Dick Howard nevezte a posztmodern teoretikusokat antimilitáns militánsoknak a Magyar Lettre Internationale 1993 nyári számá­ban megjelent cikkében. J. Derridának most megjelent Minden dolgok vége¹ című – Kant (látszólag) hasonló tárgyú esszéivel feleselő – tanulmányait elolvasva, igen találónak mondhatjuk e jellemzést. A két írás közül A filozófiában újabban meghonoso­dott apokaliptikus hangnemről című tartalmazza inkább a poszt­modern alapvetés központi gondolatát. Az „antimilitáns militáns" jellegnek megfelelően nem direkt módon támadja a felvilágosí­tói attitűdöt. Sőt kijelenti, hogy nem is szabad megtagadni az Aufklärungot, mely „törvény és sors", „a megvilágító magyará­zat, a kritika és az igazság rejtélyes vágyaként lép fel parancso­ló erővel". Csak rögtön hozzáteszi: „ám olyan igazság vágya­ként, mely ugyanakkor magában őrzi az apokaliptikus vágyat, ezúttal, mint a világosság és a reveláció vágyát, hogy demisz-tifikálja, vagy ha jobban tetszik így, dekonstruálja magát az apo­kaliptikus diskurzust…"

A Nietzsche nyelvére, mitológiai metaforákban kifejtett előadás­módjára emlékeztető (a diszkurzív gondolkodást ezzel is igno­ráló) szöveg, János Apokalipszisével hozza közös nevezőre a felvilágosító, demisztifikáló törekvéseket. Az apokalipszis „vég­ítélet" értelmét használja fel arra, hogy azonosítsa a racionális igazságkeresést, ítélkezést a mítosszal, az apokaliptikus vággyal. „Maga az igazság a vég, a rendeltetés, a vég eljövejele pedig az, hogy az igazság lelepleződjék. Az igazság az utolsó ítélet végcélja (fin) és instanciája. Az igazság struktúrája ezúttal apo­kaliptikus volna." így a szó szoros értelmében apokaliptikus Jánosi kinyilatkoztatás csupán „példaszerű revelálása ennek a transz­cendentális struktúrának", mely a világosságot nyújtó, demisz­tifikáló gondolkodást nem kevésbé jellemzi, mint a megcáfolt misztifikációt: „mindaz, ami most a demisztifikálás vágyát sugall­hatja az apokaliptikus hangnemmel szemben, tudniillik a fény, az éleselméjű éberség, a megvilágosító virrasztás vagy az igaz­ság iránti vágyat, nos, mindaz már az apokalipszis útvonalán, mondhatnám, az apokaliptikus transzferen belül van, már János citálása vagy recitálása…"

Imigyen szóla a posztmodern Zarathusztra. Valóban antimili-táns militáns ő, hiszen nem üzen hadat sem a rációnak, sem az igazságnak. Csupán azt fejti ki, hogy mindez apokaliptikus dis­kurzus, János Apokalipszisének citálása vagy recitálása. Ezzel azonban Derrida valóban megfújta az utolsó ítélet trombitáit. Mi­közben ironizál a különböző; a Nyugat végét, az osztályharc vé­gét, az irodalom végét stb. prognosztizáló teóriákkal, maga vá­zolja fel a legapokaliptikusabb „vég" vízióját: egy olyan emberi­séget, mely nem tud és nem is akar különbséget tenni a fanati­kus irracionális hit és a racionális úton megszerezhető és ellen­őrizhető tudás, a mítosz és a tudomány között. Itt csakugyan helyénvaló ördögi gondolatról beszélni:

„Mephistopheles:
Csak vess meg észt s tudást, te vakmerő
Emberben ez a fő erő
…
Így lész feltétlenül enyém." (Goethe: Faust)

Jegyzet

¹ A Századvég Kiadó és a Gond folyóiratnak a Művelődési és Közok­tatási Minisztérium által támogatott kötete. Budapest, 1993.

Ez a tanulmány egy, a globalizmussal és a posztkommunista szo­ciálpolitikával foglalkozó kutatás első eredményeit teszi közzé, elemezve a szervezetek politikájának orientációja és a jóléti rend­szerek típusai közötti összefüggést. Emellett megvizsgáljuk a Vi­lágbank által Kelet-Európának és a volt Szovjetuniónak tett szo­ciálpolitikai javaslatokat is. A tanulmányban a szociálpolitikát a társadalombiztosításon és szociális segélyezés politikáján át mu­tatjuk be.

A központi állítás az, hogy a globalizáció mostani fázisát a nemzetek fölötti és globális intézmények jelentős belső és egymásközti vitája jellemzi. Ez a vita, amely a helyes nemzeti szociálpolitikáról szóló hagyományos kérdéseket és a nemze­tek fölötti regulációról szóló új kérdéseket is tárgyalja, fontos ele­me a jövő szociálpolitikája kialakításának Kelet-Európában, a volt Szovjetunióban és máshol is.

A nemzetközi szereplők és a posztkommunizmus

A nemzetek fölötti és globális intézmények Kelet-Európábarpt989 óta a szociálpolitika formálásában játszott szerepének elemzé­sét kezdjük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), az Euró­pai Unió Bizottsága és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) célkitű­zéseinek és gyakorlatának vizsgálatával, tekintettel a számos országban a gazdaság- és szociálpolitika jövőjére gyakorolt ha­tásukra. A globális szereplők gondolkodásának és gyakorlatá­nak áttekintésével a következő eredményekre juthatunk:

• A jelentős nemzetközi szervezetek bekapcsolódnak a poszt­kommunista szociálpolitika formálásába.
• A különböző intézmények tanácsai különböző irányokba „húznak".
• A pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank, EBRD) hangsúlyai különböznek.
• Az adott tanács függhet a szervezet által alkalmazott kon­zultánstól.
• Az intézmények közötti globális konfliktusok visszatükröződ­nek az országokon belüli konfliktusokban.
• Az intézmények közötti verseny tükrözi a világkapitalizmus különböző frakciói közötti globális versenyt (pl. az Európai Unió Bizottsága Európát, az IMF az USA-t képviseli).

Nyilvánvaló, hogy jelentős ideológiai küzdelem zajlik a társa­dalombiztosítás és a jövedelem szintentartásának formájáról és tartalmáról az újonnan létrejött kelet-európai demokráciákban. A küzdelem, hogy mi váltsa fel a kényszerű, de elérhető foglalkoz­tatottság társadalmi garanciáit – egy amerikai típusú individualis­ta szociálpolitika, egy európai típusú „konzervatív" vagy „szociális piacgazdaság" jellegű szociálpolitika, vagy valami futurisztikus polgári jogosultság egy garantált jövedelemihez -, a nemzetközi szervezetek szintjén éppúgy kifejeződik és lezajlik, mint az egyes állami politikák küzdőterein. Utóbbiban az IMF, az Európai Unió Bizottsága és az ILO éppolyan fontos szereplők, mint a helyi poli­tikusok, szakszervezetek és társadalmi mozgalmak. E témákban a társadalmi és politikai harc globális arénában folyik.

A pénzügyi szervezeteken belüli és azok közötti különbsége­ket jobban kifejthetjük, ha feltesszük, hogy az egyes globális in­tézmények különböző nézetei és gyakorlata a világkapitalizmus velük leginkább összefüggésbe hozható frakcióinak érdekeit tük­rözhetik vissza. Hipotézisünk az, hogy a különböző globális és nemzetközi szervezetek rendszeresen terjesztik tanácsaikat a kelet-európai és a volt szovjet országokban; hogy ezek a taná­csok szervezettől függőek (pl. az ILO ezt, az Európai Unió Bi­zottsága azt javasol); mi több, hogy ezek a tanácsok a különbö­ző jóléti államokkal tipikusan összefüggésbe hozható politiká­kat tükröznek vissza (pl. az Európai Unió Bizottsága az európai jóléti államokban tipikus szociálpolitikát ír elő). A továbbiakban a hipotézist kiterjesztjük, miszerint az egyes országokat szoci­álpolitikájuk kialakításában inkább befolyásolja rendszeresen az egyik szervezet, mint a másik – olyan tényezők miatt, amelyek hatnak a szervezetek befolyásoló képességére. Más szavakkal, a hipotézis egy változata szerint az IMF rendszeresen hirdeti a liberális jóléti államra jellemző szociálpolitikát; Lengyelországra pedig – nagyon valószínű – jelentős mértékben gyakorol majd hatást az IMF a magas lengyel eladósodottság miatt (amely faktor növeli az IMF mint a politikát befolyásoló szervezet erejét).

Az 1. táblázat részletesebben mutatja be a hipotézist. Meg kell jegyezni, hogy hipotézisünk magában foglalja azt a feltevést is, hogy bizonyos szervezeteket nem lehet úgy leírni, mint amelyek tipikusan egyfajta politikát hirdetnek, mivel politikai ajánlásaik vál­tozóban vannak. Ez különösen érvényes az OECD-re és a Vi­lágbankra.

A politikai tanácsok jellemzése Esping-Andersen 1990-es ti­pológiáján alapul, ám a Világbank esetén feltettük, hogy jövőké­pe meghaladja a létező államtípusokat, hogy helyet adjon egy posztfordista dekonstrukcióhoz és rugalmassághoz illő szociál­politikának. Ez máshol is érvényes lehet.

Esping-Andersen nem foglakozott elemzésében a délkelet-ázsi­ai kistigrisekkel. Feltesszük, hogy ez az államtípus (államkapitaliz­mus oktatási és közegészségügyi infrastruktúrával) modellkén! szol­gálhat a volt szovjet tagállamok számára, de ennek az ötletnek nincs jelentős támogatója. (Kivéve talán a Világbankot?) Jelenleg nem világos, hogyan jellemezzük az OECD-t és az Európai Tanácsot.

A tanulmányban öt különböző geopolitikai helyzetű, különbö­ző mértékben eladósodott és az intézmények iránt különböző politikai orientáltságú országot vizsgálunk. Ezek Magyarország, Bulgária, Litvánia, Ukrajna és Üzbegisztán.

A szociálpolitika alakítására számos eszköz áll az intézmé­nyek rendelkezésére. Ezek között megtalálhatóak:

• Szociális feltételesség: a Világbank a szociálpolitika meg- p5 változtatása esetén ad kölcsönt.
• Gazdasági feltételesség: az IMF a gazdaságpolitikai válto­zásokhoz köti a kölcsönt (szociálpolitikai implikációkkal).
• Kiegészítő ösztönzők: EU-segélyek a helyi erőforrásokhoz mérten.
• Jogi szabályozás: Az ET jelentése a tagállam szociálpoliti­kájának hiányosságairól, ha az tagja az ET Szociális Chartájá­nak.
• Technikai segítség: az ILO, az EU, a Világbank, az OECD stb. ingyenes technikai tanácsokat nyújt.
• Politikai megállapodás: EU megállapodások a csatolt tagál­lamokkal.
• Forrás-újraelosztás: EU Strukturális Alap (ha ezt kiterjesztik Közép- és Kelet-Európára).

Ezen eszközök megnövelték a komparatív előnyök versenyét az intézmények között. Arra a kérdésre, hogy miért vegyék fi­gyelembe a kelet-európai és a volt szovjet államok a politikai ajánlásokat, az intézmények képviselői szervezetük komparatív előnyeit emelik ki. Ezek:

• IMF: biztonság és gyorsaság (6 hónaponként új tanácsok).
• Világbank: kimerítő szektorális technikai elemzés és hitelek.
• OECD: pártatlanság és a hitelek hiánya.
• EU: európai aspirációk/kulturális affinitás
• ET: jogi eszközök (különösen az Emberi Jogok területén).
• ILO: érzékenység a társadalmi költségek és a társadalmi megállapodások iránt.

A Világbank: változó hangsúlyok a szociálpolitikában

A Világbank szociálpolitikai előírásainak jellemzésre bemutatjuk bevezető értékelésünket a Bank által nyújtott technikai tanácsok­ról és politikai ajánlásokról.

1. A Bank eszközei és tevékenysége

A 2. táblázat mutatja be a Bank néhány politikaformáló eszkö­zét és alkalmazásuk eddigi mértékét a vizsgált országokban.

A magyar eset a legteljesebb történet. Lezajlott a teljes ciklus a kiinduló országtanulmánytól a jóléti szféra tanulmányozásán és a javaslattételeken át a Szerkezeti Kiigazítási Kölcsönökig (Structural Adjustment Loans, SAL), amelyek egy része feltételes volt, a szociális törvénykezés előrehaladtától függött. A Vi­lágbank Tevékenységértékelő Részlege (Operation Evaluation Division) arra a következtetésre jutott, hogy: „A SAL feltételek időben teljesültek… Elkészült egy szociális háló, amely munka­nélküli-járulékokat és segélyezést biztosit, de még sok mindent kell tenni a szociális kiadások racionalizálása érdekében, hogy azok valóban a rászorulókhoz jussanak el."

Hogy milyen befolyása volt a Banknak a törvényhozásra, még nem világos; ez egy folyamatban levő vizsgálat tárgya. A Bank nézőpontjából a SAL feltételessége további bizonyítéka volt a Bank elkötelezettségének a szegénység elleni harc mellett. A Világbank stratégiájának megvalósítása a szegénység csökken­tése érdekében (Implementing the World Bank's Strategy to Reduce Poverty, 1993b) című saját kiadványában megjegyzi: „A szociális célú kiigazítási hitelek aránya az 1984-86-os pénzügyi évi 5%-ról az 1990-92-es pénzügyi évre 50%-ra nőtt. Az 1992-es pénzügyi évben a 32 kiigazítási hitelből 18 tartalmazott kife­jezett szegénységellenes célokat, és 14 közülük részletenként is feltételekhez volt kötve."

2. A Bank ajánlásai

A vizsgálódásunkban szereplő többi országban a Bank munká­ja nem ilyen előrehaladott. Ebben a fázisban még csak a társa­dalombiztosítást és jövedelemfenntartást érintő, a kiinduló nem­zetgazdasági jelentésben megjelent javaslatokat tudjuk megvizs­gálni. Ilyen elemzést már végzett más országokkal kapcsolat­ban Milanovic (1992.) a Bank részére. A volt SZU öt volt tagál­lama (Oroszország, Kazahsztán, Kirgizia, Grúzia és Litvánia) számára a jelentésben nyújtott javaslatokat megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy voltak területek, ahol úgy tűnik, konszenzus van a Bankon belül, vannak területek, ahol az elté­rő javaslatokat az egyes országok eltérő körülményei indokol­ják, és van néhány kulcsterület, ahol az eltérő ajánlások implicit vagy explicit nézeteltéréseket tükröznek a Bank tisztviselői, il­letve a tisztviselők és az alkalmazott tanácsadók között.

Eszerint konszenzus létezik négy területtel kapcsolatban;

Az időskori, rokkantsági stb. nyugdíjak területén:

• a törvény által meghatározott nyugdíjkorhatárt fel kell emel­ni, és egyenlővé kell tenni a nők és a férfiak esetében;
• a dolgozni szándékozó nyugdíjasokat el kell téríteni szán­dékuktól (választásra kötelezve őket a bér és a nyugdíj között, vagy a keresetük arányában csökkentve nyugdíjukat);
• a legalacsonyabb nyugdíjak reálértékét védeni kell az eró­ziótól.

A betegszabadság területén:

• át kell csoportosítani a költségek egy részét a vállalatokhoz.

A munkanélküliség területén:

• a pályakezdők számára nyújtott segélyeket meg kell szüntetni.

A szociális segélyezés (szegénység) területén:

• a szegénységi határokat újra kell definiálni.

A következő területeken azonban nézetkülönbségek mutatkoz­tak:

A nyugdíj összege. Azonos legyen mindenki számára (állami minimum), vagy legyen keresetarányos (egy implicit múltbéli „biz­tosítási szerződésnek" megfelelően)? ^

Családi pótlék. Keresettől függjön vagy legyen általános? Az előbbi elleni érvek a változatlanul szűk kereseti határok, az ad­minisztratív infrastruktúra hiánya és a gyerekek számának szo­ros összefüggése a családi szegénységgel.

Munkanélküli segély. Azonos legyen mindenki számára vagy keresetarányos?

Általános szociális háló. Legyen ilyen stratégia vagy sem? (A Milanovic által vizsgált országokban szociális hálót, azaz olyan szegénységi küszöböt, amely alá senki sem kerülhet, javasol­tak Oroszországban és Litvániában, nem foglalkoztak a kérdés­sel Kazahsztánban és Kirgíziában, és ellene érveltek Grúziában.)

Közmunka. A szociális segélyezést helyettesítő közmunka­programokat csak egyes országokban támogatták.

A 3. táblázat bemutatja a jelen elemzésben szereplő öt ország összehasonlítható elemzését az egyet nem értés fent felsorolt területeire koncentrálva. Ez nem lehet több, mint pillanatfelvétel egy adott időpont politikai ajánlásairól. A Bank stábja és konzul­tánsai is különböznek azoktól, akik a kiinduló jelentéseken dol­goztak, így az ajánlásokban változások következhetnek be. Ezt alább részletesebben kifejtjük.

A nyugdíjpolitika területén – bár még mindig vannak hangsúly­beli különbségek a keresetarányos nyugdíjak ellenzői és hívei, illetve a magánnyugdíjakat nyíltan támogatók és ellenzők között – észrevehető a közeledés egy válságtól hajtott, rövidtávú, az egységes nyugdíjat támogató stratégia felé. Ezt állapította meg Vodopivec (1992.) is, aki Milanovic munkáját folytatva későbbi jelentéseket vizsgált (Örményországról, Észtországról, Lettor­szágról és Ukrajnáról), és arra a következtetésre jutott, hogy „min­den most vizsgált jelentés az egységes munkanélküli segélyt és nyugdíjat támogatja. Ez az egyezés a Bank összehangolt tevé­kenységének gyümölcse – a Milanovic által említett erős érvek az egységes juttatás ellen nem tudtak ellenállni". Ami azt illeti, ez a kérdés egyáltalán nem tisztázott a Bankon belül – erre ké­sőbb még visszatérünk. A családi pótlék esetén változatos ja­vaslatok léteznek, ami vélhetően részben az országok politiká­jának, részben a jelentések szerzői, illetve a konzultánsok nézeteinek különbségeit tükrözik. A nagylelkű, keresetfüggő, magas helyettesítési rátájú munkanélküli segély elleni heves ostrom folyik. A szociális háló esetében ezek a jelentések feltár­ják, hogy a szokásos üres kijelentéseken túlmutató elemzések és ajánlások igencsak eltérőek. Míg a magyarországi jelentés az országos szintű rászorultsági elv stratégiáját támogatta (bár a valóságban régiónként különböző szociális segélyezési tör­vényt fogadtak el), addig a bulgáriai jelentés ezt az ötletet elvet­ve a kategoriális segélyeket támogatta (bár a valóságban orszá­gos szintű rászorultsági vizsgálati rendszert fogadtak el). A „ke­vésbé európai" (volt szovjet) országokban a Bank részéről is megértés mutatkozik aziránt, hogy az élelmiszersegélyek és az általános jogosultságok a szegény társadalmi rétegek felé elő-nyösebbek, mint az életképtelen, rászorultsági elvű stratégiák. Erre a témára később még visszatérünk.

A közmunka ötlete, amit korábban Milanovic említett, úgy tű­nik, kiesett a Bank kedvelt stratégiái közül. Érdekes módon ezt a stratégiát felkarolta az IMF (Ahmad, 1993.): az IMF-en belüli hívei erősen védelmezik azon az alapon, hogy a csak részben monetizált és változó gazdaságokban a rászorultság vizsgálata bizonytalan, és a diszkriminatív gyakorlat (pl. hogy az előítélet­tel rendelkező szociális dolgozók egyesektől megtagadják a jut­tatást) is elkerülhető a közmunka-rendszerben. Eme stratégia védelmében az IMF tisztviselői rámutatnak arra is, hogy a szo­ciális biztonság megteremtése sürgősebb, mint ahogy a megfe­lelő adminisztratív kapacitást üzembe helyezik.¹

3. Banki határozatlanság – a nyugdíj és a szociális háló vitái

A Világbanknak a jövedelmek szintentartására vonatkozó aján­lásait vizsgálva legalább két olyan területre bukkantunk, ahol egyértelmű belső véleménykülönbség és/vagy zavarodottság látható a Bank tisztviselői és konzultánsai között.

Mindenekelőtt szükséges bizonyos kontextualizáció a Bank szegénységellenes stratégiájáról. A Világbank és kisebb mér­tékben az IMF még a kelet-európai állami bürokratikus rendsze­rek összeomlása előtt, a fejlődő országokkal kapcsolatos politi­kájára és tevékenységére vonatkozó korai kritikákra válaszolva szegénység elleni stratégiát fogadott el. A Jelentés a világ fejlő­déséről (World Development Report, 1990.) a szegénységre kon­centrált. 1991-ben megjelent a Kiegészítő jelentés a szegény­ség csökkentésére (Assistance Strategies to Reduce Poverty). Ezt követte 1992-ben a Szegénység csökkentésének kéziköny­ve (Poverty Reduction Handbook). Ám 1989 előre nem látott ese­ményei meghaladták ezt a kezdeményezést, és a Világbank sze­génység elleni munkájában a fő figyelem a FÁK országaira és Kelet-Európára irányult. Ez azt jelentette, hogy a Banknak fog­lalkoznia kellett és ajánlásokat kellett készítenie európai iparo­sodott országok számára. Mivel ehhez gyengén volt felszerel­ve, a cél érdekében számos új munkatársat kellett felvennie és új konzultánsokat kellett alkalmaznia, akik jobban ismerik az ipa­rosodott országok jövedelem-szintentartó rendszereit és érzé­kenyebbek a korábbi kormányok által nyújtott szociális biztosí­tékok iránt. A Bank Európa és Közép-Ázsia Részlegének (Europe and Central Asia Division) Emberi Erőforrások Csoportja (Human Resources Sector) gyorsan gyarapodott.

Míg a Bank Emberi Erőforrások szektorainak domináns tradí­cióját és gyakorlatát otthon az amerikai liberalizmus, külföldön a privát szociálpolitikai fejlődés dél-amerikai modelljei befolyá­solták, a fejlődő országokban helytálló szegénységellenes gon­dolkodással kombinálva, addig az új tehetségek új látásmódot hoztak. Nicholas Barr, Sipos Sándor, Igor Tomes, John Micklewright és még sokan mások magukkal hozták a kereset­függő szociális biztonsági rendszer „európai" hagyomárryanak a megértését és a „kommunizmus" szociális garanciái iránti ér­zékenységet. Ezen összefüggésben érvelni lehet amellett, hogy nem csak a Világbank fontos szereplője a posztkommunista szo­ciálpolitika alakításának, de a „kommunizmus" korábban létre­jött szociális garanciái is visszahatnak a Bankra, és újraformál­ják gondolkodását a helyénvaló szociálpolitikáról.

Természetesen a Bankon belüli vitákat kiváltó okok ennél bo­nyolultabbak. A Bank gondolkodását úgyszintén befolyásolták a délkelet-ázsiai „kis csodák", amelyek igazolták az állami infrast­rukturális oktatási és egészségügyi kiadások stratégiáját, így csorbítva a liberális fundamentalizmus igazát. Clinton megválasz­tása és közelmúltbéli rögtönzött megjegyzése („Úgy vélem, az IMF politikája nem volt jó Oroszországnak. Az USA megpróbál­ja megnyugtatni őket, több figyelmet fordítva a munkahelyterem­tésre és a társadalmi nyomorúságra, elősegítve a gazdasági re­formot.") ugyancsak jelentős tényező. További bonyodalom, hogy az európai konzervatív korporatizmust és a skandináv szociál­demokráciát a gazdasági verseny fenyegeti, és megkérdőjelezi lehetőségeit, hogy kezelni tudja a gazdaság posztfordista (Jessop, 1991.) átstrukturálását.

Ha ez a háttere a Bankon belüli egyet nem értésnek, amelyet a Kelet-Európának és a FÁK-nak javasolt eltérő ajánlások tük­röznek, hova jutottak mostanra a viták? Eldőlt-e a nyugdíjak vagy a szociális háló ügye? A nyugdíjak ügyében a Bank abban a szokatlan helyzetben van, hogy egy időben két különböző ori­entációjú anyag jelent meg stábjától és a konzultánsoktól. Egyik a Világbank politikai kutatási jelentése a nyugdíjakról (World Bank Policy Research Report on Pensions. Estelié James, 1994.), amely része Louise Fox nagyobb tanulmányának, az Időskori biztonság az átalakuló gazdaságokban címűnek (Old Age Security in Transition Economies). Louise Fox készítette a bol­gár társadalombiztosításról szóló fejezetet (Világbank, 1992.), amelyben a szerző támogatta a magánnyugdíjrendszer kialakí­tását és elkerülte az érvelést a nemzeti szociális biztonsági rend­szer mellett. Fox most közvetlenül az elnöknek, Lewis Prestonnak dolgozik. Fox ajánlásai a térség országai számára az állami nyug­díj erős csökkentésén nyugszanak, javasolva vagy egy létmini­mumnak megfelelő általános nyugdíjat, vagy egy rászorultaknak járó általános nyugdíjat, amelyet adóból finanszíroznak. Kiegé­szítésként önkéntes magánnyugdíjat javasol, elválasztva a fog­lalkoztatási rendszertől.

Nicholas Barr, másrészről, egy másik Világbank-kiadványban a szociális biztonságról szóló fejezetben egy csoport olyan poli­tikai javaslatot tesz, amelyek inkább összhangban vannak a „mainstream" európai rendszerek jelenlegi gyakorlatával. Itt is felbukkan a nyugdíjkorhatár felemelésének és a minimális jára­dékok védelmének szükségessége. Ami eltér, az az állami jöve­delemfüggő nyugdíjak és magánalternatíváik hatásköre. Barr szerint a társadalombiztosítási járulékokat meg kell osztani a munkás és a munkáltató között, és erősíteni kell a be- és kifize­tések kapcsolatát. A magánnyugdíjakat nem szabad bevezetni addig, amíg a szükséges szabályozó struktúra készen nincs. Ezenfelül kijelenti, hogy „a politikacsinálók megválaszthatják az állami és a magánnyugdíj keverékének a formáját". A „main-stream" nyugat-európai országokban hárompillérű rendszer lé­tezik, amelyet az állami és magánnyugdíjak egymás mellett élé­se jellemez. Az alap felosztó-kirovó állami rendszer feladata na­gyobb, mint a puszta létminimum biztosítása. Ezen felül vannak a kötelező és önkéntes magánrendszerek.

A releváns országrészlegek Emberi Erőforrások csoportjaiban a kérdés nem tisztázott. Egy 1993. novemberi belső tanácsko­zás eredményét az „európaiak" saját győzelmükként értékelték, az egységes állami pillér hívei pedig stratégiájuk helyességé­nek elismeréseként. A tanácskozás jelentése azt a következte­tést vonta le, hogy „egy lehetséges stratégia az, hogy egy-két reprezentatív országot kiválasztva, ezekbe fókuszáljuk a régió energiáit és erőforrásait" (Világbank, 1994.). Ezután egy belső konferenciát tartottak, amelynek az elnöke azt hangsúlyozta, hogy nem volna bölcs dolog a kelet-európai országokat a nyu­gat-európai költséges és hibás döntések közötti választásra késztetni, és lehetőséget látott arra, hogy a kelet-európaiak a posztfordista rugalmas termeléshez inkább illő rendszereket al­kalmazzanak. Itt minimális rászorultsági elvű állami nyugdíjakra gondol. A politikai vita valószínűleg még tart, mint az a példák­ból látszik (pl. Litvánia), így fontos a Bank stábjának és konzul­tánsainak kiválasztása.

Míg az Emberi Erőforrások csoportokban a kérdés még eldön­tetlen, a szegénységi stratégiáért felelős, elkülönült Oktatási és Szociálpolitikai Ágazat (Education and Social Policy Arm) készí­tett egy kiadványt (1993.) a Világbank és az IMF közös Fejlesz­tési Bizottsága (joint Development Committee) számára a tár­sadalombiztosítási reformról és a szociális hálókról. A kiadvány szerint „Chile drámai áttörést hajtott végre, amikor átváltott egy, magánszektor által működtetett nyugdíjrendszerre", de „a chilei vonalat követő nyugdíjreform lehet, hogy irreális cél Kelet-Euró­pa és a FÁK országai számára. Középutas megközelítés lehet a két- vagy hárompillérű rendszer, benne egy, csupán a létmini­mumot biztosító állami nyugdíjjal". (71.) Ezt az álláspontot tá­mogatta a bizottság elnöke is a tanácskozáson (1993. szeptem­ber 27.). így a folytatódó viták és Nic Barr munkájának jelentő­sége ellenére a Bank nyugdíjpolitikája félő, hogy „keményedni" fog a-maradékelvű minimális állami nyugdíj irányába. Az ügy azonban még nem zárult le. A Világbank 1996-os Éves Jelenté­se az átmeneti gazdaságokkal foglalkozik; érdekes megjegyez­ni, hogy Louise Fox helyett Nic Barrt kérték fel a nyugdíjakkal és közkiadásokkal foglalkozó fejezet megírására. Most (1995. június) mindkét tábor szóvivői a korábbi nézetkülönbségek eny­hüléséről beszélnek. Egyik oldalon felismerték, hogy a teljesen érett privatizált nyugdíjrendszer infrastruktúrája még messze van á megvalósulástól. A másik oldalon az állami rendszer elkötele­zettsége a társadalmi szolidaritás irányába ma már csak az első pillérben testesül meg, amely mindenkinek 30%-os helyettesí­tési rátát biztosít. A második állami pillér 2%-os társadalombiz­tosítási járulékkal további 20%-os helyettesítést adhat 20 év alatt. Ezek fölött és ezeken túl már a magánrendszerek területe talál­ható.

A szociális háló politikája megoldatlan és kísérleti maradt, még a közös Fejlődés Bizottság hivatalos szintjén is. Az elnök arra a következtetésre jutott, hogy „nincs általános konszenzus ennek a [szociális háló] problémának a megközelítésére és megoldá­sára". A közös kiadvány azonban a rászorultsági elvű szociális hálók adminisztratív akadályairól szólva megjegyzi: „az alacsony béreket biztosító közmunkaprogramok költséghatékony, bár kor­látozottabb alternatívát nyújthatnak az adminisztrációs költségek­nek az önszelekció általi csökkenése révén". Ez világosan tük­rözi az IMF gondolkodásmódjának hatását. A Bank Oktatási és Szociálpolitikai Osztálya megbízást kapott egy jelentés elkészí­tésére a szociális hálók hatékonyságáról 1995-ben. Ugyanek­kor az európai „táborral" összefüggésbe hozható csoport meg­bízásából értékelés készült a szociális segélyezési stratégiák­ról. Mindkét jelentés megjelenését érdeklődve várjuk.

Következtetések

1. Változó hangsúlyok a szociálpolitikai diskurzusban

Nem túl erős a bizonyíték arra, hogy az egyes intézrjjények in­tézményfüggő szociálpolitikai ajánlásokkal, és ezek az ajánlá­sok a jóléti rendszerek bizonyos típusaival hozhatók kapcsolat­ba. Inkább azt mutattuk be, hogy a kívánatos nemzeti és nem­zetközi szociálpolitikáról folyó vita áthatja ezeket az intézménye­ket. Más szavakkal, mindegyik vizsgált intézményre jellemző a belső egyet nem értés, a változó politikai ajánlások és a válto­zékony politikai gondolkodásmód. A globális vita, vagy más ter­minológiát használva, a globális ideológiai küzdelem a Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban helyes szociálpolitikáról foly­tatódik, de a különböző pozíciók és az egyes intézmények közé nem lehet egyenlőségjelet tenni.

Az EU-ból keletre áramló tanácsok nem mindig európai kon­zervatív korporatista tanácsok. Az euroliberálisok és az euro-korporatisták közötti küzdelmet tükrözte a DGV (a szociális ügyek európai „minisztériuma") sikertelen kísérlete, hogy felügyelje a Phare-programot kezelő DGI-ből kiáramló tanácsokat. A Phare versenyeztetése, kombinálva a fogadó kormányoknak a tendert eredményét befolyásoló képességével oda vezet, hogy a szoci­ális szférában a Phare a Világbank, néha az ILO, néha más meg­győződés konzultánsainak irányítása alá kerül. Az OECD szoci­álpolitikai gondolkodásmódjában paradigmaváltás látszik meg­történni, az amerikai liberalizmustól egyfajta társadalmilag sza­bályozott kapitalizmus felé. Az Európai Tanácsban a Szociális Ügyek Igazgatósága, úgy tűnik, át kívánja gondolni eddigi meg­közelítését a szociálpolitika területén, amelybe beletartozhat a munkából és juttatásból származó bevételek közötti éles különb­ségtétel megtörése is. Talán a Világbankon belül a legnyilván­valóbb, hogy eszmék és politikai ajánlások heves és éles küz­delme zajlik. Azonosíthattunk egy „tábort", amely az európai jö­vedelemfüggő, állami finanszírozású társadalombiztosítási rend­szerek híve, és egy másikat, amely egyfajta egységes, mara­dékelvű nyugdíjpolitikát támogat. Bár ebben a tanulmányban nem vizsgáltuk részletesen az ILO álláspontját, úgy tűnik, ellentét van a Közép- és Kelet-Európa Teamen belül azok között, akik egy hagyományos közép-európai, bismarcki megközelítést támogat­nak állami társadalombiztosítással, rászorultsági elvű szociális segélyezéssel (szociális háló), és azok között, akik állampolgári jogon járó juttatással helyettesítenék a régi rezsimek által ga­rantált munkajövedelmet.

2. Szociállíberalizmus versus konzervatív korporatizmus

Bemutattuk, hogy a nyugati jóléti kapitalizmus klasszikus formái (liberalizmus, konzervativizmus, szociáldemokrácia) részt vesz­nek a vizsgált globális vitában, de azt is kezdtük megmutatni, hogy a jóléti politika létező paradigmái összeomlanak a munka és biztonság posztfordista dekonstrukciójával szemben. A világ­bankon belül világosan látszik a kísérlet – bár lehet, hogy nem lesz sikeres -, hogy túljussanak az egyesek szerint csődbe ju­tott és fenntarthatatlan európai társadalombiztosítási rendsze­reken, és egy maradékelvű és rászorultsági elvű szociális hálót hozzanak létre Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban. Ez a stratégia, amelyet szociálliberalizmusnak nevezhetünk, még nem fogalmazódott meg világosan. A szociális háló pontos jelentése még nem tisztázott. A rászorultsági elv problémáit még nem gon­dolták át. Az IMF által kedvelt közmunkán alapuló szociális háló („munkáért-kenyeret") eszméjét nem osztja a Bank. Talán az IMF ezen gondolkodásmódja, talán a szociálliberalizmus „work-fare" változata. Ez párhuzamba állítható egy hasonló, bár más irányú kísérlettel az ILO-n belül. Eszerint a volt szovjet államokban he­lyes volna egy rászorultsági elv nélküli, állampolgári jogon járó juttatás bevezetése. Ezt az ötletet nem osztja testületileg az ILO, amely még mindig erősen konzervatív korporatista.

Más szavakkal, meg vagyunk győződve arról, hogy a szociál­politika kialakítása során Kelet-Európa különböző nyugati szoci­álpolitikai stratégiák kísérleti terepe, de az eszmék és stratégiák ezen küzdelme ma magában foglalja a posztfordista szociálpoliti­ka egy szociálliberális változatát is, amely időnként visszhangra talál az intézmények gondolkodásában is. Csupán puhatolózva ajánljuk a keletre áramló tanácsok ezen tipológiáját, és az egyes intézmények összekapcsolását bizonyos típusú ajánlásokkal.

(Fordította: Magi István)

Jegyzet

¹ Az IMF politikáját illetően érdekes megjegyezni, hogy a pénzügyi gondolkodásmód, úgy tűnik, előnyben részesíti a déli fejlődő országok­ban inkább helyénvaló gyakorlatot, és ennek védelmében a meg­valósíthatóságot és a fenntarthatóságot hozza fel. Az észak-európai fejlett keresetfüggő állami nyugdíjrendszereket fenntarthatatlannak bélyegzi.

Irodalom

Ahmad, E. (1991): Social Safety Nets in Transition Economics. In: Tanzi, V. (szerk.): Fiscal Issues in Economics in Transition. IMF.

Ahmad, E. (1993): Poverty, Demography and Public Policy in CIS countries. IMF Working Paper, 93/9. február.

Bair, N. (1994): Labour Markets and Social Policy in Central and Eastern Europe. World Bank.

Cornia, G. – Jolly, R. – Stewart, F. (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford University Press.

Deacon, B. (1995): The impact of supranational and global agencies on Central European national social policy. In: Boje, T. P. (szerk.): Welfare State and Labour Markets in a Changing Europe. M E Sharpe, New York.

Development Committee (1993): Development Issues: Presentations to the 47^th meeting of the Development Committee. 1993. szept. 27. World Bank.

Esping-Andersen, G. (1990): The Three Worlds of Welfare Capitalism. Policy, Cambridge.

I.L.O – C.E.E.T (1994a): The Bulgarian Challenge: Reforming Labour Market and Social Policy. Budapest

I.L.O – C.E.E.T (1994b): Social Protection in Transition Economies: From Improvisation to Social Concepts. (A discussion paper by Michael Cichon), Budapest.

I.L.O (1995): Making Social Protection Work: The challenge of tripartism in social protection goveinance for countries in transition. Geneva.

James, E. (1994): Averting the Old-Age Crisis. Policy Research Department, World Bank.

Jessop, B. (1991): The Politics of Flexibility. Aldershot, Edward Elgar.

Milanovic, B. (1992): Review of Social Safety Net Chapters in Reports on the Former Soviet Union. 1992. szept. 11. World Bank (kéziratban).

Tanzi, V. (1991): Fiscal Policies in Economies in Transition. IMF.

Tanzi, V. (1993): Transition to Market: Studies in Fiscal Reform. IMF.

Vodopivec, M. (1992): Review of the Labour Market and Social Safety Net Sections of CIS' CEMs. 1992. dec. 23. World Bank (publikálatlan).

World Bank (1993a): Perfomance Audit Report: Hungary; Structural Adjustment Loan. Report No 12103. 1993. Junius Operations.

World Bank (1993b): Implementing the World Bank's Strategy to Reduce Poverty. World Bank.

World Bank (1994): ECA Region: Social Security Regional Review, (3 Nov 1993) Summary of Plenary Session Discussion, 1994. Jan. 21.

A társadalom egyre jelentősebb részének lerongyolódási folyamata, ami elsősorban ezen rétegek reálbér­ének csökkenésével, megtakarításainak megszűnésével, illetve az elmúlt évek megtakarításainak felélésével, valamint egyre jelentősebb jövedelmi és vagyoni dif­ferenciálódással jellemezhető.

Az elszegényedés folyamatát sokféleképpen ítélik meg. A mindenkori ellenzék szerint ennek oka a kor­mány elhibázott gazdaságpolitikája, a mindenkori kor­mány szerint viszont a folyamatot még az előző kor­mány (rendszer) helytelen intézkedései (hatékonytalan beruházások, struktúraváltás elodázása stb.) indították meg. A gazdagodó rétegek szerint a szegénység megje­lenése a piacgazdaság működésének természetes követ­kezménye, amit jótékony alapítványokkal, illetve az egyház és más szervezetek karitatív tevékenységével keretek között lehet tartani. Az adóhivatal és a pénz­ügyminisztérium szerint az alacsony jövedelmű réteg isten ajándéka, mert ezen be lehet hajtani az adóbevé­telt, míg azt a magas jövedelműek eltitkolhatják.

Összességében az elszegényedés a rendszerváltást kísérő szükségszerű folyamatnak tekinthető. Ahogy a válság, vagyis a „kreatív pusztítás" feltétele a jövőbeni gazdasági virágzásnak, ugyanúgy – az átmenet ideoló­giájában – az elszegényedés feltétele a majdani gazda­godásnak. Vitatott kérdés azonban, hogy a társadalom mely rétegeit milyen mértékben érintse ez a folyamat; bár a vitába bevont érdekcsoportok szűk köre általában jelzi a probléma megöldásásának irányát.

A szakértők megkülönböztetik az abszolút és a rela­tív elszegényedést. Előbbi az életkörülmények abszo­lút értelemben vett romlását jelenti, utóbbi pedig a tár­sadalom jövedelmek és életviszonyok szerinti differen­ciálódását Magyarországon mindkét értelemben a 80-­as évek második felében gyorsult fel az elszegényedés, a gazdasági válsággal és a piacgazdaságra való fokoza­tos áttéréssel összefüggésben.

A nemzetközi összehasonlító elemzések egyértelmű­en azt mutatják, hogy a 90-es évek első felében a volt szocialista országok a világ leggyorsabb elszegényedé­si folyamatát produkálták. Magyarország e téren is sze­rencsésebbnek mondható, mint a tőlünk keletre fekvő országok, Horn Gyula kormányfő azonban – egy 1996 márciusi beszédében – még így is a rendszerváltás vesz­teseként nevezte meg a társadalom 70 százalékát. (A hazai elszegényedéssel kapcsolatban lásd az Eszmélet 9-10. és 21-22. számait)

A rendszerváltás nagy jelszava és örök ígérete. Hát­ránya, hogy nincs olyan Európa-definíció, amely szerint értelmezhető lenne. Földrajzi értelemben ugyanis már jóval több, mint ezer éve Európához tartozunk. Gazda­sági fejlettség tekintetében Európa meglehetősen egyen­lőtlen képet mutat; ha viszont csak a volt vasfüggöny­től nyugatra fekvő részeket értjük Európán, ahhoz mért lemaradásunkat (a megtermelt jövedelem tekintetében) csak a történelem egyes kivételes időszakaiban sikerült némiképp csökkenteni (XIX-XX. század fordulója, 1950-60-as évek), és ez reálisan nem is lehet a 90-es évek prog­ramja.

Ez a jelszó azonban mozgósító erővel bír a hazai vál­lalkozók, értelmiségiek és bürokraták egy viszonylag szűk rétege számára, akik az államszocializmus össze­omlása után és a társadalom nagy többségének elszegé­nyedése árán valóban megközelíthetik a nyugat-európai vállalkozók, értelmiségiek és bürokraták életnívóját.

Szűkebb értelemben a fogalom az Európai Közösség, illetve ma már Unió normáihoz való alkalmazkodásról, intézményeihez való hasonulásról kíván szólni. A po­litológusok egy része ezt az „európaizálás" kifejezés­sel jelölt. A 90-es években az „Európához való felzár­kózás" – a „piacgazdaságra való áttéréssel" együtt – lé­nyegében ugyanazt a funciót tölti be, amit hajdanán a „szocializmus építése", vagyis egyfajta perspektívát kí­ván nyújtani a siralomvölgy túlélőinek.

Az „európai" jelző – mint egykor a „szocialista" -manapság univerzálisan használható minden olyan je­lenségre, intézményre vagy magatartásformára, amelyet követendőnek tekintünk, függetlenül attól, hogy Nyu­gat-Európára általában jellemző-e, vagy sem. A fékte­len Európa-mánia következtében az Európa-fogalom már-már önálló életet él, aminek egyik legszebb gyü­mölcse Feledy Péter emlékezetes szentenciája a híres Kónya-Pető vitáról: „Üvöltve nem lehet Európába men­ni!"

Az Európához való felzárkózás fogalmával rokonér­telmű, valóságtartalmát tekintve pedig lényegesen reá­lisabb az „Európához való csatlakozás" kifejezés, amely az EK/EU-tagság elnyerésére vonatkozik. Ezt az aktust kormányfői beiktatási beszédében 1996-ra jósolta An­tall József, ma viszont már jól látható, hogy a csatlako­zási tárgyalások is csak az 19% márciusában elkezdő­dött kormányközi konferencia befejezése után, legko­rábban valószínűleg 1998-ban indulhatnak. A tárgyalá­sok megkezdése sem garancia azonban arra, hogy a be­lépésre az elkövetkező nyolc-tíz éven belül sor kerül.

A csatlakozás/belépés pedig nem garancia a felzárkó­zásra. Amennyiben az EU kevésbé fejlett tagországait tekintjük, úgy azt látjuk, hogy Spanyolország, Portu­gália és Írország a belépés óta valamelyest – néhány szá­zalékponttal – közelített a nyugat-európai GDP-átlaghoz, Görögországnak azonban nem. volt ilyen sikerben része, A spanyol esetben is látni kell, hogy az átlaghoz való közelítés mögött a belső – szociális és regionális – differenciálódás felgyorsulása zajlott le. E példák értel­mezésénél, illetve általában csatlakozási esélyeink la­tolgatásánál sokan figyelmen kívül hagyják, hogy az Európai Közösség sohasem azért bővült, mert a jelent­kezőknek nagy szükségük volt a Közösségre, hanem rendszerint olyankor, amikor a Közösségnek volt szük­sége az in tagokra.

A volt szocialista országok a mediterrán EU-tagország-oknál lényegesen rosszabb gazdasági feltételekkel kezdték az európai csatlakozás, illetve felzárkózás fo­lyamatat (adósságválság, piacvesztés stb.). Ezért a gaz­dasági átalakulás elemzéséhez nemcsak az európai pe­riféria, de a Harmadik Világ különbözői régióínak ta­pasztalatait ís tanulmányozni kell. (Az. európai integ­rációval foglalkozó összeállítást közöltünk az Eszmélet 26; számában.)

A két könyv kritikai ismertetését hadd kezdjem Szabó Miklós írásának felidézésével. Ez a kiváló történész ugyanis, miközben ugyanezeket a műveket elemezte, ahelyett, hogy történészhez illően depolitizálta volna írását, saját politikai indulataival terhel­te azt. Ezért van az, hogy noha méltán emeli ki Ripp elfogulat­lan történeti elemzésének erényeit, megalázóan „bánik el" Csiz­madia Ervin nagyszabású vállalkozásával. ítéletét nem érvek­kel, hanem személyes, méltán megszerzett, tudományos tekin­télyével támasztja alá. És ez a módszer sajnos nemcsak a múlt­ból ismerős, hanem ma sem szokatlan.

Szabó Miklós igazságtalanul állítja szembe Csizmadia Ervin könyvét Rippével. „Csizmadia bennfentes az SZDSZ-világban – írja -, de így nyert benyomásait hangsúlyozottan objektív elem­zés anyagaként kezeli. Ebből az értelmezési pozícióból nem jut termékenyebb értelmezési keretekhez a demokratikus ellenzék jellemzésében, mint a passzív társadalmi környezet és az avantgárd oppozíció vagy az intellektuel vezető elit és a plebe­jus tagság ellentétpártjaihoz. Ripp jobb látószögből elemez, és ezért értelmezési szempontja a rendszerváltás. Az ő beállításá­ban az SZDSZ kemény és következetes rendszerváltó párt. Eb­ből a megközelítésből jól értelmezhető az SZDSZ és az MSZP viszonya. Nehezebb az értelmezés, amikor a könyv az 1990-es választás utáni helyzetre térve az SZDSZ-MDF-viszonyt mint rendszerváltási alternatívák ellentétét vizsgálja. A szerző koalí­ciópárti MSZP-s álláspontról elemzi a kisebbik koalíciós partner történetét. Kívánja, hogy ama jobboldali keresztény-nemzeti fun­damentalizmus támadásaival szemben az SZDSZ őrizze meg erejét, s ezen a fronton az MSZP hosszabb időre tartsa meg a polgári szövetségest. Ám nem kívánja, hogy az SZDSZ az MSZP fejére nőjön, s erősebb partnerré váljon. Nem bocsátja meg az SZDSZ-nek az 1990-es antikommunista kampányt, de ez csu­pán tartózkodóvá teszi, nem ellenségessé." (Szabó Miklós: SZDSZ-kép végre nem „független politológus" ecsetjével. 4×4, 1995. december 7., 17-18.).

Ha Szabó Miklós szembeállítja a politológust a történésszel (s ezt a szembeállítást nem igen lehet ebben a formában értel­mezni), ő egy harmadik álláspontról értékeli a két könyvet: a párt­politikus álláspontjáról. Ez az álláspont egyébként teljesen jo­gosult („Hasznos-e a mű a pártnak?"; „Használ-e a munka az ügynek?"), csakhogy akkor nem igazán érthető, hogy ehhez mi­ért kellett Csizmadia könyvét sommásan elítélni? Hiszen amit leír, a bennfentesség, a benyomások objektív elemzés alapja­ként való kezelése, a nem termékeny értelmezési keretek stb. olyan minősítések, amelyek a művet ab ovo diszkvalifikálják az SZDSZ-es olvasók és általában az olvasók szemében. Anélkül azonban, hogy Szabó Miklós valójában is elemezné, értelme­zésekkel támasztaná alá saját minősítéseit. Ripp könyvének a méltatása, mindaz, amit Szabó Miklós a műről leírt, nem igé­nyelte a Csizmadia-monográfia sommás elintézését, különösen ilyen hányaveti módon.

Csizmadia Ervin kétségkívül nagyobb rokonszenvvel s mélyebb elkötelezettséggel közeledik a tárgyához, mint Ripp Zoltán. De, mint azt már a háromkötetes munka műfaji felosztása is jelzi, a könyv elsődleges feladatának a dokumentálást, a mintegy jelen idejű rögzítést tartja. A higgadt értékelés a dokumentálásra, a tények megállapítására, az önmeghatározásokkal való szembe­sítésre épülhetne, ettől viszont Csizmadia bizonyos fokig elha­tárolja magát; saját prekoncepcióját, saját felfogását az értéke­lésben, az immanens kritikai elemzésekben erősen korlátozza. Ez az önkorlátozás bizonyos szempontból tiszteletreméltó sze­rénység, másrészt azonban az olvasóban hiányérzetet kelt, hi­szen az egyes szereplők öndefiníciójából kiformálódó igazságok, nézetek a rendszerszerű értelmezési keretek hiányában relativizálódnak. Csizmadia nem apologéta, hanem (okulva a „pre-modern" értelmezések elfogultságaiból) „posztmodern" módon, szándékosan korlátozza önmagát. Az egyes nézetek így a tör­ténelem „narratíváiként" jelennek meg, s Csizmadia nem érzi fel­jogosítva magát arra, hogy rangsoroljon közöttük, megítélje őket. Ezt csak akkor tehetné, ha saját rendszerezett álláspontja lenne a történésekről. A posztmodernizmus (isten tudja, mit is jelent ez a szó?) így leltárba veheti a történelemről kialakított nézeteket, de nem jeleníti meg a történelmet.

A könyv monográfiakötetének történetírása, eseményleírása túlságosan általános ahhoz, hogy – mai tapasztalataink alapján – ezt a szerepet betölthesse. Ebben a keretben nagyon nehéz kellő történelmi distanciát tartania a demokratikus ellenzékkel szemben, különösen az interjúkötetnél, amelynél a műfaj mind­végig feltételezi a személyes nexusokat. A rokonszenv s a csak­nem évtizedes kapcsolat nyílt megvallása nem a bennfentesség (általam értelmezhetetlen) attitűdjét jelenti Csizmadiánál, hanem sokkal inkább azt a kérdést veti fel, hogy az interjúk, a doku­mentumok s az értékelések elkötelezettsége végül is lehetővé teszi-e azt, hogy a szerző valóban időtálló elemzést adjon. Csiz­madia szinte csak „rásegítő" kérdésekkel rögzíti a demok­ratikus ellenzék „hőseinek" már-már a veteránokra emlékez­tető emlékezéseit, de nem konfrontálja sem külső, sem bel­ső forrásból táplálkozó más véleményekkel. Felmerül a kér­dés: a szerző valójában képes-e elemezni és értelmezni interjú­alanyait? Nem mintha ez kötelező lenne számára, de a kérdező önkorlátozása így nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerű kom­mentátori szerepre vállalkozik, és ez a szerep, passzivitása mi­att, könnyen olyan látszatot kelthet, hogy Csizmadia teljes egé­szében azonosul interjú-alanyaival. Ha tudatosan vállalja azt, hogy a demokratikus ellenzék prominens alakjainak a rendszer­váltás szociológiai és intellektuális előzményeiről szóló emléke­zéseit és „narratíváit" 1990 után, tehát közvetlenül a rendszer­váltás után rögzíti, akkor is felmerülne az a kérdés, hogy interjú­alanyainak arcképcsarnoka valójában tükrözi-e a demokratikus ellenzék belső tagoltságát, különböző áramlatait. A jövendő elem­zések számára (más dokumentumkötetekkel együtt) így is fon­tos történeti anyagot jelentene, de a szerző saját értelmezése mindenképpen akkor is hiányozna. Az interjúknál az értelmező mozzanatok hiánya azzal jár, hogy akik nem szerepelnek a kö­tetben, azoknak ebből fakad a hiányérzetük, akik._;szerepelnek, (mint Szabó Miklós is) azoknak abból, hogy az interjúkhoz a szer­zőtől nem találnak külső megerősítést és igazolást.

Kevesebb problémát jelent a dokumentumkötet. Ez az össze­állítás igen jó válogatás, viszonylag teljes képet kapunk a de­mokratikus ellenzék politikai és intellektuális fejlődéséről. Ugyan­akkor nem tartalmaz olyan új felfedezéseket, új mozzanatokat vagy új szempontokat, amelyek a demokratikus ellenzékről ed­dig kialakult összképet vagy a demokratikus ellenzéknek önma­gáról kialakított képét alapjaiban érintené, vagy új megvilágítás­ba helyezné. A dokumentumgyűjtemény, valamint az interjú-kö­tet alapvetően „melléklet" a monografikus feldolgozáshoz; ebből következően a monográfia feladata az értelmezés és a folyamat­ábrázolás. Amit tehát Szabó Miklós meglehetősen publicisztikus modorban bírál, a „bennfentesség" problémája, a monog­ráfia esetében lehet igazán szempont, hiszen a szerző és az interpretátor voltaképpen itt adhat átfogó képet a demokratikus ellenzék s vele a magyar történelem csaknem három évtizedé­ről.

Szabó Miklós ellenszenve odáig terjed Csizmadia iránt, hogy még sajátos műfaji polémiába (?) is kezd. Szerinte Csizmadia könyve politológiai, míg Ripp könyve történeti jellegű. Ezt a kü­lönbségtételt nemigen lehet értelmezni. Különösen akkor nem, ha azt vesszük alapul, hogy Csizmadia elemzése lezárt korszak­kal foglalkozik, hiszen a rendszerváltással történelmileg mégis­csak új fejezet kezdődik, míg Ripp Zoltán könyve történelmileg „befejezetlen", hiszen a jelen története. Ebben a vonatkozás­ban tehát a politológiai és a történeti nézőpont szembeállítása a két mű kapcsán egyáltalán nem kézenfekvő. Nem beszélve arról, hogy nem is nagyon értelmezhető így az ún. „politológiai" nézőpont, hiszen Csizmadia Ervin könyve nem a politológia paradigmatikus módszerével íródott, hanem sokkal inkább a de­mokratikus ellenzék politikatörténetének összefoglalására tesz kísérletet. Ellenkezőleg áll tehát a dolog: Csizmadia elemzései­ből éppen a politológiai, elméleti összefoglalások, valamint a politikai szociológiai megalapozások hiányzanak. Témáját a po­litikatörténetre szűkíti, amivel bizony komoly hiányérzetet kelt olvasóiban. E szűk politikatörténeti nézőpont miatt hiányzik a rendszer és a rendszerváltás politológiai értelmezése, ugyanígy a tulajdonviszonyoknak, a hatalmi és uralmi struk­túráknak fogalmilag is kikristályosodott elemzése; ezek je­lentenék Csizmadia elemzéseinek történeti-szociológiai alapjait. A mű ábrázolja a demokratikus ellenzék létrejöttét, ábrázolja a demokratikus ellenzék ideológiai és politikai tagolódását meg­határozott periódusokban, ábrázolja a nemzetközi politikai kör­nyezetet, valamint a korábbi uralkodó elit magatartásának vál­tozásait a demokratikus ellenzék kihívásaira, de hiányzik egy mélyebb történeti-szociológiai megalapozás, amelyben a szer­ző a politikatörténetnek a posztmodern „narratívaknál" átfogóbb, mélyebb és lényegesebb értelmezését adhatná. A szerző – az átfogóbb és kritikusabb értelmezés hiánya miatt – mintegy eltű­nik a tárgy mögött, de a történelemelemzés hiányosságai miatt egyben a történelmi folyamat totalitása is eltűnik. Marad a ha­talom és az ellenzék, az államkultúra és az ellenzék konfliktu­sainak politikatörténete.

Mindezt azonban méltánytalan dolog lenne számon kérni Csiz­madián, több okból is. Egyrészt azért, mert Csizmadia áttekin­tése egy későbbi, értelmező feldolgozásnak fontos előfeltétele, tehát egy fontos történeti korszak feldolgozásának kikerülhetet­len munkafázisáról van szó. Másrészt viszont a demokratikus ellenzék történeti-szociológiai értelmezéséhez csak a kelet-kö­zép-európai átmenet feltárásán keresztül juthatunk el. Annak elemzésén keresztül, ahogyan az államszocializmusok, tehát egy specifikus tulajdon-, hatalom- és uralmi viszonyokat jelentő for­ma felbomlásának s átalakulásának kérdéseit megértjük, s az átmenet problémáit mintegy paradigmatikusan is rögzíteni tud­juk. „A »tranzitológia« paradigmáján belül dolgozó tudósok – írja Szelényi Iván – kimondva vagy kimondatlanul feltételezik, hogy az államszocializmus összeomlása után a társadalmak szükségszerűen a piaci kapitalizmus és a demokrácia Nyugat-Európából és Észak-Amerikából ismert típusa felé haladnak. …E társadalmak nem »a szocializmus romjain építik<< – külföldről is­mert mintákat »megvalósítva« – a kapitalizmust; pontosabb, ha azt mondjuk, hogy »a szocializmus romjaiból« igyekeznek egy újfajta, működőképes gazdasági rendszert kiépíteni." (Szelényi Iván: Menedzser-kapitalizmus. Magyar Lettre Internationale, 1995. tél, 19. sz.)

Csizmadia könyvéből a formának ez az elemzése hiányzik. Pedig voltaképpen ez jelentette volna a valódi politológiai elem­zést a szűken vett politikatörténettel szemben. Másrészt viszont egy ilyenfajta feldolgozásnak a tudományos, történeti, szocioló­giai és elméleti feltételei csak most érlelődnek, tehát nem lenne méltányos ezek hiányát Csizmadia első áttekintésén számon­kérni. Az erre vonatkozó elemzések az utóbbi időszak, elsősor­ban az utóbbi két év elméleti és szociológiai kutatásainak ered­ményeként születtek meg.

Ha tehát Csizmadia Ervin könyvével kapcsolatbaja ambivalen­sek az olvasó benyomásai, az leginkább egy kvázi- jelenidejűségből adódó ambivalenciára vezethető vissza: Csizmadia szinte mindent leír a demokratikus ellenzék politikatörténetéről, amit tudni érdemes (néha még többet is), de ez a történet mind az érintettekben, mind az olvasókban a legújabb történelmi tapasz­talatokkal konfrontálódik, s a politikatörténetből kibontakozó, a demokratikus ellenzék által anticipált jövőkép s a jelen empiri­kus tapasztalatai között szinte értelmezhetetlenül nagy törések vannak. Sem a demokratikus ellenzék egyes irányzatai közötti összefüggések, sem a demokratikus ellenzék különböző perió­dusokban megfogalmazott programjai nem foghatók fel úgy, mint a jelen történelmi periódus sajátosságainak elméleti és politikai megalapozására tett kísérletek. Mai tapasztalataink alapján a magyar demokratikus ellenzék története sokkal inkább a magyar szocializmus utolsó korszakának az epifenomenon-jaként jelenik meg, mint a magyar posztszocialista politikai demokrácia és történelmi forma elméleti megalapozásaként. S ez nem arra vezethető vissza, mintha a magyar demokratikus ellenzék gondolkodása nem lett volna teleologikus, hanem arra, hogy a gondolkodás telosz-mozzanata egy változó politikai tak­tikába ágyazódott be, az államszocialista forma válsága kibon­takozásának egyes periódusaihoz kötődött. Tehát a magyar de­mokratikus ellenzék gondolati fejlődésének sincs önálló törté­nete (bármennyire is illetlen ezzel kapcsolatban Marxra utalni), ez a történet mélyen beágyazódik a szocializmus legitimációs válságának történetébe.

Más kérdés az, hogy éppen a rendszerváltás folyamatában a politikai diszkontinuitás miatt nehéz megtalálni a jelen és a múlt története között a történeti és szociológiai kontinuitás mozzana­tait és trendjeit. De a jelen története nem fogható fel úgy, mint a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke által anticipált történet, noha a demokratikus ellenzék gondolkodásában a technével szemben a telosz volt a domináns elem, s ennyiben ez a gondolkodás is kelet-európai. Még akkor is, ha a rendszerkri­tikai attitűd meghatározó volt a második nyilvánosságban. Legi­timációjában az ellenzék előbb a történelemben felvállalt konti­nuitást hangsúlyozta, fokozatosan tért át egy megreformált, fel­világosult autoriter szocializmustól, valamiféle szocialisztikus és demokratikus harmadikutasságtól 1956 baloldali tradícióinak vállalására, majd – különösen 1987 után – a jövőre vonatkozó elképzelések, nyersen és egyértelműen egy liberális polgári de­mokrácia, egy közvetett parlamentáris demokrácia politikai anticipálásához jutott el. De mindaz, amit ők az átmenetről mond­tak, nem kapott elméleti távlatokat, nem szervesült a rendszer­váltás politikai aktusaihoz.

Míg a múltra vonatkoztató legitimációs hivatkozásokban a magyar 1956 és a csehszlovák 1968 különböző időszakokban, különböző hangsúlyokkal központi helyet kapott, a nyolcvanas évek végén egyre nyilvánvalóbban fogalmazódott meg egy nyugat-európai, illetve amerikai liberális demokrácia utópi­ája, mint a jövőre irányuló legitimációs hivatkozás. Ez per­sze nem Pallasz Athénéként pattant elő, hanem viszonylag hosszú idő alatt megformált jövőkép lett (amihez hozzá kell venni, hogy a konkrét megfogalmazást mindig befolyásolja a demok­ratikus ellenzék politikai taktikai érdeke is), de azzal együtt, hogy az 1968-as dezilluzionizmustól 1989-ig többé-kevésbé követke­zetesen előrehaladó folyamatnak bizonyult, az átmenetre vonat­kozó kérdések sohasem nyertek elméletileg következetes kifej­tést. Ezek az átmenetre vonatkozó elképzelések ugyanis már csak egy választási párt programjának szintjén fogalmazódnak meg. Csizmadia könyve kevésbé tudatosan és nem mindig elég­gé plasztikusan írja le ezt a folyamatot, de mind az interjúkötet­ben közölt önmeghatározások, mind pedig a dokumentumkötet­ben közölt ellenzéki dokumentumok több oldalról igazolják ezt a gondolati fejlődést, valamint azt, hogy az ellenzék a hetvenes évek második felére teljesedik ki leginkább elméletileg.

Hogy az ellenzéki gondolkodás forrásaiban, majd pedig belső irányzatainak tagoltságában nem egységes, tehát hogy koránt­sem egységes irányzatról van szó, azt Csizmadia Ervin könyve széleskörűen és gazdagon dokumentálva mutatja be. Ezt más források, feldolgozások is igazolják, noha korántsem a Csizma­diáéhoz hasonló részletezéssel és teljességgel. A könyvből azon­ban kiderül, hogy az ellenzék intellektuális fejlődése 1968 után a lengyel Szolidaritás paradigmaváltásának a megértéséig a leg­inkább egyértelmű, hiszen a hatalommal való együttműködés il­lúzióvesztő felmodásából ez alatt az idő alatt jutnak el az állam­kultúrán és az államhatalmi struktúrákon kívüli társadalmi önvé­delem – a lengyel tapasztalatok alapján – osztálybázisú meg­szervezésének (és megszerveződésének) problematikájáig. Ép­pen a lengyel ellenállás 1976 utáni tapasztalatainak tükrében válik világossá az a körülmény, miszerint a magyar nemzeti fej­lődés számára fontos, hogy az osztályszerkezetek eltűnése a szocializmussal szembeni önvédelem társadalmi megszervezé­sét más utakra sorolja, mint a lengyelt, nem teszi lehetővé, hogy a nemzeti ellenállás egy újraszervezett osztály bázisán bonta­kozzék ki, hanem sokkal inkább az alternatív gazdaság és az alternatív kultúra kérdését állítja középpontba. A magyar ellen­állásnak egy (látszólag) depolitizált, az egyéni cselekvésre, túl­élési stratégiákra épülő „polgárosodás" a hordozója. Az ellenál­lás másfelől ösztönzéseket kap az omnipotens és paternalista állam legitimációjának a hetvenes évek végén bekövetkező fo­kozatos gyengüléseiből, s a nyolcvanas évekre kialakult totá­lis válságából. A rendszerváltást előkészítő politikai erők ponto­san ennek a belső, legitimációs válságnak a különböző interp­retációjára építették politikai taktikájukat. De minél közelebb ke­rültünk a legitimációs bázis összeomlásához, a jövőre vonatko­zó elképzelések annál általánosabbak és elvontabbak lettek. Míg végül a demokratikus ellenzék is eljut egy parlamenti demokrá­cia megteremtésének politikai programjához, de az erre vonat­kozó gazdasági, szociológiai és intézményi kérdésekről szük­ségképpen csak mint normatív, politikailag artikulált, elvont cél­ról beszél.

Ebben az értelemben tehát Csizmadia monográfiája történeti mű, méghozzá politikatörténet, paradigmatikusan nem politoló­giai. Ha azokat a gazdasági, szociológiai, politikai-szociológiai kérdéseket kérjük számon az elemzésein, amelyek a rendszer­váltáshoz vezető folyamatokat tennék a mű középponti kérdé­sévé, az már nem a demokratikus ellenzék politikai története, hanem a rendszerváltás előzményeinek történeti-szociológiai elemzése lenne. Ezt az igényt a kötet „kitekintései" a nemzetkö­zi és hazai belpolitikai folyamatokra nem pótolják, mert amíg a demokratikus ellenzék belső fejlődésének terepén Csizmadia otthonosan, nagy empátiával mozog, a nemzetközi politikai vagy a belpolitikai fejlődés leírásában többnyire az általánosságok szintjén marad, a rendszerváltáshoz vezető folyamatok ábrázo­lása nem válik modellértékűvé nála. Ebből következik, hogy Csiz­madia könyvéből nem vezetnek elméletileg megalapozott utak a rendszerváltás alapkérdéseinek megértéséhez, mint ahogyan kelet-közép-európai átmenet tranzitológiai elemzé­séhez sem.

Ripp könyve nem műfajában különbözik Csizmadia monográ­fiájától, hanem abban, hogy Ripp Zoltán témáját eleve az SZDSZ-re, mint pártra szűkíti, tehát eleve szűkebb, jól körülhatárolt poli­tikai szervezetet elemez. Kiindulópontja, a Társadalmi Szerző­dés (1987) a demokratikus ellenzék párttá szerveződésének fo­lyamatában valóban felfogható a párttá szerveződés kiinduló­pontjának. Ripp Zoltán tehát párttörténetet ír, adottnak veszi a rendszerváltás gazdasági, történeti és politikai szociológiai kér­déseit csakúgy, mint azokat a nemzetközi összefüggéseket, amelyeket dokumentumok hiányában nem tárgyal. Az álláspont méltányolható, noha az SZDSZ majdan megírandó teljes törté­netéhez hozzátartozik a nemzetközi politikai és pénzügyi szer­vezetek közreműködése a magyar rendszerváltásban. Ripp Zol­tán tudatos témaelhatárolása tehermentesíti könyvét. Azok a kérdések, amelyeket Csizmadia könyvével szemben különböző oldalról meg lehet fogalmazni, Ripp könyve kapcsán fel se me­rülnek. Míg a demokratikus ellenzék társadalmi-kulturális érte­lemben egy sajátos civil szerveződés és sajátos, noha nem egy­séges szubkultúra, amely a zárt hatalmi intézményekhez mint egy nyitott, szubkulturális szervezet viszonyul, addig az SZDSZ rövid időszak alatt zárt politikai struktúrává alakul, belső ide­ológiai és kulturális ellentmondása belül marad a zárt poli­tikai intézményen, specifikus helye van a magyar parlamenta­rizmus politikai struktúrájában is. A demokratikus ellenzéki szub­kultúra különböző csoportjai nem alkottak feltétlenül rendszert, a zárt politikai struktúra szubkulturális és ideológiai tagoltsága viszont belül marad a rendszeren. Ebben a vonatkozásban te­hát Ripp tematikus elhatárolása kézenfekvő volt; noha termé­szetesen azok a kérdések, amelyek „a rendszerváltó SZDSZ" kulturális és ideológiai sajátosságaihoz hozzátartoznak, geneti­kailag levezethetők a demokratikus ellenzék meghatározott cso­portjaiból, de a demokratikus ellenzék politikai és szociológiai kérdéskomplexuma, valamint az SZDSZ-nek mint pártnak a tör­ténete között nem egyszerűen lineáris folytonosság van, hanem legalább olyan fontosak a diszkontinuitás mozzanatai is, akár történelmileg, akár a demokratikus ellenzék és az SZDSZ szer­vezetszociológiai kérdéseit vizsgáljuk. Az SZDSZ politikai atti­tűdjének változásai, belső tagoltsága, állandó konfliktusa a ra­dikalizmus és a liberalizmus között egy mozgalom párttá alaku­lásának folyamatát jelzi, s az „előtörténet" meghatározó kulturá­lis sajátosságainak fokozatos leküzdését. A radikalizmus és a belső tagoltság meghatározásában az SZDSZ politikai attitűd­jének változása a döntő. A radikalizmus és a liberalizmus állandó belső konfliktusainak megfelelően változik ugyanis a párt karaktere. Ennek ábrázolása Ripp könyvében telitalálat, ám a magyar liberalizmus és a magyar politikai radikalizmus tör­téneti-szociológiai elemzése egy majdani Szekfű Gyula-i méretű monográfia feladata lehet csupán, ehhez képest Ripp könyve a kutatás kérdésfeltevésének tudatos korlátozásán alapul. Ezért tű­nik érettebbnek, kidolgozottabbnak és befejezettebbnek Csizma­dia grandiózus méretű monográfiájánál, bár Ripp is adós maradt az SZDSZ létrejötte nemzetközi hátterének vizsgálatával.

Ripp Zoltánnak nem kellett a rendszerváltó párt elemzéséhez a rendszerváltás politikai szociológiai, illetve gazdasági kérdé­seit elemeznie. Ő ugyanis nem okokat, struktúrákat vizsgált, hanem a politikai események, történések sorát. Csizmadiá­nál viszont a demokratikus ellenzék politikai történetírása köz­ben valójában egyetlen kérdés sem érthető, ha nem veti fel a modellválságot, a modernizációs zsákutcát, a pártállam legiti­mációs problémáit. A magyar demokratikus ellenzék elemzését bele kell illesztenie a kelet-közép-európai modellválságnak, il­letve a modernizációs utak válságának regionális kérdéseibe. A demokratikus ellenzék kialakulása, az egyes irányzatok belső fejlődése, illetve az egyes irányzatok közötti mindenkori erővi­szonyok meghatározása nem függetleníthető a konkrét történe­ti-szociológiai kérdésektől. Az interjúk – legyenek azok akár olyan távlatosak is mint Kis Jánosé – ezt az értelmezést nem pótolhatják, hiszen az alanyok az érintettség miatt is elsősor­ban az egyes irányzatok öndefiniálását hajtják végre. Az így ki­rajzolódó kép viszont számos esetben nem magyarázza meg az egyes irányzatok sajátos szubkulturális, ideológiai és elmé­leti kérdéseit. Krassó és Nagy Jenő, akik a demokratikus ellen­zéknek – elfogadva önmeghatározásukat – az ún. plebejus szár­nyához tartoznak, nemcsak generációsán és szubkulturális at­titűdjeiket tekintve képviselnek egészen más és más csoportot, de az a jövőkép amely rendszerkritikai tevékenységüket meg­határozza, politikailag is élesen különbözik. Krassó közelebb áll a kötetben nem szereplő Mikes Tamáshoz vagy Szálai Pálhoz, mint a SZETA képviselőihez (akik nem reprezentánsaikkal sze­repelnek az interjú-kötetben), pedig a plebejus jelző tevékeny­ségük preferált társadalmi csoportjait illetően mindkét irányzat esetében több-kevesebb joggal használható. Ám Krassónál, Mikesnél, Szálainál, sőt akár Eörsinél is, ez döntően az 1956-os forradalom egy baloldali interpretációjára támaszkodik, s ez a tradíció határozza meg azt a jövőképet is, amely legitimálja tevékenységüket. A SZETA esetében viszont az elvontabb, ideologikusabb legitimációs bázis helyén a rendszerkritika a le­gitimációs bázis: az egyenlőséggel önmagát legitimálni akaró pártállammal szemben az egyenlőtlenség konkrét szociológiai empirikus fényeinek a rendszerbe foglalása. S mint tudható: az 1956-os tradíciókból építkező plebejus baloldali hagyományok­ból éppúgy nem következik az 1990 utáni gazdasági-politikai modell, mint ahogyan az egyenlőtlenséget rendszerkritikai spekt­rumba állító SZETA-ból sem vezetnek utak az 1990 utáni hely­zet megértéséhez.

A nyolcvanas évek második felére a hetvenes évek lengyel tapasztalatainak magyar adaptálása egyre lehetetlenebbnek tű­nik. Az államhatalmon és az államkultúrán kívül szerveződő el­lenállás és önvédelem koncepciója (osztálybázis hiányában) leg­feljebb elméletileg, értelmiségi szubkulturális jelenségként jelen­hetett meg. Ezt világosan tükrözi az ellenzék által ösztönzött szakszervezeti szervezkedések kudarca. Ez a fiaskó jelezte, hogy a politikai rendszer reformja nálunk nem támaszkod­hatott a különböző osztályokkal és rétegekkel kötött új kon­szenzusokra, a demokrácia új konstitúciójának szociológiai bá­zisa pedig az értelmiségiből politikaivá, a szocialista menedzser­ből gazdasági elitté, s a kisvállalkozóból nagyvállalkozóvá ala­kuló elitcsoportokból áll. Maga a társadalom nem rétegződött át: a kádárizmus legsúlyosabb öröksége a strukturálatlan, ato­mizált társadalom (ahol a vesztesek rétegeihez tartozók egyé­nileg keresnek túlélési stratégiákat), s vele szemben az elit, amely kontinuus a nyolcvanas évek második felében kialakuló gazdasági (menedzser) elit átalakuló politikai elitjével. Az értel­miségi elit rosszkedve éppen abból fakad, hogy sem szervesülni, sem függetlenné válni nem tudott a gazdasági és a politikai elit­től. Ugyanakkor a „vesztes" rétegekhez ma már nem talál utat: amikor a Társadalmi Szerződésben lefektetett önigazgatási elvet taktikainak minősítve kidobták a formálódó pártprog­ramokból, elvesztették ennek az esélyét is. Hogy ebből az új dilemmából merre vezethet kiút, vagy egyáltalán vezet-e, az ér­telmiségi elit egyik legfontosabb kérdése ma, de egyben – jelen ismereteink alapján – megválaszolhatatlan.

Széljegyzeteim végén a magam részéről nyitva hagyom a kér­dést.