hatalmi viszonyokkal lehetett akkortól és azóta is összetartani. A korai agrártársadalmak, noha egyre hierarchikusabbakká váltak, viszonylag humánusak voltak, mert a termékenység spirituális princípiuma hatotta át őket.³¹ Ez vonatkozott az élettel azonosított gabonát termő földre, ezt szimbolizálta a nők termékenysége, ezt tisztelték az istennők képében; s ez vezetett számos korai agrártársadalomban a nőknek a férfiakénál magasabb státusához.

A hímnemű hadúristenségek és a meredező karmú, agyarú, csőrű ragadozó vadállatokat és madarakat ábrázoló bálványképeik csak a későbbi korszakokban tűntek föl,³² amikor a szomszédos társadalmak között már fegyveres konfliktusok törtek ki a földterületek degradálódása és a meglevő erőforrásokért folytatott verseny során, s ezekben túlélési előnyt jelentett a katonai erő és a puszta számokban megtestesülő fölény. Ez hozta magával a férfierő, a virtus felmagasztalását, a nők társadalmi státusának felszámolását, és tette a társadalmi kapcsolatokat konfliktusokkal terheltekké, erőszakosakká és kizsákmányolóvá. Ezzel együtt jelenik meg a családok sok gyermek vállalására való ösztönzése, az akkoriban keletkező, részben még ma is élő vallások szerves részeként.

Bizonyos időszakokban és területeken a szemben álló közösségekben destruktív visszacsatolási ciklusok indultak. Megnőtt a földek degradációjához vezető populációs nyomás, és ez a versenyző közösségek közti ellenségeskedés kiéleződésébe, a még magasabb születésszám általi számbeli előnyökre való törekvésbe, így végső soron még erősebb populációs nyomásba fordult. Mindez még intenzívebb földdegradációt és a rivális etnikumok kiirtásának szándékát, a nagy családok még állhatatosabb erőltetését eredményezte, vagyis ismét csak még erősebb populációs nyomásig szaladt.

Világszerte több esetben is az összeomlásig jutott ez a folyamat, melyet itt csak vázlatosan mutattunk be, annak illusztrációjára, hogy a legfenyegetőbb helyzetek akkor állnak elő, ha az összefonódott ökológiai és társadalmi tényezők egymást súlyosbítják. Sajnos az emberiség mai globális helyzetében épp ilyen destruktív jellegű összefonódás áll fenn.

A valóságos történelmi összeomlások tényezőit és logikáját részletesen tárgyalja Jared Diamond Collapse (Összeomlás) című könyvében, amelynek egyes esettanulmányaiból mindig az domborodik ki, hogy a közösségek és a társadalmak hogyan és miért voltak képtelenek egy-egy fenyegető helyzet kihívására megfelelő kooperatív választ találni. Diamond négy tipikus okot talált erre, mindegyik esetében sok alváltozattal.³³ Az összeomlott társadalmak vagy nem látták előre a vészhelyzet kialakulását, mielőtt a következmények beütöttek volna; vagy nem észlelték, hogy a destruktív folyamatok már működésben vannak; vagy éppen észlelték is, de ennek ellenére meg se próbálták a vészes csapást kivédeni; végül észlelték is, próbáltak is megfelelő adaptációt találni, de esetleg a probléma megoldása valóban meghaladta képességeiket, esetleg túl keveset tettek túl későn, és amivel próbálkoztak, talán visszafelé sült el, és a folyamat így vagy úgy összeomlással végződött.

Ha mérlegre tesszük a kulturális evolúciónak ezt a korszakát, amelynek késői változataira voltaképpen a mai napig ráismerhetünk, sok visszássága ellenére (amelybe a helyi és regionális összeomlások veszélyét is bele kell értenünk) mégsem lesz teljesen negatív a kép. A túlélésért folytatott össztársadalmi harccal párhuzamosan, és nagy részben e harc közvetlen következményeként, a versengő társadalmak termelő- és katonai tevékenységét elősegítő tudás- és technológiai alapzat gyors tempóban kiszélesedett. A társadalmak egyre hatékonyabb uralmat fejlesztettek ki a természet felett, s ennek értékét nem csorbítja, hogy legújabban, a modern tudomány eredményeinek köszönhetően, mindez annak az illúziónak is a kialakulásához vezetett, hogy meg is valósult egy gyakorlatilag teljes kontroll. A modernitás előrehaladása azonban nem változtatott az emberi kapcsolatoknak és az azokat igazolni hivatott erkölcsnek a hierarchikus, konfliktusokkal terhelt és kizsákmányoló jellegén. Csak átformálta és korszerűsítette azokat a mechanizmusokat, amelyek a kontrollstruktúrákat védik és újratermelik. Míg a korai időszakokban a politikai és katonai hatalom urai a kontrollt közvetlen fegyveres erőszakkal gyakorolták, a jelenkori fejlettebb társadalmakban az alapvető termelési források és nagy pénzjövedelmek birtokosai teszik ezt, amennyire lehet, a tőkevagyon eszközeivel és megfelelően manipulált piaci viszonyok segítségével. A nyers erőszak azonban, utolsó érvként, a mai napig a tarsolyban van.

A természet folyamataiba és az emberi produkció, illetve reprodukció problémáiba való belátásunk jelenlegi, viszonylag magas szintjének elérésével az embernek a természet fölött, valamint az emberi természet fölött gyakorolt kontrolljának illúziója szertefoszlik. A nagyobb létszámú csoportoknak a kisebbekkel szembeni posztneolitikus evolúciós előnyeit, az ezeket támogató zsákmányoló jellegű kulturális tulajdonságokkal együtt, a szemünk láttára írja felül az új evolúciós imperatívusz, melyet az emberiségnek a globális rendszerszint ökológiai és társadalmi korlátaival való ütközése hívott életre. Így aztán azok a hierarchikus erkölcsi értékek, amelyek a múltban e társadalmakat működtették, s a mai napig erősen hatnak, és amelyek implicit módon tolerálják a kapzsi, ragadozó és kizsákmányoló emberi kapcsolatokat, egyre inkább a túlélési előny gátjaiként jelennek meg. Sőt, egyre szélesebb körben tekintik őket egzisztenciális kockázatnak, mert az önkéntes és konstruktív együttműködés útjába állított akadályok az egész emberiséget társadalmi-ökológiai válság és az abból következő katasztrofális összeomlás felé sodorják.

A fenntarthatóság adaptációs alapfeladata

A túlélés érdekében az emberiségnek egy irányváltással el kell indulnia egy olyan evolúciós-adaptációs úton, mely a tudás és a komplexitás egy magasabb szintjén vezet újra végig egy korábbi kulturális evolúciós folyamaton, azon, mely vadászó és gyűjtögető őseinket elvezette az autonóm és kölcsönösen támogató együttműködések társadalmi viszonyai közé és a közösségeknek a természetbe való tiszteletteljes és védelmező beágyazásához.

A jelenlegi világ konfliktusokkal terhes dinamikája nem folytatható, mert a hosszú ideje sértett természet türelme kifogyóban van. A természettel való kapcsolatunk drámai módon kerül előtérbe; helyi ökológiai krízisek összeolvadása és globális méretűvé növekedése fenyeget. A katasztrofális összeomlás elkerülése érdekében ezért ismét, mint halász-vadász őseink korában, elsősorban a természettel való viszonyunkat kell törekvéseink középpontjába helyezni.

Ez a nehéz evolúciós kihívás azonban valójában áldás álöltözetben. Minthogy a két konfliktus (a társadalomé önmagával, illetve a társadalomé a természettel) összefonódik, a természettel való konfliktus feloldása nem valósítható meg anélkül, hogy az emberi társadalom fel ne oldja önmagával való sok évezredes konfliktusát. Az összefonódott konfliktusok megoldása érdekében tehát mindkét irányból egyszerre kell elindulnunk, megfelelő adaptációs lépésekkel, s hamar kell cselekednünk, hogy a fenntartható világ felé mozduljunk el, amíg még van rá idő.

Amire égető szükségünk van, az az emberi agy struktúrájával összhangban lévő olyan, nagyméretű társadalmak megalkotása, melyek kicsi és kooperatív közösségekből felépülő, nem hierarchikus hálózatokból állnak. Erre mostanáig nem kínálkozott praktikus mód, bár a lehetséges megoldásokat már kezdjük látni, elsősorban (de nem szükségképp kizárólag) az internet állandó, valódi minőségi változásokat hordozó megújulásaiban. A globális szintű közösségi kooperáció működő modelljeinek kialakítása, amelyeket nem hierarchikus kötöttségek kényszerítenek ki, hanem autonóm egyének önkéntes kezdeményezésén alapulnak, sürgető feladat – nélkülük nemigen beszélhetünk majd fenntartható fejlődésről.

Ennek a feladatnak a megoldásában a kiindulópont az a nagyfokú instabilitás, amely az ősi közösségekkel ellentétben a mai világot jellemzi. Ennek végső oka s ugyanakkor a megoldás fő reménye az, hogy a neolitikus mezőgazdasági átmenet után kialakult hierarchikus hatalmi viszonyok ellentmondásban vannak azokkal a modern társadalmakba is mélyen beágyazott kulturális hagyományokkal, amelyek az ősi méreteket megközelítő mai kisközösségek emberi viszonyait még most is sokszor az ősi kooperatív, kölcsönös segítségre kész, kölcsönösen autonómiatisztelő és érzelmileg nagyon magasra értékelt módon kívánják rendezni és fenntartani.

Dunbar erre sok példát mutat³⁴ az Ausztráliában, Afrikában és Dél-Amerikában máig is túlélő vadász-gyűjtögető közösségek életéből. Ezekben a legnagyobb csoport (clan), amelyben az emberek személyesen ismerik egymást, tipikusan 150 főt számlál. Az első, hétezer évvel ezelőtti közép-keleti földművelő települések lakosságát a régészek az építmények számának alapján ugyancsak tipikusan kb. 150 főre becsülik. Dunbar említi a hutterita kommunális vallási közösségeket, melyeknek történelme Európában négyszáz évre megy vissza, s melyek ma Kanadában és az Egyesült Államokban (Dakota) élnek tovább. Ezek átlagosan 100 fősek, mert amint elérik a 150-es határt, kettéhasadnak, annak a belátásnak alapján, hogy e létszám felett egyre nehezebb a közösséget csupán a közvélemény fegyelmével összetartani. A kb. ötezer tagú amerikai mormon hitközösség 19. századi vándorlása Utah felé ugyancsak 150 fős csoportokban történt, a hitközösség feje, Brigham Young utasítása alapján, mert ezek egymástól függetlenül tudtak működni, hatékony belső koordináció fenntartásával. A katonaságnál is a 100-200-as nagyságrendű század alakult ki, mint az önállóan működni képes és feszesen koordinált elemi harci csoport. A katonai századon belüli szoros emberi kapcsolatokat jól érzékeltetik a friss iraki haditudósítások, amelyek illusztrálják, hogy a mai napig a század a legnagyobb egység, amelyen belül emberek hajlandók életüket kockára tenni azért, hogy társaik életét megmentsék. A szociológiában jól ismert és dokumentált elv, hogy a 150-200-nál nagyobb csoportok egyre hierarchikusabbak, míg a kisebb csoportok sokszor minden szerkezet nélkül, személyes kapcsolatok alapján tartják magukat működésben. Dunbar szerint mindez arra mutat, hogy „emberi társadalmak rejtve hordanak magukban kb. 150 fős természetes csoportokat […], [amelyeknek] nincs sajátos funkciójuk: egy társadalomban szolgálhatnak egy célra, egy másik társadalomban más, különböző célra",³⁵ de valamilyen formában és céllal univerzálisan jelen vannak. Az ősi kultúra ma kicsi, emberszabású közösségekben él csak tovább, de azokban sokszor igen szilárdan.

Általánosan elfogadott nézet, hogy az ősi emberi közösségeket a nyelven alapuló kultúra tartotta össze. Fontos viszont hangsúlyozni, hogy a nyelv társadalmi összetartó szerepében annak nemcsak a kognitív oldala volt fontos, hanem megkülönböztetetten az érzelmi és spirituális oldala is, különösen ének formájában. Szertartásokkal, dobolással és sokszor eksztatikus csoporttánccal összekapcsolva ez minden halász-vadász csoport központi eleme, s mint a közösség tagjainak megosztott, közvetlenül testileg érzékelt élménye, rendkívül erős érzelmi kapocs is volt.³⁶

A közösségi csoportos tánc ősi hagyománya, mint a nyelv, kizárólagosan emberi képesség, mert még legközelebbi főemlős rokonaink, a csimpánzok se tudnak együtt közös ütemet tartani. Az ilyen csoportos vagy körtánc – megkülönböztetve azt a sokkal későbbi, európai eredetű páros tánc formáitól – máig is minden emberi csoportra univerzálisan jellemző vonás, mely akkor is mindig fel-felbukkant, ha későbbi társadalmak tiltani vagy üldözni próbálták. Barbara Ehrenreich Dancing in the Streets (Tánc az utcákon) című könyvében hangsúlyozza, hogy semmi nem gátolja, hogy az ősi közösségi ünnepségek és eksztatikus szertartások tovább éljenek népesebb és tagoltabb jelenkori társadalmainkban, kivéve azt a félelmet és gyűlöletet, amellyel a hierarchikus elitek tiltották és üldözték ezeket a történelem folyamán – és amennyire tehetik, teszik ma is.

Az elitek félelme nem alaptalan. Az ilyen eksztatikus ünnepségek és a ritmikusan megosztott csoportos táncok során leomlanak az egyéni tartózkodás korlátai, amelyek az embereket egymástól elválasztják, és az egyediség érzete beleolvad a közösségbe tartozás mámorító élményébe, mely a halhatatlanság és a szellemvilágba tartozás élményével határos. Ahogy ezt Ehrenreich megfogalmazza, „a múlt táncolt vallásaival összehasonlítva a mai hitek sápadt élmények – ha másért nem, éppen, mert »hitek«, tehát hívéstől függenek, és azt követelik, szemben a közvetlen ismerettel. Az ősi rituális táncos, a menád és a vudu gyakorlója nem hitt istenében vagy isteneiben, hanem ismerte őket, mert a csoporteksztázis tetőfokán azok eltöltölték lényét jelenlétükkel."³⁷

Az ilyen élmények közösségi alapját a modern pszichológia fogalmaival absztraktabb módon, de rokon értelmezéssel foghatjuk meg. Eszerint személyes énünk a korai gyermekkori fejlődés során úgy épül fel, hogy abba sok elem integrálódik bele nemcsak szüleink korai képéből, ahogy azt érzékeltük, hanem közösségünk alapvető vonásaiból, valamint a világot és a társadalmat illető ki nem mondott feltevéseiből is, ahogy azokat az anyanyelvünkkel együtt tudat alatt magunkba szívtuk. A közösség tehát nemcsak hogy körülvesz minket, hanem bennünk is él mint énünk integráns része. És mivel a közösség tovább él, amikor a mi biológiai létünk megszűnik, nem meglepő, hogy a halhatatlanság érzése számunkra könnyen válhat meggyőzővé ünnepségek csoportos énekeinek és táncainak elragadtatásával; ez adja meg a közösségi mámor halhatatlanságot sugalló felhangjait.³⁸ Mindebből ered az a rendkívül erős közösségi kapocs, amitől a hierarchikus eliteket a hideg rázza. Mert az ünnepségek örömteli énekeiben, szertartásaiban, csoportos táncaiban, elragadtatásában éppen azok a szociális hatalmi és életszínvonalbeli különbségek merülnek el, amelyekre a hierarchikus társadalmak felső rétegeinek egész életformája rá van építve. Ehrenreich szavaival: „Az ünnepségek és eksztatikus szertartások tilalma és üldözése az évszázadok során férfiak, és néha nők, tudatos munkája volt, akik egy valóságos és sürgető fenyegetést észleltek benne. A »civilizációnak« az a vonása, amely a legellenségesebb az ünnepséggel szemben, nem a kapitalizmus vagy az ipari társadalom – amelyek viszonylag késői »újítások« -, hanem maga a társadalmi hierarchia, ami sokkal régebbi. Amikor egy osztály, vagy egy etnikai csoport, vagy egy nem (gender) gyakorol uralmat alárendelt népessége fölött, akkor félni kezd az alárendelteket szociálisan megerősítő (empowering) szertartásoktól, amelyek veszélyeztetik a társadalmi rendet és a fennálló kontrollstruktúrákat."³⁹

Ha visszatekintünk az ősi halász-vadász közösségek e két sarkalatos vonásának makacs továbbélésére – a modern társadalmakba mélyen beágyazott kis, emberszabású közösségekre és az ünnepségekre, táncokra, szertartásokra, amelyek letiltva, üldözve mégis újra és újra felbukkannak -, felmerül a kérdés: hogyan lehetséges egy ilyen hagyomány fennmaradása a brutális posztneolitikus társadalmakban, sajátos genetikai alap nélkül (ha Tomasello érvelését követjük), tisztán kulturális alapon, a nagy társadalmi ellentmondás dacára?

Tomasello érvelése a kulturális evolúciót nemcsak történelmi, azaz filogenetikus pályáján követi, hanem az egyes ember életpályáján, tehát ontogenetikai síkon is, főleg az élet első hónapjaiban és éveiben.⁴⁰ Ekkor szilárdulnak meg azok az alapok, amelyek lehetővé teszik a kultúra generációról generációra való, lépésenként továbbfejlődő átadását. És ezek a korai élmények szükségképp olyan kicsiny és szűk társadalmi környezetekben születnek, amelyek nem haladják meg az ősi közösségek méreteit. Így nem meglepő talán, hogy sok embernek ebből a korból tudat alatt olyan élménye marad, amely az elvesztett Éden nemesebb emberi kapcsolataira, az autonóm egyének közt működő spontán és önkéntes kooperációra van beállítva.

Az ilyen kooperáció széles körű újrateremtésének kilátásait erősen javítja az ősi hagyományok továbbélése korunk társadalmaiban. Ezen túlmenően viszont elengedhetetlen a modern társadalmak legmélyébe beépített konfliktusgeneráló és zsákmányoló jellegzetességek felszámolása, amelyeket korunkban főképp a nagyvállalati, állami és pártbürokráciák hierarchikus kontrollja tartott vagy tart működésben, a piaci demokrácia vagy éppen a múlt századi centralizált és hierarchikus szocializmus leple alatt. Sok egyéb mellett a tudomány és a közoktatás világát is a mai napig ezek a kontrollstruktúrák határozzák meg.

Mély kulturális megújulás nélkül tehát a fenntartható fejlődésre való áttérés nem valósulhat meg. Mindez nyilvánvalóan nem következhet be elég hamar ahhoz, hogy megelőzze és kivédje annak az ökológiai és társadalmi katasztrófának a veszélyét, melyet a közvélemény egy része bizonytalan lehetőségként már jó ideje sejt, de nem érez eléggé a zsigereiben ahhoz, hogy kiváltson egy kulturális váltásra irányuló ellenállhatatlan nyomást.

Új kontrollmechanizmusok – „kicsiben" és „nagyban"

A fenntarthatóságba való kulturális átmenethez új emberi értékekre és azoknak megfelelő új kontrollmechanizmusra van szükségünk, az együttműködést elősegítő olyan kontrollra, amelyik különbözik a potyautas-kontrolltól, amennyiben egy magasabb fokú társadalmi kihívásra ad választ. A kihívás két okból magasabb fokú.

Az első, hogy a modern társadalom sokkal nagyobb méretű és ennek megfelelően tagoltabb, mint az ősi társadalmak, s így összetettebb és tagoltabb kontrollt is kíván. A másik, hogy bár a potyautasok ártalmasak, mert vonakodnak viszonozni a kapott segítséget és támogatást, legalább nem vesznek el semmit erőszakkal másoktól, nem sértik mások autonómiáját, és nem sajátítják ki mások munkaerejét. Viszont a mezőgazdasági forradalmat követő társadalmakban fellépő antiszociális erők jellegzetesen ilyen és hasonló módokon sértik a közösségi igazságérzetet, méltányosságot, és így a kooperáció lehetőségét.

Az eddigiekben azokat az intézményes kapcsolatokat, amelyeket kontrollálni kell, egy csoport jelzővel írtuk körül – hierarchikus, konfliktusgeneráló, erőszakos, brutális, zsákmányoló, kizsákmányoló, fosztogató, ragadozó -, de önmagában egyik sem fogja meg a mögöttük álló fogalom lényegét kielégítő módon. Ahhoz, amit mondani kívánunk, legközelebb a Plautustól származó klasszikus latin mondás áll, homo homini lupus, ember az embernek farkasa. Ezeket az intézményekbe szervezett, azokban működő emberfarkas-kapcsolatokat kell tehát ártalmatlanná tenni.

Viszont lényeges most mindjárt tisztáznunk, hogy intézményes kapcsolatrendszerek leszereléséről és kiküszöböléséről beszélünk, nem pedig kiszemelt egyedek emberfarkassá minősítéséről, a társadalom ellenségévé nyilvánításáról, kipellengérezéséről és összetöréséről. Sok történelmi példa igazolja, hogy olyanok, akik az utóbbi irányba fordulnak, nem a meglevő probléma megoldását érik el, hanem csak annak más formában való újratermelését. (Ugyancsak hangsúlyozni kívánjuk, hogy a plautusi mondás mint metafora csak emberfarkasokra vonatkozhat, mert a természet farkasaira, falkáikon belül, ellenkezőleg, az állhatna, hogy lupus lupo non est homo, farkas a farkasnak nem embere, tehát egymással szemben szinte nemesen viselkednek, nem embertelenül).

A neolitikus mezőgazdasági áttörés óta működő konkrét társadalmi kontrollt, más-más helyeken és korszakokban, így korunkban is, egymástól különböző mértékben, különböző minőséggel és különböző eszközökkel olyan intézményi kapcsolatokon keresztül gyakorolták, amelyeket tehát emberfarkas-jellegűeknek nevezünk, nem feledve, hogy ez az általános fogalom milyen sok szerkezeti és minőségi különbséget fedez. A fenntarthatóságot előmozdító kulturális váltás azt kívánja, hogy ezt a kontrollt egy olyan társadalmi kontroll váltsa fel, amelyre az előzőleg említett káros társadalmi kapcsolatoknak nincs vagy legalábbis egyre kevésbé van befolyásuk. Ezt emberfarkas-kapcsolatokat leszerelő kontrollnak, a „farkasok" kontrolljának, röviden farkas-kontrollnak hívjuk tehát, shapirói, szűk értelemben. Ilyen jellegű kontrollmechanizmusok hatékony megjelenése a korunkbeli társadalom legkülönbözőbb szintjein az előfeltétele annak, hogy az emberi törekvések a fenntartható kultúra felé orientálódhassanak. Ez nem célja, hanem előfeltétele annak, hogy a hierarchiák megszüntetésével egykor egy teljesen újfajta, benigeri értelemben vett átfogó kontrollmechanizmus jöhessen létre, amely az „emberfarkasok által gyakorolt" kontrollt váltja fel.

Ennek a reorientációnak a harmadik világ egyes területein még folytatódó népességnövekedéstől és a módosabb vidékeket jellemző érzéketlen túlfogyasztástól egy magasabb életminőség felé kell mutatnia, amelyben a hangsúly az anyagi javak és emberi kapcsolatok egyensúlyára helyeződik, egy stabil világlakosság ernyője alatt, melynek mérete a kívánt életminőséggel összeférhető.

Amikor azt elemezzük, hogy korunkban hogyan jelenhetne meg egy ilyen típusú hatékony kontroll, hirtelen bevillan, hogy őseink vadászó és gyűjtögető társadalmaiban nem voltak jelen emberfarkas jellegű, antiszociális kapcsolatok, noha látszólag nem működött bennük egy közvetlenül ezekre irányuló leszerelő-megregulázó mechanizmus.

Vagy talán mégis? Ennek keresése termékeny új irányba tereli az egész kérdés megfogalmazását. Ösztönösen érezzük, hogy a leghatékonyabb farkas-kontroll nem az, amely beazonosítja és leszereli a már működő emberfarkas-jellegű kapcsolatok rendszerét, hanem az, amelyik hatékonyan megelőzi, hogy ilyen ártalmas kapcsolatok egyáltalán megjelenhessenek!

Amint ez a felismerés látóterünkbe kerül, a vadászó és gyűjtögető őseink pubertáskori átmeneti-beavatási rítusai egészen új értelmet nyernek. Ez különösen igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy az önkéntes együttműködés alapját adó személyes autonómia tisztelete, valamint a környezet megbecsülése és védelme, ami az ősi emberiség természetbe való tökéletes beágyazását lehetővé tette, egy kulturális evolúció termékei, nem az emberi génekbe évszázezredekkel régebben bekódolt tartalom.⁴¹ Miképpen tudunk tehát útjára indítani egy hasonló kulturális evolúciós folyamatot jelenkori világunkban?

A szokásos irányelv-lefektetési logikákkal ez nem fog menni. Ahogy Donella Meadows, a fenntarthatóságnak az 1970-es évek óta egyik első és fő apostola, utolsó írásában kifejezi: a természet és az emberiség együttes rendszere sokkalta bonyolultabb, mintsem hogy lehetővé tenné evolúciójának előrevetítését, s még kevésbé evolúciós pályájának kontrollját egy előírt kívánatos jövendőbeli állapotának elérése felé.⁴²

A kívánt irányba vezető, ám kiszámíthatatlanul előbukkanó evolúciós ösvényeket azonban szélesíteni tudjuk, mint ahogy némely kártyajátékban is felhasználhatjuk a váratlanul kapott joker lehetőségeit. Az oktatás és a tudomány korábban tárgyalt összefonódása pontosan ilyen átjárót nyithat a jövő felé – talán a legígéretesebbet az összes ösvény közül.

Oktatás és tudomány összefonódása és a „megelőző kontroll" esélyei

Azt gondoljuk, hogy a felnövekvő nemzedékek jól tudatosított, lokális és globális környezeti problémák megoldását célul kitűző, valóságos, tudományos problémamegoldó projektekbe való integrálása adja meg az átjárás kulcsát. Még ha ez az integráció kezdetben szerény, korlátozott méretű kísérleti projektekkel történik is csak, magában hordozza annak a lehetőségét, hogy megindítson egy valóban hatékony, megelőző típusú kontrollmechanizmus felé haladó kulturális evolúciót. Jellegét és kontrollfunkcióját tekintve az evolúció analóg a vadászó és gyűjtögető őseink által gyakorolt pubertáskori átmeneti-beavatási szertartásokkal.

Az analógiát három, egymástól jól elkülöníthető területen vehetjük nagyító alá.

a) Fennáll, először is, egy kognitív, értelmi egybeesés. A tudástermelővé átszervezett oktatási rendszerekben – természetesen más tudományágak művelése mellett – könnyen lehet a fenntarthatóság legfontosabb változóira is koncentrálni. Rendkívüli mennyiségű tényinformáció születhet és kerülhet feldolgozásra a helyi és regionális részletek sűrű lefedésével, melyeket e nélkül valószínűleg nem lehet megfelelően értékelni és sikeresen rendszerezni. Ezt tekinthetjük úgy, mint az ősi átmeneti-beavatási szertartások instrukciós komponensének modern megfelelőjét, amely akkor a természet világában való túlélés kihívásaira készítette fel a fiatalokat. Ma a fenntarthatósági krízisek közeledtével, az oktatás és a tudomány közös megagépezetének egy hasonló, de modern instrukciós és kutatási tevékenységében való részvétel nagyon is hasonló szerepet hivatott betölteni a 12-18 éves diákok életében és egyre táguló ismeret- és tapasztalatvilágában.

b) Másodszor, fennáll egy érzelmi egybeesés a sikeres önkéntes együttműködés alapját képező felelősségteljes autonómia megteremtésével. Az oktatási rendszerek új tudás termelését szolgáló átszervezésének egyik nélkülözhetetlen eleme az az elv, hogy az eredeti tudományos munkát végző diákok autonómiáját tiszteletben kell tartani, tekintet nélkül arra, hogy az ő egyszerű feladataik a vezető tudósokhoz mérten csak második vagy harmadik szintűek. Együttes teljesítményük azonban mégis meghaladja az algoritmizálható programokkal működő számítógépes rendszerek képességeit, egyenesen „rátelepülnek" arra. Tevékenységük és értékhozzáadásuk ott kezdődik, ahol a számítógépes feldolgozó rendszerek tevékenysége véget ér: az értelmezésre váró jeltömegnél. A feldolgozásnak ez a szakasza emberi éleslátást és ösztönös megérzést követel, nem helyettesíthető gépi intelligenciával, és nem lehet mozgósítani a diákok autonómiájának őszinte tisztelete nélkül – s ez természetesen nagy kihívást jelent a régimódi, tölcsérezéshez szokott tanárok számára is.

A fiatal diákok autonómiájának tisztelete elengedhetetlen feltétele annak, hogy a mások autonómiáját tisztelő emberekként nőjenek fel. Igazi jelentősége azonban annak van, hogy ezt a megerősítést a diákok eredeti és kooperatív szellemi munkavégzéssel összeköttetésben kapják. Tapasztalataikban így a személyes autonómia és a kooperáció úgy jelenik meg, mint egy egységes társadalmi erőkifejtés két oldala. Ilyen tapasztalatok híján mai, konfliktusokkal terhelt világunkban sokkal valószínűbb lenne, hogy a személyes autonómiát és a kooperációt mint két kölcsönösen ellentétes lehetőséget érzékeljék.

Mindez egybecseng az ősi átmeneti-beavatási szertartások másik érzelmi motívumával is, amely tiszteletet biztosított az idősebbek autonómiája s így sok évtizedes tapasztalataikon nyugvó véleményei iránt. Az idősebbek tisztelete ugyancsak tiszteletet termett a közösség más tagjainak is, és a mások autonómiája iránti általános tisztelet tette lehetővé, hogy az új, eredeti, kreatív és újító jellegű ötletek, bárkitől is származtak azok, visszhangra és megfontolásra találjanak. Mindez pedig messzemenően megerősítette annak a lehetőségét, hogy a szükségszerűen kooperatív erőfeszítések a lehető legjobb esélyekkel szolgálják a közösség fennmaradását egy sokszor instabil és veszélyes természeti környezetben.

Napjainkban az egész emberiség olyan korszakba lépett be, amelyben a természeti környezet újfajta módon vált instabillá és veszélyessé. Noha látszólag már megszelídítettük azt néhány nyilvánvaló irányban – legtöbbünknek nem kell óvakodnia tigrisektől, kígyóktól és cápáktól -, ez a természeti környezet emberi tevékenységeink súlya alatt immár ökológiai határaiig, sőt azokon is túl feszült, és olyanfajta intelligens és újító szellemű, autonóm társadalmi együttműködést igényel, amelynek híján ijesztően hamar kellene globális méretű vészhelyzettel szembesülnünk.

Fontos leszögezni, hogy a fentiekben méltatott autonóm együttműködés felé való átmenethez, amelyet most vizsgálunk, nem szükséges a fenntartható fejlődéssel összekötött környezeti tudományok bevonása az oktatási-tudományos megagépezetbe – nem úgy, mint az első és a hamarosan tárgyalt harmadik összhang esetében. Az autonóm együttműködést jelentősen erősíti bármely tudomány, amely a szükséges és lehetséges módokon olvad össze a tizenévesek oktatásával. Érthető viszont, hogy amint mindezek folytán egy valóban autonóm együttműködési stílus és gyakorlat kezd elterjedni a társadalmi kapcsolatokban, az várhatóan megindítja a farkas-jellegű, a fenntarthatóságra irányuló társadalmi erőfeszítések elleni intézményes ellenállások felszámolását is

c) Harmadszor – és talán ez a leglényegesebb -, erős egybeesést találunk a motivációk, az ösztönzés „kis világaival" is. Ez abból az egzisztenciális érintettségből táplálkozhat, amely a fenntarthatóságkutatási projektek aktív részeseivé tett tizenéveseknek a zsigereibe égeti a fenyegetés komolyságát és a szükséges változtatások iránti felelősséget. A fiatalok már csak azért is a legerősebben érzékenyek minderre, mert életük középpontjában a jövőjük áll, míg a felnőttek figyelmét a mindennapi gondok a jelenre terelik, az idősek pedig jellemzően a múltban élnek.

Viszont a zsigerekbe kódolt veszélyérzet nem múlik el, amikor a fiatalok felnőnek, hanem tovább kíséri őket abba az életkorba, amikor már sokkal nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a világ dolgaira. Mindez párhuzamot mutat azzal a szimbolikus testi fenyegetettséggel, amely a pubertáskorú fiúknak az érett férfiúvá válást megelőző ősi rituális körülmetélésében rejlik, s amely hatékonyan megakadályozza, hogy emberfarkassá váljanak. Egy hasonlóan személyes testi veszélyeztetettségérzést váltottak ki a képesség és kitartás próbái, egyedül a vadonban, amelyek az ősi átmeneti-beavatási szertartásoknak tipikus részei voltak.

Modern körülmények közt a fenntarthatóság összeomlásának szakadékába vetett pillantás előbb-utóbb egy hasonlóan közvetlen testi veszélyeztetettségérzetet kelt. Noha a szorongás, amit ez kivált, még távolinak tűnhet, amennyiben most még az erdőket, a halászatot, a fajok kihalását, a klímaváltozást, a sivatagosodás veszélyét érinti, de a fiatalok számára mégis a gyermeki ártatlanság megingását eredményezheti. A valóság betör a gyermekkor biztonságos kis világába, s azt egy sokkal nagyobb világ részeként mutatja meg nekik, amely már egyáltalán nem biztonságos, és szinte teljesen az ellenőrzésükön kívül áll. Mintha közvetlenül érzékelnék, amint a Természet fájdalmas sebet ejt az emberiségen – ennek sokkja személyes élményként rezonál az ősi beavatási szertartások gyötrelmével. Ami egykor a társadalom és a Természet haragjának rettenetes képzete volt a figyelmeztetések elutasítása miatt, az a várható katasztrófák bekövetkezésétől való félelem formáját ölti, ha csak társadalmi kapcsolatainkat és a Természetet illetően mindnyájan feltétel nélkül el nem kötelezzük magunkat egy sokkal érettebb, autonóm és önkéntes együttműködésre.

A diákok számára tehát a modern oktatási-tudományos probléma­megoldási folyamatokban való autonóm és kooperatív részvételnek nagy a jelentősége, mert ezek az ősi beavatási rítusokhoz hasonlóan egy életre szóló, rendkívüli beavatási élményt nyújtanak. De a személyes élmény mellett a beavatási folyamat három különböző, korunkban már megindult vagy éppen meginduló társadalmi innováció dinamikáját is visszatükrözi: a tudomány és oktatás egyre szorosabb összefonódását, a fenntartható fejlődés imperatívuszának elfogadását és a globális korszakába lépett emberiség új kontrollstruktúrájának kialakítását.

Epilógus: fenntarthatóság, kontroll és társadalom

Tudomány és oktatás összefonódásának előzetes tárgyalásakor már jeleztük, hogy bár ez a folyamat az információs társadalom fejlődésének során önmagától is halad előre, az átmenet ütemét lassítja, hogy az oktatás társadalmi kontrollja nagyrészt még mindig az ipari korszak követelményeihez igazodik. Minden olyan hatás, amely az információs társadalom igényeinek megfelelő kontrollstruktúrák kialakítását sürgeti, amely a káros ökológiai hatások egyre fenyegetőbb terjedése miatt a fenntartható fejlődés felé való elmozdulást igénylő politikai nyomást növeli, és a szükséges gazdasági és társadalmi változásokkal szembeni farkas-jellegű ellenállások leszerelése és megelőzése érdekében követeli a kontrollmechanizmusok cseréjét, a tudomány és az oktatás összefonódását is gyorsítani fogja.

És itt jutunk vissza a diákok „beavatásának" kérdéséhez. Minél gyorsabban alakul ki és kezd működni az oktatás és a tudomány részben közös megagépezete, annál hamarabb fejti ki hatását az új generációknak a fenntartható fejlődésre való „átprogramozásában". Ez részben közvetlen hatásként, eredményként jelentkezik, amely új ismeretek és eljárások révén sikeresebb fellépést tesz lehetővé a klíma-, energia-, ökológiai problémákkal vagy épp a hulladékkezeléssel kapcsolatos válságterületeken. Másfelől sokkal mélyebbre is hatol, mert mindez egy új kontrollmechanizmus öntőformáiban terem meg, a diákok megélt tapasztalatainak révén, az egyéni autonómia és önkéntes kooperáció primer gyakorlatával, szöges ellentétben a farkas-jellegű intézmények monopolisztikus, bürokratikus és hatalmi, illetve érdekkötésekből táplálkozó politikai praxisával.

Nyilvánvaló, hogy az új kontrollstruktúra megerősödése tovább gyorsítja mind a fenntartható fejlődés, mind a tudomány és az oktatás fúziójának sebességét, így a szaporodó pozitív visszacsatolási ciklusok révén hamarosan el lehet jutni arra a pontra, amikor a folyamat már nem visszafordítható. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy a ciklusokat, megfelelő kontrolljuk híján, azok farkas-ellenzői képesek lehetnek – akár a legelején is – sikeresen leállítani. Korunk tudásintenzív jellege miatt azonban mindazok, akik a tudományt és közoktatási rendszerüket az ipari korszakba fagyasztanák vissza, saját versenyképességüket áldozzák fel. A fenntarthatóság szempontjait figyelembe nem vevők befolyása sorvadásnak indul a nemzetközi közösségben. A régi kontrollstruktúrákhoz való ragaszkodás előbb-utóbb ellehetetleníti a más normákkal szerveződő gazdasági, technológiai és kulturális áramlásokat és tranzakciókat.

A pozitív ciklusok egyre táguló körei azonban azt eredményezhetik, hogy a jövő generációknak az önkéntes együttműködésre való készsége drasztikusan növekszik minden, a közösség számára fontos, ám ma még sok esetben a politika zsákutcáiban megrekedő egyéb kérdésben is, hiszen sok ipari korszakból származó struktúra vár még újratervezésre, illetve átépítésre. Noha a diákok tudományos-oktatási tapasztalatai nem érintik közvetlenül a pénzvagyonon és jövedelmen keresztül gyakorolt kontrollt, ezek a tapasztalatok bőséges lehetőséget kínálnak a kritikai gondolkodás számára, illetve nagyfokú erősödést a társadalmi kapcsolatok tudatosságában, melyeket a farkas-jellegű kontroll erői inkább rejtve tartanának.

Ki tartja vissza a bestiát, hogy elkerüljünk egy újabb sötét korszakot? – kérdezi James Martin legújabb könyvében.⁴³ A fiatalok T-generációja, az átmenet (transition) nemzedéke – adja meg a választ. Azok a fiatalok, akik globálisan hasonló jellemzőikkel, attitűdjeikkel és tudásukkal mind nyitottabbak és alkalmasabbak a kooperációra és a konstruktív társadalmi cselekvésre. Hogy mikor lesz valóság a vízióból, miszerint a T-generáció egyre nagyobb számban vesz részt iskoláikban zajló, a fenntartható fejlődésre (is) orientált tudományos projektekben? Hogy kialakul-e a felnőttkorba való átmenet rítusaként szolgáló, minden fiatalnak értelmes cselekvési teret adó, teljes körű polgárságtudomány, „citizen science", amely beléjük plántálja az önkéntes és kölcsönösen támogató együttműködés mintázatait, valamint helyi közösségeik és a globális emberi társadalom minden egyes tagja autonómiájának tiszteletét?

A válasz nem rajtuk múlik: a sok százmillió apró tudáskazán készen áll arra, hogy beizzítsák.

 

Jegyzetek

¹ Paulo Freire: Pedagogia do oprimido. Rio de Janeiro, Editora Paz e Terra 1970, 23ª Edição, 1996; angol fordításban: Pedagogy of the Oppressed. (Magyarul különböző válogatásokban jelentek meg részletek ebből a könyvből.)

² Norbert Wiener: Cybernetics. MIT Press, 1948; uő: The Human Use of Human Beings. Da Capo Press, 1950.

³ James R. Beniger: The Control Revolution. Harvard University Press, 1986.

⁴ Az egymásra rétegződő kontrollstruktúrák fogalmának absztrakcióját és átfogó jellegét már a tisztán biológiai kontrollstruktúrák egymásra rétegződése is illusztrálja, amely a többsejtű szervezetekben visszamegy az egyes sejtekig, s azokon belül a mitokondrium és egyéb sejtszervecskék együttműködésének szabályozásáig: John Stewart: Evolution's Arrow: The Directions of Evolution and the Future of Humanity (Az evolúció nyila: az evolúció irányai és az emberiség jövője). Canberra: The Chapman Press, 2000, 5. fejezet; http://users.tpg.com.au/users/jes999/index.htm

⁵ Shapiro Andrew L.: The Control revolution. A Century Foundation Book Public Affairs, New York, 1999.

⁶ Magyarországon elsőként: Varga Károly: Az aránypár megoldása. A moder­nizáció kommunikációs elmélete 30 év után. Jel-Kép, 1998. 3. sz. 63-82.

⁷ James R. Beniger: Information Society and Global Science In: Telescience: Scientific Communication in the Information Age (Információs társadalom és globális tudomány a távtudományban: tudományos kommunikáció az információs korszakban). Annals of the American Academy of Political and Social Science, vol. 495, 1988. január, 14-28. Újraközölve: Charles Dunlop – Rob Kling (eds.): Computerization and Controversy: Value Conflicts and Social Choices. San Diego: Academic Press, 1991.

⁸ Lewis Mumford: The Myth of the Machine, vol. 1: Technics and Human Development. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1967; vol. 2: The Pentagon of Power. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1970. (Magyarul [válogatásban]: A gép mítosza. Európa, 1986, 2000.)

⁹ Diák csillagászok, diák ökológusok és diák régészek régóta számos nemzetközi projekt sikeres résztvevői. Észtországban az észt fák adatbázisát az ottani sulinetes diákok építették fel, tanáraikkal és tudósokkal közösen. Szingapúrban a középiskolások élő biokémiai kísérleti projektek résztvevői. A magyarországi kutató diákmozgalomban több ezer középiskolás vesz részt, patrónus-professzoraival közösen.

¹⁰ „Semleges" mondatokkal, mint „a papír fehér", vagy „Jancsi labdát dob", kudarcba fulladt a tanítás, ám amikor Freire olyanfajta példákat kezdett szerkeszteni, hogy „a földesúr ellopja azt, ami a tiéd", varázslatosan megnyílt az írástudáshoz vezető kapu.

¹¹ Deschooling Society (A társadalom „iskolátlanítása"). Harrow Books, Harper and Row, 1970.

¹² A behelyettesíthetőségnek azonban erős korlátai vannak: vajon mennyi szellemi tőkére van szükség a repülőgépek üzemanyag-fogyasztásának csökkentéséhez? (Hiszen tisztán szellemi tőkével a gép nem fog felszállni, bármennyit fektetünk is belé.)

¹³ Minderről jó tudományos képet ad a Scientific American 2005. szeptemberi, e témának szentelt száma: Crossroads for Planet Earth (Föld bolygónk a keresztútnál).

¹⁴ Az ilyen technológiákról kitűnő összképet ad Paul Hawken – Amory Lovins – L. Hunter Lovins: Natural Capitalism. New York, Little Brown, 1999. A címben a „kapitalizmus" kifejezés megtévesztő: a jobboldali kritika szerint inkább „természetes szocializmusnak" kellene nevezni, tehát politikailag semleges.

¹⁵ Stewart: i. m. 5. fejezet.

¹⁶ Lényegében, tehát alapszerkezetében és tipikus működési módjában. Ebből viszont nem következik – mint azt Norman Doidge hangsúlyozza nemrég megjelent könyvében (The Brain that Changes Itself [Az agy, mely önmagát módosítja], Viking, 2007) -, hogy agyunk anatómiája, mint írja, megrekedt volna a pleisztocén korszakban (291-292.). Ez utóbbi nézet „nem veszi számításba az agy képlékenységét, amely ugyancsak része genetikai örökségünknek. A vadász-gyűjtögető agy éppoly képlékeny volt, mint a miénk, és egyáltalán nem volt a pleisztocénban megrekedve, sőt, ellenkezőleg, képes volt szerkezetét és működését a váltakozó körülményeknek megfelelően átszervezni." Doidge könyve részletesen bemutatja az elmúlt két évtizedben zajló forradalmi paradigmaváltást, amely az emberi agynak a tudományokban Descartes óta begyökeredzett mechanikus szemléletét egy sokkal formálhatóbb és átrendezhetőbb szemlélettel cseréli fel.

¹⁷ Robin Dunbar: Grooming, Gossip, and the Evolution of Language (Kurkászás, pletyka és a nyelv evolúciója). Cambridge: Harvard University Press, 1996, 3. és 4. fejezet.

¹⁸ Michael Tomasello: The Cultural Origins of Human Cognition (A társadalmi megismerés kulturális forrásai). Cambridge, MA, Harvard University Press, 1999.

¹⁹ Az RNS genetikai szerepe sokkalta fontosabb, mint eddig gondoltuk, de arról, hogy ez milyen módon befolyásolhatta az emberiség biológiai és kulturális evolúcióját, még semmit sem tudunk. The RNA Revolution. The Economist, 2007. június 14., 13. és 87-89.

²⁰ Dunbar: i. m.

²¹ M. Tomasello – M. Carpenter – J. Call – T. Behne – H. Moll: Understanding and sharing intentions: The origins of cultural cognition (Intenciók megértése és megosztása: a megismerés kulturális forrásai). Behavioral and Brain Sciences, 28, 2005, 675-691. Ezt és a további Tomasello-referenciákat pdf-formátumban lásd: http://www.eva.mpg.de/~tomas/

²² M. Tomasello: Why don't apes point? (A majmok miért nem mutatnak?) In: N. J. Enfield – S. C. Levinson (eds.): Roots of Human Sociality: Culture, cognition, and interaction (Az emberi társadalmiság gyökerei: kultúra, megismerés és kölcsönhatás). Oxford, Berg, 2006, 506-524.

²³ Ugyancsak Tran Duc Thao szerint „a mutatás gesztusának, mint a nyelv legősibb jelének, megvan az az egészen egyedülálló sajátossága, hogy puszta anyagi formájával teljesen önmaga termeli ki tulajdon jelentését". Recherche sur l'origine du langage et de la conscience. Editions Sociales, Paris, 1973. Magyar fordításban: A nyelv és a tudat. Gondolat, Budapest, 1978, 39.

²⁴ B. Hare – M. Tomasello: Human-like social skills in dogs? Trends in Cognitive Science, 9, 2005, 439-444.

²⁵ Az ősi közösségek társadalmi kapcsolatainak itt és a későbbiekben bemutatott sajátosságait és értékelését elsősorban Stanley Diamond munkássága befolyásolta. Lásd In Search of the Primitive: A Critique of Civilization (A primitív nyomában: a civilizáció kritikája). 1974, 1980.

²⁶ Ezeknek a halász-vadász közösségekben megfigyelt átmeneti-beavatási szertartásoknak széles antropológiai irodalmuk van. Az ősi társadalmi viszonyokat illetően azok a megfigyelések a leghitelesebbek, amelyek olyan közösségekből erednek, amelyeket a későbbi civilizációk hatásai legkevésbé érintettek, például a legkorábbi megfigyelések Ausztráliában, Észak- és Dél-Amerikában. Ezekben jellegzetesen egyenlőség áll fenn mind nők és férfiak, mind különböző családok között.

²⁷ A rituális körülmetélés eredetének és társadalmi jelentőségének értelmezésére tucatjával vannak különböző, egymásnak részben ellentmondó elméletek. Arra az értelmezésre, amelyet a kulturális evolúció szempontjából legmeggyőzőbbnek tartunk, s amelyet a szövegben tárgyalunk, nem találunk az irodalomban sem direkt megerősítést, sem cáfolatot.

²⁸ Noha e kipusztulást sokan sokáig próbálták az utolsó jégkorszakot követő klímaváltozásokkal magyarázni, ez nem kielégítő ok, mert a klímaváltozás a különböző földrészeken nagyjából egyidejűleg zajlott le, míg a nagy állatfajták különböző helyeken nagyon különböző időkben tűntek el. Lásd Tim Flannery: Future Eaters (A jövendő megevői). Reed New Holland, 1994, 183-186. Flannery részletesen tárgyalja a világszerte lefolyt kipusztulásokat s lehetséges okaikat.

²⁹ Flannery szerint ez a kipusztulás 11 ezer éve történt. Egy újabb forrás (C. J. Donlan: Restoring America's Big Wild Animals. Scientific American, 2007. június, 73.) szerint a kipusztulás Észak-Amerikában 13 ezer éve történt, és öt rendbe (order) tartozó, 45 kg-nál nagyobb testsúlyú, 35 állatfajta közül 25-nek az eltűnését eredményezte.

³⁰ Leonard Shlain: Sex, Time, and Power: How Women's Sexuality Shaped Human Evolution (Nemiség, idő és hatalom: miként befolyásolta a női szexualitás az emberiség evolúcióját). Penguin Books, 1994, 26-35, 105-111.

³¹ Leonard Shlain: The Alphabet versus the Goddess (Az ábécé az istennő ellen). Peguin-Compass, 1998.

³² Shlain: i. m.

³³ New York, Viking, 2005, 14. fejezet, 419-440.

³⁴ Dunbar: i. m. 69-79.

³⁵ Uo. 77.

³⁶ Uo. 142-147.; Barbara Ehrenreich: Dancing in the Streets (Tánc az utcákon). New York, Holt, 2006.

³⁷ Ehrenreich: i. m. 256.

³⁸ Ennek árnyoldala is van. Amikor egy közösség összeomlik, annak tagjai zsigereikben érzik a halált. Innen a székely, ír és skót népballadák, melyekkel a közösség szublimálja az elviselhetetlen halálérzetet. Ha a közösség túl kicsi az ilyen művészi szublimáció időszerű megteremtéséhez, a halálérzet valósággá válik. Anestasia Shkilnyk A Poison Stronger than Love: Destruction of an Ojibwa Community (Egy méreg, mely a szeretetnél erősebb: egy ojibwa közösség elpusztítása) című könyvében (Yale University Press, 1985) arról tudósít, hogy az érintett közösségben tíz év alatt a halálesetek nyolcvan százalékának oka gyilkosság vagy öngyilkosság volt.

³⁹ Ehrenreich: i. m. 251.

⁴⁰ Lásd Tomasello: i. m.; Tomasello et al.: i. m.

⁴¹ A legtöbb emberben, férfiakban sokkal inkább, mint nőkben, úgy tűnik, van valamelyes potenciális „emberfarkas" vonás. Ennek eredete olyanfajta főemlős őseinkig mehet vissza, mint a páviánok, amelyeknek csoportjait erejük teljében lévő hímek védték párducoktól és más ragadozóktól. Legközelebbi rokonaink közt a csimpánzok csoportjai hímek által domináltak, de a bonobókéi nem. Ősi átmeneti-beavatási szertartásaink azt sugallják pubertáskori hím-körülmetéléseikkel, hogy az ember öröksége jobban hasonlít a csimpánzokéra, mint a bonobókéra.

⁴² Donella Meadows: Dancing with Systems (Tánc a szisztémákkal). Whole Earth Magazine, 2002. tél.

⁴³ James Martin: The Meaning of the 21st Century. A vital blueprint for ensuring our future. Riverhead Books, 2006.

Amikor „digitális közjavakról" beszélünk, olyan jószágokra gondolunk, amelyeket biztosítani kívánunk mindenki számára. Az információs vagy más néven tudástermékek fogyasztásából senkit sem kívánunk kirekeszteni. Különösen manapság, afnikor az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, a tudástőke jelentősége vetekszik a materiális tőke jelentőségével. Az írás arra keresi választ, hogy a „korlátlan rendelkezésre álláson" kívül milyen társadalmi, gazdasági és jogi feltételek kellenek a digitális közjavak kialakulásához.

Volt idő, amikor a közjavak fogalmába csak a „természettől adott" jószágok tartoztak bele: legelők, erdők, vizek stb., illetve amelyek szoros kapcsolatban voltak a természettel, és nem igényeltek folyamatos újra-előállítást: mint például az utak, kikötők stb. A közjószág fogalma később kiterjedt bizonyos „termelt" javakra, közös szolgáltatásokra (igaz­ság­szolgáltatás, védelem, óvoda, iskola), illetve a közös tulaj­donú építményekre és alkotásokra (középületek, múzeumok, közgyűjte­mények).

Általában is jellemző, hogy a közös jószágok többnyire közös tulajdont képviselnek. Tekintve, hogy a „tulajdonosi közösség" ezekben az esetekben az egész ország, az „állam" – még abban az esetben is, ha a jószág „gazdája", üzemeltetője, fenntartója az állam képviseletében egy önkormányzat vagy egy intézmény -, ezeket a közjavakat „állami közjavaknak" is nevezhetjük, megkülönböztetésül azokkal a közjavakkal szemben, amelyek magántulajdonban (esetleg civil tulajdonban) vannak, s amelyeket ennek megfelelően „civil közjavaknak" is nevezhetnénk.

A tulajdonforma egyébiránt nem követelmény a közjószág fogalom meghatározásában. A közjószág, mint közgazdaságtani fogalom, csak annyit jelent, hogy olyan hasznos dologról (innen a jószág elnevezés) van szó, amelynek a fogyasztásából senki sem rekeszthető ki, amelyet bárki fogyaszthat anélkül, hogy saját fogyasztásával másokat korlátozna a fogyasztásban. Tehát sem versengés, sem kirekesztés nincs. Pontosabban a „tiszta közjavak" esetében beszélhetünk erről, mivel vannak olyan közjavak is, amelyek esetében a kritériumok egyike vagy másika nem (mindig) érvényesül. Az ilyen jószágokat vegyes jószágoknak vagy másként kvázi-közjavaknak is nevezik (klubjószág, közös jószág). A tulajdonhoz való jognak, a tulajdon védelmének a kirekesztés szempontjából van jelentősége. Magántulajdonú jószágok esetében a kirekesztésmentesség nehezebben biztosítható, mint közös tulajdonoknál.

Érdemes megvizsgálni közelebbről is a közjószágok két legfontosabb tulajdonságát, a nem kirekesztő és nem versengő „viselkedést".

Egyes javak esetében az látható, hogy a jószág belső adottsága biztosítja a korlátozásmentes hozzáférést vagy a párhuzamos igénybevételt. Vagy legalábbis ilyennek tekinthető némi közelítéssel. A tenger vize olyan tömegben áll rendelkezésre és olyan roppant kiterjedésű, hogy mindenki számára lehetővé teszi a hajózást, akár egyidejűleg is. Igaz előfordul, hogy két hajó összeütközik, ezt az eseményt azonban inkább balesetnek tekintjük, mintsem arra mutató jelnek, hogy az óceánt mégsem kellene közjószágnak tekinteni.

Más közjavak esetében viszont az említett, „belsőnek" nevezett adottságok a legkevésbé sem teszik automatikussá a szabad (mindenki számára történő) hozzáférést, s nem csak az egyidejű hozzáférést korlátozzák, de néha komoly erőfeszítések szükségesek a közjószág-természet fenntartására. Szomorú fejlemény, hogy mind több esetben igaz ez egyes – korábban korlátlannak hitt – természetes közjavakra is.

A közjavak, illetve a közjavakhoz történő, mindenki számára egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása mind komolyabb feladatot jelent a társadalmak számára. Nem meglepő tehát, hogy egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: mit tekintsünk közjószágnak, s milyen módon történjen a közjószág megvalósítása? Ezek a kérdések nem új keletűek. A történelem folyamán e kérdésekre változó, a gazdasági és társadalmi fejlettségnek megfelelő válaszok születtek.

A közjavak fogalma időben változó tartalmú. Olyan javakat jelent, amelyek az emberek többsége számára annyira fontosak, hogy azokat „mindenkinek" – a társadalom minden tagja számára – biztosítani kívánják. Méghozzá olyan bőségben, hogy rivalizálás nélkül juthasson hozzá bárki. Termelt javak esetében ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a közjavak előállítása gazdaságilag lehetséges és ésszerű kell legyen. Ez utóbbi feltételt még tovább szükséges pontosítani avval, hogy a termelt közjószágok előállításhoz történő hozzájárulás mértéke és aránya társadalmilag elfogadott kell legyen.

Számos példát találunk arra, hogy korábban közjószágnak tekintett dolgok váltak magánjószággá, azaz piaci áruvá. Akár azért, mert szűkössé váltak, akár azért, mert (újra)előállításuk költsége jelentősen megemelkedett. De találunk példát arra is, hogy a közjószág-jelleg a „potyautas-probléma" miatt szűnik meg, amikor a társadalom nem tolerálja a közjószág előállításához történő hozzájárulás elmaradását vagy túl alacsony mértékét. Habár az előállítás költségei nem egyénileg merülnek fel, egyfajta „társadalmi igazságosság" jegyében – nem kis mértékben az egyéni érdekeknek megfelelően – fogalmazódik meg az igénybevétellel arányos hozzájárulás elve. Eszerint a közjószágot igénybe vevők a hozzáférés díjában (esetleg árában) kötelesek megtéríteni az előállítás költségeit, vagy legalábbis hozzájárulni ahhoz. „Potyautas" az, aki a közjószágból nem az annak előállításához történő hozzájárulással arányosan, hanem annál nagyobb mértékben részesedik. Ez különösen azon javak esetében érzékeny kérdés, amelyek esetében a költségek arányosak a közjószág igénybevételével, használatával.

Általános tendencia, hogy mind kevesebb „természetes közjószág" létezik, vagyis a közjavak jellemzően termelt javak. E helyen azért nem a „termelt áruk" kifejezést használjuk, mert a közjószágok sajátossága, hogy újraelőállításuk és elosztásuk nem a piaci modell alapján történik. Ez jut kifejezésre abban is, hogy a közjavak esetében nem beszélhetünk árról, csupán ráfordításokról, avagy költségekről. Még pontosabban: társadalmi ráfordításokról, illetve társadalmi költségekről, miután a költségek nem egyénileg jelentkeznek. A piaci modell egyéb tekintetben is ellentmondásban van a közjószág fogalommal. A piaci modell elengedhetetlen eleme, hogy a hozzáférést fizetés ellenében teszi lehetővé. A piaci ár megfizetése azonban nemcsak a ráfordítások megtérítését szolgálja, hanem a kirekesztés egyik – jóllehet akaratlan – eszköze is.

Nem ellentmondás, hogy a közjószág előállításához szükséges ráfordítások társadalmilag jelentkeznek, miközben a költségek arányosíthatók a fogyasztással. Számos olyan közjószágot ismerünk, amelynek esetében a létrehozás (előállítás) nem a tényleges vagy várható fogyasztásra (fogyasztók számára, igényeire) van méretezve, hanem a műszaki vagy társadalmi szükségletek és lehetőségek által meghatározott. Gondoljunk akár az utakra, hidakra, akár az igazságszolgáltatásra, közigazgatásra vagy akár az egészségügyre.

Más oldalról nézve, a felsorolt példákra az az állítás is igaz, hogy jellemzően olyan dolgokról van szó, amelyeknek az induló (fix) költségei igen magasak, a változó (fogyasztással arányos) költségei pedig ehhez viszonyítva alacsonyak. Igaz az is, hogy az említett javak csak szűk tartományban „hangolhatók" a fogyasztáshoz, vagyis meglehetősen rugalmatlanok a kereslet-kínálat változásaival szemben. Ugyanakkor meglehetősen nehéz a fogyasztás egységének a meghatározása is, ami pedig feltétele volna a költségek fogyasztással történő arányosításának.

Az eddigiekben a közjószágok hagyományos értelmezéséből kiindulva, a fogalom pontosítása mellett, megemlítettünk néhány tipikus közjószág-problémát. Mindez azért fontos, mert a továbbiakban, a „digitális közjavak" vizsgálata során, ezek segítségével még szembeötlőbben mutathatók be az információs kor közjószágai, azok sajátosságai.

Nem túlzás ugyanis azt mondani, hogy a technikai fejlődés nyomán egyre újabb és újabb dolgokkal kapcsolatban vetődik fel az a bevezetőben feltett kérdés, hogy mit tekintsünk közjószágnak. Kiegészítve akár mindjárt a kérdés második felével: hogyan történjen e közjavak előállítása, a hozzáférés biztosítása? Merthogy a digitális közjavak is termelt javak, tehát valakiknek elő kell állítani azokat, és ez természetesen ráfordításokkal jár.

Először – ha nem is a teljesség igényével – nézzük meg, milyen javakra kell gondolnunk, amikor a digitális közjavakat említjük. Igaz-e ezekre, hogy olyan „jószágokról" van szó, amelyet mindenki számára biztosítani kívánunk A válasz kétségtelenül igen, s ehhez elegendő ezeknek a javaknak a lassan mindenki által ismert és használt elnevezését használni. Az információs vagy más néven tudástermékekről beszélve vitathatatlan, hogy olyan dolgokról van szó (információ, tudás), amelyek mindenki számára fontosak, mindenki számára értéket jelentenek, s amelyekből senkit sem kívánunk kirekeszteni. Fokozottan igaz ez a „mai világban", ahol szinte közhelyszerű, hogy az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, illetve a tudástőke jelentősége mindinkább vetekszik a materiális tőke jelentőségével.

Az információ vagy a tudás persze túl általános fogalom ahhoz, hogy akár csak a bevezetőben megemlített néhány közjószághoz (utak, hidak, igazságszolgáltatás, közigazgatás stb.) hasonlíthassuk. Ha azonban hírportálként, online tv-ként vagy rádióként, jogtárként, elektronikus könyvként, digitális lexikonként említjük, kézzelfoghatóbbá válik, milyen termékekről is van szó. Néhány kivételtől eltekintve csupa olyan dologról van szó, amely hagyományos (materiális) formájában magánjószágként ismeretes. Lassan kialakulnak az új technológiák által „kitermelt" új javakat azonosító fogalmakat. Blog, wiki, podcast, tagging, vlogs: új szavak – legtöbb esetben még magyar megfelelő nélkül -, amelyek a digitális javak előállításának, elosztásának és hozzáférésének újabb és újabb formáit jelölik, jelezve az infokommunikációs technológia popularizálódását. A mindenki által elérhető olcsó személyi számítógépek, a professzionális szoftverek és elsősorban a világháló lehetővé teszi, hogy bárki passzív fogyasztóból aktív alkotóvá, a digitális javak előállítójává váljon.

A professzionális kutatóknak, tudósoknak is kialakultak a sajátos „e-argó" kifejezései: digitális könyvtár, digitális sajtó, e-nyomat, e-könyv, repository és különösen az Open Access (nyílt hozzáférésű) folyóiratok. Ezek a kifejezések mind ugyanannak a változásoknak a kifejezői: a digitális technológia alkalmazása demokratizálja a médiát, a nyilvános közlést.

A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: mi váljon ezekből a magánjavakból közjószággá? Elegendő ehhez a könnyen és olcsón elérhető technika és az internet nyilvánossága? A közjószággá válást biztosítja-e a digitális javak „korlátlansága"? Avagy az egyéni érdekek bizonyulnak erősebbnek, és a szerzői és szomszédos jogok intézményére támaszkodva a digitális javakkal kapcsolatban a szellemi tulajdon és annak védelme lesz jellemző? Egyre erősebb a törekvés a digitális javak kisajátítására. Az, ahogyan a szabályozó hatóságok, a bíróságok, illetve a piac képviselői kezelni fogják ezt a kérdést, meghatározó lesz arra nézve, hogy a digitális információk digitális javakká válhatnak-e.

Két, egymással ellentétes szemlélet és törekvés figyelhető meg a digitális javakkal kapcsolatban. A digitális javakra vonatkozó jogi szabályozás (DRM) – amelynek tartalomban, időben mindinkább kiterjedő és a szigorodó, szankcionáló jellege veszélyeztetheti a net szabadságát is – a digitális javak magánjószág-jellegéből indul ki. A szellemi tulajdon védelmére építve, a törvény erejével teszi kirekesztővé az információs termékeket. A mindinkább anakronisztikussá váló „copyright"-szabályozásnak az immateriális jószágokra történő kiterjesztése eredményezi többek között azt a furcsaságot, hogy egyedi sorszámmal azonosított digitális jószágok jelennek meg, mintha valóban értelmezhető volna a példány vagy a példányszám fogalma. A szellemi (magán)tulajdon által kirekesztő, a copyright-szabályozás hatásaként versenyt folytató digitális javak nagyon is alkalmasak a piaci áru szerepre, ugyanakkor teljességgel nélkülözik a közjavak jellegzetességeit.

A másik irányzat – amelyet a Creative Commons (CC), illetve a copyleftnek becézett Általános Közreadási Feltételek (General Public License, GPL) fémjeleznek – éppen ellentétes hatású. A két szabályozás közös pontja a szerzői jog feltétlen védelme. A szerző(k)nek mindkét jogvédelmi rendszerben vitathatatlan joguk van saját szellemi termékükhöz és ahhoz, hogy egy adott szellemi termékre vonatkozóan ezt mindenkivel tudathassák. Egyik változat sem teszi azonban erre hivatkozva kirekesztővé a digitális javakat, azokat a jószágokat, amelyek az adott szellemi termékből „készülnek". Nem véletlen, hogy mindkét szabályozás neve tartalmaz egy-egy ebből a szempontból fontos kulcsszót: az egyikben a public, a másikban a commons szerepel. Az egyik nyilvános vagy szabad hozzáférésre, a másik a közös jószág jellegre utal. A szerzői jog mellett – amelyet tehát a jog ezekben a rendszerekben is véd – van egy másik fontos fogalom: a használat joga. A szabad használat szabad vagy – másként kifejezve – nyílt hozzáférést (Open Access) jelent. A nyílt hozzáférés pedig kirekesztésmentességet eredményez, vagyis a javak közjószág-jellegének egyik alapvető feltételét garantálja.

Kicsit büszkék lehetünk rá, hogy ennek a változásnak az egyik mérföldköve magyar vonatkozású. 2002. február 14-én született meg a Budapesti Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Budapest Open Access Initiative, BOAI), az első azoknak a nemzetközi megállapodásoknak a sorában, amelyek a tudományos művek és kutatási eredmények (mint a digitális javak egy fontos csoportja) nyilvános és szabad terjesztését és hozzáférést kívánják biztosítani.

Sokan tekintik a nyílt és szabad hozzáférésű termékeket „ingyen jószágoknak". Ezzel kapcsolatban egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni. Sem a GPL, sem a CC nem tiltja, hogy a szellemi termékekkel – ha tetszik, digitális javakkal – kapcsolatban bárki is díjat szedjen vagy bevételre tegyen szert.¹

Minthogy semmi sincs ingyen, természetesen megoldást kell keresni arra, hogy akár a szerzőnek magának, akár azoknak, akik a termék továbbfejlesztésében, terjesztésében, alkalmazhatóságának javításában közreműködnek, jövedelmük származzon az elvégzett munkájuk alapján. Gondosan kell azonban arra ügyelni, hogy a fizetség, amelyből ez a jövedelem származik, s amelyet végső soron a digitális jószágért kell fizetni, ne tegye kirekesztővé azt, ami eredetileg és a jog szándéka szerint sem az. Ezért fontos, hogy a szellemi javak előállítása és elosztása olyan üzleti modell szerint történjen, amely ezt biztosítani tudja.

Ilyen üzleti modell ma már több is kialakult. Elsősorban a szoftvereknek – a digitális közjavak másik fontos csoportjának – az előállításával kapcsolatban. Az egyik a közvetlen adomány, amelyet a szabad szoftver letöltője és használója önkéntesen fizethet. A másik az alapítványi modell, amelyben a forrásgyűjtő szervezet részben szintén adományokból, részben pályázati és más támogatási csatornákból, továbbá egyéb módokon – például különféle használati tárgyak értékesítésének bevételéből – gyűjti össze a digitális javak előállításának ellenértékét, és abból finanszírozza a fejlesztési projekteket. Az utóbbi megoldás a termelési és az elosztási oldal megfelelő szétválasztásával sikerrel oldja meg a minden tekintetben „valódi" közjószágok előállítását és mindenki számára való elérhetőségét. Ez egyben a források felhasználásának különösen magas hatékonyságát is biztosítja (az össztársadalmi ráfordítások minimalizálása által), ami viszont erősen indokolttá teszi a rendelkezésre álló szűkös közösségi források ilyen módon történő felhasználásának előtérbe helyezését.

Jegyzet

¹ Ezt a jogot egyébként az 1948-ban megfogalmazott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 27. cikke is garantálja, amely szerint:

1. Mindenkinek joga, hogy szabadon részt vegyen a közösség kulturális életében, élvezze a művészetet, és részesedjen a tudományos eredményekből, illetve azok hasznaiból.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megvédje bármely tudományos, irodalmi vagy művészi alkotásból származó erkölcsi és anyagi érdekeit, amelyeknek ő maga az alkotója.

Magyarország információs társadalma az elmúlt években – a mérsékelt ütemű fejlődés ellenére is – az egyre mélyülő megosztottság képét mutatja. Az eddig ismert okok mellett elgondolkodtató, hogy a kirekesztettek többségének semmilyen közvetlen kapcsolata nincs a jellegadó eszközökkel (számítógéppel, internettel), illetve olyan személyekkel, akik ezeket a mindennapi rutin szintjén használják. Ahhoz viszont, hogy a digitális megosztottságért leginkább felelős kulturális, tudásbeli gátakat lebontsuk, olyan közösségi informatikai kezdeményezések szükségesek, amelyek révén regenerálódhatnak azok a hiányos társadalmi kapcsolatok, amelyeken keresztül az innovációk, az új értékek, attitűdök a jelenleginél gyorsabb ütemben tudnának terjedni.

Problémafelvetés

A fejlett nyugati demokráciákban a társadalomkutatók azt tapasztalták az utóbbi évtizedekben, hogy egyre csökken az emberek hajlandósága a civil, közösségi szervezetekben való részvételre, csökkent a politikai participáció mértéke, az állampolgárok nem bíznak abban, hogy a demokratikusan választott vezetőik valóban a választók érdekeiket képviselik, egyre kevesebben vesznek részt népszavazásokon, kevesebben járnak templomba. Mindezeket a kedvezőtlen tendenciákat metszi keresztül a modern információs és kommunikációs technológiai (a továbbiakban: IKT) eszközök forradalmi léptékű elterjedése, melyekkel kapcsolatban gyorsan fellángoltak a társadalomra gyakorolt hatásukról szóló viták. A számítógépek, internet, mobiltelefónia alapjaiban változtatják meg a hagyományos fogalmak jelentését, a társadalmi alrendszerek működését. Behatolnak a mindennapi életünkbe, egyre fontosabb szerepet töltenek be a kommunikációban, tanulásban, munkavégzésben, kapcsolattartásban, szórakozásban. Az internet társadalmi elterjedése, diffúziója a fejlett országokban a televízió valaha mért elterjedési ütemével vetekszik. Az Egyesült Államokban egy 50 éves trend tört meg 2003-ban: ebben az évben történt meg először, hogy a tv-nézésnél több időt fordítottak a fiatalok egy másik médium, a világháló használatára (Cole 2003). Úgy tűnik tehát, hogy az internet hatása túlszárnyalja a telefon és a televízió 20. századra gyakorolt társadalomalakító erejét.

A szociológiai gondolkodás történetében meghatározó szerepet játszik annak a folyamatnak a vizsgálata, amely a modern társadalmakban egyre inkább háttérbe szoruló személyes kapcsolatok és az ezeken alapuló elsődleges közösségek (családi, szomszédi, baráti kapcsolatok) csökkenő jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Számos társadalomkutató a modern társadalmak fejlődésének egyik alapvető veszélyét abban látja, hogy egyre inkább a személytelen, közvetett kapcsolatokon – például intézményeken, szerződéseken, kommunikációs technológiákon – alapuló szerveződések törnek előre, míg ezzel párhuzamosan csökken a társadalmi normákat közvetlenül átadó, fenntartó közösségek szerepe. Szociológusok sora figyelmeztet arra, hogy a társadalmi tőkét befolyásoló tényezők erodálódása (például a gyengülő civil társadalom, a társadalmi kapcsolatokat erősítő közösségi terek csökkenő száma stb.) miatt évtizedek óta hanyatlik a bizalom, az emberi kapcsolatok intenzitása és a civil szerepvállalás mértéke. Ebben a kontextusban válik egyre népszerűbbé a társadalomtudományokban a társadalmi tőke fogalma, amit tovább erősít az IKT-eszközök egyre gyorsuló társadalmi diffúziója.

Kérdésként merül fel tehát, hogy az IKT-eszközök használatával egyre inkább hálózatszerűen működő társadalomban, közösségekben az internet lesz-e az a végső izoláló technológia, ami még inkább visszaszoríthatja a közösségi életben való részvételünket, vagy inkább ellenkező folyamat figyelhető meg.

Elméleti háttér

A rohamos fejlődést látva hamarosan napvilágot is láttak olyan kutatási eredmények (Kraut et al. 1998; Nie et al. 2000; 2002; 2003), amelyek szerint az internet tovább izolálja a felhasználókat, kiszakítja őket a társadalmi hálózatokból, hiszen a használat miatt kevesebbet érintkeznek családtagokkal, barátokkal és közösségekkel. Norman H. Nie professzor meglátása szerint az e-mail hiába alkalmas kapcsolatot kialakítani emberek között, ha nem képes egy kávé vagy sör melletti beszélgetés, egy ölelés hangulatát nyújtani, így az internet lehet az a végső izoláló technológia, amely végleg romba dönti a televízió és az autók által már így is meggyengített közösségeket. Kutatásuk (Nie-Erbring 2002) szerint minél több időt internetezik valaki, jellemzően annál kevesebb időt tölt el valódi emberi lények társaságában. Egyesült államokbeli longitudinális adatbázison végzett elemzések szerint (Kraut et al. 2004) az internethasználat elvezethet a barátokkal és családtagokkal való kapcsolat (látogatás) gyakoriságának visszaszorulásához, ráadásul ez a hatás erősebb azoknál, akik a használat előtt több társadalmi kapcsolattal rendelkeztek. Mindez azt eredményezheti, hogy „a számítógép-hálózatok használatának következtében idővel egy egész társadalom felelőtlenebbé vagy atomisztikusabbá válhat" (Levine 2004). A pesszimista nézőpontot képviselők szerint ha az interneten keresztül létre is jönnek új ismeretségek, ezek többnyire pusztán gyenge kapcsolatok,¹ hiszen az e-mail „alacsonyabb" szintű kommunikáció, mint a telefonálás vagy a személyes találkozás (Cummings-Butler-Kraut 2002). Az információs technológiák negatív hatásait erősíti, hogy ezek alkalmat adnak az anonimitás és az individualizmus megerősödésére, így gyengítik a társadalmi normákat, a bizalmat, pusztítják a társadalmi tőkét (Kiesler et al. 1991).

Mindez joggal veti fel azt a kérdést, hogy a modern információtechnológia miként hat a társadalmi integrációra, a kisközösségek kohéziójára, az egyén társas viszonyaira. Vajon a televízió után itt egy újabb olyan technológia, amely szétzúzza az emberi kapcsolatokat, izolálja az egyént, gyengíti a kisközösségek normaközvetítő és -kontrolálló szerepét? – vetődik fel a kérdés egyre gyakrabban a szociológiai szakirodalomban.

Természetesen a disztópikus forgatókönyvek mellett nincs hiány az utópisztikus látásmódot képviselőkből sem. Jon Katz 1997 végén úgy mutatja be az internetet a napi rutin szintjén használó „hálózati polgárt", mint egy toleráns, a közügyek iránt felelősséget érző és vállaló, erős civil öntudattal rendelkező, szabadságszerető embertípust. A lelkes szólamok szerint az IKT-eszközök elterjedése megerősíti az egyént az állammal és a hagyományos hierarchikus struktúrákkal szemben, és soha nem tapasztalt mértékű lehetőséget ad arra, hogy sok felhasználó kommunikáljon egyszerre sok más emberrel. Szoftverek, webes alkalmazások, közösségi informatikai fejlesztések sora táplálja azt a reményt, hogy a hanyatló civil aktivitás, a bizalom, a deliberatív, azaz a folyamatos konzultáción, bevonáson alapuló politikai élet, a nyilvánosság intézményei megerősíthetőek az IKT-eszközök értelmes, körültekintő és innovatív használata révén.

Putnam (2000) a televízió elterjedése miatti életvitel- és időháztartásbeli változásokat a társadalmi tőke csökkenésének magyarázató tényezői között döntőnek tekinti,² viszont az új információs és kommunikációs technológiai eszközök esetében lát reményt arra, hogy ezek használata révén az egyének növelni tudják társadalmi tőkéjüket (Putnam 2002). Cole és Robinson (2002) vizsgálatai azt igazolják, hogy az internetet használók nem fordítanak kevesebb időt társas kapcsolataik ápolására, mint a világhálót nem használók, az internethasználók pedig pozitívabb társadalmi attitűdökkel rendelkeznek, miközben kevésbé érzik magukat magányosnak. Wellman és munkatársai (2002) már határozottabban fogalmaznak: „Az internet erősíti a személyek közötti kapcsolattartást, a szervezetekben való részvételi hajlandóságot és új lehetőséget biztosít a közösségi elkötelezettségnek", vagyis az „internet képes növelni a társadalmi tőkét, a civil elkötelezettséget, és az online közösségeknél ez a fejlődés érzékelhető is".

A társadalmi tőkére tehát tekinthetünk úgy, mint „magánjószág"-ra (private good) és úgy is, mint „közjószág"-ra (public good) (Putnam 2000). Előbbi esetben az egyéni érdekek által vezérelt kapcsolatépítés eredményéhez jutunk, utóbbinál viszont annak ellenére, hogy nem a közösségek alakítanak ki társadalmi kapcsolatokat, mégis részesednek a hálózati mechanizmusok következményeiből. Ez a kölcsönös haszon vezeti el az embereket az együttműködésre, melynek hagyománya, kultúrája országonként, sőt ezen belül egyes régiónként is eltérő lehet (Putnam 1993; 2000).

A társadalmi tőkének tehát van egy olyan makroszintű olvasata is, mely szerint ez a tőkefajta elsősorban nem magánvagyon, hanem sokkal inkább egy olyan közjószág, amelyből mindenki részesülhet. Más tőkefajtákhoz hasonlóan a társadalmi tőke is erőforrás, így annál sikeresebb egy társadalom, erősebb egy gazdaság, minél több társadalmi tőkével rendelkeznek a közösségek. Az emberek közötti együttműködés és bizalom mértéke a gazdasági-társadalmi hatékonyság egyik kiemelkedő erőforrása, egyenesen egy gazdaság sikerességének fokmérője. A makroszintű megközelítésmódot képviselőkhöz sorolható Fukuyama (1997) is, aki szerint a társadalmi tőke szintjétől függően az egyes társadalmak gazdaságának még a szerkezete is eltérő, sőt mindezt összefüggésbe hozza a modern információs és kommunikációs technológiai eszközök elterjedésével is. Meglátása szerint a már a digitális forradalom előtt is magasabb társadalmi tőkével rendelkező társadalmakban sokkal sikeresebben terjednek el a számítógépek, az internet, azaz véleménye szerint a bizalom- és kapcsolathiányos országok nem igazán képesek kihasználni az IKT-eszközök nyújtotta előnyöket.

Tanulságok Magyarország számára

Mindez különösen érdekes kérdést vet fel Magyarország tekintetében is, hiszen nálunk az utóbbi néhány évben alig változott az internethasználók szociológiai összetétele, a háztartások PC- és internetellátottsága. A felnőtt magyar lakosság 53 százaléka nem használt számítógépet 2006-ban, 64 százaléka pedig nem tekinthető internetezőnek a World Internet Project³ (2006) – a továbbiakban: WIP – becslései szerint.

Hazánkban az elmúlt években – a diffúziós (elterjedési) várakozásokkal ellentétben – a fontosabb lakossági mutatók terén csak lassú fejlődésről beszélhetünk. Az otthoni számítógépek aránya 2003-hoz képest 2004 végére pontosan annyival – 1 százalékponttal – bővült, mint az „öreg" technológiának számító színes televízióé, csakhogy amíg a tv ezt 96 százalékos lefedettségi szintről produkálta, addig a PC pusztán 32 százalékról. Ugyanígy nehéz pozitív eredményként elkönyvelni az otthoni internetfelhasználás terén tapasztalt 2-4 százalékpontos éves növekedési ütemet, amellyel Magyarország körülbelül 20 év alatt érné el az Egyesült Államok mostani otthoni hozzáférési arányát.

Ennél is aggasztóbb az a jelenség, hogy a nem használókon belül túlsúlyban vannak azok, akiknek semmilyen közvetlen, személyes kapcsolatuk sincsen az információs társadalom jellegadó eszközeivel, továbbá olyan közeli személyekkel, akik például interneteznek vagy használnak e-közszolgáltatásokat. Tíz internetet nem használó közül hatot még soha senki nem akart személyesen meggyőzni arról, hogy a világháló használata előnnyel járna a számára. Mindez vissza is tükröződik abban, hogy ma már egyértelműen a motivációbeli korlátok (nem érdekli, nincs rá szüksége) játsszák a főszerepet az anyagi akadályokkal szemben (WIP 2006).

Ennek pedig nagyon súlyos társadalmi-gazdasági következményei lehetnek. Már most azt tapasztaljuk, hogy az információs társadalom lassú fejlődési üteme mellett egyre mélyül a lakosság digitális megosztottsága Magyarországon. Sajnos jó esélyünk van arra, hogy az ország kulturális értelemben véglegesen kettészakadjon: a társadalom körülbelül egyharmada követi az információs társadalom változásainak trendjeit, jellemző rájuk a folyamatos technológiaváltás – például mobil eszközök, vezeték nélküli széles sávú internet-hozzáférés használata stb. -, valamint az online szolgáltatások kiterjedt használata, míg a felnőtt lakosság körülbelül kétharmada inkább elutasító, közömbös magatartást mutat az információs társadalom jellegadó eszközeivel szemben.

A megosztottság főbb törésvonalai az életkor, az iskolai végzettség és a településtípus mentén rajzolódnak ki. Az életkor előrehaladtával drámaian csökken az internethasználat valószínűsége: a harminc évnél fiatalabb korosztályhoz képest a 60 év felettiek esélye erre 94, de a 30-39 éveseké is több mint 50 százalékkal alacsonyabb. A legerősebb hatása az iskolai végzettségnek van: a nyolc általánost végzettekhez képest a felsőfokú végzettségűek csaknem tizenháromszoros, de még a középfokú végzettségűek is több mint négyszeres mértékben esélyesek – minden más vizsgált tényező hatását kiszűrve – a világháló használatára.

Milyen megoldási lehetőségek adódnak, milyen kutatási eredmények segíthetik a helyes beavatkozási irányok feltérképezését?

A társadalmi tőke és az internethasználat elterjedése közötti kapcsolat vizsgálatakor világos képet kaptunk (Albert-Dávid-Molnár 2006): az internethasználókra valóban jobban jellemző a társas környezet gazdagsága, mint a nem használókra. Az a csoport, akiknek van barátja, külföldi, illetve vidéki rokona, ismerőse, valamint az adatfelvételt megelőző hónapban volt baráti összejövetelen, 1,5-2,5-szörös arányban nagyobb eséllyel internethasználó, mint az, amelynek tagjai nem rendelkeznek ilyen kapcsolatokkal. Még fontosabb talán az, hogy minden más tényező hatását kiszűrve az internethasználat elkezdése a vizsgált időintervallumban (2001 és 2003 között) kétszeres arányban jellemezte a baráttal rendelkezők csoportját a barátokat nélkülözőkhöz képest.

Jól érzékelhető tehát, hogy a nem internetezők alacsonyabb társadalmi tőkével rendelkeznek, azonban ez az esetek döntő többségében nem pusztán csak azt jelenti, hogy mérhetően kevesebb a társadalmi kapcsolatuk és kevésbé kiterjedt a társadalmi hálójuk, hanem egyben jóval kevesebb is az olyan ember, akitől tanácsot, segítséget kérhetnének az IKT-eszközökkel, a világháló hasznával, használatával kapcsolatban. Egyszerűen hiányoznak azok a kommunikációs csatornák, amelyeken keresztül a megfelelő minták, illetve társadalmi kényszerek megjelenhetnének előttük.

Ebben a kontextusban értékelődnek fel újra és újra azok a közösségi helyek, amelyek – főleg a kistelepüléseken – nemcsak a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat teszik elérhetővé, hanem egyben olyan szociális teret is biztosítanak, ahol emberek találkozhatnak, beszélgethetnek, információkat cserélhetnek, adott esetben tanulhatnak, szórakozhatnak.

Kutatási eredményeink (Molnár 2004; Albert-Dávid-Molnár 2006) azt bizonyítják, hogy az internetezés esélyét elsősorban nem a közvetlen családi, rokoni kapcsolatok befolyásolják, hanem a baráti, ismerősi kör. Ezen belül is azt láttuk, hogy nem elsősorban a kapcsolatok mennyisége, hanem azok minősége számít döntő tényezőnek. A számítógép- és internethasználat elterjedésében a gyenge kötések (barát, ismerős, sőt idegen szakember) játsszák a döntő szerepet, aminek a létrejöttében és ápolásában az IKT-eszközök hozzáférését is biztosító közösségi terek – például könyvtárak, kisposták, közösségi házak, teleházak – töltenek be kulcsszerepet.

Adatainkból tehát kitűnik, hogy az innovációk elterjedését valóban jelentős mértékben befolyásolja a társadalmi kapcsolatrendszer finom szövete, hiszen igen éles különbséget látunk az internetet nem használók beszűkült társadalmi kapcsolatai, illetve a már használók és a most belépők társas készségei között. Különösen figyelemreméltó az, hogy a különböző közösségi helyek és a barátok milyen kiemelkedő szerepet töltenek be az internetezés szempontjából a belépők körében.

Éppen ezért elszomorító, hogy a rossz gazdasági helyzetben lévő kistelepüléseken paradox módon ezek a közösségi helyek esnek először áldozatul a leépítéseknek, így pontosan a gyenge kötések visszaszorulása miatt mondhatjuk azt, hogy az IKT-eszközök elterjedését nagymértékben akadályozza a kapcsolathiányos magyar társadalom.

Bármennyire is meglepő, de a magyarországi kispostákat felváltó mobil posták elleni tiltakozások, népi ellenállási mozgalom kibontakozása mögött is elsősorban a közösségi helyeknek a gyenge kötésekben játszott kiemelkedő szerepét, illetve annak féltését, a megóvására irányuló szándékot kell látnunk (Molnár-Székely-Karvalics 2005). A postahivatalok nemcsak különféle szolgáltatásokat biztosító intézmények, hanem a közösségi érzést erősítő és fenntartó színhelyek is. Ide nemcsak azért mennek be az emberek, mert fel akarnak adni egy levelet, hanem azért is, mert itt elérhetik a helyi lakosok által fenntartott „ingyenes közösségi szolgáltatást" is: ismerősökkel, barátokkal találkozhatnak, információkat szerezhetnek be, informálódhatnak a közösséget érintő eseményekről. Mindez hozzájárul a közösségi érzés erősítéséhez, az egyének társadalmi kapcsolathálójának kiterjesztéséhez.

A társadalmi közvetítők szerepe

Számos kutatási eredmény támasztja alá azt a tényt, hogy a magyar társadalomban igen jelentős azoknak az aránya, akik a digitális világ szempontjából teljes elszigeteltségben élnek. A legnagyobb társadalompolitikai kihívást elsősorban az jelenti, hogy esetükben sem belső motiváció, nyitottság, érdeklődés, sem a külső segítségnyújtás lehetősége nem fedezhető fel. Az elszigeteltség fő forrása, hogy a nem internetezőkre egy beszűkült társadalmi kapcsolatrendszer jellemző, így hiányoznak azok az alapvető társadalmi kötések, interakciók, amelyek elősegítenék az innovációk elterjedését.

A beszűkült társadalmi kapcsolatok különösen az új lehetőségekkel, eszközökkel kapcsolatos információk beszerzésénél okoznak jelentős hátrányt. Az alábbi táblázatokból látható, hogy a személyi számítógépek, internetcsatlakozás beszerzésénél elsősorban nem a családtagoktól, rokonoktól kérnek tanácsot, hanem a gyenge társadalmi kapcsolatokat alkotó ismerőstől, szakembertől.

PC vásárlásakor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak PC-hez; több válasz is lehetséges volt):
Baráttól, ismerőstől	40%
Szakembertől	35%
Családtagtól	16%
Munkatárstól	15%
Más rokontól	7%
Nem kapott tanácsot senkitől	16%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

 

Az internet bevezetésekor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak internet-hozzáféréshez; több válasz is lehetséges volt):
Szakembertől	35%
Baráttól, ismerőstől	31%
Családtagtól	24%
Munkatárstól	14%
Más rokontól	4%
Nem kapott tanácsot senkitől	25%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

Mindez azért fontos jelzés, mert a magyar társadalom digitális megosztottságát vizsgálva azt látjuk, hogy az internetet nem használók döntő többségének sem az eszközökkel nincs kapcsolata, sem olyan személyekkel, akik egyébként járatosak az információs társadalomban. Az összes nem használó 57 százaléka lakik olyan háztartásban, ahol sem internet, sem számítógép, sem internetező nincs, további 20 százaléknál szintén nincs otthon internet, sem használó, viszont van számítógép. Ezt a két csoportot tekinthetjük az információs társadalom jellegadó eszközeitől, rétegeitől teljes mértékben elszigeteltnek.

Az internetet nem használók a háztartásokban élő személyek százalékában:
Van a háztartásban			Arányuk az internetet nem használók százalékában
számítógép	internet	internethasználó
van	van	van	9%
van	nincs	van	12%
nincs	nincs	van	2%
van	nincs	nincs	20%
nincs	nincs	nincs	57%
Forrás: Eneten, 2005

Az információs társadalommal kapcsolatos elszigeteltséget növeli, hogy a nem használók több mint fele még nem is gondolt rá, hogy kipróbálja az internetet.

Gondolt-e már arra, hogy kipróbálja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Nem gondoltam még rá	54%
Igen, de nem próbáltam még ki	24%
Igen, ki is próbáltam már	20%
Igen, régebben rendszeresen használtam is	2%
Forrás: Eneten, 2005

Az igen erős szubjektív korlátok (motivációhiány, érdektelenség) mellett sajnos közrejátszanak egyéb mikroszintű, de ugyanakkor objektív akadályozó tényezők is. Ugyanis az internetet nem használók több mint fele – 66 százaléka – semmilyen ösztönzést, segítséget nem kap más személyektől.

Biztatta-e már valaki, hogy használja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Igen, a családból valaki	15%
Igen, ismerősök	13%
Igen, munkahelyen kollégák	5%
Más személy	1%
Nem, senki sem	66%
Forrás: Eneten, 2005

A belső motiváció és a külső segítség hiánya leginkább az idősebb és a szegényebb rétegeket érinti, ők az információs társadalom szempontjából pillanatnyilag teljesen elérhetetlenek. A nem internetezőkön belül idesorolható minden második felnőtt magyar lakos. Számuk a teljes felnőtt lakosság körében 30 százalékra tehető, azaz mintegy 3 millió főre.

 

 

Hiányzó láncszemek: IT-mentor és közösségi informatika

 

Többek között ezekre a kutatási tapasztalatokra támaszkodva került előtérbe egy új szakma kialakításának igénye is. Az IT-mentor⁴ olyan szakképzett, gyakorlott segítő, aki például közösségi hozzáférési helyen személyes segítséget nyújt az embereknek élethelyzetük, életesélyeik javításában, elsődlegesen a modern IKT-eszközökre és hálózati szolgáltatásokra támaszkodva. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket. A mentor lenne az az összekötő kapocs, aki képes a közösségék igényeinek, kulturális hagyományainak megfelelően közelebb hozni a digitális világ új szolgáltatásait, lehetőségeit azok számára is, akik ennek előnyeivel még nincsenek tisztában.

A magyarországi IT-mentor-program egyedi kezdeményezés. A megoldás sajátossága elsősorban abban áll, hogy az IT-mentor személyében olyan szakembert képeznek, aki az informatikai eszközök használata mellett a célcsoport szociális helyzetét, problémáit is ismeri. A mentor közösségi hozzáférési pontokon segít az IKT-eszközök által nyújtott lehetőségek kihasználásában, illetve bizonyos élethelyzetek kezelésében. Ennek megfelelően komplex támogatást nyújt, az egyének és a közösségek társadalmi-gazdasági folyamatait segíti, lehetővé téve a hátrányos helyzetű egyének és térségek esélyegyenlőségének fokozását.

Az IT-mentor legfontosabb feladata a digitális írástudás elterjesztése előtt álló, az egyének szintjén tapasztalt motivációs gátak leküzdése. Ő hidalná át az IKT-eszközök és a segítségükkel elérhető tartalmak, elektronikus szolgáltatások, valamint a – hagyományos és a digitális értelembe vett – hátrányos helyzetűek hozzáférése és használata közötti távolságot. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket.

Az IT-mentor-szolgáltatás, -szakma csíráit már a 2001-ben elfogadott Nemzeti Információs Társadalom Stratégiában is megtalálhatjuk: a társadalompolitikai fejezet kiemelte, hogy „az intézményekbe olyan szakemberek kellenek, akik képzettségük és attitűdjeik révén interfészként képesek közvetíteni" a felhasználók és nem felhasználók között.

A 2004 elején megjelenő eKormányzat 2005 stratégia már „IT mentornak" nevezi ezt a közvetítő szakembert, akinek a részvétele nélkül elképzelhetetlen az elektronikus közszolgáltatások társadalmasítása.

A Magyar Információs Társadalom Stratégia programfüzeteinek megfogalmazásakor viszont már világosan látható volt, hogy a magyar társadalom jelentősebb része nem fog segítség nélkül a digitális kultúrának a részévé válni. A Társadalmi integráció (e-inclusion) program kiemelt célcsoportjai: az idősek, a valamilyen fogyatékkal élők, a romák, a digitális megosztottság szempontjából hátrányos helyzetben lévők. A program kiemelt célja volt, hogy a fizikai infrastruktúra – jellemzően az eMagyarország-pontok – mellett a humán infrastruktúra is kiépüljön az IT-mentori hálózaton keresztül: azaz olyan közösségi hozzáférési pontok hálózata, ahol nemcsak az IKT-eszközök speciális használatának igényei elégíthetők ki, hanem a kiemelt célcsoportokat és a segítségül hívható infokommunikációs technológiát is jól ismerő IT-mentor („szociális munkásba oltott informatikus") szakember is elérhetővé válik.

Világossá vált, hogy a technológiai eszközök lehelyezése, elérhetővé tétele nyilvános helyeken csak akkor ér bármit is, ha az kivált valamilyen kedvező társadalmi-gazdasági hatást. Az egyik ilyen legfontosabb hatás, hogy a meggyengült, erőtlenné váló kistelepülések közösségeit megerősítse. Ha egy ilyen közösségépítő, -erősítő, -regeneráló hatást nem tud kiváltani az, hogy egy eMagyarország-ponton, könyvtárban, kispostán vagy teleházban elérhető a fénymásoló, a számítógép és a széles sávú internet, akkor az kidobott pénz, mert csak azok fogják igénybe venni, akik eddig is (azaz diákok, fiatalok, képzettek). A legnagyobb gond a kistelepüléseken van (számuk kb. 2500), ahol alig van már olyan humánerőforrás, akire alapozni lehetne, így a közösségek megtartó ereje rohamosan csökken Magyarországon. Szociológiai alapművek tucatjai szólnak arról, hogy mennyire káros, ha a társadalomnak ezek az alapszövetei rosszul kezdenek működni, ha nem töltik be funkcióikat, például normák, viselkedési minták, értékek átadását.

Ennek ellenére évekig nem történt semmi érdemi előrelépés a politika, államigazgatás részéről az IT-mentori szakma meghonosításával kapcsolatban, mígnem 2006 végén elindult az Információs Társadalmi Tanácsadó (ITT) képzés a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium támogatásával. Ennek célja az volt, hogy az információs társadalmi területen működő (vagy a terület iránt érdeklődő), már diplomával rendelkező szakemberek speciális, tanácsadói szakoktatásban részesüljenek, amelyet mindennapi tevékenységük során hasznosítani tudnak.

A két koncepció – IT-mentor és IT-tanácsadó – között lényegi különbségek fedezhetők fel. Az IT-tanácsadókat arra képezik, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy az internet nem az ördögtől való; vannak olyan szolgáltatásai, amelyek fontosak lehetnek a hétköznapokban. Ezt valóban el tudja látni egy tanácsadó egy könyvtárban, de ez ettől még nem közösségfejlesztés, ettől még nem szolgálja a társadalmi integrációt. Inkább egy reflektív szolgáltatás: ha bejön valaki – jellemzően az ügyfélszolgálatra -, akkor az ott elhangzott kérdésre keres választ, amiben segítségül hívja az IKT-eszközöket. Az IT-tanácsadó tehát jellemzően azt a réteget tudja megszólítani, akik rendelkeznek motivációval, érdeklődnek a digitális világ iránt, de vagy nem értenek hozzá, vagy nincs ehhez eszközük, hozzáférésük. Az IT-mentor ezzel szemben proaktív: azokat próbálja elérni, akik nincsenek tisztában azzal, hogy számukra milyen előnyöket is nyújthatnak az IKT-eszközök, online szolgáltatások; az igényeket, elvárásokat ő gyűjti be, ő azonosítja a közösségre jellemző problémacsoportokat, ezeket pedig egy más eszközvilággal, más megközelítésmóddal próbálja kezelni.

Az IT-mentor intézménye tehát egy közösségi szolgáltatás; a mentor egy közösség szintjén gondolkodik, jóllehet természetesen segítséget nyújt egyéneknek is. Az IT-tanácsadó ezzel szemben csak perszonalizált segítséget nyújt, tanácsadással.

Az IT-tanácsadó alkalmas arra, hogy támogassa azokat, akik nyitottak az IKT-eszközök használatára, ugyanakkor nem ismerik annak lehetőségeit, mivel senki nem mondta el érthetően számukra, hogy mindez alkalmas például ügyintézésre, kommunikációra, banki szolgáltatások igénybevételére stb. Kérdés, hogy mekkora ez a (nyitott attitűddel, de korlátos hozzáféréssel, hozzáértéssel bíró) réteg Magyarországon? Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de egyéb kutatások szegmentációs próbálkozásaiból a felnőtt magyar lakosság körülbelül 15 százalékára lehet következtetni. Ez jóval kisebb réteg, mint azok, akiknek csak egy IT-mentori szolgáltatás tud hatékony segítséget adni.

Az IT-mentor mindezzel szemben elsősorban – ráépülve a tanácsadói szerepkörre – a teljes mértékben távolmaradókat, elutasítókat, kirekesztetteket próbálja elérni, ami elsősorban nem az "e" betűvel összefüggő jelenség, hanem szociális, szociálpolitikai, közösségfejlesztési, oktatási probléma, azaz elsősorban ilyen irányú kompetenciákkal rendelkező szakembereket igényel. Tehát az IT-mentor elsősorban azokat célozza meg, akiknek sem belső motivációs igényük, sem külső, fizikai lehetőségük nincs kapcsolatba kerülni a digitális világgal. Ez a réteg a fentiekben bemutatott kutatások eredményeire támaszkodva a magyar társadalom mintegy 30-40 százalékát teszi ki.

Jól látható, az IT-mentor és az IT-tanácsadó nem egymást kizáró, de mégis különböző folyamatokra reflektálnak. Az egyik ezért jó, a másik azért, így észre kell venni, hogy mégsem azonos a két elképzelés, tehát nem helyes, ha a gazdasági minisztérium csak az IT-tanácsadókban gondolkodik.

Az információs társadalom kihívásaira adott magyarországi válaszok mindezt a tudást nem nélkülözhetik. Mára világossá vált, hogy bármilyen informatikai infrastrukturális beruházás csak akkor tekinthető sikeresnek, ha képes elérni valamilyen közösségi hatást; ha képes beindítani valamilyen közösségfejlesztési, esélynövelési mechanizmust. Ha ezek elmaradnak, úgy érthetően késni fog a társadalom alkalmazkodóképességének növekedése is.

Úgy tűnik, a magyar társadalom nem képes – hiszen ehhez egyelőre nem is kap semmiféle segítséget, ösztönzést például a politikai osztálytól – annyi társadalmi tőkét termelni, amennyi a megújulásához szükséges lenne. Vélhetően túl gyors az a változás, amit a rendszerváltás gazdasági, politikai, társadalmi átalakulása után az információs társadalom kihívása Magyarország elé állít. Azonban az akadályozó tényezők, a veszélyek feltérképezésében és főleg az ezek megszüntetését elérni kívánó helyes beavatkozási irányok meghatározásában a civil társadalom fogalomköre, a szociológia adhat még egy-két használható gondolatot.

 

Felhasznált irodalom

Albert Fruzsina – Dávid Bea – Molnár Szilárd (2006): Az Internet-használat és a társadalmi tőke időbeni alakulása Magyarországon. Egy longitudinális vizsgálat eredményei. In: Internet.hu. A magyar társadalom digitális gyorsfényképe 3. TÁRKI, Budapest, 2006, 69-110.

A digitális jövő térképe: Gyorsjelentés a World Internet Project 2006. évi magyarországi kutatásának eredményeiről. ITHAKA, Budapest, 2006.

Dombi Gábor – Kollányi Bence – Molnár Szilárd (2007): Társadalmi befogadást most! Az életminőség, digitális esélyegyenlőség és a társadalmi megújulás Magyarországa. eInclusion éves jelentés.

Eneten Közvélemény- és Piackutató Központ (2005): Lakossági internethasználat 2005.

Gáspár Mátyás (2002): Telecottage – The chance for small communities for development. http://instruct1.cit.cornell.edu/courses/crp637/Gaspar_Telecottage_HU_YUG.doc

Gáspár Mátyás (2004): e-Community: How to. Establish and Run a Successful Telecenter. UNDP.

Informatikai és Hírközlési Minisztérium (2005): Helyzetértékelés a szélessávú elektronikus kommunikációs stratégia megalapozásához. Lakossági szegmens. Nemzeti Szélessávú Stratégia projekt.

Katz, Jon (1997): The Digital Citizen. Wired, 12.

Kraut, Robert – Patterson, Michael – Lundmark, Vicki – Kiesler, Sara – Mukhopadhyay, Tridas – Scherlis, William (1998): Internet paradox: A social technology that reduces social involvement andpsychological well-being? American Psychologist, 53, (9), 1017-1032.

Kraut, Robert – Kiesler, Sara – Boneva, Bonka – Cummings, Jonathon – Helgeson, Vicki – Crawford, Anne (2002): Internet Paradox Revisited. Journal of Social Issues, 58, 1, Spring 2002, 49-74.

Kraut, Robert – Rainie, Lee – Shklovski, Irina (2004): The Internet and Social Participation: Contrasting Cross-Sectional and Longitudinal Analyses. Journal of Computer-Mediated Communication, 10 (1).

Levine, Peter (2005): Az internet és a civil társadalom. Információs Társadalom, V. évf. 1. sz. 41-60.

Molnár Szilárd (2004): Sociability and Internet. Review of Sociology, 10, 2, 67-84.

Molnár Szilárd – Székely Levente – Z. Karvalics László (2005): Mobilposta Magyarországon – szakmai és stratégiai elemzés. Kutatási Jelentés. 111-127.

Nie, Norman H. – Erbring, Lutz (2000): Internet and Society: A Preliminary Report. IT & Society 1 (1): 275-283.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine (2002): The Impact of Internet Use on Sociability: Time-Diary Findings. IT & Society 1 (1): 1-20.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine – Erbring, Lutz (2003): Internet Use, Interpersonal Relations and Sociability: A Time Diary Study. In: The Internet in Everyday Life. Ed. by Wellman and Haythornthwaite. Oxford: Blackwell Publishers. Cikk: http://www.people.fas.harvard.edu/~hillygus/Wellmanchapter.pdf

Putnam, Robert D. (1993): Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton University Press.

Putnam, Robert D. (2000): Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. New York: Simon and Schuster.

Putnam, Robert D. (2002): Bowling Together. The American Prospect, vol. 13.

Wellman, Barry – Haase, Anabel Quan – Witte, James – Hampton, Keith (2002): Növeli, csökkenti vagy kiegészíti az Internet a társadalmi tőkét? Információs Társadalom, II. évf. 1. sz. 5-26.

Jegyzetek

¹ Más nézőpont szerint persze a gyenge kapcsolatok is fontos erőforrások.

² Putnam a televíziózással kapcsolatban kiemeli, hogy felnőtt egy olyan generáció, amely a tv-t szinte csak kikapcsolódásra, háttérzajnak vagy csatornaszörfözésre használja, nem pedig céltudatos információszerzésre. Nem véletlen, hogy ebben a fiatal, 18-29 éves korosztályban radikálisan csökkent a társulási hajlam a szülőkhöz képest.

³ Lásd még http://www.ithaka.hu/Kutatas/wip

⁴ Az Információs Társadalom Mentor kifejezés Gáspár Mátyástól, a magyar teleház mozgalom meghatározó személyiségétől származik. Lásd bővebben: http://itmentor.hu/

A cikk az információs és kommunikációs eszközök, valamint a szoftverek alkalmazásának valós életből vett gyakorlatias megközelítésével mutatja be, hogy az egyszerűnek tűnő technológia használata milyen mélyen érinti a mindennapi életet és magát a demokráciát.

„A demokrácia az első nyílt forráskódú alkalmazás." (Phil Windley)

Szoftverek és demokrácia? Mi köze van a szoftvereknek a demokráciához vagy a társadalmi jólét fogalmához? Jogosan merülhet fel a kérdés. Amint a következő cikkben bemutatásra kerül, sokkal több kapcsolat van közöttük, mint azt gondolnánk.

Az információs és kommunikációs technológiák (IKT) átformálták az egész társadalmat. Alkalmazásuk által addig elképzelhetetlen távolságok és lehetőségek nyíltak meg. Mindennapi életünket szinte észrevétlenül szövi át az informatikai megoldások használata. Az élet minden területén találkozhatunk a szoftverekkel, anélkül hogy ez tudatosulna. Informatikai megoldások üzemeltetik a kritikus infrastruktúrákat a gazdaságban; orvosi, egészségügyi készülékekben is találhatóak szoftverek; az érzékeny személyes adatainkat a kormányzatok szoftveres úton tárolják; a digitális örökségvédelem területén is ilyen úton tárolják az adatokat.

Napjaink információs társadalmaiban a biztonság és a bizalom is központi kérdéssé vált. Az információs eszközök és technológiák központi szerepet játszanak az országok infrastruktúrájának kialakításában és működtetésében, így ezek biztonsága kulcsfontosságú. A kormányzati szolgáltatásokkal vagy éppen az elektronikus szavazórendszerrel kapcsolatos állampolgári bizalom kiemelt jelentőséget kapott.

A modern társadalom és gazdaság nagymértékben kiszolgáltatottá vált az informatikának. Természetesen nem úgy, ahogy az a fantasy- és sci-fi filmek jövővízióiban történik, amikor a gépek átveszik az uralmat az emberektől. A hatás észrevétlen egészen addig, amíg minden a megszokott módon működik.

2003-ban több amerikai és kanadai nagyváros életét megbénította az Egyesült Államok és Kanada történetének legnagyobb áramszünete, amely közel 50 millió embert érintett. Olyan nagyvárosok maradtak áram nélkül, mint New York, Cleveland, a kanadai Toronto és Ottawa. A legtöbb város élete szinte teljesen megbénult. Nem közlekedtek a metrók, leállt a városi (tömeg)közlekedés, a felhőkarcolókban nem működtek a liftek, megbénultak a legnagyobb repülőterek, a jegykiadás, a csomagkezelő és egyéb rendszerek. A reptereken dízelüzemű generátorok biztosítottak áramot annak érdekében, hogy az érkező gépek még biztonságosan leszállhassanak. Leálltak a bankszolgáltatások, nem működtek a pénzfelvevő automaták, a szállodák szobafoglalási rendszere is megbénult. Több kórház és közintézmény, köztük börtönök is, áram nélkül maradtak.

Napjainkban a terrorfenyegetettség nemcsak magára a fizikai megsemmisítésre és támadásra szorítkozhat, hanem sokkal inkább a távolból, névtelenül, azonosítatlanul az infrastruktúra ellen végrehajtott támadásokra. Ebben az esetben is terrortámadásra gyanakodtak a hatóságok, azonban ezt hamar kizárták. (Annak ellenére, hogy az Al-Kaida magára vállalta az „elkövetést".)

Az üzemzavar kivizsgálására bizottságot állított fel az USA és Kanada kormánya. A bizottság megállapította, hogy sorozatos meghibásodások és hibák vezettek az áramszünethez. „Az üzemzavart előidéző egyéb tényezők között a jelentés a következőket sorolja fel: nem megfelelő kommunikáció, emberi tévedések, gépi meghibásodások, a személyzet nem megfelelő kiképzése, a számítógépes programok működési hibái, valamint az, hogy a bonyolult számítógépes szimulációs rendszerek teljesítményétől kezdve egészen az egyszerű fametszésig volt egy sor olyan fontos dolog, amire nem fordítottak kellő figyelmet."¹

A repülőgép-közlekedésipar is hatalmas függőségben van az informatikától; repülőterek forgalma bénulhat le egy „egyszerű" szoftveres hibától. 2005 augusztusában, miután több amerikai médiavállalatot is vírustámadás ért, New York, San Francisco, Miami, Los Angeles, Houston és Dallas repülőterein álltak le az informatikai rendszerek szintén vírustámadás miatt. Az üzemzavarok több órán keresztül tartottak, és közel fél nap múlva állt helyre a menetrend szerinti forgalom.² Néhány nappal az amerikai incidens után Nagy-Britanniában történt számítógépes üzemzavar. A brit üzemzavar jelentkezése után alig negyed órával a maastrichti Repülésirányító Központ (Air Traffic Control Centre) hasonló problémáról számolt be.³ 2007 augusztusában Los Angeles repülőterén okozott komoly fennakadásokat annak a számítógépes rendszernek a hibája, amelyet a 2001-es merényletek után bevezetett biztonsági program súlyos hibája okozott.

Mégis az informatika eddig legnagyobb sajtóvisszhangot kapott kérdésének bemutatásához visszanyúlva érzékeltethető legjobban a függőség. A századforduló közeledtével világszerte veszélybe került a kormányok, a cégek és más szervezetek működése. A veszélyt a 2000. év dátumváltási problémája okozta (amely úgy is ismert, mint a „2000. év problémája" vagy „Y2K"). A 2000. év problémája az információtechnológiai alapokon nyugvó, de az informatikai rendszereken messze túlmutató, elsősorban üzleti, gazdasági és jogi természetű összetett probléma volt. A probléma gyökerei a számítástechnika korai kezdetéhez nyúltak vissza, amikor a memória és a háttértárolók magas költsége miatt a dátumokat, hely- és költségtakarékosság miatt, a szükséges 8 helyi érték helyett csak 6 helyi értéken tárolták (DD-MM-YY a DD-MM-YYYY – D-nap, M-hónap, Y-év – helyett). A 2000. év esetében további nehézséget jelentett a szökőévszámítás, amely a 2000. év esetében a kivétel kivételét is tartalmazta. A szökőévszámítás a következő paraméterek alapján történik: egy év akkor szökőév, ha osztható 4-gyel, de 100-zal nem. Kivételt képeznek a 400-zal osztható évek, mivel ezek is szökőévek. Így például 1900 nem volt szökőév, ezzel szemben 2000 szökőév volt.

A 70-es évek elején meghonosodott programozói szokások és folyamatok azonban nem változtak azután sem, amikor már bőségesen rendelkezésre állt a memória, a tárolókapacitás, és alaposan megnőtt a feldolgozási sebesség. Sokszor felhasználták vagy továbbfejlesztették a már meglévő, két számjegyes évet kezelő kódot az újabb rendszerekben, és rengeteg régi, két számjegyes évet tartalmazó adatot vittek át az új rendszerekbe. Nem számítottak arra, hogy az alkalmazásokat 20-30 évig használni fogják, és hogy ezek a programok az ezredfordulóig működni fognak. Az anekdota szerint „1964-ben egy gyárban történt meg az alábbi eset. A teljes gyártás- és folyamatirányítási rendszer egy akkoriban nagynak számító, 16 kilobájt memória kapacitású, IBM 1401 típusú számítógépen futott. A gyár gyakornok beosztású programozójának első feladata az volt, hogy írjon programokat egy megrendelésszabályozási rendszerhez. A szabályozási rendszer adatmezőjében az év egyjegyű számként volt ábrázolva. A programozó gyakornok nagy ártatlanul megkereste a vezető elemzőt, hogy a dátum definícióját megbeszélje vele. »De mi történik, ha elérjük az 1970. évet?« – kérdezte. A vezető elemző erre tréfásan azt válaszolta, hogy személy szerint ő akkor is a legújabb divat szerint fog öltözködni, trapéznadrágban és vastag talpú cipőben fog járni. Arra, hogy most akkor tényleg mi lesz a szoftverrel 1970-ben, az elemző csak legyintett: »Addigra az egész rendszer elavul« – mondta. 1969-ben pedig a gyárnak egy teljes projektcsoportot kellett felállítania arra, hogy az összes, egy számjegyű mezővel rendelkező évszámot legalább két számjegyűvé alakítsa. Természetesen a gyakornok által fejlesztett megrendelésszabályozó programok is a konvertálandók között voltak."

Az informatika „rövid távú" gondolkodására jól világít rá Erik Kriss, Massachusetts állam közigazgatásért és pénzügyekért felelős miniszterének találó megjegyzése, miszerint „az egyik központi kérdés az, hogy miképp biztosítsuk a közadatok operációs rendszertől és alkalmazásoktól való függetlenségét hosszú időtávlatban. Az információs technológia területén a hosszú táv úgy 18 hónap, a kormányzatban ez körülbelül 300 évet jelent, tehát kissé különböző távlatban gondolkodunk."⁴

Amint arra elsőként a Y2K-probléma ráirányította a figyelmet, az alábbi területek érintettek nagymértékben az információtechnológia által: az ország elektromos hálózata, közműszolgáltatások, villamosenergia-rendszer, vízellátás és csatornázás, a légi és a földi közlekedésirányítási rendszerek, légi közlekedés: repülésirányítás, navigáció, menetrend és helyfoglalási rendszerek, géppark; közlekedés, szállítmányozás, fuvarozás, autók, élelmiszer-ellátás, telekommunikáció, a műholdas és a földi hírközlés, távközlés, hír- és információáramlás, helyi és a nemzetközi pénzügyi és bankszolgáltatások, pénzügyek, egészségügy, épületautomatizálási és üzemi rendszerek, honvédelem, államigazgatás.

A kérdés nyitott maradt: felesleges felhajtás volt az egész, vagy jól és időben oldották meg a problémákat a szakemberek? Arra mindenesetre ráirányította a figyelmet, hogy mennyire függ napjaink modern társadalma az informatikai megoldásoktól.

Az informatika és annak szoftveres területe koherens része lett életünknek, anélkül hogy a hagyományos „fizikai" világ törvényei minden esetben átültetődtek volna ebbe a környezetbe. Szoftvert lopni szinte bocsánatos „bűnnek" számít. És ez nem csak a fejlődő világ területén van így. Vagy gondoljunk bele éppen a felelősség kérdésébe. Míg a hardware esetén viszonylag egyszerű a helyzet (az utóbbi időben ez is változik), a szoftverek és szolgáltatások területén már egyáltalán nem az. A probléma jogi megközelítése szoftver esetén alapvető értelmezésbeli kérdéseket vet fel: a termékfelelősségre vonatkozó polgári jogi szabályok egyáltalán alkalmazhatók-e a szoftverre? Kit is lehet perelni valójában: a gyártót vagy a szállítót? S kit pereljen az, aki például OEM-szoftvert vásárolt, azaz a programot a géppel együtt „kényszerűségből" vette meg? Szoftverek esetében elég csak elolvasni az EULA-t (végfelhasználói szerződéseket).

Tegye a szívére a kezét a kedves olvasó: Hány ilyet olvasott el, mielőtt vagy mialatt szoftvert telepített?

Azt kell szem előtt tartani, hogy a szoftverek csak az eszközt jelentik valamely cél elérése érdekében. Szoftver nélkül a számítógépes hardver csupán élettelen „vas", amit élettel a szoftver tölt meg.

Szoftverháttér

Hogy ne legyünk fogalmak által megcsalatva, néhány magyarázat kívánkozik a használt kifejezésekhez. Jóllehet, a szoftverek története rövid időre tekint vissza, ezek közül a leghosszabb múlttal a nyílt forráskódú szoftverek rendelkeznek. A számítástechnika korai szakaszában a fejlesztés a szabad forráskódú szoftver modelljén alapult. Amikor az 1960-as években az IBM és más cégek eladták az első nagy teljesítményű kereskedelmi számítógépeiket, az ezekhez adott szoftvereket a felhasználók megoszthatták a többi felhasználóval, rendelkezésre állt a forráskód, ezáltal módosítani és javítani lehetett a programot. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek közepén megváltozott a helyzet: megszülettek a zárt (tulajdonosi) szoftverek, és hamarosan dominanciára tettek szert a szoftverpiacon, úgy, hogy azt sokan az egyetlen lehetséges modellként kezdték elismerni.

Ez a modell adott lehetőséget szoftvermonopóliumok kialakulására, amelyek nemcsak a végfelhasználókat, hanem a világ különböző kormányait is termékcsapdában tartják. (Amint az a későbbiekben bemutatásra kerül, ezt a függőséget egyre több kormány igyekszik csökkenteni.) A mai nyílt forráskódú mozgalom alapjait Richard Stallman, a MIT Lab (Institute of Technology) korábbi programozója teremtette meg, aki 1984-ben elindította a GNU (rekurzív mozaikszó: GNU Not UNIX, GNU nem UNIX) projektet, és 1985-ben megalakította a Szabad Szoftver Mozgalmat. Elsődleges célja egy szabadon felhasználható operációs rendszer kifejlesztése volt. A GNU GPL (General Public Licence [Általános Nyilvános Licenc] – Általános közreadási feltételek dokumentuma) célja nemcsak az volt, hogy az ezen licenc alatt fejlesztett GNU ingyenes maradjon, hanem hogy egyre több szabad szoftver fejlesztését mozdítsa elő.⁵ A világméretű nyílt fejlesztési modellt először a Debian Project valósította meg. A Debian-rendszer alkotói létrehozták a Debian Társadalmi Szerződést.⁶

Nyílt forráskódú szoftverek (open source software)

A szabad szoftveres mozgalmat az üzleti élet – túlzottan ideológiai alapú megközelítése miatt – fenntartásokkal kezelte, és nem ismerte el a modell működőképességét. Az angol „free" szó kétféle jelentése miatt a szabad szoftvereket sokszor nemcsak „szabadnak", hanem egyszersmind „ingyenesnek" is tekintették, és ezt sok esetben összekapcsolták a szellemi tulajdonjogok megsértésével. További téves felfogás volt, hogy az ingyenes vagy olcsóbb szoftver egyben rosszabb minőségű is. Miután a Netscape internetes böngésző programja egyre nagyobb piaci részesedést veszített a Microsoft böngészőjével szemben, 1998 februárjában a Netscape szokatlan lépésre szánta el magát: nyílttá tette a böngésző forráskódját. A Netscape-ügy⁷ kapcsán, azzal szoros összefüggésben alakult ki a „nyílt forráskód" definíciója, melyet a „Nyílt Forráskód Kezdeményezés" (Open Source Initiative) alkotott meg. A nyílt forráskódú mozgalom a szabad szoftverek alapjain fejlődött ki, de hívei elsősorban a technikai előnyöket (a zárt szoftverekhez képest magasabb szintű megbízhatóságot és magasabb biztonsági szintet) hangsúlyozzák, míg a „szabad szoftver" fogalom szószólói inkább a szabadság felől, morális szempontból határozzák meg törekvéseiket.

Az új kezdeményezés üzletbarát szemléletű marketing-megközelítést nyújtott a közösségi fejlesztésű szoftverekhez, amit már az üzleti döntéshozók is elfogadtak, és hajlandóak voltak fizetni is a régi-új típusú termékekért. A nyílt forráskód definíciójának marketingkampánya elérte célját, és sikeres üzleti vállalkozások alakultak a nyílt forráskódú szoftverek fejlesztésére.

Noha a Szabad Szoftver Mozgalom éppen amiatt nem fogadta el az új definíciót igazán, mivel az ideológiainak nevezett megközelítést, a felhasználók szabadságát hagyta ki a definícióból, a két megközelítés között egyik tábor képviselői sem látnak kibékíthetetlen ellentétet, azonban mindkét oldal a maga igazságát igyekszik hangsúlyozni. Stallman ezt úgy fogalmazta meg, hogy a két irányvonal két politikai párthoz hasonlítható – ugyanazon a szabad szoftveres fejlesztői közösségen belül. A „szabad szoftver" és a „nyílt forráskódú szoftver" elnevezéseket sokszor, helytelenül, szinonimaként kezelik.

A Sun Microsystem 2006-ban a GPL-licenc alapján nyílttá tette a Java⁸ forráskódját a fejlesztői közösségek számára. Ez a lépés a Netscape 1998. évi, mérföldkőnek számító lépéséhez hasonlítható, de azon túl is mutathat, hiszen ez az eddigi legnagyobb ilyen típusú „fegyvertény". Szintén a Sun volt az a cég, amely az általa megvásárolt StarOffice irodai programcsomag forráskódját kettős licencvédelem mellett nyílttá tette: ez azt jelenti, hogy StarOffice néven kereskedelmi szoftver is készül, míg a közösség által fejlesztett OpenOffice teljesen nyílt. Mindkét programcsomag fejlesztésének eredményei beépülnek a másik csomagba is. Az irodai programcsomagok körében a Microsoft Office versenytársává vált OpenOffice file-formátuma, az Open Document Format (ODF) ISO-szabvánnyá vált.

A nyílt szabványnak köszönhetően sok közigazgatási rendszer, illetve intézmény előnyben részesítette a nyílt formátumot, ami arra kényszerítette a Microsoftot, hogy egy kiegészítéssel alkalmassá tegye saját programcsomagját az általa használt zárt fájlformátum és a nyílt fájlformátum közötti konverzió elvégzésére.

Kevéssé köztudott az a tény, hogy az internet működésének és felhasználásának alapjait biztosító legtöbb program nyílt fejlesztői modell segítségével valósult meg. A legismertebb a töretlenül sikeres GNU/Linux.

Nyílt fejlesztői modell

A hackerkultúra és maga a hacker elnevezés is a számítástechnika fejlődésének korai szakaszából ered. A szó használata a Massachusetts Institute of Technology (MIT) számítástechnikai műhelyéhez vezethető vissza. Eredeti jelentése szerint olyan szakember, aki a saját területéhez alaposan ért, és akit a megismerés vágya késztet az előrehaladásra és a fejlődésre. Az úttörő programozók önmagukra vonatkoztatták. A hacker fogalma a számítástechnika kereskedelmivé válása és az internet térhódítása miatt a köznyelvben hatalmas jelentésbeli változáson ment keresztül: a hackereket napjainkban, helytelenül, a számítógépes bűnözőkkel azonosítják.

A nyílt forráskódú programok fejlesztése az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején kezdetben néhány, egymástól viszonylag elszigetelt csoportban zajlott. A USENET és az internet elterjedése segítette ezeknek a kezdeményezéseknek az összekapcsolódását és összefogását: egyre erősebb közösségek épültek ki, s végül sikerült ezeknek a csoportoknak a munkáját „egyesíteni". Így jöhettek létre a zárt szoftverek alternatívái az 1990-es évek végére. A programozók munkájának társadalmi vonatkozásaira több tanulmány is rámutatott, és a csoportkohézió, illetve a vezetői szerepek kutatása is hangsúlyt kapott.

A nyílt forráskódú, nyílt fejlesztői modell lényege abban áll, hogy az ilyen programok mindenki számára elérhetőek, aki internetkapcsolattal rendelkezik. Bárki letöltheti, tesztelheti és fejlesztheti a programokat, vagy erre irányuló javaslatokat küldhet be. A közösség tagjai segítik egymást, és megosztják a tapasztalataikat, ami tanulási folyamatot és tudástermelést indít el az egész közösségen belül.⁹ A fejlesztés eredményét az egész közösség élvezi, nem csak azok, akik közvetlenül részt vettek a munkában, s így közösségi tudásvagyon jön létre.

A szoftver és a politika világa

A világ legnagyobb szoftvervásárlói általában a kormányzatok, az államigazgatási szervezetek. A közszféra mint modell-felhasználó viselkedése nemcsak gazdasági hatást fejt ki a piac közvetítésével, hanem befolyásolja a társadalom egészének a magatartását is. A kormányzatok által beszerzett és használt szoftverek hatása a mindennapi élet szinte minden területét érinti: befolyásolja az állampolgárok közéletbe történő bevonását és abban való részvételét, a közszféra átláthatóságát, a nyílt kormányzást és a közérdekű adatokhoz való hozzáférést, csakúgy, mint a digitális archívumok létrehozásának kérdéskörét.

Az UNESCO megfogalmazása szerint: „A világ digitális örökségét a végleges eltűnés veszélye fenyegeti. Ehhez hozzájárul az azt tartalmazó hardware és software gyors elavulása, bizonytalanság a forrásokkal, felelősségekkel, a fenntartás és megőrzés módszereivel kapcsolatban, valamint a támogató jogi szabályozás hiánya. A hozzáállásbeli változások elmaradtak a technológiai változások mögött. A digitális fejlődés túl gyorsan, a kormányok és intézmények számára túl költséges módon ment végbe ahhoz, hogy a megfelelő időben lehessen megőrzési stratégiákat életbe léptetni. Az örökség gazdasági, társadalmi, szellemi és kulturális potenciálját – a jövő építőelemeit – érintő fenyegetéseket még mindig nem tudták teljesen megragadni."¹⁰

Világszerte sok kormány ismerte fel, hogy nemcsak gazdasági, hanem egyéb téren is kiszolgáltatott az amerikai szoftvermultiknak. Ennek folyományaként sok fejlett ország kormánya is a nyílt forráskódú szoftverek mellett tette le a voksát.

Az EU az elmúlt években több száz OSS-projektet indított el, saját nyílt forráskódú szoftvereket fejleszt, és az OSS-mozgalmat a lisszaboni célok egyik nagy segítőjeként aposztrofálja. A legsikeresebb európai OSS-projekt végrehajtására Spanyolország Extremadura tartományában került sor, amelyik az EU egyik legszegényebb térsége volt, de az OSS segítségével kitört, és négy egymást követő évben elnyerte „az EU leginnovatívabb tartománya" címet, a vele járó díjakkal együtt.

A Dél-afrikai Köztársaság kormánya volt az első országos kormányzat, amely hivatalosan is állást foglalt a nyílt forráskódú szoftverek használata mellett. Itt ezeket a költséghatékonyság szempontjából az egyedi (proprietary) szoftverek preferált alternatívájának tekintik a kormányzati és közszolgálati munkában. A dél-afrikai kormányzat szerint a nyílt forráskódú szoftverek előnyei nem merülnek ki a több milliárd randot kitevő megtakarításban. Fontos további szempont, hogy az OSS felhasználói nincsenek kiszolgáltatva egy konkrét, a szoftver forráskódját „tulajdonló" szoftvergyártónak, hogy az OSS alkalmazása segít az informatikai képzésben és végső soron hozzájárul a növekedéshez és a fejlődéshez.

Kína saját Linux-disztribúciót fejlesztett Red Flag Linux néven, és ezt a csomagot támogatja az iskolákban, a közintézményekben és a felhasználók otthoni számítógépein egyaránt. Ennek fő oka – az illegális szoftverhasználat visszaszorításán kívül, amire Kína a Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organization, WTO) való csatlakozása miatt kényszerült – elsődlegesen a Microsofttól való függetlenség megteremtése volt.

Peruban olyan törvényt fogadtak el, amely a közbeszerzések során biztosítja a nyílt forráskódú szoftverek beszerzésének esélyegyenlőségét. Brazília esetében a nyílt forráskód melletti döntés indokolása tisztán gazdasági jellegű volt, azonban a háttérben itt is a függőség megszüntetésére tett lépések érzékelhetők. Brazília lett az első olyan ország, ahol a közpénzekből finanszírozott szoftverfejlesztések eredményeit nyílt forráskódú licenc alapján kell kibocsátani.

A világ kormányzatainak állásfoglalása az OSS támogatását illetően – a fenti példák kivételével – korántsem egységes, illetve legtöbbször egyáltalán nem tisztázott, és ez kiváltképpen igaz az EU-ra.

A magyarországi helyzet kissé ambivalens a nyílt forráskóddal kapcsolatosan. Miközben egyfelől az figyelhető meg, hogy a kormányzat és képviselői nem utasítják el a szabad szoftveres megoldásokat – legalábbis elvi szinten -, másfelől ezen megoldások politikai támogatásáról nincs szó.

A Miniszterelnöki Hivatal Elektronikus Kormányzati Központja bejelentette, hogy meghosszabbították az együttműködést a Microsofttal. A megállapodás újabb három évre biztosítja a magyar kormány részvételét a Microsoft a Kormányzati Biztonsági Programjában. A program lényege, hogy meghatározott feltételek mellett a Microsoft elérhetővé teszi a nemzeti kormányok számára a Windows és a Microsoft más termékeinek forráskódját.¹¹

Fontos és az illegális szoftverhasználattal szorosan összefüggő kérdés továbbá az is, hogy a kormányzatok milyen formában biztosítják a kommunikációt és a közérdekű adatok elérhetőségét.¹² Sok felhasználó nem tudja vagy nem akarja megvásárolni a hagyományos kereskedelmi szoftvercsomagokat. Számukra a nyílt forráskódú szoftverek vonzó, technikailag és jogilag egyaránt elfogadható alternatívát biztosíthatnak, és ezek alkalmazása folytán a digitális megosztottság is inkább csökken, mint növekszik. Az esélyegyenlőséget ért sérelmet nehezményezte egy linuxos cég, amely bírósághoz fordult az APEH gyakorlatát illetően, mivel hivatalos megkeresésükre egyetlen hivatal sem válaszolt. A cégek kötelezettek az elektronikus adóbevallásra, de ennek a törvényi kötelezettségüknek csak úgy tudnak eleget tenni, ha Microsoft operációs rendszert használnak, mivel az adóbevallás elkészítéséhez szükséges szoftver más operációs módszerekre nem elérhető. Ugyanez a probléma jelentkezik a pályázatok esetében, ahol például az elszámolást szintén elektronikusan kell elkészíteni és benyújtani a pályáztató által készített szoftverrel, ami szintén csak Microsoft operációs rendszer alól használható.

Mindeközben az APEH megállapodást kötött a BSA-val (Business Software Alliance), melynek szövegét először nem is hozták nyilvánosságra. Civil szervezetek tiltakozásának hatására a szöveg ma már olvasható az APEH honlapján.¹³

A szoftverhasználattal kapcsolatban megállapítható, hogy a modell-felhasználóként viselkedő kormányzatok az oktatáson keresztül is befolyásolhatják a szoftverhasználati szokásokat. A kormányzat több megállapodást is kötött a Microsofttal (Campus, Tisztaszoftver Program), ami alapján az oktatási intézmények „ingyenesen" használhatják a Microsoft legújabb termékeit. Ingyen ebéd azonban nem létezik. Ez a végfelhasználók felé mutatott ingyenesség, a megállapodások keretében viszont a kormányzat súlyos összegeket fizetett a szoftverpiac egyik jelentős súllyal bíró szereplőjének. Kérdés, hogy a végfelhasználók, akik ezeknek a programcsomagoknak a használatával „szocializálódtak" az informatikával, a megállapodások lejárta után megvásárolják-e a jogokat, hogy továbbra is jogtisztán használhassák, vagy a programok további használata illegális lesz? A Campus-program másik apróbb szépséghibája, hogy a korábbi operációs rendszer jogtiszta változatával rendelkezni kell, mivel a program csak frissítést tartalmaz. A Tisztaszoftver Program keretében elérhetővé tett SUN StarOffice irodai programcsomagja, mely a Microsoft Office vetélytársa, nem tölthető le a többi program közül a honlapról.¹⁴

Mindeközben nemzetközi szinten az Open Document Format elfogadottsága nagymértékben nő, mivel szabványos, definiált formátumról lévén szó, az elkövetkező évtizedekben is elérhető lesz az így tárolt információ. (A legismertebb példák Massachusetts, Franciaország, Malajzia stb.)

A digitális szakadék kérdésköre

A tudásintenzív folyamatok és az információ értékének felértékelődésével egy időben a társadalmi rétegek között újabb törés következett be. Az információhoz „hozzáférők" és az információhoz „nem hozzáférők" csoportjaira szakadt a társadalom. Ez a törés az egyéb szempontból is hátrányosabb helyzetben lévő rétegeket érinti elsődlegesen. A „digitális szakadék" terminussal illetett társadalmi különbség kialakulásának, illetve mélyülésének megakadályozása az információs társadalom korában új kihívást jelent nemcsak a társadalom, hanem a kormányzatok számára is.

Az IKT-javak elterjedése és használata hatalmas potenciált rejt magában a mindennapi élet jobbá tételére, az egészségügy területétől kezdve az állampolgároknak a döntéshozatali mechanizmusokban való aktív részvételéig, és a megfelelő környezet biztosítása esetén az esélyegyenlőség megteremtésében is fontos szerepet játszhat. Az oktatás nagy hatást gyakorol egy ország gazdaságára, ezért a megfelelő környezet biztosítása szempontjából kulcsfontosságú a kormányzatok szerepe. A digitális írástudás széles körű megteremtésével a digitális szakadék csökkenthető, s ezáltal a munkaerőpiacon való elhelyezkedés is könnyebbé válhat.

Egy ismert kínai közmondás szerint: „Ha egy évre tervezel, vess magokat, ha tíz évre, ültess fát, ha száz évre, oktasd az embereket." Az oktatás kiemelt hangsúlyt kap a nemzetgazdaság területén. Egyrészt hatalmas piacként jelenik meg, másrészt pedig az oktatási rendszer teljesítménye nagymértékben meghatározza egy ország jövőbeli teljesítményét. Ez főként azokra az országokra érvényes, amelyek gazdaságilag nem engedhetik meg maguknak a „szellemitőke-importot". Magyarország esetében főként a „brain drain", az agyelszívás jelenthet reális veszélyt. Az oktatás területén a nyílt forráskódnak is van létjogosultsága, egyfelől azon szoftverek esetében, amelyeken az oktatás történik – természetesen nem kizárva azon kereskedelmi, zárt forráskódú termékek körét sem, amelyek ismeretére erős piaci igény mutatkozik, pl. integrált vállalati rendszerek -; másfelől a nyílt forráskód fejlesztési modellje által a végzett programozók sokkal jobban megértik egy-egy program működését, miáltal ők is sokkal jobb szakemberré válnak.

Az oktatás területén többnyire komoly megfontolás tárgyát képezi a hallgatóknak oktatott szoftverek beszerzése, ami jelentős költségekkel jár. Ez két problémát is felvet. Az oktatási intézménynek egyrészt rendelkeznie kell az oktatott szoftverrel, megfelelő mennyiségű licenccel ellátott gépre telepítve, másrészt ezeket a programokat a hallgatók önálló munkájához is biztosítania kell, vagy az intézmény által üzemeltetett gépteremben, vagy lehetővé téve a hallgatók számára a szoftver használatát otthoni gépükön is. Az általában amúgy is alulfinanszírozással küzdő oktatási intézmények számára a hagyományos szoftvertermékek esetében mindkét megoldás számottevő többletköltséget jelent. Sajnálatos módon az informatika és a számítástechnika oktatása nem magához az informatikai gondolkodás megteremtéséhez és a számítógép, valamint a számítástechnikai eszközök készségszintű használatának elsajátításához kapcsolódik, hanem elsődlegesen programcsomagok megtanítását jelenti.

Az innovációra, kutatásfejlesztésre gyakorolt hatás sokrétű a nyílt forráskódú programok esetében. Elsődlegesen a nyílt forráskód modelljének alkalmazása kulcsfontosságú. A tudástermelés és -megosztás területén sokkal hatékonyabb és gyorsabb eredmények érhetők el azáltal, hogy nem kell újra feltalálni a „spanyolviaszt" egyetlen kutatónak sem csak amiatt, mert a létrejött eredmények elzártan léteznek és nem elérhetőek. Az ezen modell alapján végzett fejlesztések hasznosulásának esélye nagyobb, mint a hagyományos értelemben vett kutatási-fejlesztési projektek eredményeié.

Civil szervezetek

Milyen szerepe lehet a civil szervezeteknek és a nyílt forráskódú szoftvereknek a mindennapi életet átszövő informatika világában, a hátrányos rétegek társadalomtól való további leszakadásának megakadályozásában, az informatikai írástudás megteremtésében és a digitális szakadék néven ismert jelenség csökkentésében?

Az a társadalom működik jól, ahol a négy fő „aktor"¹⁵ – kormányzat, tudomány, ipar és a civil szféra – együttműködése minden irányból kielégítő és kölcsönös, vagyis ahol ezek a tényezők folyamatos interakcióban állnak egymással. Amennyiben bármely két terület között kommunikációs vagy egyéb problémák keletkeznek, a rendszer kibillen egyensúlyi állapotából, és a működésben anomáliák keletkeznek.

A civil szférának jelentős szerepe van a szabad szoftverek használatának és elterjedésének szempontjából. A világ különböző országaiban eltérő erősségű a civil szféra, és más-más hagyományokkal rendelkezik. Ebből következően a civil szervezetek szerepköre és lehetőségei országonként változóak. A civil szerveződések és csoportosulások kulturális hagyománya Kanadában nagyon erős. A GOSLING (Getting Open Source Logic INto Governments) nevezetű civil szerveződés a nyílt forráskód gondolkodásmódjának bemutatására és átadására törekszik a kormányzati munkában. Két fő csoportjuk van jelenleg, a székhelyük Ottawa (az ország és a kormányzati munka fővárosa), illetve Toronto (az ország legnagyobb városa). Lobbitevékenységük kiterjed a kormányzat illetékes képviselőivel való kapcsolattartásra, tagjainak rendszeres találkozóin túl pedig szinte minden fontosabb rendezvényen képviseltetik magukat előadásokkal. A kanadai példánál a modell működése jól igazolható, miszerint a kormányzat is jelentős erőforrásokat fektet abba, hogy a társadalom jól működjön, és képviselőivel, valamint anyagi támogatásával közvetlenül részt vállal a civil szervezetek működtetésében.

Az emberi jogok területén fontos szerepet játszik az információ és a nyilvánosság. Az itt tevékenykedő civil szervezetek legértékesebb vagyontárgya az információ, ami szinte az egyetlen eszközük az emberi jogok megsértése elleni küzdelemben. A nemzetközi civil szervezeteknek az a céljuk, hogy az eseményekről összegyűjtött információkat – a közvéleményben való tudatosítás, a politikai nyomásgyakorlás és az igazságszolgáltatás érdekében – a média érdeklődésének középpontjába állítsák.

A sikeres érdekérvényesítés, a megfelelő információk összegyűjtése és felhasználása érdekében a civil szervezeteknek képesnek kell lenniük az igényeiknek megfelelő jelentések elektronikus formátumban történő előállítására, az adatállomány biztonságos tárolására és védelmére, valamint arra, hogy bármikor hatékonyan és biztonságosan hozzáférhessenek az így tárolt információkhoz.

Az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság (Association for the Advancement of Science) becslése szerint világszerte körülbelül tízezer olyan emberi jogi civil szervezet létezik, amely adatokat gyűjt ezen a területen. Ezek a szervezetek különféle módokon készítik el és tárolják feljegyzéseiket, melyeknek formai skálája a kézzel, illetve írógéppel írt jegyzetektől a számítógépes programokkal előállított dokumentumokig terjed. A sokszínűség azt eredményezi, hogy ezek a feljegyzések átláthatatlan és rendszertelen szerkezetben jelennek meg, ami nehézkessé vagy szinte lehetetlenné teszi az információk megosztását az egész emberi jogi szektorban. Ugyanakkor ezek a feljegyzések a biztonságos helyi tárolás nehézségei miatt hihetetlen módon sérülékenyek: ki vannak téve a megrongálódás vagy megsemmisülés, a szándékos rongálás vagy megsemmisítés és az elkobzás vagy az ellopás veszélyének egyaránt.

Az adatvesztésnek a felhasználói hibáktól kezdve a környezeti hatásokon át az adathordozó eltulajdonításáig vagy megsemmisítéséig nagyon sok oka lehetséges. A valós élet mindig produkál újabb és újabb meglepetéseket. Egy Sri Lankán működő nonprofit intézmény esetében például termeszek ették meg az emberi jogok megsértésére vonatkozóan hét évre visszamenőleg dokumentált iratanyagot, amit papíron tároltak. Gyakori eset a számítógépek eltulajdonítása. Az „információs páncélszekrény" ezeket a (környezeti) hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

Sok esetben megtörtént, hogy az összegyűjtött információk megsemmisültek, a feljegyzéseket elkobozták vagy elsikkasztották. Ezek az események megnehezítik vagy éppen lehetetlenné teszik az információk valós bizonyítékként való felhasználását az ügyészség, a bíróság vagy a civil szervezetek számára, és megakadályozzák az elkövetők elszámoltatását.

Az emberi jogokkal foglalkozó szervezetek részéről egyre erősebb, sürgető igény fogalmazódott meg egy olyan eszköz iránt, melynek segítségével a fenti problémák kiküszöbölhetőek. Olyan eszközre volt szükség, amellyel az emberi jogok megsértéséről elkészített jelentések összegyűjthetők, rendszerezhetők és biztonságosan tárolhatók, s ezzel lehetőség nyílik a figyelem felhívásával elősegíteni a bűnösök felelősségre vonását, és akadályokat gördíteni hasonló cselekmények megismétlődése elé. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére dolgozta ki a Benetech cég a nyílt forráskódú Martus rendszert.¹⁶ Ez a szoftver az emberi jogi aktivisták számára biztosítja, hogy bizalmasan kezelve, biztonságosan tárolhassák az emberi jogok megsértését jelentő eseményekről készült feljegyzéseiket, és bármikor, bárhonnan nyilvánosságra hozhassák azokat. Ez az „információs páncélszekrény"-nek is nevezett rendszer a környezeti hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

A program kidolgozásakor a Benetech felhasználta az Amnesty International, a Human Rights Watch (Emberi Jogi Figyelőszolgálat), a Lawyers' Committee for Human Rights (az Emberi Jogokat Védő Ügyvédek Szervezete), valamint az ENSZ megjegyzéseit és észrevételeit. Soros György „Nyílt Társadalom Intézete" (Open Society Institute) 250 ezer dollárral támogatta a fejlesztést.

„Nyílt" demokrácia

A nyílt forrás modellje az élet számos területén érezteti már ma is a hatását. A kultúrateremtés és -elosztás egy teljesen új modellje jelent meg, ahol bárki lehet kiadó. A Web2 modellje átalakítja a kultúrát és az állampolgároknak a döntéshozatal folyamatában való politikai részvételét is. A szerzői jog esetében, az egyes jogrendszerektől függően, legális megoldást jelent a Creative Commons licenc, mely esetében a szerző saját maga „lazíthat" a sokszor önmagát is gúzsba kötő szigorú szerzői jogon, szabad felhasználást biztosítva a szellemi termékéhez. Azonban a fejlődés nem állt meg ezen a ponton, a nyílt forráskód modellje nemcsak a szoftvervilágban és a tudásintenzív gazdasági életben hozott jelentős változásokat, hanem a politikai életben is kezdi éreztetni közvetlen hatását.

Eben Moglen, a Szabad Szoftveres Alapítvány jogásza szerint „aki kontrollálja a szoftvereket, kontrollálja az életet". Ez a tény főként elektronikus szavazások alkalmával kap kiemelt figyelmet. Az elektronikus választási szoftverek körül elsősorban az USA-ban alakult ki éles vita, amelynek mottóját a „Ha nem »szabad« a szoftver, nem szabad a választás sem" mondatban alkották meg a szabad szoftver támogatói. Ez a nézőpont az állampolgárok szemszögéből is egyértelművé teszi, hogy nem a szoftvergyártóknak kell a kormányokon és a kormányoknak az állampolgárokon hatalmat gyakorolni, hanem a demokrácia adta eszközök és az ellenőrzés lehetőségével élve az állampolgároknak kell biztosítani az ellenőrzés lehetőségét az éppen hatalmat gyakorlók felett. Gondoljunk csak bele az utóbbi két amerikai elnökválasztás körül kialakult botrányokba.

A „nyílt forráskód"-modell a szoftvertechnológián túlmutatva demokratizálódási hatásokat is kivált. Ez az effektus a fejlett nyugati világban is érezteti hatását, csakúgy, mint az ilyen típusú szoftvereket előnyben részesítő „Globális Dél" államai esetében, mindkét esetben más-más típusú változásokat elősegítve.

 

Jegyzetek

¹ A 2003. augusztusi áramkimaradások az USA-ban. A Magyar Villamos Művek Közleményei, 2003. 4. sz.

² Vírustámadás bénított meg több amerikai repülőteret: http://www.sg.hu/cikkek/38891

³ Számítógépes hiba okozott fennakadást a brit légi forgalomban: http://www.sg.hu/cikkek/38967

⁴ Informal comments on open formats: http://www.mass.gov/eoaf/open_formats_comments.html

⁵ A free software kifejezésben szereplő angol „free" szó kettős jelentésű: nemcsak azt jelenti, hogy „szabad", hanem azt is, hogy „ingyenes", ami félreértésekre ad módot. A „szabad szoftver" kifejezésben a „szabad" nem az árra, hanem a felhasználók szabadságára utal. Azt jelenti, hogy a felhasználók jogosultak futtatni, másolni, közzétenni, tanulmányozni, megváltoztatni és tökéletesíteni a szoftvert.

A felhasználók négy különböző joga:

• A jog arra, hogy futtassák a programot, bármilyen céllal.
• A jog arra, hogy tanulmányozzák a program működését, és azt a szükségleteikhez igazíthassák. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.
• A jog arra, hogy másolatokat tegyenek közzé a többi felhasználó segítése érdekében.
• A jog arra, hogy tökéletesítsék a programot, és a tökéletesített változatot közzétegyék, hogy az egész közösség élvezhesse annak előnyeit. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.

Egy program szabad szoftver, ha a felhasználók ezen jogok mindegyikével rendelkeznek.

⁶ Debian Társadalmi szerződés: http://www.debian.org/social_contract

⁷ Bővebben Eric S. Raymond: Katedrális és a bazár. Kiskapu, 2004.

⁸ A Java technológia egységes szoftverfejlesztési platformot kínál a mobiltelefonoktól kezdve a szuperszámítógépekig. A Java platformot többmilliárd készülék használja.

⁹ A. Hemetsberger – C. Reinhardt: Sharing and Creating Knowledge in Open-Source Communities – The case of KDE. 2004. http://opensource.mit.edu/papers/hemreinh.pdf

¹⁰ Charta a digitális örökség védelméről. (Elfogadva az UNESCO Közgyűlésének 32. ülésszakán, 2003. október 17-én.) A Magyar UNESCO Bizottság nem hivatalos fordítása: http://www.unesco.hu/index.php?id=508&type=node

¹¹ Meghosszabbította együttműködését az EKK és a Microsoft Magyarország: http://www.magyarorszag.hu/hirkozpont/hirek/sajtokozlemenyek/msekk20070808.html

¹² A magyarországi helyzetet jól illusztrálja az APEH ABEV szoftvere, amely csak Windows alapú verzióban érhető el. Emiatt a nyílt forráskódú szoftvereket használó vállalkozások az Alkotmánybírósághoz fordultak. http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=mediaszemle/aktualis/2007/01/27&dok=15005

¹³ Együttműködési megállapodás az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal és a Business Software Alliance között: http://www.apeh.hu/data/cms23209/APEH_BSA_megallapodas.pdf

¹⁴ „Tisztaszoftver Program és Felsőoktatási Campus szerződés.

A Tisztaszoftver Program keretében a közoktatási intézmények térítésmentesen jutnak különböző szoftverekhez. A 2008. március 30-ig érvényes megállapodásnak köszönhetően a közoktatási intézmények a Microsoft Windows XP Professional, Microsoft Office 2003 Professional, Office Media Content, Ügyfél-hozzáférési licenc szoftverekhez jutottak hozzá. A tanárok és rendszergazdák otthoni használatra is megkapták a szoftvereket.

A felsőoktatásban a Campus szerződésnek köszönhetően még bővebb a térítésmentesen elérhető szoftverek köre, ezek a Microsoft Windows XP frissítés, Microsoft Office 2003 Professional, Microsoft Sharepoint Protal Server, Microsoft Klienshozzáférési jog, Microsoft MSDN AA előfizetés, Microsoft Visual Studio, NET, Microsoft Windows Server, Microsoft Exchange Server, Microsoft SQL Server, Microsoft ISA Server, SUN Start Office 6.0." http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=723&articleID=6492&ctag=articlelist&iid=1

¹⁵ E. J. Wilson: Forms and dynamics of leadership for a knowledge society: The Quad. 2004.

¹⁶ A Martus-rendszerről bővebben László Gábor: Információs páncélszekrény az emberi jogok védelmére. Információs Társadalom, 2005. 1. sz.

Korunkban nemcsak az Egyesült Államok, hanem más nyugati demokráciák is „kétjobboldalas" egypártrendszerként jellemezhetöek, azaz: önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozatali funkciókat. Melyek azok a társadalmi okok és strukturális meghatározottságok amelyekben a politika és a jog zavaró, a szabadságjogokat félretevő negatív trendjei gyökereznek? A nyomok a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának strukturális válságához vezetnek.

1. Az alapvető válság tünetei*

Rövid áttekintéssel szeretném kezdeni. Nagyon nyugtalanító – csakugyan azt mondhatnám: világméretekben fenyegető – fejlemények tanúi vagyunk a politika és a jog területén. Idevág, amit hangsúlyozni kívánnék: nem kevesebb, mint huszonhárom évvel ezelőtt szereztem személyes ismereteket Brazíliában a Paraiba államban élelmezési gondok miatt kirobbant lázongás aggasztó körülményeiről. Húsz évvel később, Lula elnök választási kampánya idején azt olvastam, hogy bejelentette, jövendő stratégiájának az a legfontosabb része, hogy eltökélte magát: véget vet az országban a súlyos társadalmi vésznek: az éhínségnek. A közbeeső két évtized, amely a paraibai drámai éhséglázongás idejétől eltelt, nyilvánvalóan nem volt elégséges ennek az idült problémának a megoldásához. És még ma is, úgy értesültem, csak nagyon szerény javulás tapasztalható Brazíliában. S túl ezen, az Egyesült Nemzetek komor statisztikái állandóan azt nyomatékosítják, hogy ugyanez a probléma tartósul, pusztító következményeivel egyetemben, a világ számos részén. Így van ez annak ellenére, hogy az emberiség ma rendelkezésre álló termelőereje mindörökre a múltba száműzhetné az éhezés és a rosszul tápláltság mostani, teljesen megbocsáthatatlan társadalmi fiaskóját.

Csábító volna ezeket a nehézségeket, ahogy gyakorta történik a hagyományos politikai közbeszédben, többé-kevésbé könnyen korrigálható politikai esetlegességeknek tulajdonítani, ezáltal azt vélni lehetségesnek, hogy mindez orvosolható személyi változtatásokkal a legközelebb megfelelő módon és rendben lebonyolított választások alkalmával. Ez azonban csak egy megszokott kibúvó volna, nem pedig elfogadható magyarázat. A szóban forgó problémák makacs továbbélése ugyanis, mindahány fájdalmas emberi következményével egyetemben, sokkal mélyebben gyökerező összefüggésekre mutat. Szemlátomást valamely ellenőrizhetetlen tehetetlenségi erőre utalnak ezek, amely képes nyomasztó gyakorisággal átváltoztatni még az ígéretes politikai kiáltványok „jó szándékát" is a pokolba vezető út kövezetévé, Dante halhatatlan szavaival szólva. Más szóval, a kihívást az jelenti, hogy a mélyen fekvő okokkal és strukturális meghatározottságokkal kell szembenéznünk, ezek pedig hajlamosak rá, hogy a tehetetlenségi erő által kisiklassanak megannyi javító közbeavatkozásra kieszelt politikai programot, s félrevigyék ezeket még akkor is, ha az ilyen programok szerzői eredetileg elismerték, hogy a dolgok létező állapota tarthatatlan.

Vegyünk szemügyre egy-két kirívó példát, amelyek nem csak azt mutatják világosan, hogy van valami, ami vészesen hat társadalmi cserekapcsolataink szabályozási módjára, de ennél is rosszabb, hogy arról tanúskodnak: a veszélyeknek a végsőkig való fokozódása felé tart ez a megfigyelhető trend.

Azt írtam hat évvel ezelőtt, egy Athénben 1999 októberében nyilvános előadáson fölolvasott tanulmányomban, hogy „az ellenfél fenyegetésének végső formája – a »szabadalommal levédett levegőből« fenyegető új ágyúnaszád-diplomácia – a jövőben minden valószínűség szerint a nukleáris zsarolás lesz. De célja nyilván hasonló lesz a múltbeliéhez. Várható módosulata pedig csupán annak a próbálkozásnak az abszurd tarthatatlanságát teszi hangsúlyossá, amellyel ekképpen megkísérelnék ráerőszakolni a tőke végső érvrendszerét a világ ellenszegülő részeire."¹ E hat év alatt ezek a globális-hegemonikus imperializmus által űzött, potenciálisan halálos politizáló praktikák nem csupán általános lehetőséggé lettek, hanem az USA kormányzatának nyíltan elismert neokonzervatív „stratégiai koncepciója" szerves részévé. S ma még ennél is rosszabb a helyzet. Az utóbbi néhány hétben Iránnal kapcsolatban egy olyan akcióterv tényleges kidolgozásának szakaszában élünk, amelyik nemcsak Iránt, hanem az egész emberiséget nukleáris katasztrófával fenyegeti.² Az efféle fenyegetések nyilvánosságra hozatalában a „sem megerősíteni, sem megcáfolni" szokásos cinikus fogását alkalmazzák. De hát ezzel a trükkel senkit sem lehet bolonddá tenni. Tény, hogy a nukleáris katasztrófának ez a nemrég testet öltött, nagyon is valóságos veszélye indította arra a kimagasló amerikai fizikusok egyik csoportját, köztük öt Nobel-díjast, hogy tiltakozó nyílt levelet írjanak Bush elnöknek, amelyben kifejtik: „Súlyos felelőtlenség az USA – mint a legnagyobb szuperhatalom – részéről olyan lépések megtételét fontolóra venni, amelyek végső fokon az élet nagyarányú elpusztításához vezethetnek a bolygón. Nyomatékosan fölszólítjuk a kormányzatot, hogy nyilvánosan jelentse ki, nem fogja kijátszani a nukleáris ütőkártyát atomfegyverrel nem rendelkező ellenfeleivel szemben sem most, sem a jövőben, és fölszólítjuk az amerikai népet, hallassa hangját ez ügyben."³

Vajon képesek-e a társadalom legitim politikai intézményei arra, hogy még akár a legveszélyesebb helyzeteket is elrendezzék a tényleges döntéshozás folyamatába való demokratikus beavatkozással, ahogyan a hagyományos politikai közbeszéd nyugtatgat bennünket, minden ellenkező bizonyíték dacára? Csakis a legoptimistább – s meglehetősen naiv – ember állíthatja azt, és hihet benne őszintén, hogy a dolgok ilyen szerencsés állásával van itt dolgunk. A vezető nyugati hatalmak ugyanis az utóbbi években teljesen akadálytalanul indítottak pusztító háborúkat autoritárius fortélyok bevetésével – amilyen a „végrehajtó hatalmi prerogatívum" meg a „királyi prerogatívum" (magyarán: előjog) -, anélkül tehát, hogy népeikkel konzultáltak volna e súlyos ügyekben, könyörtelenül sutba vágva a nemzetközi jogot, semmibe véve az Egyesült Nemzetek megfelelő döntéshozó szerveit.⁴ Az Egyesült Államok erkölcsi jogaként vindikálja magának, hogy akként cselekedjék, ahogy neki tetszik, akkor, amikor neki tetszik, egészen addig, hogy nukleáris fegyvereket is használjon – nem csupán preemptíven (elsőbbség érvényesítése jogán), de preventíven (megelőző elhárítás jogán) is -, amelyik ország ellen csak tetszik neki, amikor csak állítólagos „stratégiai érdekei" úgy parancsolják. S az Egyesült Államok mindezt mint „a demokrácia és a szabadság" állítólagos bajnoka és védnöke teszi, a mi „nagy demokráciáink" pedig szolgamód követik és támogatják törvénytelen akcióit.

Egykoron a beszédes MAD betűszó („mutually assured destruction", azaz „kölcsönösen garantált pusztítás"; ha nem rövidítésként olvassuk, azt jelenti: ŐRÜLT) volt használatos a nukleáris szembenállás aktuális állapotának jellemzésére. Most, hogy a „neokonzervatívok" már nem játszhatják el többé azt, hogy az Egyesült Államokat (és általában véve a Nyugatot) nukleáris megsemmisítés fenyegeti, a betűszó betű szerinti jelentésébe fordult át, vagyis őrültség lett belőle, úgymint az intézményesült katonai-politikai esztelenség „legitim politikai orientációja". Ez részben a neokonzervatívok iraki háborúval kapcsolatos csalódásának következménye. Ugyanis „az amerikai neokonok azt remélték, hogy Irak lerohanása dominóeffektust vált ki régiószerte, Irán és más olajban gazdag államok népei föllázadnak, és nyugati stílusú szabadságot és demokráciát követelnek. Sajnos, a fordítottja lett igaz, legalábbis Iránban."⁵ Ám még ennél is rosszabb a helyzet, mert egy intézményesen körülbástyázott és bebiztosított „stratégiai gondolkodás" egész rendszere, amelynek központja magában a Pentagonban van, búvik meg mögötte. Ez az, ami az új ŐRÜLETET olyannyira veszélyessé teszi az egész világra nézve, beleértve az Egyesült Államokat, amelynek legártalmasabb ellenségei pontosan az ilyen „stratégiai gondolkodók".

Nagyon is világosan láthatjuk ezt Thomas P. M. Barnett 2004-ben megjelent The Pentagon's New Map című könyvében, amelyről Richard Peet írt ismertetést a Monthly Review-ban. Peet cikkéből idézünk:

„2001. szeptember 11. bámulatos ajándék volt, mondja Barnett, akármilyen fonákul és kegyetlenül hangozzék is. A történelem szólította imigyen az Egyesült Államokat, hogy ocsúdjék föl az 1990-es évek álomvilágából, és új szabályokat rójon a világra. Az ellenség se nem a vallás (iszlám), se nem az elfoglalt hely, hanem a nem csatlakozás állapota. Nem csatlakozónak lenni ebben a világban annyi, mint elszigeteltnek, nélkülözőnek, elnyomottnak és képzetlennek lenni. Barnett szemében a nem csatlakozás e tünetei képviselik a veszélyt. Egyszerűen szólva, ha egy országgal kudarcot vall a globalizáció, vagy ha ez sok mindent elutasít a rázúduló kulturális hordalékból, megvan rá az esély, hogy az Egyesült Államok végtére csapatokat küldjön oda. […] A stratégiai előrelátásnak az Egyesült Államokban arra kell irányulnia, hogy »növelje azoknak az államoknak a számát, amelyek szilárdan elkötelezik magukat egy bizonyos, háborút és békét illető szabályrendszer mellett« – vagyis amellett, hogy milyen föltételek megléte esetén indokolt háborút indítani »kollektív rendünk« megbélyegezhető ellenségei ellen. E közösség gyarapítása egyszerű: rá kell mutatni a jó és a rossz rezsimek közti különbségre, és arra kell ösztönözni a rosszakat, hogy jó útra térjenek. Az Egyesült Államok, véli Barnett, felelősséggel tartozik rettentő hatalmát arra használni, hogy igazán globálissá tegye a globalizációt. Máskülönben az emberiség bizonyos részei a kívülállók státusára ítéltetnek, s ez végső soron ellenségként határozza meg őket. És ha egyszer az Egyesült Államok megnevezte ezeket az ellenségeket, óhatatlanul háborút indít ellenük, halált és pusztítást bocsát rájuk. Barnett szerint ez nem erőszakos asszimiláció, nem is birodalmi terjeszkedés, hanem a szabadság kiterjesztése."⁶ (Kiemelések – M. I.)

Ez az „előrelátás", avagy „vízió" nyilvánvalóan az őrülettel határos. Brutális következményeit világosan leszögezi Barnett az Esquire magazinnak adott interjújában: „Mit jelent ez az új megközelítésmód nemzetünk és a világ számára hosszú távon? Hadd fejezzem ki magam nagyon világosan: Nem fognak hazajönni a fiúk. Amerika nem hagyja el a Közel-Keletet, amíg a Közel-Kelet nem csatlakozik a világhoz. Ilyen egyszerű. Nem kivonulni annyit jelent, hogy nincs kivonulási stratégia."⁷

Csakugyan nehéz volna ezt világosabban elmondani, mint ahogyan Barnett itt és könyvében kifejtette. Így aztán láthatjuk, hogy az USA „rettentő hatalmából" fakadó abszurd önhittségének indokolatlan eszményítése s az ennek megfelelő elképzelése a „globalizálásról" nem más, mint leplezetlen amerikai uralom, nyíltan elismerve, hogy ennek hordozói: „halál és pusztítás". S ha valaki azt gondolná, hogy Barnett afféle jelentéktelen törtető firkász, az igencsak megszeppenhet a tények láttán. Barnett ugyanis vezető stratégiai kutató volt az U.S. Naval War College-ben, Newportban (Rhodes Island), s egyike a jövőtervező „víziós pasasoknak" a védelmi minisztériumhoz tartozó Office of Force Transformationben. Mi több, olyan „víziós pasas" hírében állt, akire odafigyelnek, és akitől teljesen komolyan veszik, amit tanácsol.

Szomorú, de a „stratégiai jövőtervezés" legfölső szintjein az Egyesült Államokban ilyen „víziós pasasok" nyüzsögnek, akik eltökélten kövezik, és nem a jó szándék, hanem a legagresszívabb rossz szándék súlyos köveivel, a dantei pokolba vezető utat. A nagy olasz költő ugyanis sohasem állította, hogy a pokolba vezető út, amiről beszélt, kizárólag jó szándékokkal volna kikövezve. Az egyik ilyen kártékony „víziós pasas", Max Boot szerint – aki a tekintélyes Council of Foreign Relations rangidőse – „minden birodalmi rendcsinálásra elszánt nemzet szenved néha kudarcot. A brit hadsereg Viktória királynő kis háborúiban nagy vereségeket szenvedett, ezer meg ezer áldozatul esett katonával az első afgán háborúban (1842) és a zulu háborúban (1879). Ez azonban nem lohasztotta a britek eltökéltségét, hogy megvédelmezzék és kiterjesszék a birodalmat, hanem bosszúvágyra sarkallta őket. Ha az amerikaiak nem képesek ilyen vérre menő elszántságra, akkor ne is ártsák bele magukat a birodalmi rendteremtésbe."⁸

Az efféle agresszív „stratégiai jövőtervezés" a brit birodalomépítés nyílt eszményítésével hozakodik elő, beleértve ennek legbrutálisabb oldalát is. Cinikus módon a „demokrácia és a szabadság" terjesztése nevében ajánlják mai mintának az USA-birodalom építéséhez a múltbeli gyarmatosító erőszak fönntartás nélküli alkalmazását.

Ami kiváltképp zavaró ebben, az, hogy az összes nagyon is fontos ügyet illetően – némelyikének az emberiség elpusztítása lehet a következménye – az Egyesült Államokban a politikai döntéshozatal legfölső szintjein minden ízében szentségtelen egyetértés uralkodik. Így van ez annak az időszakosan ismétlődő s föltételezés szerint reális alternatívát kínáló választási szertartásnak ellenére, amelyik az elnökségért, valamint a kongresszusi és a szenátusi helyekért folyik. Csak hát az állítólagos különbségek az ilyen létfontosságú ügyekben rendszerint csupán színleges különbségek. Ahogyan 2002 decemberében, jóval Irak lerohanása előtt kommentáltam, „a demokrata Clinton elnök ugyanolyan politikát folytatott, mint republikánus utóda, még ha egy kissé jobban álcázva is. Ami pedig a volt demokrata elnökjelöltet, Al Gore-t illeti, ő azt nyilatkozta 2002 decemberében, hogy maradéktalanul támogatja az Irak elleni háborút, mert egy ilyen háború »nem jelentene rezsimváltozást«, csak egyszerűen a »lefegyverzését egy rezsimnek, amely tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik«."⁹ Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első amerikai elnök, aki bombázta Afganisztánt, nem más volt, mint a gyakorta nevetséges módon eszményített Bill Clinton. Ezért hát korántsem meglepő, hogy Al Gore demokrata elnökjelölt-utódja, John Kerry szenátor sietett kinyilatkoztatni a legutóbbi elnökválasztási kampányban, mintegy visszhangozva republikánus vetélytársa, George W. Bush szavait, hogy „az amerikaiak eltérően vélekednek arról, hogyan kellett volna háborúba lépnünk. Ámde most elképzelhetetlen számunkra, hogy rendezetlenül visszavonuljunk, és egy mély viszálykodásba zuhant és radikálisok uralta társadalmat hagyjunk hátra." Érthető tehát, hogy a kiváló amerikai író és kritikus, Gore Vidal keserű gúnnyal kétjobboldalas egypártrendszerként jellemezte az Egyesült Államok politikai életét.

Sajnos az Egyesült Államok korántsem az egyetlen ország, amelyet így lehet jellemezni. Nagyon sok országban igen hasonló, önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozó funkciókat, elhanyagolhatóan apró (vagy semmi) különbséggel, a fölső szintű személyzet alkalmi cserélődése dacára. Itt csupán egyetlen kirívó eset tárgyalására szorítkozom, az Egyesült Királyság (avagy Nagy-Britannia) esetére. Ez az ország – amely hagyományosan „a demokrácia szülőhazája" gyanánt reklámozza magát a történelmi Magna Charta okán – Tony Blair miniszterelnöksége alatt eminens módon pályázik az „kétjobboldalas egypártrendszer" kétes kitüntető címre, éppúgy, mint hatalmas észak-amerikai államtársa. Az iraki háborúra egyszerűen csak rábólintott a brit parlamentben a konzervatív párt éppúgy, mint az „új Munkáspárt", többé-kevésbé nyilvánvaló jogi manipulációk és törvénysértések segédletével. Így aztán most azt olvashatjuk, hogy „annak a bizalmas tanúságtételnek a szövegleirata, amellyel Lord Goldsmith legfőbb ügyész egy hivatalos vizsgálat során szolgált, arról árulkodik, hogy a háború törvényességéről szóló döntő jogi szakvéleményt, amelyet az ő nevében terjesztettek a parlament elé, Tony Blair két legközelebbi munkatársa írta. […] A volt külügyminiszter, Robin Cook azt mondta tegnap este, hogy ő a háború megindítása előtti napon mondott le, ám soha nem is hallott róla, hogy Lord Goldsmith jogi kérdést csinált volna az ügyből a kabinetben. »Most úgy gondolom, nem is írt ő formálisan egy második szakvéleményt« – nyilatkozta a The Guardiannek."¹⁰ Természetesen az égvilágon semmit sem változtat a helyzeten az, hogy később kiváló jogi szakértők nyilvánosságra hozták és elítélték a „Bush és Blair törvénytelen háborújával" kapcsolatos praktikákat.¹¹ A globális-hegemonikus imperializmus megrögzött érdekeinek ugyanis – amelyeket habozás nélkül és megalázkodó módon kiszolgál egy korábbi imperialista nagyhatalom politikai konszenzuson alapuló rendszere – mindenáron érvényre kell jutniuk.

A társadalmi és politikai kapcsolatok ilyetén szabályozásának messze ható következményei vannak. Lesújtó osztályzatokat eredményez az egész jogrend állítólag demokratikus bizonyítványában. Három fontos eset elég lesz itt az ügy megvilágításához.

Az első azzal kapcsolatos, amikor a neves író, John Mortimer kongatta meg a vészharangot. Ő a múltban szenvedélyes támogatója volt a brit Munkáspártnak, s korántsem állott társadalmi radikális hírében. Ám az újabb jogi és politikai fejlemények hatására, kiváltképp a habeas corpus sarkalatosan fontos törvényi biztosítékának eltörlése okán, szükségét érezte hasonlóképp szenvedélyesen tiltakozni. A következőket írta egyik újságcikkében: „[…] szomorú tény, hogy a New Labour »modernizációs« eszméje a Magna Carta és a Bill of Rights előtti időszakba vet vissza bennünket, azokba az időkbe, amikor még nem értünk föl az ártatlanság vélelméig. […] Tony Blair, úgy látszik, a rendőrség által eszközölt sommás ítélkezést szorgalmazza, egyáltalában minden bírósági tárgyalás nélkül az esetek zömében. Így hát sutba vágva a több évszázados alkotmány, amelyre oly büszkék vagyunk."¹²

A második eset megmutatja, miképp válaszol a brit kormány még a legfölső igazságszolgáltatási szerv részéről érkező súlyos bírálatra is: önkényes elutasítással. Amint nemrég napvilágra került: „A legfölső bíróság egyik bírája »az igazságszolgáltatás elleni támadásként« bélyegezte meg tegnap a kormánynak a terrorizmusgyanús személyek ellenőrzési rendszeréről hozott rendelkezéseit, és ítélete szerint ezek megsértik az emberjogi törvényeket. […] A belügyminisztérium visszautasította a bírósági döntést."¹³

A harmadik eset a törvényhozás egyik legfontosabb vonatkozását érinti: a parlament tekintélyét, amelyet a New Labour kormány „reform-törvényjavaslata" fenyeget. John Pilgert idézzük: „A törvényhozás és az igazgatás reformtervezete már második parlamenti olvasatban is átment, a legtöbb munkáspárti képviselő, valamint a törvényhatósági tudósítók érdektelensége mellett; márpedig ez egy velejéig totalitárius hatáskör tervezete. […] Arról van szó, hogy a kormány titokban megváltoztathatja a parlament határozatát, az alkotmányt, a törvényeket pedig fölülírhatja a Downing Street rendelete. Az új törvény a parlamenti demokrácia végét jelenti; hatásában éppoly jelentős, mint volt tavaly a Bill of Rights föladása az USA kongresszusában."¹⁴

Tehát a honi és a nemzetközi jog manipulálása és megsértése annak igazolása érdekében, ami igazolhatatlan, jókora veszélyeket rejt az elemi alkotmányossági követelményekre nézve. A negatív változások – amelyek több létfontosságú törvényességi vizsgálatot és biztosítékot kitörölnek a „szövetségesek" politikai és jogrendjéből – nem szorítkoznak a nemzetközi (az USA által megszabott) kapcsolatokra. Arra irányulnak, hogy általában véve aláaknázzák az alkotmányosságot, ami beláthatatlan következményekkel jár a „szolgálatkész szövetségesek" belső jogrendszerének működése szempontjából, és fölforgatja jogi és politikai hagyományaikat. Önkényeskedés és a tekintélyuralom elburjánzása lehet az eredménye az ilyen fölötte felelőtlen változtatásoknak, amelyekkel nem átallanak beletiporni akár a hatályos alkotmányba is.

A Japánban folyó vita kirívó esettel szolgál ez ügyben: „Súlyos helyzet állt elő, amelyben a veszedelmes alkotmányrevízió mellett kardoskodó politikai erők valósággal versengenek egymással egy új alkotmány fölvázolásában. Az LDP [a rég kormányzó Liberális Demokrata Párt] »új alkotmánytervezete« […] eltörli az alkotmány 9. cikkének második paragrafusát, s hozzáír egy cikkelyt, amely engedélyezi Japánnak, hogy »önvédelmi hadsereget« tartson fönn, ennek föladata »nemzetközileg összehangolt tevékenységet« folytatni »a nemzetközi közösség békéje és biztonsága érdekében«, így alapozva meg azt, hogy Japán katonai erőt alkalmazhasson külföldön. Úgyszintén tartalmaz egy cikkelyt az alapvető emberi jogok korlátozására vonatkozólag, a »közérdek és a közrend« nevében; ez fölér az alkotmányosság megtagadásával. Hozzá még itt az a súlyos körülmény is, hogy az LDP alkotmánytervezete megkönnyítené a további ártalmas alkotmánymódosításokat, mivel könnyebb lenne a módosítások kezdeményezése az országgyűlésben, mert nem maradna meg a jelenlegi kétharmados többség követelménye, hanem beérnék a Ház tagjainak egyszerű többségével."¹⁵

Az efféle változtatások közvetlen célja nyilvánvalóan az, hogy a japán népből „készséges" ágyútöltelék legyen az USA-imperializmus jelenlegi és jövendő háborúiban. De adhat-e bárki is megnyugtató garanciákat rá – figyelmen kívül hagyva a japán imperialista kalandorkodás kínos múltbeli bizonyítékait, annak roppant belső elnyomással járó történetével egyetemben -, hogy e változtatások nem járnak hosszabb távon szörnyű emberi következményekkel?

Közben oly sok súlyos probléma kiált valódi megoldás után, ami elérhető volna számunkra. Ezek némelyikét már több évtizede nyögjük, s rettentő szenvedéseket és áldozatokat követelnek embermillióktól. Jó példa rá Kolumbia. Negyven éven át próbálták – belső és főleg az USA-hoz köthető külső – elnyomó erők elfojtani a kolumbiai nép harcát, sikertelenül. Azokat a próbálkozásokat, hogy tárgyalásos rendezéshez jussanak el – „kivétel nélkül minden társadalmi csoport részvételével, hogy összebéküljön a kolumbiai család", Manuel Marulanda Vélez, a FARC-EP vezetőjének szavaival szólva -, sorra meghiúsították.¹⁶ Ahogyan Vélez írta nemrégiben az egyik elnökjelölthöz intézett nyílt levelében: „Semelyik kormány, lett légyen liberális vagy konzervatív, nem hozott tényleges politikai megoldást a társadalmi és fegyveres konfliktusra. A tárgyalások csak arra szolgáltak, hogy ne kelljen változtatni semmin, hogy minden maradjon a régiben. A kormányok összes politikai sémája sorompónak használta az alkotmányt és a törvényeket, hogy biztos legyen: minden úgy folyik tovább, ahogy korábban láttuk."¹⁷

Amikor tehát az uralkodó társadalmi érdekek azt parancsolják, Kolumbiában (és másutt) az „alkotmányosságot" és a „demokratikus konszenzus" szabályait cinikus trükkel arra használják, hogy elkerüljék és sohanapjára halasszák a legégetőbb ügyek megoldását, mindegy, milyen mérhetetlen szenvedésre ítélve ezzel a népet. S a tetejébe – más társadalmi összefüggésben, ám ugyanolyan fajtájú, mélyen fekvő strukturális meghatározottságok szerint – még a fönnálló alkotmányos rend legkirívóbb és nyíltan elismert megsértését sem veszik tudomásul, dacára annak, hogy időről időre szertartásos álszentséggel hitet tesznek az alkotmányos követelmények szükséges tiszteletben tartása mellett. Így aztán, amikor az „Irangate-Contra-ügyeket" vizsgáló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Reagan-kormányzat felelős volt „a törvényesség megsértéséért és az alkotmányosság aláásásáért", abszolúte semmi sem történt a vétkes elnök elítélése s kiváltképp elmozdítása érdekében. S abban a megint más típusú esetben – miként a hatalmon levő liberális demokrata párti kormány eltökéltségében láttuk, hogy aláaknázza a japán alkotmányt -, amikor az eredeti alkotmánycikkelyek akadályt jelentenek, hogy új katonai kalandokba bocsátkozzanak, az országot uralmuk alatt tartó társadalmi és politikai érdekcsoportok új törvényi keretet teremtenek, amelyiknek az a fő funkciója, hogy likvidálja a korábban meghirdetett demokratikus biztosítékokat, s olyasmit, amit korábban törvénytelennek nyilvánítottak, önkényesen intézményesítve „alkotmányosan jogszerűvé" változtassa át. Arról sem szabad megfeledkeznünk, mi történt, fölötte kedvezőtlen és tendenciájában veszedelmesen autoritárius irányban, a brit és az egyesült államokbeli alkotmányossággal az utóbbi néhány évben.

Ahogy az elején rámutattam, nem tulajdoníthatjuk társadalmi cserekapcsolataink krónikus problémáit többé-kevésbé korrigálható politikai véletlenségeknek. Oly sok minden forog kockán, s történelmileg meglehetősen korlátozott idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy társadalmilag fönntartható módon orvosoljuk a strukturálisan alárendelt társadalmi osztályok túlságosan is nyilvánvaló sérelmeit. A „miért?" kérdését – amely a lényegre vonatkozik, s nem egyszerűen az esetleges személyi mulasztásokra, még ha ezek nemegyszer komolyak is lehetnek, amilyenek a tág körű politikai korrupció gyakorta reflektorfénybe kerülő példáiban – nem lehet a végtelenségig megkerülni. Elengedhetetlen, hogy górcső alá vegyük azokat a társadalmi okokat és mélyen fekvő strukturális meghatározottságokat, amelyekben a politika és a jog zavaró negatív trendjei gyökereznek; csakis így leszünk képesek megmagyarázni makacs létezésüket és jelenleg tapasztalható rosszabbra fordulásukat. E miértnek kívánok most a nyomába szegődni.

2. A tőke strukturális válságának természete

Erre való tekintettel tisztázni kell a válság típusai vagy módozatai közti lényeges különbségeket. Nem mindegy, hogy a társadalmi szférában lejátszódó válságot időszakos-konjunkturális válságnak tekinthetjük-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Hiszen nyilvánvaló: arról, hogy miképpen kezelendő egy alapvető válság, nem lehet az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriáiban fogalmat alkotni.

Előrebocsátva ennek az előadásnak az egyik fő gondolatát, a politikát illetően a sarkalatos különbség a szóban forgó válságok két, élesen ellentétes típusa között abban áll, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok a politika adott keretén belül zajlanak és oldódnak meg több-kevesebb sikerrel, míg az alapvető válság magát ezt a keretet rendíti meg teljességében. Más szóval, az adott társadalmi-gazdasági és politikai rendszerrel kapcsolatban lényegbevágó különbség van a politikában több-kevesebb gyakorisággal bekövetkező válságok, illetve maga a politika fönnálló módozatának válsága között, amely minőségileg más követelményeket támaszt a lehetséges megoldást illetően. Ez utóbbival foglalkozunk ma.

Általánosságban szólva, ennek a megkülönböztetésnek nem egyszerűen az az alapja, hogy a különböző típusú válságok közül az egyik szemlátomást súlyosabb, mint a másik. Hiszen az időszakos vagy konjunkturális válság drámai módon súlyos lehet – amiként ilyen volt az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság -, mégis lehetséges a megoldása az adott rendszer paraméterein belül. Egy adott konjunkturális válság súlyosságának félreértése olyanképpen, mintha alapvető rendszerválság volna, ahogy Sztálin és tanácsadói gondolták az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság közepette, óhatatlanul téves és csakugyan voluntarista stratégiához vezet, mint amilyen a szociáldemokrácia „fő ellenséggé" nyilvánítása az 1930-es évek elején, ami csak erősíthette – és tényleg tragikus módon erősítette is – Hitleréket. És ugyanilyen módon, de ellenkező értelemben, az elhúzódó strukturális válság „nem robbanékony" jellege, ellentétben az „égiháborúkéval" (Marx), amelyek révén az időszakos konjunkturális válságok töltései kisülhetnek, s így megoldódhatnak, úgyszintén alapvetően elhibázott stratégiához vezethet az „égiháborúk" elmaradásának félreértelmezése következtében, mintha ezek hiánya döntő bizonyíték volna a „szervezett kapitalizmus" és a „munkásosztály integrációja" határtalan stabilitására. Az efféle félremagyarázás, amit persze bőségesen reklámoznak az uralkodó ideológiagyártók „tudományos tárgyilagosság" címén, azok helyzetének erősítésére való, akik a reformista alkalmazkodó fölfogás önigazoló elfogadását képviselik az intézményesült – korábban igazából ellenzéki – munkás osztálypártokban és szakszervezetekben (amelyekre azonban mostanában az a megállapítás illik, hogy „őfelsége hivatalos ellenzéke"). De ez a fönnálló rend határtalanul válságmentes távlatára vonatkozó, téves fölfogás még a tőkerendszer mélyen elkötelezett kritikusai között is vezethet egyfajta önbénító defenzív magatartás elsajátításához, amiként tanúi voltunk ennek a legutóbbi néhány évtized szocialista mozgalmában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a politika válsága korunkban nem érthető meg anélkül, hogy összefüggésbe ne hoznánk a tágabb általános társadalmi építménnyel, amelynek elválaszthatatlan része a politika. Ez azt jelenti, hogy a ma világszerte tapasztalható makacs és egyre csak mélyülő politikai válság természetének tisztázása végett magának a tőkerendszernek a válságára kell összpontosítanunk figyelmünket. A tőke válsága ugyanis, amelyet tapasztalunk – legalább az 1970-es évek eleje óta – mindenre kiterjedő strukturális válság.¹⁸ Foglaljuk össze, amilyen röviden csak lehet, a strukturális válságnak, amellyel itt foglalkozunk, a meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő vonatkozásban nyilvánul meg:

1. Jellege egyetemes, és nem korlátozódik valamely különös körre (pl. a pénzügyi vagy a kereskedelmi ágazatra; nem egyik vagy másik termelési ágat sújtja; nem a munka egyik vagy másik típusát érinti inkább, ennek sajátságos szakismereti területeivel és termelékenységi fokaival együtt; stb.).
2. Tere csakugyan globális (a szó legveszedelmesebben betű szerinti értelmében), és nem korlátozódik valamely országcsoportra (mint amilyen az összes nagy válság volt a múltban).
3. Időskálája kiterjedt, folytonos – ha úgy tetszik: permanens -, nem pedig korlátozott és ciklikus, mint a tőke minden korábbi válságáé volt.
4. Kibontakozási módja, azt mondhatjuk rá, lopakodó – ellentétben a múlt látványosabb és drámaibb kitöréseivel és összeomlásaival -, azzal a megszorítással, hogy még a leghevesebb és legerőszakosabb megrázkódtatások sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha a bonyolult gépezetből, amely most serényen végzi a „válságmenedzselést" és a növekvő ellentmondások többé-kevésbé időleges „kitelepítését", kifogy a gőz. […]

[Itt] szükséges néhány általános megjegyzést tennünk a strukturális válság kritériumaira, valamint azokra a formákra, amelyekben ennek megoldása elképzelhető. A legegyszerűbben és a legáltalánosabban fogalmazva: a strukturális válság a társadalmi komplexum teljességét sújtja, alkotórészei vagy alkomplexumai minden viszonylatában, valamint az egyéb komplexumokhoz fűződő kapcsolataiban. Ezzel szemben a nem-strukturális válság csupán a szóban forgó komplexum néhány részét érinti, így hát akármilyen súlyos is az érintett részeken, nem veszélyezteti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ilyenformán az ellentmondások kitelepítése csak addig járható út, amíg a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által belső ügy módjára intézhető el, s nem igényel többet, mint elmozdulásokat – ha mégoly nagyszabásúakat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. Ráadásul egy strukturális válság az illető általános komplexum létét teszi kérdésessé, lehetségesnek mutatva meghaladását és valamely alternatív komplexummal való helyettesítését.

Ugyanez az ellentét kifejezhető úgy is, hogy összevetjük egymással azokat a közvetlen hatásokat, amelyek valamely különös társadalmi komplexumra jellemzőek egy adott időpontban, és azokat, amelyeken elképzelhetetlen, hogy bármikor is túlléphetne. A strukturális válság tehát egy globális struktúrának nem a közvetlen, hanem a végső határaival kapcsolatos…¹⁹

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy semmi sem lehet komolyabb dolog a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módja strukturális válságánál, amely megvonja a fönnálló rend végső határait. De ha mégoly mélységesen komoly is a strukturális válság a maga roppant fontos általános paramétereit tekintve, látszatra nem biztos, hogy ilyen döntő jelentőségűnek mutatkozik egy nagyszabású konjunkturális válság drámai viszontagságaihoz képest. Hiszen azok az „égiháborúk", amelyekben a konjunkturális válságok kitombolják magukat, meglehetősen paradox jellegűek abban az értelemben, hogy lefolyásukat tekintve nem csupán kiadják mérgüket (és érvényesítik akaratukat), hanem el is oszolnak („megoldódnak"), már amilyen fokig lehetővé teszik ezt a körülmények. Pontosan azért viselkedhetnek így, mert részleges jellegűek, s ez nem teszi kérdésessé a fönnálló globális struktúra végső határait. Ugyanakkor azonban és ugyanezen okból csupán „eloszlatni" képesek a mélyen fekvő, mélyen gyökerező strukturális problémákat (ezek szükségszerűen újra meg újra fölbukkannak sajátságos konjunkturális válságok alakjában) egyfajta szigorúan részleges és időben igencsak korlátozott módon. Vagyis amíg a legközelebbi konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalmi láthatáron.

Ezzel szemben, tekintve a strukturális válság óhatatlanul összetett és elhúzódó természetét, amely válság nem epizodikus-pillanatnyi, hanem korszakos értelemben véve játszódik történeti időben, az egésznek a halmazati kölcsönhatása a döntő, még ha a „normalitás" hamis látszata alatt is. Azért van ez így, mert a strukturális válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is belekeverednek, s ezeknek semmiképp sem lehetséges, hogy volna holmi „szimbolikus-paradigmatikus" külön instanciájuk. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszerösszefüggéseit és a velük járó következményeket, akkor szem elől tévesztjük a valóban jelentős változásokat és a lehetséges stratégiai közbeavatkozás megfelelő emeltyűit, amelyekkel pozitív hatást gyakorolhatunk rájuk a szükséges rendszerátalakítás érdekében. Társadalmi felelősségünk ezért azt követeli meg, hogy megalkuvás nélkül kritikus módon viszonyuljunk a növekvő halmazati kölcsönhatásokhoz, ahelyett hogy vigasztaló megnyugvást keresnénk az illuzórikus normalitás világában, amíg csak a fejünkre nem omlik a ház.

Minthogy korunkban beköszöntött a tőke strukturális válsága, igazi csoda volna, ha ez a válság nem jelentkezne – méghozzá mély és messzire ható módon – a politika terén. A politika ugyanis, a megfelelő jogrenddel együtt, létfontosságú helyet foglal el a tőkerendszerben. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a modern állam a tőke összesítő (totalizáló) politikai vezénylő struktúrája; arra való (ameddig e most fönnálló újratermelési rend tovább él), hogy valamifajta kohéziót (vagyis effektíve funkcionáló egységet) teremtsen – még ha ez fölötte problematikus, és időről időre megbomlik is – a tőkerendszer széttartó (centrifugális) alkotóelemeinek (a termelő és elosztó „mikrokozmoszoknak") tömkelegében.

Ez a fajta kohézió csakis ingatag lehet, mert a mindenkori, épp érvényesülő, ám természetüknél fogva változó erőviszonyoktól függ. Ha ez a kohézió a jelentősen megváltozott erőviszonyok következtében megbomlik, helyre kell állítani valamiképp, hogy megfeleljen az új erőviszonyoknak – amíg ismét meg nem bomlik. S ez mindegyre így folytatódik, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Az efféle problematikus önmegújító dinamika érvényesül mind belföldön, egy-egy ország domináns erői közt, mind nemzetközileg, időszakos kiigazításokra szorulva a sok-sok állam változó erőviszonyai szerint a tőke globális rendjében. Ily módon juthatott globális uralomra az amerikai tőke a huszadik században, részint saját fejlődése belső dinamikája révén, részint pedig fokozatosan érvényre juttatva imperialista fölényét a jócskán meggyöngült korábbi imperialista hatalmak – mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország – fölött a második világháború alatt és után.

A nagy kérdés e tekintetben az: meddig folytatható az adott rendszer effektíve funkcionáló kohéziójának megbomlása és helyreállítása anélkül, hogy előidézné a tőke strukturális válságát? Az államközi viszonyok erőszakolt kiigazítása, úgy látszik, nem képez végső határt e tekintetben. Végtére is emlékeznünk kell rá, hogy az emberiségnek át kellett élnie, és át is élte a második világháború rémségeit anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a tőke további alkalmasságát társadalmi anyagcsere-újratermelésünk rendszerellenőrzésére. Ezt nem csupán érthetőnek tartják az emberek, de ami rosszabb, elfogadhatónak is, mert mindig is a tőke normális működésének megszabott föltétele volt, hogy „amennyiben az ellenféllel nem lehet másként elbánni, következik a háború". A baj csak az, hogy az efféle „érvelés" – ami sosem volt semmivel sem józanabb, mint azon kijelentés, hogy „mindig az erősebbnek van igaza" – immár teljes képtelenség. Egy harmadik világháborút ugyanis nem lehet leállítani azon a ponton, amikor a kárhoztatott ellenség térdre kényszerül. Az egész emberiség tönkretételéhez vezetne. Amikor megkérdezték Albert Einsteintől, vajon milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, azt válaszolta: nem tudná megmondani, de azt teljes bizonyossággal állíthatja, hogy minden utána következőt kőbaltákkal.

A politika mindig nagy szerepet játszott a tőkerendszerben megkövetelt kohézió helyreállításában. Egy ilyen rendszer egyszerűen nem tartható fönn nélküle. Mert alkotórészeinek centrifugális ereje folytán hajlamos darabokra hullani. Ami általában a tőke normális működése során nagyobbfajta politikai válságnak látszik, az mélyebb értelemben abból a szükségletből fakad, hogy új kohéziót kell teremteni általános társadalmi szinten, az anyagilag megváltozott – vagy változóban levő – erőviszonyoknak megfelelően. Így például monopolista fejlődési trendeket nem lehet hagyni csak úgy, hogy haladjanak a maguk útján, különben súlyos problémákat okoznak mindenütt. Valamiképp viszonylagos kohéziós keretbe kell szorítania őket a politikának – a tőke összesítő vezénylő struktúrájának. Akkor is meg kell ezt tennie, ha a demonstratívan alkalmazott rendszabályozó intézkedései gyakran csak a nagyhangú ideológiai okfejtésig terjednek, meg az új erőviszonyok igazolásáig, hogy aztán megenyhüljenek a monopolista (vagy kvázimonopolista) társaságok irányában, ahogy az alapvető trend diktálja. A nemzetközi monopolista fejlemények, természetesen, ugyanilyen meghatározottságokon alapulnak. De mindezek a folyamatok elvben összeegyeztethetők a tőke normális működésével anélkül, hogy szükségképpen a rendszer strukturális válságába torkollnának. De még a politika strukturális válságába sem. A válságról szólva ugyanis még csak a politikában zajlókról beszélünk – vagyis egyes olyan válságokról, amelyek a fönnálló politikai rendszer kezelhető paraméterei közt mennek végbe és oldódnak meg -, nem pedig a politika válságáról.

A fönnálló politikai intézményeknek az a fontos funkciójuk, hogy irányítsák, bizonyos értelemben pedig rutinná tegyék a kívánatos társadalmi kohézió helyreállításának legalkalmatosabb és legtartósabb módját, összhangban az anyagi fejleményekkel és a megfelelően változó erőviszonyokkal, működésbe hozva egyúttal a mozgósítható kulturális és ideológiai arzenált is e cél szolgálatában. Tőkés, demokratikus társadalmakban ezt a folyamatot a politika terén rendszerint többé-kevésbé őszintén végigküzdött időszakos parlamenti választások formájában vezénylik le. Amikor a szükséges helyreállító kiigazítások nem tarthatók a rendes paramétereken belül, az alapul szolgáló erőviszonyok nagyobb mértékű változásai következtében, amelyek diktatórikus jellegű politikai-katonai föllépésekkel járnak, még akkor is a politikában beállott, a tőke által féken tartható válságokról beszélhetünk, föltéve, hogy előbb-utóbb visszatérés következik a tőke normális működésére jellemző „demokratikus alkotmányossághoz". Amellett az efféle fejleményeket gyakran nagymértékben külföldről ellenőrzik, ahogy Latin-Amerikában láthatjuk az USA ösztönözte és irányította autoritárius kormányzás számos példáján.

Igencsak más dolog, persze, amikor mélységesen autoritárius fejlődési folyamatok és trendek kezdenek érvényre jutni nem az alárendelt régiókban, hanem a globális tőkerendszer szívében – a strukturálisan uralkodó részeken. Ez esetben a „kettős könyvelés" korábbi patentje, ami abban áll, hogy kíméletlen (akár katonai-imperialista) uralmat gyakorolnak más országok fölött, miközben otthon a „demokratikus játékszabályokhoz" igazodnak, beleértve az alkotmányosság maradéktalan betartását, tehát ez a fajta kettős könyvvitel nem gyakorolható tovább. Az ellentmondások kitelepítése rendszeres törekvése a tőkének, ameddig csak gyakorolható. Minthogy fönnállnak a strukturális hierarchiák, amelyek érvényesülnek és érvényesülniük kell mindenkor az államközi kapcsolatokban is, a rendszer normális működéséhez hozzátartozik, hogy a domináns országok exportálni próbálják – erőszakos beavatkozások formájában, beleértve a háborúkat is – belső ellentmondásaikat a rendszer egyéb, kisebb önhatalmú részeibe. Abban a reményben teszik ezt, hogy belsőleg biztosítsák és a nagyszabású összeütközések közepette még az osztályhatárokon átnyúlva is erősítsék a kívánatos társadalmi kohéziót.

Ámde ez fokozottan egyre nehezebbé lesz – hiába minden önkiszolgáló mitológia az „egyetemesen jótékony globalizálásról" -, ahogy mindinkább globális gubanccá válik a tőkerendszer. Ennek eredményeként jelentős változásoknak kell lejátszódniuk, mindenütt komoly következményekkel. A túlsúlyosan domináns országnak, jelenleg az Egyesült Államoknak, ugyanis az az elsődleges gondja, hogy biztosítsa és fönntartsa az ellenőrzést a globális tőkerendszer fölött, amint az a globális-hegemonikus imperializmus legfőbb hatalmához illik. Ám tekintettel a riasztó anyagi és emberi ráfordításokra, amelyekért így vagy úgy meg kell fizetni, ez a globális uralomra irányuló terv óhatatlanul mérhetetlen veszélyekkel jár, valamint ellenállást vált ki nem csupán nemzetközileg, hanem belföldön is. Ez okból avégett, hogy fönntartsák az autoritárius ellenőrzést a tőkerendszer mint egész fölött a tőkés globalizációtól korunkban elválaszthatatlan, egyre mélyülő strukturális válság föltételei között, a félreérthetetlen autoritárius trendeknek erősbödniük kell nem csupán nemzetközi síkon, hanem a domináns imperialista országokon belül is, hogy le lehessen törni minden esetleges ellenállást. Azok a súlyos alkotmánysértések, amelyeket már láttunk az Egyesült Államokban és közeli szövetségesei jogi-politikai rendjében, s amilyenekre még inkább számíthatunk a jövőben – amiként az előre látható az eddig meghozott intézkedésekből és törvénybe iktatott rendszabályokból, vagy úgyszintén a meglehetősen egyoldalú „megfontolásokból" a cinikusan manipulált törvényhozási hírszolgáltatásban -, világos jelei ennek a tőke strukturális válsága hatására kialakult, veszedelmes trendnek.

Árulkodó példa a tendenciózus törvényhozói manipulációra az a mód, ahogyan fontos törvényeket megszerkesztenek a kormányzati végrehajtó ágazatban. Nem meglepő ennélfogva, hogy a legfölső bíróság egyik bírája Nagy-Britanniában kénytelen volt szót emelni egy emberi jogokat érintő, létfontosságú tárgyban, mondván, hogy „az elfogadott törvénycikkelyeket oly módon fogalmazták, hogy kiiktassák a bírósági kontroll hatálytalanító rendelkezéseit. […] A bíró azt mondta, hogy Charles Clarke [az akkori belügyminiszter] egyoldalú értesülés alapján hozott döntést a rendelet kibocsátásáról, ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse a körülményeket, amelyek megengednék a bíróságnak, hogy hatálytalanítsa a belügyminiszteri döntést. Így aztán, mondotta a bíró, hatályban kellett hagynia a rendeletet, jóllehet úgy ítélte meg, hogy az sérti az emberjogi törvényt."²⁰

A második világháborút követő időszakban némileg elsietve és naivan ünnepelték „az imperializmus végét". Valójában ugyanis csupán egy rég esedékes kiigazítást láttunk a nemzetközi erőviszonyokban, annak megfelelően, ahogyan a társadalmi-gazdasági és politikai hatalmi viszonyok objektíven átalakultak a második világháború előtt és alatt, miként előrevetítette ezt Roosevelt elnök első beköszöntő beszédének egyik kulcsfontosságú részlete, amely a „nyitott ajtó politikáját" szorgalmazta mindenütt, beleértve az akkori gyarmati területeket is. A háború utáni kiigazítás persze a korábbi gyarmattartó hatalmak hátrébb sorolásával járt: a másod- és harmadosztályba kerültek az amerikai imperializmus alárendelt erőiként. Ámde jó néhány évig – az újjáépítés és a viszonylag zavartalan gazdasági terjeszkedés háború utáni időszakában, amelynek segítségével sikerült megalapozni és finanszírozni a jóléti államot – az erőnek erejével érvényre juttatott „nyitott ajtó politikájával" (mármint az Egyesült Államok számára nyitott ajtóé) beharangozott nagy változás azzal az illúzióval járt együtt, hogy maga az imperializmus lett mindörökre a múlté. Azonfölül társult azzal a tág körben elterjedt ideológiával is, súlyosan megfertőzve nem csupán az értelmiséget, hanem a hagyományos baloldal némely fontos szervezett mozgalmát is, amely szerint a fönnálló társadalmi-gazdasági és politikai rend válságai (ilyeneket csakis a háború előtti rövid időre ismertek el) visszavonhatatlanul a múlthoz tartoznak. Ezt az ideológiát – ideológiai ikertestvérével egyetemben, amelyik „az ideológia végét" prédikálta – arra a föltevésre alapozva terjesztették, hogy immár a „szervezett kapitalizmus" világában élünk, s ennek tartósan sikerült elbánnia a maga ellentmondásaival.

Kegyetlen kijózanodást hozott aztán, a politikában éppúgy, akár az ideológiában, amikor a tőkerendszer mindenre kiterjedő és mindegyre mélyülő strukturális válsága jelentkezett. 1987-ben, amikor nagy válság zajlott a nemzetközi értéktőzsdéken, európai kereskedelmi bankárok úgy érveltek egy nyilvános televíziós vitában, hogy a válság oka az, hogy az USA nem hajlandó tenni valamit csillagászati adóssága rendezésére. Az amerikai bankár azzal vágott vissza agresszívan e vitában, hogy csak várják ki, amíg majd az USA rendezni kezdi adósságait, s akkor majd meglátják, mekkora válság zúdul a nyakukba. S bizonyos értelemben igaza volt. Hiszen roppant naivitásra vall azt képzelni, hogy Európa kényelmesen távol tarthatja magát a krónikusan megoldatlan globális strukturális válság mindenre kiterjedő hatásaitól, amely válságnak az amerikai adósság csupán egyik oldala, s ebben teljes mértékben részes a hitelező országok önérdekű cinkossága is.

Az utóbbi két évtizedben tanúi voltunk, ahogy szemlátomást nekivadultan, nagy dérrel-dúrral visszatért az imperializmus, miután hosszú ideig sikeresen „a demokrácia és a szabadság" posztkoloniális világának álcázta magát. És a most uralkodó körülmények között kiváltképp destruktív alakot öltött. Ez dominál jelenleg a történelmi szcénán, annak a nyílt hangoztatásával, hogy a jelenben éppúgy, akár a jövőben szükségszerű „korlátlan háborúkat" indítani. Mi több, ahogy korábban említettük, nem riadnak vissza annak kinyilatkoztatásától sem, hogy „morális jogosultsága" van a nukleáris fegyverek bevetésének – „preemptíven" és „preventíven" – olyan országok ellen is, amelyek nincsenek birtokában ilyen fegyvereknek.

Amióta megkezdődött a tőke strukturális válsága az 1970-es évek elején, a rendszer súlyos problémái minden téren halmozódtak és krónikussá váltak, nem utolsósorban a politika terén. Jóllehet minden bizonyíték ellenére tovább folyik mindenütt az „egyetemesen jótékony globalizáció" ábrándvilágának propagálása, nem rendelkezünk olyan alkalmatos nemzetközi politikai szervvel, amelyik képes volna orvosolni a mai fejlődési trendek tisztán látható negatív következményeit. Még az Egyesült Nemzetek korlátozott hatókörét is a semmivel teszi egyenlővé az amerikaiak eltökéltsége, hogy a világra kényszerítsék Washington agresszív politikáját, ahogyan a hamis ürüggyel Irak ellen indított háború esetében is történt.

Az amerikai kormányzat azzal, hogy így járt el, önkényesen magára osztotta a tőkerendszer mint egész globális kormányának elvitathatatlan szerepét, nem zavartatva magát attól a meggondolástól, hogy egy ilyen elképzelés szükségszerű bukásra van ítélve. Nem elegendő ugyanis szabadjára engedni a „túlerőt", ahogy az uralkodó katonai doktrína előírja, szétzúzva a másik fél hadseregét, a katonai kaland végrehajtása során mérhetetlen „járulékos kárt" okozva, amiként obszcén mód nevezik, az egész népességnek. A fönntartható állandó megszállás és uralom – beleértve a zavartalan és hasznot hajtó gazdasági kizsákmányolást – az ily módon megtámadott országokban egészen más lapra tartozik. Azt képzelni, hogy akár még a legnagyobb katonai szuperhatalom is képes rá, hogy mint afféle „kikényszerített normalitást" ráerőszakolja az egész világra – és ebben az értelemben megváltoztathatatlan állapotként szabja meg – az „új világrendet", teljesen képtelen föltételezés.

Sajnos az események és a fejlemények már régóta ebbe az irányba mutattak. Hiszen nem George W. Bush elnök, hanem Bill Clinton elnök volt az, aki arrogánsan kijelentette: „Csupán egyetlen szükséges nemzet létezik, az Amerikai Egyesült Államok." A neokonok csupán fönntartani és megerősíteni akarták ezt a hitet. Az úgynevezett liberálisok sem tudtak azonban semmi pozitívabbat prédikálni, mint ugyanezt a veszedelmes hitvallást, egészében véve ugyanolyan szellemben. Panaszkodtak, hogy „túl sok az állam" ma világszerte, s egy úgynevezett igazságszolgáltatási integrációt javasoltak az efféle problémák lehetséges megoldása gyanánt.²¹ Vagyis egy groteszk módon „igazságszolgáltatási integráció" néven nevezett valami mellett kardoskodtak, ami valójában a pszeudolegitimációját jelentené egy maroknyinál is kevesebb imperialista hatalom, mindenekelőtt az Egyesült Államok által gyakorolt, autoritárius, közvetlen ellenőrzésnek a nehezményezett „túl sok állam" fölött. Ez a koncepció, ködösítő terminológiája dacára, nem sokban különbözik Thomas P. M. Barnett fönt idézett elméletétől, hogy miképp is kell megbirkózni a nehezményezett „nem csatlakozás állapotával".

Ha „túl sok állam" létezik is manapság, azért még nem lehet varázsütésre eltüntetni őket. Katonai erővel sem lehet letarolni őket, hogy azután ennek alapján teremtsék meg az „új normalitás" globalizált boldogságát. Nem lehet a végtelenségig elfojtani a jogos nemzeti érdekeket. A világon leginkább Latin-Amerika népe tanúsíthatja ékesszólóan ezt az igazságot.

A politika strukturális válsága szerves része a tőkerendszer hosszan gennyedző strukturális válságának. Ez mindenütt jelen van, következésképp nem lehet megoldani úgy, hogy öntartósító, apologetikus módon bíbelődnek valamelyik elszigetelt politikai aspektussal. A legkevésbé lehetséges megoldani úgy, hogy az alkotmányosságot lyukasztgatják-foltozgatják, aminek számos riasztó példáját láthattuk. S az alkotmányos rend aláaknázásával és egyáltalában való eltörlésével sem. Ha brit legfelső bírósági tagok és olasz igazságügyi tisztviselők tiltakozhatnak az ilyen próbálkozások ellen, bármilyen kirohanásokat intéznek is ellenük e világ Berlusconijai még akár három nappal az általános választások előtt is, akkor mi is mindannyian megtehetjük ezt annak kritikai tudatában, hogy mi minden forog itt kockán.²² Társadalmi anyagcsere-ellenőrzésünk fönnálló módja mély válságban van, s ezen csakis egy gyökeresen különböző mód kialakításával segíthetünk, amelyik a lényegi egyenlőségen alapul, s ez korunkban válik valóban véghez vihetővé, első ízben a történelem során. Sokan jogosan bírálják a parlamenti politizálás kínosan nyilvánvaló kudarcait. De e tekintetben is az a helyzet, hogy a parlamentarizmus múltjának és jelenének szükséges újragondolása nem vezethet tartós eredményre, ha nem tágabb összefüggésében vizsgáljuk, mint a tervezett új társadalmi anyagcsererend szerves, a lényegi egyenlőség követelményétől elválaszthatatlan részét.

Sokan egyetértenek ma azzal, hogy társadalmi anyagcsererendünk – fokozódó destruktivitása miatt még környezetvédelmi tekintetben is, hát még a termelés és a pocsékoló tőkefölhalmozás körében, nem is szólva a legfelelőtlenebb katonai rombolás szaporodó közvetlen megnyilvánulásairól – hosszú távon életképtelen. Ám annak a ténynek kell a folyamatban levő fejlődési trendekre és halmazati hatásukra vonatkozó kritikai tudatunk előterébe kerülnie, hogy a hosszú táv korunkban egyre rövidül. A mi felelősségünk, hogy tegyünk valamit, mielőtt kifutnánk az időből.

Jegyzetek

* A tanulmány bevezető előadásként hangzott el a brazíliai Maceióban 2006. május 4-én, a munkaügyi bírák 13. országos kongresszusán.

¹ Mészáros István: Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág, 2005, 46.

² „Seymour Hersh jelenti, hogy az egyik változat bunkertörő taktikai nukleáris fegyver, valamint B61-11 bevetését is magában foglalja, biztosítandó Irán fő centrifuga-létesítményének lerombolását Natanzban." Sarah Baxter: „Gunning for Iran". The Sunday Times, 2006. április 9.

³ Ennek a 2005. április 17-i kezdeményezésnek előzménye volt 2005 őszén egy petíció, amelyet több mint 1800 fizikus írt alá, elutasítva az USA új nukleáris fegyverzeti politikáját, amelynek része a preemptív nukleáris fegyverhasználat a nem-nukleáris ellenséggel szemben: http://www.globalresearch.ca

⁴ John Pilger joggal ostorozta ez okból Tony Blair miniszterelnököt. Ezt írta: „Blair kimutatta az abszolút hatalom iránti vonzódását, amikor a királyi prerogatívumot, visszaélve vele, arra használta, hogy a parlament megkerülésével indítson háborút." Pilger cikkét, amelyből idézetünket vettük, a New Statesman közölte 2006. április 17-i számában. Hozzátehetjük, hogy az ilyen trükköket, mint amilyen a „királyi előjog", valamint problematikus megfelelői egyéb alkotmányokban, egészében véve pontosan azzal a célzattal ötölték ki, hogy visszaéljenek velük mint önlegitimáló autoritárius mentesítő záradékokkal, amelyekkel önkényesen fölülírhatják a demokratikus követelményeket nehéz körülmények között, ahelyett hogy kiterjesztenék a demokratikus döntéshozó hatalmat, ahogyan nagyobb válsághelyzetekben szükséges volna.

⁵ Baxter: i. m.

⁶ Richard Peet: „Perpetual War for Lasting Peace". Monthly Review, 2005. január, 55-56.

⁷ Uo.

⁸ Max Boot: Savage Wars of Peace. Idézve in „The Failure of Empire" (szerkesztőségi cikk). Monthly Review, 2005. január, 7.

⁹ Mészáros: i. m. 99.

¹⁰ „Transcripts shows No 10's hand in war legal advice". The Guardian, 2005. február 24. Emlékeztetnünk kell itt rá, hogy világos legyen az ügy: Lord Goldsmith első szakvéleménye fölöttébb szkeptikus volt a tervezett háború törvényességét illetően.

¹¹ Philippe Sands: Lawless World. London, Penguin Books, 2005.

¹² John Mortimer: „I cannot believe that a Labour Government would be so ready to destroy our law, our freedom of speech and our civil liberties". The Mail on Sunday, 2005. október 2.

¹³ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13.

¹⁴ „John Pilger sees freedom die quietly". New Statesman, 2006. április 17.

¹⁵ Japan Press Weekly, 2006. március, 26.

¹⁶ Manuel Marulanda Vélez: „Carta enviada pelo líder histórico das FARC da Colômbia a Álvaro Leyva, candidato às Eleiçôes Presidênciais marcadas para 24 de Maio de 2006". resistir.info, 2006. április.

¹⁷ Uo.

¹⁸ Azt írtam 1971 novemberében, a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a most zajló események és a kibontakozó fejlemények „drámai módon nyomatékosítják a tőke globális strukturális válságának fölerősödését".

¹⁹ István Mészáros: Beyond Capital. London, 1995, 680-682. A 18. fejezetben jóval részletesebben tárgyalom ezt a témát.

²⁰ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13. A The Guardian ugyanezen számában Tania Branigan, a lap belpolitikai tudósítója arról számol be, hogy „kritikusai úgy vélekednek, a Törvényhozási és Igazgatási Reform törvényjavaslata engedélyezné a kormánynak, hogy szinte minden törvényt kívánsága szerint megváltoztathasson – akár újabb büntető elemek beiktatásával, vagy akár az alkotmány módosításával is -, parlamenti megszavaztatás nélkül. […] A torik és a liberális demokraták a törvényjavaslatot csak »parlamenti szavazáseltörlő törvény« gúnynéven emlegetik."

²¹ Martin Wolf: Why Globalization Works? New Haven, Yale University Press, 2004.

²² Giorgio Ruffolo: „Un paese danneggiato". La Repubblica, 2006. április 7.