Államszocializmus = bérmunka plusz bölcsőde. Ez a jelszó szolgálta évtizedeken keresztül szüntelenül ismétlődve a női emancipáció államszocialista ideológiáját. De rossz szolgála­tot tett. Igen, ez a jelszó ebben a régióban nők nemzedéke­inek szemében járatta (és járatja) le a szebbik nem emanci­pációjának gondolatát. Mert az államszocializmusban a nők tudták leginkább – hiszen nap, mint nap saját bőrükön tapasz­talták -, hogy ez a „plusz" nem a terhek alól való felszaba­dulást, hanem kettős, többszörös feszültséget jelentett: stresszt okozott a gyár és az iroda, a hosszú utazások haza­felé, az út a bölcsődébe menet és jövet, a túlzsúfolt buszok, az üzletek előtt kígyózó sorok, a parányi konyha a panella­kásban…

Miért nem tudott, és miért nem akart az államszocializmus a nőknek valami mást, valami jobbat nyújtani? Patriarchális tradíciók és hagyományos kulturális minták emlegetése, mint amelyek okot szolgáltatnak a férfiak legmesszebbmenőkig tör­ténő felmentésére a „második", otthoni műszak alól, csak egy részét képezi a magyarázatnak. Az ország államszocialista urai és a férfilakosság közötti „haverkodás" pellengérre állítá­sa sem elégséges válasz. Mindkét magyarázat ugyanis kizá­rólag a nemspecifikus egyenlőtlenséget kérdőjelezi meg az újratermelési szféra meg nem fizetett tevékenységeinek fel­osztásánál. Adósak maradnak azonban annak magyarázatá­val, hogy ez a szféra összességében miért került ilyen nyo­más alá az államszocializmusban.

E második, alapvető kérdésre két szinten kell keresnünk a választ: egyrészről a kelet-európai államszocializmus az „utol­érő" iparosítás és fejlődés egy modelljét képviselte. Az ilyen jellegű modelleket különböző fejlettségi szintjeiken az össz­társadalmi termelés és újratermelés egy specifikus, de mindig aszimmetrikus kapcsolata jellemzi. Másrészről a kelet-európai államszocializmusnak az „utolérő" fejlődés céljához más és messzebbmenő gazdaság-, társadalom- és munkaerőpolitikai irányítási eszközök, valamint cselekvési lehetőségek álltak rendelkezésére, mint a tőkés világ periferikus és félperiferikus országainak. A következőkből kiviláglik majd, hogy e két elem hogyan játszott össze a magyar államszocializmus „take off" időszakában, a „boldog" 70-es években, valamint a hanyatlás periódusában.

Extenzív iparosítás: a nők fizetett munkája és az újratermelés „társadalmasítása"

A második világháború végén Magyarország gyengén fejlett agrárország volt: a lakosság több, mint 50%-a a mezőgazda­ságban dolgozott. Már a koalíciós kormány, majd 1948 júniu­sától a kommunista kormányzat is az ország gyors, „utolérő" iparosítását szorgalmazta azzal a céllal, hogy saját ipari struk­túrát alakítsanak ki, és ezzel egyidejűleg behozzák a Nyu­gattól való lemaradást. Az első ötéves terv (1950-1954) az energiaszektor és a nehézipar gyors ütemű kiépítésére he­lyezte a hangsúlyt. A fogyasztási javak termelése ezzel szem­ben visszamaradt, és a beruházásoknak a nemzeti jövede­lemből való óriási, 35%-os részesedése a másik oldalon el­látási nehézségeket és reálbércsökkenést eredményezett. Az 1956-os felkelés után mérsékelt irányváltás következett; az új vezetés 1957-től lassabb, de kiegyensúlyozottabb növekedést irányzott el, amelyet az életszínvonal érezhető javításának ígéretével kapcsolt össze. Ez a gazdaságirányítás makrogaz­dasági mutatókkal mérve kerek egy évtizeden keresztül ko­moly sikereket könyvelhetett el magának.

Az „utolérő" fejlődés ezen céljainak megvalósításában az állam és a hatóságok Magyarországon más és messzebbme­nő eszközökhöz nyúlhattak, mint a Dél tőkés államai. Azáltal, hogy nemcsak politikai, hanem messze ható gazdaságirányítási kapacitásokkal is rendelkeztek, megteremtődtek a külön­böző lakossági csoportok – így a nők – gazdasági és szociális helyzetébe való mélyreható beavatkozás előfeltételei.

A nyugati ipari államokban a fizetett és meg nem fizetett női munka viszonya és funkciója a nemzetgazdaságban első­sorban a vállalati munkaerőpolitikán, valamint az állami fog­lalkoztatás- és szociálpolitikán keresztül határozódik meg. Az államszocializmusban mindez egy kézben összpontosult, és e „látható kéz" döntési szabadsága nagyobb volt, mint Nyu­gaton a „láthatatlan" gazdasági és a csak ennek kötelékében érvényesíthető „látható" szociálpolitikai kéz játéktere. Nyuga­ton a szociálpolitika feladata – elsősorban biztosítások formá­jában – a (munkaerő)piactól függő szociális kockázat kom­penzációja és enyhítése, valamint azok felkarolása, akiknek a „tiszta" gazdaság életkoruk, egészségi állapotuk vagy mun­kahiány miatt nem nyújt megélhetést. Mindez Kelet-Európá­ban teljességgel ismeretlen volt. Ezzel szemben itt egy elvben célirányos és összehangolt társadalompolitikával találkozha­tunk. Törvényileg rögzített teljes foglakoztatás, központilag szabályozott bér-, ár- és támogatáspolitika képezték többek között azon rendszer sarokköveit, amelynek célkitűzései a mindenkori ötéves tervek keretein belül nem csupán önmagá­ban az „utolérő" fejlődést foglalta magába, hanem a létbizton­ság megteremtését is a lakosság egésze számára.

A magyar nők többségének élet- és munkaformáiban ez a rendszer radikális változást jelentett. Ennek vezércsillaga az állami „munkaerő-gazdálkodás" volt, amely a tervgazdasági előírásokat szolgálta. Míg a közvetlen háború utáni időszakot komoly munkanélküliség jellemezte, addig az 1947-1949-es hároméves terv időszaka alatt a foglalkoztatottak száma (a közalkalmazottak nélkül) már 37%-kal emelkedett, sőt az ipar­ban (beleértve az építőipart) ez a növekedés 60%-os volt. Nem sokkal az 1950/1954-es ötéves terv kezdete előtt már nem regisztráltak munkanélküliséget az iparban, sőt részben már szakemberhiány lépett fel. Annak érdekében, hogy az ipa­ri újjáépítés folytatását biztosítani tudják, elhatározták, hogy 1950 augusztusától „ötéves munkaerőtervek" segítségével a különböző munkaerő-„tartalékokat" állami szabályozással az iparba irányítják. A terv a szakmunkásoknak a kisiparból való átvétele, valamint a falusi munkaerő-tartalékoknak és a fia­taloknak az iparba való átirányítása mellett különösen „a nők­nek a termelőmunkába való egyre nagyobb mértékű bevoná­sát" célozta meg. Egy becslés már 1949-ben 1,7 millió „ház­tartásbeli nőt" tartott nyilván, „akik nem vesznek részt a ter­melésben". A nőknek mint betanított munkaerőknek a tervezett bevonása elsősorban az acéliparba és a közlekedésbe lehe­tővé tette azon férfi munkaerőknek a szabaddá tételét és át­helyezését, akik eddig szakképesítési szintjüknél alacsonyabb pozícióban dolgoztak.

A vidéken meglévő munkaerő-„tartalék" mozgósítása durva, adminisztratív eszközökkel ment végbe. A munkaerő közvetí­tést és a munkaerő alkalmazás ellenőrzését a hírhedt „munka­erő-toborzással" egészítették ki. A hatóságok enyhe vagy ke­vésbé enyhe nyomással igyekeztek a nem kereső személye­ket a munkaerő-felvételre kényszeríteni, hogy a szigorúan elő­írt és nemek szerint pontosan lebontott „toborzási" tervszámo­kat teljesítsék¹ . A munkabérek szintjével pedig lényegében kényszerűséggé tette a családokban a kettős pénzkeresést: a nőket gazdaságilag is munkavállalásra kényszerítette (főleg a háztáji mezőgazdasági háttérrel nem rendelkező családok­ban).

Ezen (kényszerítő) intézkedésekkel szemben tanúsított min­den ellenállás dacára ez a politika a nők arányának jelentős növekedését hozta a gazdaságilag aktív népességen belül, és a dolgozó nők aránya is folyamatosan nőtt a munkaképes korú nők között. A dolgozó nők részaránya a dolgozó népes­ségen belül az 1949-es 27,7%-ról 1970-re 40,4%-ra, 1990-re pedig 44,4%-ra nőtt; a munkaképes korú női lakosságon belüli részarányuk pedig az 1949. évi 34,6%-ról 1970-re 63,7%-ra, 1990-re pedig 69,4%-ra emelkedett² . A nőknek a bérmunkába való erőltetett beillesztése azonban semmi esetre sem járt együtt a kereső munka és a bérezés nem specifikus megosz­tottságának egyértelmű csökkenésével vagy megszűnésével. Épp ellenkezőleg, a női munkának az alacsony képzettséget igénylő és/vagy különösen rosszul fizetett szektorokba és ágazatokba való koncentrálódásával – így pl. a textil-, ruhá­zati-, bőr- és vegyiparban, a kiskereskedelemben és az okta­tásban – különösen a 60-as évektől nyilvánvalóvá váltak a fizetett női munka „feminizálódásának" jellegzetes tünetei. A nők és férfiak jövedelmeinek összehasonlítása szerint – az egyes képzettségi, illetve foglalkoztatási szinteken belül is – a kis mértékű javulás ellenére a nők jövedelme általában és hosszú távon a férfiak jövedelmének 70%-át tette ki.„A nők jövedelmének növekedése emellett sokkal kisebb volt, mint a férfiaké.

Ha a férfiak és nők jövedelme közötti különbségek kéthar­madát „objektív", gazdaságon kívüli tényezőkkel meg is lehet magyarázni – mint az alacsonyabb iskolai végzettség és kép­zettségi szint, a vezető pozíciókhoz való ritkább hozzájutás -, a jövedelemkülönbségek fennmaradó egyharmadára ezek nem adnak magyarázatot. A nemek közötti különbség a ke­reső munkában ugyanúgy a nőket hátrányosan érintő demar­kációs vonalként hatott az „utolérő" szocialista iparosítás fo­lyamatában, mint a kapitalista piacgazdaságban. Az itt fel­használt és az irodalomjegyzékben feltüntetett adatok és vizs­gálatok szerint magától értetődő, hogy a nemek közötti vá­lasztóvonal a munkaerőnek egy „olcsóbb" és egy „drágább" csoportjának körülhatárolását (és ezáltal létrehozását) szol­gálta.

A nőknek a kereső munkába való aszimmetrikus integráci­ója kezdettől fogva összefonódott azzal a törekvéssel, hogy az újratermelés „társadalmasítását" a csecsemők és kisgyer­mekek intézményes ellátásának formájában valósítsák meg. Óvodák és bölcsődék hálózatának megteremtése, mint a nők­nek a munkába történő növekvő betagozódásának előfeltéte­le, hivatalos politikai doktrína volt. Különösen az üzemeket kötelezték bölcsődék létrehozására, miközben még a két meg három műszakban dolgozó, szoptató anyák gyermekeit is el kellett látniuk³ .

A bölcsődei és óvodai férőhelyek száma a 40-es évek vé­gétől folyamatosan nőtt abszolút és relatív értelemben egya­ránt. A 20 hetes szülési szabadság (1962 óta) lejárta után egészen a hatvanas évek végéig nem létezett fizetett nevelési szabadság: az újratermelési tevékenység ilyen privát jellegű megszervezése a nagyon is igényelt női munkaerőt a feltét­lenül szükségesnél nagyobb mértékben vonta volna ki a mun­kaerőpiacról.

A női emancipáció az államszocializmus korai időszakában az alkotmányban rögzített „egyenlő jogok" talaján a női kereső munkának, valamint a gyermekek és anyák intézményes „vé­delmének" összekapcsolódásaként jelentkezett. A valóságban az újratermelés társadalmasítása az ugyancsak alkotmányilag rögzített „családvédelemmel" összefonódva egyet jelentett a társadalmi újratermelési – elsősorban női – munka bizonyos típusú marginalizálásával az „utolérő" iparosítás jegyében. Az iparfejlesztés szempontjából „nem termelő", lassító tényezőt megtestesítő újratermelési szféra az 50-es és 60-as években komoly nyomás alá került. Ebben a női kereső munka meg­növekedése, a gyermekellátás elégtelen kapacitásai, valamint az a tény játszott szerepet, hogy továbbra is fennállt a ma­gánúton elintézendő ellátási tevékenységek kényszerűsége, így például a 60-as években drámai méreteket öltött a böl­csődék túlzsúfoltsága és az anyák harca egy-egy bölcsődei férőhelyért. Sok anya kényszerült a szülési szabadság lejárta után gyakran több hónapos, fizetés nélküli szabadság igény­bevételére a szűkös bölcsődei férőhelyek miatt. A 60-as évek közepén az anyák a szülést követő első évben a hivatalos munkaidejüknek mindössze 40%-át töltötték a gyárban vagy az irodában. 1970-re a gyerekek megfelelő korcsoportjának 9,4%-ára jutó bölcsődei férőhellyel teljesen elégtelen szintet, az óvodák esetében 1972-re az adott korosztály 55,1%-ára jutó férőhellyel figyelemre méltó mértéket ért el az intézmé­nyes gyermekellátás. A nyugat-európai országokban szokásos szociális transzferjuttatások – pl. a családi pótlék – 1956 előtt Magyarországon csak nagyon elvétve fordultak elő. 1956 után sem sok változás történt a tekintetben, hogy az egy-, de még inkább a többgyermekes családok határozottan alacsonyabb életszínvonalon éltek, mint mások. Az újratermelési szféra szembeszökő marginalizálódása ellenére a rezsim az 50-es és 60-as évek folyamán továbbra is ragaszkodott a termelés bővítésének és növelésének elsőbbségéhez. Semmiféle haj­landóság nem mutatkozott arra, hogy bármit is feladjanak ab­ból a politikából, amely az összes lehetséges forrást az ipari szektorba irányítja. Ennélfogva azokra a konfliktusokra, ame­lyeket e politika az újratermelési szférában felszínre hozott, az állami politika elsősorban ellennyomással válaszolt, egy­szerűen megkísérelte a nőket az újratermelési tevékenységek átvételére kényszeríteni. Az 50-es évek elején pl. az első gyer­mek után járó családi pótlékot eltörölték, és abortusztilalmat rendeltek el. Bármennyire abszurdnak és reakciósnak tűnik is azonban ez a fajta „családpolitika" az első pillantásra, éppoly logikus, mint „sztálinista" válasz volt azokra a konfliktusokra, amelyet a minden áron való „utolérő" iparosítás a társadalmi újratermelési szférában kiváltott.

1956 után aztán a rezsim az úgynevezett kompromisszum­keresés jegyében kísérletet tett a családi pótlék többszöri emelésére, a korhatárok kiterjesztésére stb. A társadalmi új­ratermelés „marginalizálódása" azonban a 60-as évek folya­mán végig jelentkezett, és újra meg újra felszínre tört a la­kosság folyamatos panaszkodásában a családpolitika ígére­teinek és tetteinek ellentmondásosságát illetően; csökkenő születési rátát is regisztráltak. Bár az „utolérő" fejlődés jegyé­ben az újratermelési szférára nehezedő nyomás mérsékelteb­bé vált, megszűnéséről nem beszélhetünk. A hosszú munka­idő, a sorban állás, az ellátási nehézségek, a túlzsúfolt bu­szok, a rosszul felszerelt, kicsi és szűk lakások stb. továbbra is feszültséggel telítették a házimunkát, valamint a gyerekek és a család ellátását.

A nőknek a kereső munkából való egyre nagyobb részese­dése ellenére ezen tevékenységek oroszlánrésze bizo­nyíthatóan továbbra is rájuk hárult. A 60-as évek közepén így a munkás és alkalmazotti háztartásokban a nők átlagosan na­pi 3,8 órát, míg a férfiak 1,4 órát töltöttek házimunkával. Még ha figyelembe vesszük is azt, hogy a nők összességében ke­vesebb időt töltöttek kereső tevékenységgel, akkor is jelentős marad a különbség az összes munkaterhelést illetően. Az al­kalmazotti háztartásokban a férfiak napi 3,7 óra, a nők napi 3,0 óra szabadidővel rendelkeztek, sőt a munkáscsaládok esetében ez az arány 3,2, ill. 2,2 óra volt. A meg nem fizetett munkának e társadalmilag szentesített nemek szerinti meg­osztását egyre-másra – a dolgot szépítendő – a „hagyomá­nyos felfogások továbbélésével" rajzolták körül. Még 1962­ben is megjelenhetett a Központi Statisztikai Hivatalnak olyan kiadványa, amely a házimunkát magától értetődően női mun­kának nevezi, és csak egyetlenegyszer beszél nyíltan a férfiak esetleges részvételéről. A férfiak által végzett házimunka ez­által jellemző módon úgy határozódik meg, mint „segítség" a nőnek, amely „új és előnyös – bár még nem általános – je­lenség".

A családi munkával ellentétben a saját fogyasztásra és el­adásra irányuló magán jellegű mezőgazdasági munka 1954-től kezdve hivatalos részről rendszeresen támogatottá vált. Az erőszakos kollektivizálások visszavonulása után 1950 és 1953 között az egyéni parcelláknak szövetkezetek keretein belül történő megművelése kezdetben csak mint átmeneti megol­dásként vált elfogadottá, hamarosan azonban a magyar fejlő­dési út nem elhanyagolható elemévé vált. A 60-as évek kö­zepén ez a szektor a mezőgazdasági termelésnek majd egy­negyedét produkálta, és jelentős mértékben hozzájárult a la­kosságnak nem a hivatalos nemzetgazdaság által történő, „in­gyenes" újratermeléséhez. A meg nem fizetett munka e for­mája nagy részben azokra a nőkre hárult, akik nem álltak hivatalos alkalmazotti viszonyban. Egy 1976-os tanulmány szerint: „Természetesen ezekben a háztartásokban – manap­ság még nagyobb mértékben, mint a férfiak – a nők dolgoz­nak. Termelő tevékenységük az önálló gazdaságok esetében elválaszthatatlanul összefonódott a háztartás ellátásával is".⁴

A „boldog" hetvenes évek: tojástánc a női munka körül

Habár a női munkának az „utolérő" fejlődésbe való „reálszocialista" beágyazásának alapmintái a 80-as évek végéig, e kísérlet végérvényes kifulladásáig fennmaradtak, a 60-as"évek végétől kezdve jelentős irányváltásokat tapasztalhatunk. Erre az időpontra Magyarországon az „utolérő" fejlődésnek az első, gyakran „extenzívnek" nevezett szakasza kétségkívül elérte határait. A tervteljesítés és túlteljesítés mechanizmusa hatal­mas pazarlást eredményezett anyagban és emberi erőben egyaránt. A gazdasági növekedés azonban nemcsak emiatt hagyott alább, hanem azért is, mert a fogyasztási színvonal folyamatos növelése csökkentette a termelésbe való beruhá­záshoz rendelkezésre álló forrásokat. Az e problémák keze­lésére 1968-ban bevezetett „új gazdasági mechanizmust" egy új, úgynevezett életszínvonal-politika kísérte, amelynek célja „a lakosság jobb ellátása" és az életszínvonal „érzékelhető" javítása volt minden társadalmi csoport számára⁵ .

Már az 1968-as gazdaságpolitikai fordulatot megelőzően, 1967-ben bevezetésre került a gyermekgondozási segély, amely fix összegben került kifizetésre, és degresszív jellege is volt. Minden anya jogosult volt rá (1982-től apák is), amennyiben megelőzően legalább három évig munkaviszonyban állt. E családpolitikai újítás hátterében újratermelési és munkaerőpiaci megfontolások álltak. Egyrészről az intézményes gyermekellátás tehermentesítését és a gyermekes családok anyagi helyzetének javítását volt hivatott szolgálni, másrész­ről eszköz volt az egyes helyeken a lehetőségeket már meg­haladó munkahely iránti kereslet csillapítására.

A gyermeknevelési segély bevezetésének valójában még messzebbmenő jelentése volt: az első lépést jelentette az új­ratermelési tevékenység politikailag hivatalosan elfogadott reprivatizációja felé. Ezáltal szinte szimbolikus kiindulópontja lett a női munka kezelése új periódusának, amikor is az állam-és pártvezetésnek „tudatosabban kell számolnia a nők kettős elfoglaltságával"⁶ . Ezt a szakaszt olyan törekvések jellemez­ték, amelyek a termelői és újratermelési tevékenység közötti feszültségek enyhítését, azaz az újratermelési szféra stabili­zálását szorgalmazták a kereső tevékenység és az elsősor­ban női házimunka között fennálló – az ipari társadalmakra jellemző – hierarchikus kettősség keretein belül.

E politikának a munkerőpolitikára vonatkozó kitételei azon­ban 1972-ben, az „új gazdasági mechanizmustól" való eltávo­lodáskor megváltoztak. „Munkáspolitika" címszó alatt jelentős recentralizációra és de facto az extenzív gazdasági növeke­dés régi modelljéhez való visszatérésre került sor, amely újra növekvő munkaerőigénnyel párosult. Az „életszínvonal-politi­kához" a megújult „szocializmus" szellemében azonban 1978-ig rendíthetetlenül tartották magukat.

A női munka ezáltal az expanzív munkaerőpiac és a társa­dalmi újratermelést támogató 1967-es fordulat által indukált feszültségi mezőbe került. így olyan „kinccsé" vált, amelyet egyszerre két oldalról is „körülrajongtak". A női kereső munka jelentősége tovább nőtt, anélkül hogy szisztematikus alulérté­keltsége bármit is változott volna. A nők aránya a dolgozó népességen belül a 70-es években 2,1%-kal, a kereső nők aránya a munkaképes korú nőkön belül pedig 7,1 %-kal nőtt⁷ . A gyermekgondozási segélyt már rögtön 1967-es bevezetése után nem várt mértékben vették igénybe elsősorban kevésbé képzett és rosszul fizetett nők. Mindez a 70-es évek második felében a fékezhetetlen munkaerőigény és a családi újrater­melés biztosítása közötti nyílt konfliktusba torkollott. Hivatalos körökben fontolgatták azt, hogy hogyan lehet a gyermekgon­dozási segély kezelésénél a „munkaerő-gazdálkodási szem­pontokat a népesedéspolitikai célok sérelme nélkül … a jelen­leginél fokozottabban érvényesíteni"⁸ .

Az iparpolitika azon fáradozott, hogy a női munkaerő „he­lyenként még fellelhető tartalékait" célirányos, regionális üzemtelepítési politikával „tudatosan kihasználja". Valóban, a fővárosban foglalkoztatott nők részaránya 1964 és 1974 kö­zött az összes női munkaerőn belül 48%-ról 30%-ra csökkent anélkül, hogy a Budapesten dolgozó nők száma abszolút ér­telemben csökkent volna. Az ugyancsak a 70-es években meghirdetett részidős foglalkoztatás fel- és kiépítésére tett kí­sérletek alig hoztak kézzelfogható eredményt. Az ún. „bedol­gozó foglalkoztatási forma" támogatása, amely szintén a női munkaerő-potenciál kibővítését célozta meg, otthoni munkát ígérvén sokkal eredményesebb volt. A 70-es évek közepén az állami iparban kereken 62.000 bedolgozót tartottak nyil­ván, ezen belül a nők részaránya 93% volt.

A másik oldalon közben folytatódott a nőnek, mint az új­ratermelésben dolgozó munkaerőnek a „körüludvarlása", amely azonban éppen nem a 'vissza a fakanálhoz' jegyében történt. Kampányok formájában hódoltak az „egészséges … gyermek kultuszának", a „terhes anyák fokozottabb megbe­csülésének" és annak, hogy a „társadalom reprodukciója szo­cialista rendszerünk fontos ügye" legyen⁹ . Ezt az ideológiát olyan politika kísérte, amely azon fáradozott, hogy anyagilag is enyhítsen azon a nyomáson, amely a társadalmi újraterme­lés szférájára nehezedett. A gyermekgondozási segély összegét 1974 óta többször, az áralakulásnak megfelelően emelték, és 1980-ig a magyar átlagbérnek folyamatosan kb. 30%-át tette ki. A családi pótlék, amely a családdal kapcso­latos szociális transzferek oroszlánrészét képezte, az egyetlen olyan szociális juttatás volt a 70-es években, amelynek reál­értéke nőtt. A családon kívüli gyermekellátás intézményei is bővültek; a bölcsődés gyermekek száma 1970 és 1980 között 67%-kal nőtt, az óvodásoké pedig 110%-kal. Az újratermelés-politikai palettát tovább színesítették olyan juttatások, mint a családosoknak nyújtott lakásvásárlási kedvezmény újbóli be­vezetése és a nyugati országokban szokásos szociális se­gélyhez hasonló nevelési segély olyan családok részére, amelyeknél az egy főre eső jövedelem nem érte el a mini­málbért.

A mezőgazdasági háztáji termelés, mint az államszocializ­mus által újjáformált női munka harmadik pillére, a 70-es években még nagyobb jelentőségre tett szert. Az iparban vég­zett munkából származó jövedelemnek, az állam szociális jut­tatásainak és a mezőgazdasági magántermelésből származó termékeknek és bevételeknek egy háztartásba áramlása sok család számára fontosabbá vált, mint valaha. Az „utolérő" fej­lődés magyar útjának makrogazdasági szinten már régóta ta­gadhatatlan hanyatlása ezáltal a lakosság nagy része előtt nem vált (egészen) nyilvánvalóvá. E hanyatlás jelei nem ju­tottak el az életszínvonal romlásán keresztül a fogyasztókig. A mezőgazdasági termékek saját előállítását eladás vagy sa­ját felhasználás céljából ekkortájt nagy hanggal hosszú távon szükséges termelési formának nyilvánította a vezetés. A 80-as évek elején a magyar családoknak már 60%-a állított elő ma­ga is élelmiszert, és a mezőgazdaságban dolgozók fele egyút­tal ipari munkás vagy alkalmazott is volt. Ezáltal vált lehetsé­gessé, hogy az ipari bérmunka szektorában továbbra is meg­felelő mennyiségű munkaerő viszonylag alacsony bérért ren­delkezésre állhasson. A mezőgazdasági termelők meg nem fizetett munkáját – közötte sok nőét is – szintén arra hasz­nálták, hogy az „utolérő" állami-nemzeti fejlődés magyar kí­sérletét hosszú időre indirekt úton támogassák és tovább él­tessék.

Mindezzel egy időben a hivatalosan támogatott privát me­zőgazdaság nem kis mértékben magában foglalta a piacra való termelést is, és ezáltal magában hordozta egy „második", nem államilag irányított gazdasági szektor csíráját. Egyre in­kább a piac, és nem az állami-nemzeti „utolérő" fejlődés ké­pezte a fizetett és meg nem fizetett (női) munka közötti vi­szony kialakításához a makrogazdasági viszonyítási alapot.

A 80-as évek: a női munka az exportorientált piacgazdaság felé vezető úton

A 80-as években az ún. „második", nem-állami gazdaság ál­lami jóváhagyással gyorsan bővült a nem mezőgazdasági ágazatokban. 1980 és 1988 között az alkalmazottat foglalkoz­tató magán kisvállalkozók száma kerek 44.600-ról 109.000-re nőtt. A mezőgazdasági magánszektorban az önellátás egyre növekvő ütemét a 70-es évektől kezdve a vállalkozói alapon működő, piacorientált kisüzemek gyarapodása kísérte. A mun­ka, jövedelem és hatalom megoszlása ezen piacorientált, pri­vát kisüzemeken belül nem esett semmiféle állami szabályo­zás alá. Ezáltal a gazdasági tevékenységeknek olyan egyre növekvő szektora jött létre, ahol az államszocialista módon meghatározott politikai szabályozási ideológiák és mechaniz­musok teljesen értelmüket vesztették.

A női munka ebben a gyakran családi kapcsolatok alapján szerveződő magángazdasági szektorban – akár a piacorien­tált, akár a meg nem fizetett háttérmunkát tekintve – megha­tározó szerepet játszott. A női munka ezen újabb integrálásá­nak mélyreható értékelése azonban még várat magára. A női „önbecsülés", „büszkeség" és „önállóság" e szektoron belüli növekedésére vonatkozó megállapítások eddig még nem ke­rültek bizonyításra. A „második" gazdaság mint az államszo­cializmus „eróziójának motorja", és a nők ezen új típusú sza­badsága közötti összefüggés gondolata inkább a piac gyógyí­tó erejéről szóló liberális vágyálmok birodalmába tartozik.

A piacorientált társadalmi-gazdasági struktúráknak az állam­szocializmusra való rárakódása csak előjátéka volt végleges megszűnésének. Legkésőbb 1978/79-re nyilvánvalóvá vált az „utolérő" fejlődés kísérletének kudarca. A külgazdasági válság­jelenségek (a kereskedelmi mérleg hiánya, a külföldi adósság­szolgálat) kritikus méreteket öltöttek. A magyar gazdaságpoli­tika megindult – az IMF szakembereinek hű kíséretében – a gazdasági „visszafogás" göröngyös útján. A 80-as években az „utolérő" fejlődés helyébe olyan válságkezelés lépett, amely ez­úttal már nyíltan a lakosság többségének pénztárcájára,ment. 1978 óta csökkentek a reálbérek és az életszínvonal, és 1982-től újra kinyílt a jövedelemolló. A fő-, másod- és harmadállások kombinációinak hirtelen elharapózása, valamint a női munka részarányának még mindig tartó növekedése a kereső tevé­kenységen belül egyre kevésbé volt képes ellensúlyozni az átlagos reál- és családi jövedelemcsökkenést.

A nők termelési és újratermelési tevékenysége közötti fe­szültség már a formális „rendszerváltás" előtt – de leginkább azt követően – újból érezhetően megnövekedett. Az újrater­melési oldalon sok szociális juttatás reálérték-csökkenése a felbomlófélben levő „disztributív" gazdaságnak volt betudható: a gyermekgondozási segély és a családi pótlék értéke abszo­lút mértékben és a reáljövedelemhez viszonyítva is csökkent; a nevelési segély iránti igény egyre inkább nőtt, miközben a rendelkezésre álló költségvetési keret nem tudott lépést tar­tani vele; a lakásfenntartási költségek a csillagos égig szök­tek. Következésképpen a bölcsődékben és óvodákban elhe­lyezett gyermekek száma és részaránya a 80-as évektől je­lentősen visszaesett. A „rendszerváltás" óta a vállalati szoci­álpolitikában végrehajtott tarvágás és az önköltséges rend­szerre való áttérés a gyermekellátással foglalkozó privát in­tézményekben drámaian kiélezték a helyzetet.

A szociális transzferjövedelmek csökkenéséből származó veszteség a jövedelemcsökkenés általános felgyorsulásával és erősebb társadalmi differenciálódással ötvöződött. 1990 és 1992 között az egy főre eső reáljövedelmek átlagosan kb. 4-6%-kal csökkentek, ezzel egy időben a jövedelemarányok egyértelműen a lakosság alsóbb és középrétegeinek hátrá­nyára tolódtak el. A magyar nők többsége – elsősorban az anyák – számára ezek a folyamatok erősödő nyomást jelen­tenek a kereső munka irányába anélkül, hogy emellett az új­ratermelés megszervezésének évtizedek során megszokott szociálpolitikai intézményeit ugyanolyan mértékben és ugyan­olyan kedvezményesen igénybe vehetnék, mint korábban.

A fizetett és meg nem fizetett női munka közötti növekvő feszültség koordináta-rendszerük radikális átalakulásával is járt. A 80-as évek közepe óta a gazdaság- és szociálpolitika reálszocialista egységét aláásták, amíg az aztán végérvénye­sen eltűnt. Bár 1987/88-ig pártszinten és a szakszervezetek­ben még megvolt a politikai hajlandóság arra, hogy a válság hatásait szociális téren ellensúlyozzák, a politikai „rend­szerváltással" azonban a szociális biztonság elvét, mint mun­kakényszerrel ötvözött állampolgári jogot, végérvényesen megsemmisítették.

Ezáltal szabaddá vált az út a fizetett és meg nem fizetett női munka liberális piaci elveken alapuló szabályozásához va­ló visszatéréshez. Mindezek következtében a nők a régi prob­lémák mellett – a számtalan otthoni tevékenységből eredő ál­landó feszültség és stressz – két új, Nyugaton jól ismert prob­lémával találják szembe magukat. Az egyik a fizetett munka bizonytalan volta és a növekvő munkanélküliség. Magyaror­szágon a nők részesedése a regisztrált munkanélkülieken be­lül ez idáig még alacsonyabb, mint a férfiaké, sőt részarányuk a dolgozó népességen belül még növekszik is. Ennek közvet­len oka az egyes (korábban) állami ágazatok munkaerő-leépítési folyamatainak fáziseltolódásában rejlik. Az „új" gazdasági ágazatok némelyike – különösen a bankok – szintén magas arányú női munkaerőt foglalkoztat. Ettől függetlenül azonban egy alacsonyabb színvonalú, periferikus vagy félperiferikus tő­kés gazdaságba való átmenet elvben semmi esetre sem je­lenti automatikusan a fizetett női munka eltűnését. Más or­szágok tapasztalata a 80-as és a 90-es években sokkal in­kább azt mutatja, hogy az exportorientált, világpiacra való ter­melés és részben az új szolgáltatóipari ágazatok nagyon erő­sen építenek az olcsó női munkára. Az államszocializmus ki­múlása után tehát semmi esetre sem beszélhetünk egysze­rűen a „vissza a fakanálhoz" jelenségről. Mindenesetre ez az új női munka részben szabályozatlan, „fekete" és informális jellegű, és ezért a statisztikai kimutatások nem mindig fedik a valóságot. Ezenfelül nem szabad összekeverni a nők fizetett munkával való rendelkezését a létbiztonsággal sem. A fizetett női munka ezen változásával szemben az újratermelési szfé­ra tevékenységeinek megszervezésére hivatott társadalmi in­tézmények visszaszorulása és megdrágulása áll. A kettős te­her már régóta ismert kelet-európai feszültsége mellé ezáltal belép a Nyugaton már jól ismert probléma, nevezetesen, hogy hogyan lehet a fizetett és meg nem fizetett női munka kom­binációját egyáltalában, illetve még elviselhető költségráfordí­tással megvalósítani.

Az egykori kelet-európai államszocializmus országaira évti­zedeken keresztül a nőknek a munkapiacba való egyre nö­vekvő integrálása nyomta rá bélyegét. Mindenekelőtt a gaz­dasági növekedés volt az, amelynek nevében a nőket töme­gesen a kereső munkába irányították. Később inkább a terv-gazdaságilag irányított üzemek „munkaerőéhsége" és a két­keresős családokra szabott béralapok voltak a hajtóerői a női kereső munka kiterjedésének. Saját keresetük révén a nők személyes önállósága nem nőtt, de családon belüli pozíciójuk a gyermeknevelés és a házimunka aránytalan megosztása el­lenére javult. Ezt a fejlődést mindenekelőtt az újratermelési munka „társadalmasítására" tett erőfeszítések kísérték a kis-családos modell egyidejű megszilárdításával. Ez sem a nők szabadságát hozta magával, hanem növelte az államtól való fokozottabb függőségüket. Magyarországon a 60-as évek vé­gétől – amikor az extenzív munkaerő-felhasználás és az új­ratermelés társadalmi megszervezése érdekében tett igyeke­zet ugyancsak érezhetővé vált – ehhez még az újratermelési munka reprivatizációjának politikája is társult.

A női munkának a fizetett és meg nem fizetett tevékenysé­gekből álló összessége tehát alapvető változásokon ment ke­resztül a magyar államszocializmusban. A munkaképes korú nőknek a szabályozott kereső munkaviszonyokba való gya­korlatilag teljes bevonása a klasszikus kettős terhelés általá­nosításának aligha túlszárnyalható brutalitásába, valamint a „második", otthoni műszakját végző nő és a terített asztalhoz ülő férj sablonképébe torkollott. Az „utolérő" fejlődés ily módon kialakított kísérletének bukása Magyarországon már a 70-es 80-as évek fordulójára kétségbevonhatatlanul kirajzolódott.

Az államszocializmus születése, virágzása és kimúlása ér­zékelhetően különböző szakaszokat hozott a termelési és új­ratermelési szféra viszonyának politikai és gazdasági szabá­lyozásában is. „Alulról", tehát az újratermelési szféra szem­szögéből tekintve, az „utolérő", fejlődés „államszocialista" kí­sérletének ezen korszakai összességükben mégis jelentős ha­sonlóságokat mutatnak:

Az államszocializmus az elmaradott mezőgazdasági társa­dalmakat sajátságos társadalmi munkamegosztásukkal és sa­játságos patriarchális struktúráikkal modern ipari társadal­makká alakította. A nagybirtokrendszer (ahol létezett) és a tő­kés (exportorientált) agrárgazdaság szétverése a marginalizá­lódott, de a tőkés árucserébe mégsem teljesen integrálódott kisparaszti gazdaságok megszűnésével járt együtt. Az integ­rált nemzetgazdaság megteremtése a termelők által megha­tározott helyi és regionális cserekapcsolatok maradványainak felszámolását vonta maga után. Mindez a termelési és újra­termelési tevékenységnek a viszonylagosan vagy magasan fejlett ipari társadalmakra jellemző elkülönültségének kitelje­sedésébe torkollott: a személyes és családi újratermelési szükségletek és tevékenységek egyoldalúan és teljes mérték­ben alárendelődtek a kereső munka kényszerítő erejének. A javak termelése teljesen elszakad mindenféle használati érték­központúságtól. Ahol a használatiérték-központúság nem tű­nik el (mint a házi termelés és az önellátás esetében), ott az így előállított értékek láthatatlan támogatásként kerülnek be a bérmunkába, és alapul szolgálnak annak olcsóságához.

Az államszocializmus a termelés és újratermelés ezen alap­vető – a modern ipari társadalmakra jellemző – ellentmondá­sát nem akarta, és nem is tudta feloldani. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az államszocialista Kelet-Európában politikai és hatósági szabályozással igyekeztek mindent megtenni azért, hogy pontosan le tudják másolni a kereső munkának és az újratermelésnek azt a „modern" viszonyát, amelyet Nyu­gat-Európában évtizedekkel ezelőtt a piac vezetett be. Mind­ezt azonban nemcsak más szociális célokkal és kísérőjelen­ségekkel kapcsolták össze, hanem más gazdasági megfonto­lásokkal is. A kelet-európai átalakulási folyamat szorosan összefonódott az „utolérő" fejlődés célkitűzéseivel. Az államszo­cialista alapon működő államok e folyamat össztársadalmi szabályozásának mélyreható lehetőségeivel rendelkeztek. Ez­által a női kereső munkának sokkal céltudatosabb és meszebbható mobilizálása vált lehetségessé az „utolérő" fejlődés érdekében, mint a (fél)periféria sok országában. A „szabad munkaerőnek" az iparba áramlását adminisztratív eszközökkel és a bérnagyságokon keresztül – ami elengedhetetlenné tette a kétkeresős családmodellt – valósították meg. Ez jelentős mértékben hozzájárult az össztársadalmi forrásoknak 'a ter­melési szférába történő hihetetlen mértékű koncentrációjához, amely elengedhetetlen feltétele volt a kelet-európai „utolérő" fejlődés több, mint látványos „take off'-jának.

A másik oldalon azonban mindez a társadalmi újratermelési szférára nehezedő masszív nyomással párosult. Az újrater­melés lehetőleg költségkímélő „társadalmasítására" irányuló (Magyarországon hamar megbukott) kezdeményezések, a szükséges meg nem fizetett házimunka és ellátási tevékeny­ségek fenntartása érdekében történő szociálpolitikai jellegű tö­rekvések és az újratermelésre irányuló sztálinista, mechani­kus kényszer: mindezek politikai reakciók voltak azokra a konfliktusokra, amelyek az újratermelés marginalizálódásából fakadtak az „utolérő" fejlődés kísérletének különböző fázisai­ban. E szakaszok egyikében sem szabadultak fel azonban a közvetlen termelők (férfiak és nők) az „utolérő" fejlődés érde­kében tett meg nem fizetett szolgálatok alól. Nem került még megírásra – legalábbis Magyarországon – annak az ellenál­lásnak a története, ahogyan ezek az emberek az államszo­cializmus elképzelésének megvalósítása és az utolérő fejlődés érdekében történő kizsigerelésükkel szemben küzdöttek.

Jegyzetek

1 Törvényerejű rendelet 1951/7 (Munka Törvénykönyv), Miniszterta­nács 1950/9 és 270, 1951/40 és 161, Törvények és rendeletek hiva­talos gyűjteménye 1950/1, 165 és 426, 1951/30, 59, 173, 263.

2 Magyar Statisztikai Évkönyv 1990. és saját számítások.

3 Minisztertanács 1951/1011, Törvények és rendeletek hivatalos gyűj­teménye 1951, 388. o.

4 Kovácsné (1976) 218. o.

5 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967/70, 699; 1971/75, 156.

6 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967/70, 526.

7 Magyar Statisztikai Évkönyv 1990.

8 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1975/80, 472-476.

9 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971/75, 445-449.

Irodalom:

Adamik Mária (1991): Hungary – Supporting Parenting and Child Rearing: Policy Innovation in Eastern Europe. In: Kamerman, Sheila B.-Kahan, Alfred J. (szerk.): Child Care, Parential Leave and Children Under Three Years Old. Policy Innovation in Europe, New York, 115-144. o.

Andorka Rudolf-Harcsa István (1988): Modernisation in Hungary in the Long and Short Run Measured by Social Indicators. Sociological Working Papers No. 1, Budapest.

Baksay Zoltán (1983): A munkerőhelyzet alakulása és a munkanél­küliség felszámolása Magyarországon (1945-1949), Budapest.

Bennholdt-Thomsen, Veronika (1983): Die Zukunft der Frauenarbeit und die Gewalt gegen Frauen. In: Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis 9/10, 202-222. o.

Berend T. Iván (1990): The Hungarian Economic Reforms 1953-1988, Cambridge.

Bodrova, Valentina-Anker, Richárd (szerk.) (1987): Working Women in Socialist Countries: The Fertility Connection, Genf.

Delapina, Franz és mások (1991): Umbruch in Ungarn, Wien.

Dippe, Karen-Herzog, Roman (1991): Die Auswirkungen der Veränderungen in Osteuropa auf den »Nord-Süd-Konflikt«. In: Peripherie 41, 25-49. o.

Ferge Zsuzsa (1979): A Society in the Making. Hungarian Social and Societal Policy 1945-1975, New York.

Ferge Zsuzsa (1982): The Varying Rhythm of Change of Women's Situation in Hungary, kiadatlan kézirat.

Ferge Zsuzsa (1988): The Trends and Functions of Social Policy in Hungary. In: Jallade, Jean-Pierre (szerk.): The Crisis of Redistribution in European Welfare States, New York, 145-183. o.

Ferge Zsuzsa (1991): Recent Trends in Social Policy in Hungary. In: Adam, Jan (szerk.): Economic Reforms and Welfare Systems in the USSR, Poland and Hungary, New York, 132-155. o.

Frey Mária (1993): Nők a munkaerőpiacon. In: Társadalmi Szemle, 48. évf., 3. szám.

Hahn, C. M. (1990): Market Economy and Civil Society in Hungary, London.

Heti Világgazdaság különböző számai.

Huber Mária (é.n.): Familienpolitik. Kézirat (kiadatlan projekttanul­mány).

Kovácsné Orolin Zsuzsa (1976): A mezőgazdaságban dolgozó nők élet- és munkakörülményei. In: Nők, gazdaság, társadalom. Tanul­mányok a nők helyzetéről II., Budapest, 205-224. o.

Központi Statisztikai Hivatal (1962): A nők helyzete a munkahelyen és otthon, Budapest.

Magyar Statisztikai Évkönyv különböző számai.

A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 4 kötet, 1967/70; 1971/75; 1975/80; 1980/85, Budapest.

Marton Ádám-Zafír Mihály (1987): Prices, wages, incomes and con-sumption in Hungary 1968-1985. In: WIIW – Forschungsberichte Nr. 123, 1987. január.

Munkaügyi Statisztikai Évkönyv 1988, Budapest.

Szelényi Iván (1989): Sozialistische Unternehmer. Verbürgerlichung im ländlichen Ungarn, Hamburg.

Tímár János (1979): Die Erwerbstätigkeit in Ungarn. Entwicklung 1950-1975, Prognosen bis 1990. In: WIIW – Forschungsberichte Nr. 50, 1979. január.

Turgonyi Júlia-Ferge Zsuzsa (1969): Az ipari munkásnők munka-és életkörülményei, Budapest.

Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye, különböző évfolya­mok.

A Szocialista Internacionálé és pártjai lehetségesnek látják az identitás megtartását az elkerülhetetlen modernizálással összhangban. A Szocialista Internacionálé utolsó kongresszu­sának egyik dokumentuma, amely „A szociáldemokrácia a vál­tozó világban" címet kapta, erről így nyilatkozik: „Tudatában vagyunk az előttünk álló sok akadálynak és az új félelmetes kihívásoknak, amelyek a növekvő függőségű világ előtt állnak. De alapvető értékeink változatlanok maradnak. A Szocialista Internacionálé olyan vezető elveinek szellemében, mint a sza­badság, szolidaritás és demokrácia – együtt a társadalmi igaz­ságossággal -, továbbra is egy olyan világ felé fogunk töre­kedni, amely békében és a természettel való összhangban él"² .

I. Carlsson, a svéd szociáldemokraták elnöke elutasítva az olyan feltevéseket, miszerint a 21. század, ellentétben a 20.-kal, nem a szociáldemokrácia kora lesz, azt hangsúlyozza, hogy csak a szociáldemokrácia vízióira és értékeire épülő po­litikai mozgalom képes választ adni a jövő század kihívásai­ra.³

A szociáldemokrácia bírálói itthon is vitatják az identitás megőrzésének lehetőségét a változó feltételek közepette, és azt a nézetet vallják, hogy az ez irányú kísérletek inkább az azonosság feladását bizonyítják. Krausz Tamás például úgy látja, hogy (a szociáldemokrácia politikájában) „A hagyo­mányos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az »etnikai probléma«, a nemzeti kérdés, amely a tőke számára minden komolyabb válságidőszakban döntő ütőkártyává válhatott. A Szocialista Internacionálé pártjainak vezető elitjei többségük­ben mindenre azt a »posztmodern« választ adták, hogy ma­guk kezdték betölteni a liberalizmus funkcióját, véglegesen fel­adva a "demokratikus szocializmus« alternatíváját."⁴

Szigeti Péter igényes, a problémákat alaposan „körüljáró" tanulmányában is utal a „szociális demokrácia revideálásának" lehetőségére „hol szociálliberális, hol liberális szocialis­ta, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben."⁵

Az említett megállapítások kiinduló pontja a szociáldemok­rácia társadalmi bázisában zajló változások sajátos értelme­zése és megítélése. Ezek szerint a változó társadalmi struk­túra olyan új érték- és érdekrendet von maga után, amely alapjában kérdőjelezi meg a szociáldemokrácia identitását, modelljének, stratégiájának adekvát voltát. Krausz Tamás úgy látja, hogy „A hagyományos munkásosztály mára már, Kelet-Európában is (tehát értelemszerűen ahogy Nyugat-Európában – H. P. megjegyzése) felmorzsolódott, részben deklasszáló­dott, némelykor még létező, de többnyire bukott kisvállalkozóvá, vagy kisipari bedolgozóvá vált". Hozzáteszi, hogy ennek eredményeként „a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elvesztette társadalmi bázisának jó részét, vagy egyenesen a vezető iparágak szakmunkásrétegének, még in­kább szakértelmiségének pártjává transzformálódott". Szerinte ez a váltás vezetett a hagyományos baloldalból való kiábrán­duláshoz a 80-as, 90-es években, mivel a neokonzervatív ki­hívásokra a szociáldemokrácia sem volt képes adekvát vá­laszt adni.⁶

Vajda Gábor tanulmányában a szociáldemokrácia térvesz­tését Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában (Krausz Tamás is ezeket az országokat említi konkrét példaként) majdnemhogy mechanikusan a társadalmi struktú­ra változásaival, a hagyományos munkásság számának és arányainak csökkenésével, a szolgáltatási szektorban dolgo­zók növekedésével magyarázza.⁷ Még ha egy pillanatra elte­kintenénk is attól a teljes igazsághoz tartozó körülménytől, hogy a francia szocialisták támogatói között a munkásság ará­nya már régen nem meghatározó, de a párt ettől még kétszer is nyert választásokat a 80-as években, továbbá attól, hogy a másik két országban ugyan valóban a konzervatívok kor­mányoznak (a lakosság 35-40%-a így is a szociáldemokra­tákra szavaz), de Németországban a tartományok nagyobb részében az SPD kormányerő, és a szövetségi felsőházban többséggel rendelkezik, a szigetországban pedig a helyi ha­talmi választásokon a Munkáspárt az ország első pártja, és ezt a pozícióját 1994 májusában példátlan arányú győzelem­mel erősítette meg, akkor sem mehetünk el szó nélkül a struk­túraváltozások és a szociáldemokrácia pozíciói közötti viszony ilyenfajta merev, determinista értelmezése mellett.

A társadalmi bázis kérdéséhez

Jól tudjuk, hogy a szociáldemokrácia az ipari forradalom „gyermeke", és támogatottsága évtizedeken keresztül el­sősorban az ipari munkások között volt egyértelmű, bár nem minden munkás volt szocialista, s mindig voltak szavazói más társadalmi csoportokban is. Továbbá az is köztudott, hogy a szociáldemokrácia alapvető történelmi funkciója az volt, hogy élve az általános választójog eszközével a parla­mentbe juttatva akkor még többnyire munkás képviselőit, ott a munkásság érdekeit szolgáló törvényhozást segítsen elő, hogy megteremtse az alkurendszer politikai és jogi kereteit. Az utolsó évtizedek korszakos változásai természetesen nem hagyták érintetlenül a szociáldemokrácia pozícióit. Azt feltéte­lezni azonban, hogy e változások egyenes arányban vannak a szociáldemokraták pozícióinak gyöngülésével, bonyolult tár­sadalmi folyamatok ós összefüggések leegyszerűsítésének te­kinthető.

Nézzük meg, milyen hatással van a munkásság aránya ós száma csökkenésének (ez a tendencia Görögország, Portu­gália és Írország kivételével egyértelmű) a szociáldemokrata pártok választási eredményeire az utolsó harminc évben.

A táblázat azt tanúsítja, hogy az ipari munkásság számának apadása és a szociáldemokraták választási eredményei kö­zött lényegi, számszerűen is követhető összefüggés nem mu­tatható ki. Az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, de ha számba vesszük az 1992-es választási eredményeket, akkor ez az összefüggés már halványabb, hiszen 1983 óta a Munkáspárt állandóan növelte támogatottságát (1983: 27,6%, ' 1987: 30,8%, 1992: 35,9%). Olaszország, Norvégia és Ausztria ese­tében csak gyönge korreláció figyelhető meg. A 80-as évekre ez az összefüggés a legtöbb esetben eltűnőben van. Német­országban és Ausztriában még érzékelhető a nyolcvanas években is, de Svédországban, Norvégiában, Hollandiában megszűnt, Franciaországban, Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban pedig nem is létezett.

A 70-es évekig többé-kevésbé még érvényes volt az a tör­vényszerűség, hogy a szociáldemokrata pártok ott értek el jobb eredményeket, ahol az ipari munkások koncentrálódtak, de azóta ez az összefüggés többnyire elhalványult. E pártok munkás támogatottsága érthetően visszaesett, mert a mun­kásság száma és aránya is csökkent, de mindez nem vezetett szavazataik automatikus csökkenéséhez, mivel képesek vol­tak nyitni a középosztályokhoz sorolható, vagy azok határvo­nalán húzódó más rétegek irányába. Számítások szerint 1975-90 között az Európai Közösség szociáldemokrata párt­jainak választói között a munkások ún. képviseleti indexe 0.06-tal csökkent, és a középosztályoké pontosan ennyivel növekedett – mindez a közösség átlagára vetítve. A csökke­nés az átlagnál magasabb volt Nagy-Britanniában, Németor­szágban és Belgiumban. A növekedés nagyobb arányú volt az első kettőben és Hollandiában.⁹

A szociáldemokrácia tehát megőrizte helyét a modern európai politikai rendszerben, bár pozíciói a 60-as, 70-es évekhez képest gyöngültek. Ezzel együtt ott van tíz európai ország kormányában, vagy az ország legerősebb politikai pártjaként jelenik meg (többnyire koalíciók szorítják vissza). Nélküle nem képzelhető el semmiféle hatékony politizálás. Így Németországban és Finnországban pártjaik választásokat vesztettek legutóbb, de aki ismeri e két ország viszonyait, az tudja, hogy ellenzékben is politikaformáló erőt képviselnek. Az utóbbi egy év eseményei is állításunkat látszanak igazolni. A spanyol szocialisták, bár szavazatokat vesztettek, ismét győz­tek, és kormányt alakíthattak. Választásokat nyert a görög PA-SOK és ismét kormányt vezet. A Norvég Munkáspárt ugyan­csak megnyerte a választásokat, és bár nincs abszolút több­sége a parlamentben, kormányzó párt. A dán szociáldemok­raták is elsőként kerültek ki a választásokon és elnökük vezeti az ország koalíciós kormányát. A Holland Munkapárt, bár sza­vazatokat vesztett, de az ország legerősebb pártja. A svéd szociáldemokraták három ellenzékben töltött év után meg­nyerték a választásokat. Az osztrák SPÖ sok szavazatot vesz­tett, de továbbra is az ország legerősebb pártja, és elnöke vezeti kormányát. Az egész európai szociáldemokrácia szem­szögéből különösen fontos németországi választásokon az SPD ismét alulmaradt, de az 1990-es választásokhoz képest jobban szerepelt: 33,5%-ról 36,8%-ra nőtt támogatóinak ará­nya, miközben a győztes koalícióé visszaesett.

A szocialista-szociáldemokrata frakció az Európai Par­lament legerősebb csoportja, és ezt a pozícióját az 1994. júniusi választásokon megerősítette: az 567 mandátumból 200-at tudhat magáénak. Ennek akkor is fontos jelzésértéke van, ha figyelembe vesszük, hogy az Európa parlamenti vá­lasztásokon sokkal kisebb a részvétel, mint a nemzeti parla­mentek választásakor. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az 1994. júniusi választásokon a szociáldemokrata-szo­cialista pártok eléggé egyenetlenül szerepeltek. Nagy-Britan­niában a Munkáspárt nagy győzelmet aratott, a szavazatok közel 43%-át szerezte meg, amíg a konzervatívok csak 27%-ot. A 87 brit Európa-mandátumból 62 a Munkáspárté. Ezzel szemben a német SPD rosszul szerepelt – csak 32,2%-ot ért el, míg az unió-pártok 38,8%-ot. Több országban főleg a kor­mányzó szociáldemokraták valamivel kevesebb szavazatot kaptak, mint az utolsó nemzeti parlamenti választásokon.

A szociáldemokrata pártok tehát nemcsak „áldozatai" a tár­sadalmi átalakulásoknak, hanem olyan tényezői az európai politikának, amelyek mégiscsak képesek alkalmazkodni ezek­hez. Jól tudjuk persze, hogy ezek a tényszerű megállapítások csak részben válaszolják meg indító kérdésünket, vagyis hogy képes-e a szociáldemokrácia úgy változni, hatékony maradni, hogy megőrzi alapkarakterét, identitását? Az alkalmazkodási készség ugyanis nagy erény a politikában, de ennek „ára" sem közömbös.

Azok, akik a munkásbázis apadásából vonnak le mechani­kus következtetéseket a szociáldemokrácia jövőjéről, minden bizonnyal téves hipotézisekből indulnak ki. Mindenekelőtt nem veszik figyelembe a munkásság strukturálódásának folyama­tát és annak fogalmát a hagyományos iparágak kétkezi (kék galléros) munkásaira szűkítik le, holott ez a kör lényegesen szélesebb és más, a szolgáltató ipar sok ágazatára is értel­mezhető. Másrészt a gyakorlatban nemcsak elválasztják a ha­gyományos munkásérdekeket más szociális rétegek és cso­portok érdekeitől, hanem szembe is állítják őket. Tehát a szo­ciáldemokrata pártoknak – feltételezik – vagy az egyiket kell képviselniük (vagy lehetséges), vagy a másikat. A valóságban azonban éppen a dinamikus struktúraváltás egyik fontos ered­ménye, hogy rendkívül nehéz merev választóvonalat hűzni a különböző társadalmi csoportok érdekei közé. Az a ma diva­tossá vált feltételezés, amely az átalakítások nyertesei és vesztesei „rendező elv" szerint szelektálja a szociáldemokrá­cia támogatóit, erősen vitatható. Ugyanis illúzió a „nyertese­ket" állandó „nyerőknek" tartani. Az angliai tanulságok, a re­cesszió délre terjedése ezt jól illusztrálja. A permanens válto­zások érintik a tegnap még nyerteseknek számított rétege­ket. A szociális bizonytalanság, a munkanélküliség réme őket is sújtja. A társadalmi, s benne a munkavállalói struktúra vál­tozásai, az új társadalmi csoportok megjelenése, a régiek át­alakulása nem azt jelenti, hogy a szociális különbségek és feszültségek megszűnnek. R. Lawson brit szociológus megfi­gyelései szerint egyes középrétegek helyzete a posztindusztrializálódó társadalomban ingatagabbá válik, jobban ki vannak téve a munkaerőpiac szeszélyeinek és elvesztik hagyomá­nyos státuszukat.¹⁰

A tőke és a munka ellentétei – még ha tartalmuk mó­dosul is – megmaradnak, mint a piacgazdaság velejárói. A tulajdon szerkezetének átalakulása, internacionalizálódása ezeket áttételesebbé, nehezebben áttekinthetőbbé teszik, de nem szüntetik meg. Igaz, a modern társadalmi és politikai vi­szonyok lehetővé teszik ezek civilizált kezelését (nem utol­sósorban éppen a szociáldemokraták által kezdeményezett történelmi reformok eredményeként), de minden alkurendszer függvénye a konkrét politikai erőviszonyoknak, a szociáldemokrácia és a szakszervezetek pozícióinak.

Ahogy már említettük, véleményünk szerint a szociáldemok­rata pártok azért képesek támogatottságuk folytonosságának megőrzésére, illetve megújítására, mert egyes középrétegek megnyerésére törekszenek, és nem eredménytelenül. Nem kétséges, hogy egy ilyen bázis, társadalmi szövetség megte­remtése igencsak szövevényes feladat, és – ahogy Vajda Gá­bor a brit Munkáspárt 1992-es adópolitikájáról megjegyzi – nem is mindig sikeres.¹¹ Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre építeni a hagyományos munkásré­tegek érdekeire és más, a középrétegekhez sorolható mun­kavállalói érdekekre, illetve csak úgy, ha ez a szövetség az egyiket háttérbe szorítja, és ennek kárára tesz engedménye­ket. A modern szociáldemokrácia stratégiája – amelyben szig­nifikáns szerepe van a szociális biztonság univerzális rend­szerének, a jóléti állam intézményei védelmének és racionális fejlesztésének, a teljes foglalkoztatottságnak, a munkahelyi demokrácia tökéletesítésének – nemcsak az ipari"munkásság érdekeit szolgálja, hanem objektíve összhangban van más tár­sadalmi csoportok aspirációival.

Az itt következő táblázat, amely összefoglalja a nyugat-eu­rópai szociáldemokrata pártok szavazóinak foglalkozás sze­rinti összetételét 1975-90 között, jól illusztrálja a fentieket.

A francia szocialista Pierre Mauroy, a Szocialista Internacio­nálé elnöke teljes joggal feltételezi, hogy azok a szociálde­mokrata reformtörekvések, amelyek a szociális biztonság fej­lesztésére irányulnak, egyformán érdekei a munkásoknak és a középrétegeknek. Mauroy hisz egy új szociális modell ki­építésében, amely megőrzi a szociáldemokrácia eredményeit, de ezeket korszerű módon értelmezi¹³ . Gro Harlem Brundtland, a norvég kormány munkáspárti miniszterelnöke vélemé­nye szerint „új társadalmi szerződésre van szükség, amely a szociáldemokrácia alapelveire épül"¹⁴ . A francia szocialista M. Rocard a társadalmi változások között döntőnek azt tarja, hogy a termelés folyamata és következményei, az osztályta­gozódás és osztályviszonyok már nem foglalnak központi he­lyet a politikai viszonyokban. A progresszió erői más elvek szerint képződnek.¹⁵ Azt azonban ő sem állítja, hogy ezen erők szövetségét nem lehet a társadalmi igazságosság elvére építeni.

Sok jel mutat arra, hogy az említett struktúraváltozások nem vezettek az ipari dolgozók hagyományos szakszervezetei és az új iparágak, vagy a fehér galléros munkavállalók szakszer­vezetei elkülönüléséhez, sem oda, hogy az előzőek a szoci­áldemokratákat, az utóbbiak más pártokat preferálnak, főleg középpártokat. Igaz, a fehér galléros szakszervezetek tagsá­ga sokszínűbb és politikai magatartásuk differenciáltabb, de az alapvető szociális kérdések megítélésében nem sok kü­lönbség van közöttük. Nagy-Britanniában a Munkáspárthoz csatlakozott fehér galléros szakszervezetek gyakran lépnek fel radikális követelésekkel, a párton belül pedig kitűnnek ak­tivitásukkal.

A társadalmi változások folyamatai minden jel szerint tehát nem kényszerítik a szociáldemokráciát identitásának feladá­sára, nem is szólva arról, hogy a sokat emlegetett posztindusztriális társadalom jelenségei mellett ma még a hagyomá­nyos, ipari társadalom konfliktusaival kell megbirkózni (lásd például az OECD országok 10%-os munkanélküliségét). A már idézett Lawson szerint új szegénység, új társadalmi egyenlőtlenségek jönnek létre, és ismét növekszik a védelem nélküli rétegek aránya, nem utolsó sorban a jóléti programok lelassulása miatt¹⁶ . Szó sincs tehát arról, hogy a szociálde­mokrácia feladatai, funkciói kimerültek. Mindezzel nem azt kí­vánjuk állítani, hogy a szociáldemokrácia nem változik, s hogy útkeresése egyértelműen sikeres, mentes kudarcoktól. Azt vi­szont igen, hogy politikai funkcióinak átalakulása nem vezet törvényszerűen minőségileg új jelenségekhez és önazonossá­ga feladásához. Ebben az értelemben a szociáldemokrácia „marad".

Emlékeztetni célszerű, hogy az identitás probléma nem most vetődik fel először a szociáldemokrata pártok viszony­latában. Az osztálypártból néppárttá (catch-all party) válása, amelynek folyamata az 50-60-as években természetes kísé­rője volt a már akkor kibontakozó társadalmi változásoknak, ugyanúgy, mint a politikai pluralizmus és a vegyesgazdaság iránti elkötelezettsége egyértelművé válásának, bár módosí­totta társadalmi bázisát és stratégiáját nem generált oly mérvű és tartalmú változásokat, mint amelyeket annak idején egyes politológusok feltételeztek. A 60-as évek közepén O. Kirchheimer azt állapította meg, hogy az európai pártok néppárttá vá­lásának vagyunk tanúi. A néppártok abban különböznek a ha­gyományos osztálypártoktól, hogy valamennyi társadalmi cso­port érdekeit képviselik és elsősorban választási pártokként működnek, tehát az elektorátus valamennyi csoportjához cí­mezik programúkat¹⁷ . Krausz Tamás napjainkban már úgy lát­ja – a néppártiság azzal járt együtt, hogy a szocialista esz­mekör a perifériára szorult¹⁸ , amit talán úgy kell értelmezni, mint az alapértékekkel való szakítást. A valóságban azonban, bár a néppárttá válás trendje nyilvánvaló, ez a folyamat talán az egy Németország kivételével (de itt is csak részben) sehol sem vezetett a pártok radikális átalakulásához. Sem a jelen­tős polgári pártok, sem a szociáldemokrata pártok nem vál­tak „klasszikus" néppártokká abban az értelemben, hogy szakítottak alapértékeikkel. Programjaik, konkrét politikai gyakorlatuk, választóik szociális összetétele a mai napig eltér egymástól. Mindez persze nem a szubjektív akarat műve, nem azért történik így, mert a politikai pártok elvben nem szeret­nének néppártként funkcionálni, hanem azért, mert a piacgaz­daság logikája, annak társadalmi gyümölcsei ezt nem enge­dik. A szociáldemokrata pártoknak már akkor, 20-30 évvel ezelőtt is meg kellett küzdeniük azzal a stratégiai dilemmával, hogy lehet-e a munkásokhoz és a középréteghez egyszerre szólni, de mint a szociáldemokrata pártok választási eredmé­nyei ezt illusztrálják, ezt a dilemmát feloldották és 1-2 kivé­tellel nem következtek be alapvető fordulatok a pártok pozí­cióiban.

Válaszolnunk kell arra a kérdésre is, vajon mi az oka annak, hogy a szociáldemokrata pártok, amelyek rendszeresen meg­méretnek a választásokon, lényegében talpon tudnak maradni annak ellenére, hogy az a feltételrendszer, amelyben jelentős reformjait elérte és domináns politikai erővé vált Nyugat-Eu­rópában, megváltozott. A struktúraváltás ugyanis ennek csu­pán egy eleme. Az a keynesi gazdaságtechnika, amelynek alkalmazása – összhangban a szociáldemokrácia társadalmi céljaival – húsz évvel ezelőtt sikeres volt, napjaink globális gazdasága körülményei között nemzeti keretekben már nem használható. A gazdaság extenzív növekedésének – ami oly fontos helyet kapott a szociáldemokrácia foglalkoztatási vízi­ójában – ugyancsak vége, nem utolsósorban azért is, mert az ökológiai kritériumok egyre inkább döntővé válnak a gaz­daság fejlesztésekor. A világgazdaságban a neoliberális (neokonzervatív) monetarista logika érvényesül és az ezt kí­sérő szellemi offenzíva azzal érvel, hogy a szociáldemokrata modell a gazdaság racionális fejlesztésének akadályává vált; és ezt, úgy látszik, az sem zavarja, hogy 10-15 év után ki­derült: szó sincs arról, hogy az új hullám teljesítményének összhatása (lásd a recessziót és a tartós munkanélküliséget) nagyon fényes. A nagy kérdés, vajon van-e a szociáldemok­ráciának alternatívája, programja ebben a helyzetben. Mind Krausz Tamás, mind pedig Szigeti Péter erre a kérdésre szkeptikus választ ad, az utóbbi megjegyzi, hogy a jövő min­den bizonnyal nem a szociáldemokráciáé lesz, az inkább egy konzervatív Európát hoz magával,²⁰ nyilván azért, mert nem látja egy hatékony szociáldemokrata alternatíva realitását.

Amikor a szociáldemokrácia alternatíváiról kívánunk szólni, amelyek válaszokat tartalmaznak az említett kihívásokra, min­denekelőtt azokra a stratégiai vitákra kell emlékeztetnünk, amelyek – hasonlóan az 50-es évekéhez – a szociáldemok­rata pártokban a 80-as években zajlottak, és amelyek ered­ményeként új programok születtek, még ha ezek elméleti ko­herenciája nem is tekinthető teljesnek. Ebben a vonatkozás­ban egyet lehet érteni Szigeti Péterrel, aki azt bizonyítja, hogy a szociáldemokraták számára sosem volt közömbös az elmé­let, és aki elutasítja azt a feltételezést, hogy sikereik forrása az „elméletellenes pragmatizmus annak ellenére, hogy útke­resésük az utóbbi évtizedben egyfajta elméleti vákuumban" folyik²¹ . Nem vitatva, inkább kiegészítve állítását megjegyez­zük, hogy a szociáldemokrácia pragmatizmusa nem elmélet­ellenes, hanem – elnézést a szójátékért – egyszerűen prag­matikus. Továbbá, hogy az elméleti irányvonal, a programok valamint a pártok cselekvési programjai, választási kiáltványai (programjai) között sosem volt, és ma sincs teljes, idillikus harmónia. Ilyesmit egy versenyre épített, pluralista rend­szerben, a piacgazdaság feltételei között nem is lehet elvárni. Itt az egyedüli járható út az apró lépések reformpolitikája, az állandó alkuk, ami együtt jár a vargabetűkkel, kudarcokkal, engedményekkel, visszalépésekkel, s ez az, ami a szociálde­mokrácia pragmatizmusát meghatározza. Sikereiben ennek valóban szerepe volt, de ha a különböző pártokban eltérő mértékű is az elméleti tisztánlátás, a programok jelentőségét helytelen volna lebecsülni.

Ha vázlatosan is, gondolatmenetünk szemszögéből tekint­sük át a német SPD, a svéd SAP, a brit Munkáspárt, a spanyol PSOE és a Szocialista Internacionálé program-dokumentuma­it, nyilatkozatait, amelyek a 80-as, 90-es évtized fordulóján születtek. Közös vonásuk, hogy egytől egyig hosszú vitákban születtek és kompromisszumok árán jöttek létre, ami alatt azt értjük, hogy a többséget kitevő centrumerők felfogását tükrö­zik. Különbözik viszont jellegük, szerkezetük, ami a más-más hagyományokkal magyarázható. Továbbá érzékelhető, hogy értékeléseik között vannak nem elhanyagolható különbségek is. Erinek ellenére jelzik a pártok gondolkodásmódját, a prob­lémák és a járható út megítélését.

Az SPD Alapprogramja megerősíti az 1959-ben elfogadott nevezetes Bad Godesberg-i programban megfogalmazott alap­értékeket (szabadság, szolidaritás, társadalmi igazságosság), de bizonyítandó, hogy korántsem tekinti ezek megvalósulását befejezettnek, kiemeli, hogy egy olyan társadalom felépítésére törekszik, amelyben életre kel a szolidaritás és a társadalmi igazságosság. A programnak fontos vezető motívuma – ez egyébként a többi dokumentumra is vonatkozik – a nők és a férfiak közötti társadalmi egyenlőség követelése.

A dokumentum kiemelkedő fontosságú fejezete a munka vi­lágával, az emberi munka értékeivel, a munka környezetével és feltételeivel foglalkozik. Egyértelműen hitet tesz a teljes foglalkoztatottság elve mellett. Megállapítja, hogy a munkanél­küliség a társadalom központi problémája maradt. Arra hívja fel a figyelmet, hogy növekszik a védelem nélkül maradt tartós munkanélküliek száma. Figyelmezteti arra, hogy mindez a la­kosság polarizálódásához, s oda vezet, hogy növekednek a szegények és a gazdagok közötti különbségek. Kétséget ki­záróan a demokratikus állam feladatává teszi a teljes foglal­koztatás biztosítását.

Ugyancsak a program központi gondolatának tekinthető az ökológiáról szóló fejezet. A gazdaság ökológiai modernizálá­sát az SPD első számú feladatának tartja. Csak olyan gaz­dasági növekedést támogat, amely összhangban van a kör­nyezettel. A gazdaság egészében semmi sem lehet racionális, ami ökológiailag irracionális – állítja²² .

A svéd szociáldemokraták új programjának egyik jellegze­tessége, hogy az ezt megelőző programokhoz viszonyítva a régebbi, a társadalom átalakításával kapcsolatos optimista ér­tékeléseket revideálja, és józanabb célokat tűz ki. így például az ezt megelőző programjában kitüntetett helyet kapott mint belátható cél egy olyan osztálynélküli társadalom, amely kö­zösségben az emberek a szolidaritás és egyenlőség elve sze­rint működnek együtt. Az új program azonban már konstatálja egy ilyen társadalom elérésének nehézségeit. Az osz­tálynélküli társadalmat ebben a dokumentumban a társadalmi élet egy-egy területére értelmezi, és egészében egy olyan tár­sadalom megvalósítását tűzi ki célul, amelyben az osztálykü­lönbségek és a társadalmi státusz „semlegesítve" van. Ez a program is a munkanélküliség felszámolását sürgeti, és a tel­jes foglalkoztatás mellett tesz hitet.

A svéd program nagy figyelmet szentel a posztindusztriális társadalom problémáinak. Konstatálja, hogy ebben új törés­vonalak alakulnak, de arra is utal, hogy egyes rétegeket a változások negatívan érinthetik. Ezek közé sorolja a fizikai munkásokat, az alulfizetett nőket, a rutinjellegű, gépies mun­kát végző fehér gallérosokat és a szolgáltató iparban dolgozó egyes rétegeket. A svéd szociáldemokraták nem fogadják el azokat a feltételezéseket, miszerint a posztindusztriális törés­vonalak és struktúrák teljességgel felszámolják az osztálykü­lönbségeket. A program hosszabb távon együtt számol az új és hagyományos struktúrákkal és mindkettő problémáival. Számára azonban prioritása az újratermelődő társadalmi és osztálykülönbségek leküzdésének van. A svéd pártprogram egyik legfontosabb üzenete, hogy az államnak részt kell vál­lalni ebben. Kiemelt szerepet szán az állami (közösségi) szek­tor és a jóléti struktúrák fejlesztésének²³ .

A spanyol szocialisták programnyilatkozata elsősorban a mozgalom alapértékeit erősíti meg, kiegészítve ezeket az öko­lógia követelményeivel. Az egyetlen, de fontos tartalmi válto­zás a régebbi dokumentumokkal szemben, hogy a párt – bár nevében megőrizte a „munkás" jelzőt – deklarálta, hogy a de­mokratikus szocialista stratégiájával az állampolgárok többsé­gét kívánja szolgálni, és nem kötődik bármely társadalmi osz­tályhoz. Ennek alátámasztására a módosított szervezeti sza­bályzatában a párttagságot már nem köti össze a szakszer­vezeti (UGT) tagsággal. Az új program keveset foglakozik konkrét problémákkal, inkább egy elvi nyilatkozatnak felel meg. F. Gonzales pártelnök miniszterelnök nem véletlenül je­gyezte meg, hogy jelen esetben egy pártprogramról van szó és nem a szocialista párti kormány programjáról²⁴ .

A brit Munkáspárt módosított programjának az 1989-es, 1990-es és 1991-es pártkonferenciák dokumentumai tekinthe­tők. Ezek fontos jellemzője annak deklarálása, hogy a párt társadalmi céljai csakis a gazdaság hatékonyságának növe­lésével realizálhatók. Ebben azonban hangsúlyos szerepet kell, hogy kapjon az állam azzal, hogy tevékenységével ked­vezőbb feltételeket teremtsen a piac számára és így segítse a gazdaság versenyképességét. Ezzel együtt a munkáspártiak elutasítják a konzervatívok piaccentrikus dogmáit, azt, hogy ők az egész gazdaságot az ösztönös piaci gépezetre bízzák. Azt vallják, hogy a kormánynak be kell avatkoznia a hosszú távú beruházások és befektetések biztosítása érdekében az oktatás, közlekedés és a regionális fejlesztést elősegítendő, mert erre a piac önmaga képtelen volna. A Munkáspárt ke­ményen bírálja a munkanélküliséget. Ugyanakkor ma már a teljes foglalkoztatás témakörét szélesebben értelmezi,=és ki­terjeszti a munka környezete és minősége kérdéseire²⁵ .

A Szocialista Internacionálé új Elvi Nyilatkozata is abból in­dul ki, hogy az utolsó évtizedek fejlődése ellenére az osztály­különbségek megmaradtak. Álláspontja szerint a korszakos változásokat csak egy fejlettebb szociális és politikai demok­rácia keretében lehet a társadalom számára elviselhető me­derben tartani. Az új technológiák megjelenését egyrészt üd­vözli, mint olyanokét, amelyeket fel lehet használni a környe­zet megóvására és újabb munkaalkalmak létesítésére, de utal bevezetésük potenciális veszélyeire, így arra, hogy az átala­kulások szociális költségei, így a munkanélküliség nemcsak a szegény rétegeket, hanem az egész társadalmat érinti. Mi­után ez a dokumentum is megerősíti elkötelezettségét a szo­ciáldemokrácia alapértékei iránt, egyértelműen leszögezi, hogy az alapértékek egysége talaján áll, és elutasítja mind a sza­badság fetisizálását a társadalmi igazságosság és szolidaritás rovására, mind pedig a szabadságjogok negligálását a szo­ciális demokrácia szempontjaira hivatkozva²⁶ .

A szociáldemokrácia új programjait értékelve külön is érde­mes szólni arról, hogyan viszonyulnak a demokrácia intézmé­nyeihez, hogyan értelmezik működésének hatékonyságát. Szi­geti Péter úgy látja, hogy a mai szociáldemokrácia kritikátlan a pluralista demokráciával szemben azzal, hogy lényegében befejezettnek tekinti az „electoral democracy" elvére épülő kö­tetlen mandátumos képviseleti demokráciát, és ez szerinte zavarhatja társadalmi stratégiája megvalósítását²⁷ . A magunk részéről – figyelembe véve az említett programokat – úgy lát­juk, hogy a mai szociáldemokrácia ugyan kategorikusan elkö­telezi magát a pluralista demokrácia és intézményei iránt, de ez nem jelenti, hogy azokat tökéletesnek tartja. Az SPD prog­ramja megjegyzi: „A politikai pluralizmust ki kell terjeszteni a választott képviselők és az állampolgárok közötti kritikus dia­lógusra, és bizonyos korlátozásokkal a népszavazások fel­használására"²⁸ . Az új programok szinte kivétel nélkül utalnak az állampolgárok direkt aktivitása, a participáció szükséges­ségére, de ugyanilyen hangsúllyal a munkahelyi demokrácia, az együttdöntés fontosságára. A svéd pártprogram szükséges­nek tartja az olyan tartalmú decentralizálást, amelynek ered­ményeképpen az állampolgárok közelebb kerülnek a döntés­hozatalhoz. Hasonlóan fogalmaznak a brit munkáspártiak is²⁹ . Mindezt még célszerű kiegészíteni azzal, hogy – ahogy más vonatkozásban már érintettük -, a szociáldemokraták csakis a szociális demokrácia intézményeivel és garanciáival tartják teljesnek a politikai demokráciát. Az emberi és szabad­ságjogok szerves részeként kezelik a munkához való jogot. A szociáldemokratáknak nincsenek illúzióik a pluralista de­mokrácia mindenhatóságát illetően. W. Brandt egyik utolsó, az Internacionálé stockholmi kongresszusán elmondott beszé­dében húzta alá, hogy a szociáldemokráciának a piacgazda­ság feltételei között minden nap harcolni kell a demokráciáért. Úgy tűnik tehát, hogy a pluralista demokrácia elfogadása nem jelent kritikátlan azonosulást annak gyengeségeivel.

A pártok megújított programjai pontosan jelzik a mozgalom útkeresésének irányát. Ennek folyamata ma is tart, és hiba volna olyan elvárásokat támasztani, hogy a programok adja­nak teljes válaszokat változó világunk égető kérdéseire, hi­szen magának a kornak fontos jellemzője, hogy önmaga is forrásban, rohamos változásban van és ez megnehezíti a tár­sadalmi-gazdasági folyamatok végső kimenetelének teljes „átlátását". Nem vitás, hogy az ötvenes évek programjai e tekintetben előnyösebb helyzetben voltak, ezért nagyobb ko­herenciával rendelkeztek. Megkérdőjelezni a szociáldemokrá­cia alternatívájának építését, illetve vitatni ezek relevanciáját természetesen lehet, de akkor ezt tételes elemzésnek célsze­rű kitenni. Krausz Tamás azonban nem ezt teszi, hanem mi­után akadémikusnak és külön kifejtést igénylőnek ítéli a kér­dést, hogy lett volna-e (vagy van-e) más alternatívája a szo­ciáldemokráciának, kijelenti: „…hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelő­dési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését… óha­tatlanul maga látva neki annak, hogy megássa saját sírját"³⁰ . Kétségtelen, hogy az utóbbi években az egyedül vagy ko­alícióban kormányzó szociáldemokratákat egyfajta kény­szerpályára szorítja az egyre jobban globalizálódó, és tar­talmában monetarista gazdaságpolitika, ami megnehezíti a szociáldemokrácia stratégiájának realizálását. Azt állítani azonban, hogy önmaga áll ennek élére erős túlzás. S ugyan­így elméleti csúsztatás (de nem eredeti – lásd Tarnow híres meditációját arról, hogy vajon a szociáldemokrácia a kapita­lizmus orvosa vagy örököse), hogy segíti a tőkés újratermelést és ezzel saját sírját ássa. A valóságban ugyanis a szociálde­mokrácia olyan, a kapitalista logikától idegen elemeket és ga­ranciákat épített be a tőkés újratermelés folyamatába, ame­lyek minőségileg javították a munkavállalók helyzetét, pozíció­it, és ezzel mindig a tőkés viszonyok átalakítására, meghala­dására törekedett nem kevés eredménnyel. De ebbe nem halt bele, hanem széles körű elismertségre tett szert. Ide sorol­hatjuk a jóléti államot is mint a szociáldemokrácia történelmi teljesítményét, amely ugyan Krausz Tamás szerint romokban hever³¹ , de ezt a megállapítást sem tudjuk elfogadni. Véle­ményünk szerint ugyanis éppen a szociáldemokrácia történel­mi érdeme, hogy nemcsak fő építője volt a jóléti államnak, hanem a mai napig legfőbb védelmezője. Ha ezt a funkcióját feladná, akkor valóban vége volna, de nem ez történik. Igaz, a konzervatív hullám célja a jóléti állam szűkítése, devalváci­ója, de ez – nem utolsósorban a szociáldemokrácia követke­zetes kiállása következtében – nem járt érdemi sikerrel. S az is igaz, hogy az évtizedekkel ezelőtt kiépített jóléti intézmény­rendszer sok tekintetben nem tudja kezelni az új feszültségek egy részét, nem képes segíteni a védelem nélkül maradt ki­sebbségeknek, ezért tovább kellene fejleszteni, ám napjaink­ban ennek feltételei nehezen teremthetők meg. Ez azonban inkább a jóléti állam korlátait, mint romjait illusztrálja.

Nézzük meg a továbbiakban, milyen válaszai vannak a mai szociáldemokráciának a neoliberális gazdaság „hozamaira". Vajon élére áll ennek, vagy ellenáll-e, és hogyan.

Elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy a tulajdon transzna­cionálissá válására válaszul az európai szociáldemokrata pár­tok felismerték, hogy alternatívájukat az integrálódó Európa mezőjében és intézményi kereteiben szükséges megfogal­mazni. Ma ezek a pártok az integráció fejlesztésének legak­tívabb hívei. Stratégiájukat arra építik, hogy az Unió országa­iban ők képezik a legerősebb politikai áramlatot, és ennek potenciálja most négy, jelentős szociáldemokrata hagyo­mánnyal rendelkező ország csatlakozásával tovább fog erő­södni, és a kooperáció európai szinten lehetővé teszi társa­dalmi céljaik hatékonyabb megvalósulását.

Az Európai Szocialisták Pártja (az Unió szocialista-szociál­demokrata pártjainak integrált szervezete) Választási Kiáltvá­nya az 1994. júniusi Európa Parlament-i választásokra egyér­telműen deklarálja, hogy a szocialisták víziója az Unió integ­rálódásának hatékonyságától függ. Értelmezése szerint csak együtt lehet:

• harcolni a tömeges munkanélküliség ellen és biztosítani a társadalmi haladást,
• kivédeni az Amerikából és Ázsiából jövő gazdasági kihí­vást és biztosítani a szociáldemokrácia európai modelljé­nek és a jóléti államnak a túlélését,
• ellensúlyozni a nemzetközi pénzügyi körök és transznaci­onális vállalatok növekvő hatalmát.

Az Unió különböző intézményeiben és fórumain közösen fellépő szocialisták jelentős eredményeket értek el a Szociális Charta és a Maastrichti Egyezmény második, szociális feje­zete elkészítésében és elfogadásával, a regionális, strukturális és az ún. kohéziós alapok növelésével. Ez utóbbiak segítsé­gével sikerült hozzájárulni az elmaradottabb régiók fejleszté­séhez. Ugyancsak a közös fellépés eredménye az egységes európai munkavédelmi szabályzat kidolgozása.

A kiáltvány hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az Unió szerveiben, testületeiben a döntéshozatal demokratikusabb le­gyen, s hogy a megválasztásra kerülő új Európa Parlament nagyobb hatással lehessen a közösség végrehajtó szerve, az Európai Bizottság állásfoglalásaira. Ennek szellemében az Európai Unió szocialista pártjainak elsőrendű célja, hogy Eu­rópa-szintű egyezmény szülessen a foglalkoztatás növelése és intenzívebb beruházások érdekében. Ennek magába kel­lene foglalni a kamatláb csökkentését, nagyszabású lakás­építési programokat, városmodernizáló programokat, az elma­radott régiók fejlesztési terveit, a gazdaság ökológiai megújí­tását, környezetbarát közlekedést, a szakképzés hatékony fej­lesztését.

A kiáltvány sürgeti a Szociális Charta életbe léptetését min­den országban, s ettől várja a gazdaság demokratizálását, a kontinens munkavállalói és üzleti körei Európai Egyezményé­nek megkötését³² .

Hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata pártok napjaink­ban a munkanélküliséget nemcsak annak szociális követ­kezményei oldaláról vizsgálják, hanem hangsúlyozzák, hogy az lehetetlenné teszi a gazdaság harmonikus fejlesz­tését. A Szocialista Internacionálé Gazdasági, Fejlesztési és Környezetvédelmi Bizottságának 1993 júliusi ülésén, annak ve­zetője, a nemrég elhunyt J. Smith azt tartotta alapvető köve­telménynek, hogy a teljes foglalkoztatás komplex problémája a gazdasági döntéshozatal középpontjába kerüljön. A kormá­nyok feladata, hogy egy újszerű, céltudatos beruházási poli­tikával elősegítsék az emberek energiája és szaktudása mi­nőségi fejlesztését. Értelmezése szerint a hosszabb távú, a foglalkoztatás számára kedvező gazdaságpolitika kulcskérdé­se a modern képzés és átképzés igényeinek kielégítése³³ . A. Larsson, svéd szociáldemokrata, volt pénzügyminiszter a ter­melési kapacitás, a kutatás és az infrastruktúra fejlesztését a modern gazdaságpolitika fontos, de nem egyedüli tartozé­kának tartja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az európai mun­kaerőpiac jelenleg két, különböző sebességgel működik. Az egyik az új technológia és az élesedő verseny következtében igen nagy. A másik, a képzés és az átképzés intézményei igencsak lassú és nem elégíti ki a változások igényeit. A jö­vőben a munkaerőpiac „szinkronizálását" kell elérni, ami el­sősorban a humán beruházások minőségi fejlesztését feltéte­lezi, így például Európában 5 millió új oktatási férőhelyet tart szükségesnek létrehozni³⁴ .

A mai szociáldemokrácia gazdaságfilozófiája szerint a nö­vekedés, az ésszerű beruházáspolitika és a foglalkoztatás fej­lesztése képezi a gazdaságpolitika kulcskérdését együtt az infláció leküzdésével, de nem annak alárendelve³⁵ . Az Euró­pai Szocialisták Pártja pártvezéreinek 1993-as konferenciája Nyilatkozata ennek szellemében azzal érvel, hogy a magas és tartós munkanélküliség elfogadhatatlan mind szociális, mind gazdasági aspektusból. Úgy látja, hogy a szociális vé­dettség szintjét kell garantálni, mert ellenkező esetben az Eu­rópai Közösség kohéziója kerülhet veszélybe³⁶ .

A szociáldemokrácia, e célkitűzéseket elérendő, olyan adó­politikát tartana racionálisnak, amely elősegíti a szociális biz­tonságot anélkül, hogy gátolná a gazdaság fejlesztését, amely nem csupán a munkaerő költségeire épül. A foglalkoztatás növelése érdekében javasolja a munkaidő szerkezetének át­alakítását, a munkaidő csökkentését³⁷ .

Érdemes utalni arra, hogy a Szocialista Internacionálé párt­jai napjainkban már nemcsak általánosságban vetik fel a nem­zetközi pénzügyi rendszer és gazdaságfejlesztés korszerűsí­tésének követelményét, hanem konkrét javaslatokon dolgoz­nak. Az Internacionálé említett gazdasági bizottsága 1993-ban úgy ítélte meg, hogy szükség van az egész Bretton Woods-i pénzügyi rendszer funkcionálásának felülvizsgálatára, beleért­ve az IMF és a Világbank szerepét³⁸ . A bizottság 1994 feb­ruárjában e kérdéskörnek szentelte ülését, és több konkrét ajánlást dolgozott ki a kamatláb csökkentésére, a gazdaság infrastruktúrája és a technológiai képzés fejlesztésére vonat­kozóan, továbbá a szegény afrikai országok adósságterheinek könnyítése érdekében. Fontosnak tartotta, hogy a Bretton Woods-i rendszer pénzügyi intézményei a jövőben az ENSZ nemrég alakult Gazdasági Tanácsa szárnyai alatt tevé­kenykedjenek³⁹ . Jól tudjuk persze, hogy a nemzetközi pénz­ügyek nem a szociáldemokrácia logikája szerint működnek. Az ilyen ajánlások, a pénzügyi rendszer demokratizálására vonatkozó törekvések aligha hoznak gyors változásokat, de hatásukat nem szabad lebecsülni. Ellentétben Krausz Tamással⁴⁰ , úgy véljük, ugyanez vonatkozik azokra az elkép­zelésekre, amelyeket a szociáldemokrácia a fejlődő világ és az új világrend problémáival kapcsolatosan fogalmazott meg. Lásd például W. Brandt által vezetett, független nemzetközi szakértőkből állt bizottság elemzéseit és jelentéseit, amelyek­re a Szocialista Internacionálé 1986-os limai kongresszusán elfogadott csomagterv, a „Globális kihívás" felépült. Ez sem váltotta meg eddig a világot, de hatásuk a különböző nem­zetközi fórumok gondolkodására tagadhatatlan. Az Internaci­onálé gazdasági bizottságának tavalyi ülésén például azt konstatálták, hogy változóban van a Világbank magatartása: valamelyest nagyobb érzékenységet mutat a szegénység problémái, az oktatásügy, az egészségügy és az ökológia iránt. Szerényebb mértékben bár, de ez vonatkozik az IMF-re is⁴¹ .

Természetesen a szociáldemokrácia értelmezésében az eu­rópai együttműködés legfontosabb dimenzióját a szociális szféra képezi. Úgy látja, hogy e tekintetben is meg lehet és kell haladni a nemzeti kereteket. Érzékeli, hogy a jóléti intéz­mények már nem tudják megfelelően kezelni az újratermelődő és újszerűen jelentkező szociális konfliktusokat, azok gondjait, akik kirekesztődnek a társadalomból, akik a szegénység új formáinak áldozatává váltak. Az Európa Parlament szocialista frakciója nemrég konferenciát tartott e kérdéskörben. Tízpon­tos ajánlást dolgoztak ki „A kirekesztés elleni charta" címmel, amely többek között javasolja, hogy e rétegek szociális jogait építsék be „Az Európai Unió állampolgárai jogainak Nyilatko­zatába", amely 1996-ban látna napvilágot⁴² .

Következtetések

Dolgozatunkban arra törekedtünk, hogy érzékeltessük: a mai nyugat-európai szociáldemokrácia a rohamos változásokra ön­magát állandóan alakítva, de identitását megőrizve reagál. Az utolsó másfél-két évtizedben folyamatos útkeresésben van, és nem minden kihívásra tud megnyugtató válaszokat felmutatni. Rendelkezik azonban mind hosszú távú stratégiai alternatívá­val, mind pedig áthidaló rövid távú politikával. Ezeket nem tart­ja szentírásnak, csodaszernek, és ha kell, kész őket korrigálni. Nincsenek illúziói sem a kapitalista társadalmi rendről, dénárról sem, hogy annak ellentmondásait egy csapásra meg lehet vál­toztatni. Ritkán ér el látványos eredményeket társadalmi céljai megvalósításában, ma is a fokozatos változások híve, de nem azért, mert nem kívánna gyorsabb eredményeket, hanem azért, mert erre a társadalmi és politikai viszonyok nem adnak alkalmat. Politizálását gyakran kísérik hosszú alkudozások, kí­vülről nem mindig érthető engedményekkel. Programjait és gyakorlati politikáját lehet bírálni, bagatellizálni, egyet azonban nem lehet: figyelmen kívül hagyni, hogy a szociáldemokrácia történelmileg a baloldal legeredményesebb áramlata, amely a legtöbbet tette a szociális haladás és igazságosság asztalára.

Jegyzetek

1 Az utóbbi hónapokban több, a nyugat-európai szociáldemokrácia problémáit érintő gondolatébresztő írás jelent meg a hazai szakfolyó­iratokban, így Vajda Gáboré: Fogyó háttér előtt (Szociáldemokrata esélyek Magyarországon) a Valóság 1994 2. számában (41-60. o.); Krausz Tamásé: Jön vagy megy a szociáldemokrácia? (Néhány előze­tes megjegyzés e számunkhoz.) az Eszmélet 20. számában (5-9. old.); Szigeti Péteré: Szociáldemokrácia: honnan hová? Erények és gyengeségek (az Eszmélet ugyanezen számában, 63-78. o.) Jelen dolgozatunk többnyire a felsorolt munkákban felvetett kérdésekre kíván reagálni.

2 XIX Congress of the Socialist International. Berlin 15-17. September 1992. 29. o.

3 XIX Congress of the Socialist International. Speech by Ingvar Carlsson. (Kéziratban, amely megtekinthető az MTA Politikatudományi In­tézetében) 2-3. o.

4 Krausz Tamás… 7. o.

5 Szigeti Péter… 65. o.

6 Krausz Tamás… 6. o.

7 Vajda Gábor… 45-52. o.

8 Wolfgang Merkel: Between class and catch-all: is there an electoral dilemma for social democratic parties in Western Europe? In: Socialist Parties in Europe II: of class, populars, catch-all? ICPS, Barcelona, 1992 (11-32. o.), 29. old. 9, uo. 28-29. o.

9 Wolfgang Merkel: … 28-29. o.

10 Roger Lawson : The Challenge of „New Poverty". In: Politik und Gesellschaft – International Politics and Society 1994. 2. sz. (162-174. o.) 162. o.

11 Vajda Gábor… 48. o.

12 Wolfgang Merkel… 27. o.

13 Socialist Affairs 1993 2. sz. 4. o.

14 XIX Congress of the Socialist International… Speech by Gro Har­lem Brundtland (kéziratban) 1-3. o.

15 Agenda 1993 36 sz. 1. o.

16 Roger Lawson…162, 165-167. o.

17 Wolfgang Merkel… 14. o.

18 Krausz Tamás… 7. o.

19 Wolfgang Merkel… 30. o.

20 Krausz Tamás… 7. o. és Szigeti Péter…63. és 73. o.

21 Szigeti Péter… 68. o.

22 Basic policy programme of the Social Democratic Party of Ger-many, 1989. (kéziratban) 9, 30-31, 39-40. o.

23 The Swedish Social Democratic Party Programme 1990. 15, 17, 21, 40, 49. o.

24 West European Politics, 1993/1 sz. 90-92. o.

25 Meet the Challenge. Make the Change. 1989 6, 9. o. és Looking to the Future. 1990. 6., 11-12. o.

26 Declaration of Principles of the Socialist International. Socialist Af­fairs 1989/1-2 sz. 28-35. o. Magyarul: Társadalmi Szemle, 1990/1 sz. 33-45. o.

27 Szigeti Peter… 75. o.

28 Basic Policy Programme of the SPD… 60. o.

29 The Swedish Social Democratic Party Programme… 54. o. es Op­portunity Britain 1991. 45. o.

30 Krausz Tamas… 7. o.

31 Uo. 6. o.

32 Manifesto for the elections to the European Parlament of June 1994. 2-6. o.

33 Speech of John Smith at a Meeting of the Socialist International Committee on Economic Policy, Development and Enviroment, July 5th 1993. 6. o. (kézirat). Lásd e kérdésről még Gordon Brown: How we can conquer unemployment. Labour Finance and Industry Group, 1994.

34 Socialist Affairs 1994/1 sz. 19. o.

35 Socialist Affairs 1993/3 sz. 25. o.

36 Party of European Socialist. Party Leaders Conference, Copenha­gen 19-20 June 1993. Declaration. 1-2. o.

37 Socialist Affairs 1993/2 sz. 4. o.

38 Speech of John Smith… 7. o.

39 Socialist Affairs 1994/1 sz. 36. o.

40 Krausz Tamas… 8. o.

41 Mint a 38-as jegyzet.

42 Agenda. Shock Issue on Poverty and Homelesness 1994 1. o.

E számunk fotóit a most 91 éves TABAK LAJOS fotóművész készítette. Az Eszmélet szerkesztőinek és olvasóinak az alábbi levelet küldte be­mutatkozásul.

Tabák Lajos fotóművész Kassák Lajos portréja előtt [1989] (Tóth József)

1910-1918 között Erdélyben (Borossebes, Világos, Zippa) éltem, 1919 óta Szolnok a lakóhelyem. 1917-ben kezdtem el fényké­pezni. A technikai és laborálási „tudományt" egy aradi szak­üzletben szereztem, ahol kezdetleges Box-gépet vásárol­tam. Első felvételem Világos vára volt. Üveglemezét és arany-fürdős Kontakt-kópiáját izgalmak közepette dolgoztam ki fa­lusi házunk borospincéjében – kint várakozó gyerektársaim ámulatára.

1928-ban megalapítottam a Magyar Amatőrfényképezők Szövetsége szolnoki csoportját. Ettől fogva veszek részt bel- és külföldi kiállításokon. 1929-ben csatlakoztam a világszemléle­temhez is közel álló Kassák Lajos Munkakörhöz, majd a 30-as évek vége táján a Modem Magyar Fényképezőkhöz (Vadas Er­nő és mások).

1932-ben a Kassák-munkaköriek Szolnokon megkísérelt szociofotó-kiállítását betiltották, képeinket (tőlem a negatívokat is) elkobozták, Kassákot, Lengyel Lajost és engemet lakat alá tet­tek, és eljárást indítottak ellenünk az állami és társadalmi rend elleni bűntett okán. Kiszabadulásunk után nyomban megjelen­tettük „A mi életünkből – a Munka első fotókönyve" c. kiad­ványt, Kassák előszavával és mindannyiunk képeivel, kik a szolnoki kiállításon szerepeltek.

Szociofotózásom és másrészt egyébként is aktív szakszerve­zeti, kulturális, szociáldemokrata-politikai és antifasiszta tevé­kenységem miatt 1942 tavaszán a miskolci börtönbe zártak, majd büntető munkaszolgálatos századdal az orosz frontra űz­tek, ahol a Don térségében 1943 januárjától 1948 nyaráig tartó hadifogságba estem.

Hazatérve nem találtam meg ingóságaimat, teljességében odaveszett minden negatívom, felszerelésem, katalógus- és fo­lyóirat-gyűjteményem s kiállításokat látott nagyított képeim. Az 50-es évek közepén újra kellett kezdenem.

1956-ban egyik alapítója voltam, és ma is tagja vagyok a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének. Tagja a Művészeti Alapnak (ma Magyar Képzőművészek Egyletének). Alapító tagja voltam a Kaposvári Fotóklubnak, 1980-ban pedig a szolnoki Jászkun Fotóklubnak.

1939-ig ,„levelező munkatársként" képeimet közölte a Bécs­ben Kiadott Die Galerie nemzetközi fotóművészeti folyóirat, il­letve a Berlinben 1933-ig élt Der Arbeiterfotograf-nak voltam a munkatársa. A 30-as években fotószerkesztője voltam a csak­hamar betiltott Szolnoki Tükör-nek. Munkáimat folyamatosan közreadta az Újság c. napilap heti képes melléklete. Megjelen­tek fotóim a Munká-ban, az Új Idők-ben, a párizsi Photo Illustration-ban, majd később a magyar Filmművészet-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben, a leipzigi Fotografie-ben, a szolnoki Néplap­ban, a Jászkunság-ban, a Jászkun Króniká-ban, a Jászkun Munkás­-ban stb; külföldi kiállítások katalógusaiban és több külföldi ma­gazinban is.

A kiállítások közül néhány, melyen részt vettem: Szolnok, Budapest, Debrecen, Téglás, Pécs, Kaposvár, Miskolc, Salgótar­ján, Szeged, Baja, Nagybaracska, Kecskemét, Sopron, Győr, Karcag, Türkévé, Törökszentmiklós. (1994-ben szociofotóim a Hócipő-Soros alapítvány által kiírt pályázat kiemelt díját nyer­ték el.)

1966-ban a szolnoki Damjanich János Múzeum rekonstruálta az 1932-ben Kassák Lajos megnyitotta, hamarosan betiltott Munkaköri Kiállításunkat. Ennek anyaga ugyanezen évben be­mutatásra került Budapesten is, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett „A magyar fotóművészet 125 éve" kiállítása kereté­ben, benne az én 12 fotómmal. (1986-ban Kapudöngetők c. mű­vészeti albumában Vadas József közreadta „Szociális … magas­laton" c. szociofotómat.)

Külföldi kiállítások, ahol érdekelt voltam: Párizs, Marseille, Toulouse, Nantes,.St. Etiervne, Ppitier, Brüsszel, Antwerpen, Charléroi, Madrid, Zaragoza, Lisszabon, Tallinn, London, Southampton, Bombay, Calcutta, New York, San Francisco, To­kió, Cape Town stb. (Párizsban bemutatásra került 1984-ben egy kollekció az 1900-1945 közötti 13 magyar szerzőtől. Közü­lük – „Csendélet trágyadombon…" c. fotómmal képviselve – ma már csak én élek.)

A 30-as években Gró Lajos esztéta a Munká-ban a komponált realizmus jegyeit látta fényképeimben, míg ugyanekkor a pá­rizsi Revue des Arts-ban megjelent kritikai elemzés munkáim­ban az expresszionizmus hatását vélte felfedezni.

A Bernben székelő Federation Internationale de l'Art Photographique 1960-ban és 1964-ben AFIAP, illetve EFIAP kitün­tetésekkel, a Magyar Amatőrfényképezők és Filmklubok Or­szágos Szövetsége 1989-ben MAFOSZ-plakett adományozásá­val ismerte el fotóművészeti munkásságomat.

1991 óta fotóim, emlékezéseim az Ezredvég-ben jelentek meg; negatívjaim egy részét (többségét másod-negatívokban) a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének archívuma őrzi; szociofotó­im részben a budapesti Kassák Múzeumban, illetve a kecske­méti Fotográfiai Múzeumban találhatók.

Jóleső érzés számomra, hogy szerény alkotásaim most be­mutatásra kerülnek az Eszmélet-ben – így én is hozzájárulhatok a folyóirat céljához: az eszmélés felkeltéséhez.

Szolnok, 1995. október 30.

Tizenkét órában, napszámbérért (1928)

 Munkanélküli családanya (1929)

Kévekötő munkás (1930)

Aratómunkás (1930)

Cselédember trágyadombon (csendélet) (1931)

Cselédember (1931)

Rokkant munkás magánút előtt (1932)

Munkások (1936)

Meditáló munkás (1953)

Ifjúmunkások "brigádban" (1958)

Szerelők magasban (1961)

Rakodás (1985)

Tony Benn a háború utáni időszak egyik legérdekesebb brit politikusa. Clement Attlee kormányzása alatt lett parlamenti képviselő négy és fél évtizeddel ezelőtt, és valószínűleg az marad Tony Blair alatt is. Harold Wilson és James Callaghan kormányaiban miniszter volt: 1966 és 1970 között a techno­lógiai tárcát vezette, 1974-75-ben ipari, 1975-79 között pe­dig energiaügyi miniszter volt.

Angliában sokan tudják Tony Bennről, hogy vegetáriánus, és mindenki tudja róla azt, hogy származása nem predeszti­nálta munkáspárti politikára. Anthony Wedgwood néven szü­letett 1925-ben. Apja Lord Stansgate volt. Tony Benn 1960-ban örökölte volna apja felsőházi tagságát. A lordi címet azonban sohasem használta, sőt 1963-ban – elsőként a törté­nelemben – lemondott a felsőházi tagságról. Megtartotta vi­szont lakását az elitnegyednek számító Holland Park környé­kén – ennek alagsori szobájában fogadja és kínálja teával vendégeit.

Nehéz meghatározni, hogy pontosan mikor is lett a párton belüli baloldal vezéralakja. A 80-as években mindenképpen ő volt az, aki mögé a párt jobbratolódását megakadályozni akarók felsorakoztak; 1981-ben Denis Healey-vel szemben pártvezér-helyettesnek, 1988-ban Neil Kinnockkal szemben pártvezérnek jelölték. Előbb alig, utóbb nagy különbséggel maradt alul.

A „modernizáló" pártvezetés a konzervatívokkal egyetér­tésben próbálta elvágni Benn politikai pályáját. Bristoli válasz­tókerületét, amelyet évtizedekig képviselt, egy átszervezés so­rán megszüntették. Benn azonban könnyen megtalálta új bázi­sát: a Sheffield és Nottingham között fekvő, bányászmúlttal rendelkező Chesterfieldet, amelyet azóta is képvisel. Minden jelentősebb baloldali rendezvényen felbukkan (elmaradhatatlan pipájával együtt), legyen szó emberi jogokról, munkahelyek megvédéséről vagy a szocialista gondolkodók életművéről.

Tony Benn a brit politika egyik legkiválóbb kommuniká­tora. Nemcsak szónoki képességei miatt van ez így. Ő volt az első ugyanis, aki – kezdetben titokban – magnófelvételeket készített szinte minden gyűlésről és értekezletről, amelyen miniszterként vagy képviselőként részt vett. Ennek jelentősé­ge azért is nagy, mert az Alsóházból például csak tizenöt év­vel ezelőtt kezdődtek a rádióközvetítések. A húsz-harminc évvel ezelőtti politizálásról tanúskodó Benn-szalagok egyes ciklusai ma népszerű rádióműsor anyagát képezik, kazettán pedig kaphatók a legtöbb lemezboltban.

Az aktív munkáspárti politikusok között gyakorlatilag nincs más, aki az elmúlt fél évszázad változásait személyes élményei tükrében át tudná tekinteni. A pártot ma egy vi­szonylag fiatal gárda vezeti – az ötvenesek közül már sokan végérvényesen elhasználódtak az ellenzékben töltött évek alatt is. A többi nagy öreg pedig évekkel ezelőtt visszavonult: Michael Foot 80 éves és betegeskedik, Denis Healey emlék­iratokat ír, és sajtot reklámoz a tévében.

Bennel kapcsolatban is sokan megjegyzik: lehet, hogy na­gyon aktív, de komoly befolyása már régen nincs. Arra is fel szokták hívni a figyelmet, hogy politikai filozófiája kissé ek­lektikusán elegyíti a keresztény humanizmus, a szocialista munkásmozgalom és a whig parlamentarizmus hagyománya­it. E furcsa kombináció produktumaként is értékelhető az a törvénytervezet, amelyet egy kevésbé centralizált, nyitott és demokratikus Európai Közösség megteremtése céljából nyúj­tott be 1992-ben (lásd a Dokumentum rovatban).

A 90-es évek alapvetően átalakították a nyugati szociálde­mokrácia arculatát. A Munkáspárt új vezetése nemcsak po­litikájában, de retorikájában is teljesen különbözik a koráb­biaktól. Három évvel ezelőtt még az akkori pártvezér, John Smith is szólt a teljes foglalkoztatásról, a mai élcsapat azon­ban már sem munkásokról, sem osztályokról nem beszél. Tony Benn – mi mást várhatnánk – fenntartja különvélemé­nyét.

* * *

Az új diskurzus

T. B.: Nem vagyok közgazdász vagy szociológus kutató. De ha megnézem a világ egészét, azt látom, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre csak szélesedik. A számok azt mutatják, hogy a világnépesség egyötöde nyo­morszinten él, és harmincezer újszülött hal meg naponta olyan betegségektől, amelyeket meg lehetne előzni. Ha magát Nagy-Britanniát nézzük meg, amely nemzetközi mércével mérve gazdag ország, azt látjuk, hogy legalul nyomasztó szegénység és hajléktalanság uralkodik, a legfelül levők pedig úgyszólván úsznak a pénzben. Ezért nagyon nehéz lemondani az osztály fogalmáról, bár igaz, hogy a Munkáspárt szociáldemokrata irányzata, amely Új Munkáspártnak hívja magát, már kiiktatta ezt a fogalmat. A nemzet szolgálatáról beszélnek. Ez azonban nem találkozik az emberek minden­napi tapasztalataival. A munkásosztály fogalmát szándékosan hozzákötötték egy olyan valakihez, aki koszos kézzel fizikai munkát végez, holott a társadalmi ranglétra magasabb fokain is találunk olyanokat, akik megélhetésük szempontjából mun­kaképességük eladásától függnek. A munkásosztály így a né­pesség 80 százalékát is kiteheti. Csak tíz vagy húsz százalék engedheti meg magának, hogy házat vegyen, gyógyíttassa magát, taníttassa a gyerekeit, biztosítsa a nyugdíját anélkül, hogy dolgozna. Szóval a gazdasági megosztottság ma is fennáll.

A. L.: Milyen új kifejezésekkel próbálják elfedni az osztályok létezését?

T. B.: Akit csak lehet, begyömöszölnek egy elméletileg meg­alkotott középosztály-fogalomba, aki pedig ebbe nem fér be, azt alsó osztálynak (underclass) nevezik, és úgy beszélnek róluk, mintha ők maguk választották volna a társadalmon kí­vüli létet. Ők lennének azok, akik szeretnek kartondobozok­ban aludni az utcán, nem keresnek maguknak állást, akik ele­ve függő helyzetben vannak. Az alsó osztály fontos jellemzője az, hogy ők nem szavaznak. Hiszen ha annyira szegény vagy, akkor a politikában nem látsz különbségeket. Ha kartondo­bozban laksz, nem vetetheted fel magad a választói névjegy­zékbe.

A másik igen okos szó, amit kitaláltak és előszeretettel használnak a politikában, a vásárló. Ha nincs pénzed, nem lehetsz vásárló. Ezzel találtak egy olyan szót, amely elszemélyteleníti, dehumanizálja a szegényeket. Ők nem léteznek, ők a társadalom szolgarétege. Azzal tehát, hogy a középosz­tálynak azt mondják: érezze jól magát, mert nem munkásosz­tály már, hanem középosztály, egy teljesen mesterséges, fiktív osztálystruktúrát hoztak létre.

Beszélnek például a lakástulajdonosok növekvő számáról. A valóságban azonban meg kell különböztetni a lakástulajdo­nosokat a lakásvásárlóktól. Az utóbbi az, aki jelzálogkölcsön­ törlesztést fizet, a tulajdonos pedig az, akié ténylegesen a lakás. Az igazi lakástulajdonosok száma sokkal kevesebb, mint amennyit a hivatalos számok mutatnak.

A nyelv tehát ügyesen felhasználható arra, hogy a politika egy fiktív osztálystruktúrával tudjon dolgozni. Ennek azon­ban egyértelmű a következménye: zavargások és lázadások, ami most újból kezdődik Angliában, elsősorban a munkanélküli fiatalok körében. A hatalom persze azt mondja, hogy azért lá­zadnak, mert feketék, ami nem más, mint rasszizmus, a fasiz­mus csíráival. Mindazonáltal ez önbeteljesítő jóslattá válhat.

A munkanélküliség persze maga is egy tudatos politika. Csökkenti a béreket, aláássa a szakszervezetek erejét, növeli a profitokat. A félelem a fegyelem alapja a tőkés társada­lomban. Ettől lesznek az emberek engedelmesek. Ezért tudnak nagyon nehezen fellépni érdekeik védelmében a dol­gozó emberek, hiszen az az állásukba kerülhet, és munka­nélkülivé válhatnak.

A. L.: Az új diskurzus mögött nyilvánvalóan egy új program áll.

T. B.: Nagyon fontos megérteni a félelemre épülő társadalom természetét. Akik tagadják az osztályok létezését és illúziókat keltenek, hátat fordítanak a munkásosztálynak, és „szélsősé­gesnek" meg „dinoszaurusznak" bélyegeznek mindenkit, aki teljes foglalkoztatásról, jóléti államról, ingyenes oktatásról és egészségügyről beszél. Nos, ők lényegében a nemzetközi pénzpiacok utasításait hajtják végre. Amikor a font árfolyama néhány százalékponttal csökken, bezárnak néhány kórházat, és kijelentik, hogy „a piac bizalma helyreállt". Igazából ez nem a szocialista ideológia, hanem a demokrácia elleni táma­dás. Nem akarják, hogy az emberek szavazati jogukat gaz­dasági helyzetük javítására használhassák fel. A Financial Times-ban a BBC világszolgálatának közgazdasági szakírója megjelentetett egy cikket, amelyben azt állította, hogy jobb lenne, ha Afrikát nem kormányok, hanem vállalatok irányíta­nák. A cikk végén feltette a kérdést, hogy akkor mi van a demokráciával. A válasz: „lehet, hogy a demokráciának már leáldozott".

Tiszta és világos, hogy azt a trendet, amellyel a dolgozd emberek egyre nagyobb mértékben befolyásolhatták saját gazdasági helyzetüket, az uralkodó osztályok sikeresen visszafordították. Egy általános ellenforradalom ez, amire i szociáldemokraták (az „Új Munkáspárt") csak azt mondják „nem tehetünk semmit, a világ megváltozott". Az úgynevezett globalizáció azonban nem más, mint a demokrácia elleni tá­madás. Hogy mit tehetünk az ilyen riasztó folyamatok vissza­fordítására, nehéz lenne megmondani. Egyelőre a legfontosabb az, hogy illúziók és torzítások nélkül megértsük, hogy milyen rendszerben élünk.

Az Új Munkáspárt

A. L.: Ezt a globalizációs programot a konzervatívok dolgoz­ták ki és vezérelték, úgy tűnik azonban, hogy a szociálde­mokrácia gyors ütemben alkalmazkodik hozzá.

T. B.: Ez így van. A Munkáspárt vezetése éppen akkor igyek­szik átvenni a thatcherizmust, amikor a társadalom minden korábbinál határozottabban elutasítja azt. Anélkül, hogy sze­mélyeskednénk: Blair úr tulajdonképpen konzervatív. Nagyon kedves ember, de konzervatív. Nemcsak, hogy nem szocialis­ta, de nem is munkáspárti. Nem hisz a szakszervezetekké fennálló szerves kapcsolatban. Ma ő a legnépszerűbb kon­zervatív Nagy-Britanniában. Indulhatott volna a Konzervatív Párt vezetőválasztásán.

A párt mai vezetése úgy próbálja felváltani a jelenlegi kor­mányt, hogy közben nem kínál alternatív perspektívát, elem­zést vagy célokat. Csak hivatalt akarnak. A párt termé­szetesen támogatja őket, mert mindannyian meg akarunk sza­badulni a konzervatív kormánytól. Az alternatívákról azonban nem folyik komoly vita, és ez a szociáldemokrácia történelmi kudarcának tekinthető. A szociáldemokraták ugyanúgy cső­döt mondtak, mint a kommunisták. A kommunizmus ku­darcot vallott, mert bürokratikus és antidemokratikus volt. a szociáldemokrácia viszont belezuhant a kapitalizmus karjaiba. Az egyik éppen akkora kudarc, mint a másik.

A. L.: Arra számít, hogy a következő munkáspárti kormány népszerűtlen lesz?

T. B.: Miután megnyerjük a választásokat (amiben biztos va­gyok), az elvárások meredeken emelkedni fognak. Nagyon hamar jön majd ezután a kiábrándulás időszaka. Ezután sok minden következhet, nem kizárt például, hogy szétszakad a Konzervatív Párt, hiszen már ma is kettő van belőle egy pár­ton belül. Ezt mutatta, hogy amikor John Major hirtelen kiírta a vezetőválasztást, csak a képviselők kétharmada állt ki mel­lette, és egynegyedük felsorakozott az egyébként nem túl je­lentős John Redwood mögött. Ha arányos képviseleti rend­szer lenne Nagy-Britanniában, egészen másképp nézne ki a pártstruktúra. Hiszen ma gyakorlatilag egypártrendszerben é­lünk.

A. L.: Nem gondolja, hogy a Munkáspárt is széteshet? Kü­lönösen arányos képviselet esetén.

T. B.: Én azt hiszem, hogy a jobboldal el fogja hagyni a pártot. Ez mindig így volt. MacDonald kilépett 1931-ben, csakúgy, mint 1981-ben George Brown és Roy Jenkins a párt 10 szá­zalékával együtt, hogy létrehozzák a Szociáldemokrata Pártot. Miniszterelnökként Blair egyre inkább a konzervatívok szava­zataira lesz kénytelen hagyatkozni, hogy politikáját végrehajt­sa. Ma az elit azt akarja, hogy Blair legyen a miniszterelnök, mert ő sokkal keményebben végre tudja hajtani a jóléti állam lefaragását, mint Major, aki gyenge és népszerűtlen. Blair új lesz, erős és népszerű. Egy ideig.

Történelmi leckék

A. L.: A mai vezetés láthatóan igyekszik elhatárolódni a mér­sékelt szociáldemokrata örökségtől is. A Munkáspártjl-945-ös győzelmének évfordulója alkalmából Tony Blair felettébb semmitmondó szavakkal méltatta az Attlee-kormány teljesít­ményét. Lényegében annyit mondott, hogy minden kormány­nak a saját kora elvárásainak kell megfelelnie. Lehet-e ennél mélyebb tanulságot megfogalmazni az 1945-ös fordulattal kapcsolatban?

T. B.: Az 1945-ös Munkáspárt nem a vezető karizmája miatt különbözött a mostanitól. Attlee úr nem volt karizmatikus ve­zető. A legfontosabb körülmény az emberek önbizalma volt. Minden progresszív változás lényege – akár a chartistákról, akár az anti-apartheid mozgalomról beszélünk – az, hogy az emberek bizakodók. Negyvenötben az emberek azt mond­ták, hogy nem lesz többé munkanélküliség, és nem lesz sze­génységi bizonyítvány. „Legyőztük Hitlert és Mussolinit; most teljes foglalkoztatást akarunk!" Meg is valósítottuk.

Blair egészen más. Ő nem az emberek akaratáról beszél, hanem saját magáról: „én ezt meg azt fogom csinálni, én meg­teszem, amit kell, én menedzselni fogom", és a többi. A párt politikáját ma nem megvitatják, hanem bemutatják, mint vala­mi műalkotást. Nem demokratikus bemutatni a politikát. Az egész pártvezetés tekintélyelvű, arisztokratikus, elitista lett, és konformista.

Minden szocialista mozgalomban két láng ég. Az egyik az igazságtalanság elleni lázadás, a másik pedig a re­mény, hogy egy jobb társadalmat lehet építeni. Ez minden országban így van. Ha valaki megfeledkezik a pártról, mond­ván, hogy az lényegtelen, és csak annyit tud mondani, hogy „én leszek a miniszterelnök", az a politikai szervezetet a tör­ténelmi mozgalom helyett a napi szalagcím szintjére degra­dálja.

Nem várható el, hogy az emberek lojálisak legyenek egy szalagcímhez vagy egy bemondáshoz. Tudni akarják, honnan jövünk és merre tartunk. Nem fognak csak azért dolgozni, hogy Blair urat a Downing Street 10-be ültessék. Ha nem vál­toztat az irányvonalán, a párton belüli támogatottsága még kisebb lesz. Nézze meg, mi történt az amerikai Demokrata Párttal! Clintont megválasztották annak reményében, hogy jobb és olcsóbb lesz az egészségügy. Ebből azonban semmit sem valósított meg, és most Gingrich egyszerűen szétzúzta.

A. L.: Hogyan lehet megállítani a további jobbratolódást?

T. B.: A fasizmus két tényező terméke. Az egyik az, hogy a kapitalizmus képtelen létbiztonságot teremteni, a másik pedig az, hogy a baloldal nem tud alternatívát kínálni. Ha az embe­reknek nem nyújtanak perspektívát, akkor a színesbőrűek el­len fordulnak, meg a zsidók ellen, a szakszervezetek ellen, a homoszexuálisok ellen, és így tovább. Ez ma igen komoly veszély.

Az emberek a bőrükön érzik a problémákat, az „Új Mun­káspárttól" azonban nem kapnak alternatív iránymutatást. Nem kapnak más magyarázatot, mint hogy „a konzervatívok gonoszak". Nos, lehet, hogy ez így van, de az igazi probléma ennél sokkal mélyebben rejlik. A rendszerről kellene beszélni. Ahhoz, hogy a szocializmusról nem beszélünk, már hozzá­szoktam, de hogy a kapitalizmust sem elemezzük, az tényleg megdöbbentő.

A. L.: Amit eddig elmondott, abból igen sok elem emlékeztet a jelenlegi Magyarországra, ahol a szocialista-liberális koa­líció már nem is keresi az IMF ezerszer csődöt mondott po­litikájának alternatíváit.

T. B.: Amikor Nagy-Britanniában Callaghan behívta az IMF-et 1976-ban, nagy vitám volt a kormányon belül Denis Healey pénzügyminiszterrel a kiadáscsökkentések szükségességéről. Arról próbáltam meggyőzni kollégámat, hogy ha az arany- és a dollártartalékokhoz hozzáadjuk az olajkészletet, akkor pozí­ciónk sokkal erősebb, mint amilyennek a pénzügyesek állítják. Ők azonban meglépték a kiadáscsökkentést, ami válságot idé­zett elő a párt és legfőbb szövetségesei, a szakszervezetek között. Ebből következett 1978 végén az „elégedetlenség te­le", és fél évvel később elvesztettük a választásokat. Healey most írt egy könyvet, amelyben elismeri, hogy a megszorítá­sokra nem volt szükség.

Globális perspektívák

A. L.: A szociáldemokrácia jellegzetesen „északi" irányzat volt. Arról szólt, hogy a világrendszer centrumállamain belül, nemzeti keretekben valósítsanak meg újraelosztást a társada­lmi béke érdekében. A globalizáció mind az újraelosztást, mind a nemzeti kereteket kikezdte. Mit tud mondani a szoci­áldemokrácia a perifériákkal kapcsolatban?

T. B.: A hidegháború időszakában a fejlődő világ létrehozta az el nem kötelezettek mozgalmát, jelezve, hogy fejlődni akar, és nem háborúzni a szovjet vagy az amerikai oldalon. A hi­degháború elmúltával, az antikapitalista szuperhatalom leha­nyatlásával párhuzamosan azonban az el nem kötelezettek mozgalma is megszűnt, miközben a nemzetközi egyenlőtlen­ségek egyre súlyosabbá válnak. Arra gondolok, hogy ez a mozgalom esetleg újjászerveződhet valamilyen formában.

Mindenki azt mondja: nem lehet úgy globalizálódni, hogy a tőke szabadon áramlik, az emberek viszont nem. Ha va­laki gazdag ember Angliában, foghatja magát, és áttelepítheti a gyárát Taiwanra, ahol a bérek sokkal alacsonyabbak. Aki azonban itt dolgozik, nem tud Taiwanra költözni, mert az em­beri lények immobilak. A pénz viszont olyan gyorsan mozog, ahogy azt a számítógépek és a telefonok lehetővé teszik.

A. L.: Beszédeiben gyakran említi, hogy szükség lenne egy Ötödik Internacionáléra. Mit ért ezen?

T. B.: Nagyon szeretném, ha létrejönne, de nincsenek hozzá forrásaim. Annyi minden történik világszerte. Az emberek a világ minden országában munkát akarnak, lakást, emberi jo­gokat. E kérdésekkel manapság egyre több nemzetközi kon­ferencia foglalkozik. Augusztusban az algériai Ben Bellával, az amerikai Ramsey Clarkkal és a nicaraguai Dániel Ortegá­val találkozunk az emberi jogok ügyében Londonban. Egy má­sik rendezvény Athénban lesz, és éppen most hívtak meg egy harmadikra Madridba. A világ minden részén globális szerve­zetet akarnak építeni az emberek, de nincs meg közöttük a kapcsolat.

Amikor az Ötödik Internacionáléról beszélek, ez igazából egy figyelemfelkeltő kifejezés. Valójában arra van szüksé­günk, hogy kapcsolatot tudjunk tartani egymással. Tanulni kell a korábbi hibákból (a Kominternt Moszkvából irányították, a Második Internacionálé megfoghatatlan volt). Annyi ideológiai követelményre van szükség, hogy aki csatlakozik, kiálljon a munka, az igazságosság, a béke és hasonló szempontok mel­lett. A kezdeményezésnek jó a visszhangja, és a szervezés folyamatban van.

A. L.: A kommunizmus bukása és a szociáldemokrácia vál­sága miatt a baloldalnak nemcsak hogy újjászerveződnie kell, hanem újból fel kell találnia magát.

T. B.: Azt hiszem, a kommunizmus bukását a reformációhoz hasonlíthatjuk. Akkor Luther Márton megtámadta a Vatikánt, amely túlcentralizált volt és velejéig korrupt. Ő pedig létrehoz­ta a kereszténység egy népszerűbb változatát, amely sokkal demokratikusabb is volt.

Igazi változásnak kell bekövetkeznie a jövőben. Bármi, ami ennél kevesebb, azt jelentené, hogy katasztrófák tör­ténhetnek a világpolitikában. Az igazi változás támogatásá­nak kiépítése nehéz lesz, és évtizedekig tarthat. A mai helyzet azonban szükségképpen instabil. Nem lehet tartós és nem oldhatja meg a problémákat. Nem tud többet, mint hogy ki­termeljen egy új szociáldemokrata politikai osztályt, amely a nemzetközi spekulációs piacok ellenőrzése alatt kormányoz­hat. Lehet, hogy ez pesszimistán hangzik, én azonban opti­mista vagyok. Meg lehet akadályozni a további jobbratolódást.

Nagyon fontos, hogy az erkölcsi szempontok visszake­rüljenek a politikába. Vajon vásárlók vagyunk csak, termelési egységek, amelyeket profitabilitásuk alapján kell megítélni, vagy pedig emberek vagyunk jogokkal. Ez most a legfonto­sabb kérdés, amely a progresszív politikai mozgalom újjá­élesztésében döntő szerepet játszhat.

[Az interjút Andor László készítette Londonban, 1995. július 13-án.]

Az alábbiakban egy olyan gazdaságtörténeti vitát ismertetünk, amelynek valódi tétje messze nem gazdaságtörténeti jellegű: végső soron a kapitalizmus természetének a megítéléséről volt szó. A vita kiindulópontja Stephen Marglin „Mit tesznek a főnökök" című, 1974-es cikke volt.¹ Ez a cikk kiemelkedő do­kumentuma egy elméleti vonulatnak, amely a hatvanas évek baloldali reneszánszából született meg. Akkoriban lett ismét népszerű a társadalmi önigazgatás gondolata, és ez felkeltet­te az érdeklődést a munkahelyi önigazgatás problémája iránt is. Vizsgálni kezdték a fennálló hierarchikus munkaszerveze­tet is, eleinte inkább szociológiai szempontból, de idővel több szerző (Durand, Gorz, Friedman, és az amerikaiak: Marglin, Braverman és Lazonick) így vagy úgy eljutott az elméleti prob­lémáig: vajon a tőkés munkaszervezeti hierarchia az ipari tár­sadalomnak mint olyannak az egyetlen lehetséges munka­szervezete, vagy a kapitalizmus kellemetlen mellékhatása, megnyilvánulási formája, vagy éppenséggel kulcstényező, amely nélkül nincs kapitalizmus, viszont amellyel csak kapi­talizmus lehetséges? Mire való voltaképpen a hierarchia, és milyen erők alakítják? Cikkében Marglin támadást intézett a technológiai determinizmus ellen, amely a polgári tudo­mányhoz szervesen hozzátartozik, de amely a baloldalt is fog­va tartotta immár fél évszázada, s amelynek lényege az, hogy a munkaszervezetet a technológia állapota és a technológia által támasztott követelmények határozzák meg.²

1

Marglin kiinduló kérdése: lehetséges-e megszabadítani a ter­melési folyamatot hierarchikus és elidegenítő jellegétől anél­kül, hogy lemondanánk az elért termelékenységről, a modern iparról és a tömegtermelésről általában, és visszatérnénk a „sok kicsi kézműves" idilljéhez? A válaszhoz nem áll rendel­kezésre közvetlen bizonyíték vagy cáfolat. Lehetséges lenne megkonstruálni a nem-hierarchikus termelési rendszer vala­milyen elvont modelljét, ezek tényleges működőképességét azonban nincs módunkban tesztelni. Marglin szerint viszont hasznos támpontot kapunk a kérdés megválaszolásához, ha megvizsgáljuk azt a folyamatot, amely során a hierarchikus munkaszervezet hegemón pozícióba jutott. Ez a folyamat a kapitalizmus kifejlődésével párhuzamosan zajlott, s szerzőnk szerint éppenséggel meghatározó mozzanata volt a kapitaliz­mus kifejlődésének: a céhrendszer felbomlása, a bedolgozó manufaktúrák megjelenése és elterjedése jelzi kezdetét. Ha kimutatható, hogy a munkaszervezeten belüli hierarchia ural­kodóvá válásában már a kezdet kezdetén sem egyértelműen hatékonysági szempontok játszották a főszerepet, akkor leg­alábbis erősödhetnek kételyeink a hierarchia és a hatékony­ság elválaszthatatlanságát illetően.

Marglin szerint a céhekhez képest a manufaktúrák³ nagy újítása eredetileg a részletekbe menő specializáció bevezeté­se volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a folyamatot sok kis részműveletre bontják, hanem azt is, hogy a munkást tartó­san, ha nem életfogytig, hozzárendelik egyetlen vagy legfel­jebb két-három ilyen részművelethez. A hagyományos felfogás szerint a specializáció önmagában jelentős hatékonysági e­lőnyt adott a manufaktúrának a céhvel szemben, mindenféle egyéb technikai találmány nélkül is. E felfogás ősatyja, Adam Smith szerint ennek három oka van: 1. a munkás hatalmas gyakorlatra tesz szert egy művelet állandó ismételgetése so­rán; 2. a munkásnak nem kell időről időre átallnia egyik mun­kafázisról a másikra, így megtakarítja az átállási időt 3. ha a munkás figyelme nem szóródik szét, hanem egy vagy néhány körülhatárolt műveletre összpontosul, az illető inkább hajla­mos lesz e néhány művelet megkönnyítésére szolgáló tech­nikai újításon törni a fejét: vagyis a részmunkás innovatívabb, mint a nem specializált munkás.⁴ Marglin a harmadik érvet kapásból visszautasítja egy olyan tapasztalati tényre hivatkoz­va, amelyet maga Smith is megemlít könyvében: ha valakit arra kényszerítenek, hogy egy életen át egy bizonyos műve­letet ismételgessen, akkor az illető jó eséllyel elbutul. A spe­cializáció következtében az innovatív képesség sokkal in­kább elhal, semmint kibontakozik.

Az átállási idő megtakarítását Marglin is fontos hatékony­sági tényezőnek tartja, de szerinte ennek semmi köze a specializációhoz. Az egyik munkafázisról a másikra való áttérés idejének a megtakarításához az is elegendő, ha a munkás nem külön munkál meg minden egyes munkadarabot, végig­csinálva rajta az összes részműveletet, hanem huzamosabb ideig – mondjuk egy napig – végez egy részműveletet, sok munkadarabon. Egy épeszű földműves például nem fogja ba­rázdáról barázdára váltogatni a szántást és a boronálást, ha­nem – az átállási idő megtakarítása céljából – előbb egyhu­zamban felszánt egy nagyobb területet, majd végigboronálja. A hatékonysághoz egyáltalán nem szükséges, hogy például a parasztcsalád egyik tagját örökös szántónak, a másikat pe­dig örökös boronálónak nevezzék ki. Az időmegtakarítást bár­mely paraszti gazdaság el tudta érni, annak ellenére, hogy a paraszti gazdálkodásra nem volt jellemző a specializáció. Ugyanilyen módon megtakaríthatták volna az átállási időt a kézművesiparokban is, specializáció nélkül. Tehát ez a haté­konysági szempont sem lehetett determináló a specializáció keresztülvitelekor.

Nézzük Smith legelső érvét, az ismétlés és az ügyesség kapcsolatáról. Marglin szerint ez nehezen támadható érv min­den olyan tevékenység esetében, amely olyan nehéz vagy összetett feladat, hogy csak hosszú és kitartó gyakorlás mel­lett szerezhető meg a valódi jártasság. Ritkán fordul például elő az, hogy egy kiváló sebész egyidejűleg „versenyképes" táncművész is legyen, a specializáció tehát itt indokoltnak ve­hető. Ámde – akár Smith közismert tűmanufaktúra-példáját elővéve – igaz-e ugyanígy, hogy egy jó tűhegyező nem lehet egyben briliáns tűcsúcs-köszörülő, tűcsiszoló, 'tűcsomagoló stb.? Olyan ezoterikus műveletek lennének ezek? Marglin elő­vesz egy XIX. század eleji tű manufaktúra-jegyzőkönyvet, és a bérlistából arra következtet, hogy a tűkészítés részműveletei sem különleges tehetséget, sem pedig hosszú képzési időt nem igényeltek; bárki viszonylag gyorsan beletanulhatott bár­melyik részműveletbe. A technológia tehát nem zárta ki, hogy valaki belátható időn belül a tűkészítés mesterévé váljon, annyira, amennyire a részmunkások mesterévé váltak egy-egy részműveletnek, és ez esetben még a végletes speciali­záció okozta elbutulás sem fenyegetett volna.

Marglin tehát arra az eredményre jut, hogy a részművele­tekhez kapcsolódó jártasság és az átállási idő megtakarítása egyaránt fontos, de mindkettő realizálható a munkafolyamat elkülönült feladatokra osztása révén. Nem szükséges hozzá a munkás röghözkötése, azaz egy vagy néhány elkülönült fel­adathoz kötése. A munkás innovativitására nézve viszont a specializáció egyenesen romboló. Ha a fentiek helyesek, ak­kor megdőlt mindhárom klasszikus érv, amely alapján terme­lékenyebbnek vélhetnénk a bedolgozó rendszerű termelést a korabeli nem specializált kézművesműhelyeknél.⁵

Mégis történelmi tény, hogy a specializált üzem végül le­győzte a céhet. Ha ennek nem technológiai fölény volt az alapja, akkor mi? Marglin válasza az, hogy a bedolgozórend­szer volt alkalmas arra, hogy megalapozza a tőkésnek a ter­melésben játszott szerepét, és ezáltal megalapozza magát a tőkés termelési rendszert.

Az aprólékos specializációnak ugyanis kettős hatása van. Egyrészt a részmunkás részterméket állít elő, azaz olyan fél­készterméket, amelynek nincsen önálló piaca. Csak a bedolgoztatónak tudja továbbadni, így már csak emiatt is aszim­metrikus függőség alakul ki közte és a bedolgoztató tőkés között. Másfelől a részmunkásnak, mivel legfeljebb néhány részműveletet ismer, nincs rálátása a termelési folyamat egé­szére. Hiába tett szert egy tű köszörülő saját résztevékenysé­gében akár emberfeletti ügyességre, a tűkészitésről mint olyanról fogalma sem volt, ahogyan a többi részmunkásnak sem. így nem volt meg többé az az esélyük, hogy egyszer önálló iparossá váljanak. Az ipar egészéről való tudás a be­dolgoztató tőkés kezében maradt.

Ezen a ponton jelent tehát a manufaktúra döntő áttörést a hagyományos munkaszervezethez képest. A céhmester ki­zsákmányolhatta a céhlegényt, de a dolgok rendes menete szerint (legalábbis elvben) a céhlegényből idővel mester lett, így (elvben) mindenki végigjárta a lépcsőfokokat a tanoncságtól az önálló iparossá válásig; a céhen belüli hierarchia tehát nem nevezhető a szó klasszikus értelmében vett osztályhierarchi­ának. A bedolgozórendszer viszont azt biztosította, hogy a munkások ne járják végig a lépcsőfokokat, életük végéig mint munkások álljanak a tőke rendelkezésére. Azelőtt a mester­ség szállt apáról fiúra, most a mesterség hiánya öröklődhetett, biztosítva a részmunkás-utánpótlást.

A specializációval létrehozott örökletes kiszolgáltatottság­nak persze tükröződnie kellett az elosztási viszonyokban – gyakorlatilag a tőkés döntési körébe került az, hogy mekkora részt enged át a tortából a munkásnak munkabér formájában (az alsó korlát a létminimum, de az sem mindig). Marglin vég­ső állítása szerint a specializáció révén a „fogyasztani vagy felhalmozni" kérdésében való döntés joga és lehetősége az általában vett háztartástól a relatíve kevés számú tőkéshez került, ők pedig, ugyebár, a minél nagyobb felhalmozásban voltak érdekeltek.

Marglin szerint tehát a manufaktúra jelentősége nem abban állt, hogy technológiai szempontból hatékonyabb volt a koráb­bi munkaszervezetnél, hanem abban, hogy megfosztotta a közvetlen termelőket a teljes termelési folyamat átlátásának képességétől. Ily módon a termelőknek örökösen szükségük volt a tőkés szervezői és koordinátori tevékenységére, amely­nek révén részmunkáik eladható termékké álltak össze. Mi­után el kellett fogadniuk a tőkést mint a termelési folyamat felügyelőjét, el kellett fogadniuk, mint – tőkést.

Felmerül a kérdés, hogy ha mindez igaz, ha a specializáció úgy tett nélkülözhetetlenné egy amúgy szükségtelen koordi­nátori funkciót, hogy közben nem növelte a termelékenységet – tehát egy végső soron felesleges szereplőt erőszakolt rá a termelésre -, akkor miért nem szelektálódott ki a munkaszer­vezetek versenyében? Elvégre a nem specializált termeléssel készült áru árának csak a kézműves megélhetését kellett fe­deznie, míg a bedolgozórendszerből kikerült áru árából a köz­vetlen termelőknek plusz a tőkés koordinátornak is meg kellett élnie. Ebből az következnék, hogy a specializált termeléssel termelt árunak drágábbnak kellett lennie. Miért a specializált termelés bizonyult mégis a fejlődés „főáramának"?

Marglin itt emlékeztet egy egyszerű, de lényeges különb­ségre: a technológiai és a gazdasági hatékonyság megkülön­böztetésére. Egy eljárás technológiailag akkor hatékonyabb a másiknál, ha ugyanazt a termékmennyiséget kisebb reálérte­lemben vett munka- és tőkeráfordítással (más szóval keve­sebb élő- és holtmunkával) képes előállítani. Gazdaságilag hatékonyabb, ha kisebb a pénzben vett tőke- és munkaköltség (tehát olcsóbban is lehet a terméket eladni). Logikai össze­függés van a kettő között, de mégsem azonosak. Miután a specializáció révén a tőkés megszilárdította tőkési pozícióját, döntött a bérek nagyságáról, a bedolgozó pedig csak arról, hogy az adott bér mellett mennyit dolgozik, mert már nem volt módja átnyergelni az önálló kisiparba. A bérek leszorításával a tőkés még akkor is versenyképessé tehette volna az új mun­kaszervezetet, ha az netán egyenesen kevésbé hatékony technológiai szempontból. A specializáció bevezetése azért tanulságos, mert demonstrálja, hogy egy önmagában véve technológiailag semleges szervezeti újítás hogyan változtatja meg a termelés költségviszonyait, és – mint látni fogjuk – nyit új teret a fejlődésnek pusztán azáltal, hogy átrendezi a hatalmi pozíciókat a szervezeten belül.

Ezután Marglin megvizsgál egy ágazatot, a szénbányásza­tot, ahol nem ment végbe a specializáció, és ez érdekes ada­lékkal szolgál állítása alátámasztásához. A bányászok olyan munkacsoportokban dolgoztak, amely minden munkafázist el­végzett, és maguk a csoport tagjai is legalább annyira értettek az összes többi tag „szakterületéhez", hogy szükség esetén helyettesíteni tudják egymást. Ez a típusú munkaszervezet nyugodalmasan átvészelte a bedolgozórendszer fénykorát, és csak amikor a gépesítési hullám elérte a szénbányászatot is, akkor történt egy hamvába holt kísérlet a többi ágazatban már megszokott specializált (műszakokra bontott) rendszer átülte­tésére. Mikor aztán e kísérlet eredményeképpen a teljesít­mény nem javult, hanem éppenséggel romlott, nem háborgat­ták tovább a régi típusú munkacsoportokat. Hogyan történhe­tett ez? Úgy, hogy az adott technológiai szint mellett kiaknáz­ható szénlelőhelyek száma nem szaporítható. Márpedig a le­lőhelyek magántulajdonban voltak. Ebben az esetben a tulaj­don intézménye önmagában is elég volt a tőkeviszony fenn­tartásához, vagyis ahhoz, hogy a bányászok ne kerülhessék meg a tőkést. Lehettek akármilyen univerzális mesterei a bányászatnak, csak akkor űzhették a mesterségüket, ha a bá­nyatulajdonos (vagy a bérlő) alkalmazta őket. De ha a bér-munkási függőségtől nem menekülhettek is meg, szakmai önérzetüket és felelős autonómiájukat megőrizhették.

(Itt azonban Marglin elmulasztja megemlíteni azt a fontos mozzanatot, hogy a tulajdon csak mikroszinten helyettesíti a specializációt. Össztársadalmi szinten a tőkés tulajdoni rend­szer feltételezi a tőkés termelési rendszert, tehát a tőkés munkaszervezetet. A bányászatban csak azért nem kellett beve­zetni a specializációt, mert az ipar nagyobbik részében beve­zették.)

Marglin említ még egy alternatív eszközt a függőség kiala­kítására: a bérelőleget. A munkás azonnali jövedelemhez jut­hatott az őt jövőbeli munkára kötelező szerződés fejében. Marglin ezt a drogkereskedő által nyújtott ingyenes kóstolóhoz hasonlítja, mert ennek is a hosszú távú függőség kialakítása a célja. A bedolgozórendszerben a bérelőleg másodlagos ki­egészítő volt a specializáció mellett, másutt viszont, mint pél­dául az amerikai Dél ültetvényein, a polgárháború után ez volt a fő eszköz a felszabadított rabszolgák alávetett helyzetének fenntartására. Itt ugyanis a specializáció nem jöhetett szóba, és a föld sem volt annyira szűkös és drága, hogy az angliai szénbányák mintájára egyszerűen a magántulajdonra lehes­sen bízni a dolgot. Az ültetvényesek létszükségleti cikkeket, valamint vetőmagot, felszerelést és trágyát adtak hitelbe az újdonsült szabad bérlőknek. A hitel zálogául a jövőbeni termés szolgált. De ezek nem akármilyen hitelszerződések voltak: a hitelező megkapta annak jogát, hogy maga szabja meg, mit termesszenek a bérlők és mit ne; megtilthatta még saját kony­hakert létesítését is, ha akart élelmiszert eladni a bérlőnek. Egyszóval a bérlő jobbágyi függésbe került, ameddig a hitelt vissza nem fizette. Ámde a könyveket az ültetvényes vezette, így aztán a hiteleket sohasem lehetett visszafizetni, s a hite­lező megkapta a zálogot, vagyis a terményt. Az eredmény egy bérleti rendszer formájába csomagolt bedolgozórendszer lett; a bérlő lényegében az ültetvényesnek termelt, mégpedig azt, amit az vele megtermeltetett. Az ültetvényes pedig gya­potot termeltetett, mert azt nem lehetett elenni előle, és elsik­kasztani is nehéz volt. A fenti példa rávilágít arra is, hogy nemcsak a munkaszervezetet, de adott esetben a termékszer­kezetet sem csak hatékonysági szempontok alakítják: az ame­rikai ültetvények extrém gyapot-monokultúrája nem az éghaj­lati vagy talajviszonyok következménye volt, hanem az ültet-vényesek tudatos hatalmi eszköze a termelőkkel szemben.

2

Marglin szerint tehát a specializáció bevezetése nem ter­melékenységnövelő lépés volt, hanem kezdeti eszköz a munka tőkének való alávetésére. A hierarchiát, amelyben valaki mindig szervez, koordinál, ellenőriz, valaki más pedig végrehajt, és amely nem más, mint a tőkés társadalmi hier­archiának a munkaszervezetbeli megjelenési formája és egy­ben alapzata, a hatékony termelés elmaradhatatlan velejáró­jának szokták tekinteni, pedig már ennek a hierarchiának az őstípusát, a specializált bedolgozórendszert sem hatékonysá­gi megfontolások alapján hozták létre, de legalábbis nem eredményezett közvetlen hatékonyságjavulást.

A tőkés munkaszervezet fejlődésének következő állomása a gyárrendszer kialakulása. Itt még inkább egyetértenék a tör­ténészek abban, hogy a gyár fölényét a bedolgozórendszerrel szemben a nagyobb technológiai hatékonyságban kell keres­ni. Marglin több szerzőt is felvonultat a közkeletű álláspont illusztrálására. Az újonnan feltalált gépek energiaigénye meg­haladta a szétszórt háziműhelyek kapacitását, így a termelést koncentrálni kellett összevont műhelyekbe, gyárakba. A gyá­rak tudták csak hatékonyan felhasználni a gépeket, különös tekintettel az erőgépekre (pl. gőzgép), és az így szerzett me­chanikai fölénnyel kiüthették a nyeregből bedolgozó rendszerű konkurenseiket.

Világos és egyszerű gondolatmenet. Marglin szerint azon­ban nem a tények vizsgálatából, hanem a polgári közgazda­ságtan szokásos előfeltevéseiből származik. A gyár legyőzte a bedolgozórendszert, következésképpen hatékonyabbnak kellett lennie. Ha egy munkaszervezet költséghatékonyabb egy másik munkaszervezetnél, akkor („tökéletes piaci ver­seny"⁶ mellett) technológiailag is hatékonyabbnak kell lennie. Tehát a gyár termelékenyebb volt a szétszórt manufaktúránál. De mi mástól lett volna termelékenyebb, mint azoktól az új gépektől, amelyek háziipari körülmények között alkalmazhatatlanok voltak? Tehát a gyár technológiai okokból került ki győztesen a versenyből. A történészek ismét a technológiai és a költséghatékonyság összekeverésével jutnak arra az eredményre, hogy a gyárat a piaci verseny semleges mecha­nizmusai tették naggyá. Marglin két oldalról támadja ezt az értelmezést.

1. Mit kezdjünk azokkal az esetekkel, ahol a munkásokat beterelték a gyárba anélkül, hogy bármilyen technológiai újí­tással egybekötötték volna? Márpedig a jelek szerint ez tör­tént némely iparágban, mint pl. a gyapjúiparban, jelesül a fo­násnál és a szövésnél. Mint azt Marglin mondja: „Benjámin Gott, akit Mantoux a 'nagy yorkshire-i fonók között az első'-nek nevezett, negyedszázados gyártulajdonosi pályafutása alatt sohasem használt vízierőt fonó- (vagy szövő-) műhelye­iben, és ennek ellenére kielégítő profitot produkált". Egy másik szerzőtől vett idézetből kiderül, hogy már az 1790-es évektől feltűnnek a kéziszövő-műhelyek, melyek 20-200 kézi szövő­széket összpontosítottak, a hozzá való munkásokkal együtt. Ezekben ugyanazok a szövőszékek voltak, mint amelyeket a házi műhelyek is használtak, technológiai fölényről tehát nehéz lenne beszélni. De akkor kinek volt ez jó, és miért?

2. Mit kezdjünk egy olyan esettel, ahol a technológiai fölény bizonyíthatóan megvolt, és a vállalkozás mégis elbukott? A szóban forgó eset a Cave gyár, amelyet a J. Wyatt és L. Paul által feltalált és 1738-ban szabadalmaztatott fonógépre ala­poztak. Ez a gépesített gyár teljesen egyedül állt a sok kézi­ műhely közt, olyan technológiával, amely 30 évvel később (!) diadalmas pályát futott be Richárd Arkwrightnak köszönhető­en. Szóval ez a vállalkozás, korát messze megelőző techno­lógiai hatékonyság birtokában, megbukott. Arkwright sikerével és Wyatt kudarcával kapcsolatban Marglin idéz néhány ér­dekes passzust Andrew Ure-tól, a gyárrendszer kiváló múlt századi propagandistájától. Az idézetet rövidítve átvesszük:

„A fő nehézség (Arkwrightra nézve) – nézetem szerint – nem annyira az volt, hogy a gyapjúhengerlés és fonás folyamatos láncfonallá alakítására sajátos önműködő mechanizmust talál­jon fel, mint az, (…) hogy az emberi lényeket megtanítsa arra, hogy mondjanak le rendszertelen szokásaikról a munkában, és azonosuljanak a teljes automatizáció egyforma rend­szerességével. A gyári fegyelem sikeres törvénykönyvének ki­agyal ása és bevezetése, amit a gyári iparkodás követelmé­nyeihez alkalmazott, ez volt a nagyszerű vívmánya Arkwright herkulesi vállalkozásának. (…) Ha a Briareus gyárat a mecha­nikai találékonyság egyedül megalkothatta volna, akkor har­minc évvel hamarabb létrejöhetett volna: kilencven évnyi fej­lődésnek kellett eltelnie a birminghami John Wyatt óta, aki nemcsak feltalálta a hornyolt hengersorokat (…), de elérte a találmány szabadalmazását és szülővárosában 'kezek nélküli szövőgépet' épített (…) Wyatt jól képzett, társadalmilag meg­becsült ember volt, felettesei nagyrabecsülték, ily módon he­lyes volt rábízni – mechanikai szempontból – csodálatos szer­kezetének kiérlelését. De ő nemes és passzív szellem volt, kevés képességgel arra, hogy megbirkózzék egy új gyári vál­lalkozás nehézségeivel. A szorgalom rendszertelen kitörései­hez szokott munkások makacs természetének legyőzése va­lóban napóleoni bátorságot és ambíciót követelt meg (…) Ilyen ember volt Arkwright."⁷ (Kiemelések Marglintól.)

A Cave gyár fennmaradt belső levelezéséből annyi valóban kiderül, hogy a vezetők permanens fegyelmezési problémák­kal küszködtek. Tehetetlenek voltak a hiányzásokkal szem­ben; nem tudták kellőképpen feltornászni a munkatempót. Azért e nemes és passzív szellem által vezetett gyárban is próbálkoztak innovációval az ösztönzést illetően. Amint az egy levélből kiderül, „Mr. Harrison (a gyárigazgató) minden egyes géphez darabonként körülbelül 1/2 pennyért kendőt vásárolt és mindegyiket felakasztotta a gépek fölé a legtöbbet teljesítő lányok díjául."⁸ Ám úgy tűnik, az ilyen kissé otromba ötletek is túl nemesek és passzívak voltak ahhoz, hogy a vállalkozás tartós fennmaradását megalapozzák. Ez a technológiailag el­söprően hatékony cég nem volt költséghatékony. Az ok felte­hetőleg az volt, hogy a vezetők nem tudták kihasználni a gyári szervezetben rejlő fegyelmezési lehetőségeket. Ha viszont va­laki ki tudta használni, az hatékony lehetett kézi szövőszékek­kel is, mondja Marglin.

Láttuk, hogy a specializáció kiiktatta a tőkeviszonyból való kimenekülés lehetőségét. Viszont a bedolgozónak lehetősége volt annak eldöntésére, hogy mennyi munkát vállal, és a vál­lalt munkát milyen időbeosztással végzi el – a közvetlen mun­kafolyamat még az ellenőrzése alatt állt. A munkások ki is használták ezt a lehetőséget, és mihelyt a bérek emelkedtek annyit, hogy nem kellett a teljes hetet végigdolgozniuk a meg­élhetésért, nem is dolgoztak mindennap. A XVIII. században visszatérő téma lett a munkások lustasága. Felháborítónak ta­lálták, hogy ha a munkás háromnapi munkával megkeresi a kenyerét, akkor a hét másik felében „züllik és lustálkodik". Persze ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a munkás a pihenést preferálta a nagyobb jövedelemmel szemben, mi­helyt úgy érezte, hogy ezt megengedheti magának. Önmagá­ban véve nincs semmi borzasztó abban, hogy egy választási helyzetben valaki az egyik jót választja a másik helyett. Csak­hogy ez a viselkedés a tőkefelhalmozást fenyegette, vagy leg­alábbis fékezte. A növekvő tőke növekvő élőmunka-igénnyel járt együtt, ami csak a munkaerő-túlkeresletet növelte.

A tőkések – látva, hogy a munkapiaci fejlemények ezúttal nem nekik kedveznek – félretették liberalizmusukat, és neki­láttak regulálni. A parlament törvényeket hozott, amelyek ma­ximálták a gyapjúszövők számára azt az időt, amely alatt el kellett végezni munkájukat. Az igazi áttöréshez a törvények nem voltak elégségesek; valójában a tőkések számára csak az lehetett a megoldás, ha végleg kiveszik a munkás kezéből a munkaidő feletti ellenőrzést. Erre volt jó Marglin szerint a gyár, ahol a munkaadó szabta meg, hogy hány munkanapból áll egy munkahét, és hány munkaóra egy munkanap. A gyár­ban munkafelügyelők diktálták a munkatempót (habár, mint látni fogjuk, e tekintetben még maradtak problémák). A mun­kás abban dönthetett a gyárrendszerben, hogy dolgozik-e vagy sem, de ez utóbbi – az alternatív munkaszervezetek fo­kozatos kihalásával – egyre inkább az éhenhalást vagy leg­alábbis a társadalomból való kitaszítódást jelentette. Marglin egyéb szempontokat is említ, amelyek közrejátszottak a tőké­sek gyárrendszer felé orientálódásában. Először is, a speci­alizáció jelentősen korlátozta ugyan a sikkasztás lehetőségét, de nem zárta ki teljesen, hisz az anyagok egy időre mégis­csak a bedolgozó ellenőrzése alá kerültek. Ezen kívül egyéb trükkökre is sor kerülhetett: a munkás megtalálhatta a módját annak, hogy eltitkolja a fonás tökéletlenségeit, megnedvesít­hette a gyapjút, hogy nehezebbnek tűnjön. A tőkések kezdetben ez ügyben is a rendőri hatalomhoz és a parlamenthez fordultak, de végül a gyár jelentette a megoldást.

A gyár az erőviszonyok újabb jelentős eltolódását ered­ményezte a tőkés javára, és ez az eltolódás tökéletesen füg­getlen volt attól, hogy az adott gyár gépesített üzem, vagy összevont manufaktúra volt-e. Marglin szerint a gyár költség­hatékonyság tekintetében pusztán azzal magasan túlszárnyal­hatta a bedolgozórendszert, hogy jóval több munkát volt ké­pes kiszívni a munkásból ugyanakkora vagy csak kevéssel magasabb bérért. Ennek megfelelően a munkások egyforma ellenszenvvel viseltettek bármely gyártípussal szemben. And­rew Ure szerint a felnőtt munkások, akik már beleszoktak a bedolgozórendszer viszonylagos szabadságába, képtelenek voltak alkalmazkodni a gyári fegyelemhez. Ahol és ameddig találtak lehetőséget a gyárrendszeren kívüli megélhetésre, ad­dig oda sereglettek. A bedolgozó rendszerű házi szövés pél­dául viszonylag sokáig fennmaradt a gyárrendszer mellett is. Versenyképességét csak a rendkívül alacsony szintre zuhant bérekkel tarthatta fenn, és mégis sokáig folyamatos volt az utánpótlás azokból, akik nem kértek a 14-16-18 órás gyári munkanapból.

Tehát a kényszerhelyzet ellenére akadozott a munkások gyárrendszerbe való „beletörése". Még ha Ure kijelentése, mely szerint „csaknem lehetetlennek tűnik a serdülőkoron túli személyek áttérítése (…) alkalmas gyári munkássá" esetleg kissé túláltalánosító is, mindenesetre nagy számban kezdtek gyerekeket foglalkoztatni a gyárakban. Ezek egy részét az apjuk küldte, a többiek pedig pauper gyerekek voltak, akiket a helyi hatóságok közsegélyes tanoncként adtak el a gyáro­soknak. Őtőlük persze senki nem kérdezte, hogy preferálják-e a gyári munkát. Míg fel nem nőttek az első olyan generációk, amelyeknek már a gyári fegyelem jelentette a világ' termé­szetes rendjét, a tőkések jelentős mértékben kényszer­munkára alapozva működtették a gyárrendszert. (Másik lehe­tőségként megpróbálkozhattak a „napóleoni fellépéssel", mint Arkwright.)

Marglin tehát tagadja, hogy a gyár lényege eredendően a nagyobb technológiai hatékonyság lett volna, hiszen ez esetben az összevont manufaktúráknak nem lett volna értelmük. Más­felől viszont igaz, hogy a gyár sokkal látványosabb techno­lógiai fejlődést produkált, mint a szétszórt manufaktúra va­laha is. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyár inherens dinamikus technológiai fölénnyel rendelkezik (azaz gyorsabb technológiai fejlődésre képes). Marglin azonban ezt is tagadja. Szerinte á valódi ok az intézményi berendezkedés­ben, közelebbről a szabadalmi rendszerben keresendő. Nincs elvi ok arra nézve, hogy a szabadalmi rendszer lenne az inno­vációk jutalmazásának egyetlen hatékony (további innovációra ösztönző) formája. Jutalmazhatná pl. a társadalom a feltalálót egyszeri nagyobb összeggel (mint ahogy ez elő is fordult). Csakhogy a szabadalmi rendszer egyfelől a nagyobb tőkések­nek kedvezett.(hisz nekik volt pénzük rá, hogy a licencet meg­vásárolják), másfelől a szabadalmi rendszer a feltalálókat a tő­kés számára legmegfelelőbb szervezeti forma, a gyár felé ori­entálta. Ugyanis míg a szétszórt manufaktúra körülményei közt nagyon nehéz volt követni, hol sértik meg éppen a szabadalmi jogot, a koncentrált termelés mellett az ellenőrzés sokkal egy­szerűbbé vált. A feltalálók egyre inkább eleve a gyárban alkal­mazható találmányokon törték a fejüket. Érdemes volt hát a szabadalmi rendszert megtenni a jutalmazás uralkodó formájá­nak. Ez a valódi oka annak, hogy az ipari forradalom végül meghozta a gyár technológiai győzelmét is, és nem a gyárrend­szer valamely inherens tulajdonsága.

3

Ritkán fordul elő, hogy a polgári közgazdaságtan (ez esetben gazdaságtörténet) képviselői reagálásra érdemesnek ítéljenek egy radikális bírálatot. Ezúttal viszont az egyik legnevesebb gazdaságtörténész, Dávid Landes vette fel a kesztyűt egy 1986-os cikkében.⁹

Landes elvi álláspontját egy helyen így foglalja össze: Visszásnak találja Marglin megközelítését, hisz az üzleti élet felületes ismerete is nyilvánvalóvá teszi, hogy a vállalkozó nem manipulálhat önkényesen a technológiákkal, csakhogy helyet csináljon magának, nem veheti semmibe-a hatékony­ságot – neki muszáj oly módon megszerveznie a termelési tényezőket, hogy a termékek minél olcsóbbak legyenek. Ez a kijelentés "önmagában is figyelemre méltó, mert előrevetíti az egész vita félresiklását. Marglin ugyanis sehol sem állította, hogy a költséghatékonyság lényegtelen. Ellenkezőleg, bemu­tatta, hogyan tehette a tőkés olcsóbbá a terméket éppen az­zal, hogy főszerepet biztosított magának a részmunkák elad­ható termékké integrálásában, és hogyan stabilizálta ezzel ha­talmát a költségek meghatározásában. Marglin annyit mon­dott, hogy ez a hatékonyság a hatalmi viszonyokból, és nem a termelékenységből eredt.

Landes is előveszi a tűmanufaktúra-jegyzőkönyvet, és fel­hívja a figyelmet azokra a bérkülönbségekre, amelyeket Marg­lin egy legyintéssel elintézett: a férfiak, nők és gyerekek bérei közti különbségekre. A három csoport három különböző szak­képzettségi szintet is jelent, tehát joggal feltételezhető, hogy a feladatok bonyolultsága is eltérő volt. Ez egyfelől felveti annak a kérdését, hogy a bonyolultabb feladatok esetében relevánsabb a gyakorlottságra vonatkozó smith-i érvelés, mint azt Marglin gondolta, és ebben az esetben mégiscsak volt a specializációnak technológiai hatékonysági vonatkozása is. De Landes nem is erre futtatja ki a kritikáját, hanem arra, hogy a tőkés azzal, hogy részfeladatokra bontotta a termelési folyamatot, a különböző nehézségű feladatokhoz hozzáren­delhette az azokat még elvégezni képes legolcsóbb munkae­rőt (hiszen a gyerekeknek a férfiak bérének egyhuszadát, a nőknek az egyötödét fizették). A tőkés nem volt felesleges; épp az volt itt a funkciója, hogy a feladat szétbontásával ja­vította a költséghatékonyságot.

Hogy az első kifogás jogosult-e, azt további vizsgálatnak kellene eldönteni. Kérdés, hogy valóban szisztematikusan másféle feladatokhoz rendelték-e hozzá a három munkáscso­portot; amennyiben igen, a férfiaknak fenntartott feladatok bo­nyolultságuk vagy fizikai erőt igénylő voltuk miatt lettek férfi­munkák; ha valóban az összetett voltuk miatt, megvizsgálan­dó, hogy annyira bonyolultak voltak-e, hogy egy felnőtt férfi munkás esetében szükséges volt a kívánatos gyakorlottság elérése érdekében megkímélni őt más részműveletek végzé­sétől; ha erre is igen lenne a válasz, akkor kimondhatnánk, hogy Smith három érve közül az első mégiscsak releváns, a specializáció technológiai előnyt is jelentett, és csak- annak eldöntése maradna hátra, hogy milyen súllyal esett latba ez az előny. Ezeket a kérdéseket függőben hagyjuk.

A másik, Landes által hangsúlyozott aspektus esetésén vi­szont ismét felmerülhet bennünk a kérdés, vajon most Landes cáfolni, vagy megerősíteni kívánja Marglin álláspontját? A spe­cializáció Marglin-féle mechanizmusa helyett (a tőkés nélkü­lözhetetlenné tételével biztosítani a közvetlen termelő aláren­delt bérmunkás-státuszát, és így csökkenteni a munkások ré­szesedését) mutat egy másik lehetséges mechanizmust („ter­mészetadta módon" alacsonyabb státuszú és gyengébb alku­pozíciójú munkásokkal helyettesíteni a magasabb státuszúakat, ahol csak lehetséges, és így csökkenteni a részesedést), amely egyfelől nem zárja ki az előzőt, másfelől ugyanúgy nincs köze a technológiai hatékonysághoz, mint amannak: az ötletesség itt is abban áll, hogy ugyanazt a munkainputot ki­sebb bérköltséggel meg lehet szerezni, a hatalmi helyzet ki­használásával.

Landes javasol egy alternatív megoldást arra a problémára, hogy miért nem közvetlenül a munkások adták el a terméke­iket. Eszerint az eladással járó feladatok időigényesek, külö­nösen a távoli piacokra való eljuttatásnál. Ehhez utazni kell, nyelvtudás és piacismeret is szükséges. A közvetlen termelő­nek erre nem volt ideje, tudása stb., így kénytelen volt „meg­maradni a kaptafánál", az eladást a tőkésre hagyni, az azzal járó haszonnal együtt. Ahhoz, hogy ez az érv mint magyarázat szóba jöhessen, előbb meg kellene cáfolni Marglinnak azt az állítását, hogy a munkás kényszerhelyzetbe került, még mi­előtt a nyelvtudás, időhiány stb. problémája egyáltalán felme­rülhetett volna. Azért nem tudott eladni, mert nem volt elad­ható terméke, pontosabban csak a néhány bedolgoztató szá­mára eladható félterméke volt. Landes ezt nem próbálja cá­folni, így viszont az okfejtése irreleváns. Teljes mértékben re­leváns az ipari és a kereskedőtőkés közötti munkamegosztás tárgyalásánál, de az egy más történet.

Landes ezután az óraipar példáját felhozva bemutat egy al­ternatív forgatókönyvet a tőkés-bérmunkás megosztottság ki­alakulására. Az óraiparban már a céhes időkben jelentős volt a specializáció. (Persze az óraipari szakmák még így is valódi szakmák voltak, nem pedig egy-egy lecsupaszított részműve­let.) Mindegyik szakmában megvolt az önálló mester-mesterle­gény-inas stb. hierarchia. Itt is megvoltak a szokásos céhsza­bályok, amelyek egyrészt a minőséget szavatolták, másrészt a versenyt korlátozták. Megtiltották például, hogy a céh egy adott méreten túl növekedjen. Csakhogy, mondja Landes, egyfelől a vásárlók kevésbé kedvelték egyes mesterek munkáit, más mű­helyeket viszont előnyben részesítettek – ezeknek több felada­tot adtak, mint amekkora a kapacitásuk volt. Ezek a műhelyek tehát ösztönözve voltak a szabott határon túli növekedésre. Másfelől túltermelés jelentkezett mesterlegényekből¹⁰ – ezek ki­tanulták már a szakmát, de még nem rendelkeztek mesterle­véllel, és nem nyitottak önálló műhelyt. Kezdtek ugyanis túl so­kan lenni ahhoz, hogy valamennyien önálló műhelyt nyissanak. Arról nem ír Landes, hogy miért nem választották az ilyenkor addig szokásos megoldást, az elvándorlást – mindenesetre ott maradtak, és inkább hajlandók voltak „örökös mesterlegény­ként" – azaz bérmunkásként – dolgozni egy másik mester szá­mára. Tehát jobbnak látták suba alatt megszegni a céhtörvé­nyeket (a megengedettnél nagyobb létszám a műhelyekben), mint látványosabban (több új műhelyt nyitni, mint amennyit a szabályok engednek). Ahogy egyre több mester dolgozott bér­munkásként a műhelyben, a voltaképpeni mester – most már félig tőkés – egyre kevesebbet gyakorolta a mesterséget. Bár még ellátta kézjegyével a terméket, a munkát egyre inkább rá­hagyta növekvő számú munkására, és egyre inkább a keres­kedői feladatokkal törődött, s lassan igazi tőkéssé vált.

Bár nem tudjuk, hogy ez a folyamat olyan harmonikusan ment-e végbe, mint ahogyan azt Landes egy bekezdésnyi le­írása sugallja, kétségtelen, hogy ez egy egészen más forga­tókönyv, mint amit Marglin elővezetett. Itt a tőkéssé válás fel­tételét nem a specializáció jelentette, hanem az ipar sajátos reakciója a növekvő piaci igények és a régi céhes szabályok közötti összeütközésre. Éppenséggel úgy tűnik, hogy a mes­terlegények szorították ki a mestert termelői funkciójából, és késztették ezzel, hogy tőkéssé váljon. Tegyük fel, hogy tény­leg így történt. Vegyük azonban észre, hogy itt a céhes mű­hely nő át közvetlenül tőkés műhelybe, bármiféle technológiai változás nélkül. Itt nincs se bedolgozórendszer, se marglini értelemben vett specializáció. Valójában nem alakul ki tőkés munkaszervezet, hanem a régi szervezet tőkés formát ölt ma­gára. Itt a céhet belülről érte támadás, nem kívülről, mint azok­ban az iparágakban, ahol a kereskedőtőke a bedolgozó rend­szerű falusi háziipar megszervezésével teremtett konkurren-ciát a céheknek. Éppen ezért ez a forgatókönyv semmit sem mond a Marglin által vizsgált esetekre nézve, ahol ugyanis a tőkés átmenet a specializált bedolgozórendszer megjelené­sével vette kezdetét. És mivel a kapitalizmus általában igenis együtt járt a sajátosan tőkés munkaszervezettel,¹¹ sokkal in­kább az utóbbi történet tekinthető tipikusnak, nem az óraipar.

Marglinnak voltaképpen két tézise van, vagy ha úgy tetszik, tézise két formában fogalmazható meg. Az általánosabb tézis annyit mond, hogy a specializált bedolgozórendszer nem ter­melékenységi okokból került bevezetésre. A konkrétabb kije­lentés szerint a bedolgozórendszer voltaképpeni funkciója az volt, hogy nélkülözhetetlenné tette a tőkést, s így a közvetlen termelőt belekényszerítette a bérmunkási státuszba.¹² Landes arra koncentrál, hogy a konkrétabb változatot megingassa, és elsiklik az általánosabb fölött. Ezért – bár világos számára a technológiai és a költséghatékonyság közti különbség – nem érti, miért lovagol Marglin folyton ezen. Landes arra követkéz­tet, hogy Marglin semmibe vette a költséghatékonyságot, és ezért azon fáradozik, hogy megmutassa annak fontosságát. Érvelésében szembeállítja a tőkés költséghatékonyságra tö­rekvését azzal az állítólagos törekvéssel, hogy a tőkés helyet csináljon magának a termelési folyamatban, és az előbbi meg­létének kimutatásával akarja megcáfolni Marglin állítását az utóbbi fontosságáról. Csakhogy Marglinnál ez a két törekvés szervesen összetartozik. Nála a tőkés nélkülözhetetlenné vá­lása adja a tőkés kezébe azt a hatalmat, amellyel a bérmunkási pozícióba betonozott termelő bérét leszoríthatja. Egyéb­ként a tőkés mit sem tehet a költséghatékonyság érdekében, ha a termelők tömegesen kibújhatnak a tőkeviszony alól, mert ebben az esetben megszűnik tőkésnek lenni.

Landes szerint a tőkés szerepe éppen azért nem volt mes­terséges, mert működésével olcsóbbá tette a termelést. Ez viszont már ideológia. Ha a termék nem azáltal lett olcsóbb, hogy a technológiai hatékonyság megnövekedett, akkor össz­társadalmi szinten nincs javulás, mert akkor az olcsóbbodás közvetlenül valakinek a kárára történt. Ilyenkor a tőkés sze­repe a tőkés szempontjából „nem mesterséges" (azaz elő­nyös), de a munkás számára igencsak az. Egyebek mellett éppen ezért lovagol Marglin annyit a technológiai hatékony­ságon. És amint láttuk, miközben Landes bizonyítani akarja, hogy a tőkést nem a saját szerepével kapcsolatos hátsó szán­dékok, hanem a költséghatékonyság pragmatikus szempontjai vezérlik, olyan példát hoz fel, amellyel épp megerősíti azt az állítást, hogy a specializáció nem termelékenységi, hanem ha­talmi eszköz volt a költséghatékonyság eléréséhez.

Miközben pedig Landes arra koncentrál, hogy a bedolgoztatónak mi állhatott szándékában és mi nem, figyelmen kívül marad a kérdés objektív oldala: igaz-e, hogy a specializáció kiszolgáltatottá tette a termelőt, beletaszította a bérmunkási státuszba, míg specializáció nélkül – leszámítva az olyan ipar­ágakat, mint a Landes által említett óraipar, vagy a Marglin által említett szénbányászat – nem lett volna olyan kényszerítő erő, amely a termelőket erre a pályára tereli? Igaz-e tehát, hogy a hierarchikus munkaszervezet objektíve a kapitalizálódásnak, és nem termelékenység fejlődésének volt a katalizá­tora? Ezt Landes – a bedolgozórendszer vonatkozásában – nem cáfolja.

4

Landes a gyárrendszer esetében már a termelékenység kér­désére koncentrál. Elfogadja, hogy a tőkések számára a fe­gyelmezés és a felügyelet fontos szempont volt a gyárrend­szerre való áttérésnél. Ragaszkodik viszont ahhoz, hogy a gyár végül igenis a technológiai fölénye révén győzte le az elaggott bedolgozórendszert. Olyannyira ragaszkodik ehhez, hogy elutasítja Marglin szóhasználatát, aki a „gyár" fogalmába beleérti az összevont manufaktúrát is. Landes szerint a gyár a gépi erőt használó üzemet jelenti. Más dolog a nagy műhely. Egyes ágazatokban technológiai okokból volt érdemes összevont kézműves-műhelyekbe tömöríteni a munkásokat (nagy hely-, energia- és raktározás igény stb. esetén). De a legfontosabb iparágban, a textiliparban, pontosabban a fonás­szövés esetében ilyen szempontok nem indokolták összevont műhelyek létesítését. Sőt, a szétszórt manufaktúra lehetővé tette a tőkés számára, hogy a felszerelés működtetésének költségét és a kereslet ingadozásainak kockázatát a munkás­ra hárítsa, és ily módon költségmegtakarítást érjen el. Az összevont manufaktúra esetében ez a lehetőség elesett. To­vábbá, mivel a munkások jobban szerették az otthoni munkát az összevont műhelyekben, majd a gyárakban magasabb bé­reket kellett fizetni, hogy a munkások hajlandók legyenek ott dolgozni.

A fentiekkel Landes megmagyarázta, hogyan maradhatott életben a bedolgozórendszer azután is, hogy a gyár techno­lógiailag messze megelőzte. De akkor hogyan lehettek mégis nyereségesek a Marglin által emlegetett textilipari manufaktú­rák? Nos, Landes szerint nem voltak nyereségesek, vagy leg­alábbis nem önmagukban véve. A fonók és a szövők egybeterelését az tette szükségessé, hogy a fonást és szövést megelőző és követő fázisokban (kártolás, fonalsodrás, illetve pl. festés) megjelentek a gépek, illetve a vízierő alkalmazása. Ezekben a fázisokban jelentősen megnőtt a termelékenység, és jelentős költségelőnnyel kecsegtetett, de ennek realizálá­sához a közbenső lépéseknél is szükségessé vált az átbo­csátás növelése és stabilizálása, ha törik, ha szakad. Ezt pe­dig a munkaidő és a munkafegyelem kontrolljával lehetett el­érni. Azért mondtak le a szétszórt manufaktúra költségelő­nyeiről és vállalták a nagy műhellyel járó relatív veszteséget, mert az új gépek révén elért technológiai hatékonyságnöve­kedés kihasználása nagyobb pótlólagos nyereséget ígért.

Mivel Landes elismerte a munkaidő és a munkafegyelem feletti kontroll rendkívüli jelentőségét, érvelése akkor lenne igazán meggyőző, ha megmondaná, miért nem ellensúlyoz­hatta önmagában ennek a kontrollnak a megszerzése – az ezzel járó költséghatékonysági előny – a szétszórt manufak­túra előnyeinek az elvesztését. De tegyük fel, hogy Landes-nek igaza van. Ebben az esetben kimondható, hogy a gyár, leszámítva a Landes által említett eseteket, nem életképes gép nélkül, a gyár győzelme tehát egyben a gép győzelme is. De épp a landesi történet azt is implikálja, hogy a gép nem volt elég, kellett hozzá a tőkés uralom kiterjesztése is. A gyár győzelme tehát nem pusztán a gép győzelme. Erre még visz-szatérünk.

A következő kérdés: hogyan jutottak hozzá a korai gyárosok a szükséges munkaerőhöz? Landes is rámutat arra, hogy a falusi népesség, amíg tehette, távol tartotta magát a gyártól. Ezért a gyárosok sokáig fokozott mértékben vették igénybe a nem önkéntes munkaerőt (közsegélyes tanoncokat, vakokat, járóképteleneket stb.). Landes hozzáteszi, hogy bár ez a mun­kaerő egyfelől olcsó volt, mert általában csak a hálóhelyet kellett biztosítani számára, másfelől viszont csak annyira vol­tak szorgalmasak és körültekintők, amennyire a kény­szermunkások általában lenni szoktak. Mindenesetre Landes állítja, hogy a kártológépek, a vízikerék és később a fonógé­pek (öszvér jenny stb.) által elért termelékenységnövekedés­nek köszönhetően a gyár akkor is fölénybe került volna, ha a nem önkéntes munkások (vagy legalábbis a legnyilvánvalóbban nem önkéntes munkások, a közsegélyes tanoncok) nem álltak volna rendelkezésre, és szabadpiaci eszközökkel (azaz nyilván, magasabb bérekkel) kellett volna mind munka­erőt toborozni, mind a megfelelő fegyelmet megteremteni. Ez persze vagy így van, vagy nem. A Wyatt-Paul-gyár korábban emlegetett csődje éppenséggel nyomós ellenpélda. Akárho­gyan is, a gyárosok már azelőtt kezdtek áttérni a legalább formálisan önkéntes munkaerőre, mielőtt a törvényhozás el­kezdte korlátozni a gyári kényszermunka gyakorlatát. Ebben szerepet játszott a gépek második generációjának megjelené­se (ezek jóval nagyobbak voltak, mint elődeik, és bizonyos feladatokhoz felnőtt férfiakra volt szükség). A gyárosok áttér­tek a családok foglalkoztatására. A fonás esetében az apák működtették az öszvér jennyt, a nők és a gyerekek pedig a kisegítő műveleteket végezték. Lassan kialakult az a műhe­lyen belüli hierarchia, amely az angol textilipart egészen a huszadik századig jellemezte: az ún. akkordánsrendszer.¹³ A fonóműhelyekben a felnőtt fonók félig önállóan végezték a ter­melést, és fiatal fiúk dolgoztak a kezük alatt. Ezek a fonók alvállalkozói státuszban voltak; az feladatuk volt a kisegítők felvétele és elbocsátása, bérezése, illetve munkájuk felügye­lete. Miért volt ez a rendszer kifizetődő a tőkésnek? Landes marglini szellemben válaszol: a menedzsment-technikák tö­kéletlensége miatt. Azaz hiába volt a munkások egybeterelése, a felügyelet stb. – ezzel el lehetett venni a munkástól a munkaideje feletti rendelkezés lehetőségét, de a korabeli egzecíroztatási technikák nem voltak eléggé kifinomultak ahhoz, hogy a munkaintenzitás feletti ellenőrzés képességét is egé­szen elvegyék tőle. így a tőkés kompromisszumot kötött a fonókkal (illetve a többi ágazatban is a kulcsfeladatot végző munkásokkal): velük megegyezett a munka átalánydíjért tör­ténő elvégzésében, az akkordánsok pedig vállalták a kielégítő munkaintenzitást. Az általuk felvett segéderőből ki. is passzírozták ezt az intenzitást, és egyben hatalmukban állt leszorí­tani a bérüket, így a tőkéssel a nyereségben is részesed­hettek.

A fentiek jelentősen módosítják azt a képet, amely Marglin gyárrendszer-ábrázolásából kikerekedett. Akár igaza van Marglinnak abban, hogy a specializált bedolgozórendszer vég­rehajtóvá degradálta a termelőket, akár nem – a gyárrend­szerben hamar kialakul a munkásoknak egy olyan csoportja, amely messze nem puszta végrehajtókból állt, hanem alvál­lalkozói státuszban éppenséggel kisfőnökösködött a tőkés ke­ze alatt (ez a csoport nem azonos a munkafelügyelőkkel), mi több, jelentős kollektív alkuerővel rendelkezett a tőkéssel szemben. Igaz, Landes is megjegyzi, helyenként hosszas fennmaradása ellenére ez egy átmeneti konstrukció volt. Mindazonáltal a vitához hozzászóló harmadik fél, Williaca Lazonick is megerősíti, hogy nem csupán Marglin, de az „ősfor­rás", Marx is túlzottan leegyszerűsítette a képet, amikor egy helyesen érzékelt tendenciát (a munkások megfosztását a munkafolyamat fölötti ellenőrzés lehetőségétől) mint egy már lefutott játszmát, mint kész helyzetet ábrázolta. Valójában a XIX. században a munkások (pontosabban a munkások egyes csoportjai) még jelentős tartalékokkal rendelkeztek a munkás­ellenőrzést illetően. Ezeknek a tartalékoknak a minél teljesebb felszámolása Taylorra és követőire várt.

Landes tehát elutasítja, hogy a gyárat a termelés egy helyre koncentrálásával azonosítsuk, a gyár sikerét pedig a tőkés ré­szesedésének azzal a növekedésével, amely a koncentrálásnak köszönhetően a munkaidő feletti rendelkezés hozzá kerüléséből fakad. Szerinte a tőkés ellenőrzés erősödése a gépi technológia nélkül nem lehetett volna – és nem is volt – elégséges a gyár győzelméhez. Továbbá elismeri, hogy a gyárrendszer beveze­tésekor' és hegemóniájának megteremtésekor jelentősen tá­maszkodtak piacon kívüli eszközökre, de azt állítja, hogy ez nem volt okvetlenül szükséges feltétel. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert ekkor azt lehet mondani, hogy végső soron nem történt (volna) más, mint hogy a munkás piaci tranzakció során, tehát messzemenően egyenlő félként, megfelelő ellen­szolgáltatás fejében, eladta (volna) a tőkésnek nem csak a munkáját, de a fegyelmezés jogát is, tehát senkinek semmi ki­fogása nem lehet a dolog ellen.

Marglin 1990-es viszontválaszcikkében nem tagadja, hogy a hatékonyság jelentős szerepet játszott a gyár térhódításában. Fenntartja viszont azt a véleményét, hogy a hatékonyság nem dönthette el önmagában a kérdést. Landes állítása, hogy a gyár a kényszermunkaerő nélkül is bevezethető lett volna, eléggé törékeny, ráadásul önellentmondó. Hiszen Landes nem vitatta annak a kiinduló problémának a létezését, amely Marglin szerint a gyárrendszer bevezetésének fő motiváló tényezője volt: a munkások ellenőrizték saját munkakínálatukat, ráadásul a ma­gasabb bérre nem mindig reagáltak többlet-munkakínálattal. Ezt Landes is elismeri, most mégis azt állítja, hogy ha minden kötél szakad, a magasabb bér fejében rá lehetett volna venni a mun­kásokat nemcsak arra, hogy több munkát kínáljanak, de egye­nesen arra is, hogy tömegesen, önszántukból mondjanak le a munkaidő fölötti ellenőrzésről, azaz bemasírozzanak a gyárba, mi több, ott alávessék magukat a gyári fegyelemnek.

E folyamat szabadpiaci levezénylése azért is valószínűtlen, mert ez a folyamat nem más, mint a szabad piac felszámo­lása. Az a viszony, ahol a vevő nemcsak azt dönti el, hogy mennyit vásárol, de azt is, hogy az eladó mennyit adhat el, az nem piaci viszony; amit tehát ma munkapiacnak neveznek, az nem munkapiac (hanem legjobb esetben munkaerőpiac, ám ebbe most ne bocsátkozzunk bele.) Amikor Landes a saját interpretációjában elismeri, hogy a meglévő technológiai fö­lény költséghatékonyságba fordításához (azaz tőkés kiakná­zásához) szükség volt a munkaidő tőkés ellenőrzésére, azzal elismerte azt is, hogy a gyárrendszer magában foglalja a nem piaci jellegű kényszer létezését, azaz hogy a tőkés és a mun­kás közötti viszony nem piaci viszony, hanem osztályviszony.

Erre azt lehet mondani, hogy rendben van, létezik társa­dalmi hierarchia, és a gyári szervezet magában foglalja a kényszer mozzanatát, de vegyük észre, hogy erre a kény­szerre éppen a technológiai vívmányok kihasználása érdeké­ben volt szükség. Úgy tűnik tehát, hogy – tetszik vagy nem – a hatékonyság munkaszervezeti hierarchiát igényel.

Erre az érvelésre is felhozható azonban egy ellenpélda: Marglin fel is említi 90-es cikkében. Coventryben a szövők elég erősek és elszántak voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a gyárrendszernek. Gőzgépet béreltek a tőkésektől, „a tőkések gőzgépe egy nyüstöt hajtott, amely a sorházak padlásain fu­tott keresztül, és ezeken a padlásokon voltak a műhelyek, amelyekben a szövők szövőszékeiket felállították". Feltalálták tehát a gépesített bedolgozórendszert, és így technológiailag versenyképesek maradtak a gyári hierarchia nélkül is. Húsz éven kérészül, 1840-1860 között állták is a versenyt. Lazonick, már említett könyvében, hangsúlyozza, hogy a gyár vé­gül nem a technológiai fölény révén győzte le őket. 1960-ben a szabadkereskedelmi, megállapodás következtében megje­lent a francia konkurencia, és az angol selyem iránti kereslet ingadozni kezdett. A háziszövőknek viszont fizetni kellett a gőzgép bérleti díját függetlenül attól, hogy a gép működött-e, vagy a megcsappant kereslet miatt éppen kénytelenek voltak leállítani. És ilyen körülmények között nem volt többé kifize­tődő fizetni a bérleti díjat. A gyárosoknak nem kellett bérleti díjat fizetni a gépeik után, másfelől épp a válság miatt a gyári munkások alkupozíciója megrendült, és a gyárosok keresztülvihették a munka intenzifikálását. Tehát itt egyértelműen a gyárban rejlő fegyelmezési potenciál és nem valamilyen technológiai fölény volt a döntő mozzanat – és ez Lazonick szerint Marglin érvelését erősíti: nem a hatékonyság az, ami okvetlenül gyári hierarchiát igényel. Nota bene, hosszabb távon a gyárak sem tudták állni a versenyt a franciákkal.

Szólni kell még Landes álláspontjáról a technológiai fejlő­déssel kapcsolatban. Marglin logikája szerint az innovációk gyár irányába terelésére szükség volt ahhoz, hogy a gyár mi­nél gyorsabban fölénybe kerüljön az alternatívákkal (főleg a bedolgozórendszerrel) szemben, és így a munkás utolsó vá­lasztási lehetősége – hogy ti. vállal-e munkát a gyárrendszer­ben, vagy sem – egyre inkább formálissá váljék. Ennek esz­köze Marglinnál a szabadalmi rendszer volt.

Landes szerint ez a gondolatmenet két feltevésen nyugszik. Az egyik az, hogy a szabadalmi díjak jelentették a feltalálók számára a fő motiváló erőt, a másik pedig, hogy a gyárrend­szerben sokkal jobban érvényesíteni lehetett a szabadalmi jo­got, mint a szétszórt háziiparban. Landes mindkét állítással vitatkozik. A XVIII. század végén nagyjából minden második lóerőt illegálisan működtetett gőzgépek szolgáltatták a gyá­rakban. Ami a motivációt illeti, például az óraipar egyes ágai anélkül is igen kreatívak voltak, hogy különösebben erőltették volna a szabadalmaztatást. Egy találmánnyal elvileg három dolgot tehettek: megpróbálhatták mindenestől eltitkolni és ki­sajátítani; nyilvánosságra hozhatták úgy, hogy egyben szaba­dalommal védték le; ingyen a versenytársak rendelkezésére bocsáthatták azzal a hallgatólagos megállapodással, hogy azok adódó alkalommal ugyanígy járnak el. Nem mindig a második megoldás volt a legkifizetődőbb, és még ha azt vá­lasztották is, Landes szerint a fő nyereséget a saját vállalko­zásban való alkalmazás és az abból adódó extraprofit jelen­tette, nem a szabadalmi díj.

Marglin szemlátomást olyan független feltalálókban gondol­kodik, akik a találmányaikból élnek. Az ő számukra nyilván nagyon fontos volt a szabadalmi díj, és Landes latolgatja, hogy a gőzlóerők ötven százalékával szemben az illegális fel­használás milyen aránya volt várható a szétszórt manufaktú­ránál. Gyanítható, hogy még rosszabb, tehát a független fel­találók esetében valószínűleg működött a Marglin-féle mecha­nizmus. Ha úgy áll a helyzet, hogy a feltalálók java része maga is vállalkozó vagy a vállalkozó által alkalmazott szak­ember volt, akkor valóban nem biztos, hogy a szabadalmi díj orientáló hatására hagyatkoztak, Marglin tehát tévedhetett. De a kérdésfeltevése akkor is releváns, hiszen ha a vállalkozó az innovátor, akkor megint csak nem okvetlenül a gyár inherens tulajdonsága a gyorsabb technológiai fejlődés. Elvégre a tőkés, ha valóban a gyárat preferálta annak hajalmi poten­ciálja miatt, nyilván gyári fejlesztésekben gondolkodott szaba­dalmi szempontoktól függetlenül is. Ha ezt a verziót elutasít­juk, be kell mutatni, mi volt a gyár inherens találmánygerjesztő tulajdonsága. Landes ad is tippeket, de ezek nem túlságosan meggyőzőek. Például: a találmányok új találmányokra ösztö­nöznek. Ez igaz, de nem csak a gyári viszonyok között. Egy másik ötlet: a magasabb bérek miatt nagyobb volt az ösztön­zés a munkamegtakarító újításokra. Ez találó, de nem éppen technológiai indok: a magasabb bérszint a hatalmi erőviszo­nyok átrendezésének nyomorúságos kompenzációja volt (il­letve a munkásarisztokráciával való kiegyezés eszköze). Lan­des érvelése tehát nem cáfolta, hanem inkább megerősítette azt a feltevést, hogy a gyorsabb gyári fejlődés a hatalmi tö­rekvésekben gyökeredzik.

Fel kell még hívni a figyelmet itt egy olyan mozzanatra, amely kívül esik Marglin nézőpontján. A munka bérmunkává változtatása azzal a hatással is jár, hogy a korábbi kisárutermelői konkurencia átalakul tőkés konkurenciává. Marx meg­győzően kimutatja, hogy a tőkés konkurencia megkülönböz­tető vonása nemcsak az, hogy a tőkést minél nagyobb tőke­felhalmozásra ösztönzi, hanem az is, hogy a termelőerők ál­landó fejlesztésére kényszeríti. Márpedig valószínűsíthető, hogy ez a hatás erősebb volt a gyárrendszer kifejlődése után, mint a bedolgozórendszerben. Ugyanis a bedolgozórendszer­ben a tőkés nagyobb mozgástérrel rendelkezhetett a bérek leszorítása terén. Ennek az a magyarázata, hogy a szétszórt manufaktúra jellemző módon a falusi népességből toborozta a bedolgozókat. A falusi kézművesek mögött még általában ott volt a mezőgazdasági háttér, legalább egy konyhakert for­májában, amelynek révén legalapvetőbb szükségleteinek leg­alább egy részét fedezni tudta. Tehát a bér mehetett lejjebb is, mint a gyári munkásnál, akinek már általában tényleg a munkabér volt az egyetlen megélhetési forrása. (Ugyanez a tényező működhetett ellentétes irányban is: mivel a bedolgozó gyakran nem volt abszolút mértékben ráutalva a munkabérre, adott esetben csak magasabb bérért lehetett a munkapadhoz édesgetni.) A lefelé rugalmasabb bér a tőkés számára „pu­hább termelékenységi korlátot" eredményezett, mint a gyár esetében, így az innovációs kényszer sem volt olyan paran­csoló. Ez a magyarázat is a társadalmi viszonyokra épít, mint a Marglin-féle, és nem is zárja ki amazt, de a tudatos hatalmi megfontolást hangsúlyozó „politológiai" szemlélettel szemben a termelési rendszerből következő objektív mechanizmusok fontosságára hívja fel a figyelmet.

E vita viszonylag jelentéktelen lenne, ha a történet a gyár­rendszer megszilárdulásával véget ért volna, és azóta a tech­nológiai racionalitás vezérelte volna az eseményeket. Valójá­ban a történet csak akkor kezdődött igazán. Kimutatható, hogy mindmáig – a századforduló eseményein, a második ipa­ri forradalmon, a tömegtermelés fordi rendszerének elterjedé­sén, a „jóléti modell" kiépülésén keresztül annak mostani fel­bomlásáig – mindezeknek az eseményeknek egyik közpon­ti mozgatója volt a munkafolyamat ellenőrzése és az ebből következő hatalmi pozíciók körüli elkeseredett társadalmi küz­delem, illetve az ezt kísérő, időről időre megkötött, majd fel­rúgott kompromisszumok. Csakhogy a baloldal a XX. század­ban fokozatosan felhagyott a munkaszervezeti hierarchiának mint tőkés hatalmi eszköznek a vizsgálatával, többé-kevésbé a technológiai determinizmus álláspontjára helyezkedett, és kivonta a munkaszervezetet a napi harcok hatóköréből. Az antikapitalista baloldal is. Miközben számtalanszor leleplezték a fogyasztói ideológia, a kulturális homogenizáció, a pepsi ér­zés és társai, a tömegkultúra stb. kapitalizmust legitimizáló és stabilizáló funkcióját, a legfőbb legitimizáló és stabilizáló té­nyezőről, a vertikális munkamegosztásról (a szellemi és fizikai munka szembeállításáról) jórészt megfeledkeztek. Ez mind el­méleti, mind gyakorlati szempontból katasztrófa volt.¹⁴

A munkaszervezeti hierarchia mindmáig a legfőbb adu a tőkések kezében. A háziipar, azaz a viszonylag megfizet­hető áron hozzáférhető termelőeszközök eltűnésével a magán­tulajdon – egyéni szinten – magában is elégségessé vált ah­hoz, hogy a bérmunkást megtartsa bérmunkásnak. A specia­lizáció ma nem a munkások tőkeviszonyból való egyéni kime­nekülésének megakadályozására, hanem éppen a tulajdonvi­szonyok megkérdőjelezésének, a tőkeviszonyból való kollektív kilépés kísérletének, a forradalomnak a megelőzésére szolgál. Hiszen ha a bérből és fizetésből élőknek nem lenne valós élménye nap mint nap, hogy a tőke, illetve a tőke személyzete (menedzsment stb.) nélkül nem tudnák biztosítani az újrater­melést, ha a tőkés láthatóan felesleges volna, akkor a tulaj­donjog a mai elrettentő fegyveres védelem és a kulturális­ideológiai befolyásolás mellett is törékennyé válna. A specia­lizáció ma nem az egyén, hanem a rendszer szintjén csinál helyet a tőkésnek.

Ebből az elvi jelentőségű tényből – valamint abból a gya­korlati jelentőségűből, hogy a munkaszervezet alakulása így vagy úgy mindig érinti a munkavállalók alkuerejét – következik mindenekelőtt az, hogy ha a baloldal mostani útkeresése ide­jén, a posztfordista folyamatok értékelésénél ismét elsikkad vagy háttérbe szorul a munkaszervezet elemzése és annak vizsgálata, hogy az hogyan függ össze a többi mozzanattal (globalizáció, munkaerőpiaci szegmentáció stb.), akkor sem a munkavállalók várható helyzetét, sem a baloldal kilátásait, sem pedig általában a kapitalizmus újabb fejlődési szakaszá­nak valódi jellegét firtató kérdéseinkre nem kapunk reális vá­laszt.

Jegyzetek

¹ Marglin: What Do Bosses Do? The Review of Ftadical Political Eco­nomy, Summer 1974, 60-112. Magyar ford.: Szálai Zoltán, 1990. in: Munkaszociológiai tanulmányok, BKE-TEK.

² Ez az írás – a tárgyalt Marglin-, ill. Landes-tanulmányon felül -jelentősen támaszkodott Szálai Zoltán doktori disszertációjára (Gaz­dasági és politikai vonatkozások összefüggése a munkaszervezet konkrét formáiban, 1994.)

³ Ezen itt az ún szétszórt manufaktúrát, vagy másképpen a bedol­gozórendszert értjük

⁴ Smith: A nemzetek gazdagsága, KJK 1992. 18-20.

⁵ Egy megjegyzés azért ide kívánkozik. Marglin kimutatta, hogy lé­tezhettek a specializált műhelyekkel megegyező technológiai haté­konysággal működő hagyományos műhelyek, de nem támasztja alá állítását annak bemutatásával, hogy ténylegesen léteztek, és ez né­zetem szerint nem jelentéktelen mulasztás.

⁶ A tökéletes verseny feltételezése egyebek mellett azt is jelenti, hogy hatalmi tényezők nem játszanak szerepet.

⁷ A. Ure: The Philosophy of Manufacturers, Charles Knight, London 1835, 15-16. idézi Marglin i.m. 18-19.

⁸ ldézet in: Wadsworth-Mann: The Cotton Trade and Industrial Lan-cashire, Manchester University Press, Manchester, England, 1931, 437.

⁹ Landes: What Bosses Fteally Do? The Journal of Economic History, 1986/3, 585-623.

¹⁰ Landes nem fejti ki, miért növekedett meg a mesterlegények szá­ma – csak feltételezhetjük, hogy a növekvő piaci igények miatt óvat­lanul növelték a felvett inasok számát.

¹¹ Itt most nem vettem figyelembe a gyarmati kapitalizmusokat, ahol nem ilyen egyszerű a kép.

¹² Ez a két állítás végső soron elvezet minket két különböző, ámbár a baloldal szempontjából szorosan összefüggő kérdéshez. Az első kér­dés: igaz-e, hogy a szellemi és a fizikai munka különválása és szem­benállása, amely a specializációból következik (ti. azáltal, hogy a ter­melő nem látja át a termelési folyamat egészét, puszta végrehajtóvá, munkája puszta fizikai munkává válik, míg a munka szellemi oldala – céltételezés, tervezés, ellenőrzés stb. – a tőkésnél marad), szóval ez a szembenállás csinál helyet a tőkésnek, tehát az egyik legfontosabb fenntartó és legitimáló tényezője a kapitalizmusnak? A második kér­dés: elképzelhető-e, hogy a hierarchikus, szellemi és fizikai munka éles különválasztásán alapuló munkaszervezet nem szükséges felté­tele a technológiailag hatékony termelésnek? Ha mindkét kérdésre igen a válasz, akkor ebből az következik, hogy a kapitalizmus nem okvetlenül szinonimája a hatékonyságnak. És még sok egyéb is kö­vetkezik belőle, de erről később.

¹³ Ez a rendszer a többi ágazatban is kialakult, de élettartama más és más volt. A hajóépítésben még a XX. század nagy részét is átvé­szelte.

¹⁴ Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ebben nyugaton a fordista komp­romisszum, keleten pedig a sztálini típusú államszocializmus kialaku­lása játszotta a főszerepet.