Előszó

„Nincs semmi elvámolnivalója?" „Nincs." „Rendben." Majd politikai kérdések követ­keztek. „Maga anarchista?" „Először is, mit értünk anarchizmuson? – kérdeztem vissza. Gyakorlati, metafizikai, elméleti, misztikus, elvont, individuális, társadalmi anarchiz­mus? Amikor fiatal voltam – mondtam -, e szavak jelentettek valamit számomra." így aztán érdekes beszélgetésbe bonyolódtunk, s a vége az lett, hogy két egész hetet Ellis Islandon töltöttem. (Vladimir Nabokov: Pnin)

Mit ereznél, ha egy napon rádöbbennél, hogy a társadalom, amelyben mindig is élni akartál, már megvalósult – eltekintve kisebb helyi gondok­tól, a kizsákmányolástól, háborútól, diktatúrától, éhezéstől? Ez a tanul­mány arról szeretne beszélni, hogy az anarchista társadalom, a magát hatalom nélkül felépítő társadalom mindig is létezett, mint mag a hó alatt, betemetve az állam ós az állami bürokrácia tömege, a kapitalizmus hulladékhegyei, a kiváltságok és jogtalanságok, a nacionalizmus és az ön­gyilkos hazafiság, a vallási ellentétek és a fanatikus szeparatizmus alá.

Az anarchizmus számos értelmezési lehetősége közül az itt kifejtés­re kerülő változat arról szeretne meggyőzni, hogy az anarchizmus egyáltalán nem a jövő társadalmáról alkotott spekulatív fantazma­gória. Az anarchizmus a mindennapi tapasztalatainkban gyökerező, a társadalmunkat meghatározó hatalmi törekvések mellett és azok ellené­re működő emberi szervező elv leírása. Mindez nem újdonság. Gustav Landauer szerint az anarchizmussal nem találtunk ki semmi újat, „csak megpróbálunk feléleszteni, rekonstruálni valamit, ami mindig is megvolt, ott ért az állam árnyékába rejtve és parlagon". Egy modern anarchista, Paul Goodman pedig ezt mondta: „A szabad társadalomnak többet kell jelentenie annál, mint hogy a régi rendet egy új renddel helyettesítjük. E kifejezésen azt énjük, hogy kiterjesztjük a szabad cselekvés terét, míg végül ez működteti majd szinte egész társadalmi életünket."

Még azt hihetné valaki, hogy szándékosan keverem magam ellent­mondásba, amikor az anarchizmus kapcsán szervezetről beszélek. Azt hihetnék, hogy az anarchia, már nevéből következően is, a szervezet el­lentéte A szó azonban valójában valami egészen mást jelöl: uralom nél­küliséget, a hatalom hiányát jelenti. Végül is a hatalom hozza és hajtja végre azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a .gazdagok" birtokolják a társadalmi javakat és kizárják belőle a „szegényeket". Végül is a hatalom elve biztosítja, hogy az emberek életük nagy részében má­sokért dolgozzanak, s nem azért mintha ez kedvükre lenne, vagy mintha bármi beleszólásuk lenne munkájukba, hanem mert ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjanak. Végül is a hatalom az, aki háborúra készül és hadat visel még akkor is, ha te vagy köteles elszenvedni e háború következményeit.

De vajon tényleg csak a hatalom? A hatalom, még a korlátlan dik­tatúra is, az alávetettek beleegyezésén alapul. De miért egyeznek bele az emberek abba, hogy uralkodjanak fölöttük? Nemcsak azért mert félnek: mi félni valója lehet egy maroknyi hivatásos politikustól és fizetett banditáiktól emberek millióinak? Mindez azért történhet meg, mert az alávetettek magukévá teszik a felettük állók értékeit Irányí­tók és irányítottak ugyanúgy a hatalom, a tekintély és a hierarchia elvében hisznek. És mégis, a mindennapokban az önkéntes társulá­sok és a kölcsönös segítség tartják működésben a társadalmat.

Az anarchisták társadalmi és politikai filozófiává emelik az emberek természetes és spontán hajlandóságát, hogy közös hasznukra szövet­kezzenek egymással. Az anarchizmus valójában annak a gondolatnak a neve, hogy a társadalom megszervezheti magát hatalom nélkül is, s hogy ez nem csak lehetséges, hanem üdvös is számára. Az anarchia szó, mint tudjuk görög eredetű, annyit jelent, hogy „hatalom nélküliség", s a görögök óta ennek az eszmének mindig is voltak hívei, bárhogy hív­ták is őket. Az újabb korban William Godwin volt az első, aki elméleti rendszerré fejlesztette az anarchizmust, nem sokkal a Francia Forrása-lom után. A XIX. század közepén egy francia, Proudhon anarchista társa­dalomelméletet dolgozott ki, á központi hatalom nélkül szövetségre lé­pett kisközösségek anarchistaelméletét. Proudhont Mihail Bakunyin, az orosz forradalmár követte, Karl Marx kortársa és ellenfele. Marx képvi­selte a szocialista mozgalom egyik szárnyát – akik az államhatalom megragadására törekedtek; Bakunyin a másikat – nekik az államhata­lom lerombolása volt a céljuk.

Egy másik orosz, Pjotr Kropotkin megpróbálta az anarchista eszmé­ket tudományosan is megalapozni. Kimutatta, hogy a kölcsönös segít­ségre – az önkéntes együttműködésre – való hajlandóság ugyan­olyan elemi erő bennünk, mint az agresszió vagy a hatalomvágy.

De voltak mások is, sok ezren, ismeretlen forradalmárok, propagátorok és tanítók, akik ugyan nem írtak könyveket, amelyekből idézhetnék, de megpróbálták a világ majd minden táján elterjeszteni az eszmét a hata­lom nélkül felépülő társadalomról. Különösen forradalmak idején jelentek meg, Mexikóban, Oroszországban és Spanyolországban. Mindenhol ve­reséget szenvedtek, és a történetírók szerint, amikor Franco csapatai 1939-ben bevonultak Barcelonába, az anarchizmus napja végleg leha­nyatlott.

És mégis, 1968-ban, Párizsban az anarchia zászlói lengtek a sor­bonne-i egyetemen, és még ugyanebben az évben feltűntek Brüsszel­ben, Rómában, Mexikóvárosban, New Yorkban, sőt még Canterburyben is. Az emberek egyszeriben arról kezdtek beszólni, hogy olyan politikai élet kellene, amelyben a hétköznapi ember, asszony és gyerek saját sorsának kovácsa, s maga alakítja jövőjét. Társadalmi és politikai de­centralizációt kezdtek emlegetni, munkásigazgatást az iparban és diák­hatalmat az iskolákban; közösségi ellenőrzést követeltek a szociális in­tézmények felett. Az anarchizmus nem volt többé a történelem romanti­kus mellékösvénye, hanem az emberi viszonyok szerveződéséről alko­tott felfogás, ami ma időszerűbb, mint valaha.

A szervezeteknek és a szervezeti problémáknak hatalmas és kiter­jedt irodalma van, annál is inkább, mivel e téma a kormányapparátus és a gazdaságirányítás hierarchikus felépítése szempontjából különös fon­tossággal bír. Az anarchisták számára e tömérdek irodalomnak legfel­jebb a töredéke használható, hacsak nem éppen az a céljuk, hogy bírá­latukkal ízekre szedjék vagy szabotálják ezeknek az életünkre rátelepe­dett intézményeknek a működését. Az igazság az, hogy miközben ezrek tanítják és tanulják a hatalom mesterségét, alig akad valaki, aki a hata­lom-mentesség elvével ugyanezt tenné. Számtalan kutatás foglalkozik az irányítás módszereivel, de hányan vannak azok, akik az önigazgatás titkát keresik? Könyvtárakat lehetne megtölteni a gazdaságirányításról szóló munkákkal, költséges tanfolyamokat szerveznek és túlfizetett ta­nácsadókat ültetnek az apparátus nyakába. Azok számára azonban, akik az irányítást munkásautonómiával szeretnék helyettesíteni, nincs sem könyv, sem tanfolyam, ós minden bizonnyal nem számíthatnak egy árva garasra sem. A hatalmasok kisajátították az agyakat, és nekünk, ha ki akarjuk dolgozni az irányítás és hatalom nélkül felépülő társadalom el­méletét, olyan történeti és tapasztalati anyagból kell merítenünk, ame­lyeket senki sem tartott méltónak arra, hogy lejegyezze.

„A történelmet – mondta W. R. Lethaby – a túlélők írják, a filozófiát a tehetősek; azok ismerik az életet, akik nem félnek alámerülni mélysé­geibe." Ha megpróbáljuk egy anarchista szemével nézni az emberi tár­sadalmat, észrevesszük, hogy mindaz, amit szeretnénk, már megvan az uralkodó hatalmi struktúra réseiben. Ha fel akarjuk építeni a szabad tár­sadalmat, csak ki kell nyújtanunk a kezünket az építőköveiért…

Állam és anarchia

Nyilvánvaló, hogy amíg korunk problémái a tömegpolitika és a „tömegszervezet" fogal­maival határozzuk meg, addig illetékeseik csak az államok és a tömegszervezetek le­hetnek. De mihelyt tudomásul vesszük, hogy a működő államok és pártok részéről számba jöhető megoldások vagy hatástala­nok, vagy ártalmasak – vagy ezek is, azok is egyszerre -, nemcsak annak a szüksé­gessége merül fel, hogy új megoldások után nézzünk, hanem elsősorban azé, hogy ma­gukat a problémákat másként fogalmazzuk meg. (Andrea Caffi)

Ha egy pillantást vetünk a szocializmus történetére, ha eltöprengünk a szomorú különbségen ígéret és megvalósulás között (akár azokban az országokban, ahol a szocialista pártok győztesen kerültek ki a politikai hatalomért folytatott küzdelemből, akár azokban, ahol a hatalmat soha­sem sikerült megszerezniük), ellenállhatatlanul merül fel bennünk a kér­dés: mit hibáztunk el, mikor és miért. Lennének, akik az 1917-es orosz forradalmat tekintenék végzetes fordulópontnak a szocialista történelem­ben. Mások egészen az 1848-as Párizsig mennének vissza, és a Febru­ári Forradalomban keresnék az európai szocializmus fejlődésének szét­válását anarchista és marxista történetre. Megint mások az Internacio­nálé 1872-es Hágai Kongresszusát tekintenék döntőnek a kettéválás szempontjából (ezen a kongresszuson aratott győzelmet a marxizmus Bakunyin és az anarchisták kizárásával). Ugyanebben az évben Baku­nyin, Marxot bírálva, profetikus látomásban jósolta meg a kommunista társadalom egész elkövetkezendő történetét:

„Marx, habár kommunista, a hatalom és a centralizmus híve. Ugyan­azt akarja, amit mi, a gazdasági és társadalmi egyenlőség átfogó győzelmét, de ő ezt az államban és az államhatalom által, egy nagyon erős, mondhatnám úgy is, hogy despotikus ideiglenes kormány diktatú­rájával kívánja elérni, azaz úgy, hogy közben kiiktatja a szabadságot. Az ő gazdasági eszménye szerint az állam a föld és minden másatoké egyedüli tulajdonosa, állami földművelés folyik állami szakemberek irá­nyítása alatt, és az állam ellenőriz minden ipari és kereskedelmi vállalko­zást az állami tőke segítségével. A mi célunk ugyanúgy a gazdasági és társadalmi egyenlőség diadala, de mi az egyenlőséget úgy akarjuk meg­valósítani, hogy leromboljuk az államot, és eltörlünk mindent, amit jog néven ismerünk (hisz a jog sem más, nézetem szerint, mint az emberi jogok szüntelen semmibevétele). Mi nem föntről lefelé, hatalmi eszkö­zökkel, és nem is szocialista hivatalnokok, szakemberek vagy a tudás más kiválasztottjai segítségével akarjuk újjászervezni a társadalmat és egyesíteni az emberiséget, hanem alulról fölfelé, az állami igából felsza­badult munkástársulások szabad összefogásával."

A szocializmus angol változata esetében a szétszakadás később kö­vetkezett be. Az egyik legkorábbi fábiánus röpirat még kijelenthette 1886-ban, hogy „az angol szocializmus még sem nem anarchista, sem nem kollektivista, politikai szempontból még nem elég körvonalazott ah­hoz, hogy bárhová besoroljuk. Sokan vannak, akik szívük szerint szocia­listák, csak ezt még ők maguk sem tudják. Ha azonban Anglia nem tu­datos szocialistái egyszer magukra ébrednek, valószínűleg ók is két pártra fognak szakadni: az erős központi irányítás szükségességét valló kollektivistákra a mérleg egyik serpenyőjében és a központi kormányzat­tal szemben az egyéni kezdeményezést védelmező anarchistákra a má­sikban." A fábiánusok hamar rájöttek, hogy a vízválasztó melyik oldalán a helyük, és amikor megalakult a Munkáspárt, döntő módon befolyásol­ták annak politikai irányvonalát. 1918-as éves konferenciáján a Munkás­párt végül a mellett a felfogás mellett kötelezte el magát, amely a szo­cializmust az államhatalom és állami tevékenység korlátlan kiterjeszté­sével azonosítja, ós az államot, mint egy hatalmas, igazgatói irányítás alatt álló részvénytársaságot képzeli el.

És hogy mit hozott hatalomra jutása után a „szocializmus"? Társa­dalmi igazság helyett a társadalmi jólét álcájával leplezett állammonopo­lista kapitalizmust. A XIX. század fényes reményei nem váltak valóra, csak a komor próféciák teljesedtek be. A totális háború és totális állam századában ma még érvényesebb s még időszerűbb a klasszikus anar­chista gondolkodók bírálata az államról és annak hatalmi struktúrájáról. Ugyanakkor semmivé vált a hit, hogy az államhatalom megragadásával megvalósul a szocializmus (bármelyik országot vesszük is, ahol a szo­cialista pártok parlamenti többséget szereztek, vagy ahol egy népi forra­dalom hátán kerültek hatalomra, nem is szórva azokról a helyekről, ahol születésénél szovjet tankok bábáskodtak). Pontosan az történt, amit jó egy évszázada az anarchista Proudhon megjósolt. Amit elértek, végül is nem több, mint „egy jól felépített demokrácia, amely látszólag a tömegek hatalmán alapul, de amelyben a tömegeknek még sincs több hatalmuk, mint amennyi ahhoz kell, hogy az általános szolgaság állapotát fenntart­sák a régi abszolutizmustól kölcsönzött elveknek és előírásoknak megfe­lelően. Ezek pedig a következők: monolit államhatalom, mindent beke­belező centralizmus, az egyéni, közösségi és regionális gondolatnak (mint bomlasztó hatásúnak) szisztematikus elfojtása, inkvizitórikus rendőrség."

Kropotkin is azok közé tartozott, akik figyelmeztettek: „Az államap­parátus, mely mindig eszköz volt egy kisebbség kezében, hogy biz­tosítsa és megszervezze hatalmát a tömegek felett, nem lehet az az eszköz, mely majd ugyanennek a hatalomnak a lerombolását szol­gálja." Kijelentette, hogy „az ember gazdasági és politikai felszabadulá­sa majd új kifejezési formákat teremt az állami intézmények helyett". Ma­gától értetődőnek tartotta, hogy „ennek az új formának sokkal inkább né­pinek és decentralizáltnak kell lennie, sokkal jobban kell hasonlítania egy népgyűlés jellegű önkormányzathoz, mint bármelyik képviseleti kor­mányzatnak". Kropotkin itt azt a gondolatot ismétli meg, hogy minden­képp meg kell találnunk azokat az új szervezeti formákat, amelyek átve­hetik majd az állami bürokráciától a társadalom számára végzett felada­tokat, majd hozzáteszi: „semmit sem végeztünk mindaddig, amíg ez nem történik meg".

Amikor azt látjuk, hogy a mai világban milyen gyengék az egyének meg a személyes kapcsolatokra épülő kis közösségek, és megkérdez­zük magunktól: miért van így, válaszunknak nemcsak azt kell magában foglalnia, hogy gyengeségüknek a modern katonai-ipari állammá szer­veződött roppant hatalmi gócok az okai, hanem azt is, hogy azért gyen­gék, mert kiszolgáltatták erejüket az államnak. Úgy kell elképzelnünk, mintha minden ember rendelkezett volna meghatározott mennyiségű erővel, de valamiféle mulasztás, nemtörődömség, vagy egy botor, föld­hözragadt szokás vagy beidegződés miatt hagyta volna, hogy azt meg­szerezze valaki más, ahelyett, hogy maga használta volna fel céljaira. (Kenneth Boulding szavaival élve, temérdek emberi energia létezik a vi­lágban. Amikor az óriás szervezetek hasznosítják ezeket az energiákat, elvonják őket más területekről.)

Gustav Landauer, a német anarchista, egy egyszerű, de mélyreható gondolatot fűzött az állam és társadalom viszonyának vizsgálatához: „Az állam nem valami olyasmi, amit egy forradalommal lerombolhatunk. Az állam – állapot, az emberek közötti meghatározott viszony, viselkedés­mód. Úgy rombolhatjuk le, ha másféle kapcsolatokat kötünk, másképp viselkedünk." Mi, s nem valami absztrakt, külső identitás az – mondja Landauer -, aki hol így, hol úgy cselekszik, hol társadalmi, hol politikai értelemben létezik. Landauer barátja és szellemi örökségének folytatója,

Martin Buber Society and the State [Állam és társadalom] című tanul­mányát a szociológus, Robert Maclver megállapításával kezdi: „a társa­dalmit a politikaival azonosítani annyi, mint valamennyi hiba közül a legvaskosabbat elkövetni, eltorlaszolván az utat mind a társada­lom, mind az állam megértéséhez". A politikai elv – Buber értelmezé­sében – a hatalom, a tekintély, a hierarchia és az uralom fogalmaival írható le. A társadalmi elvet ott látja érvényesülni, ahol az emberek kö­zös szükségleteik és közös érdekeik alapján szövetségre lépnek.

Honnan nyeri erejét a politikai elv? – kérdezi Buber. És a kérdést így válaszolja meg: „Az állam mindenek felett álló egyesítő hatalma onnan származik, hogy az emberek félnek egymástól; az államot a társadalom önfenntartó ösztöne élteti. A látens külső feszültségek adják kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött… Ez minden államfor­ma esetében így van: mindegyiknek nagyobb a hatalma, mint amennyit a körülmények megkövetelnének, sőt politikai hatalmon valójában éppen ezt a rendelkezési lehetőségben megmutatkozó többletet értjük. E több­let mértéke – mely persze pontosan nem számítható ki – jelzi az igazga­tás és uralom közötti meglévő különbséget." Buber ezt a hatalmi fölösle­get „politikai többletnek" nevezi, és megállapítja, hogy „igazolását a külső és belső bizonytalanságból nyeri, az országok közötti és az orszá­gokon belüli látens feszültségekből. A társadalmi elvhez viszonyítva a politikai elv mindig erősebb, mint ahogy az adott körülmények között ez szükséges lenne. Az eredmény a társadalmi spontaneitás fokozatos el­apadása."

A két elv konfliktusa az emberi viszonyok örök sajátossága. Vagy ahogy Kropotkin mondta: „Civilizációnk kezdete óta kétféle tradíció, két ellentétes irányzat harcol egymással: a római és a népi, a birodalmi és a föderalista hagyomány – a hatalom és a szabadság elve." Viszonyuk a fordított arányosság: az egyik ereje a másik gyengesége. Ha fokozni akarjuk a társadalom erejét, gyengítenünk kell az államét. A totalitariánizmus hívei ezt jól tudják, ezért akarják minduntalan lerombolni azokat a társadalmi intézményeket, amelyek felett nem tudnak ha­talmat szerezni. Így tesznek az államon belüli domináns érdekcsopor­tok, s eszerint szerveződik az üzleti és katonai szféra szövetsége is a „permanens hadigazdaság" fenntartására. E szövetség, mely, egykor Charles E. Wilsonnak, az Egyesült Államok hadügyminiszterének kezde­ményezésére jött létre, ma már olyannyira eluralta az Egyesült Államok politikai életét, hogy még Eisenhower is kötelességének érezte, hogy utolsó elnöki beszédében figyelmeztessen a benne rejlő veszélyekre.

Lehántva róla a politikusok és filozófusok által ráaggatott metafizikai leplet, az államot mint az erőszak politikai szervezetét határozhatjuk meg, a szociológusok szerint pedig az állam egy a társadalom többi szervezete között. Mindazonáltal minden más organizációtól megkülön­bözteti az a kizárólagos joga, hogy végső esetben kényszert alkalmaz­zon. S itt megint csak felmerül a kérdés: ki ellen irányul ez a végső jog? Nos, a külső ellenség ellen irányul, de az esetek nagy részében valójá­ban a hatalma alatt álló társadalmat veszi célba.

Ezért mondta hát Buber, hogy a látens külső feszültségek adják az állam kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött. De vajon tudatosan teszi-e ezt az állam? Tényleg arról lenne szó, hogy az állam „rossz" emberek kezében van, s minden rendbe tehető, ha a „jó" emberekre szavazunk? Vagy az állam mint intézmény alapvető sajátos­sága mutatkozik itt meg? Simoné Weil mindenesetre ezt a következte­tést vonta le, amikor a következőket írta: „A háborúról szóló tanulmányok majdnem mind elkövetik azt az óriási hibát – amelybe a szocialisták is kivétel nélkül mind beleesnek -, hogy ti. a háborút egyszerűen csak a külpolitika egy epizódjának tartják, pedig ez mindenekelőtt belpoli­tikai lépés, s azok közül is a legalávalóbb." Pontosan erre a megálla­pításra jutott Marx is, aki szerint a szabadversenyes kapitalizmus korá­ban a tőkések konkurenciája, mely nem ismer más fegyvert, csak a ki­zsákmányolást, a tőkéseknek munkásaik ellen vívott harcává változott, s végül az egész tőkésosztályt a munkások ellen fordította. Így történhet meg aztán, hogy az állam a háború és a háborús fenyegetés eszkö­zét használja, hogy sakkban tartsa saját polgárait. „Mivel az irányító apparátusnak az ellenséggel szemben nincs más eszköze, mint hogy a kényszer erejével halálba küldje saját katonáit, az egyik államnak a má­sik állam ellen vívott háborúja az államnak és a katonai apparátusnak a saját népe ellen vívott háborújává változik."

Az irányító apparátus felől nézve persze másképp fest a kép. Szá­molgatván, hogy a lakosság mekkora hányadát áldozhatják fel egy atomháborúban, a nagyhatalmak kormányai (kapitalisták és kommunis­ták egyaránt) pontosan így szoktak kalkulálgatni. Mindjárt a fentiek sze­rint látja azonban az ember a dolgokat, ha – mint ez milliók esetében így van – ó maga is egy a feláldozhatok között (kivéve persze, ha méltatlan személyét egynek tekinti az állammal). A „megengedhető veszteség" csak nőtt, mióta a specializált, költséges kiképzésben részesített, szűk katonai személyi állomány válláról az amorf polgári tömegekre hárul a teher, hogy ezt az áldozatot meghozzák. Amerikai stratégák kiszámol­ták, hogy a polgári lakosság hányadrésze pusztult el századunk nagy háborúiban. A legyilkoltaknak az I. világháborúban 5, a II. világháború­ban 48, a koreai háborúban 84%-a volt civil, míg egy elképzelhető III. világháborúban ez a szám előreláthatólag 90-95% lenne, hiszen mára már az államok – kicsik ós nagyok egyaránt – akkora készletet halmoz­tak fel nukleáris fegyverekből, hogy abból a világ minden lakosára tíz tonna TNT jutna.

T. H. Green, a XIX. században azt írta, hogy a háború az állam „töké­letlenségének" kifejeződése. Nem volt igaza. A háborúban éppenhogy az állam tökéletessége teljesedik ki: a háború az állam legszebb órája. A háború az állam normális állapota – a kitételt Randolph Bourne hasz­nálta először az I, világháborúban. Bourne kifejtette: „Az államok az egy­más ellen támadó, illetve az egymással szemben védekező nyájak szer­vezetei. A háború a nyáj legalsó szintjéig, legtávolabbi ágaiba is eljuttat­ja az akarat és cselekvés áramát. A társadalom működő erők pillanatnyi gyorsasággal mind a legfőbb cél érdekében egyesülnek, hogy katonai támadást indítsanak, vagy hogy védekezzenek. És ami békében annyi küzdelem árán sem sikerült, az most megvalósul… a kötelek megfeszül­nek, az ellentétek kihunynak, és a nemzet lassan hömpölyögve, de foko­zódó sebességgel és egyre szorosabb egységben halad a nagy cél felé, hogy meglelje békéjét a háborúban."

Az állam elkorcsosulása, hibáinak fokozatos előtérbe kerülése ezért érvényesül társadalmi szükségszerűségként. Az életben maradás szem­pontjából így elengedhetetlenül fontos, hogy új kötelékeket, alternatív hatalmi fókuszokat, másfajta viselkedésmódokat alakítsunk ki. De hol kezdjük? Annak mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy semmiképp sem kívánunk egy létező politikai pártot támogatni vagy ah­hoz csatlakozni, vagy akár abban reménykedni, hogy egy létező politikai pártot belülről változtathatunk meg. Az sem megoldás azonban, hogy új pártokat alakítsunk és küldjünk a politikai hatalomért folytatott küzdelem arénájába. Nem az a feladatunk, hogy megszerezzük az államot, hanem hogy fokozatosan megfosszuk a hatalomtól. Az állami bürokrácia és centralizáció ugyanolyan összeférhetetlen a szocializmussal, mint ami­lyen az autokrácia volt a kapitalista rendszerrel. Így vagy úgy, de a szo­cializmus népi és közösségi jellegét kell előtérbe állítani, nem szabad, hogy ilyen mértékben támaszkodjék a képviseleten alapuló közvetett ha­talomgyakorlás rendszerére. Működésében az önkormányzásnak kell az eddiginél sokkal jobban érvényesülnie. Más szóval piramisok helyett há­lózatokat kell építenünk. Minden hatalmi intézmény a piramisok mintájá­ra épül fel: az állam, a kis és nagy vállalatok, a hadsereg, a rendőrség, az egyház, az egyetemek, a kórházak mind-mind piramis-struktúrák, szűk döntéshozói csoporttal a csúcson, alul pedig széles néptömegek­kel, akik helyett és számára a döntéseket hozzák. Az anarchistáknak nem az a céljuk, hogy kicseréljék a címkéket az egyes társadalmi réte­geken, nem akarnak más embereket a csúcsra ültetni, azt akarják, hogy mi, alulról, kikecmeregjünk végre. Az anarchisták az egyének és közös­ségek széles hálózatát szeretnék létrehozni, s e hálózat részeként min­denki maga hozná meg saját döntéseit, mindenki maga irányítaná a sa­ját sorsát.

A klasszikus anarchista gondolkodók az egész társadalmi rendszert így képzelték el, a helyi közösségek szövetének: a „commune" vagy ta­nács a területi központ (s nem az állam kinyújtott keze, hanem az érin­tett tagok szabad társulása, mely lehet szövetkezet vagy testület vagy egyszerűen a közös érdekek által egyesített emberek időleges szövetsé­ge); és a „syndicate" vagy munkástanács a munkahely szerinti, illetve a foglalkozási egység. Ezek az egységek szövetségbe tömörülnének, de nem úgy, mint a piramis kövei, ahol a legalsó tégla hordja a legnehe­zebb terhet, hanem úgy mint a láncszemek egy hálózatban, az autonóm közösségek hálózatában. Az anarchista társadalomelméletben sokféle gondolati szál fonódik össze: a közvetlen cselekvés, az autonómia és a munkásirányítás, a decentralizáció és a föderalizmus gondolata.

A közvetlen cselekvés fogalmát a századfordulón élt francia forra­dalmi szindikalisták vezették be a munkásmozgalomban alkalmazott kü­lönböző harci módszerekkel összefüggésben, az olyanokkal, mint a munkabeszüntetés, munkalassítás, amerikázás, szabotázs és az általá­nos sztrájk. A fogalom jelentése azóta jócskán kiszélesedett, feltöltődött a Gandhi-féle passzív ellenállási mozgalom, az Egyesült Államokban folytatott polgárjogi küzdelmek, és a szerte a világban mind nép­szerűbbé váló öntevékeny politikai mozgalmak tapasztalataival. Dávid Wieck úgy határozta meg a közvetlen cselekvést, mint ami „a kitűzött cél felé haladva, figyelembe véve az adott helyzetet, megmarad az egyén, illetve az egyént képviselő közösség mozgásterében. Ezzel szemben a közvetett cselekvés, feltehetőleg a „jó" cél érdekében olyan dolgok meg­valósítására tör, amelyeknek ehhez a „jó" célhoz semmi közük nincsen, sőt ellentétesek vele." Meghatározását a következő egyszerű példán szemlélteti: Ha a hentes mérés közben ujjával is megsegíti egy kicsit a serpenyőt, a vásárló panaszkodhat, elmondhatja a hentest mindenféle gazembernek, aki kirabolja a szegényeket; ha a vásárló tovább ágál, de semmi többet nem tesz, akkor az egész csak szájjártatás marad; ha ki­hívja a Súly- és Mértékügyi Hivatalt, akkor az már közvetett cselekvés; ha viszont ragaszkodik hozzá, botladozó nyelvvel, hogy maga mérje meg a húst, esetleg hoz egy másik mérleget, ellenőrizendő a hentes sú­lyait, vagy elmegy máshová vásárolni, vagy támogatja egy szövetkezeti áruház megnyitását – akkor már a közvetlen cselekvés mezejére lépett. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az egyénnek illetve a közös­ségnek az általánosság egy szintjén minden helyzetben adódik le­hetősége valamilyen közvetlen cselekvésre, olyan dolgokat fedezhetünk fel, amelyek eddig észrevétlenek maradtak, és olyan dolgok tűnhetnek egyszeriben fontosnak, amelyeknek jelentőségét eddig alábecsültük. Gondolkodásunk annyira átpolitizálódott, annyira csak az állami intéz­mények működése körül forog, hogy a környezetünk átalakítására irá­nyuló közvetlen erőfeszítések hatásai feltáratlanul maradnak. A közvet­len cselekvés gyakorlata, meglehet, azonos azzal, hogy szabad embe­rek vagyunk, készen arra, hogy felelősségteljes életet éljünk egy szabad társadalomban."

Az autonómia, a munkásirányítás és a decentralizáció gondolata el­választhatatlan a közvetlen cselekvés fogalmától. A modern államok­ban, mindenhol és minden területen egy maroknyi kisebbség hozza a döntéseket, gyakorolja a hatalmat, és korlátozza a lehetőségeket, a nagy többségnek pedig el kell fogadnia ezeket a döntéseket, alá kell vetnie magát ennek a hatalomnak, és a kívülről megszabott le­hetőségek keretei között kell lavíroznia. A közvetlen cselekvés gya­korlata annyit jelent, hogy visszavesszük a döntéshozói hatalmat tőlük – saját ügyeinkben.

A döntési jog kisajátításának a munkás munkahelyi autonómiájának vonatkozásában van a legnagyobb jelentősége. Ha a munkásirányítás szóba kerül, az emberek csak szomorúan mosolyognak és lemondóan dörmögnek valamit a modern ipar arányairól és átláthatatlanságáról, ami szerintük egy fejlett gazdaságban megvalósíthatatlan vágyálommá teszi a munkásirányítást. Nincs igazuk. Semmiféle technikai alapja nincs an­nak, hogy a munkásirányítást megvalósíthatatlannak tartsuk. A munkás önigazgatásnak ugyanazok az akadályai, amelyek a társadalmi javak bármiféle igazságos elosztásának is útját állják – a kiváltságosok hagyo­mányos érdekei a fennálló hatalmi és tulajdoni viszonyok között.

A decentralizáció, hasonlóképpen, nem technikai probléma, hanem sokkal inkább az emberi viszonyok szerveződésének egyfajta szemléle­te. Meggyőző gazdasági érveket lehetne felhozni a decentralizáció mel­lett, de a közvetlen cselekvés és az autonómia elvét valló anarchista számára nem is képzelhető el másfajta megoldás. Centralista törekvé­sek az ő számára ugyanúgy nem jöhetnek szóba, mint ahogy az autoritariánus és centralista beállítottságú emberben sem merül fel, hogy de­centralizációs módszerekhez folyamodjék. A modern anarchista Paul Goodman, a decentralizáció egyik hirdetője erről a következőket írja: „Valójában a decentralista eszmék mindig is két ágra szakadtak. Egyes szerzők, mint például Lao-ce és Tolsztoj, a várost és az udvart konzer­vatív paraszti szemszögből bírálták, szemükre vetve, hogy szervetlenek, s hogy megnyilvánulásaikat a formalitás és ritualizmus uralja. Más szerzők viszont, mint például Proudhon és Kropotkin, a centralizált hata­lom és a bürokrácia, valamint a feudális hatalmi viszonyok demokrati­kus, urbánus kritikáját adták. Bírálták kizsákmányoló jellegét, hogy nem serkenti a hatékonyságot ós a kezdeményezőkészséget. Ma azonban már csakis egy poszt-urbánus és poszt-centralista, ós semmiképpen sem falusias jellegű decentralizáció valósulhatna meg."

Az anarchista gondolkodók – pontosan azért mert nem céljuk a föld­rajzi elszigetelődés – különös figyelmet szenteltek a föderalizmus elvé­nek. Proudhon alfáját és ómegáját látta benne politikai és gazdasági eszméinek. Őt nem az államszövetség, de nem is egy föderális világál­lam gondolata foglalkoztatta, hanem az emberi viszonyok szerveződé­sének alapelve.

Bakunyin föderalista elképzelései Proudhon eszméit visszhangoz­ták, de ő hangot adott azon meggyőződésének is, hogy a föderalizmus elvét csak a szocializmus töltheti meg valódi forradalmi tartalommal. Ha­sonlóképpen Kropotkin is a francia forradalom és a Párizsi Kommün, majd, élete alkonyán, az Orosz Forradalom tapasztalatainak példáján mutatott rá arra, hogy egyetlen forradalom sem feledkezhet meg a föde­ralizmus elvéről, ha meg akarja őrizni forradalmiságát.

Minden valódi népi megmozdulás programjában ott szerepeit az au­tonóm közvetlen cselekvés, a decentralizált döntési jog és a szabad fö­deráció joga. Staughton Lynd is megállapította, hogy „nem volt még olyan igazi forradalom – akár az 1766-os amerikai, akár az 1789-es francia, akár az 1917-es orosz, vagy az 1949-es kínai forradalmat vesszük -, amelyben ne bukkantak volna föl az alulról kezdeményezett ad hoc népi szervezetek, hogy a korábban legitimként elismert intézmé­nyek kezéből átvegyék az irányítást." Ott láthattuk őket 1949-ben, a né­met forradalomban – akkor müncheni „tanácsköztársaságnak" hívták magukat -, az 1936-os spanyol és az 1956-os magyar forradalomban, de a Prágai Tavasz is előcsalogatta őket 1968-ban. Megjelentek ugyan, de csak azért, hogy ugyanaz a párt tiporja el őket, mely egy alapvetően anarchista jelszót meghirdetve, a „minden hatalmat a szovjeteknek" fel­kiáltással került hatalomra 1917-ben. 1920 márciusában, amikorra a bol­sevikok már állami szervvé alakították a helyi szovjeteket, Lenin és Em­ma Goldman között a következő szóváltás hangzott el: „Ugyan már – mondta Lenin -, hisz még a maga nagyszerű elvtársa, Errico Malatesta is elkötelezte magát a szovjetek mellett." „Igen – válaszolta erre Gold­man -, a szabad szovjetek mellett."

Maga Malatesta a forradalom anarchista fogalmáról ezt írta: „A forra­dalom a kényszerviszonyok szétzúzása; a csoportok, a közösségek és a régiók autonómiája; a forradalom a testvériség utáni vágyból, az egyéni és közösségi érdekekből, a termelés és a honvédelem szükségleteiből született szabad szövetség; a forradalom az emberek megannyi szabad tömörülése eszméik, vágyaik vonzalmaik szerint; a forradalomban ezré­vel alakulnak és bomlanak fel a képviseleti, helyi, közösségi, regionális és országos testületek, amelyek a közeli és távoli tájakon élő emberek vágyait és érdekeit a nyilvánosság elé tárják s egyeztetik, de anélkül, hogy törvényhozói hatalommal rendelkeznének, pusztán a tájékoztatás, a tanácsadás és a példa eszközeivel. A forradalom a tények tüzén edzett szabadság – addig ól, amíg a szabadság, amíg valakik, kihasz­nálva a tömegek kimerültségét, a túlzott remények nyomában járó kény­szerű csalódottságot, az esetleges tévedéseket és emberi hibákat, újból hatalomként nem lépnek fel, zsoldosokból vagy sorkatonákból álló sere­gekkel a hátuk mögött, ezek aztán törvényeket hoznak, megálljt paran­csolnak a mozgalomnak, és útnak indítják a reakciót."

Az idézet utolsó mondata azt sugallja, hogy Malatesta elkerülhetet­lennek tartotta a reakciót, ami igaz is, ha az emberek hagyják, hogy a hatalmától megfosztott régi uralkodó elit helyett egy új vegye a kezébe a hatalmat. Más szempontból azonban valóban igaz, hogy minden forra­dalomban bekövetkezik egyszer a hanyatlás. Hol emelkedünk, hol lebu­kunk a történelem hullámain. A „végső harc" csak a dalban létezik. Vagy ahogy Landauer mondja, minden forradalom vége egy másik forradalom kezdete azok számára, akik nem ragadtak le egy fényes történelmi pilla­natnál. Nincs végső küzdelem, csak partizánharcok hosszú sora a leg­különbözőbb harcvonalakon.

A spontán rend elmélete

A szervezetekről alkotott anarchista felfogás lényeges eleme az úgyne­vezett spontán rend elmélete: az az elmélet, mely szerint a társadalom tagjai közös érdek alapján, bizonyos számú emberrel, tapogatózva, rög­tönözve, kísérletezve, akár tévedések árán is, de megteremtik a rendet egy adott szituációban. Ez a rend pedig sokkal jobban megfelel az em­berek igényeinek, mint bármi, amit egy külső hatalom kényszeríthet rá­juk, s tartósabbnak is bizonyul annál. Kropotkin az emberi társadalom történetét tanulmányozva, a Francia Forradalom korai szakaszának ese­ményeiből és az 1871-es Párizsi Kommün tapasztalataiból levont tanul­ságok alapján alakította ki a maga elképzeléseit ezzel kapcsolatban. A spontán szerveződésre példát láthatunk a legforradalmibb helyzetekben, a természeti katasztrófák után felbukkanó ad hoc szervezetekben, és mindenhol másutt, ahol szervezeti formák és hierarchikus hatalom nél­kül folytatnak az emberek valamiféle tevékenységet. A hatalom elve oly mélyen beépült társadalmunk sejtjeibe, hogy a spontán rendező elv csak forradalmak, szükséghelyzetek és egyéb úgynevezett „események" idején lép működésbe. Mégis feltárul benne az emberi természet egy sajátos, az anarchisták által „normálisnak", a hatalom hívei által meg „rendkívülinek" tartott tulajdonsága.

A spontán szerveződés szép példája volt az első aldermastoni me­netelés, vagy az, amikor 1946 nyarán egy egész sor katonai tábort özönlöttek el erőszakos lakásfoglalók. (1946-ban, júniustól októberig, Anglia és Wales 40.000 hajléktalanja több mint 1.000 katonai tábort fog­lalt el önhatalmúlag. Igyekeztükben, hogy otthonosabbá tegyék ezeket a sivár barakkokat, megszerveztek minden kommunális szolgáltatást – kö­zös étkeztetést, ruhatisztítást, gyermekfelügyeletet stb. Megalakították a Lakásfoglalók Védelmi Szövetségét. Ezeknek a közösségeknek egyik sajátossága az volt, hogy olyan emberek hozták őket létre, akik az ott­hontalanságon kívül semmiben sem hasonlítottak egymásra-vándorkö­szörűstől az egyetemi tanárig mindenki megtalálható volt itt.) A fogyasz­tói kizsákmányolás ellen tiltakozó közönség az 1960-as évek végének popfesztiváljain, szintén a spontán szerveződésre szolgáltatott példát. Ezek a fiatalok a tiltakozásnak olyan módszereit választották, amelyekbe a főcímeken átfutó újságolvasó nem feltétlenül látott bele. A helyi ható­ság egy képviselője a kormánynak tett jelentésének mellékletében, mely „A tájékozott közvélemény keresztmetszete" címet viselte, ezt írja: „a részvevők között, megítélésem szerint, a béke és elégedettség légköre honol". Egy egyházi képviselő pedig „a nagyfokú felszabadultság, test­vériség, és az osztozkodásra való erős hajlandóság általánosan elural­kodó légköréről" tesz említést. Ehhez hasonló vélemények hangzottak el a Woodstock Fesztivál alkalmával épült rögtönzött várossal kapcsolat­ban is az Egyesült Államokban: „Woodstock, ha nem ideiglenes jelleggel épült volna, már csak méreténél fogva is Amerika egyik legnagyobb vá­rosává válik, de az biztos, hogy egyedülálló jelenség lenne, ha azokat az elveket vesszük, amelyek alapján lakói életüket megszervezték."

A dél-londoni Pechamben létrehozott Pioneer Health Center-ben (Kí­sérleti Egészségügyi Központ) a spontán szerveződés elméletét műkö­dés közben figyelhettük meg. Ez az érdekes és tudatosan átgondolt kí­sérlet orvosok és biológusok egy csoportjának kezdeményezésére indult be a II. világháború előtti évtizedben. Céljuk az volt, hogy, eltérően a más területeken működő orvosoktól, ne a betegségeket vizsgálják, ha­nem az egészség és az egészséges élet mibenlétét próbálják kutatni. Úgy találták, hogy célkitűzéseik megvalósítására az a legjobb módszer, ha egy nyilvános klubot hoznak létre családi tagsággal. A klub keretében a családok különböző szolgáltatásokat vehetnek igénybe, cserébe azért, hogy tagsági díjat fizetnek, és bizonyos időközönként orvosi vizsgálatok­nak vetik alá magukat. A pechami biológusok úgy gondolták, hogy akkor tehetnek érvényes megállapításokat, ha szabad embereket vonnak megfigyelés alá – olyan embereket, akik azt tehetik, amire kedvük szottyan, és szabadon juttathatják kifejezésre vágyaikat. Éppen ezért nem voltak vezetők, és nem volt semmiféle szabály vagy házirend. „Én voltam az egyetlen, akinek hatalma volt – nyilatkozta az alapító -, de én is csak azért éltem vele, hogy elejét vegyem bármiféle hatalmas­kodásnak." Az első nyolc hónap maga volt a téboly. Az egyik megfigyelő erre így emlékezett: „Az első családokkal fegyelmezetlen gyerekhordák ér­keztek és úgy vették birtokba az egész épületet, mint egy grandiózus londoni utcát. Visítva rohangáltak keresztül-kasul a termeken, mint a hu­ligánok, összetörték a berendezést és a bútorokat", elviselhetetlenné té­ve az életet mindenki számára. Scott Williamson azonban „ragaszkodott hozzá, hogy a békét maguknak a gyerekeknek kell helyreállítaniuk az út­jukba kerülő ingerforrásokra reagálva". Kitartását siker koronázta: „Egy év sem telt bele és a káoszból kibontakozott a rend, gyerekcsapatokat lehetett látni, amint naphosszat úsznak, korcsolyáznak, bicikliznek, tor­náznak vagy valami játékot játszanak, olykor beülnek a könyvtárba ol­vasni… a visítás és rohangászás csak emlék maradt."

A pechami kísérletről készített számos értékes beszámoló egyiké­ben John Comerford arra a következtetésre jut, hogy „ilyeténképpen, ha egy társadalom megfelelő körülmények között a spontán kifejeződésre bízza magát, maga jut el a megváltáshoz, és minden fölébe rendelt ve­zetésnél sikeresebben fogja megvalósítani az összhangot a benne működő erők között". Edward Allsworth Ross ugyanezt a következtetést vonta le a „határvidéki" közösségek igazi (vagyis nem a legendák szerin­ti) fejlődését vizsgálva a XIX. századi Amerikában.

Ugyanennek a jelenségnek hasonlóképpen drámai megnyilvánulá­sairól tudósítanak azok a bátor vagy inkább magabízó kísérletezők – pl. August Aichorn, Homer Lane és Dávid Wills – , akik önkormányzati, nem-büntető jellegű közösségeket alakítottak „bűnöző" fiatalokból. Ho­mer Lane volt az a férfi, aki évekkel előzve meg korát, közösséget ho­zott létre a bíróságok által hozzá küldött fiúkból ós lányokból – a közös­séget Little Commonwearth-nek hívták. Lane gyakran mondogatta, hogy „a szabadságot nem lehet adni, azt a gyerek maga fedezi és találja fel". Ezt támasztotta alá Howard Jones is, amikor így nyilatkozott: „Lane nem volt hajlandó a felnőtt világ intézményeit utánzó kormányzati rendszerbe kényszeríteni a gyerekeket. A Little Commonwearth kormányzati rend­szerét a gyerekek maguk formálták, lassan és fájdalmasan, saját igé­nyeik kielégítésére." Aishorn, aki hasonlóan bátor képviselője volt ugyan­ennek a generációnak, egy beilleszkedési zavarokkal küszködő gyere­kek számára létesült otthon vezetője volt. Az egyik különösen agresszív csoportról így írt: „agresszív cselekedeteik egyre gyakoribbakká és egyre erőszakosabbakká váltak, mígnem gyakorlatilag az épületben található összes bútort szétverték, betörték az ablaküvegeket, majdhogynem szi­lánkokká rugdalták az ajtókat. Egyszer egy fiú kiugrott a dupla ablakon, mit sem törődve az üveg vágta sebekkel. Végül üresen maradt az ebédlőasztal, mert a gyerekek a játékszoba zugaiba kuporodva falták be az ebédjüket. Visítás és üvöltözés hallatszott a távolból." Aichorn és kollégái, megőrizvén magukban azt, amit csak a módszerükbe vetett em­berfeletti hitnek és türelemnek nevezhetünk, megvédték a gondjaikra bí­zott gyerekeket a szomszédok, a rendőrség és a városi hatóságok dü­hétől. „Kitartásuk végül elnyerte jutalmát. A gyerekek nemcsak lecsilla­podtak, hanem erős érzelmi kapcsolatot alakítottak ki gondozóikkal. E kötődés aztán megfelelő alapul szolgált az átnevelési folyamathoz. Vé­gül a gyerekeknek meg kellett ismerkedniük a külvilág által felállított kor­látokkal."

Időről időre hasonló sikereket értek el mások is, [pl. Makarenko. – A szerk.] azon kevesek, akik elegendő belső szabadsággal és a mód­szer alkalmazásához nélkülözhetetlen morális erővel rendelkeztek, vala­mint azzal a végtelen türelemmel és kitartással, ami esetükben elenged­hetetlen. A mindennapi életben ezek az élmények nem jelentkeznek ilyen élességgel, mivel általában nem ilyen alapjaiban torzult személyi­ségekkel van dolgunk. A mindennapokban azonban, a tudatos szabályo­zottság szféráján kívül általában egy közös cél megvalósítása érdekében érintkezünk másokkal, s miközben – az időt látszólag céltalanul és tétle­nül vesztegetve – arra várunk, hogy kialakuljon a spontán rend, felmerül a veszély, hogy közbelép a rend egy szerelmese, s csak azért, hogy végre bevégezzen valamit, megkísérli kiépíteni a hatalmat és a rend­szert. Csak egy pillantást kell vetnünk azonban a szülő-gyerek viszony­ra, hogy lássuk, a rendetlenséggel kapcsolatos toleranciaküszöb ebből a szempontból egyénenként jelentősen különbözik. Többnyire azt vesszük észre, hogy a rend büntető és korlátozó hívei általában saját gátlásaik és bizonytalanságuk miatt olyanok, amilyenek. Vannak viszont olyan emberek is, akik megbocsátó türelemmel viselik a rendetlenséget, s az olvasó számára nem lehet kétséges, melyikükkel könnyebb együtt élni.

Egészen más síkon bontakozik ki spontán rend az emberi társadal­mak azon ritka pillanataiban, amikor egy népi forradalom megvonja tá­mogatását a „törvényes rend" erőitől, s ilyeténképpen a hatalmat is visszaveszi tőle. Egyszer alkalmam volt beszélgetni egy Dél-Afrikából visszatért újságíróval. Az országról szerzett legmélyebb benyomása az volt, hogy a dél-afrikai fehérek olyan „kurtán-furcsán" beszélnek egy­mással. „Ott már senki sem kedves a másikkal" – mondta. Megjegyzését egy ezzel ellentétes jelenség idézte föl bennem. A csehszlovákiai szov­jet beavatkozás évfordulóján tartott rádióműsorban az egyik résztvevő az 1968-as prágai nyárra visszaemlékezve a következőket emelte ki: „Ezen a nyáron mindenki barátságosabb, figyelmesebb lett. Eltűnt a bűn és az erőszak. Mindannyian azon fáradoztunk, hogy elviselhetőbbé te­gyük az életet, hisz oly elviselhetetlen volt azelőtt." A munkások sok he­lyen önkéntes felajánlásokat tettek – írja a Prágai Tavasz kapcsán John Berger -, hogy ingyen dolgoznak szombaton, így kívánván könnyíteni az ország anyagi gondjain. Azok az emberek, akiknek néhány hónappal ezelőtt még a fogyasztói társadalom volt legmerészebb álmuk, pénzt és aranyat ajánlottak fel, hogy segítsenek megmenteni az ország gazdasá­gát (Ökonómiai szempontból ez persze naiv gesztus, de ideológiailag annál jelentősebb.) Munkások tömegeit láttam Prága utcáin, arcuk ra­gyogott tetteik és lehetőségeik tudatától. Ez a hangulat persze nem tart­hatott örökké. Ám egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy milyen le­hetőségek szunnyadtak az emberekben kihasználatlanul; hogy milyen gyorsan úrrá lehet lenni a bomlasztó erőkön." Harry Schwartz pedig (a New York Times-tól) arra hívja fel a figyelmünket, hogy „a külföldi tudósí­tók élénk és keresetlen, közvetlen és felszabadult szavakban írták meg a boldog prágai polgárok parttalan lelkesedését." Amikor aztán begör­dültek a szovjet tankok, hogy helyreállítsák az ö rendjüket, a spontán for­radalom spontán ellenállássá alakult át. Kamii Winter így nyilatkozott a prágai eseményekkel kapcsolatiban: „Meg kell vallanom, hogy teljesen hiányzott a szervezettség. Magától ment minden…" Pozsony megszállá­sának második napjáról Ladislav Mňačko a következőket írta: „Egyetlen vezényszó sem hangzott el. Magától is tudta mindenki, hogy mit kéne tennie. Mindenki a maga ura volt és magának parancsolt, miközben a hivatalos kormány valahol messze, valószínűleg Moszkvában tartózko­dott. Hiába próbálták a megszálló erők megbénítani az ellenállók tevé­kenységét, ment tovább minden a maga útján, s talán még olajozottabban, mint békés időkben. Az embereknek estére még a kenyérkérdést is sikerült megoldaniuk."

Novemberben, amikor a diákok ülősztrájkot szerveztek az egyete­meken, „a lakosság azzal is kimutatta szimpátiáját, hogy a gyárakból tu­catjával küldték a diákoknak az ingyen élelemmel megrakott teherautó­kat. A prágai vasúti alkalmazottak pedig sztrájkkal fenyegettek arra az esetre, ha a kormány megtorló intézkedéseket foganatosítana a diákok­kal szemben. Különféle közlekedési alkalmazottak buszokat bocsátottak a sztrájkolok rendelkezésére. A postai dolgozók külön telefonösszekötte­tést létesítettek az egyetemi városok között."

A Prágai Tavasz egyébként nem az első volt a spontán forradalom spontán rendjének példatárában. Tizenkét évvel korábban Lengyelor­szágban és Magyarországon az anarchia ugyanilyen röpke mézeshetek­re invitált.

Ugyanezt láttuk más földrészeken is. Amikor Havannában az általá­nos sztrájk megbuktatta a Battista-rezsimet, és mielőtt Castro hadsere­ge benyomult a városba, Róbert Lyon, az American Friends Service Comittee New England-i irodájának ügyvezető igazgatója arról tudósított je­lentésében, hogy „bár most nincs rendőrség az országban, a bűnözési ráta már évek óta nem volt ilyen alacsony". A BBC tudósítója szerint: „A városban napokig nem működött semmiféle rendőrség s ez mindenki számára örvendetes élmény volt. A motorosok fegyelmezetten viselked­tek, ami, tekintve, hogy kubaiakról van szó, igazán bámulatba ejtő. Az ipari munkások kis csoportokban tüntettek követeléseikért, majd felosz­lottak, és ki-ki ment haza. A kocsmák is bezártak, amikor minden ven­dég megitta a magáét, és mindenkinek csak annyira volt jókedve, amennyire kell. Havanna, lerázva magáról annyi év után egy velejéig korrupt rendőri szervezet elnyomását, felszabadultan mosolygott a forró napsütésben."

A fent leírt esetek mindazonáltal – és közismerten – egytől-egyig az­zal végződtek, hogy az új rendszer, a rend megteremtésének szüksé­gességére ós az ellenforradalmi veszélyre hivatkozva, sietve kiépítette a maga elnyomó gépezetét.

Az olvasó számára is nyilvánvalóan,- az emberi viselkedés és a tár­sadalmi viszonyok kutatása során azért tanulmányoztuk, elemeztük (és példáztuk a fentiekben is) azokat a pillanatokat, amikor a társadalmat egyedül az emberi szolidaritás kötőanyaga tartotta össze, a hatalom holtsúlya nélkül, hogy kiderítsük, megvannak-e az előfeltételei a társa­dalmi spontaneitás, a „részvétel" és a szabadság kiterjesztésének, s ha igen, melyek azok. Bizonyos, hogy azok a pillanatok, amikor semmiféle rendőrség nem működik, elmélyült érdeklődésre tarthatnának számot, legalább a kriminológusok részéről. Ennek ellenére sem a szociál­pszichológiai tanulmányokban, sem a történészek írásaiban nem találko­zunk kellő mértékben e téma tárgyalásával. A szemtanúk személyes él­ményei közé kell leásnunk magunkat, ha valóban foglalkozni akarunk a kérdéssel.

Ha meg akarjuk tudni, hogy miért nem tanulmányozzák a történé­szek a forradalmi spontaneitás pillanatait, vagy, hogy miért feketítik be őket, olvassuk csak el Noam Chomsky Objectivity and Liberal Scholarship [Objektivitás és liberális tudomány] című tanulmányát. A szerző egy, az anarchisták számára kiemelkedően fontos esemény, az 1936-os Spanyol Forradalom példáján szemlélteti gondolatait, amelynek történe­te – jegyzi meg – még megírásra vár. A hivatásos történészek e tárgy­ban folytatott kutatásait elemezve Chomsky a következőket írja: „Azt hi­szem, már éppen elég bizonyítékunk van arra nézve, hogy a szerzőt a társadalmi forradalommal szembeni előítéletes gondolkodása, valamint a liberális polgári demokrácia rendje és értékei iránti elkötelezettsége vezette arra, hogy hamis színben tüntesse fel döntő fontosságú esemé­nyeket, és figyelmen kívül hagyjon jelentős történelmi folyamatokat." Chomsky azonban elsősorban nem erre akarta felhívni a figyelmünket. „Annyi azért mindenki számára világos – írja -, hogy a jóléti államok ér­telmisége veszélyes ideológiai áramlatokat követ. Ez az értelmiség kizá­rólagos jogot formál a jóléti társadalom irányításához szükséges techni­kákra és szakértelemre, és egy olyan nemzetközi társadalom kiépítésén fáradozik, amely fölött az amerikai szuperhatalom őrködik. Tisztán ideo­lógiai szinten e veszélyek jó részét már feltárták a tudomány ellenforra­dalmi alárendeltségének kutatása során… Mindaddig amíg az irányítási és ellenőrzési módszerek léteznek, arra lehet használni őket, hogy kor­látozzák az új társadalmi formákkal való spontán és szabad kísérlete­zést, s ugyanígy lehet velük megakadályozni azt is, hogy újrateremtsük a társadalmat azok érdekében, akik ma, így vagy úgy, de mindenképp kisemmizettek. Ahol ezek a módszerek kudarcot vallanak, ott helyükbe lépnek a kényszereszközök, a modern technika által rendelkezésre bo­csátott legváltozatosabb formáikban, hogy fenntartsák a rendet és a biz­tonságot."

Van tehát olyan rend, amit az erőszak tart fenn, van olyan, amit a bürokrácia kényszerít ránk (rendőrökkel az ajtóban), és van olyan rend, amely spontánul bontakozik ki, annál fogva, hogy társas lények vagyunk, akik képesek saját sorsukat alakítani. Majd, ha az első kettő megszűnik létezni, akkor nyílik meg az út a harmadik rend végtelenül emberibb és emberségesebb formája előtt. Mert a szabadság – ahogy Proudhon mondta – nem a gyermeke, hanem a szülője a rendnek.

Vezetők nélkül

Korunk már olyannyira hozzászokott a mes­terségesen kijelölt vezetőkhöz… hogy ne­hezen ismeri föl az igazságot, vagyis hogy a vezetőket nem kell sem kiképezni. sem ki­nevezni, mert azok maguktól bukkannak fel. ha eljön az ideje. A Peckham Központ kötet­len viszonyai között a vizsgálatot vezető tu­dósok nap mint nap szemtanúi lehettek, mi­ként válik ki valaki ösztönösen a közös­ségből, s lesz a közösség ösztönösen, de nem hivatalosan elismert vezetőjévé, mindig az adott pillanat kívánalmainak megfelelően. Jöttek-mentek a vezetők, ahogy a körülmé­nyek hozták a Központ örökmozgásában. Mert kijelölésük nem volt tudatos és (felada­tuk végeztével) nem is tudatosan tétettek le. A közösség tagjai nem is mondtak köszöne­tet a vezetőnek sem szolgálatai teljesítése közben, sem utána, szolgálatai teljesítésé­ért. Addig követték, amíg irányítása a javuk­ra vált, illetve amíg megfelelt annak, amit ők is akartak. Szánakozás nélkül vártak le róla, amikor új tapasztalataik friss élmények felé szólították őket, melyek során majd megint új vezetők emelkednek fel, vagy amikor már olyan önbizalomra tettek szert, hogy bármi­féle kötött vezetés csak korlátozta volna őket. (John Comerford: Health the Unknown. The Story of the Peckham Experiment. [Éljen az ismeretlen! – a peckhami kísérlet története])

A vezetővel akarok beszélni! Ezzel kezdi a marslakó, ha földi lénnyel ta­lálkozik, ezt követelik a rendőrök a tüntetőktől, az újságírók a forradal­mároktól. „Néhány újságíró szerint – mondta egyikük Daniel Cohn-Benditnek – maga a forradalom vezére." Cohn-Bendit így válaszolt: „Össze­vissza firkálnak mindenféle ostobaságot. Sohasem lesznek képesek fel­fogni, hogy a diákmozgalomnak nincsen szüksége vezetőkre. Nem va­gyok sem vezető, sem hivatásos forradalmár. Csak szócső vagyok, szó­szóló, semmi más." Az anarchisták a vezetés nélküli közösségek hívei, s ha ez a kifejezés ismerősen cseng, az azért lehetséges, mert volt a há­ború előtt egy paradox kísérlet az angol és az ausztrál hadseregben – a módszert azóta már a gazdaságirányításban is alkalmazzák -, amit úgy hívtak, hogy vezetés nélküli csoporttechnika, és a vezetők kiválasztásá­ra szolgált. Katonai pszichológusok megfigyelték, hogy az, amit ők az ideális vezető, illetve beosztott tulajdonságainak tartottak, nem mutatko­zik meg, ha az egyént elszigeteljük társaitól. „Ezek a tulajdonságok meg­határozott társadalmi szituációkhoz kötődnek – írta az egyik pszicholó­gus -, a vezetés helyzetenként és csoportonként változik. Több mint száz évvel ezelőtt Mihail Bakunyin ezt így fogalmazta meg: „Adok és ka­pok – ilyen az élet. Irányítanak ós irányítok, ha rám kerül a sor. Igy hát nincs hatalom, mely rögzített ós állandó, csak a kölcsönös, időleges és mindenekelőtt önkéntes vezetés ós alárendeltség folytonos váltakozása."

Ne tévesszen meg e gondolatok szelíd logikája. A vezetés anarchis­ta értelmezése következtetéseiben teljesen forradalmi – hiszen, ha kö­rülnézünk a világban, mindenhol azt látjuk, hogy pontosan az ellenkező felfogás érvényes: mindenhol hierarchikus, tekintélyelvű, privilegizált és állandó jellegű vezetés van hatalmon. Alig akad olyan tanulmány, mely e két ellentétes munkaszervezési módszer hatásainak összehasonlítá­sával foglalkozna. Említsünk meg mégis egyet. A Royal Institute of Bri­tish Architects (RIBA) anyagi támogatásával felmérés készült a tervező irodák munkaszervezési módszereiről. A kutatócsoport a tervezési folya­mat két ellentétes típusát különböztethette meg, amelyek meglehetősen különböző munka- és szervezési módszerek kiindulópontjául szolgáltak. „Az egyik esetekben a folyamat első lépcsőjeként megtervezik az épület formáját, majd, ehhez idomítva a megbízók igényeit, kiképezik e három­dimenziós prekoncepció belső terét. A másik módszer először kísérletet tesz arra, hogy minél jobban megismerje a leendő lakók igényeit, s ha már mindent tudnak róluk, köréjük tervezik az épületet."

Az első módszer esetében, ha azt alkotó jellegű munka fő része le­zárult, a többi már szinte magától megy, az építész gyors döntéseket hoz, betartja a határidőt s elég gyorsan dolgozik ahhoz, hogy méltányos hasznot könyvelhessen el. „A bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy ez a fajta magatartás uralkodó azokban az irodákban, ahol a centralizált munkaszervezési módszert alkalmazzák, és ezek a módszerek egyér­telműen az irányítás meglehetősen autokratikus formáival járnak együtt." Ezzel szemben „a másik elgondolás – mely a használó igényeitől jut el az épület formájáig – megnehezíti a döntéshozatalt. Tovább tart a mun­ka, az építész számára többnyire nem kifizetődő, holott a megbízó gyak­ran sokkal olcsóbban jöhet ki, s az épület is a vártnál gyorsabban kerül­het tető alá. Számos tervező iroda, mely a fenti módszerrel dolgozik, megfelelőbbnek találta a decentralizált munkaszervezési módszert, melynek kötetlen légkörében szabadon áradhatnak a gondolatok…" A kutatócsoport úgy találta, hogy a vizsgált irodák vagy a centralizált vagy a decentralizált típusba sorolhatók, kivéve egy kisebb „hibrid" csoportot, vagyis azt a néhány nagy állami intézetet, mely rendkívül merev hierar­chikus struktúra szerint épült fel, s a tervezői munka alacsony minőségé­vel, valamint rossz szakmai és vezetői hatékonyságával tűnt ki. Az alkal­mazotti fluktuáció, mely semmiféle összefüggést nem mutatott a kerese­tekkel, nagy volt a centralizált irodákban, és alacsony vagy rendkívül ala­csony a decentralizált felépítésűekben, ahol a munkatársak vállán jókora felelősség nyugodott és amelyekre a pezsgő munkahelyi légkör volt a jellemző.

A RIBA-felmérés eredményeihez hasonló megfigyeléseket tettek a tudományos kutatómunka elveinek összehasonlító vizsgálata során is. Itt kell megemlítenünk Wilhelm Reich „demokratikus munka" elméletének néhány megállapítását. Meg kell mondanom, kétlem, hogy valaha is ki­próbálta volna elgondolását a gyakorlatban, annyi azonban bizonyos, hogy az egybevág az anarchista csoportokban szerzett tapasztalataim­mal, Reich a következő kérdést teszi fel: „Mik voltak hát szervezetünk alapelvei, ha egyszer nem voltak sem szavazások, sem irányelvek és utasítások, ha egyszer nem voltak titkárok, elnökök, alelnökök és így to­vább, és így tovább?" A válasz pedig így hangzik: „A munka tartott össze minket, az, hogy munkánk által kölcsönösen függtünk egymástól. Egyetlen nagyszabású probléma kötötte le figyelmünket, a maga szak­mai részfeladataival. Nem kértem senkit, hogy segítsen a munkában, maguktól jöttek. Addig maradtak, amíg a munka ott tartotta őket. Nem alkottunk politikai csoportosulást, és nem dolgoztunk ki akcióprogramot sem. Mindenki tette a magáét, érdeklődésének megfelelően. … Aztán ott voltak az objektív, biológiai munkaérdekek és munkafeladatok, amelyek alkalmasak arra, hogy szabályozzák az emberi együttműködést. A pél­dakövetésre épülő munka spontán módon organikusan alakítja ki műkö­dési formáit, jóllehet csak fokozatosan tapogatózva, nem egyszer hibá­kat ejtve. Nem úgy, mint a politikai szervezetek, amelyek működése, az­zal a sok „kampánnyal" meg „platformmal", semmi összefüggést nem mutat a mindennapok gondjaival, bajaival."

A „demokratikus munkáról" szóló tanulmányának egy másik helyén Reich megállapítja: „Biztosak lehetünk benne, hogy ha egy szervezet­ben személyes ellentétek ütik fel a fejüket, megindul az intrika és a poli­tikai taktikázás, ott az embereket valójában már semmi sem köti össze, a közös munkaérdek elvesztette összetartó erejét. … Mivel a szervezeti kapcsolatok alapját a közös munkaérdekek képezik, így ha ezek meg­szűnnek, vagy konfliktusba kerülnek egymással, a szervezeti kapcsola­tok is felbomlanak." E kötetlen, változó vezetés szintén a tekintélyből táplálkozik, de e tekintély alapja itt minden esetben az önkéntes szerep­vállalás a szóban forgó feladat elvégzésében. Smeaton és Newcomen bizonyára egyaránt kitűnő mérnök volt – fejtegeti Reich -, de gőzgépei­ken minden dugattyú-löketnél egy külön odaállított fiúnak kellett kinyitnia a szelepet; és éppen az egyik ilyen fiú volt az, akinek egy alkalommal sikerült a szelepet a gép többi részéhez rögzítenie, hogy az magától ki­nyíljon, miközben ő el nem foglalt társaival játszik. Persze a modern gé­pek korában nincs többé helye az ilyen ártatlan újításoknak. A fejlesztési munkához ma már széles körű tudományos képzés vált szükségessé, a munkások pedig ki vannak zárva ebből a képzésből. Úgyhogy e remény­telen helyzetből nincs más kiút, csak ha egyesítjük a kézművességet a tudományos képzéssel – ha összegezzük a tapasztalatokat, ahelyett, hogy határokat vonnánk – így Reich.

A helyzet valójában ma még rosszabb, mint ahogy azt Kropotkin megjósolta. Terv és végrehajtás, „igazgató" és munkás még távolabb kerültek egymástól. Az emberek nagy része tulajdonképpen felülképzett a termelési piramisban elfoglalt helyéhez képest. Alkotó fantáziájukra a rendszer nem tart igényt. „Nem azért fizetnek hogy gondolkozzál, ha­nem hogy végezd a dolgod!" – hallhatjuk a művezetőktől.

Amikor az anarchista folyóirat szerkesztője voltam, a lappal foglalko­zó cikkekben különösen az egyik kritikus szavai nyerték meg a tetszése­met. E kritikus szerint a folyóirat mély érdeklődóst mutat az iránt „ahogy az egyes embert megfosztják a fejlődés lehetőségétől", és „ugyanakkor meglátja az emberekben rejlő kiaknázatlan képességeket". Habár e sza­vak inkább a szándékra, mintsem az eredményre vonatkoznak, a szerző véleménye mindazonáltal helytálló. Az emberek az anyaöltől a sírig tartó útjukon anélkül mennek végig, hogy valaha is tisztába jönné­nek saját képességeikkel; éppen azért, mert a kezdeményezés joga, a döntésben, bírálatban, és határozathozatalban való részvétel joga a fejeseknek van fenntartva. Nem véletlen, hogy a vezetéssel kapcso­latos példáimat a „kreatív" foglalkozások – mint az építészet és a kutató­munka – területén végzett funkcionális tevékenységek köréből vettem, Ha egy intézmény feladata az, hogy alkosson, akkor nem engedheti meg magának, hogy dolgozóinak többségéből mások által programozott gépeket csináljon.

„Az alkotás a kiválasztott keveseknek van fenntartva – olvassuk egy beosztott véleményét -, mi többiek arra kényszerülünk, hogy e kiválasz­tott kevesek által teremtett világban pergessük napjainkat, hogy az ő ze­néjüket hallgassuk, hogy az ő találmányaikkal és tudományukkal éljünk, hogy az ő költeményeikben, látomásaikban és színjátékaikban gyönyör­ködjünk. Ezt a meggyőződést táplálja bennünk kultúránk és nevelteté­sünk, jóllehet ez nem más, mint egy kulturálisan kialakult és meggyöke­resedett hazugság." A rendszer kitermeli a tudatlanok tömegét, majd el­határolja magát tőlük alkalmatlanságuk miatt, és a „kiválasztott kevesek­nek" hódol, mondván, hogy a tehetség ritka adomány…

Ki tervezzen?

Az amerikai városokat sújtó válság leküzdésére Sennett olyan városépí­tést ajánl, amely városokban az emberek arra kényszerülnek, hogy szembesüljenek egymással. „Ezekben a városokban nem létezne sem rendfenntartás, sem a központi irányítás más formája, nem lenne isko­láztatás, övezetekre osztás, felújítás, illetve semmilyen olyan központo­sított városi tevékenység, amit valójában egységes közösségi akcióval és ami még fontosabb, magán a városon belül közvetlen erőszakmentes konfliktussal folytatni lehet." Erőszakmentes? Igen, mivel Sennett azt ál­lítja, hogy a mai korszerű és anyagi javakban bővelkedő városban az ag­ressziónak és a konfliktusnak az erőszakon kívül nem nyújtanak semmi más kibocsátószelepet, s ennek pontosan a személyi konfrontáció hiá­nya az oka. (A leghangosabban akkor kiáltanak törvényért és rendért, amikor a közösségek – az amerikai külvárosokban – a leginkább elszi­getelődnek a többi városbeli embertől.) Ezen erőszak megnyilvánulására a legvilágosabb példa – mondja Sennett – „a modern városokban a rendőrségre nehezedő nyomás. A rendőröktől azt várják, hogy ellensé­ges döntés bürokratái legyenek", de „egy társadalom, amely a rendet­lenségre adott törvényes választ személytelen, passzív erőszakként képzeli el, csak a rendőrlázadás rémisztő kitörését váltja ki". Ezzel szemben az anarchista város, amit Sennett elképzel, „arra készteti az embereket, hogy megmondják, mit gondolnak egymásról, valamiféle összeférési, együttélési forma kikovácsolása céljából", s így az itteni megoldás nem kompromisszum a rend és az erőszak között, hanem egy teljesen eltérő életforma, amelyben az embereknek nem kell választani­uk a kettő között.

A valóban „decentralizált" hatalom, ahol az egyénnek a körülötte lévőkkel van dolga egy változatos környezetben, magában foglalja a kö­zösségi irányítás lényegét, vagyis a konfliktusszabályozás elutasítását érintő változást. Például erősen csökkenteni kell sok polgári rendetlen­ség rendőri szabályozását; a helyi ügyek békés rendezéséért az érde­kelteknek kell vállalniuk a felelősséget. Miután az emberek jelenleg olyan naivak és járatlanok a konfliktus kifejezésre juttatásában, e rendet­lenségeket csak erőszakba-torkollásként tudják elképzelni. Amíg nem ta­nulják meg tapasztalatból, hogy a konfliktus kezelése olyasvalami, amit nem lehet a rendőrökre hárítani, a konfliktusnak ez az erőszakba polari­zálódása és eszkalálódása az egyetlen végkifejlet, amit be tudnak üte­mezni. Ez érvényes azokra is, akik rendőri megtorlásra számítanak saját maguk ellen – ilyen például a militáns diákok kis csoportja -, és áll azok­ra is, akik „maguk mellé" hívják be a rendőrséget.

A szakértő feladata is megváltozik. „A tervezőknek ahelyett, hogy valami elvont városi egész részére terveznének, a város konkrét részei, a városban lévő különböző osztályok, etnikai csoportok és fajták számá­ra kell dolgozniuk. És a munka, amit ezeknek az embereknek végez­nek, nem tervezheti meg ezeknek az embereknek a jövőjét; az embe­reknek nem lesz esélyük arra, hogy éretté váljanak, ha nem maguk tervezik jövőjüket, ha nem kapcsolódnak be aktívan társadalmi életük kialakításába."

Egyébként az Egyesült Államok kezdeti története is olyan időszak volt, amelyben a helyi közigazgatásban a Községi Gyűlés [Town Meeting] volt a legfelső szerv. Ahogy Tom Paine írta: „az Amerikai Háború kezdetét követő két évben – és több amerikai szövetségi államban hosszabb ideig – nem voltak kialakított kormányzási formák. A régi kor­mányokat megszüntették, s az ország túlságosan el volt foglalva a hon­védelemmel ahhoz, hogy figyelmét új kormányok alapítására fordítsa, ám ezen intervallum során a rendet és a harmóniát éppoly sértetlenül őrizték meg, mint Európa bármelyik országában." Staughton Lynd hoz­záfűzi: „Az örökölt hatóságok elleni lázadás az amerikai forradalmi ha­gyományban sem puszta „intézményellenesség" volt. Az amerikai forra­dalmi hagyomány hallgatólagosan – néha nyíltan – magában foglalt egy álmot a jó társadalomról, mint alulról szakadatlanul újrateremtett helyi közösségek önkéntes szövetségéről; azt, amivel az újrateremtés folyik, Paul Godman 'egzisztenciális alkotmányos törvények folyamatos soro­zatának' nevezi."

A közösség erejének a centralizált bürokratikus tervezés borzalmai­ból eredő újbóli fölfedezése e hagyomány újrateremtésének kezdetét is jelentheti. És pontosan azért kell tapasztalatból megismernünk a közös­ségi hatalom nélküli közösségi szervezésnek, az igazi közösségi cselek­véstől való elterelésül szolgáló közösségi tanácskozásnak csapdáit és csalódásait, mert az említett újbóli fölfedezés igen korai szakaszainál tartunk egy olyan társadalomban, amelyet a bürokratikus közigazgatás ural.

Mi lakást adunk, nektek adtak lakást, ők hajléktalanok…

A harmadik világbeli viskóvárosok szegényei, akik anarchikusán cselek­szenek, mivel semmilyen hatóság nem bír olyan hatalommal, hogy eb­ben megakadályozhassa őket, három olyan szabadsággal rendelkez­nek, amelyet a gazdag világ szegényei elvesztettek. Ahogy John Turner megállapítja, élhetnek a közösségi kiválasztás szabadságával, saját pénzforrásaik kezelésének szabadságával, továbbá saját környezetük kialakításának szabadságával.

A gazdag világban a főidnek minden darabja valakié, akinek az olda­lán szilárdan ott áll a törvény és a törvényt érvényesítő ügynökök. Az építkezési előírásoknak és a tervezési tőrvényeknek mereven érvényt szereznek, hacsak nem olyan fejlesztő jön, aki eléggé dörzsölt építésze­ket és közvetítőket tud szerződtetni, vagy egyezséget tud kötni a hatósá­gokkal.

Vegyük például a nagy-britanniai lakáshelyzetet. Sok előre látható paradoxonának csak egyike a tulajdonos és a tanácsi bérlő közötti sza­kadék. A lakosságnak közel egyharmada községi tulajdonban lévő há­zakban illetve lakásokban él, de egy maroknyi szövetkezeti lakásügyi társaságot leszámítva nincs egyetlen olyan ingatlan sem, amit annak bérlői tartanának a kezükben. A tulajdonos dédelgeti és javítgatja ottho­nát, jóllehet az térszabványait és szerkezeti minőségét illetően esetleg gyatrább, mint a községi építészet egyik díjnyertes darabja, amelynek bérlője viszont kevés büszkeséget és örömöt látszik érezni lakásában. A tanácsi bérlő ugyanis a függőség és ellenérzés szindrómájának csapdá­jába került, ami pontos visszatükrözése lakáshelyzetének. Az emberek azzal törődnek, ami az övék, amin változtathatnak, amit a változó igé­nyekhez igazíthatnak, és amit megjavíthatnak a maguk részére. Képe­seknek kell lenniük környezetük alakítására ahhoz, hogy azt igazán sa­játjukká tegyék. Közvetlen felelősséget kell vállalniuk érte.

Amilyen arányban növekszik a tanácsi bérlőkre a nyomás a folyama­tos lakbéremelés révén, – s ezzel a bérlők csak akkor tudnak szembe­helyezkedni, ha kollektív ellenálláshoz folyamodnak -, olyan mértékben növekszik az igény a bérlő státuszának megváltoztatására vagy a" bérlő általi ellenőrzésre. A községi ingatlannak a bérlő általi átvétele egyike azon nyilvánvalóan ésszerű elgondolásoknak, amelyek szunnyadnak, mert a községi ügyekhez való hozzáállásunk még mindig megrekedt a tizenkilencedik századi paternalizmus kerékvágásában. Útmutatásul rendelkezésünkre áll Oslo dokumentumokkal teljes mértékben alátá­masztott esettörténete Norvégiában. Egyik háború előtti alacsony szín­vonalú ingatlanuk problémáival kezdődött. Az ingatlan nem volt tet­szetős, s nagy volt az ellenállás a lakbéreknek a javítási költséget fe­dező emelésével szemben. Kísérletképpen az ingatlant átadták egy bérlőszövetkezetnek, s ez a politika megváltoztatta mind az ingatlant, mind a bérlők magatartását. Most Oslo egész lakáspolitikája ezen az el­ven alapul. Ez nem anarchia, de egyike az anarchia alkotóelemeinek…

Jegyzet

Ezt a tanulmányt Colin Ward: Anarchy in action című könyvének (Freedom Press, 1973) I., II., VI. és VII. fejezetéből vett részletek felhasználásával szer­kesztettük mostani, a baloldaliság különböző eszmerendszereit, mozgalmait be­mutató számunk igényei és lehetőségei szerint. Tekintettel a tanulmány még így is tetemes méreteire, úgy döntöttünk, hogy a magyar olvasók számára különö­sebb jelentőséggel egyébként sem bíró jegyzetanyagról ezúttal lemondunk. (A szerk.) A kötet előkészítésében és fordításában részt vettek: Acsády Judit, Bartók Gyula, Hochberg Ágnes, Seres László.